Andrássy György - Szabó Gábor

Etika

 

TARTALOM

A diszkrimináció és ellenszerei

Magyar Reklámetikai Kódex

Vázlat a makrogazdaság igazságosságát vizsgáló elméletekről

Európából Európa felé - kulturális változások Magyarországon

Vesztegetés

Etikai kódex a játékautomata iparban

 

 

 

A diszkrimináció és ellenszerei

Tapasztalatok az Egyesült Államokban

 

Diszkrimináció

A modern államok működésének egyik fundamentális alapelve az állampolgári jogegyenlőség. Mint általában az absztrakt alapelvek, úgy ez is egy ideál, ami iránytűként kell hogy szolgáljon a gyakorlatban. A megvalósítással kapcsolatos kérdések azonban korántsem egyszerűek. Mit jelent a jogegyenlőség, egyenlő esélyeket, lehetőségeket, vagy a szükségszerűen egyenlőtlen esélyek mellett mindenkire egyformán érvényes játékszabályokat? Továbbá bármiféle kollektív jogalanyiság nem sérti-e a fenti elvet? Konkrétabban, lehet-e a nyilvánvaló egyenlőtlenség kompenzálása érdekében egy csoportot előnyben részesíteni a többiekkel szemben? Az alábbi tanulmány ezekre a kérdésekre próbál a lehetséges válaszok közül kiemelni néhányat. A diszkrimináció fogalmának leggyakoribb leegyszerűsítő értelmezése a hátrányos megkülönböztetés. Hátrányos a megkülönböztetés akkor, ha a választásom olyan kritériumok alapján történik, melyek az adott döntés szempontjából irrelevánsak. Hogy mikor alkalmaztunk irreleváns kritériumot, annak eldöntése gyakran nem könnyű. Nem biztos, hogy az irreleváns kritériumok alapján meghozott döntés egyúttal etikátlan is. A szónak tehát van egy morálisan semleges jelentése is. Diszkriminálunk az általunk akart és nem akart dolgok között. A piacon különbséget tehetünk jó és rossz almák között, és azokat választhatjuk ki, amelyeket akarjuk. Az emberek között is különbséget teszünk, anélkül, hogy bármilyen konkrét tapasztalattal bírnánk róluk egy szempillantáson túl. Ezt hívjuk első benyomásnak, és ha ezek a benyomások valamilyen ismétlődő jellegzetességet kísérnek, akkor rendszerint előítéletekké rögzülnek. A mindennapi életben számos döntésünket (pozitív vagy negatív) előítéleteink határozzák meg, ezeket is értelmezhetjük egyfajta diszkriminációnak, de korántsem biztos, hogy ezzel morális szabályokat sértenénk. Szűkítsük vizsgálódásunk körét a munkaerőpiacra. A munkaerőpiacon csak a munkavégzéssel kapcsolatos kritériumok lehetnek relevánsak. A munkaerőpiaci diszkrimináció így pejoratív értelművé válik.

Sérül az alkalmazottak egyenlő elbíráláshoz való joga, amikor az állás elnyerésekor, elbocsátás vagy az előmenetel során az emberek között nem a munkájukhoz tartozó jellemvonások alapján tesznek különbséget. Néhányan kétségbe vonják ezt az állítást, melynek bemutatása könnyen elvégezhető haszonelvű, kantiánus, vagy egy Rawls nyomdokain járó megközelítésen keresztül.

Nézzük először a diszkrimináció gyakorlatát haszonelvű szemszögből. Azonnal szembeötlő a kár, a sérelem bekövetkezése azoknál, akiket diszkrimináltak. Amennyiben egymást követő munkavégzési helyzetekben a gyakorlat széleskörű és ismétlődő, hosszantartó és komoly kár következik be, ami nem csak az egyes embert, de a családját is érinti. Azok, akik ilymódon pozícióba vagy magasabb beosztásba kerülnek, tisztességes versenyben nem élveznék ezt az előnyt. Hasznuk azonban valószínűleg kisebb, mint a diszkrimináltak oldalán bekövetkezett kár. De tegyük fel, hogy a hasznok és a károk egyenlőek. Ebben az esetben a gyakorlat erkölcsi megítélése a másokra és a társadalomra, mint egészre kiterjedő hatásain múlik. Vegyük először azokat a társaságokat, amelyekben diszkrimináció történik. Ha ezek nem alkalmaznának az állás elnyerésekor, vagy az előmenetel kapcsán diszkriminációt, és csak az érdemek alapján döntenének, akkor kétségtelenül felvennének, vagy előléptetnének olyanokat is, akiket enélkül diszkriminálnak. Így nem a lehető legalkalmasabb embereket alkalmazzák. Tehát ilyen mértékben kárt és nem hasznot könyvelhetnek el. A társadalom egésze szintén károsul. A szisztematikus diszkrimináció egy jogfosztott társadalmi osztályt eredményez. Ezek az emberek akaratlanul is társadalomellenessé válnak, és haragjuk sokféle formában nyilvánulhat meg, az erőszaktól a forrongó rosszindulatig. A társadalom többi csoportjainak is jó oka lesz aggódni amiatt, hogy vajon mikor lesznek ők a következő csoport, akikkel szemben diszkriminációt alkalmaznak. Összességében több kárt okoz az általa elérhető haszonnál a diszkrimináció alkalmazása, mint az ettől való tartózkodás. Eszerint a diszkrimináció erkölcstelen eljárás.

Hasonló eredményre juthatunk egy kantiánus megközelítésű elemzéssel. Megfelelhet-e a diszkrimináció az egyetemes erkölcsi parancsnak? Elvileg igen. Lehet, hogy az emberek nem szeretnének egy olyan társadalomban élni, ahol a diszkrimináció egyetemesen érvényesül, de az eljárás nem jelent önellentmondást. A Kant által megfogalmazott első követelményt tehát nem sérti, de Kant második és harmadik alapelvével ellentétes:1 a diszkrimináció során nem önmagukban való célként kezelik az embereket, nem személyekként, hanem bizonyos jegyekkel leírható osztály vagy csoport tagjaiként bánnak velük. Ezeknek a jegyeknek az eredményeképpen sérül az egyenlő bánásmódhoz való joguk, és méltányos megbecsülésben sem lesz részük. Az emberek egyik csoportja saját előjogai és fölénye fenntartása érdekének eszközeként kezeli az emberek másik csoportját. Ha az eszes emberi lény lényegéhez hozzátartozik az autonóm döntés, akkor jó okunk van feltételezni azt, hogy eszes emberi lények inkább élnének egy olyan társadalomban, mely nem tűri a diszkriminációt. Ha állításunkat John Rawls elméletét alkalmazva kívánjuk alátámasztani, azt kell megvizsgálnunk, hogy racionális emberek milyen döntést hoznának a "tudatlanság fátyla" mögött. Vajon egy diszkriminációt alkalmazó, vagy egy, a diszkriminációt nem tűrő társadalmat részesítenének előnyben akkor, ha nem tudják, hogy ki, milyen helyzetbe kerül a közös döntés után? Világos, hogy a leghátrányosabb helyzetűek jobban járnak, ha az utóbbit választják, mintha az előbbit. Ezek szerint a racionális ember, aki nem tudja, hogy milyen társadalmi pozícióba kerül a közös döntés után, jobb és igazságosabb társadalomnak fogja tartani azt, amelyik nem tűri a diszkriminációt. Mindamellett a diszkrimináció Rawls igazságossági alapelveinek direkt sérelmét is jelenti, amennyiben az sem mindenki lehető legmagasabb fokú egyenlő szabadságát, sem a lehetőségek pártatlan egyenlőségét nem biztosítja.2

Másfelől vannak olyan szerzők, akik a diszkriminatív választást a közügyek területén éppolyan természetesnek tartják, mint amikor egy ember pusztán érzelmei alapján választ a kegyeiért esdeklő lehetséges partnerek közül a magánéletben.3 A leggyakoribb érv ilyenkor az, hogy az ember mindenekelőtt közösségi lény, és minden közösség természetes törekvése a saját és az idegen közötti különbségtétel, enélkül minden emberi közösség elveszítené integratív funkcióját. Ezt az érvet a gyakorlatban a menekültek és migránsok vonatkozásában alkalmazva lehet azt mondani, hogy minden állam polgárainak joga van eldönteni, hogy kiket fogad be állama területére, vagy kinek ad állampolgárságot, azaz a befogadókkal egyenlő jogokat. Ez persze globalizálódó világunkban ugyancsak problémás, és egyre inkább az lesz, (lásd például az Európai Unió alapelveit), de maradjunk az állam határain belül, és nézzük meg, hogy mit tudunk felhozni a munkaerőpiaci diszkrimináció védelmében. Walzer szerint4 elkerülhetetlen sőt hasznos az, ha például egy helyi közigazgatási apparátus dolgozóinak kiválasztásakor a személyes kapcsolatok, a szimpátia, az antipátia is szerepet játszanak. Ez biztosítja ugyanis az ilyen szervek hatékony működését, a "jó csapatmunkát." Vajon releváns kritérium-e a munkavégzés szempontjából a munkaadó és a jelölt közötti jó személyes kapcsolat? Önmagában lehet az, de ha emiatt egy jobban képzett személy esik el az állástól, akkor már egyértelműen diszkriminációról van szó. Mindazonáltal lehetséges, hogy mérgezett munkahelyi légkörben a jobban képzett munkavállaló is jóval lehetőségei alatt teljesít, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy mellőzése hátrányos megkülönböztetés lett volna. Ha fordítva tesszük fel a kérdést, azaz releváns kritérium-e a munkaadónak a jelölt iránt érzett ellenszenve, akkor logikusan hasonló választ kell adnunk. Látjuk tehát, hogy a vita nem arról szól, hogy mi minősül diszkriminációnak, hanem arról, hogy bizonyos esetekben igazolható-e a diszkrimináció. További problémát jelent, hogy ha magán munkaadóról van szó, akkor az állampolgári jogegyenlőség esélyegyenlőségként felfogott értelmezése összeütközésbe kerülhet a tulajdonlás szabadságának elvével, hiszen ha egy cég tulajdonosa nem szabadon dönt - akár rasszista meggyőződése alapján- arról, hogy kit alkalmaz, akkor nem rendelkezhet szabadon a tulajdonával.

A rasszista meggyőződés szoros kapcsolatot tételez fel az emberek erkölcsi értéke és származása, faji hovatartozása között. Ebből következik, hogy nem ismeri el azt a tételt, hogy miden ember önmagában erkölcsi személy (még mielőtt bármi mást állítanánk róla, elismernénk vagy elmarasztalnánk valami miatt), hiszen az erkölcsi személy státusz nem ismer fokozatokat, ugyanakkor erkölcsi kötelességeket von maga után. Ilyen kötelezettség például a bajba került embertársunk megsegítése, az arányosság figyelembevételével. Ha tudunk úszni, akkor egy fuldokló gyermek kimentése kötelességünk más segítség híján, és ez nem függ sem a gyermek származásától, sem faji hovatartozásától. A modern államok alkotmányai az embereket egyformán erkölcsi személyeknek tekintik, azaz elismerik az egyenlő emberi méltóság elvét. Ebből következik, hogy a rasszista elvek szerinti választás a közügyek terén alkotmányos (és morális) alapelveket sért. A munkaerőpiac pedig attól függetlenül a közügyek szférájába tartozik, hogy magán, vagy állami munkáltatóról van szó.

Ezek után fordítsuk figyelmünket arra a kérdésre, hogy miért ilyen elterjedt a diszkrimináció még egy olyan "sokszínű" társadalomban is, mint az Egyesült Államok. A válasz részben a történelmi körülmények között keresendő. Az, hogy megértjük a diszkriminációt, nem jelenti annak elfogadását, és bár az efféle eljárásokat elítéljük, de legalább feltárjuk annak emberi motivációit.

Az egyik fő csoport, akikkel szemben hosszú ideig tartó és szisztematikus diszkriminációt alkalmaztak az USA-ban, a színes bőrűeké. Az őket sújtó hátrányos megkülönböztetés onnan ered, hogy az afrikai származásúak az Egyesült Államokban egy-két kivételtől eltekintve egészen a polgárháborút követő felszabadításukig rabszolgák voltak. Sok fehér ember mégcsak emberi lénynek sem tartotta őket. A feketékhez való ilyesfajta hozzáállás tette képessé a fehéreket arra, hogy a rabszolgaság erkölcsileg védhetetlen intézményét elfogadják. A rabszolgaság eltörlése természetesen azok véleményén nem tudott egyhamar változtatni, akik szerint a feketék szolgaságra születtek, alacsonyabbrendűek a fehéreknél, vagy akár emberi mivoltuk is kétséges. Sem az Amerikai Alkotmány, sem annak kiegészítései nem adták meg a feketéknek a polgárjogokat, ami változtathatott volna sok déli vagy északi fehér ember fenti véleményén és attitűdjein. A mélyen rögzült beidegződéseket nem lehet könnyen és gyorsan megváltoztatni. A feketék mindamellett rosszul képzettek voltak, és rendkívül nyomorúságos körülmények között éltek. Amikor felszabadultak, elhagyhatták az ültetvényeket és máshol kereshettek munkát, de nem voltak képesítve sem az ipari jellegű állásokra, sem arra, hogy saját maguk fogjanak valamibe. A vállalkozók könnyű prédái lettek, akik éhbérért foglalkoztatták őket. Felszabadulásuk után életszínvonaluk rabszolgaságuk idejéhez képest csak csekély mértékben emelkedett, ha emelkedett egyáltalán. Azokban a fehérekben akik magukat a szolgáknál felsőbbrendűnek érezték, megmaradt ez az érés, északon és délen egyaránt. A jómódúakban azért volt felsőbbrendűségi érzés, mert jobban éltek, több pénzük volt, és olcsón tudtak feketéket alkalmazni, a szegény fehérekben meg pusztán amiatt, mert fehérek voltak. A bőrük színe elég volt ahhoz, hogy felsőbbrendűnek érezzék magukat. A feketék elkülönített területeken kényszerültek élni, és hátrányos megkülönböztetésben volt részük az oktatásban, a fejlődési esélyekben, a munkaerőpiacon, és a társadalom életének majdnem minden aspektusában.

A foglalkoztatásban hátrányosan megkülönböztettetek másik csoportját a nők alkotják Európában és az USA-ban egyaránt. A nők történelmi helyzete sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb, mint a feketéké. A tizenkilencedik valamint a huszadik század első felében, a nők választójogi küzdelmein kívül keveset szóltak vagy írtak a nőkkel szembeni diszkriminációról. A nők többsége az otthonán kívül nem keresett állást. Családfőnek és kenyérkeresőnek a férjet tekintették a háztartásokban. A férfiak ugyanazért a munkáért többet kerestek, mint a nők, mivel feltételezték, hogy a férfiak olyan családok eltartói, ahol a nőknek sem a maguk, sem a családjuk fenntartásáról nem kell gondoskodni. A bérek elosztása a munka és a szükséglet alapján történt, és ezt régebben sokan megfelelőnek tartották. A nem dolgozó, vagy a férjük keresetének kiegészítése céljából dolgozó nőket annak alapján jutalmazták, hogy férjeiket eleve jobban fizetik. Most már láthatjuk, hogy a munkájukért alulfizetett nőkkel szemben valójában diszkriminációt alkalmaztak. Ahogy a nők közül egyre többen álltak munkába, ahogy a válások száma nőtt, ahogy növekvő számban kezdtek önálló háztartást vezetni, úgy lett egyre egyértelműbb, hogy egy magányos férfi is többet keres egy egyedülálló nőnél, és mindez fokozatosan a nőmozgalmak kibontakozásához vezetett. A nők egyenlő munkáért egyenlő bért, a férfiakkal azonos lehetőségeket, és a diszkrimináció megszüntetését követelték. A régi szokások azonban nehezen szűntek meg, és sokféle diszkrimináció, ha finomabban is, de mind a mai napig fennmaradt. Fontos tehát emlékeznünk ennek történelmi gyökereire.

Az Egyesült Államokban az etnikai kisebbségek is a diszkrimináció gyakori céltáblái: az indiánok, a latin-amerikai bevándorlók, az ázsiaiak, a kelet-európai bevándorlók és így tovább. Bizonyos időszakokban felbukkan az egyes vallási csoportosulásokhoz, így a mormonokhoz, katolikusokhoz, zsidókhoz tartozókkal szembeni diszkrimináció is. Minden esetben a kérdéses csoportok különböznek a többségi társadalomtól, rezervátumokban, vagy gettókban élnek, újonnan bevándoroltak, vagy vendégmunkások. Legtöbbjük végül asszimilálódik, bár gyakran csak két-három generáció után. Addig azonban hátrányos megkülönböztetés sújtja őket a munkaerőpiacon, és az élet más területein.

A diszkrimináció igazságtalan, áldozatai súlyos sérelmet szenvednek. A kompenzáló igazságosság alapelve szerint sérelem okozása jóvátétel kötelezettségét vonja maga után. A jóvátételnek az elszenvedett sérelemmel arányosnak kell lennie, és a sérelem okozója kell hogy nyújtsa azt a sérelmet szenvedőnek.

Ha egy színes bőrű vagy egy nő ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt kap egy cégtől, mint egy fehér férfi, akkor a kompenzáló igazságosság szerint a cég köteles kifizetni azt az összeget a színes bőrű vagy női alkalmazottjának, amelytől teljes szolgálati ideje alatt elesett. Azonban csak néhány eset ilyen egyszerű. Azokat, akik a diszkrimináció elszenvedése óta elhunytak, nem lehet pénzben kárpótolni. A gyerekeik, vagy az örököseik részesüljenek kárpótlásban? Azok esetében, akiket sohasem alkalmazott egyik vállalat sem azok közül, ahová jelentkeztek, nem könnyű eldönteni, hogy melyik cég diszkriminálta őket. Még ha meg is tudnák mondani, hogy melyik cég felelős a diszkriminációért, akkor sem tisztázódna, hogy milyen összegű legyen a nekik fizetendő jóvátétel. A jelentkezésüket elutasító cégek fizessenek egy meghatározott összeget, vagy az összes cég fizessen, amely visszautasította volna őket, ha oda jelentkeznek? Egyik kérdésre sem könnyű válaszolni.

A polgárjogi mozgalmak sikereit követő első reakcióként az elméletalkotók közül néhányan a korábban diszkriminált csoportok, vagy osztályok pontos meghatározását sürgették. E csoportok tagjai a kompenzáció valamilyen formájára tarthatnának igényt azoktól a csoportoktól, vagy cégektől, akik diszkriminálták őket, vagy e gyakorlat haszonélvezői voltak. Konkrétan a feketék, a nők, a spanyol-ajkúak, az indiánok és az ázsiaiak cipelték leginkább a hátrányos megkülönböztetés terheit. Ha a fenti csoportok egy adott képviselőjét személyében nem érte diszkrimináció, akkor nagyon valószínű, hogy az a szüleit, más felmenőit, vagy rokonait érintette. Az ilyen megközelítés szerint jobb az, ha néhány olyan szerencsés ember is részesül a jóvátételből, akit valójában sohasem ért diszkrimináció, mintha nagy tömegeket egyáltalán nem kompenzálnának.

Ki fizesse a jóvátételt? A fenti megoldást elfogadók érvelése szerint a fehér férfiak a diszkrimináció haszonélvezői. Ha néhány fehér férfi személyesen nem is volt direkt haszonélvezője ennek, indirekt módon mégis részesültek a szisztematikus diszkrimináció előnyeiből, amely egész életük során őket segítette. Hasonlóképpen húzott hasznot egy konkrét társaság a diszkriminációt elősegítő gazdasági légkörben, még akkor is ha ezt a gyakorlatot nem vette át.

Mit tartalmazzon a jóvátétel? Igazságosan és méltányosan nem lehet pénzben kifejezni az ilyesfajta kárt. Az egyetlen lehetséges jóvátételnek a korábban diszkriminált csoportok privilegizálását tartják, annak érdekében hogy ezek kiegyenlíthessék lehetőségeik múltbéli hiányát. A csoportos kompenzáció hívei a kiemelt célok széles skáláját javasolják. Néhányan azt sürgetik, hogy minden cégben ugyanolyan arányban képviseltessék magukat a nők, a feketék, a spanyol anyanyelvűek, az ázsiaiak, mint ahogy a szélesebb közösség népességén belül. Mások azt az elképzelést támogatják, hogy az egyes állásokat betöltők közötti arányok megegyezzenek az ugyanilyen állásokra felkészítő képzéseken résztvevő csoportokon belüli arányokkal. Ezt nem tartják kielégítőnek azok, akik úgy vélik, hogy például a műszaki karokon a kelleténél kevesebb nő, vagy színesbőrű tanul, mivel a diszkrimináció elszigeteli őket az ilyen szakmáktól.

Milyen arányban kerüljenek be a vállalatokhoz, vagy magasabb beosztásba azok, akiket korábban diszkrimináltak? Néhányan minden évre kvótákat javasolnak, mindaddig, míg a megfelelő arányok ki nem alakulnak. Mások annak a hívei, hogy mindenki eséllyel pályázhasson a képzettségének megfelelő állásra. Megint mások a nők és a kisebbségek kedvezményes felvétele - egy sokféleképpen értelmezhető megoldás- mellett érvelnek. Különösen a felsőoktatásba, azon belül is néhány szakra (jogi, orvosi, tanári) való kedvezményes felvétel mellett törnek lándzsát sokan, és a nagyobb társadalmi előny nevében elfogadhatónak tartják az egyenlő elbírálás elvének átmeneti korlátozását. A nagyobb társadalmi előny például a színes bőrűek jogi egyetemi felvételi kedvezményei esetén a társadalmi feszültségek várható csökkenése volna. Emellett a jogi képzés színvonala is emelkedne azáltal, hogy az egyetem falain belül hiteles vita folyhatna az etnikai, faji kisebbségeket közvetlenül érintő társadalmi problémákról. Az sem elhanyagolható, hogy a sikeres fekete joghallgatók példája bátorítaná e közösség többi tagját, és a jogaikért való fellépésük intellektuális bázisa, ezáltal hatékonysága is javulna.5 Más szerzők nem látnak lényegi különbséget a kedvezményes felvétel és a kvótarendszer között, s mindkettőt elutasítják.6

Célszerű, ha vizsgálódásunkban ezek után az USA-ban a diszkrimináció ellensúlyozására kidolgozott négyféle eljárásra koncentrálunk: 1. A fentiekben szó volt az ún. kvóta-rendszerről. 2. Kvóták nélkül is lehet kedvezményes egyetemi felvételiről, vagy kedvezményes alkalmazásról beszélni. 3. Célszerű megkülönböztetni ezektől az ún. megerősítő akciókat. 4. Ez utóbbit kiegészítendő, sokan elkerülhetetlennek tartják a kedvezményes alkalmazás mérsékeltebb változatát. Mielőtt ezeknek az elképzeléseknek a részleteit tárgyalnánk, alaposan meg kell vizsgálnunk a kompenzációt osztályokhoz kapcsoló megközelítést, a kvóta-rendszert. Igazságos, méltányos, helyes-e ez a megközelítés? Mikor amellett érveltünk, hogy a diszkrimináció etikátlan, láttuk, hogy a hátrányosan megkülönböztetett személyt sérelem éri, hogy a kiválasztott indokolatlan előnyre tesz szert, és végsősoron az a társadalom és az a cég is károsul, melyben ilyen gyakorlat folyik. Tegyük fel, az osztályokhoz, vagy csoportokhoz kapcsolódó megközelítést fogadjuk el. Ha jobban képzett fehér férfiak helyett korábban diszkriminált csoportok tagjait választják, egy újabb diszkriminációt követnek el, még akkor is, ha az most a fehér férfiak ellen, a színes bőrűek és a nők javára történik. Kevésbé képzettek kiszorítják a jobban képzetteket. A kiszorított csoportot, a hátrányosan megkülönböztetett személyt éppúgy kár éri, mint a vállalatot és a társadalmat. Ha helytelen a diszkrimináció akkor, ha az első példában említett eredményre vezet, akkor nem lehet helyes a második esetben sem, hiszen az eredmény hasonló. Ez az eljárás néhány év múlva a fehér férfiak csoportját tenné a diszkrimináció áldozatává, és kezdhetnénk előröl az egészet. Az érv, hogy a fehér férfiak voltak a korábbi diszkrimináció haszonélvezői, nem győzi meg az egyes fehér férfiakat arról, hogy most nekik kelljen a hátrányos megkülönböztetést elszenvedni. Teljesen joggal állíthatják, hogy az egykori diszkriminációban ők nem vétkesek, ezért igazságtalan a fiúkat büntetni az apák bűneiért. Valószínű, hogy ezután az olasz, a lengyel, az ír bevándorlók gyerekei még hangosabban fogják igazukat követelni, pedig ők valamennyien fehérek. Az ő szüleik éppolyan elszenvedői voltak a diszkriminációnak, mint a színes bőrűek és a nők. Vajon ők nem érdemelnek kompenzációt? A javasolt kompenzációs rendszer szerint azonban őket direkt diszkrimináció fenyegeti, és egyúttal indirekt elszenvedői a szüleiket ért hátrányos megkülönböztetésnek.

A kompenzáció osztály-jellegű megközelítésének másféle ellenérvekkel is szembe kell néznie. Mennyi negroid-vérnek kell az erekben csörgedezni ahhoz, hogy valaki a kompenzáció célpontjaként megjelölt színes bőrűek osztályához tartozzon? Mennyi indián-vér, mennyi mexikói-vér stb. szükséges? Ez önmagában még nem jelent leküzdhetetlen akadályt, mert a határesetek száma csekély az egyértelmű esetekhez képest. Mindez mégis problémákhoz vezet. Azok is kapjanak a jóvátételből, akik a diszkrimináció ellenére sikeresek voltak? Természetesen vannak az USA-ban sikeres színes bőrűek és nők, néhányan a gazdasági életben, néhányan azon kívül. Közülük egyesek középosztálybeli családból, mások kifejezetten tehetős környezetből indultak. Olyanok is akadnak, akik nyomornegyedek szülöttei, és felküzdötték magukat az érvényesülés lépcsőfokain. Az ő gyermekeik lehet hogy nem váltak a diszkrimináció áldozataivá. Kell-e őket kárpótolni? A hetvenes, nyolcvanas évek egyetemi hallgatónői közül sokan a nőmozgalmak megerősödésekor nőttek fel. Őket nem diszkriminálták az iskolában. Gyakran az apáik által eltartott családokban éltek. Ha apjuk fehér, akkor valószínűleg a nők és a színes bőrűek hátrányos megkülönböztetésének kedvezményezettje, és ez hozzájárult a sikereikhez. Kárpótolni kell-e ezeket a fiatal nőket a diszkrimináció miatt?

A diszkrimináció és a jóvátétel osztály-jellegű megközelítése a méltánytalanság sokféle formáját vonhatja maga után. Ez a szemlélet azon a feltételezésen alapul, hogy diszkrimináció nélkül a fehér férfiak nem lehettek volna sikeresek a piaci versenyben. Ez valószínűtlen. Másfelől azt állítja, hogy az összes fehér férfi egy osztályt alkot, amit lehet és kell is büntetni. A diszkrimináció gyakorlatában azonban csak az idősebbek voltak érdekeltek, és nem azok akikkel ennek árát meg akarják fizettetni. A felelősség fogalmának, a felróhatóságnak és "büntethetőségnek" nélkülözhetetlen eleme az okozati összefüggés a vétkes tette, és annak következményei között. Azok, akiket az osztály-szempontú megközelítés büntetne, nem ugyanazok, akikkel a diszkrimináció alkalmazása okozati összefüggésbe hozható, és azok, akiket ez leginkább előnyös helyzetbe hozott, nem azonosak azokkal, akik majd ennek az újfajta diszkriminációnak a hatásait leginkább elszenvedik.7

A kvóta-rendszer védelmezői gyakran hivatkoznak arra, hogy a kvóták nem nyújtanak olyasfajta többletlehetőséget a hátrányos helyzetű csoportok számára, mint ahogy a múlt kirekesztő gyakorlata a lehetőségeket korlátlanul biztosította kizárólag a fehér férfiak számára. A kvóták tehát csak a rajtvonalhoz engednek olyanokat, akik enélkül ki lennének zárva a versenyből. Akik arra hivatkoznak, hogy a kvóták miatt nem a legjobban képzettek kerülnek be az egyetemekre és az állásokba, és emiatt csökken a társadalmi hatékonyság, azoknak meg kell birkózniuk a következő ellenvetésekkel.1. Nem szabad kizárólagos összefüggést feltételeznünk érdem és képzettség között. Tegyük fel, hogy egy városban csak egy teniszpálya van. Igazságos-e az, ha csak és kizárólag a két legjobb teniszező használhatja? Miért nem használhatják például a gyengébben teniszezők, akiknek éppen emiatt van nagyobb szükségük a gyakorlásra? Az egyetemekre való bejutást leginkább úgy fogjuk fel, mint a korábbi erőfeszítések jutalmát, és igazságtalannak tarjuk, ha a rendszer olyanokat részesít előnyben, akik kevésbé jól képzettek. A felsőoktatási rendszer azonban sok olyan tényezővel függ össze, amelyeket az egyes ember nem tud kontrollálni, és emiatt felelőssé sem tehető érte: úgy mint a felvételiző otthoni környezete, szülei társadalmi, anyagi helyzete, korábbi iskoláinak képzési színvonala. Ezek alapvető meghatározói a jelölt képzettségének, de véletlenszerű meghatározói, azaz adottságok, így a képzettség és érdem közötti kapcsolat jelentősen fellazul. Ha valaki nem tud meggyőzően érvelni tehát a hetvenes évek elején létező status quo védelmében, azaz a korábban diszkriminált csoportok felvételi kedvezményei ellen, akkor nem sikerült bemutatnia azt, hogy az egyetemi helyek elosztásának 1972-ben létező gyakorlata igazságos.8 Ez az érvelés sem hagyja figyelmen kívül a képzettséget, mint releváns kritériumot, csupán azt hangsúlyozza, hogy a hetvenes évek elején beinduló kvóta programok nem tekinthetők a korábbi szisztematikus diszkriminációs gyakorlat ellentétes irányú folytatásának.

Ennek ellenére sokan levonják azt a következtetést, hogy a diszkrimináció és a jóvátétel osztály szempontú megközelítése önmagában diszkriminatív, azokat sújtja akik nem okoztak sérelmet, nem oldja meg a diszkriminációt, mint társadalmi problémát, és ezért alapvető erkölcsi meggyőződéseinkkel ellentétes. Az egyenlőség eszméjének nevében sérti az igazságosság, vagyis az egyenlő elbánás alapelvét, mert mindenfajta diszkrimináció ellentétes ezzel az elvvel. Általában jellemző ez a hozzáállás azokra, akik a csoport jogok, vagy kollektív jogok igazolhatóságával szemben szkeptikusak. De még ha el is ismerjük az ilyen jogokat, akkor bármely csoport állíthatja magáról, hogy ilyen vagy olyan szempontból hátrányos helyzetű, és kompenzációk követelésének végeláthatatlan áradatába fulladunk.9 Azonban arról is megbizonyosodhattunk, hogy az individuális megközelítés nem elég széles körű, és figyelmen kívül hagyja a szüleik ellen alkalmazott diszkrimináció miatt indirekt sérelmet szenvedőket. Van-e másfajta olyan megoldás, ami megfelel a kompenzáló igazságosság alapelvének, és nem vezet ellentétes irányú - vagy ahogy gyakran nevezik, pozitív- diszkrimináció (reverse discrimination) folytatásához?

Erre négy pontban kísérlünk meg az amerikai elméleti szakemberek nyomán választ adni. Először is a probléma nem csak egyes embereket, csoportokat, vagy osztályokat érint, hanem a társadalom minden tagját. A korábbi diszkrimináció a társadalmi struktúrákból fakadt, ezért ezeket meg kell változtatni, és olyan előnyös társadalmi szerkezetet kell létrehozni, mely azoknak nyújtana legalább részleges jóvátételt, akiket a diszkrimináció még most is érint. Másodszor a létező feltételek megváltoztatása érdekében a kormányt a foglalkoztatási esélyegyenlőség megteremtésének programjával kell megbízni. Habár erkölcsileg mindez kifogástalan, néhányak szerint még nem elegendő. Harmadszor ún. megerősítő akciókra van szükség, mely biztosítja a korábban diszkrimináltakat azzal szemben, hogy a rendszer újra figyelmen kívül hagyja őket. Negyedszer a megerősítő akciók céljainak elérése érdekében kedvezményes foglalkoztatást kell bevezetni. E négy pont részletes kifejtését alább végezzük el.

 

Változó társadalmi struktúrák

A nők, a színes bőrűek és más kisebbségek elleni diszkrimináció Amerikában sem szükségszerűen tudatos, vagy rosszindulatból fakadó. Sokkal inkább egyfajta üzleti magatartás, egy bizonyos gondolkodás és cselekvési modell, és meghatározott társadalmi struktúrák hatásaként jelenik meg. Ezek megváltoztatása felé tett első lépés volt a tudatosság felébresztése a polgárok és a gazdasági életben felelős pozíciókat betöltők körében. A jogalkotók elvégezték a rájuk háruló feladatokat a hátrányos megkülönböztetés vonatkozásában. De törvénnyel nem lehet az emberek hozzáállásán és régi megszokásain változtatni. A kisebbségi és nőszervezetek nyomásgyakorlásának hatására, valamint az olyan személyeknek köszönhetően, akik kiálltak a jogaikért, amikor csak lehet bírósághoz fordultak, és megütköztek azokkal, akik hajlamosak voltak visszatérni a régi szokásokhoz, a hetvenes években jelentősen módosult az amerikai közfelfogás a diszkrimináció vonatkozásában.

