HENRY GEORGE

- AMERIKAI TÁRSADALOMFILOZÓFUS ÉS KÖZGAZDA -

ÉLETMŰVÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE

írta: dr. Kónya Balázs


Tartalomjegyzék

I.
  - A/ Bevezetés
  - B/ Történelmi visszatekintés
      a/ Mózes: egy előadás
      b/ A római birodalom hanyatlása és a kereszténység elterjedése

1. A római birodalom hanyatlásának egyik oka
2. A kereszténység szemléletváltása

      c / Az Újkor főbb gondolatáramlatai 1. A Reneszánsz és a Reformáció
2. A Felvilágosodás kora

II.
   - A/ Henry George társadalomfilozófiája
   - B/ Henry George általános gazdaságelmélete

a/ Néhány bevezető-gondolat
b/ A klasszikusok kritikája és kijavítása
c/ Néhány észrevétel a pénzről.
d/ A vagyon termelése
e/ A vagyon megoszlása

III. Henry George eredetisége és hatása

IV. Összefoglalás

V. Függelék

1.sz. - Henry George életútja.
2.sz. - Henry George és a vallás
3.sz. - Fogalomgyűjtemény




I. - A/

Bevezetés

"...egyetlen tanult ember sem
tekintheti magát a társadafilozó-
fiában jártasnak, ha nem foglal-
kozott behatóan a nagy amerikai
gondolkodónak - Henry GEORGEnak
- a műveivel."
John DEWEY

Henry George életművének és filozófiájának bemutatása szinte lehetetlen anélkül, hogy életútját ne ismernénk. Gondolatai a mindennapi élet eseményeinek hatására keletkeztek és ebből a közegből kiragadva már nem érthetők meg teljességükben. Nem tekinthetjük szokványos jelenségnek ugyanis, hogy egy gondolkodó pályafutása során matrózként majd aranyásóként keresi meg kenyerét, külföldön pedig - nevezetesen Angliában - népszerűsége a miniszterelnökével vetekszik és végül esélyes jelöltként indul a New York-i polgármesteri választáson. Különösképpen a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben, Kaliforniában még fiatalon szerzett tapasztalatai határozták meg alapvetően műveiben kibontakozó filozófiáját. Ezért szükséges az alábbiakban külön foglalkoznunk életrajzának rövid bemutatásával. (Lásd 1.sz. FÜGGELÉK).

Henry George - az angolul beszélő világban szinte példátlanul - az emberek millióit tudta megmozgatni. Emberszeretetével párosuló Isten-hite és a hírnévre való "becsületes" törekvése arra ösztönözte, hogy rendkívüli szónoki képességét olyan eszmék szolgálatába állítsa, amelyeket a tömegek meghallgatni és befogadni készek voltak. Ezért megállapíthatjuk, hogy az iparosodás korszakában egyetlen szerző sem képviseli méltóbban a keresztény és a polgári demokrácia hagyományait mint éppen az ő munkássága. Egy gondolatáramlás fejlődése azonban kumulatív jellegű és egyéni képviselőinek eredetisége inkább életrajzi, sem mint történeti szempontból érdekes. Társadalmi, kulturális vonatkozásban pedig esetleges. Ilyen értelemben foglalkozhatunk tehát Henry George gondolatainak eredetiségével. Autodidaktaként - miután ugyanannál a lapnál ahol nyomdász volt - újságíróként működött tovább számára teljesen új megállapításokhoz jutott, amelyek azonban egy gondolatáramlat részeként már az évszázadok során feltűntek a civilizációnkban. Amikor olvasmányai közben erről tudomást szerzett, akkor ettől nem kedvetlenedett el, hanem ellenkezőleg megerősítve érezte magát saját véleményében azáltal, hogy mások is felismerték az igazságot. Henry George előfutárainak felsorolásánál nem törekedhetünk teljességre. Történelmi visszapillantásra azonban feltétlen szükség van, ha tekintetbe vesszük, hogy az ember és a föld viszonyában rejlik eszmei állásfoglalásának a lényege.

A föld ugyanis nyilvánvalóan különbözik mindazoktól a vagyontárgyaktól amelyek emberi munkával készülnek és amelyeken magántulajdon szerezhető. Bolygónk természeti adottságai viszont az emberiség közös kincsét képezik, melyeket a köz javára kellene igazgatni. Az igazságosság és a gazdasági hatékonyság egyaránt megkívánja, hogy a földtulajdon ne csak egy kisebbség előjogaként jusson érvényre és a többség kizsákmányolására szolgáljon - továbbá bolygónk olyan közös örökséget képez, melyet épségben megőrizve kellene átadnunk a következő generációknak.

Henry George alapeszméinek fontos jellemzői - az egyszerűség, az egyetemesség és a gyakorlatiasság - már civilizációnk hajnalán megtalálhatók az Ó-testamentumban majd a görög poliszok kialakulásánál valamint a római birodalom hatalmi harcaiban is, amelyekben a Gracchus testvérek küzdöttek az igazságért.

Szellemi hozzáállását jól jellemzi a Mózesről megtartott előadása, amely kiváló példa arra, hogy a történelem hajnalán lejátszódó sorsdöntő események ma sem vesztettek aktualitásukból. A civilizációnk múltjával, de egyúttal a jövőbe mutató államférfi tetteivel foglalkozik - akárcsak Madách Imre - aki "Az ember tragédiája" mellett Mózes-t bemutató színdarabjában hasonló útmutatást kívánt adni számunkra.

Ugyanis már akkor előtérbe került a földkérdés fontossága valamint a szabadságjogok kivívásának szükségessége, az egyén és a család társadalmi megbecsülésének jelentősége. A törvények célja elsősorban az emberiség védelme, nem pedig a tulajdon, nevezetesen a föld tulajdonának biztosítása.

Az emberiség haladása azonban nem töretlen. Ennek okát keresve Henry George az ókori civilizációk közül a római birodalomban kialakult igazságtalan vagyonmegoszlást emeli ki, amelyet a kereszténység a túlvilág reményével igyekszik kiegyensúlyozni. Ezzel egyúttal az egyén lelkiismereti szabadságának prioritását is vallotta az állampolgári hűséggel szemben.

Az újkortól azonban új hatalmi tényező jelentkezik - a tudomány. Descartes és Bacon gondolkodásmódjának ötvözésével Henry George a Locke által kijelölt szellemi irányvonalat követi, amely az emberi törvények erkölcsi megalapozásának szükségességéhez vezet és amelynek igazságos gazdasági megvalósítása a meg nem szolgált jövedelmek társadalmasításában rejlik. A Hobbes-tól származó hasonlatból - a Leviatán-ból kiindulva - és elkerülve a Rousseau által előtérbe hozott irracionális elemeket Henry George posztumusz művében "A közgazdaság tudományában" felvázolja a "homo oeconomicus" fogalmi rendszerét, amelynek gazdaságpolitikai lényegét a "Védővám vagy szabadkereskedelem" c. írása tartalmazza.

Henry George-nak nemcsak életútja volt jellegzetesen amerikai, hanem gondolkodásmódjának gyakorlatiassága is. Szerinte a vizsgált társadalmi jelenségeket nem elég csak tanulmányozni, velük kapcsolatban tenni is kell valamit. A "Haladás és szegénység"-ben feltárta a múlt századvégi amerikai társadalmi valóságban azt a paradoxont, amelyben a kirívó gazdagság a legteljesebb nyomorral keveredik. Sajnos ez a jelenség végig kísért a XX. századon át, egészen napjainkig. Ugyanez a látomás ihlette meg - többek között - John Steinbeck-et is az "Érik a gyümölcs" című regényében. Hősei a traktorok által földjükről elűzött kis farmerek, akik Nyugat felé menekülnek - immár automobilon - a fenyegető nyomor elől.

Civilizációnk alábbi történeti áttekintésében is jól nyomon követhető az általa feltárt paradoxon: a gazdagság és a szegénység világszerte tapasztalható együttes megjelenése. Napjainkban sem feledkezhetünk meg arról, hogy a Föld népességének egy negyede (több mint egy milliárd ember) tartósan éhezőnek tekinthető, éspedig leginkább azokban a legszegényebb országokban ahol a leggyorsabb a népszaporulat.

Az amerikai gondolkodó által feltárt igazságtalanság és az általa javasolt orvoslás - miután a "Haladás és szegénység" című művét világszerte megismerték - az emberek millióiban nagy reményeket ébresztett valamennyi kontinensen.

Ugyanezt a gazdasági megoldást már korábban mások (pl. a Fiziokraták) is felvetették, de civilizációnk alapeszméivel teljes összhangban Henry George hirdette meg először. Sajnos immár közel egy évszázaddal halála után még érvényes Bertrand Russell megállapítása, hogy világunkban az uralkodó osztály olyan társadalmi rendet tart fenn erőszakon nyugvó szervezete útján, amely saját - kisebbségi - érdekeit szolgálja, nem pedig a többséget alkotó kisemberek álmait valósítja meg.

Halála előtt Henry George úgy gondolta, hogy eszméi nagyobb befolyást gyakorolnak majd a XX. század emberére mint kortársaira. Napjainkban azonban csak tovább reménykedhetünk és bízunk abban, hogy az áttörés majd a jövő században következik be.

---------------------------

 

 

I. - B/ Történelmi visszatekintés

a/ Mózes

b/ A római birodalom bukása és a kereszténység elterjedése

c/ Az újkor főbb gondolatáramlatai

 

a/ Mózes: egy előadás

"A földet pedig senki el ne adja örökre,
mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek
vagytok ti nálam. "
    Mózes, III.könyv,25,23.

 

A modern gondolkodás mindmáig azon fáradozik, hogy a történelmet formáló nagy egyéniségekre, mint a társadalmat "megmozgató" erőre tekintsen. E hagyományos szemléletet a nagy emberek körül kialakított mítosszal próbálták feloldani. Vitathatatlan ugyanis, hogy kezdetben az intézményeket az ember alkotta meg, mégis a történelem tanúsága szerint szintén igaznak tartjuk azt a megállapítást is, hogy "az intézmények alakítják ki az embereket". Még mielőtt Róma falait lerakták volna és mielőtt Homérosz époszát megírta volna, egy nép már évszázadok óta egy eseményt ünnepelt, mely önálló megjelenését jelentette a történelem színpadán. E nép, amely nem hozott létre birodalmat és nem épített fel nagy metropoliszt - mégis szerteágazó és jelentős hatást gyakorolt az emberiség nagy részére - és annak ellenére, hogy mintegy kétezer éven át saját hazával sem rendelkezett, képes volt megőrizni hitét és azonosságát.

Ennél is fontosabb talán annak a hatalmas személyiségnek a körvonalazása, akihez ezt a fellépést a hagyományok kapcsolják. Három világvallás tartja tiszteletben annak az embernek az emlékét, aki Isten akaratának tolmácsaként hozta törvényeit. Egyes biblia-magyarázók rámutattak arra, hogy e törvények az emberiség fejlődésének egy későbbi korszakára jellemzők. Mindössze annyit állapíthatunk meg e törvények alkotójáról, hogy korát messze megelőző elme volt.

A modern történetírás - minden fenntartása ellenére - kénytelen ehhez a távoli, szinte semmibe vesző Mózes-alakhoz kapcsolni a zsidó törvények humanizmusának évszázados virágzását és az egyistenhit kiinduló pontjának tekinteni a mindenható Atya megnyilatkozásait. Olyan esettel állunk szemben amikor a Szentírás-magyarázat egybeesik a profán történetírással, anélkül, hogy vallási érzésünkön csorba esne és anélkül, hogy Mózes alakját mítosszá kelljen változtatni. Az Exódusz történelmi ténye egyszerűen igényli az ilyen képességű államférfi létét.

A több mint négy évszázados rabság következtében az egyiptomi gondolkodásmód és szokások rányomták bélyegüket a héber intézményekre.

A szellemi szokásokat ugyanis még nehezebben tudjuk megtagadni, mint a testi habitusokat. Mégis nyilvánvaló, hogy itt valamiféle szakítással, történelmi fordulóponttal van dolgunk, amikor az egyiptomi szfinksz karmaiból kiragadott népét az emberi szabadságjogokkal ajándékozza meg az új vezető, akinek a hagyományokban megőrzött jellemében egyesül az egyiptomiak minden bölcsessége a legkegyesebb emberi önzetlenséggel.

Előfordult már a történelem során többször, hogy a nép a zsarnokot elűzte, szobrait ledöntötte, törvényeit megtagadta, de azután egy másik zsarnokot választott magának. Lényegében ugyanis az "intézmények uralkodnak az embereken". De amikor egy nép bizonyos intézményektől, amelyeket eddig követett, képes elfordulni, akkor feltételeznünk kell egy aktív, kezdeményező erőt, azt az embert aki eredetileg megalkotja az új intézményeket. Ez történt az Exódusz idején. Az egyiptomi és héber intézmények közötti kirívó különbségek nem formaiak, hanem lényegbevágóak! Az egyiknél a cél az elnyomás és a teljes alárendelés, a másiknál pedig az egyéni szabadság érvényesítése. Az ókor legerősebb zsarnokságából a legszabadabb köztársaság intézményei bontakoznak ki.

Egy népnek kivezetése egy lelkettipró zsarnokságból, amelyet félmilliós jól képzett hadsereg szolgált, már önmagában is géniuszi képességekkel rendelkező vezért igényel. De ezen túlmenően olyan államférfiút ismerhetünk meg az Exódusz vezérében, aki önzetlen hazafiságában nem gondolt dinasztia alapítására és olyan új intézmények bevezetésén fáradozott, amelyekhez semmiféle előzmény a korábbi héber hagyományokban nem volt található.

Így érthető, hogy a morajló nép, mihelyt Mózes elfordult, ismét bálványimádásba kezdett, és a monarchikus hagyományok szintén feléledtek, amint alábbhagyott a vezéregyéniség befolyása.

Nem annyira lényeges, hogy ki vagy kik állították össze a Szentírásban Mózesnek tulajdonított könyveket, mert mindenképpen egy olyan személy bélyegét őrzik, aki nem a pillanatnyi események hatására, hanem távlati célok érdekében alkotta meg törvényeit és akinél a hátrahagyott mű jól kiegészíti az életutat.

Mózes nem olyan birodalomra gondolt mint az egyiptomi (8) még kevésbé a korábbi patriarchális törzsi formák felelevenítésére, de olyan köztársaságot sem kívánt, amelyben a polgárok szabadságát a rabszolgák millióinak az elnyomására építik. Olyan birodalom alapjait kívánta lerakni ahol az egyén szabadságjogait tiszteletben tartják, ahol senkit sem lehet örök robotra ítélni és ahol a nyomort nem ismerik, viszont ahol a családi kötelékek az acélnál erősebb kapcsolatokkal fűzik össze az egész közösséget.

A Mózes-i törvények nem elsősorban a tulajdon védelmét biztosítják, hanem az emberiség védelmét Nem biztosítják a gazdagoknak, hogy még jobban meggazdagodhassanak, ugyanakkor pedig meggátolják, hogy a szegények koldusbotra jussanak. Minden vonatkozásban a kapzsiságnak igyekeznek gátat szabni ezek a törvények, mert erre vezethető vissza az emberek közötti egyenlőtlenség, akár az uralkodó rétegek és az alárendeltek közötti viszonyról, akár a tőkésekről és a munkásokról, vagy a milliomosokról és a csavargókról van szó.

Mindenkit megillet a heti pihenő nap, a szombat. Alapgondolatként - jellemző módon - éppen napjaink liberális jelszavát említhetjük meg: a " Live and let live" szállóigét. A vallásban pedig, amely mintegy átszövi ezt az új államrendet még található néhány egyiptomi vonás mint például a külön osztályt képező papság és a körülmetélés de az egyiptomi "szellem" már kiveszett belőlük. A szimbolikus rítusokon kivül pedig megtaláljuk azt a jellegzetes vonást amely a Mózes-vallást megkülönbözteti a többitől, nevezetesen azt, hogy Isten törvényei már a földi élet során érvényesülnek, nemcsak a Genézis szerinti kezdetben, vagy a túlvilág távoli jövőjében. Betartásuk boldoguláshoz vezeti azokat akik elkötelezik magukat mellettük és nyomoruság lesz osztályrésze azoknak akik Isten törvényeit megtagadják. Mózes öt könyvében teljesen hiányzik bármilyen utalás a túlvilági életre, a lélek halhatatlanságára. Ez azzal magyarázható, hogy az Exódusz idején a halál utáni élet, valamint a túlvilági büntetés és jutalmazás - amely átszőtte az egyiptomi művészetet és gondolkodást - még nagyon is élő hagyomány lehetett.

A Mózes által előtérbe hozott igazság - nevezetesen az, hogy az emberi cselekedet a világban is hatékony lehet - elhomályositotta a korábbit, az emberi természetben szintén mélyen gyökerező igazságot. A társadalom minden tagja bizonyos mértékben megsínyli az egyesek által elkövetett bűnt és mindegyikünk életét meghatározzák a közösség által megszabott feltételek. Ennek az igazságnak elötérbe helyezése adja meg a Mózes-i törvények gyakorlatias, utilitarista jellegét. Távol áll ezektől mindenfajta aszketizmus, a merőben absztrakt szellemi spekuláció, amelytől a kereszténység és az izlám sem mentes. Nem található meg bennük olyan irányelv, hogy "Fordulj el a világtól, mert így mentheted csak meg lelkedet", hanem inkább az, hogy "Tedd meg mindig kötelességedet, hogy ezáltal boldogabb légy és a világ jobbá váljon". Mózes elsőrendű törekvése a konkrét cselekvésünkre irányult, nevezetesen olyan szociális állam létesitésére amelyben a szegénység és a nyomor ismeretlen és ahol a társadalom intellektuális és morális fejlődéséhez minden lehetőség adva van. Sajnos ez még ma sem valósult meg és a három évezredes előny, amelyet Mózes tanítása és tevékenysége jelentett, veszendőbe ment.

Jelenleg két óceán között, egy kontinens-nagyságú országban a legteljesebb politikai szabadságban és a történelem során eddig sohasem tapasztalt tudás birtokában építi nemzetünk a haladó társadalmat - állapítja meg Henry George - sajnos ugyanakkor sok ezer polgár még nem rendelkezik azzal a "természetes" jogával, hogy a létminimumnak megfelelő megélhetést biztosítson magának. Számukra csak a könyöradományok maradnak vagy az éhhalál. Már eltöröltük a nemesi címeket és az öröklödő kiváltságokat - bízunk az általános választójogban és hisszük, hogy ezzel a nép gyakorolja a hatalmat, ugyanakkor társadalmunkban uralkodó szerepe van a pénzarisztokráciának, amely a közügyek intézését egy maroknyi "hivatásos" politikus útján látja el és ugyanolyan hatalmas és könyörtelen mint a régi uralkodó osztály volt.

Így fordulhat elő, hogy a zsúfolt áruházak mellett emberi lények szédelegnek az éhségtől, a templomok szomszédságában pedig gátlástalanul terjed a nyomorra visszavezethető bűnözés. A puszta létért folyó küzdelem egyre inkább kiéleződik és az emberi munkaerőt egyre olcsóbban bocsátják áruba.

A baj okát illetően, Mózes már több mint három évezreddel ezelőtt felismerte, hogy Egyiptomban a nép leigázásának alapját a földnek az uralkodó osztály által való kisajátitása képezte. Felismerte, hogy a földdel kapcsolatban nem lehet olyan korlatlan tulajdonjogot érvényesíteni, mint amelyet a munka által létrehozott tárgyakon gyakorlunk. Ennek figyelmen kívül hagyása vezetett a gazdagok és szegények elkülönitésére és a kisebbség uralmához a többség felett - bármilyen politikai rendszerben történjen is a népnek ilyen igazságtalan megosztása.

Mózes nem a napi politikai igényeknek megfelelően alakította törvényeit, hanem nagyobb "perspektívában" és külön gondot fordított a földdel kapcsolatos tévedések elkerülésére. A földet a nemzetségek rendelkezésére bocsátotta és igazságos felosztását még azzal is biztosította, hogy hétévenként minden elzálogositott föld visszakerült eredeti birtokosához vagy annak utódjához és ötvenévenként (jubileumi év) a földet újra felosztották annak érdekében, hogy semmiféle monopólium ne alakulhasson ki rajta.

A Mózes-törvények szelleme szorosan összekapcsolódik a családi élet megerősítésével valamint az egyéni szabadságért mutatkozó önfeláldozással, amely később a Makkabeusok ellenállásában nyilvánult meg a görög falanxokkal szemben, majd a római légiók ellen, illetve az exiliumban amikor a zsidóság a kínzásokkal dacolva megőrizte hitét.

Mózes rendelkezései természetesen az adott körülményeknek feleltek meg és ezért nem a törvények formájával (betűjével) kell foglalkoznunk, hanem azok szellemét kell követnünk. Nincs és nem is lehet olyan formai keret vagy intézményrendszer, amely minden időben és minden népnél egyaránt megfelelő lenne.

Törvényeinek szelleme végülis áttörte a szűkös faji korlátokat és mindott találkozunk vele, ahol visszatértek az Ó-Szövetséghez és ahol az emberiség haladó gondolkodásmódja érvényesült. Az Újkor kezdetén a Reformáció jelentett ilyen, az emberi természetet megnemesitő magatartást, amely törekvéseinket a humánum érdekében kibontakoztatja és reménységgel illetve bizodalommal tölti el mindazokat akik küzdenek.

Mózes élete és intézményei egyaránt tiltakozásnak tekinthetők az ellen az istenkáromló doktrina ellen - amelyet sajnos keresztény szószékről is gyakran hirdetnek - miszerint az emberiséget sújtó nyomor és szegénység a gondviselésnek valamiféle "kifürkészhetetlen próbatétele", amelyen sajnálkozhatunk, de amellyel nem szálhatunk szembe és nem változtathatjuk meg.

Vajon Mózes, akinek az egyiptomi rabság idején a kiváltságosok osztályrésze jutott, miért szállt szembe a Szfinksz fátumával és e világi intézmény-rendszerével? Semmi esetre sem valamiféle hirtelen fellángolásból, hanem az önzetlen vágyból, hogy az emberiség élete jobb és boldogabb legyen: élete megvilágítja művét és megfordítva, amit ismerünk művéből az rávilágít az életére. Ehhez olyan forrásból merített, amely valóságosabb az anyagnál és annak mulandóságát messze meghaladja nevezetesen, az erkölcs világából.

Nemcsak hogy nem alapított dinasztiát, hanem még halála is szembe fordulás volt az egyiptomi sírhely-kultusszal. Elvonult a magányba és ahogyan a Szent Biblia írja: "senki sem tudja az ő temetésének a helyét a mai napig".

 

 

b/ A római birodalom hanyatlása és a kereszténység elterjedése

 

 

1. A római birodalom hanyatlásának egyik oka

 

"Rómaiak! Titeket a világ urainak neveznek és
mégsincs jogotok egy talpalatnyi földre!
A vadállatoknak meg van a maguk barlangja,
de Itália harcosainak nincs csak vízük és levegőjük!"

Tiberius Gracchus

 

A történelem folyamán a társadalmi összetartó erő és az egyén szabadságjogainak konfliktusa a kereszténység elterjedésével egy új vonással bővült nevezetesen a világi hatalommal szemben a vallási hűség prioritásának a kérdésével. A kereszténységnek ugyanis sikerült egy olyan nézetet előtérbe helyezni - amely a sztoikus filozófusoknál már implicite megtalálható - és amely szerint az ember Isten iránti hűsége fontosabb mint az állampolgári kötelessége. Érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen jellegü erők sorakoztak fel egymással szemben, hogyan alakultak ki az idők folyamán és miképpen vezettek ezek a konfliktusok a középkorban a pápa és a császár párharcához.

Előbb a római birodalom szerkezetéről adunk áttekintést (különös figyelemmel a földkérdésre), majd a keresztény vallás szerepével foglalkozunk. A római filozófia befolyásáról nem beszélhetünk mert ilyen nem volt. A tényleges összetartó erőt a római légiók jelentették. Társadalmi- gazdasági szerepüknek volt köszönhető a centralizált állami gépezet kialakítása és működése, melynek hatékonyságát a római úthálózat és jogrend elterjedése növelte a birodalmon belül.

Miképpen a földhöz való jutás esélyegyenlőségének a biztosítása és az azt kijátszó monopolizáló törekvések visszaszoritása volt célja Likurgosz törvényhozásának Spártában, illetve Solonénak Athénben úgy Licinius rendelkezései (i.e. 367-ben) gondoskodtak ugyanerről Rómában.

A köztársasági intézmények eleinte a patriciusok kezében összpontosultak, majd az újonnan érkező plebejusok több mint két évszázados küzdelemben kivívták a jogegyenlőséget (Lex Hortensia, i.e. 287). A szüntelen hadviselés - különösképpen a Kartágó ellen vivott élet-halál harc - meggyengítette a patricius-családokat. Megritkult soraikat a Szenátusban a vagyoni cenzus alapján gazdag plebejusokkal és a háborus érdemeket szerzett katonai vezetőkkel egészítették ki. Ez a klikk kisajátította magának azt a kiváltságot, hogy a Szenátus tagjai csakis az ő rendjükből - az optimaták közül - legyenek választhatók.

A római társadalom második rendjét a lovagok alkották. Ide kerültek a vagyoni cenzus alapján a meggazdagodott földbirtokosok, az állami szállítók, a rabszolgakereskedők és az adóbérlők.

A harmadik rendben találjuk az egyszerű polgárokat, akik választók és választhatók voltak. A valóságban azonban az állami hivatalokból ki voltak zárva, szavazataikat az optimaták olcsón összevásárolták. Megélhetésükről és szorokoztatásukról az állam gondoskodott, csak hadkötelezettségük maradt meg ténylegesen.

Végül a minden jogtól megfosztott egyre sokasodó rabszolga élt Rómában, állati sorban, tulajdonosa vagyontárgyaként.

Az úgyszólván teljes mértékben önellátó nagybirtokokkal szemben egyre kevésbbé voltak életképesek a még meglévő kisbirtokok. Az éveken át katonáskodó kisparasztok saját földjeiket nem tudták megművelni, az otthon maradt családjuk pedig kénytelen volt a kisbirtokokat elzálogositani. A hitelt nyujtó nagybirtokosok vagy lovagok a törlesztés elmulasztása miatt a földparcellákat lefoglalták és a parasztcsaládokat azokról elkergették.

Az optimaták és a lovagok földéhségét azonban még ez sem csillapította. Az érvényben lévő lex Licinius ellenére hozzáfogtak a közösség földjének (az ager publicus-nak) a kisajátitásához.

Róma legjobbjai felismerték, hogy a Földközi tenger egész medencéjét uraló birodalom fentismertetett szerkezete meglehetősen gyenge lábakon áll.

A két Gracchus, Tiberius és Cajus nem riadt vissza a nehézségektől. Tiberius ismét az "ager publicus" köztulajdonba vételét javasolta és a vagyontalan polgárok között 5-7 hektáros parcellákban való szétosztását. A parcellák - a telekspekuláció megakadályozása végett - nem magántulajdonba kerülnének, hanem örökbérletben, megállapított évi bér ellenében. A Szenátus a javaslatot elfogadta ugyan, de amikor Tiberius Gracchus néptribunus-t azzal vádolták, hogy királyi hatalomra tör, megtámadták és meggyilkolták.

Öccsét Cajust i.e. 123-ban választották meg tribunusnak. Bátran folytatta bátyja munkáját. Néptribunustársa, Drusus, azonban kezdeményezését elgáncsolta azzal, hogy azt túllicitálta. Azt javasolta,hogy a parasztság ingyen, örök és korlátlan tulajdonba kapja a parcellákat. Így Gracchus sokat veszített népszerüségéből, harmadszor már nem választották meg tribunusnak.

Hiába akadályozták meg azonban a Gracchus-törvények végrehajtását, a kereset nélküli polgárak tömegei és a latifundiumokon egyre növekvő rabszolgahad lázadásának a veszélye napirenden tartotta a földkérdést. A parasztszármazású, a nemességet gyűlölő Márius gyűrte hatalma alá Rómát (i. e.87-ben), őt azonban az arisztokrata Sulla követte, utána Pompejus, majd Cézár állt a világbirodalom élére. Közben Spartacus a fellázadt rabszolgák élén két éven át tartott ki a légiók ellen, majd i.e. 71-ben kivégezték. Végül a köztársaság védőinek Brutusnak és Cassiusnak Phillipinél, majd vetélytársának Antoniusnak Actiumnál (i.e. 31) történő legyőzése után Octáviánus végett vetett a római köztársaságnak és Rómát császárságnak, saját magát imperátornak, Augustus-nak neveztette.

A korlátlan hatalomra törő diktátorok azért, hogy minél több hívet szerezzenek maguknak tulajdonképpen megvalósították Drusus régi javaslatát és a nincstelenek százezreit - különösen veteránjaikat - jutatták földparcellákhoz.

A birodalom fennállásában érdekelt népréteg átmeneti megerősödésének tulajdonítható, hogy az ingatag alapokon épült vilagbirodalom még néhány évszázadon át ( i.u. 476-ig) fennállott. Kétségtelen azonban, hogy a diktátorok és császárok földreformjával párosuló önkény a provinciakban korlatlanul érvényesült.

A császárság fénykorában a római lakosság tíz emeletes bérkaszárnyákban volt bezsúfolva, ugyanakkor a gazdagok palotákban laktak, amelyeket hatalmas magánkertek vettek körül.

Ezért kedvezőbb megoldás lett volna - ha Tiberius Gracchus javaslatának szellemében - Róma telkei nem kerültek volna felelőtlen magántulajdonban, hanem azokra az ingatlanpiaci árakkal arányos értékadó vetettek volna ki.

