Bevezető


Az elmúlt rendszer hatalmas űrt hagyott ránk örökül. Bizonyos filozófusok, társadalomtudósok, művészek fennakadtak a ideológiai kontroll rostáján, ezért teljes irányzatok, tudományágak kimaradtak az általános műveltségből. A hiány alig csökken, illetve folyamatos pótlásokkal lemaradássá alakult, hisz azóta már jelentős kortárs elméleti munkásság épült arra, ami a cenzúra miatt ismeretlen maradt.

Ugyanakkor az új kommunikációs technológiák gyökeresen átalakították a bennünket körülvevő világot, a telefon, rádió, televízió után az egymásról való tudás világhálózata és a tudatosan megtervezett kommunikáció napi gyakorlata az élet minden szintjét átjárja. A kompjúter megjelenése, személyes birtokbavétele és a globális hálózat kialakulása alaposan átrajzolta gondolkodásmódunkat és társadalmi életünket. A technológia oly mértékben oldja föl a megszokott törvényszerűségeket, hogy paradox módon a fejlesztés fő finanszírozója a potenciális vásárló lett, az ő döntései (szavazás vásárlás útján) határozzák meg a fejlesztés irányait. Ezért óriási a jelentősége annak, hogy digitális játékszereinkről ne csak az újdonságnak kijáró önkéntes és naiv promóció szintjén gondolkozzunk, hanem hosszabb távú, történeti-társadalmi kontextusban is lássuk az ezredvégi technikai konjunktúra produkálta új eszközeink hatásait.

Kötetünk írásai két forrásból származnak. A Media Research Alapítvány 1994-95-96-ban MetaFórum címmel nemzetközi konferenciasorozatot rendezett (szervezők: Geert Lovink, Diana McCarty és Sugár János). Az első konferencia témája az interaktív multimédia volt. Magyarországon ebben az évben készült el az első CD-ROM, a hazai Internet-hozzáférés pedig még elsősorban az egyetemekre korlátozódott. A MetaFórum 94 elsőként mutatta be nyilvánosság előtt a World Wide Webet, az Internet újonnan kifejlesztett, multimediális protokollját. Egy évvel később a MetaFórum II. előadói a terjeszkedő hálózat kultúráját járták körül: azt, hogy hogyan haladja meg és rajzolja újra a hálózat a társadalmi, politikai és üzleti határokat. A harmadik, egyben utolsó MetaFórum témája a tartalom volt, az a fogalom, amely a hozzáférés mellett a hálózati kultúra leglényegesebb elemét jelöli. A kommunikációs világhálózat működésének a kulcsa a minőségi információ, amiért a felhasználó meglátogat és elidőzik egy bizonyos hálózati helyen. A tartalom ezért az a pont is, ahol az üzleti szempontok érvényesíthetők. Mivel a hálózat alaptulajdonsága a területentúliság, a népszerűség már nem kötődik okvetlenül a fizikai elérhetőséghez vagy a közvetlen birtokláshoz. Így egy hálózati produktum nyereségessé válásához szükséges minimális mennyiségű fogyasztó már egy globális publikumból tevődik össze.

Kötetünk írásainak a másik fele a Nettime-listáról származik. 1995-ben a Média Központi Bizottság (ZK) második találkozóját követően Geert Lovink és Pit Schultz kezdeményezésére indult az a hálózati levelezőlista, amely az információtermelés hatalmas túlkínálatában az elmúlt évek hálózati sikertörténetévé vált. Az angol nyelvű Nettime mintegy négyszáz olvasója heti, de inkább napi rendszerességgel kap a szintén listatag szerzőktől tanulmányokat, esszéket, a medializált világ inspirálta írásokat. Aki akár csak felszínesen is olvasta az itt közölt esszéket, interjúkat, híradásokat, az az utóbbi három év legszínvonalasabb médiaelméleti kurzusán vehetett részt. A Nettime népszerűsége és egyre növekvő hatása nyomán egymás után jelentek meg a ZKP- (ZK Proceedings-) kötetek a levelezőlista válogatott írásaiból - egyszerű fénymásolt technikával, pár száz példányban. Ezek az ún. theorie direkt kötetek ma már féltve őrzött ritkaságoknak számítanak. Az ez évben immár tízezer példányban megjelent ZKP4 elsősorban a kasseli Documenta X. egyik programján, a száznapos Hybrid Workspace során került terjesztésre.