Kezdett elterjedni az a nézet, hogy sok szempontból az amerikai társadalom egésze hibáztatható a korábbi diszkriminációért. Ezért amikor egy személy kárpótlása sem egy másik személytől, sem egy gazdasági vállalkozástól nem követelhető, akkor az egész társadalomnak kell viselnie ennek terhét. Bár ez az állítás egyre elfogadhatóbbá vált, alkalmazása mégis számos kérdést vetett fel. Például mi számítson a korábbi direkt vagy indirekt diszkrimináció bizonyítékának? Hasonlóképpen mi bizonyítja azt, hogy valaki a korábbi diszkrimináció kedvezményezettje volt? Kinek kell a jóvátétel terheit viselni? Miféle jóvátételre van szükség? Nem léteztek egyszerű válaszok minderre, de a kompenzáció hívei javasoltak néhány támpontot. Ezeket alább foglalom össze.

Semmilyen speciális körülmény nem bizonyítja a korábbi diszkriminációt: sem a szegénység, sem a hiányos iskolázottság, sem egy jobb munkahely megszerzésének vagy megtartásának kudarca, bármi is minősüljön jobb munkahelynek. Mindez gyakran a diszkrimináció következménye, de más okok is hozzájárulnak a szegénységhez, a hiányos iskolázottsághoz, vagy a választott munkahelyről való lemaradáshoz. Meg kell-e különböztetnünk a diszkriminált szegények vagy alulképzettek jóvátételnek minősülő megsegítését attól a segítségnyújtástól, amit a szegényeknek és alulképzetteknek pusztán szegénységük és képzetlenségük okán nyújtunk? Nem sokra megyünk, ha megkíséreljük ezek pontos elhatárolását. Ha a faji megkülönböztetés egyik következménye a szegénység és a képzetlenség, akkor az igazságosság a nyomor megszüntetésére, az iskolázottság javítására irányuló törekvést követel. Akkor is helyesen jár el a társadalom, ha ugyanezt teszi minden szegény és alulképzett tagja javára. A társadalomnak lehetővé kell tenni hogy bárkinek esélye legyen kilábalni a nyomorból, hogy bekapcsolódhasson az általa óhajtott társadalmi tevékenység fősodrába, és hogy olyan képzési és továbbképzési lehetőségek váljanak számára hozzáférhetővé, melyek jóvoltából javítani tud helyzetén, és egyenlő eséllyel versenyezhet másokkal.

A színes bőrűek iskoláinak a fehér iskolák szintjére emelését célul kitűző kísérletek azonban a legutóbbi időkig sikertelenek voltak az Egyesült Államokban, így nem sikerült kielégítően megoldani a mindenki számára egyenlő képzési lehetőségek megteremtésének problémáját.

Az iskolázottságban mutatkozó hátrányok csökkentése aktív állami és civil társadalmi szerepvállalást igényel. Egy, az előítéletektől szegregálódó társadalomban csak mélyülnek a feszültségek. Ráadásul látványos eredményeket nem várhatunk. A legjobb felzárkóztató programok hatása is csak több generáció múlva lesz érzékelhető. Először jó alapképzést kell biztosítani az általános iskolák szintjén, majd a középiskolák fejlesztésével kell elérni, hogy a főiskolákon, egyetemeken, szakvizsgákon is versenyképesek legyenek a célcsoportok. Az USA-ban külön problémát jelentett a kvóták alkalmazása kapcsán, hogy mi legyen azokkal a színes bőrű, vagy más kisebbséghez tartozó egyetemi hallgatókkal, akik hiányos alapképzéssel rendelkeznek, vagy akiknek nem megfelelő középiskolai tudáskészletük miatt az egyetemeken problémáik adódnak. A mérnöki vagy orvosi diplomához nélkülözhetetlen a szükséges ismeretek tökéletes elsajátítása. Ha megbuknak a vizsgán, nem hivatkozhatnak arra, hogy ők egy korábbi diszkrimináció áldozatai. Senki sem bízná magát egy olyan orvosra, aki nem teljesen felkészült, és nem kockáztatná az életét egy hozzá nem értő mérnök által tervezett épületben.

Két okból is elvárható a magángazdaságtól, hogy támogasson vagy akár szervezzen speciális képzési programokat: egyrészt mivel korábban diszkriminációt alkalmazott, másrészt pedig, mivel már kisebbségekhez tartozó személyeket is alkalmaz, csak hasznára válhat, ha képzési programokat kínál nekik. A kormányzat hozzájárulása a társadalom azon törekvését reprezentálja, hogy korábbi szociális igazságtalanságokat jóvá tegyen.

A helyzet a nők vonatkozásában részben egyszerűbb, részben bonyolultabb. Egyszerűbb, amennyiben a fehér nők legalább az utóbbi években a férfiakéhoz hasonlóan jó iskolákba járhattak és számos szakmára és hivatásra felkészítő képzés vált hozzáférhetővé számukra. Az alkalmazás és az előmenetel során diszkriminációt szenvedtek, de mindkettő orvosolható és a legfontosabb első lépések már megtörténtek. Nyilvánvaló azonban, hogy nem sok nő jutott a legmagasabb pozícióba az amerikai cégeknél, vagy a szakmájában. Természetesen időbe telik a nők arányának megváltoztatása a vezető állásokban, hiszen még csak rövid ideje adott számukra az a lehetőség, hogy a férfiakkal versenyezzenek. A türelmetlenek persze már most is sok nőt szeretnének látni ezeken a posztokon. A türelmesebbek azt állítják, hogy segítség helyett általában inkább hátráltatja a nőket az, ha túl gyorsan kerülnek "illetéktelenül előkelő beosztásba". Az amerikai nőknek kétségtelenül még mindig igen sok korláttal kell megküzdeniük a csúcspozíciókhoz vezető úton, és ha már elérték ezeket, további akadályokkal szembesülnek. A korlátok lebontása időt és kitartó nyomásgyakorlást igényel.

Másfelől a nők helyzete bonyolultabb a színes bőrűek és más kisebbségekhez tartozók helyzeténél, mivel a nők többségben vannak. Sokan közülük úgy érzik, hogy a nyelvhasználat is elnyomja őket, hiszen az a férfiak dominanciáját tükrözi, hasonlóképpen az angolszász és általában az európai kultúra, amelyek még mindig sztereotipizálnak, és ezzel bizonyos szerepeket kényszerítenek rájuk. Kevesebb szó esik arról, hogy vajon diszkriminálják-e, vagy elnyomják-e a férfiak ilymódon a nőket. Nem is az a kérdés, hogy a férfiak a nők ellen vannak-e; jelentős számú nő nem szimpatizál a radikális nőmozgalmakkal, és vannak férfiak, akik igen. Mindazonáltal a nők és a férfiak sztereotipizálása a nyolcvanas évek Amerikájában a tankönyvekben, a médiákban, és a gazdasági életben egyértelműen erősödött. Az egyenjogúságért folytatott küzdelem azonban sokszor olyan szélsőséges gyakorlathoz vezetett, mint az ártatlan bókok szexuális zaklatásnak minősítése.

A faji, nemi, vallási és másfajta diszkrimináció az eddigi érvelések többsége szerint erkölcsi alapelvekbe ütközik, és az Egyesült Államokban, miként a modern államok többségében a jog eszközeivel is harcolnak ellene. Az imént arra a következtetésre jutottunk, hogy sem a magánvállalkozások, sem az egyes fehér férfiak ne legyenek büntethetők direkt módon, csak akkor, ha a múltbéli diszkrimináció elkövetőiként, vagy direkt haszonélvezőiként azonosíthatók. Néhányan úgy vélik, hogy ez mentesíti a büntetéstől vagy az elmarasztalástól a bűnösöket, vagy azokat, akik a diszkrimináció haszonélvezői voltak. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy ha egy fehér férfi sikeres az üzleti életben, akkor ez szükségképpen összefügg a diszkriminációval. Feltételezhetjük azt, hogy az Egyesült Államokban néhány fehér férfi diszkrimináció nélkül is sikeres lett volna. Anélkül, hogy pontos meghatározásunk lenne arról, hogy mi micsoda, igazságtalanságot követünk el, ha mindannyiukat jóvátételre kötelezzük. Össztársadalmi szinten az adórendszer kínálhat egyfajta megoldást: a jómódúak megfelelő adóztatásával a hátrányos helyzetűek javára. Az ilyen adórendszer igazságossága megvédhető, akkor is, ha nem tudjuk pontosan megmondani, hogy melyik társaság és milyen mértékben volt a diszkrimináció haszonélvezője, vagy melyik társaság követett ilyen gyakorlatot és milyen széles körben.

Egyenlő esélyek a foglalkoztatásban

1963 óta az Egyesült Államok Kongresszusa számos törvényt hozott a foglalkoztatással kapcsolatos egyenlő elbíráláshoz való jogokról. Az Egyenlő Bérről Szóló Törvény 1963-tól garantál egyenlő munkáért egyenlő bért, és különösen a nők hátrányos megkülönböztetésére koncentrál. 1964-ben született meg a Civil Rights Act, amit 1972-ben módosítottak. Ez tiltja a faji, nemi, vallási, vagy nemzeti diszkrimináció minden formáját. A törvény hetedik címe a legfontosabb rész, ami a foglalkoztatással kapcsolatban tiltja a diszkriminációt. Ez minden tizenöt, vagy annál több alkalmazottat foglalkoztató állami vagy magán munkaadóra vonatkozik. A törvény célja, hogy a munkaadók döntő többségét hatálya alá vonja. 1967-ben alkották meg, és 1978-ban módosították az Age Discrimination in Employment Act-et. Ez különösen a 40 és 70 év közöttieket védelmezi a koruk miatti hátrányos megkülönböztetéstől. Ezeknek a törvényeknek a végrehajtását a Bizottság az Egyenlő Foglalkoztatási Esélyekért (EEOC) felügyeli, amelyet rendelet kibocsátási joggal is felruháztak. Ezen kívül számos törvénnyel, és végrehajtási rendelettel szabályozza a kormányzat a vállalkozókat és alvállalkozókat, valamint egyenlő esélyeket ír elő a fogyatékosok, a csökkent munkaképességű veteránok, és a vietnami háború veteránjai számára.

Mindezek összességében az egyenlő esélyek megteremtésének kiindulópontjai. Önmagukban a törvények nem terjeszthetik ki a mindenki számára ténylegesen egyenlő esélyeket. A jogszabályok a diszkriminációtól való tartózkodásra ösztönöznek és különösen törvényes lehetőséget teremtenek azok számára, akiket a foglalkoztatás terén diszkrimináció ért. Bármilyen peres eljárás azonban időt, pénzt és energiát emészt fel, és a diszkrimináció áldozatai gyakran vonakodva viszik végig a dolgot, különösen, ha más állásra is van esély.

A Bizottság az Egyenlő Foglalkoztatási Esélyekért (EEOC) bizonyos felelősséget telepít a 15 vagy több embert foglalkoztató munkaadókra, amely azzal kezdődik, hogy felsorolja az adott állással kapcsolatos követelményeket. A munkaadók az alkalmazással kapcsolatban csak a munkával összefüggő kritériumok alapján hozhatnak döntéseket. Az álláshelyek döntő többségénél a nem és a faj nem számít a munkavégzéssel kapcsolatos kritériumnak. Az EEOC tevékenységének egyik eredménye, hogy tilos az állások sztereotipizálása. Az EEOC jogszabályait megelőzően általános gyakorlat volt az, hogy az újságokban "férfi" vagy "női" munkahelyeket kínáltak. Elvárt és elfogadott volt például, hogy az adminisztrátori állásokat a "női" oszlopba, a teherautóvezetői munka pedig a "férfi" oszlopba került. Ez ma már nem megengedett. Habár a legtöbb teherautóvezető ma is férfi, és a legtöbb adminisztrátor ma is nő, egy társaság már nem hirdetheti ilymódon az állásait, a jelentkezők nemét nem lehet számításba venni. Ugyanúgy lehetnek adminisztrátorok férfiak, mint ahogy nők is, és nők is lehetnek teherautóvezetők, meg férfiak is. Tehát a nemi hovatartozás egyik munkánál sem - és a legtöbb más munkahelynél sem - tartozik a munkavégzéssel összefüggő tulajdonságok közé.

Az EEOC jogszabályai szigorítják a munkáltató munkahely leírásával kapcsolatos kötelezettségét a korábbi gyakorlathoz képest. A leírásokból ki kell hogy tűnjenek az állás betöltéséhez ténylegesen szükséges képzettségi feltételek. A leendő alkalmazottak csak akkor tudhatják meg, hogy rendelkeznek-e a megfelelő végzettséggel, ha az állás leírása egyértelmű és pontos, másfelől a munkáltatók is csak így tudnak védhető és pártatlan döntést hozni arról, hogy ki a legalkalmasabb jelentkező. Az EEOC jogszabályai elejét veszik annak, hogy miután a munkáltató megfogalmazta az állás egyértelmű és pontos leírását, a személyes meghallgatások során a munkavégzéssel össze nem függő kérdéseket tegyenek föl a jelentkezőknek. (Az általuk adott lista nem teljes). Nem tehetők fel az olyan kérdéstípusok, amelyek az életkort, a családi állapotot, az etnikai hovatartozást, a vallást, a politikai meggyőződést, a szexuális irányultságot, a gyermekvállalással kapcsolatos terveket és a büntetett előéletet (kivéve persze, ha az illető még nem mentesült az ehhez fűződő joghátrányok alól, vagy az ítélet végrehajtása még folyamatban van) firtatják. Természetesen számos, a munkavégzéssel össze nem függő jellemvonás azonnal egyértelművé válik egy interjú során, úgy mint a nemi és faji hovatartozás, de ezek az alkalmazásról hozott végső döntés alapját nem képezhetik.

A jogszabályok azonban ennél is tovább mehetnek. Ha valaki anélkül hogy kimondaná, sohasem alkalmaz nőket és színes bőrűeket, ennek ellenkezőjére jogszabály nem kényszerítheti. A pusztán egyenlő esélyeket biztosító törvényeknél többre van tehát szükség, és ez lehet részben megerősítő akció, esetleg néhány végrehajtási rendelet.

Morális szempontból minden embernek erkölcsi joga van az egyenlő esélyekhez. Bár ma már az embereknek törvényesen garantált joga van ahhoz, hogy faji, nemi és nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül ítéljenek foglalkoztatásukról, az egyes állásokra csak a megfelelően képzettek pályázhatnak eséllyel. Egyenlőek-e az egyes munkahelyekhez nélkülözhetetlen oktatáshoz, képzéshez és gyakorlathoz való hozzájutás esélyei? Egészen bizonyosan nem állítható, hogy minden egyes embernek egyenlőek az esélyei arra, hogy tehetségét másokéval egyenlő szintre fejleszthesse. Gettóban felnövő gyermekeknek sokkal kevesebb a kibontakozási lehetősége, mint egy tehetős család gyermekének. Az Egyesült Államokban a nemi megkülönböztetés is tovább él néhány iskolában, melyekben bizonyos órákat csak lányok, másokat csak fiúk látogathatnak. Mivel az iskolák színvonala nem azonos, ezért a gyermekek által elsajátított tudás minőségében jelentős különbségek adódnak. Az emberi lények között eredeti különbségek is vannak; van aki intelligensebb, van aki erősebb, van aki energikusabb másoknál. Ezeket a különbségeket a családi háttér is fokozza. Egyes családok a legnagyobb tudatossággal nevelik a gyermeket, és segítik a fejlődésben, olyan értékekkel és támogatással látják el, melyek végigkísérik egész életén. Más családok kevesebb támogatást, bátorítást, vagy pozitív értékeket nyújtanak. Ezeknek a különbségeknek az orvoslására a jog nincs felhatalmazva, és nem is ez a feladata. Erkölcsi követelmény-e az, hogy az egyenlő esélyek érdekében az összes ilyen egyenlőtlenséget számításba vegyük, és úgy tegyünk mindenkit egyenlővé, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk azokat, akiknek több tehetség adatott? Néhányan így gondolják, de ezt sem a jog, sem egyértelmű erkölcsi parancs nem írja elő.

Az egyenlő esélyek követelésének célja a diszkriminatív eljárások megszüntetése. Ez azonban semmit nem tesz a múltban diszkriminált emberek hátrányának legyőzése érdekében. Az álláslehetőségekről szóló információs hálózat például úgy lett kifejlesztve, hogy figyelmen kívül hagyta a nőket és a kisebbségeket. Annak érdekében, hogy megszüntessük az ilyen finom és indirekt diszkriminációt, a legtöbb szakember megerősítő eljárások alkalmazását tartja szükségesnek. Így születtek meg az Egyesült Államokban a megerősítő eljárásokat tartalmazó programok, melyek bizonyos aspektusait végrehajtási rendeletekkel és kormányrendeletekkel szabályozták.

 

Megerősítő akció

A vállalkozások arra vonatkozó ígérete, hogy tartózkodnak a diszkriminációtól, nem elég a korábbi diszkrimináció hatásainak ellensúlyozására, és önmagában ez nem tartja vissza őket újabbaktól. A passzív helyett aktív megközelítésre van szükség. A megerősítő akció néven ismertté vált megközelítés az USA-ban kormányzati felhatalmazáson, és számos csoport támogatásán alapul. A megerősítő akció négy szinten működhet: 1. A nők, és a kisebbségi csoportokhoz tartozók aktív toborzása. 2. A kritériumok kiegyenlítése úgy, hogy egy csoport se kerüljön előnyösebb helyzetbe. 3. A vezető pozíciókra felkészítő megfelelő képzés. 4. Nők, és a kisebbségek képviselőinek előléptetése vezető pozíciókba.

Ki hajtsa végre mindezt? Azok a cégek és intézmények a megerősítő akció elsőszámú jelöltjei, melyek az össznépességben adott arányokhoz képest (vagy a cégen, szervezeten belüli pozíciókra képesítéssel rendelkezők arányaihoz képest) feltűnően kevés nőt és kisebbségit alkalmaznak. Bár a nők vagy a kisebbségiek alacsony százaléka nem bizonyítja a korábbi aktív diszkriminációt, első látásra elfogadható bizonyítékul szolgálhat akár a jelen aktív diszkriminációjára, akár a társadalom más részeiben létező diszkriminatív gyakorlattal való együttműködésre.

Feltűnően alulreprezentáltak a versenyszféra vezető posztjain. Számos nő alkalmas igazgatói gyakorlatokra, mint ahogy az üzleti élet másfajta munkáira is. A felkészítő gyakorlatok nem olyan hosszúak, vagy speciálisak, hogy ezzel igazolható volna a nők méltányos számú alkalmazásának késleltetése. Más a helyzet az összes kisebbségi csoport vonatkozásában, mert bár az Egyesült Államokban arányaiban kevesebb kisebbségi tanul a felsőoktatásban, mégis közülük egyre többen válnak alkalmassá cégvezetői állásokra. A probléma itt az, hogy a kisebbségekhez tartozók miért nem tanulnak nagyobb számban tovább? Milyen diszkrimináció ellenes lépéssel lehet legyőzni ezt? Bizonyítható, hogy az amerikai kisebbségi csoportok tagjai közül többen tanulnának egyetemen, és választanának ennek megfelelő foglalkozást, ha lenne rá esélyük.

Aktív toborzás

A megerősítő akciók első szintje a nők és a kisebbségi csoportokhoz tartozók aktív toborzása. Ez komoly változást jelent a pozíciók betöltésének korábbi gyakorlatával szemben. Talán egyetlen nő, vagy kisebbségi sem maradt alul egy fehér férfival szemben egy bizonyos állásért való versengésben, mert arról sem tudtak, hogy az állás betöltésre vár. Az "öregfiúk hálózata" gondoskodott az utánpótlásról. Ha egy munkáltatónál egy ígéretes álláshely megüresedett, akkor felhívta a barátait, és megkérdezte kit ajánlanak, vagy néhány kiválasztott egyetemmel lépett érintkezésbe, és azok legkiemelkedőbb eredményű hallgatói közül vett fel valakit. A megerősítő akció nyilvános álláshirdetéseket követel, kizárandó az ismerősök közti szóbeli egyezkedést. Szükséges továbbá, hogy a lehetőségeket megfelelően tegyék közzé a bizonyos pozíciók iránt érdeklődők által látogatott alkalmakkor. Ha mindemellett vannak a nőket, vagy a kisebbségeket, mint olvasóközönséget megcélzó kiadványok, akkor az álláslehetőségeket ezekben is fel kell sorolni. Ha nők, vagy kisebbségiek ésszerű számban nem jelentkeznek, akkor a megerősítő akció ennél is tovább megy. Ilyen esetekben a fentieket jelentkezésre bíztatják. Ahogy a neve is mutatja, a megerősítő akció a korábban diszkriminációval sújtott csoportokhoz tartozók köréből keres pályázókat, és nem tőlük várja a kezdeményezést. Ez nem túl komoly igény. Tipikus, hogy azok, akiket korábban egy bizonyos cég, vagy üzletág diszkriminált, abból a feltételezésükből kiindulva, hogy a jövő olyan lesz, mint a múlt, ma sem nagyon jelentkeznek ezekre a helyekre. Akiket diszkrimináció ért, vagy akik bizonyítani tudják, hogy egy diszkriminatív társadalmi szindrómának voltak részesei, kapcsolatot kell hogy kezdeményezzenek a korábban őket mellőző csoportokkal. Időben és pénzben is többe kerülhet ez, mint az alkalmazás régi módszerei. A plusz teher része a kompenzációs költségeknek, és megfelelő formája a jóvátételnek.

A megerősítő akciók elvi alapját tehát nem a semlegesség versus kiváltságos elbírálás, hanem az aktivitás-passzivitás megkülönböztetése adja. Ezért fogadják el olyanok is, akik a kvótákat, és a kedvezményes felvételi eljárást egyaránt elutasítják.1O

A kritériumok kiegyenlítése

Ha egy állás betöltését olyan kritériumokhoz kötik, melyek tipikusan a fehér férfiaknak előnyösek, akkor ezáltal olyan munkahelyet írhat le valaki, melyre csak fehér férfi vehető fel. A mértékadó tesztek ferdíthetők úgy, hogy a fehér férfiak érjenek el kiemelkedő eredményt, és ha ez alapján szűrik a jelentkezőket, akkor fehér férfiak fognak a legképzettebbeknek tűnni.

A kritériumok és tesztek korrektségével kapcsolatban sok furcsaság adódott. Egyesek szerint nem diszkriminálhatók a négerek csak azért, mert az ún. "fekete angolt" ("black English") beszélik, és mert nem írnak gördülékenyen a szabályos angol nyelven. Lehet emellett érvelni, ha a munkavégzéshez nem nélkülözhetetlen a sztenderd-angol, de ez nem tartható akkor, ha a munkavállalónak amerikai olvasók számára kell feljegyzéseket, leveleket, vagy riportokat írnia. Ez nem jelent előítéletet, mint ahogy az sem, ha egy olyan munkára nem vesznek fel egy angolul írni nem tudó mexikóit, ahol ez egyébként követelmény. Elfogadhatóbbak az olyan állítások, melyek szerint az intelligenciát, vagy a munkaalkalmasságot vizsgáló teszteket a középosztálybeli fehérek kultúrájához igazítják. Ez egy bonyolult probléma. Az ezirányú kutatás nem produkált meggyőző eredményt, és ahol az eredmények megerősítik az igényt, ott sem egyértelmű, hogy hogyan kell egy mindenki számára pártatlan, a rejtett részrehajlásokat ellensúlyozó tesztet összeállítani.

Nézzünk meg egy másfajta, a kritériumokba foglalt részrehajló kiírást. Gyakori, hogy az állás diplomához kötött. Nem azért követelmény a diploma, mert egy bizonyos szakirány ismeretét kívánják valakitől, hanem megfelel bármilyen diploma, bármilyen eredménnyel. Azt feltételezik, hogy jobb jelölt az, aki képes négy évig fegyelmezetten dolgozni egy diplomáért, mint akinek nincs efféle háttere. Sok esetben azonban legalább akkora, ha nem nagyobb önfegyelemről tanúskodik az, ha valaki négy éven keresztül dolgozik.

Nehéz a jog eszközeivel kigyomlálni az alkalmazás feltételeibe rejtett diszkriminációt. A munkáltatók szabadon vázolják a munkahely-leírásokat, és egy kormányhivatalnok sem tudhatja jobban a munkáltatónál, hogy neki milyen képesítésű alkalmazottra van szüksége. A cégeken belülről, valamint szakszervezeteken és szakmai egyesületeken keresztül azonban nyomást lehet gyakorolni az alkalmazás feltételeibe rejtett diszkrimináció megszüntetése érdekében.

Megfelelő képzés

Az előzőekben már jeleztük, hogy nők és kisebbségiek nagyobb számban csak az elmúlt két évtizedben kerültek az intézményekhez és cégekhez az USA-ban, és ma is alulreprezentáltak a legfelsőbb posztokon. A helyzet javítása érdekében számos cég élt a megerősítő eljárás eszközével. Ezekben képzési lehetőségeket kínáltak nők és kisebbségiek számára, hat hónapos, vagy egy éves vezetői gyakorlattal. Megtanulták, hogy mit és hogyan csinál egy igazgató. Ez a megerősítő akció gyorsabb eredményekkel kecsegtet, mintha zavartalanul hagyjuk a természetes munkafolyamatokat. A gyakorlatok rendszerint csak a cég olyan női, vagy kisebbségi alkalmazottai számára nyitottak, akik bizonyos idő óta ott dolgoznak, és pozíciókra pályáznak. Azt jelenti ez, hogy diszkriminálják a fehér férfiakat? Erre egyértelmű nemmel válaszolhatunk. Ha egy álláshely megüresedik, akkor ez előttük is nyitva áll, pályázhatnak rá a nőkkel és a kisebbségiekkel együtt. A legalkalmasabbat fogják kiválasztani. Efféle gyakorlatok teszik lehetővé a nők és a kisebbségek tagjai számára, hogy versenyképesek legyenek a fehér férfiakkal, akik hosszú évek során mások számára elérhetetlen speciális privilégiumokhoz jutottak.

Előléptetés vezető pozíciókba

A megerősítő akció nem jelentős, ha a foglalkoztatottaknak nincs esélyük az előmenetelért és fizetésemelésért tisztességesen versenyezni. Ezen a területen, a felvételi eljáráshoz hasonlóan, előítéletek és a fehér férfiak javára részrehajló elbírálások rejlenek számos cégen belül. A háttérben meghúzódó feltételezések legtöbbször a fehér férfiaknak kedveznek. Tipikus példája ennek, hogy a vállalati vezetők abból indulnak ki, hogy férjes asszony nem fogadna el egy más városba való áthelyezéssel járó előléptetést, így automatikusan férfiaknak kínálják fel ezt, és csak később tudakozódnak afelől, hogy mennyiben jelentene nehézséget számára egy áthelyezés. A hajadonokról azt gondolják, hogy hamarosan férjhez mennek, és szülés, gyermeknevelés miatt nélkülözni lesznek kénytelenek őket. Az etnikai kisebbségeket a fizikai munkás képével azonosítják, a faji előítéletek a tehetség és intelligencia vonatkozásában ma is gyakoriak, hiába cáfolják ezt újra és újra gyakorlati tapasztalatok. Az ilyen és ehhez hasonló feltevéseket nem iktatják az előléptetés követelményeibe.

Az előmenetel vonatkozásában a megerősítő akció annyit jelent, hogy a felsőbb pozíciók valóban nyitva álljanak a kompetens nők, és kisebbségekhez tartozók előtt. Az eljárás magában foglalja - a személyi anyagok ismeretében - nők és kisebbségiek pályáztatását olyan posztokra, melyekről egyébként ők azt gondolnák, hogy számukra elérhetetlenek. Konzultációkra is sor kerül (ha kimaradtak az előléptetésből), melyeken megbeszélik, hogyan javíthatók az esélyeik a következő üresedésre. Ismételjük, jogos az ami itt kivételezésnek látszik, hiszen ez ellensúlyozza a fehér férfiaknak kedvező hajlamokat, melyek tudatosan vagy enélkül, de továbbra is a rendszer jellemzői.

A megerősítő akció nem igényel kvótákat. Ha a kvóták képzetlen emberek alkalmazását jelentik, akkor eljárásunk nehezebben igazolható. A képzetlenek rövid időn belül lemorzsolódnak, vagy határozatlan ideig a kezdő szinten maradnak, a képzettebbek kiszorítják őket, és végül az önbecsülésüket is elveszítik. A kvóták nem nyújtanak szerepmintákat a nőknek és kisebbségieknek, és a vállalati vezetők körében sem javítanak a róluk kialakult képen. A kvóták azonban megkülönböztetendők a cégekre vonatkozó olyan elvárásoktól, hogy megfelelően nagy számú jelentkező esetén ésszerű előrelépéseket tegyenek a súlyosan alulreprezentált csoportok tagjainak alkalmazása terén. Az ilyen előrelépés ésszerű morális követelmény.

A nők és a kisebbségekhez tartozók jelképes alkalmazása nem jelent megerősítő akciót. A diszkriminatív rendszerek felszámolása erkölcsi kötelesség, néhány jelképes alkalmazott mit sem változtat a helyzeten. A megerősítő akciók erkölcsi elvárása jóval több a törvény betűinek puszta betartásánál.

Kedvezményes alkalmazás

A kedvezményes alkalmazás azt jelenti, hogy valakit nem a munkavégzéssel kapcsolatos tényező - mint a nem, a bőrszín, a vallás - alapján vesznek fel egy munkahelyre. Erkölcsi alapelvekbe ütközik-e a foglalkoztatási kedvezmény mint egyfajta diszkrimináció?

Egy megüresedett munkahely betöltésének megszokott módja az álláshirdetés, a munkavégzéshez szükséges képesítési követelmények megjelölésével. Az álláshirdető és a jelentkező között egy hallgatólagos megállapodás van arról, hogy a legjobb személy nyeri el az állást. A munkavégzéssel összefüggő kritériumokat tekintik a kiválasztás alapjának. Tisztességtelen a munkavégzéssel össze nem függő kritériumok figyelembe vétele, mert ez ellentétes a munkakeresés és az állásajánlás hallgatólagos megállapodáson nyugvó viszonyrendszerével. Tisztességtelen követelményeket támasztani olyankor, ha úgyis a rejtett kritériumokat veszik figyelembe, melyek ha kiderülnének, egyesek számára bizonyossá tennék, hogy jelentkezésük a legkevésbé sem számít. A nem nyilvánvalóan a munkavégzéssel kapcsolatos, vagy a jelentkező által nem ismert kritériumok használata félrevezeti, becsapja és hamis reményekkel táplálja a jelentkezőt, és sérti a felvételi eljárásba vetett bizalmat. Ha pusztán a neme, bőrszíne, vagy vallása miatt utasítottak el valakit egy munkahelyről, akkor ő diszkrimináció áldozata.

Ebbe a kategóriába tartozik-e a kedvezményes alkalmazás? Egyszerűsíthetjük vizsgálódásunkat azzal, ha két lehetséges interpretációt mindjárt elutasítunk. Lehet arra hivatkozni, hogy a kedvezményes alkalmazás azért nem diszkrimináció, mert kiválaszt, nem pedig elutasít valakit neme, bőrszíne, vallása alapján. Ez a különbségtétel azonban nem állja ki az alapos vizsgálat próbáját. Ha egy fehér férfit azért vesznek föl, mert fehér, egy fekete férfit pedig nem, és azt mondják, hogy a fekete férfit nem érte diszkrimináció, mert egyszerűen csak a fehér férfi bőrszínét jutalmazták, minden bizonnyal faji diszkriminációnak neveznénk az effajta döntést.

A másik magyarázat szerint megengedhető a kedvezményes alkalmazás, ha az álláshirdetésben szerepel, hogy a női és a kisebbségekhez tartozó jelentkezők kedvezőbb elbírálásban részesülnek. Az érvelés úgy folytatódik, hogy ilyenkor a játékszabályok ismertek, az eljárás erkölcsileg nem kifogásolható, hiszen senkit sem csap be. De gondoljunk csak egy ilyen kitételt tartalmazó álláshirdetésre: " nők, és kisebbségi etnikumok tagjai ne jelentkezzenek ". Vagy egy olyan hirdetésre, mely kinyilvánítja, hogy bár a meghirdetett munkát nem csak fehér férfi tudja elvégezni, mégis ők számíthatnak kedvező elbírálásra. Bizonyos, hogy az ilyesfajta hirdetéseket, és az eljárást diszkriminatívnak tartanánk. Ugyanez fordítva is igaz, ha a kedvezőbb elbírálásban a nők, vagy a kisebbségiek részesülnek. Ha a munkaadó olyan, nem a munkavégzéssel kapcsolatos kritériumok alapján dönt, mint a nemi, faji, vallási hovatartozás, attól függetlenül diszkriminációt követ el, hogy mindezt nyíltan hirdeti, vagy a nyilvánosság kizárásával teszi.

Hogy tisztázzuk a kedvezményes alkalmazás erkölcsi státuszát, vizsgáljuk meg az alábbi álláshirdetés után felsorolt szituációkat.

Felveszünk:

computer-programozót. A Fortran és a Cobol ismerete, valamint legalább két éves programozói gyakorlat szükséges. Bérezés: nyitott, a jártasságtól függő. Egyenlő esélyeket kínáló munkáltató. Érd.: 555-7625

1.Szituáció

Szilvia és Tamás jelentkeznek. Szilvia a Fortrant ismeri, de nincs tisztában a Cobol programmal. Csak egyéves programozói gyakorlata van. Úgy véli, nincs mit vesztenie, hát jelentkezik. Tamás a Fortran és a Cobol programot is ismeri, és három éves gyakorlat áll mögötte.

<a> Tamás kapja meg az állást, mert kettejük közül ő a képzettebb.

