Belső és külső értékrend a kapcsolatban

Belső és külső értékrend a kapcsolatban

Na most következne az a nagy varázslat, amihez még Óznak is mélyet kellene sóhajtani: összehozni az értékrendes eszmefuttatást az emberi kapcsolatokkal. Addig tiszta sor, hogy létezik egy saját belső, elég homályosan megfogalmazott értékrendem, amellyel ráadásul nem mindig tudom összehozni cselekedeteimet, továbbá nem tisztázott módon függ élettapasztalataimtól és külső elvárásoktól. Továbbá létezik a külső értékrend, ráadásul egyszerre több (család, vallás, munkahely, baráti kör, ivócimborák, párt, mozgalom stb.), nem ritkán ellentmondó elvárásokkal. Ezek között igyekszem "megfelelő" módon viselkedni, "jó" lenni. Talán képes is lennék rá, ha magányosan, senkitől nem háborgatva éldegélnék valahol. Ezzel szemben nap mint nap találkozom emberekkel, és gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy embertársam érdeke nem egyezik az enyémmel (főnököm gazdaságossági érdekei a pénztárcámmal, házastársam elképzelése az általam elvégzendő feladatokról - szemben az időbeosztásommal, de egy egyszerű sorbanállás is ilyen problémát jelent). Gyakorlatilag folyamatosan harcolunk a körülöttünk levő emberekkel érdekeink érvényesítéséért.

A legnagyobb problémám ebben a helyzetben az, hogy nincs elegendő információm annak eldöntésére, hogy melyikünk igénye nagyobb, összeütközésünk során melyikünk sérül nagyobb mértékben, ha veszít. Vajon a tőlem kéregető ember röhög-e a hátam mögött, amikor odaadtam neki a kért pénzt? Vajon főnököm erőszakos fellépése mögött valódi szükség, jogos elvárás áll-e, vagy csak meg akarja mutatni nekem? Mi marad belőlem, ha folyamatosan engedek, mert nem kívánok harcolni, így "ellenfelem" természetesnek, általam hallgatólagosan elfogadottnak tekinti a kialakult helyzetet, amikor alávetem magam az akaratának?

És ha én nyerek, mit nyerek vele? Vajon tényleg örömömre szolgál-e majd az, hogy engedett a másik fél? Jó az nekem, hogy azt csinálja, amit akarok - amikor közben esetleg tartanom kell a benne feszülő indulat kirobbanásától, vagy alattomos aknamunkára kell felkészülnöm? Győztes vagyok egy harcban, de félek a háború elvesztésétől, tehát folyamatosan minden egyes csatából nyertesen kell távoznom ahhoz, hogy senki ne láthassa gyengeségemet.

Mindkét oldal vesztes tehát valamilyen formában, az együttműködés helyett kényszeredetten választjuk a győztes-vesztes szerepeket, egyik díja a gyomorfekély, másiké agyvérzés... (végre egy csipetnyi feketehumor...)

Mi zajlik le akkor, amikor folyamatos vitánk egyre nagyobb feszültséget szít közöttünk, és már minden egyes lépésünk a másik közelében harcra ad okot? Hogyan fajulhat el egy használhatóan induló kapcsolat mindkettőnk számára terhes állóháborúvá?

Ismét egy alapfeltételezésem következik: a bennem levő feszültség oka és kezelési módja is bennem rejlik - ellenkező esetben ugyanis teljesen felesleges minden kísérlet arra nézve, hogy nyugalmat teremtsek magamban, ha azt a megfelelő ember a megfelelő módszerekkel tőlem függetlenül bármikor fel tudja borítani. Ebbe az érvelésbe persze jól esik belemenekülni - és akár igaz is lehetne - de nem tartom érdemesnek, nincs benne fantázia.

A történet alapja szerintem megint önmagam értékességének tudata (illetve a belé vetett hit megingása). Nevelésünk ugyanis azon alapszik, hogy valaki (szüleink, nevelőink, tanáraink) azt mondják, értékesek vagyunk, ha bizonyos módon viselkedünk, viszont "rosszak", ha máshogyan. Konfliktusaim, amelyekben el kell dőlnie, hogy valaki megmondhatja-e nekem azt, hogy hogyan viselkedjem, ezt a kérdést hozzák vissza: milyen jogon határozza meg ő nekem a helyes viselkedés módját? Milyen jogon "nevel" engem? Valahol talán a szülő és gyermek közötti viszony öröksége mindez, ahol partnerkapcsolat helyett tekintélyelvű irányítás zajlik, a gyermek számára megkérdőjelezhető értékrend alapján (hiszen a szülő is nyílt vagy rejtett értékrendi problémákkal küzd).

Innen szerezzük azt a rossz szájízt, hogy ha valaki azt mondja nekem: ezt és ezt rosszul csinálom, azzal azt mondta, rossz, értéktelen vagyok. Miért vagyok ebben olyan biztos? Mert egyébként nem váltana ki akkora feszültséget a kérdés. Nem is ítélem meg racionálisan a javaslatot, sokkal inkább az kerül elő, hogy ő vajon mi jogon mond nekem bármit is? Nem a javaslattal, hanem a javaslattevő "irányító" szerepével van bajom. Ha nem ő mondta volna és magamtól eszembe jut, talán meg is csinálnám - ez a legzavaróbb, hogy ő előbb vette észre, vagy szólt, így úgy fog tűnni, mintha megmondhatná nekem, mit tegyek. Fejemre fog nőni a végén! (Jaj, de folyékonyan jön ki ez belőlem, csak nem lehet hülyeség...) Ezután jön be a képbe a háttérből történő irányítás, amikor a "főnöknek úgy kell beadni, mintha az ő ötlete lenne...", ami tulajdonképpen hallgatólagos megegyezés (a főnök nem hülye azért annyira) a hatalmi pozíció és az irányítói szerep megosztásában.