Kötetünk két forrása sok helyen találkozik, mivel a Media Research és Nettime szoros kapcsolatban áll. A MetaFórum résztvevői többségében maguk is lista-tagok és bár a konferenciasorozat előadásai - két kivételtől eltekintve - magyarul csak most látnak először napvilágot, angolul már megjelentek a ZKP3-ban, melyet 1996 őszén, a konferencia alkalmából Budapesten adtak közre. Könyv alakban válogatást eddig csak a német Edition ID-Archiv Verlag adott ki ezekből a szövegekből, de kötetünk megjelenésével egy időben már folynak a Nettime Bible szerkesztési munkálatai.

Azontúl, hogy igyekeztünk mindkét forrásból a legjobb, leginspirálóbb írásokat közzétenni, válogatásunk elsősorban a téma történeti, gazdasági, filozófiai és művészeti aspektusait érinti. A médiaelmélet interdiszciplináris szemléletmódja egyedülállóan alkalmas arra, hogy az új, referenciamentes eszközeinket körbefonja az értés és az értelmes felhasználás kontextusa.

A Media Research vállalkozása tudatosan heroikus kíván lenni, a legfrissebb termés bemutatásával csupán egy pillanatnyi szinkront szeretnénk előállítani. Miután az alapítvány érdeklődése nem institucionális, úgy gondoljuk, hogy a c3 anyagi támogatásával megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy egy gesztus erejéig elfelejtsük a kínzó anyagi realitásokat, és takarékoskodás nélkül maximális mennyiségű friss szöveget tegyünk közzé. Mindazonáltal reméljük, hogy ezt a kötetet továbbiak követik majd.

Sugár János





Előszó


Úgy tűnik, ismét napirenden a "gazdaság" kérdése. A nyolcvanas évek végén sorban kudarcot vallottak azok az elméletek, melyek azt kutatták, ki birtokolja és gyakorolja a hatalmat a média felett. Nem mintha nem léteztek vagy kihaltak volna a Murdoch-, Turner-, Bertelsmann-, Kirsch-féle médiatitánok. Éppen ellenkezőleg. Ezek voltak a műholdas televíziózás, a kereskedelmi csatornák és a videókészülékek tömeges elterjedésének dicső napjai. A médiaforradalom napjai, melyekre ma csak úgy utalunk, hogy "1989" és az "Öböl-háború". A tudományos, "spekulatív" médiaelmélet és a sajtóban folytatott kritikai diskurzus idővel megelégelte a hatalom koncentrációja alatt nyögő "panaszkultúrát". Már senki sem hitt a média és a kapitalizmus összeesküvését hirdető teóriában - talán Noam Chomsky és holdudvara, Herman, Barsamian, Schiller kivételével. A "marxizmus válsága" megakadályozta a médiamonopóliumok kritikáját, és egy időre teljesen megfosztotta a gazdaságtant látóképességétől.

A figyelem a hatalom másik aspektusa felé fordult. Az entellektüelek és a művészek tekintete a "struktúrára" irányult, amit a szubjektum felől közelítettek meg: az olvasó, a néző, a websurfer felől. Kezdetben a (rejtett) ideológiai üzeneteket boncolgatták, a szexizmust, a rasszizmust, azután a szimuláció magasabb szintje felé fordultak. A szemiotika (Eco), a nyelvészet (Saussure) és a francia posztmodern elméletek (Baudrillard) hatására a média hatalmának titkát a befogadásban látták. Irreleváns lett, kinek a tulajdonában van ez vagy a kábeltelevízió vagy jog - "a termelőeszköz", ahogy a 68-as neomarxisták mondták volna. A "kulturális diszciplínák" angolszász egyetemi elburjánzása jól példázza ezt a fordulatot. Többé nem a kapitalizmus visszataszító, rajtunk kívülálló teljhatalmát tekintették a mindennapok szintjén tapasztalt elidegenedés forrásának, hanem az egyénekre szakadt, "néma" tömegek magányos szívében rejlő (mikro)hatalmat. Az otthonában, a tévéképernyő előtt ülő befogadó lett az igazi "fekete doboz". "Felforgató" stratégiák formájában - az irónián, a jel-jelölő viszonyának megfordításán keresztül és az üzletszellemű tömegkultúra asszimilálásának más eszközeivel - hatalmat kellett adni a fogyasztó kezébe, hogy megtörhesse a média hatalmát.

