VII. FEJEZET A bölcs, aki nem beszél soha
Meg kell szakítanom elbeszélésem időrendjét, és vissza kell nyúlnom vagy két héttel, ha meg akarok emlékezni egy nem érdektelen találkozásról.
Mialatt Madrász egyik külvárosában laktam, nem hanyagoltam el igyekezetemet, hogy a város indiai köreiben szorgalmasan kérdezősködjem, hol találhatnám jelentékenyebb képviselőit annak a csoportnak, amely különösen érdekelt engem. Beszélek írókkal, ügyvédekkel, tanítókkal, üzletemberekkel, sőt egy-két ájtatos előkelőséggel is. Aztán meginterjúvolom az interjúk íróit, s néhány kellemes órát töltök szaktársaim közt. Fölfedezek egy segédszerkesztőt, aki négyszemközt bevallja, hogy ifjabb éveiben a jóga lelkes tanulója volt. Akkoriban egy mester lábainál ült, akit ma is a szellemen való uralom beavatottjának tekint, de mestere tíz évvel ezelőtt meghalt.
Az egykori tanítvány nagyon kedves és rendkívül értelmes hindu, de sajnos, nem tudja, hol lehetne igazán magasrendű jógikat találni.
Ettől eltekintve is, alig találkozom egyébbel, mint bizonytalan mesékkel, ostoba legendákkal és határozott visszautasításokkal. Igaz, hogy találkozom egy szent emberrel, akinek krisztusi arca és köntöse a prózai Nyugaton bizonyára feltűnést keltene, de ő is megvallja, hogy keresve vándorol a felsőbbrendű élethez vezető úton. Lemondott szépen fizető gazdaságáról, hogy szent koldussá, hontalan csavargóvá legyen. Felajánlja nekem kis birtokát, ha kész vagyok letelepedni és szegény, tévelygő indiaikon segíteni. De jaj, magam is csak szegény, tévelygő halandó vagyok! Kénytelen másokhoz fordulni nagylelkű ajánlatával.
Egy napon hírt kapok egy híres jógiról. Körülbelül fél mérföldnyire lakik Madrásztól, de miután elkerüli az emberekkel való találkozást, csak kevesen tudnak róla. Kíváncsiságom felébred, és elhatározom, hogy megismerkedem vele.
A ház magas bambuszkerítéssel zárt udvarban áll, teljesen elszigetelten egy rét közepén.
Társam az elkerített házra mutat.
- Úgy hallottam, hogy a jógi szinte egész nap révületbe van merülve. Nem valószínű, hogy meghalljon bennünket, ha zörgetünk is vagy a nevét kiáltjuk; s ha így tennénk, azt illetlenségnek is tekinthetnék.
Durván összeeszkábált ajtó vezet az udvarba, de nehéz lakat van rajta, és nem tudom, hogyan juthatnánk be. A környéket tökéletes csönd hatja át. Körüljárjuk a rétet, és véletlenül ráakadunk egy fiúra, aki tudja, hol található a jógi szolgája. Körülményes úton elérjük.
Kiderül, hogy az illető felfogadott szolga. Felesége és sok gyermeke kijön, hogy megnézzenek bennünket, s folyton a szolga nyomában vannak.
Közöljük vele óhajunkat, de ő nem hajlandó segítségünkre lenni. Határozott hangon kijelenti, hogy a "Bölcs, Aki Sohasem Beszél" nem mutatkozik akármilyen jöttment látogatónak, hanem szigorú magányban él. A Bölcs mély révületben tölti napjait, és nagyon felháborodna, ha akárkinek megengednék, hogy megzavarja magányában.
Kérem a szolgát, tegyen velem kivételt, de hajthatatlan. Társam szükségesnek véli, hogy hatósági beavatkozással fenyegetődzék, amennyiben nem nyernénk bebocsáttatást azonnal - ez persze egészen jogosulatlan eljárás, de azért én éppoly jogtalanul támogatom, noha suttyomban összekacsintunk. Indulatos vita következik. Én a fenyegetéseinket bőkezű baksis csábításával támasztom alá, és a szolga nemsokára, bár ellenkezve, beadja derekát, és kihozza a kulcsokat. Kísérőm felvilágosít, hogy a fickó valóban nem lehet több fizetett szolgánál, mert ha személyes tanítványa volna a bölcsnek, akkor sem fenyegetés, sem pénz nem tántoríthatná el.
Visszasétálunk az udvar ajtajához, és kinyitjuk a súlyos lakatot. A szolga megjegyzi, hogy a bölcs olyan kevés ingósággal rendelkezik, hogy még kulcsa sincsen. Kívülről rázárják az udvar ajtaját, és nem is jöhetne ki onnan, csak amikor a szolga odamegy, ami naponta kétszer történik. Megtudjuk továbbá, hogy a bölcs egész nap révületbe merül, de este elfogyaszt némi gyümölcsöt, édességet, és egy csupor tejet. De számtalanszor megesik, hogy érintetlenül hagyja a táplálékát. Amikor leszáll az este, a remete néha kilép tanyájáról, de akkor is legföljebb csak a közeli réten sétálgat egy keveset. Ebből áll minden testmozgása.
Átmegyünk az udvaron, és modern építményhez érünk. Szilárdan épült, kőkockákból és festett faoszlopokból. A szolga újabb kulcsot vesz elő, és kinyitja a nehéz ajtót. Meglepetésemnek adok kifejezést ezen a körülményes elővigyázatosságon, hiszen emberünk maga mondotta, hogy a bölcsnek nincsen semmije. Erre a szolga rövid magyarázattal felel.
Néhány évvel azelőtt a bölcs úgy élt a házban, hogy az ajtók sohasem voltak bezárva. De egy szerencsétlen napon valami fickó, aki olcsó pálinkával leitta magát, kihasználta a bölcs védtelenségét, és megtámadta. A részeg ember megráncigálta a bölcs szakállát, jókat húzott rá botjával, és becsmérlő szavakkal illette.
Véletlenül éppen akkor vetődött a rétre néhány fiatalember, akik labdázni akartak a szabadban. A támadás zaja felhívta figyelmüket. Besiettek a házba, és megszabadították a bölcset bántalmazójától, míg egyikük a legközelebbi házcsoporthoz futott, hogy hírt adjon az esetről. Rövidesen felindult emberek csoportja verődött össze a ház előtt, s nekiestek a részeg gazfickónak, aki egy köztiszteletben álló szentet mert bántalmazni. Úgy látszott, hogy az arcátlan fickót mindjárt meglincselik.
A bölcs a támadás közben megőrizte szokott nyugalmát és béketűrését, de most közbelépett, és a következő szavakat írta le:
- Ha ezt az embert ütlegelitek, az annyi, mintha engem bántalmaznátok. Eresszétek el, hadd menjen útjára, mert én megbocsátottam neki.
Miután a bölcs szavát íratlan törvénynek tekintette mindenki, az emberek engedelmeskedtek óhajának, és a fickót szabadon eresztették.
* * *
A szolga bepislant a szobába, aztán figyelmeztet minket, hogy legyünk teljesen csöndben, mert a bölcs révületbe van merülve. Kifűzöm a cipőmet, és otthagyom a tornác előtt, a hindu szokás kérlelhetetlen parancsának engedelmeskedve. Amint meghajtom a fejem, kis lapos követ pillantok meg a falban. A kő lapján tamil írásjelek láthatók: "Ez a tanyája a Bölcsnek, aki nem beszél soha" - fordítja le kísérőm.
Belépünk egy egyszobás házikóba. A szoba magas, jól épített födele van, és kifogástalanul tiszta. Másfél arasznyi magas beépített márványemelvény áll a szoba közepében. Tetejét gazdag mintájú perzsaszőnyeg borítja. Ezen a szőnyegen ül a hallgatag Bölcs révületbe merült teste.
Képzeljenek el egy jó megjelenésű embert, akinek a bőre vörösesfekete színben csillog, teste kiegyensúlyozott tartásban egyenesedik fel, és sajátos helyzetben ül. Ezt azonnal ama jóga-ülésmódok egyikének ismerem meg, amelyeket Brahma mutatott nekem. Bal lábát visszahajtotta, úgyhogy a lábfej testének alapja alatt nyugszik. A bölcs hát, nyaka és fej tökéletesen egyenes vonalat alkot. Haja hosszú fekete csíkokban csaknem a válláig ér, és sűrűn veszi körül a fejét. Arca fekete szakállban végződik. Kezei összekulcsolja térde fölött. Észreveszem, hogy a törzse feltűnően jól fejlett, nagyon izmos és szemmel láthatóan egészségre vall. Csupán kis ágyékkendő födi testét.
Arca azon nyomban rögződik emlékezetemben: olyan ember arca, aki diadalmasan mosolyog az életen, mert legyőzte a gyöngeségeket, amelyeket mi erőtlenebb halandók akarva, nem akarva magunkban hordozunk. A száj kissé megfeszül, mintha mosolyogni készülne. Az orr rövid és egyenes, csaknem görögös metszésű. A szemek tárva-nyitva egyenesen előre néznek, valami merev, sohasem rezdülő tekintettel. A bölcs úgy ül, mintha kőből faragták volna, meg sem moccan.
Már előbb hallottam, hogy a hallgatag bölcs mély révületbe szokott merülni, amelyben énjének emberi része egy időre öntudatlanságba süllyed, úgyhogy egyáltalán nem vesz tudomást környezetéről. Feszült figyelemmel nézem a bölcset, nem kételkedem abban, hogy kataleptikus önkívület állapotában van. A percek órákba folynak, de a bölcs mozdulatlan marad.
Mindennél nagyobb benyomást tesz rám az, hogy a hosszú idő alatt egyetlen egyszer sem hunyorít szemhéjával. Sohasem találkoztam még olyan emberi lénnyel, aki két órán keresztül tudott volna egyenesen maga elé nézni anélkül, hogy hunyorítana. Lassanként kénytelen vagyok arra következtetni, hogy ha a remete szeme nyitva van is, mindamellett nem lát semmit. Ha elméje ébren van is, nem ezen a világon honol. Testi képességei mintha elaludtak volna. Nyilvánvaló, hogy a megmerevedett szemhéj nem bírja ellátni szokott feladatát a könnyvezetékkel kapcsolatban. A mennyezetről zöld gyík ereszkedik alá, keresztülkúszik a szőnyegen, felmászik a bölcs egyik lábán, aztán a márvány emelvény mögött tűnik el. De ha kőfalon mászott volna végig, az sem lett volna érzéketlenebb, mint a bölcs lába. Időről időre legyek szállnak az arcára, és végigsétálnak sötét bőrén, de az arcon egyetlen izomrendülés sem vehető észre. Ha bronzszobor arcára szálltak volna le, az éppoly kevéssé vett volna tudomást róluk, mint a bölcs.
Figyelem a némán ülő alak lélegzését. Nagyon gyönge, csaknem észrevehetetlen, egészen nesztelen, de teljesen szabályos. Ez az egyetlen jel, amely arra vall, hogy az élet nem szállt el testéből.
Mialatt várunk, elhatározom, hogy felhasználva az időt, egy-két fényképet készítek erről a hatásos alakról. Kihúzom készülékemet bőrtokjából, és földön ültömben ráirányítom a lencsét. A szoba világítása nem jó; azért hát többszörös időfelvételt csinálok.
Órámra nézek. Két óra telt el. A jógi még mindig nem adja jelét, hogy magához térne hosszú önkívületéből. Alakjának szoborhoz fogható merevsége szembeszökő.
Készen vagyok arra, hogy akár egész nap ott maradjak, és elérjem célomat. De a szolga most hozzám lép, és odasúg nekünk, hogy a további várakozás hiábavaló. Semmit sem érünk el vele. Ha egy vagy két nap múlva ismét eljövünk, talán több szerencsénk lesz; mindamellett semmi bizonyosat nem ígérhet.
Egyelőre tehát eredménytelenül hagyjuk el a házat, s a város felé irányítjuk lépteinket. Érdeklődésem nem csökkent, sőt ellenkezőleg, még fokozódott.
A következő napon értesüléseket igyekszem szerezni a bölcsre vonatkozólag, aki sohasem beszél. Mindenütt kérdezősködöm, hosszasan faggatom a bölcs szolgáját, sőt, egy rendőrfelügyelővel is folytatok rövid beszélgetést. Ilyképpen sikerül összeszednem a bölcs töredékes élettörténetét.
Nyolc évvel azelőtt érkezett a madrászi kerületbe. Senki sem tudta, hogy kicsoda, micsoda, vagy honnan jött. Tanyát ütött a puszta tarlón, annak a rétnek a közelében, amelyen ma a háza áll. Kíváncsi érdeklődők, akik kérdéseket intéztek hozzá, nem kaptak választ. A bölcs nem szólt senkihez, nem vett tudomást sem hangokról, sem személyekről, és még a legegyszerűbb beszélgetésre sem lehetett rávenni. Némelykor kevés eledelt koldult, kinyújtva kókuszdióhéjból készült alamizsnás szilkéjét.
Nap nap után ott üldögélt abban a barátságtalan környezetben, nem törődve a perzselő nap kíméletlen sugaraival s az esős évszak erős záporaival, a porral és az alkalmatlankodó rovarokkal. Soha semmilyen körülmények közt nem próbált védelmező tanyát keresni, egykedvűen és nyugodtan figyelmen kívül hagyta a külvilág dolgait. Semmi sem védte fejét, semmi sem födte testét, kivéve a keskeny ágyékkendőt.
Sohasem változtatott a jógahelyzeten, amelyben ült. De az olyan nagy város környéke, mint Madrász, aligha megfelelő hely egy remetének, aki a szabadban, a jövőmenők láttára telepedik le, hogy elméjét huzamos időn át elvont szemlélődésbe merítse. Az ilyen magatartás nagy tiszteletet vívott volna ki a régi Indiában, de a mai idők jógija csak a ritkás dzsungel tisztásain, erdők mélyén, sziklabarlangokban vagy szobájának magányában találhat misztikus gyakorlatainak kedvező feltételeket.
Miért választott hát ez a különös remete olyan alkalmatlan helyet a meditációjának? Egy kellemetlen esemény szolgáltatott érdekes magyarázatot erre.
Egy napon egy csapat fiatal és tudatlan naplopó akadt rá véletlenül a magányos jógira, s attól kezdve nem hagyták békén. Nap nap után lelkiismeretes pontossággal kivonultak, hogy köveket és sarat dobálva, becsmérlő kiabálással bántalmazzák a remetét. Ez továbbra is nyugodtan ült és türelmesen viselte a megpróbáltatásokat, jóllehet elég izmos volt ahhoz, hogy alaposan ellássa a csirkefogók baját. De még csak szóval sem korholta őket, hiszen hallgatási fogadalmat tett.
Semmi sem zavarta a fiatal gazfickókat, míg egyszer arra nem jött egy ember, amint éppen javában gyötörték a jógit. Az idegen felháborodott, amikor látta, hogyan bántalmaznak egy szent embert. Visszament Madrászba, jelentést tett a rendőrségen, és segítséget kért a szótlan jógi részére. A segítség meg is érkezett, és a rendőrök szigorú fenyegetésekkel szétkergették a hitvány bandát.
Az eset után egy rendőrtiszt elhatározta, hogy utánajár a remete kilétének, de nem talált egyetlen embert sem, aki bármit is tudott volna felőle. Így hát kénytelen volt magához a jógihoz fordulni, és a törvény tekintélyével kérdést intézni hozzá. A jógi hosszas tétovázás után rövid nyilatkozatot írt le egy palatáblára. Közlése ennyiből állt:
"Marakajar tanítványa vagyok. Mesterem meghagyta, hogy keljek át a síkságon, és menjek dél felé Madrászig. Leírta ezt a helyet itt, és megmagyarázta, hogyan találhatok rá. Azt mondotta, hogy tanyázzam itt, és folytassam szakadatlanul a jóga gyakorlatát, amíg tökélyre nem teszek szert benne. Felhagytam a világi élettel, és csak az a vágyam, hogy hagyjanak magamra. Semmi közöm nincs a madrászi dolgokhoz, és egyetlen célom, hogy szellemi utamat kövessem."
A rendőrtiszt megértette, hogy ez az ember igazi fakír, mégpedig a magasabbrendűek egyike, s mielőtt eltávozott volna, védelmet ígért neki az alkalmatlankodókkal szemben. Marakajar neve ismerős volt előtte, tudta, hogy híres mohamedán fakír volt, és nemrég halt meg.
"Minden rosszból származik valami jó", tartja a régi közmondás. A kellemetlen esetnek az volt a következménye, hogy a remete jelenléte tudomására jutott egy gazdag és ájtatos madrászi polgárnak. Ez mindent elkövetett, hogy a remetét becsalogassa a városba, szép házat ajánlott fel neki tanyául, de a remete nem volt hajlandó megszegni mesterének utasításait. A pártfogó végül is kénytelen volt kőből és gerendákból házikót építtetni azon a telken, amelyet a jógi nem volt hajlandó elhagyni. A remete elfogadta a tanyát, s azontúl a jól megépített háztető megfelelő védelmet nyújtott neki a változó évszakok viszontagságai ellen.
Pártfogója egy szolgát is alkalmazott, hogy viselje gondját a jóginak. Ennek nem kellett többé koldulnia, a szolga hozta el neki a szükséges élelmiszereket. Vajon mestere, Marakajar előre látta-e a kellemetlen élmény kellemes következményét vagy sem? Annyi bizonyos, hogy tanítványának helyzete végül is igen előnyösre fordult.
Megtudom, hogy a Bölcs, Aki Sohasem Beszél nem rendelkezik egyetlen tanítvánnyal sem. Nem keres tanítványt, és nem fogad el tanítványul senkit. Egyike azoknak a magányos remetéknek, akik legszívesebben elszigetelt magányban élnek, hogy a maguk "szellemi felszabadulását" kivívják. Ha ebben tényleg van valami érték, akkor magatartásuk látszólag nagyon önző, a mi nyugati szempontunkból ítélve. De mégis, ha meggondoljuk, milyen mélységes szelídséget tanúsított a bölcs a részeg ember iránt, és mennyire nem gondolt megtorlásra bántalmazóival szemben, akkor bizony gondolkodóba eshetünk, hogy vajon csakugyan olyan önző emberrel van-e dolgunk?
* * *
Két más személy kíséretében másodszor is kísérletet teszek, hogy fölkeressem a Bölcset, Aki Sohasem Beszél. Egyik kísérőm a tolmács, míg a másik senki más, mint az a jógi, akitől olyan sokat tanultam: Brahma, az "adjari remete", ahogyan legszívesebben nevezem. Brahma sohasem megy be a városba, de amikor közlöm vele látogatásom célját, és kérem, hogy tartson velem, ellenkezés nélkül azonnal rááll.
Az udvar előtt újabb látogatóval találkozunk, aki nagy autót hagyott az út szélén, és átsétált a réteken, ugyanazzal a céllal, mint mi. Ő is látni szeretné a hallgatag bölcset. Rövid beszélgetésünk folyamán elmondja nekem, hogy ő a gadvali fejedelemasszony fivére; Gadval kis állam, és a hajderábádi nizám hűbéri fennhatósága alá tartozik. Megtudom azt is, hogy az illető a bölcs pártfogója, mert rendszeresen hozzájárul a ház fenntartásához. Rövid látogatásra érkezett Madrászba, de nem hagyhatja el a várost anélkül, hogy tisztelettel ne járuljon a bölcs elé, s esetleg megkapja ennek áldását. Hogy mit ér ez az áldás, azt a következő történetből tudom meg.
A gadvali udvar egyik hölgytagjának gyermekét valami kínzó betegség támadta meg. A hölgy véletlenül éppen akkor hallott a sohasem beszélő bölcsről. Nagy aggodalmában azonnal Madrászba utazik, áldását kéri a bölcsnek, és könyörög, hogy gyógyítsa meg a kisfiút. A bölcs áldását adja, s ettől a perctől fogva a fiú állapota javulni kezd, és csodálatosan meggyógyul.
Az eset a fejedelemasszony tudomására jut, s ő is meglátogatja a remetét. A fenséges hölgy hatszáz rúpiát tartalmazó erszénnyel ajándékozza meg a bölcset, de ez nem fogadja el. A fejedelemnő addig erőlteti, míg végül a remete írásban közli, hogy a pénzt felhasználhatják a ház karbantartására s egy kerítés készítésére, hogy még zavartalanabb magányban élhessen. A fejedelemasszony intézkedik, s így jön létre a bambuszkerítés.
A szolga ismét bebocsát bennünket a házba. A remete ugyanolyan önkívülethez hasonló állapotban ül a helyén, mint amikor először kerestem föl.
Szótlanul kuporgunk a padlón, és türelmesen várakozunk a márványemelvényen ülő magas, fenséges megjelenésű, fekete szakállas alak előtt. Úgy a második óra közepe felé észrevesszük az első jeleit annak, hogy a tevékenység vissza készül térni a bölcs testébe. Lélegzése elmélyül, és hallhatóbbá válik. Szemhéja megrezdül, a szemgolyók aggasztóan felfelé fordulnak, hogy csak a fehérjük látszik, majd normális helyzetükbe térnek vissza. A törzs alig észrevehető ingadozással kimozdul merevségéből.
Öt perc múlva a bölcs szemének kifejezése megváltozik, és látni rajta, hogy tudomást vett környezetéről. Figyelmesen néz a tolmácsra, hirtelen Brahma felé fordítja fejét és ránéz, majd a másik látogatóra, aztán megint visszafordul és rám tekint.
Megragadom az alkalmat, és írótömböt, ceruzát helyezek lába elé. A bölcs kissé tétovázik, fölveszi a ceruzát, és nagy, ékes tamil betűkkel írni kezd:
- Ki jött ide a minap és próbált képeket készíteni?
Kénytelen vagyok megvallani, hogy én voltam. Egyébként igyekezetem hiábavalónak bizonyult, mert a filmek kevés megvilágítást kaptak.
A bölcs újra ír.
- Ha máskor mély révületbe merült jógikhoz megy, sohase zavarja meg őket hasonló cselekedetekkel. Ne próbáljon hirtelen betörni elmélyedésükbe. Az én esetemben nem történt semmi baj, de figyelmeztetem a jövőre nézve, ha más jógik közelébe talál kerülni. Elmélyedésüknek ilyen erőszakolt megszakítása ártalmas lehet rájuk nézve, megeshet, hogy átokkal sújtják önt.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek magányába való behatolás szinte szentségtörésnek számít, s ezért sajnálkozásomat fejezem ki.
A gadvali fejedelemnő fivére üdvözli most mély hódolattal a bölcset. Ezután megkockáztatom, hogy bemutatkozzam, mint olyan ember, akit India ősi bölcsessége mélyen érdekel. Hallottam ott túl a tengeren, mondom a bölcsnek, hogy Indiában még ma is él néhány ember, akik figyelemreméltó fokra fejlődtek a jóga tudományában, s én ezeket keresem.
- Hajlandó-e a bölcs megvilágítani elmémet eggyel s mással, amit megfelelőnek ítél?
A remete szoborszerűen, rendületlenül ül; arca nem fejez ki semmilyen változást. Teljes tíz percig semmi jelét sem adja, hogy kérésemet hallotta volna. Félni kezdek, hogy hiába jöttem, mert a bölcs az anyagias gondolkozású nyugatit nem tartja alkalmasnak arra, hogy akár a legcsekélyebb felvilágosítással is szolgáljon neki. Lehet, hogy az én esetlen viselkedésem a fényképezéssel ellenszenvet ébresztett benne. Vajon nem kívánok-e túl sokat, amikor elvárom, hogy a világtól elfordult emberek, e csoportjának ez a különösen zárkózott tagja megszakítsa elmélyedését egy idegen faj hitetlen tagjának kedvéért? Kedvetlen, elszontyolodott érzés uralkodik el rajtam.
De csalódásom korainak bizonyul. A bölcs végül fogja a ceruzát, és valamit ír a papirosra. Amikor befejezte, odahajlok, és a tömböt a tolmácsom elé tolom.
- Mi az, amit meg akar érteni? - fordítja a tolmács lassan a nehézkes szöveget.
- A mindenség tele van kérdésekkel... - felelem bátortalanul.
Mintha gúnyos mosoly jelenne meg a bölcs ajka körül.
- Ha ön még saját magát sem érti meg - kérdi -, akkor miként reméli megérteni a mindenséget?
Egyenesen a szemem közé néz. Érzem, hogy merev tekintete mögött valami mély tudás honol, titkok lakoznak ott, amelyeket fáradhatatlan gonddal őriz. Nem tudok számot adni magamnak erről a különös benyomásról.
- De zavart vagyok, nem találom az utamat... - csak ennyit birok kinyögni.
- Akkor hát miért csapong méh módjára a tudásnak apró cseppjeit keresgélve, holott a tiszta méz súlyos tömege várja?
E válasz felizgatja képzeletemet. Bizonyára elég volna a keleti elmének. A szavak misztikus homályossága elbűvöl, mintha költészet termékei volnának, de zavarosan összefolynak, amikor használható útbaigazítást keresek bennük, amely az élet némely problémáját megoldhatná.
- De hát hol keressem?
- Keressen önmagában, és akkor megismeri az Igazságot, amely mélyen a lényében rejtőzik - jön a válasz.
- De csak a tudatlanság ürességét találom - erőltetem a dolgot.
- A tudatlanság egyedül a gondolataiban létezik - írja le tömör feleletét a bölcs.
- Bocsásson meg, mester, de a válaszai még sűrűbb tudatlanságba merítik elmémet!
A bölcs elmosolyodik, nem ütközik meg merészségemen. Egy ideig tétovázik, magasba vonja szemöldökét, aztán írni kezd:
- Saját gondolataival idézte elő jelen tudatlanságát; most vezesse vissza magát a gondolataival a bölcsességhez, ami egyértelmű az önmegismeréssel. A gondolat olyan, mint valami ökrösszekér, amely az embert hegyi alagút sötétségébe viszi be. Fordítsa hát visszafelé, és akkor ismét kiviszi a világosságra.
Rágódom ezeken a szavakon, de kissé még mindig megzavarnak. A bölcs észreveszi ezt, az írótömbért nyúl, pár pillanatig maga elé emeli a ceruzát, aztán leírja:
- A gondolatnak ez a visszafelé való fordítása a legmagasabb jóga. Érti most már?
Igen, halvány világosság kezd derengeni agyamban. Érzem, hogy ha elegendő ideig elmélkedhetném a kérdésen, megérthetnénk egymást; azért hát elhatározom, hogy nem firtatom a dolgot túlságosan.
Olyan feszülten figyelem a bölcset, hogy észre sem veszem egy újabb látogató érkeztét. Ez kihasználta a nyitva hagyott ajtót, és bejött közénk. Csak akkor veszek tudomást jelenlétéről, amikor fülembe súg valamit, mert egyenesen mögöttem ült le. Mialatt fejemet töröm a bölcs válaszán, némi csalódást érezve szavainak rejtelmes volta miatt, titokzatos suttogás hatol fülembe, s a szavak kifogástalan angolsággal mondják:
- Az én mesterem megadhatja önnek a választ, amelyre vár.
Odafordulok, megnézem, ki szólt bele gondolataimba. Negyven évesnél nem idősebb férfi, a vándor jógik okkerszínű leplét viseli. Arcbőre úgy csillog, mint a fényes réz. Jó testalkatú, széles válla van, erőteljesnek hat. Orra vékony, kiemelkedő és horgas, mint a papagáj csőre. Szeme kicsiny, és mintha örökös mosolygás redőzné. Guggolva ül a földön, és széles mosollyal néz arcomba, amikor feléje fordulok.
De nem követhetem el azt a modortalanságot, hogy egy hívatlan idegennel kezdjek beszélgetni, hátat fordítok hát neki, ismét a bölcsre irányítom figyelmemet.
Újabb kérdés merül fel elmémben. Lehet, hogy túlságosan merész vagy talán arcátlan is:
- Mester, a világnak segítségre van szüksége. Helyes-e, hogy a bölcsek, mint amilyen ön is, magányosan félrevonuljanak?
Talányos kifejezés jelenik meg a nyugodt arcon.
- Fiam, - felel -, ha ön nem érti meg saját magát, hogyan álmodhatna akkor arról, hogy engem megértsen? Kevés haszon származik abból, hogy a szellemi dolgokon vitatkozunk. Kíséreljen meg beférkőzni tulajdon énjébe a jóga gyakorlatával. Keményen küszködnie kell ezen az úton. Akkor a problémái maguktól, könnyedén megoldódnak.
Még egy utolsó kísérletet teszek.
- A világnak nagyobb világosságra van szüksége, mint amivel ma rendelkezik. Szeretném megtalálni ezt a világosságot és részesülni benne. Mit tegyek hát?
- Amikor majd megismeri az Igazságot, akkor azt is tudni fogja, mit kell tennie, hogy a lehető legjobban szolgálhassa az emberiséget, s az ereje sem fog hiányozni ehhez. Ha a virágban méz van, a méh magától értetődő módon rátalál. Ha egy emberben szellemi bölcsesség és erő lakozik, akkor nem kell az emberek keresésére indulnia, azok kéretlenül jönnek őhozzá. Művelje benső valóját, míg teljesen meg nem ismeri. Semmi más tanításra nincs szükség. Ez az egyedüli tennivaló.
Azzal értésünkre adja, hogy véget óhajt vetni a beszélgetésnek, és hogy visszatér elmélyedésébe.
Még egy végső szózatot kérek.
A hallgatag bölcs fejem fölött a semmibe néz. Egy perc múlva leír valamit, és felém tolja a tömböt. Olvassuk:
- Nagyon örülök, hogy idejött. Fogadja ezt avatási ajándékom gyanánt.
Alig fogom fel a válasz értelmét, amidőn egyszerre valami különös erőt érzek a testembe áradni. Végigömlik a gerincoszlopomon, megmerevíti nyakamat, és felfelé húzza fejemet. Az akaraterő mintha felsőfokra hatványozódott volna bennem. Tudatára ébredek valami dinamikus erőnek, hogy győzzem le önmagamat, és szorítsam testemet engedelmességre, hogy a legmagasabb eszmények szolgálatába álljon. És ösztönösen érzem, hogy azok az eszmények csupán legigazabb valóm hangjai, s hogy egyedül ez a jobbik valóm adhat nekem tartós boldogságot.
Furcsa gondolat ötlik agyamba: a bölcs valami áramot vetített belém, valami láthatatlan telepatikus áramlattal telített meg. Lehetséges volna, hogy így akar nekem bizonyságot adni a maga fejlettségéről, erejének parányi cseppjét átárasztva belém?
A remete tekintete ismét megmerevedik, és a távolbanéző kifejezés újra megjelenik szemében. Teste megfeszül, amint visszahelyezkedik szokott ülésmódjába. Világosan látom, hogy figyelmét olyan mélységekbe vonja vissza, amelyek mélyebbek lehetnek a gondolatnál is, és öntudatát azokba a benső rejtekekbe meríti, amelyek kedvesebbek neki ennél a világnál.
Tehát igazi jógi volna? Titokzatos benső felfedezések útján jár-e, amelyeknek - mint már sejten kezdem - mégis van valami fontos jelentősége az emberiség részére? Ki tudja?
Amint kifelé haladunk az udvarból, Brahma, az adjari remete hozzám fordul és nyugodtan így szól:
- Ez a jógi magas fokra jutott, bár még nem érte el a végső célt. Vannak titkos erői, de inkább szellemiségének tökéletesítésére törekszik. Kitűnő testi állapotát a testen való uralom hosszas gyakorlásának tulajdonítom, bár látom, hogy az elmén való uralom terén is messze előrehaladt. Már azelőtt is ismertem.
- Mikor?
- Néhány évvel ezelőtt találtam rá, amikor még itt a szabad mezőn tanyázott, és nem volt háza. Fölismertem benne a gyakorló jógit, aki velem egy úton jár. Azt is közölte velem - persze írásban -, hogy ifjabb éveiben szipoj = közkatona) volt a hadseregben. Amikor szolgálati évei véget értek, megelégelte a világi életet, és magányba vonult. Akkoriban találkozott a híres fakírral, Marakajarral, és tanítványa lett.
Szótlanul folytatjuk utunkat a réteken át, aztán elérjük a poros országutat. Senkinek sem teszek említést arról a váratlan és megmagyarázhatatlan élményről, amelynek a bölcs házában váltam részesévé. Előbb gondolkozni akarok rajta, amíg visszhangja élénken él bennem.
Nem láttam viszont többé a bölcset. Nem akarja, hogy behatoljak elvonult életébe, s tiszteletben kell tartanom óhaját. Magára hagyom tehát elszigetelt elmélyedésében, a megközelíthetetlenség köpenyébe burkolódzva. Nem vágyódik arra, hogy iskolát alapítson vagy követőket gyűjtsön maga köré, és úgy látszik, nincsen más kívánsága, mint hogy észrevétlenül haladjon át az életen. Nem tehet hozzá semmi többet ahhoz, amit máris értésemre adott. A bölcs nem csinál művészetet a társalgásból, mint mi nyugatiak.
VIII. FEJEZET Dél-India szellemi vezérénél
Mielőtt elérnénk a Madrász felé vezető út végét, valaki mellém lép. Odafordulok. A sárga köntösbe öltözött jógi - mert ő az - felséges vigyorgással jutalmaz. Szája szinte egyik fülétől a másikig húzódik, és szeme nyílása keskenyre zsugorodik.