Konstantin császár, a birodalom új székhelyén, államvallássá nyilvánította a több mind három évszázadon át üldözött kereszténységet és megtartotta a római jogrendet. A közel 400.000 lakosú Bizánc, amely a középkor legjelentősebb metropolisza volt, még egy évezreden át 1453-ig - állt fenn. A földkérdésben a császárok igyekeztek megakadályozni, hogy a nagybirtokok terjeszkedjenek a kisbirtokosok rovására, mert felismerték, hogy a katonaság zömét alkotó szabad parasztokon áll vagy bukik a birodalom. Miután az érvényben lévő törvények ellenére tovább folyt a parasztok földjeinek pénz, csel vagy erőszak útján való összeharácsolása, ezért az évszázadok folyamán a kisbirtokosok egyre inkább növelték a nyomorgó proletárok "seregét", a hadsereg pedig elvesztette megbízhatóságát.

 

 

2. A kereszténység szemléletváltása

A korai kereszténységben az egyházatyák az Ó-testamentum alapján hírdették, hogy a Föld minden embernek közösen adatott, ezért nem kerülhet egyesek korlátlan magántulajdonába.

 

A római birodalom felbomlásával járó nagy társadalmi átalakulásban a kereszténység vallotta az emberek testvériségét, Isten előtti egyenlőségét és lélekben való szabadságukat anélkül, hogy ezeknek az eszméknek a társadalmi gyakorlatban való konkrét megvalósítását célul tűzte volna. Sőt a kereszténység államvallássá nyilvánítása mintegy szentesítette a fennálló társadalmi viszonyokat. Mégis két fontos alapeszméhez makacsul ragaszkodott az új vallás, nevezetesen:

1/ az egyházi közösség kialakításához, amely hierarchikus szerkezetével mintegy a császárság "szellemi árnyékát" képezte, és

2/ Isten és ember között kibontakozó kapcsolathoz, amely Krisztus tanításában, az Újszövetségben fogalmazódott meg.

Az új vallás főbb jellemvonásainak rövid bemutatásánál figyelembe vehetjük, hogy a keresztény vallás kialalakulásában lényegében három elem játszott szerepet:

/a/ az antik filozófiából átvett néhány alapgondolat, amely részben Platóntól, ill. az új-platonikusoktól, részben a sztoikusoktól származott,

/b/ a történelemről és az erkölcsről alkotott korábbi vallási eredetű fogalom; és

/c/ néhány - főként a megváltásra vonatkozó - új nézet.

A kereszténység eszmevilágába az antik filozófiából főleg az idealista hagyományokat fogadták be: pl.a Platón-i "demiurgoszt", a sztoikus sorsvállalást valamint a lélekben való egyenlőség gondolatát - a változatlanul fennálló előjogok okozta társadalmi különbségek mellett. A Szentháromság dogmája pedig nyilvánvalóan újplatonikus hatást tükröz.

Krisztus tanításából Henry George különösképpen emberszeretetét emeli ki és utal arra a sokat idézett metafórára, mely szerint könnyebb egy tevének a tű fokán átjutni, mint egy gazdag embernek a mennyorságba. A fennálló társadalmi és gazdasági viszonyok, a hibás és igazságtalan törvények elfogadását pedig a keresztény tanítás eltorzításának tekintette.

Érdekes összefonódásra utal még Henry George az egyistenhit fennmaradásával kapcsolatban, amikor Mózes-ről tartott előadásában említést tesz a Makkabeusok hazafiságról és hősies ellenállásukról. Fellépésüknek tudható be, hogy az egyistenhit még két világvallásban - a kereszténységben és az iszlámban - fennmaradt továbbá ismét fontos szerephez jutott (az Exódusz idején háttérbe szorult) tanítás a lélekhalhatatlanságáról.

A zsidó hagyományok őrzői előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ha az erkölcsi normák betartása e világon halálbüntetést von maga után, akkor Isten jutalmára számithatnak a túlvilágon. Ugyanakkor a sztoikus filozófia alapelemeire is utal a kínzásokkal szembeni bátor magatartás, amely arról tanuskodik, hogy a lélek halhatatlanságában bízó értelem képes uralkodni a szenvedés felett.

A történelem folyamán a zsidóság olyan sajátos jellemvonást mutatott, amely őket megkülönböztette a többi ókori néptől. Ezek ugyanis, ha legyőzték őket belsőleg is kapituláltak. A zsidók viszont a fogságban is megtartották "kiválasztottságukban" vetett hitüket és meghurcoltatásaikat Isten büntetéseként fogták fel, amelyet hitük vagy a rítusok elhanyagolása miatt érdemeltek ki.

A kereszténység elterjedésének idején Jézus tanítását elsősorban a zsidók körében kívánták meggyökereztetni a zsidókeresztények, akik azonban csak kis szektát alkottak amely a zsidóság történelmi meghurcolása után rövidesen megszünt.

Ugyanakkor új fordulatot eredményezett és a kereszténységet világtörténelmi szerephez jutatta egy római polgárjoggal is rendelkező zsidó - eredetileg Saulus volt a neve - aki felismerte, hogy számos a zsidóságot körülvevő pogány nép - bizonyos orfikus hagyományok alapján - szintén hajlamos a megváltást igérő Krisztus-i tanítás befogadására. Csodaszerű megtérése - pálfordulása - után létrejött a zsidó gyökerektől elszakadó u.n. pogánykereszténység. A "kiválasztott nép" fogalma ezután már nem a zsidó népre, hanem a keresztény hívőkre vonatkozott.

A kereszténység történelemszemléletét a Szent Bibliára alapozta, amely a Teremtéssel kezdődik és a jövőbeni elmuláshoz, illetve a világvégéhez vezet. Megtartotta az új vallás a héber törvények közül a legfontosabbakat, mint pl. a Tizparancsolatot, de a rituális részt már nem.

Az egyistenhit és a túlvilági élet mellett a keresztények még a Messiás megjövendölését (illetve várását) is ebből a forrásból vették át.

Végül még egy igen fontos erkölcsi örökségre is utalhatunk, nevezetesen az igazságosságnak az emberszeretetet is magába fogaló értelmezésére, amelynek előzménye a Mózes-i törvényekben tapasztalható gyakorlatias humánumban rejlik.

A humanizmus e világon való érvényesítése azonban csak erkölcsi követelményként jutott szerephez. A kérdés gyökeres feltárásáról ugyanis a judaizmusban és a pogány-kerestényeknél sincs szó, mert mindössze az alamizsna-adásra szoritkozott a szegények megsegítése. A kereszténységben ez nézet - lényegében a Rerum Novarum-ig - a szegénység elleni küzdelem egyetlen, egyetemes irányelvének számított. Ugyanakkor a legjobb képességű keresztény gondolkodók a római birodalom széthullását feltartoztathatatlannak tartották, ezért nem foglalkoztak az államügyekkel, csak a vallási hitből merítették az erőt a "túléléshez" a földi remények meghiúsulása ellenére. Ezt a szemléletet Szent Ágoston "Isten államáról" (De Civitate Dei) írt műve fejezi mesterien. A világi állam már nélkülözi nála azt az erkölcsi rangot, amellyel az antik gondolkodók felruházták. Szerinte a társadalmat szövetségre lépett egyének alkotják. Így az egyén létezésének - és ez az antik felfogásban elképzelhetetlen volt - már nem előfeltétele a közösség létezése. Saját magunk létezéséről pedig közvetlen bizonyosságunk van. A barbárok megtérítése pedig lehetővé tette mindazoknak a kulturértékeknek az átmentését, amelyet az Egyház az ókori civilizációból magáévá tett. Szent Ágoston a "Vallomásai"-ban az igazság szenvedélyes kereséséről tesz tanúbizonyságot, amelynek birtoklása jelenti számára a boldogságot. Az igazság vonzásában életútja egyszerű emelkedést mutat - eleinte keresi, majd megtérésekor megtalálja az igazságot, melynek minél teljesebb megismérésére szenteli egész hátralévő életét. Nevezetes vitája, amelyet Pelagius-szal folytatott ismét fellángolt amikor Kálvin predesztinációs tanát meghirdette miszerint Isten kegyelmétől függ, hogy ki üdvözül és ki nem.

A Gracchus testvérek által a földkérdés miatt megindított küzdelem, amely a császársághoz vezetett, eleinte viszonylag stabil korszakot eredményezett és lehetővé tette a civilizáció elterjedését a birodalomban. A görögöknél kezdettől fogva két oka volt a civilizáció hanyatlásának - egyrészt a városállamok szüntelen háboruskodása, másrészt a városállamokon belül a szégények és gazdagok közötti szakadék állandó növekedése. A római birodalomban - majd később a német-római császárságban - már csak a második ok maradt fenn. Igaz a háborúk sem szüntek meg csak léptékben növekedtek meg (keresztes háborúk, százéves háború..)

A római birodalom utolsó évszázadaiban meghonosított colonus-okhoz hasonlóan a középkorban Nyugat-Európában is tapasztalható egy az új társadalmi rendben kialakuló folyamat, nevezetesen (a hűbérrendszerben) a nagybirtokosok és a királyi tisztviselők valamint az egyház védelmét keresték a kisbirtokosok. Ilymódon elveszítették a birtokaikkal való rendelkezést, de a használatuk lehetőségét nem. A hűbérrendszer gazdasági alapját a földből kellett előteremteni a jobbágyok egyre nagyobb tömegének.

A nyugat-római birodalom peremtartományaiba egyre erősebben benyomuló germánok független egyénekből álló törzsek voltak, akik vezetőjüket - pl. pajzsra emeléssel - válasaztották meg. A nyugati frankok népjogát összefoglaló lex Salica szerint a közösségnek módjában állt beavatkozni a földtulajdoni viszonyokba. Így egy idegen befogadásáról a közösség döntött mert az részesedést jelentett a földben.

A Földközi tenger pedig, amely korábban a római birodalom belső tengere volt, egyre inkább választó vonalat (ill. térséget) jelentett a frank birodalom kialakulása és az iszlám hódítások között. Ma pedig az Alpok továbbra is bizonyos mértékig "kulturhatárként" szerepelnek.

A középkori Európa mozaikszerű "darabkákból" állt, mezőgazdasági jellegű kis autárk egységekre oszlott. A cserefolyamatok és a közlekedés csak korlátozott mértékben érvényesült. De éppen e téren a kereskedők az áruk forgalmazásával ki akartak törni a földbirtok-centrikus "stabilitásból".

A városok pedig, amelyek a közösségi együttműködés új formái alapján jöttek létre, olyan gazdasági tényezővé váltak, amelyek a földesurak társadalmi funkcióinak ellátására is képesek lettek. A gazdag kereskedők - akárcsak a kialakulóban lévő polgárság - igyekeztek a nemeségbe beolvadni és földet vásárolni vagy szerezni (pl. házasság útján). Ugyanakkor újabb stabilizáló tényező kibontakozását - a nemzetté válást - is elősegitették.

Az egyház megújításának a szükségességét már a XI. században hirdető Damien-i Péter (1007-1072) még a kereszténység zárt egységét féltette Abélard nominalizmusától és ugyanakkor a laikus tudománytól (pl. a nyelvtantól) mert a "nyílt" Európától tartott. A dominikánus Aquinói Szent Tamás Arisztotelésznek a társadalmi rendre vonatkozó tanításából indult ki. Eszerint az egyén a közösség része, a társadalmi egyenlőtlenséget el kell fogadnia és ott kell helytállnia, ahová a rendi hierarchiába került. Azonban jelentős mértékben továbfejleszti Arisztotelésznek az osztó ill. kiegyenlitő igazságosságra vonatkozó megkülönböztetését. Az Isten elméjében lakozó Örök Törvény mintapéldánya minden más törvénynek. Az emberek lelkében ez mint természettörvény szerepel. A törvények tehát nem a világi hatalom közvetlen megnyilvánulásai, hanem annak (az Örök Törvénynek) elveiben változatlan, de korszakonként eltérően fejlődő - etikai normának a közjót szolgáló racionális előírásokban történő megjelentetése. Jelentőségüket Aquinói Szent Tamás azzal is kiemeli, hogy az erkölcs és a pozitiv jogrend kölcsönös érvényesülésének biztosítására a "iustitia legalis" fogalmát vezeti be, amely lehetővé teszi az egyén számára az adott társadalom törvényes rendjébe való beilleszkedését.

Összefogalásképpen megállapíthatjuk hogy a római birodalom nagy hóditásait és azok megszilárdítását a patriciusok és a plebejusok összefogásának, a vagyoni megoszlás rendeződésének, a közös földek közhasznú kezelésének és anyagilag jómódú, politikailag viszonylag független középosztály keletkezésének köszönhette. A szüntelen hadviselés folytán azonban Róma - majd később Bizánc és a német római császárság - egyre inkább katonaállammá szerveződőtt, amely a legfelsőbb vezetőréteg parancsuralmi rendszerévé fejlődött megteremtve ezzel a nemzet-állam kibontakozásának lehetőségét. Azonban mindaddig amíg nem a nagy tömegek gazdasági érdekeit hanem csak az uralkodó réteg hatalmi törekvéseit érvényesítik a politikai intézményekben addig az újabb birodalmak ugyanúgy letűnnek mint Róma vagy mint az ókor többi nagy birodalma.

 

 

c / Az Újkor főbb gondolatáramlatai

"A tudás hatalom"

/Francis Bacon/

 

 

1. A Reneszánsz és a Reformáció

 

Az Újkort megnyitó események közé sorolhatjuk Konstantinápolynak a törökök által történő elfoglalását (1453), amellyel egyrészt az olasz városok világkereskedelmét fenyegették, másrészt a hazánkon át indított újabb előretörésükkel Közép-Európa meghódítását tűzhették célul. Ugyanakkor a spanyol és portugál hajózás nyomán a nyugat- európai országok, - az oceánjáró utak megnyitásával - új gyarmati területek meghódítására törekedett. A nyugati civilizáció ezzel fokozatosan az Atlanti Óceán térségére helyeződött át, a Földközi Tenger pedig ezután ennek a térségnek mintegy déli határát képezte.

Az Új-világból érkező kincsek azonban nem enyhítették Európa népeinek gazdasági helyzetét. Ennek legjobb bizonyítéka a sok helyen fellángolt parasztháborúk. Az Amerikából beáramló nemes ércek viszont mélyreható változást idéztek elő Európa pénzviszonyaiban, mert a pénzoldalról támadt bőséggel inflációs hatást gerjesztettek.

Az Újkorra alapvetően jellemző az Egyház hatalmának visszaesése és a tudomány fokozatos térnyerése. A két jelenség azonban nem volt szinkronban; az Egyház uralma ellen kivívott gondolatszabadság megelőzte a tudomány elismerését.

Miután a dogmáról kiderült, hogy szinlelt tudás, az Újkor emberének meg kellett tanulnia együttélni a bizonytalansággal, amely különbözöképpen nyilvánult meg európaszerte.

Franciaországban pl. a szkepticizmus fémjelzi Montaigne- nek (1533-1592) "Esszék" c. művét. Az Egyháztól való emancipálódás - különösképpen Olaszországban - az egyének már-már anarchiába torkoló felszabadulásához vezetett, ami a géniuszok kibontakozását segitette elő a művészetben. Talán Savonarola kivételével, senki sem akadt, aki a közügyek érdekében tenni kívánt volna valamit.

Az erkölcsi és politikai labilitást viszont Niccolo Machiavelli "A fejedelem" c. műve (1515) tükrözi a legjobban, amelyben kifejti, hogy a politikában (és a gazdasági életben) a siker minden eszközt szentesit, az erkölcsi normák nem befolyásolhatják a politikust.

Ezzel szemben az Észak-Európai. Reneszánsz nem volt sem erkölcstelen, sem anarchikus. Két úttörő humanista emelkedett ki egy olyan korban, amelyben csak a győzelem vagy a vértanúság jelentett alternatívát: Erasmus és Mórus Tamás. A ˇ"Balgaság dicséretének" (1509) szerzője - miután életét előbb Louvain-ben, majd Basel-ben töltötte - a valóságban is ingadozott a vallás kérdésében, ezért társadalomfilozófiáját az óvatosság jellemzi.

Vele ellentétben Mórus Tamás bátor jellem volt: megtagadta a hűségesküt VIII. Henrik-nek, mint az anglikán egyház fejének és ezért a király kivégeztette. Leghíresebb művében az "'Utópiá"-ban (1516) - akárcsak Platón-nál - minden tulajdon közös, mert kommunizmus nélkül nincs egyenÍőség. A család patriarchális jellegű, az állam pedig a képviseleti demokrácia alapján müködik. Államfője a fejedelem, akit zsarnokság esetén meg lehet buktatni. Ha a városok túl népesek lesznek akkor újakat kell alapítani, akárcsak új farmokat vidéken. Nincs azonban utalás arra, hogy mi történik akkor, ha már nem marad felosztható föld.

Az észak-európai Reneszánsz jellegzetes velejárója volt azonban a Reformáció, amely - több mint egy évezred után - visszaállította azt a kulturális (ill. földrajzi) határvonalat, amely a római birodalmat elválasztotta a barbár germán törzsektől.

Montesquieu nemcsak a klimatikus viszonyokkal igyekezett magyarázatot találni erre az elkülönülésre, hanem arra is utalt, hogy az észak-európai népeket jobban jellemzi a szabadság szelleme és ezért nem kívántak látható vezetőt vallási szervezetük élén.

Luther és Kálvin egyaránt visszatért Szent Ágostonhoz, de főleg a lélek és Isten viszonyával foglalkozó tételeihez. Az Egyházra vonatkozó tanítását ugyanis elvetették mivel az Egyház hatalmát korlátozni kívánták. A predesztináció tanításával a lélek üdvösségét igyekeztek függetleníteni a papok közbenjárásától. Azok a protestánsok, pedig, akik az Új-korban kibontakozó individualizmust komolyan vették, ugyanúgy felléptek a király "vallási fennhatósága" ellen, mint az Egyházéval szemben. Ez megosztotta a Reformáció erőit, melynek kezdeti sikereit ellensúlyozta a Loyola-i Szent Ignác által alapított Jezsuita-rend müködése is.(1540) A szigorú fegyelmen alapuló szervezet tagjai Szent Ágoston minden tételét tagadták, amit a Reformátusok elfogadtak. A szabad akaratot hirdették a predesztinációval szemben és azt állították, hogy az üdvözülés nemcsak kegyelem dolga, hanem annak megfelelő emberi cselekedettel is párosulnia kell.

A Reneszansz teljes mértékben romba döntötte a római birodalomról a középkorban kialakított csillogó képet, amelyet a német- római császárságban kíséreltek meg feleleveníteni. Ezzel szemben az európai civilizáció egyre inkább multipoláris, nemzeti jelleget mutatott fel, amelyben az abszolút uralkodók hatalmukat a kiváltságosok (a Mórus Tamás által henyélőnek tartott nemesség és főpapság) társadalmi rétegének erősitésével igyekezték megszilárditani.

A XVI. és XVII. században a földművelő nép sorsa olyan mértékben rosszabodott, amilyen mértékben a földtulajdon egyre kevesebb kézbe összpontosult. Az adófizetésre kötelezett parasztoktól a nagybirtokosok olcsón vásárolták meg az elzálogositott kisbirtokokat, amelyek - amint az ő tulajdonukba kerültek - adómentessé váltak. Ilymódon hatalmas latifundiumok keletkeztek.

Az újvilág felfedezésének pedig kettős gazdsági eredménye lett. Egyrészt az árucsere-forgalom a földközi tengerről az oceánokra helyeződőtt át, másrészt az Amerikából beáramló arany és ezüst a pénz vásárló erejét csökkentette és jelentős inflációt idézett elő.

Az arany bőség következtében pedig az uralkodók egyre kevesbé tartottak igényt a földművelők katonáskodására, helyettük inkább zsoldos hadsereget fogadtak fel.

Franciaországban a XVI.század óta a jobbágy örökbérletben művelte a reá bízott földet, amelyet eladhatott, albérletbe adhatott, elzálogosithatott, gyermekeire örökbe hagyhatott. Az agrárszektor örökbérleti formája a francia forradalomig fennmaradt. Ezért ezt az országot - pl. Angliával ellentétben - a kisparasztok hazájának tekintették. Viszont ebből még nem sok jó származott a kisbirtokosokra, akik - Colbertnek az uralkodóhoz írt egyik feljegyzése szerint - mély nyomorban éltek. A királyi udvartartás fényűzésére, a hadviselésre, a bürokráciára fordított kiadások fedezésére kellett előteremteni a megfeleő kincstári bevételeket, ami az államférfiak legfőbb gondját okozta ebben a korszakban. Így találóan állapíthatta meg az egyik püspök, hogy "Franciaországban a nemesség az államot vérével, a papság imájával és csak a nép szolgálja pénzével."

A XVII. század közepén a vallásháborúk okozta kifáradás előtérbe helyezte a toleranciát. A harmincéves háború mindenkit meggyőzött arról, hogy végső győzelmet egyik fél sem arathat. Az egyes országok vallási különbözősége miatt lehetővé vált, hogy a hivők hazájukat elhagyják és hitüknek megfelelő országban telepedjenek le.

A teológiai viták hevessége mellett - egy újabb tényező: a tudomány - zárkózott fel a világi és a vallási hatalom mellé. Jelentős eltérés mutatkozott ugyanis az abszolút bizonyosságon nyugvó, a teljes gondolatrendszert átfogó vallási dogma és a valóság egy-egy mozzanatát vizsgáló tudományos szemlélet között, amelynek tételeit az újabb tapasztalatok állandóan módosíthatják.

A tudomány segítségével az emberiségnek a világ megismerésében mutatkozó előre-haladása olyan lett, mintha egyetlen ember öregedne évszázadokon át.

Az elméleti tudomány mellett, amely a világ megértését tűzi célul megjelent - eleinte csak a hadi tudományban - az alkalmazott tudomány is, amely a külvilág megváltoztatását teszi lehetővé. Az általunk felismerhető, tapasztalataink alapján kialakított világ azonban a Természetnek csak nagyon kis "zúga", amelyet ha képzeletünk segítségével felnagyítunk, akkor egy olyan kört kapunk, amelynek középontja mindenhol van, kerülete pedig sehol sem található.

A Reneszansztól kezdve - Pascal szerint - a császárság és az Egyház középkori dualizmusa helyett hatalmi háromszög alakul ki. Igaz viszont, hogy pl. Archimédesz már az ókorban sem csaták megnyerésével, hanem találmányaival akart kitűnni, amelyekkel gazdagította az emberiség szellemi örökségét. Krisztusnak viszont sem földi hatalomra, sem találmányokra nem volt szüksége, mégis erkölcsi fényével káprásztatta el lelki szemeinket.

A XVII. században azonban nemcsak a tudományban, hanem a filozófiában is jelentős - de néha tragikus következményekkel is járó - előrehaladás tapasztalható. Ennek alapvető jellege az individualizmus és a szubjektivizmus, amelynek szellemi gyökerei a szofistákhoz illetve Szent Ágostonhoz vezetnek vissza.

A modern filozófia egyik úttörőjének René Descartes-ot (1596-1650) tekintjük, aki egy személyben volt filozófus, matematikus és természettudós. Iskoláit egy jezsuita kollégiumban (Chartres-ban) végezte, ahol különösen jól megalapozhatta matematikai tudását. Az indukcióban rejlő hibalehetőség elkerülése végett a dedukció kiinduló pontját kételymentessé kívánta tenni. Ezért saját létének bizonyosságára hivatkozott.

Az ismérveként elfogadott két, szubjektív jellemvonás mellett a tapasztalat fontosságára is utalt. Meditációiban megállapítja, hogy egyes gondolatai a dolgok figuratív képei és egyedül ezeket illeti meg a képzet elnevezés. Más gondolatok azonban az előbbiektől eltérő formákkal rendelkeznek - amikor állítok vagy tagadok, illetve amikor akarok vagy félek, mindig megragadok ugyan egy bizonyos dolgot, mint gondolatom szubjektumát, ám a dolog hasonmásán felül valami mást is átfog gondolkodásom. Az ilyen esetek egy részét az ítéletek, másik részét pedig az akarások vagy az affektusok képezik. Descartes tehát felismeri, hogy minden olyan tapasztalat, amelynek ilymódon közvetlenül tudatában van, bizonyos értelemben az ővé, és neki léteznie kell ahhoz, hogy ilyen tapasztalatai lehessenek. Az egész világot ilymódon az értelem útján a "velünk született eszmék" segitségével kívánta rendezni a gyakorlati élet terén is. Azonban az értelem túlzott dicsőítése miatt Franciaországba már nem térhetett vissza és Krisztina svéd királynő udvarában halt meg.

Ugyanakkor Angliában a politikai események felgyorsultak: az 1640-ben elindított forradalom a király kivégzéséhez (1649), majd Cromwell Lord Protector-i kinevezéséhez, 1660-ban pedig a restaurációhoz és végül az 1688-as dicsőséges forradalomhoz vezetett.

Több mint egy évszázaddal Mórus Tamás halála után az angol politikai élet egyik jelentős képviselője, Thomas Hobbes átfogó jellegű társadalmi művében a "Leviatán"-ban (1651) fejtette ki nézeteit

Tekintettel arra, hogy a közösséget két szélsőséges veszély fenyegeti - az anarchizmus és a despotizmus - ezért Hobbes elsőbbséget adott az állam összetartó erejének az egyén érdekeivel szemben, sőt még a különböző osztályok ellentétes érdekeire sem utalt. Vele ellentétben viszont a Puritánok a zsarnokság ellen léptek fel. Henry George kiemeli a "Leviatán"-ból azt a hasonlatot, amely szerint az állam nem más mint az egyes emberekből létrejött hatalmas "mesterséges ember". Ennél a politikai integrációnál azonban alapvetőbb - és kronológiailag is megelőzi azt - a gazdasági kapcsolatok rendszere, amelyet Henry George a "nagyobb Leviatán"-nak nevez el. A politikai rendszer ugyanúgy viszonylik a gazdasági együttműködési hálózathoz, mint az emberben a tudatos magatartás a vegetativ tevékenységhez. A gazdasági kapcsolatok, létrehozásához nincs szükség általános megegyezésre, mert azok a természet törvényei szerint működnek, függetlenül az őket hátráltató vagy előmozditó politikai akcióktól. Hobbes-nál a társadalmi szerződés nem a polgárok és az uralkodó között jön létre, hanem csak a polgárok között azért, hogy a többségi akaratot elfogadják, de az alattvalóknak semmiféle joguk nincs a lázadáshoz.

Az államok közötti viszonyról Hobbes a "Leviatán"'-ban nem tesz említést, ezért feltelezhetően itt is érvényesül a "bellum omnium contra omnes" (mindenki mindenkinek ellensége) mint alapvető állapot, akárcsak eredetileg az állampolgárok között. A szabadáság olyan meghatározása, miszerint az a mozgásnak minden külső akadálytól való mentességében nyilvánul meg, lényegében a természeti törvények érvényesülését jelenti, vagyis tulajdonképpen a hozzájuk való alkalmazkodás követelményét. Akaratunk megnyilvánulásai pedig okokra vezethetők vissza ezért szükségszerűek. Társadalmilag az alattvalók akkor cselekedhetnek "szabadon", ha olyan ténykedéseket hajtanak végre amelyeket az uralkodó törvényhozása nem szabályozott. Ez nem jelenti az uralkodói szuverenitás csorbítását, mert a törvények bármikor kiterjeszthetők ezekre a területekre is. Az alattvaló tehát csakis olyan jogokkal rendelkezhet, amelyeket az uralkodó szándékosan meghagy nekik.

Az uralkodóra nem vonatkoznak a polgári törvények, büntető jogát pedig nem az igazság alapján szolgáltatja, hanem ezért mert letéteményese annak a szabadságnak, amely megillette az embereket a "természetes" állapotban, amikor mindenki saját magának szolgáltatott igazságot.

Hobbes pollitikai nézeteivel szemben Baruch Spinoza (1632-1677) az alattvalók lázadását jogosnak tartja, ha az uralkodó zsarnokká válik.

Főművében az "Etiká"-ban formailag az Euklidészi geométria rendszerét követi vagyis tételeit definíciók, axiomák és teorémák láncolataként mutatja be. A szükségszerűség uralkodik a Természetben és az erkölcsi világban egyaránt, ezért az emberi cselekdetekben nem játszik szerepet a szabad akarat és ugyanakkor nincsenek véletlenek a fizikai folyamatokban. Erkölcsi felfogásában bizonyos vélemény-nyilvánitást ugyan megenged és bemutatja, hogy miképpen lehet "nemesen" élni, ha felismertük cselekvéseink korlátait.

Spinoza panteista rendszerében csak egyetlen szubsztancia létezik: Isten (vagy a Természet), amelynek végtelen sok attributuma (tulajdonsága) van, jóllehet mi ezek közül csak kettőt ismerünk - a kitejedést és a gondolkodást. Mindkettő az emberben együtt és egymással párhuzamosan nyilvánul meg. Minden egyéb vagyis a dolgok, a mozgások, amelyeknek száma szintén végtelen az egységes szubsztancia móduszai. A tények megismerésével azonban csak véges dolgokhoz jutunk, amelyeket logikai vagy fizikai határaikkal definiálunk vagyis minden meghatározás egyben tagadás is.

Spinoza panteizmusa az újkori tudomány eredményeivel összhangba hozható, ezért manapság a környezetvédők egyre inább vallják, hogy a természetet egységben kell szemlélnünk és ezért a "környezetvédelmi etika" megkívánja, hogy saját jól felfogott érdekünkben az ember-természet viszony meghatározását az eddigitől eltérő (u.n. holisztikus) alapokra helyezzük. A környezetnek törvényes védelmével együtt meg kell változtatni magatartásunkat is a természeti adottságok korlátlan kiaknázását illetően, ami új fejezetet nyít az emberiség szellemi életében. Spinoza már kimondta, hogy a föld nem lehet magántulajdonban és a helyes társadalmi megoldást is körvonalazta.

