Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Természet és ember


Spinoza bár sokat merített Descartes tanaiból, mégis lényegi újításokat vezetett be. Filozófiájában egy szubsztancia létezik: Isten, azaz a természet, ami egyben önmagának oka, belőle minden egyéb dolog dedukálható. A természet adott dologként, öröktől fogva változatlanul van, csak természeti törvények léteznek, és azok működése szükségszerű.

      Spinoza rendszerében a szubsztanciának két attribútuma van; a gondolkodó és kiterjedt dolog. Fontos tétel ez antropológiai szempontból is, mivel az ember a természet móduszaként, test és lélek egységeként jön számításba.

      Etikája első részének Függelékében - az ember alaphelyzetéből adódóan - pontos és érzékletes bírálatát adja a természet finalizmusának és az antropocentrikus természet szemléletnek. A természet nem az ember kedvéért van, a természetnek nem középpontja az ember, és mivel nem középpontja, ezért nem lehet célja sem. "... az emberek agyuk alkata szerint ítélnek a dolgokról, s inkább elképzelik, mintsem értik a dolgokat. (...) Mert a dolgok tökéletességét egyedül a maguk természete és hatalma szerint kell értékelni. A dolgok nem azért többé vagy kevésbé tökéletesek, mert az emberek érzékeit gyönyörködtetik vagy sértik, vagy az emberi természetnek javára válnak, vagy vele ellenkeznek. Azoknak pedig, akik azt kérdezik, miért nem teremtette Isten úgy az embereket mind, hogy egyedül az ész szavának engedelmeskedjenek, csupán azt felelem: azért mert elég anyaga volt ahhoz, hogy mindent megteremtsen a tökéletesség legmagasabb fokától a legalacsonyabbig;" (Spinoza, 1979. 65-66. p.)

      Spinoza a dolgok igazi okának felkutatásában, az oksági folyamatok felderítésében látja boldogságunk elősegítését. Paradox helyzet előtt állunk. A természet nem az emberért van, de ha megértjük a természeti törvényeket és felfedjük a különböző oksági folyamatokat, akkor a tökéletes megismerés útján eggyé válhatunk a természettel, mi magunk lehetünk a természet.

      Az erények és az okok ismerete megadhatja szabadságunk szeretetét és fékezheti indulatainkat, vágyainkat. S akárcsak az antik etikai rendszerekben, jelen esetben is a boldogság és az értelem kimunkálása a legfőbb cél. Isten iránti értelmi szeretetével az ember halhatatlanná válik, szabadsága szükségszerűségével összeér, beteljesíti küldetését, megtalálja boldogságát: "A boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény; s nem azért örvendezünk neki, mert vágyainkat megfékezzük, hanem megfordítva, mivel örvendezünk neki, ezért tudjuk megfékezni vágyainkat" (uo. 400. p.) A bölcs vágyait leküzdve eljut boldogságához, természet és ember egymásra talál, örök harmónia uralja a lelket. Természetesen ez csak nagyon keveseknek sikerülhet: "Ha mármost az idevezető út, amint megmutattam nagyon nehéznek látszik is, mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, hogy oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk előtt volna az üdvösség s elérhető volna fáradság nélkül, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka." (uo. 401. p.)

      Ez utóbbiból következően, hogy a "halandók" társadalmában létező embert jórészt indulatai vezetik, s csak a "halhatatlanok észközössége" vezérelt az ész által, filozófusunk fontosnak tartja a jog eszközét, amely biztosíthatja az államban mindenki szabadságát. Spinoza a mérsékelt uralmi forma meglétét tartja kívánatosnak, ahol a gondolatszabadság mindenkinek megadatik, ahol ez hiányzik, ott csak félelem van, és ez ellenkezik az államelmélet általános céljával: "Mondom, az állam célja nem az, hogy az embereket eszes lényekből vadállatokká tegye, hanem ellenkezőleg az, hogy lelkük és testük biztosan fejthesse ki erőit, és maguk az emberek szabadon használják eszüket, ne gyűlölettel, haraggal vagy fondorlattal harcoljanak, s ne ellenséges érzéssel viseltessenek egymással szemben." (Spinoza, 1978., 273. p.)

      Szabadságunk kiteljesedését csak a törvényes, szabad jogállam szavatolhatja. Itt az emberek szabadon gondolkodó lényként élhetnek. A jog mint ennek eszköze, a közösen hozott törvények betartása mindenkire kötelező, ez biztosíthatja mindenki számára az egyetemes emberi szabadságjogokat, a szabad vallásgyakorlást, a gondolkodás, a szólás és a közlés szabadságát.

      Spinoza mind az ideális, mind a valóságos viszonyokat figyelembe véve munkálta ki a természetes ember boldogságát előlegező elméletét. S életével azt példázta hogy lehetséges a körülmények ellenére is akár az ember lényegének kiteljesítése. (Életéről lásd Vries, 1987.)