<b> Szilvia kapja meg az állást, a munkáltatónak a megerősítő akciónak eleget téve a női munkaerőt kell fejlesztenie.

2.Szituáció

Zsuzsa és János jelentkeznek. Zsuzsa minden követelménynek megfelel. János ismeri mind a két programot, de csak egy év gyakorlata van.

<a> Zsuzsát veszik fel, ő a képzettebb.

<b> Jánost veszik fel, mert a munkáltató szívesebben alkalmaz férfiakat

3.Szituáció

Szandra és Henrik jelentkeznek. Mindketten jártasak az előírt programokban, és mindkettőjük két éves gyakorlattal rendelkezik.

<a> Szandra kapja meg az állást, a munkáltató a női munkaerőt akarja fejleszteni, hogy eleget tegyen a megerősítő akció céljainak.

<b> Henrik kapja meg az állást, mert háborús veterán lévén a munkáltató kitüntetett bizalmát élvezi.

<c> Henrik kapja meg az állást, mert a munkáltató szívesebben alkalmaz férfiakat.

 

4.Szituáció

Sára és Péter a két jelentkező. Sára ismeri mind a Fortrant, mind a Cobolt, és két éves gyakorlattal rendelkezik. Korábbi munkáltatói szerint egyedül ő volt alkalmas erre a feladatra. Péter computer-zseni. A Fortranon és a Cobolon kívül még három programnyelvet ismer. Korábbi munkáltatói kiemelkedőnek értékelték.

<a> Sáráé lesz az állás, a munkáltató a megerősítő akció céljainak megfelelően a női munkaerőt kívánja fejleszteni.

<b> Péteré lesz az állás, hiszen szakmai tapasztalatát tekintve kettejük közül ő az alkalmasabb.

Az első szituációban helyénvaló, ha Szilvia helyett Tamást veszik fel, mivel ő rendelkezik a szükséges ismeretekkel. Ha a megerősítő akció céljait szem előtt tartva Szilvia kapja meg az állást, akkor a cég e céloknak a Tamással szembeni igazságtalanság árán felel meg. Ha a megjelölt képesítési követelmények nem a munkavégzéshez szükségesek, és ha valaki nőnemű akkor a cég hiányos képzettséggel is megelégszik, akkor másképp kell az állás leírását megfogalmazni.

Világos, ha mint a második példánkban is, a követelmények tekintetében fordított a helyzet, akkor helytelenítjük János alkalmazását Zsuzsa helyett. Jánosnak csak egyéves szakmai tapasztalata van, míg Zsuzsa minden megjelölt követelménynek megfelel. A második szituáció <b> pontjában a cég azzal indokolja döntését, hogy szívesebben alkalmaz férfiakat. Ha Jánost veszik fel, akinek nincs meg a kikötött gyakorlati ideje, Zsuzsa helyett, akinek megvan, akkor ez egy klasszikus diszkrimináció. A munkáltató döntésének egyetlen alapja az, hogy János férfi. Van-e különbség az első és második szituáció <b> pontjai között? Mindkét esetben a szükséges követelményeknek meg nem felelő személyt vettek fel, szemben egy, a követelményeknek maradéktalanul megfelelő más nemű személlyel. Mindkét esetben a kiválasztás alapja a jelentkező neme, a munkavégzéssel össze nem függő jellemvonás. Az a különbség a két eset között, hogy a másodikban egyéni részrehajlásról, míg az elsőben a megerősítő akció céljainak megvalósításáról van szó, függetlenül a női jelentkezők javára megnyilvánuló egyéni részrehajlástól. A cél elérése szentesíti-e a Tommal szembeni igazságtalanságot?

A kérdés megválaszolása érdekében vegyünk egy haszonelvű megközelítést. Vizsgáljuk meg a következő szabályt: A vállalati vezetőnek a munkaleírásban szereplő követelményeknek meg nem felelő nőket kell a követelményeknek megfelelő férfiakkal szemben előnyben részesíteni olyankor, amikor kettejük között kell dönteni, és az általuk vezetett cégeknek lépéseket kell tenni a megerősítő akció céljainak elérése irányában. Ha összevetjük a szabály előnyös és káros hatásait minden érintett vonatkozásában, akkor eldönthetjük, hogy erkölcsileg igazolható-e.

Szilvia számára előnyös, legalábbis kezdetben, hogy elnyeri az állást. Tamás elutasítása az ő oldalán kár. Ugyanez lenne-e az eredmény, ha Tamás kapta volna meg a munkát, és nem Szilvia? Nem. Ha ez történt volna, Szilvia saját hiányosságai tudatában nem érezte volna igazságtalannak a döntést. Tamás azonban joggal érezheti annak, hiszen egy nála gyengébben képzett személyt vettek fel. Összességében az első példában a két közvetlenül érintett szereplőt tekintve több előny származott volna Tamás alkalmazásából.

Nézzük meg mi történik, miután valamelyikük munkába állt. Ha a munkavégzéshez tényleg nélkülözhetetlen a Cobol ismerete, akkor Szilvia a munkájának ezt a részét nem tudja elvégezni. Természetesen megtanulhatja. Mindez azonban olyan hosszú időbe telhet, hogy amennyiben ez a tudás valóban szükséges, elbocsáthatják, még mielőtt lett volna elég ideje megtanulni. Ez nem történik meg, ha Tamást veszik fel.

Hogyan érinti mindez a vállalatot? Szilvia alkalmazása a megerősítő akció által igényelt lépés, de ha ő a munkahelyén nem tud helytállni, akkor ezzel kárt okoz a cégnek. Tamás alkalmazása a cég munkáját segíti, de nem tesz eleget a megerősítő akció követelményeinek. Hogyan érinti ez a többi dolgozót? Szilviát munkatársai valószínűleg nem fogják kegyeikbe fogadni, vagy elismerni, ha tudják, hogy Szilvia csak a megerősítő akciónak köszönheti munkahelyét. Ez kedvezőtlenül hat vissza Szilviára. Kollégái neheztelni fognak rá, mivel csak hiányosan tudja a munkáját végezni. Tamással kapcsolatban nem lennének ilyen fenntartásaik.

Több kárt, mint hasznot eredményez tehát az a gyakorlat, hogy az előírt követelményeknek csak részben megfelelő nőket vesznek fel maradéktalanul alkalmas férfiak helyett, tehát erkölcsi alapelvekbe ütközik, így elvetendő.

A fenti gondolatmenet előfeltételei közül az egyik az, hogy Szilvia nem tudja a Cobolt elég gyorsan megtanulni, és így nem képes hatékony munkát végezni. Ha elég gyorsan meg tudná tanulni, akkor az álláshirdetés nem kellő pontossággal tartalmazta az állás betöltéséhez szükséges képesítési feltételeket. A Fortran ismerete, egy éves programozói gyakorlat, és egy Cobol gyorstanfolyamon való részvétel képezné a tényleges elvárásokat. Ám ha ezek volnának a valós követelmények, akkor egy egészen másfajta helyzet állna elő, olyan, mint a fent vázolt hármas és négyes szituáció.

A hármas számmal jelzett esetünkben Szandra és Henrik is megfelel az összes követelménynek. Tegyük fel, hogy ezeken kívül nincs más elvárás, és mindkét jelentkezőnk egyformán képzett. A munkáltató számára így nem marad a munkavégzéssel összefüggő kritérium, mely alapján döntését meghozhatná. Igazságosan csak a véletlen dönthet, mondjuk a pénzfeldobás. A 3<c> eset rejtélyes. Diszkriminációról van-e szó? A munkáltató csak férfi volta miatt választotta Henriket. Elfogadható-e ez olyankor, amikor nondiszkriminatív döntés csak mondjuk pénzfeldobással hozható? Ha valamelyikük választható, akkor helytelen-e a nemi hovatartozás alapján dönteni? Ennek eldöntése a megerősítő akciók által kitűzött célok megvalósulási szintje alapján lehetséges. Diszkriminatív két egyformán képzett jelentkező közül pusztán neme alapján a férfit választani, ha a nők az adott álláshelyen feltűnően alulreprezentáltak. Ha nem ez a helyzet, akkor legjobb, ha ilyenkor pénzfeldobással születik meg a döntés, mert a pénzfeldobás mindkettőjük számára egyenlő esélyt biztosít.

Milyen következtetéseket vonhatunk le a 3<a> és 3<b> szituációkból? Mindkét esetben a munkáltató nem a munkavégzéssel kapcsolatos kritériumokat használ. Tisztességes-e ez? Igen, bár ez a válasz némi magyarázatra szorul. A 3<a> eset a az igazolható kedvezményes alkalmazás klasszikus példája. Igazolható, mert a munkáltató Szandra felvételével a céget a megerősítő akció céljainak megfelelően irányítja. A céggel szembeni ezirányú elvárás nem azonos a munkavégzéssel összefüggő képesítési követelményekkel. Tágabb értelemben ez mégis a munkavállalóval kapcsolatos kritérium; nem előítéletből fakad. Azért nem igazságtalan Henrikkel szemben, mert az ő jelentkezését nem egy nála képzetlenebb személy javára utasították vissza. A munkát mindketten kifogástalanul tudnák végezni. Ha a munkáltató a megerősítő akció céljait kívánja szolgálni azzal, hogy egy képzett nőt vesz fel egy ugyanúgy képzett férfi helyett, akkor ezzel egy apró lépést tesz a cég által korábban követett diszkrimináció helyrehozatalának irányában.

Az USA-ban az államilag finanszírozott munkahelyeken bizonyos hiteltöbblet növeli az esélyeit a korábban a fegyveres erőknél szolgálatot teljesítő és onnan "tisztességgel leszerelt" személyeknek. Ez egyrészt a kormánynak és az országnak végzett szolgálat jutalma, másrészt a fegyveres testületekbe való belépés ösztönzője. A magán munkaerőpiacon is elfogadott az ilyen kivételezés, bár törvény erre nem szólít fel. A katonai szolgálathoz kapcsolódó hiteltöbblet indoklása az volt, hogy ezzel a munkáltató bizonyos célok elérésben segíti az országot. Az efféle kivételezést azonban előre a jelentkezők tudomására kell hozni és nem lehet a tényeket követő kritériumként alkalmazni. Ha a politika célja a kormányzati szolgálat jutalmazása, akkor ezt következetesen kell véghezvinni. Amennyiben a cég politikájába tartozik a katonai szolgálat jutalmazása, akkor a 3<b> esetünkben Henrik alkalmazása indokolt. Ha csak az adott eset megoldásának eszközéül szolgál Henrik katona múltjának elismerése, akkor mint eszköz elfogadhatatlan. Ha a cég politikájához tartozik a katonai szolgálat jutalmazása, akkor problematikus lesz ennek és a megerősítő akció céljainak kiegyensúlyozása. Mindkét politika társadalmi és kormányzati szinten is jóváhagyott. Nem világos, melyik élvezzen elsőbbséget, ennek eldöntéséhez több információra van szükség. Például arra, hogy milyen messze van a cég a megerősítő akció céljainak elérésétől. Bárhogy is döntsön végül a cég, meg kell hogy tudja védeni álláspontját annak indokolásával, hogy az egyes tényezőket milyen súlyúnak ítélte. Ha egyforma súlyúak, akkor visszatértünk a pénzfeldobáshoz.

A negyedik eset a kedvezményes foglalkoztatás egy másik aspektusát demonstrálja. A 4<a> pontban Sára kapja meg az állást, míg a 4<b>-ben Péter. Mindkét eredmény erkölcsileg igazolható. A megerősítő akció céljainak elérése, és a múltbéli diszkrimináció ellensúlyozása érdekében alkalmazott kedvezmény erkölcsileg igazolható. Mindaddig azonban, amíg a cég ésszerű lépéseket tesz a megerősítő akció céljainak érdekében, egyetlen speciális esetben sem követelmény vele szemben, hogy egy fehér férfi helyett inkább egy nőt, vagy kisebbségit vegyen fel. A 4<a> esetben a társaság helyesen dönthet Sára mellett, hiszen ő megfelel a követelményeknek. Tegyük fel, hogy ezek a követelmények ténylegesen az általa végzendő munka feltételei. Képes lesz majd helytállni a munkahelyén és semmilyen kárt nem okoz a cégnek. Attól, hogy valaki másnak jobb ajánlólevele van, Sára nem lesz kevésbé képzett. Az ő alkalmazásával a vállalat egy képzett személyhez jut, a megerősítő akció szellemében jár el, ami a munkavállalóval összefüggő kritériumot jelent.

A 4<b> pont szerint a cég egy kiválóan képzett személyt vesz fel, aki nagyobb jártassággal rendelkezik, mint amit az állás betöltéséhez megkívánnak. Korábbi minősítései alapján akkor is megelőzi Sárát, ha a plusz-tudását figyelmen kívül hagyják. Amíg a követelmények érvényesek, a munkavégzéssel kapcsolatos képességei alapján ő a jobbik jelölt. A cég nem hibáztatható, ha őt választja, és Sárát sem éri igazságtalanság ezzel. Azonban nem igazságtalan vele szemben, ha Sára mellett döntenek.

Összegezzük a fenti esetekkel kapcsolatos fejtegetéseinket:

1. A megerősítő akció nem igazolja alulképzett nők, vagy kisebbségekhez tartozók alkalmazását képzett fehér férfiakkal szemben. A kedvezményes foglalkoztatás elfogadható, mint a megerősítő akciók része.

2. Képzett nők és kisebbségiek előnyt élvezhetnek nemük, vagy etnikai hovatartozásuk alapján a megerősítő akció céljainak érdekében velük azonos szinten képzett fehér férfiakkal szemben.

3. Képzett nők és kisebbségiek kedvező elbírálása náluk jobban képzett fehér férfiakkal szemben erkölcsileg igazolható, mert a megerősítő akció céljai csak így érhetők el.

4. Egyetlen adott esetben sem kötelező a kedvezményes foglalkoztatás, bár a cég kötelessége megfelelő átfogó lépéseket tenni a megerősítő akció céljainak érdekében.

5. A hátrányokat kompenzálni csak átmeneti előnyökkel lehet. Ezt elsősorban az oktatás terén kell hogy élvezzék a korábban diszkrimináltak, főként kormányzati többletforrások biztosításával, illetve a magánvállalkozások ilyen irányú ösztönzésével.

Az összegzés első négy pontja egyformán alkalmazható az előmenetelre és az állás elnyerésére. Az elbocsátás egy speciális problémát szül. A cégek gyakran "a vége marad, az eleje megy" elvéhez tartják magukat. A szakszervezetek általában támogatják ezt, és gyakran szerződésekben adják beleegyezésüket. A szabály az idősebbek jogait védi. Az idősebb munkavállalók álláshelyeiket nagyobb biztonságban tudhatják ezáltal. Nekik általában nehezebb új állást találni, mint a fiatalabbaknak. Az idősebbek mély gyökereket eresztettek munkahelyükön, melyeket nehezebb kitépni, mint egy ifjú palántáét. Végül, de nem utolsó sorban az idősebbek általában a kezdőknél többet keresnek, ezért ők lesznek elbocsátásra leginkább esélyesek egy recesszió idején a lehető legtöbb megtakarításra törekvő cégnél. Emiatt támogatják a szakszervezetek a fenti szabályt, melynek hívei még hozzáteszik, hogy ez azért nem igazságtalan a fiatalokkal szemben, mert a dolgok természetes rendje szerint a fiatalok is megöregszenek. Amit fiatalkorukban elvesztenek, azt idősebb korukban visszanyerik.

A fenti elv összeegyeztethető az előző négy pontban megfogalmazott elvekkel, melyek tökéletesen alkalmazhatóak a felvétel mellett az elbocsátásra is. Ha két munkásnak - mondjuk egy nőnek és egy férfinak- összehasonlítható a munkája, ugyanannyi időt dolgoztak, mindketten egyformán jól végezték el feladataikat, akkor a nő előnyben részesíthető a megerősítő akció céljainak megfelelően. Mivel azonban a foglalkoztatási kedvezmény és a megerősítő akció az újabb idők terméke, az időseket védelmező rendszerben a leginkább sebezhető emberekre vár elbocsátás, akiket épp a megerősítő akció elve szerint vettek fel. Ennek következtében a recesszió alatti elbocsátások tönkreteszik a megerősítő akciós programokkal elért eredményeket. Szent és sérthetetlen-e az idősebbeket oltalmazó szabály? Vagy több jót tesznek-e azzal, ha megsértik, és elsőbbséget adnak a megerősítő akció céljainak? (Ez azt jelentené, hogy a fiatalabb nők és kisebbségiek alkalmazását fenntartják, és náluk idősebb fehér férfiakat bocsátanak el.) Az USA joggyakorlatában még nem sikerült olyan érvekkel előállni, melyek a megerősítő akciók javára áttörik az idősebbeket oltalmazó szabályt, legalábbis olyanokkal nem, melyek meggyőznék a Legfelsőbb Bíróságot, a szakszervezeti vezetőket, vagy a közvélemény nagy részét.

A Legfelsőbb Bíróság nagyon lassan és óvatosan mozdult el a pozitív diszkriminációs ügyek eldöntésében. A Bakke, a De Funis, és a Weber ügyekben inkább szűken, mint tágan értelmezte a fogalmat. Három esetben született alapvető jelentőségű döntés az USA Legfelsőbb Bíróságán a megerősítő akció és a pozitív diszkrimináció vonatkozásában. Minden eset eldöntése a hatályos törvények alapján történt, de a döntések erkölcsi érveket is tartalmaztak. Továbbá mindhárom eset hűen tükrözte a közérzületet, és mindhárom befolyásolta is azt az ilyen jellegű kérdések vonatkozásában. A Bakke-ügy a pozitív diszkrimináció korlátozását eredményezte. A Weber-ügy a megerősítő akciót jóváhagyó döntést hozott. A Scotts-ügy az idősebbeket oltalmazó szabályt a megerősítő akció elé helyezte. Senki sem állítja, hogy bizonyos csoportok, legyenek azok kisebbségben vagy többségben, speciális és korlátlan előnyöket kell hogy élvezzenek. A mindenki számára valódi esélyegyenlőség és szabadság, valamint a lehetőség az emberi képességek minél teljesebb kibontakoztatására az ideális cél, függetlenül nemtől, fajtól, nemzetiségi hovatartozástól. Akik úgy vélik, hogy a Scotts ügyben született ítélet a megerősítő akciók lezárásának kezdetét jelzi, valószínűleg túlértékelik a döntést. Talán majd a távoli jövőben megszűnik a megerősítő akciókra és a kedvezményes foglalkoztatásra vonatkozó igény, és ekkor ezek a programok szükségtelenné válnak. Mindez azonban időbe telik, és a programok leépítése is kétségtelenül lassan fog történi.

A Bakke-ügy

A Bakke vs. a Kaliforniai Egyetem Magisztrátusa ügy felperese Allan Bakke a University of California at Davis orvosi fakultására jelentkezett. Az egyetem a száz helyből tizenhatot kisebbségekhez tartozó hallgatók számára tartott fenn. A kisebbségi jelentkezők kérhették, hogy egy külön felvételi bizottság előtt vizsgázzanak, amely a rendes bizottságokhoz képest kevésbé szigorú felvételi követelményeket támaszt. Mr. Bakke, aki fehér férfi, kétszer jelentkezett az orvosi egyetemre, és kétszer utasították el. A felvételi pontátlaga a felvételi tesztjének eredménye és az egyetem által készített összesített értékelése lényegesen jobb volt, mint néhány felvételt nyert kisebbségi hallgatóé.

Bakke bíróság elé vitte az ügyet, és nyert. Az elsőfokú ítéletet Kalifornia Állam Legfelsőbb Bírósága is helybenhagyta. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ítélete kimondta, hogy Bakke felvételének elutasítása jogtalan volt, ugyanakkor a faji hovatartozás a felvételit befolyásoló kritérium lehet. (1978. június 28.) Hogy ez pontosan hogyan történjen, nem világos. De vethetünk egy pillantást a felmerülő morális kérdésekre.

Kalifornia Állam Legfelsőbb Bírósága jelezte, hogy a kisebbségiek felvétele érdekében növelt keretszámok, vagy a hátrányos helyzetű személyek felvétele a faji hovatartozásuktól független, valamilyen speciális kritérium alapján jogilag elfogadható. Mindkét alternatíva erkölcsileg is elfogadhatónak tűnik. Bakke esetében az volt tisztességtelen, hogy pusztán bőrszíne miatt megfosztották attól, hogy másokkal együtt egyenlő esélyekkel pályázhasson az orvosi egyetemre. Ha elfogadjuk azt, hogy minden személynek joga van egyenlő esélyekkel felvételizni, akkor a faji hovatartozáson alapuló elbírálás tisztességtelen.

Az ellenérvek szerint a szabályos felvételi eljárás az orvosi egyetemek felvételi tesztjeinek természete miatt a fehéreknek kedvez, hogy a jobb egyetemek csak a fehérek számára elérhetőek, és hogy a négereknek a társadalmi élet számos terén csak korlátozott lehetőségei vannak. De a helyes válasz erre az, hogy mindenki számára tisztességes kritériumokat alkalmaznak, és nem az, hogy azokat csak bizonyos faji kisebbségek javára módosítják. Nem az volt a tisztességtelen a Davis Medical School eljárásában, hogy a kisebbségek jelentkezését ösztönző szabályokat vezettek be, hanem a mód, ahogy ezeket a szabályokat bevezették.

Szintén vitára ad okot a Bakke-ügy kapcsán a kvóták kérdése. Itt nem egyszerűen a kisebbségiek jelentkezését ösztönző megerősítő akcióról, vagy a mindenki számára tisztességessé tett követelményrendszerről volt szó. Itt a kvóta kizárólag kisebbségi hallgatók számára fenntartott helyeket jelentett. Ha ezek számára az egyébként rendesen betölthető száz férőhelyhez adódik, akkor máris kevésbé lehet igazságtalansággal vádolni az intézményt, bár ez így sem kizárt. Mivel azonban ezt a tizenhat helyet a rendes száz helytől vették el, Bakke jogosan tartotta igazságtalannak ezt; a bőrszíne miatt csökkentek az esélyei.

Ezek szerint a faji egyensúly megteremtése érdekében alkalmazott kvóták morálisan nem védhetők, nem orvosolhatják a korábbi diszkrimináció igazságtalanságait. A Bakke-ügy tanulsága, hogy mindenki számára tisztességes gyakorlathoz kell ragaszkodni, mely valamiféle megerősítő jelleggel segít jóvátenni a múltbéli diszkriminációt. Ugyanez igaz a foglalkoztatás terén is. Fantázia és leleményesség kell ahhoz, hogy ilyen módszereket találjunk, és készség arra, hogy a létező gyakorlatot folyamatosan felülvizsgáljuk.

A Weber-ügy

William J. Brennan Jr. bíró írta alá az Amerikai Egyesült Acélipari Szakszervezet (United Steelworkers of America) versus Brian F. Weber ügyben hozott döntést. Weber, az Acélipari Szakszervezet tagja és a Kaiser Aluminium & Chemical Corporation alkalmazottja azt sérelmezte, hogy vele szemben tisztességtelenül jártak el a Kaiser és a szakszervezet általi megegyezés alapján elindított megerősítő akció-program miatt. A Kaiser gyár Luisiana államban, Gramercyben található. 1974-ig a Kaiser csak olyan szakmunkásokat alkalmazott, akiknek szakmájukban volt már korábbi gyakorlatuk. Ez majdnem teljesen kizárta a négereket az ilyen állásokból, mert nem juthattak be a szakmai szakszervezetekbe. 1974 előtt a 273-ból 5 (1,83 %) képzett színes bőrű szakmunkás volt Gramercyben. Mivel Gramercy munkaképes lakosságának 39 %-a volt néger, egyértelműen állíthatjuk, hogy vagy a szakszervezetben, vagy a gyárban, vagy mindkettőben diszkrimináció volt. A Kaiser és a szakszervezet közötti kollektív alku eredményeképpen 15 gyárban, - köztük a Gramercy-ben működőben - megerősítő akciókat indítottak, és szakmunkás állásokat négerek számára tartottak fenn. A Gramercy-ben lévő gyár esetében a végső cél az volt, hogy a képzett szakmunkás állások 39 százalékát négerek kapják. E cél elérése érdekében indítottak el egy munkahelyi képzési programot, melyeken szakmai ismereteket tanítanak a képzetlen munkásoknak. A program fehérek és négerek számára egyaránt nyitva állt. Az üres helyek legalább 50 százalékát a néger munkások számára tartották fenn. Mind fehérek, mind feketék esetében a szelekció az életkor alapján történt.

A program első évében Gramercy-ben 13 munkás nyert felvételt, 6 fehér és 7 néger. A felvett legfiatalabb színes bőrű rangidősök sorában hátrébb volt, mint számos elutasított fehér jelentkező. Saját és az idősebb koruk ellenére elutasított fehérek nevében hivatkozott Weber az őket ért diszkriminációra. A kerületi bíróság Weber javára hozott ítéletet, a fellebbviteli fórum fenntartotta az elsőfokú ítéletet, míg a Legfelsőbb Bíróság felülbírálta azt. A bíróság az ügy törvényes vonatkozásait vizsgálta, mi a morális aspektusait vesszük szemügyre.

Erkölcsileg igazolható-e a Kaiser és szakszervezet által elindított program? A program elfogadása egy kollektív alku részét képezte, melyben a menedzsment és a munkások is képviselettel rendelkeztek. A Kaiser nem egyoldalúan döntött ennek bevezetése mellett. Továbbá mind a Kaiser, mind a szakszervezet egyértelműen bűnös a múltbéli diszkriminációban, hiszen ezt tükrözi a négerek alacsony száma képzett munkásaik soraiban. Világos, hogy változtatásra szorult mindkét szervezet politikája. De a két szervezet politikájának puszta módosítása nem elég, hiszen rendkívül kevés képzett néger szakmunkás volt, és számuk növelésére nem volt egyértelmű megoldás. Az egyik elfogadott módszer a megerősítő akció. Ennek célja a már a Kaisernél dolgozó munkások képzése, nem pedig a cégen kívüli toborzás. Az ilyen programok haszna nem csak a képzett néger munkavállalók számának növelése volt, hanem az, hogy esélyt adott a néger munkásoknak - akiket a rendszer valószínűleg diszkriminált - pozícióik javítására. A program célja erkölcsileg igazolt, és ezt a célt a Bíróság ítéletének indokolása is elismeri. És a részletek? Weber nem állította, hogy a szakszervezetnek és a Kaisernak nem volt joga elindítani a programot. Azt állította, hogy ez vele és másokkal szemben tisztességtelen. Igaza van?

Ne feledjük, ha a gyárban a négerek vonatkozásában nem lett volna szükség megerősítő akcióra, akkor nem indították volna el ezt az új képzési formát. Ha nem lett volna ilyen képzés, akkor sem Weber,

sem más nem állíthatná, hogy joga volna ilyesmihez. Továbbá mivel egy megerősítő akció eredményeként jött létre a program, a fehérek számára, akiknek a szakszervezeti tagságukhoz, vagy szakmunkás állások betöltéséhez nincs szükségük speciális képzésre, szintén biztosítani kell a bejutás lehetőségét. Így a fehér munkások nem mondhatják, hogy őket, mint osztályt diszkrimináció sújtja. Ezen felül itt nem volt többről szó, csak egy képzési lehetőségről. A képzési program miatt egyetlen fehér ember sem veszítette el az állását, és egyetlen néger sem kapott automatikusan munkát. Feltételezhetjük, hogy egy üres álláshelyet egy képzett jelentkező fog megkapni. A program a négereket és a fehéreket egyaránt a szakmunkás állásokhoz szükséges készségekkel ruházza fel. Úgy tűnik, senki sem tarthatja ezt igazságtalannak.

Weber sem azt sérelmezte, hogy a fehéreket, mint osztályt diszkrimináció sújtja, hanem a fehérek egy kisebb csoportja - nevezetesen akik idősebbek, mint a felvett legfiatalabb néger - vált hátrányos megkülönböztetés áldozatává. Le kell szögezni mindenekelőtt, hogy a megállapodás szerint a képzésre 50 százalékban négereket kell felvenni, ha csak 12 jelentkező volna, 6 fehér és 6 néger, akkor nincs mit sérelmezni. A panasz azon alapult, hogy nem vették figyelembe a rangidősök sorrendjét a tizenharmadik résztvevő kiválasztásakor. Nem teljesen világos, hogy miért kellett volna figyelembevenni. Ha 7 fehér és csak 6 néger került volna be, akkor nem tesznek eleget az 50 százalékos kikötésnek. Ezzel a program egyik feltételének nem felelnek meg. Úgy tűnik, hogy Weber és társai szerint a rangidősök elsőbbségének szabálya meg kell hogy előzze az 50 százalékos szabályt; így ha betartják az 50 százalékos szabályt és egy plusz jelentkezőt is felvesznek, akkor tisztességtelen a szabályt úgy értelmezni, hogy "legalább 50 százalék néger", ahelyett, hogy egyszerűen "50 százalék néger", és páratlan szám esetén a kiválasztás a rangidősök elsőbbségének szabálya alapján történjen, legyen az így bekerülő akár fehér, akár néger.

A kérdés tehát az, hogy milyen érvekkel támasztható alá az, hogy a megállapodás csak az utóbbi olvasatban tisztességes. Már láttuk, hogy az első értelmezés azon alapul, hogy senkinek sincs joga egy képzési programhoz, és hogy azt a megerősítő akció céljainak érdekében hozták létre. Így ésszerűnek látszik, ha a megegyezés legalább 50 százalék néger felvételéről szól. Ez megengedné, hogy a rangidős szabály a feketéket támogassa, és természetesen így bármely csoportban több néger, mint fehér tanulhatna, ha több idősebb fekete jelentkezne, mint fehér. De nem lennének kizárva a fehérek.

A Legfelsőbb Bíróság ítéletében Brennan bíró arra a következtetésre jutott, hogy a VII. cikk eleve kizárja a faji alapon történő kedvezményes elbírálást, de nem tiltja az önkéntes megerősítő akciókat, melyekkel a faji egyenlőtlenségeket igyekeznek korrigálni. Burger főbíró külön véleményében arra hivatkozott, hogy a Kongresszus tagjaként hajlandó volna megszavazni a VII. cikk módosítását, és ezzel jóváhagyni az ilyen programokat, de a törvény betűjét tekintve ez jogtalannak minősül. A különbség kettejük között tehát a jogszabály értelmezésében mutatkozott. De a programot törvényesnek és azt törvénytelennek ítélő bírák egyetértettek abban, hogy az eljárás erkölcsileg nem kifogásolható.

A Scotts-ügy

A Tűzoltóság vs. Scotts ügy szereplői Memphis-i (Tenessee állam) néger tűzoltók, akiket hosszabb szolgálati idő után a fehéreknél előbb bocsátottak el. Carl Scotts színes bőrű kerületi tűzoltóparancsnok volt Memphisben. 1977-ben a színesbőrű tűzoltók közösen perelték be a Memphisi Tűzoltóságot az alkalmazás és az előmenetel során alkalmazott diszkrimináció miatt. 1980-ban a színes bőrű tűzoltók és a város megállapodtak egy megerősítő akció-tervezetben, melyet egy szövetségi bíró hagyott jóvá. A terv szerint a négerek arányát 4-ről 11,5 százalékra kell emelni a testületben. 1981 májusában Memphis város pénzügyi nehézségek miatt kénytelen volt tűzoltókat elbocsátani, és ezt a szakszervezettel történt megállapodás alapján a rangidős szabályt követve hajtotta végre: A vége marad, az eleje megy. A feketék tiltakoztak, és a kerületi bíróság a parancsnokságot annak figyelembevételére kötelezte, hogy a meglévő etnikai arányokat nem boríthatja fel az elbocsátásokkal. Ennek eredményeképpen 22 hosszabb szolgálati idővel rendelkező fehér embert bocsátottak el, vagy fokoztak le, és csak nyolc színes bőrűt.

A város és a szakszervezet fellebbezett a döntés ellen. A fellebviteli bíróság fenntartotta az elsőfok határozatát. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága felülbírálta az alsóbb szintű ítéleteket, jelezve hogy az 1964-es Civil Rights Act VII.-ik Címe támogatja a rangidősöket jóhiszeműen védelmező megoldásokat, hogy ilyen esetekben nem fogadhatók el a csoportos beadványok, és csak egyénileg kérelmezhetnek megerősítő akciót azok, akik bizonyítani tudják, hogy diszkrimináció sértettjei. Ismételjük, hogy nem a törvényeket elemezzük, hanem azt, hogy erkölcsileg elfogadható-e a "vége marad, az eleje megy" szabály.

A szabály ellen felhozható, hogy a színes bőrűeket egy megerősítő akció keretében vették fel. Ha a régiek maradnak és az újakat elbocsátják, akkor a megerősítő akció pozitív eredményei vereséget szenvednek. Ha helyes volt a négereket "helyzetbe hozni" a fehérekkel szemben, ha egyformán alkalmasak, akkor helyes az is, ha a fehérekkel szemben megőrzik munkahelyeiket, feltéve megint, hogy egyformán alkalmasak erre. A rangidő a munkahelyen eltöltött időt jelzi. A különböző szolgálati idővel rendelkező személyek lényegében ugyanazt a munkát végezhetik, és lehetnek egyformán alkalmasak. Ha valaki a megerősítő akciókkal (melyeket megenged, bátorít sőt néha előír a kormányzat) összhangban szeretné a kényszerű leépítéseket végrehajtani, akkor nem bocsáthat el valakit pusztán a rangidős szabályra hivatkozva, ha az a faji arányokat hátrányosan módosítaná. Az ilyen célok megvalósításának legalább akkora a társadalmi és erkölcsi értéke, mint a rangidős szabálynak. "Forgóajtó" hatása van a nők és kisebbségek vonatkozásában annak, ha az elbocsátásokkor kizárólag a rangidős szabályt veszik figyelembe. Csak azért veszik fel őket, hogy aztán elbocsássák. Addig is a cégek azt állítják, hogy ők megerősítő akciót hajtanak végre, valójában kevés változás történik az ilyen cégek munkaerejének összetételében. Az érvelés ésszerűnek tűnik, de nem győzte meg a Legfelsőbb Bíróságot.