Ezzel ellentétben, a nagytehetségű matematikus és polihisztor G.W. Leibniz (1646-1716), aki nem törekedett olyan szellemi önállóságra mint Spinoza, ugy vélte, hogy a társadalmi renden nem szükséges változtatni mert, a lehetséges világok legjobbikában élünk.

 

 

2. A Felvilágosodás kora

 

"A liberalizmus kísérletet tesz a társadalmi rendnek irracionális dogmától mentes kialakítására, olyan minimális korlátozással, amely még szükség a közösség összetartásához."

B.Russell

 

A LIBERÁLIS TÁRSADALOMFILOZÓFIA első átfogó, ismertetését korának talán legbefolyásosabb gondolkodója John Locke (1632-1704) vázolta, aki jelentős érdeklődést tanúsított általános filozófiai kérdések iránt. Pályafutása szerencsésen alakult mert Angliában a dicsőséges forradalom következtében a liberális irányzat került hatalomra 1688-ban. Így politikai nézetei - Montesquieu néhány elvével kiegészítve - alapul szolgáltak nemcsak az újkori angolszász alkotmányoknak hanem például még 1871-ben Franciaországban is a III. köztársaság alkotmányának.

Liberális gondolkodásmódja egyúttal jellemezte általános filozófiai nézeteit is, amennyiben azok mindenfajta dogmatizmustól mentesek. Főművében az "Értekezés az emberi értelemről", amelyet 1687-ben fejezett be, az emberek természetes egyenlőségét kívánta ismeretelméletileg megalapozni. Elménk születetésünkor üres lap, ideák nélkül. Ismereteinket a belső reflexióból, önmegfigyelésből és főleg a külső érzéklésből, benyomásokból szerezzük. Ezekből előbb egyszerű ideák keletkeznek, amelyekből értelmünk összetetteket képez. Az igazság megközelítésében csak saját magunkban, Istenben és a matematikai igazságokban lehetünk bizonyosak. A racionálisan gondolkodó ember minden vélemény-nyilvánitásában a kétely bizonyos mértéke vegyül. Ezért nyilvánvaló számára a vallási tolerancia, a képviseleti demokrácia és a laissez faire, mint a gazdaság szabályozója.

A kormányzásra vonatkozó két tanulmányában, amelyet közvetlenül az 1688-as diadalmas forradalom után publikált egyrészt a dinasztikus monarchia elvének kritikájával foglakozik, másrészt pedig azzal, hogy miképpen alakíthatja ki a társadalom a polgári kormányzatát.

Locke első tanulmányában Filmer, R. nézeteivel foglalkozik, aki a királyok Istentől származó, öröklődő uralkodási jogát kívánta megalapozni és az emberi szabadságjogokat vallásellenesnek bélyegezte. Már Hobbes is fontosnak tartotta, hogy az abszolút királyi hatalmat nemcsak erőszakkal kell biztosítani, hanem azt meggyőző érveléssel is alá kell támasztani. A középkorban viszont az Egyház és az uralkodók közötti küzdelemben is már felmerültek olyan érvek, amelyek nemcsak a pápa érdekeit támasztották alá, hanem egyúttal az alattvalók önkormányzati jogát ( ill. a szubszidiaritás elvét) is előtérbe helyezték. Ezért Filmer pusztán az atyai hatalommal azonosította a királyokét. Ádámot és a Pátriarchákat is királyoknak tekintette. A gyerekek pedig sohasem szabadulnak meg az atyai hatalomtól, még akkor sem, ha már nagykorúak és ők tartják el a szülőt. Az öröklődési elv azonban a gazdasági életben fennmaradt. Jelenleg Kaliforniában - írja Bertrand Russell - még számos olyan nagybirtok létezik, amelynek tulajdonjogát a spanyol király adományozta. Ő ugyanis azért volt képes ilyen földjuttatásra mert annak idején.

a./ SpanyolorsZágban a Filmer-elméletet követték és

b./ az indiánokat fegyveresen űzték el azokról a területekről.

Második tanulmányában Locke egy természetes állapotot tételez fel, amely megelőzi a kormányzás bármilyen formáját és amelyben a természetjog uralkodik. Ebből az állapotból a társadalmi szerződés segítségével jut el a társadalom a polgári kormányzás létrehozásához. Azonban ha az uralkodó zsarnokká válik, akkor a szuverenitás visszaszáll a népre. Új törvényeket kell hozni - a többségi elv alapján - amelyek a társadalom javát szolgálják. A polgári kormányzás előnye a magántulajdon védelme és az önbíráskodás megszüntetése. A tételes törvények tehát a magán- és közérdek egyeztetését szolgálják.

Locke lényegében demokratikus megoldást javasol, de a polgárjogot a vagyontárgyak tulajdonlásához köti és ezzel a nőket, a gyereket, a szegényeket és a rabszolgákat az emberi jogokból kizárja.

A földtulajdonnal kapcsolatban megkülönbözteti magát a földhöz való jogot, amely az embereket közösen illeti meg, valamint a földön elvégzett munkákat, amelyeknek eredményén az egyén kizárólagos jogot szerez. Elvi álláspontját azonban nem kívánta alkalmazni az akkori angol földhelyzetre és megelégedett azzal az általános megállapítással, hogy az egyén annyi földdel rendelkezzen, amit saját maga meg tud művelni.

Angliában a XVII. század végén a földesurak birtokolták a termőföldek zömét és a parasztoktól természetben - gyakran feles alapon - vagy földjáradékként hajtották be részesedésüket. Létezett még - a középkor maradványaként - a falvak közös földje /commons/, amelyeken a parasztok saját megélhetésüket biztosíthatták. Ez azonban gazdasági hatékonyság szempontjából meglehetősen kifogásolható rendszer volt és ezért már VIII. Henrik, majd utána Cromwell is megkezdte a közös földek felszámolását. Ez a privatizálási folyamat egyre nyomasztóbbá vált a XVIII. sz. második felében, amikor a toryk a Parlament mind két házában többségre jutottak. Emiatt az agrárnépesség egy része kénytelen volt munkaerejét a létminimumnak megfelelő bérért a fejlődő ipar rendelkezésére bocsátani. A földjáradék útján pedig továbbra is olyan jövedelemhez jutottak a földtulajdonosok amelyet anélkül élveztek, hogy bármit is fordítottak volna rá a maguk részéről (meg nem szolgált jövedelem: unearned increment).

Az európai kontinensen a XVIII. században lényegében örökösödési háborúkat vÍvtak egymással a különböző dinasztiák. Azonban Locke haladó eszméinek elterjedése Franciaországban - ahol Spanyolországgal együtt az erősen központosÍtott, abszolút monarchia "virágzott" - forradalmi lendületet váltott ki, sőt végülis forradalomhoz vezett.

A Újkorban az addig tapasztalható arany és ezüst okozta infláció után Franciaországban következett be az első papírpénz-infláció. XV. Lajos gyermekkorában Orléans-i Fülöp régensként uralkodott és az ország gazdasági vezetésével John Law skót bankárt bízta meg, aki 1716-ban engedélyt kapott jegybank alapítására, amelyből állami bank lett 1718-ban. Law nézete szerint csak az államfőnek van szüksége ércpénzre, az alattvalók számára megfelelnek a bankjegyek, sőt még azt is megállapította, hogy nem a király bankja az adós, hanem ő a hitelező. A Louisiana gyarmat kiaknázására a bank által szervezett részvénytársaság folytonos tőkeemelése és a várható sovány osztalékok miatt pánik tört ki: mindenki szabadulni akart a részvényektől. A bank csődje után bekövetkezett az állam csődje is és Law- nak 1720 decemberében menekülnie kellett az országból

Az angol társadalmi tapasztalatok eszmei terjesztésével viszont Voltaire foglalkozott. Ezzel kívánta előre mozdítani hazájában a civilizáció előrehaladását akárcsak a Fiziokraták részéről de Gournay, aki javasolta a "laissez faire, laissez passer" szabadkereskedelmi elv érvényesítését.

Henry George nagyrabecsülte a francia felvilágosodás képviselőit és különösen a Fiziokratákat, akiket a klasszikus közgazdaságtan megalapozóinak tekintett.

F'rancois Quesnay (1694-1774) XV. Lajos udvari orvosa, a gondolkodók egy kis csoportjával a társadalom alapvető problémáit vizsgálta, nevezetesen a szabadság elérésének valamint a szegénység felszámolásának a kérdését. Főművében a "Tableau Éconoique"-ban (Gazdasági táblázat) a gazdasági élet "makroszintü" körforgását szemlélteti. Alapvető termelési tényezőnek a Földet tekinti és megállapítja, hogy megműveléséból származik minden gazdagság. A föld megműveléséből u.n. "tiszta hozadék" keletkezik (produit net), amely lényegében a földjáradéknak felel meg. Ennek a meg nem szolgált jövedelemnek a földtulajdonosoktól való elvonására az egyetlen adó (l'impot unique) bevezetését javasolja. Az agrárszektort tekintette az egyetlen termelő ágazatnak - szemben a többi "steril" ágazattal - habár a gyakorlatban a manufakturákat és a kereskedelmet is hasznosnak tartotta mivel a javak előállításával és forgalmazásával kapcsolatban a szabadadkereskedelem biztosítását látta szükségesnek. Quesnay "Le droit naturel" (Természetjog) című művében pedig megállapítja, hogy mindenegyes ember saját szabadsága addig terjed amíg embertársainak hasonló jogát nem korlátozza.

Az emberiség fennmaradása ugyanis a fizikai és erkölcsi törvények betartásától függ, amelyeknek összeegyeztetéséről a felvilágosult uralkodó gondoskodik. Így gondolkodott Turgot is, aki "Észrevételek a javak képződéséről és elosztásáról" (1776) című írásában azt tanította, hogy a leghasznosabb bel- és külkereskedelmi politika a verseny teljes szabadságának biztosításából áll. Szintén felismerte - akárcsak Adam Smith - a munkamegosztás döntő előnyeit és gazdasági törvényként kimondta azt, amit Ricardo munkabérelméletének nevezünk, éspedig: "A munkabér a munkások versenye miatt a megélhetésre szorítkozik, csak az életfenntartást keresik drámeg". Helyesen ismerte fel, hogy a földjáradék - továbbá a telek és bányajáradék is - olyan jövedelem, amelyet a közösség elvonhat, anélkül, hogy a termelést csökkentené vagy drágítaná. A Fiziokraták bíztak abban, hogy az igazságos felvilágosult uralkodó szivén viseli népe sorsát ezért remélték hogy több eséllyel valósíthatják meg segítségükkel eszméiket így nem mondták ki, hogy a föld magántulajdonát meg kell szüntetni. Ezt megtette Rousseau, aki a jelentős állami földtulajdon kialakítása mellett még azt is hirdette, hogy a többit (az államositásból kimaradt területeket) egyenlő mértékben osszák meg kisbirtokként (háztáji).

Ugyanakkor azonban Rousseau a romantikus irányzat első támadását indította a racionalizmus XVIII. századi építménye ellen. Írásmódja szenvedélyes és szónokias. A társadalmat a vallomások feltárásával kívánta megvilágítani. Műveiben sem következetes, sem rendszerező nem volt, mégis a kormányzattal foglalkozó írásaival szerezte filozófusi hírnevet. Jelentősége azonban nem a gondolati rendszerében rejlik, hanem inkább eszmék felvetésében, amelyeket mások - eltérő módon - kapcsoltak össze. Az "Értekezés az emberek közötti egyenlőség eredetéről és alapjairól", (1755) valamint a " Társadalmi szerződésről" szóló művében (1762) abból indult ki, hogy egyrészt az ember természeténél fogva jó, csak a civilizáció intézményei teszik rosszá, másrészt a kormányzat csak akkor igazolt, ha biztosítja a nép szuverenitását. Elutasította a képviseleti demokráciát, mert látta, hogy ez a rendszer abszolút hatalmat ad a többségnek. A közvetlen népképviselet azonban csak kis államokban működőképes (pl. svájci kantonok). A nagyobb államok esetében a föderációt ajánlotta. Meghatározott olyan kulcsfogalmakhoz mint a "közakarat" és az "általános akarat". Az előbbi olyan emberek testülete, akik eljutottak közös érdekeik felismeréséhez, az utóbbi az önös egyéni akaratok puszta összegzése.

A fogalmi szétválasztás azonban nem csökkenti csak árnyaltabbá teszi a közvetlen népszuverenitás nyilvánvalóan forradalmi implikációit.

Az egyéni szabadság teljes érvényesülésére irányuló nevelési elvei az "Émile"-ben találhatók (1752) amely a minden szankció nélküli társadalmi életet és a "természetes vallás"-t mutatja be. A társadalmi megegyezéssel pedig az ember olyan mértékben adja fel egyéni szabadságát, amilyen mértékben polgári és erkölcsi szabadsághoz jut. A közösségben a legfontosabb a népszuverenitás, amely nem azonos az egyéni akaratok összességével (általános akarat), hanem a közjó megtestesítője. Ha valaki nem veti alá magát a közjónak, akkor a közösségnek joga van kényszert alkalmazni (a közakarat nevében) vagyis kényszeríteni, hogy "szabad" legyen, A szabadságnak eme "rajongó" szeretete miatt az uralkodóhoz "kapcsolódó" fiziokrata reformokat nem értette meg.

Az értelem háttérbe szorítása az érzelmekkel szemben már Pascalnál is tapasztalható, de csak a hit kérdésében. A közakaratnak olyan felhatalmazása pedig, hogy az egyén akaratát semmibe veheti az "alattvalói" nézethez vezetett, amely az egyén lojalitására tart igény mint pl. Pestalozzinak a misztikus nacionalizmuson alapuló neveléstanában. Azonban - filzófiai szempontból - az "irracionális" érzésvilágunk előtérbe helyezése ellentmond civilizációnk haladási törvényének és objektív érveléssel sem támasztható alá.

Miután Rousseau-nak 1762 után menekülnie kellett Genfből, Angliában David Hume nyujtott neki segítséget, de üldözési mániája miatt visszatért Parisba, ahol nagy szegénységben halt meg.

A társadalmi egyenlőtlenség megszüntetésére azonban sem Locke, sem a Fiziokraták nem javasoltak megfelelő konkrét intézkedést. A francia forradalom viszont a feudális rendszer teljes lebontásával példát mutatott a többi európai népnek. Az 1793-as alkotmányozás idején kibontakozott Condorcet és Robespierre konfrontációja. Ettől kezdve különül el egymástól a szabadelvű és a szocialista jogfelfogás. Condorcet a személyes szabadság garanciájaként védte a tulajdonjog természetjogi stástusát, míg Robespierre az egalitáriánus eszmék illetve a társadalmi igazságosság nevében támadta azt, és követelte a magántulajdon állami kontrolját. Kiderült azonban, hogy a nép szuverenitása, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi vajmi keveset érnek, ha a megélhetéshez való jog nincs mindenki számára biztosítva. A nemesi előjogok eltörlése után, az alkotmányozó gyűlés sajnos nem tett különbséget a földtulajdon és a többi javak tulajdona között. A polgárok földbirtokait pedig nem értékük, hanem hozadékuk alapján adóztatta meg.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés ugyanakkor eltörölte a céhrendszert és kimondta az iparszabadságot. Az állam azonban ebben sem volt következetes. Az ipart és kereskedelmet továbbra is monopóliumokkal és vámokkal igyekezett támogatni - hiába mutatták ki korábban a fiziokraták, hogy ezt csak a fogyasztó tömegek kárára teheti.

A francia forradalomnak véget vető Napóleon pedig végi sarcolta Európát, saját dinasztia megalapítására törekedett és bukása után a bécsi kongresszuson az udvarok a "régi iskola" diplomáciája szerint mérföldek és telekszámok szerint mérték a népeket, mint a lélektelen lényeket.

Jelentős fordulatot eredményezett ezzel egyidőben a filozófiában Immanuel Kant (1724-1804) fellépése aki először kozmogóniájával (Kant-Laplace elmélet) tűnt ki, majd a kritikai filozófiáját - az empirizmus és a racionalizmus - hatása alapján azok szintéziseként alakította ki. Az európai filozófia e két főáramlata egyrészt Locke és Hume útján hatott rá, másrészt Descartes kezdeményezése Leibniz és Wolff műveiben jutott el hozzá. Szerinte megismeréseinket nemcsak a dolgokból származó érzetkomplexumok miatt, hanem már eleve - saját tudatunk rendező tevékenysége alapján - érzékeljük tárgyként. A kanti filozófia egyik alapfeltevése ugyanis, hogy az érzéklés és a gondolkodás két különböző dolog. A tapasztalatból nyert a posteriori fogalmakkal kapcsolatban a hagyományos empirizmust követi, azonban ahogyan az a priori fogalmakról és az eszmékről számot ad, az a kritikai filozófia sajátos jegye. Cselekedeteink objektivitásához a megismerő alanyban a priori meglévő tér és idő járul. Lelkiismeretünk követelménye pedig, hogy kategorikus imperativuszként (feltétlen parancsként) kötelességtudatunk szerint cselekedjünk és a törvényeket kövessük. Társadalomfilozófiáját illetően megállapítja, hogy "az ember társait nem jól viseli el, de tőlük (társaslény mivolta miatt) teljesen elszakadni nem tud". Rousseauhoz hasonlóan a közérdek elsőbbségét hírdette a magánérdekkel szemben. Ennek alapján egy világméretű polgári jogállam kiépítését tűzte célul. Nem véletlen tehát, hogy Kant éppen a Jakobinusok terrorja idején tartottata szükségesnek megírni tanulmányát az örök békéről, amelyben a szabad államok föderációját sürgette, egy háborút megtiltó konvenció alapján.

Az u.n. "objektív'" idealizmus legjelentősebb képviselője - Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) elhagyta Kant kritikai idealizmusát és "A szellem fenomenológiája" (1807) c. művében - amely rendszerének mintegy a bevezetője - a létet és a gondolatot azonosította.. Filozófiájának alapkérdése: hogyan lehetne a keresztény tanítást az "emberetelen" vonásokat tükröző tényleges társadalmi életbe is átvinni, hogyan találhatna az egyén megbékélést a valósággal? Az antinomiákból kiindulva, amelyek Kant szerint akkor keletkeznek, ha az eszméket az objektiv valóság jellemzőiként kezeljük, Hegel a dolgok világának önellentmondásos jellegére következtetett, amely az eszme dialektikus rekonstrukciója révén oldható fel, olyképpen, hogy az a történelmi folyamatban a tézistől az antitézishez, majd a kettő szintéziséhez vezető szükségszerü mozgásként írható le.

Főműve az "Enciklopédia", (1817) három részből áll - a logikából, a természetbölcseletből és a szellemfilozófiából. A természet örök körforgásában a létfokok - a mechanikai, fizikai és szerves-fizikai szféra - nem egymásból következnek, hanem egymásra épülnek. A legmagasabb fokon álló ember az időtlen természeti létből átlép a történelem területére, amelyben a szabadságot valósítja meg és ideológiai formákban (művészet,vallás,filozófia) tudatositja saját fejlődését.

Már a Fenomenológiában foglalkozik az úr és a szolga dialektikájával és megállapítja, hogy a munkatevékenységben eszmél önmagára a szolga, a henyélő úrral szemben. A klasszikus közgazdákkal pedig egyetért abban, hogy a munkamegosztás a kapitalista társadalom szükségszerű velejárója. Viszont az ember lényegéhez tartozik, hogy szubjektum vagyis viszonyul a dolgok világához. A munka tárgya -- vagyis a munkának a szükséglet és annak kielégitése közé való beiktatása - hozza létre a szubjektum-objektum viszonyt. A munka ilyen jellegű szerepéhez kapcsolódik a szerszám, amely az ember alanyiságának (képességnövelő) alkotóelemévé válik. Ezáltal azonban a munka gépiessé válik és a munkamegosztás ilyen rendszerében a termelő erők nagy tömegeket az ügyességet elsorvasztó gyári munkára kárhoztatnak és fellép a nagy gazdagság és a nagy szegénység ellentéte.

Ámde a felvilágosodás nyomán kibontakozó polgári társadalom önző emberei - (amint azt Fichte is megállapította) - csak értelmes állatok. Ebből csak a forradalom abszolút szabadsága vezethet ki, de Hegel kételkedett a Jakobinus eszmék megvalósíthatóságában és a bonapartizmusban látta a társadalmi ellentmondások kiegyenlítésénak a lehetőségét.

A "szubjektív'" idealizmus képviselője - Fichte.- üstökösként tűnt fel az 1793-ban névtelenül megjelent művével "A gondolatszabadság visszakövetelése Európa fejedelelmeitől", amelyet eleinte Kantnak tulajdonítottak. A reakciós támadások ellenére az jénai egyetemen dolgozhatta ki elméleti filozófiáját. Descartes-hoz hasonlóan az "én"-t fogadja el kiindulópontul, a "gondolkodom tehát vagyok" elvet a "vagyok, mert vagyok" /(ch bin, weil ich bin) elvvel helyettesíti. Az ember és a természet kapcsolatában az emberé a meghatározó szerep: alapvető joga nemcsak a saját magával való szabad rendelkezés, hanem az önfenntartáshoz, az arra szolgáló (termelő) eszközök birtoklásához való jog is. Etikájában ("Das System der Sittenlehre"), amelyet 1798-ban adott ki, megállapítja, hogy az ember - szabadságával élve - irracionálisan is dönthet és J.H. Pestalozzi (Rousseau elvein alapuló,"nemzeti érzés"-re hivatkozó) neveléselméletével ért egyet. Az 1800-ban megjelenő "Der geschlossene Handelsstaat"-ban olyan "zárt észállamot" mutat be, amelyben mindenkinek joga van a munkához, a szabadsághoz, az emberhez méltó léthez. Gazdaságpolitikailag a teljes autarkiát javasolja. Zárt államában a javak felosztása már nem véletlenszerüen, ill. az erőszak útján megy végbe, hanem a Platón-i eszmék szerint történik és ezzel tulajdonképpen már a szocialista tervgazdasági rendszert vagy még inkább a falansztert körvonalazza művében.

A XIX. század irracionalizmusának talán legjellegzetesebb képviselője Arthur Schopenhauer, aki 1818-ban írta meg "A világ mint akarat és megjelenités " c. művét, amely a pesszimizus filozófiájának tekinthető. Amíg Hegelnél minden az értelem, addig Schopenhauer szerint az egész világ egyetlen irracionális tényezőnek (az akaratnak) a megnyilvánulása. A sok szenvedést és nyomort látván az optimizmust csak gúnyolódásnak tekinti. A megváltást pedig a keleti filozófiákban találja meg. Ez pedig: a feloldódás a semmiben.

Az emberiség történelme azonban továbbra sem gazdasági, hanem a hatalmi összecsapások története maradt. A szabadverseny korszakaiban csak kissé lazultak a hatalom kötelékei. Jelentős szerepet játszott ezzel kapcsolatban az abszolutizmust megakadályozni hivatott nézet a törvényhozó, illetve a végrehajtó hatalom szétválasztásáról (Locke), amelyet Montesquieu kiegészített azzal, hogy még a bírói hatalmat is különválasztotta, mint harmadik tényezőt.

A dinasztia-harcoktól valamint a megmerevedett társadalmi hagyományoktól mentes Egyesült Államokban valósult meg a leginkább Locke-nak a hatalmi tényezők szétválasztására vonatkozó elmélete. Mi történik azonban akkor, ha a törvényhozás szembe kerül a végrehajtó hatalommal? Locke ilyen esetben az igazságtalan és törvénytelen fellépés ellen megengedhetőnek tartotta az erőszak alkalmazását. De vajon ki állapítja meg, hogy mit kell tekinteni igazságtalan és törvénytelen cselekedetnek? Angliában, a XVII.században, a polgárháború döntött ebben a kérdésben. Hasonlóképpen történt az Egyesült Állokmokban, amikor a Déli államok jogosnak tartották az Unióból való kilépésüket a rabszolgaság kérdése miatt, de az Északiak győzelme másképpen döntötte el a kérdést.

A Henry George életében lejátszodó amerikai polgárháború is hozzájárult azoknak a körülményeknek a kialakításához, amelyek őt főművének - a "Haladás és szegénység" megírására késztették. A szabadság eszméjének eme győzelme egyúttal megerősítette Henry George-ban a gazdasági liberalizmust amelyet Locke, Cobden és Bastiat után talán a legkövetkezetesebben hírdetett. Az Egyesült Államokban azonban az 1880-as években jelentős volt a protekcionizmus és a behozatali vámokból származó bevétel a Szövetség-i kincstár fontos jövedelmét képezte.

A "Védővám vagy szabadkereskedelem" című művében erélyesen bírálja azokat a "professzorokat" akik azt állítják, hogy ezt a kérdést nem lehet kategorikusan megválaszolni, hanem az adott "történelmi" helyzet gondos megvizsgálása után kell meghozni a döntést. Ezzel szemben Henry George a "nyitott" gazdaság alapelvéből indul ki és ennek érvényesítését minden helyzetben kötelezőnek tartja. Ezért Henry George gazdaságpolitikai művét nemcsak a merkantilizmus és a protekcionizmus ellen, hanem Fichte-nek az autarkiát, "zártságot" hírdető "észállama" ellen is írta.


II. - A/ Henry George társadalomfilozófiája

 

"Mindaddig amíg az egyén
szabadságjogai nincsenek
körvonalazva az állam korlátozó
jogkörével szemben, addig nem is
létezhet megfelelő iránymutatás
a társadalom számára sem."

(Henry George. - The Science
of Political Economy, 198.oldd)

 

Történelmi visszapillantásunk során igyekeztünk Henry George-ot a nyugati civilizáció fő gondolatáramlataihoz viszonyítani olyan események kiemelésével és vázlatos ismertetésével, amelyek erkölcsi, politikai és gazdasági nézeteivel összhangban (illetve ellentétben) álltak.

Visszagondolva a római birodalom felbomlására, megállapíthatjuk, hogy abban jelentős szerepet játszott a föld igazságtalan "birtoklása" valamint az a tény, hogy összetartó erőként csak a légiók nyers erejét ismerte, amely minden eszmei alapot nélkülözött. A keresztény középkorban az anarchiával szemben fellépő Egyház, amely egy eszme volt, valójában nem tudott igazán kibontakozni e földön. A középkori ember figyelmét tulajdonképpen a természeti környezetünktől igyekezett elvonni a túlvilág javára. Az Újkorban megnyilvánuló individualizmus eleinte erkölcstelen és anarchikus jelleget öltött Olaszországban, majd Észak Európában megújhodva az emberi jogok deklarációjához és a polgári demokratikus kormányzás megerősödéséhez vezetett. Civilizációnk egyre inkább globális jellegüvé fejlődött azzal, hogy a "forgalom" a Földközi tengerről az oceánok térségére tevődött át.

Ilyen szellemi "előzmények" után Henry George helyesen járt el amikor nem választotta el a jellegzetesen erkölcsi célkitűzésektől a ténylegesen működő társadalmi-gazdasági eszközrendszert, mert a kettő mindig egységként van jelen. Szerinte az erkölcsi problémák valósak és azokat a társadalmi környezetet szimptomatikusan tükrözik. A gazdasági élet labilis feltételei miatt az anyagi szükségletek kielégitésére való kényszerű összpontosítás együtt jár a szellemi igények háttérbe szorításával. A gazdasági élet feltételeinek megjavítása, a szegénység felszámolása, illetve kiküszöbölése valamint az ember erkölcsi felemelkedése között, számára közvetlen és nyilvánvaló kapcsolat áll fenn. Ezért útolsó, posztumusz művében a közgazdaságtant a társadalom egységes rendszerének a keretében kívánta bemutatni és egyúttal - saját szellemi tevékenységét összefoglalva - társadalomfilozófiai nézeteit megalapozni.

Korunk fejlődésében sajnos még ma is tapasztalható az általa észlelt nagy ellentmondás: a haladás és szegénység "együttléte" melynek megszüntetésére, radikális de nem önkényes megoldást javasolt, éspedig a földjáradék társadalmasítását.

A földértékadó megvalósítása nem érinti a múltat, hanem kizárólag a jövőben keletkező u.n. meg nem szolgált jövedelmet - a földjáradékot kívánja elvonni adó formájában. Érvelése nagyon is meggyőző, mert nála nem a földtulajdon államosításáról van szó, hanem csak a földjáradék közös célkora való fordításáról. Természetjogi alapja pedig minden embernek a Földhöz való egyenlő joga.

A XX.században a diktatorikus államhatalom kialakulása több európai országban és Japánban ismét azt a nézetet helyezte előtérbe, hogy ez embereken csak a központi irányítás, az állami beavatkozásnak a gazdasági életre való kiterjesztése segithet, holott a történelem tanúsága szerint a termelésnek és a fogyasztásnak felülről jövő szabályozása sohasem járt eredménnyel. Ezt a megállapítást éppen most napjainkban igazolta a szocialista diktaturák belső társadalmi-gazdasági válsága és felbomlása.

Azonban az is nyilvánvaló, hogy a magántulajdonon alapuló polgári demokratikus rendszerben még mindig olyan "uralkodási forma" létezik, amely alig különbözik az ókoritól: a társadalmi rendet biztosító államapparátus a privilegizáltak akaratát szolgálja, nem pedig az egyszerü polgárok reményeit fejezi ki.

A hatalmat gyakorló "privilegizáltak körét" pedig az adott esetben a plurális demokrácia politikai számtana, illetve a gazdasági vagyont képviselők "érdektömörülései" határozzák meg (vagy mindkettő együtt).