- Velem óhajt beszélni? - tudakolom.
- Igen, uram - felel gyorsan és jó angol kiejtéssel. - Szabad megkérdenem, hogy mit művel ön a mi országunkban?
A kíváncsiskodás visszariaszt, és határozatlan választ adok:
- Ó, éppen csak utazgatok!
- gondolom, önt érdeklik a mi szent embereink...
- Úgy van... egy kissé...
- Én jógi vagyok, uram - jegyzi meg.
- Mennyi idő óta?
- Három éve, uram.
- Nos, ez szemmel láthatólag nem ártott meg önnek, ha nem veszi rossz néven a szavaimat!
Büszkén kihúzza magát, és vigyázzállásba helyezkedik. Talán a sarkait is összecsapta volna, de hát mezítláb volt.
- Hét éven át voltam Ő királyi és császári felségének a katonája! - jelenti ki.
- Valóban?
- Úgy bizony, uram. Az indiai hadseregben szolgáltam a mezopotámiai hadjárat alatt. A háború után magasrendű szellemiségem folytán a katonai számvevőséghez helyeztek át!
Önkéntelenül elmosolyodom erre a kéretlen önjellemzésre.
- Családi okokból hagytam el a katonaságot, és nagy nehézségeken mentem keresztül. Ez késztetett arra, hogy a szellemiség útjára térjek, és jógivá legyek.
Névjegyet adok át neki.
- szabadna tudnom a nevét?
- Személynevem Szubrahmanja; kaszt-nevem Aijar - mondja gyors szóval.
- Nos, Szubrahmanja úr, várom, hogy megmagyarázza azt a megjegyzését, amelyet a hallgatag bölcs házában fülembe súgott.
- S én az egész idő alatt csak arra vártam, hogy magyarázattal szolgálhassak önnek! Forduljon kérdéseivel a mesteremhez, mert ő a legbölcsebb ember Indiában, bölcsebb még a jógiknál is.
- Csakugyan? És bejárta ön egész Indiát? Találkozott ön a nagy jógik mindegyikével, hogy ilyen kijelentést mer tenni?
- Sok jógival találkoztam, ismerem az országot a Komorin-foktól a Himalájáig.
- Na és?
- Uram, sohasem találkoztam a mesteremhez foghatóval! Nagy lélek. És azt akarom, hogy ön megismerje.
- Miért?
- Mert ő vezetett engem önhöz! Az ő ereje vonzotta önt Indiába!
Ez a nagyhangú állítás ugyancsak erős túlzás hatását teszi rám, és visszahúzódom. Mindig félek az érzelmes egyének nagy szavakkal dobálódzó túlzásaitól, és nyilvánvaló, hogy ez a sárgaruhás jógi nagyon is az érzelmek embere. Hangja, mozdulatai, megjelenése s egész mivolta ezt bizonyítják.
- Nem értem - felelek hűvösen.
További magyarázatokba bocsátkozik.
- Nyolc hónappal ezelőtt kerültem kapcsolatba vele. Öt hónapig mellette maradhattam, aztán ismét vándorútra küldött. Nem hiszem, hogy valaha is hasonló emberrel találkozhatna. Olyan szellemi képességei vannak, hogy még a kimondatlan gondolataira is meg tud felelni. Csak rövid időt kellene közelében töltenie, hogy felismerje magas szellemi fejlettségét.
- Bizonyos ön afelől, hogy mestere szívesen venné látogatásomat?
- Ó, uram, feltétlenül! Az ő vezetése irányított engem ön felé.
- Hol lakik a mestere?
- Arunácsalán -, a Szent Jelzőtűz Hegyén.
- És hol van az?
- Arkot vidékén, messze lenn dél felé. Szívesen állok rendelkezésére, mint vezető. Engedje, hogy odavigyem.
Mesterem megoldja kételyeit, és megszabadítja minden problémájától, mert ő ismeri a legmagasabb igazságot.
- Ez egészen érdekesen hangzik - ismerem be húzódozva -, de sajnálom, a látogatás ez idő szerint lehetetlen. Bőröndjeim becsomagolva várnak, és rövidesen északnyugatra utazom. Tudja, két fontos találkozást kell lebonyolítanom.
- De ez fontosabb.
- Sajnálom. Későn találkoztunk. Már megtettem intézkedéseimet, és most már bajos lenne változtatni rajta. Később talán visszajövök ide délre, de most el kell halasztanunk a látogatást.
A jógi szemmel láthatólag csalódottnak érzi magát.
- Uram, ön kedvező alkalmat mulaszt el, és...
Hiábavaló vitát sejtek, és röviden a szavába vágok.
- Most mennem kell. Mindenesetre köszönöm a fáradozását.
- Nem veszem tudomásul a visszautasítást - jelenti ki makacsul. - Holnap este fölkeresem, és remélem, addigra megváltoztatja szándékát.
Beszélgetésünknek hirtelen vége szakad. Utánanézek, amint erős, tagbaszakadt, sárga ruhás alakja keresztülhalad az úton.
Amidőn hazaérek, az az érzés kezd elhatalmasodni rajtam, hogy talán helytelenül ítélem meg a dolgot. Ha a mester csak feleannyit ér, mint amennyit a tanítványa állított róla, akkor is érdemes lenne a kényelmetlen utazásra vállalkoznom, le a félsziget déli csúcsa felé. De valahogyan torkig laktam már a lelkesedő hívekkel. Dicshimnuszokat zengedeznek mestereikről, akikről aztán a közelebbi vizsgálat kideríti, hogy gyászosan elmaradnak a követelmények mögött, amelyeket a Nyugat szigorúbb kritikája támaszt. Azonfelül az álmatlanéjszakák és tapadósan meleg nappalok hatása kelleténél nyugtalanabbá tette idegzetemet; így aztán az a lehetőség, hogy utazásom eredménytelennek bizonyulhat, szintén nagyobb nyomatékot kap, mint amennyit megérdemelne.
De az érveknek nem sikerül legyőzniök az érzést. Furcsa ösztönös megérzés figyelmeztet, hogy a jógi lelkes állításainak valami komoly alapja lehet. Nem tehetek róla, de nagyon elégedetlen vagyok önmagammal.
* * *
A délutáni tea idején a szolga látogatót jelent be. A látogatóról kiderül, hogy a tintásujjú felekezetből való szaktársam, vagyis író, név szerint Venkataramáni.
Ajánlóleveleim a bőröndöm fenekén nyugszanak, ahová hajítottam őket. Semmi kedvem sincs segítségükhöz folyamodni. Valami különös szeszély késztet arra, hogy inkább az istenekre bízzam, hogyan irányítják sorsomat, akár jó, akár rossz legyen az eredmény. Mindamellett az egyik ajánlólevelet felhasználtam Bombayban, mielőtt hozzáláttam volna kutatásomhoz, egy másikat pedig Madrászban adtam át a címzettnek, mert írója személyes üzenettel is megbízott. S most ez a második levél hozta el hozzám Venkataramánit.
Tagja a madrászi egyetem szenátusának, de jobban ismerik mint tehetséges tanulmányok és a falusi életről szóló regények íróját. Ő az első hindu író a madrászi tartományban, aki angolul írja műveit, s aki elefántcsontra festett díszoklevelet nyert az irodalomnak tett szolgálataiért. Finom stílusban írt művei olyan értékesek, hogy Indiában Rabindranath Tagora, Angliában pedig Lord Haldane legnagyobb elismerését érdemelte ki. Prózája tele van szép metaforákkal, elbeszélései az elhanyagolt falvak életét festik.
Amint szobámba lép, végignézek magas, sovány alakján, kis fején, amelyen apró hajcsomó ágaskodik, kis állán és pápaszemes szemén. Szeme gondolkodóra, idealistára és költőre vall. De szomorú tekintetében a szenvedő parasztok bánata tükröződik.
Nemsokára egész sora merül fel a közös témáinknak. Miután egybevetettük véleményünket a legtöbb dologról, darabokra szedtük szét a politikát, és meglengettük a tömjéntartót kedvenc íróink előtt, egyszerre az az érzésem támadt, hogy fedjem fel előtte indiai utam igazi okát. Teljes őszinteséggel megmondom hát neki, miféle cél vezérel; megkérdem, tudja-e, hol találhatnék rá az igazi jógikra, akik bebizonyítható képességek birtokában vannak; és figyelmeztetem, hogy érdeklődésem nem éppen irányul hamuval bekent testű vezeklőkre vagy szemfényvesztő fakírokra.
Lehajtja fejét, aztán tagadóan megrázza.
- India többé már nem az ilyen emberek földje. Hazánk fokozódó anyagiassága, általános hanyatlása egyrészt, a szellemtagadó nyugati művelődés behatása másrészt, együttvéve okai annak, hogy a mi nagy Mestereink, akiket ön keres, szinte végképpen eltűntek. Mégis, szilárdan hiszem, hogy egynéhányan közülük még élnek, félrevonulva a világtól, talán magányos erdőkben, de hacsak nem szenteli egész életét a keresésnek, nagyon nehezen fog rájuk találni. Ha indiai testvéreim hasonló keresésre indulnak, mint ön, manapság bizony messze földeket be kell járniok. Mennyivel nehezebb hát ez a feladat egy európainak!
- Szóval kevés reménnyel biztathat? - kérdezem.
- Azt bajos volna állítani. Hátha szerencséje lesz.
Valami arra késztet, hogy hirtelen feltegyem a kérdést:
- Hallott ön arról a mesterről, aki Arkot hegyei közt él?
Fejét rázza.
Beszélgetésünk visszakanyarodik az irodalmi témákra.
Cigarettával kínálom, de megköszöni, nem dohányzik. Rágyújtok, és míg a török dohány illatos füstjét beszívom, Venkataramáni kiönti szívét, és szenvedélyesen dicsőíti a régi hindu kultúrát és tünedező eszményeit. Utal az egyszerű élet, a közösség szolgálata, a szemlélődő nyugalom és a szellemi célok eszméire. Szeretné lenyesegetni az élősködő butaságot, amely az indiai társadalmat elékteleníti kinövéseivel. De legnagyobb álma mégis az, hogyan lehetne megmenteni India félmilliónyi faluját attól, hogy nagy ipari városok nyomortanyáinak toborzóhelyei legyenek. Noha ez a veszély inkább még csak képzeletbeli, semmint valóságos, de előrelátó ösztöne és a Nyugat iparosodásának történeti példái azt mutatják neki, hogy a jelen fejlemények feltétlenül arrafelé irányítják a jövőt. Venkataramáni elmondja, hogy családjának birtoka van Dél-India egyik legrégibb falujának közelében, és ő mélyen fájlalja a kulturális hanyatlást és az elszegényedést, amely a falusi életre ránehezedett. Szeret terveket kovácsolni az egyszerű falusi nép színvonalának emelésére, és nem óhajt boldog lenni addig, amíg a nép boldogtalan.
Csöndesen hallgatom és igyekszem megérteni szempontjait. Végül fölkel, hogy távozzék. Tekintetemmel követem hosszú, vékony alakját, amint az út végén eltűnik.
Másnap korán reggel meglepetésszerűen ismét meglátogat. Kocsija sietősen érkezik kapum elé, nyilván attól fél, hogy már nem talál otthon.
- Tegnap este üzenetet kaptam, hogy legnagyobb pártfogóm egy napra Csingleputban tartózkodik - mondja lélekszakadva.
Visszanyeri lélegzetét, és folytatja:
- Őszentsége Sri Sankara Ácsárja az, Kumbakónamból. Ő Dél-India szellemi feje. Millió és millió ember Isten egyik kiválasztott tanítómesterét tiszteli benne. Valahogyan sikerült fölkeltenem érdeklődését, és ő bátorításával nagyban elősegített írói pályámon. Természetesen indig hozzá fordulok szellemi tanácsért. Most megmondhatom, amit tegnap elhallgattam. Mi olyan mesternek tartjuk őt, aki a legmagasabb szellemi tökélyre jutott. De nem jógi. Ő a dél-indiai világ első főpapja, igazi szent és nagy vallásbölcselő. Minthogy teljesen tisztában van korunk legtöbb szellemi áramlatával és magasrendű megismerésnek van birtokában, bizonyára az igazi jógikról is sokkal többet tud, mint bárki más. Sokat utazik, faluról falura, városról városra jár, úgyhogy kivételesen megbízható értesülései vannak hasonló dolgokról. Bármerre járjon is, a szent emberek elébe járulnak, hogy hódoljanak neki. Bizonyára hasznos tanácsokat adhatna önnek. Volna kedve meglátogatni?
- Igazán kedves öntől. Örömmel megyek. Milyen messze van Csingleput?
- Csupán harminc mérföld innen. Csakhogy...
- Igen?
- Nem vagyok egészen bizonyos afelől, hogy Őszentsége hajlandó lesz-e fogadni önt. Természetesen mindent el fogok követni, hogy rábeszéljem, de...
- De európai vagyok! - fejezem be a mondatot helyette. - Értem.
- Hajlandó vállalni a visszautasítás eshetőségét? - kérdi némi aggodalommal.
- Hogyne. Menjünk!
Könnyű étkezés után elindulunk Csingleputba. Írótársamat kérdésekkel faggatom, hogy milyen ember az, akit látni remélek. Megtudom, hogy Sri Sankara csaknem aszkétikus egyszerűségben él, ami táplálékát és öltözékét illeti, de magas tisztségének méltósága megkívánja, hogy szinte fejedelmi pompa vegye körül utazásain. Ilyenkor elefántháton vagy tevéken népes kíséret, panditok és tanítványaik, hírnökök és tábori személyzet követik. Amerre megy, mindenütt csak úgy árad hozzá a nép a közeli helységekből. Szellemi, lelki, testi és anyagi támogatásért keresik fel. Naponta ezer és ezer rúpiát raknak lába elé a gazdagok, de minthogy ő szegénységi fogadalomban él, a pénzt érdemes célokra fordítja. Támogatja a szegényeket, elősegíti a népoktatást, romladozó templomokat tataroztat, és rendben tartja azokat a mesterséges medencéket, amelyekben a falvak népe összegyűjti az esővizet, s amelyek olyan nagy szolgálatot tesznek Dél-India folyóvizekben szegény vidékein. De küldetése természetesen elsősorban szellemi.
Ahol csak megállapodik, a népet a hinduizmus örökségének mélyebb megértése lelkesíti, s arra biztatja, hogy szívüket s elméjüket magasabb célok felé emeljék. Rendszerint a helyi templomban tart beszédet, azután magánkihallgatáson ad választ a hozzá özönlő kérelmezőknek.
Megtudom, hogy Sri Sankara a cím viselésében hatvanhatodik utóda az eredeti Sankarának, s a cím megszakítás nélkül szállt nemzedékről nemzedékre az utódok sorában. Hogy Sri Sankara hivatalát és hatalmát helyesen tudjam értékelni, kénytelen vagyok több kérdést intézni Venkataramánihoz az alapítóra vonatkozólag. Úgy veszem ki szavaiból, hogy az első Sankara kétezer évvel ezelőtt élt, és egyike volt a történelem legnagyobb brahman bölcseinek.[9] Racionális misztikusnak lehetne nevezni, s mindenesetre kiváló bölcselő volt. Korának hinduizmusát pusztuló és rendezetlen állapotban találta, szellemi életereje rohamosan kiveszőben volt Sankara nyilván nagy hivatásra született. Tizennyolc éves korától fogva gyalogszerrel bejárta egész Indiát, vitázott a képzett emberekkel és a papokkal mindenütt, amerre csak elhalad, és a maga alkotta tanokat hirdette, sok követőt szerezve egész Indiában.
Értelme olyan éles volt, hogy többnyire minden ellenfelén diadalmaskodott. Olyan szerencse kísérte működését, hogy még életében elismerték és tisztelték, mint prófétát, nemcsak azután, hogy kilehelte lelkét.
Sokféle cél vezette működésében. Noha India vezető vallását, a hinduizmust hirdette, de erőteljesen elítélte a megvetendő szokásokat, amelyek ebben a vallás örve alatt felszaporodtak. Azon igyekezett, hogy a népet az erény ösvényére terelje, és rámutatott a külsőleges rítusok alkalmazásának hiábavalóságára, ha ezeket nem kíséri a személyes törekvés. Megszegte a kasztszabályokat azzal, hogy ő maga végezte el a halotti szertartásokat anyja halálakor, amiért a papok aztán kiközösítették. Ez a félelmet nem ismerő fiatalember e tekintetben méltó követője volt Buddhának, a kasztszabályok első híres megszegőjének. A papokkal ellentétben azt hirdette, hogy minden emberi lény, tekintet nélkül kasztjára vagy színére, elérheti Isten kegyelmét és a legmagasabb igazság megismerését. Nem alapított semmilyen külön vallásrendszert, hanem azt hirdette, hogy minden vallás az Isten felé vezető ösvények egyike, ha őszinte hittel követi az ember, a vallás benső, misztikus értelmét keresve. Átfogó és finomszövésű bölcseleti rendszert dolgozott ki, hogy ezzel alátámassza felfogását. Nagy irodalmi hagyaték maradt utána, s írásait India minden városában, ahol a szent irodalommal foglalkoznak, igen magasra értékelik.
A panditok is nagyra tartják Sankara bölcseleti és vallási hagyatékát, bár természetesen sokat veszekszenek és vitatkoznak szavai értelmén. Sankara bejárta egész Indiát, okkerszínű köntösben. És vándorbottal a kezében. Stratégiai meggondolásból, igen bölcsen, négy nagy intézményt létesített India négy pontján, az égtájak szerint. Az egyik Badrináthban volt, északon, a másik Puriban, keleten, s így tovább. A központ, ahol templom és kolostor is létesült, Dél-Indiában volt, mert Sankara itt kezdte tevékenységét. Dél mai napig is megmaradt a hinduizmus legszentebb földjének. Ezekből az intézményekből az esős évszak végeztével képzett szerzetesek csapatai indultak el, hogy bejárva az országot, Sankara tanát hirdessék. Ez a jelentékeny ember igen korán, harminckét éves korában halt meg, noha a legenda azt tartja hogy egyszerűen csak eltűnt.
Az értesülések értéke mindjárt nyilvánvalóvá válik előttem, amikor megtudom, hogy Sankara utóda, akihez készülök, ugyanazt a munkát folytatja, s ugyanazokat a tanokat hirdeti ma is. Ezzel kapcsolatban különös hagyomány él. Az első Sankara megígérte tanítványainak, hogy ő mindenkor velük lesz szellemben, s ezt azzal fogja biztosítani, hogy titokzatos módon "beárnyékolja" utódait. Hasonló elmélet járul a tibeti Nagy Láma, a Dalai Láma tisztségéhez is. A vallásfő, amikor haldoklik, utolsó perceiben megnevezi utódját, akit a tisztségre érdemesnek tart. A kiválasztott utód rendszerint tíz-egynéhány éves fiú, akit aztán a található legkiválóbb mesterek vesznek kézbe, és alapos kiképzéssel készítik elő magasztos hivatására. Nemcsak vallási és értelmi tekintetben részesül kiképzésben, hanem a magasabb rendű jóga és az elmélyedés módszereit is el kell sajátítania. Amikor azután kiképzése véget ért, ezt tevékenységben, a nép jóvoltáért végzett munkában eltöltött élet követi. Figyelemreméltó tény, hogy a hosszú évszázadok folyamán, amióta az öröklés rendje fennáll, a címnek egyetlen viselője sem bizonyult másnak, mint a legmagasabb rendű és legönzetlenebb jellemnek.
Venkataramáni még elbeszélésekkel toldja meg közléseit, amelyek a hatvanhatodik Sri Sankara csodálatos képességeiről szólnak. Elmondja unokafivérének rendkívüli gyógyulását. Ezt a köszvény már egészen nyomorékká tette, és éveken át kénytelen volt az ágyat őrizni. Sri Sankara meglátogatta, megérintette testét, és a béna ember három órán belül annyira fölépült, hogy elhagyhatta ágyát, majd nemsokára teljesen meggyógyult.
Végül kísérőm afelől is biztosít, hogy Őszentsége olvasni tud mások gondolataiban; legalább Venkataramáni rendületlenül hisz ebben.
* * *
Pálmákkal szegélyezett országúton érjük el Csingleputot, és fehérre meszelt házak, vörös háztetők, keskeny sikátorok tömkelegébe jutunk. Gyalog megyünk a város központjába, ahol nagy tömegek verődtek össze. Házba lépünk, itt titkárok serege dolgozik szorgalmasan a hatalmas levelezést rendezgetve, amely mindenüvé követi Őszentségét a központból, Kumbakónamból. Székek nélkül szűkölködő előszobában várakozom, míg Venkataramáni az egyik titkárt üzenettel beküldi Sri Sankarához. Több mint fél óra telik el, mielőtt a titkár visszatérne azzal a válasszal, hogy Őszentsége nem adhat kihallgatást nekem. Őszentsége nem tudja, miképpen fogadhatna egy európait, azonfelül pedig máris vagy kétszáz ember várakozik bebocsáttatásra. Sokan még előző nap a városba jöttek, hogy Őszentsége elé járulhassanak. A titkár nem győz eléggé mentegetődzni.
Én filozofikus nyugalommal fogadom a helyzetet, de Venkataramáni azt mondja, hogy ő megpróbál bejutni Őszentségéhez, és kiváltságos barátja lévén, beszél majd az érdekemben. A tömegben többen barátságtalanul morognak, amikor észreveszik szándékát, hogy soron kívül bejusson a házba, amelyre olyan nagy vágyódással tekintenek. Sok beszéd és összevissza magyarázkodás után mégis sikerül bejutnia. Rövidesen visszatér, és diadalmasan mosolyog.
- Őszentsége egészen különös kivételt tesz az ön kedvéért. Úgy egy óra múlva fogadja.
Addig is a főtemplomot környező festői sikátorok bebarangolásával töltöm az időt. Szolgákkal találkozom, akik szürke elefántok és nagy, fakóbarna tevék sorát vezetik az itatóhoz. Valaki megmutatja nekem a pompás állatot, amely dél-India szellemi vezérét szokta hordozni utazásain. Királyi módon utazik, dúsan ékesített haudában ülve egy hatalmas elefánt hátán. Az elefántot díszes takarók, arannyal hímzett leplek födik. Figyelem, hogyan lépked a méltóságteljes öreg állat végig az utcán. Felkanyarítja ormányát a homlokáig, aztán megint lebocsátja, amint elhalad.
Eszembe jut az ősrégi szokás, amely megkívánja, hogy ha az ember valami szellemileg kiváló személyt látogat meg, némi gyümölcsöt, virágot vagy édességet ajánljon fel. Beszerzek egyet mást, hogy ajándékképen Sri Sankara elé helyezzem. Csak narancsot és virágot találok, s ezekből összeszedek annyit, amennyit cipelni bírok.
Az Őszentsége ideiglenes tartózkodási helyét körülvevő tömegen keresztülvergődve megfeledkezem egy másik fontos szokásról.
- Vesse le a cipőjét! - emlékeztet nyomban Venkataramáni.
Levetem lábbelimet, és künn hagyom az utcán, abban reménykedve, hogy még ott találom, ha majd visszatérek! Kis ajtón át belépünk egy puszta előszobába. Túlsó végén homályosan megvilágított fülke nyílik, s látom, hogy alacsony alak áll benne. Közeledem hozzá, lerakom ajándékomat, és üdvözlésképpen mélyen meghajlom. Ennek a szertartásnak művészi hatása mindig nagy benyomást tesz rám, eltekintve attól, hogy elengedhetetlenül szükséges, mint a tisztelet kifejezése, és végtére is csak az udvariasság ártalmatlan jele. Jó, tudom, hogy Sri Sankara nem pápa, mert ilyesmi nincsen a hinduizmusban. De hatalmas vallásos tömeg tanítómestere és lelki útmutatója. Egész Dél-India alázattal hajlik meg előtte és vezetőjét látja benne.
* * *
Némán nézek reá. Az alacsony férfi a szerzetesek okkerszínű leplét viseli, és vándorbotjára támaszkodik. Hallottam, hogy még innen van a negyvenen, s ezért meglep, hogy haja egészen szürke.
Nemes arca, amint szürke és barna árnyalatokban megjelenik, tisztelettel övezett helyet foglal el emlékezetem galériájában. Van valami az arcában, amit a franciák találóan szellemesnek szoktak nevezni. Kifejezése szerény és szelíd, a nagy sötét szemek rendkívül nyugalmasak és szépek. Orra rövid, egyenes és klasszikusan szabályos. Rövid kis szakáll födi állát, és ajkának komoly vonala egészen figyelemreméltó. Ilyen arcuk lehetett azoknak a szenteknek, akik a középkorban a Keresztény Egyház dicsőségét öregbítették, de ezen az arcon itt még az értelmiség kifejezése is megvan. A gyakorlatias nyugati ember, azt hiszem, megjegyezné, hogy Sri Sankara szemei álmodozóak. De valami megmagyarázhatatlan érzés azt mondja nekem, hogy súlyos pillái mögött álmoknál több lakozik.
- Őszentséged nagy kegyben részesített, amikor hajlandó volt fogadni - jegyzem meg bemutatkozásul.
Őszentsége társamhoz, az íróhoz fordul, és mond valamit az anyanyelvükön. Pontosan eltalálom szavainak értelmét.
- Őszentsége megérti az ön angol beszédét, de attól fél, hogy ő kevésbé értené az övét. Azért inkább arra kér, hogy én tolmácsoljam a feleleteit - mondja Venkataramáni.
Átsiklom a beszélgetés első részletein, mert ezek inkább rám, semmint a hindu főpapra vonatkoznak. Tudakolja, mik voltak személyes tapasztalataim Indiában; nagyon érdekli, milyen benyomást tesznek az idegenre az indiaiak és az indiai intézmények. Őszintén feltárom előtte benyomásaimat, nyíltan és szabadon vegyítve a dicséretet a kritikával.
A beszélgetés most szélesebb csatornákba ömlik, és nagy meglepetéssel eszmélek rá, hogy Őszentsége rendszeresen olvassa az angol újságokat, és teljesen tájékozott a külvilág folyó eseményeiről. Mi több, még Európa helyi kérdései sem ismeretlenek előtte.
Eszembe jut Venkataramáni szilárd meggyőződése, hogy Őszentsége prófétikus látással rendelkezik. Képzeletem arra unszol, hogy megkérdezzem véleményét a világ jövőjére vonatkozólag.
- Mit gondol, mikor kezdenek a politikai és gazdasági viszonyok világszerte megjavulni?
- A jó irányban való változás aligha áll be egyhamar - felel. - Ez a folyamat szükségképpen hosszabb időt vesz igénybe. Hogyan fordulhatnak jóra az állapotok, ha a nemzetek évről évre többet költenek a halál fegyvereire?
- Mindamellett manapság sok szó esik a lefegyverzésről. Nem számít ez semmit?
- Ha szétszedik hadihajóikat és rozsdásodni hagyják ágyúikat, ez még nem vet véget a háborúskodásnak. A népek tovább fognak harcolni, ha mindjárt botokkal is!
- De mit lehetne tenni, hogy a helyzet megjavuljon?
- Egyedül a szellemi megértés idézhet fel jóakaratot a nemzetek közt, a gazdag és a szegény között, s hozhatja meg ezzel az igazi békét és jólétet.
- Ez nagyon távolinak látszik. Eszerint kilátásaink nem nagyon szívderítőek?
Őszentsége kissé súlyosabban támasztja karját botjára.
- Ott van még az Isten - jegyzi meg szelíden.
- Ha van is, szintén nagyon távolinak látszik - ellenkezem merészen.
- Istenben csak szeretet él az emberiség iránt - hangzik a halk felelet.
- A világot manapság sújtó boldogtalanságról és nyomorúságról ítélve, Istenben csak közöny él - fakadok ki indulatosan, s hangomban akaratlanul is gúny cseng. Őszentsége különös tekintetet vet reám. Azon nyomban megbánom elhamarkodott szavaimat.
- A türelmes ember szeme talán mélyebbre lát. Isten majd embereket fog felhasználni eszközök gyanánt, a kijelölt órában, hogy rendbe hozza a világ dolgait. A nemzetek közti viszálykodásnak, az emberek soraiban uralkodó erkölcsi romlottságnak és a nyomorult milliók szenvedéseinek hatása egy nagy, Istenről vezérelt embert fog előszólítani, hogy jöjjön a világ segítségére. Ebben az értelemben minden évszázadnak megvan a maga megváltója. A folyamat úgy megy végbe, mint valami fizikai törvény. Minél nagyobb a szellemi tudatlanság s az anyagiasság okozta nyomorúság, annál nagyobb lesz az az ember, aki majd eljön, hogy segítsen a világon.
- Eszerint ön úgy véli, hogy a mi időnkben is eljön valaki?
- A mi évszázadunkban - igazítja helyre szavaimat. - Egészen bizonyos. A világ szüksége olyan nagy, és szellemi sötétsége olyan sűrű, hogy az Istentől vezérelt embernek kétségtelenül el kell jönnie.
- Tehát az a véleménye, hogy az emberek egyre mélyebbre hanyatlanak? - tudakolom.
- Nem, nem így gondolom - felel türelmesen. - Az emberben isteni lélek lakozik, s ez végtére is visszatéríti Istenhez.
- De a mi nyugati városainkban gazemberek élnek akikben mintha démonok lakoznának - vetem ellene a modern gengszterekre gondolva.
- Ne kárhoztassa annyira az embereket, mint inkább a környezetet, amelybe születnek. A környezet és a körülmények kényszerítik az embereket arra, hogy rosszabbak legyenek, mint amilyenek valójában. Ez egyaránt igaz keletre és nyugatra. A társadalmat összhangba kell hozni valami magasabb rendűvel. Az anyagiasságot az eszményiséggel kell ellensúlyozni; nincsen más igazi gyógyszer a világ nehézségeire. A bajok, amelyekbe az országok mindenütt belekeverednek, ebben a mivoltukban csak a beteg állapot kísérői, amelyek kikényszerítik a változást, ugyanúgy, mint ahogyan a sikertelenség sokszor csak jelzőtáblaként mutat az új utak felé.
- Ön tehát azt szeretné, ha az emberek szellemi elveket alkalmaznának a világi dolgaikban is?
- Úgy van. S ez nem megvalósíthatatlan, hiszen ebben áll az egyetlen lehetőség, amelynek eredményei végül mindenkit kielégíthetnek, s nem mennek hamarosan veszendőbe. Indiának becsületére válik, hogy támogatja és tiszteli szellemi embereit, ha kevésbé is, mint a régi időkben. Ha az egész világ így tenne, s a szellemi bölcsességgel rendelkezőkhöz fordulna vezetésért, akkor a világ mihamar megtalálná békéjét, és jólétre jutna.
Beszélgetésünk tovább folyik. Rövidesen észreveszem, hogy Sri Sankara nem szólja le a Nyugatot, hogy felmagasztalja ezzel a Keletet, mint ahogyan oly sokan teszik ebben az országban. Elismeri, hogy a földteke mindkét felének megvannak a maga erényei és bűnei, s hogy ebben a tekintetben nagyjából egyformák! Reméli, hogy egy bölcsebb nemzedék az ázsiai s az európai művelődés legjobb értékeit egy magasabb rendű és jól kiegyensúlyozott társadalmi rendbe fogja összeolvasztani.
Elejtem a témát, és engedelmét kérem, hogy néhány személyes kérdést tehessek föl. Ezt minden nehézség nélkül megkapom.
- Mennyi ideje viseli Szentséged ezt a címet?
- 1907 óta. Akkor még csak tizenkét éves voltam. Négy évvel a kijelöltetésem után visszavonultam egy faluba a Kavéri folyó partján, s ott három éven át elmélkedésnek és tanulmányoknak éltem. Csak ezután kezdődött a nyilvános tevékenységem.
- Szentséged ritkán tartózkodik kumbakónami központjában, amint hallom.
- Ennek oka az, hogy 1918-ban a nepáli maharadzsa meghívott, hogy legyek a vendége egy időre. Elfogadtam a meghívást, s azóta úton vagyok a fejedelem messze északi országa felé. De látja! E sok esztendő alatt sem juthattam messzebbre néhány száz mérföldnél, mert tisztségem hagyományai megkívánják, hogy megállapodjam minden faluban és városban, amelyen útközben áthaladok vagy ahová meghívnak, ha csak nem esik nagyon messzire. Beszédet kell tartanom a helyi templomban, és oktatásban részesítenem a lakosságot.
Előhozakodom kutatásommal, és Őszentsége kikérdez a jógik felől, akikkel eladdig találkoztam. Ezután őszintén így beszélek:
- Szeretnék találkozni valakivel, aki magas fokra fejlődött a jógában, s aki bizonyítékot, szemmel látható tanúságot tud szolgáltatni erőiről. Az önök szent emberei közt igen sokan csak szavakkal szolgálnak, amikor bizonyítékot kérnek tőlük. Túl sokat kívánok?
A nyugalmas tekintet az enyémet keresi.
Teljes percig csönd van. Őszentsége a szakállát simogatja.
- Ha ön beavatást keres az igazi magasrendű jógába, akkor nem keres túl sokat. Komolysága elősegíti, s látom elhatározásának erejét is; de lényének mélyén világosság kezd derengeni, s ez kétségkívül elvezeti majd önt oda, ahová törekszik.