A Bíróság szerint a rangidős szabály elsőbbséget élvez a megerősítő akcióval szemben, és a direkt diszkrimináció sértettjeinek csak egyénileg van joguk kedvezményes elbírálást igényelni. Ezt az ítéletet az az erkölcsi érv támasztja alá, hogy mind a kisebbségiek, mind a fehér férfiak növelhetik szolgálati idejüket. A rangidős szabály nincs tekintettel a fajra, nemre, vagy bármely más jellemvonásra. Azért tisztességes ez a szabály, mert mindenkit egyenlő eséllyel versenyeztet. Bizonyos esetekben azonban összeütközhet a megerősítő akció eredményeivel. Nem szükségszerű, hogy ez történjen, és még ritkábban fordul elő akkor, ha egyre több nő és kisebbségi talál munkát olyan cégeknél, ahol ők korábban alulreprezentáltak voltak. Ezen felül a rangidős szabály bizonyos jogokat ad a munkavállalóknak. Ezeket még nemes célok érdekében sem szabad megsérteni.

Az ügyben született ítélet sokak szerint kétértelmű, és bizonyos mértékig valóban az. A vizsgált három eset egyikében sem találunk példát az alapelv egyértelmű igazolására. A Legfelsőbb Bíróság inkább óvatos ítéleteket hozott, ahelyett hogy egyértelműen lerombolta, vagy megnyirbálta volna a megerősítő akciós programokat. Ez a kétértelműség hűen tükrözi a közvélemény reagálását a megerősítő akciókra. Egyértelmű, hogy a múlt diszkriminációit rendezni kell, de az sem vitás, hogy a minden munkahelyen kívánatos faji egyensúly érdekében egyéni jogokat sem szabad sérteni. A fehér férfiak és a kisebbségiek jogainak kiegyenlítésére tett kísérlet mindkét oldalon túlzásokhoz vezetett. Nem könnyű a szükséges és igazságos egyensúly megteremtése. Ezért a társadalmaknak mindaddig erőfeszítéseket kell tennie, míg az igazságos egyensúlyi állapot ésszerű közelségbe kerül, és ennek köszönhetően a probléma elveszti jelentőségét. Amíg ez az idő elérkezik, addig jogi és erkölcsi okfejtésekkel folyamatosan kell a legjobb megoldás után kutatnunk.

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek

 

 

1. Lásd: Kant,I.: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. 2. szakasz. Bp. Gondolat 1991.

2. Lásd: Rawls, J.: Az igazságosság elmélete. Bp. Osiris 1997.

3. pl. Walzer,M.: Spheres of Justice. Blackwell N.Y. 131-132.o.

4. i.m. uo.

5. Dworkin, R.: Taking Rights Seriously. Duckworth N.Y. 1977.

6. Pl. Fullinwider, R.K.: The Reverse Discrimination Controversy. Rowman and Allanheld. Totowa 198O. 162-17O.

7. De George, R.T.: Business Ethics. Macmillan P. C. N.Y. 199O. 36O. o.

8. Wasserstrom, R.: A Defense of Preferential Treatment. In: Philosophical Issues In Human Rights. Random House N.Y. 1986. 33O-331.o.

9. Pl. Newton, L.H.: Reverse Discrimination as Unjustified. In: Philosophical Issues In Human Rights. Random House N.Y. 1986. 336.o.

1O. Fullinwider, R.K: i.m. 17o-175

 

 

 


MAGYAR REKLÁMETIKAI KÓDEX

ELŐSZÓ

 

A Magyar Reklámetikai Kódex azzal a céllal készült, hogy a Magyarországon reklámtevékenységet folytatók szakmai-etikai normagyűjteményeként szolgáljon és alkalmazásával megvalósuljon az Országgyűlés által a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvény bevezető részében is elismert szakmai önszabályozás.

Az első Magyar Reklámetikai Kódexet a Magyar Reklámszövetség - az egész régióban egyedülálló módon - már 1981-ben létrehozta. Ezzel egy olyan normagyűjtemény született, amely egyrészt a párizsi székhelyű Nemzetközi Kereskedelmi Kamara kódexén, másrészt az akkori társadalmi- gazdasági renden, az abból fakadó körülményeken alapult. A Kódex átdolgozására 1991-ben került sor, amit a rendszerváltás indokolt.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás érdekében Magyarországon jogharmonizációs kötelezettséget vállalt. Ennek során a reklámszakmát érintő, olyan fontos jogszabályok születtek, mint a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. tv., a tisztességtelen piaci verseny és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. tv., végül a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény.

Az Önszabályozó Reklám Testület által kialakított etikai kódex az új politikai, gazdasági rendszernek megfelelő törvénytervezetek szellemében és a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara legújabb kódexe, valamint az Európai Közösségek Bizottsága által kiadott "Kereskedelmi kommunikáció az egységes belső piacon" című irányelv figyelembevételével készült.

A reklámtörvény elfogadása után nyilvánvalóvá vált, hogy a két meglevő helyett egy új etikai normagyűjteményre van szükség. A reklámszakma közös elhatározásából a Magyar Reklámszövetség Etikai Bizottsága és az Önszabályozó Reklám Testület szakértői elkészítették az új, egységes kódexet.

A Kódex általában nem tér ki a törvényi előírásokra, azokat ismertnek tekinti. A Kódex természeténél fogva a jognál részletesebb, olykor szigorúbb megfogalmazásokkal is él. Előfordulhat ugyanakkor, hogy más szakmák, iparágak szakmai-etikai kódexei olyan speciális előírásokat tartalmaznak, melyeket nem reklámszakmai szempontból indokoltak, ezek a jelen normagyűjteményben nem szerepelnek.

A Kódexet mind szó szerint, mind szellemében alkalmazni kell.

A Kódexet a reklámszakma szervezetei áttanulmányozták és jóváhagyták. Hatályos a mai naptól, a következő szervezetek közös akaratából:

Budapest, 1997. december 18.

Magyar Reklámszövetség

Reklám Világszövetség Magyar Tagozata

Magyarországi Reklámügynökségek Szövetsége

Magyar Közterületi Reklámszövetség

Önszabályozó Reklám Testület

Magyar Lapkiadók Egyesülete

Márkás Termékeket Gyártók Magyarországi Egyesülete

Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társasága

Direkt Marketing Egyesület

 

1. Cikkely

 

A Kódex hatálya

 

(1) A Kódex a Magyarországon reklámtevékenységet folytatók gyakorlati, szakmai-etikai normagyűjteménye.

(2) A Kódex személyi hatálya kiterjed a Reklámszervezetek Érdekegyeztető Tanácsába (RÉT) tömörült szervezetek tagjaira, és mindazokra, akik a Kódex rendelkezéseinek önként alávetik magukat.

(3) A Kódex tárgyi hatálya a Magyarországon közzétett reklámokra terjed ki.

 

2. Cikkely

 

Értelmezések

 

(1) Amennyiben a Kódex másképp nem rendelkezik, az egyes kifejezések értelmezésére a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény 2. § fogalmi rendszere, valamint a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény 2. § fogalmi rendszere az irányadó.

(2) A Kódex alkalmazása során a reklám fogalmát a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvényben megfogalmazottakon túl ki kell terjeszteni egyrészt a társadalmi célú reklámra, másrészt a támogatással (szponzorálással) szerzett nyilvánosságra és a vásárlásösztönzés eszköztárára (pl. termékminta, kóstoló, jutalom, nyereményakció) is.

(3) Annak elbírálására, hogy a reklám a Kódex előírásainak megfelel-e, az egyes megjelöléseknek, kifejezéseknek a mindennapi életben, illetve az adott szakmában általánosan elfogadott jelentése az irányadó.

(4) A reklám megítélésénél figyelembe kell venni, hogy milyen hatást gyakorolhat a társadalomra, tekintettel a közzététel módjára és helyére. A reklámeszközök eltérő jellege miatt az a reklám, amely az egyik reklámeszközön közzétéve nem kifogásolható, nem fogadható el szükségképpen más reklámeszközön való megjelentetéskor is.

 

3. Cikkely

 

 

Alapelvek

 

(1) A reklámnak törvényesnek, tisztességesnek és igaznak kell lennie.

(2) A reklámot társadalmi felelősségérzettel kell elkészíteni.

(3) A reklámnak meg kell felelnie a tisztességes verseny általánosan elfogadott alapelveinek.

(4) A reklámozásban követni kell a társadalom általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normáit, valamint a közízlést.

(5) Egyetlen reklám sem ronthatja a reklámszakma hírnevét, illetve nem ingathatja meg a reklámtevékenységbe vetett közbizalmat.

(6) A reklámszakma szereplői és szervezetei - a reklámszakmai önszabályozás keretei között - a kereskedelmi szólásszabadság mindenkori érvényesítése érdekében lépnek fel.

 

4. Cikkely

 

Általános tárgyi és motivációs reklámtilalmak, korlátozások

 

(1) A reklám nem tartalmazhat olyan elemeket és nem kelthet olyan összhatást, amelyek sértik a társadalom általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normáit.

(2) A reklám nem élhet vissza fogyasztó bizalmával, nem használhatja ki tapasztalatlanságát, hiszékenységét vagy tudatlanságát.

(3) Természeti értékek, történelmi, tudományos, kulturális értékek, emlékek reklámban való alkalmazása nem sértheti azok megbecsülését.

(4) A reklám nem sérthet semmilyen világnézeti, ezen belül vallási meggyőződést. Vallási jelképek, motívumok a reklámban kizárólag a jó ízlés határai között és a tárgyhoz illő módon használhatók fel.

(5) A reklám nem tartalmazhat népek, nemzetiségek, etnikumok vagy nemek közötti hátrányos megkülönböztetést, illetve nem támogathat ilyen nézeteket.

(6) Nemzetek jelképei a reklámban - elsősorban termékek, szolgáltatások eredetének megjelölésére való utalásként - a jó ízlés határai között használhatók fel.

A Magyar Köztársaság nemzeti jelképeinek használatáról törvény rendelkezik.

Az egyes megyék, települések jelképei csak az illetékes önkormányzat előzetes engedélyével használhatók fel a reklámban.

Mindezen jelképek használata során meg kell őrizni azok tekintélyét.

(7) A reklám nem tartalmazhat olyan elemeket és nem kelthet olyan összhatást, amely agresszív, erőszakos vagy törvénybe ütköző cselekedeteket ösztönöz, támogat vagy igazol.

(8) A társadalmi célú reklám kivételével a reklám nem kelthet félelmet.

(9) A reklám nem tartalmazhat olyan elemeket és nem kelthet olyan összhatást, amely az emberi élet, az egészség vagy a testi épség veszélyeztetését, a környezet károsítását, az állatok kínzását ösztönzi, támogatja vagy igazolja.

(10) Gyógyszerek, gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmények reklámja nem tartalmazhatja egészségügyi szakemberek és szervezetek ajánlását. Egészségügyi cikkek, gyógyhatású élelmiszerek, kozmetikumok reklámja nem élhet vissza az egészségügyi szakemberek és szervezetek iránti bizalommal.

(11) Tilos a reklámozásban az erotika, a szexualitás öncélú - a reklám tárgya, témája által nem indokolt - felhasználása. Az emberi testnek a jó ízlés határai között történő ábrázolása nem kifogásolható.

(12) Pornográf tárgyak, eszközök, szolgáltatások reklámozása csak megfelelően célzott módszerekkel, reklámeszközökkel, helyszíneken történhet.

(13) A reklám nem tartalmazhat tudatosan nem észlelhető elemeket.

 

5. Cikkely

 

A félrevezető reklám tilalma

 

(1) A reklám nem tartalmazhat olyan elemet és nem kelthet olyan összhatást, amely közvetve vagy közvetlenül félrevezetheti, megtévesztheti a fogyasztót vagy befogadót, különös tekintettel az alábbiakra:

a) a termék/szolgáltatás olyan tulajdonságai, mint: jelleg, összetétel, árujelzők, eredet megjelölés, származási hely, használhatóság, a gyártás ideje és módja, a felhasználhatóság köre, egészségre és környezetre gyakorolt hatása, mennyisége;

b) az áru értéke és a ténylegesen kifizetendő teljes ár, annak összetevői, pl. szállítási-, posta-, illetve egyéb költség;

c) a fizetés egyéb feltételei, pl. lízing, részletfizetés, hitelre történő vásárlás;

d) szállítás, garanciális feltételek, pl. csere, visszavétel, javítás, karbantartás;

e) az áru értékesítésével, forgalmazásával összefüggő, a fogyasztó döntését befolyásoló körülmények, pl. nyereményakció, jutalom, ajándék, csomagolás;

f) hivatalos minősítés és jóváhagyás, pl. díjak, kitüntetések és bizonyítványok elnyerése;

(2) A reklám nem helyettesíti és nem is helyettesítheti a vásárlási, illetve a szolgáltatási szerződés részleteinek megismerését és tudomásul vételét.

(3) A reklám nem élhet vissza kutatási eredményekkel, illetve műszaki és tudományos kiadványokból vett idézetekkel. Tilos a tudományos eredmények és kifejezések megtévesztő felhasználása.

(4) A reklámban a fogyasztót pontosan és hitelesen tájékoztatni kell a kedvezmények és csereakciók feltételrendszeréről vagy azok elérhetőségéről.

(5) Az olyan termék vagy szolgáltatás reklámozása során, ahol az értékesítés módjából adódóan a fogyasztó kizárólag a reklám alapján dönt (pl. csomagküldés), a reklámozónak különösen nagy figyelmet kell fordítania a pontos és részletes tájékoztatásra.

(6) Új vagy jelentős változáson átesett termék, szolgáltatás reklámjában az "új" kifejezés a termék, szolgáltatás életgörbéjéhez képest csak ésszerű ideig szerepeltethető.

(7) Ha a gazdasági reklám arra hivatkozik, hogy a reklámozott termék vagy szolgáltatás megvásárlása közérdekű vagy jótékony célt szolgál, egyértelműen közölnie kell, hogy a reklámozó mit vagy a bevételnek milyen hányadát fordítja a megjelölt célra.

(8) A társadalmi célú reklám megrendelőjét a reklámban jól felismerhetően meg kell nevezni.

(9) Az olyan társadalmi célú reklámnak, amely anyagi támogatásra, adományozásra való felhívást tartalmaz, világosan és egyértelműen meg kell jelölnie a kibocsátó szervezet nevét és a beérkező adományok rendeltetését.

(10) A társadalmi célú reklám csak a valós veszélyhez illő mértékben kelthet félelmet.

 

6. Cikkely

 

Az összehasonlító reklám szabályai

 

(1) Az összehasonlítást tartalmazó reklámnak meg kell felelnie a tisztességes verseny követelményeinek.

(2) Az összehasonlított termékek, szolgáltatások azonos jellegűek legyenek, és a különbségeket a fogyasztó számára érthető módon közöljék.

(3) Az összehasonlítás legyen tárgyszerű és terjedjen ki az összehasonlított termékek, szolgáltatások lényeges tulajdonságaira (pl. minőségi-, használati jellemzők, ár).

(4) Az összehasonlító reklámban közölt adatok legyenek elfogulatlan és szakszerű vizsgálattal egyértelműen bizonyíthatók.

 

7. Cikkely

 

A reklám azonosíthatósága

 

(1) A reklámnak megjelenési formájától és a használt reklámeszköztől függetlenül világosan felismerhetőnek kell lennie, ha a reklám olyan reklámeszközben jelenik meg, amelyik híreket, szerkesztőségi anyagokat vagy műsort tartalmaz, akkor azt úgy kell közzétenni, hogy annak hirdetés jellege egyértelműen kiderüljön.

(2) Társadalmi célokra a gazdasági reklám is hivatkozhat, azonban ilyenkor is egyértelműen ki kell tűnnie a reklám gazdasági jellegének.

(3) A támogató (szponzor) nevét vagy az általa megnevezni kért márkanevet, védjegyet, megjelölést úgy kell nyilvánosságra hozni, hogy a támogatás (szponzorálás) tényéről a szponzorált kiadvány, műsor, rendezvény stb. minden résztvevője, nézője, olvasója, hallgatója tudomást szerezhessen.

 

8. Cikkely

 

A reklám érthetősége, az anyanyelv védelme

 

A reklám tartalmában, vizuális elemeiben, hangzásában, megfogalmazásában, illetve idegen nyelvű elemek alkalmazásával nem kelthet olyan összhatást, amely nem érthető világosan, félreérthető vagy a magyar nyelv szabályait, tisztaságát sérti.

 

9. Cikkely

 

A hitelrontás tilalma

 

A reklám nem támadhatja vagy ronthatja más vagy más termékének, szolgáltatásának hitelét sem közvetlenül sem közvetetten.

 

10. Cikkely

 

Az árumegjelölések és a reklámötletek védelme

 

(1) Tilos a reklámban jogosulatlanul olyan nevet, megjelölést vagy árujelzőt használni, amelyről mást illetve más termékét vagy szolgáltatását szokták felismerni.

(2) A reklám nem hasonlíthat annyira más reklámok általános megjelenéséhez, szövegéhez, szlogenjéhez, vizuális megjelenítéséhez, zenéjéhez és hangeffektusaihoz, hogy az félrevezető legyen vagy félreértésre adjon okot.

 

11. Cikkely

 

A személyiségi jogok védelme

 

(1) A reklám nem használhatja fel jogosulatlanul valamely személy nevét, képmását, hangfelvételét, nyilatkozatát.

(2) A reklám nem sértheti a már nem élő személyeket megillető történelmi vagy kulturális megbecsülést, illetve általában a kegyeleti érzést.

(3) Kizárólag a fogyasztó/befogadó egyidejű hozzájárulásával történhet reklámozás telefon, telefax, e-mail útján.

 

12. Cikkely

 

Gyermekek és fiatalok védelme

 

(1) A gyermekeknek, fiatalkorúaknak- vagy gyermekek és fiatalkorúak szerepeltetésével készült reklám nem tartalmazhat olyan kijelentést, vizuális megjelenítést, vagy hangeffektust, amely szellemileg, erkölcsileg és fizikailag a kárukra lehet, kihasználja hiszékenységüket, tapasztalatlanságukat és érzésvilágukat.

(2) A reklám nem vezethet a gyermekekben olyan tudat kialakulására, hogy ha a reklámozott árut nem vásárolnák meg, akkor szégyenkezniük kellene vagy hátrányba kerülnének.

(3) A reklám nem sértheti a gyermek- és fiatalkorúak előtt a szülők és a nevelők tekintélyét, és nem bíztathat velük szembeni engedetlenségre.

(4) A reklám nem sértheti a gyermek- és fiatalkorúak előtt a szülők és a nevelők tekintélyét, és nem bíztathat velük szembeni engedetlenségre.

(5) A reklám nem használhatja ki tisztességtelenül a gyermek- és fiatalkorúak szülők, nevelők iránti bizalmát.

(6) A gyermekkorúakhoz szóló reklám nem indíthatja őket arra, hogy bármilyen okból számukra ismeretlen személyekkel kapcsolatot keressenek vagy létesítsenek.

(7) Gyermekek és fiatalkorúak nem szerepeltethetők az olyan termékek, szolgáltatások reklámjában, amelyek reklámozására alapvetően alkalmatlanok.

(8) Egészségre ártalmas termék nem reklámozható a gyermekeknek vagy fiatalkorúaknak készült reklámban, illetve ilyen reklámokban nem szerepeltethetők gyermekek és fiatalkorúak.

(9) Közoktatási intézményekben reklámozni csak az intézmény vezetőjének engedélyével szabad. Az engedélyeztetési kötelezettség a reklámozott termék, szolgáltatás jellegére, a reklám tartalmára, a reklámozás módszerére és a közzététel helyére egyaránt vonatkozik.

 

13. Cikkely

 

A szavatosság, jótállás (garancia) szabályai

 

(1) A reklám nem hivatkozhat olyan szavatosságra vagy jótállásra, amely a fogyasztónak nem nyújt több jogot, mint maga a jogszabály.

(2) Amennyiben a reklám garanciára hivatkozik, a reklámból a garancia tartalmának világosan ki kell tűnnie.

 

14. Cikkely

 

Felelősség a reklámért

 

(1) A Kódex szabályainak betartásáért elsősorban és mindenre kiterjedően a reklámozó felelős.

(2) Amennyiben a Kódex alkalmazása szempontjából a reklámozó kiléte nem állapítható meg vagy a reklámozó bizonyítja, hogy a Kódex szabályainak megsértésében vétlen, a reklámszolgáltató és a közzétevő is felelős a reklámért.

(3) A reklámszolgáltatónak a reklám elkészítésénél-, a reklám közzétevőjének a közzétételnél úgy kell eljárnia, hogy a reklámozó helytállási kötelezettségének teljesítését lehetővé tegye.

 

 

 

 

 

A KÖZÉLET TISZTASÁGA ELLENI BŰNCSELEKMÉNYEK

VESZTEGETÉS

 

250 § (1) Az a hivatalos személy, aki működésével kapcsolatban előnyt kér, avagy az előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, illetőleg az előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt

a) vezető beosztású vagy fontosabb ügyekben intézkedésre hivatott hivatalos személy,

b) más hivatalos személy fontosabb ügyben követi el.

(3) Az (1) és (2) bekezdésben foglalt megkülönböztetés szerint egy évtől öt évig, illetőleg két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az elkövető, ha az előnyért hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél, illetőleg ha a cselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen követi el.

251. § (1) Állami szervnek, gazdálkodó szervezetnek, társadalmi szervezetnek vagy egyesületnek az a dolgozója, illetőleg tagja, aki működésével kapcsolatban előnyt kér, vagy a kötelességének megszegéséért előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, illetve az előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) Ha az elkövető az előnyért a kötelességét megszegi, bűntettet követ el, és három évig, fontosabb ügyben történt kötelességszegés esetén, illetőleg ha a cselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen követi el, egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

252. § (1) Állami szervnek, gazdálkodó szervezetnek, társadalmi szervezetnek vagy egyesületnek az az önálló intézkedésre jogosult dolgozója, illetve tagja, aki működésével kapcsolatban előnyt kér, avagy az előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, illetve az előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Ha az elkövető az előnyért a kötelességét megszegi, egy évtől öt évig, fontosabb ügyben történt kötelességszegés esetén, illetőleg ha a cselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen követi el, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

253. § (1) Aki hivatalos személynek, vagy reá tekintettel másnak olyan előnyt ad vagy ígér, amely a hivatalos személyt működésében a közérdek kárára befolyásolhatja, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő a vesztegető, ha az előnyt azért adja vagy ígéri, hogy a hivatalos személy hivatali kötelességét megszegje, hatáskörét túllépje vagy hivatali helyzetével egyébként visszaéljen.

(3) Nem büntethető az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény elkövetője, ha az előnyt a hivatalos személy kezdeményezésére azért adta vagy ígérte, mert vonakodása esetén jogtalan hátránytól tarthatott.

254. § (1) Aki állami szerv, gazdálkodó szervezet, társadalmi szervezet vagy egyesület dolgozójának, illetve tagjának, vagy reá tekintettel másnak azért ad, vagy ígér előnyt, hogy kötelességét megszegje, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

(2) A büntetés két évig terjedő szabadságvesztés, ha az előnyt állami szerv, gazdálkodó szervezet, társadalmi szervezet, vagy egyesület önálló intézkedésre jogosult dolgozójának, illetve tagjának adják vagy ígérik.

255. § Aki azért kér vagy fogad el előnyt, hogy a sajtóban vagy egyéb tömegtájékoztatási eszköz útján, valamit közzétegyen vagy elhallgasson, bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

 

Forrás: 1978. évi IV. törvény.

 

 

 

 


Szabó Gábor:

Vázlat a makrogazdaság igazságosságát vizsgáló elméletekről

Az a tény, hogy az emberek szervezett társadalmakban élnek, javítja a túlélésnek, a szükségletek kielégítésének esélyeit, ugyanakkor a legalapvetőbb szükségleteken túl számtalan újat produkál. Mindenfajta gazdasági tevékenység funkciója az emberek anyagi szükségleteinek kielégítse minél jobb hatásfokkal. A gazdasági tevékenység jelenti a hidat a rendelkezésre álló erőforrások, és az emberek között. Ezek a triviálisnak tűnő összefüggések a gyakorlatban olyan problémákat vetnek fel, melyek vizsgálata egyidős a társadalomtudományi gondolkodással. A probléma abból adódik, hogy a rendelkezésre álló erőforrások szűkösek, ehhez képest a vélt, vagy valós emberi szükségletek köre állandóan bővül. Másfelől az eddig megvalósult gazdasági rendszerek sosem tudtak maradéktalanul eleget tenni annak az elvárásnak, hogy ne kelljen az állami erőszakszervezet segítségével kordában tartani gazdasági helyzetükkel - finoman szólva- elégedetlen tömegeket. Sokan állítják, hogy ez a dolgok természetes rendje, mindig lesznek kisemmizettek és fényűző gazdagságot élvezők, "vesztesek és nyertesek". Érvelésük alapja az emberek közötti egyenlőtlenség, mely a társadalmak hierarchikus, vagy éles vagyoni különbségek által meghatározott felépítésének szükségességét indokolja. Mindez maga után vonja az erőszak jóváhagyását is, persze csak akkor, ha azt a "fenn lévők" gyakorolják a "lenn lévőkkel" szemben. Úgy tűnik, nyíltan vagy burkoltan, de ez a felfogás uralja és uralta történelmünket. E rövid tanulmány célja az ún. disztributív (elosztó) igazságosság fontosabb kérdéseinek felvillantása. A disztributív igazságosságról szóló elméletek arra keresik a választ, hogy a társadalom (az emberiség) rendelkezésére álló szűkös forrásokat, és a társadalmi (emberi) együttéléssel szükségszerűen együttjáró terheket hogyan osszuk meg egymás között. A társadalomfilozófia egyik kulcskérdéséről van szó, emiatt a szerző nem kerülheti el ez önkényes szelekciót akkor, amikor a téma lehetséges vonatkozásai között válogat, hiszen tárgyunk szoros összefüggésben van olyan szerteágazó problémákkal, mint az egyenlőség, szabadság, emberi jogok, magánérdek és közjó, emberi és természeti értékek versus "gazdasági racionalitás", gazdaság és politika kapcsolata, szolidaritás, felelősség, gazdasági hatékonyság, külső gazdasági hatások (externáliák) stb. Nem önkényes a tematikai tagolásban az, hogy a dolgozat egy rövid történeti áttekintés után jórészt a piacgazdaság alapjait elfogadó elméletekkel foglalkozik, hiszen ennek működőképes alternatívái - legalábbis egyelőre- kidolgozatlanok.

Az ideális, és ennélfogva megvalósíthatatlannak látszó állapot, ami disztributív szempontból minden elméletalkotónak megfelelne, az volna, ha minden egyes ember elégedett lenne az általa adott időpontban birtokolt javakkal, és a javak megoszlásának ilyen rendszerét nem fenyegetné semmilyen veszély. "Mindenkinek a megfelelőt", így szól Arisztotelész (i.e.384-322) sommázata, melyet egyaránt érvényesnek tekintett a büntetőjog megtorló igazságosságára (azonos súlyú tettért azonos súlyú büntetést) és a közjavak elosztását rendező igazságosságra (a közösség méltó szolgálatáért ennek megfelelő anyagi elismerést). A közösségért méltó módon azonban csak a poliszpolgár tevékenykedhetett, csak ők rendelkezhettek magántulajdonnal, a termelő munkában való részvétel kötelességét, mint az együttélés magától értetődő terhét jórészt mégsem ők viselték. Arisztotelész szerint az emberek között születésüktől fogva meglévő egyenlőtlenségek miatt a társadalom szükségszerűen urakra és szolgákra bomlik, sőt a nemek sem egyenrangúak. (Mindezt nem túl meggyőzően antropológiai érvekkel igyekezett alátámasztani, elsősorban az "önálló megfontolás képességének" különbözőségével.) Míg a polisz ügyeinek intézését - beleértve természetesen a javak fölötti rendelkezést-, a védelem és a termelőmunka irányítását, a tudományok művelését a polgárok számára tartotta fenn, addig a politikai jogokkal nem rendelkező nőkre a háztartás vezetésének, a teljesen jogfosztott rabszolgákra pedig a mezőgazdasági és az ipari munka nagy része elvégzésének szerepét osztotta. Így alakult ki az urak és szolgáik egymástól való függésére alapozott rendszer, mely Arisztotelész szerint harmonizál a természet rendjével, melyben igazságos az, hogy a nők és a szolgák a javak fölött kizárólagosan rendelkező polgárok nagylelkűségének vannak kiszolgáltatva. Mindamellett kiemelkedően fontos erénynek tartotta a nagylelkűséget, bár láthatóan inkább a polgárok érdekeinek megfelelő "társadalmi munkamegosztás" kényelmes fenntartását szolgálja, ha a teljes jogú férfi nem hagyja éhenhalni szolgáit, vagy asszonyát. A névlegesen egyenlő polgárok között érdemek szerinti elosztást javasol Arisztotelész, mégpedig olymódon, hogy emberi erényeket sorol fel, melyekhez hozzárendeli a konkrét javakat, amiket az erénnyel rendelkező megérdemel. (Politika. Gondolat,1994 )

A középkorban a rendi hovatartozás vált a javak elosztását leginkább befolyásoló tényezővé. A disztributív igazságosságról szóló, a zsidó-keresztény eszmerendszer alapjairól kifejtett elméletek egy lényeges hangsúlyeltolódást mutattak az arisztotelészi gondolatokhoz képest. A feudális politikai-jogi rendszer érintetlenül hagyása mellett a könyörületesség erkölcsi parancsára hívták fel a figyelmet. A nagylelkűséget - amint már láttuk- a legfontosabb erények között tartja számon Arisztotelész, a középkor könyörületesség-eszménye azonban nem az a nagylelkűség, ami már itt a földi életben elnyeri (kézzelfogható) jutalmát, hanem Istennek tetsző cselekedet, ami segítheti az üdvözülést. Radikálisabb hangot üt meg Aquinói Szent Tamás (kb.1225-1274), aki szerint az ember által alkotott jognál magasabbrendű természetjog alapján a végszükség jogossá teheti más olyan javainak elvételét, amely az életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen, de csak akkor, ha ez nem veszélyezteti a másik életbenmaradását.(Summa Theologica I.II. Veritas, 1994.) A középkor történelmének ismeretében bizton állíthatjuk, hogy ez az időszak bőségesen produkált olyan helyzeteket, melyekben a jótékonyság magasztos eszméjének megfelelő magatartást lehetett (volna) tanúsítani. Megfigyelhetjük, hogy sem az arisztotelészi, sem a középkori igazságosság elméletek nem a szükséget szenvedők, hanem a javakkal rendelkezők oldaláról közelítik meg a problémát. (Kivéve Szent Tamást.) Bár a középkorban a szükség fontos kritérium, a rászoruló annak kiszolgáltatottja, hogy ura hajlandó-e felebaráti szeretetből segíteni rajta, vagy sem. Továbbá fontos észrevennünk azt, hogy egyik elmélet sem vizsgálja, hogy a szükséget szenvedő felelős-e, és mennyiben, sanyarú helyzetéért. Ennek magyarázata egyszerű. A premodern társadalmakban hiányzott a formális jogegyenlőség. Ennek tudható be, hogy a hierarchikusan rétegzett közösségekben - egy fejlett maihoz képest- minimális volt az egyes szintek közötti átjárás lehetősége (ilyen pl. hogy a jobbágy fiú egyházi hivatást vállalhatott). A jogrend konzerválta ezt az állapotot, az uralkodók, földesurak belátására bízta, és jutalomnak tekintette a nyomorgók megsegítését. Erre is számos történelmi példát találunk; a római császároknak a városi nincstelenek munkához és élelemhez juttatása érdekében tett lépéseit, az ingyenes gabonaosztást, a földesúri jutalmakat stb. A formális jogegyenlőség hiánya miatt nevezik sokan statikus igazságossági koncepcióknak e korok felfogását, hiszen a javak elosztásáról való vita minimális alapja a legalább formális jogegyenlőség.(Heller Á.: Szocialista mozgalmak és társadalmi igazságosság. In: Társadalmi Szemle, 1991/11.) Morális szempontból a jótékonykodás további kritikája lehet, hogy az igen nehezen valósítható meg diszkrimináció mentesen. Ha a gazdag bárónő az országot járva gyermekbénulásban szenvedő kisdedekkel találkozik, és vagyonából a beteg gyerekek családjának ad, akkor a hír hallatán a vármegye, vagy az ország összes béna gyermekét nevelő család joggal kérheti a bárónőtől ugyanezt. Az adományozó oldaláról tekintve természetesen nemes gesztusról van szó, de a megkülönböztetés a többi béna gyermek szempontjából önkényes, mert véletlenszerű. Ellenben ha a juttatás teljes körű, akkor már nem jótékonyságról van szó.

A disztributív igazságosság eszméjében a modern kor jelentős változást hozott azzal, hogy a javakért folytatott versengésben jogokat ad, és az ebben alulmaradók bizonyos magánszemélyek jótékonykodása helyett, vagy azon túl, az államtól követelhetik minimális szükségleteik kielégítésének biztosítását. A formálisan egyenlő jogok kiterjesztése egy hosszú és lezáratlan történelmi folyamat, melynek főbb állomásai a francia polgári forradalom, a rabszolgaság eltörlése az Egyesült Államokban, és századunk munkás-, szakszervezeti-, nő-, és emberi jogi- mozgalmai.

