Spinoza bár sokat merített Descartes tanaiból, mégis lényegi
újításokat vezetett be. Filozófiájában egy szubsztancia létezik: Isten, azaz
a természet, ami egyben önmagának oka, belőle minden egyéb dolog
dedukálható. A természet adott dologként, öröktől fogva változatlanul van,
csak természeti törvények léteznek, és azok működése szükségszerű.
Spinoza rendszerében a szubsztanciának két attribútuma van; a
gondolkodó és kiterjedt dolog. Fontos tétel ez antropológiai
szempontból is, mivel az ember a természet móduszaként, test és lélek
egységeként jön számításba.
Etikája első részének Függelékében - az ember alaphelyzetéből
adódóan - pontos és érzékletes bírálatát adja a természet finalizmusának és
az antropocentrikus természet szemléletnek. A természet nem az ember
kedvéért van, a természetnek nem középpontja az ember, és mivel nem
középpontja, ezért nem lehet célja sem. "... az emberek agyuk alkata szerint
ítélnek a dolgokról, s inkább elképzelik, mintsem értik a dolgokat. (...)
Mert a dolgok tökéletességét egyedül a maguk természete és hatalma szerint
kell értékelni. A dolgok nem azért többé vagy kevésbé tökéletesek, mert az
emberek érzékeit gyönyörködtetik vagy sértik, vagy az emberi természetnek
javára válnak, vagy vele ellenkeznek. Azoknak pedig, akik azt kérdezik,
miért nem teremtette Isten úgy az embereket mind, hogy egyedül az ész
szavának engedelmeskedjenek, csupán azt felelem: azért mert elég anyaga volt
ahhoz, hogy mindent megteremtsen a tökéletesség legmagasabb fokától a
legalacsonyabbig;" (Spinoza, 1979. 65-66. p.)
Spinoza a dolgok igazi okának felkutatásában, az oksági folyamatok
felderítésében látja boldogságunk elősegítését. Paradox helyzet előtt
állunk. A természet nem az emberért van, de ha megértjük a természeti
törvényeket és felfedjük a különböző oksági folyamatokat, akkor a tökéletes
megismerés útján eggyé válhatunk a természettel, mi magunk lehetünk a
természet.
Az erények és az okok ismerete megadhatja szabadságunk szeretetét és
fékezheti indulatainkat, vágyainkat. S akárcsak az antik etikai
rendszerekben, jelen esetben is a boldogság és az értelem kimunkálása a
legfőbb cél. Isten iránti értelmi szeretetével az ember halhatatlanná válik,
szabadsága szükségszerűségével összeér, beteljesíti küldetését, megtalálja
boldogságát: "A boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény; s nem
azért örvendezünk neki, mert vágyainkat megfékezzük, hanem megfordítva,
mivel örvendezünk neki, ezért tudjuk megfékezni vágyainkat" (uo. 400. p.) A
bölcs vágyait leküzdve eljut boldogságához, természet és ember
egymásra talál, örök harmónia uralja a lelket. Természetesen ez csak nagyon
keveseknek sikerülhet: "Ha mármost az idevezető út, amint megmutattam nagyon
nehéznek látszik is, mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie,
hogy oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha
szemünk előtt volna az üdvösség s elérhető volna fáradság nélkül, hogy
csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint
amilyen ritka." (uo. 401. p.)
Ez utóbbiból következően, hogy a "halandók" társadalmában létező
embert jórészt indulatai vezetik, s csak a "halhatatlanok észközössége"
vezérelt az ész által, filozófusunk fontosnak tartja a jog eszközét, amely
biztosíthatja az államban mindenki szabadságát. Spinoza a mérsékelt uralmi
forma meglétét tartja kívánatosnak, ahol a gondolatszabadság mindenkinek
megadatik, ahol ez hiányzik, ott csak félelem van, és ez ellenkezik az
államelmélet általános céljával: "Mondom, az állam célja nem az, hogy az
embereket eszes lényekből vadállatokká tegye, hanem ellenkezőleg az, hogy
lelkük és testük biztosan fejthesse ki erőit, és maguk az emberek szabadon
használják eszüket, ne gyűlölettel, haraggal vagy fondorlattal harcoljanak,
s ne ellenséges érzéssel viseltessenek egymással szemben." (Spinoza, 1978.,
273. p.)
Szabadságunk kiteljesedését csak a törvényes, szabad jogállam
szavatolhatja. Itt az emberek szabadon gondolkodó lényként élhetnek. A jog
mint ennek eszköze, a közösen hozott törvények betartása mindenkire
kötelező, ez biztosíthatja mindenki számára az egyetemes emberi
szabadságjogokat, a szabad vallásgyakorlást, a gondolkodás, a szólás és a
közlés szabadságát.
Spinoza mind az ideális, mind a valóságos viszonyokat figyelembe véve
munkálta ki a természetes ember boldogságát előlegező elméletét. S
életével azt példázta hogy lehetséges a körülmények ellenére is akár az
ember lényegének kiteljesítése. (Életéről lásd Vries, 1987.)