A szocializmus eszméjét - amelyet néha tudományos szocializmusnak is neveznek - úgymond hirdetni is kell, pédául proklamáció vagy kormányzati aktus útján. A szocializmus azonban nyilván összekeveri a tudományos célt (amely természeti törvények felkutatására irányul) és az emberek politikai tevékenységét. Ez az irányzat nem veszi figyelembe a természeti törvényeket és nem is kutatja fel azokat, hogy alkalmazkodni tudjon hozzájuk. Ellenkezőleg csak javaslatot tesz egy sajátos gazdaságpolitikára, de figyelmen kivül hagyja a tiszta közgazdaságtant és az emberi természethez tartozó erkölcsi normákat egyaránt. Javaslata szerint a közösséget képviselő állam feladata valamennyi termelési tényező "menedzselése" (belértve a földet, a tőkét és saját magát az embert is). Az állam (pártállam) megszüntet mindenfajta versenyt és két részre osztja az emberiséget, a pártállam határozatait meghozó, ill. végrehajtásukat megtervező technokratákra és a "kivitelezők" tömegére. Ezzel visszavezeti az emberiséget az Inkák szocializmusára, de az isteni akaratra való hivatkozás nélkül. Vallásra ugyanis a szocialista társadalomban nincs szükség. Nélkülözi egyúttal a filozófiai szempontok érvényesülését is. A közösség egyénekből áll, de azok nem rendelkeznek emberi jogokkal, pedig kölcsönös érvényesülésük érdekében az állam feladata lenne szabadságjogokat a törvények útján korlátozni. Az ilyen, irányelveket nélkülözö javaslatnak elfogadtatását elősegitette a természettudományokhoz kapcsolódó u.n. redukcionista módszer, amely minél több elemzés elvégzésére törekszik a "végső elemek" felkutatására gyakran minden vezérelv nélkül, de a lehető legtöbb kutatási hely (intézet,laboratórium,stb..) biztosításával.

A szocialista tanok elterjedését a szakszervezeti mozgalommal való összekapcsolódása is elősegitette, amelyet a konzervativ kormányok - különösen az európai kontinensen - üldöztek. Angliában pedig a klasszikus közgazdaságtan szempontjából a XIX.sz. végén kibontakozó fabianizmus - a földjáradék kérdésében mutatott helyes állásfoglalásuk ellenére - lényegében kedvezőtlen hatást gyakorolt.

 

II. - B/ Henry George általános gazdaságelmélete

a) Néhány bevezető gondolat

b) A klasszikusok kritikája és kijavítása

c) Néhány észrevétel a pénzről

d) A vagyon termelése

e) A vagyon megoszlása

 

a/ Néhány bevezető-gondolat

 

Átfogó jellegű, posztumusz művében, amelyet fia 1898- ban adott ki "The Science of Political Economy" (A közgazdaság tudománya) címmel - Henry George messze megelőzte korának gondolkodását. A közgazdaságtan - szerinte - az egyetlen tudomány, amelyet nem lehet csak a szakemberekre bízni, hanem amellyel minden józanul gondolkodó embernek foglalkoznia kell. Ezért az olvasótól nem kívánja azt, hogy vakon kövesse okfejtését, hanem - szellemi irányítóként - csak olyan tételek elfogadását javasolja, amelyekben az olvasó - saját megítélése szerint - nem lát okot a kételyre. Társadalmunkban ugyanis a javak termelésénél és elosztásánál valamiféle mély és szerteágazó "torzítás" tapasztalható, amely - ha orvoslás nélkül marad - akár katasztrófához is vezethet. A hatalmi erőviszonyokat tükröző előítéletek ugyanis kedvezőtlen "légkört" teremtenek az igazság felkutatására és - habár az egyetemi tanszékeket, illetve hasonló tudományos intézményeket éppen e célból hozták létre - mégsem várható ezektől a visszásságok leleplezése, hanem sokkal inkább a vezető rétegeknek (a gazdagoknak) kedvező nézetek terjesztése.

A legtöbb ember nem kíván állástfoglalni olyan tudományos kérdésekben, amelyekben semmiféle jártassága sincs. Egészen más a helyzet azonban a közgazdaságtannal kapcsolatban, mert a társadalomban élő ember, még ha becsületesen elismeri, hogy ezzel a tudománnyal nem foglalkozott - mégis többé-kevésbbé határozott nézeteket hangoztat a béreket és az árakat befolyásoló tényezőkről, a pénznek a gazdasági életben játszott szerepéről, vagy a "jó", ill. "rossz'" gazdasági helyzet okairól.

Tekintettel arra, hogy a közgazdaságtan alapvető fogalmait általános értelemben a mindennapi szóhasználatban is igénybe vesszük; ezért fontos, hogy a tudomány keretében mindig a sajátos, specifikus értelmükben alkalmazzuk azokat. Tehát nagy gondot kell fordítani értelmezésükre, amelyre sajnos a legkiválóbb közgazdászok sem mindig ügyelnek megfelelően.

A szavak pontos meghatározása lehetővé teszi, hogy gondolatainkat is szabatosan fejezzük ki és ezzel megkülönbeztetni tudjuk a lényegest a lényegtelentől. A meghatározáshoz ugyanis hozzátartozik - a kifejezés pozitiv megjelölése mellett - még annak elhatárolása mindattól amit nem tartalmaz és ezáltal jelentése mindig pontosan ugyanarra a tárgyra vonatkozik.

A világról alkotott tudatképünkben három alapvető tényezőt különböztethetünk meg:

- az érzéklő, gondolkodó, akaró lelket vagy szellemet,

- a kiterjedéssel, tömeggel és formával rendelkező anyagot, és

- az anyagra hatást gyakorolni képes, mozgást előidéző erőt vagy energiát.

Nézete szerint - amely megfelel a modern evolúcióelmélet által feltételezett "termelési potenciál" kiindulópontjának - a szellemi tényező jelenléte nélkülözhetetlen a világ eredetének megmagyarázásához. Így a világ minden népénél Isten-t tekintik az "első mozgatónak". Az ateisták kénytelenek elkerülni a világ eredetére vonatkozó kérdést és a Természetnek ( vagy a világegyetemnek) az örökkévalóságát állítják.

Az ember "lakhelye" a világegyetemben a Föld, amelyről generációk során a tapasztalatok és megfigyelések sokaságát halmozta fel és ezeket az ismereteket a civilizáció fejlődésével, a makro- és mikrokozmosz irányában (megfelelő eszközökkel) egyaránt bővitette, illetve tudományosan rendszerezte.

Habár bolygónk csak parányi "porszem" az égitestek csillagrendszerében, még ennek is mindössze a száraz felületével (litoszféra) rendelkezünk. Az emberiség által használt földkéregtől néhány mérfölddel sikerült felemelkednünk; mélységben való behatolásunkat pedig a bányászatban elért eredményeink jellemzik. Ráadásul a föld felületének háromnegyed részét tenger borítja amelyen csak utazni tudunk, de tartozkodni nem; továbbá a szárazföld egy részét jégréteg fedi és az emberi szervezet a Föld jelenlegi átlagos hőmérsékleti sávjához "alkalmazkodott". Néhány Celsius-fokos eltérés bármelyik irányban ettől a sávtól végzetes lehet az emberiség számára.

Érzékszerveink tanusága szerint az emberi test és annak működőképes megnyilvánulásai, csak az energiával párosuló anyagnak kiterjedéssel és formával rendelkező, de átmeneti, mulandó - "gyertyalángszerű" - megjelenései. Emiatt függőségünk a levegőtől és az élelmiszerektől ugyanolyan mint például a gőzgép függősége a víztől és a széntől. Ebben a vonatkozásban az ember semmiben sem különbözik az állattól különösképpen a hozzánk közel álló emlősöktől, de kiemelkedik ebből a körből sajátos "termelőképességével". Az állatokkal ellentétben - amelyek ösztönszerűen csak a "létező" (a Természet által már előállított) táplálékot képesek megszerezni - az ember már magasabb képességekről tesz tanuságot azáltal, hogy élelmét, ruházatát, lakhelyét képes saját maga létrehozni, az állatok bizonyos fajtáit megszelidíteni, továbbá eszközöket, fegyvereket és műtárgyakat - gyűjtőfogalommal kifejezve: "objektivációkat" - megalkotni.

A világ ennek megfelelően létfokokból épül fel, éspedig az anyagi világ nélkül nincs élet, élet nélkül nincs tudat és tudat nélkül nincs szellemi szféra.

Az egyén képességeit környezetében csak nagyon korlátozott hatáskörrel és életének viszonylag rövid időtartama alatt fejtheti ki. Mivel egyúttal társadalmi lény ezért embertársaival képes együttműködni, elsősorban családot alapítani, majd gazdasági és politikai közösséget létrehozni, amellyel tevékenységi körét rendkivüli mértékben megsokszorozhatja.

Az állatok jelbeszédével szemben az ember a nyelv segítségével a külvilág tárgyainak és folyamatainak leírására és ismereteinek "fogalmi tárolására" is képes. Szavaink ugyanis szimbolikus jelek, amelyek az adott tárggyal jelentés viszonyban állnak.

A jelenségek és események rendezése pedig lehetővé teszi az egyidejű és egymnásutáni előfordulások megfigyelését. Ezek a sajátos összetartozások az oksági kapcsolatok felismeréséhez vezetnek, amelyek láncolatszerűen jelentkeznek: a korábbi hatásból a sorozatban újabb előzmény lesz. Ennek alapján pedig a természeti törvényekhez jutunk.

Az egyén tehát - a jártasságok megszerzésén (pl. kerékpározás megtanulása) túlmenően - a fogalmi rendszer és a természeti törvények segítségével a gazdasági és politikai szférában egyaránt magasfokú társadalmi integrációt és ezzel a civilizáció előrehaladását képes létre hozni.

Az ember cselekedeteivel a külvilágot módosíthatja ugyan, de a világban meglévő anyag- és energiamennyiségen ez semmit sem változtat. Amint a földi életünk kezdetén nem hozunk magunkkal sem anyagot, sem energiát, ugyanúgy halálunk után, ami megmarad belölünk csupán más formában vesz részt az anyag további körforgásában. Ami azonban megkülönböztet bennüket a külvilágtól az az öntudatunk, amely nemcsak a környezetünkből érkező benyomásokra képes "figyelni", hanem saját magunkat bele tudja helyezni a világba, továbbá céljaink megvalósítására eszközöket képes mozgósítani

Az állati tudat központi helyzetet vesz fel környezetével szemben, amellyel szemben frontálisan lép fel és annak középpontjában áll.

Az emberi öntudat viszont már nem központi többé a saját világát illetően, hanem a közvetlen környezete mellett, amelynek ő a központja, van átfogó, "igazi" világképe is, amely a valós viszonyoknak megfelel. A szellemi tudatosság kiterjed annak a felismerésére is, hogy az alany saját maga beletartozik a mentális világképébe és hogy ebben a külső világban csak esetleges helyet foglal el. A világegyetemet mint "egészt" képes áttekinteni, amelyben nemcsak anyag és energia, hanem szellem is található.

A szellemi létfokon a megismerő személye bizonyos mértékben részesedik a megismert dolog létében. Természetesen ezt nem szabad átvinni biológiai térre, hanem a megismerésnek ebből a jellegéből a szellemi létmód értékbeli felsőbbségére következtethetünk a vitális és vegetatív, illetve méginkább az anyagi létmóddal szemben.

Annak a kérdésnek az elemzésével, hogy vajon a külvilági tárgyakról és összefüggéseikről alkotott tapasztalati tudásunk mellett rendelkezünk-e még egyéb "intuitiv" észlelésekkel is, itt nem kívánunk foglalkozni,

Arról a közvetlen belső tapasztalatról azonban mindannyian tudunk, amely a legegyszerűbb oksági kapcsolatról tanuskodik. Például iszom és szomjam elmúlik vagy megfordítva a tudatos akaratelhatározásomra visszavezethető testi mozgásom által a külvilágban "okozott" eredményt érzékszerveim felfogják.Továbbá a szellemi létmód is a tudatvilágunkban érvényesül és az értékek szövevényes strukturája mentális modellünkben egységes módon jut kifejezésre.

Arról, hogy ez az összekapcsolás miképpen megy végbe, nincs pontos tudomásunk, de - az ok-okozat láncolat "tudatosítása" alapján - biztosak vagyunk abban, hogy akaratelhatározásunk meghatározott motivációból indul ki. A gyilkosság tettesének kiderítésénél köztudomású, hogy az indítékot kell megtalálni elsősorban. Hasonló folyamatot feltételezve embertársainknál is, a fenti következtetési láncolatot gyakran lerövidítjük, még pedig az akarati mozzanat kihagyásával. Így arról beszélünk, hogy egyéni cselekedetünk a hatás, amelyet kívánságunk kielégítése "okozott".

A tudós tisztában van azzal, hogy hiába kutatja fel az anyagi rendszernek minden elemét, amelyet természeti jelenségnek nevezünk, ott az ok-okozat láncolat "elsődleges" vagy "végső" okát nem találja meg. Azok akik mégis azt állítják hogy a Természet minden és rajta kívül semmi más nem létezik, azok összemosnak két fogalmat, pontosabban a Természet fogalmába beleépítik a létesítő akaratot, a teremtő Istent is. Ezzel elkerülhető annak a megnevezése, akiről úgy érezük, hogy felfogóképességünket meghaladja. A Természetnek ilyen tágabb értelmezésére vezethető vissza a természeti törvény fogalma, amely a világegyetemben megfigyelt tudományos törvényszerüségeket foglalja össze.

A civilizáció korai szakaszában az ember már a babonákban és a totemek varázslatában vetett hitét a "szellem" valamilyen megnyilvánulására vezette vissza, majd három világvallásban a monoteisztikus megfogalmazás válik uralkodó nézetté, Isten mint végső ok teremtette a világot. Ami az Iszlám vallásban az "Isten akarata" az a nyugati civilzációban a természeti törvény.

Eredeti értelemben a "törvény" kizárólag az emberi törvényre vonatkozott, vagyis azokat az előírásokat tartalmazta, amelyeket a politikai testület vezetője vagy vezetői az állampolgárok részére kötelezővé tettek. Ennek megfelelően csakis azokra az emberekre vonatkoznak akik egy adott időszakban és térségben élnek, ahol a törvényhozó hatalom érvényesül vagyis a megszegésükért járó büntetést végrehajtani képes. A rend létrehozása egy bizonyos társadalmi cél érdekében valójában csakis egy átfogóbb, spontán természeti rendben valósithatók meg és általában akkor jók az emberi törvények, ha már kialakult szokásokat kodifikálnak, mert ezeket a közösség könnyebben képes befogadni.

Mindebből az előzményből két fontos következtetéshez jut Henry George. Az első, hogy az emberi törvények megalkotásánál normatív szerepet játszik a természetjog, amely szerint társadalmi életünket kell irányítani (vagyis az etikai normák betartása amelyek társas lény mivoltunkból következnek). A másodikra már Hobbes gondolatainak ismertetésénél utaltunk, nevezetesen a politikai intézményrendszer csakis a gazdasági összefüggések törvényszerüségént épülhet fel.

Természetesen e két megállapítás között szoros kapcsolat áll fenn. A civilizáció etimológiailag a "civis"-ből /polgár/ származik és eredetileg a polgárok együttélési módját jelenti. Ez a kezdeti együttműködés a társadalomban az egyének anyagi szükségleteinek kielégitésére irányult, majd később a polgárok fokozatosan kialakították a politikai "testületet", az államot. A nagyobb Leviatán, vagyis a gazdasági együttműködés tehát mindig megelőziˇés megalapozza a Leviatán-t vagyis a politikai közösséget. Ennek ellenére a civilizációs folyamat megismerésénél azt tapasztaljuk, hogy az emberi tudás fejlődése során a sokkal szembetünőbb jelenséget, a politikai hatalmat ismeri fel korábban, mig az előzményt, ( vagyis a gazdasági alapot) pedig csak később.

E gondolattörténeti fejtegetésnél fontosabb azonban, hogy miképpen fonódtak össze az egyének gazdasági tevékenységei, és miképpen bontakoztak ki a társadalom integrációs folyamatai. A fentiek során már említettük, hogy a tudomány átfogó értelemben a civilizáció folyamán felhalmozódott emberi tudást jelenti, amely a jártassággal ellentétben, a nyelv közvetítésével terjed és tudatos, "fogalmi memorizálás" útján halmozódik fel. Ezzel a tudatbeli megismeréssel az ember - szellemi mivoltában - sajátos, de reális módon a dolgok birtokába jut. Ezáltal bizonyos fokig uralkodni is képes a világon éspedig arnnál nagyobb mértékben, minél jobban jut az ismeret által a létezők tudati birtokában vagyis a tudás hatalmához. Szűkebb értelemben azonban a tudomány egy-egy szakterület feltárásával foglakozik. Így például a gazdasági jelenségek vizsgálatával. A "gazdaság" görög eredetű szó, amely a háztartás hatékony irányítását jelentette. Általános értelemben pedig a gazdaságosságot fejezi ki, vagyis azt, hogy valamilyen eredményt a legkisebb idő, erő, pénz, vagyis anyagi ráfordítással sikerül elérni. Az egyénnél, illetve a családnál magasabb közösségi szinten - a nemzet vonatkozásában - alakulnak ki a közgazdaságtan természeti törvényei, amelyek a vagyon meghatározásával valamint annak termelésére, elosztására és cseréjére irányuló szabályozással foglalkoznak. Ennek alapja pedig az, hogy minden ember a legkisebb erőkifejtéssel kívánja szükségleteit, vágyait kielégíteni.

De vajon miért beszélnek egyes közgazdászok valamiféle "művészetről" és nem tudományról? Egyszerűen azért mert összekeverik a természeti törvényeket az ember által alkottakkal: "Azok a törvények amelyek a gyermekek iskolai oktatását rendelik el, emberi törvények; testi fejlődésüket azonban a természeti törvények szabályozzák; ezért a közgazdaságtan mindkét törvényszerűséggel foglalkozik, de a természeti törvényények túlsúlyban vannak" - állapítják meg a "The Primer of Political Economy" szerzői.

Henry George ezzel kapcsolatban határozottan megállapítja, hogy a közgazdaságtan az emberi törvényekkel egyáltalán nem foglalkozik - hacsak nem példákban való utalások keretében - mert az állandót keresi nem pedig a mulandót, A gazdasági összefüggések sem politikai, sem pedig erkölcsi természetűek, viszont lehetővé teszik törvényszerű érvényesülésükkel, a politikai közösség "eltartását". A közgazdaságtannak nem feladata a jó és a rossz megkülönböztetése, mert az etika sem a külvilág tárgyaiban, sem pedig azoknak működési törvényeiben nem található, hanem az emberi akarathoz, a szellemhez kapcsolódik.

A fentismertetett hármas felosztással szemben - anyag, energia, szellem - a közgazdaságtan csak a természettel fogalkozik, mint passzív elemmel, amelyet az ember, mint aktív tényező, saját céljainak megfelelően alakít át. A hegy és a piramis közötti különbség ugyanis számunkra nyilvánváló, de ezt csak az öntudatunknak köszönhetjük, mert az állati tudat ilyesmire nem képes. Az emberi akarat a Föld anyagából és erőforrásaiból olyan változtatásokat képes létrehozni, hogy azok alkalmasak legyenek saját lét- és szellemi szükségleteinek a kielégítésére.

A tudatos cselekedet azonban nem mehet végbe előzetes indíték vagy motívum nélkül. Ezért az akarat - a reflex-szerűen működő ösztönnel ellentétben - mindig csak rész-oka az emberi cselekedetnek.

A döntést megelőző "mérleglés" gyakran arról tanúskodik, hogy egyik motívum sem képes olyan erővel hatni, amellyel egyszerűen magával ragadná a cselekvést. Ilyenkor az ítélőképességünkre van szükség ahhoz, hogy az egyik impulzust vagy alternatívát az akarat "felerősítse" olyan mértékben, hogy "szándékos törekvésünket" képviselje. Az egyén döntéseinek sorozatából viszont éppen jellemére, személyiségére következtethetünk. Amint a természetjogra való hivatkozással Henry George az egyén jogainak erkölcsi alapját helyezte előtérbe, ugyanúgy állapítja meg Sós Aladár, hogy csakis az egyén mérlegelhet. Általános fogalmak, mint pl. egyház, társadalom, állam helyett, illetve nevükben mindig az egyes emberek döntenek és csak magukhoz vagy más emberekhez mérhetik elhatározásuk erkölcsi alapját.

Ugyanakkor az embertömeg sokkal függetlenebbé és öncélúbbá válhat mint a differenciálódottabb egyén. Így zsarnokság esetén a szabadság kivívásáért folytatott küzdelem kockázatvállalást jelent az egyén szempontjából, de csak végső, a tömeges szembefordulás esetében, vezethet eredményhez.

Alapvetően fontos ezzel kapcsolatban utalni a társadalmi együttműködés két fajtájára, amely a Leviatán, illetve ía nagyobb Leviatán hasonlatával szemléltethető. Az első ugyanis a külső hatásra (pl. az emberi akaratnak parancs formájában történő megnyilvánulása, amikor egy hadsereg a parancsnokának utasítását hajtja végre) vezethető vissza. A második öntudatlanul végbe menő (belső) kooperáció sokkal alapvetőbb jelentóségű. Ettől függ például egy modern nagyváros élelmiszerellátása napjainkban, amely ugyanúgy működik mint az embernél a vegetatív funkciók alvás idején.

Az ésszerű, öntudatos ismeretszerzés viszont a haladás alapja, mert a gőzhajót vagy a vasutat nem lehetett volna az ókorban megvalósítani, még akkor sem, ha megvalósítását egy fáraó vagy Cézár "elrendelte" volna. A szükséges "civilizációs alap" egyszerűen hiányzott hozzá.

A kognitiv szellemi tevékenység, amellyel kétféleképpen közelíthetjük meg az igazságot, alapvető jelentőségü a közgazdaságtanban is. Az egyik az induktiv, másik a deduktiv eljárás. A kettő természetesen nem független egymástól: a kiindulópontot a tények megismerése és az adatok összegyüjtése képezi majd megfelelő hipotézis megalkotása után egy általános elv bontakozik ki, amelyet az újabb ismeretek alapján ellenőriznek és (a tények által igazolt hipotézist) "természeti törvényként" fogadják el (amíg újabb tények azt meg nem cáfolják). Ebből deduktiv okoskodással azután konkrét következtetéseket vonhatók le.

b/ A klasszikusok kritikája és kijavítása

A fentismeretetett filozófiai gondolatok alapján Henry George a klasszikus közgazdászok két súlyos tévedésére mutatott rá. Az egyik a három termelési tényezővel kapcsolatos, amelyek felsorolását általában a kronologikus időrendben adják meg, éspedig: /I/ a föld, /II/ a munka és /III/ a tőke. Félreismerték azonban a Természet és az ember kapcsolatának a lényegét, amelyet mint "igazi" világot az emberi öntudat sajátosságaként tapasztalunk. Ennek alapján ugyanis csak két "eredeti" tényező létezik: a föld és a munka; a tőkének csak másodlagos szerep jut. Második tévedésük (Henry George szerint), hogy figyelmen kívül hagyták az emberi akaratnak azt a sajátosságát, hogy a cselekvés előidézésében részokként szerepel és ezért a természeti törvényekhez kénytelen alkalmazkodni szükségleteink kielégitésénél. Emiatt csakis a haladás törvénye szerint, az alkalmazott tudományok legkorszerűbb eredményeinek "irányításával" igyekszik az ember a legkisebb erőkifejtéssel és a leghatékonyabban egyre jobb minőségű terméket előállítani. Minden külső akadály, illetve beavatkozás ( pl. háborúk, vagy a kereskedelmi háborút jelentő vámok, stb.) lassítják a termelés fejlődését és drágítják az árukat.

Ennek a kritikának jogosultságát Henry George a pontos fogalommeghatározás bevezetésével kívánja megalapozni a közgazdaságtanban, amely enélkül csak valamiféle az értékelésről szóló, nehezen körvonalazható diszciplina maradna. Így például alapvető különbség van az egyén, illetve a közösség (a nemzet) vagyonának összetételét illetően.

A vagyon lényegében javakból áll, amelyek alkalmasak szükségleteink kielégitésére (közvetve vagy közvetlenül), de nemzetgazdasági szempontból nem minden vagyonelem tartozik ide. Az egyén szempontjából vagyonnak tekinthető minden olyan külső tárgy birtoklása, amely alkalmas szükségleteink, vágyaink, igényeink kielégítésére - még akkor is ha megszerzésük más egyénektől történik. Nemzeti szinten viszont csak az tekinthető vagyonnak, ami növeli az egész közösség gazdagságát. Így például az egyén vagyonosabbnak tekinti magát, ha tartoznak neki, a nemzetnél ezeket a kölcsönös tartozásokat nem vehetjük figyelembe mivel kiegyenlítik egymást (az adós és a hitelező egyaránt a nemzethez tartozik).

Nyilvánvalóan még a legprimitivebb népek sem olyan ostobák, hogy elhiggyék, a közösség vagyonát növelhetik azáltal hogy terhükre a kereskedelemben vámokat alkalmaznak.

Érdemes ezzel kapcsolatban Whately bíboros megállapítását idézni a merkantilista felfogás alakalmazásából származó következményekről: "Az eredmény a belgazdaságban a csalás elterjedése és az elszegényedés fokozódása, a szomszéd országokkal pedig a háborúskodás, illetve ennek szünetében a kereskedelmi sorompók igénybevétele a külföldi áruk kirekesztésére. Ez pedig nemcsak a szomszéd ország gazdasági előnyeinek kihasználhatatlanságához vezetett, hanem a hazai lehetőségek elsorvasztásához is. Ezzel Európa fejlődésének egyik főakadályozóvá vált ez a (merkantilista) szemlélet."

A kereskedelem korlátozása egyes kiváltságosok gyarapodását segíti elő a társadalom összvagyonának a rovására. A külön érdeknek néha láthatatlan összetartó ereje a kedvezményezettek kis csoportjának számarányuknál sokkal nagyobb befolyást biztosít. Ez hasonlítható egy kicsi, de jól képzett hadsereg fellépéséhez a szervezetlen tömeggel szemben. A közösségtől elvont vagyonrészből ugyanis bőven jut a közvélemény formálására is. A tehetős rétegek vagyonuk révén hozzájutnak a művelődéshez, a kulturához és kedvteléseiknek is hódolhatnak. Mindebből a kisemmizettek ki vannak zárva, ezért tudatlanoknak, ostobáknak bélyegzik őket, akik a gazdagok vezetésére szorulnak. Ami az erkölcsi felfogásuk szerint igazságtalan, azt az értelmünk abszurdumnak tekinti, de ennek ellenére a társadalmi erőkben továbbra is tapasztalható a tehetetlenség vagyis egy ék érvényesül a társadalomban amely egyre jobban fokozza az eltolódást az elszegényedő sokaság rovására, illetve a gazdagok maroknyi csoportjának javára. Perspektíva hiányában a többségben lévő szegények közül sokan pusztán a gazdagokhoz való felzárkozást tűzik ki célúl, pl. kliensként való szerepléssel (egy gazdag személy vagy lobby érdekében kifejtett tevékenységgel) vagy egyszerűen sorsjegy vásárlásával a milliós nyeremény reményében.

Az uralkodó felfogás szerint - Arisztotelésztől a merkantilistákig - a vagyont a pénzzel azonosították, (amit már J: S. Mill is súlyos hibának minősített és a kor szellemének a gondolkodókra gyakorolt hatásával magyarázott). Ebben a korszellemben pedig volt egy jelentős intézmény, a rabszolgaság, amely egyaránt akadályozta a közgazdaságtan kifejlődését valamint a nemzet vagyonának helyes meghatározását.

Az Egyesült Államokban a polgárháború kitörése előtt a rabszolgaság eltörlésének követelőit - az "abolicionistákat" túlzott radikálisokak tekintették és amennyiben a háború másképpen végződik a rabszolgatartók anyagi érdekeltsége továbbra is tükröződött volna gondolkodásunkban. Mivel a rabszolgák felszabadítása "legálisan" megtörtént, így a "külön érdek" megszűnt és már nem akad többé professzor vagy politikus aki az Államokban a rabszolgaság mellett hajlandó érvelni.

Habár civilizációnk a rabszolgák felszabadításával talán végérvényesen túljutott ezen a kérdésen, továbbra is számos olyan egyéni előnyökkel találkozunk társadalmunkban, amit "törvényesített rablásnak tekinthetünk". Ezeknek felfedése és néven nevezése természetesen az uralkodó osztálynak ma sem tetszik. Azonban csakis az ilyen intézmények felszámolása után mentesülhetünk a logikai: hibákkal "torzított" elméletektől., amelyek léhetővé teszik, hogy egyesek - külön érdekeik érvényesítésével - meg nem szolgált jövedelmekhez jussanak.

A Fiziokratákat, akik nemcsak szembe szálltak a merkantilisták felfogásával, hanem elsőként igyekeztek felvázolni a nemzetgazdaság körforgását, ökonomistáknak is nevezték tekintettel arra, hogy az oikos görög szó házat jelent ezért eleinte a tudományos vizsgálatok e téren a házi gazdálkodásra vonatkoztak. A fentiek során már utaltunk a vagyon fogalmának eltérő meghatározására a makro-, ill. mikroökonómiai vonatkozásban.

Adam Smith (1725-1790) főművében szintén nagyra becsülte a Fiziokratákat, de a közösség vagyonából nem zárta ki egyértelműen az egyén képességeit, adottságai és a kölcsönös tartozásokat. Fontos azonban, hogy - a Fiziokratákhoz hasonlóan - két alapvető tényezőt ismert el, szükségleteink kielégítésére szolgáló forrásként: a földet mint passzív elemet és a reá ható munkavégzést.