Nem vagyok bizonyos benne, hogy helyesen értettem a szavait.
- Eddig csak magam után igazodtam a keresésemben. Az önök régi bölcsei is azt mondják, hogy nincsen más Isten, csak az, aki bennük lakik - kockáztatom meg a kijelentést.
Azonnal megjön a válasz:
- Isten mindenütt jelenvaló. Hogyan zárhatnánk Őt lényünk határai közé? Az egész mindenséget Ő tartja fenn.
Érzem, hogy nem tudok a mélységben maradni, és nyomban elterelem a beszélgetést ebből a félig teológiai irányból.
- Melyik a legcélravezetőbb út részemre?
- Folytassa utazásait. Amikor végükre ért, gondoljon vissza a különböző jógikra és szentekre, akikkel találkozott, s akkor válassza ki közülük azt, aki a legnagyobb hatást tette önre. Térjen vissza hozzá, és ő bizonnyal beavatásban fogja részesíteni.
Felnézek békés arcára, és bámulom különös nyugalmát.
- De tegyük fel, Szentséged, hogy egyikük sem tesz elég erős hatást reám. Mit tegyek akkor?
- Ebben az esetben egyedül kell folytatnia útját, amíg Isten maga nem vezérli beavatáshoz. Gyakorolja rendszeresen az elmélyedést, szemlélje önnön szívében a magasabb rendű dolgokat, gondoljon gyakran a lélekre, s ez elő fogja segíteni törekvésében. A gyakorlásra legalkalmasabb idő a hajnal órája, utána legjobb az esti szürkület ideje. Ezekben az időpontokban a világ nyugodalmasabb, és kevésbé zavarja meg elmélkedéseiben.
Jóindulatúan néz reám. Kezdem irigyelni a szent békességet, amely szakállas arcán honol. Szíve bizonyára sohasem ismerte azokat a pusztító viharokat, amelyek az enyémet megtépdesték. Valami arra ösztönöz, hogy megkérdezzem:
- Ha kudarcot vallok, szabad lesz önhöz fordulnom majd támogatásért?
Sri Sankara szelíden rázza fejét.
- Én nyilvános intézmény élén állok, s az időm nem a magam tulajdona. Tevékenységeim csaknem minden percemet igénybe veszik. Éveken át éjszakánként csak három órát szánhattam alvásra.
Hogyan fogadhatnék magamhoz személyes tanítványokat? Olyan mestert kell találnia, aki önnek szentelheti az idejét.
- De úgy hallottam, hogy az igazi mesterek igen ritkák, és hogy európai ember aligha akadhatna rájuk.
Helyeslően rábólint megjegyzésemre, de hozzáteszi:
- Az Igazság él. Meg lehet találni.
- Nem irányíthatna engem egy megfelelő mesterhez, akiről tudja, hogy a magasabbrendű jóga igazságának bizonyítékait adhatná nekem?
Őszentsége jó ideig hallgat, és csak aztán felel kérdésemre.
- De igen. Csak két mestert ismerek Indiában, akik megadhatnák önnek azt, amit kíván. Egyikük Benáreszben lakik, elrejtőzve egy nagy házban, amely maga is megbújva áll tágas térségek közepette. Nagyon kevesen juthatnak közelébe, annyi bizonyos, hogy eddig egyetlen európai sem törhetett be magányába. Elküldhetném önt őhozzá, de attól félek, hogy a jógi esetleg nem lesz hajlandó fogadni egy európait.
- És a másik? ... - érdeklődésemet különös izgalom csigázta fel.
- A másik az ország belsejében lakik, messzebb, lenn Délen. Egy ízben meglátogattam, és tudom, hogy igen magasrendű mester. Ajánlom, hogy menjen el hozzá.
- Ki az?
- Maharisinek[10] nevezik. Arunácsalán, a Szent Jelzőtűz Hegyén lakozik, Arkot területén. Lássam el részletes útbaigazításokkal, hogy odataláljon hozzá?
Hirtelen kép villan át lelki szemem előtt.
A sárga ruhás szerzetest látom, aki hasztalan próbált rábeszélni, hogy menjek el vele a mesteréhez. Hallom, amint egy hegy nevét mormolja: "A Szent Jelzőtűz Hegye..."
- Köszönöm Szentséged jóságát - szólalok meg -, de van vezetőm, aki onnan való.
- Tehát elmegy?
Tétovázom.
- Minden előkészület megtörtént már, hogy holnap elutazzam, s elhagyjam Dél-Indiát - mormolom határozatlanul.
- Ebben az esetben kérnem kell valamire.
- Készséggel.
- Ígérje meg, hogy nem hagyja el Dél-Indiát addig, amíg nem találkozott a Maharisivel.
Szeméből kiolvasom az óhajt, hogy segítségemre lehessen. Ígéretet teszek.
Arcán jóságos mosoly jelenik meg.
- Ne aggodalmaskodjék. Meg fogja találni azt, amit keres.
Az utcáról a tömeg moraja behallatszik a házba.
- Túl sokat vettem igénybe Szentséged becses idejéből - mentegetődzöm. - Igazán sajnálom.
Sri Sankara száján fölenged a komoly vonás. Kikísér az előszobáig, és valamit a társam fülébe súg. Szavai közül kihallom a nevemet.
Az ajtóban megfordulok, hogy meghajoljak. Őszentsége visszahív, s a következő búcsúszózattal ajándékoz meg:
- Ön mindig emlékezni fog rám, és én mindig emlékezni fogok Önre!
Ezekkel a titokzatos és meglepő szavakkal emlékezetemben nem szívesen távozom el ettől az érdekes embertől, aki gyermekkora óta egész életét Istennek szentelte. Főpap, aki nem törődik a világi hatalommal, mert lemondott mindenről, és elfordult mindentől. Amit anyagi értékben adnak neki, azt azonnal továbbadja olyanoknak, akiknek szükségük van rá. Szépséges és szelíd lénye minden bizonnyal meg fog maradni emlékezetemben.
Estig Csingleputban barangolok, régi világból való művészies szépségeit kutatva, aztán, mielőtt hazatérnék, igyekszem még egyszer látni Őszentségét.
A város legnagyobb templomában találom. A szerény, sárga ruhás alak nagy tömeghez szól, amelyben férfiak, nők és gyermekek verődtek össze. A nagy számú hallgatóság tökéletes csendben figyeli szavát. Nem értem a beszédét, de annyit értek, hogy Sri Sankara leköti a jelenlévők legmélyebb figyelmét, a tanult brahmantól az írástudatlan parasztig. Nem tudom, de az a benyomásom, hogy a legmélyebb értelmű dolgokról a legegyszerűbb módon beszél, mert ilyennek ismertem meg jellemét.
És mégis, jóllehet értékelem lelke szépségét, azért nagyon irigylem hallgatóságának egyszerű hitét. Úgy látszik, az élet sohasem ébreszt bennük kételkedő hangulatokat. Isten van, s azzal vége. Azt hiszem, nem tudják, mit jelent az, ha valakinek a lélek sötét éjszakáin kell keresztültörnie, amidőn a világ olyannak tetszik, mint valami zord csatatér egy bozótos erdő mélyén; amidőn Isten homályos semmivé halványul, és az ember saját léte is csak olyannak tűnik föl, mint valami röpke átkelés a mindenségnek ezen az apró, mulandó töredékén, amelyet Földnek nevezünk.
Csillagokkal teleszórt sötétkék égbolt alatt hajtatunk ki Csingleputból. Hallgatom a pálmák suttogását, amelyek méltóságteljesen himbálják ágaikat a víz szélén váratlanul elsuhanó szellőben.
Társam egyszerre megtöri a csendet:
- Ön igazán szerencsés!
- Miért?
- Mert ez volt az első kihallgatás, amelyet Őszentsége egy európai írónak adott.
- Na és...?
- Ez áldást hoz önre!
* * *
Közel éjfélre jár, mire hazaérek. Még egy utolsó pillantást vetek az égre. Csillagok megszámlálhatatlan miriádjai szikráznak az ég óriási boltozatán. Európában sehol sem lehet ilyen sok csillagot látni. Felsietek a tornácra vezető lépcsőn, és felvillantom zseblámpámat.
A sötétből guggoló alak emelkedik föl, és üdvözöl.
- Szubrahmanja! - kiáltok föl meglepetten. - Mit keres ön itt?
Az okkerszínű köntösbe burkolódzott jógi szája szokott széles vigyorára húzódik.
- Nem ígértem meg, hogy fölkeresem, uram? - emlékeztet szemrehányóan.
- De igen!
Benn a nagy szobában kérdéssel támadok reá.
- Az ön mesterét... Maharisinek nevezik?
Most rajta a sor, hogy meglepődve hátráljon.
- Honnan tudja, uram? Ugyan honnan tudta meg ezt?
- Sose bánja. Holnap együtt indulunk őhozzá. Megváltoztatom útitervemet.
- Ez örvendetes hír, uram.
- De nem maradok ott sokáig. Talán pár napra.
A következő fél óra alatt még egypár kérdést intézek a jógihoz, aztán alaposan kimerülve pihenni térek. Szubrahmanja tökéletesen megelégszik egy kis pálmarost gyékénnyel, erre fekszik le, hogy a padlón aludjon. Vékony gyapotlepelbe burkolódzik, amely egyidejűleg a derékalj, lepedő és takaró szerepét játssza, de neki ez elég, és visszautasítja a felajánlott kényelmesebb alvóalkalmatosságot.
Egyszerre csak hirtelen felébredek. A szoba teljesen sötét. Idegeimben különös feszültséget érzek. A légkör mintha villamos árammal volna telítve körülöttem. Előhúzom órámat a párna alól, és a foszforeszkáló óralapon látom, hogy az idő háromnegyed háromra jár. Csak most ébredek tudatára, hogy ágyam lábánál valami fényesség látszik. Nyomban felülök, és egyenesen odanézek.
Meglepett tekintetem Őszentsége Sri Sankara arcára s alakjára hull. Világosan és tévedhetetlenül magam előtt látom. Nem mintha szellem, hanem inkább mintha tömör emberi test volna. Valami titokzatos fény dereng az alak körül, s elválasztja a környező sötétségtől.
De hát lehetséges ez a látomás? Nem maradt-e Csingleputban a főpap? Szorosan lehunyom szemem, hogy próbára tegyem magam. Nincs különbség, még mindig világosan látom őt!
Elég, ha annyit mondok, hogy jóindulatú és barátságos hatás jelenlétét érzem. Kinyitom a szememet, és a bő sárga köntösbe öltözött alak szíves kifejezésű arcára nézek.
Az arc megváltozik, ajka mosolyra nyílik, és mintha így szólna:
- Légy alázatos, akkor megtalálod azt, amit keresel!
Miért az az érzésem, hogy élő emberi lény szól így hozzám? Miért nem tekintem legalább szellemnek?
A látomás éppoly titokzatosan eltűnik, mint ahogyan jött, Elragadtatott, boldog és kiegyensúlyozott érzés marad bennem a rendkívüli élmény után. Fogjam fel egyszerűen álomnak? Nem mindegy?
Ezen az éjszakán nem jön többé szememre álom. Ébren fekszem, és az előző napi találkozásra gondolok, arra az emlékezetes beszélgetésre a kumbakónami Sri Sankara Őszentségével, akiben Dél-India egyszerű népe Isten választott főpapját látja.
IX. FEJEZET A Szent Jelzőtűz Hegye
A madrászi pályaudvaron Szubrahmanja és én beszállunk a ceyloni vonat egyik kocsijába. Órákon át robogunk változatos tájak közt. Az érőben lévő rizs zöld foltjai vörös dombokkal váltakoznak, hatalmas kókuszpálmák árnyas ültetvényeit a mezőn szerteszét dolgozó parasztok képe váltja föl.
Az ablakba ülök, de amikor a gyorsan beálló indiai alkony homályba vonja a tájat, gondolataimat másfelé irányítom. Csodálkozva gondolok a különös dolgokra, amelyek velem történtek, amióta a Brahmától kapott aranygyűrűt viselem. Mert terveim egészen megváltoztak; váratlan körülmények egész szövevénye állt elő és még messzebb, dél felé űzött, ahelyett, hogy Kelet felé vettem volna utamat, mint az szándékomban volt. Lehetséges-e, teszem fel a kérdést magamnak, hogy a gyűrű arany karmai közé szorított kő valóban azzal a titokzatos erővel rendelkeznék, melyet a jógi tulajdonított neki? Noha igyekszem elfogulatlanul ítélni, a tudományosan képzett nyugati elmének nem könnyű dolog hinnie az ilyesmiben. Kivetem agyamból a tépelődést, de nem sikerül elűznöm a bizonytalanság érzését, amely gondolataim mögött settenkedik. Miként lehetett az, hogy lépteimet valami oly különös módon a hegytetőn álló remetetanya felé irányította, ahová igyekszem? Miként lehet az, hogy két ember, mind a kettő sárga köntösben, összefogott arra, hogy a sors ügynökeiként a Maharisi felé irányítsák vonakodó tekintetemet? A "sors" szót nem közönséges értelmében használom, hanem azért, mert nem találok jobban. Tapasztalataim eléggé megtanítottak arra, hogy látszólag jelentéktelen események gyakran váratlan szerepet játszanak életünk alakulásában.
Kiszállunk a vonatból, s ezzel elhagyjuk a főútvonalat, negyven mérföldnyire Pondicherrytől, Franciaország indiai gyarmatainak ettől a patetikus kis maradványától. Csöndes, kis forgalmú szárnyvonalon utazunk tovább az ország belsejébe, de előbb közel két óra hosszat kell várakoznunk egy sivár váróterem félhomályában. A szent ember odakünn, a még sivárabb peronon járkál fel és alá, magas alakja félig kísértetnek, félig valóságosnak hat a csillagfényben. Végre a késedelmes vonat, amely nagy időközökben közlekedik ide-oda a vonalon, fölszed s elvisz bennünket. Kívülünk csak kevesen utaznak.
Elalszom. Nyugtalan álmokkal megszakított alvásom néhány órán át tart, míg társam föl nem ébreszt. Leszállunk egy kis állomáson, a vonat csikorogva és zakatolva tűnik el a sötétben. Még éjszaka van, s így a puszta és kényelmetlen kis várószobában rostokolunk, amelynek apró petróleumlámpáját magunknak kell meggyújtanunk.
Türelmesen várakozunk, mialatt a reggel megvívja csatáját a sötétséggel. Amidőn végre fölszáll a sápadt hajnal és a kis rácsos ablakon lassanként bekúszik szobánkba, kitekintek s szemügyre veszem a homályból kibontakozó környéket. A hajnali párából magányos hegy halvány kör vonalai emelkednek ki, látszólag néhány mérföldnyire tőlünk. A hegy alapja és oldala terjedelmesnek látszik, de csúcsát még sűrűn borítja a hajnali köd.
Vezetőm kilép az állomásról, és fölfedez egy embert, aki apró ökrösszekerében hangosan hortyog. Egy-két kiáltás visszahozza a kocsist e földi létbe, s ő azonnal ráeszmél, hogy üzlet vár rá. Amikor megmondjuk neki, hová igyekszünk, szemmel láthatólag mohón kap az alkalmon, hogy odaszállítson bennünket. Némileg kétkedve nézek a keskeny járműre: két kerék közt kis bambuszmennyezet himbálódzik. Mindegy, fölkapaszkodunk, és a kocsis mögénk rakja málhánkat is. A szent embernek sikerül magát olyan parányi helyre összeszorítani, amekkorán egy emberi lény egyáltalán elférhet; én az alacsony mennyezet alatt kuporgok, és lábaim kilógnak az űrbe; a kocsis föltelepszik a rúdra ökrei közé, térdei csaknem az álláig érnek. Miután az elhelyezkedés problémáját így, többé-kevésbé kielégítően megoldottuk, odaszólunk a kocsisnak, hogy indulhat. Haladásunkat nem lehet gyorsnak nevezni, noha a két erős kis fehér ökör szorgalmasan igyekszik. Ezek a kedves állatok nagyon hasznosak a szárazság idején India belső vidékein, mert jobban elviselik a hőséget, mint a lovak, és sokkal kevésbé válogatósak élelem dolgában. A belső terület csöndes falvainak és apró városainak élete nem sokat változott az évszázadok folyamán. Az ökrösszekér, amely Krisztus előtt 1000 évvel az utast egyik helyről a másikra szállította, ugyanúgy szállítja ma is, kétezer évvel Krisztus után.
Kocsisunk, akinek arca kalapált bronz színére emlékeztet, nagyon büszke az állataira. Az ökrök szépen hajló, hosszú szarvait formás, aranyozott építmények díszítik; vékony lábukra csilingelő rézharangocskákat kötöttek. A kocsis az orrukon átfűzött kötél segítségével irányítja őket. Míg előfogatunk vígan poroszkál az út porában, én a gyorsan hajnalodó trópikus reggel kibontakozását figyelem.
Jobb és bal kéz felől egyaránt tetszetős tájkép tárul elénk. Nem valami egyhangú lapály ez, hanem emelkedések és dombok teszik változatossá a környéket, amerre csak nézek. Az út vörös talajon halad át; amelyet alacsony tüskés bozót foltjai és smaragdszínű rizsföldek szakítanak meg.
Munkától elcsigázott arcú paraszt megy el mellettünk. Bizonyára a mezőre siet, ahol hosszú nap munkája várja. Nemsokára utolérünk egy leányt, aki réz vizeskorsót cipel a fején. Egyetlen élénkvörös köntös csavarodik teste köré, de vállai födetlenek. Egyik orr-cimpájában vérszínű rubin ékeskedik, karjain pedig egy-egy arany karika csillog az enyhe reggeli napfényben. Bőrének feketesége elárulja, hogy dravida, mint ahogy ennek a vidéknek legtöbb lakosa valószínűleg az, kivéve a brahmanokat és mohamedánokat.
Ezek a dravida leányok rendesen vidám és derűs kedvű teremtések. Beszédesebbek, mint barnabőrű honfitársnőik, és szavuk is kellemesebben zeng.
A leány leplezetlen érdeklődéssel bámul reánk, azt hiszem, európaiak ritkán keresik fel ezt a belső vidéket. Így folytatjuk utunkat, míg egy kis városba nem érünk. A házak jólétről tanúskodnak, és utcákba sorakoznak, amelyek egy hatalmas templom két oldalán zsúfolódnak össze. Ha nem tévedek, a templom van vagy negyedmérföld hosszú. Tömör építkezéséről nagyjából fogalmat alkothatok, amikor elérjük a templom egyik tágas kapuját. Itt egy-két percre megállunk, s én bepillantok, hogy elkapjak néhány képet a hely életéből. A templom különös jellege éppoly hatásos, mint a méretei. Soha még azelőtt nem láttam ehhez fogható épületet. Nagy négyszög veszi körül a templom terjedelmes bensőségét, amely labirintusra emlékeztet. Látom, hogy a négy magas falat a szilaj trópusi napsütés és az időjárás viszontagságai évszázadok alatt festették mostani színükre. Mindegyik falat egyetlen kapunyílás töri át, s mindegyik kapu fölött óriási pagoda furcsa felépítménye emelkedik a magasba. Ezek a tornyok díszesen kifaragott, szobrokkal telehalmozott gúlákra emlékeztetnek. Alsó részük kőből épült, de felső részük mintha vastagon vakolt tégla volna. A pagoda több emeletre oszlik, de egész felületét alakok és faragványok változatos sokasága borítja. A négy bejárati tornyon kívül még legalább öt más tornyot számolok össze, amelyek a templom belső területén emelkednek. Mily sajátságosan emlékeztetik az embert az egyiptomi piramisokra körvonalaik hasonlóságával! Utoljára még hosszú, födött fülkék sorát, lapos kőoszlopok zárt sorait, nagy központi térséget, homályos szentélyfülkéket, sötét folyosókat, és sok kis építményt veszek észre. Magamban eltökélem, hogy minél előbb alaposan bejárom ezt az érdekes helyet. Az ökrök tovább ügetnek, és mi ismét szabad tájon járunk . Mellettünk tetszetős képek maradnak el. Az utat vörös por födi, mindkét oldalon alacsony bokrok, helyenként pedig magas facsoportok szegélyezik. A lombok közt sok madár rejtőzik, hallom szárnycsapkodásukat és az utolsó hangjait a szép karéneknek, amellyel a madarak az egész világon a reggelt szokták köszönteni.
Az út mentén elszórva egész sereg bájos kis szentély áll. Építészeti stílusuk sokfélesége meglep, bizonyára a különböző korszakokban emelték a szentélyeket. Némelyik rendkívül díszes, ékítményekkel túlhalmozott és aprólékosan kifaragva a szokásos hindu modorban, de a nagyobbakat sima felszínű oszlopok emelik, amilyeneket sehol máshol nem láttam, csak itt Délen. Két-három szentély körvonalainak klasszikus komolysága már szinte görögös.
Gondolom, körülbelül öt vagy hat mérföldet tettünk meg, amikor elérjük a hegy alsó lejtőit, amelynek bizonytalan körvonalait az állomásról láttam. Úgy emelkedik a tiszta reggeli verőfénybe, mint valami vörösesbarna színű óriás. A köd már elhömpölygött, és előtűnik a tető széles sávja. A hegy puszta; a vörös és barna sziklatömeg túlnyomó részben kopár, nagy darabokon egyetlen fát sem látni, s a szirt helyenként nagy kövekre töredezve hever egymás nyakán-hátán, zűrzavaros rendetlenségben.
- Arunácsala! A szent vörös hegy! - kiált föl társam, amikor észreveszi, hogy merre nézek. Az imádat lelkes kifejezése jelenik meg arcán. Szempillantás alatt elragadottság szállja meg, mint valami középkori szentet. Megkérdezem:
- Van a névnek valami jelentése?
- Éppen az imént mondottam - felel mosolyogva. - A név két szóból áll: Aruna és Acsala, ami "vörös hegyet" jelent, s miután ez a templom uralkodó istenségének a neve is, a teljes fordítás tehát Szent Vörös Hegy volna.
- És honnan ered a Szent Jelzőtűz elnevezés?
- Ó! Évenként egyszer a templom papjai megülik a hely nagy ünnepét. Ekkor a hegy tetején hatalmas tűz lobban fel, amelynek lángjait rengeteg vajjal és kámforral táplálják. A tűz napokon át ég, és körös-körül messze földre ellátszik. Aki csak megpillantja, azonnal földre borul előtte. A tűz azt jelképezi, hogy ez a hegy szent terület, amelyre egy nagy istenség veti árnyékát.
A hegy most már fejünk fölé tornyosul. Van valami ős, nyers nagyszerűség ebben a vörös, barna és szürke sziklákkal tarka magányos csúcsban, amely több ezer láb magasra emeli lapos fejét a gyöngyszínű égbe. Akár a szent ember szavai hatottak reám, akár valami más, amiről nem tudok számot adni magamnak, de különös áhítat érzése ébred bennem, amint a szent hegy képét magam előtt látom, és bámuló tekintettel nézek fel Arunácsala meredek oldalán.
- Tudja-e - suttog a társam -, hogy ezt a hegyet nemcsak szentnek tartják, hanem a helyi hagyományok még azt is állítják, hogy az istenek helyezték ide, annak jeléül, hogy itt van a világ szellemi középpontja!
Ez a helyi érdekű legenda mosolyra késztet. Milyen gyerekes!
Végre közeledünk a Maharisi remetetelepéhez. Letérünk az útról, s egy ösvényen sűrű kókusz- és mangófaligetbe jutunk. Áthaladunk ezen, és az ösvény egyszerre véget ér egy kapu előtt. A kocsi leszáll, kitárja a kaput, azután behajt egy nagy, kövezetlen udvarba. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, leszállok, és körülnézek.
A Maharisi birodalmát elöl sűrűn nőtt fákkal és bokrokkal telt kert határolja; hátul és kétoldalt cserje és kaktusz élő sövényei zárják be, míg nyugat felé bozótos dzsungel nyúlik el, és odébb sűrű erdőbe olvad. Elszigetelt és különálló voltával a telep alkalmas helynek látszik azok számára, akik mély elmélkedésnek akarják szentelni idejüket.
Az udvar bal oldalát két kis zsúpfödeles épület foglalja el. Hozzájuk csatlakozva hosszú, modern épület áll, amelynek vöröscserepes teteje éles szögben fut le a kihajló ereszekig. A homlokzat egy része előtt kis tornác nyúlik.
Az udvar közepét nagy kút jelzi. Egy derékig meztelen és csaknem fekete bőrű fiú lassan egy vödör vizet húz fel a nyikorgó kerék segítségével.
Érkezésünk zaja néhány embert előcsal az épületekből az udvarra. Ruházatuk sokféle. Egyikükön csupán egy rongyos ágyékkendő van, de egy másik gazdag hatású fehér selyem köntöst visel. Kérdő pillantásokkal merednek ránk. Vezetőm szélesen mosolyog, nyilván élvezi meglepetésüket. Odamegy hozzájuk, és tamil nyelven mond valamit. Az emberek arckifejezése azonnal megváltozik, mint mosolyogni kezdenek, és örömtől sugárzó képpel néznek rám. Arcukat és magatartásukat rokonszenvesnek találom.
- Most bemegyünk a Maharisi csarnokába - jelenti ki a sárga ruhás szent ember, s int, hogy kövessem. A födetlen tornác kövén levetem cipőmet. Fogom a kis csomag gyümölcsöt, amelyet ajándékul hoztam, és belépek a nyitott ajtón.
* * *
Húsz arc villantja felénk szemeit. Az arcok tulajdonosai félkörben kuporognak a vörös cseréppel kirakott padlón. Tiszteletteljes távolságban ülnek attól a szöglettől, amely legtávolabb van, jobb kéz felől az ajtó oldalán. Nyilvánvaló, hogy mindenki e felé a szöglet fel nézett, mielőtt beléptünk volna. Odapillantok, s ülő alakot látok egy hosszú fehér kereveten. Egyetlen pillantás is elég, tudom, hogy a maharisi ül ott.
Vezetőm közeledik a kerevethez, arcra borul a padlón, és összekulcsolt kezeibe temeti arcát.
A kerevet csak néhány lépésnyire áll a szemben levő falba nyíló széles, magas ablaktól. A világosság a Maharisire árad, és én arcélének minden részletét jól szemügyre vehetem, mert ültében mereven arrafelé tekint az ablakon át, amerről mi érkeztünk aznap reggel. Feje nem mozdul; ezért, hogy magamra vonjam szemét, és üdvözlésül fölajánljam a gyümölcsöt, lassan átmegyek a szobán az ablakhoz, leteszem ajándékomat a Maharisi elé, s pár lépésre visszavonulok.
A kerevet előtt kis réz zsarátnoktartály áll. A tartály égő parázzsal van tel, s a kellemes illat elárulja, hogy valami aromás port hintettek az izzó faszénre. Közelében füstölő áll, benne szantálfa-rudacskákkal. Kékes-szürke füst szalagjai szállnak föl és terjednek szét a levegőben, átható illatot árasztva.
Összehajtogatok egy vastag gyapottakarót a padlón, és leülök, várakozóan tekintve a szótlan alakra, aki oly merev tartással ül a kereveten. A Maharisi teste csaknem meztelen, kivéve egy keskeny, vékony ágyékkendőt, ami meglehetősen általános viselet ezen a vidéken. Bőre kissé rézszínű, de az átlagos dél-indiaiakhoz képest egészen világos. Alakját magasra becsülöm; korra nézve az ötvenes évek elején járhat. Feje jól formált, rövidre nyírt ősz haj födi. Homlokának magas és széles boltozata magas rendű értelemre vall. Vonásai inkább európaira, semmint indiaira emlékeztetnek. Ez az első benyomásom.
A kerevetet fehér párnák borítják, és a Maharisi lába pompás tigrisbőrön nyugszik.
A hosszú csarnokban olyan csönd honol, hogy a leejtett tű neszét is hallani lehetne. A bölcs teljesen csöndben, mozdulatlanul marad, érkezésünk egyáltalán nem zavarta meg. A kerevet túlsó oldalán sötét bőrű tanítvány ül a padlón, a Csöndet azzal töri meg, hogy húzgálni kezd egy kötelet, amely bambuszgyékényből készül hűsítő legyezőt mozgat. A legyező fagerendára erősítve függ alá közvetlenül a bölcs feje fölött. Hallgatom az ütemes surrogást, mialatt egyenesen az előttem ülő alak szemébe nézek, abban a reményben, hogy magamra vonhatom figyelmét. Szeme sötétbarna, közepes nagyságú, és tárva-nyitva van.
Ha tudomást is vett jelenlétemről, ennek nem adja semmi jelét. Teste természetfölötti módon nyugalmas, olyan mozdulatlan, mint egy szobor. Tekintete egyetlen egyszer sem találkozik az enyémmel, mert szeme továbbra is a messzeségbe mered, mintha a végtelenséget szemlélné. A jelenet sajátságosan emlékeztet valamire. Hol láttam én ehhez hasonlót? Átkutatom emlékezetem képtárás, és felmerül előttem a Bölcs Aki Sohasem Beszél, a remete, akit meglátogattam magányos tanyáján Madrász közelében, s akinek a teste olyan mozdulatlan volt, mintha kőből faragták volna. Van valami különös hasonlatosság közte és a Maharisi testének szokatlan mozdulatlansága között.
Régi elmélete, hogy az ember lelkébe bele lehet tekinteni a szemein keresztül. De a Maharisi szemei előtt talányos és zavart érzéssel tétovázom.
A percek kimondhatatlan lassússággal másznak tova. Előbb fél órát írnak a falon függő óra lapján, aztán tovább haladnak, s egy egész órát töltenek be. Mindamellett senki sem mozdul a csarnokban, s bizonyára senki sem merészelne megszólalni. Tekintetemet állandóan egy pontra irányítva már ott tartok, hogy minden más dologról elfeledkezve egyedül a kereveten ülő sótlan alakot látom. Gyümölcsajándékom figyelembe se véve áll egy kis faragott asztalon a bölcs előtt.
Vezetőm nem helyzete előre kilátásba nekem, hogy mestere hajlandó lesz fogadni. Hirtelen ébredek tudatára ennek a különös fogadtatásnak, amelyet tökéletes közöny jellemez. Az első gondolat, amely bármely európainak eszébe ötlene: "Vajon ez az ember csak pózol a hívei kedvéért?" Átvillan egyszer-kétszer az agyamon, de mihamar kiküszöbölöm. A bölcs bizonnyal önkívületi állapotban van, noha vezetőm nem mondotta, hogy mester önkívületbe szokott merülni. A következő gondolat: "Vajon a misztikus szemlélődésnek ez az állapota nem több-e értelmetlen ürességnél?" hosszabb ideig foglalkoztat, de elejtem, egyszerűen, mert nem tudok felelni rá.
Van valami ebben az emberben, ami úgy magára vonja figyelmemet, mint ahogy a delejes vas magához rántja az acélforgácsot. Nem bírom elfordítani tekintetemet róla. Első zavarodottságom, hogy egyáltalán nem vesz tudomást rólam, amint ez a különös igézet egyre erősebben hatalmába ejt.
De csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek. Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyam árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémát is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket. Ez valóban egészen új felfogás az olyan ember agyában, aki azelőtt oly nagy értéket tulajdonított az észnek.
Átadom magam a nyugalom egyre mélyülő érzésének, mialatt a második óra is elmúlik. Az idő múlása most nem bosszant, mert érzem, hogy az értelem termelte problémák lánca elszakadt, és félredobatott. S ekkor lassanként egy új kérdés foglalja el öntudatom terét.
- Vajon ez az ember, a Maharisi, úgy árasztja-e magából a szellemi békét, mint ahogy a virág szirmai illattal töltik meg a levegőt?
Nem tartom magam illetékesnek, hogy a szellemiség szakértője legyek, de személyes visszhang felel bennem mások hatására. A Maharisi személyes hatása ébreszti bennem azt a derengő sejtelmet, hogy ezt az engem betöltő titokzatos békességet annak a környezetnek kell tulajdonítani, amelybe most kerültem. Azon kezdek gondolkozni, vajon a bennem szétáradó csönd valóban a bölcstől ered-e, valami ismeretlen telepatikus úton. De ő szemmel láthatólag teljesen érzéketlen marad, mintha egyáltalán nem is tudna létezésemről.
A nyugalom felszínét felfodrozza az első rezdülés. Valaki hozzám lép, és fülembe suttog:
- Nem akart ön kérdezni valamit a Maharisitől?
Vezetőm úgy látszik, elvesztette türelmét. Vagy ami még valószínűbb, azt képzeli rólam, a nyughatatlan európairól, hogy elértem türelmem határát. Ó jaj, kérdezősködő barátom! Csakugyan azért jöttem ide, hogy kérdést intézzek mesteredhez, de most... én, aki békességben vagyok az egész világgal és önmagammal, miért zaklassam fejemet kérdésekkel? Érzem, hogy lelkem hajója már-már felvonja horgonyát, csodálatos tenger tárul ki előttem, hogy átkeljek rajta; s te visszahívsz eme világ zajos kikötőjébe, éppen, amikor elindulni készülök a nagy, csodálatos útra!