Amikor hirtelen változások idejét éljük, és a média új területei nyílnak meg, a gazdasági hatalom, az ideológiai manipuláció és kirekesztés kérdése háttérbe szorul. Kezdetben mindenki csodálja (és féli) a VR, a személyi számítógép, a CD-ROM vagy az Internet nyújtotta új lehetőségeket. Egyik napról a másikra változnak a szabványok, és a piac, úgy tűnik, rugalmasan lépést tart a változásokkal. Még ravasz újrakezdésekre is lehetőség nyílik, lásd az Apple-t vagy a Netscape-et, melyek művészek tömegét hódították el megingatva az IBM és a Microsoft (az egykori garázscég) egyeduralmát. Úttörők, gondolkodók, látnokok mutatják az utat a korlátlan lehetőségek birodalmában. A kulturális aktivisták és a befektetők egyaránt a média nyitottságát, decentralizáltságát, demokratikus potenciálját hangsúlyozzák. Az Álom idejét éljük: a közös álmodozás, a szenvedélyes viták, az összejövetelek és a gyors pénzszerzés röpke perceit. Nemsokára színre lépnek a nagyvállalatok, a kis cégek eltűnnek, beolvadnak vagy bekebelezik őket a nagyok. Ismét egyre mélyülő szakadék tátong a kereskedelmi és alternatív, a politikai és kulturális médiakezdeményezések között. Hogy túléljünk, meg kell értenünk a gazdaság nagy játékosainak és az államnak a stratégiáját. Ekkor - az orgia után, ahogy Baudrillard mondaná - a médiaelmélet új irányt vesz. Elkerülhetetlennek látszik a klasszikus politikai gazdaságtanhoz való visszatérés. De a XIX. századi politikai gazdaságtan immár nem korlátozódik Marxra - a marxizmus Istentől való uralma véget érni látszik. A gazdasági determinizmust felszámoló teóriák, Gramsci, illetve Althusserl ideológiaelmélete, melyek egykor "válságba sodorták a marxizmust", húsz évvel később maguk is kiszenvedtek, minthogy nem sikerült kimerítően leírniuk a gazdaság működését. Nincs értelme többé azzal vádolni valakit ezeknek az elméleteknek az alapján, hogy redukcionista kommunista, libertariánus anarchista vagy korporációpárti szocialista. A jelen helyzetre kell koncentrálnunk, az aktuális taktikára, adatokra, elképzelésekre. A gazdaság és a marxizmus azonosítása már a múlté. Helyébe a gazdaság státusának kérdése lépett. Az előző időszak percepció-központú szemlélete a belsőbe (a testbe, az elmébe, az érzékekbe) helyezte a "digitális forradalmat", nem volt hajlandó szembenézni a neoliberalizmus uralta külső, nyers gazdasági realitással. Az egyre több immateriális árucikket termelő médiaipart immár gazdasági tényezőnek is tekinthetjük, ami még inkább megnehezíti a média gazdaságának a megértését. Képzelt hatalma jóval felülmúlja valódi méretét. A pénzügyi piacokhoz, a turizmushoz, a gépkocsigyártáshoz vagy a hadiipari komplexumhoz képest a média valójában viszonylag elhanyagolható üzleti szektor. Különösen így van ez az Internet és a multimédia esetében, hiszen a jelentős reklámbevételeket még mindig a televízió kapja. Ettől olyan könnyű eltúlozni szimbolikus funkciójukat. A Háló politikai gazdaságtana, mely még "építés alatt áll" [under construction], egyszerre kritikai és spekulatív vállalkozás, hisz nincs szilárd talaj a talpunk alatt. Nincsenek adatok, és a médiaipar valódi méretét nehéz felbecsülni. Hány tagja lesz az egész világon Kroker és Weinstein "virtuális osztályának"? Felmérhető-e a Wired magazin hatása? Milyen helyet kapnak majd az információs technikák a "munka nélküli gazdaságban"? Mondjuk egy új távmunkahely szemben négy friss munkanélkülivel? Nem becsüljük-e túl a globális gazdaság hatását, és mi is az tulajdonképpen? És ki fizet majd a Wall Street elkerülhetetlen világkrachjáért? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, és egyben szeretnénk lefektetni egy új elmélet szilárd, egyszersmind képlékeny, virtuális alapját. Vágjunk tehát bele, és ne hagyjuk magunkat félresöpörni a gazdasági szakértőktől!

Geert Lovink

Fordította Ivacs Ágnes










I.