Adam Smith "vizsgálódásaiban" a munkamegosztásából indult ki és a piaci mechanizmus feltárásával és az önérdeken ill. a versenyen alapuló összehangolt működés törvényszerűségeit mutatta be. Munkabérelmélétében azonban eredeti felismerésétől eltér - nevezetesen attól, hogy a "munka terméke képezi a munka természetes jutalmát, ill. bérét" - és azt állítja, hogy a vállalkozó meglévő tőkéjéből fizeti ki a munkás bérét. Másik jelentős művében viszont a közösségi élet összetartó erejét az emberben lakozó erkölcsi együttérzésben látja. Talán erre vezethető vissza a "láthatatlan kéz" működése, amely az egyéni érdekek harmonikus együttműködését eredményezi az árutermelő civilizációban.

Lényeges előrehaladás viszont, (amelyet Smithnek köszönhetünk) az a gondolatmenet amely a már említett munkaértékelméletéhez vezetett. Az érték eszerint a társadalmilag szükséges, ráfordított munkaidővel arányos, mert az egyes munkások egyenlő idők alatt egyenlően nagy áldozatot hoznak.

Henry George viszont abból indul ki, hogy a vagyontárgyak termeléséről és elosztásáról szóló tudomány csak akkor lehet eredményes, ha művelői a "vagyon" világosan meghatározott fogalmából indulnak ki, amelynek az alapja a termeléshez szükséges munkavégzés. Ennek mozgatója az az impulzus, amely az emberi cselekvésben megnyilvánul és lehetővé teszi a Természet átalakítását. Az erkölcsi szabályozás pedig nem a külső tárgyakban vagy folyamatokban, hanem a személy szellemi mivoltában keresendő. Az érték tulajdonképpen megtestesitője annak a lekötött munkavégzési képességnek (potenciálnak), amely - a fennálló törvények értelmében - hasonló mértékű ellenszolgáltatás nélkül kikényszerithető. A csereértéknek tehát két típusa lehetséges. Származhat termelésből vagy kötelezettségvallálásból. Robinson Crusoe bármely vagyontárgyának az értéke megfelelt annak az erőfeszitésnek (munkavégzésnek), amelyet általa megtakaríthatott. Társadalmilag azonban ez a munkavégzés megfelel annak az erőfeszítésnek, amelyet más ember hajlandó vagy kénytelen - a kötelezettségvállalás alapján - az igénybe vevő részére teljesiteni.

A határhaszonelmélet képviselői (a fenti megkülönböztetés hiányában) az értéket a cserefolyamatokban létrejött aránynak tekintették, melynek mértékére a határhaszon utal. Henry George viszont az értéket a munkára vezeti vissza, mértékét viszont a tényleges kereslet adja meg a piaci versenybe.

Az adóság-vállalás lényegében szóbeli igéret amelynek jogilag szabályozott írásbeli formái terjedtek el. Minden esetben hasonló - természetbeni - ellenszolgáltatás nélküli munkavégzést kíván az adóstól vagy a törvények által kötelezettektől (pl. rabszolgák, jobbágyak). A természeti csapások miatt, mint pl. árvíz, aszály, bizonyos javak ritkábbak lesznek és ezért értékük növekszik. Hasonló a helyzet a mesterséges gazdasági korlátozások alkalmazása esetén, pl. monopólium, vám.

A föld értékének a növekedése pedig együttjár a társadalom fejlődésévél és a földjáradék évi összege a fejlett ipari országokban - becslések szerint - a GDP 20-30 %-ának felel meg. Ennek ellenére súlyos hiba lenne - amint erre a Fiziokraták után H. George is rámutatott - a passziv termelési tényezőt (a földet) vagyonnak tekinteni. A föld alatt ebben a vonatkozásban az egész anyagi világot, az összes természeti adottságokat értjük, kivéve magát az embert. Egy gazdag érclelőhely (és minden ami a természet ingyen ad) nem nevezhető tőkének, habár birtoklása olyan előnyökkel jár mintha tulajdonosa tőkével rendelkezne. Aki azonban a természeti adottságokat tőkének nevezné, az véget vetne a föld és a töke fogalmi megkülönböztetésének.

Hasonlóképpen a munka kifejezés magába foglalja az ember valamennyi képességét (legyenek azok velünk születettek vagy szerzettek). Ezért ez az aktív termelési tényező (mint potenciális lehetőség) önmagában még nem tőke vagyis kerülni kell az olyan közhasználatú megfogalmazást mint pl. az egyén tudása, szorgalma vagy ügyessége saját tőkéjét képezi. Jellemző, hogy a munkavégzési potenciál lekötésére alapozott "érték" egyoldalú, vagyis nem jelentkezik a barternél megszokott, ugyancsak a termelési folyamatból származó ellentételezése (mindössze az adóságlevél megírásában vagy az értékpapír ill. a törvény kinyomtatásában jelentkezik), ezért a nemzeti vagyont nem növeli. Az alábbiakban azonban a jövedelmek megoszlásánál még találkozni fogunk az ilyen érték erkölcsi megalapozottságának a kérdésével. A klasszikus közgazdászok véleményével ellentétben (amely szerint mindent ami értékes a vagyon fogalmába kell bepréselni) Henry George az alapvető gazdasági fogalmak egymáshoz való viszonyát pontos meghatározásuk alapján tisztázza. (Lásd alább, ill. a 3. Függeléket - Fogalomgyűjtemény).

Szerinte ki kell zárni a tőke kategóriájából mindent, ami a föld vagy munka körébe tartozik. Csak az marad - és csak az nevezhető joggal tőkének - ami a termelés két eredeti tényezőjének az egyesüléséből származott. Semmi sem tőke, ami nem vagyon, de a tőke csak egy része a vagyonnak, t.i. az a része, amelyet a termelés elősegítésére (termelő eszközként) alkalmazunk. A közhasználatban a "vagyon" fogalmával mindazt jelölik, aminek csereértéke van. Amikor azonban a közgazdaságtanban használjuk, akkor meg kell különböztetni az egyéni vagyont a közvagyontól. A fentiek szerint a kötvények, jelzáloglevelek, kincstárjegyek nem emelik a közösség vagyonát, mert az egyaránt magában foglalja a hitelezőket és az adósokat

Noha jó nyomon kezdett gondolkodni Smithnek sajnos még nem sikerült szétválasztania a vagyont az alárendelt fogalmától a tőkétől, sem pedig tisztázni a természet és az ember szerepét a javak előállításában, még kevésbbé a szegénység okára rámutatnia. Rendkívüli szellemi képességeivel azonban elérte, hogy közgazdaságtanát kora befogadta és így műve alapul szolgálhatott más gondolkodóknak hasonló vizsgálataik folytatására. Fő bírálatát még a merkantilizmus ellen irányította, később azonban a XIX. században Angliában már a földbirtokosok jelentették azt a bástyát amelyen a gabonavám eltörlését követelő mozgalom igyekezett rést ütni. Ebben a földbirtokosok ellen irányuló küzdelemben azonban a Chartista mozgalmat nem hagyták odáig fejlődni, hogy az a földtulajdon jogát megkérdőjelezhesse. Csak a szabadkereskedelem győzelmét ünnepelhették (a gabonavámok eltörlése után), ha egyáltalán szó lehetett, ilyesmiről akkoriban.

Henry George szerint téves az a klasszikus sarkigazság, miszerint, Ricardo szavaival: "a népesség önmagát szabályozza az őt foglalkoztató tőke által és ennél fogva mindig növekszik vagy fogy a tőke növekedésével, illetve csökkenésével". Igaz, hogy az étel, a ruha és a hajlék szükségesek a termelő munkához, de az emberek által előállított vagyon összes cikkei csak addig tőkék, amíg azok olyanok birtokába maradnak, akik azokat nem elfogyasztani, hanem termelési szolgálatokért kívánják cserébe adni. Az az állítás tehát, hogy a mostani munkát az elmúlt munka termékeiből kell eltartani olyan értelemben igaz, minthogy a nyulat mielőtt meg akarjuk enni, meg kell fogni és meg kell sütni. Ez viszont nyilván nem az az értelem, amelyre a klasszikus közgazdászok fenti gondolatmenetüket alapozták. A tőkehiány például nem akadályozza meg a földtulajdonost abban, hogy a munkásokat fel fogadja. Ha ezek vagyontalanok, akkor a végzendő munka terhére kaphatnak hitelt, pl. akár a legközelebbi üzletben.

Ha egy modern kormány több évre kiterjedő közmunkába fog, akkor nem a már termelt, hanem a még cak termelendő vagyont sajátítja ki, amelyet adó alakjában vesz el a termelőktől. A közmunka előrehaladása során, a nem közvetlen létfenntartási cikkeket előállító munkások eltartása pedig abból a létfenntartásra szolgáló termelésből ered, amellyel mások egyidejűleg foglalkoznak. A két fajta munkát végző dolgozók között közvetett munkacserefolyamatok állapíthatók meg.

Lényegében a fogyasztás a kereslet által határozza meg azt az irányt vagy perspektivát, amelyben a munkát a termelésre fordítani kell.

A föld, a munka mellett a vagyon előállításának passzív eleme, amelyen érvényesül ill. játszódik le minden emberi ténykedés. Ezt azért kell kiemelni, mert a klasszikusoknál - habár a földre vonatkozó meghatározásuk helyesnek tekinthető - mégis található valamiféle "lappangó" feltételezés miszerint a földbirtokosok tulajdonosi minőségükkel mégis előmozditják a termelést. Ez természetesen csak akkor érvényes, ha a tulajdonos részt vesz a termelési folyamatban, általánosságban azonban nem. A föld számára ugyanis közömbös, hogy ki tekinti magát (papíron) tulajdonosnak, ugyanúgy mint a távíróhálózat részére, hogy kinek, milyen tartalmú szöveget továbbít.

A földjáradék tekintetében a közgazdászok nézetei lényegében megegyeznek, sőt azokat még napjainkban is érvényesnek tartjuk. A Fiziokratákhoz hasonlóan Smith és Ricardo is megállapítja, hogy a föld magántulajdonba vétele monopolhelyzetet teremt és a járadék attól függ, hogy a bérlő mennyit kénytelen fizetni érte. Ezt a jövedelmet általában anélkül élvezi a földbirtokos, hogy bármi gondot fordítana rá a maga részéről.

Ricardo megfogalmazásában a földjáradék törvénye a következő: "a föld járadékát az a terméstöbblet határozza meg, amelyet ugyanaz a munka a használatban lévő legterméketlenebb föld hozadékához viszonyítva előállíthat".

John Stuart Mill pedig rámutatott arra, hogy a föld nem az emberi munka terméke ezért egyes emberek nem szerezhetnek magántulajdont rajta.

A földjáradék köztulajdonbavételét nemcsak a mezőgazdasági földekre, hanem a városi telkek és bányák tulajdonosaira is ki kell terjeszteni.

Henry George a klasszikus közgazdák tanítását továbbfejlesztette azzal, hogy rávilágított arra az összefüggésre, amely a három termelési tényező (föld,munka és tőke) valamint a vagyon megoszlásában szerepet játszó járadék, bér és kamat között fennáll.

Buckle H.T. - a klasszikus közgazdaságtant követve állhatatosan arról ír, hogy a vagyon földjáradékra, munkabérre, kamatra és haszonra oszlik. Ugyanakkor J. S.Millnél meglepő ellentét tapasztalható abban, amit egyrészt a kamatról, másrészt a haszonról ír. A kamat Mill megfogalmazása szerint függ attól a költségtől, amelybe a munkás a tőkésnek kerül. A haszonhoz pedig tartozik még minden olyan munkabér, amely az előre felállított munkabértörvény alá nem esik.

Henry George viszont rámutat arra, hogy a vagyon megoszlásának törvényei nyilván összefüggésben állnak egymással, ezért a fentebb ismertetett három törvény közül kettő - éspedig a munkabér- és a haszon törvénye helytelenül van megfogalmazva. A földjáradék szerinte szükségkép összekapcsolja a munkabér és a kamat törvényét, mert bármilyen is legyen a munka és a tőke befeketetéséből eredő termelés a két tényező a hozadékból csak annyit fog kapni, amennyit; szabad földön, földjáradék fizetése nélkül - vagyis a legtermékeletenebb földön - termelhettek volna.

Algebrai formában kifejezve, minthogy

HOZADÉK = FÖLDJÁRADÉK + MUNKABÉR + KAMAT, tehát HOZADÉK - FÖLDJÁRADÉK = MUNKABÉR + KAMAT.

A megoszlási törvények fent bemutatott összefüggése összehasonlítható a klaszzikus közgazdaságtan e téren mutatkozó diszharmóniájával:

A klasszikusok megállapítása A helyes megállapítás:

A földjáradék függ a termelési határtól, emelkedik, amint az esik és esik, amint az emelkedik

A földjáradék függ a termelési határtól, emelkedik, amint az esik és esik, amint az emelkedik.

A munkabér függ a munkások száma és a foglakoztatásukra szánt tőke közötti aránytól.

A munkabér függ a termelési határtól, esik amint az esik és emelkedik, amint az emelkedik. */

A kamat függ a tőke kínálatától és keresletétől, vagy mint a haszonról való megállapítás szól a munkabértől (azaz a munka árától) - emelkedik, amint a munkabér esik és esik, amint a munkabér emelkedik. **/

A kamat (amelynek viszonyát a munkabérhez és a tőkéhez tiszta növekedési képessége határozza meg) függ a termelési határtól, azaz esik, amint az esik és emelkedik, amint az emelkedik.

Az összefüggéseket a következő megjegyzésekkel egészíthetjük ki:

*./A munkabértörvény - amely Ricardo földjáradéktörvényéből következik - magába foglalja saját bizonyítását és a közgazdaságtan alapját jelentő törvényre vezethető vissza, nevezetesen arra, hogy az ember szükségleteit a legkisebb erőfeszítéssel igyekszik kielégiteni.

Mutatja, hogy:

ahol a föld szabad és a munkát tőke nem támogatja, az egész termék a munka bére lesz;

ahol a föld szabad és a munkát tőke támogatja, a munkabér az egész termékből áll, de ama részét kivéve, amely szükséges a munka tőkeként való részvételének az elősegítésére;

ahol a természeti kincsek monopolizálva vannak, a munkabért a munkások közötti verseny olyan minimumra szoríthatja amely mellett a munkások még szaporodni tudnak;

ahol a föld magántulajdonban van és földjáradék keletkezik a munkabér függ attól, amit a munka elérhet a földjáradék nélkül rendelkezésre álló legmagasabb természeti adottság igénybe vételével.

Nem létezik tehát egy olyan alapmunkabér, mint az alapkamatláb, Smitth és Ricardo egyaránt természetes bérnek tekinti azt a minimális létfenntartási "bért", amelyen a munkás még fenntarthatja magát, holott mindazt munkabérnek kell tekinteni amit a munkás megtermel

**./ A természetes ár fogalmát, amely a piaciár ingadozásokat csoportosító hosszabb időszakra vonatkozó ár, a klasszikusok a munkabérre és a tőkekamatra is alkalmazták és így beszéltek természetes bérről és természetes kamatról.

Adam Smithnak a használati és a csereérték közötti megkülönböztetésére visszatérve, megállapíthatjuk, hogy az nem kapcsolódik semmiféle erkölcsi ítélethez, hanem csak a szokásos, mindennapi szóhasználahoz igazodik: "használatos" az amit használnunk kell, "kívánatos" az, amit bizonyos cél elérése érdekében annak tartunk. A munkavégzés minden termék előállításához szükséges, viszont az érték annak az erőfeszítésnek a megtakarítását jelenti, amit az általuk birtokolt tárgy lehetővé tesz számunkra a csere útján. Filozófiai értelemben az érték "minőségileg" nem a többlet-erőfeszítéshez viszonylik, hanem az erőfeszítés megtakarításához. Tehát nem a csereképességük adja meg a tárgyak értékét, hanem megfordítva értékük miatt cserélhetők

A vagyon fogalmáról alkotott meghatározásnál tehát egyöntetűen megállapítható, hogy minden vagyontárgynak értéke van. Azonban, hogy mindaz ami értékes egyúttal hasznos is számunkra azt a tárgyak kívánatos jellege határozza meg. Bennünket a belső lényegüknél fogva alapvető létszükségleteink kielégitésére szolgáló tárgyak érdekelnek elsősorban. Ellentétben azokkal a tárgyakkal, amelyek pusztán egy cél megvalósítására alkalmasak (pl. orrkarikák a vadembereknél) vagyis pusztán csereértékkel rendelkeznek.

Henry George dinamikus munkaelmélete is tulajdonképpen támpontot ad az értékfogalom helyes kialakításához. Az egyéni szükségletek, kívánságok szubjektív jellegűek és ezért kielégítésükre nincs semmféle "objektív" mérce mindaddig, amíg a cél érdekében nem cselekszünk. Ezzel ugyanis a külvilágban objektív változást idézünk elő. Ahogyan a fizikában az erőt sem tudjuk önmagában meghatározni - csak azzal az ellenállással amelyet le kell győznie - úgy a szükségleteink kielégitésének a mértéke az a munkavégzés vagy erőkifejtés, amelyet érte végeznünk kell. Az érték olyan "minőséggel" ruházza fel a dolog tulajdonosát, amely megkiméli őt (egy meghatározott mértékben) a szükségletének kielégítésére fordítandó munkavégzéstől azáltal, hogy azt más által végezteti el.

Gondoljunk csak arra, hogy még a modern civilizációban is a "széles néprétegek" tulajdonképpen napról-napra élnek: magyarán mondva "napi" munkájukat adják el és cserélik árúra. A munkavégzés, amely az egyén jártassága, "tulajdonsága", önmagában nem szakítható ki az emberből. Valójában itt arról van szó, hogy a munkavégzés eredménye (az előállított termék) az, amely elcserélhető egy másik árura. Tulajdonképpen az az ember aki egy aranyat fizet egy munkásnak a munkájáért (vagy szolgáltatásáért) az arany helyében nem a munkavégzést, az erőkifejtést kívánja cserébe átvenni, hanem ellenkezőleg attól kíván megszabadulni. Megfordítva a munkás nem a munkavégzéstől szabadul meg cserébe az aranyért hanem azt el kell végeznie, ill. az adott esetben az előállított terméket kell cserébe leadnia. Tekintettel arra, hogy minden ember arra törekszik hogy a legkisebb erőfeszítéssel elégítse ki a szükségleteit ezért a hasonló "ráfordítású" tárgyak megszerzési értéke egyértelműen meghatározható.

Habár az érték "minőségileg mindig azonos", mégis - a fentiek szerint - két forrásra vezethető vissza: az egyik a termelésben kifejtett erőfeszítés, a másik pedig kötelezettség vállalás más számára történő munkavégzésre.

A termelésnél felhasznált munkavégzés azonban nem határozza meg az előállított termék piaci értékét, hanem az mindig annak a munkavégzésének az értéke, amelyet érte cserébe kapni lehet. Amikor a termék értékének ráforditásos alapon való meghatározásáról beszélünk, akkor nem az eredeti folyamatban érvényes kiadásokat kell értenünk, hanem azokat amelyekben most (vagyis a piacon való megjelenésekor) kerülne egy hasonló tárgy előállítása. Walras megfogalmazásában - amennyiben a piaci ár nem fedezi az áru termelési költségeit akkor annak a termelőjét veszteség éri, ellenkező esetben akkora lesz a nyeresége amennyivel a piaci ár az előállítási költségeket meghaladja.

Tehát nem az határozza meg - egy adott piacon - egy tárgy értékét, hogy mennyire "kívánatos" ( milyen erős az egyén reá vonatkozó szükséglete), hanem kizárólag az iránta megnyilvánuló fizetőképes kereslet.

Ellentétben Gossen,H. és utána az osztrák iskola "monista" felfogásával amely az értéket a hasznosságával azonositotta (és a határhaszon szolgál mértékül), Henry George, akárcsak a klasszikusok, dualista álláspontot képvisel. Számára a vagyon az elvégzett munka, a megvalósított termék, az érték pedig a megtakarított munka. Ez az álláspont Ricardo nézetének a megfordítottja. Ricardo-nál a vagyon megtakarított munkát jelent, az érték pedig a munkaráfordítással azonos. A vagyon Henry George-nál úgy tekinthető, mint "munka a négyzeten" vagyis elraktározott munkavégzés amellyel későbbi szükségletek elégíthetők ki. A tőke pedig "munka a köbön", feladata a munka elősegítése, "meghatványozása" újabb vagyontárgyak előállításában, újabb szükségletek kielégítése céljából.

A fentiek során olyan termékek előállításával foglalkoztunk, amelyek ismételten megtermelhetők. Ráfordítási költségeik csökkentése esetén, piaci értékük a kereslet és kínálat "egyensúlypontjának" áthelyeződése miatt szintén csökkenhet.

Vannak azonban olyan tárgyak amelyek nem pótolhatók. Így például az eredeti műalkotások nem állíthatók elő újabb munkavégzéssel, ezért a termelési költségek értékük megállapításánál nem játszanak szerepet. Kizárólag az irántuk mutatkozó kereslettől függ a piaci árban kifejezett értékük.

A Földnek amely már az ember megjelenése előtt is létezett, ugyancsak nincs "termelési költsége"; értéke viszont minden egyes meghatározott ingatlannak ugyanúgy van mint egy eredeti festménynek vagy szobornak éspedig nincs más felső határa mint a megszerzésére irányuló "vágy" nagysága, illetve annak fizetőképes keresletben való megnyilvánulása. A meghatározott földdarab értékének kialakulása nemcsak a modern civilizáció haladásának jellegzetes vonása, hanem éppen a civilizáció egyik következménye, amely teljes mértékben megfelel a természet rendjének. A természetjogon alapuló emberi egyenlőségnek egyúttal a legalapvetőbb bizonyítéka. Az emberi törvények összhangba hozatala a természetjoggal éppen abból áll, hogy a közösség által előidézett, egyre növekvő föld járadékot jogosan a közületi szükségletek fedezésére fordítsák. Ott azonban ahol a földet a társadalom egy rétege monopolizálja és a lakosság többi részét akár jogilag, akár társadalom-gazdasági kiszolgáltatottság útján a földhöz jutásból kizárja, ott a földjáradék, mint meg nem szolgált jövedelem, a földtulajdonosokat gazdagítja.

A földértéke azonban minden esetben azzal a munkavégzési mennyiséggel lesz mérhető, amelyet megkövetelnek azok; akik azt monopolizálják, azoktól akik azt használatba kívánják venni, vagyis egyoldalú kötelezettség vállalásukkal szolgáltatást kénytelenek nyújtani (nem pedig szolgáltatásokat cserélni egymással).

Az emberi tevékenység azonban nemcsak vagyontárgyak termelésében nyilvánul meg. Életvitelünkhöz szolgáltatásokra is szükségünk van, amelyek történhetnek közvetlen módon vagy közvetve, pontosabban "késleltve". A második esetben a szükséglet kielégítése vagyontárgy közbeiktatásával történik: ahhoz hogy kenyeret ehessek előbb búzát kell termeszteni, aratás után lisztet kell őrölni, majd a lisztből kenyeret sütni. Amíg a közvetlen szolgáltatás a villámhoz vagy a Leyden-i palack kisüléséhez, addig a közvetett szolgáltatás az akkumulátorhoz hasonlítható. Az emberi szolgáltatások legnagyobb része közvetve, vagyontárgyak közbeiktatásával történik. Az énekes vagy az orvos közvetlen szolgáltatásként elégíti ki zene-, illetve gyógykezelési igényünket, de ezért cserébe általában nem kap "közvetlen" ellenszolgáltatást, hanem vagyontárgyat, rendszerint pénzt. Tekintettel arra, hogy a szolgáltatások termelése és elosztása a vagyontárgyak termelési és elosztási törvénye szerint mennek végbe, ezért a közgazdaságtan célkitüzése ezeknek a törvényeknek a feltárása. Ismeretük nélkül az ember nem képes növelni hatalmát a természet felett. Általában miközben az egyén saját vagyonát gyarapítja egyben a civilizáció haladását is előmozdítja. Sajnos azonban a modern társadalomban azzal a ténnyel is számolnunk kell, hogy a dolgozni akaró ember nem mindig jut munkához; pedig az emberiség döntő többsége nem "tárolt vagyontárgyaiból" tartja fenn magát, hanem munkavégzéséből. Ugyanakkor megállapítható, hogy a nemesfémek és a gyémánt (mint a legértékállóbb vagyontárgyak) csak kivételek, általában semmi sem hasonlítható a föld tulajdonjogának az értékállóságához. Vegyük például azt a kis római ingatlant, amelyet Maecenas adományozott Horátiusnak: értéke állandóan volt és mindaddig lesz, amíg a városi szabályrendelet, vagy országos törvény biztosítja a tulajdonos előjogát és a járadék elsajátítását teszi lehetővé számára.

Az anyagi javak legnagyobb részét azonban közvetlen fogyasztás céljából állítják elő és így azok azonnal elpusztulnak. Egy könyv vagy festmény esetében nem ilyen "fogyasztásról" van szó, de ezeket is a lassú pusztulás veszélye fenyegeti. A vagyontárgyakat általában állandóan kezelni, fenntartani kell, mert enélkül a folyamatos munkavégzés nélkül visszaesnek a természet anyagi "alapjába".

A "kötelem"-nél viszont az érték nem a kötelezettséget magába foglaló "papír"-ban rejlik (amely csak emlékezeti segédeszköz) - hanem vagy az emberi törvényekben, vagy az igérvényben megnyilvánuló emberi akaratban tehát az ember szellemi mivoltában vetett bizalmat tükrözi. Az emberi test elmúlása mellett a szellem továbbra is fennmnarad, tovább él az újabb generációkban. A fizikai törvények alkalmazásával (műszaki változtatások útján ) elért eredmények ( pl. házak, létesítmények) szintén lassú pusztulásra vannak ítélve. Ígv például Maecenás palotái már rég elpusztultak, de Horátius ódáit még ma is olvassuk.

A két értéktípus között tapasztalható másik lényeges különbség abból áll, hogy a civilizáció előrehaladásával az anyagi javak előállítási költsége folyamatosan csökken, ugyanakkor a kötelmen alapuló értékek egyre inkább halmozódnak. Ennek ellenére csakis munkavégzéssel lehet fenntartani, pótolni, ill. fejleszteni a vagyontárgyak kinálatát. Ha az emberek a munkát beszüntetik, akkor vagyon sem keletkezik többé.

Végül a szegénység megszüntetésének egyetlen módja, ha az erkölcsileg elfogadhatatlan előjogokból származó meg nem szolgált jövedelmet biztosító tulajdon jogi szabályozását megfelelően módositjuk. Az átlaghoz való felzárkozás lehetőségét különösképpen a napról napra munkabérükből élők számára kell biztosítani. Megélhetésükről kell elsősorban gondoskodni a meg nem szolgált jövedelmek társadalmi beszedése útján.

------------------

 

 

c/ Néhány észrevétel a pénzről.

A pénz lényegét nem anyagának értékében kell keresni, sem pedig az állam "elhatározásában" vagy a magánszemély által kiállított pénzügyi eszközökben /váltó, csekk/, amelyeket az ügyletek lebonyolítsánál használnak. Az emberek a pénzt általános értékmérőként veszik igénybe vásárlásaiknál. Ezért gyakorlatilag minden olyan eszközt pénznek kell tekinteni, amit kifejezetten erre a célra használnak és minden egyéb alkalmazási lehetőséget ki kell zárni a fogalom köréből. Mindebből azonban nem következik, hogy a pénz a "legértékesebb vagyontárgy". Ez olyan félreértés mintha valaki azt hiszi, hogy egy kiló ólom súlyosabb, mint egy kiló toll. A fenti meghatározásból csak az következik, hogy az összes cserélhető vagyontárgyak közül a pénz a legcsereképesebb és ez a tulajdonsága képezi a leglényegesebb jellegzetességét.

Az érték "eredetét" tekintve kétféle pénzt ismerünk. Az érme alakjában forgalmazott pénz értéke a termelésből származik. A papírpénz pedig a vállalt kötelezettségen alapuló bizalmon. Ha tehát valaki egy 10 $-os pénzérmét elcserél búzáért akkor tulajdonképpen barter-ügyletet bonyolít le. Ha a fémpénzt a folyóba ejti, akkor nemcsak őt hanem a közvagyont (a nemzet vagyonát) is veszteség éri. Ha viszont a papírpénz 10 $-ossal fizet a búzáért, akkor nem a papír értékét adja cserébe, hanem az abban megtestesített bizalommal fizet. Ha pedig a papírpénzt elégeti, akkor csak saját vagyona csökken, a közvagyon (a nemzet vagyona) nem.

A pénz akárcsak a nyelv, minden országban más és más. Az állam előírhatja a hivatalos nyelvet, sőt a nyilvános iskolák oktatási nyelvét is, és a pénzt illetően meghatározhatja az ország valutáját, de abban már nem szólhat bele, hogy az anya saját nemzeti nyelvére tanítsa gyermekét, vagy hogy az üzleti életben a felek a cserék lebonyolítását milyen módon rendezik, ill. milyen hiteleszközöket vesznek igénybe. Minthogy nincs világnyelv, úgy sajnos nincs világpénz sem. A kettő között azonban olyan sok a hasonló vonás, hogy a pénz bizonyos értelemben nyelvnek tekinthető, éspedig az érték nyelvének. A pénz leglényegesebb tulajdonsága, hogy az adott helyen és időben a közös csereeszköz szerepét tölti be, ha erre nem alkalmas akkor egy vagyontárgy (bármilyen egyéb jó tulajdonsággal is rendelkezzen) nem tekinthető pénznek. A társadalom közmegegyezése a pénzzel kapcsolatban a csereképességre vonatkozik és semmi egyébre.