De az igézet megtört. Mintha ez a szerencsétlen megzavarás jeladás lett volna, emberek kelnek föl a padlóról, és ide-oda kezdenek mozogni a csarnokban, hangok érkeznek fülembe és - csodák csodája! - a Maharisi barna szemei egyszer-kétszer megrezdülnek. Ekkor a fej megmoccan, az arc lassan, nagyon lassan mozdul, és lefelé hajlik. Még néhány pillanat, s a Maharisi fejének lassú fordulata szeme elé hoz engem. A bölcs titokzatos pillantása most először irányul egyenesen rám. Nyilvánvaló, hogy éppen most ébredt föl hosszas önkívületéből.
Vezetőm, talán abban a hiszemben, hogy azért nem felelek, mert nem hallottam szavát, hangosan megismétli a kérdést. De a szelíden rám irányuló fényes szemsugárban más kérdést olvasok, noha ez kimondatlan marad:
- Lehet-e, képzelhető-e, hogy téged még mindig megtévesztő kételyek kínozzanak, amikor ráeszméltél arra a mélységes lelki békére, amelyet te - éppúgy, mint minden ember - elérhetsz?
A békesség elhatalmasodik rajtam. A vezetőhöz fordulok, és felelek:
- Nem. Most nem kívánok kérdezni semmit. Majd máskor...
Érzem, hogy magyarázattal kell szolgálnom jövetelem célja felől, ha nem is a Maharisinek magának, hanem a kis gyülekezetnek, amely oly élénken beszélgetni kezdett. Tudom vezetőm közléseiből, hogy ezek közül az emberek közül csak néhányan itt lakó tanítványok, a többiek a környékről érkezett látogatók. Különös, de most vezetőm maga áll föl, és szolgál a szükséges bemutatással. Erélyes hangon, tamilul beszél, rengeteget gesztikulálva, mialatt mindent megmagyaráz a gyülekezetnek. Félek, hogy magyarázatában jó adag mesét kever össze a tényekkel, mert a csodálat felkiáltásai felelnek szavaira.
* * *
A déli étkezésnek vége. A Nap kíméletlen sugarai olyan fokra fűtik a délutáni hőséget, amilyet még sohasem tapasztaltam De hát meglehetősen közel vagyunk már az Egyenlítőhöz. Ezúttal először vagyok hálás azért, hogy az indiai éghajlat nem nagyon mozdítja elő a tevékenységet, mert majdnem mindenki eltűnt, hogy az árnyas ligetekben déli pihenőre térjen. Így hát oly módon közelíthetek a Maharisihez, ahogyan az nekem leginkább megfelel, minden fölösleges körülményesség és feltűnés nélkül.
Belépek a nagy csarnokba, és leülök a bölcs közelében. A Maharisi félig támaszkodó helyzetben dől a kerevet fehér vánkosaira. Egy szolgaféle állandóan húzgálja a kötelet, amely a legyezőt mozgatja. A kötél halk susogása s a legyező enyhe surrogása, amint a fülledt levegőt felkavarja, kellemes hang a fülemnek.
A Maharisi összehajtogatott, könyv alakú papirosköteget tart a kezében, rendkívül lassan ír valamit. Néhány perccel bejövetelem után félreteszi a könyvet, s egyik tanítványát szólítja. Pár szót szólnak egymással tamil nyelven, s a tanítvány közli velem, hogy mestere nagyon sajnálja, amiért én nem oszthatom meg velük az ő eledelüket. Kifejti, hogy ők egyszerű életet élnek, s miután azelőtt sohasem láttak vendégül európait, nem tudják, milyen táplálékot ajánlhatnának fel nekem. Köszönetet mondok a Maharisinek, és azt felelem, hogy örömest megosztanám velük a fűszerezetlen étkeket; egyébként majd ellátom magam élelemmel a városban. Hozzáfűzöm még, hogy az eledel kérdését sokkal kevésbé fontosnak tartom, mint azt a célt, amely a Maharisi remetetelepére hozott.
A bölcs figyelmesen hallgat, arca nyugodt, zavartalan és egykedvű.
- Az helyes cél - jegyzi meg végül.
- Mester, én tanulmányoztam a mi nyugati bölcseleteinket és tudományainkat, éltem és dolgoztam a mi sűrű népességű városaink lakosai közt, ízleltem élvezeteiket, és hagytam, hogy törekvéseik engem is hatalmukba ejtsenek. De jártam lehagyatott helyeken is, és sokat bolyongtam a mély gondolatok magányában. Kifaggattam a Nyugat bölcseit; most pedig Kelet felé fordítottam arcomat. Több világosságot keresek.
A Maharisi bólint, mintha mondaná: "Igen, értem".
- Sok véleményt hallottam, sok elmélete vettem tudomásul. A különböző hitek értelmi bizonyítékai halomban magasodnak fel körülöttem. Belefáradtam ezekbe, és kételkedem mindenben, amit a személyes tapasztalás nem igazolhat. Bocsássa meg szómat, de nem vagyok vallásos. Van-e valami az ember anyagi létén túl? Ha igen, hogyan szerezhetnék erről személyes meggyőződést?
A jelenlevő két-három hívő meglepetten bámul. Talán megsértettem a remetetelep illemszabályait azzal, hogy olyan merészen és leplezetlenül szóltam mesterükhöz? Nem tudom, de lehet, hogy nem is bánom. A hosszú évek alatt felgyűlt vágyakozás súlyos terhe váratlanul kiszabadult ellenőrzésem alól, és szavakban keresett kifejezést. Ha a Maharisi olyan ember, amilyennek gondolom, akkor bizonyára megért, és figyelemre sem méltatja a szokástól való eltérést.
A bölcs nem válaszol szavakban, de mintha valami gondolatmenet indult volna meg benne. Minthogy egyebet nem tehetek, és mert nyelvem most már megoldódott, harmadszor is megszólalok:
- A Nyugat bölcs embereit, a mi tudósainkat, nagyra becsülik eszességükért. Mindamellett megvallották, hogy csak kevés fényt tudnak vetni az élet mögött rejlő igazságra. Úgy hírlik, hogy Indiában él néhány ember, akik feleletet adhatnak arra, amit a nyugati bölcsek nem bírnak föltárni. Igaz ez? Segítségemre lehet ön abban, hogy a magam tapasztalásán keresztül megvilágosodáshoz jussak? Vagy talán ez a keresés maga sem egyéb káprázatnál, önámításnál?
Elmondtam mindent, ami a lelkemen feküdt, és elhatároztam, hogy nem szólok, amíg a Maharisi nem válaszol. A bölcs továbbra is elmélyedő tekintettel néz rám. Talán a kérdéseimen töpreng. Tíz perc múlik el csöndben.
Végül megnyílik az ajka, és szelíden megszólal:
- Ön azt mondja: "én". "Én tudni akarom..." Mondja hát meg, ki légyen az az Én?
Mit ért ezen? A bölcs most nem folyamodik már tolmácshoz, hanem egyenesen hozzám szól, angolul. Zavarodottság ömlik el agyamon.
- Félek, hogy nem egészen értem a kérdést - felelek bizonytalanul.
- Nem világos a kérdés? Gondolkozzék rajta!
Ismét töprengeni kezdek szavain. Egyszerre gondolat villan át fejemen. Magamra mutatok, és kimondom a nevemet.
- És ön ismeri őt?
- Amióta élek! - mondom mosolyogva.
- De hát ez csupán a teste! Újra kérdem: "Ki légyen Ön?"
Nem találok feleletet erre a rendkívüli kérdésre.
A Maharisi folytatja:
- Ismerje meg előbb azt az "Ént", s akkor ismerni fogja az igazságot.
Elmém ismét ködbe borul. Talány előtt állok. Zavarodottságom szavakban keres kifejezést. De a Maharisi nyilván eljutott angol tudományának határáig, mert a tolmácshoz fordul, és ez lefordítja válaszának folytatását:
- Csak egyet lehet tenni. Nézzen be mélyen önmagába. Tegye ezt a kellő módon, és akkor megkapja a választ minden problémájára.
Különös felelet. De kérdést teszek föl.
- Mit tegyek hát? Milyen módszert alkalmazzak?
- Ha mélyen elmélkedünk saját magunk természetén, és állandóan elmélyedve gondolkozunk, akkor megtalálhatjuk a világosságot.
- Sokszor elmélkedtem az igazságon, de nem jutottam előbbre.
- Honnan tudja, hogy nem jutott előbbre? A szellemiség világában nem könnyű megállapítani, hogy mennyi előrehaladást tett az ember.
- Szükség van-e egy mester támogatására?
- Esetleg.
- Elősegítheti-e a mester az embert, hogy belelásson önmagába azon a módon, ahogyan ön ajánlotta?
- A mester megadhatja neki mindazt, amire keresésében szüksége lehet. Az ilyesmit csak a személyes tapasztalás útján lehet megismerni.
- Mennyi idő alatt lehet a megismerés bizonyos fokáig eljutni egy mester segítségével?
- Ez a kereső szellemi érettségétől függ. A lőpor egy szempillantás alatt fellobban, de sokkal több idő kell ahhoz, hogy a szén tüzet fogjon.
Az a furcsa érzés ébred bennem, hogy a bölcs nem szívesen tárgyalja a mesterekre és módszereikre vonatkozó kérdéseket. De értelmi makacsságom elég erős ahhoz, hogy túltegye magát ezen az érzésen, és újabb kérdést intézek a bölcshöz a tárgyra vonatkozóan. A Maharisi az ablak felé fordítja nyugodt arcát, kitekint a messzen nyúló helyes tájra, és nem ad feleletet. Megértem a célzást, és elejtem a témát.
- Hajlandó lenne a Maharisi kifejezni véleményét a világ jövőjéről? Mert válságos időket élünk.
- Miért gyötörné önmagát a jövő miatt? - kérdi a bölcs. - Hiszen a jelenről sincsen világos ismerete! Törődjön a jelennel; a jövő majd ellátja a maga gondját.
Újabb visszautasítás! De ezúttal nem engedek egykönnyen, mert olyan világból jövök, ahol az élet sokkal nagyobb súllyal nehezedik az emberekre, mint itt ebben a békés erdei magányban.
- Vajon a világ a barátságos érzés és a kölcsönös segítés új korszakához közeleg-e vagy pedig zűrzavarba és háborúba fog rövidesen hanyatlani? - ragaszkodom gondolatomhoz.
A Maharisinek mintha nem tetszene a dolog, de azért mégis válaszol:
- Van Egy, aki a világot kormányozza, s az Ő feladata, hogy a világ ügyeit intézze. Ő, aki életet adott a világnak, jól tudja azt is, hogyan irányítsa ezt az életet. Ő viseli ennek a világnak a terhét, nem ön!
- De mégis, ha az ember elfogulatlan szemmel néz körül, akkor bajos felfedezni, hol jut kifejezésre az a jóságos gondoskodás - vetem ellenébe.
A bölcsnek ez mintha még kevésbé tetszenék. De megfelel:
- Amilyen ön, olyan a világ. Ha nem érti meg saját magát, akkor mi haszna lehet annak, hogy a világot próbálja megérteni? Olyan kérdés ez, amelyre az igazság keresőjének nem kell ügyet vetnie. Az emberek hasonló kérdésekre fecsérlik erejüket. Előbb találja meg azt az igazságot, amely saját énje mögött rejlik; akkor alkalmasabb állapotban lesz ahhoz, hogy megértse a világ mögött rejlő igazságot, mert ön része a világnak.
Hirtelen elhallgat. Szünet áll be. Egy szolgálattévő közeledik, és újabb füstölőpálcikát gyújt meg. A Maharisi figyeli a fölfelé kígyózó kék füstszalagot, aztán fölveszi kéziratos könyvét. Kinyitja, és ismét dolgozni kezd, ezzel kizárva engem figyelmének köréből.
Közönyének ez az újabb jele hideg vízként hat önbecsülésemre. Még vagy negyed óráig ott üldögélek, de belátom, a bölcsnek nincsen kedve a kérdéseimre válaszolni. Érezve, hogy beszélgetésünk csakugyan véget ért, fölkelek a cseréptéglával födött padlóról, köszöntő mozdulatban teszem össze kezeimet, és eltávozom.
* * *
A városba küldtem járműért, mert meg akarom nézni a templomot. Kértem, hogy lóvontatta kocsit szerezzenek, ha ugyan akad ilyen, mert az ökrösfogat nagyon festői látvány, de távolról sem olyan gyors és kényelmes, amilyennek kívánná az ember.
Amidőn belépek az udvarra, kétkerekű kocsit találok ott, amelybe kis ló van fogva. Ülés nincs a járművön, de az ilyesmi már régen nem zavar.
A kocsis szilaj képű fickó, piszkos vörös turbánnal a fején. Egyetlen öltözéke egy fehérítetlen, hosszú kelmesáv, amelyet a derekára csavarva visel, a kelme egyik végét áthúzva combjai közt.
Hosszú, poros út következik, s végül megállunk a nagy templom bejáratánál. A kaputorony felmagasodó emeletei és faragott domborművei üdvözölnek bennünket. Leszállok a kocsiról, és vizsgálódni kezdek.
- Nem tudom megmondani, milyen régi az arunácsalai templom - jegyzi meg társam, kérdésemre válaszolva -, de láthatja, hogy legalább néhány száz esztendeje fenn kell állania.
A kapuk körül és a templom külső körében néhány kis bolt és a pálmák alatt több tarka árusátor áll. Mellettük szerényen öltözött árusok ülnek, és szentképeket, Síva vagy más istenek kis rézképmásait kínálják. Meglep, mennyire előtérbe lép itt Síva tisztelete, mert más templomokban Krisna és Ráma képmásai vannak túlsúlyban. Vezetőm magyarázattal szolgál:
- Szent legendáink szerint Síva egyszer láng alakban jelent meg a szent vörös hegy tetején. Ezért gyújtják meg a papok a nagy jelzőtüzet évenként egyszer, ennek az eseménynek az emlékére, amely sok ezer évvel ezelőtt történhetett. Gondolom, a templomot is a tűz emlékére építették, mert Síva beárnyékolja a hegyet.[11]
Néhány zarándok lebzsel az árusbódék előtt. Ezekben nemcsak kis réz isteneket lehet kapni, hanem szent történeteket ábrázoló cifra, harsán színű olajnyomatos képeket, tamil és telugu nyelven nyomtatott vallásos tárgyú könyveket és festékeket is, amelyekkel a hívők homlokukra festik a kasztjukat vagy felekezetüket megillető jelet.
Bélpoklos koldus jön felém tétovázva. A hús apránként lekorhad tagjairól. A szerencsétlen nem biztos benne, vajon elkergetem-e vagy fölébreszti részvétemet. Arca egészen merevvé vált szörnyű betegségében. Szégyenkező érzés fog el, amikor alamizsnát teszek le a földre, de félek a leprás érintésétől.
A faragott alakokkal díszes, piramis alakú kapu vonja most magára figyelmemet. Olyan, mint valami egyiptomi gúla, melynek lecsapták a csúcsát. Három más társával együtt eluralkodik a környéken. Már messziről látni lehet őket, mielőtt a templomhoz érnénk.
A pagoda felszínét rengeteg faragvány és furcsa kis szobrok takarják. Szent mítoszok, legendák alakjait és történéseit ábrázolják. Az egész valami különös kavargó együttest eredményez. Itt a hindu istenek magányos alakjait látjuk mélységes elmélkedésbe merülten, odébb ezek az istenségek szerelmi ölelkezésbe fonódnak. Az idegen meglepődik. Arra kell gondolnom, hogy a hinduizmusban mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő elemet, annyira mindent felölel ez a vallás.
Belépek a templom terére, óriási négyszög egyik részében vagyunk.
A nagy építmény oszlopsorok, fülkék, galériák, szentélyek, szobák, folyosók, fedett és fedetlen térségek labirintusát zárja be. Itt nem találunk olyan kőépületet, amelynek oszlopokkal kihangsúlyozott szépsége néhány percre néma csodálatra készteti érzésünket, mint azok a templomok ott, Athén közelében; itt inkább a sötét misztériumok homályos szentélye várja a belépőt. A hatalmas, tátongó csarnokok emelkedett, elérhetetlenül távoli hangulata áhítatot ébreszt bennem. A templom valóságos útvesztő, de társam otthonosan mozog benne, Kívülről a pagodák vörös színe vonzó hatást vált ki, de belül a kövek hamuszürkévé halványodnak.
Hosszú csarnokon haladunk át, a tömör falak közt lapos, sajátságosan kifaragott oszlopok emelik a tetőt. Homályos folyosókba lépünk, borongós kamrákon sietünk át, és végül hatalmas bejárathoz érünk, amely egy külső udvarra nyúlik.
- Az Ezer Oszlop Csarnoka! - jelenti ki vezetőm, amint az időtől megszürkült építményre tekintek. Lapos. Faragott, óriási kőoszlopok szoros sorai nyúlnak el előttem. A hely magányos és puszta, a hatalmas oszlopok titokzatosan emelkednek elő a félhomályból. Közelebb lépek hozzájuk, hogy szemügyre vegyem a régi faragványokat, amelyek némelyiknek a felszínén láthatók. Minden egyes oszlop egyetlen kőtömbből készült, s még a tetőt is, amelyet emelnek, csupa nagy, lapos kőlapból rótták egybe. Ismét isteneket és istennőket pillantok meg, akik a kőfaragó jóvoltából gyönyöröket élnek át; aztán megint ismerős és ismeretlen állatok faragott képei merednek reám.
Áthaladunk az oszlopos galériák nagy kőlapokkal kirakott padlóján, sötét folyosókon megyünk keresztül, amelyekben itt-ott kis rézcsészékben égő mécsláng dereng, s a központi rész falához érkezünk. Innen jól láthatjuk a templom belsejében emelkedő öt alacsonyabb pagodát. Egészen olyanok, mint a bejárati kapuk gúlatornyai a külső, magas falakkal ellátott udvar négyszögében. Gondosan megnézem a legközelebb álló tornyot, és megállapítom, hogy téglából épült, és ékítményes felszíne valójában nem kőfaragás, hanem az alakzatokat agyagból vagy más tartós, szilárd habarcsból mintázták, amely aztán kőkeménnyé száradt. Némelyik alakot nyilván még festéssel is kiemelték, de a színek már elfakultak.
Belépünk a következő négyszögbe, de alig megyünk át néhány hosszú, sötét folyosón, vezetőm figyelmeztet, hogy közeledünk a központi szentélyhez, amelyet európai láb nem érinthet. S bár a Szentekszentje tilalmas a hitetlen számára, azért ennek is megengedik, hogy egy pillantást vethessen a benső szentélybe arról a sötét folyosóról, amely a küszöbig visz. Mintha vezetőm figyelmeztetését akarná megerősíteni, dobok puffogása, gongok zengése morajlik fel, a papok mormogása belevegyül az egyhangú ritmusba, amely igazán kísértetiesen hangzik a régi szentélyben.
Várakozó érzéssel pillantok be. A belső sötétségből bálványkép előtt lobogó arany láng villan elő, két-három fény csillan fel az oltárok előtt, és néhány hívőt látok, akik valamilyen szertartást végeznek. A papi zenészek alakját nem tudom megkülönböztetni, de most meghallom a kagylókürtök szavát, és valami húros hangszer vegyíti éles, kísérteties hangját a zenébe.
Társam fülembe súgja, hogy jobb lesz, ha nem maradok ott tovább, mert jelenlétem határozottan a papok rosszallásával találkozna. Erre visszahúzódunk a templom külső körzetének álmosító homályába. Vizsgálódásom véget ért.
Amikor újra a bejárati kapuhoz érünk, félre kell lépnem, mert az út közepén idős brahman ül a földön, kis réz vizesedénnyel maga mellett. Cifra kasztjelet pingál a homlokár, bal kezével kis törött tükördarabot emelve arca elé. A vörös és fehér három ágú ábra, mely homlokán megjelenik - a dél-indiai ortodox hinduk jele - nyugati szemmel nézve bohócra emlékeztető megjelenést ad arcának. Egy összeszáradt öreg ember, aki a templomkapu mellett kis boltjába ül s Síva szent képmásai árusítja, rám emeli tekintetét, szeme találkozik az enyémmel, és megállok, hogy szótlan kérelmére vásároljak valamit.
Valahol a városka túlsó végén márvány minaret csillogó fehérségét fedezem föl, elhagyom hát a templomot, s a helyi mecsethez hajtatok. A mecsetek kecses ívei és kupoláik finom szépsége mindig nagy hatást tesznek rám. Ismét levetem cipőmet, és belépek az elbűvölően fehér épületbe. Milyen kiválóan tervezték formáit, boltozatos magassága mennyire fölemeli az ember hangulatát! Csak kevés hívő van jelen, kis tarka imaszőnyegeiken ülnek, térdelnek vagy hajlonganak. Itt nincsenek titokzatos szentélyfülkék, nincsenek tarkára festett képmások, mert a Próféta megírta, hogy semmi se lépjen az ember és az Isten közé... még a pap sem! Allah színe előtt minden hívő egyenlő. Sem pap, sem pandit, sem papi fensőbbség nem áll az ember gondolatai elé, amikor arcát Mekka felé fordítja.
Amikor a főutcán visszafelé igyekszünk, észreveszem a pénzváltók bódéit, az édességárus boltját, a kelmekereskedő üzletét és a rizs vagy más vetemények árusait - mindez csak a zarándokok szükségleteit szolgálja, mert a települést egyedül az ősi szentély hívta életre.
Szeretnék mielőbb visszatérni most a Maharisihez. A kocsis gyorsabb iramra ösztökéli lovát, hogy az előttünk fekvő utat mihamarább megtegye. Fejemet a pagodák felé fordítva még egyszer megnézem Arunácsala templomát. A kilenc faragott gúla ékekhez foghatóan emelkedik a magasba. Arról az Isten nevében végzett türelmes fáradozásról beszélnek, amelyet a templom építésére fordítottak a hívő nemzedékek, mert kétségtelen, hogy nem készülhetett el egyetlen emberélet folyamán. És megint felötlik előttem az Egyiptomra emlékeztető hangulat. Még az utcák köznapi építkezése is valami egyiptomi jelleget mutat, alacsony házaival és vastag falaival.
Vajon eljön-e egyszer a nap, amikor ezek a templomok elhagyatottan, elcsöndesülve és magányosan, lassan visszaomlanak a vörös és szürke porba, amelyből fölemelkedtek? Az ember új isteneket fog találni, és új szentélyeket épít majd tiszteletükre?
Mialatt lovacskánk a sziklákkal teleszórt hegyoldal remetetelepe felé igyekszik, egyszerre ráeszmélek a lélegzetfojtó élményre, hogy a természet csodálatosan szép képet tár fel szemünk előtt. Hányszor várakoztam a Keleten erre az órára, amidőn a Nap pompázó ragyogással pihenni tér az éjszaka ágyára! A keleti napnyugta szépséges, eleven színeivel megejti az ember szívét. De az egész alkony gyorsan véget ér, alig fél óráig tart a csodálatos látványosság.
Az európai ősz lassú alkonyata szinte egészen ismeretlen itt. A nyugati láthatáron nagy vörös tűzgolyó merül alá szemmel követhető gyorsasággal a dzsungel sűrűjébe. Mielőtt eltűnnék az égboltról, éles narancsszínű ragyogásra gyullad. Az ég körös-körül a szivárvány minden színét magára ölti, olyan pazar művészi lakomával bűvölve el tekintetünket, amihez foghatót soha semmilyen festő nem nyújthat. A mezők és ligetek körülöttünk elvarázsolt csöndbe merültek. A kis madarak csiripelését sem hallani többé. A vadon élő majmok rikácsolása is elült. Az óriási vörös tűzgolyó gyorsan halványul el. Az est függönye sűrűbbé válik, a villogó tűzlángok és szétterjengő színek látképe nemsokára a sötétségbe süpped.
Nyugalom suhan gondolataimba, és az est szépsége megsimogatja szívemet. Hogyan feledhetnék el ezeket az áldott perceket, a sors kegyes ajándékait, amikor játékosan felmerül bennünk a gondolat, hogy az élet kegyetlen arca mögött talán mégis egy jóságos és szépséges Hatalom rejtőzik? Az ilyen percek megszégyenítik közhelyekhez tapadt szürke óráinkat. A sötét űrből úgy érkeznek hozzánk, mint megannyi meteor, hogy a remény röpke ösvényét megvilágítsák s aztán eltűnjenek látókörünkből.
* * *
A remetetelep kertje körül fénybogárkák csaponganak, különös fénymintákat rajzolva a sötétség hátterére, amint behajtunk a pálmákkal szegélyezett udvarra. S amidőn belépek a hosszú csarnokba és leülök a padlóra, a fölséges csend, mintha legigazibb kifejezését találta volna meg itt, betölti a levegőt.
A gyülekezet a csarnokban ül körös-körül, de az emberek nem beszélgetnek, csöndben vannak. A sarokban lévő kereveten ott ül a Maharisi, lábait összehajtva maga alatt, kezét könnyedén térdén nyugtatva. Alakjának egyszerűsége és szerénysége ismét hatást tesz reám, mert egyben méltóságteljes és lenyűgöző is. Fejét nemes egyensúlyban emeli, mint Homérosz bölcsei. Tekintete mozdulatlanul mered a csarnok túlsó vége felé. szemének sajátságos merevsége most is éppoly talányos, mint legutóbb. vajon csak a világosság utolsó sugarának tovatűntét figyelte az égen, vagy valami álomhoz fogható elmélyedésbe merül, hogy mit sem lát ebből az anyagi világból?
A már ismert tömjénillat elterjeng a tető fagerendái alatt. Elhelyezkedem és igyekszem tekintetemet a Maharisire rögzíteni, de nemsokára valami szelíd ösztönzés arra késztet, hogy hunyjam le szememet. Kisvártatva félálomba merülök, elringat a megfoghatatlan békesség, amely a bölcs közelében még mélyebben kezd belém áradni. Végül szünet áll be öntudatomban, és élénk álomnak válok tanújává.
Mintha ötesztendős kisfiúvá váltam volna. Köves ösvényen állok, amely fölfelé kanyarog Arunácsala szent hegyén, s a Maharisi kezét fogom; de ő most toronymagasan emelkedik fölém, mert alakja óriásivá növekedett. Elvisz a remetetelep közeléből, és az éjszaka áthatolhatatlan sötétségének ellenére is biztonságosan vezet az ösvényen, amelyen lassan lépdelünk egymás mellett. Egy idő múlva a Hold és a csillagok összefognak, hogy halvány fényt vessenek környezetünkre. Észreveszem, hogy a Maharisi gondosan vezet, megkerüli velem a sziklarepedéseket a talajon, az iszonyú nagy kősziklák közt, amelyek lezuhanással fenyegetnek. A hegy meredek, és lassan haladunk fölfelé. A szirtek között keskeny szakadékokban, alacsony bozótban apró remetetanyák rejtőznek, és barlangok tárulnak szemünk elé. Lakóik előjönnek, üdvözölnek bennünket. Noha megjelenésük szellemekre emlékeztet a csillagfényben, különböző rendszerekhez tartozó jógikat ismerek fel bennük. Nem állunk meg mellettük, hanem folytatjuk utunkat, amíg a hegy csúcsát el nem érjük. Végre megállunk, és szívemet valami rám váró fontos esemény különös előérzete dobogtatja meg.
A Maharisi felém fordul, és arcomba néz; én is várakozó pillantással tekintek fel őrá. Ráeszmélek, hogy nagy gyorsasággal titokzatos változás megy végbe szívemben és elmémben. A régi célok és ösztönzések amelyek azelőtt csalogattak, kezdenek elhalványulni bennem. A parancsoló vágyak, amelyek lábaimat erre vagy arrafelé irányították, hihetetlen gyorsasággal tűnnek el. Az ellenszenvek, félreértések, a hűvösség és önzés, amelyek legtöbb embertársammal való kapcsolatomat jellemezték, az üres semmibe omlanak. Kimondhatatlan béke száll rám, és most már tudom, hogy nincs többé semmi, amit az élettől kérhetnék.
Egyszerre csak a Maharisi felszólít, hogy irányítsam pillantásomat a hegy lába felé. Engedelmeskedem, és nagy meglepetésemre azt látom, hogy földtekénk nyugati félgömbje terül el lent. Millió és millió ember lakja; homályosan látom is a különböző alakzatú tömegeket, de az éj sötét leplet borít rájuk.
A bölcs megszólal, és lassan így beszél:
- Amikor visszatérsz oda, magaddal viszed a békét, amelyet most érzel. De ennek ára az lesz, hogy mostantól kezdve el kell vetned azt a gondolatot, hogy te ez a test vagy, ez az agy volnál. Amidőn ez a béke beléd árad, el kell felejtened önmagadat, mert akkor ár életedet Annak fogod felajánlani!
És a Maharisi valami ezüstös fényű fonál egyik végét helyezi kezembe.
Fölébredek rendkívül élénk álmomból, és fenséges szépségének érzése még mindig egész valómat eltölti. Ébredésemkor azonnal látom, hogy a Maharisi szeme a szemembe néz. Arca felém fordul, és merev tekintettel néz reám.
Mi rejlik ez álom mögött? Mert a személyes élet vágyai és keserűségei egy időre feledésbe halványulnak. Az önmagam iránt érzett magasztos közöny és a mélységes részvét embertársaim iránt, amelyeket álmom hívott létre, nem hagy el, most sem, noha már fölébredtem. Sajátságos élmény.
De ha ebben az álomban valami valóság van, akkor ez az állapot nem lesz tartós; még nem nekem való.
Mennyi ideig tartott az álmom? Mert a csarnokban mindenki föláll és készül nyugovóra térni. Én is kénytelen vagyok követni példájukat.
Az elégtelenül szellőztetett hosszú csarnokban túlságosan fülledt a levegő, ezért az udvaron keresek magamnak alvóhelyet. A szürke szakállú magas tanítvány lámpát hoz nekem, s azt tanácsolja, hogy tartsam égve egész éjjel. Számítani lehet kellemetlen látogatókra, például kígyókra, sőt még csítálokra (kisebbfajta leopárd) is, de ezek valószínűleg nem mernek közeledni a világossághoz.
A talaj kemény és nincs derékaljam, aminek eredményeképpen órákon át nem bírok elaludni. De nem baj - van min gondolkozni bőven, mert érzem, hogy a Maharisiben a legtitokzatosabb személyiséggel találkoztam, akit az élet valaha közelembe hozott.
A bölcsben mintha olyasmi lakoznék, aminek nagy fontossága van rám nézve, de nem egykönnyen tudom felismerni, hogy valójában mi légyen az. Valami megfoghatatlan, súlytalan, talán szellemi lehet. Még ma is, valahányszor reá gondolok, amikor csak visszaemlékezem arra az élénk álomra, sajátságos érzés árad végig bennem és bizonytalan, de fenséges várakozással dobogtatja meg szívemet.
* * *
A következő napokban közelebbi kapcsolatba igyekszem jutni a Maharisivel, de sikertelenül. Ennek a sikertelenségnek három oka van. Az első természetesen magának a Maharisinek tartózkodó természetében, vitatkozással szemben érzett nyilvánvaló ellenszenvében, s abban a békés közönyben áll, amelyet mások hite és véleményei iránt tanúsít. Egészen világossá válik előttem, hogy a bölcs egyáltalán senkit sem akar megnyerni a maga eszméinek, bármilyenek legyenek is ezek, s nem vágyódik arra, hogy akár egyetlenegy új hívet is szerezzen magának.
A második ok minden bizonnyal nagyon különös, de mindamellett fennáll. Ama sajátságos álom estéje óta nagy, áhítatos hódolatot érzek, amikor csak a bölcs közelébe lépek. A kérdések, amelyek máskülönben csak úgy áradtak volna szájamból, elcsöndesültek, mert szinte szentségtörésnek érzem, hogy olyan embert lássak a bölcsben, akivel más közönséges ember csak úgy egyszerűen szóba ereszkedhet és vitatkozhat, mintha egyenrangú volna vele.
Sikertelenségem harmadik oka eléggé egyszerű. Csaknem mindig jelen vannak mások is a csarnokban, s nekem ellenszenves az, hogy legszemélyesebb gondolataimat az ő jelenlétükben feltárjam. Végtére is idegen vagyok számukra, és idegen vagyok ezen a vidéken. Annak, hogy más nyelven beszélek, mint ők, nincs sok jelentősége, de az a körülmény, hogy cinikus, kételkedő, minden vallásos érzéstől mentes módon látom a dolgokat, súlyosabb jelentőséget kap, amikor megkísérelem ezt a felfogásomat kifejezésre juttatni. Nem akarom jámbor érzékenységükben megbántani őket, de ahhoz sincs kedvem, hogy olyan szemszögből vitassam meg a dolgokat, amely kevés hatást tesz rám. Így aztán ez a körülmény is bizonyos értékig hallgatásra kényszerít.
Nem könnyű simán járható utat találni ezen a három akadályon keresztül; több ízben már-már kérdést intézek a Maharisihez, de a három akadályozó ok valamelyike mindig belém fojtja a szót.
A tervbe vett hétvége gyorsan elmúlik, és ott tartózkodásomat megnyújtom egy hétre. A Maharisivel való első komoly és értékes beszélgetésem úgy látszik, egyben az utolsó is volt. Egy két szokványos, töredékes és jelentéktelen beszélgetésen kívül képtelen vagyok ismét igazán szemtől szembe kerülni a bölccsel.