Gilles Deleuze
Utóirat az ellenőrzés társadalmához



1. Történelem

Foucault a XVIII-XIX. századba helyezte a fegyelmi társadalmat; a XX. elejére téve a csúcspontját. A világot ekkor sok-sok különálló, zárt térségre osztják. Az egyén egyik zárt térből a másikba lép - mindegyiknek megvan a maga törvénye -, a családból az iskolába ("már nem a családban vagyunk"), onnan a katonai táborba ("már nem az iskolában vagyunk"), majd a gyárba, esetenként a kórházba, netán a börtönbe - ez az elzárás legjellegzetesebb példája. A börtön analógiás modell: Rossellini Európa 51 című filmjében a hősnő, aki munkásokat pillant meg, így kiált fel: "Azt hittem, elítélteket látok!".

Foucault ragyogó elemzést adott ezeknek a zárt környezeteknek az elvi felépítéséről, melynek legjobb példája a gyár: ez a koncentráltságában, térbeli kiterjedésében, időbeli rendezettségében, tér-idő dimenziójában úgy megalkotott termelőerő, mely hatékonyabb, mint alkotórészei összessége. De Foucault azt is felismerte, hogy ez a modell átmeneti állapot csupán az uralkodói hatalom után, melynek egészen más volt a célja és feladata (a termelés megszervezése helyett adóztatott, az élet igazgatása helyett a halál felett uralkodott); az átmenet fokozatosan történt, és Napóleonnak nem kis része volt abban, hogy az egyik társadalmat felváltotta a másik. A diszciplínák később válságba kerültek a második világháborút követően egyre gyorsabb ütemben bevezetett új erők miatt: a fegyelmi társadalom megszűnt, valami más lépett a helyébe.

Általános válsághelyzetben vagyunk, s ez az elzárás minden formáját érinti: a börtönt, a kórházat, a gyárat, az iskolát, a családot. A család mint "belső tér" éppúgy válságban van, akár a tudományos vagy a szakmai belső tér. A felelős közigazgatási szervek egymás után jelentik be a szükségesnek vélt reformokat: iskolareformot, az ipar reformját, a kórház, a hadsereg és a börtön reformját. Ki ne látná azonban, hogy ezek az intézmények a végét járják, bármeddig nyújtjuk is agóniájukat. Már a végső rítusokat szervezik, de addig is fenntartják ezeket az intézményeket, amíg be nem vezetik a küszöbön álló új erőket. Az új társadalom, mely a fegyelmi társadalom helyére készül lépni, az ellenőrzés társadalma lesz. Az "ellenőrzés" elnevezés Burroughstól származik, aki ezt a nevet adta annak az új szörnyetegnek, melyet Foucault a közeljövővel azonosít. Paul Virilio is elemzi a szabadjára engedett ellenőrzésnek azokat az ultragyors formáit, melyek a zárt rendszer időkeretében működő régi diszciplínákat felváltották. Semmi szükség az orvostudomány rendkívüli eredményeire hivatkozni vagy a molekuláris kutatásokra, a génmanipulációra, jóllehet ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy átlépjünk az új szakaszba. Nincs értelme azt kérdezni, vajon melyik a rosszabb rezsim, mert mindkettő magában hordozza a felszabadítás és a korlátozás ellentétes erőit. A kórházzal mint zárt környezettel szemben például kezdetben szabadságot jelenthet a szomszédos rendelő-intézet, a menhely vagy a napközi felügyelet, de idővel ezek is beépülhetnek azokba az ellenőrző mechanizmusokba, melyek a legszigorúbb korlátozással egyenértékűek. Nincs helye a félelemnek vagy a reménynek sem, inkább új fegyver után kell nézni.



2. Logika

Az egyén által bejárt különféle zárt terek egymástól független változók: minden alkalommal nulláról indulunk, és bár van közös nyelv e helyek megnevezésére, ez a nyelv az analógia. Másfelől viszont a különböző ellenőrzési mechanizmusok függő változók, melyek egy olyan változó geometria rendszerét alkotják, melynek a nyelve numerikus (de nem feltétlenül bináris). A zárt térségek öntőformák, egymástól független minták, míg az ellenőrző mechanizmusok egy moduláció, akár egy önmagát deformáló öntőminta, mely minden pillanatban szakadatlanul változik, vagy mint egy szita, melynek a rácsozata minden ponton eltér.

