Terepasztal

A kisgyerek egyszer csak egy szobában találta magát. Semmi mást nem látott, csak egy óriási terepasztalt, mely minden tulajdonságával lenyűgözte őt. Sok apró sínen futottak egyszerre a vonatok, dombocskákban tűntek el, állomásokra futottak be és indultak tovább. A szobában senki mást nem látott, csak a terepasztallal törődhetett. Csodálta a sokféle dolgot, az elképesztő tökéletességet minden egyes apró részletben. Majd gondolkodni kezdett. Mi ez itt? Hogy kerül ide? És én miért vagyok itt? A szervezettség sugallta a gondolatot: ez nem az én világom, itt csak betolakodó lehetek. Nézés közben is bocsánatot kért a Nagy Irányítótól ottlétéért, vigyázott minden lépésére, hogy azzal se sértse Őt. Aztán kezdte megfigyelni a sokféle jelenséget, s észrevette szabályszerűségeit. A kezdeti feltétlen tisztelet és félelem átadta a helyét a vizsgálódásnak, s közben feledésbe merült a teljes függés tudata.

A tudni vágyás láza mindent elsöpört. Vizsgálta a vonatok mozgását, s megfigyeléseit később saját javára fordította. Apró terheket rakott a szerelvényekre, s örömmel látta, egyre többször történik az, amit ő akart. Kiterjesztette uralmát a terepasztalon, egyre nagyobb részeket birtokolt, egyre több kis kocsi dolgozott neki. Szabályokat állított fel, melyek alapját alkották tevékenységének. Büszke volt, s büszkeségét máig megtartotta. Ám néha untatta a játék, hogy minden jól megy. Túl egyszerű, ha minden sikerül, s túl nehéz minden hibáról elismerni, hogy csakis ő az oka. A szabályok segítettek a játékot nehezebbé, bonyolultabbá tenni, ezért ezeket mindig bővítette, s bár időnként egyes magas szintű elemeket új váltott fel, az alapokat mindig megtartotta.

Ellenséget kellett teremteni, haragudni kezdett a terepasztalra, ha valami hibát követett el. Harcolt ellene, s ha látta is, hogy rossz, amit csinál, mégis megtette. Ha éppen minden sikerült, kinevezett bizonyos részeket az asztalon ellenfeleknek, s hol egyikkel volt, hol másikkal - mindenesetre gyönyörűen háborúztak, s csodálatosan pusztítottak. A szabályok cseréje külön élvezetet okozott: lehetett háborúzni, heroikus küzdelmet folytattatni értük. Arra nem is gondolt, hogy mindez egyelőre egyedül az övé, s így bármi pusztítás csakis az ő kárára történik. Időnként ugyan felcsillant benne ez a gondolat is, s egy darabig tartotta is magát hozzá, de ez nem tartott soká, ismét elragadta a düh, a pusztítás mámora. Minőségi változásnak kellett volna jönnie ahhoz, hogy végleg elfelejtse a pusztítás gondolatát. Ezzel szemben hozzászokott ahhoz, hogy az asztalon minden újrakezdődik, elfelejtette saját véges voltát, s azt, hogy soha sem tudja ténylegesen felmérni azt a kárt, amelyet okoz.

Persze nem csak pusztított. Felfedezései révén egyre inkább bepillantott azon erők működésébe, melyek a terepasztalt irányították, kis pályákat épített magának, ahol az ő elképzelései szerint egyre bonyolultabb utakon futottak saját vonatai. Újat teremteni nem tudott, ám bölcsen elfeledtette magával azt, hogy építéseinek mindig valahol pusztulás az ára. Ahhoz, hogy kis zárt pályáin kiszámíthatóak legyenek az események, le kellett vágnia azt a nagy rendszerből, meg kellett semmisítenie a területre érkező vágányokat, jóvátehetetlen károkat okozva. Más esetben saját vonatait engedte el a nyílt pályán, és azok a rendszer korábbi működését megzavarva balesetek sorozatát okozták. Beavatkozásainak ezrei kóborolnak az asztalon, félelemben tartva őt, hogy mikor roppan meg a teljes szerkezet, bár ő már azt hitte, "legyőzte" a terepasztalt. Nem mérte fel, hogy az erő mindig alulmarad a Törvénnyel szemben. Az asztalon ő az úr, de lehet, hogy már nem sokáig. Teremtményeiből álló kicsiny szegletében egyre inkább utoléri az önmaga által okozott pusztulás.

Apró részeket megmentett az eredeti állapotból. Kicsiny vakvágányokat készített, melyeken céltalanul, eredeti összefüggéseiből és környezetéből kiszakítottan, céltalanul kering a régi élet, de örömét ebben sem leli.

A tempó gyorsul. Időnként felfigyel a közeledő pusztulásra, mely már a sarkára tapos, ilyenkor lázasan tevékenykedni kezd, de ezzel csak újabb pusztulások láncolatát indítja el, mert amit egyszer valahol elrontott, azt ott kellene helyreállítania, de már nem látja át a hibák szövevényét. A saját szabályai is ellene fordultak, már nem meri áthágni őket, túl sok dologról derülne ki, hogy felesleges volt. Saját törvényei közt elveszve egyre gyorsabban kapkod, s egyre kevésbé mer odanézni. Egyszerre csak piciny területeket akar látni, ahol még nem látszik a pusztulás árnyéka, s ha mégis észrevenné, gyorsan elfordítja fejét. De sorsunk közös, és mivel az ember látásra teremtetett, önmaga megvakítására is képtelen. Ha valahova igazán odanéz, meglátja a valóságot.

"Ejnye no! Micsoda álom..." kapta fel a fejét. Az állatkerti tigris jutott eszébe, amit órák hosszat jár körbe-körbe. "Ez az élet! A te életed is egyben, csak elfeledteted magaddal. A te gondolkodásod is így jár körbe-körbe a saját magad által felállított ketrec vasrácsai közt. Van, aki már beleroppant ebbe. Az öngyilkosok, kocsmatöltelékek nem véletlenül tartanak ott, ahol vannak. Csak sokkal egyszerűbb őket társadalmi problémának kikiáltani, mintsem elismerni, hogy ha ők, akik ugyanolyan emberek, mint például te, arra kényszerülnek, hogy önmagukat felejtsék vagy megtagadják, akkor nagyon mély válság van a háttérben."

Felegyenesedett. Az ezt követő szédülést és látászavart régi ismerősként köszöntötte, majd bement a szobába, melegítőt vett fel, a konyhából kihozott egy széket az erkélyre és leült. Nem tudott szabadulni az elmúlt pár perctől, majd rájött, hogy mi tartja fogva. A halk csörrenés, amikor ledobta a farmert. Néhány forint csörrent meg a zsebében. "Pénz. Pénz, pénz... PÉNZ. Milyen buta kis szó. Négy betű és mi minden van mögötte. Mennyire betölti az egész világot... Mindenhol és mindenkor ott van. Pénzem, pénzed, pénze. Pénzből, pénzért...Ki vagy te, kimondhatatlan hatalom?"


Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Számadás Vissza    Tovább