Egy fontos gondolathoz jutottunk el vizsgálódásunkban. Disztributív igazságosságról gondolkodni annyi, mint kutatni azokat a módszereket, melyek segítségével a javak méltányosan oszthatók el egyenlő jogokkal és kötelességekkel rendelkező emberek között. Ebben az értelemben eddig csak a poliszpolgárok közösségén, vagy a feudális társadalom egyes kasztjain belüli elosztás vizsgálata tartozott a disztributív igazságosság fogalomkörébe. A modernitás által megtett lépés, hogy a méltányosnak ítélt elosztást az állam által alkotott törvényekkel kell biztosítani, azaz a formális jogegyenlőség talaján állva kell különbséget tenni az emberek között. A vita ettől kezdve arról szól, hogy milyen mérce alapján méltányos (igazságos) ez a különbségtétel. Az első nagyhatású újra és újra divatossá váló modernkori elmélet szerint az állam akkor jár el helyesen, ha csak a gazdasági tranzakciókat szabályozza, az ezek erdményeképpen előálló helyzethez nem nyúl hozzá. Ezt az elméletet összefoglalóan klasszikus szabadpiaci liberalizmusnak, a reneszánszát pedig libertarizmusnak nevezzük.

Az elmélet, és egyben a modern közgazdaságtan atyja Adam Smith (1723-1790), aki azt állította, hogy egy monopóliumoktól mentes tökéletes versenyt biztosító gazdaságban a társadalom egészének előnyére válik az, ha a gazdasági szereplők önérdeküket korlátlanul érvényesíthetik. Durva leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a javak méltányos megoszlását az egyenlő jogok és kötelességek önmagukban biztosítani fogják, a tökéletes piac láthatatlan keze vezet bennünket legközelebb a javak igazságos elosztásához. Az állam fő feladata a törvények betartása feletti pártatlan őrködés, a védelem, a közoktatás és a közművek biztosítása. Smith idegenkedett minden eszményi terven alapuló állam megvalósításának gondolatától, mert az ilyen sosem veszi figyelembe a társadalom tagjainak egyéni érdekeit és motivációit, megbénítja a társadalom önszervező, spontán energiáit, és nemes eszmék nevében durván beavatkozik az emberek egyéni józan belátása által hatékonyabban és igazságosabban működtethető szférákba. (A nemzetek gazdagsága. KJK, 1992.) Smith ezekkel a gondolatokkal nemcsak a modern közgazdaságtant indította útjára, de kijelölte a disztributív igazságosságról folyó viták sarokpontjait is. A formális jogegyenlőség megvalósulásával együtt a klasszikus kapitalizmus a korábbiakhoz képest másfajta, de nem kevésbé aggályos kiszolgáltatottságban tartott tömegeket. Az egyént felelőssé tette saját sorsáért, ezzel létrejöttek a dinamikus igazságosság feltételei,(hiszen így az igazságosság a nyilvános szférában is nyílt, és folyamatos vitára bocsátható) ugyanakkor nem foglalkozott a gazdasági szereplők társadalmi, környezeti felelősségével. Egy káprázatosan fejlődő, ugyanakkor féktelenül mohó gazdasági rend bontakozott ki, melynek technikailag fejletlenebb kultúrák, veszélyes és egészségtelen munkákat vállalni kényszerülő milliók, és a természeti környezet épsége esett áldozatul. A Smith által felvázolt "tökéletes verseny" a gyakorlatban sosem valósult meg, hiszen a legtöbb vállalkozás képes befolyásolni terméke árait, így lehet, hogy az ideálisnak vélt terv-nélküli állam elképzelése legalább annyira tarthatatlan, mint az általa elutasított eszményi terven alapuló állam. Talán ennek felismerése, vagy az a tapasztalat, hogy a gazdasági növekedésből és hatékonyságból eredő előnyöket csak a társadalom egy szűkebb része élvezi, vezetett el az elosztás, a gazdasági tranzakciók következményeire koncentráló elméletekhez.

A tőkés vállalkozó a szükséges ráfordítás és a várható haszon összevetésével dönti el, hogy érdemes-e belevágnia valamibe, vagy sem. Látszólag hasonló kalkulációt javasol a cselekedeteink helyességének eldöntése érdekében az utilitarista, vagy haszonelvű etikai irányzat. A haszonelvű iskola első legfőbb képviselője, Jeremy Bentham (1748-1832) szerint helyes a cselekvés akkor, ha a boldogság elősegítése irányában hat, ez pedig úgy érhető el, ha a cselekvésünk által elérhető élvezeteket, és a lehetséges fájdalmakat mérjük össze. Fontos a súlyozás szempontjából az intenzitás, valamint a cselekvés által érintett személyek köre, így helyes az a döntés, vagy cselekvés, ami a "lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogságát" eredményezi. (The Collected Works of Jeremy Bentham. Oxford Calendron Press, 1968-) Egy bizonyos helyzetben tehát sokféleképpen dönthetünk. Akkor járunk el helyesen, ha az alternatívák közül sikerül megtalálnunk azt, ami a fenti értelemben véve a legjobb következményekhez vezet. Az utilitarizmus ezt az egyéni döntési szituációt egyszerűen átülteti társadalmi szintre is. Eszerint az a jószágtömeg helyes elosztásának a módja, ami a társadalom legtöbb tagjának a legnagyobb hasznát eredményezi. A közgazdaságtan költség-haszon analízis elmélete utilitarista fogantatású. A kérdés most az, hogy kiállja-e a szabályozatlan piac a haszonelvűség próbáját.

Az utilitarizmus talán leghíresebb, és egyben leginkább vitatott képviselője, John Stuart Mill (1806-1873) használta először a társadalmi igazságosság kifejezést. A fogalom nem szinonim a disztributív igazságossággal, hanem szűkebb annál. Azon a meggyőződésen alapul, hogy a társadalmi folyamatok megismerhető törvényszerűségeken alapulnak, és ilyen ismeretek birtokában elvégezhetők bizonyos korrekciók a nem kívánt hatások visszaszorítása érdekében. Mill számára az egyéni (piaci) szabadság éppen olyan fontos érték volt, mint az általános jólét növelése. Egy újfajta értelmezést adott a haszonelvűségnek azzal az állításával, hogy mind az egyén, mind pedig a társadalom számára az lesz igazán hasznos, ha a tág törvényi keretek között mindenki szabadon bontakoztathatja ki személyiségét, keresheti boldogulásának egyéni útjait. Felismerte, hogy kora munkásainak erre nincs lehetősége, ezért állt elő számos egalitárius javaslattal, például örökösödési adókat, jóléti és munkavédelmi törvényeket szorgalmazott, és mindezt igyekezett haszonelvű érvekkel védelmezni. (Principles of Political Economy. University of Toronto Press, 1965) Mill ezt állíthatná: Ha egy jelentős vagyonnal rendelkező gyárost arra köteleznénk, hogy gondoskodjon a gyáraiban üzemi balesetet szenvedett munkások és családjuk megélhetéséről, vagy megtiltanánk egy ingatlan bérbeadással foglalkozó gazdag ügynöknek, hogy a munka, jövedelem és fedél nélkül maradó bérlőit kilakoltassa, vagy ha így tesz akkor pénzéből áldozzon szegényházak fenntartására, akkor ezzel eleget teszünk a "lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogsága" elvnek. Láthatóan két fontos alapelv konfliktusát igyekszik feloldani Mill: Az egyik az egyéni szabadságé (nevezhetjük akár negatív szabadságnak is I. Berlin nyomán), különösen a tulajdonjog sérthetetlenségéé, a másik az ún. pozitív szabadságé, mely szerint a szabadság tényleges, nem pedig csupán absztrakt lehetőséget kell, hogy jelentsen. Példánkban a megélhetés és fedél nélkül maradt emberek a kiszolgáltatottság olyan fokára jutottak el, ahol cselekvési alternatíváik nagyjából a bűnözés és a koldulás közti választás lehetőségére korlátozódnak. Tegyük még hozzá, hogy nekik fel nem róható okból szenvedtek balesetet, illetve vesztették el állásukat és jövedelmüket. Meglehetősen cinikusnak tűnik az, aki egy ilyen helyzetben levő ember negatív szabadságára hivatkozik. Ő úgy érvelne, hogy mivel az egyik oldal kiszolgáltatottsága nincs okozati összefüggésben a másik fél tulajdonhoz való jogával, ezért a kompenzáló igazságosság egyik fontos feltétele hiányzik. Ez azonban csak a példában szereplő második esetre igaz. Haszonelvű érveket ugyanakkor a tulajdonjogot védelmező álláspont is találhat, annyi módosítással, hogy nem egy konkrét helyzetre korlátozza a döntés helyességének a vizsgálatát, hanem egy valószínűleg ismétlődő gyakorlatot vesz alapul. Eszerint feltételezhetjük, hogy ha a példában szereplő két "éles" helyzetben a tulajdonjog korlátozása fogja az összboldogságot inkább előmozdítani, akkor az ilyen döntések sorozata megkérdőjelezheti a tulajdonjog értékét, és hosszú távon ellentétes eredményre vezet. Az előző bekezdés végén feltett kérdésre tehát nem adhatunk egyértelmű választ, még akkor sem, ha az utilitarizmus hajlamos feláldozni az egyéni jogokat az összhasznosság oltárán.

A haszonelvű etika és társadalomfilozófia számos további alrendszerre bomlott, és a vele szemben intézett komoly támadások ellenére még mindig komoly befolyással rendelkezik, különösen az angolszász politikai gondolkodásban. Most a leggyakoribb utilitarizmus-bírálatok közül mutatok be néhányat. Igen gyakran tartják az elmélet gyengéjének a boldogság (élvezet, haszon) mérhetőségének problémáját. Sokakat visszariaszt az a rideg matematikai módszer, ahogy a haszonelvűség a boldogsághoz, mint mélyen emberi állapothoz közelít. Bentham a boldogságot az élvezettel, vagy a fájdalom hiányával rokonította, és igyekezett egzakt fogódzókkal szolgálni a kalkulációhoz. Mill különböző értékű élvezetekről beszél (A szabadságról- Haszonelvűség. Helikon, 1980), ezzel azonban megnehezíti az élvezetek személyek közti összehasonlítását és összegzését. A konzekvencionalista etikai elméletek kénytelenek a valószínűségre hagyatkozni, így az eredmény hasznossága utólag igazolhat nyilvánvalóan rossz szándékkal elkövetett tetteket is. Ezenfelül ha az elosztás várható eredményére koncentrálva az egyéni preferenciák minél teljesebb kielégülése a cél, akkor figyelmen kívül hagyjuk azt az elosztás szempontjából sokak szerint nélkülözhetetlen vizsgálatot, hogy mi van a preferenciák mögött, azok milyen körülmények, egyenlőtlenségek alapján rögzültek. (Például a drogfüggő preferencia skáláján a napi adag áll az első helyen, számára a boldogság ennek a szernek az élvezete, de nála is hiányzik a pozitív szabadság, nincsenek tényleges alternatívái. A haszonelvűség Bentham-féle változata valószínűleg konzerválná ezt az állapotot.)

A haszonelvűség mellett a XIX. századtól napjainkig gyakrabban javasolt igazságossági alapelvek két fő csoportba sorolhatók. Az egyiket nevezhetjük jutalmazó, a másikat egyenlősítő elveknek. A két csoport két ellentétes irányba húzó programot jelöl, és sejthető, hogy csakúgy mint a pozitív-negatív szabadság ellentétpár esetében, ezek vonatkozásában is a két elv valamiféle kombinációját tartanák a legtöbben igazságosnak.

Jutalmazó elvként jöhet számításba az érdemek szerinti elosztás. Ez interpretálható úgy, hogy az egyéni tehetség társadalmilag értékes kibontakoztatását jutalmazza, vagy úgy hogy a társadalom javára szolgáló erőfeszítéseket értékeli. Nem elégszik meg az erőfeszítésekkel, hanem eredményes erőfeszítést tart szükségesnek a teljesítmény szerinti elosztás. Leegyszerűsítve itt is két szempont lehet. Először dönthetünk aszerint, hogy ki mennyi időt áldoz társadalmilag értékes tevékenységre, másodszor aszerint, hogy ki milyen hatásfokkal, mennyire produktívan teljesít. Mindegyik szempontnál problémát jelenthet, hogy mi számít társadalmilag értékes tevékenységnek. Például egy kutató élete jelentős részét egy tudományos felfedezése bizonyításának szenteli, de az adott kor nem fogadja el elméletét. Halála után azonban kiderül, hogy felfedezése páratlan érték. Amíg élt, tevékenységét nem értékelte a társadalom. Ugyanilyen kényes terület a kulturális, művészeti tevékenység minősítése gazdasági szempontból. Különösen súlyossá válik ez a kérdés napjainkban, amikor különböző indoktrináló eszközök (főleg a reklám) emberek millióival hitetik el teljességgel értéktelen, vagy éppenséggel káros termékekről, hogy azok fogyasztásra érdemesek. Másfelől, ha a tevékenységgel eltöltött időt, mint mércét nem egészítjük ki a produktivitás figyelembevételével, akkor tehetséges, produktív emberek kerülnek hátrányos helyzetbe. Ha viszont csak a produktivitás számít, akkor a fogyatékosokkal szemben járunk el méltánytalanul.

A szabad piac híveinek elszántságával egyenes arányban nő hivatkozásaik száma a tehetség érvényesülési lehetőségének biztosítására. Egy dolgot azonban hiba volna figyelmen kívül hagyni: a szabad piac nem a tehetség számára biztosít korlátlan lehetőségeket, hanem egyfajta tehetség számára. Ez pedig nem más, mint a jó kereskedelmi érzék, a gyorsaság, a kockázatvállalási hajlandóság, sok esetben a gátlások (ha vannak) kikapcsolásának a "tehetsége". Mindehhez jó, ha egy olyan személyiségkarakter is társul, amelyik az "üzleti ügyeket", a pénz megszerzését és gyarapítását, a versenyt, a győzelmet az élet legfontosabb részének tekinti. Végül, de nem utolsó sorban szerencse is kell ahhoz, hogy ezek a képességek sikeresen realizálódjanak. Ez a habitus sokaknak nem szimpatikus, ezek között mégis akadnak olyanok, akik ennek ellenére a lehető legszabadabb piac hívei maradnak (érdemes lenne megvizsgálni, hogy miért, de ez szétfeszítené jelen elemzésem kereteit), mások valamilyen egalitárius álláspontot foglalnak el.

Az egalitarizmus egyidős az emberiséggel. Az Ószövetség Ámós prófétájától kezdve Jézuson, egyes görög szofistákon és sztoikusokon, a középkori eretnek mozgalmakon át a marxizmusig számtalan változatban bukkant fel a történelemben. Az alapkérdés, melynek vizsgálatára természetesen nem térek ki, csak megemlítem, az, hogy az összes valaha létezett társadalomban tapasztalható egyenlőtlenség mennyiben a természetes adottságok, és mennyiben a társadalmi, kulturális hatások következménye. Akik egyenlőbbé kívánják tenni a társadalom tagjainak részesedését a rendelkezésre álló javakból, rendszerint a szükségletek oldaláról közelítenek. Az alapvető egyenlősítő elv vizsgálatának témánk szempontjából legfontosabb aspektusai közé tartozhat a szükségletek mibenléte. Számos egalitárius úgy gondolja, hogy vannak olyan jószágok, melyekhez feltételezhetően minden racionális ember szeretne hozzájutni. John Rawls (1921-) ezeket "univerzális elsődleges javaknak "nevezi. Természetesen nem csak a biológiai alapszükségletekről van szó, mint a folyadék és táplálék, hanem jogokról, lehetőségekről, jövedelemről és vagyonról, olyan dolgokról, melyek "önbecsülésünk alapjai". (A Theory of Justice. Harvard U.P., 1971.) Az elosztásért felelős szervezetnek azonban megoldhatatlannak látszó feladattal kell szembenéznie akkor, amikor egyes emberek szükségleteit kénytelen mérlegelni. A szükségletek alapján történő elosztás irányába tett óvatos lépés is a bürokrácia túlburjánzásához vezet. Ez pedig össztársadalmi szinten jelentkező költségeket okoz, ami miatt az elosztásra bocsátható torta mérete is csökken. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az embereknek vannak minőségi (mi lenne nekem jó?), és mennyiségi (mennyi kellene?) szükségletei. A probléma persze "megoldható" úgy is, hogy az elosztásért felelős szervezet - többnyire az állam- dönti el, hogy mire van szükségem, és hogy mennyit kaphatok belőle. A "létezett" szocializmusok gyakorlata volt ez, amire legjobban a szükségletek feletti diktatúra fogalma illik. Ennek lényege az, hogy az emberek meg vannak fosztva attól, hogy autonóm életvezetésük során alakítsák ki szükségleteiket, így nem is felelősek azokért. Másfelől a tőkés társadalmak számos bírálója állítja, hogy napjainkban a polgárok számos mesterségesen gerjesztett, vagyis nem valós szükségletet hajszolnak, ezért a társadalmak megreformálásakor először ezeket kell kritikus vizsgálat alá vonni.

Az egalitarizmusnak választani kell aközött, hogy az elosztás eredményének egyenlősítésére törekszik, és így a preferenciák, vagy szükségletek kielégülését vizsgálja, illetve megkísérel egy olyan hipotézisnek megfelelni, ami az erőforrások kezdő egyenlőségét biztosítja. Az első esetet már vizsgáltuk az utilitarizmus kritikája kapcsán, és megállapítottuk, hogy az rögzült egyenlőtlenségeket konzerválhat. A második megoldási javaslat arra törekszik, hogy a morálisan önkényes tényezőket iktassuk ki az elosztásból. Ha ez sikerül, akkor az egyenlőtlenségek személyes erőfeszítéseinket fogják tükrözni, vagyis azt, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrásokat hogyan használjuk fel. Ronald Dworkin szavaival, vannak másra átruházható javaink, és személyes adottságaink. Emellett beleszületünk bizonyos körülményekbe, melyekért a dolog természeténél fogva nem vagyunk felelősek, és vannak vágyaink, terveink, preferenciáink, amiket mi választunk. Olyan elosztásra kell törekedni, amit legkevésbé befolyásolnak a készen kapott körülményeink, és amelyik leginkább figyelembe veszi személyes választásainkat. (A Matter of Principle. Clarendon Press, 1986.) A dolog egyáltalán nem egyszerű. Hiszen ambícióink a preferenciáinkhoz hasonlóan nem választhatók el a körülményeinktől, és ezzel összefüggésben vannak olyan preferenciáink, amikért éppen adottságaink miatt nem vagyunk felelősek. Ha asztmásan születtünk, akkor a tiszta levegő szükséglete előkelőbb helyen lesz a mi preferencia-skálánkon, mint másokén. Arra fogunk hát törekedni, hogy életünk nagyobbik részét a zöldövezetben, vagy egy hegyi házban tölthessük. Ha a javak elosztása ebben nem segít bennünket, akkor az egészséges emberekkel szemben morálisan önkényes hátrányba kerültünk. A klasszikus szabadpiaci liberalizmus konzervatív és libertariánus védelmezőinek hatásos érve a fenti egalitárius liberális elképzeléssel szemben, hogy ami morálisan igazolja az erőforrások kezdő egyenlőségének igényét az éppen most megszülető generáció tekintetében, ugyanaz nem tekinthető morálisnak a kilépő generációk szempontjából. Az egalitárius érvelés alapján könnyen előfordulhat ugyanis, hogy szorgalmas, jelentős vagyont és kulturális tőkét átörökítő szülőktől kell elvenni, és átcsoportosítani az esetleg hanyag, felelőtlen, gyermekeik jövőjével nem törődő családok javára. Ezzel értelmét vesztik a szülőknek a gyerekeik "boldogulása" érdekében tett erőfeszítései, és ez erkölcsileg elfogadhatatlan.

Az utóbbi harminc évben erősödött fel az elméleti igény annak igazolására, hogy lehetőség van a tőkés társadalom alapjainak megkérdőjelezése nélkül a szabadság és az egyenlőség összebékítésére. Ez a törekvés hozta létre a fent bemutatott egalitárius liberális elképzeléseket. Ezek közül az első és legnagyobb hatású John Rawls "Egy elmélet az igazságosságról"(A Theory of Justice) című munkája. Rawls szerint az emberi ráció képes felismerni az átfogó igazságosság alapelveit. Ezt egy hipotézissel igyekszik bizonyítani: Képzeljünk el egy "eredeti állapotot", melyben az emberek döntenek arról, hogy milyen alapelvek szerint fogják rendezni közös életüket, és ezt egy hipotetikus szerződésbe foglalják. Ebben a helyzetben a szerződő felek nem ismerik egyéni hajlamaikat és képességeiket, nem tudják, hogy "életterveiknek", meggyőződéseiknek mi a tartalma, és ez a többiek számára mennyire elfogadható, csak annyit tudnak ezekről, hogy vannak. Ezenfelül abban is biztosak, hogy a fent idézett "elsődleges javak " (szabadság, esély, jövedelem, jómód, az önbecsülés alapjai) birtoklása hasznos. Ha mindenki önérdekét követve a lehető legtöbbet akarja magának ezekből a javakból, akkor is lehetséges a konszenzus, hiszen senki sem tudja, hogy milyen pozíciót fog elfoglalni a közös döntés után. (Másszóval, éppen azért lehetséges a megegyezés, mert az eredeti állapotban lévő emberek érdekeit a "tudatlanság fátyla" takarja.) Az igazságosság tartalmát tehát szabad, egyenlő és értelmes emberek megállapodása határozza meg. A szerződő felek Rawls szerint a következő alapelvekben fognak megállapodni: 1. Minden személynek egyenlő joga van a szabadság azon legmagasabb fokához, mely mások ugyanilyen szabadságával összeegyeztethető. 2. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy (a) a leghátrányosabb helyzetben lévők előnyét legjobban szolgálják, és (b) ez az elrendezés terjedjen ki állásokra és hivatalokra, melyek így a tisztességes esélyegyenlőség feltételei között mindenki előtt nyitva állnak. Látjuk tehát, hogy az első elv a szabadság, míg a második (az ún. különbözeti elv) az egyenlőség eszméjére utal. Rawls szerint az igazságosság egyik alaptétele az, hogy a szabadság mindenkinek egyenlő fokon jár. Ennek magyarázatául a szabadság három elemének megkülönböztetése szolgál:1. a szabad cselekvők, 2. a kényszerek és korlátok, melyektől ők mentesek, 3. és a valódi cselekvési alternatíváik. Ez a harmadik elem az, amit Rawls szabadságfoknak nevez. Az igazságos rendszer a lehetőségek pártatlan egyenlőségére törekszik. Az egyes ember szabadságának értéke tehát elsősorban az általa birtokolt elsődleges javaktól függ, ez biztosítja számára a valódi választási lehetőségeket. Rawls azt hangsúlyozza, hogy a formális jogegyenlőségen túl a modern kor szabadsága csak úgy tehető mindenki által elfogadott szubsztanciális értékké, ha azt a hátrányosabb helyzetűek is tudják hasznosítani. Az anyagi egyenlőtlenségek ugyanakkor megmaradnak ösztönző erőként, de az igazságosság fenti elvei végsősoron megelőzik a gazdasági hatékonyság elvét. Az elveknek praktikusan csak a tulajdon szabadságának korlátozásával lehet eleget tenni. Mivel a két igazságossági alapelv konfliktusba kerül egymással, Rawls fontossági sorrendnek is tekinti a fenti két pontot, vagyis a szabadságot csak a szabadság érdekében lehet korlátozni. Minden ilyen korlátozásnak a mindenki számára egyenlő fokon élvezhető szabadság elérése érdekében kell történnie. Ez rendszerint annyit jelent, hogy a magasabb szabadságfokkal (több elsődleges jószággal rendelkező) rendelkezők szabadságát (esélyeit, vagyonát) korlátozza a közösség a hátrányos helyzetűek érdekében, mindaddig, míg ez nem vezet el az elosztásra fordítható javak csökkenéséhez, vagy súlyos leértékelődéséhez (pl. a fekete gazdaság virágzása a magas adókulcsok miatt).

Rawls teóriája hamar a kritikusok kereszttüzébe került. R. Dworkin, aki alapjában véve hasonló igazságosság elméletet dolgoz ki, mint Rawls, így ír az eredeti állapotból levezetett elvekről: "Ha egy játék előtt érdeklődöm a szabályokról, ebből még nem következik, hogy az általam vitatott szabályok alkalmazhatók ellenem, ha valójában nem fogadom el őket. (...) Tegyük fel, hogy nem ismerem a festményem értékét hétfőn: ha aznap száz Dollárt ajánlottál volna érte, neked adtam volna. Kedden felfedezem, hogy értékes. Nem állíthatod, hogy a bíróság jogosan kötelezhet arra, hogy szerdán is száz Dollárért adjam el. Nekem csak szerencsém lehet, hogy hétfőn nem kérted, de ez nem igazolja hogy később is kényszerítsen a korábbi állapot." (Taking Rights Seriously, Duckworh 1997. 152.o). Dworkin tehát arra mutat rá, hogy ha valaki nem ismeri az eredeti állapotban az érdekeit, akkor nem is egyezkedhet ezek majdani tiszteletben tartásáról.

A konzervatívok (D. Willetts) azt vetik Rawls szemére, hogy az egyéni jogokat hangsúlyozza a jó életről alkotott átfogó koncepció helyett. Az eredeti állapot hipotézise arra szólít fel bennünket, hogy személyek legyünk társadalomtól, közösségektől függetlenül. Az elsődleges javak azonban nem csak a történelem során, hanem kultúránként is nagyon különbözőek. (M. Walzer) (Rawls későbbi munkáiban hangsúlyozza, hogy ő a modern liberális demokráciák hagyományára kívánt reflektálni az " A Theory of Justice"-ban.) Jellegzetes konzervatív észrevétel, hogy nem indokolt az emberek közötti különbségeket minden vonatkozásban tolerálni, annál inkább tiszteletben kell tartani viszont a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Ez a megközelítés a redisztribúciót azon az alapon utasítja el, hogy azt nem előzte meg a javak tudatos elosztása, pusztán a vagyonokról és jövedelemekről hozott személyes döntések kibogozhatatlan sokasága, melyek sokszor szinte véletlenszerűen születtek. Szerintük a bizonyítás terhe az egalitáriusok oldalán van, akik az állam kényszerítő erejével kívánnak mindebbe beavatkozni. M. Novack (The spirit of Democratic Capitalism. Touchstone, 1982) példájában két hajadon leánytestvér szerepel, akik mindketten 50000 Fontot örökölnek. Egyikük külföldi nyaralásokra, színházra költi a pénzt, ami tíz év alatt elfogy. A másik okosan fekteti be az örökséget, így az tíz év alatt megduplázódik. Alapjában véve mindketten elégedettek, egyik sem irigyli a másikat. Egymás viselkedését kölcsönösen bizarrnak és céltalannak tartják. Milyen alapon lépjünk be, és egyenlősítsük a helyzetüket? Amint valaki nem ismeri el a pénzükkel való szabad rendelkezés jogát, és magát egy fő-elosztó szerepébe helyezi, nem talál nyilvánvaló morális indokokat.

A konzervatív és libertariánus elméletek megegyeznek a szabad piac védelmében. A libertariánus iskola legismertebb alakja R. Nozick. Fő tétele, hogy igazságos elosztás csak a szabad cserékből származhat. Durva leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy Nozick azt írja elő, hogy a javak megszerzésének folyamata legyen igazságos, ne az ennek eredményeképpen előálló helyzet. Az elosztás vélt igazságosságát biztosítani hivatott intézmények ezért elvetendők, az állam feladata a jogok felett való őrködésre korlátozódik. Az 1974-ben megjelent Anarchy, State and Utopia című könyvében fejti ki "jogosultság-elméletét" ("entitlement theory"), mely két klasszikus filozófus által kidolgozott elvnek kíván megfelelni: egyrészt Locke tulajdonszerzés elméletének, mely szerint a természeti állapotban a senki által nem birtokolt fogyasztásra alkalmas dolog kisajátításával (ha a birtokos nem hagyja birtokában megromolni), a gazdátlan föld megmunkálásával keletkezik a tulajdonjog. A természeti állapotból részben a pénz megjelenése vezeti ki az embereket, melynek jóvoltából lehetővé válik az, hogy valaki mások beleegyezésétől függetlenül, akár romlandó jószágokra is korlátlan mennyiségben tegyen szert. Másrészt a Kant által feltétlen morális parancsként (kategorikus imperatívuszként) megfogalmazott tételnek: senki sem kezelhető sem saját célomnak, sem mások céljainak puszta eszközeként.

Eszerint az emberek szabadon kell hogy rendelkezzenek minden olyan jószággal, amit maguk alkottak meg, önkéntes szerződéssel, saját erőfeszítéseikkel maguknak erőszak nélkül megszereztek, örököltek, ajándékba kaptak, stb. A javak megoszlása így kizárólag egyéni döntések következményeként áll elő. Aki ezen túl valami átfogó elosztási modell megvalósítása érdekében a rendszerbe beavatkozik, az sérti ezzel a tulajdonjogot, és a jómódúakat a hátrányos helyzetben lévők céljainak eszközévé degradálja. Például a munkajövedelmek megadóztatása azért illegitim, mert "H" óra munkáért szerzett jövedelem elvonása ugyanazt jelenti, mintha "H" óra munkát elvennénk egy személytől, és arra kényszerítenénk hogy "H" órát más(ok) javára dolgozzon. Az államtól az egalitárius liberálisok is elvárják azt, hogy maradjon semleges az egyes ember morális meggyőződései tekintetében (talán leginkább ez határolja el tőlük a konzervatívokat), akkor miért jogosítják fel az általuk igazságosnak tartott államot arra, hogy vélt, vagy valós morális célok érdekében redisztribúciót hajtson végre? A beavatkozás önkényes, tarják a libertariánusok, ha a javak nem jogtalan módon kerültek az emberek birtokába, hiszen így nincs okunk a szabad cserék rendszerét valamilyen általános elvre hivatkozva megbolygatni. A kényszertől való mentesség szabadsága, azaz a negatív szabadság a legfontosabb érték, hiszen a természeti állapot közösségi kényszert nélkülöző állapotából szerves úton csak egy olyan állam fejlődhet ki, amely a polgárok életének, szabadságának és tulajdonának védelmén túl nem terjeszkedhet.

Azon túl, hogy Locke elmélete nem feltétlenül vezet a minimális állam elfogadásához, Nozicknak számtalan kritikával kell megbirkóznia. A történelem a javak fölötti rendelkezésért folyó harcként is értelmezhető, és ha ezt elfogadjuk, romba dől a tulajdon eredetileg legitim megszerzésére alapozó elmélet. Ezenfelül, ha a szabadságot úgy fogjuk fel, mint kényszernélküliséget, akkor nem kétséges-e az éhező ember szabadága? Ha egy ember koplal, akkor joga van az éhség kényszerétől megszabadulni, és ez súlyosabb jognak tűnik, mint a jóllakott ember joga ahhoz, hogy ne kényszerüljön a tulajdonában lévő fölösleget legalább részben megosztani. A másik oldal válasza erre nyilván az, hogy az egyik ember éhségének nem a másik ember vagyona az oka, és az okozati összefüggés hiánya miatt a felelősség fogalma sem áll meg. De vajon az öröklött hátrányok kiegyenlítése (nyomor, iskolázatlan környezet, születési rendellenesség stb.) vagy a szerzett hátrányok (baleset, betegség, természeti csapás stb.) jóvátétele megoldható-e méltányosan az egyéni választások alapján? Az ilyen hátrányok egymást erősítik és egyre mélyülnek. A közösség segítsége nélkül a leszakadók sokkal inkább a jómódúak céljainak puszta eszközévé válhatnak, mintha a társadalmi szolidaritás kötelességének elvetésével azt állítanánk, hogy a redisztribúció önmagában eszközként kezeli az embereket, és nem tartja tiszteletben szabad döntéseiket. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a globális libertarizmus a Föld lakosságának nagy részét megfosztja attól a lehetőségtől, hogy bármit tegyenek a gazdasági hatalommal rendelkezők érdekeivel szemben, tovább mélyíti az egyenlőtlenségeket és konzerválja a kiszolgáltatottságot. Azzal, hogy megfoszt a termelés és a fogyasztás állandó növelésének kontrolljától, jóvátehetetlen károkat okoz a természeti környezetben. A világgazdaság globalizációjának ideológiai igazolást adhat, ha egy adott kultúra egyik igazságossági koncepciója univerzálisnak tünteti fel magát.