Elmúlik a hét is, még megtoldom még egy héttel. Nap-nap után érzem a bölcs szellemi légkörének szépséges békéjét, a derűs nyugalmat, amely mintha még a levegőt is betöltené körülötte.
Elérkezik utolsó napom, és még mindig nem jutottam közelebb a Maharisihez. Egész ottlétem izgalmas keveréke volt a magasztos hangulatoknak és a bosszantó sikertelenségeknek, hogy valamirevaló személyes kapcsolatba kerülhessek a Maharisivel. Körülnézek a csarnokban, és némi kedvetlenség nehezedik reám. A jelenlévők többsége más nyelven beszél, más módon gondolkozik, mint én; miként remélhetném hát, hogy közelebb jussak hozzájuk? A bölcsre magára tekintek. Olimposzi magasságban ül, és úgy néz le az életre, mint aki az egészen kívül áll. Van ebben az emberben valami titokzatosság, s ez különbözteti meg őt minden más embertől, akivel valaha találkoztam. Valahogyan érzem, hogy nem tartozik közénk, az emberi faj körébe, hanem inkább a természet világába való, a magányos csúcshoz tartozik, amely meredeken szökken föl a remetetanya mögött, vagy az irdatlan dzsungelhez, amely távoli erdőkbe nyúlik, s a megközelíthetetlen égbe, amely az egész űrt betölti.
A magányos Arunácsala megkövült, mozdulatlan fenségének egy része mintha a Maharisi lényében is élne. Hallottam, hogy harminc éve él ezen a hegyen, és még egyetlen rövid napra sem hajlandó eltávozni innen. Az ilyen bensőséges kapcsolatnak bizonyára elkerülhetetlen a hatása az ember természetére. Tudom, hogy szereti ezt a hegyet, mert tanítványainak egyike lefordította annak az elbűvölő, de patetikus költeménynek néhány sorát, amelyben a bölcs ezt a szeretetét kifejezésre juttatta. Mint ahogyan ez az elszigetelt hegy kiemelkedik a bozótból és az égbe nyújtja fejét, ugyanolyan magányos, egyedülálló nagyságban emeli fejét a magasba ez a különös ember is a közönséges emberiség erdejéből. Mint ahogyan Arunácsala, a Szent Jelzőtűz Hegye külön áll, kiszakítva az egész tájképet övező rendetlen hegyláncból, ugyanolyan titokzatos elszigeteltségben áll külön, egymagában a Maharisi akkor is, amikor hívei veszik körül, akik pedig éveken át szeretettel éltek a közelében. A természet személytelen, kifürkészhetetlen sajátossága, amelyet ez a szent hegy oly különösen példáz, valahogyan a bölcsre is átszármazott. Ez elválasztotta őt gyöngébb embertársaitól, talán örökre. Olykor rajtakapom magam a kívánságon: bár kissé emberibb lenne ez a bölcs, hogy kissé fogékonyabb legyen az iránt, amit mi természetesnek találunk, de ami az ő személytelen jelenlétében olyan semmiségnek látszik. Ám mégis, ha ő valóban eljutott valami magasrendű megismeréshez, felülemelkedve a köznapiságon, akkor hogyan is kívánhatnánk tőle, hogy ne emelkedjék az emberek fölé, s ne hagyja végképpen maga mögött tunyán botorkáló faját? Miért van az, hogy szemének különös tekintete előtt mindig sajátságos előérzet tölt el, mintha erre várnék, hogy most mindjárt valami bámulatos megnyilatkozás részesévé fogok válni.
Pedig a szinte kézzelfogható tisztaság és béke hangulatain s az álmon kívül, amely csillagként ragyog emlékezetemben, nem részesülhettem sem szóbeli, sem más kinyilatkoztatásban. Az idő múlásának sürgető érzése csaknem kétségbe ejt. Majdnem két hét múlt el, és csak egyetlen jelentékeny beszélgetésre nyílt alkalom! Valahogyan még a bölcs hangja is hozzájárult ahhoz, hogy távoltartson engem. A szokatlan fogadtatás is váratlanul ért, hiszen nem felejtettem el a nagyszerű kiáltásokkal biztató szavakat, amelyekkel a sárga ruhás szent rábeszélt az idejövetelre. Nincs ember, akinek a megnyilatkozását annyira áhítoznám, mint a bölcsét, mert egy bizonyos gondolat valahogyan egészen hatalmába ejtette elmémet. Ez a gondolat nem érvelésnek a következménye; kéretlenül, teljesen önmagától jött létre:
"Ez az ember megszabadította magát minden kínzó kérdéstől, és semmilyen fájdalom nem férkőzhet hozzá."
Ez a rajtam uralkodó gondolat tartalma.
Elhatározom, hogy újabb kísérletet teszek hangot adni kérdéseimnek, és feleletre késztetem a Maharisit. Átmegyek az egyik öreg tanítványhoz, aki a közeli kunyhóban valami munkát végez, s aki rendkívül kedves volt hozzám, és teljes komolysággal közlöm vele óhajomat, hogy még egyszer utoljára elbeszélgethessek a mesterével. Megvallom neki, hogy nem merek magamtól közeledni a bölcshöz. a tanítvány résztvevően mosolyog. Otthagy, és nemsokára visszatér azzal, hogy mestere kész örömmel hajlandó beszélgetni velem.
Visszasietek a csarnokba, és kényelmes közelségben leülök a kerevet mellé. A Maharisi azonnal felém fordul, s kedves mosollyal üdvözöl. Feszélyezettségem nyomban elmúlik, és fölteszem első kérdésemet:
- A jógik azt mondják, hogy ha az ember meg akarja találni az igazságot, akkor le kell mondania erről a világról, és magányos erdőbe vagy a hegyek közé kel vonulnia. Ilyesmit aligha tehetne meg az ember a Nyugaton, a mi életünk annyira más. Helyesli ön a jógik felfogását?
A Maharisi az egyik tanítványhoz fordul, akinek magatartása udvari emberére emlékeztet. Ez tolmácsolja számomra a bölcs válaszát.
- A tevékeny életről nem szükséges lemondani. Ha mindennap egy-két órán át elmélkedik, akkor kötelességeit is teljesítheti. Ha megfelelő módon elmélkedik, akkor a megindított gondolatáram munkája közben is tovább folyik. Mintha ugyanazt az eszmét kétféleképpen fejezné ki a gondolatoknak az az iránya, amelyet elmélkedése megindított, az fog kifejezésre jutni a tevékenységeiben is.
- S mi az eredménye, ha így teszek?
- Ha egy ideig követi ezt a módszert, azt fogja találni, hogy magatartása az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal kapcsolatban fokozatosan átalakul. Tevékenységei, tettei mintegy önmaguktól fogják gondolatainak irányát követni.
- Tehát ön nem ért egyet a jógikkal? - próbálom leszögezni a bölcs álláspontját.
De a Maharisi kitér az egyenes válasz elől.
- Az embernek föl kell adnia személyes önzését, amely ehhez a világhoz köti. A megtévesztő énünk feladása, ez az igazi lemondás.
- Hogyan lehetséges önzetlenné válni, míg az ember a világi tevékenység életét éli?
- A munka és a bölcsesség közt nincsen összeütközés.
- Úgy érti, hogy az ember folytathatja régi tevékenységeit, például a foglalkozását, s egyidejűleg elérheti a megvilágosulást?
- Miért ne? Csakhogy ebben az esetben az illető már nem gondolja, hogy régi egyénisége végzi a munkát, mert öntudata fokozatosan átalakul, míg végül abban összpontosul, ami a kicsinyes énünkön túl van.
- Ha az ember munkálkodik, akkor kevés ideje marad az elmélkedésre.
A Maharisit szemmel láthatólag nem zavarja ellenvetésem.
- Csak aki még kezdő a szellemi igyekezetben, annak van szüksége arra, hogy külön időt tűzzön ki elmélkedései számára - válaszol. - A haladó ember már elmélyültebb boldogság ízét ismeri meg, akár munkálkodik, akár nem. Míg kezei a külső világban tevékenykednek, feje hűvös marad, és magányban él.
- Így hát ön nem a jóga útját tanítja?
- A jógi úgy próbálja elméjét a cél felé terelni, mint ahogyan a pásztor bottal hajtja a bikát, de ezen a másik úton a kereső azzal csalogatja a bikát, hogy maréknyi füvet tart elébe!
- És hogyan történik ez?
- Föl kell tennie önmagának ezt a kérdést:   K i   v a g y o k   é n? Ez a vizsgálódás végül arra vezet, hogy fölfedez magában valamit, ami az elméje mögött honol. Oldja meg ezt a nagy kérdést, s azzal minden más kérdést megoldott.
Szünet következik, míg én megemészteni próbálom a bölcs válaszát. Az ablak négyszögletes, rácsozott nyílásán keresztül a szent hegy alsó lejtőinek szép látképe tárul elém. A hegy különös körvonala a kora reggeli napfényben fürdik.
A Maharisi ismét hozzám fordul:
- Talán világosabb lesz, ha így fejezzük ki: minden emberi lény örökösen boldogságra vágyik, boldogságra, melyet nem szennyez be bánat. Olyan boldogságot akarnak megragadni, amely nem ér véget. Ez az ösztön igaz és helyes. De sohasem döbbent még ön rá a tényre, hogy az emberek önmagukat szeretik a legjobban? Most kapcsolja össze ezt azzal a ténnyel, hogy az emberek örökösen boldogságra törekszenek, egyik vagy másik módon, ital vagy vallás segítségével, s akkor megtalálta a kulcsot az ember igazi természetéhez.
- Nem látom...
A bölcs hangja magasabban cseng:
- Az ember igazi természete valóban a boldogság. A boldogság veleszületett az ember igazi valójával. Amikor a boldogságot keresi, öntudatlanul is csak önnön igazi valóját keresi. Az igazi lényeg elpusztíthatatlan; s ezért ha az ember megtalálja, olyan boldogságot talál, amely sohasem ér véget.
- De a világ olyan boldogtalan...
- Úgy van, de csak azért, mert a világ nem ismeri önnön igazi valóját. Minden ember, kivétel nélkül, tudatosan vagy öntudatlanul csak ezt keresi.
- A gonosz, az állatias és a bűnöző ember is?
- Még azok is azért bűnöznek, mert önnön valójuk boldogságát próbálják megtalálni minden egyes elkövetett bűnben. Ez a törekvés ösztönös az emberben, de nem tudják, hogy mindig a maguk igazi valóját keresik, s ezért elsősorban gonosz utakon próbálkoznak közelebb jutni a boldogsághoz. Ezek persze elhibázott utak, mert az ember tettei visszahatnak az emberre.
- Ha tehát megismerjük igazi lényünket, akkor tartós boldogság vár reánk?
A bölcs rábólint.
Rézsútos napsugár hull az ablakon át a Maharisi arcára. Derűs nyugalom ül redőtlen homlokán, elégedettség a szilárd rajzú szájon, ragyogó szemében olyan béke lakik, mint a szentélyek mélyén. Arca, melyet nem barázdálnak ráncok, nem hazudtolja meg kinyilatkoztató szavait.
Mit ért a Maharisi ezeken a látszólag egyszerű mondatokon? A tolmács közölte velem angolul a mondatok külső értelmét, igen, de van bennük valami mélyebb tartalom, amit nem juttathat kifejezésre. Tudom, hogy ezt magamnak kell fölfedeznem. A bölcs mintha nem filozófus módjára szólna, nem mint valami pandit, aki tanait próbálja magyarázni, hanem úgy beszél, mint aki a szíve mélyét tárja fel. Vajon ezek a szavak az ő saját szerencsés tapasztalatának bizonyítékai?
- Mi tehát az az önvaló, amiről beszél? Ha igaz, amit mond, akkor az emberben még egy énnek kell laknia.
Ajka egy pillanatra mosolyra hajlik.
- Lehet-e az embernek két valója, két azonos énje? - felel. - Hogy ezt megérthesse, az embernek előbb ki kell elemeznie önmagát. Miután hosszú időn át megszokta, hogy úgy gondolkozzék, mint mások, sohasem nézett még szemtől szembe kellőképpen saját "Én"-jével. Nincs határozott képe önmagáról; túl soká azonosította magát a testtel vagy az aggyal. Azért csak azt mondhatom önnek, kutassa fáradhatatlanul ezt a kérdést: Ki vagyok én?
Elhallgat, hogy szavai jól bevésődjenek elmémbe. Mohón hallgatom utolsó mondatait:
- Arra kér, hogy írjam le ezt az igaz önvalót. Mit mondhatnék? Ez az Önvaló az, amiből a személyes "Én" érzete ered, s amiben majd fel kell oldódnia, hogy eltűnjék.
- Hogy eltűnjék? - visszhangzom szavát. Hogyan veszthetné el az ember a tulajdon személyi voltának érzetét?
- Minden gondolatok közt az első, az eredendő gondolat minden ember elméjében ez: "Én". Csak amikor ez már megszületett, akkor születhet meg a többi gondolat is. Csak amikor az első személyes névmás, az "ÉN" felmerült az elmében, akkor jelenhet meg a második személy, a "Te". Ha elméjében nyomon tudná követni az "ÉN" fonalát visszafelé, míg eredetéhez nem jut, akkor fölfedezné, hogy ez, mint ahogyan az első gondolat volt, ugyanúgy az utolsó is lesz, amely eltűnik. Ez olyasmi, amit tapasztalni lehet.
- Úgy érti, valóban lehetséges ilyen szellemi kutatást végezni önmagunkban?
- Feltétlenül lehetséges befelé hatolni, amíg az utolsó gondolat, az "Én" fokozatosan el nem tűnik.
- Mi marad akkor? - tudakolom. - Egészen öntudatlan lesz akkor az ember vagy hülyévé válik?
- Dehogyis! Ellenkezőleg, eljut a halhatatlan öntudathoz, és igazán bölccsé válik, amikor ráébredt igazi önvalójára, amely az ember igazi mivolta.
- De az "Én" érzetének bizonnyal ehhez is hozzá kell tapadnia! - makacskodom.
- Az "Én" érzete a személyiséghez, a testhez és az agyhoz tapad - válaszol nyugodtan a Maharisi. - Amikor az ember először ismeri föl önnön igaz valóját, akkor valami más emelkedik föl lényének mélyéről, és hatalmába ejti. Ez a valami az elme mögött lakozik; végtelen, isteni, örök. Némelyek a Mennyek Országának, mások léleknek, ismét mások Nirvánának mondják, mi hinduk pedig Felszabadulásnak nevezzük; tetszése szerinti névvel láthatja el. Amikor ez bekövetkezik, az ember igazában nem veszítette el önmagát, ellenkezőleg, megtalálta önmagát.
Amint az utolsó szavak elhangzanak a tolmács ajkáról, elmémen átvillannak azok a szavak, amelyeket egy vándorló Mester mondott Galileában, szavak, amelyek annyi ember előtt talányosaknak tűntek fel:
"Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét, megtartja azt!"
Mennyire, milyen sajátságosan hasonlít egymáshoz ez a két mondás! Pedig az indiai bölcs ehhez a gondolathoz a maga nem keresztény módján jutott el, olyan lélektani úton, amely rendkívül nehezen követhetőnek és idegenszerűnek látszik.
A Maharisi ismét megszólal, szavai megtörik gondolatmenetemet:
- Mindaddig, amíg az ember nem indul el önnön igaz valójának keresésére, kétség és bizonytalanság követi nyomon egész életén át. A legnagyobb királyok és államférfiak uralkodni próbálnak másokon, holott szívük mélyében tudják, hogy önmagukon sem tudnak uralkodni. Ámde a legnagyobb hatalom áll rendelkezésére annak, aki behatolt önnön valójának legmélyéig. Vannak óriási eszű emberek, akik életüket azzal töltik, hogy sokféle dologról ismereteket szereznek.
Kérdezze meg ezeket, vajon megoldották-e az ember rejtelmét, vajon legyőzték-e önmagukat, s akkor szégyenkezve fogják lecsüggeszteni fejüket. Mit ér az, ha minden egyéb dologról tudunk, de nem tudjuk önmagunkról, hogy ki s mi vagyunk. Az emberek kitérnek az igazi valójuk e kutatása elől, pedig van-e más, amire vállalkozni ennyire érdemes lenne?
- De ez olyan nehéz, olyan emberfölötti feladat - jegyzem meg.
A bölcs alig észrevehetően rándít a vállán.
- A lehetőség kérdése csak az illető egyén tapasztalatától függ. A nehézség sokkal kevésbé valóságos, mintsem gondolná.
- Nekünk, tevékeny, gyakorlatias nyugatiaknak... ilyen magunkba tekintés...? - kezdem kétkedőn, de a mondat befejezetlenül félbeszakad.
A Maharisi lehajlik, hogy újabb füstölőpálcikát gyújtson meg, mert a másiknak vörösen izzó csonkja már végéhez közeleg.
- Az igazság megismerése indiai és európai számára egyaránt ugyanaz. Elismerem, hogy a feléje vezető út nehezebben járható azoknak, akik belemerültek a világi életbe, de még így is lehet - és kell - győzedelmeskedni. Az elmélyedésben megindított áramot fenn lehet tartani, ha szokásunkká válik, ha gyakoroljuk. Akkor az ember ebben az áramlatban élve végezheti munkáját és tevékenységeit, nem lesz megszakítás benne. Így az elmélyedés és a külső tevékenykedés közt sem lesz különbség. Ha ezen a kérdésen "Ki vagyok én?" elmélkedik - ha kezdi belátni, hogy ön valójában nem azonos a testtel, sem az aggyal, sem a vágyakkal, akkor kutató magatartása végül is saját lényének mélyéről fogja felhozni a választ. Magától jön majd ez a válasz, mint valami mélységes felismerés.
Ismét rágódom a szavain.
- Ismerje meg igazi valóját - folytatja a bölcs -, s akkor az igazság napfényként fog felragyogni szívében. Elméjét nem fogja már zavarni semmi, és igazi boldogság árasztja el majd, mert a boldogság és igaz valónk azonos egymással. Ha egyszer elérte ezt az önmegismerést, nem lesznek többé kételyei.
Fejét elfordítja, és tekintetét a csarnok túlsó végére szögezi. Megértem, hogy a beszélgetés véget ért. Így fejeződik be utolsó beszélgetésünk, és én gratulálok magamnak ahhoz, hogy sikerült még az elutazásom előtt kicsalni a bölcset hallgatagságának kagylójából.
* * *
Eltávozom a bölcstől, és elsétálok a dzsungel egy csöndes zugába. A nap nagy részét aztán itt töltöm jegyzeteim és könyveim közt. Amidőn bealkonyul, visszatérek a csarnokba, mert egy-két óra múlva értem jön a lovas kocsi vagy az ökrösszekér, hogy elvigyen a remetetelepről.
A füstölőszer illattal telíti a levegőt. A Maharisi félig hátradőlve támaszkodik a lengedező legyező alatt, de nemsokára felül, és kedvenc testtartásában helyezkedik el. Keresztbevetett lábakkal ül, jobb lábát a bal combra helyezve, míg bal lábszárát egyszerűen csak visszahajtja jobb combja alá. Emlékszem, hogy Brahma, a Madrász közelében lakó jógi, hasonló helyzetet mutatott nekem, és ezt a "kényelmes testtartásnak" nevezte. Félig Buddha ülésmódjára emlékeztet, és egészen könnyen elsajátítható. A Maharisi szokása szerint jobb kezével az állát fogja, könyökét pedig térdére támasztja. Aztán figyelmesen rám néz, de szótlan marad. Mellette a padlón száraz tökhéjból készült vizeskorsó s a bölcs bambuszbotja áll. Ágyékkendőjén kívül ennyiből áll a Maharisi minden földi tulajdona. Micsoda néma ítélet ez a mi nyugati mohóságunkra, mely oly sok mindent akar birtokolni!
Mindig ragyogó szeme lassanként mind üvegesebbé és merevebbé válik; teste is merev tartást ölt; feje könnyedén remeg, majd szintén mozdulatlanná lesz. Még néhány perc, és világosan látom, hogy a bölcs ismét visszatért abba az önkívülethez hasonló állapotba, amelyben először megláttam. Milyen különös, hogy válásunkban megismétlődik a találkozásunk! Valaki közelhajol hozzám és a fülembe súgja:
- A Maharisi szent önkívületbe merült. Céltalan lenne most szólni hozzá.
A kis társaságra csönd borul. A percek lassan múlnak, de a csönd egyre jobban elmélyül. Nem vagyok vallásos, de éppoly kevéssé tudok már ellenállni az áhítatos tisztelet fokozódó érzésének, amely hatalmába kezdi ejteni elmémet, mint ahogyan a méh sem bír ellenállni a teljes pompájában feslő virágnak. A csarnokot valami megfoghatatlan és meghatározhatatlan finom erő kezdi elárasztani, s ez mély hatást tesz reám. Érzem, minden kétség és tétovázás nélkül, hogy ennek a titokzatos erőnek a központja semmi más, mint a Maharisi maga.
Szeme meglepő ragyogással fénylik. Különös érzések kezdenek fölemelkedni bennem. Az a csillogó szempár mintha lelkem legbensőbb rejtekébe pillantana. Valami sajátságos módon mintegy tudatában vagyok mindannak, amit a szívemben láthat. Titokzatos pillantása áthatol gondolataimon, érzéseimen és vágyaimon; tehetetlen vagyok vele szemben. Ez a felforgató tekintet eleinte megzavar; nyugtalanság fog el. Érzem, hogy a bölcs olyan lapjait látta meg életemnek, amelyeket én a múltba száműztem és elfelejtettem. Bizonyos vagyok afelől, hogy ő mindezt tudja. Nincs erőm a meneküléshez, de valahogyan nem is akarok menekülni előle. Valami különös előérzet eljövendő nyereséget ígér, s arra késztet, hogy viseljem el a rám meredő pillantást.
És a bölcs továbbra is beletekint lelkem gyöngeségeibe, végignéz tarka múltamon, és tudomásul veszi vegyes érzelmeimet, amelyek erre-arra űztek, hajtottak azelőtt. De érzem, hogy azt is megérti, micsoda lélekgyötrő keresés kényszerített arra, hogy letérjek a köznapiság ösvényéről, s olyan emberek felé igyekezzem, mint amilyen ő.
Észrevehető változás áll be a telepatikus áramlatban, amely kettőnk közt fonódott, miközben én gyakran hunyorítok szememmel, de az övé még csak meg sem rezdül. Ráeszmélek, hogy a bölcs határozottan egybekapcsolja szellememet az övével, és szívemet abba a csillagfényes nyugalomba hívja, amelyet ő örökösen élvezni látszik. Ebben a rendkívüli békességben felemelő és könnyű érzést találok. Az idő mintha megállott volna. Szívem megszabadult a rám nehezedett gondok terhétől. Érzem, hogy soha többé nem fog a harag keserűsége és a kielégítetlen vágy szomorúsága rám nehezedni. Tudatára ébredek, hogy az a gyökeres ösztön, amely az emberi fajjal veleszületik s arra biztatja az embert, hogy emelje föl a pillantását, új reménységre bátorítja és fenntartja, amikor az élet elsötétült, igaz ösztön, mert a lét lényegében véve jó. Ebben a szépséges, elragadtatott csöndben, amidőn az óra megáll, a múlt sok bánata és tévedése pedig jelentéktelennek tetszik, szellemem beleolvad a Maharisi szellemébe, s a bölcsesség eléri tetőfokát. Olyan ennek az embernek a pillantása, mint valami varázspálca, mely soha nem sejtett pompában ragyogó, rejtett világot idéz avatatlan szemem elé.
Olykor föltettem magamban a kérdést, vajon miért maradnak ezek a tanítványok éveken át a bölcs közelében, holott csak nagy ritkán beszélhetnek vele, kevés kényelem vár rájuk, és semmilyen külső tevékenység nem vonzhatja őket körébe? Most kezdem megérteni - bár nem gondolkozás, hanem villámfényszerű megvilágosodás útján -, hogy a tanítványok ama hosszú évek alatt szakadatlanul valami mély és csöndes jutalomban részesültek.
A csarnokban eddig mindenki halálos csöndbe merülten ült. Nagysokára valaki csöndesen fölkel és kimegy. Ezt később másik követi, aztán a harmadik, míg végül mindenki eltávozott.
Egyedül vagyok a Maharisivel! Ez sohasem történt meg ezelőtt. Szeme változni kezd, összeszűkül, míg gombostűfejnyivé zsugorodik. Egészen olyan ez, mint amikor a fényképezőgép fényrekesze összeszűkül. A pillák közt csillogó fény egyre erősödik, pedig a bölcs szeme ár csaknem bezárult. Egyszerre mintha eltűnnék a testem, és mindketten odakünn vagyunk az űrben!
Kegyetlen pillanat ez. Tétovázom - s elhatározom, hogy megtöröm a varázsló igézetet. Az elhatározás erőt hoz magával, és ismét testemben vagyok, újra ott ülök a csarnokban.
Egyetlen szó sem hangzik felém a bölcs ajkáról. Összeszedem magam, az órára nézek, és csöndesen fölkelek. Az elutazás ideje elérkezett.
Búcsúzóul meghajtom fejemet. A bölcs szótlanul tudomásul veszi ezt. Néhány köszönő szót nyögök ki. A bölcs ismét szótlanul bólint.
Vonakodó érzéssel tétovázom a küszöbön. Künn csengő hangját hallom. Az ökrösszekér megjött. Még egyszer fölemelem kezemet, két tenyeremet összetéve.
S azzal elválunk.
X. FEJEZET Varázslók, és szent emberek közt
A tér és idő, az embernek ezek az ádáz ellenségei, ismét siettetik tollamat. Lábamnak újra hétmérföldes lépésekkel kell igyekeznie keleti útján, míg tollam feljegyez néhány kiemelkedő eseményt, amelyek érdemesek a megemlítésre.
Tény, hogy a néhány bűvészfogással rendelkező fakír, az utcák varázslója bennem is érdeklődést kelt, akárcsak másokban. De az én érdeklődésem csak futólagos, hiszen a szemfényvesztő kevés világosságot vethet az emberi élet nagy rejtelmeire, amelyek egyedül méltók az ember elmélyedő gondolataihoz. Mindamellett a varázsló elszórakoztat, és alkalomadtán letérek utamról, hogy ilyen bűvészeket keressek.
Vázlatot akarok rajzolni néhány típusról, akik vándorlásomon utamba kerülnek, mert erősen elütnek egymástól. Egyikük előtérbe lép emlékezetemben, pedig csak jelentéktelen szemfényvesztő, akivel Rádzsmundriban, a madrászi tartomány északnyugati részében fekvő csöndes városkában találkoztam.
Céltalanul kóborlok, s olyan környékre érek, ahol cipőm mélyen belesüpped a talajt borító puha homokba. Végül keskeny utcába jutok, s ez bazárhoz vezet. Amint a fülledt levegőben végighaladok a bazársoron, öreg emberek kuporognak a nyitott ajtókban, gyerekek játszadoznak a porban, s az egyik házból anyaszült meztelen kisfiú lódul ki az utcára, hogy az idegen láttára nyomban visszapördüljön.
A hosszú, nyüzsgő bazárban idősebb kalmárok ülnek kis boltjaik padlóján, és várakozóan simogatják szakállukat, amikor elmegyek előttük. Az élelmiszer- és gabonaárusok nyitott fülkéik mellett rostokolnak, mialatt a legyek egész hadseregei rohamozzák áruikat. Nemsokára egy templom meglehetősen cifra épületéhez érek, s közeledtemre az utca porában ülő kis csoport megmozdul. A legtöbb indiai városban a templomok és vasúti állomások közelében találkát adnak egymásnak a bélpoklosok, a bénák, a nyomorékok és nincstelenek, hogy alamizsnát könyörögjenek a jámbor hívőktől és az utasoktól. A hívők nesztelenül lépnek be a templomba, meztelen lábuk a köveket borító port súrolja. Lépjek-e be én is és nézzem végig a papok szertartásos tevékenykedést? Ez a kérdés foglalkoztat, de aztán úgy határozok, hogy nem megyek be.
Folytatom hosszúra nyúlt kóborlásomat, míg aztán észreveszek egy ifjút, aki előttem jár, és egy irányba igyekszik velem. Európai inget visel, mégpedig gyakori szokás szerint a hátát fordítva előre, libegő derékkötője van, jobb hóna alatt pedig egy csomó, vászonba bugyolált könyvet cipel. Amikor utolérem, az ifjú ösztönszerűen felém fordítja fejét; szemünk találkozik és - ismeretségünk megkezdődik.
Mesterségem követelményei megtanítottak arra, hogy tartsam be az illendő szokásokat, ahol csak lehet, de tegyem túl magam rajtuk, ha célom és közém állanak. Szeretek utazni, de inkább szokatlan módon; azért az én indiai kóborlásaim aligha szolgálhatnának követendő például a Cook-féle turistának vagy az olyan utazónak, akiből hiányzik a cigányos csavargóhajlam.
Kiderül, hogy a fiatalember a helybeli nagy kollégium diákja, s olyan értelmes benyomást tesz reám, hogy egészen vonzónak találom. Azonfelül úgy látszik, törődik hazájának ősi kultúrájával is, s amikor megemlítem neki, hogy ez nagyon érdekel engem, öröme határtalan. Azt is fölfedezem, hogy fiatalemberem még nem esett áldozatul annak a politizáló hisztériának, amely a legtöbb fiatal városi diákot megtámadja, hiszen Gandhi mozgalma óta India levegője telítve van politikai kérdésekkel.
Félóra alatt az ifjú elvezet egy nyílt térségre, ahol kis tömeg gyűlt össze, és nagy várakozással eltelve lesnek valamit. A kör közepén egy ember kiabál valamit éles, magas hangon. A fiatal diák felvilágosít, hogy a hangos szavak főleg azoknak a csodálatos jóga-erőknek a felsorolását tartalmazzák, amelyekkel a kiabáló ember állítólag rendelkezik.
Az önkinevezte jógi hatalmas, erőteljes alak; hosszúkás feje, széles, izmos válla van, hasa pedig domborodva feszíti a derekára csavart kelmét. Egyébként hosszú, bő fehér köntöst visel. Az az érzésem hogy a fickó kissé túl hangosan dicséri önmagát, de amikor bejelenti, hogy hajlandó bemutatni a mangófa-csodát, ha a hallgatóság megfelelő összeget biztosít, magam is csatlakozom néhány más jelenlévőhöz, s velük együtt pár pénzdarabot dobok a mutatványos lába elé.
Azzal kezdi, hogy jókora cserépfazekat tesz le maga elé, aztán leguggol a földre. A cserép vörösesbarna földdel van megtöltve. A varázsló egy mangómagot mutat nekünk, aztán beledugja a földbe. Most nagy kendőt szed elő útitáskájából, s leborítja vele a cserepet, keresztbevetett térdeit és combját.
Néhány percig valami titokzatos kántálással tart jól bennünket, egyhangú énekfélével mormolja varázsigéit, aztán leemeli a kendőt a cserépről. Fiatal mangóhajtás első rügye dugja ki fejét a földből!
Újra letakarja a cserepet és a mag lábait, fölkap egy nádfuvolát, és kísérteties zajt csap vele, amit nyilván zenének tart. Újabb percek múlva megint leemeli a kendőt, s látjuk, hogy a hajtás már több hüvelyknyire megnőtt! A letakarásnak és felfödésnek ez a módszere, a közbeiktatott zenével többször ismétlődik míg végül kis mangóbokor emelkedik a cserép fölé. Körülbelül húsz-huszonöt centiméter magas lehet. Fának tehát alig nevezhető! Mindamellett apró sárgás-aranyszínű mangógyümölcs fityeg a növény tetején.
- Ez a fa mindenestől abból a magból nőtt ki, amelyet szemük láttára a földbe dugtam! - jelenti ki diadalmasan a jógi.
Értelmi alkatom nem engedi, hogy ezt a megállapítást minden kétely nélkül készpénznek vegyem. Sejtem, hogy az egész mutatvány csak szemfényvesztő fogás volt. A fiatalember kifejezi véleményét:
- Szahib, ez az ember jógi. Az ilyen emberek csodálatos dolgokat tudnak véghezvinni.
De engem mindez nem elégít ki. Igyekszem megérteni a titkot, s arra az eredményre jutok, hogy az állítólagos jógi inkább a vásári szemfényvesztők céhébe tartozik. De hogyan lehetne meggyőződni a dolog felől?
A jógi becsukja táskáját, és kuporogva ül, mialatt a sokadalom lassanként szétoszlik.
Hirtelen ötletem támad. Amikor magunkra maradunk, közeledem a jógihoz, előveszek egy ötrúpiás bankót, és így szólok a diákhoz:
- Mondja meg neki, hogy ez a pénz az övé, ha megmutatja, miképpen csinálta a mutatványt.
A fiatalember engedelmesen tolmácsolja szavaimat. A fickó úgy tesz, mint aki elutasítja az ajánlatot, de látom, hogy szemében vágyakozás gyúl ki.
- Ajánljon neki hét rúpiát!
A földön kuporgó ember ezt a kísérletet is megvetéssel fogadja.
- Jól van, akkor mondja meg neki, hogy megyünk!
Elindulunk, bár készakarva lassan lépdelek. Pár pillanat múlva a jógi utánunk kiált.
- Ha a szahib száz rúpiát ad, akkor a jógi hajlandó elárulni a fogást.
- Nem! Hét rúpia - vagy tartsa meg a titkát! Gyerünk!
