Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Stádiumok


A hegeliánizmus felbomlását követően, a múlt század közepétől, az abszolút eszme világtörténelmet formáló hatása egyre beszűkült. Más és más alternatívák kerültek előtérbe a pozitivizmustól (Comte) az egzisztenciálfilozófián (Kierkegaard) és marxizmuson keresztül az akarat metafizika (Schopenhauer) újra aktualizalódásáig. A 19. század első felének viszonylagos homogenitásával szemben a jelzett alternatívák, ha különböző intenzitással is, de valóságos problémákra kerestek válaszokat. (lásd erről Kiss, 1988.)

      Az újkori racionalizmussal, mint már jeleztük, párhuzamosan mindig működött az "ellenpólus" is. Elég, ha a misztikus Jakob Böhméra vagy akár Pascal munkáira gondolunk. Ember és környezetének viszonyáról az utóbbi így fogalmazta meg gondolatait: "Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között. Végtelen messze van tőle, hogy felfogja a szélsőségeket, a dolgok végcélja és lételve leküzdhetetlenül rejtve van számára egy áthatolhatatlan titokban, mert egyaránt képtelen meglátni a semmit, amelyből vétetett, és a végtelent amelybe elmerül." (Pascal, 1983. 33. p.)

      Az ember ugyan közép, de előtte a végcél rejtve, titokban marad, semmi és minden között ingadozik. Ne feledjük az előző sorok a 17. században íródtak, akárcsak Descartes vagy Spinoza munkái. Az ész működését, "mederbe terelését", a tevékeny hely kijelölését segítheti a megismerés határainak feltérképezése (Kant), de előmozdíthatja mindezt az abszolút szellem tervének föltárása is (Hegel). Azonban míg a königsbergi bölcselő az ész törvényhozó erejére alapozta filozófiáját, erkölcstanát, s "a porosz állam filozófusa" is végsősoron az ésszerűség kiteljesedését hirdette, addig jelentékeny egzisztenciális mozzanatok szorultak háttérbe. A múlt század negyvenes éveiben jelentkező Kierkegaard is - akárcsak Pascal - a megismerés és a ráció korlátozott érvényességére mutat rá, és a hit, a személyiség és a lét összefüggéseinek kimunkálására helyezi a fő hangsúlyokat.

      A személyes lét szólal meg Kierkegaard naplójában is, mikor azt mondja, hogy az egész lét aggasztja a legkisebb szúnyogtól az inkarnáció titkaiig, mindez egészen érthetetlen számára, s leginkább érthetetlen saját léte. Ez az aggódás, szorongás járja át egész életművét.

      Mihez is kapcsolódik ez a szorongás? A választást kíséri, létmeghatározó elvvé nővi ki magát, amiből az egyén szabadulni semmiképpen sem tud. De önmeghatározása épp így valósul meg, sajátmagán belül találja meg alternativitását. Vagy önmagát választja, vagy elveszít mindent.

      A Vagy-vagy-ban és a Félelem és reszketésben lefektetett stádiumelmélet szépen példázza az individuum kiteljesedési lehetőségeit. "Az esztétikai szemlélet a személyiséget is a környezettel való viszonyában vizsgálja, és ennek kifejezése - a viszonynak a személyiségre való visszafordításában - az élvezet. Az élvezetnek a személyiséggel való viszonya alapján történő esztétikai kifejezése pedig a hangulat. A hangulatban ugyanis jelen van a személyiség, de csak derengve van jelen. Aki ugyanis esztétikailag él - amennyiben ez lehetséges -, az igyekszik teljesen feloldódni a hangulatban, igyekszik teljesen elrejtőzni benne, semmi se maradjon benne, ami nem követné őt a hangulatba, mert az ilyen maradék mindig zavaróan hat." (Kierkegaard, 1978. 857. p.) A személyiség hangulatban történő megvalósulása azonban nem tekinthető teljes mértékben degradációnak, mert a teljes elrejtőzés a hangulatban, a személyiség maradéktalan feloldódása műalkotásokban, az individuum aurájának sugárzásában is megnyilatkozhat, mint ezt kiválóan mutatja Kierkegaard Don Juan elemzése, a Mozart-opera mélyrétegeinek ezirányú felfejtése.