Mindez jól kitetszik a bérekből: a gyár egy testület volt, amely egyensúlyban tartotta a belső erőket, a lehető legmagasabb fokon a termelékenységet, a lehető legalacsonyabb szinten a béreket; de az ellenőrzés társadalmában a korporáció váltotta fel a gyárat, és a korporáció szellem, illóanyag. Természetesen a gyár is ismerte a bonuszrendszert, de a korporáció sokkal többet tesz azért, hogy minden egyes bért az örökös metastabilitás állapotába moduláljon az erőpróbákon, versengésen és a komikus munkaértekezleteken keresztül. A bugyuta tévés vetélkedők azért olyan sikeresek, mert hűen tükrözik a korporációs állapotot. A gyár tömegként kezelte az egyéneket, és a főnök felügyeletére bízta az egyes elemeket a tömegben, a szakszervezetekre pedig a tömegek mozgósítását; míg a korporáció a legádázabb versengést is az emuláció egészséges formájának állítja be, kiváló motiváció egymás ellen fordítani az egyéneket és ily módon belülről megosztani őket. Az "érdemek szerinti bérezés" moduláló elve még a nemzeti oktatást is megfertőzte. Valójában ahogy a korporáció felváltja a gyárat, úgy váltja fel a folyamatos tanulás az iskolát, az állandó ellenőrzés a vizsgát. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy a korporáció kezére játsszák az iskolát.

A fegyelmi társadalomban az ember mindig mindent elölről kezdett (az iskola után a katonaságot, a katonaság után a gyári munkát), az ellenőrzés társadalmában azonban sohasem fejez be semmit: a korporáció, az oktatási rendszer, a fegyveres szolgálat metastabil állapotok, egyazon moduláció részei, egyfajta egyetemes deformáló rendszer. A Perben Kafka, aki már akkor két eltérő társadalmi formáció találkozási pontjára helyezte magát, a bírósági eljárások legfélelmetesebbikéről számol be. A nyilvánvaló felmentés (két letöltött börtönbüntetés között) a fegyelmi társadalomban és a korlátlan halasztódás (a folyamatos variálódásban) az ellenőrzés társadalmában a törvénykezés két teljesen eltérő módját jelenti, és ha a jog nem tud dönteni, mert maga is válságban van, annak az az oka, hogy a két társadalom közötti átmenet idejét éljük. A fegyelmi társadalom két pólusa: a kézjegy, ami az egyént minősíti, és a szám vagy numeráció, ami az idividuum pozícióját jelzi a tömegben. A fegyelmi társadalom nem tartotta összemérhetetlennek a kettőt, a hatalom egyszerre individualizál és tömörít, vagyis egy tömeggé szervezi azokat, akik fölött hatalmat gyakorol, beolvasztva valamennyi tagja individualitását. (Foucault a pap nyájösszeterelő képességében látta ennek a kettősségnek az eredetét - a nyáj és minden egyes báránya -, de a civil hatalom ellenkező módon, más eszközökkel szenteli világi "pappá" magát.) Az ellenőrzés társadalmában viszont már nem a kézjegy vagy a szám a fontos, hanem a kód: a kód mint a hozzáférést biztosító jelszó [password], míg a fegyelmi társadalmat katonai.jelszavak [watchwords] szabályozzák (úgy az integráció, mint az ellenállás vonatkozásában). Az ellenőrzés társadalmának numerikus nyelve olyan kódokból épül fel, melyek az információhoz jutást biztosítják vagy elutasítják. Szó sincs többé tömeg-egyén kettőséről. Az individuumok "dividuumokká", a tömeg mintává, adattá, piaccá vagy "bankká" lett. A legpontosabban talán a pénz fejezi ki a két társadalom közötti különbséget, hisz a fegyelmi társadalom mindig numerikus szabványként rögzített aranynak tekintette a pénzérmét, míg az ellenőrzés társadalma változó csereárfolyamokkal számol, melyeket a sztenderd valuták által meghatározott árfolyam szerint modulálnak. Az elzárás állata az egykori monetárius vakond, az ellenőrzés társadalmáé a kígyó. A vakondot felváltotta a kígyó, de közben nemcsak a rendszer változott, hanem az életmódunk és a másokhoz való viszonyunk is. A fegyelmi társadalomban az ember nem folyamatosan termeli az energiát, az ellenőrzés társadalmában hullámmozgást végez, a középpontban van, egy folyamatos hálózatban. A szörfölés már mindenütt felváltotta a régi sportokat.

