A hegeliánizmus felbomlását követően, a múlt század közepétől, az abszolút
eszme világtörténelmet formáló hatása egyre beszűkült. Más és más
alternatívák kerültek előtérbe a pozitivizmustól (Comte) az
egzisztenciálfilozófián (Kierkegaard) és marxizmuson keresztül
az akarat metafizika (Schopenhauer) újra aktualizalódásáig. A 19.
század első felének viszonylagos homogenitásával szemben a jelzett
alternatívák, ha különböző intenzitással is, de valóságos problémákra
kerestek válaszokat. (lásd erről Kiss, 1988.)
Az újkori racionalizmussal, mint már jeleztük, párhuzamosan mindig működött
az "ellenpólus" is. Elég, ha a misztikus Jakob Böhméra vagy akár
Pascal munkáira gondolunk. Ember és környezetének viszonyáról az utóbbi így
fogalmazta meg gondolatait: "Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi
a végtelenhez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden
között. Végtelen messze van tőle, hogy felfogja a szélsőségeket, a dolgok
végcélja és lételve leküzdhetetlenül rejtve van számára egy
áthatolhatatlan titokban, mert egyaránt képtelen meglátni a semmit, amelyből
vétetett, és a végtelent amelybe elmerül." (Pascal, 1983. 33. p.)
Az ember ugyan közép, de előtte a végcél rejtve, titokban marad, semmi és
minden között ingadozik. Ne feledjük az előző sorok a 17. században íródtak,
akárcsak Descartes vagy Spinoza munkái. Az ész működését, "mederbe
terelését", a tevékeny hely kijelölését segítheti a megismerés határainak
feltérképezése (Kant), de előmozdíthatja mindezt az abszolút szellem
tervének föltárása is (Hegel). Azonban míg a königsbergi bölcselő az ész
törvényhozó erejére alapozta filozófiáját, erkölcstanát, s "a porosz állam
filozófusa" is végsősoron az ésszerűség kiteljesedését hirdette, addig
jelentékeny egzisztenciális mozzanatok szorultak háttérbe. A múlt század
negyvenes éveiben jelentkező Kierkegaard is - akárcsak Pascal - a megismerés
és a ráció korlátozott érvényességére mutat rá, és a hit, a
személyiség és a lét összefüggéseinek kimunkálására helyezi a fő
hangsúlyokat.
A személyes lét szólal meg Kierkegaard naplójában is, mikor
azt mondja, hogy az egész lét aggasztja a legkisebb szúnyogtól az inkarnáció
titkaiig, mindez egészen érthetetlen számára, s leginkább érthetetlen saját
léte. Ez az aggódás, szorongás járja át egész életművét.
Mihez is kapcsolódik ez a szorongás? A választást kíséri,
létmeghatározó elvvé nővi ki magát, amiből az egyén szabadulni semmiképpen
sem tud. De önmeghatározása épp így valósul meg, sajátmagán belül találja
meg alternativitását. Vagy önmagát választja, vagy elveszít mindent.
A Vagy-vagy-ban és a Félelem és reszketésben lefektetett
stádiumelmélet szépen példázza az individuum kiteljesedési
lehetőségeit. "Az esztétikai szemlélet a személyiséget is a környezettel
való viszonyában vizsgálja, és ennek kifejezése - a viszonynak a
személyiségre való visszafordításában - az élvezet. Az élvezetnek a
személyiséggel való viszonya alapján történő esztétikai kifejezése pedig a
hangulat. A hangulatban ugyanis jelen van a személyiség, de csak derengve
van jelen. Aki ugyanis esztétikailag él - amennyiben ez lehetséges -, az
igyekszik teljesen feloldódni a hangulatban, igyekszik teljesen elrejtőzni
benne, semmi se maradjon benne, ami nem követné őt a hangulatba, mert az
ilyen maradék mindig zavaróan hat." (Kierkegaard, 1978. 857. p.) A
személyiség hangulatban történő megvalósulása azonban nem tekinthető
teljes mértékben degradációnak, mert a teljes elrejtőzés a hangulatban, a
személyiség maradéktalan feloldódása műalkotásokban, az individuum aurájának
sugárzásában is megnyilatkozhat, mint ezt kiválóan mutatja Kierkegaard Don
Juan elemzése, a Mozart-opera mélyrétegeinek ezirányú felfejtése.