      Míg az esztétikailag élő ember a pillanatban él, ami tarthat örökké is! - addig: "Aki etikailag él, annak hangulata a középpontban van összegyűjtve, az ilyen ember nem a hangulatban van, nem hangulat, hanem hangulata van, és a hangulatot önmagában bírja." (uo. 858. p.) Az etikai stádiumban a személyiség áll a középpontban: fél, szorong, de egy adott kor szokás- és erkölcsrendszerének keretén belül, azokhoz igazodva.

      Nem így működik a személyiség egzisztenciája a vallási stádiumban. A Félelem és reszketés című munka jól mutatja a hit paradoxonához való eljutást és azt a konfrontációt, amely áthatja létünket, ha az erkölcsi motivációkat szembesítenünk kell a transzcendens irányokkal. A kiindulópont Ábrahám bibliai története. Ábrahámot Isten arra kéri, hogy áldozza föl egyszülött fiát Izsákot. Az áldozat mégsem Izsák lesz, mert Isten a föltétlen hit "jutalmaként" állatáldozat bemutatását kéri csak Izsáktól.

      A prelúdiumként szolgáló történet fényében nézzük, milyen jellemzője van etika és hit kapcsolatának: "Az etika kifejezése Ábrahám tettének az, hogy Izsákot föl akarta áldozni? de éppen ebben az ellentmondásban rejlik a szorongás,..." (Kierkegaard, 1986. 45. p.) Mindez az ellentmondás elvezet bennünket a hit paradoxonjához. A hit ugyanis az a paradoxon, hogy... az egyes magasabb rendű, mint az általános, és ez a paradoxon abszurd is, de erőt is ad a cselekvéshez, a hit mozdulatának beindításához. Ha jobban belegondolunk, az etikumból - ahol az általános az érvényes, mint Hegelnél - a hitbe való ugrás - ahol is az egyes fölötte áll az általánosnak - emberfeletti kockázatvállalás, előre ki nem számítható megpróbáltatás.

      A hit nem tudás, és így beszélni sem lehet róla, csak sejthetjük, érezhetjük, mégis lényünket sokszor utolsó pórusunkig áthatja. Kierkegaard is ezt érezhette, mikor az általa föltett kérdésekre válaszolt. 1. Létezik-e az etikum teleológikus felfüggesztése? 2. Létezik-e abszolút kötelesség Istennel szemben? 3. Etikailag igazolhatóan cselekedett-e Ábrahám, mikor elhallgatta szándékát Sára, Elizer és Izsák előtt? Az első két kérdésre a válasz igenlő, a harmadikra nemmel felel bölcselőnk. A válaszok mentén jól regisztrálhatjuk filozófiájának jellegzetességeit.

      Kierkegaard szenvedélyes kérdező. Elutasítja a rendszer mindenfajta gondolatát, tudva annak elégtelen voltát a valóságos egzisztenciális problémákhoz való hozzáférkőzésben. Ez utóbbi munkája sem adott végleges válaszokat, csak a kérdezés biztonságát" Korunkban mennyien értik az abszurdot, korunkban mennyien élnek úgy, hogy mindenről lemondanak, vagy mindent elfogadnak, hányan tisztességesek legalább annyira, hogy tudják, mire képesek és mire nem?" (uo. 180. p.) A válaszokat nekünk magunknak kell megkeresnünk, hogy utána mi is újra rákérdezhessünk létezésünk, cselekedeteink mibenlétére, kiindulópontjára.

      Hasonlóan érvényes annak az üzenetnek az aktualitása, amit az egzisztenciák egymásra következéséről, azaz történetiségünk pozíciójáról megfogalmaz: "Humánum tekintetében minden nemzedék egészen elölről kezdi, nincs más feladata, mint a megelőző nemzedékeknek, nem is jut tovább, amennyiben az előtte járó nemzedék nem árulta el a feladatot és nem csapta be önmagát. Ez a tulajdonképpeni humánum a szenvedély, és ebben az egyik nemzedék teljesen megérti a másikat, és nem kevésbé önmagát. Egy nemzedék sem tanulta a másiktól, hogy kell szeretni, egyik nemzedék sem kezdheti máshol, mint az elején, egyik későbbi nemzedék sem kurtább az előtte járónál, és ha korábbi nemzedékekhez hasonlóan az emberek nem akarnak megállni a szeretetnél, hanem tovább akarnak menni, akkor az semmi más, mint hiábavaló, balga fecsegés." (uo. 217. p.)