Megint távolodunk. Rövidesen újabb kiáltás hangzik. Visszatérünk.
- A jógi azt mondja, hogy elfogadja a hét rúpiát.
Megkapom a kívánt magyarázatot. A bűvész kinyitja utazótáskáját és előszedi az eszközöket, amelyekkel szemfényvesztő mutatványát véghezvitte. Az egész egy mangógyümölcs magjából és három mangópalántából áll, ezek közül mindegyik hosszabb az előzőnél.
A fickó a legrövidebb hajtást beleszorítja egy kagylóhéjba. A növény kör alakban feszül beléje, a kagylót aztán befödi és a földbe dugja. Csak az ujjaival kell belevájnia a földbe s leemelni a kagyló tetejét, mire a palánta kiegyenesedik, s a cserépben megjelenik az első hajtás.
A hosszabb növénydarabokat az övében rejti el. Aközben, mialatt énekel vagy fuvolázik, egyszer-kétszer fölemeli a kendőt, mintha a mangó növekedését figyelné, persze mást nem enged alánézni. E mozdulatok leple alatt ügyesen előhúzza a hosszabb palántát az övéből, a földbe ülteti, kiszedi a rövidebb növénydarabot, és ezt a ruhájába rejti. Így áll elő a növekvő mangó illúziója.
Amint elmegyek, már többet tudok igaz, de felmerül bennem a kérdés, vajon a jógikra vonatkozó többi illúzióm is úgy fog-e lehullani rólam, mint ősszel a fákról a megbarnult levelek?
És ekkor eszembe jut a figyelmeztetés, amelyet Brahmától, az adjari jógitól kaptam, hogy az alsórendű fakírok és áljógik utcai mutatványai nem egyebek közönséges bűvészkedésnél. Az ilyen emberek szégyent hoznak a jógi névre, különösen a fiatalok és műveltebb osztályok előtt, mondotta Brahma.
Ez az ember, aki fél óra alatt mangófákat növeszt, nem igazi jógi, csak annak nevezi magát.
* * *
De azért vannak fakírok, akik igazi varázslattal dolgoznak. Eggyel közülük Berhampurban találkozom míg a másikat Puriban keresem föl.
Berhampur városában ahol a hindu élet régi szokásai és porlepte erkölcsei töretlenül élnek, egy időre tanyát ütöttem egy utasházban. Egy forró délután az utasház födött tornácának kellemes árnyékában keresek menedéket. Hosszú heverőszékemből figyelem a napfény játékát a kert trópikus növényzetének buja lombjain.
Egyszerre mezítelen lábak alig hallható nesze üti meg fülemet s egy meglehetősen vad megjelenésű ember közeledik az udvar felől, kezében kis bambuszkosárral. Hosszú, fekete, gubancos haja van, s észreveszem, hogy szeme fehérét vérrel átfutott erek festik vörösre. Közelebb jön, kosarát leteszi a porba, s azon nyomban fölemeli a kezét arca elé, hogy üdvözöljön. Aztán megszólít, anyanyelvét alig felismerhető angol szavakkal keveri. Gondolom, telugu nyelven szól, de nem vagyok bizonyos benne. Angol kiejtése olyan rettenetes, hogy csak két-három szó értelmét bírom kihámozni. Megpróbálok néhány angol mondattal felelni, de nyilván nem ismeri az angol nyelvet eléggé ahhoz, hogy megértsen. Én persze még kevésbé tudom megértetni magam telugu nyelven. Mindketten belátjuk ezt, miután egy ideig olyan szavakkal tartottuk jól egymást, amelyek értelmetlen hangok sorát jelentették a másiknak. Végül jelbeszéddel és arcfintorokkal próbálja megértetni magát, míg végre rájövök, hogy valami fontos dolog van a kosarában, s azt szeretné megmutatni nekem.
Beszólok a házba a szolgáért, aki tud valami keveset angolul, éppen eleget ahhoz, hogy idegen nyelvű bőbeszédűségét pár angol szóval valamennyire érthetővé tegye. Felszólítom, hogy tolmácsoljon, úgy-ahogy.
- Fakír varázslatot akar mutatni önnek, Mister.
- Remek. Mutassa. Mennyi pénzt kér?
- Azt mondja, a Mister annyit adhat, amennyit akar.
- Lássuk hát!
A fakír torzonborz külseje és ismeretlen volta félig érdekel, félig visszataszít. Nehéz kifürkészni az arckifejezését. Van benne valami sötét, de nem olvasok ki belőle semmi rosszat. Inkább különös erők és szokatlan képességek auráját érzem körülötte.
Nem is próbál feljönni a tornácra, hanem lekuporodik egy fa alá, melynek hosszú, szétágazó lombjai alacsony mennyezetet borítanak feje fölé. A bambuszkosárból most mérgesnek látszó skorpiót szed elő, amelyet kezdetleges facsiptetővel tart.
A barátságtalan külsejű féreg el akar futni. A fakír legott kört rajzol mutatóujjával a porba. A skorpió ezután körbe-körbe szaladgál. Valahányszor a körhöz ér, tétovázik, mintha valami korlát állná útját, aztán más irányba tér. Élesen figyelem az egészet a villogó trópusi napsütésben.
A furcsa látványosság két vagy három percig tart, ekkor fölemelem kezemet, hogy elég lesz belőle, s a fakír visszateszi a skorpiót kosarába. Ebből most két éles, vékony, hegyes vasnyársat húz elő.
Lehunyja némileg ijesztő, vörös szemét, mintha a kellő pillanatra várna, hogy következő varázslatát bemutathassa. Végre kinyitja szemét, fogja az egyik nyársat, és hegyével a szájába dugja. Keresztülerőlteti a nyársat arca egyik oldalán, míg csaknem egész hossza kiáll a képéből. S mintha nem volna megelégedve ezzel a meglehetősen borzalmas mutatvánnyal, megismétli olyképpen, hogy a másik nyársat arca másik oldalán döfi keresztül. Az undor és a bámulat vegyes érzelmei fognak el erre a látványra.
Amikor a bűvész úgy gondolja, hogy eleget láttam, egymás után kihúzza a nyársakat, és fölemelt kézzel köszönt. Lemegyek a tornác lépcsőjén, és közelről megvizsgálom az arcát. Pár jelentéktelen vércseppen és a bőrben látható két kicsiny lyukon kívül alig lehet észrevenni a sebhelyeket!
Az ember int, hogy foglaljak helyet ismét székemben. Amikor megint a tornácon ülök, a varázsló két vagy három percig nyugodtan ül, mintha összeszedné magát, újabb meglepő mutatványra készülődve.
Olyan nemtörődömséggel, mint ahogy valaki leszakít egy gombot a kabátjáról, a fakír a szeméhez emeli jobb kezét, megragadja jobb szemgolyóját, és lassanként kihúzza üregéből!
Megdöbbenve rezzenek össze.
Néhány pillanatnyi szünet után még jobban kihúzza látószervét, úgyhogy az arcán csüng, kilógó izmokon és ereken felfüggesztve.
Hányingerrel határos undor fog el erre a látványra.
Kényelmetlen érzésem nem is múlik el, míg vissza nem teszi szemgolyóját az üregébe.
Megelégeltem varázslatát, és néhány ezüst rúpiával jutalmazom. Megbízom a szolgát, kérdezze meg a fakírt, hajlandó-e megmagyarázni, hogy miként viszi véghez az ilyen anatómiai szörnyűségeket.
- Ígéret nem mondani, Mister, apa tanítani fiát csak. Csak család tudni.
Ellenkezése nem zavar meg. Elvégre az egész dolog inkább sebészek és orvosok vizsgálatát kívánja, semmint egy bolyongó íróét.
A fakír búcsúzó köszöntésre emeli kezeit, kimegy az udvar kapuján, és nem sokára eltűnik a poros úton.
* * *
A hullámverés csöndes moraja visszahangzik fülemben. Puriban vagyok. A bengáli öböl felől könnyű szél kellemes fuvallata legyint meg. A tengerpart egy elhagyatott részén sétálok, sárgás-fehér homok széles sávja nyúlik előttem, a látóhatárt csak a forró, remegő párán keresztül látom. A tenger folyékony zafír színekben pompázik.
Előhúzom zsebemből az órámat, vakítóan csillog a napsütésben. Visszafordulok a város felé, és egyenesen belesétálok egy megmagyarázhatatlan mutatványba, mely állandó talányként marad meg emlékezetemben.
Tarka öltözékű embert pillantok meg az összeverődött tömeg közepén. Turbánja és bő nadrágja elárulják a muzulmánt. Eszembe ötlik, hogy mit keres egy mohamedán ebben a kifejezetten hindu városban? A fickó fölkelti kíváncsiságomat és érdeklődésemet. Van egy kis szelídített majma, az is cifra, tarka színű ruhát visel. Az ember különböző mutatványokat végeztet vele, s a majom tévedhetetlenül, szinte már emberi értelemmel engedelmeskedik gazdája parancsainak.
Amikor a muzulmán észrevesz engem, odaszól valamit a majomnak, mire ez egyenesen keresztül ugrál a sokadalmon, és panaszos rikácsolással áll meg előttem. Leveszi kalapját, és elém nyújtja, mintha baksist kérne. Pénzdarabot dobok belé. A majom udvariasan meghajlik, furcsa bókot vág ki, aztán visszatér gazdájához.
Következő mutatványában bámulatos táncot jár, tökéletesen betartva a zene ütemét, amellyel gazdája kíséri, ócska harmonikát nyekergetve. A majom művészi kecsességgel és kitűnő ritmusérzékkel táncol, még egy embernek is becsületére válna.
Amikor a mutatvány véget ér, a turbános ember néhány szót intéz urdu nyelven segédjéhez - egy fiatal mohamedánhoz -, mire ez hozzám lép, és felszólít, hogy lépjek be a hátrébb álló sátorba, mert gazdája valami különlegeset akar mutatni nekem.
Mialatt a fiatalember künn marad, hogy a tolongó tömeget visszatartsa, belépek a sátorba a tarka ruhás emberrel. Benn észreveszem, hogy a sátor tulajdonképpen csak egy vászonkerítés, amelyet négy egyenesen letűzött rúdra erősítettek, teteje nincsen. Így éppoly jól lehet látni benn, mint odakünn. A középen egyszerű, könnyű faasztal áll.
A mutatványos vászoncsomagot bont ki, és több apró bábut szed elő, mindegyikük körülbelül öt centiméter magas. Fejük színes viaszból készült, és merev szalmaszál lábaik végén lapos kis vasgombok vannak. Az ember ekkor a kis figurákat az asztalra teszi, úgyhogy mindegyik fölegyenesedve áll vasgomb talpain. A mohamedán jó méternyire elhúzódik az asztaltól, és urdu nyelven parancsokat kezd osztogatni. Egy-két percen belül a bábuk megmozdulnak az asztalon, aztán táncra kerekednek.
A mester rövid pálcájával hadonászik, mint ahogy a karmester szokott vezényelni, s a színes kis figurák pontosan követik táncukban a mozdulatok ritmusát.
Végigtáncolnak az asztal felületén, de óvatosan elkerülik az asztallap szélét, nehogy leessenek. Ezt a meglepő mutatványt teljesen nappali világosságban, délután négy óra tájban látom. Csalafintaságot gyanítva, közelebb lépek az asztalhoz, és alaposan szemügyre veszem, sőt, még végighúzom karjaimat is a bábuk fölött, és az asztal alatt, fonalakat keresve, de nem találok semmi áruló jelet. Talán mégsem közönséges bűvésszel, hanem valami fakírral van dolgom?
Ez most jelekkel és szavakkal értésemre adja, hogy mutassak rá az asztal különböző pontjaira. Megteszem, mire a bábuk összetömörülnek, és együttesen pontosan abba az irányba táncolnak, amerre mutattam.
A varázsló végül egy rúpiát mutat, és mond valamit hozzá, amiből ösztönösen megértem, hogy ugyanolyan pénzdarabot kér tőlem. Kiveszek egyet a zsebemből, és az asztalra teszem. Az ezüstpénz csaknem abban a szempillantásban táncolni kezd, és keresztülugrál az asztalon a fakír felé. Amikor eléri az asztal túlsó szélét, lepottyan, és a bűvész lábához gurul, ott aztán egyszerre megállapodik. Amaz fölveszi, és elrakja, köszönete jeléül udvarias szelámmal fordulva felém.
Figyelemre méltó bűvészmutatványnak vagy igazi jóga-varázslatnak vagyok-e tanúja? Kételyeim nyilván arcomra vannak írva, mert a fakír behívja fiatal segédét. Ez megkérdezi tőlem, akarom-e mestere hatalmának további bizonyítékait is látni. Igenlően válaszolok, mire az ifjú odaadja az ócska harmonikát a fakírnak, aztán fölkér, hogy tegyem gyűrűmet az asztalra. Lehúzom ujjamról a gyűrűt, és engedelmeskedem. Ugyanaz a gyűrű, melyet Brahma, az Adjar folyó remetéje ajándékozott nekem búcsúzóul. A gyűrű arany karmait és zöldes kövét figyelem, mialatt a fakír néhány lépésre távolodik, és urdu nyelven parancsot ad parancs után. A gyűrű a fakír minden egyes szavára a levegőbe emelkedik és visszaesik! A fakír jobb keze megfelelő mozdulattal kíséri minden parancsszavát; bal keze a harmonikát fogja. Most játszani kezd a hangszeren, s a gyűrű bámuló szemem előtt táncolni kezd az asztalon a zene ütemére. A fakír nem közelített hozzá, nem is érintette meg. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt a rendkívüli mutatványt. Miként lehetséges ily titokzatos módon megmozdítani egy élettelen tárgyat, hogy szóbeli parancsoknak engedelmeskedjék?
Amikor a segéd visszaadja gyűrűmet, gondosan megvizsgálom, de semmiféle mesterkedésnek nyomát nem látom rajta.
A fakír megint kibontja vászonbatyuját. Ezúttal rozsdás, lapos vasdarabot szed ki belőle. Körülbelül hat-hét centiméter hosszú s két centiméter vastag lehet. Éppen az asztalra akarja tenni, amikor közbelépek, és megkérem a segédet, hogy megvizsgálhassam a vasdarabot. Nem tesznek ellenvetést, és én gondosan szemügyre veszem. Nincsen fonál erősítve hozzá. Visszaadom, aztán az asztalt vizsgálom meg alaposan, de semmi gyanúsat nem találok.
A vasdarab az asztal lapján nyugszik. A fakír egy vagy két percig erősen összedörzsöli két tenyerét. Aztán kissé előre hajlik, és kezeit néhány centiméterre a vasdarab fölé tartja. Figyelmesen nézem. Lassan visszafelé húzva kezeit, ujjaival még mindig a vasdarab felé mutatva és én meglepődve látom, hogy a rozsdás tárgy követi a kezét. Magától keresztülhalad az asztalon, párhuzamosan a fakír hátráló mozgásával. A fakír ujjai és a vasdarab közt úgy tizenkét centiméter távolság lehet. Amikor kezei az asztal széle fölé érnek, a vasdarab szintén megállapodik ott. Ismét kérem, hogy engedjék megvizsgálnom. Készséggel beleegyeznek. Azonnal fölkapom a vasat, de nem találok semmi gyanúsat rajta; közönséges ócskavas.
A fakír megismétli ugyanezt a mutatványt egy kis acélnyelű késsel.
Bőkezűen megjutalmazom a szokatlan mutatványokért, aztán megpróbálom kicsalni a magyarázatukat. A fakír annyi magyarázattal szolgál, hogy általában lényeges, hogy a használt tárgy vasból legyen, vagy legalábbis tartalmazzon vas alkatrészt is, mert a vas különleges szellemi sajátsággal rendelkezik; de ő már annyira tökéletesítette magát művészetében, hogy ugyanezt a mutatványt aranytárgyakkal is véghez tudja vinni.
Töröm a fejemet, hogy mi lehet a titka. Egyszerre csak eszembe jut, hogy ha egy hosszú vékony hajszálat a végén hurokkal látnának el, ezt rá lehetne csúsztatni a vasdarabra, és szinte láthatatlan maradna. De akkor visszaemlékezem a tényre, hogy amikor a gyűrűmet táncoltatta, a fakír mindkét kezét lefoglalta a harmonika, s több lépés távolságra állott. A segédet sem lehet cinkossággal vádolni, hiszen a sátor előtt állt künn, mialatt a bábuk táncoltak. Mindamellett, hogy próbára tegyem, megdicsérem a mestert, hogy milyen kitűnő bűvész és szemfényvesztő.
Homloka elborul és hevesen tiltakozik a feltevés ellen.
- Hát akkor micsoda? - erőltetem a kérdést.
- Igazi fakír vagyok - közli büszkén válaszát a segéd útján - mestere a... művészetének.
Az utolsó előtti szót, amely valami urdu név lehet, nem bírom megjegyezni. Elmondom neki, hogy mennyire érdekelnek ezek a dolgok.
- Tudom, észrevettem, még mielőtt a közelembe ért volna - hangzik a meglepő felelete. - Ezért hívtam önt a sátramba.
- Valóban?
- Úgy van. Ne higgye, hogy kapzsiságból gyűjtöm a pénzt. Azért teszem, mert szükségem van egy bizonyos összegre, hogy síremléket állítsak néhai mesteremnek. Ez a cél szívemen fekszik, és nem nyugszom addig, míg meg nem valósítom.
Megkérem, hogy mondjon el még egyet mást az életéből. Vonakodik, de végül enged.
- Tizenhárom éves koromban apám kecskenyáját őriztem. Egy napon sovány vezeklő jött falunkba. Olyan szikár volt, hogy szinte félelmet keltett, a csontok csaknem kibökték a bőrét. Egy éjszakára eledelt és tanyát kért; készséggel meg is kapta apámtól, aki mindig tisztelettel és megbecsüléssel bánt a szent emberekkel. De egyetlen éjszaka helyett a szent ember több mint egy évig nálunk maradt; családunk annyira megszerette, hogy apám ismételten kérte, vegye továbbra is igénybe vendégszeretetünket. Csodálatos ember volt, és mi hamar rájöttünk, hogy különös erőkkel rendelkezik. Egy este, amint egyszerű rizsből és főzelékből álló estebédünk mellett ültünk, több ízben figyelmesen megnézett engem, s én nem értettem, hogy mit akarhat. Másnap reggel kijött oda, ahol én a kecskéket legeltettem, és leült mellém.
- Fiam - mondotta -, volna kedved fakírrá lenni?
Nem voltam egészen tisztában azzal, hogy milyen lehet a fakírélet, de a velejáró szabadság és rendkívüliség nagy hatást tett reám, így hát azt feleltem, hogy szívesen lennék fakír. Az öreg beszélt szüleimmel, és azt mondta, hogy majd ha három évvel idősebb leszek, megint eljön, s akkor magával visz. Különös, de mindkét szülőm meghalt ezalatt, úgyhogy amikor a fakír visszatért, egészen szabad voltam, és vele mehettem. Attól fogva vándorolva jártuk az országot faluról falura; én a tanítványa voltam, ő pedig a mesterem. Mind az a csoda, amelyet ön ma itt látott, valójában tőle ered, mert ő tanított meg arra, hogyan kell véghezvinni ezeket a dolgokat.
- Könnyen meg lehet tanulni az ilyesmit? - kérdem.
A fakír nevet.
- Csak hosszú évek kemény igyekezete árán lehet elsajátítani ezeket az erőket.
Valahogyan az az érzésem, hogy a fakír története igaz. Megnyerő, őszinte embernek látszik. Noha természetemnél fogva kételkedő vagyok, kételyemet féken tartom.
Amint kibotorkálok a sátorból, bizonytalanul, hogy vajon nem valami rendkívüli álmot éltem-e át, a kellemes szellő felfrissít. Hallom a szél susogását a távoli kókuszfák sorában. Minél messzebbre jutok, annál hihetetlenebbnek tűnik föl előttem az, amit láttam. Szeretném valami csalafintasággal vádolni a fakírt, de érzem, hogy becsületes emberrel volt dolgom. De hogyan magyarázza meg az ember ezt a meglepő bűvészetet, amely látható érintkezés nélkül élettelen tárgyakat tud mozgásra késztetni? Nem bírom megérteni, hogyan változtathatná meg bárki is puszta szeszélyből a természeti törvényeket. Talán mégsem tudunk a dolgok mibenlétéről olyan sokat, mint ahogy véljük.
* * *
Puri India szent városainak egyike. Kolostorok és templomok leltek itt otthonra ősidők óta. Bizonyos évi ünnepek alkalmával zarándokok tódulnak a városba, hogy Dzsagannáth óriási szekerét segítsék végighúzni kétmérföldes útján. Megragadom az alkalmat, hogy a városon átvonuló szent embereket tanulmányozzam, s ennek eredményeképpen módosítanom kell korábbi előnytelen benyomásaimat.
Az egyik vándorló szent, aki eléggé érthetően töri az angolt, egészen kitűnő embernek bizonyul, amikor közelebbről megismerkedem vele. Innen jár a negyvenen, és bogyókból fűzött vékony láncot visel a nyakában. Elmondja, hogy zarándokútján szentélyről szentélyre, kolostorról kolostorra vándorol. Egyetlen szál köntöst visel, élelmét koldulással szerzi meg, s az a törekvése, hogy a Kelet és Dél legfontosabb szent helyeit végiglátogassa. Csekély alamizsnával támogatom. Viszonzásul ő egy tamil nyelven nyomtatott kis könyvet mutat nekem. Ez annyira sárgult és viharvert, hogy legalább száz esztendőre becsülöm. Több furcsa fametszet van benne. A zarándok lassan és gondosan kivág belőle két képet, és nekem ajándékozza ezeket.
Mulatságosabb a találkozásom az "irodalmi" szádhuval, ahogy elneveztem. Egy reggel a parti homokban ülök, Omar Khajjám rózsaillatú sorait olvasva. A Rubaiját költeménye mindig lenyűgöz, de amióta egy fiatal perzsa író beavatott a mű mélyebb értelmébe, fokozott élvezetet találok benne, amint a versek mámorító borát szürcsölöm. Annyira elbűvöl a költemény, hogy egészen belémerülök, s talán ez az oka, hogy nem veszem észre a homokparton felém közeledő alakot. Csak amikor tekintetemet fölemelem a nyomtatott oldalakról, pillantom meg a váratlan látogatót, aki már keresztbevetett lábain ül mellettem.
A szent emberek sárga köntösét viseli, vándorbotját és kis vászonmotyóját maga mellé tette a földre. A kis köteg szélén könyveket látok kikandikálni.
- Bocsásson meg, uram - szól az idegen kitűnő angolsággal, amint bemutatkozik -, de én is az önök irodalmának tanulója vagyok.
Kezdi kibontogatni a köteget takaró kendő csomóját.
- Kérem, uram, ne nehezteljen rám. Nem bírtam ellenállni, hogy beszéljek önnel.
- Neheztelni? Egyáltalán nem! - mosolygok reá.
- Ön turista?
- Az már aligha.
- De ön még nem régóta van a mi országunkban?
Rábólintok.
A szent ember kinyitja batyuját, és három, vászonba kötött, kopott födelű, szakadozott sarkú könyvet, néhány fűzött röpiratot és egy csomó írópapirost szed elő.
- Látja, uram, itt vannak Lord Macaulay "Tanulmányai". Remek irodalmi stílus, uram, micsoda nagy elme - de micsoda materialista!
No, gondolom magamban, kezdő irodalmi kritikusba botlottam.
- Ez a könyv itt a "Két város regéje", Charles Dickenstől. Micsoda érzés, micsoda könnyfakasztó pátosz, uram!
Ezek után a szent ember sebtében összecsomagolja kincseit, aztán megint hozzám fordul.
- Nem tart tolakodónak, uram, ha megkérdezem, hogy mi a címe annak a könyvnek, amelyet olvas?
- Khajjám könyvét olvasom.
- Khajjám? Nem hallottam róla. Talán egy új regényíró?
A kérdés megnevettet.
- Dehogy... költő.
Rövid szünet következik.
- Ön nagyon szeret kérdezősködni - jegyzem meg. - Talán alamizsnát akar?
- Nem pénzért jöttem ide, uram - felel lassú szóval.
- Inkább azt akarom, jobban mondva remélem, hogy ön megajándékoz engem egy könyvvel. Tudja, nagyon szeretek olvasni.
- Jól van, kap egy könyvet. Amikor hazatérek szállásomra, elkísérhet, és majd találok valami lassan folydogáló, kora viktoriánus regényt, amely bizonyára tetszeni fog önnek.
- Fogadja mély hálámat, uram.
- Várjon egy percig. Mielőtt megkapná a könyvet, szeretnék kérdezni valamit. Mi az a harmadik könyv a batyujában?
- Óh, uram! Ez egészen érdektelen kötet.
- Lehetséges. De azért szeretném tudni a címét.
- Említésre sem érdemes, uram.
- Meg akarja kapni a könyvet, amelyet ígértem?
Emberem mintha kissé meg volna ijedve.
- Nagyon szeretném, uram. Ha annyira erőlteti, hát megmondom. Címe: "Mammonizmus és materializmus - a Nyugat leleplezése", egy hindu kritikus írta.
Felháborodást tettetek:
- Ohó! Szóval ön ilyesféle irodalmat tanulmányoz?
- A városban kaptam egy kereskedőtől - mentegetőzik gyönge, szabadkozó hangon.
- Lássam csak!
Végigfutok az ütött-kopott könyv fejezetcímein, s itt-ott elolvasok egy-egy oldalt. Szónokló stílusban írta valami bengáli, és Kalkuttában adták ki - bizonyosan a szerző költségén. A neve után biggyesztett két egyetemi rendfokozat tekintélyére támaszkodva, de tárgyának minden első kézből való ismerete nélkül, nevetséges módon írja le a szerző Európát és Amerikát, mint valami új poklot, amely tele van szenvedéssel és sötétséggel, agyongyötört osztályokkal és aljas gyönyörök közt élő szibarita plutokratákkal.
Megjegyzés nélkül adom vissza a könyvet. A szent ember gyorsan elrakja, és az egyik röpiratot veszi elő.
- Ez itt egy indiai szent rövid életrajzát tartalmazza, de bengáli nyelven van nyomtatva - magyarázza.
- Mondja csak... egyetért ön a "Mammonizmus" írójával? - kérdezem.
- Egy kicsit, uram, csak egészen kicsit! Az a vágyam, hogy majd egyszer bejárom a Nyugatot; akkor majd a magam szemével láthatok mindent.
- És mit akar ön művelni ott?
- Előadásokat fogok tartani, hogy az emberek sötét szellemébe világosságot árasszak. Szeretnék a nagy Szvámi Vivékánanda nyomdokaiba lépni, aki oly meggyőző beszédeket tartott az önök országainak nagyvárosaiban. Milyen kár, hogy olyan fiatalon hunyt el! Micsoda arany nyelv halt meg vele!
- Nohát, maga nagyon furcsa szent ember - jegyzem meg.
Mutatóujját az orra oldalára teszi, és mindentudó arckifejezést öltve így válaszol:
- A Nagy Játékmester színpada készen áll. Mi emberek volnánk a színészek, akik belépünk a színpadra, és elhagyjuk ismét, mint azt az önök világhírű Shakespeare-je mondja.
* * *
Rájövök, hogy India szentjei ugyancsak vegyes társaságot alkotnak. Sokan közülük jó, ártalmatlan emberek, noha mintha kissé vérszegények volnának az erő vagy bölcsesség szempontjából. Mások vagy nem állották meg helyüket a világi életben, vagy egyszerűen csak a megélhetésnek könnyű módját választották. Egyike az ilyen embereknek közeledik hozzám, és baksist kér. Csapzott haja, hamuval bekent teste és gazfickóra valló arca visszataszítóvá teszik. Elhatározom, hogy nem hederítek kérelmére, ha egyébért nem is, csak hogy lássam, miképpen viselkedik. Ellenállásom csupán fokozza erőszakosságát. Amikor végül új fogással próbálkozik, és el akarja adni nekem bogyókból fűzött olvasóját - ezt a piszkosnak látszó tárgyat, amelynek a lehetetlen árról ítélve nagy jelentőséget tulajdonít -, rászólok, hogy menjen a dolgára.
Ritkábbak azok a balga vezeklők, akik nyilvánosan mutogatják önkínzó igyekezeteiket. Az embernek, aki fölfelé nyújtja karját, míg körmei félméter hosszúra is megnőnek, méltó társa az a másik, aki éveken át féllábon áll. Hogy mit remélnek nyerni ezzel az ellenszenves produkcióval - eltekintve a néhány garastól, amelyet az emberek alamizsnás szilkéjükbe dobnak - nem könnyű megállapítani.
Némelyikük, úgy látszik, egészen nyíltan valami sötét boszorkányságot művel. Ezek India kezdetleges népi varázslói, és rendesen a falvakban dolgoznak. Csekély díjazásért hajlandók kárt tenni az ember ellenségében, eltenni láb alól a megunt feleséget vagy megtisztogatni az utat a törekvők számára azzal, hogy vetélytársukat valami titokzatos betegséggel sújtják. Sötét és megdöbbentő történeteket lehet hallani a fekete mágiának ezekről a mestereiről. Mindamellett ők is a jógi vagy fakír nevével büszkélkednek.
Hátravan még a szent embereknek egy kis, művelt csoportja. Ezek hosszú évek fáradságos keresgélésére ítélik magukat, éveken át keserves önmegtartóztatásban élnek, számkivetve a szervezett társadalom szabályozott világából, mert az igazság felkutatására indultak útnak. Él bennük az ösztön, amely azt mondja - helyesen vagy tévesen -, hogy elérni az igazságot annyit tesz, mint elérni a tartós boldogságot. Lehetnek kételyeink az indiaiak világot megtagadó vallásos, szokványos törekvése felől, amely az ilyen keresésre ösztönzi őket, de maga az ösztönző érzés, amelyet követnek, kevéssé vonható kétségbe.
Az átlagos nyugati embernek nincs ideje az ilyen keresésre. Jó kifogása van arra, hogy az általános közöny álláspontját tegye magáévá, mert tudja, hogy ha tévelyeg, akkor egy egész világrész társaságában tévelyeg. Hiszen a mai kételkedő kor az igazság keresését semmibe veszi, mialatt erejét komoly igyekezettel olyan dolgok hajszolására fordítja, amelyeket legjobb pillanatainkban értékteleneknek ismerünk fel. Valahogyan sohasem ötlik eszünkbe, hogy az a néhány ember, aki életét az élet igazi értelmének szenvedélyes keresésével tölti, bizonyára helyesebb véleményt tud alkotni a mulandó órák problémáiról, mint azok, akik erejüket és érdeklődésüket egész tucat különböző tárgyra fordítják, és talán soha egyetlen gondolatot sem szenteltek az igazság fölfedezésének.
Egykor régen Nyugatról egy férfi jött a pandzsábi síkságra, más feladattal, mint én, de néhány ember, akivel ott találkozott, egészen váratlan irányba terelte érdeklődését, míg végül veszedelmesen közel jutott ahhoz, hogy eredeti céljáról egészen elfeledkezzék. Nagy Sándor a magáénál nagyobb országot keresett, hogy alávesse jogarának. Mint katona jött, de kevés hiányzott ahhoz, hogy mint bölcs végezze.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy milyen gondolatok járhattak Nagy Sándor agyában, amidőn hazafelé hajtotta harci szekerét a égfödte hegyeken és fölrepedezett sivatagokon keresztül. Nem nehéz fölismerni, hogy a macedón királynak, aki az Indiában talált bölcsek és jógik igézete alá került, sokszor napokon át mohón kérdezgette őket, és lelkesen vitatkozott velük bölcseletük felől, csak még néhány évet kellett volna töltenie körükben, hogy a Nyugatot egészen új politikai irányokkal lepje meg.
A mai szent emberek soraiban is van még egynéhány olyan bölcs, aki sokkal hozzájárul az Indiában még meglévő eszmeiség és szellemiség fenntartásához. Lehet, hogy a nemkívánatos elemek túlsúlyban vannak; ha így áll a dolog, ez csak az idő elfajulásra vezető hatásának tudható be, de nem szabad, hogy elvakítson bennünket, hogy ne lássuk meg az értékes maradékot, amely annál fényesebben ragyog. Olyan sokféle emberrel találkozunk Indiában, hogy nem ajánlatos egy kalap alá véve címkével ellátni az egész népet, akár dicsérő, akár rosszalló értelemben. Megértem a városok ifjonti lázban égő diákjait, akik arról igyekeznek meggyőzni, hogy az "élősdi" szentek kiirtása nagy áldást fog jelenteni Indiának. De éppúgy megértem azokat a belátóbb elméket, a csöndesebb városokban lakó, években érettebb embereket, akik azt állítják, hogy ha az indiai társadalom nem bírja többé eltartani szent embereit, akkor pusztulásra van ítélve.