Ha én biztos vagyok saját értékemben, képességeimben, akkor minden feszültség nélkül kérdezhetem meg az engem bírálót, hogy mit tegyek jobban. Miért éreznék haragot amiatt, hogy valaki úgy érzi, tud nekem segíteni abban, hogy valamit jobban csináljak? Ha viszont belső bizonytalanság talajára hull a kérdés, bírálat - de akár hasznos ötlet vagy dicséret is lehet - azonnal indulatot kelt.

Az sem teljesen érdektelen, hogy mekkora vehemenciával szállok síkra érdekeim védelmében. Az agresszív viselkedés szerintem mindig bizonytalanságot, le nem rendezett kérdéseket takar, megelőzendő a kellemetlen kérdéseket - szemben a valódi önbizalom lebírhatatlan nyugalmával. Ha tudom, hogy valamire komoly szükségem van, és ezt bármikor vállalom, akkor nem kell igényem jogosságát nagy hangon bizonygatnom, egyszerűen a kérdés súlyának megfelelő erővel lépek fel. Meghatározom például, hogy mi a valós igényem a velem kapcsolatban levő emberrel szemben, és ezt minden indulat nélkül, belső rendszerem logikájával elé tárom. Meg tudjuk beszélni elvárásaimat és az ő igényeit, majd ennek megfelelően döntést hozni. Az én felelősségem ebben az esetben az, hogy ne tápláljak hamis reményeket, tárjam fel indítékaimat és elképzeléseimet azért, hogy a másik valós adatok alapján dönthessen - ugyanúgy, ahogyan én az általa feltárt dolgok ismeretében fogok lépni. A vitás helyzet így inkább lehetőséget nyújt önmagam megismerésére, vágyaim feltárására, ahelyett, hogy indulatok forrása lenne.

Persze nagyon szép is lenne, ha minden esetben ennek megfelelően tudnék gondolkodni, de nem is ez a cél, azokat a helyzeteket, amelyekben végre sikerül "jól" viselkedni, szerintem általában észre sem vesszük, később halljuk vissza, hogy kényes helyzetben meglepően higgadtan viselkedtünk. Ami viszont mindenképpen érdekes, hogy tartsuk tudatunkban: lehetséges feszültségmentesen viselkedni, és egy adott helyzetben bennünk megjelenő indulat a lehető legjobb figyelmeztetés gondolkodásunk fejleszthető pontjaira.

Gyakran alakul ki olyan helyzet, amelyben a felek (például házastársak) "elélnek egymás mellett", gyakran panaszkodnak másoknak a megértés hiányáról, figyelmetlenségről, arról, hogy "nem értékelnek engem". A helyzet kialakításáért a megszokás felel. Súrlódások, viták, veszekedések - fel nem dolgozott értékkonfliktusok - alakítják ki köztünk azt a bonyolult, hihetetlen finomsággal meghúzott határvonalat, amely megmutatja, mikor melyikünk "enged" - ráadásul nem is rögzített, hiszen "terhelhetőségünk" nagyban függ attól, hogy milyen hatások értek bennünket a közelmúltban. A kapcsolat nem a fejlődés, tisztulás eszköze, csak pillanatnyi lelkiállapotunk tükörképe, néha jól elvagyunk, mert külső ügyeink jól alakulnak, máskor a legkisebb dolgokon is hajba kapunk, mert napi feszültségünk magas, a határmezsgyék rideg falakká merevednek köztünk.

A vicc, hogy tulajdonképpen valós szeretetünket, egymás iránt érzett felelősségünket kötjük kis dolgokhoz. Van, aki robotol, hajt, hogy mindent megteremtsen családja számára, pedig néha egy szabad, együtt töltött nap sokkal többet jelentene, mint egy újabb szép kabát - de emberünk már nem hisz abban, hogy igazi örömet tud nyújtani puszta jelenlétével. Van, aki minden eszközt megragad ahhoz, hogy szebbnek lássa magát a tükörben, eltakarva ezzel igazi arcát, amelyet - bár néha fáradt, szomorú is lehet - társa többre becsülne. Kialakul, hogy melyikünk "miben jó", és ha véletlenül ez a rendszer felborul (munkahelyi problémák - vagy a "másik fél" sikere, betegségek, stb.), néha az egész kapcsolatot magával rántja - máskor viszont egészen új színt, mélységet ad neki.

Önmagunk fejlesztésével, és ezen keresztül a kapcsolat mélyítésével éppen ezek a nagy változások válnak kezelhetővé, a mindennapok pedig valódi boldogságot adhatnak. Önmagunkat tanulhatjuk meg értékelni, feltétel nélkül adni a másiknak - aki ezt hasonlóan viszonozhatja. Egyszerű párbeszéd a következő:

- Van-e rosszabb annál, amikor az ember egy életen át hiába keresi igazi párját?

- Van. Ha egy életet leél mellette, és nem is tud róla.


Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Gondolatok Vissza    Tovább