A hiteleszközök (csekkek, váltók,.stb.....), amelyek egyre inkább elterjednek, abban különböznek a készpénztől, hogy segítségükkel az adott ügylet nem zárható le teljesen, hanem további bizalom előlegezése szükséges az eladó részéről. Kizárólag a készpénz alkalmazása esetén zárható le az ügylet véglegesen

d/ A vagyon termelése

 

Az ember nem képes a semmiből valamit előállítani, csak változtatni képes a meglévő tárgyakon, folyamatokon. A közgazdaságtanban termelés alatt az anyagi javak, vagyontárgyak létrehozását értjük. A fentiek során már utaltunk arra, hogy a szolgáltatásokra is ugyanazok a természeti törvények vonatkoznak, ezért hibás az a nézet, amely szerint csak a vagyontárgyak előállítási folyamata jelenti a termelést. Figyelembe kell vennünk, hogy a termelés célja a fogyasztás és ezért a termelési folyamat mindaddig nincs befejezve, amíg a termék - a szállítási, elosztási hálózat útján - a végső fogyasztóhoz el nem jut.

A klasszikus közgazdaságtan mesterségesen szétválasztja a termelési és elosztási folyamatot, pedig nyilvánvaló, hogy nem azért osztják szét a termékeket mert megtermelték azokat, hanem azért állítják elő azokat, hogy legyen mit eljuttatni a fogyasztókhoz. A termelési és elosztási folyamatba történő bármilyen külső beavatkozás egyértelmüen zavart okoz a lebonyolitásban és ezért termelés-csökkenést eredményez. A folyamat a természeti törvények szerint megy végbe, és ha az ember ( ill. az emberalkotta törvény) nem alkalmazkodik azokhoz akkor csak akadályozhatja, de nem másíthatja meg azoknak érvényesülését.

Ha a termelési folyamatot elemezzük, akkor három módot különböztethetünk meg, amellyel céltudatosan változtatni vagyunk képesek a környezetünkön, éspedig /l/ az adaptálást, /2/ a termesztést, és /3/ a cserét.

Az adaptálás alatt a természet termékeinek alakban vagy térben való változtatását értjük, amely alkalmassá teszi azokat az emberi szükséglet kielégítésére. A termesztés a természet életerejének felhasználását jelenti és nemcsak a növényekre vonatkozik, hanem az állattenyésztést is magába foglalja. Ezzel kapcsolatban a civilizáció fejlődésével érvényesül a tudatos szelekció, amely az embernek nagyobb beavatkozását jelenti természetes környezetébe. Ennek eredményeképpen viszont már képes előidézni a termelési folyamat hatékonyságának a növelését.

A csere pedig lehetővé teszi az együttműködés megszervezését a különböző gazdálkodó egységek között, a természeti és emberi erőknek az átcsoportosítását. Minél szervezettebben oldják meg az együttműködést, annál inkább meghatványozódik a felhasznált erők hatása. A termelés mindhárom fajtájában a tőke segítheti a munkát, azaz pontosabban az elsőnél segítheti, de nem feltétlenül szükséges hozzá; a két másiknál a tőkének szükégképpen elő kell mozdítania a munkát. Az első termelési mód esetén - amikor kőből, agyagból, fából, vasból épületet készítünk - az igénybe vett tőke hasznossága a használatában rejlik. A másodiknál - amikor magot a földbe ültetünk, a haszon nem a használatból, hanem a növekedésből ered. Ugyanígy van ez ha a tőkét a harmadik módnál alkalmazzuk - vagyis használata helyett elcseréljük - akkor a haszon a cserébe kapott tárgy "értéknövekedéséből" származik. A föld szerepe lényegében az, hogy "helyet" biztosítson a termelési, ill. cserefolyamatnak.

A harmadik termelési módnál - a cserénél - amelynek kialakulása a fejlettebb társadalmakban figyelhető meg, a döntő szempont a föld (de még inkább a telek) "kiválasztása" a kereskedelmi folyamatok elősegítésében való alkalmassága szerint. Ez a szempont határozza meg például az ingatlanok értékét a városokban. Az evolutiv stabil stratégia itt lényegében a piaci mechanizmus zavartalanságát jelenti amely egyaránt vonatkozik az árukra és a a termelő eszközökre.

Ezzel kapcsolatban érdemes visszatérni egy olyan "törvényszerűségre", amelyet a klasszikusok terjesztettek, de cáfolatuk kézenfekvő. Malthus elmélete szerint ugyanis a népesség mértani haladvány szerint, az élelmiszerek előállítása pedig számtani haladvány szerint növekszik. A fentiek során már rámutattunk arra a tényre, hogy a vagyon (és ezen belül az élelmiszerek előállítási lehetősége) ott a legnagyobb, ahol a népesség a legsűrűbb. Tehát a vagyontermelés legalább a népességgel azonos arányban nővelhető.

A klasszikus közgazdászok a csökkenő termelékenységi törvényt a mezőgazdaság mellett a bányászatra és a kitermelő iparágakra is vonatkoztatták. Az iparcikkek előállításánál viszont a növekvő termelékenység törvényét állították. Érvelésüket "reductio ad absurdum"-ra alapozzák nevezetesen arra, hogy a munkának földegységnyileg nagyobb mértékű alkalmazása esetén - növekvő termelékenységnél - egyetlen farm elegendő lenne az ország egész lakosságának eltartására.

Ez a megállapítás tükrözi a Fiziokraták által kialakított nézetet, amely szerint a föld pusztán mezőgazdasági művelésre vehető igénybe. A Fiziokraták viszont már helyesen látták, hogy a mezőgazdaságban olyan meg nem szolgált jövedelem keletkezik, amely sem a munkára, sem a tőkére nem vezethető vissza amelyet "tiszta jövedelem"-nek (tiszta hozadék- nak) neveztek és amelyet a közösség részére kell az "egyetlen adó" útján visszajuttatni. Ricardo földjáradékelmélete szintén csak a mezőgazdaságra vonatkozik és ez az álláspont - noha a mezőgazdaság jelentősége a XIX. században viszonylag csökkent Angliában - még a század végén is a közgazdaságtan egy alaptanítását képezte. Különösen hiányos ez a szemlélet mert figyelmen kivül hagyja a harmadik termelési módot, ahol a föld - már nem mint termőföld - hanem a kereskedelem lebonyolításához szükséges ingatlan (telek) játszik szerepet.

Míg a hangyáknál vagy a méheknél az együttműködés ösztönösen, tehát "belülről" jön létre, addig az ember ésszerű szervezéssel teremti meg az együttműködés "külső" előfeltételeit, éspedig a csere segítségével. E folyamatok megszervezéséhez már előrelátásra, mérleglésre és ítélőképességre van szükség. A javak előállítása érdekében létre hozott "spontán" együttműködési hálózat a Nagyobb Leviatán kialakítását eredményezi a társadalomban. Hobbes példájánál maradva az emberi test idegrendszeréhez hasonlítható a gazdasági egységek együttműködési hálózata, amely ugyanolyan hatékony a vagyon termelésénél, mint a telefonhálózat az egyéni közlések továbbításában. Ezért a cserefolyamatok meghatározóan fontos szerepet játszanak a termelésben mert nélkülük a modern civilizáció nem jöhetett volna létre. A cserefolyamatok szervezésében ugyanis szintén megnyilvánul az egyénnek ama alapvető stratégiája, amely szerint a modern társadalomban is a természeti, fizikai és szellemi törvények felhasználásával igyekszik szükségleteit a legkisebb erőkifejtéssel kielégiteni.

A kereskedelemben éppen ennek a stratégiának megnyilvánulásaként nélkülözhetetlen szerepet játszik a verseny, amelyet a közgazdaságtanban egyes szerzők káros "elem"-nek tekintenek Ennek alapját részben a merkantilista és protekcionista nézetben kell keresnünk, amely szerint a versenyt a társadalom érdekében kell eltörölni, másrészt pedig abban a felháborodásban, amelyet a javak jelenlegi igazságtalan elosztása miatt tapasztalhatunk és amelyért - tévesen - a versenyt teszik felelőssé. A merkantilista és protekcionista nézetekkel a fentiekben már foglalkoztunk, ezért itt csak a verseny szerepét tagadó szocialista álláspont bírálatát körvonalazzuk.

A meglévő társadalmi-gazdasági igazságtalanságok megváltoztatásában Henry George egyetértett ugyan a szocialistákkal, de a földjáradék - és esetleg néhány közüzemi szolgáltatás - társadalmasításán kívül más államosítást nem tartott célszerűnek. Ennek ellenére a brit szocialista mozgalom nagy erőt merített a "Haladás és szegénység" című művéből és jelentős hatást gyakorolt a mozgalom vezető egyéniségeire nézeteik kialakításában.

Az ember elsősorban egyén, így az állam beavatkozása olyan dolgokba, amelyek spontán tevékenységi körébe tartoznak, csak bajokat szülhet. Henry George azonban tisztában volt azzal is, hogy az ember társaslény, ezért az államnak nélkülözhetetlen szerepe van a társadalmi- kulturális haladás előmozdításában. A nép feletti hatalom gyakorlása a gazdasági életben viszont sohasem szolgálhatja a közösség érdekeit.

A verseny éppen a dinamizáló tényező a gazdasági életben, amelynek elismerése nélkül a gazdasági rendszer működését sem érthetjük meg. A verseny szelleme hatja át az aktív termelési tényezőt, a munkát, hogy minél hatákonyabban használja fel a természeti adottságokat és serkentőleg hat a tőkeképzésre, amely által a termelési folyamat még intenzívebben megy végbe.

A klasszikus közgazdaságtan keretében az "elosztás"-t a javak előállítása utáni folyamatnak tekintették, ezzel szemben Henry George arra utal, hogy a termelési folyamat keretében kialakuló együttműködés teszi szüksége a cserék lebonyolíitását illetve a szállításokat.Mindezek különösen nagy szerepet játszanak a termelési folyamat utolsó, befejező szakaszában, amikor a "végterméket" el kell juttatni a fogyasztóhoz.

A társadalmi rendben a természeti törvények alapján történik mind az ami a fogyasztó számára lehetővé teszi hogy szükségleteit kielégítse, mindaddig amíg a folyamatban az emberi akarat "önkényesen" be nem avatkozik.

A közgazdaságtanban - írja John Stuart Mill - a javak elosztásánál nem az okokkal, hanem az emberi intézkedések következményeivel kell foglalkoznunk. Ezek ugyanis - hasonlóan a termelési folyamatokhoz - nem önkényesen, hanem a természeti törvények szerint jelentkeznek. Az emberi akarat gyakorlati beavatkozása az elosztás törvényszerű folyamatában, hasonlítható a kilőtt ágyúgolyóhoz, amelynek röppályáját a gravitáció módosítja. Az igazság ugyanis az, hogy az akarat mindig csak rész-oka az általunk előidézett hatásnak, csak a természeti törvények igénybe vételével érvényesülhet Egy gyerek labdát dobhat a hold irányába, egy tüzér ágyúgolyót lőhet ki feléje; ha az eredmény kizárólag a cselekedetünktől függne, akkor a labda és az ágyúgolyó egyaránt célba érne. A természeti törvények jobb vagy rosszabb kihasználása ebben az esetben a labda közelebbi, az ágyúgolyó távolabbi visszaesésében mutatkozik meg. Az előállított termékek esetében viszont az ember bármilyen felhasználásukat "rendelheti-e 1"; beleértve azok elpusztítását is - de ezt is csak a természeti törvények segítségével végezheti el.

Más kérdés viszont a termelendő javak előállításánál kialakuló helyzet, amikor azt a termelési tényezők megoszlási törvényeinek felismerése alapján végezzük.

 

e/ A vagyon megoszlása

 

Henry George társadalomfilozófiájának alaptétele szerint az erkölcsi ideálok, az ember etikai célkitűzései valamint a társadalmi- gazdasági feltételelkől származó problémák között nincs semmiféle válaszfal; ezek nincsenek elkülönített szférában egymástól. Sőt mielőtt ideáljainkat elérhetnénk, szükségleteinket kell kielégítenünk. Ezért a legsúlyosabb társadalmi problémát Henry George a szegénységben látja, amelyet az elefántcsonttoronyban működő "klasszikus" erkölcstan - akárcsak a szocialista etika - száműzött vizsgálódási köréből, holott az már szinte a civilizáció kezdetétől fogva "jelen van" a társadalomban. A közgazdaságtan és az erkölcstan között tehát közvetlen, elodázhatatlan és nyilvánvalóan felismerhető kapcsolat áll fenn.

Annak a problémának a megoldására pedig, hogy miképpen lehetséges a szegénység "fennmaradása", sőt a nyomor fokozódása a modern civilizáció gyors anyagi előrehaladása ellenére Henry George két kiinduló tételt ajánl: az egyik annak felismerése, hogy a javak előállítása és elosztása a természeti törvények szerint történik és minél jobban ismeri fel ezeket a tudomány annál hatékonyabb a termelés, de - megfordítva - minél több a "beavatkozás" annál gazdaságtalanabb a folyamat; a másik pedig a közgazdaságtan három alaptényezőjének szerepe alapján a vagyon-megoszlás törvényeinek a fentismeretettek szerinti érvényesítése.

Amíg a mikroökonómiai folyamatot az alkalmazott tudományok eredményeinek kibernetikai jellegű igénybevétele állandóan "tökéletesíti" és lehetővé teszi civilizációnk gyors ütemű anyagi haladását, addig a megoszlás törvényei már nem állnak kapcsolatban sem az anyaggal, sem az energiával, hanem kizárólag a szellemmel. Ezek etikai jellegűek vagyis mindenkor a joghoz és az igazsághoz kapcsolódnak. Az igazság pedig - Montesquieu szerint - viszony, amely két dolog "egyezőségének" megállapítására szolgál és amely mindig azonos marad, akár az Isten, akár az pedig az ember szemszögéből tekintjük azt.

A civilizáció kezdetétől fogva (amikor a parancs képezte a törvényt) az uralkodó (és az általa létesített intézmények) a megoszlás törvényeit igyekeztek megváltoztatni. Ezt azonban nem közvetlenül tették, hanem a termelési folyamatot irányító törvények "szabályozása" vagyis beavatkozás útján. Már John Stuart Millnél tapasztalható a jövedelmek megoszlására vonatkozó törvény összeegyeztetési kísérlete a tulajdonra "érvényes" emberi törvények tartalmával. A modern Európában azonban a tulajdon megoszlása nem vezethető vissza valamiféle igazságos részesedésre, hanem inkább osztoszkodásra, amely az évszázados törekvés ellenére még mindig az eredeti "erőfőlényt" tükrözi. A tulajdonjog nem fejezi ki e tekintetben a magántulajdonnak természetjogilag megalapozott követelményét, amely szerint minden ember saját munkavégzése által előállított termékkel kizárólagosan rendelkezik.

A klasszikus közgazdaságtan ugyanis előre feltételezi, hogy a "földbirtokot" a tulajdon kategóriájába kell sorolni és a földtulajdonosok jövedelmét a vagyonmegoszlásban az emberi törvények figyelembe vételével kell szerepeltetni. Ugyanis miután a természetjog a földtulajdonról egyáltalán nem vesz tudomást, ezért kénytelenek a föld tulajdonára vonatkozó előfeltételezésük igazolását az emberi törvényekben, intézményekben gyökereztetni.

A tulajdonjog lényege (a fenti meghatározás alapján) pedig éppen kizárja, hogy a föld, amely természeti adomány, magántulajdonba kerüljön. Mégis a klasszikus közgazdaságtan azzal érvel, hogy a föld műveléséhez már munkavégzés szükséges a gyümölcsök betakarításához pedig idő kell ( néha évekről van szó) és ezért biztosítani kell a magántulajdont a földön. Amikor J.S Mill. azt állítja, hogy a föld nem az ipar terméke, azonban legértékesebb tulajdonságai már igen, akkor a föld fogalmának két lehetséges értelmezését keveri össze.

Az egyik értelemben jelenti bolygónk száraz felületét, amelyet megkülönböztetünk a tengertől és a levegőtól továbbá a sziklás vagy jégborított felülettől, amely megművelésre alkalmatlan. A föld e részét a termőtalaj jellemzi. Ezzel kapcsolatban beszélünk "megművelhető" földről. A másik értelemben a föld a termelés passzív tényezője, amely (az ember kivételével) az egész külvilágot (geoökológiai környezetetünket) magába foglalja és amelyet a munkától, mint aktív termelési tényezőtől különböztetünk meg. E tekintetben önellentmondásba keveredik J.S. Mill amikor gondolatmenetében az egyik értelmezést a másikkal helyettesíti.

Annak feltárása érdekében, hogy mi okozza a népesség és a termelés állandó növekedése ellenére a legalacsonyabb jövedelmű réteg további elszegényedését ismét utalnunk kell a vagyon megoszlásának egymással összefüggő törvényeire. Három részes osztozik a termelésben: a földtulajdonos, a munkás és a tőkés. Ha a termelés növekedésekor a munkás és a tőkés nem kap többet, akkor nyilvánvaló, hogy az egész többlet a földtulajdonoshoz kerül. A járadékot - mivel azt a közösség hozza létre - a földtulajdonos meg nem szolgált jövedelemként kapja.

A földjáradék növekedése - amely a haladó országokban egyre jelentősebb - tehát kulcsa annak a magyarázatnak, hogy miért nem növekszik a munkabér és a tőkekamat együtt a termelőképesség emelkedésével.

H.George két alapgondolatára vezethető vissza az általa javasolt megoldás:

1./ - földhöz és a természeti adottságokhoz való hozzáférést minden ember egyenlő mértékben jogosult gyakorolni

2./ a föld magántulajdon alapján szerzett de valójában a közösséget illető - járadékot gazdaságilag:vissza kell juttatni a társadalomnak.

Az első gondolat a természetjogban gyökeredzik mert aki egyszer megszületett, annak joga van az élethez és következésképpen igényt tarthat ételre, italra és minden másra ami létfenntartásához szükséges. Ugyanakkor az ember saját személye önmaga tulajdonát képezi és gazdasági érdektudatossága arra ösztönzi, hogy saját munkájának teljes eredményét saját tulajdonának tekintse. A második gondolat képezi az egyetlen igazságos adózás elvi alapját, annál is inkább mert a föld minden fajta munkatevékenység nékülözhetetlen alapja és ezért magántulajdonba vétele egyúttal a munka bizonyos ellenőrzését is jelenti, vagyis kettős igazságtalanságot takar, amelyet az egyetlen adó bevezetésével nemcsak gazdasági hanem erkölcsi okból is meg kell szüntetni.

Az emberi együttélés kialakításában, a legelenyősebb társadalmi rend megvalósítása érdekében a morális és gazdasági elem között szoros, éspedig cél-eszköz kapcsolat áll fenn. Ugyanakkor a föld egyéni használatba vétele - amelyet továbbra is a telekönyvi bejegyzés igazol - biztosítja, hogy minden termelő vagyis a föld tényleges művelője munkája eredményének tulajdonjogát élvezze. Az egyik önkényességnek - a föld magántulajdonának - megszüntetése lehetővé teszi tehát egy másiknak - nevezetesen az adózásnak az adóalanyoknak fizetőképességhez való "önkényes" hozzáigazításának a felszámolását.

 

III. Henry George eredetisége és hatása

 

"Azok számára, akik nem foglalkoztak a földjáradék társadalmasításának a kérdésével nevetségesnek tűnik e reform bevezetéséhez fűzőtt nagy reményeink. Ennek oka az, hogy a javaslat lényegét nem ismerik, sőt azt nem is kívánják megismerni. "

L.Tolstoj "Social Problems" orosz fordításához írt előszava.

 

Henry George társadalomfilozófiai tanításával - és ennek keretében általános gazdaságelméletével - kapcsolatban, nem azt kívánja az olvasótól, hogy nézeteit ellenvetés nélkül magáévá tegye hanem megítélésére; bizza elfogadásukat. A tömegeket mindig az egyén meggyőzése útján kívánta megnyerni, ezért írásaiban és beszédeiben a nyílt, közérthető (exoterikus) állásfoglalás jellemző. Az ezoterikus szerzőknél alkalmazott "sorok közötti hivatkozás" tőle teljesen idegen.

Nem szabad figyelmen kívűl hagynunk azt a tényt, hogy csak az újkortól igyekeztek egyes filozófusok úgy írni, hogy hassanak a tömegekre és ezek a "pre-modern" gondolkodók exoterikus írásmódjukkal egyúttal az üldöztetések felszámolását is célul tűzték.

Ezek a gondolkodók - akárcsak Henry George - úgy vélték, hogy a szabad vizsgálódás eredményeinek a közzétételét a hatalom megtilthatják ugyan, de ez nem törvényszerű, hanem csak az állam rossz szerkezeti felépítettségének a következménye. A kényszer ugyanis csak az ellentétes nézet elnémítására jó, a meggyőzés azonban még hátra van.

Az újkori gondolkodók nagy része azonban még meg volt győződve arról, hogy vannak igazságok, amelyeket "tisztességes ember" nem tár fel mert azok sok más személyt megbántanának Henry George úgy találta hogy Adam Smith óvatosságból szintén nem tárta fel a teljes igazságot, szemben a Fiziokratákkal akik az aboszolút uralkodó "árnyékában" kissé jobban mertek következetesek lenni. Azonban nyilvánvaló, hogy az igazság teljes feltárása szükséges és senki sem sértődhet meg, ha az igazat elébe tárják. Az emberi ismeretek tárházából ki kell zárni minden olyan rejtjelezett (titkositott) írói nézetet, amely kizárólag a sorok közé írva maradt fenn.

Mégis, ahogy egy liberális teológus megjegyezte a leleményes Odüsszeusz ama követői esetleg őszintébbek voltak, amikor "fennkölt hazugság"-nak nevezték azt amit ma "az egyén társadalmi felelősségeként" szoktunk emlegetni.

A mai tiszteséges olvasó nem tételezi fel azt, hogy egy "nagy ember" szándékosan félrevezesse hallgatóságát vagy olvasó táborát, pedig a kormányok egyre nagyobb manipulativ nyomást gyakorolnak a társadalomra álláspontuk elfogadtatása érdekében. Ezzel tulajdonképpen az individualizmus és az állampolgári kötelezettségek határainak problémájához jutunk el. A gondolatszabadság pedig nem más mint választás két vagy több olyan nézet között, amelyeknek képviselői határozott - konzervatív, liberális, szociáldemokrata - politikai irányzatot kínálnak. A diktatúrában az emberek elvesztik ezt a lehetőségüket és nagy részük intellektuális függőségbe kerül a hatalommal szemben.

Henry George alapvetően két "szillogizmus"-ban gondolkodik. Az egyik a társadalom etikai szemléletéből indul ki és feltárja a modern civilizációban tapasztalható igazságtalanságot, amit legsürgősebben orvosolni kell. Utána a gazdasági szillogizmus "beépítése" következik, majd visszatér az egyenlő lehetőségek biztosítására vonatkozó természetjogi követelményhez amelyből következik - de sajnos nem "szükségszerűen", hanem "bölcs mérleglés" alapján - a társadalmi valóság és az elmélet közötti tragikus ellentmondás feloldása.

Jelentős különbség tapasztalható tehát a kétféle következtetési módban. A gazdasági "okoskodás" kiterjed a termelési folyamat technológiai megszervezésére - beleértve az árunak a fogyasztóhoz való eljuttatását is valamint (ennek keretében) a két alapvető termelési tényezőnek - a földnek és a munkának - együttműködési kapcsolatára. A gazdasági folyamatok komplexitása miatt egyre több olyan ökonométriai, statisztikai, rendszerelemzési, stb. módszertani eszközt vesz igénybe a közgazdaságtan a részletkérdések tisztázására, amelyek matematikai jellegüek. Ugyanakkor a kutatási eredményeknek folyamatos érvényesítése a termelési technológiákban egyértelműen a természettudományok területén körvonalazza a gazdasági kibernetikát vagy az ökonosztátot - mint a közgazdaságtan jelenlegi tartalmát. Henry George-t azonban nem elégítik ki a technoszférában érvényesülő műszaki-technikai alkalmazások és a közgazdaságtannak pusztán "számtani játékra" való leegyszerűsítése mert a termelési folyamatok bármilyen gépesítése vagy társadalmasítása ellenére mégis csak a "munkának" mint szellemi tényezőnek a megnyilvánulásáról van szó. Ezért a közgazdaságtanban végső soron a munkavégzés adja meg a tárgyak értékét vagyis azt a tulajdonságukat, hogy a fogyasztók szükségleteit kielégítik. Az etikai szempontok figyelembe vétele egyrészt a gazdasági kibernetikának mint eszköznek a társadalmi célkitűzéshez való hozzárendeléseként fogható fel, másrészt pedig a gazdasági folyamatok globális áttekintése során olan igények jelentkeznek, amelyek etikai megoldást kívánnak. Ezeknél azonban csak okoskodással nem jutunk eredményhez, mert a feladatok megoldásánál már mérleglésre is szükség van.

Henry George eredetisége pedig éppen abból áll, hogy a közvetlen tapasztalatából származó tényeket igyekezett összefogni a "kijavított" klasszikus tanok segítségével olyképpen, hogy azok a társadalmilag legfontosabbnak ítélt erkölcsi probléma megoldására alkalmasak legyenek. Ezért ez etikai szempontok érvényesítését már a vagyonmegoszlás törvényével hozza kapcsolatba. A makroszintü statisztikai becslések (amelyeket Marshall, A. felhozott) nem cáfolják ugyan a "Haladás és szegénység"-ben feltárt összefüggéseket, de hozzájárultak annak a nézetnek az elterjedéséhez, hogy Henry George műve tudományosan nem megalapozott.

Ma már éppen a Henry George által javasolt "összekapcsolás" figyelmen kivül hagyása miatt, a természet korlátlan leigázására épülő anyagi-műszaki haladás egyre inkább a környezetvédelem korlátjába ütközik. Így kénytelen az emberiség - nemzetgazdasági valamint globális szinten egyaránt - olyan stratégiát kidolgozni, amely az etikai állásfoglalást "a poszteriori" igényli. Szoros kapcsolat állapítható meg a Természetnek természetjogi és emberi jogok szerinti filozófiai megalapozása valamint a Természetnek két termelési tényezőre a földre, mint az ember fizikai (passzív) környezetére, ill. az egyén munkájára mint aktív tényezőre, a munkára - való felosztása között. A természetnek a kettős szerepkörben való szemlélete képezi a Fiziokraták tanításának a kiindulópontját.

Henry George ehhez még hozzáfűzi, hogy a föld helyes felhasználásához nem a magántulajdon szükséges, hanem a befektetések jogi biztonsága. Herbert Spencer már a XIX. század közepén utalt arra, hogy az alapvető különbség az erkölcsi norma érvényesülését illetően az lenne, hogy a földjáradék nem a magántulajdonosoknak jutna, hanem a közösséghez kerülne. Ez annál is jogosultabb mert a közösség teremti meg a föld értékét és tekintettel arra, hogy csakis a földön lehet munkát végezni, annak magánemberek által való kisajátítása lehetővé teszi bizonyos ellenőrzés gyakorlását a munka felett vagyis újabb igazságtalansághoz vezet. Ezzel szemben Spencer eredeti álláspontját illetően "minden ember egyenlően örököse a földnek és bármilyen nehéz legyen ennek gyakorlati megvalósítása - az igazság megköveteli keresztülvitelét."

Locke - Henry George szerint - helyesen gondolkodott, amikor a tárgyakon munkavégzés alapján szerzett tulajdonjogot szorosan kapcsolta ahhoz az alapvető emberi joghoz, hogy az egyén saját magával rendelkezik. Helytelen viszont Spencer nézete, amely szerint az egyén egyenlő földhasználati joga valamiféle - a társadalmat megillető - közös jogból vezethető le. A társadalom, mint általános fogalom, nem rendelkezhet más joggal, mint amilyennel az őt alkotó egyének eredetileg rendelkeztek. Előbb joga kell, hogy legyen az egyénnek, azután lehet csak egyenlő joga az élethez. Ez viszont magába foglalja a természeti adottságokhoz való egyenlő hozzáférését, amely korlátlan mindaddig amíg más ember joga ezt nem korlátozza. Csak ebben az esetben szükséges a közösségnek valamiféle intézkedése a földhöz való jutásának szabályozására. Abban az esetben ugyanis, ha két vagy több igény jelentkezik azonos földterületre, akkor érték keletkezik - vagyis a törvény csakis értékes, közösségi földterülettel foglakozik.

Az igények között a piaci verseny dönt, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az adott földterületet leggazdaságosabban felhasználni képes igénylő jut annak birtokába. (Olyképpen, hogy pl. licitálás utján a legtöbb bért ajánlja fel a földparcelláért.) Az így kialakult földérték szerinti adózás - vagyis a földjáradék társadalmasítása - egyúttal az egyetlen adó, amely igazságosnak tekinthető.

Mindebből két fontos - a társadalom evolutiv fejlődésére vonatkozó - megállapítás közötti összefüggéshez jutunk: az egyik az evolució organikus irányvonala, a másik pedig a társadalom "morális" fejlettségére vonatkozó nézet. Henry George-ra Spencer és Darwin fejlődéselmélete jelentős hatást gyakorolt, annál is inkább mert a természettudományok "szintetikus" felfogása a liberális kapitalizmussal párosult a társadalom gazdasági fejlődését illetően.

Ennek megfelelően a civilizáció történetében a haladás politikai szempontból nézve a kiváltságok sokaságának leépítését és a jogi egyenlőség irányába való elmozdulást jelenti. Az egyén csak akkor kerülhet privilegizált helyzetbe, ha ez más ember vagy több más ember rovására történik. Ilyenkor az előjogot biztosító tételes törvényhozás egyesíti a kényszert és az érvényességet.

