Schopenhauer és Nietzsche munkásságát a felszíni jelzőpontok
alapján pesszimizmus és optimizmus két tipikus gondolkodói
attitűdjéhez kapcsolják. Hogy e mögé a vélekedés mögé kicsit mélyebben is
bepillanthassunk, s hogy Nietzsche munkásságának kultúrkritikai és poétikai
jellegzetességét körvonalazzuk, ahhoz át kell tekintenünk először röviden az
"akaratmetafizika" halhatatlan szószólójának néhány mozzanatát.
Schopenhauer, Kant filozófiája nyomán, arra a felismerésre jutott,
hogy a világ egyfelől tünemény, ez mint képzet jelentkezik, ennek
megismeréséről a természettudomány gondoskodik. Másfelől a világ mint az
akarat megnyilvánulása jelentkezik, erről legközvetlenebb ismeretünk a saját
testről és mozgásról való tudás. Az akarat a világ valódi
meghatározottsága, ez tör elő az élőlényekben, de az embert is ez
determinálja. Az egyéniség csak illúzió, tudatunk reflexiója az
akarat működésére, ami ettől különböző dolog.
A reflexió növekedésével fájdalmunk nő, így csak negatív boldogság
létezhet, a fájdalomtól való mentesség, ennek eredménye az unalom, a teljes
üresség. A cselekvések mozgatója az egoizmus, rossz indulat, részvét. Ez
utóbbi határozza meg az erkölcsös cselekedetet. A szeretet is
részvét, ami nem ezen alapszik, az önzés. A végső pont lemondás az életről,
ekkor lebben fel Maya fátyla, ekkor érhető el a Nirvána. Schopenhauer
egyedüli evilági megoldása a művészet, műalkotások létrehozása az akarat
által, tudósítás arról a negatív boldogságról, ami ugyan csak pillanatnyi
lehet, de mégis jelezhet valami lényegeset. Nem véletlen, hogy ez a rendszer
nem keletkezésekor, a század tízes éveiben vált népszerűvé. Ugyanis szemben
az akkori bizakodó állásponttal, hogy a "lovon ülő világszellem" - Hegel
nevezte így Napóleont - meg is valósítja a küldetését, az európai
forradalmak 48 után bekövetkezett bukása apatikus szellemi és kulturális
szférát hozott létre. Ami kedvezett a homályos "akaratmetafizikáknak", és
ugyanakkor előtérbe tolta a pusztán pozitív tényekre alapozott tudományos
fejlődés programját, valamint a radikális társadalomkritikai nézőpontokat.
Nietzsche, Schopenhauer "tanítványaként", egy kultúrkritikai attitűd
vonzáskörében bontotta ki filozófiáját. A 200 éves nyugati hagyomány
Szókratész racionalizmusa óta, a kereszténységgel karöltve az ember
igazi lényegét semmisítette meg, a fogalmi gondolkodás túlsúlya az érzékiség
felszámolódásához, aszkézishez vezetett, s morál és élet párharcából az
utóbbi került ki vesztesen maga alá temetve mindent, amíg még megmaradt az
egység példaértékű megnyilatkozásából. "Az élet, a szenvedés, a gyönyör e
buja bőségének közepette lakozik a tragédia - írja Nietzsche a Tragédia
születésében -, fenségesen, elragadtatva, s távoli, mélabús dalra figyel - a
létezésről regél a dal, az élet forrásairól, melyeket így hívnak: vágykép,
akarás, fájdalom. - Igen, barátaim, osztozzatok hitemben, higgyetek a
dionüszoszi életben és a tragédia újjászületésében. A szókratészi ember
ideje lejárt: borostyánkoszorút öltsetek, vegyétek kezetekbe a thürszosz
botot és ne csodáljátok, ha tigris és párduc törleszkedik térdetekhez, és
lábatoknál hízelgőn hever." (Nietzsche, 1986. 169. p.) Az ember önmaga
fölé kell, hogy emelkedjen (Übermensh), tragikus hősként kell
végigküzdenie életét.
Költőként, tudósként (filológusként), filozófusként, "túl jón, rosszon"
(hagyományos erkölcsön) individuumként alkotja meg Nietzsche önmagát. A
morál szétforgácsolja az embert, mert kívánságait, ösztöneit, vágyait
alárendeli egy képzelt magasabb eszménynek (Nietzsche a keresztény
önsanyargató aszkézisét hozza példaként), ekkor individumként határozódik
meg. Az egységet, az individualitást személyes, öntörvényű cselekedetek
segítségével érhetjük el.
Nietzsche nem írt rendszeres erkölcsfilozófiát, komplex életbölcseleti-
poétikai munkáiban határozta meg a cselekvések irányát. A tragédia
születésében a dionüszoszi és apollóni teljességet fölmutató embert, a
Zarathustrában az önmagán túlmutató, örök visszatérésbe bekapcsolódó egyént.
"Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz újjá
születni, ha nem levél előbb hamu." (Nietzsche, 1903. 84. p.) A művészet
azért ennyire fontos Nietzsche számára, mert szerinte a tudomány talajáról
nemigen tudunk a tudományról mit mondani, így az ember meghatározottságait
is egy másfajta megismerési módban pillanthatjuk meg.
Az új emberkép kimunkálásához kapcsolódó létteljesség igénylése és szüntelen
beteljesítése, a cselekvő, akaró, érző lény igenlése azzal is jár, hogy
Nietzsche állandóan kísérletet tesz test és lélek dualizmusának
megszüntetésére, s annak megmutatására, mit jelent az, amikor az
egyén újrateremti világát és önmagát: "Teremteni akar a szerető, mivelhogy
megvet! Mit tud az a szeretetről, akinek nem kellett éppen azt megvetnie,
amit szeretett! Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel; én
vérem; s csak későn fog utánad sántikálni az igazság. (...) Szeretem azt,
aki magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre." (uo. 85. p.)
Progresszivitását, az önmagát újrateremtő és továbbépítő ember igenlése s
mindezek valóságba ágyazása, testközelbe hozása adja, valamint annak a
poézisnek a kimunkálása, ami a közvetítés erejét megsokszorozza. A huszadik
században a létfeledtség visszavételére irányuló gondolatkör Heideggernél
kerül majd ismét előtérbe, aki a megkezdett vonalat folytatva s kibővítve:
az ember eredendő léthez kötöttségét szisztematizálja.