Az effajta univerzalizmus-igény bírálata már jóval korábban elkezdődött, többek között D. Hume (1711-1776) és J.J. Rousseau (1712-1778) írásaiban találkozhatunk vele. Az igazságosság elveit nem az univerzális emberi ráció, hanem a partikuláris kultúrák produktumaiként fogják fel a kommunitárius iskola hívei. A különböző jószágokat különbözőképpen értékelik az egyes közösségek, és ezután a sajátos értékelésnek megfelelő elosztásra törekednek. M. Walzer ezt a relativizmust kiterjeszti egy adott társadalmon belülre is, és az így előálló helyzetet nevezi komplex egyenlőségnek, melynek lényege hogy az egyes javakat más és más elvek alapján osztják el (Spheres of Justice. Blackwell, 1983.). Az összes egyéb jószág elosztásának keretét a közösségi tagság adja meg, mert ez az a közeg ami az értékelést elvégzi. A biztonság, a szociális ellátás, a pénz, a hivatalok, a "nehéz munka", a szabadidő, a képzési lehetőségek, a politikai hatalom, a társas kapcsolatok stb. mind egy-egy önálló elosztási szférát alkotnak. Mindegyik terület elosztása attól függ, hogy annak tárgyáról az adott közösség hogyan vélekedik. A komplex egyenlőség megköveteli, hogy az egyik szférában létező egyenlőtlenség ne legyen a másik szféra egyenlőtlenségének okozója. Ez az elmélet részben azokra a törekvésekre kíván reflektálni, melyek külső korrekciókat tartanak szükségesnek a piaci mechanizmussal kapcsolatban. Ha a pénz elosztási szférája megfelelően körülhatárolt, akkor a piac biztosítja a dolgok és a személyek közötti ideális kapcsolatot. Ez pedig annyit jelent, hogy a pénz nem váltható át más elosztási szférákba tartozó javakra, például hivatali állásokra, vagy politikai hatalomra. "Ahogyan nem akarjuk azt, hogy a kereskedelem korrumpálja a politikát, éppúgy nem akarjuk, hogy a politikusok korrumpálják a kereskedelmi tranzakciókat." (David Willetts: Modern Conservatism. Penguin Books 1992, 111.o.) Walzer úgy véli, hogy az érdemek alapján történő újraelosztási kísérleteket száműzni kell a piac szférájából. Walzer elméletéről mindenekelőtt azt állíthatjuk, hogy alapvető szkepszissel tekint a társadalmi igazságosság J.S. Mill óta élő tradíciójára. Sem az egyes kultúrák, társadalmak összehasonlítására alkalmas univerzális igazságossági elveket, sem egy közösségen belül a javak teljes körére alkalmazható átfogó igazságossági elveket nem fogadja el. Mindamellett felvázol egy ideált, melyet komplex egyenlőségnek nevez, ami a javak értékelésének nyílt vitáján alapul, és deklarált célja a "pluralizmus és az egyenlőség védelme" (a Spheres of Justice c. könyv alcíme). Az egyenlőséget olyan értelemmel ruházza fel, mely szerint a számos elosztandó "jószág" nem váltható át, így az egyes szférák (elkerülhetetlen, és így igazságtalannak sem nevezhető) egyenlőtlenségei nem kumulálódhatnak. Ez a leírás a modern társadalmak alrendszereinek (eddig még a Walzer által leírt formában sehol nem létező) önállóságát védi, ugyanakkor nem szól azokról az intézményekről, melyek segítségével ez a komplexitás és pluralizmus kialakítható. A gazdasági túlerő természeténél fogva soha, sehol nem tartotta tiszteletben a Walzer által leírt elosztási szférák autonómiáját, napjainkban pedig újra úgy viselkedhet, ahogy azt a libertariánusok szeretnék, azaz kivonhatja magát minden lehetséges állami, vagy érdekeivel ellentétes transznacionális kontroll alól.

Ez végsősoron oda vezet, hogy a disztributív igazságosság problémájáról gondolkodó társadalomtudósoknak korunkban az eddig ismertetett elméletek kereteit szétfeszítő kihívásokkal kell szembenézniük. Az 1950 és 1989 között eltelt harminckilenc év alatt a világ javainak elosztása a következőképpen alakult: 1950-ben a Föld lakóinak a leggazdagabb országokban élő húsz százaléka a legszegényebb országokban élő húsz százalék jövedelmének körülbelül harmincszorosával rendelkezett. 1989-re ez az arány megduplázódott, azaz a különbség hatvanszoros lett. (UNDP, Human Development Report 1992. New York OUP, 1992.) Ezek az adatok azt mutatják, hogy a világméretűvé vált gazdaság globális szinten (is) kezd megfeledkezni a bevezetőben vázolt funkcióiról, azaz arról, hogy az emberiség anyagi szükségleteit minél jobb hatásfokkal elégítse ki, megteremtve ezzel minél több ember számára egy jobb minőségű élet lehetőségét. A hatvanas évek vége óta kezd kibontakozni az elméleti irodalomban egy olyan irányzat, amely a fogyasztás volumene, a világnépesség nagysága az ökológiai szemlélet és az igazságosság elméletek közti szükségszerű összefüggést felismerve a globális igazságossággal foglalkozik, a túlfogyasztás, a tarthatatlan világméretű egyenlőtlenség, a túlnépesedés és az ökológiai válság problémáit egységesen kezeli, és ezek egyidejű korrekciójára, illetve megszüntetésére törekszik. (Kenneth E. Boulding: " The Economics of the Coming Spaceship Earth." in Environmental Quality in a Growing Economy. The Johns Hopkins Press, 1966. ; E.F. Schumacher: Small is Beutiful. Economics as if People Mattered. NY 1973; David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Kapu, 1996. ; Hans-Peter Martin - Harald Schumann: The Global Trap: The Assult on Democracy and Prosperity. Rowohlt Verlag, 1996 ; Robert E. Goodin: Green Political Theory. Polity Press, 1992. ; Willis Harman: Global Mind Change: The Promise of the Last Years of Twentieth Century. Knowledge Systems, 1988. stb.)

 

 

 

 


Andrássy György:

Európából Európa felé - kulturális változások Magyarországon

Dolgozatomban egy nem különösebben ismert - főbb tartalmi elemeit tekintve azonban mégiscsak ismerős - kultúra-elméletet fogok a közelmúlt és a jelen magyarországi változásaira alkalmazni. Első feladatom ezért természetesen a szóban forgó kultúra-elmélet vázlatos bemutatása lesz. Az elmélet kidolgozója Hans Gullestrup dán professzor, aki a kultúra fogalmát négy dimenzióban írja le. A négy dimenzió közül az első három tartozik szorosabban a kultúra fogalmához, a negyedik már inkább a kulturális változások megítéléséhez, értékeléséhez nyújt elméleti kiindulópontokat. Érdeklődésemet elsősorban ez a bizonyos negyedik dimenzió keltette föl, s az alábbiakban mindenek előtt e dimenzió fogalmi apparátusának alkalmazására teszek kísérletet. Megjegyzem, a szerző az elméletnek ezt a részét eredetileg a harmadik világ országaiban zajló társadalmi változások megítéléséhez szánta elméleti fogódzónak, az eredmény azonban - saját álláspontja szerint is - általánosabb érvényűnek tűnik. A magam részéről mindenesetre úgy gondolom, a negyedik dimenzió fogalmai jól használhatók Magyarország esetében, függetlenül attól, hogy az országot az államok mely csoportjához soroljuk.

Szerzőnk szerint a kultúra az életszemlélet, az értékek, a normák és a tényleges cselekvés együttese, valamint az ezekből folyó materiális és immateriális termelés, egy olyan együttes, amelyet az ember a megelőző generációtól örököl, és amelyet megpróbál - akár módosítva is - továbbadni a következő generációnak, s amely így vagy úgy, különbözik más kultúráktól.

Horizontális dimenzióban a kultúra elemei: a technológia, a gazdasági intézmények, a társadalmi intézmények, a politikai intézmények, a nyelv és a kommunikáció intézményei, a reprodukció, a szocializáció, valamint az oktatás és az egészségügy intézményei, a közös identitás, az ideológia, s végül a vallási intézmények. Vertikális dimenzióban a szerző hat szintet különböztet meg: a közvetlenül megtapasztalható szimptómák szintjét, a struktúrák szintjét, az uralkodó szokások és normák szintjét, a részlegesen legitimáló értékek szintjét, az általánosan elfogadott legmagasabb értékek szintjét, s végül az alapvető életfilozófia szintjét. E mélységi összefüggésben az első három szint együttesen alkotja a manifeszt kultúrát, a második három szint pedig a magkultúrát. Az idő dimenziójában a szerző különbséget tesz változást gerjesztő és változást meghatározó tényezők között, s mindkét esetben számol belső és külső tényezőkkel egyaránt.

Nos, ez a három dimenzió együttesen alkotja azt a "kulturális valóságot", azt a kulturális "realitást", amelyben a politikusok, a kutatók, a modernizációs szakemberek és más ágensek tevékenykednek. Elsősorban az ő tevékenységük szempontjából érdekes a kultúra negyedik dimenziója, legyenek e politikusok, kutatók, modernizációs szakemberek és más ágensek akár külső, akár belső szereplői a kulturális változásoknak. Elméletileg tulajdonképpen nincs is különbség aszerint, hogy belső, tehát az adott kultúrához tartozó, vagy külső, azaz más kultúrához tartozó személyek ezek a "kulturális aktorok". A valóságban persze nagy a különbség, mert a külső aktoroknak a társadalmi változásokat és következményeiket nem saját kultúrájuk számára, hanem egy attól eltérő kultúra számára kell értékelniük. Ez a körülmény különösen sok etikai kérdést vet föl, amelyek sokszor etikai dilemmák elé állítják - vagy kellene hogy állítsák - e kulturális szereplőket.

A kultúra etikai dimenziója tehát a társadalmi változások és következményeik értékelésével kapcsolatos. A társadalmi változások és következményeik megítélése - folytatja szerzőnk - mindig valamilyen értékekre vagy életfilozófiára kell épüljön. Ezek az értékek elvileg tartozhatnak a kulturális aktorok saját kultúrájához, vagy annak a (harmadik világbeli) országnak a kultúrájához, amelyre az értékelés vonatkozik. Az első esetben kulturális etnocentrizmusról, a második esetben kulturális relativizmusról beszélhetünk. Az etnocentrikus aktor a változásokat a saját kultúrájára gyakorolt hatásokból kiindulva, vagy inkább saját kultúrájának értékeire és életfilozófiájára fogja alapozni - mindaddig tehát, amíg a kulturális változások eredményei pozitívak saját kulturális szemszögéből, az értékelés pozitív lesz, függetlenül attól, hogy a harmadik világhoz tartozó kultúra nézőpontjából e következmények esetleg igencsak negatívak. A relativista aktor ezzel szemben értékelését teljesen a harmadik világhoz tartozó kultúra értékeire és életfilozófiájára alapozza, függetlenül attól, hogy más kultúrák nézőpontjából - ideértve a sajátját is - ez a kultúra esetleg igen rossz értékelést kapna.

"Vegytiszta" formában persze sem a kulturális etnocentrista, sem a kulturális relativista aktor nem fog érzékelni etikai dilemmákat, az első azért, mert meg van győződve saját kultúrájának felsőbbségéről, a második pedig azért, mert teljes mértékben legitimnek tekinti az adott (harmadik világhoz tartozó) kultúrát. Ha viszont a kulturális aktor sem nem etnocentrista, sem nem relativista - és voltaképpen igen nehéz teljesen etnocentristának vagy teljesen relativistának lenni bármely konkrét ügyben -, akkor nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, amely az értékelés kritériumaira vonatkozik. Ezt a sem nem etnocentrista, sem nem relativista pozíciót szerzőnk a továbbiakban kulturális alternativizmusnak nevezi.

A kulturális alternativisták már szükségképpen szembesülnek bizonyos etikai kérdésekkel és dilemmákkal. E dilemmák két szinten merülnek föl, egyfelől az absztrakt és inkább filozófiai, másfelől a személyes és inkább emocionális dilemma szintjén. Az első esetben a reflexiók szükségképpen egy bizonyos ideál-kultúrára vagy annak lehetőségére vonatkoznak, egy olyan kultúrára, amely bármely kultúra értékeléséhez megadja vagy megadhatja az alapvető kritériumokat. Egy ilyen ideál-kultúra vagy modell-kultúra fölkutatása nem egyszerű feladat, s ennek során a kulturális aktor igen könnyen válhat etnocentristává, egyszerűen úgy, hogy a keresett modell-kultúrát többé-kevésbé azonosítja a saját kultúrájával. Ezt elkerülendő a kulturális aktor esetleg a relativizmus felé fordul, ám ez sem menti meg a filozófiai dilemmától, ha egyszer már a tudatára ébredt. A modell-kultúra értékeinek meghatározásához a kulturális aktor igénybe veheti a filozófia egészét, vagy kiindulhat bizonyos, világszerte általánosan elfogadott értékekből. Ilyenek lehetnek pl. az ENSZ által elfogadott emberi jogok és értékek a természeti környezet védelmével kapcsolatban.

A személyes és inkább emocionális dilemma fölmerül, vagy föl kéne merüljön mindenfajta szándékos kulturális behatással kapcsolatban, így akkor is, ha a kulturális szereplő saját tevékenységéről, s akkor is, ha más szereplők ilyen tevékenységének értékeléséről van szó. A dilemma fölmerülhet, ha a manifeszt kultúrát érintő szándékos hatások nincsenek összhangban a (harmadik világhoz tartozó) kultúra értékeivel és életfilozófiájával és/vagy az aktor(ok) saját kultúrájának értékeivel és életfilozófiájával és/vagy a kulturális aktor által elfogadott magasabb modell-kultúra értékeivel és életfilozófiájával.

Ha a szándékos hatások a magkultúrára irányulnak, a dilemma nem annyira az értékek összhangjával, mint inkább a stratégiával és a tevékenységgel lesz kapcsolatos. Mindenfajta misszionárius tevékenység e magkultúrára irányuló hatás példájának tekinthető, vonatkozzék ez a tevékenység akár a vallási, akár a politikai szférára; olykor a harmadik világ országaiban folyó és valamilyen technológiai ideológiára alapozott fejlesztések is a misszionárius tevékenység egy bizonyos fajtájaként foghatók föl. Ezekben az esetekben tehát, minthogy az értékkonfliktus eleve adott, inkább olyan kérdések merülnek föl, hogy milyen fokban legyen nyitott a magkultúrára irányuló szándékos hatás, vagy hogy milyen fokú legyen az önkéntesség vagy a kényszer a folyamatban.1

Vonatkoztassuk most ezt a vázlatosan ismertetett elméletet Magyarországra és speciálisan az 1980-as évek végétől napjainkig terjedő időszakra. Az egy pillanatig sem lehet vitás, hogy ezt az időszakot drámai és jellegükben példa nélkül álló kulturális változások jellemzik az országban, nemkülönben a többi egykor volt európai szocialista országban, s hogy e változások érintették és érintik a kultúra minden elemét (horizontális dimenzió), illetőleg a kultúra minden szintjét (vertikális dimenzió). Magyarországon e változások nagyobb társadalmi és politikai megrázkódtatások, véres események nélkül, néhány más országhoz képest igen békésen zajlottak és zajlanak mind a mai napig.

E folyamatban a belső, a magyarországi szereplők alapállását egy mondatban talán úgy lehet összegezni, hogy széleskörű politikai, szakértői, értelmiségi és társadalmi konszenzus volt és van abban, hogy az országnak Európához, illetőleg az euro-atlanti kultúrához, s ezzel együtt az európai és az euroatlanti szervezetekhez kell közelednie, s hogy a belső átalakulás eredményeként (ismét) érvényre kell juttatni az európai normákat. Elemzésünk szempontjából ez a konszenzus három fontos tényezőt foglal magában. Először azt, hogy belülről kezdettől fogva erős volt és lényegében egy irányba mutatott a változtatási szándék. Másodszor azt, hogy a változtatási szándék kezdettől fogva a kulturális alternativizmus kategóriájába esik, azaz a belső szereplőket alapvetően egy modell-kultúra vezérli, hogy egy bizonyos modell-kultúra értékei és normái képezik a változtatási szándékok igazodási pontjait és mércéit. Ez a modell-kultúra az európai, illetőleg az euroatlanti kultúra, a változtatási, "harmonizálási" szándékok célját, irányát és mércéjét tehát e kultúra értékei, "normái" képezik. A jelzett magyarországi konszenzus magában foglalja végül, hogy a belső szereplők változtatási szándéka kiterjed a kultúra minden elemére (horizontális dimenzió), s vertikális dimenzióban sem korlátozódik a manifeszt kultúrára, hanem érinti a magkultúrát is.

Ez az erőteljes, egy irányba mutató, határozottan egy bizonyos modell-kultúrát megcélzó, s a kultúra minden elemére, illetőleg a manifeszt kultúrára és a magkultúrára egyaránt kiterjedő változtatási szándék nyilvánvalóan összefüggött és összefügg azzal a bizonyos négy évtizeddel, amelyben a magyar társadalom, illetőleg e társadalom hol kisebb, hol nagyobb része az ország "hivatalos", szocialista kultúrájának értékeit, normáit és intézményeit részben vagy egészben elutasította, nem érezte a magáénak, nem azonosult vele. Ez az azonosulási hiány a nyolcvanas években - nem először - krónikussá vált, elérte az uralkodó elitet is, s a társadalmat szinte teljesen átjárta, átitatta az az érzés és az a legkülönfélébb formákban kifejezett gondolat, hogy a "hivatalos" kultúra értékei, normái, intézményei nagyobbrészt álértékek, álnormák, álintézmények, hogy tehát a hivatalos kultúra tulajdonképpen pszeudo-kultúra. Más lapra tartozik, hogy miként és mennyiben módosult ez az érzésvilág és gondolatkör a mélyreható változások közben, s hogy miként tekint vissza a mai magyar társadalom, vagy ennek valamely része a szocializmus időszakára és kultúrájára. Mert bármiként változott is a múltról és a múlt értékeiről a nyolcvanas évek végén oly erős és egyöntetű felfogás, s bármennyire tagolt is ma már politikailag a magyar társadalom - épp a változások egyik eredményeként -, úgy tűnik, az eredeti konszenzusnak mind a három említett eleme fönnmaradt, s továbbra is vezérli a magyarországi változásokat.

Az átalakulási folyamatban kezdettől fogva igen aktív szerepet játszanak a külső szereplők, a politikusok, a különféle nemzetközi szervezetek képviselői, a gazdasági, jogi, politikai, oktatási, modernizációs szakemberek és tanácsadók, a vállalkozók, illetőleg a kisebb és nagyobb vállalatok, cégek munkatársai, a különféle célprogramok és segélyprogramok szervezői és lebonyolítói, stb. Ami a külső szereplők számát illeti, az a korábban a világtól relatíve elzárt magyar társadalomban szokatlanul magasnak tűnt, különösen a változások első időszakában, amikor az ország kifejezetten "missziós" területnek látszott.

E sokféle és nagyszámú külső szereplő kulturális pozícióját nehezebb megrajzolni és összegezni, mint a belső aktorokét, részint annál az egyszerű oknál fogva, hogy a külső aktorok a világ legkülönbözőbb országaiból érkeztek és nem fogalmaztak meg, illetőleg nem alakítottak ki közös álláspontot a kérdésben. Mindazonáltal sokan nyilatkoztak közülük tevékenységük céljáról és egyes konkrét ügyekről, s e nyilatkozatokból már viszonylag megbízhatóan lehet következtetni kulturális pozíciójukra, illetőleg annak összetevőire. Éppily fontos támpont e külső szereplők kulturális pozíciójának fölméréséhez az a tevékenység és eredmény, amely nevükhöz, illetve a részvételükkel megvalósuló programokhoz fűződik. (Az persze már ismét a nehézségek közé tartozik, hogy ezeket a nyilatkozatokat és tevékenységeket még valószínűleg senki sem gyűjtötte össze, illetve senki sem írta le.)

Általában véve elmondható, hogy a külső szereplők kezdettől fogva elfogadják és támogatják az európai vagy euroatlanti kultúrához való magyar közeledés szándékát, illetőleg a magyar törekvésektől függetlenül is ebbe az irányba kívánnák terelni a változásokat. Ennyiben tehát a külsők is a kulturális alternativizmus pozícióját foglalják el, egy modell-kultúra, s közelebbről az európai illetőleg az euroatlanti kultúra értékei és normái jelentik számukra is a mércét, a célt. Másfelől viszont azt látjuk, hogy a külső szereplők a konkrét ügyek igen jelentős részében saját országuk értékeit, normáit és megoldásait kínálják, ajánlják, ezek átvételét, átültetését szorgalmazzák, ehhez nyújtanak valamilyen segítséget. Ennyiben tehát kulturális pozíciójukat az etnocentrizmus jellemzi. (Ez természetesen nem értékítélet, s különösen nem negatív értékítélet, hanem egy egyszerű ténymegállapítás.)

Mi lehet mármost ennek a kulturális alternativizmussal elegyedő kulturális etnocentrizmusnak a magyarázata? Az etnocentrizmusban nyilván van valami szerepe annak, hogy azt a kultúrát, melyben felnövünk és szocializálódunk és amely számtalan formában ívódik belénk, még tudatos erőfeszítésekkel sem igen lehet teljesen levetni magunkról. Magától értetődik az is, hogy saját kultúránk értékeit, normáit, intézményeit és megoldásait általában jobban ismerjük más kultúrák értékeinél, normáinál, intézményeinél és megoldásainál, s hogy ennélfogva sok esetben egyszerűen nem is lennénk képesek az adott ügyben valamely más kultúrát ajánlani - nem is beszélve arról, hogy a másik kultúrát az abban felnevelkedők nyilvánvalóan sokkal jobban ismerik nálunk. E tényezők alapján teljesen természetesnek látszik, ha a holland aktor általában a holland, s nem a svéd, ha a francia aktor általában a francia, s nem az angol, s ha a német aktor általában a német, s nem az olasz megoldások átadásában segédkezik Magyarországon.

De vajon miért nem ajánlják sokkal gyakrabban ezek a kulturális szereplők az európai vagy euroatlanti értékek, az európai vagy euroatlanti normák, az európai vagy euroatlanti intézmények,2 s az európai vagy euroatlanti megoldások átvételét, különös tekintettel arra, hogy az e modell-kultúrához való magyar közeledési szándékkal egyetértenek, s általában maguk is épp ezt a folyamatot kívánják elősegíteni. Azt hiszem, a válasz összetettebb annál, hogy különböző elemeit ez az írás megvizsgálhatná. A magam részéről mindenesetre hajlok arra a magyarázatra, hogy az esetek egy jelentős részében a külső kulturális szereplők egyszerűen nem is tudják meghatározni az európai vagy euroatlanti értékeket és normákat, illetőleg megjelölni, megmutatni az európai vagy euroatlanti intézményeket és megoldásokat, hogy tehát mintegy kényszerűségből ajánlják a saját kultúrájuk értékeinek, normáinak, intézményeinek és megoldásainak átvételét. Úgy tűnik, hogy valamiképp létezik ugyan az európai, illetőleg az euroatlanti kultúra, de ennek értékei, normái, intézményei és megoldásai általában nem azonosak az euro-atlanti térség egyetlen országának értékeivel, normáival, intézményeivel és megoldásaival sem. Úgy tűnik tehát, hogy ez az európai vagy euroatlanti kultúra valóban ideál-kultúra vagy modell-kultúra, melynek összetevői általában olyanok, mint Platón ideái.3

Vannak persze olyan normák, értékek, intézmények és megoldások, amelyek valóban európaiak vagy euroatlantiak, amelyek elvben éppúgy megfoghatók, "érzékelhetők", mint az egyes országok kultúrájának összetevői. Ilyenek pl. az ismert európai és euro-atlanti intézmények, az Európa Tanács, az Európai Unió vagy a NATO, s ilyen normák és értékek fogalmazódnak meg pl. az Európa-jogban, vagy az Európa Tanács keretében létrejött dokumentumokban. Még e körben is meg kell azonban említenünk néhány körülményt. Elsőként azt, hogy az Európa-jog általános érvényű normái közül csak az ún. regulációk vagy rendeletek válnak automatikusan, minden nemzeti végrehajtási rendelkezés nélkül az egyes tagállamok nemzeti jogának részévé, s élveznek prioritást a nemzeti joggal szemben, míg az Európa-jog direktívái vagy irányelvei valójában olyan célokat, elveket és irányvonalakat határoznak meg, amelyek ugyan éppúgy kötelező jellegűek, mint a regulációk, de végrehajtásuk konkrét módozatait az egyes tagállamok maguk határozzák meg, azaz a végrehajtás, a megoldás konkrét mikéntje már szükségképpen mutat országonként bizonyos eltéréseket.

Általában ennél is jelentősebb eltéréseket találunk, ha az Európa Tanács égisze alatt kimunkált dokumentumok normáit vetjük egybe az európai realitásokkal. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye például - amely voltaképpen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának regionális megvalósításaként fogható föl -, a vallással kapcsolatos jogok kérdésében meglehetős egyértelműséggel jelöli meg a követendő eszményt, normát, rendező elvet vagy zsinórmértéket. Ez a norma vagy eszmény a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága. Van tehát, létezik tehát egy európai, s egyúttal persze univerzális norma, zsinórmérték, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyes európai, illetőleg euroatlanti államok akár csak megközelítően is egyformán szabályoznák pl. az iskolai vallásoktatást vagy az állam és az egyházak közötti kapcsolatokat. Ismeretes, hogy egyes európai országokban rendes iskolai tantárgy a vallástan, míg másutt az iskolában egyházi személy még fakultatív formában sem oktathatja, vagy hogy egyes országokban szétválasztották az államot és az egyházakat, más országoknak ugyanakkor ma is van hivatalos egyházuk vagy államegyházuk.

Még képlékenyebb végül a helyzet, ha a kisebbségi kérdésben elfogadott dokumentumokat, például az Európa Tanács által elfogadott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját elemezzük, s hasonlítjuk össze a valósággal. Elsősorban is nem találunk a nyelvvel, s közelebbről a regionális és kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos jogok ügyében olyan megfogható, letisztult, kikristályosodott eszményt vagy zsinórmértéket, mint amilyen a vallással kapcsolatos jogok kérdésében a lelkiismeret és vallás szabadságának az elve. Tanulmányozva a dokumentum előírásait és ajánlásait, s nyomon követve azokat a vitákat és kommentárokat, melyek a dokumentum szövegének kialakulásához és elfogadásához vezettek, leszűrhetünk ugyan néhány rendkívül érdekes elméleti tanulságot, s levonhatunk néhány koncepcionális következtetést is, ez a valamiképp rekonstruálható koncepcionális mag azonban semmiképpen sem mérhető össze sem elméleti kiforrottságát, sem tudományos és társadalmi elfogadottságát tekintve azzal a kikristályosodott eszménnyel, amely a vallással kapcsolatos jogok kérdésében valóban iránymutató mércének számít. Úgy tűnik tehát, hogy a nyelvi jogokkal, s ezen belül is különösképp a kisebbségi nyelvi jogokkal kapcsolatban még a szilárd, a biztos eszmény vagy zsinórmérték sem forrta ki magát az európai, illetőleg az euroatlanti kultúrában, hogy e szférában tulajdonképpen nem találunk még kellően letisztult "európai normát" sem. Nem csoda, ha az egyes európai, illetőleg euro-atlanti jogrendszerek között igen markáns különbségek mutatkoznak a kisebbségi nyelvi jogok, s általában is a kisebbségi jogok, a különleges státuszok valamint a kisebbségi autonómiák elismerésének kérdésében.

Visszatérve a magyarországi változásokhoz, az alaphelyzetet, a belső és a külső szereplők kulturális pozíciója szempontjából vett alaphelyzetet abban lehet összegezni, hogy miközben a belső szereplők elsősorban egy modell-kultúra, nevezetesen az európai vagy az euroatlanti kultúra (újbóli) meghonosítására, illetve megerősítésére törekszenek, a külső szereplők igen jelentős részben az egyes euroatlanti országok kultúrájának, pontosabban e kultúrák bizonyos elemeinek átvételét szorgalmazzák vagy segítik elő. Nyilvánvaló tehát, hogy a külső és a belső szereplők kulturális pozíciója között - az elvi és bizonyos pontokon a gyakorlati egyezések ellenére - vannak bizonyos illeszkedési zavarok, nem mellékes, nem elhanyagolható illeszkedési problémák. Hozzátehetjük - a fentiek alapján úgy érzem, teljes joggal -, hogy e zavarok és problémák voltaképpen elkerülhetetlenek, legföljebb a mértéken lehetne vitatkozni.

Érdemes lenne ezek után megvizsgálni, vajon miként fogadják a belső szereplők e külső hatásokat, hogyan és mennyiben érzékelik a vázolt illeszkedési problémákat, s hogy miként reagálnak ezekre. Noha e kérdések már nyilvánvalóan meghaladják e dolgozat céljait és lehetőségeit, s a részletesebb válaszok további kutatásokat is igényelnének, két problémát azért mégis megemlítenék. Az első tulajdonképp egy jól ismert jelenség, amelyet - Gullestrup terminológiáját továbbfejlesztve - fordított etnocentrizmusnak lehetne nevezni, s amely a változások első időszakában volt különösen szembeötlő, de bizonyos mértékben ma is jellemzi a belső szereplők egy részének gondolkodását és magatartását.

A jelenség lényege egy beállítottság, egy gondolati és magatartásbeli hangoltság, melynek tartalma - némiképp kiélezve, sarkítva - az, hogy minden jó, ami nem hazai. E fordított etnocentrizmusból annyi minden további nélkül érthető és természetes, amennyi feltétlenül együttjár - különösen az átalakulási folyamat elején - a nagyban-egészben pszeudo-kultúrának tekintett, egykori hivatalos kultúrától való eltávolodással, s egyben az európai, az euroatlanti kultúrához való közeledéssel. Ami azonban ezen túl van - s úgy tűnik, e mértéket a magyarországi fordított etnocentrizmus mindenképpen és tartósan meghaladja -, az már nem tekinthető evidenciának, s nem is tipikus azokban az országokban, amelyek a magyarországihoz hasonló változásokon mennek át. Hogy a feltétlenül szükséges mértéket nálunk a fordított etnocentrizmus valóban meghaladja, azt több oldalról is meg lehetne világítani. Most talán elég csak azokra a tipikus reakciókra utalni, amelyek szinte mindig megfigyelhetők, ha szokatlan összefüggésben merül föl valamilyen európai példa. Szóba jön, tegyük föl, hogy valamely európai országban néhány évtizeddel vagy akár néhány évvel ezelőtt még nem volt lehetőség arra, hogy a házastársak törvényesen elváljanak, s valaki hozzáteszi, hogy Magyarországon ez a lehetőség 1897 óta fennáll. Ilyenkor a belső kulturális szereplők rendszerint igen elnézőek a külföldi példa megítélésében, a hazai példának pedig általában nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy fogalmat alkossunk róla, miként alakulna az ítéletalkotás, ha a példa fordítva lenne igaz, ha tehát Magyarországon nyílt volna meg később a válás törvényes lehetősége. Az eredmény nagy valószínűséggel egy igen pozitív és egy meglehetősen negatív ítélet lenne; az előbbit kapnák a külföldi példák, az utóbbit kapná a hazai. A kulturális szereplők egy része tehát - föltehetőleg nem tudatosan, de ténylegesen - kettős mércével mér, s a pozitívumokat, szemben az etnocentrizmussal, nem a saját kultúrájának könyveli el. Ez a fordított etnocentrizmus, ebben a mértékben legalábbis, kivételesnek tekinthető, más országok hasonló kulturális átrendeződésének folyamatában nem látszik tipikusnak. A jelenségnek persze valószínűleg van előnye is, hátránya is. Előnyének látszik, hogy a lehető legtávolabb áll e beállítottságtól a másik kultúra lebecsülése, s hogy a saját kultúrával szemben fokozott követelményeket támaszt. Bizonyosan hátránya viszont, hogy eltávolít az igazságtól, a realitásoktól, hogy valamilyen mértékben hamis, torz, a valóságosnál kedvezőtlenebb kulturális önkép kialakulásához vezet.

A másik probléma, amelyet a külső és a belső szereplők kulturális pozíciójának illeszkedésével kapcsolatban kiemelnék, abból adódik, hogy az európai, illetőleg az euroatlanti kultúra olyan modell-kultúra, melynek értékei, normái, intézményei és megoldásai az e kultúrához tartozó országokban komoly eltéréseket mutatnak. Kétségkívül létezik tehát egy bizonyos mozgástér, amelyet az egyes országok sajátosságai, nemzeti partikularitásai töltenek ki. Az ilyen partikularitások meghatározása, kimunkálása persze óhatatlanul fölmerül azokban az országokban is, amelyek közeledni kívánnak e modell-kultúrához, s minél közelebb kerülnek a modell-kultúrához ezek az országok, annál fontosabbá válnak e sajátosságok, annál fontosabbá és sürgetőbbé lesz e sajátosságok, partikularitások meghatározása vagy kidolgozása.

Ez a feladat valószínűleg sehol sem egyszerű, s Magyarországon sem látszik annak. Gondoljunk csak arra, hogy a nemzettel kapcsolatos kérdésekben Magyarországon szinte mindig viták támadnak, s viták támadnak az európai vagy euroatlanti kultúrához való közeledéstől független, vagy azzal csak közvetve összefüggő ügyekben is (nemzeti ünnepek, hagyományok, múlt, stb.). A magyarországi helyzetet azonban megítélésem szerint az teszi igazán bonyolulttá és specifikussá, hogy míg az európai és euro-atlanti országokban (s hasonlóképp a többi ex-szocialista országban is) rendszerint ténynek, adottságnak tekintik a nemzetet és a nemzethez tartozást, addig a legkarakteresebbnek, leginkább definitívnek tekinthető magyarországi nemzetfelfogás ettől egy pontban, a nemzethez tartozás kritériumának meghatározásában élesen különbözik. E magyarországi felfogás sajátossága ugyanis az, hogy a nemzethez tartozást nem adottságnak, hanem választás és vállalás kérdésének tartja. "Magyar az, aki annak vallja magát" - így az ismert mondat, melyet újabban akként is fogalmaznak, hogy "Magyar az, aki érdekei ellenére is magyarnak vallja magát". Ez a felfogás természetesen generalizálható, s olykor generalizálják is: kiterjesztik minden nemzetre, s a nemzethez tartozás általános kritériumaként fogalmazzák meg.

