Giovanni Pico Della Mirandola Az ember méltóságáról írott
traktátusában összegzi mindazt az emocionális és erkölcsi szférát, amiben a
reneszánsz embere létezett. Számára az ember hitnél és
csodánál is nagyobb dolog. "Az Isten mint legfőbb építőmester a
világnak szemünk elé táruló épületét, istenségének e fenséges templomát
titkos bölcsességének törvényei szerint ácsolta össze. A mennybolt fölötti
régiót szellemekkel ékesítette, az éteri köröket örök lelkekkel népesítette
be; az alsó világ szennyes, mocskos vidékét mindenfajta élőlénnyel töltötte
meg. Mikor azonban befejezte művét, az építőmester úgy óhajtotta, legyen
valaki, aki a roppant mű értelmét mérlegelje, szépségét szeresse, nagyságát
csodálja" (in: Reneszánsz etikai antológia, 1984. 213. p.) De míg a többi
teremtmény meghatározott természete folytán törvények által beszabályozott
életet kell hogy folytasson, addig az embert semmiféle kényszer nem fékezi,
szabad akaratának segítségével, a mindenség közepébe helyezve formálhatja
meg saját természetét.
Az emberbe azonban teremtője az "élet mindennemű csíráját belerejtette", a
vegetatívot, az érzékit, a racionálisat, s ki melyiket
teljesíti ki, aszerint alakul sorsa is: "Ha olyan embert látsz, aki csak a
hasának él, s a földön csúszik-mászik, cserjét látsz, nem embert; ha olyat,
akit a képzelet Kalüpszóként vakít el hiú káprázatokkal, akit csiklandozó
csábbal fog be és kiszolgáltat érzékeinek, állatot látsz nem embert. Ha
olyan bölcset látsz, aki helyes elmeéllel mindent meghatároz, azt tiszteld;
az égi és nem földi lény. De ha látsz tiszta szemlélődőt, aki mit sem tud
testről, aki a lélek belső szentélyébe vonul vissza, nem földi lény az, sem
égi, de fenséges isteni szellem, embertestbe öltözve." (uo. 215. p.) A sztoa
és az újplatonizmus világát idéző és keresztény hatásokkal is rendelkező
eszmefuttatást értékelhetjük úgy is, hogy a világ dolgai felett teljesen
szabadon rendelkező ember, mintegy ezeket elhagyva találja meg szabadságát.
A külső természeti korlátok legyőzése és a belsőké egyaránt
elérendő cél, s a hozzá vezető eszközök a titkos tudományok - kabala,
alkímia, asztrológia, mágia, orfikus misztériumok - birodalmában találhatók.
A mélység és magasság átélése, és végül a "lélek legbenső szentélyébe való
visszavonulás", azonban a melankolikusokra olyannyira jellemző
önmegsemmisítő folyamatot is reprezentálja. Csak míg a középkorban az
Istennel való misztikus egyesülés során vált ez lehetővé, addig a
reneszánszban a világ birtokbavételének és érzéki-megismerésének
végpontjaként aposztrofálható mindez.
Azonban Mirandola filozófiájának lehetséges egy ettől eltérő értelmezése is.
A tulajdon lelkiismereti és az áhított igazság birtokbavételét felfoghatjuk
folyamatában - mint ahogy azt bölcselőnk is tette -, és akkor már a
hangsúly is áthelyeződhet magára a mozgásra. A három delphi parancs
kitűnően érzékelteti, a hozzáfűzött megjegyzésekkel, a reneszánsz
antikvitásból örökölt, de tartalmában lényegesen megújított univerzalitását.
"Ne ess túlzásba! Ez helyesen parancsolja meg nekünk minden erény normáját
és reguláját a középszer szabálya által, amiről az erkölcstan szól. Aztán:
Ismerd meg önmagadat!, ami az egész természet megismerésére ösztökél és
buzdít, hisz az emberi természet mintegy közbül álló keveréke a természet
elemeinek, és aki önmagát ismeri, az magán keresztül ismer mindent, mint ezt
előbb Zoroaszter, majd Platón az Alkibiadészben megírta. Végezetül evvel a
természetfilozófián keresztül szerzett ismerettel megvilágosodva Isten
közvetlen szomszédságába jutottunk el immár, s azt mondjuk neki: "EI" azaz
"Vagy". Ez az a teológiai köszöntés, amellyel boldog bizalommal az igazi
Apollónt megszólítjuk." (uo. 224. p.)
Az ember méltósága: így végül szabadságában van, a kiteljesítése, az
individuum sorsproblémáinak kiélezése azonban már egy másik korszakban
lejátszódó történet.