Míg az esztétikailag élő ember a pillanatban él, ami tarthat örökké is! -
addig: "Aki etikailag él, annak hangulata a középpontban van összegyűjtve,
az ilyen ember nem a hangulatban van, nem hangulat, hanem hangulata van, és
a hangulatot önmagában bírja." (uo. 858. p.) Az etikai stádiumban a
személyiség áll a középpontban: fél, szorong, de egy adott kor
szokás- és erkölcsrendszerének keretén belül, azokhoz igazodva.
Nem így működik a személyiség egzisztenciája a vallási stádiumban. A
Félelem és reszketés című munka jól mutatja a hit paradoxonához való
eljutást és azt a konfrontációt, amely áthatja létünket, ha az erkölcsi
motivációkat szembesítenünk kell a transzcendens irányokkal. A kiindulópont
Ábrahám bibliai története. Ábrahámot Isten arra kéri, hogy áldozza föl
egyszülött fiát Izsákot. Az áldozat mégsem Izsák lesz, mert Isten a
föltétlen hit "jutalmaként" állatáldozat bemutatását kéri csak Izsáktól.
A prelúdiumként szolgáló történet fényében nézzük, milyen jellemzője van
etika és hit kapcsolatának: "Az etika kifejezése Ábrahám tettének az, hogy
Izsákot föl akarta áldozni? de éppen ebben az ellentmondásban rejlik a
szorongás,..." (Kierkegaard, 1986. 45. p.) Mindez az ellentmondás elvezet
bennünket a hit paradoxonjához. A hit ugyanis az a paradoxon, hogy...
az egyes magasabb rendű, mint az általános, és ez a paradoxon abszurd is, de
erőt is ad a cselekvéshez, a hit mozdulatának beindításához. Ha jobban
belegondolunk, az etikumból - ahol az általános az érvényes, mint Hegelnél -
a hitbe való ugrás - ahol is az egyes fölötte áll az általánosnak -
emberfeletti kockázatvállalás, előre ki nem számítható megpróbáltatás.
A hit nem tudás, és így beszélni sem lehet róla, csak sejthetjük,
érezhetjük, mégis lényünket sokszor utolsó pórusunkig áthatja. Kierkegaard
is ezt érezhette, mikor az általa föltett kérdésekre válaszolt. 1. Létezik-e
az etikum teleológikus felfüggesztése? 2. Létezik-e abszolút kötelesség
Istennel szemben? 3. Etikailag igazolhatóan cselekedett-e Ábrahám, mikor
elhallgatta szándékát Sára, Elizer és Izsák előtt? Az első két kérdésre a
válasz igenlő, a harmadikra nemmel felel bölcselőnk. A válaszok mentén jól
regisztrálhatjuk filozófiájának jellegzetességeit.
Kierkegaard szenvedélyes kérdező. Elutasítja a rendszer mindenfajta
gondolatát, tudva annak elégtelen voltát a valóságos egzisztenciális
problémákhoz való hozzáférkőzésben. Ez utóbbi munkája sem adott végleges
válaszokat, csak a kérdezés biztonságát" Korunkban mennyien értik az
abszurdot, korunkban mennyien élnek úgy, hogy mindenről lemondanak, vagy
mindent elfogadnak, hányan tisztességesek legalább annyira, hogy tudják,
mire képesek és mire nem?" (uo. 180. p.) A válaszokat nekünk magunknak kell
megkeresnünk, hogy utána mi is újra rákérdezhessünk létezésünk,
cselekedeteink mibenlétére, kiindulópontjára.
Hasonlóan érvényes annak az üzenetnek az aktualitása, amit az egzisztenciák
egymásra következéséről, azaz történetiségünk pozíciójáról
megfogalmaz: "Humánum tekintetében minden nemzedék egészen elölről kezdi,
nincs más feladata, mint a megelőző nemzedékeknek, nem is jut tovább,
amennyiben az előtte járó nemzedék nem árulta el a feladatot és nem csapta
be önmagát. Ez a tulajdonképpeni humánum a szenvedély, és ebben az egyik
nemzedék teljesen megérti a másikat, és nem kevésbé önmagát. Egy nemzedék
sem tanulta a másiktól, hogy kell szeretni, egyik nemzedék sem kezdheti
máshol, mint az elején, egyik későbbi nemzedék sem kurtább az előtte
járónál, és ha korábbi nemzedékekhez hasonlóan az emberek nem akarnak
megállni a szeretetnél, hanem tovább akarnak menni, akkor az semmi más, mint
hiábavaló, balga fecsegés." (uo. 217. p.)