Mindezek eredményeként előáll egy meglehetősen furcsa helyzet. Egyfelől ugyanis kétségtelen, hogy a szóban forgó magyarországi nemzetfelfogás liberális felfogássá válik azzal, hogy a nemzethez tartozást nem adottságnak, nem ténynek, hanem egyéni választás és egyéni vállalás kérdésének tekinti. Másfelől viszont azt látjuk, hogy ennek a felfogásnak a hívei, képviselői többségükben nem a liberális, hanem a konzervatív vagy a népi gondolkodók közé tartoztak és tartoznak ma is. Ennyiben tehát e konzervatív és népi gondolkodók mintegy elfoglalják, mintegy átveszik a liberális pozíciót, anélkül, hogy ez akár bennük, akár a liberálisokban tudatosulna. A szóban forgó magyarországi nemzetfelfogás mindezek mellett nemzetközi összehasonlításban is különlegesnek számít. Először is, ez a felfogás, ahogy már láttuk, a nemzethez tartozás kérdésében élesen eltér az európai "normától". Nem kevésbé figyelemre méltó, másodszor, hogy a nemzethez tartozás kritériumát tekintve még a liberális filozófiában, még a legmodernebb liberális elméletek között sem igen találni hasonlóan liberális elgondolást.4 E különös képlet kibontása, további vizsgálata, úgy vélem, fontos és szükséges, nyilvánvaló azonban, hogy ennek a dolgozatnak már nem lehet a feladata.

Visszatérve Gullestrup kultúra-elméletéhez, meg kell még jegyeznem, hogy az elmélet alkalmazásának lehetőségeit távolról sem merítettem ki a fentiekben. Hozzáteszem, hogy a további lehetőségek nem csupán makro-szinten kínálkoznak; véleményem szerint érdekes esettanulmányok, izgalmas eredmények születhetnének az elméletnek egyes programokhoz, mikro-szintű változásokhoz kapcsolódó alkalmazásaiból is.

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek

1/ Az elmélet egész ismertetését v.ö. Hans Gullestrup: Evaluating Social Consequences of Social Changes in the Third World Countries. In: Development Research Series, Working paper No. 30. Aalborg, Dánia 1994. 1-27. old. Megjegyzem, a vázolt kultúra-elmélet egészét a szerző dán nyelven írt monográfiájában publikálta.

2/ Itt természetesen nem az olyan intézményekre gondolok, mint amilyen maga az Európa Tanács, az Európai Unió vagy a NATO, hiszen ezekhez a szervezetekhez legfeljebb csatlakozni lehet; olyan intézmények átvételéről beszélek inkább, amelyek nem nemzetközi szervezetek, de amelyek sajátosan jellemzik az európai vagy az euroatlanti kultúra országait.

3/ Az utalás Platónra nem véletlen; ideái meggyőződésem szerint a mai tudományosság számára sokkal fontosabbak, mint azt általában hisszük, s úgy vélem, rengeteg fölösleges vitát takaríthatnánk meg, ha figyelembe vennénk, hogy amiről oly sokszor beszélünk, az idea, vagy a norma soha nem felel meg teljesen annak az empirikus valóságnak, amelyből így vagy úgy nyerjük és amelyre alkalmazzuk, amellyel egybevetjük és amelynek leírásához használjuk. Mindennek illusztrálására álljon itt következő idézet egy filozófus-fizikustól: "Konrad Lorenz biológus és etológus az egyik könyvében a vadludakról beszél. Elmondja, hogy tanulmányozta ezeknek a madaraknak az életét, és tudja, hogy monogámok, életükben csak egy párjuk van. Ez valahogyan hozzátartozik az életfeltételeikhez. Így tudnak a legjobban élni, illetve a legjobban alkalmazkodni a környezetükhöz. Ám könyvének megjelenése után még részletesebben tanulmányozta a ludak életét, és rájött, hogy sok esetben nem egészen monogámok. Voltak egyéb barátságaik is, sőt néha kétszer vagy háromszor is választottak párt. Lorenzet egy kissé meghökkentette ez a felfedezés, ugyanis nagyon büszke volt a vadludak monogámiájára. Az intézetben vele együtt dolgozó leányok egyike aztán ezt mondta: 'Nos, végső soron olyanok, mint az emberek.' Mi hát e történet mondanivalója? Lorenz esetét maga is úgy értelmezte, hogy amit a zoológus leír, nem az empirikus vadlúd, hanem a vadlúd platóni ideája, platóni formája. A leírás azt mondja el, milyennek kellene lennie a vadlúdnak, és nem azt, hogy valójában milyen. De miért ilyen a leírás? Azért, mert darwinista, fajfejlődési, kiválasztódási kifejezésekkel azt fogalmazza meg, hogy miként alkalmazkodik a vadlúd a legjobban környezetéhez. A vadlúd esetleg nem teljesíti tökéletesen a normát, a norma azonban leírja a vadlúd optimális életfeltételeit. Ez példa a biológiában arra, hogy a forma fogalma hogyan szemléltethető. Olyasvalamiről van szó, ami nincsen meg egyetlen lúdban sem, nincsen meg benne, ahogyan Arisztotelész mondotta, hanem minden igazi lúdtól teljesen elkülönül. Arról a normáról van szó, amelynek alapján megítéljük, hogy a lúd jó lúd-e vagy sem. Platón pontosan erről beszél." V.ö. Carl Friedrich von Weizsacker: Fizika és filozófia. In: Weizsacker: Válogatott tanulmányok. Gondolat kiadó, Bp. 1980. 397-398. old.

4/ Az utóbbi évek egyik legérdekesebb álláspontját minden bizonnyal Yael Tamir fogalmazta meg, aki voltaképpen tudatos kísérletet tett a nacionalizmus és a liberalizmus bizonyos fokú szintetizálására. A többi között ezeket írja: "Eltérően a természetes közösségektől, amelyek formálója a történelem és a sors, a liberális társulások önkéntesek; az egyének szabadon csatlakoznak hozzájuk vagy maradnak ki belőlük. A liberális hagyomány az államokat ilyen típusú önkéntes társulásoknak tekinti, miközben a nemzeteket és az etnikai csoportokat sorsközösségeknek tartja. Ez azonban hamis megkülönböztetés, mivel az államok és a nemzetek egy közbülső kategóriába tartoznak; szigorúan véve sem nem önkéntes társulások, sem nem sorsközösségek. A modern világban a legtöbb egyén beleszületik egy nemzetbe és egy államba, így a tagság e társaságokban inkább sors, semmint választás kérdése. Mégis, bár a tagság elnyerésének szokásos módja mind az állam, mind a nemzet esetében a beleszületés, a tagság mindaddig választható marad, amíg az egyének csatlakozhatnak a közösséghez vagy távozhatnak abból." V.ö.: Yael Tamir: Liberal Nationalism. Princeton University

Press, Princeton, New Jersey, USA 1993. 124. old.

 

 

 


MICHAEL PHILIPS:

VESZTEGETÉS

Jóllehet néhány vesztegetési ügy óriási közfelháborodást váltott ki az elmúlt évtizedben, az ezekről folytatott, többnyire a nagyközönségnek szánt népszerűsítő vitákból még mindig nem derült ki igazán, hogy mi jellemzi a vesztegetést erkölcsi szempontból. Ennek egyik oka, hogy rendszerint nem tettek és nem tesznek különbséget a vesztegetés és más, ehhez némiképp valóban hasonló természetű ügyek között. Az első feladat tehát az lenne, hogy tisztázzuk, mi számít vesztegetésnek és mi nem számít annak. Erről sajnos mindeddig igen gyér a filozófiai irodalom. Az itt következő írás orvosolni kívánja ezt a hiányt azzal, hogy definiálja a vesztegetés fogalmát, s azzal, hogy felhasználja ezt a fogalmat három vitatott kérdéskör megvilágítására.

Néhányszor összezavarodással érhetnek végett a vesztegetéssel foglalkozó viták, ami a vesztegetés és a zsarolás közötti különbség meg nem látásából fakad. Például igaz ez a Lockheed cég hírhedt japán ügyének számláira. Megpróbálom bemutatni azt, ha tisztában vagyunk a vesztegetés és zsarolás közötti különbséggel, akkor sokkal könnyebben elkülöníthetjük az ilyen és hasonló tranzakciók erkölcsi felfogását.

A második problématerület a kulturális sokféleség tényéből származik. Mint ahogy az általánosan elfogadott, az üzleti magatartások, a kormányzatok és a hivatások illetve foglalkozások kultúránként mások és mások. Néhány helyen az olyan ügyletek, amelyeket a legtöbb amerikai vesztegetésnek tekintene, nemcsak elvárt eljárások, de elfogadott gyakorlatok is. Mivel a jelentős pártok magatartásai az irányadók, ezért a hatalmi rendszer elnéző. Ezek vesztegetések? Vagy csak néhányuk vesztegetés? Ha igen, melyek?

A harmadik problématerület abból a megkülönböztetési nehézségből nő ki, amelynél az egyik oldalon a vesztegetések a másik oldalon az ajándékok és ellenszolgáltatások állnak. Tételezzük fel, hogy egy ruhagyártó cég azzal szerez örömet egy katalógus társaság vásárlóinak, hogy drága előadásokra és atlétikai eseményekre szóló jegyekkel látja el őket. Ezek mind vesztegetések? Vagy tegyük fel, hogy egy speciális érdekcsoport közhivatalnokokat jutalmaz üdülésekkel, autókkal és ékszerekkel mivel ezek kedvezéséből vannak hatalmon. Helyesen beszélhetünk-e itt vesztegetésről?

 

I.

 

Az ilyen kérdések megválaszolásához szükségünk van a vesztegetés fogalmának precízebb meghatározására. A vesztegetés voltaképpen fizetség (vagy annak az ígérete) egy szolgáltatásért. Ezt a fizetséget tipikusan hivatalnokoknak vagy tisztségviselőknek adják annak fejében, hogy megszegik valamilyen hivatali kötelességüket vagy megsértik azt a felelősséget, amellyel felruházták őket. A hivatalnok cselekménye rendszerint abban áll, hogy az adott esetben szándékosan nem az ügy érdeme szerint dönt. Mindez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy egy megvesztegetett hivatalnok helytelen döntést fog hozni; egy bíró, akit megfizettek azért, hogy részrehajló legyen és aki így is jár el, a dolgok véletlen egybeesése folytán esetleg éppen a helyes és törvényes döntést hozza meg (más szóval maga a törvény kedvez a vesztegető félnek). A kötelességszegés végső soron abban áll, hogy a döntés rossz, helytelen indítékok alapján születik meg.

Noha a legtipikusabb és legfontosabb vesztegetési ügyek szereplői politikai személyiségek és köztisztviselők, a politikai pozíció vagy a köztisztviselői beosztás azért nem elengedhetetlen feltétele annak, hogy valaki megvesztegethető legyen. Vesztegetésre valójában bármiféle hivatali állás nélkül is sor kerülhet. Meg lehet vesztegetni pl. egy temetkezési vállalkozót, hogy temessen el egy üres koporsót, vagy egy baseball-játékost, hogy mindig hibázzon, amikor ütnie kell. Mindazonáltal a baseball-játékosok és a temetkezési vállalkozók is tagjai bizonyos szervezeteknek, s e szervezeten belüli pozíciójuk bizonyos felelősséget ró rájuk, s ugyanezen oknál fogva vannak bizonyos kötelességeik is. Csábító a gondolat ezért, hogy a vesztegetést a szervezethez tartozás összefüggésében definiáljuk. Eszerint a vesztegetés olyan fizetség, amelyet egy szervezet tagja kap annak fejében, hogy megsért bizonyos pozicionális kötelességet vagy felelősséget. Erősíti ezt a kísértést az a felismerés is, hogy nem vagyunk megvesztegethetők olyan kötelességeink megsértéséért, mely kötelességeink egyszerűen erkölcsi mivoltunkból fakadnak. (A felbérelt gyilkosokat pl. nem vesztegetik meg azért, hogy szegjék meg a "ne ölj" parancsát, noha ez, mint erkölcsi parancs, őket is köti.)

Mégis, túl erős lenne azt mondani, hogy a megvesztegethetőség szükségszerű feltétele valamely pozíció betöltése egy szervezetben. Vesztegetésről beszélhetünk talán akkor is, ha egy bokszolót fizetünk meg, hogy adja föl a küzdelmet, vagy egy futóatlétát, hogy veszítse el a versenyt. Mindenesetre ezek az ügyek nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyeket korábban tárgyaltunk. Nagyjában-egészében mind a bokszolót, mind az atlétát azért fizetik meg, hogy valami olyasmit tegyenek, amit, figyelembe véve hogy mik is ők, nem szabadna megtenniük. És amiért őket megfizetik az az, hogy azt tegyék, amit egy bizonyos személy vagy szervezet diktál, s ne azt, ami megfelel a tevékenységükhöz tartozó fontos egyezségeknek. A közszolgálati alkalmazottak, a vállalati vezetők, a temetkezési vállalkozók és a baseball-játékosok természetesen szintén részesei bizonyos tevékenységeknek, praxisoknak. Felelősségüket azok a szabályok és egyezségek definiálják, amelyek szervezeteiket kormányozzák. E ponton abban a helyzetben vagyunk, hogy megadhatjuk a vesztegetés ideiglenes definícióját. Eszerint P vesztegetést fogad el R-től akkor és csak akkor, ha P a fizetségért beleegyezik, hogy úgy fog eljárni, ahogy azt R diktálja, s nem úgy, ahogy azt tőle, mint egy bizonyos tevékenység vagy praxis részesétől megkövetelik vagy elvárják.

Ennek az eredménynek egyik előnye az, hogy képessé tesz bennünket bizonyos nehéz esetek vizsgálatára. Tegyük föl, hogy egy szovjet ügynök lefizet egy magasrangú tisztviselőt a Pentagonban védelmi titkok átadásáért. Az első néhány ilyen adatszolgáltatás után bizonyosan azt mondanánk, hogy ezt az embert megvesztegették. De tegyük föl, hogy hivatalnokunk fizetést kap azért, amit tesz, s hogy a dolog hosszú évekig tart. Ebben az esetben már kevésbé tűnne helyénvalónak, ha vesztegetésről beszélnénk. De hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a dolog, mely ismérvei szerint vesztegetésnek minősül, ha egyszer vagy kétszer követik el (vagy esetleg többször, de rendszerint szolgáltatásonként, mintegy darabbér-alapon fizetve), nos hogyan lehetséges, hogy ugyanez a dolog elveszti ezt a karakterét, ha gyakrabban esik meg (vagy mondjuk havi fizetésért)?

A magyarázat nézetem szerint az, hogy a gyakoriság vagy a fizetési mód miatt hajlamosak vagyunk másként felfogni a kérdéses tevékenységet. Így, ha egy amerikai tisztviselő elég hosszú ideig dolgozik a Szovjetuniónak, azt fogjuk gondolni róla, hogy szovjet kém. Mindenesetre amilyen fokban kémkedésnek találjuk ezt a tevékenységet, olyan mértékben tekintjük a fizetséget is - sok egyedi vesztegetési összeg helyett - fizetésnek. Hasonlóképpen vagyunk az ipari kémekkel, a beépített ügynökökkel, a szervezetek alkalmazottai közül beszervezett besúgókkal stb. Nem tekintjük őket "megkent", megvesztegetett embereknek, mert nem úgy nézünk rájuk, mint akik valódi részesei annak a tevékenységnek vagy praxisnak, amely mellett látszólag elkötelezték magukat.

Ezt a tevékenység- vagy praxis-koncepciót tovább erősíti az a tény, hogy egy személy tevékenysége adott esetben a vesztegetésről kialakított kritériumok alá eshet hosszú távon és szabályozott, állandó alapon is, s mégis azt mondhatjuk róla, hogy mindvégig vesztegetési pénzeket fogadott el. Ezek azok az esetek, ahol a folyamatos és szabályozott pénzelfogadás nem változtatja meg felfogásunkat arról a tevékenységről vagy praxisról, melyet a megvesztegetett személy folytat. Ilyenformán nem hisszük, hogy egy bíró, aki szervezett bűncselekményekből származó pénzt fogad el részrehajlásért, az ítélkezésen kívül bármi egyéb tevékenységnek is részese lenne, még akkor sem, ha szinte kizárólag ilyen ügyeket tárgyal. Ez így talán önkényes: lehet hogy inkább úgy kellene rá gondolnunk, mint egy bűnszövetkezet ügynökére (mint a jogrendszer fizetett szabotálójára), s eszerint is kellene őt kezelnünk. A lényeg azonban - úgy vélem - az, hogy mivel nem így gondolunk rá, ti. továbbra is bírónak tekintjük, az újabb és újabb eseteket is mind vesztegetésnek tekintjük.

Figyelmet érdemel a vesztegetésnek még legalább két további jellemzője. Az első abból a tényből fakad, hogy a vesztegetések fizetségek. Éppen ezért, hasonlóan más fizetségekhez (pl. a bérleti díjhoz) a vesztegetési pénzeknek is előfeltétele valamilyen fajta megállapodás. Másszóval mindkét félnek tudnia kell, hogy a kérdéses fizetségeket a tárgyhoz tartozó magatartásra cserélik el vagy fogják elcserélni. A legtipikusabb és legfontosabb esetekben a megvesztegetett fél egy hivatalnok vagy tisztségviselő és a szóban forgó magatartás valamilyen hivatali kötelesség megsértése. Ebben az esetben egyszerűen azt mondhatjuk, hogy R megvesztegeti P hivatalnokot, amikor P fizetséget fogad el vagy elfogadja annak ígéretét azon megállapodás fejében, hogy R érdekében cselekedve megsérti pozicionális kötelességét. E megállapodási követelménynek igen nagy a jelentősége. A IV. részben amellett fogok érvelni, hogy e követelmény nélkül nem tudjuk helyesen megkülönböztetni a vesztegetésektől az ajándékokat illetve a jutalmakat.

Az ilyen egyezségeknek nem kell kifejezett megállapodásoknak lenniük. Ha egy rendőr megállít engem gyorshajtásért és ezt követően átnyújtok neki egy 50 dolláros bankjegyet a jogosítványom mellé csúsztatva, s ő elfogadja az ötvenest, máris fölvethető, hogy ilyen megállapodásra léptünk, dacára annak, amit a Rendőri Jótékonysági Egyletnek szánt hozzájárulásokról föltehetőleg mondani fogunk. Úgy gondolom, amikor válaszolni kívánunk a kérdésre, hogy milyen ügyleteket kell vesztegetésnek tekinteni, problémáink egy része azoknak a feltételeknek a homályosságából származik, melyek feljogosítanak bennünket annak kijelentésére, hogy egy megállapodás létrejött. Erre a pontra a későbbiekben még visszatérek.

E felfogás egyik következménye, hogy megvesztegetett személynek lehet tekinteni azt, aki megállapodott valaminek a megtételében, később azonban elhatározza, hogy mégsem teljesíti a szolgáltatást. Igen, ezt kell mondanunk még akkor is, ha ez a személy soha nem kapott tényleges fizetséget, csupán fizetési ígéretet, s akkor is, ha kapott ugyan fizetséget, de miután elhatározta, hogy tartózkodik a megállapodás rá eső részének teljesítésétől, visszafizette azt. A magam részéről nem látok ebben semmi furcsaságot. Elvégre ha valaki elfogadja a vesztegetést, akkor természetesnek tűnik azt mondani, hogy megvesztegették. Mindazonáltal nincsenek komoly ellenvetéseim azzal szemben, hogy különbséget tegyünk a vesztegetés elfogadása és a megvesztegetettség között, ahol az utóbbinak szükségszerű feltétele, hogy az adott személy teljesítse a vesztegetési megállapodás rá eső részét. Ahogy én látom, egyetlen komoly erkölcsi kérdés sem függ e nyelvi választástól.

A vesztegetés utolsó érdekes vonása akkor tárul elénk, ha reflektálunk arra az állításra, hogy vesztegetést ajánlani és vesztegetést elfogadni prima facie rossz. Kezdjük a hivatalnokokkal. Az az állítás, hogy egy hivatali pozícióban levő személynek prima facie helytelen vesztegetést elfogadnia, csak akkor fogadható el, ha az egyéneknek hivatali minőségükben prima facie kötelmük hivatali kötelességük teljesítése. A legelfogadhatóbb érv az állítás mellett a társadalmi szerződés szervezetekre vonatkoztatott modelljén nyugszik. Azáltal, hogy valaki elfogad egy beosztást egy szervezetben, hallgatólagos megállapodást köt, hogy kitart a szervezet szabályai mellett. Akit megvesztegetnek, az megsérti ezt a megállapodást - megszeg egy ígéretet - és ezért a megvesztegethetőség (megvesztegetettség) prima facie rossz. Elismerem, az érvnek van bizonyos értéke a valódi és önkéntes intézmények esetében, de kérdésesnek tűnik ez az érték, ha a morálisan korrupt intézményekről beszélünk (pl. a náci Németország vagy a mai El Salvador). És még ha technikailag érvényes is lenne az érv ezekben az összefüggésekben, a belőle fakadó következtetés mégis félrevezető féligazság maradna.

 

II.

 

A bevezetésben említettem, hogy a vesztegetés fogalmának meghatározása után három vitatott kérdéskört fogok elemezni. Forduljunk most az első felé, nevezetesen vizsgáljuk meg a vesztegetés és a zsarolás megkülönböztetésének problémáját. Vessük össze a következő eseteket:

a/ P vállalati vezető reméli, hogy eladhat egy repülőgépet C ország nemzeti légitársaságának. Az üzlet létrejöttéhez szükséges R miniszter hozzájárulása. P tisztában van azzal, hogy R mással jobb üzletet is köthetne, s hogy ezt R is tudja. P munkatársai kiderítették, hogy R köztiszteletnek örvend becsületessége miatt, de azt is, hogy R komoly pénzügyi nehézségekkel küzd. Ennek megfelelően P nagy összeget ajánl R-nek, hogy vásároljon tőle. R elfogadja az ajánlatot és tartja magát a megállapodáshoz.

b/ Ugyanaz mint az előző eset, kivéve, hogy P tudja, az ő ajánlata a legjobb, amit R egyáltalán kaphat, és R szintén tisztában van ezzel. Mindazonáltal megbízható forrásokból P azt az információt kapja, hogy R nem fog vele üzletet kötni, hacsak P nem fizet neki egy tekintélyes összeget. P alkalmazkodik a helyzethez és R megköti vele az üzletet.

Megítélésem szerint a/ vesztegetés, b/ nem az.

A különbség a/ és b/ között elég világos. Az első esetben P megfizeti R-t, hogy R sértse meg kötelességét - azt a kötelességét, hogy a lehető legjobb üzletet kösse meg. A második esetben P nem tesz ilyesmit. P itt valójában azért fizeti meg R-t, hogy R tegyen eleget mindenkori intézményes kötelezettségének. Továbbá: amit P tesz, azt válaszként teszi, attól fenyegettetve, hogy R megsérti kérdéses kötelességét, éspedig úgy, hogy azzal veszélyezteti P érdekeit. Ilyenformán b/ inkább zsaroláshoz hasonlít, mintsem vesztegetéshez. R nagyjában-egészében zsarolja P-t, amennyiben büntetéssel fenyegeti arra az esetre, ha P nem ad neki valamit, amire R-nek nincs jogos igénye.

Ha ez igaz, akkor a külföldi hivatalnokok megvesztegetésével vádolt amerikai vállalatvezetők olykor zsarolás áldozatainak látszanak inkább, semmint vesztegetőknek. Zsarolás áldozatainak, mivel legalábbis néhány esetben azért kellett fizetniük, hogy elérjék, hogy egy hivatalnok azt tegye, ami a dolga, ami a kötelessége minden ügyben. Kiváltképpen igaz ez azokkal az ellenőrökkel és kormányhivatalnokokkal kapcsolatban, akiknek jóvá kell hagyniuk az amerikai és a helyi cégek közötti tranzakciókat. Egy ellenőr, aki, ha nem fizetnek neki, megtagadja egy olyan szállítmány engedélyezését, amely teljesen megfelel a szabványoknak és a kívánalmaknak, hasonlít ahhoz a banditához, aki a területén áthaladó minden áru után sarcot szed.

Ebből azonban nem következik, hogy morálisan helyes, ha az amerikai cégek megfizetnek ilyen korrupt hivatalnokokat. Vannak esetek, amikor erkölcsileg helytelen engedni a banditák és más zsarolók követeléseinek. Az mindenesetre világos, hogy az itt fölmerülő erkölcsi kérdések különböznek azoktól az erkölcsi kérdésektől, amelyek a vesztegetéssel kapcsolatban vetődnek föl. Más a felek erkölcsi viszonya. A vesztegetési megállapodás, természete szerint, nem áldozatok és elnyomók közötti egyezség. A zsarolási megállapodás az. Könnyebb erkölcsi igazolást és mentséget találni abban az esetben, ha egy zsaroló követelésének enged valaki, mint akkor, ha valaki vesztegetési ajánlatot tesz. A szóban forgó distinkciót természetesen könnyebb megtenni az elméletben, mint a gyakorlatban. Egy hivatalnok, aki pénzt követel egy szállítmány engedélyezéséért, valószínűleg azt fogja mondani, hogy a termék nem mindenben felel meg az előírásoknak és kívánalmaknak, s ezzel mintegy alátámasztja, megerősíti követelését. Bizonyos esetekben nem könnyű megítélni, hogy igazat mond-e a hivatalnok (pl. hogy tényleg megsérült-e vagy tényleg fertőzötté vált-e a szállítmány útközben). És figyelembe véve a késedelem magas költségeit, egy vállalat eljuthat akár ahhoz a következtetéshez is, hogy túl drága mindennek utánajárni. Ebben a helyzetben a cég esetleg úgy dönthet, hogy fizet, anélkül, hogy tudná, vesztegetésbe megy-e bele, vagy zsarolásnak enged. Mivel egy ilyen döntés erkölcsi megítélése attól függ, hogy ténylegesen minek minősül a szóban forgó cselekmény, egy cég, amely nem áldoz időt arra, hogy utánanézzen a dolgoknak, erkölcsileg felelőtlenül jár el (kivéve természetesen, ha mindkét esetben képes megvédeni döntését).

Milyen megfontolásokat hozhat föl egy vállalat a vesztegetési ajánlatok igazolására? E kérdés részletes elemzése kívülesik írásunk tárgyán. Mindemellett említést tettem már olyan megfontolásokról, amelyek különféle összefüggésekben vesztegetés elleni érveknek számítanak. Hogy a legésszerűbb összefüggéssel kezdjem, a tisztségviselőktől rendszerint megkövetelik, hogy teljesítsék hivatali kötelességeiket. Ezekben az esetekben a vesztegetési ajánlatok rendszerint arra irányuló kísérletek, hogy rábírják a hivatalnokokat kötelezettségeik megsértésére. Ha az ajánlatot elfogadják, ez valószínűsíti, hogy a szóban forgó hivatalnok a jövőben is meg fogja sérteni kötelességeit. Ilyenformán egy vesztegetési ajánlat hozzájárulhat egy hivatalnok korrumpálódásához. Mindezeken túl a vesztegetési ajánlat hátterében gyakran méltánytalan előny vagy meg nem érdemelt kiváltság biztosításának szándéka húzódik meg. Ahol erről van szó, ott ez a szándék úgyszintén érvnek számít a vesztegetés ellen. Éppen ezért ahhoz, hogy megállapíthassuk, egy vesztegetési ajánlat adott körülmények között vagy sem, el kell döntenünk: (1) vajon érvényesek-e az említett megfontolások az adott esetben; (2) ha igen, akkor milyen súllyal esnek a latba; (3) mekkora jelentőséget tulajdoníthatunk az ellentétes megfontolásoknak. (Tegyük föl pl., hogy muszáj megvesztegetni egy tisztségviselőt egy fontos szerződéses kötelezettség teljesítése érdekében.) Érdemes ezen a ponton megjegyezni, hogy ahol a hivatalnokok rutinszerűen fogadnak el vesztegetéseket, ott a hivatalnokok korrumpálása elleni védelem nemigen lesz alkalmazható. Hasonlóképpen, amilyen mértékben elfogadott fegyver a vesztegetés az összes versenytárs arzenáljában, olyan fokban csökken a lehetősége annak, hogy a vesztegetési ajánlatokat a versenytársakkal szembeni méltánytalan előnyszerzés kísérleteiként értelmezzük.

 

III.

 

Fölvetik olykor, hogy bizonyos közegek annyira korruptnak látszanak, hogy ott tulajdonképpen semmiféle fizetség nem számít vesztegetésnek. Ezeken a helyeken a hivatali kötelességeknek való megfelelés foka rendkívül alacsony és a kenőpénz, a lefizetés olyan elterjedt, olyan általános, hogy gyakorlatilag intézményesült. Tegyük föl pl., hogy N ország törvényei igen magas vámot rónak egy bizonyos termékfajtára, másfelől viszont széleskörben elterjedt gyakorlat mind az exportőrök, mind az importőrök körében N ország vámtisztjeinek megkenése. E lefizetések arra irányulnak, hogy a vámtiszt hunyjon szemet adott termékek esetében vagy becsülje alul azok mennyiségét vagy értékét. Tegyük föl továbbá, hogy mindez köztudott N országban, de a végrehajtó hatalom képviselői semmilyen szinten nem tesznek erőfeszítéseket e gyakorlat megszüntetésére; igaz, az ilyen kísérletek valószínűleg társadalmi elégedetlenséget váltanának ki. Elképzelhető az is, hogy N országban a vámtisztek nem is kapnak fizetést, következésképpen megélhetésüket teljes mértékben így biztosítják. Az ember akár azt is elképzelheti, hogy a vámtiszteknek be kell fizetniük havonta egy bizonyos összeget az államkasszába, s elbocsájtják őket, ha ezt elmulasztják. Föltehetjük végül, hogy a dolgok ilyenfajta intézésének kumulatív előnyei és hátrányai eredményeként N ország gazdasága nagyjából olyan erős, mint amilyen egy szabálykövetőbb alternatíva esetében lenne. Vesztegetik, korrumpálják-e ezeket a vámtiszteket?

Felfogásom szerint az e kérdésre adandó válasz attól függ, hogy hogyan értelmezzük a vámtiszt kötelességeit. Ha a vámtisztekre vonatkozó hivatalos munkaköri leírás (és a törvényi szabályozás) N országban olyan mint a legtöbb államban, a vámtiszt e szabályok értelmében megsérti hivatali kötelességeit. Megsérti e kötelességeit, amennyiben engedélyt ad arra, hogy bizonyos termékek elhagyják az országot anélkül, hogy megfizetnék utánuk a teljes vámot. A kérdés azonban az, hogy mennyire kell komolyan vennünk ezeket a szabályokat. Ott, ahol a társadalmi és politikai gyakorlat szokásszerűen megsérti e szabályokat, semmit sem téve e gyakorlat ellen, s ott, ahol mind jogászkörökben, mind a szélesebb közösségben kivételnek számítanak azok, akik szerint valamiképpen mégiscsak fel kellene lépni e gyakorlat ellen, nos ilyen körülmények között akár arra is következtethetünk, hogy a szabályok holt betűk. És amennyiben ezt igaznak és igazoltnak látjuk az N ország vámtisztjeinek kötelességeit előíró szabályok esetében, jó okunk van azt mondani, hogy e vámtisztek valódi kötelessége nem abban áll, hogy kiróják azt a vámot, amit az írott kódexek meghatároznak (csupán annyit kell kiróniuk, hogy havonta befizessék azt a bizonyos összeget az államkasszába). Mindazt, amit ezen az összegen felül beszednek, joguk van megtartani mint fizetést (emlékezzünk arra, hogy e vámtisztek hivatalosan nem kapnak fizetést). Valójában tehát azt mondhatjuk, hogy N országban az exportvámok nem rögzítettek, hanem viták illetve alku tárgyát képezhetik.

Magától értetődik, hogy amennyiben N ország írott jogszabályait tekintjük N ország jogának, másként kell leírnunk a helyzetet. Ez esetben a vámtisztek kötelességei megegyeznek írásban lefektetett kötelességeikkel, s a rendszert a közvélemény és a kormányzat által egyaránt elnézett burjánzó korrupció rendszereként kell jellemeznünk. Úgy vélem, az a jogfilozófia, amelyre ez a nézet épül, bármennyire vonzó is, nehezen fogadható el. Mindemellett ahhoz, hogy megvédjem felfogásomat, nem látszik szükségesnek e kérdés tárgyalása. Álláspontom ugyanis egyszerűen az, hogy akár vesztegetésként írjuk le azt, ami N országban történik, akár nem, ez mindig attól függ, hogy miként fogjuk föl a vámtisztek valódi törvényes kötelességeit. Amilyen erős a kísértés bennünk, hogy e kötelességeket az írott jogszabályok szerint definiáljuk, olyan mértékben fogunk vesztegetésről beszélni. És amennyire húzódozunk attól, hogy így határozzuk meg ezeket a kötelességeket, abban a mértékben vonakodunk majd vesztegetésről beszélni.

 

IV.

 

Térjünk most át a vesztegetések és a jutalmak illetve ajándékok elhatárolásának kérdésére. A probléma voltaképpen azért merül föl, mert mind az üzleti életben, mind a közigazgatásban gyakran adnak ajándékokat tranzakciók megkönnyítése érdekében. És amennyiben az ajándékok befolyásolják egy üzletember, egy hivatásos személy vagy egy kormányzati illetve közigazgatási hivatalnok döntéseit, hajlamosak vagyunk levonni a következtetést: az adott személy megsérti kötelességeit. Ilyen esetekben kísértést érzünk arra, hogy az ajándékot vesztegetésnek tekintsük.

Nézetem szerint azonban e kísértésnek nem szabadna engednünk. A vesztegetés előfeltétele ugyanis egy megállapodás. Ajándékot természetesen adhatnak olyan szándékkal, hogy az ajándékozóval szembeni kivételezésre bírják rá a hivatalnokot. Mindemellett az ajándék, kivéve, ha elfogadása protekciót ígérő megállapodásként értelmezhető, nem vesztegetés.

