Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Az ember méltóságáról


Giovanni Pico Della Mirandola Az ember méltóságáról írott traktátusában összegzi mindazt az emocionális és erkölcsi szférát, amiben a reneszánsz embere létezett. Számára az ember hitnél és csodánál is nagyobb dolog. "Az Isten mint legfőbb építőmester a világnak szemünk elé táruló épületét, istenségének e fenséges templomát titkos bölcsességének törvényei szerint ácsolta össze. A mennybolt fölötti régiót szellemekkel ékesítette, az éteri köröket örök lelkekkel népesítette be; az alsó világ szennyes, mocskos vidékét mindenfajta élőlénnyel töltötte meg. Mikor azonban befejezte művét, az építőmester úgy óhajtotta, legyen valaki, aki a roppant mű értelmét mérlegelje, szépségét szeresse, nagyságát csodálja" (in: Reneszánsz etikai antológia, 1984. 213. p.) De míg a többi teremtmény meghatározott természete folytán törvények által beszabályozott életet kell hogy folytasson, addig az embert semmiféle kényszer nem fékezi, szabad akaratának segítségével, a mindenség közepébe helyezve formálhatja meg saját természetét.

      Az emberbe azonban teremtője az "élet mindennemű csíráját belerejtette", a vegetatívot, az érzékit, a racionálisat, s ki melyiket teljesíti ki, aszerint alakul sorsa is: "Ha olyan embert látsz, aki csak a hasának él, s a földön csúszik-mászik, cserjét látsz, nem embert; ha olyat, akit a képzelet Kalüpszóként vakít el hiú káprázatokkal, akit csiklandozó csábbal fog be és kiszolgáltat érzékeinek, állatot látsz nem embert. Ha olyan bölcset látsz, aki helyes elmeéllel mindent meghatároz, azt tiszteld; az égi és nem földi lény. De ha látsz tiszta szemlélődőt, aki mit sem tud testről, aki a lélek belső szentélyébe vonul vissza, nem földi lény az, sem égi, de fenséges isteni szellem, embertestbe öltözve." (uo. 215. p.) A sztoa és az újplatonizmus világát idéző és keresztény hatásokkal is rendelkező eszmefuttatást értékelhetjük úgy is, hogy a világ dolgai felett teljesen szabadon rendelkező ember, mintegy ezeket elhagyva találja meg szabadságát. A külső természeti korlátok legyőzése és a belsőké egyaránt elérendő cél, s a hozzá vezető eszközök a titkos tudományok - kabala, alkímia, asztrológia, mágia, orfikus misztériumok - birodalmában találhatók. A mélység és magasság átélése, és végül a "lélek legbenső szentélyébe való visszavonulás", azonban a melankolikusokra olyannyira jellemző önmegsemmisítő folyamatot is reprezentálja. Csak míg a középkorban az Istennel való misztikus egyesülés során vált ez lehetővé, addig a reneszánszban a világ birtokbavételének és érzéki-megismerésének végpontjaként aposztrofálható mindez.

      Azonban Mirandola filozófiájának lehetséges egy ettől eltérő értelmezése is. A tulajdon lelkiismereti és az áhított igazság birtokbavételét felfoghatjuk folyamatában - mint ahogy azt bölcselőnk is tette -, és akkor már a hangsúly is áthelyeződhet magára a mozgásra. A három delphi parancs kitűnően érzékelteti, a hozzáfűzött megjegyzésekkel, a reneszánsz antikvitásból örökölt, de tartalmában lényegesen megújított univerzalitását. "Ne ess túlzásba! Ez helyesen parancsolja meg nekünk minden erény normáját és reguláját a középszer szabálya által, amiről az erkölcstan szól. Aztán: Ismerd meg önmagadat!, ami az egész természet megismerésére ösztökél és buzdít, hisz az emberi természet mintegy közbül álló keveréke a természet elemeinek, és aki önmagát ismeri, az magán keresztül ismer mindent, mint ezt előbb Zoroaszter, majd Platón az Alkibiadészben megírta. Végezetül evvel a természetfilozófián keresztül szerzett ismerettel megvilágosodva Isten közvetlen szomszédságába jutottunk el immár, s azt mondjuk neki: "EI" azaz "Vagy". Ez az a teológiai köszöntés, amellyel boldog bizalommal az igazi Apollónt megszólítjuk." (uo. 224. p.)

      Az ember méltósága: így végül szabadságában van, a kiteljesítése, az individuum sorsproblémáinak kiélezése azonban már egy másik korszakban lejátszódó történet.