Henry George ugyancsak a természetjognak "autokratikus" felfogásával szakít, amikor a tulajdonjogot az egyénnek saját önrendelkezési jogából és munkavégzésének eredményével való rendelkezéséből etikai alapon vezeti le.

Ehhez hasonló álláspontot képviselt a Fiziokraták szemléletéből kiinduló Léon Walras is, aki gazdaságelméletében szintén kifejti, hogy a helyes vagyonmegoszlás az erkölcsi törvények szerint történik, azonban a jelenlegi törvények miatt a mai helyzetben torz állapot uralkodik. Alapvető változásra van szükség éspedig olyan szabályozásra, amely szerint az egyén saját munkájának ill. megtakarításának eredményeit tekintheti magántulajdonának; a közösség pedig a haladásból származó földjáradék tásadalmasítását tűzheti célul a földek közös tulajdonba vétele útján.

Walras a különböző piacokon (termékek, termelőeszközök, szolgáltatások) tanulmányozta a kereslet és a kínálat működését az ár kialakításában. Ricardo-val ellentétben nagyobb jelentőséget tulajdonított a keresletnek. Amint a fentiek során már rámutattunk a termelési költségek nem lehetnek kiinduló pontok, mert kereslete csak az olyan terméknek van, amely valamely szükségletet képes kielégíteni. A gazdasági mechanizmusban tehát a fogyasztás játssza a "motiváló" szerepet. Az egyén pedig nemcsak a munkavégzésével előállított termékeivel jelenik meg a piacon, hanem szükségletei által motivált vásárlóként, a fizetőképes keresletet képviselő gazdasági szereplőként.

Egy kompetitiv piacgazdaságban a termelési tényezők ára és az emberek jövedelme nem találomra, hanem a kereslet és a kínálat törvénye szerint alakul. A szűkösen rendelkezésre álló termelési tényező iránti kereslet természetesen jövedelememelkedésben jelentkezik a piacon, de fordítva jövedelmcsökkeneés tapasztalható abban az esetben, ha az emberek már nem igénylik azokat a termékeket amelyeknek előállításához az adott termelési tényezőre szükség van.

A föld különleges helyzetben van mert változatlan mennyisége miatt kínálati görbéje függőleges és rugalmatlan. Ennek a tényezőnek az egyensúlyi piaci ára annyi lesz amennyit az iránta keresletet támasztók érte megajánlanak (licitálás). Az ilyen tényező árát nevezték a klasszikusok járadéknak mivel olyan jövedelmet jelent amellyel szemben nem áll költség. (tiszta gazdasági járadék).

A járadék tehát inkább a termékek ára által meghatározott és nem annak meghatározója. A földjáradék a készáruk piaci árának inkább eredménye mitsem oka. Léon Walras és Henry George egyetértettek abban, hogy a járadék többletnövekmény (meg nem szolgált jövedelem) nem pedig a tényező kiváltásohoz szükséges jutalom. Így a földjáradék társadalmasitása nem jelentené az adó átháritását a fogyasztóra és torzító hatást sem gyakorolna a termelésre.

 

----------------

 

IV. Összefoglalás

 

 

Henry George főbb gondolatai olyan áramlathoz tartoznak, amelynek gyökerei az ókori görög filozófusoknál már megtalálhatók és amelyek a Fiziokratáknál szerepelnek először összefüggő társadalomfilozófiai rendszerként. Hatásukat alapvető társadalmi problémáinkra a következő néhány pontban mutathatjuk be:

l.) A környezetünkkel való kapcsolatunk újszerűsége megkívánja, hogy a humánökológiát a geoökológia keretében helyezzük el - annak minden gyakorlati következményével számolva. Az ember ugyanis - ösztön helyett - munkavégzési potenciállal rendelkezik. Eme sajátos természetével pedig beletartozik a Természetbe, amelynek alapvető törvényszerűségeit felismerve és azokat érvényesítve képes anyagilag és szellemileg fejlődni. Egy kisebbség monopóliuma folytán kellőképpen fel nem használható természeti adottságok miatt azonban a többség potenciális "energiáját" nem képes a gazdasági mechanizmus keretében optimálisan érvényesíteni. A gazdasági válságok követik egymást és krónikus tünetként jelentkezik az infláció meg a munkanélküliség.

2.) A jelenlegi helyzetben az emberi munkavégzésnek sem értékelhetjük minden eredményét pozitívan. Az előállított "objektivációk" között ugyanis szerepelnek pl. a fegyverek, amelyek ma már komoly veszélyt jelentenek az emberiség számára. A háborút pedig még napjainkban is rendszerint földterületek elfoglalása miatt indítják. Ennek okát abban kell keresni, hogy az emberek eleinte a törvényt a paranccsal azonosították, amelyet még az őskorból átmentett ököljoggal érvényesítettek. A természetben uralkodó törvényszerűségek felismerése csak később (lényegében az Újkorban) történt. Így a Természet rendjén (ordre naturel) alapuló spontán együttműködés, amely a társadalmi és gazdasági élet nélkülözhetetlen eleme nem jutott érvényre a társadalmi rend kialakításánál noha valójában megelőzi az állami (emberalkotta) törvényeket (ordre positif). Ezért a technoszférában felismert és az alkalmazott tudomány segitségével a termelésben sikeresen kiaknázott sorrendet a törvényhozásban is alkalmazni kell.

3.) Egyre sürgetőbb követelmény napjainkban a szocioszféra normativ (a természeti és emberi törvények összhangján nyugvó) szabályozása. Ennek lényege az új szemléletnek az érvényesítése a nemzetközi multinacionális szerződésekben, az alkotmányokban és a természetvédelemben egyaránt. Az igazságosság társadalmi érvényesülése elsősorban a földspekulációnak az adóreform útján való megakadályozásában jelentkezne.

4) A városfejlesztési és iparosítási tervek ember- és természetbarát megvalósitása által a lakóházépítkezés szociális szempontjai is előtérbe kerülnének. Jelenleg ugyanis a hajléktalanok száma még a fejlett ipari országokban is évről évre növekszik. Az urbanizáció jelenlegi tendenciája (különösképpen a harmadik világban) egyáltalán nem oldja meg a munkanélküliség problémáját hanem csak a nyomor újabb peremvárosait eredményezi a metropoliszok körül.

5.) A jelenlegi sajátos stagflációs helyzetben különösen fontos az infláció mechanizmusának feltárása. Ennek lényege, hogy a pénz mennyisége nagyobb mértékben növekszik mint az előállított termékek össz- mennyisége. A vásárlóerőnek többlete rendszerint nem produktív (spekulációs) pénzjövedelemből származik. Az ár-bér spirál kialakulásában jelentős szerepet játszik a földérték várható emelkedése és emiatt a megtakarításoknak a termelés helyett a földvásárlásokba való spekulativ befektetése tapasztalható. Ehhez járul még a bankközi hitelezés jelentős mértékű elterjedése is, amely napjainkban a monetáris buborék aggasztó jelenségének kifejlődéséhez vezetett.

6/ Amíg a század közepén még a társadalom problémáknak saját (szocioszéfárán belüli) megoldására törekedtek, különösképpen az autokratikus politikai rendszerekkel, ill. hatalmi tényezőkkel való szembeszállás útján, addig napjainkban megállapítható, hogy ehhez a még mindig fennálló veszélyhez társult a globális ökológiai katasztrófa veszélye is. A politikai rendszerünkben tapasztalható elmaradás, amely még (pl. a diktaturákban) az ököljog stratégiájánál tart ( és ezért képtelen volt a növekedési és cserefolyamatok optimális társadalmi keretét megalkotni) alapvetően azért elhibázott mert beavatkozásával a spontán (gazdasági-műszaki) együttműködést minduntalan gátolja. De talán még súlyosabb problémát jelent a geoökológiai (részben az emberi beavatkozással okozott) kedvezőtlen hatásoknak (közeli katasztrofa előrejelzésének) figyelmen kivül hagyása. Vajon az emberiség idejében lesz-e képes ráeszmélni ezekre az alapvető összefüggésekre és megfelelően reagálni?

7/ A legsürgősebb teendő pedig az alapvető adóreform - az egyetlen adóra való áttérés (egyúttal a vámok eltörlése és a szabadkereskedelem megvalósítása). A modern civilizációban az emberek többségének csak munkaereje van. Igaz, hogy minden vagyontárgy termelője a munka, mint az aktív gazdasági tényező, de hasznavehetetlen a másik nem kevésbé fontos passzív tényező (a föld) nélkül. Így az emberek többsége olyan valakit keres aki munkát ad és bért fizet neki. Pontosan ennek a felfogásnak a tarthatatlanságáról kell az embereket az igazságos törvények útján meggyőzni (vagyis megakadályozni, hogy egy kisebbség a saját előjogait iktathassa törvénybe).

Henry George szerint ugyanis bármely kormányforma alatt a végső hatalom a tömegeké. Sem a királyok, sem az arisztokraták, sem a tőkések nem teszik rabszolgává a népet. Csakis saját tudatlansága. A legvilágosabb ez ott ahol a kormányok az általános választó jogon nyugosznak!

----------------------

 

V. Függelék

 

1.sz. - Henry George életútja.

 

Henry George 1839. szeptember 2-án született Philadelphiában egy kis téglaházban a 10-ik utcában nem messze a híres Állam Ház-tól (State House) ahol a Függetlenségi Nyilatkozatot aláírták.

Apja angol tengerészcsaládból származott. Atyai nagyapja, Richard George Yorkshire-ben született, de Philadelphiában telepedett le és a kereskedelmi hajózásban játszott jelentős szerepet. Fia Richard Samuel Henry 1798-ban született a New Jersey állambeli New Brunswick-ban és eleinte szintén a hajózásban tevékenykedett. New Orleans- ban töltött néhány év után visszatért Philadelphiába ahol vámtisztviselőlként dolgozott. Később 1831-ben egy könyvkiadó vállalatot alapított Thomas Latimerrel együtt, ahol a Protestáns Püspöki Egyház (Protestant Episcopal Church) kiadványait és a Vasárnapi Iskolai Könyvek sorozatát nyomtatták ki. Első feleségének elhalálozása után ismét megnősült: Catherine Pratt Vallance-t vette nőül. A lány apja, John Vallance, Glasgow-i származású vésnök volt, aki az Államok függetlenségének kivívása után Philadelphiában telepedett le, de már 1823-ban meghalt. Legidősebb lánya, apja halála után Thomas Latimerhez ment férjhez, aki késöbb R.S.H. George üzlettársa lett. A Catherine-nel kötött házasságból tíz gyermek született, ezek közül Henry a második gyermek volt és a legidősebb fiú.

Henry apja vallásos ember volt, egyházközösségi tagként szerepelt a Protestáns Püspöki Egyháznál, amely az Anglikán Egyháznak az Államokba települt u.n. "Alsó" Egyházához tartozott. (Low Church).

Henry hét éves korában Mrs.Graham magániskolájában kezdett el tanulni, majd kilenc évesen a Mount Vernon Grammar School-ban folytatta az általános iskolát, később a Püspöki Akadémia (Episcopal Academy) nevet viselő középiskolába került.

Amikor Henry apja már nem állt szoros kapcsolatban a Püspöki Egyházzal a fiú úgy érezte, hogy nem folytathatja ott tanulmányait, ill. nem élvezheti az Egyházi iskola által nyujtott kedvezményeket. Rövid ideig még magántanulóként végzte a középiskolát, de a 12 tagú család anyagi gondjai miatt, 14 éves korában dolgoznia kellett. Henry kifutó fiúként, illetve irodai munkák végzésével kereste kenyerét. Közben állandóan továbbképezte magát, így akárcsak a többi hozzá hasonló autodidaktánál (például a korabeli Huxley-re, Spencer-re, Tyndall-ra gondolunk) szellemi tevékenységét nem befolyásolták a készen átvett "megcsontosodott" doktrinák. Henry olvasmányaiban különösen a keresztény orientáció dominál, de az általa megismert könyveket nem valamiféle rendszer alapján válogatta össze, hanem a családi környezet adta lehetőségek szabták meg a határokat.

Népszerűsítő tudományos előadásokat hallgatott, amelyek kiterjedtek a meteorológiára, a fizikára, a kémiára valamint az európai helyzet elemzésére. Az 1855 eléjétől vezetett naplójából megtudjuk, hogy tavasszal lehetőség nyílt Henry számára egy vitorlásra való behajózásra. A "Hindoo" New Yorkból indult és Melbourne-be, majd Calcuttába szállított rakományt. A két kikötő városban a fiatal matróz kiábrándultan figyelhette meg az ausztráliai és indiai társadalmi körülményeket. 1856. júniusában érkezett vissza és csak igen nehezen tudott beilleszkedni a philadelphiai családi környezetbe. Munkahelyet változtatott, a King and Baird cégnél szedőként dolgozott, majd az esti órákban a Lawrence irodalmi társaság összejöveteleit látogatta. Már a munkahelyén is felfigyelt néhány társadalmi-gazdasági problémára

.A George-családon belül a szülők a Demokrata Párt hívei voltak, melynek elnök-jelöltje, James Buchanan, "a béke és a tulajdonjog védelme érdekében "- a rabszolgaság fenntartása mellett foglalt állást. Henry viszont - miután Mrs Stowe könyvét (Tamás bátya kunyhója,1850) megismerte a Republikánusokkal értett egyet és meggyőző érvekkel védte álláspontját szüleivel szemben.

Szerencsés fordulatot jelentett Henry életében, hogy a szomszédban lakó özvegy asszony, Mrs Curry, három leányával együtt, 1857 elején Nyugatra költözött az egyik rokonához, aki Oregon állam kormányzója volt. A két család közötti levelezés eredményeként Henry elhatározta, hogy Nyugaton próbál szerencsét, még akkor is, ha ezért a Horn-fokot kell megkerülnie. Döntését nagy mértékben elősegítette a családi légkör korlátaitól való megszabadulás vágya. Az elhatározást tett követte és sikerült matrózként behajóznia a "Shubrick" nevű gőzösön amely parti szolgálatra indult a Világítótornyok Állami Hivatala megbizásából New Yorkból Kaliforniába, 1857. december 22-én. Az utazás alatt hurrikánba keveredett a hajó és megmentésére 30 tonna szenet zúdítottak a tengerbe. Végül mégis sikerült 1858 májusában partra szállnia San Fransciacoba, egy azámára teljesen új metropoliszba. Unokatestvére James George egy ruházati boltban volt könyvelő, de a Frazer folyónál kifejlődő aranylelőhelyek miatt betársult egy aranyásókat ellátó üzletbe és így Henry is követte őt Victoriába, ahol boltot nyitottak. Sajnos az aranyforrások hamar elapadtak és így a boltot is hamarosan be kellett zárni. Henry az év végén visszaérkezett San Fransiscoba, ahol nyomdászként sikerült elhelyezkednie.

Az aranyásokkal töltött idő alatt - amint Henry visszaemlékezéseiből megtudjuk - ismét találkozott a munkabérek csökkenésének problémájával a gazdasági konszolidáció során. A kínai bevándorlókkal végeztették el akkoriban az aranyásók a nehéz földmunkákat, olcsó bérért. Újabb aranyásók érkezésével azonban a munkabérek általános csökkenése miatt azok kénytelenek voltak versengeni a kínai bevándorlókkal a nehéz és rosszul fizetett fizikai munkákért. Így az ország gyarapodásával együtt a munkaerő megélhetési lehetősége rosszabbodott.

Teljesen "letörten" érkezett vissza San Franciscoba a Victoriában töltött hónapok után, ahol amolyan "nők nélküli társadalom" alakult ki, amelyről - mint nyomasztó jelenségről - tesz említést nővérének az egyik levelében. A biztonság kedvéért azonban egyik barátjával megvizsgáltatta a Victoriából származó ércrögöket és a negatív vegyelemzés meggyőzte Henryt a további aranykutatás hiábavalóságáról. San Franciscóban szerencséjére egy régi philadelphiai nyomdásztársával találkozott, aki őt elhelyezte egy nyomdánál. A "What Cheer House" hotelben szállt meg, ahol kis könyvtárszoba állt a vendégek rendelkezésére. Henry rendszeresen továbbképezhette magát és valószinűleg itt ismerkedhetett meg Adam Smith "The Wealth of Nations" című művével.

Az aranyláz azonban tovább tartott Kaliforniában, ahol 1848-tól - ez első aranydarab megtalálásától számitva csaknem 20 éven át mintegy 800 millió USD aranyat termeltek ki, a szintén nem csekély mennyiségű egyéb ásványi kincsek feltárása mellett.

Időközben Henry - a nyomdaiparban tapasztalható visszaesés miatt - munkáját elvesztette és mázsálóként dolgozott egy rizsmalomban. Amikor ez az átmeneti munkalehetőség is megszűnt, akkor Henry ismét aranyásóként indult meg Kalifornia belsejébe. Már ebben a korban is tiltakoztak az akkori "környezetvédők" az aranyásók romboló tevékenysége miatt. Különősen a vájatok okozta eróziós hatások ütöttek mély sebeket a Természeten. Ezért most csak új esetleges lelőhelyek keresése volt az úticélja.

Két hónapos bolyongás után, fizikailag kimerülten tért vissza San Franciscoba, ahol a philadelphiai nyomdász-barátja ismét elhelyezte őt, mint szedőt, egy nyomdában. Mivel Henry még kiskorú volt, ezért kevesebb bért kapott mint nyomdásztársai.

Henry későbbi gondolatait valószínűleg jelentős mértékben befolyásoló, érdekes eseményként említhetjük meg, hogy a XIX. század közepén még vitatott kérdés volt az u.n. "pueblo" (közterület) sorsa, amely San Franciscoban pereskedés tárgyát képezte. Ugyanakkor Kalifornia közvéleményét a rabszolga-pártiak erőszakos fellépése nyugtalanította, amely véres eseményekhez vezetett. Henry leveleiben igyekezett szüleit megnyugtatni és közölte velük, hogy rendszeresen látogatja a Metodista Egyház összejöveteleit.

IV.

1860 szeptemberében Henry nagykorú lett és attól kezdve "teljes" nyomdász-fizetést kapott (heti 30 dollárt). Megismerkedett ekkor George Wilbur barátjánál a 17 éves, Sydney-i születésű, katolikus családból származó Miss Annie Corsina Fox-szal, akinek az elvált édesanyja fiatalon elhunyt. Ezért nővérével együtt, aki később az Irgalmas Nővérek rendjébe lépett, nagyanya felügyelete alatt nagybátyja házában nevelkedett.

Az 1860-as elnökválasztáson Henry a Republikánus Párt jelöltjére, Abraham Lincolnra szavazott. A republikánusok győzelme után, már az év végén Dél-Karolina állam kilépett az Unióból. Henry apjának levele már tele volt aggodalommal, nem is alaptalanul, mert a következő év elején Mississipi, Alabama, Georgia, Florida és Louisiana államok követték Dél- Karolina példáját. Henry időközben az EVENING JOURNAL-nál helyezkedett el, amelynek nemcsak szedője, hanem részvényese is lett. Sajnos hiába dolgozott nagyon keményen, heti keresete nem haladta meg a hat dollárt. Sőt időközben befejeződőtt a transzkontinentális távirat-hálózat kiépítése és a hírmonopóliummal rendelkező lapokkal szemben újságja már nem volt versenyképes. Ezért Henry az rt.-ből kilépett, de társai - akik a lapot tovább müködtették - részvényeit nem tudták kifizetni.

Ennek ellenére Henry "szöktetéses" házasság megkötésére szánta el magát. A "szöktetésre" azért volt szükség mert amidőn Annie nagybátyja megtudta, hogy Henry állás nélkül van, megtiltotta a fiatal emberrel való találkozást. A házaspár Sacramento-ba költözött, ahol Henrynek sikerült: nyomdai munkát szerezni. Keresete azonban rendszertelen volt, sőt a kevés megtakaritott pénzét bányarészvényekbe fektette. Az értékpapírjainak árfolyama sajnos zuhant és így újabb megpróbáltatások vártak reá és családjára. A Sacramentó-i munkahelyének elvesztése után visszaköltöztek San Francisco-ba, ahol első fia, Henry jr., 1862. november 3-án megszületett. Habár családjával folytatott levelezésében a politikai és hadi eseményekkel rendszeresen foglalkozott, mégis gondolatait alapvetően a szegénység elleni küzdelemre összpontosította. Ezzel kapcsolatban naplójában így ír: "... a legszegényebbeknek is lehetőséget kell adni istenadta képességeik kifejtésére, nem szabad senkit arra kárhoztatni, hogy idejének túlnyomó részét pusztán a létfenntartására kelljen fordítani." Nagy megnyugvással töltötte el őt az a hír, hogy szülei katolikus feleségét "befogadták" és a család közös imájában családtagként szerepelt.

Nehéz anyagi körülmények között született 1865. január 27- én második fia, Richard Fox. A következő hónapokban a napló bejegyzései szerint már javult a család anyagi helyzete, de Henry továbbra is önkritikát gyakorolt, mert a közelmúltban nem volt elég takarékos. Ezért racionálisabb és hatékonyabb magatartást ír elő saját maga számára.

Időközben a polgárháboru a végéhez közeledett. 1865. április 9-én Lee hadserege megadta magát. A déli államok teljesen kimerültek a nagy küzdelemben, az Észak és a Nyugat pedig látványos lelkesedéssel ünnepelte a békét és az Unió újraegyesitését. Ebben az euforikus hangulatban bombaként hatott az a borzalmas hír, hogy Lincoln elnököt április 14-én éjjel meggyilkolták. Soha ilyen izgalom nem söpört végig San Franciscón. A tömeg első felindultságában megrohamozta azokat a lapszerkesztőségeket és nyomdákat, amelyek a rabszolgatartók oldalán álltak valamint az Unió kettészakadását szorgalmazták és a berendezéseket tönkretették. Henry az ALTA CALIFORNIA lapnál dolgozott, amely kezdettől fogva Lincoln elnököt támogatta és a gyilkosság utáni napon cikket adott le a szerkesztőségnek "Sic semper tyrannis" címmel, amely teljes mértékben kifejezte azt a feldúlt lelki állapotot amely az emberekben az esemény hatására kialakult. Henry ettől kezdve riporterként működött a lapnál. Később 1868. decemberében a San Francisco-i HERALD-hoz került és New Yorkba utazott, hogy megkísérelje bekapcsolni lapját az országos távírathálózat útján továbbított hírszolgálatba. A Keleti parton azonban az Associated Press monopóliumába ütközött és a független hírszolgálat megteremtése kudarccal végződött. A HERALD-nak ugyanis lényegesen magasabb díjat kellett volna fizetni a hírekért mint a többi lapnak.

Még mielőtt Henry elutazott volna a Keleti partra, 1867- ben megszületett a harmadik gyermekük, Jennie Teresa. Az OVERLAND MONTHLY folyóiratban cikke jelent meg "Mit nyerünk a vasúttal" címmel. Itt már elemző módon foglalkozik a munkaerőkérdés nagy dilemmájával nevezetesen azzal, hogy a gazdasági fejlődés során a jólét és a szegénység együtt valósul meg. A cikk 1868. októberében jelent meg. Ezt követően naplójában az amerikai újságírás kezdeti korszakával kapcsolatos eseményeket jegyzi fel, 1869 január és június között. Újabb írásában pedig, amelyet a NEW YORK TRIBUNE 1869. május 1-i számában közölt a kínaiak bevándorlásának a korlátozását javasolta, amely akkoriban - de talán még most is - Kaliforinában komoly problémát jelentett. Cikkét elküldte John Stuart Mill- nek, mint közgazdasági szakértőnek, akitől kedvező választ kapott. Ez a levélváltás nagy visszhangra talált Kaliforniában és Henryt azonnal híressé tette.

A Keleti parton töltött hónapok alatt - ahol a gazdagság és szegénység társadalmi ellentéte még kirívóbb volt. - Henry elhatározta hogy igyekezni fog megtalálni a kérdés megoldását.

Kaliforniába visszatérve felfigyelt arra a jelenségre, hogy a föld értéke állandóan emelkedik az ország gazdasági fejlődésével. Ezért kiinduló pontnak tekintette gondolkodásában azt a ténymegállapítást, hogy a lakosság növekedésével egyre többet kell fizetni annak aki földet akar szerezni, hogy azt megművelhesse. Ennek az alapgondolatnak a "feldolgozása" eredményezte azt az 1871. júliúsában a szerző saját kiadásában megjelent 48 oldalas kis füzetet amelynek címe "Földünk és földpolitikánk" volt. A földjáradékot itt már, A. Smith és J. S. Mill nyomán, meg nem szolgált jövedelemnek (unearned increment) nevezi, amelyet a földérték alapján kivetett adó útján kell a közösségnek "elvonni".

VI.

Henry lapja a San Franciscóban megjelenő DAILY EVENING POST volt, amely az első egy centes újságként került forgalmazásra Kaliforniában. Emiatt a bankoknak több ezer dollár értékben kellett hozatniuk aprópénzt! A POST független és erőteljesen reform-jellegű napilap volt, amelyben Henry a vezércikkek keretében minden alkalommal lándzsát tört "hobby"-ja, a föld értékének megadóztatása mellett.

Jellemző módon gyakran visszatér ezekben a vezércikkekben az a megállapítás, hogy ha egyesek többet sajátítanak el maguknak - pl. monopólium útján - a javakból, akkor a többieknek kevesebb jut azokból. Még inkább vonatkozik ez a földre, amelynek összterülete egyszersmindenkorra adott. A dolgozókat nem lehet a szocializmus, a kommunizmus vagy az agrárszocializmus jelszavaival megnyugtatni, aggodalmaikat megszüntetni. Ezek a tanok ugyanis a gazdasági verseny kiiktatásával, a piacgazdálkodás megkerülésével akarják az állam atyai gondoskodását bevezetni, amelyet az önkényes módon gyakorol az alattvalóin. A társadalmi válságot azonban nem lehet sem a falanszterrendszerrel, sem az egyéni tulajdonjog puszta felfüggesztésével megoldani, hanem elsősorban arra kell ügyelni, hogy csak az lehessen földtulajdonos, vagyis csak az birtokolhassa a földet, aki azt meg is műveli. A lapjában Henry George ismertette J. S. Mill - saját nézetével azonos - véleményét a földkérdésről, majd sajnos egy hónappal később már nekrológot jelentetett meg a híres angol közgazdászról.

Szerkesztői véleményét mindvégig fenntartotta a személyét ért fenyegetések, sőt tettlegességek ellenére is. 1875 végén azonban eladta a lapot és tevékenyen részt vett az 1876 évi elnökválasztási kampányban, amelyben szónokként nagy sikereket ért el. A Tilden melletti korteshadjárat alapján Nyugaton (az Unió nyugati államaiban) mint az egyik legjobb politikai szónokot tartották nyilván. Természetesen beszédeiben sem mulasztotta el felhívni a figyelmet az emberek szellemi fejlődésére és erkölcsi igényeik kielégitésére, mert a tudatlanság a szegénység velejárója, az anyagi nélkülözés, a nincstelenség pedig a bűnözés melegágya.

A sikeres politikai kampány eredményeképpen 1877 márciusában meghívást kapott a Kaliforniai Egyetemre egy közgazdaságtani előadás megtartására, amelyben a gazdasági elemzések mellett néhány gúnyos megjegyzést is megengedett magának a "hagyományos oktatási gépezetről, amely hasznavehetetlen badarságokkal tömi tele a hallgatók fejét", stb. Az így okozott visszatetszés miatt egyetemi tanszéket nem ajánlottak fel neki. A nemzeti ünnep (július 4.) alkalmából ékesszóló beszédet tartott, amelyben nemcsak a polgári demokráciát, de a gazdasági egyenlőséget is hirdette.

Kalifornia állam kormányzója Henry-t a "gázórák állami felügyelőjévé" nevezte ki, ami bizonyos anyagi függetlenséget biztosított a számára. Így, habár nem lett belőle egyetemi professzor, mégis hozzákezdhetett (1877. szeptemberében) a "Haladás és szegénység" megírásához.

VII.

A következő hónapban megszületett a negyedik gyermekük, Anna Angela. Most már lényegesen stabilabb anyagi körülményeket tudott biztosítani Henry családjának mint annak idején, amikor a második gyermeke született, habár a "gázórák felügyelősége" már korántsem volt olyan jövedelmező állás mint néhány évvel korábban, ezért a család megélhetésének biztosítására Henry ismét előadások megszervezésével foglalkozott. Így a "Kaliforniai Földreformerek Ligájában" 1878. márciusában: "Miért kevés a munka, miért alacsonyak a bérek és miért nyugtalan a munkaerő?" címmel az Államokban uralkodó súlyos gazdasági depresszióval foglalkozott és kifejtette az egybegyűlt "dolgozó emberek" (working men) előtt minden ember egyenlő jogát a földhöz. Ennek az alaptételnek következetes és igazságos végrehajtásától remélte megszabadítani civilizációnkat a szegénység lidércétől. Kijelentése ez alkalommal még "kiálltásként a pusztában" hangzik el, de ennek ellenére apjának ugyanakkor írt levelében már mély meggyőződését fejezi ki arról, hogy ezzel a bajok gyökerét sikerült megtalálnia a haladás és szegénység együttes megjelenését illetően és ez egyben vallásos hitének egy sajátos átélésévé vált benne.

A logikai összefüggések és az intuitiv meglátások összefonódása miatt a "Haladás és szegénység" sajátos olvasmányt jelent a közgazdaságtudományban. Időközben folytatta szereplését is és a következő előadásának egészen más témát választott. A San Francisco-i Zsidó Fiatalok Héber Egyesületében "Mózes" címmel tartott előadást, amelynek ismertetését lásd a B/a fejezeben.