Bizonyos esetekben annak elfogadása, amit felajánlanak, természetesen vesztegetésként fogható föl. Vegyük ismét azt a példát, hogy felajánlok ötven dollárt a rendőrnek, aki megállított gyorshajtásért. A rendőrnek joga van ezt vesztegetési ajánlatként értelmezni. Ha elfogadja a pénzt, nekem is jogom van az ennek megfelelő értelmezéshez. Ha rendszeresen vendégül látom a szomszédomban lakó rendőrt ebédre és ő rendszeresen elmulasztja, hogy megbüntessen tilos helyen való parkolásért, jó okkal mondhatjuk ugyanezt. A szerződéseknek nem kell kifejezetteknek lenniük, lehetnek hallgatólagosak is. Álláspontom szerint a lényeg az, hogy amilyen mértékben helytelen szerződésekről beszélni, olyan mértékben helytelen vesztegetéseket emlegetni.

A fentiekből következik, hogy amennyiben megajándékozok egy hivatalnokot valami drága dologgal és ezt azért teszem, hogy kötelessége megsértésével kivételezzen velem, nem szükségképpen vesztegettem meg őt. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy nem tettem semmi rosszat. Mindaddig, amíg valakinek erkölcsi kötelessége eleget tenni hivatali kötelmeinek, általában helytelen őt drága ajándékokkal rávenni, hogy másként cselekedjék. Másfelől azonban, ha hivatalnokunk bármilyen okból úgy véli, hogy az ajándék elfogadása hivatali kötelessége megszegésére bírja majd őt, ő is helytelenül járt el amikor elfogadta azt, amit ajánlottam. Az ilyen hibák és megbotlások megelőzését és megakadályozását szolgálják országunkban azok a törvények, amelyek megtiltják, hogy azok a személyek, akiknek érdekei szorosan kötődnek közhivatalnokok döntéseihez, megajándékozzák ezeket a hivatalnokokat. Vannak továbbá olyan törvényeink is, amelyek a hivatalnokoknak tiltják meg az ilyen ajándékok elfogadását.

Fölvethetné természetesen bárki, hogy felfogásom talán túlságosan is elnéző. Föl lehetne hozni nevezetesen azt az érvet, hogy amennyiben P bárhol a világon értékesebb ajándékot ajánlott Q-nak azért, hogy Q-t rávegye hivatali kötelessége megsértésére, P vesztegetési ajánlatot tett.

Ez az érv azonban bizonyosan hibás. Azt sugallja ugyanis, hogy a hivatalnokot megvesztegették, amennyiben olyan ajándékot fogadott el, amit a fent említett szándékkal adtak. Egy hivatalnok azonban elfogadhat ilyen ajándékot vétlenül is, abban a hiszemben, hogy az ajándék valóban ajándék, azaz a jóindulat és a barátság jelképe. És teheti ezt akár azzal az igazolható, magabiztos öntudattal is, hogy az ajándék elfogadása semmilyen formában sem fogja befolyásolni kötelessége teljesítését.

Azt lehetne erre válaszolni, hogy ezek az ajándékok illetve a bennük rejlő indítékok csak akkor vesztegetik meg a hivatalnokokat, ha valóban rábírták őket arra, amit az ajándékozók az ajándékoktól vártak. De ismétlem, lehetséges, hogy egy hivatalnok vétlenül fogadja el azt, amit ajánlanak, abban a hiszemben, hogy az valóban ajándék, s abban a tévhitben, hogy az ajándék nem fog kihatni hivatali tevékenységére. Ebben az esetben hivatalnokunk rosszul mérte fel a helyzetet, mégsem tekinthetjük megvesztegetett személynek. Nekem úgy tűnik, még akkor is helytelen azt mondani, hogy vesztegetést fogad el egy hivatalnok, ha felismeri az ajándék mögött rejlő szándékot, s ha maga is úgy véli, annak elfogadása föltehetően befolyással lesz rá. Különbség van ugyanis aközött, ha valaki elfogad egy italt, tudva, hogy hagyja majd magát elcsábítani, és aközött, ha valaki elfogad egy italt, tudva, hogy ez valószínűleg megkönnyíti, hogy elcsábítsák. Az, hogy valakit megvesztegettek, azt jelenti, hogy megvásárolták; az, hogy befolyásolták, ennél kevesebb.

Erkölcsi szempontból mindazokban az esetekben, amikor helytelen, ha valaki nem tesz eleget hivatali kötelességeinek, egy ajándék elfogadása annak tudatában, hogy ez bizonyosan kihat majd az adott személy hivatali tevékenységére, nos az ilyen ajándék elfogadása éppolyan rossz és elítélendő lehet, mint amilyen rossz és elítélendő a vesztegetés elfogadása. Természetesen minden erkölcsi jogunk megvan ahhoz, hogy bíráljuk azokat, akik ilyen ajánlatokat tesznek vagy elfogadnak. Jogunk van továbbá kísérleteket tenni az ilyen dolgok megakadályozására, így törvényes korlátozások életbeléptetésére, vagyis azoknak a kereteknek a jogi meghatározására, melyeken belül a hivatalnokoknak ajándékot lehet fölajánlani, illetve amelyeken belül a hivatalnokok elfogadhatnak ilyen ajándékokat. Mindazonáltal az ilyen ajándékokat nem szabad összekeverni a vesztegetésekkel. Ha P ajándékot fogad el R-től és magatartásával nem váltja be a részrehajlásával kapcsolatos reményeket, R esetleg panaszkodhat P hálátlansága miatt, de semmi esetre sem becstelensége miatt (kivéve természetesen, ha P az orránál fogva vezette R-t). Ha viszont P vesztegetést fogad el R-től és nem tanúsítja az elvárt részrehajló magatartást, P becstelen (talán kétszeresen is).

A kérdés gyakorlati szempontból is meglehetősen fontos. Az egyugyanazon szervezeten vagy hivatáson belül dolgozó személyek gyakran kötnek barátságot egymással annak ellenére, hogy egyesek közülük olyan döntéseket is hoznak, amelyek kihatnak a többiek érdekeire. Mint mindenütt, a barátságok részben itt is szívességek, ajándékok, közös étkezések stb. mentén szövődnek és erősödnek meg. Éppen ezért, ha komolyan vennénk a vesztegetés szándék- vagy indítékelméletét, ez veszélyeztetné a kollegiális és a szervezeti élet e dimenzióját. Abban az esetben ugyanis, ha P-nek, pozíciójából adódóan R-t érintő döntéseket is kell hoznia, bármilyen R által P-nek adott ajándékra vagy P-nek tett szívességre stb. legalábbis gyanakvással kellene tekintenünk. Hogy védekezhessen a vesztegetés vádja ellen, P-nek mindig készen kellene állnia a magyarázattal, hogy miért hitte, R nem befolyásolási szándékkal hívta meg őt vacsorára. Másfelől R-nek ahhoz, hogy biztos legyen benne, e vacsorameghívással nem vesztegetést ajánlott P-nek, teljesen biztosnak kell lennie szándékai tisztasága felől. Mindez azonban olyan elővigyázatosságot követelne egymás indítékaival és szándékaival kapcsolatban, hogy sokkal nehezebb lenne kollegiális és szervezeten belüli barátságokat kötni illetve fenntartani, mint most.

Minthogy a döntéshozóknak pártatlannak kell lenniök, minden esetben tartózkodniuk kell olyan ajándékok és szívességek elfogadásától, amelyek részrehajlásra indíthatják őket. Továbbá, ha pozíciójuk megköveteli, hogy fölmérjék a döntésük által érintett személyek erkölcsi karakterét, akkor talán megkövetelhető tőlük annak a szándéknak a gondos megítélése is, amellyel az ilyen ajándékokat vagy szívességeket nyújtják. A legtöbb hivatalnoknak persze nem kötelessége a jellem ilyenfajta vizsgálata. Az egyetlen dolog, amire nekik szükségük van - az ajándékok vagy szívességek elfogadásával összefüggő helytelen vagy rossz ténykedések elkerülése érdekében - az, hogy legyenek teljesen biztosak saját folyamatos pártatlanságukban. Így tehát nekik általában jogukban áll figyelmen kívül hagyni a szándékra vonatkozó kérdéseket, hacsak valami különös körülmény nem indokolja vizsgálatukat. Ha viszont a befolyásolási szándék elegendő lenne a vesztegetéshez, e döntéshozóknak nem lenne lehetőségük arra, hogy a legjobbakat feltételezzék a szándékokról.

Ismét aláhúznám, vannak olyan esetek, amikor a pártatlanság annyira lényeges, hogy a döntéshozókat el kellene tiltani az ajándékok vagy szívességek elfogadásától, ha ezeket olyan személyek ajánlják föl, akiket közvetlenül érintenek a döntések. A szóban forgó esetekben azt is meg kellene tiltani, hogy a döntéshozók barátkozzanak az ilyen személyekkel. Végül e döntéshozóknak vissza kellene utasítaniuk közreműködésüket minden olyan esetben, amikor a döntés egy barátot vagy egy olyan személyt érint, akitől a döntéshozó ajándékot vagy szívességet fogadott el a nem túl távoli múltban. A legjobb példák minderre a bírók. Más esetekben viszont nézetem szerint az intézményeknek és a professzionális személyiségeknek vállalniuk kellene azt a kockázatot, hogy valami elvész a pártatlanságból. Vállalniuk kellene annak érdekében, hogy élvezhessék a barátság és a kölcsönös segítség előnyeit, azokat az előnyöket, amelyek bizonyos szervezetek működése és a bennük tevékenykedő emberek jóléte szempontjából alapvetőek. Vegyük például az egyetemeket. A szándékelmélet gyakorlati hátránya itt az lenne, hogy szükségtelen gyanakvást követelne tőlünk bizonyos területeken (föltéve persze, hogy komolyan vennénk ezt az elméletet), ahol egyébként igen fontos a kölcsönös segítség és a barátság.

 

 


Etikai kódex a játékautomata iparban

1. Feszültségek és törekvések

Ezt a viszonylag új iparágat létrejötte - azaz az 1940-es évek - óta több alkalommal is részletekbe menő vizsgálatoknak vetették alá. A közvélemény tulajdonképpen sohasem lelkesedett túlságosan a játékautomatákért. Másfelől viszont mindig volt egy bizonyos igény az ilyen gépekkel való játék iránt. Azok a feszültségek, amelyek egyrészt a közvélemény rosszallásából, másrészt az ezzel párhuzamosan jelentkező játékigényből fakadtak, gyakran sodorták különféle konfliktusokba az iparágat a hatóságokkal. Így az iparág valamiképpen mindig a feszültségek szektora volt, és olykor még az ma is.

A 80-as években az iparág vállalkozói belátták, hogy hosszú távon lehetetlen a törvényen, a politikán és a közmorálon kívül tevékenykedni. Ezért fokozatosan módosították stratégiájukat, mely akkoriban még a jogi rendelkezések elleni küzdelemből állt illetve a jogszabályok kijátszására irányult. Ma már a szektor legtöbb vállalkozója egyenesen szükségesnek ítéli mind a megfelelő törvényi szabályozást, mind pedig az etikai kódexek megalkotását a nemkívánatos helyzetek elkerülése érdekében. E nemkívánatos helyzetek mindenképpen kihatnának a gépek üzemeltetőire, akik megfelelő szabályozás híján a permanens bizonytalanság állapotában dolgoznának, de érintenék a játékosokat is, akik kellő jogi és erkölcsi védelem hiányában könnyen válhatnának illegális üzemeltetők áldozataivá. Hollandiában ezek az iparágon belüli változások vezettek a szerencsejátékokról szóló törvény elfogadásához. A törvény 1987-ben lépett hatályba. Maga a törvény végülis egy tárgyalási illetve egyeztetési folyamat eredményeként fogható föl; a tárgyalások kormányzati tényezők és a szektort képviselő szervezet, a VAN (Holland Játékautomata Szakmai Szövetség) között folytak. A törvény előírásai az alábbi egyeztetett megfontolásokon nyugszanak:

- a játékosok igénylik, hogy fogadhassanak

- kívánatos, hogy a vállalkozók megfelelő bevételhez jussanak, mert ez teszi lehetővé a jó management kiépítését

- a játékosokat védeni kell a túlzott veszítéstől

- olyan szabályozásra van szükség, amely érvényesíthető, végrehajtható

Tulajdonképpen már ezek a pontok is tartalmaznak morális megfontolásokat: a felek egyenlő szabadságot élveznek, ugyanakkor a gyengébb fél többletvédelemben részesül. Azon a tárgyalássorozaton, amelyet kormányhivatalnokok folytattak a VAN képviselőivel, számos más erkölcsi kérdés és szempont is fölmerült. Világossá vált azonban, hogy ezek különféle összefüggésekben részletesebb vizsgálódásokat igényelnek. És voltaképpen ez adta az indító lökést egy etikai kódex kimunkálásához.

 

 

2. Úton az országos etikai kódex felé

1990-ben a VAN elfogadta az országos etikai kódex tervezetét. A kódex kulcsszava az önszabályozás. Tény, hogy a szerencsejátékokról szóló törvény paraméterei között még mindig van bizonyos tere a kétes magatartásnak, s hogy ezzel összefüggésben előállhatnak vitatható helyzetek is. A kérdés tulajdonképpen az, hogy milyen messzire menjen az iparág a cselekvési szabadságnak a jogi rendezésen túli szabályozásában. Föltehető, hogy erről sokat fognak még vitázni, s voltaképpen ez az, amiért a kódexet nem véglegesítik, hanem munkakódexnek tekintik az elkövetkező években. Ez annyit jelent, hogy rendszeresen összehasonlítják a kódexet és a gyakorlatot, majd a VAN tagjai vita után eldöntik, a gyakorlaton kell-e változtatni, hogy jobban megfeleljen a kódexnek, vagy a kódexet kell-e inkább hozzáigazítani a gyakorlathoz. Ezt a kódexet vagy kódextervezetet végülis csak úgy lehet értelmezni, mint egy sajátos kompromisszumot eltérő törekvések és érdekek között. Az elfogadott munkakódex szövege a következő:

1. cikk A játéktermeket üzemeltető VAN-tagok megállapodnak abban, hogy személyzetük a játékszenvedély korai felismerésének illetve a játékszenvedéllyel való küzdelem fokának függvényében "Jellinek-nevelésben" részesüljön.

2. cikk A játéktermeket üzemeltető VAN-tagok egyetértenek a reklámtilalom fenntartásában.

3. cikk A VAN tagjai megállapodnak, hogy bevezetik, betartják és a szórakoztató iparban tevékenykedő társüzemeltetőik esetében is érvényesítik a következő szabályt: 18 éven aluli személyek nem játszhatnak a játékautomatákkal.

4. cikk A VAN tagjai megállapodnak abban, hogy bevezetik és betartják az ún. önkéntes játéktilalmat, azaz egy adott játékteremben eltiltják a játéktól azokat, akik ezt magukkal szemben kérik, és azokat is, akikkel kapcsolatban ezt valaki más kéri.

5. cikk A VAN tagjai megállapodnak abban, hogy az NMI-vel való konzultációk után figyelmeztető felirattal látják el az összes játékautomatát.

6. cikk A VAN tagjai megállapodnak abban, hogy a játékautomaták számával kapcsolatos, a kormány vagy a helyi önkormányzat által elrendelt esetleges korlátozásokat korrekten végrehajtják és betartják, vonatkozzanak ezek akár a játékautomaták üzembehelyezésére, akár üzemeltetésük időtartamára, s minderre társaikat illetve társüzemeltetőiket is kötelezik.

7. cikk A VAN tagjai megállapodnak abban, hogy az NMI-vel való konzultáció után törvénytisztelően végrehajtják a gépek élettartamára vonatkozó rögzített korlátozást, s hogy erre társaikat illetve társüzemeltetőiket is kötelezik.

Mielőtt megvizsgálnánk ezeket a cikkeket, soroljuk őket bizonyos kategóriák alá. Az első cikk a cégen belüli oktatásra vonatkozik; ez szervezeti illetve alkalmazotti ügy. A második a hirdetést illetve a marketinget korlátozza, míg az 5., a 6. és a 7. a termékkel illetve a gépekkel kapcsolatban ír elő megszorításokat. A 3. és a 4. cikk a nyilvánosság illetve az ügyfél szempontjából tartalmaz restrikciókat: nem mindenki használhatja a gépeket.

Nem teljesen világosak azonban sem a cikkelyek mögötti indítékok, sem az, hogy miért éppen ebben a sorrendben követik egymást a szabályok. Miért épp az adott helyen fogalmazzák meg pl. a reklám tilalmát? És milyen meggondolásból hozták pl. a minimális korhatárra vonatkozó szabályt? Mindezek mellett a szövegezés olykor bizonytalan vagy pontatlan. Komolyan gondolják, hogy el lehet és el is kell tiltani valakit a játéktól egy másik személy kérése alapján? Bármely más személy kérésére? Mi itt a szándék, mi indokolja ezt a szabályt? Nem tudjuk, mert a szabályok alapját képező értékek és érvek hiányoznak a dokumentumból. Ez a kódex tényleg tervezet csupán; nem több, mint bizonyos speciális normák együttese, mely normák magukban állnak, értékek és célok nélkül. A kódexről, ahogy azt megalkotói is tervezik, valóban sok vitát kell még folytatni.

A viták egyik résztvevője egy lépéssel már megelőzi az országos szintet. E cég így erkölcsi szempontból valamiképpen már előrevetíti az iparág jövőjét is. Nem érdektelen ezért megismerkedni programjával.

 

3. Az ERREL-Holding

Az Errel társaság egyike az öt legnagyobb cégnek a holland játék- és játékautomata iparban. Az Errel megkülönböztetett figyelmet tanúsít az üzlet erkölcsi oldala iránt. A vállalat természetesen betartja az országos etikai kódex tervezetének előírásait, de ezen túlmutató erőfeszítéseket is tesz olyan erkölcsi szabályok és eljárások kimunkálására, amelyek megfelelnek a piac erkölcseinek. Az Errel lényegében arra tesz kísérletet, hogy összhangba hozza az üzleti etika elméletét és gyakorlatát. Másszóval az Errel elfogadja a piacon megjelenő vállalatok társadalmi felelősségének gondolatát. Ez a felelősség azonban nem korlátlan és bizonyos, hogy nem lehet összehasonlítani mondjuk egy politikai párt erkölcsi felelősségével. Az utóbbi általában értékteremtésre is vállalkozik, egy jobb politika kimunkálására és megvalósítására pedig mindenképpen kísérletet kell tennie. Egy vállalatot nem terhelnek ilyen kötelességek; az ő dolga az, hogy árukat illetve szolgáltatásokat kínáljon. A vállalat küzd a fennmaradásáért és ehhez profitot kell termelnie. Egy üzleti vállalkozás felelőssége tehát mindenképpen kisebb mint egy politikai párté vagy más politikai szervezeté. Ilyenformán a piacot egy sajátos, korlátozott erkölcs jellemzi, mely erkölcs nagy részét az "érdekek tranzakciója" és az "alapvető jogok elismerése" alkotja. Az Errel mint vállalat a piacon tevékenykedik, s ezért a piac moralitásához kötődik. Figyelemmel a piac sajátos moralitására az Errel egy következetes etikai vállalatpolitika kidolgozására törekszik. Az Errel első ízben az 1991-es "Üzletpolitikájában" foglalt írásba bizonyos erkölcsi megfontolásokat és morális érveket üzletpolitikai elveinek megvilágítása céljából. Az alábbiakban ebből következik egy fontosnak tetsző részlet. A szöveg megismertet bennünket az üzletág bizonyos sajátosságaival, s kiemelten foglalkozik a játékszenvedély kérdésével.

 

Erkölcsi felelősség

Az Errel Holding jól ismeri helyzetét a változó társadalomban. A Holding nem szorítkozhat arra, hogy csupán reagáljon a társadalmi változásokra; elébük kell mennie. Ehhez arra van szükség, hogy a vállalat tevékenységét egy kimondottan hosszútávú politika alakítsa és vezérelje. Egy ilyen politika kifejezésre juttatja a vállalat erkölcsi felelősségét is. De mit jelent mindez konkrétan?

 

Határvonalak

Kiindulópontunk az, hogy az Errel Holding a vállalkozási szabadság alapján működik. A vállalkozási szabadság tulajdonképpen egy olyan tér, amelyben egy vállalat a saját elképzelései szerint tevékenykedhet. E szabadság mindemellett nem korlátlan. Először is vannak olyan határvonalak, amelyeket a törvény húz meg, s amelyek a szerződésekkel, az adókkal és a foglalkoztatással kapcsolatos vállalati tevékenységeket érintik. Magától értetődik, hogy az Errel Holding a jog határain belül marad minden jogilag szabályozott területen.

Másodszor: a jó vállalkozásnak vannak bizonyos imperatívuszai. Megbízhatóság és elérhetőség; ezek az Errel Holding jól átgondolt hosszútávú politikájának kulcsszavai. E kulcsszavak döntőek a kollégákkal, a szállítókkal és a vásárlókkal szembeni kapcsolatokban és érvényesek a játékautomaták és más termékek gyártása valamint karbantartása során is. Különösen fontosak e szavak a több mint kétszáz alkalmazottal folytatott együttműködésben és a személyzeti munka további fejlesztése szempontjából.

Végül: A nyugati kultúrában, melyben az Errel is tevékenykedik, az erkölcsi minták és normák fokozatosan változnak. Különösen áll ez azokra a társadalmi nézetekre és morális ítéletekre, amelyek az Errel által forgalmazott termékekre illetve ezek hatásaira és mellékhatásaira vonatkoznak.

 

A játékszenvedélyről

A játékautomaták legproblematikusabb mellékhatása a játékszenvedély. Mivel az idők során az Errel Holding minden alkalmazottját érinti valamilyen formában ez a probléma, indokoltnak látszik, hogy ismételten megfogalmazzuk ezzel kapcsolatos nézetünket.

Az Errel Holding, mint a holland szórakoztatóipar része, termékeket és szolgáltatásokat kínál, elsősorban a szerencsejátékok és a játékautomaták világában. A magunk részéről arra törekszünk, hogy garantáljuk e termékek és szolgáltatások minőségét. Sok ember leli örömét e termékek használatában és e szolgáltatásokban. Az emberek egy kisebb része viszont gyakran minimális önuralommal használja illetve veszi igénybe őket. Tulajdonképpen ez vezethet a játékszenvedélyhez, s ez idézheti elő azokat a pénzügyi és más természetű problémákat is, amelyekkel e szenvedély rendszerint együttjár. Az elsődleges felelősség mindezért nem az Errel Holdingot terheli, hanem azt a játékost, akinek nincs kellő önismerete vagy önuralma. Nem maga a szerencsejáték ártalmas, hanem az a mód, ahogyan azt egyesek játsszák.

 

Felelősség

Ebben az összefüggésben mindenesetre az Errel Holdingot is terheli bizonyos felelősség, nevezetesen másodlagos felelősség. A vállalat óvatosságra inti a sokszor a játék bűvöletében levő játékosokat, így a játékosok mindvégig tisztában lehetnek a játék kockázatos természetével. Ez a visszacsatolás figyelmeztető jelzések segítségével valósul meg; azzal, hogy a cég pénzbeli korlátozást vezet be, amely minden játékterem illetve fogadóhely minden játékautomatájára vonatkozik. Emellett a Holding minden játékteremben illetve fogadóhelyen elhelyez egy a Holding vezetése által kidolgozott figyelmeztető feliratot: "Fogadjon, ha kedve úgy tartja, de ne játsszon önmagával!" E jelzések, figyelmeztetések segítik a játékost abban, hogy gyakorolja saját felelősségét.

Kivételt kell azonban tenni a serdülőkkel, mivel ők általában még nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal a felelősségvállalásban. Ezt a korosztályt önmagától kell megvédeni. Esetükben ezt a játékautomaták hozzáférhetőségének megnehezítésével lehet elérni - az elkövetkező években. Ennek egy módja a 17 és 16 évesek (és természetesen a még náluk is fiatalabbak) kitiltása a játéktermekből. Egy másik út a játékautomaták számának korlátozása az alkoholmentes vendéglátó illetve szórakoztató iparban. Az Errel Holding tárgyalásokat kezdeményez a szektoron belül ezekről az intézkedésekről és más szóbajöhető lépésekről egy országos megállapodás érdekében.

Az idézett szöveg természetesen egy olyan egyedi üzleti terv része, mely bizonyos fokig reklámcélokat is szolgál. Ezzel együtt a benne kifejezett morális álláspont komoly erkölcsi érvekkel együtt jelenik meg. Természetesen nem szükséges egyetérteni az itt felsorakoztatott érvekkel, de az a tény, hogy egy holding elkötelezi magát bizonyos értékek, normák és érvek mellett, nos ez a tény mindenesetre figyelmet érdemel. Egyébiránt a dokumentum tulajdonképpen adalék a játék szenvedélyről valamint az ezzel összefüggő felelősségről folyó társadalmi vitához. Ebben a vitában nyilván minden félnek van vagy lehet mondanivalója és ez a vállalat elég világosan fogalmazza meg a magáét. A morális állásfoglalásnak ez a formája remélhetőleg támogatásra talál az iparágban és ez elvezet majd a jelenlegi országos kódex-tervezet tökéletesítéséhez, végső soron pedig egy kiérlelt országos etikai kódex elfogadásához.

 

4. Impulzus egy európai etikai kódexhez

Az európai szintű etikai kódex ügye egyelőre lépéshátrányban van a holland országos etikai kódexhez képest. A jogi és erkölcsi környezet természetesen eltérő Nagy-Britanniában, Belgiumban, Dániában, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban és eltérő a szektor vállalatainak részvétele valamint tevékenysége is az iparág európai szövetségében. Mindazonáltal úgy tűnik, az EUROMAT (European Coin Machine Association) viszonylag hatékonyan működik és remélhető, hogy ez a hatékonyság a jövőben még erősödni fog. 1989-ben és 1990-ben a szövetség tagjai megvitattak néhány kódex-tervezetet. Mivel azonban túl sok érdekkonfliktus és összefüggésbeli különbség merült föl, nem tudták tető alá hozni a tervezett kódexet. Éppen ezért a VAN új megközelítésre tett javaslatot 1990 őszén. Ennek lényege, hogy a továbbiakban stratégiai keretek között haladjanak az Európai Etikai Kódex felé. A javaslat egyik részlete a következőképpen hangzik:

Amit akarunk, az világos. Ki akarunk dolgozni hivatásunk számára egy európai etikai kódexet. Hogy miért akarjuk ezt? Mert azt akarjuk, hogy hivatásunk megbízható legyen és azt akarjuk, hogy cégeinket felelősségteljes vállalatokként tartsák számon. A mi hivatásunkban egy etikai kódex mérföldkő az erkölcsi felelősség kifejlesztése szempontjából. Ez - röviden - a mi víziónk.

Néhány kódex-tervezet elkészült már, pl. a holland és az angol. Európai szinten azonban - magától értetődik - igen sok a különbség az egyes országok között. Mivel nem remélhetjük, hogy 2-3 éven belül eljutunk egy teljeskörű európai etikai kódexhez, egy speciális stratégiát kell követnünk.

Javaslatunk: tegyünk kísérletet hivatásunkon belül egy európai törekvésű kódex kimunkálására az elkövetkező két év alatt. Ez a kódex hivatásunk értékeit és eszményeit foglalná össze - európai látószögből. Ez az út egy keret- vagy ernyőkódexhez vezet; a kódex lefedi az európai játékautomata ipart, de nem terjed ki mindenre és nem megy bele mélyen a részletekbe. A továbbiakban minden országnak ez alatt az ernyőkódex alatt kell kidolgoznia saját kódexét. Öt-tíz éven belül bizonyára eljutunk egy teljesebb és hatékonyabban nevelő kódexhez; egy olyan kódexhez, amely magyarázatokat és tanácsokat is tartalmaz arra nézve, hogy miként lehet megoldani a kódex alkalmazásával kapcsolatban fölmerülő problémákat a különböző európai országokban. Mindeközben be kell érnünk egy gyengébb, de hosszú távon mégiscsak hatékony szemlélettel.

Éppen ezért javasoljuk egy speciális, kislétszámú, nemzetközi munkacsoport felállítását, amely elvégzi nekünk ezt a munkát. A csoport folytasson kutatásokat és tegye összehasonlíthatóvá az empirikus adatokat. Dolgozza ki továbbá az aspirációs kódexet; ez képezi majd a vita tárgyát a szövetség tagjai között. A csoport rendszeresen számoljon be az aspirációs kódex kidolgozására irányuló munkálatok állásáról. A kódexnek 1992-ben készen kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a végrehajtás és az előrelépés problémái mindaddig az egyes országokra hárulnak. Ez mindenesetre időt biztosít országos kódexek kidolgozására, de legalábbis bizonyos kutatások elvégzésére.

A stratégiai cselekvési tervről szóló javaslatot az EUROMAT 1990. október 25-én Brüsszelben tartott ülésén elfogadták. Az ernyőkódex kidolgozása így szinte mindig napirendben levő kérdés lesz. A munkacsoportot (Anglia, Spanyolország és Hollandia) beiktatták és ellátták bizonyos útravalóval is. Nevezetesen megjelölték azokat a társadalmi szempontokat, amelyek meghatározhatják akár a kódex szerkezetét is (1). Fölvázolták továbbá azokat az irányelveket, amelyeket a szövetségnek a kormányzattal illetve az érdekcsoportokkal való viszonyában követni kell (2). A következőkről van szó:

(1) A játékautomata szakmának el kell ismernie a játékosokkal szembeni erkölcsi felelősségét; el kell ismernie egyebek közt számos önszabályozó intézkedéssel a következő összefüggésekben:

(a) játékautomaták

(b) játékmódok

(c) játékosok

(d) intézkedések, melyeket az üzemeltetők saját tevékenységükkel kapcsolatban hoznak

(e) intézkedések, melyeket az üzemeltetők a gépeiknek egységeikben helyet adó más cégek tulajdonosaival illetve vezetőivel szemben hoznak

(2) A kormány és az érdekcsoportok részéről üzletágunknak címzett ellenvetésekhez elvi hozzáállásunk a következő:

(f) készek vagyunk az ésszerű vitára minden érdekelt féllel

(g) az ilyen viták során a feleknek egyenlő helyzetben kell lenniük

(h) a vitákban fölvetett összes érvet figyelembe kell venni és csak a legjobb megoldásokat szabad alkalmazni

(i) minden ilyen vita alapja a konszenzus keresése; a kompromisszum ebben az összefüggésben megmarad egy jó alternatívának.

Nem nehéz ráismerni a VAN kódex-tervezetre az (1) pontban. Meglehetősen szokatlan viszont, hogy a (2) pont kimondottan német filozófiai hatás alatt áll. J. Habermas bizonyára meglepődik, ha megtudja, hogy "Diskurs-ethik"-jének néhány alapszabálya elérte az Európai Játékautomata Szövetség ülését is. Hogy az ő elmélete a legmegfelelőbb a játékautomata ipar számára vagy sem, az természetesen vita tárgya lehet. Azt azonban mindenképpen előrelépésnek kell tekinteni, hogy az üzleti világ e szférájában kísérletet tettek az elmélet és a gyakorlat összekapcsolására.

 

5. Következtetések és javaslatok

A játékautomata ipar meglehetősen nagy társadalmi és erkölcsi nyomás alatt áll. A "közjó" és a cégek érdekei között akkor érhetők el kompromisszumok, ha a cégek hosszú távon gondolkodnak, továbbá felismerik és el is ismerik erkölcsi felelősségüket (ennek korlátaival együtt).

Fontos, hogy a vállalkozók egymásra találjanak egy országos szövetségben. De milyen és mekkora körben gyűjtse össze őket ez a szövetség? Hozza össze mindannyiukat, vagy csupán azokat, akiket különösképpen érintenek (vagy éppen érdekelnek) bizonyos morális kérdések? Ez függ a politikai helyzettől, a közvélemény nyomásának erejétől és attól, hogy eljött-e már az ideje az iparágban egy országos politika kidolgozásának. Ezek után az országos szövetségnek igen nagy lehet a szerepe.

Először is, a jogszabály-tervezeteket az illetékes kormányzati tényezőkkel folytatott tárgyalások és viták során kell megszövegezni. A szövegezés folyamatában elkerülhetetlenül fölmerülnek bizonyos morális kérdések is. E kérdések összegyűjtése jó alapot nyújthat egy erkölcsi vitához. Előnyös lehet, ha párhuzamosan tárgyalják a jogi és az erkölcsi problémákat, ez azonban nem könnyű. Nem könnyű, mert ez a módszer meglehetősen időigényes és nagyon megterheli a szövetség legfontosabb vezetőit is. Bölcs dolog ezért már a kezdet kezdetén bevonni mind egy jogi, mind pedig erkölcsi tanácsadót a folyamatba.

Morális ügyekben a szövetség rendszerint az erkölcsi önszabályozásra koncentrál. Ez valószínűleg elvezet majd egy etikai kódexhez. Fontos, hogy ezt a kódexet ne valamiféle statikus nyilatkozatnak tekintsék, hanem inkább az önmagukkal való szembesülés és az önnevelés eszközeként fogják föl. Az etikai kódexek minden játékosnak megadják az esélyt a felelősségteljes játékhoz. De esélyt adnak ezek a kódexek a vállalati vezetőknek is: a vállalati politika jobbításának esélyét. E folyamat révén a vezető egyre finomabb és mélyebb képet kap annak a sajátos piacnak a moralitásáról, amelyben nap mint nap tevékenykedik. Eljön az ideje annak is, amikor integrálják ezt a piaci morált a vállalati politikába és később talán a kódex fölöslegessé is válik. De a játéküzletben és főleg európai szinten mindez legalább még egy évtizedet igényel.