Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Kultúrkritika és költészet


Schopenhauer és Nietzsche munkásságát a felszíni jelzőpontok alapján pesszimizmus és optimizmus két tipikus gondolkodói attitűdjéhez kapcsolják. Hogy e mögé a vélekedés mögé kicsit mélyebben is bepillanthassunk, s hogy Nietzsche munkásságának kultúrkritikai és poétikai jellegzetességét körvonalazzuk, ahhoz át kell tekintenünk először röviden az "akaratmetafizika" halhatatlan szószólójának néhány mozzanatát.

      Schopenhauer, Kant filozófiája nyomán, arra a felismerésre jutott, hogy a világ egyfelől tünemény, ez mint képzet jelentkezik, ennek megismeréséről a természettudomány gondoskodik. Másfelől a világ mint az akarat megnyilvánulása jelentkezik, erről legközvetlenebb ismeretünk a saját testről és mozgásról való tudás. Az akarat a világ valódi meghatározottsága, ez tör elő az élőlényekben, de az embert is ez determinálja. Az egyéniség csak illúzió, tudatunk reflexiója az akarat működésére, ami ettől különböző dolog.

      A reflexió növekedésével fájdalmunk nő, így csak negatív boldogság létezhet, a fájdalomtól való mentesség, ennek eredménye az unalom, a teljes üresség. A cselekvések mozgatója az egoizmus, rossz indulat, részvét. Ez utóbbi határozza meg az erkölcsös cselekedetet. A szeretet is részvét, ami nem ezen alapszik, az önzés. A végső pont lemondás az életről, ekkor lebben fel Maya fátyla, ekkor érhető el a Nirvána. Schopenhauer egyedüli evilági megoldása a művészet, műalkotások létrehozása az akarat által, tudósítás arról a negatív boldogságról, ami ugyan csak pillanatnyi lehet, de mégis jelezhet valami lényegeset. Nem véletlen, hogy ez a rendszer nem keletkezésekor, a század tízes éveiben vált népszerűvé. Ugyanis szemben az akkori bizakodó állásponttal, hogy a "lovon ülő világszellem" - Hegel nevezte így Napóleont - meg is valósítja a küldetését, az európai forradalmak 48 után bekövetkezett bukása apatikus szellemi és kulturális szférát hozott létre. Ami kedvezett a homályos "akaratmetafizikáknak", és ugyanakkor előtérbe tolta a pusztán pozitív tényekre alapozott tudományos fejlődés programját, valamint a radikális társadalomkritikai nézőpontokat.

      Nietzsche, Schopenhauer "tanítványaként", egy kultúrkritikai attitűd vonzáskörében bontotta ki filozófiáját. A 200 éves nyugati hagyomány Szókratész racionalizmusa óta, a kereszténységgel karöltve az ember igazi lényegét semmisítette meg, a fogalmi gondolkodás túlsúlya az érzékiség felszámolódásához, aszkézishez vezetett, s morál és élet párharcából az utóbbi került ki vesztesen maga alá temetve mindent, amíg még megmaradt az egység példaértékű megnyilatkozásából. "Az élet, a szenvedés, a gyönyör e buja bőségének közepette lakozik a tragédia - írja Nietzsche a Tragédia születésében -, fenségesen, elragadtatva, s távoli, mélabús dalra figyel - a létezésről regél a dal, az élet forrásairól, melyeket így hívnak: vágykép, akarás, fájdalom. - Igen, barátaim, osztozzatok hitemben, higgyetek a dionüszoszi életben és a tragédia újjászületésében. A szókratészi ember ideje lejárt: borostyánkoszorút öltsetek, vegyétek kezetekbe a thürszosz botot és ne csodáljátok, ha tigris és párduc törleszkedik térdetekhez, és lábatoknál hízelgőn hever." (Nietzsche, 1986. 169. p.) Az ember önmaga fölé kell, hogy emelkedjen (Übermensh), tragikus hősként kell végigküzdenie életét.

      Költőként, tudósként (filológusként), filozófusként, "túl jón, rosszon" (hagyományos erkölcsön) individuumként alkotja meg Nietzsche önmagát. A morál szétforgácsolja az embert, mert kívánságait, ösztöneit, vágyait alárendeli egy képzelt magasabb eszménynek (Nietzsche a keresztény önsanyargató aszkézisét hozza példaként), ekkor individumként határozódik meg. Az egységet, az individualitást személyes, öntörvényű cselekedetek segítségével érhetjük el.

      Nietzsche nem írt rendszeres erkölcsfilozófiát, komplex életbölcseleti- poétikai munkáiban határozta meg a cselekvések irányát. A tragédia születésében a dionüszoszi és apollóni teljességet fölmutató embert, a Zarathustrában az önmagán túlmutató, örök visszatérésbe bekapcsolódó egyént. "Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz újjá születni, ha nem levél előbb hamu." (Nietzsche, 1903. 84. p.) A művészet azért ennyire fontos Nietzsche számára, mert szerinte a tudomány talajáról nemigen tudunk a tudományról mit mondani, így az ember meghatározottságait is egy másfajta megismerési módban pillanthatjuk meg.

      Az új emberkép kimunkálásához kapcsolódó létteljesség igénylése és szüntelen beteljesítése, a cselekvő, akaró, érző lény igenlése azzal is jár, hogy Nietzsche állandóan kísérletet tesz test és lélek dualizmusának megszüntetésére, s annak megmutatására, mit jelent az, amikor az egyén újrateremti világát és önmagát: "Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az a szeretetről, akinek nem kellett éppen azt megvetnie, amit szeretett! Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel; én vérem; s csak későn fog utánad sántikálni az igazság. (...) Szeretem azt, aki magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre." (uo. 85. p.)

      Progresszivitását, az önmagát újrateremtő és továbbépítő ember igenlése s mindezek valóságba ágyazása, testközelbe hozása adja, valamint annak a poézisnek a kimunkálása, ami a közvetítés erejét megsokszorozza. A huszadik században a létfeledtség visszavételére irányuló gondolatkör Heideggernél kerül majd ismét előtérbe, aki a megkezdett vonalat folytatva s kibővítve: az ember eredendő léthez kötöttségét szisztematizálja.