A kérdés Indiára nézve nagy fontosságú más tekintetben is, mert a gazdasági bajok bizonyos újraértékeléseket tesznek kényszerítően szükségessé. A szent ember nem tölt be semmiféle olyan tevékenységet, amely az országra nézve gazdasági szempontból hasznot hajtana. Tudatlan és tanulatlan emberek rajai vándorolnak át a falvakon, és keresik föl bizonyos városok időnként ismétlődő vallásos ünnepségeit. A gyermekek mumust látnak bennük, míg a felnőttek többnyire alkalmatlankodó koldusoknak tekintik őket. Terhet jelentenek a társadalomra nézve, mert nem adnak semmit annak ellenében, amit kapnak. De azért mégis vannak köztük igazán nemes, magasrendű emberek, akik otthagyták szép állásukat vagy lemondtak birtokukról, vagyonukról, hogy hontalanná válva Istent keressék. Amerre csak járnak, arra törekszenek, hogy fölemeljék, jobbá tegyék azokat, akikkel kapcsolatba kerülnek. Ha a jellem számít valamit, akkor az az igyekezetük, hogy önmagukat és másokat nemesebbé, magasabb rendűvé tegyék, mindenesetre megéri azt a darab kenyeret vagy maroknyi rizst, amit adnak nekik. Végeredményben is annyit mondhatunk, hogy le kell kaparnunk az emberről a szellemi mázat, mert csak így állapíthatjuk meg: haszontalan csalóval vagy igazi, Istent kereső vándorral van-e dolgunk, s csak így becsülhetjük meg valóságos érdeme szerint.
* * *
Az éjszaka fekete köpönyege ráborul a Föld széles vállaira, míg én a régi Kalkutta keskeny, túlzsúfolt sikátoraiban kalandozom.
Emlékezetemben még mindig kísért a reggel látott riasztó kép. Amikor vonatunk bepöfögött a Haura állomásra, a mozdony ijesztő szállítmányt cipelt a lökhárítóját. A vonal mérföldeken át veszedelmes dzsungelen visz keresztül, ahol szabadon járnak-kelnek a fejedelmi párducok. Mozdonyunk az éj folyamán elütött és nyomban megölt egy párducot, és a szétroncsolt tetemet magával vitte az állomásig. A vadállat széttépett, cafatokra szaggatott húsát csak nehezen tudták letisztogatni a vasalkatrészekről.
Hanem a száguldó vonaton sikerült újabb fonalat fölvennem, amely keresésemben tovább vezethet. Vonatunk, mint az indiai fővonalakon általában, zsúfolásig megtelt. A szakaszban, ahol szerencsésen fekvőhelyet kaptam, vegyes társaság utazik. Olyan nyíltan tárgyalják meg ügyeiket, hogy az ember mihamar tisztában van, mifélék és kicsodák. Van köztük az Iszlámnak egy tiszteletreméltó híve, ez hosszú, nyaka körül begombolt fekete selyemköntöst visel. Gyér hajú fején arannyal hímzett kerek fekete sapka ül. Fehér pizsamanadrág van rajta, lábbelije pedig művészi befejezése öltözékének, mert vörös és zöld fonállal készült hímzés díszíti. Velünk utazik még egy hernyó-szemöldökű maráthi Nyugat-Indiából; aztán egy aranyturbános márvári, aki pénzkölcsönzéssel foglalkozik, mint legtöbb fajtársa; meg egy kövér, déli brahman ügyvéd. Mind meglehetősen jómódú lehet, mert szolgák kíséretében utaznak, akik minden megállóhelyen kiugrálnak harmadosztályú fülkéikből, hogy gazdájuk hogyléte felől kérdezősködjenek, és esetleges parancsait teljesítsék.
A mohamedán egyetlen pillantást vet felém, lehunyja szemét, és mély álomba merül. A maráthi a márvárival beszélget. A brahman nemrég szállt be, még nem érzi magát otthonosan köztünk.
Éppen beszélgető hangulatban vagyok, de nincs kivel társalognom. A Nyugatot a Kelettől elválasztó korlát mintha elzárna a többiektől. Így hát felvidulok, amikor a brahman előszed egy könyvet, amelynek angol címét - Rámakrisna élete - akarva-nem akarva meglátom, akkora betűkkel nyomtatták a fedelére. Megragadom az alkalmat, és beszédbe elegyedem a brahmannal. Valakitől már hallottam, hogy ez a Rámakrisna az utolsó Risi, az emberfölötti szellemiség utolsó nagy képviselője volt. Ezt megemlítem útitársam előtt, s ő készséggel kap rajta. Bölcseleti beszélgetés magaslataiba emelkedünk, majd ismét alászállva, az indiai élet kevésbé nagyszerű oldalaira fordítjuk aszót.
Valahányszor a brahman kimondja a Risi nevét, hangjában szeretet és áhítat csendül meg, szeme felcsillan. A rég elhunyt bölcs iránt érzett hódolatának őszintesége kétségbevonhatatlan. Két órán belül tudom, hogy a brahmannak van egy mestere, aki egyike a nagy Rámakrisna még élő néhány tanítványának. Mestere közel nyolcvanesztendős, és nem valami világtól félreeső helyen, hanem Kalkutta indiai városrészének kellős közepén lakik.
Természetesen elkérem a címét, s meg is kapom.
- Nincs szüksége más ajánlásra, mint saját vágyára, hogy megismerje mesteremet - mondja az ügyvéd.
Így hát most itt vagyok Kalkuttában és Mahászaja mesternek, Rámakrisna idős tanítványának házát keresem.
Áthaladok egy nyílt udvaron, amely az utcához csatlakozik, s a nagy, ócska ház belsejébe vezető lépcsőhöz érek. Sötét lépcsőházban megyek fölfelé, és a legfelső emeleten alacsony ajtón lépek be. Kis szobába jutok, amely a ház lapos tetőerkélyére nyílik. Két fala mentén alacsony kerevetek állanak. Egy lámpán és egy rakás könyvön kívül a szoba üres. Fiatalember lép be, és megkér, hogy várjak, míg mestere a földszintről feljön.
Tíz perc múlik el. Hallom, hogy valaki odalenn kimegy a szobából, és a lépcsőn felfelé indul. Abban a szempillantásban valami bizsergető érzés jelentkezik a fejemben, s egyszerre eszembe ötlik, hogy az odalenn lévő ember rám irányította gondolatát. Hallom a lépteit, amint a lépcsőn fölfelé közeledik. Igen lassan halad, s amidőn végtére belép a szobába, nem kell, hogy bárki is megmondja a nevét. Olyan, mint valami bibliabeli tiszteletreméltó pátriárka, mintha a mózesi idők valamelyik alakja öltött volna testet. Ez a kopasz fejű, hosszú fehér szakállú, fehér bajuszú, komoly arckifejezésű, nagy gondolkozó szemű öreg ember, akinek a vállát kissé meghajlítja a világi lét nyolcvan esztendejének súlya, nem lehet más, mint Mahászaja mester.
Helyet foglal az egyik kereveten, aztán felém fordítja arcát. Komoly, eszes kifejezése azonnal megérteti velem, hogy itt nem lehet helye semmiféle könnyű gúnynak, szellemeskedő tréfálkozásnak vagy annak a nyers cinizmusnak és sötét kételkedésnek, amely időnként árnyékként borul lelkemre. Jelleme, Istenbe vetett tökéletes hite és nemes életfelfogása nyilvánvalóan leolvasható arcáról.
Tökéletes angol kiejtéssel szól hozzám:
- Isten hozta, szívesen látjuk!
Közelebb hív, és hellyel kínál a kereveten, amelyen ő is ül. Pár pillanatig kezében tartja kezemet. Illőnek vélem, hogy bemutatkozzam, és elmondjam, mi járatban vagyok. Amikor befejeztem, ismét barátságosan megszorítja kezemet, és így beszél:
- Magasabb rendű hatalom késztette önt arra, hogy Indiába jöjjön, s ez kapcsolatba hozza önt a mi földünk szent embereivel. Mindezek mögött igazi cél rejlik, és a jövő minden bizonnyal fel fogja ezt tárni. Várjon türelemmel.
- Elmondana egyet-mást mesteréről, Rámakrisnáról?
- Ó, ez olyan tárgy, amelyről legszívesebben beszélek! Idestova fél évszázad telt el azóta, hogy ő elhagyott bennünket, de áldott emléke örökkön velem van, mindig üdén, élénken virul szívemben. Huszonhét éves voltam, amikor találkoztam vele, és életének utolsó öt éve alatt állandóan körében tartózkodtam. Ennek eredményeképpen tökéletesen megváltoztam, az élettel szemben elfoglalt egész magatartásom teljességgel átalakult. Ilyen volt Rámakrisnának, ennek az istenembernek a különleges hatása. Mindenkit alávetett szellemi igézetének, aki csak meglátogatta. A szó szoros értelmében mindenkit megbűvölt, elragadott. Még az anyagias gondolkodású emberek is, akik azért jöttek hozzá, hogy gúnyt űzzenek belőle, elnémultak színe előtt.
- De hogyan érezhetnek az ilyen emberek becsülést a szellemiség iránt, ha ebben maguktól sem hisznek? - vetem közbe némi kételkedéssel.
Mahászaja ajka könnyű mosolyra húzódik:
- Ketten paprikát ízlelnek. Az egyik nem ismeri e fűszer nevét, talán még nem is látta soha azelőtt. A másik jól ismeri és azonnal tudja, hogy mi az. Vajon azért nem egyformán érzik-e a paprika ízét mindketten? Nem fogja-e csípni a fűszer mindkettejük nyelvét? Az, hogy nem ismerték Rámakrisna szellemi nagyságát, nem gátolhatta az anyagias gondolkozásúakat abban, hogy "ízleljék" azt a sugárzó szellemi légkört, amely Rámakrisna lényéből áradt.
- Tehát igazán a szellemiség nagyja volt?
- Az. És hitem szerint még sokkal több ennél. Rámakrisna egyszerű ember volt, nem tudott írni-olvasni, nem részesült neveltetésben - annyira írástudatlan volt, hogy még a saját nevét sem tudta lejegyezni. Alázatos külsejű volt és életmódjában még alázatosabb, s mégis, az akkori India legműveltebb és legtanultabb emberei közül nem egy mély odaadással vetette magát alá befolyásának. Meg kellett hajolniuk hatalmas szellemiségének ereje előtt, mert ez annyira valóságos volt, hogy szinte kézzelfoghatóan érezhetővé vált. Azt tanította nekünk, hogy a dölyf, gazdagság, birtok, világi dicsőség, világi állás mind csak semmiség a szellemiséghez képest, valójában nem egyebek röpke káprázatoknál, melyek rászedik az embert. Ó, azok a csodálatos napik! Mesterem gyakran önkívületbe merült, s ez oly nyilvánvalóan isteni természetű állapot volt, hogy mi, akik körülötte összegyűltünk, inkább Istennek éreztük őt, semmint embernek. Benne is megvolt az a sajátságos képesség, hogy egyszerű érintésével hasonló állapotot idézzen elő tanítványainál; ebben az elragadtatott állapotban közvetlenül, szemtől-szembe megláthatták Isten misztériumát. De hadd mondom el, hogyan hatott énrám.
Engem nyugati szellemben neveltek és taníttattak. Fejem tele volt büszkeséggel, hogy milyen eszes vagyok. Kalkuttai kollégiumokban tanítottam, mint az angol irodalom, történelem, és közgazdaság tanára. Rámakrisna a daksinésvari templomban lakott, a folyón fölfelé néhány mérföldnyire Kalkuttától. Ott láttam meg legelőször egy feledhetetlen tavaszi napon, és hallgattam egyszerű szavait azokról a szellemi eszmékről, amelyeket a maga tapasztalásán keresztül ismert meg. Gyönge kísérletet tettem arra, hogy vitába szálljak vele, de szent mivoltának hatása mihamar elnémított, mert ez a hatás leírhatatlanul mély volt. Újra meg újra felkerestem, nem bírtam sokáig távol maradni ettől a szegény, alázatos, de isteni személytől, míg egy napon Rámakrisna tréfálkozva megjegyezte: "Egyszer egy pávának négy órakor ópiumot adtak. Másnap pontosan ugyanabban az időben ismét megjelent. Az ópium hatása alá került, és eljött, hogy újra részesüljön benne." Ez, képletesen szólva, igaz volt. Sohasem részesültem olyan boldogító élményekben, mint amikor Rámakrisna közelében tartózkodtam, lehet-e hát csodálni, ha újra meg újra visszatértem hozzá? S így egyikévé lettem legbizalmasabb tanítványainak, akiket megkülönböztetett az alkalmi látogatóktól. Egy napon a mester így szólt hozzám: "A szemeidben, homlokodon és arcodon látható jelekről felismerem, hogy jógi vagy. Végezzed hát minden munkádat továbbra is, de gondolj állandóan Istenre. Szolgálj mindeneket úgy, mintha feleséged, gyermeked, apád és anyád volnának. A teknősbéka erre-arra úszik a tó vizében, de gondolata ott időzik, ahová a parton a tojásait rakta. Így végezzed te is a világ munkáját, de gondolatod időzzék mindenkor Istennél."
Amikor aztán mesterünk eltávozott, s legtöbb tanítványa önként elfordult a világtól, felöltötték a sárga köntöst, és életüket arra szentelték, hogy Rámakrisna tanításait elterjesszék egész Indiában, én nem adtam föl hivatásomat, hanem folytattam oktatói munkásságomat. Mindamellett oly erős volt az elhatározásom, hogy nem tartozzam a világba, noha benne munkálkodom, hogy éjnek idején olykor kimentem a Szenátus előtti térségre, s a város hajléktalan koldusai közt aludtam, akik rendesen ott töltötték az éjszakákat. Ez legalább egy időre azt az érzést keltette bennem, hogy magam is nincstelen, szegény ember vagyok.
Rámakrisna eltávozott, de ha ön bejárja Indiát, láthatja majd jeleit annak a szociális, emberbaráti, egészségügyi és népnevelő munkának, amely az egész országban végbemegy Rámakrisna egykori tanítványainak ösztönzésére, akik - sajnos - legnagyobbrészt már maguk is eltávoztak. De amit nem láthat meg könnyen, az a megváltozott szívek és újjáalakult életek nagy számában áll, s ezt szintén annak a csodálatos embernek a hatására lehet visszavezetni. Mert tanítása továbbszállott tanítványról tanítványra, akik tőlük telhetően széles körben terjesztették azt. S nekem az a kivételes szerencse jutott osztályrészemül, hogy mesterem sok mondását följegyezhettem bengáli nyelven; ezeknek nyomtatott gyűjteménye minden bengáli házban otthonossá vált, míg fordításuk egész Indiában elterjedt. Így láthatja, hogy Rámakrisna hatása tanítványainak kis körén túl is messzire szétágazott.
Mahászaja befejezi hosszú elbeszélését. És szótlanul ül. Ismét arcára nézek, és meglep ennek színe és jellege, mely nem vall hindura. Megint Kisázsiára kell gondolnom, arra az országra, ahol Izrael fiai találtak rövid pihenőt sok viszontagságuk után. Megjelenik képzeletemben Mahászaja képe, amint próféta alakjában szól ehhez a néphez. Milyen nemes és méltóságteljes a megjelenése! Jósága, becsületessége, erénye, áhítata és őszintesége egészen átlátszó. Megvan benne az olyan ember önérzete, aki egy hosszú életen át minden tekintetben a lelkiismerete szavának engedelmeskedett.
- Szeretném tudni, vajon mit szólna Rámakrisna az olyan emberhez, aki nem tud egyedül a hitből élni, hanem eszét és értelmét is ki akarja elégíteni? - mormogom kérdőn.
- Azt mondaná neki, hogy imádkozzék. Az ima roppant nagy erő. Rámakrisna maga is imában kérte Istent, hogy szellemiségre hajló embereket küldjön neki, és nem sokkal azután csakugyan eljöttek azok, akik később tanítványaivá váltak.
- De mit tegyen az, aki még sohasem imádkozott?
- Az ima a végső menedék. Ez a legutolsó mentsvára az embernek. Az ima segíthet, amikor az értelem felmondja a szolgálatot.
- De hátha valaki azt mondaná önnek, hogy az imádkozás nem felel meg a természetének. Milyen tanácsot adna ön neki? - erőltetem a kérdést.
- Keresse gyakran az igazán szent emberek társaságát, akik valóban szellemi élmények részeseivé váltak. Az ilyenekkel való állandó kapcsolat segítségére lesz abban, hogy rejlő szellemiségét felszínre hozza. A magasabbrendű emberek isteni célok felé irányítják elménket és akaratunkat. Mindenekfölött élénk vágyat ébresztenek a szellemi élet iránt. Ezért az ilyen emberek társasága az első lépések idején nagyon fontos, és gyakran az utolsó lépésnél is lényeges, mint ahogyan Rámakrisna szokta volt mondani.
Így beszélgetünk magasrendű és szent dolgokról, arról, hogy az ember sehol sem találhat békét, egyedül az Örök Jóban.
Közben újabb látogatók érkeznek, míg a szerény szoba megtelik indiaiakkal, Mahászaja mester tanítványaival. Esténként fölkapaszkodnak a négyemeletes ház lépcsőjén, hogy figyelmesen csüngjenek tanítójuk minden szaván.
Egy időre én is csatlakozom hozzájuk. Minden este eljövök, nem annyira azért, hogy Mahászaja ájtatos szavait hallgassam, mint azért, hogy lényének szellemi verőfényében sütkérezzem. Személyének légköre enyhítő és szépséges, szelíd és szeretetteljes; ő megtalált valami benső üdvösséget, s ennek kisugárzása szinte kézzelfogható. Sokszor elfelejtem szavait, de nem felejthetem el áldott személyiségét. Az , ami őt újra meg újra Rámakrisna felé vonzotta, mintha engem is Mahászajához vonzana és kezdem megérteni, milyen hatalmas lehetett a mester hatása, ha a tanítványa ennyire lenyűgöz engem.
Amidőn utolsó esténk elérkezik, megfeledkezem az idő múlásáról, amint boldog hangulatban ülök mellette a kereveten. Óra óra után szállt el, beszélgetésünket nem szakította meg a hallgatás szünete, de végül mégis elhallgatunk, s ekkor a jó mester kézenfog és kivezet házának tetőerkélyére, ahol a tiszta holdfény a körben elhelyezett cserepekben álló, nagy növényekre hull. Odalenn Kalkutta házaiból ezer fény csillan elő.
Teljes holdtölte van. Mahászaja felmutat a Hold kerek arcára, aztán rövid ideig szótlan imába merül. Türelmesen várakozom oldalán, amíg befejezi. Felém fordul, áldásra emeli kezét, könnyedén megérinti fejemet.
Alázatosan meghajlom ez előtt az angyalhoz fogható ember előtt, bármennyire vallástalan vagyok is. Néhány pillanatig csönd van, majd halk szóval így beszél:
- Feladatom immár végéhez közeledik. Ez a test kevés híján elvégezte azt, amiért Isten ide küldötte. Fogadja áldásomat, mielőtt eltávozom.[12]
Ez a jelenet erősen megindított. Száműzöm az alvás gondolatát, és az utcákon csatangolok. Amikor jó sokára egy nagy mecsethez érek és hallom az ünnepélyes éneket - "Isten nagy, Isten hatalmas!" - amint belezeng az éjfél csöndjébe, arra gondolok, hogy ha valaki megszabadíthatna az értelmi kételkedéstől, amely annyira hozzám tapad, s az egyszerű hit élete felé irányíthatna, akkor az kétségkívül csak Mahászaja mester lehet.
* * *
- Már nem találkozhat vele. Talán a sors akarta, hogy ne találkozzanak. Ki tudja?
A beszélő dr. Bandjopádhja, az egyik kalkuttai kórház főorvosa. Egyike a város legkiválóbb sebészeinek; keze hatezer műtétet vitt véghez; neve után a címek és rendfokozatok egész sora következik; s én sok élvezetet találtam abban, hogy vele együtt gondosan és kritikusan vizsgálat alá vessem a testen való uralom jógájáról szerzett néhány ismeretemet, amelyeket itt-ott fölszedtem. Tudományos képzettsége az orvostanban és szakértő tájékozottsága az anatómiában hasznos segítségnek bizonyult abban az igyekezetemben, hogy a jóga mibenlétét merőben ésszerű alapokra helyezzem.
- Úgyszólván semmit sem tudok a jógáról - vallja be az orvos. - Amit most öntől hallottam, számomra egészen új. Soha még csak nem is találkoztam jógival, azaz igazi jógival, kivéve Naraszingha Szvámit, aki nemrég Kalkuttában járt.
Azonnal érdeklődöm holléte felől, de elkedvetlenítő választ kapok.
- Naraszingha Szvámi betoppant Kalkuttába, nagy feltűnést keltett, aztán megint elment, nem tudom, hová. Úgy hallottam, hogy mielőtt idejött volna, az ország belsejében élt visszavonulva, s meglehet, hogy visszatért oda.
Szeretném tudni, mi történt.
- Egy ideig az egész város róla beszélt. Dr. Neoghi, a kalkuttai egyetem vegytantanára fedezte föl egy vagy két hónappal azelőtt Madhupurban. A jógi dr. Neoghi szeme láttára felnyalt néhány csöpp mérgező hatású savat, azonkívül izzó parazsat is vett a szájába, s ott tartotta, amíg meg nem szűnt izzani. A doktorban felébredt az érdeklődés, és rábeszélte a jógit, hogy jöjjön Kalkuttába. Az egyetem nyilvános előadást rendezett, hogy Naraszingha Szvámi bemutathassa képességeit egy kizárólag tudósokból és orvosokból álló közönség előtt. Én is a meghívottak közt voltam. Az előadást a Presidency College fizikai bemutatótermében tartották. Meglehetősen kritikus társaság volt együtt, s ön tudja, hogy magam is kevés érdeklődést tanúsítottam a vallás, a jóga és más hasonló dolgok iránt, mert figyelmemet tudományos munkám foglalta le. A jógi a bemutatóterem közepén állt, mi mérgeket nyújtottunk neki, amelyeket a kollégium laboratóriumi készletéből vettünk elő. Először is egy üveg kénsavat adtunk a kezébe. Ebből néhány cseppet a tenyerébe töltött, aztán felnyalta. Most erős karbonsavat kapott, és azt is felnyalta. Próbára tettük ciánkálival, ezzel a halálos méreggel, de ő lenyelte, és még a hajaszála sem görbült meg tőle! A teljesítmény meglepő, mi több, hihetetlen volt, de el kellett fogadnunk, hiszen saját szemünkkel láttuk. Elegendő ciánkálit vett magához, hogy az három perc alatt akár három embert is elpusztítson, s mégis mosolyogva, szemmel láthatólag baj nélkül állt előttünk. Ezután egy vastag üvegből készült palackot összetörtek, és az üvegcserepeket porrá zúzták össze. Naraszingha Szvámi lenyelte ezt a port, amelynek lassan ölő hatása van. Három órával azután, hogy ezt a különös vacsorát elfogyasztotta, az egyik kalkuttai orvostársunk gyomormosást alkalmazott a jógin, és kiszivattyúzta gyomrának tartalmát. A mérgek még ott voltak. És más a porrá tört üveget is megtalálták a székletében. A vizsgálat alaposságához nem férhet kétség. A kénsav roncsoló hatását egy rézpénzen előbb kipróbálták. A bemutatáson jelen volt Sir. C. V. Raman, a híres Nobel-díjas tudós, aki a bemutatást olyképpen jellemezte, hogy az valóságos kihívás a modern tudománnyal szemben. Amikor megkérdeztük Naraszingha Szvámit, hogyan tud ilyen dolgokat véghezvinni a testével, azt mondotta, hogy mihelyt visszatér otthonába, a jóga önkívületi állapotába merül, és szellemének erős összpontosításával ellenhatást fejt ki a mérgek halálos hatásával szemben.
- Meg tudja mindezt magyarázni az orvostudomány szempontjából?
A doktor a fejét rázza.
- Nem, nem tudom megmagyarázni. Az eset egészen érthetetlen előttem.
Hazatérve előkeresem egyik bőröndömből azt a jegyzőkönyvecskémet, amelybe Brahmával, az adjari jógival folytatott beszélgetéseimet írtam volt le. Sebtében átforgatom a lapokat, míg végre ráakadok erre a följegyzésre: "Mérgek, ha még oly halálosak is, nem árthatnak az olyan beavatottnak, aki a Nagy Gyakorlatot alkalmazta. Ez a gyakorlat bizonyos ülésmódnak, lélegzésnek, akaraterőnek és szellemi összpontosításnak az egybekapcsolása. Hagyományaink szerint ez olyan erővel ruházza föl a beavatottat, hogy lenyelhet bármit, akár mérget is, anélkül, hogy ez ártana neki. Rendkívül nehéz eljárás ez, és rendszeresen gyakorolni kell, hogy hatása állandó legyen. Egy nagyon öreg ember beszélt nekem egyszer egy jógiról, aki Benáreszben lakott, és nagy mennyiségű mérget tudott meginni anélkül, hogy baja történt volna. Ezt a jógit Trailingja Szváminak hívták; abban az időben jól ismerték a városban, de már sok esztendővel ezelőtt meghalt. Trailingja nagy beavatott volt, és a testen való uralom jógájában is nagy tudásra tett szert. Csaknem ruhátlanul ült éveken át a Gangesz partján, de senki sem beszélgethetett vele, mert a hallgatás fogadalmát tette."
Amikor Brahma első ízben tett említést erről a dologról, a méreggel szemben való sérthetetlenséget hihetetlennek és lehetetlennek tartottam. De most kissé megrendült a hitem abban, hogy mi lehetséges és mi nem. Olykor csodálkozva gondoltam azokra a hihetetlen és csaknem érthetetlen teljesítményekre, amelyeket ezek a jógik véghezvisznek, de - ki tudja - talán olyan titkok birtokában vannak, amelyeket mi nyugatiak a laboratóriumok ezernyi kísérletével is hiába próbálunk fölfedezni.
XI. FEJEZET A benáreszi csodatevő
Csatangolásaimat Bengálban kénytelen vagyok feljegyzetlenül hagyni, és váratlan kapcsolatomnak Buddha-Gaja közelében három tibeti lámával, akik meghívtak hegyvidéki kolostorukba, szintén feledésbe kell merülnie, mert mozgó sietséggel igyekszem elérni Benáresz szent városát.
A vonat dübörögve száguld keresztül a nagy vashídon a város közelében, zajával kétségkívül a modern idők betörését hirdetve az indiai társadalom ősi és mozdulatlan világába. A szent Gangesz aligha maradhat még sokáig szent, ha idegen és hitetlen emberek pufogó tűzszekerei száguldanak át szürkészöld vize fölött.
Tehát ez itt Benáresz!
Nagy zarándoktömeg tolong, mialatt kisietek az állomásról, és egy várakozó kocsiba szállok. Amint a poros úton tovahajtunk, valami új elem jelenlétét érzem meg a légkörben. Megpróbálom nem venni tudomásul, de fokozódó erővel kényszeríti rá magát figyelmemre.
Tehát ez India legszentebb városa! Nos, a szaga nagyon Istentelen! Benáresznek az a híre, hogy India legrégibb városa. A szaga megerősíti ezt. A bűzös levegő szinte elviselhetetlen. Kezdem elveszteni bátorságomat. Szóljak a kocsisnak, hogy vigyen vissza az állomásra? Nem jobb-e fitymáló hitetlennek lenni és tiszta levegőt szívni, mint ilyen szörnyű áron részesülni az áhítatban? Aztán arra gondolok, hogy idővel valahogyan majd csak hozzászokom ehhez a levegőhöz, mint ahogy az ember még furcsább dolgokat is megszokik ebben az áporodott országban. De Benáresz! Lehet, hogy te a hindu kultúra tengelye vagy, de mégis kérlek, tanulj valamit a hitetlen fehérektől, és ne sajnálj szentséges mivoltodból egy kis higiéniát! Megtudom, hogy a szag részben onnan származik, mert az utakat tehéntrágya és föld keverékével borítják, részben pedig attól a régi, kiszáradt folyómedertől, amely körülveszi a várost, s amelyet az emberek sok-sok nemzedék óta szemétlerakodó helynek használnak.
Ha hinni lehet az indiai krónikáknak, Benáresz már tizenkét évszázaddal időszámításunk előtt népes város volt. Mint ahogy az ájtatos angolok Canterbury szent városába utaztak a középkorban, úgy tódultak az indiaiak országuk minden tájáról Benáresz szent városába. Hinduk, szegények, és gazdagok egyaránt, idejönnek, hogy áldásában részesüljenek, míg a betegek itt akarják eltölteni utolsó napjaikat, mert ha itt halnak meg, lelkük egyenesen az égbe száll.
Másnap gyalogszerrel barangolok keresztül az öreg Kási-n - ahogyan a hinduk előszeretettel nevezik Benáreszt -, és átkutatom a várost alkotó girbegurba utcák labirintusát. De látszólag céltalan bolyongásomnak célja van, mert zsebemben papírdarab húzódik meg, rajta egy csodatévő jógi címével, akinek tanítványával Bombayban találkoztam.
Fülledt sikátorokon haladok át, amelyek nem elég szélesek ahhoz, hogy egy kocsi elférjen bennük. Nyüzsgő bazárokon törtetek keresztül; tucatnyi különböző fajhoz tartozó ember nyüzsög itt, és rühes kutyák, meg legyek megszámolhatatlan tömegei fokozzák a zűrzavart. Ősz hajú és kiszáradt mellű öregasszonyok; hajlékony alakú, sima barna testű fiatal nők; olvasóikat pörgető zarándokok, akik talán most ötvenezredikszer ismétlik el ugyanazt a szent igét; hamuval bekent testű idősebb vezeklők szikár alakjai; ezek és más figurák nyüzsögnek a keskeny utcákon. A sikátorok szövevényében, amelyek tele vannak zsibongással, zajjal és színnel, véletlenül az Aranytemplomhoz jutok, amely az egész ortodox Indiában nevezetes. Hamuval összekent aszkéták kuporognak a bejárat körül, a nyugati szem visszataszítónak találja külsejüket. Hívők hömpölyögnek be és ki végtelen áradatban. Többen közülük tetszetős virágfüzéreket visznek, és ezzel vidám színt kevernek a képbe. Az ájtatosak homlokukkal érintik meg a kapu kőoszlopait, amint kilépnek a templomból s akkor, megfordulva, pillanatnyi meglepetéssel merednek a fehér hitetlenre. Ismét tudatára ébredek annak a láthatatlan korlátnak, amely ezeket az embereket elválasztja tőlem.
A remegő verőfényben, aranylapokkal borított két kupola csillog; rikácsoló papagájok rajzanak a közelebbi torony körül. Az Aranytemplom Síva isten szolgálatában áll. Hol lehet most, gondolom magamban, ez az isten, akihez ez a sok hindu siránkozva könyörög, aki előtt imádkoznak, s akinek kő képmásaihoz illatos virágokat és főtt rizst visznek áldozati ajándékul?
Továbbmegyek, és egy másik templom küszöbe előtt állok meg. Itt Krisna istent tisztelik. Égő kámfor füstölög egy arany bálvány előtt; a templom harangjai szüntelenül zengve igyekeznek felhívni az isten figyelmét, míg a kagylókürtök harsogása siket füleit ostromolja. Sovány, szigorú képű pap lép ki, kérdő tekintetet vet reám, s én folytatom utamat.
Ki számolhatná meg az istenképek és bálványok sokaságát, amelyek Benáresz templomait és házait benépesítik? Ki fejthetné meg ezeket a komoly tekintetű hindukat, akik gyakran annyira gyerekesek s olykor mégis mély bölcsességgel gazdagok?
Sötét sikátorokon furakodom keresztül, gyalogszerrel és egyedül, a csodatévő házát keresve. Végül az utcák bonyolult szövevényéből szélesebb utakra jutok. Kisfiúk, sovány fiatalemberek és néhány férfi rendetlen, szakadozott sora vonul el mellettem. Vezetőjük hevenyében készült zászlót cipel, amelyen valami kibetűzhetetlen felirat áll. Furcsa jelszavakat kiáltoznak, ezek közé olykor énektöredékek vegyülnek. Ellenséges arccal és ferde pillantásokkal néznek reám, amint elmennek mellettem, úgyhogy felismerem a tarka felvonulás politikai jellegét. Előző este egy népes bazárban, ahol sem európai, sem rendőr nem volt látható sehol, valaki a hátam mögött fenyegetően azt sziszegte, hogy lelő engem. Azonnal hátrafordultam, de csak kifejezéstelen arcok tömegét láttam, mert a fiatal fanatikus eltűnt egy sarok mögött a sötétben. Így aztán most részvéttel nézem ezt a rongyos menetet, amely lassan eltűnik az úton. A politika, ez a csalóka szirén, aki mindenkinek mindent ígér, ismét néhány újabb áldozatot ejtett meg csábító ölelésével...
Végre utcához érek, amelyen nagy és jól épített házak állnak, az udvarok is tágasak és rendesek. Siettetem lépteimet, míg egy kapuhoz nem érek, amelynek oszlopán kőtáblára vésve ez a név áll: VISUDHÁNANDA. Belépek az udvarra, mert ezt a házat kerestem, és közelítek valakihez, aki a tornácon lebzsel. Ez nem éppen értelmes arcú fiatalember. Hindiul kérdezem:
- Hol van a mester?
De a fickó a fejét rázza, és értésemre adja, hogy nem tud ilyen személyről. Kimondom a mester nevét, de most is tagadó választ kapok. Az eredmény elkedvetlenítő, de én elhatározom, hogy nem hagyom magam. Valami arra figyelmeztet, hogy ez a fiatalember bizonyára azt tartja, hogy európainak nem lehet itt semmi keresnivalója, s ebből arra következtetett, hogy bizonyosan más házat keresek. Ismét arcába nézek, és végleg megállapítom róla, hogy ostoba. Mit sem törődve hadonászásával, egyenesen besétálok a házba.