Közben Henry folytatta könyvének megírását, amelyhez mintegy 800 kötetes könyvtárat gyűjtött össze otthonában. Műve megírásához ugyanis komoly szellemi koncentrációval, gyorsan és sokat olvasott, mert olyan képességgel rendelkezett, hogy mindegyik olvasmányából a leglényegesebbet valamint a számára leginkább felhasználható gondolatokat ki tudta emelni és saját írásainak alkotóelemévé változtatni. A "Haladás és szegénység" megírását 1879. márciusában fejezte be és hálát adott Istennek, hogy ilymódon számot adhatott képességeiről és tehetségéről, amelyekkel talán embertársai hasznára válhat.

Későbbi (posztumusz) művében saját maga a következő összefoglalásban ismerteti a könyvét:

A klasszikus közgazdaságtan azzal magyarázza a bérek csökkenését a gazdasági fejlődés során, hogy azok a tőkéból származnak és folyamatosan a munkaerő létfenntartásához igazodnak, vagyis mindenkor addig a pontig csökkennek amíg a munkás még meg tud élni és szaporodni, mert a tőke fejlődésével együtt jár a munkaerő szármbeli növekedése. A "Haladás és szegénységben" kifejtett ellenvélemény ezzel kapcsolatban az, hogy a bérek nem a meglévő tőkéből származnak, hanem az új termékkel a munka állítja elő azokat. Továbbá amíg az u.n. elosztási törvények összefüggéstelenek a klasszikusoknál, addig megállapíthatók a földjáradék, a kamat és a bérek valódi törvényei.

VIII.

Viszont amíg a tőke és a munka jogosan tart igényt közreműködéséért a kamatra, illetve a bérre, addig a földtulajdonos a passzív magatartásáért - nevezetesen azért, hogy engedélyezze a tőke és a munka működését - kap "díjat". Ezt a sápot nevezik megszépítő néven földjáradéknak. Ebből következik azután, hogy a gazdasági fejlődés során a megtermelt értékekből részarányosan egyre több jut a földtulajdonosoknak. Ez "tehát minden gazdasági válság alapvető oka" és emiatt jelentkezik egyidejűleg (paradox módon ) a gazdagság és a szegénység. Ez mindaddig fennáll amíg a közösség valamiképpen nem jut a földjáradékhoz. Ehhez igazságos társadalmi megoldásra van szükség, nevezetesen a földjáradéknak adó útján történó kisajátítására.

A szerző saját kiadásában még 1879-ben 500 példányban jelenteti meg a " Haladás és szegénységet". A mű terjedelme miatt ugyanis eleinte nem talált kiadót, így pl. Appleton (New York) nem vállalta első alkalommal a mű kinyomtatását. Később azonban Swinton professzornak, aki Henry-t még a Kalifornia-i Egyetemről ismerte, sikerült meggyőznie Appleton-t e könyv kiadásáról, de a szedést továbbra sem vállalta; ezt a munkát a szerző egyik barátjával együtt végezte el.

Időközben az állami "hivatalát" (a gázórák felügyelőségét) végleg elvesztette és úgy látszott, hogy a megírásába fektetett szellemi energia és anyagi ráfordítás veszendőbe ment. Barátainak tanácsára és anyagi támogatásával New Yorkba utazott, ahol 1880-ban az Appleton-kiadó már megjelentette könyvét.

Az érdeklődés itt sokkal nagyobb volt mint Nyugaton, sőt Kegan Angliában is megjelentette a művet, amelynek ezzel megkezdődött a nemzetközi pályafutása. Gladstone miniszterelnök, a megküldött tisztelet példányt nyugtázó levelében kiemeli a kérdés fontosságát és a szerző javaslatának tanulmányozását igéri. Grey, az Új-zélandi Liberális Párt vezetője szintén nagyra értékelte a művet és az egész emberiség szempontjából fontosnak tartotta a földkérdés újszerű megvilágítását.

A Haladás és szegénység német nyelvű forditása már 1881- ben elkészült. Ugyanakkor Appleton olcsó kiadásban milliós példányszámban jelentette meg a könyvet. Ettől kezdve Henry George népszerűsége óriási lett. A vezető lapok és folyóiratok kommentárokat fűztek, illetve kritikával illeték a művet, amellyel Angliában az akadémiai és egyetemi körök is foglalkoztak. Így például A. R. Wallace biológia professzor, aki később az angol földreform mozgalom élére állt, megállapította, hogy ez a könyv századunk legfigyelemre méltóbb és legfontosabb szellemi terméke".

Az Államokban sem lankadt az érdeklődés a könyv iránt különösen a társadalomtudományokkal foglalkozók, valamint a dolgozó emberek ("working men") körében.

IX.

Henry George ismét előadásokat tartott az USÁ-ban és Kanadában. Ezzel újból lehetővé vált, hogy szónoki képességét a földkérdés ügyének és könyvének védelmezésére forditsa a nagy tömegek előtt. Az előadó- körút alatt került kapcsolatba az írek földmozgalmával, illetve az USÁ-ban tartozkodó ír vezetőkkel. Az Íroszágban kialakult helyzet a földdel kapcsolatban ugyanis felvillantotta azt a lehetőséget, hogy alapjavaslatának gyakorlati megvalósithatóságát talán ott ki lehetne próbálni.

A "Haladás és szegénység "megjelenésének évében (1879) Michael Dewitt megindította Írországban az ott nem tartozkodó angol földtulajdonosok kisajátítására irányuló mozgalmat amelyhez még Parnell, az ír konzervativ vezető, is csatlakozott.

Az USÁ-ba emigrált, illetve az oda látogató írekkel Henry George megismerkedett és kérésükre előadásaiban támogatta az írek követelését, sőt "Az ír földkérdés" címmel brosurát is kiadott, amelynek második kiadása azonban már "A földkérdésről" címet viselte, mert úgy találta, hogy a téma nemcsak ír vonatkozású hanem általános jellegű. Az írek felkérték még, hogy mozgalmi lapjuknak munkatársaként utazzon Írországba és tartson ott is előadásokat. A meghívásnak eleget tett és 1880. októberében elindult Európába.

Sajnos anyagi helyzete még most sem javult lényegesen, így barátjának dr. Taylornak 1880.decemberében írott levelében elpanaszolja, hogy 42 évesen szegényebb mint 21 éves korában volt. Szónoki energiáját mindez azonban nem törte meg, A Barbarossa Frigyesre emlékeztető kék szemű és rőt szakálas megjelenés nyugtalan mozgékonysággal párosult amint fel és alá járkált a pódiumon a megjelentek előtt. Legfőbb célja az volt, hogy valamennyi hallgatóját meggyőzze gondolatainak őszinteségéről a maga lebilincselő stílusában. Hangerejét kellően fokozni tudta, ha ellenvéleménnyel találkozott vagy eleve ellenkező meggyőződésű hallgatósághoz szólt, míg a vele egy véleményen lévőknél elegendőnek tartotta a jól felépített és szuggesztiv példákkal illusztrált beszéd megtartását. A londoni "Times" a kor legjobb szónokaival - például Cobdennel - egyenrangúnak tartotta őt és külön méltányolta őszinteségét és becsületességét. Az írek valamint az ír mozgalommal szimpatizáló angolok őt rövidesen az ír vezetőkkel, Parnel-lel, Davitt-tel, Egan-nal együtt emlegették. Annál is inkább mert az első Dublin-i szereplése hatalmas tömegtüntetéssel járt együtt. Ugyanis, akkor az angolok már több mint 500 ír vezetőt (köztük Parnell-t is) őrizetbe vették és az ír Földmozgalmat betiltották.

Írországból Londonba utazott ahol Helen Taylor (J. S. Mill unokája) fogadta őt és a feleségét, majd később a szocialista H.M. Hyndman látta őket vendégül. Itt a brit szellemi élet számos neves képviselőjével találkozott (többek között Tennyson-nal, Browning-gal).

X.

Sajnos H. Spencerrel kénytelen volt vitába szállni mert a filozófus akinek a "Social Statics", (1850) című művében a földről kifejtett véleménye mintegy megalapozta a "Haladás és Szegénység"-ben kifejtetteket, most megváltoztatta véleményét. Azt hangoztatta, hogy az ír földmozgalom tagjai megérdemelten kerültek börtönbe mert felbujtották az embereket, hogy tagadják meg a földesuraknak a fennálló törvények szerint jogosan járó földjáradék fizetését. Ezek után Henry már nem méltatta válaszra a filozófust és szó nélkül távozott.

Ellentétek keletkeztek ugyanakkor az ír mozgalom két vezetője - Parnell és Davitt - között is. Parnell ugyanis a parasztok földtulajdona mellett foglalt állást, Davitt pedig a föld társadalmasitását szorgalmazta (de nem a földértékadó egyidejű bevezetésével) hanem Wallace u.n. megvásárlási terve alapján.

Ezek után Henry Skócia-i meghivásnak tett eleget és több előadást tartott Glasgowban, majd onnan Nyugat-Írországba utazott J. L. Joynes, Eton-i tanárral együtt, aki az ír parasztok életkörülményeit a helyszínen kívánta tanulmányozni. A szigorú angol katonai ellenőrzés "éberségének" köszönhetően mindkettőjüket mint "gyanús idegeneket" őrizetbe vették, majd néhány óra múlva szabadon engedték őket. Az incidenssel még az angol Alsóházban is foglalkoztak. Henry azonban az esetet humorosan fogta föl, különösképpen az Eton-i mester "komoly" felháborodását tartotta mulatságosnak. Londonban még két előadást tartott 1882-ben a Memorial Hallban, majd visszautazott New York-ba ahol ünnepélyes fogadtatásban részesült.

1883 nyarán "A szociális problémákról" írt a HARPER'S WEEKLY folyóiratban és a "Labor Union" által rendezett tömeggyűléseken vett részt. A következő évben ismét a "Land Reform Union" meghívásának tesz eleget és Angliában tart előadásokat, A "Haladás és szegénység"-ben kifejtett érvelését a tudományos körök is igyekeztek megcáfolni és nyíltan támadták őt, így pl. Lord Bramwell, (aki a szabadság és a tulajdonjog védelmére alakított ligát). A Henry George-ot támadókhoz tartozott H. Spencer is, aki a ST JAMES GAZETTE-ben megjelent cikkében elhatárolta magát tőle a földkérdésben. Az 1884. januárjában Londonban megtartott előadása után a "tory" sajtó visszhangját jól tükrözi a STANDARD című lap beszámolója: közvetlenül és tökéletes egyszerűséggel fejezi ki magát, akárcsak egy küldetését teljesitő ember, aki azért született, hogy egyetlen generáció "leforgása" alatt jóvá tegye a civilizációnk hatévezrede során felhalmozódott minden hibáját. Akkoriban Henry George népszerüsége Angliában már-már Gladstone miniszterelnökével vetekedett, s habár időközben hazautazott az Államokba továbbfolytatta a polémiát Argyll hercegével, aki a NINETEENTH CENTURY folyóiratban az igazságtalanság bajnokának nevezte a "san-franciscoi profétát". A lap Henry George válaszát is leközölte. Skóciában pedig 1885-ben a két cikket egyetlen brosurában adták ki: "A Főrend és a Proféta" címmel. Így ebben az országban - ahol éppen a Crofter- lázadás zajlott - ugyanolyan népszerű lett Henry George, mint korábban az íreknél volt.

XI.

Az 1885-ben Angliában tartott előadásai után már olyan hírnévre tett szert, hogy az angol alsóházi választásokon való indulás gondolatával is foglakozott. Végül mégis úgy döntött, hogy visszatér az Államokba és befejezi a már több mint két éve megkezdett művét a vámvédelemről. Írását egy szakszervezeti lap "Protection or Free Trade" (Vámvédelem vagy szabadkereskedelem) címmel közölte folytatásokban. A cikkgyűjteményt saját maga könyvalakban is kiadta a következő évben (1886). E művében, amelyet a közgazdaságtan alapelveiből vezetett le, nemcsak, a vámok hanem minden fajta adó eltörlését is javasolta - kivéve a földértékadót, mint egyetlen adót.

A közgazdászok a mai napig forrásként hivatkoznak erre a könyvre amelyben a "laissez faire" legalapvetőbb kifejtése található meg, akárcsak Bastiat és Cobden műveiben.

Még ugyanebben az évben a New York-i Labor Union felkérte Henry George-t, hogy induljon a new-yorki polgármesteri választáson. A Labor Union korábbi gyenge szereplése miatt az előjelek nem voltak túlságosan biztatóak, ezért előfeltételként megszabta, hogy jelöléséhez legalább 30000 aláírást gyűjtsenek össze. Miután ez megtörtént már biztosnak látszott, hogy szereplése a választásokon nem lesz "leégés", sőt hatalmas lehetőség adódott a földkérdésnek a napi politikai küzdelem szinterére való "bedobására".

Ellenfelei voltak: A. S. Hewitt a Demokrata Párt jelöltje, illetve Theodore Roosevelt, aki a Republikánusokat képviselte. Henry hatalmas erővel vetette magát a küzdelembe, naponta több gyűlésen mondott beszédet és végül a megszerzett 68110 szavazatával Hewittel szemben (90552 szavazat) alul maradt, de megelőzte Th. Rooseveltet (60345) Ez az eredmény mindenesetre arra az erőre hivta föl a figyelmet, amelyet a Labor- mozgalom jelent, ha összefog. A választási eredményre még Angliában is felfigyeltek, ahol a PALL MALL BUDGET véleménye szerint a több mint 68000 szavazat tiltakozást jelent az e világi hatommal szemben amelyet az elmúlt évszázadok alatt - akár a demokráciákban, akár pedig monarchiákban - Mammon gyakorolt. Henry George szimbolizálja azt a törekvést, hogy azonnal hozzá kell kezdenünk jobbá tenni e világunkat és az elvi megoldást a gyakorlatba át kell ültetni.

Henry George-t a vereség nem kedvetlenítette el túlságosan, lehetősége nyílt, 1887 elején egy folyóirat (a STANDARD) megalapításara. Ugyanakkor megalakult a "Szegénység elleni Egyesület", amelynek elnöke McGlynn atya volt. Az Egyesület rendezvényein a politikai és gazdasági reformok valláserkölcsi megalapozását tűzték célul a szónokok.

1887-ben Henry még folytatta politikai tevékenységét New York államban, azonban a Labor-mozgalom kettészakadása miatt már csak gyenge eredményt ért el. Azután - a "Land and People" (Föld és nép) című könyvének kiadása után - figyelmét ismét Angliára fordította, ahol a harmadik előadókörútját szervezte meg. A Lambeth-ben elmondott beszédében hangzik el először az a híressé vált mondása, hogy a "földesurakat nem a földek megvásárlásával, sem pedig erőszakos elkergetésükkel - hanem megadóztatásukkal kell a földjáradéktól megfosztani."

XII.

1889-ben rövid angliai tartozkodás után, Parisban nemzetközi földreform konferencián vett részt, majd visszatért az Államokba, ahol tíz évi távollét után nagy ünneplés közepette San Franciscóban is vendégszerepelt. Innen 1890. februárjában Ausztráliába hajózott családjával együtt.

A meghívásnak nagy örömmel tett eleget mert a dominium több államában az "egyetlen adó" bevezetésével foglalkoztak. A rövid új- zélandi tartozkodása után három és fél hónapig tartó ausztráliai előadás- sorozat lelkesítő hangulata még az Írországban tapasztaltakat is felülmúlta. A napi kétszeri szónoklat, valamint az ezzel kapcsolatos ünneplések, hivatalos bankettek és fogadások nagyon kimerítették Henryt és szinte teljesen aláásták egészségét. Pihenéshez már csak a hajóúton jutott, mely India érintésével a Vörös és a Földközi tengeren át Olaszországba vezetett, ahol Brindisi, Nápoly, Pompei, Róma és Velence voltak a főbb állomások, majd Franciaországon, Svájcon és Anglián át érkezett vissza az Államokba.

1890. decemberében a rendkívüli igénybevétel miatt beszédzavar lépett fel nála, amelyből néhány hónap alatt sikerült teljesen kigyógyulnia, de fizikai állapota már sohasem lett a régi.

Ezután főfeladatának tekintette a "The Science of Political Economy" (A közgazdaság tudománya) címü művének megírását. Ezt a tevékenységét azonban több ízben meg kellett szakítania aktuális politikai kérdésekben való állásfoglalása miatt. Így például ilyen volt XIII. Leo pápa "Rerum novarum" enciklikájára nyílt levélben megírt válasza, amely "The Conditon of Labor" (Munka,hit és föld) címmel könyvalakban is megjelent.

Más természetű volt az a kritikai jellegű írás, amelyet 1892-ben állított össze, amikor H. Spencer a "Social Statics" újabb kiadásából a földdel kapcsolatos fejezetet teljesen kihagyta. Henry George minden szellemi erejét arra összpontosította, hogy leplezze az angol filozófus pálfordulásának okait, sőt még filozófiájának "materialiata" alapjait is támadta.

1895-ben a Long Island-i Fort Hamiltonba költözött, hogy teljes erejével dolgozzon "A közgazdaság tudománya" című művén, azonban az 1896-ban az Államokban kibontakozó ipari válság ismét előtérbe hozta a politikai szereplés lehetőségét számára. A liberálisok kérésére jelöltként indult az 1897. évi New York-i polgármesteri választáson. Orvosa és barátainak figyelmeztetése ellenére, de feleségével egyetértésben, "saját felelőségére" vállalta a küzdelmet, amelynek sikeres kimenetelét az 1896. évi elnökválasztáson országszerte leadott liberális szavazatok nagy száma alátámasztani látszott. Kampány-nyitó beszédében utalt arra, hogy a jelölést nem utasíthatja vissza még akkor sem, ha ebbe netán belehalna. A választási küzdelem sajnos teljesen felőrölte Henry erejét és négy nappal a szavazás előtt, 1897. október 28-án, egy kimerítő "munkanap" után már betegen feküdt le éjféltájban. A hajnali órákban felkelt, de szinte az egész teste megmerevedett, szemei tágra nyíltak és csak annyit tudott suttogni, hogy "igen". Orvosa megállapította, hogy szélütés érte. Henry George tehát kívánságának megfelelően "harc közben" halt meg.

 

 

XIII.

 

A választások szinte háttérbe szorultak New Yorkban, ahol többszázezres tömeg alkotta a gyászmenetet, amely koporsóját a Greenwood-i temetőig elkísérte. Ilyen nagyarányú részvétet azóta sem kapott egyetlen magánember sem. Nekrológként álljanak itt azok a sorok a "Haladás és szegénység"-ből, amelyeket sírjára véstek:

"Az igazság, amelyet megvilágítani igyekeztem, nem fogadható el egykönnyen; ha ez másképpen lenne, már régen elismerték volna azt és nem homályosult volna el soha. De majd barátokra talál, akik dolgoznak, szenvednek - és ha kell, meghalnak érte. Ebben rejlik az Igazság ereje."

 

-----------------------------

XIV

2.sz. - Henry George és a vallás

"mindennapi kenyerünket
ad meg nekünk ma". . . .

A"Haladás és szegénység" megírása közben Mózes-ről tartott előadásában Henry George már rámutatott arra, hogy Isten országát e világon is meg kell teremtenünk, mert aki szemet huny a társadalmi igazságtalanságok látására az védelmezi azokat. A római birodalom felbomlásának folyamatában a hatalmasok és a gazdagok - miután a császár a kereszténységet államvallásává tette - bizonyos ellenhatást gyakoroltak intézményeire. A keresztény tanítás leglényegesebb eltorzítását Henry George abban látta, hogy el kell fogadni a privilegizált rétegeknek kedvező "embertelen" emberi törvényeket, amelyek "vegetálásra" ítélik az emberiség legnagyobb részét. A vallási intézmények közömbössége a szegénység és a társadalmi igazságtalanság kérdésében nem befolyásolta Henry George-ot hitében, amely őt "keresztes" hadjáratainak megvívására serkentette. A "prédikált" keresztény tanítással való szembeszállásra kivételes alkalmat biztosított számára egy new-yorki plébános, dr. Edward McGlynn, kiközösítése. Ugyanakkor amikor Henry George az írek kérésére a brit szigetekre utazott a new-yorki plébános is kapcsolatba került ezzel a kérdéssel. Az angolok által a földjeikről elkergetett írek az amerikai nagyvárosokban előadásokat tartottak arról az igazságtalanságról amely őket érte. McGlynn atya a társadalmi feszültség feloldását és a szegénység felszámolását aktív fellépéssel, éspedig új keresztes hadjárat meghirdetésével tartotta elérhetőnek.

XV

Írországban a papságot az egyházi hierarchia különféle szankciókkal büntette az ír parasztság támogatása miatt, ezért jelentős eredménynek számított egy nagybefolyású new-yorki pap csatlakozása az ír mozgalomhoz.

McGlynn atyát felettesei azonban felkérték, hogy a továbbiakban tartózkodjon az ír kérdésba való állásfoglalástól. Egyetértett azonban Henry George-val abban, hogy a gazdasági problémák közös gyökerét a föld magántulajdonba vétele okozza és a meg nem szolgált földjáradéknak az egész társadalom részére való visszajuttatását tartotta szükségesnek. Az 1880-as években az Egyesült Államokban a munkásmegmozdulások egymás után követték egymást és így történt, hogy a New York-i Labor Unió felkérte Henry George-ot, hogy induljon jelöltként az 1886. évi New York-i polgármester választáson. Henry George ebben a kérdésben kikérte Mc Glynn atya véleményét, aki nemcsak helyeselte azt, hanem saját maga is részt vett egy politikai gyűlésen. Az atyát felettesei felfüggesztették és ügyét Rómába terjesztették fel.

A polgármesteri választáson Henry George szoros küzdelemben alulmaradt a Republikánus Párt képviselőjével szemben majd tartós együttműködés jött létre McGlynn atyával.

XVI

Újszerű kezdeményezésként létrehozták (1887 elején) a "Szegénység elleni Társaságot", amelynek a plébános lett az elnöke, Henry George pedig alelnöke. Az "Antipoverty Society" célja volt, hogy békés jogi eszközökkel küzdjön az olyan törvények ellen, amelyek alapján egyesek kizárólagos magántulajdonként kisajátítják a földet, amelyet Isten valamennyiünk használatára szánt.

1887. januárjában Henry George lapjának - a "STANDARD"-nak első száma nagy terjedelemben foglalkozott a a "McGlynn-üggyel" miután az atyát a new-yorki Szent István plébániájáról eltávolították, majd néhány hónappal később a pápa kiközösítette. A "Szegénység elleni Társaság" jelentős tömegeket volt képes mozgósítani és soraiban nagy szerepet játszottak az atya korábbi hívei, akik lojálisak maradtak hozzá. Így ugyanebben az évben június-ban New York utcáin a keresztény munkásemberek ötvenezres tömege tiltakozó felvonulást rendezett McGlynn plébános küszöbön álló kiközösítése ellen. Az amerikai sajtóban viszont továbbra is csak a "Standard" támadta az egyházi hatóságok eljárását.

XIII. Leo pápa "Rerum novarum" enciklikáját 1891. május 15-én tette közé. Ennek megírásával az volt a célja, hogy megalkossa a dolgozó emberek "Magna Chartá"-ját Az enciklikában megállapítja, hogy az emberek szükségletei nem múlnak el, ha ma kielégítjük is azokat holnap ismét jelentkeznek. A Természetnek olyan készletet kell biztosítani az ember számára, amellyel napi szükségleteit állandóan fedezheti. Ez pedig csakis a Föld termékenységében található meg.

XVII

Valójában az Egyház egy demokratikus korszakban nem a fejedelmekre kívánt támaszkodni, hanem az egyenlőség elve alapján mintegy békés lehetőséget teremteni a társadalomak új, ipari szféréjában. Az enciklika elismeri a munkájukból élők kiszolgáltatott és nyomorult helyzetét, elhatárolja magát Malthus elméletétől, elítéli az uzsorát és sajnálkozik a céh-rendszer megszűnése miatt. Elutasította ugyanakkor az osztályharc útján elérhető szocializmust valamint a szakszervezetek által maguknak követelt sztrájk-jogot. Megállapítható azonban, hogy a pápai enciklika erkölcsi normái messze elmaradtak Nulty püspök pásztorleveléhez képest különösen azáltal, hogy a két társadalmi osztály természetes egyesúlyából származtatja a közösség politikai stabilitását. Ehhez elengendőnek tartja a megfelelő bérezést és a szegénység elleni küzdelmet az állami segélyalap létesítésével megoldottnak tekintette.

Az enciklika "a szocialisztikus javaslat" bírálatánál tulajdonképpen Henry George-nak azt a tanítását teszi kritika tárgyává, amely szerint a föld és az ingatlan nem kerülhet magántulajdonban. A pápai enciklika az u.n. kontinentális szocialista tanokkal egyáltalán nem foglalkozik, hanem a munkásnak azzal a kívánságával, hogy megtakarított pénzét földbe fektesse és hogy amikor ez a föld az ő tulajdonát képezi azzal szabadon rendelkezhet.

Henry George-ot mélyen megrendítette McGlynn atya kiközösítése; úgy érezte, hogy az adott esetben a vallásban rejlő szellemi erő egyre inkább elkülönült az azt szolgálni hivatott vallási intézmények ténykedésétől. Öt hónap kemény szellemi munka árán Henry George összeállította válaszát az enciklikára, amely könyv alakban már 1891. októberben megjelent. Előljáróban megállapítja, hogy azok az alapeszmék, amelyek válaszában kiinduló pontként szerepelnek a pápai enciklikában mind megtalálhatók. Téves azonban a fent idézett gondolatmenet mert valóban tulajdonjog keletkezik minden olyan dologra, amelyet munkával állítottak elő, de a föld igénybevételéhez az embereknek egyenlő joguk van és mindenki aki ezt az egyenlő felhasználást gátolja - erkölcstelen. Az egyetlen közgazdasági tényező, amelyet társadalmasítani kell az a földjáradék. A szocializmus nem ismeri el a természetjog rendjét és harmóniáját hanem (a szegényeknek a gazdagok iránt érzett irigykedésére támaszkodva) eltörölni kívánja a magántulajdont amelyet közvagyonná kell tenni. Az enciklika azáltal, hogy a munkások számára csak az evangéliumot biztosítja, a földesuraknak pedig földjeik magántulajdonát jogosnak véli, éppen a szocialista nézetek irányában tereli a megoldás keresését.

XVIII

Henry George az enciklika ezzel kapcsolatos érvelését pontról pontra megcáfolta és rámutatott arra, hogy a nyomor okát nem lehet pusztán a céhek megszüntetésében, az uzsora kapzsiságában, a kereskedelem központosításában vagy a szerződéses bérviszonyokban meglelni. A gyógyitást pedig nem a jótékonykodásban kell keresnünk, hanem a meg nem szolgált jövedelmeknek a privilegizáltaktól történő beszedésében. "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma". . . . , de szinte mindennapos az emberiség kenyérgondja. Ezért ne Istent okoljuk - mondja Henry George - hanem azokat az embereket akik kizárólagos tulajdonukba vették a földet és ezzel Isten bőkezüségét a maguk javára fordították. Nem kétséges, hogy Henry George nyílt levele jelentős szerepet játszott, az 1892. decemberében meghozott, McGlynn atya kiközösítését megszüntető pápai végzésben amelyben a katolikus egyház feje kimondja, hogy nincs semmiféle ellentét a keresztény hit és az egyetlen adó bevetésére vonatkozó gazdasági érvelés helyes értelmezése között.

Íme tehát egy olyan esemény sorozat, amely nemcsak a valláserkölcsi illetve politikai nézetek ütközését tárja elénk egy gazdasági problémával kapcsolatban hanem olyan kivételes esetet is tartalmaz, amelyben a pápa hajlandó volt - saját kezdeményezésére - egy kiközösítési döntést felülbírálni és hatályon kivül helyezni.

XIX

3.sz. - Fogalomgyűjtemény (Jegyzék) */

ADAPTÁLÁS

ADÓ

ADÓRENDSZER

ALAPVETŐ EMBERI JOGOK

ALKU

I ÁR ÁRU

ÁRÚCSERE

BARTER

CSERE

EGYENSÚLYELMÉLET

EGYETLEN ADÓ

EMBER

ENTRÓPIA

ÉRTÉK

FÖLD

FÖLDÉRTÉK

FÖLDJÁRADÉK

GAZDASÁGI JAVAK

GAZDASÁGI LIBERALIZMUS

GAZDASÁGI SZABÁLYOZÁS

HASZON

HATÁRHASZON

HOMO OECONOMICUS

HOZADÉK

JÁRADÉK

JAVAK

JÖVEDELEMELOSZTÁS

KAMAT

KORLÁTOZÁS

KÖTELEZETTSÉGEN ALAPULÓ ÉRTÉK

KÖZÖS FÖLDTULAJDON

MEG NEM SZOLGÁLT JÖVEDELEM

MERKANTILIZMUS

MONOPÓLIUM

MOTIVÁCIÓ

MUNKA

MUNKABÉR

A MUNKA FOKOZATAI

NOMOKRÁCIA

NEG-ENTRÓPIA

NOOSZFÉRA

NÖVÉNYTERMESZTÉS

-XX-0

PÉNZ

PIACI EGYENSÚLY

PROTEKCIONIZMUS

REND

SZABAD JAVAK

TÁRSADALOM

TELEOKRÁCIA

TERMELÉSI TÉNYEZŐ

TERMÉSZET

TERMESZTÉS

TŐKE

VAGYON

A VAGYON TERMELÉSE

VERSENY

Megjegyzés: */ A jegyzékben szereplő fogalmak definiciói "A területfejlesztés és területhasználat árának, adójának meghatározása" című tanulmányban (Győr, 1994) szerepelnek. Angol nyelven pedig részben az Interneten: http://www.henrygeorge.org URL -lel elérhető Web-helyen találhatók.

 

(XX) VÉGE