Egy belső szobában sötét arcok félkörére bukkanok. Jól öltözött indiaiak csoportja kuporog a padlón. A szoba túlsó végén szakállas öregember ül támaszkodva egy kereveten. Tiszteletreméltó külseje s a megtiszteltetést kifejező ülőhely megértetik velem, hogy ő az, akit keresek. Üdvözlésre emelem összetett kezemet.
- Békesség, mester! - mondom a szokásos hindi üdvözlő szavakat.
Bemutatkozom, s elmondom magamról, hogy író vagyok, Indiában barangolok, de amellett a hindu bölcselet és misztika tanítványa is volnék. Kifejtem, hogy a tanítvány, akivel találkoztam, világosan értésemre adta, hogy mestere sohasem szokta nyilvánosság előtt mutogatni csodálatos képességeit, sőt még kis körben is ritkán mutatja be erőit idegenek előtt. Mindamellett, tekintve mély érdeklődésemet ősi bölcsességük iránt, azt szeretném, ha velem kivételt tenne.
A tanítványok bámész tekintettel néznek össze, majd mesterük felé fordulnak, mintha kíváncsian várnák feleletét. Visudhánanda hetven-egynéhány éves lehet. Orra rövid, arcát hosszú szakáll ékesíti. Táskás szemének nagysága meglep. Nyakában a brahmanok szent zsinórja függ.
Az öregember hűvösen szögezi rám szemét, mintha valami különös lényt látna a mikroszkóp lencséje alatt. Kísérteties és kényelmetlen érzés szorítja össze szívemet. Valóban, mintha különös erők árasztanák el az egész szobát, és némi nyugtalanság fog el.
Végre néhány szót intéz az egyik tanítványhoz, mégpedig bengáli nyelven, ahogyan kiveszem, mire a tanítvány felém fordul, és közli velem, hogy nem kaphatok kihallgatást, hacsak nem hozom magammal Pandit Kavirádzsot, az állami Szanszkrit Kollégium vezetőjét, hogy tolmácsul szolgáljon. A Pandit tökéletesen bírja az angol nyelvet, amellett régi tanítványa Visudhánandának, s ezért nagyon megfelelő tolmács lehet közöttünk.
- Jöjjön el vele holnap délután - mondja a mester. - Holnap négy órakor várom.
Kénytelen vagyok visszavonulni. Künn az utcán szólok egy arra haladó kocsinak, és a kanyargós utcákon a Szanszkrit Kollégium felé hajtatok. A kollégium vezetője nincs ott. Valaki azt véli, hogy talán otthon lesz, így hát újabb félórai kocsikázás következik, míg végre ráakadok a Panditra egy magas, régi házban, amely kiugró felső emeletével barátságosan emlékeztet valami középkori olasz épületre
A Pandit a felső szoba padlóján ül, minden oldalról könyvek, papírosok és egyéb tudós felszerelések rakásai között. A brahmanokra jellemző magas homlokához hosszú keskeny orr és világos arcszín járul. Arca finom és tudósra vall. Elmondom, mi járatban vagyok; ő mintha kissé tétovázna, de aztán rááll, hogy másnap elkísér. Ezek után eltávozom.
Lekocsizom a Gangeszhez, s ott szélnek eresztem a járművet. Csatangolok a folyóparton végig, amelyen hosszú lépcsősorokat építettek a fürdőző zarándokok részére. Sok évszázadon át koptatták a lábak ezeket a lépcsőket, egyenetlenek és csorbák. Milyen rendetlen és rendezetlen Benáresz képe a víz felől! A templomok a vízbe roskadoznak; csillogó kupolák mellett széles, szögletes, cifrán díszített, különböző magasságú paloták állanak; s az egész összevissza épülethalmazban régi és modern formák rendszertelenül keverednek.
Mindenütt papok és zarándokok rajzanak. Kis, nyitott fülkékben panditok oktatják tanítványaikat. Egyszerű, fehérre meszelt falak közt a tanítómesterek szőnyegen ülnek, mag a tanítványok tiszteletteljesen kuporognak körülöttük, vallásuknak pókhálós hitelveit habzsolva.
Szakállas vezeklőt látok, megjelenése kérdezősködésre késztet. Négyszáz mérföldnyi utat tett meg a porban hemperegve. Különös módja a zarándokútnak Benáresz felé! Odébb másik kísérteties külsejű emberre bukkanok. Egyik karját éveken át fölnyújtva tartotta. A boldogtalan végtag inai és ízületei csaknem egészen elszáradtak, a hús pergamentté zsugorodott rajta. Mire magyarázza az ilyen haszontalan az önkínzást, hacsak nem arra, hogy az örökös trópikus napsütés egy kissé kótyagossá tette ezeknek az embereknek az eszét? Lehet, a szörnyű hőség is hozzájárult, hogy kizökkentse e nép boldogtalan tagjainak a gondolkozását, amely amúgy is annyira hajlamos a vallási rajongásra.
* * *
Másnap pontosan négy órakor Pandit Kaviráddzsal behajtatunk a mester házába. Belépünk a nagy szobába, és üdvözöljük a házigazdát. Úgy öt-hat tanítvány van még jelen.
Visudhánanda fölkér, hogy jöjjek kissé közelebb; lekuporodom hát néhány lábnyira kerevetétől.
- Csodatételeim egyikét óhajtaná látni ön? - ez az első kérdése.
- Ha a mester hajlandó ebben a kegyben részesíteni, végtelenül örvendenék.
- Akkor adja ide a zsebkendőjét. Ha selyem, annál jobb - tolmácsol a Pandit. - A mester bármely illatot, amelyet csak kíván, zsebkendőjére fog varázsolni, csupán egy nagyítólencse s a Nap sugarainak segítségével.
Szerencsére csakugyan selyem zsebkendő van nálam, s átadom a csodatévőnek. Ő elővesz egy kis üveglencsét, aztán megmagyarázza, hogy a napsugarakat akarná összegyűjteni vele, de a Nap jelen helyzete nem engedi, hogy közvetlenül megtehesse. Mindamellett ezen könnyen lehet segíteni azzal, hogy az egyik tanítványt kiküldi az udvarra. Ez kézi tükörrel majd bevetíti a sugarakat a nyitott ablakon át a szobába.
- Most illatot teremtek a levegőből! - jelenti ki Visudhánanda. - Milyen illatot kíván?
- Lehet fehér jázmint?
A mester bal kezébe veszi zsebkendőmet, és fölébe tartja a gyújtólencsét. Rövid két másodpercig ragyogó napsugár remeg a selyemkelmén; akkor leteszi a lencsét, és visszaadja a zsebkendőt. Orromhoz emelem, és a fehér jázmin pompás illata jutalmaz!
Megvizsgálom a zsebkendőt, de nedvességnek nyomát sem látom, semmi jele annak, hogy folyékony illatszert csöppentettek volna rá. Meglepetésemben némi gyanakvással pillantok az öregemberre. Ez felajánlja, hogy megismétli a kísérletet.
Ezúttal rózsaillatot kérek. Óvatosan figyelem a mestert az újabb kísérlet alatt. Minden mozdulatát, mindazt, ami körülötte van, a legnagyobb éberséggel ellenőrzöm. Gondosan figyelem párnás kezeit és makulátlan fehér ruháját, de semmi gyanúsat nem sikerül felfedeznem. Megismétli az előbbi eljárást, és rózsaillatot idéz elő, amely a zsebkendőnek egy másik sarkát erősen áthatja.
Harmadszorra ibolyát választok. Ez a kísérlet is ugyanúgy sikerül.
Visudhánanda nem látszik büszkélkedni diadalával. Az egész mutatványt mindennapos dolognak, egészen jelentéktelen esetnek tünteti föl. Komoly arca pillanatra sem változik meg.
- Most pedig én fogom az illatot választani - mondja váratlanul. - Olyan virág illatát teremtem elő, amely egyedül Tibetben otthonos.
Napsugarat vetít a zsebkendőnek utolsó, még illatosítatlan szögletére, és íme! Amit ígért, bekövetkezik: előidézte a negyedik illatot, s ezt ismeretlennek találom.
Némileg zavarodottan teszem zsebre a fehér selyemkendőt. A teljesítmény valóban csodával határos. Talán a ruhájában rejtette el az illatszereket? Akkor ugyancsak nagy készletet kellene magánál tartania, hiszen nem tudhatta előre, milyen illatot fogok választani. Egyszerű ruhája különben sem rejthetne el oly sokféle illatszert, amennyire szüksége lehet. Amellett keze egyetlenegyszer sem tűnt el köntösének redői közt.
Engedélyt kérek, hogy megvizsgálhassam a lencsét. Egészen közönséges nagyítóüveg, fémkeretbe foglalva, kis fémnyéllel. Semmi gyanúsat nem találok rajta.
Ezenfelül megnyugtató az is, hogy nemcsak én tartom szemmel Visudhánandát, hanem a hat tanítvány is. A Pandit már előre közölte velem, hogy ezek a tanítványok kivétel nélkül felelősségérzettel és jó neveléssel rendelkező, előkelő állású emberek.
Még a hipnózis kínálkozik lehetséges magyarázatul. Ennek a föltevésnek helytálló voltát könnyen kipróbálhatom. Ha majd hazatérek szállásomra, megmutatom a zsebkendőt másoknak is.
Visudhánanda újabb és jelentékenyebb csodatételt is szándékozik bemutatni nekem. De ezt ritkán szokta véghezvinni. Azt mondja, ehhez erős napfényre van szüksége; most azonban a Nap már lenyugvóban van, s közeledik az este. Azért hát jöjjek el a hét utolsó napjainak egyikén, pontosan délben. Akkor bemutatja azt a bámulatos teljesítményt, hogy átmenetileg életre kelti a holtat!
Hazahajtatok, s három személynek megmutatom a zsebkendőt. Mindegyik úgy találja, hogy az illatok még erősen érezhetők rajta. Ezt tehát nem lehet a hipnózisnak tulajdonítani. S éppoly nehéz volna egyszerű szemfényvesztést látni az egészben.
* * *
Ismét a varázsló házában vagyok. Azt mondja, hogy csak kis állatnak tudja visszaadni az életét; többnyire madárral szokott kísérletezni.
Egy verebet megfojtanak, és egy óra hosszat hagynak heverni szemünk láttára, hogy meggyőződhessünk élettelen voltáról. Szemei mozdulatlanok, szegény kis teste merev; semmi jel nem árulja el, hogy élet volna a kis teremtményben.
A varázsló fogja nagyítóüvegét, és napsugarat vetít a madár szemébe. Néhány perc eseménytelenül múlik el. Az öregember előre hajolva végzi különös munkáját, nagy szeme üvegesen mered előre, arca hideg, érzéstelen és kifejezéstelen. Egyszerre csak szája kinyílik, és kísérteties, gajdoló ének tör ki belőle, előttem ismeretlen nyelven. Kisvártatva a madár teste rángatódzni kezd. Ilyen rángatódzást már láttam, amikor egy kutya küszködött a közelgő kimúlással. Ezután könnyedén felborzolódnak a madár tollai, újabb pár perc múlva a veréb lábon áll, s ide-oda ugrándozik a padlón. A halott valóban feltámadott!
Röviddel azután a madár elegendő erőt szed össze ahhoz, hogy fölrepüljön, és nyugvóhelyet keres, amint körberepül a szobában. Az egész dolog olyan hihetetlennek látszik, hogy eszemet erőltetve igyekszem meggyőzni magamat a látottak valóságáról, hogy a körülöttem lévő dolgok valóságosak, tapinthatók, és nem a képzelet szülöttei.
Feszült fél óra múlik el, míg én a föltámadt madár röpködő igyekezetét figyelem. Végül hirtelen fordulat szolgál újabb meglepetéssel. A szegény kis veréb egyszerre lepottyan a levegőből, és mozdulatlanul hever lábunk előtt. Többé nem mozdul. A vizsgálat megállapítja, hogy nem lélegzik, kétségtelenül halott.
- Tartósabban is meghosszabbíthatta volna az életét? - kérdem a varázslót.
- Ennél többet jelenleg nem mutathatok önnek - felel könnyed vállrándítással. A Pandit fülembe súgja, hogy a jövendő kísérletektől még nagyobb dolgokat remélhetünk. Mestere még sok mindent véghez tud vinni, de nem élhetünk vissza jóindulatával, elvégre nem vásári mutatványossal van dolgunk. Meg kell elégednem azzal, amit láttam. Ismét érzem a szobát betöltő titokzatosság különös légkörét. A Visudhánanda egyéb erőiről hallott történetek még fokozzák ezt az érzést.
Megtudom, hogy friss szőlőt tud létrehozni látszólag a levegőből, és édességeket idéz elő a puszta semmiből; ha pedig elhervadt virágot vesz a kezébe, az rövidesen visszanyeri üdeségét.
* * *
Mi a titka ezeknek a nyilvánvaló csodáknak? Szeretnék valami tájékoztatást nyerni, és rendkívüli választ kapok. Olyan magyarázat ez, amely tulajdonképpen nem magyaráz meg semmit. Az igazi titok továbbra is rejtve marad a benáreszi csodatévő szögletes homloka mögött, eddig még legbizalmasabb tanítványának sem tárta föl.
Elmondja nekem, hogy Bengálban született. Tizenhárom éves korában valami mérges állat megmarta. Állapota annyira komolyra vált, hogy anyja sem bízott már felépülésében, és levitte a Gangeszhez, hogy ott haljon meg. A hindu vallás szerint a halál sehol sem szentségesebb és boldogabb, mint e folyam mellett. Bevitték a szent folyó vizébe, mialatt a gyászoló család a parton gyűlt össze, a halotti szertartásra készülődve. Őt a vízbe mártották. S ekkor csoda történt. Minél mélyebben eresztették a folyóba, annál mélyebbre süllyedt a víz színe a teste körül. Amidőn megint fölemelték, egyidejűleg a víz is emelkedett, míg rendes szintjét el nem érte. Újra meg újra bemártották: a víz is újra meg újra lesüllyedt! Röviden, a Gangesz nem akarta befogadni a haldoklónak vélt fiút!
A folyóparton egy jógi ült, s figyelte az esetet. Fölkelt, és kijelentette, hogy a fiú életre van szánva, nagy dolgokat fog véghezvinni, és sorsa nagyon szerencsés, híres jógi lesz belőle. A jógi ezután valami füvet dörzsölt a mérges harapás sebére, és eltávozott. Hét nap múlva visszajött, és azt mondta a szülőknek, hogy a fiú most már teljesen egészséges, és csakugyan úgy is volt. De közben különös dolog történt a gyermekkel. Egész lénye és viselkedése megváltozott, nem akart többé otthon maradni szüleinél, hanem arra vágyott, hogy vándorló jógivá legyen. Attól fogva állandóan ostromolta édesanyját, míg ez végül néhány év múlva beleegyezett, hogy fia elhagyja az otthont. Az ifjú elment, és a jóga beavatottjait kereste.
Tibetbe jutott, ebbe a Himaláján túl fekvő titokzatos országba, abban a reményben, hogy Tibet híres csodatevő remetéi közt rátalál a mesterre, akit neki szánt a sors. Mert az indiai lélekben a gondolat erősen benne gyökerezik, hogy a törekvőnek, ha sikert akar elérni igyekezetében, rá kell találnia valakire, aki maga már beavatottja a jóga titkainak, s ennek személyes tanítványává kell válnia. A fiatal bengáli is ilyen embert a kunyhókban vagy barlangokban lakó magányos remeték közt, s keresve vándorolt, olykor a hegyeken átsöprő, harsogó hóviharokban is, de csalódottan tért haza.
Eseménytelen évek múltak el, de vágya nem talált kielégülést. Újra átkelt a határon, és déli Tibet puszta tájain barangolt. A hegyek közt egy egyszerű tanyán végre aztán fölfedezte a régóta keresett mestert.
Ezután azoknak a hihetetlen megállapításoknak egyikét hallom, amelyek azelőtt gúnyos kacagásra fakasztottak volna, de most valóban meglep a kijelentés. Mert a csodatévő ünnepélyesen közli velem, hogy ez az ő tibeti mestere nem kevesebb, mint ezerkétszáz esztendős! S ezt olyan nyugodtan mondja, mint ahogyan egy józan nyugati ember mondaná valakiről, hogy az negyvenéves.
A hosszú életnek ezzel a meglepő legendájával már legalább kétszer találkoztam annakelőtte. Brahma, az adjari jógi mondotta egyszer nekem, hogy Nepálban élő mestere négyszáz évnél idősebb, míg egy szent ember, akivel Nyugat-Indiában találkoztam, azt állította, hogy a Himalája szinte elérhetetlen magasságában, egy barlangban egy jógi él, aki olyan öreg - szám szerint is megmondta: ezerévesnél több -, hogy gyengeségében nem bírja már nyitva tartani a szempilláját! Mindkét állítást elvetettem, mert túl fantasztikusnak találtam, de most meg kell emlékeznem a dologról, mert a benáreszi csodatévő arra céloz, hogy nyomában van az élet varázsitalának.
A tibeti mester a fiatal Visudhánandát beavatta a testen való uralom jógájának elveibe és gyakorlataiba. Ebben a szigorú fegyelmezésben a tanítvány rendkívüli testi és szellemi erőket fejlesztett ki. Beavatást nyert egy másik különös dologba is, amelyet a Nap Tudományának nevez. A hófödte tájon való élet nélkülözéseinek ellenére is tizenkét éven át ült tanítványként a halhatatlan élet tibeti mesterének lába előtt. Amikor mindent megtanult, mestere visszaküldte Indiába. Átkelt a hegyi hágókon, lebocsátkozott a síkságra, és kellő idő múlva maga is a jóga mesterévé lett. Egy időre Puriban, a Bengáli-öböl partján telepedett le, ahol ma is nagy háza van. A tanítványok serege, amely köréje gyűlt, kizárólag a hinduk magasabb osztályaiból került ki. Gazdag kereskedők, jómódú földbirtokosok, kormányzati tisztviselők vannak köztük, sőt még egy rádzsa is. Lehet, hogy tévedek, de az a benyomásom nem kívánják az egyszerűbb emberek csatlakozását.
- Hogyan vitte ön véghez azokat a csodákat, amelyeket mutatott nekem? - kérdem nagy merészen.
Visudhánanda összekulcsolja vastag kezeit.
- Amit önnek mutattam, az nem a jógagyakorlatok eredménye, hanem a Nap Tudományában gyökerezik. A jóga lényege a jógi akaraterejének és szellemi összpontosításának kifejlesztésében áll, de a Nap tudományának gyakorlásában nincsen szükség ezekre a képességekre. A Nap tudománya csupán bizonyos titkok gyűjteménye, és nem kell hozzá különleges előképzettség. Ugyanúgy megtanulható, mint ahogy az önök nyugati anyagias tudományainak bármelyikét meg lehet tanulni.
Pandit Kavirádzs hozzáfűzi, hogy ez a különös művészet minden másnál közelebb áll a villamosság és magnetizmus tudományához.
Éppen olyan sötétségben botorkálok, mint azelőtt, a mester tehát további magyarázatokkal szolgál.
- A Nap Tudománya, mely Tibetben otthonos, egyáltalán nem új dolog. Az indiai nagy jógik már igen régi időkben jól ismerték. De manapság, kivéve egy-két ritka esetet, csaknem teljesen feledésbe merült nálunk. A Nap sugaraiban életadó elemek vannak, és ha az ember ismeri a titkot, hogyan válassza ki ezeket az elemeket, akkor véghezviheti a megfelelő csodákat. És a napfényben mágikus erejű éteri sajátságok rejlenek, ha valaki hatalmába tudja keríteni.
- Megismerteti ön a Nap Tudományának ezeket a titkait a tanítványaival?
- Még nem, de szándékozom. Kiválasztok majd egyes tanítványokat, és közlöm velük a titkokat. Most nagy laboratóriumot építünk, tantermek lesznek benne, amelyekben bemutatókat, kísérleteket lehet majd végezni.
- Mit tanulnak hát most az ön tanítványai?
- A jógába nyernek beavattatást.
A Pandit magával visz, megnézzük a laboratóriumot. Ez több emeletes, határozottan európai jellegű, modern építmény. A falak vörös téglából épültek, és nagy nyílások jelzik az ablakok helyét. Ezekbe a nyílásokba majd nagy, csiszolt üvegtáblák kerülnek, mert a laboratóriumban végzendő munka megkívánja, hogy a napfényt vörös, kék, sárga, zöld és színtelen üvegen át bocsássák be.
A Pandit megjegyzi, hogy egyetlen indiai gyár sem tud olyan nagy üveglapot előállítani, amekkorára az óriási ablakokhoz szükség van, s emiatt nem fejezhetik be az építkezést. Fölkér, hogy érdeklődjem Angliában, de hangsúlyozza, hogy Visudhánanda megkívánja, hogy betű szerint kövessék az előírásait. Ezek közé tartozik az a föltétel is, hogy az üveg légbuborékoktól tökéletesen mentes legyen, és a színes üvegek egészen átlátszók legyenek.[13]
A laboratórium épületét tágas kert övezi, és sűrű levelű pálmafák rejtik el a kíváncsi szemek elől.
Visszatérek a csodatévőhöz, és leülök elébe. A tanítványok egy része elszéledt, már csak ketten vagy hárman vannak ott. Pandit Kavirádzs mellettem kuporog, tanulmányoktól megviselt arcát áhítatos tekintettel emeli mesterére.
Visudhánanda egy pillanatra rám néz, aztán a padlóra fordítja tekintetét. Magatartásában méltóság és tartózkodás vegyül el; arca szinte természetfölötti módon ünnepélyes, s ez az ünnepélyesség visszatükröződik tanítványainak arcán. Megpróbálok áthatolni komolyságának sisakrostélyán, de nem látok semmit. Ennek az embernek az elméje éppoly megközelíthetetlen az én nyugati gondolkodásomnak, akár a közeli Aranytemplom legbensőbb szentélye. A keleti mágia idegenszerű világa burkolja be. Erősen érzem, hogy noha ismételt kérés nélkül bemutatta nekem csodatételeit, mindamellett olyan szellemi korlátot állított közénk, amelyet sohasem fogok átlépni. Szíves fogadtatásom csak felszínes; itt nem tartják kívánatosnak a nyugati vizsgálódókat és tanítványokat.
A mester egyszerre csak váratlan megjegyzést tesz:
- Nem avathatnám önt tanítványommá anélkül, hogy előbb engedélyt ne kérnék ehhez tibeti mesteremtől. Ezt a feltételt munkásságomban mindig szem előtt kell tartanom.
Kiolvasta volna a fejemben kóválygó gondolatokat? Bámulva nézek rá. Kissé kidomborodó homlokán mintha gondterhelt redők jelentek volna meg. De hát én egy szóval sem mondottam, hogy tanítványává szeretnék lenni. Egyáltalán nem hajt semmi arra, hogy bárkinek is tanítványává váljak. De egy dologban bizonyos vagyok: ha ilyen kéréssel fordulnék hozzá, tagadó választ kapnék.
- De miként érintkezhetik ön a mesterével, ha ő a messze Tibetben lakik? - tudakolom.
- A legteljesebb kapcsolatban állunk egymással a belső síkon - feleli. Hallgatom szavát, de nem értem. Váratlan megjegyzése egy időre mégis elterelte elmémet csodáiról. Elgondolkozom. Szinte önkéntelenül felteszem a kérdést:
- Mester, hogyan találhatja meg az ember a megvilágosulást?
Visudhánanda nem válaszol, ehelyett más kérdést tesz fel:
- Ha ön nem gyakorolja a jógát, akkor hogyan juthatna megvilágosodáshoz?
Néhány pillanatig gondolkozom a kérdés fölött.
- De úgy hallottam, mester nélkül rendkívül nehéz megérteni a jógát, és még kevésbé lehet sikeresen gyakorolni. Igazi mestereket pedig nagyon bajos találni.
Arca közönyös és kifürkészhetetlen marad.
- Amidőn a kereső készen áll lélekben, a mester mindig megjelenik.
Kételyemet fejezem ki. Ő széttárja ujjait.
- Az embernek előbb teljesen föl kell készülnie; akkor aztán bárhol is legyen, előbb-utóbb megtalálja mesterét. És ha a mester nem jönne el testi alakban, akkor is megjelenik a kereső belső látása előtt.
- Hogy kell hát hozzákezdeni?
- Idejének egy részét minden nap szentelje annak, hogy abban az egyszerű helyzetben üljön, amelyet majd megmutatok önnek. Ez segítségére lesz az előkészületben. Legyen gondja arra is, hogy elfojtsa indulatait, és uralkodjék szenvedélyein.
Visudhánanda ezután megmutatja nekem a lótuszülést, amelyet már ismerek. Nem értem, miért nevezi ezt a keresztbevetett és egymásba kulcsolt lábakkal való ülésmódot egyszerű helyzetnek.
- Ugyan, miféle felnőtt európai bírná így kicsavarni a tagjait! - kiáltok föl.
- Csak az első kísérletek járnak nehézségekkel. Ha minden reggel és este gyakorolja, akkor könnyűvé válik. Fontos az, hogy a nap meghatározott idejét ennek a jógagyakorlatnak szentelje, és mindig szabályosan betartsa. Eleinte elég, ha öt percig próbálkozik. Egy hónap múlva húsz percre, és így tovább. Ügyeljen arra, hogy hátgerincét egyenesen tartsa. Ez a gyakorlat lehetővé teszi az embernek, hogy testi egyensúlyra és szellemi nyugalomra tegyen szert. A nyugalom feltétlenül szükséges a jóga további gyakorlásához.
- Eszerint ön a testen való uralom jógáját tanítja?
- Azt. Ne képzelje, hogy az elmén való uralom jógája magasabbrendű ennél. Mint ahogyan minden emberi lény gondolkodik és cselekszik is, ugyanúgy fejlesztenünk kell természetünknek mindkét oldalát. A test kihat az elmére, s az elme visszahat a testre. A gyakorlati fejlesztésben ezt a kettőt nem lehet elválasztani.
Ismét megérzem Visudhánanda részéről a belső vonakodást, hogy alávesse magát további kérdezősködésemnek. Valami szellemi hűvösség árad szét körülöttünk. Elhatározom, hogy rövidesen távozom, de előbb még egy utolsó kérdést vetek föl:
- Fölfedezte-e már, hogy az életben egyáltalán van valami cél, valami feladat? - A tanítványok megfeledkeznek komolyságukról és mosolyognak együgyűségemen. Csak egy hitetlen, tudatlan nyugati kérdezhet ilyesmit. Nem tanítják-e a hindu szent könyvek mind, kivétel nélkül, hogy Isten a kezében tartja ezt a világot s célja van vele?
A mester nem ad választ. Hallgatásba merül újra, de Kavirádzsra pillant, s ez megfelel helyette.
- Minden bizonnyal van célja az életnek. Szellemi tökéletességre kell fejlődnünk, hogy eggyé válhassunk Istennel.
Óra hosszat tartó csönd borul a szobára. Visudhánanda egy vastag könyvben lapozgat, a könyv borítólapján bengáli nyomtatás látszik. A tanítványok maguk elé merednek, alusznak vagy elmélkednek. Enyhítő delejes hatás kezd lopva rám terülni. Érzem, ha még maradok, akkor vagy álomba vagy valami önkívületfélébe merülök, összeszedem hát magam, köszönetet mondok a mesternek, és eltávozom.
* * *
Könnyű étkezés után nekivágok a kanyargós sikátoroknak a szent városban, amely úgy látszik, egyaránt vonzza a szenteket és a bűnösöket. Az egész országból magához csalogatja az ájtatos embereket, de odavonja a hitetleneket, a hitványokat és a gonosztévőket is, a papi élősdiekről nem is beszélve.
A Gangesz-part csilingelő templomi harangjai esti ájtatosságra hívják a hívőket. Az éjszaka gyorsan közeledik a szürkülő égen. A napnyugta újabb hangot vegyít az esti zajgásba, mert most a müezzinek is kiáltó szóval hívják imára a Próféta követőit. Az ősi folyam, a nagy tisztelettel övezett Gangesz partján ülök, és az átvonuló könnyű szélben remegő pálmák susogását hallgatom. Hamuval bekent testű koldus közeledik felém. Megáll, ránézek. Valamiféle szent ember, mert szemében nem erről a világról való fény csillog. Kezdem belátni, hogy mindeddig nem sikerült még annyira megértenem az öreg Indiát, mint ahogyan gondoltam. Aprópénz után kotorászom a zsebemben, s közben azon jár a gondolatom, vajon átugorhatjuk-e a civilizáció szakadékát, amely elválaszt bennünket. Nyugodt méltósággal veszi át alamizsnámat, kezét köszöntve emeli hamuval borított homlokához, és visszavonul.
Sokáig töprengtem a csodatévő titkain, aki az éterrel bűvészkedik, és ideiglenes életre tud kelteni kimúlt madarakat. Tetszetős, de rövid magyarázata a Nap Tudományáról nem ejtett meg. Csak üresfejű ember tagadhatná, hogy a modern tudomány nem kutatta volna ki teljesen a napfényben rejlő lehetőségeket; de az adott esetben mégis olyan elemek vannak, amelyek arra ösztönöznek, hogy másfelé nézzek magyarázatért.
Ugyanis Nyugat-Indiában tudomást szereztem két jógiról, akik véghez tudták vinni Visudhánanda egyik mutatványát, azt, amikor illatokat idéz elő a levegőből. Sajnos, mindketten még a múlt század végefelé meghaltak, de a forrás, ahonnan az értesülés eredt, eléggé megbízhatónak látszott. Mindkét estben illatos, olajos folt jelent meg a jógi tenyerén, mintha bőrén át izzadta volna ki. Az illat némelykor elég erős volt ahhoz is, hogy egész szobát betöltsön.
Ha tehát Visudhánanda is rendelkezik ezzel a különös képességgel, akkor az illatot könnyen átviheti tenyeréről a zsebkendőre, mialatt a nagyítóüveggel mesterkedik. Vagyis az egész mutatvány, amikor a napsugarakat összegyűjti, talán csak hókuszpókusz, amely eltereli a figyelmet a varázslatosan létrejött illat átviteléről. Az is támogatja ezt a felvetést, hogy a csodatévő ez ideig egyetlen tanítványa előtt sem tárta föl a mutatvány titkát. Közben persze a költséges laboratórium hosszadalmas építkezésével tartotta ébren reményeiket. De még ez is abbamaradt, mert Indiában nem lehet megfelelő nagyságú üveglapokat kapni. Így hát csak várnak és remélnek tovább.
Miféle eljárást alkalmazott hát valójában Visudhánanda, ha a napfény összegyűjtése csak ürügy volt? Lehet, hogy az illatok előidézése is egyike a jógaerőknek, s megfelelő igyekezettel megszerezhető. Nem tudom. De ha nem is találok helytálló elméletet a csodatévő mutatványainak megfejtésére, azért még nem kell készpénznek vennem a Nap Tudományának magyarázatát. Minek töröm hát a fejemet? Feladatom csak az, hogy leírjam és följegyezzem ezeket a dolgokat, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant már nem az én dolgom. Ez is egyike az indiai élet ama különös oldalainak, amelyeknek örökre pecsét alatt kell maradniuk, hiszen ha a zömök kis csodatévő vagy valamelyik kiválasztott tanítványa bemutatná is ezt a sajátságos művészetet a nyilvánosság előtt, és magára vonná is a tudósok meglepett figyelmét, nem valószínű, hogy a titkot elárulná. Azt hiszem, helyesen ítélem meg a felfogását.
Benső hang kérdi tőlem: de hogyan támasztotta fel a kimúlt madarat? És hogyan áll a dolog a tökéletes jógiról szóló legendával, hogy az tetszés szerinti tartamra meghosszabbítja életét? Valóban felfedezték volna a kelet egyes fiai a szokatlanul hosszú élet titkát?
Elfordulok a bennem rejlő kérdezősködőtől, és fáradtan nézek föl a csillagokra. A csillagos ég felmérhetetlen nagysága elbűvöl. A csillagok sehol sem olyan ragyogóak, mint a trópusi égen. Mereven bámulok a reszkető fénypontokra... Amidőn ismét körülnézek, és embertársaimat meg a házak alaktalan tömegét látom újra, mélyen érezni kezdem a világ megközelíthetetlen rejtelmét. A tapintható dolgok és köznapi tárgyak hamarosan valótlan sötétségbe tűnnek, míg az árnyakhoz foghatóan mozgó alakok, lassan tovasikló bárkák és a lámpák élénk fényfoltjai az éjszakát s a környéket álomvilág elbűvölt tájává varázsolják. A régi indiai bölcselet tétele, hogy a mindenség valójában csak árnyképek látomása, eltölti lelkemet, és elmossa valóságérzésemet. Így készít elő a legkülönösebb élményre, amelyet ez az űrben száguldó planéta részemre hozhat.
De valamelyik földi teremtmény durván megtöri mennyei álmomat, amint hangos szóval ritmikus indiai dalra gyújt, s én egyszeribe visszatérek a bizonytalan gyönyörök és váratlan bánatok összevisszaságába, amelyet az emberek életnek neveznek.