A gépek megfeleltethetők a különféle társadalmi típusoknak. Nem határozzák ugyan meg, de kifejezik azokat a társadalmi formákat, amelyekben létrejöttek és használják őket. Az egykori uralkodói hatalom egyszerű gépeket használt: emelőt, csigát, órát; a fegyelmi társadalom energiával működő gépeket, melyek egyfelől az entrópia, másfelől a szabotázs kockázatát rejtették; míg az ellenőrzés társadalmát a gépek harmadik típusa, a kompjúter jellemzi, mely passzívan a rendszer összeomlásával, aktívan pedig az adatkalózkodással vagy a vírusokkal fenyeget. A gépek fejlődését a kapitalizmus gyökeres átalakulásának kell tekintenünk, egy olyan közismert változásnak, mely a következőképpen foglalható össze: a XIX. századi kapitalizmus a termelés és a tulajdon érdekében történő koncentráció kapitalizmusa. A gyár tehát itt olyan zárt tér, ahol a tőkés nem pusztán a termelőeszközök tulajdonosa, hanem hovatovább a többi analóg teret is birtokolja (a munkás otthonát, az iskolát). A piacot hol specializációval, hol gyarmatosítással, hol a termelés költségeinek csökkentésével szerzi meg. A kapitalizmus mára azonban kivonult a termelésből, melyet gyakran - még az olyan iparágak esetén is, mint a teljes textil- és fémgyártás vagy olajtermelés - kitelepít a harmadik világba. Ez már a magasabb rendű termelés kapitalizmusa. Nem foglalkozik többé a nyersanyag-felvásárlással és a késztermék eladásával, a készterméket vásárolja fel vagy szereli össze alkatrészekből. Szolgáltatásokat árul, és részvényt vásárol. Szó sincs többé a termelés kapitalizmusáról, ez már a termék kapitalizmusa, azaz az eladás vagy a piac kapitalizmusa. Lényegi vonása a szétszórtság, a gyár intézménye helyébe pedig a korporáció lépett. A család, az iskola, a hadsereg, a gyár többé nem egymástól független analóg terek, melyek egy közös tulajdonos (az állam vagy egy magántulajdonos) kezében találkoznak, hanem egyetlen, immár pusztán részvényesekből álló korporáció - deformálható és átalakítható - kódolt tartozékai. Még a művészet is kilépett a zárt térségekből a bank nyitott hálózatába. A piac megszerzésének módja többé nem a fegyelmi módszer, hanem a ragadozó ellenőrzés; nem a költségek csökkentése, hanem az árfolyamok rögzítése, nem a termelés specializálása, hanem a termék átalakítása. A korrupció eközben új erőre kap. A marketing a korporáció "lelke". Azt mondják, a korporációnak lelke van: ennél félelmetesebb hírt el sem lehet képzelni. A piaci mechanizmusok mára a társadalmi ellenőrzés eszközévé, arc nélküli gazdáinkká váltak. Az ellenőrzés társadalma rövid távra tervez, gyors megtérülésre törekszik, egyben folyamatos és korlátlan, míg a diszciplínák hosszú távon működtek, határtalanok voltak és nem folyamatosak. Már nem bezárt egyénről beszélünk, hanem eladósodott emberről. A kapitalizmus azonban mit sem változtatott az emberiség háromnegyed részének roppant szegénységén, azokén, akik túl szegények az eladósodáshoz és túl sokan vannak az elzáráshoz - az ellenőrzésnek nemcsak a határok elmosódásával kell majd megbirkóznia, de a bádogvárosokban és gettókban várható robbanásokkal is.



3. A program

Az ellenőrzés működésének az az elképzelése, miszerint bármely pillanatban képes megadni bármely elem helyzetét egy nyitott rendszerben (legyen az egy állat egy természetvédelmi területen vagy egy ember egy testületben - mondjuk egy elektronikus gallér segítségével), nem feltétlenül tartozik a tudományos fantasztikum területére. Félix Guattari egy olyan városról beszél, ahol az ember szabadon elhagyhatja a lakását, az utcát, a kerületet egy (dividuális) elektronikus kártya segítségével, mely felnyitja az adott sorompókat, de éppúgy zárva is tarthatja azokat bizonyos napokon vagy időközökben - és itt nem a sorompó a lényeges, hanem a számítógép, amely (jogosan vagy jogtalanul) követi minden ember helyzetét, és egyetemesen modulálja.

Az ellenőrzés szociotechnikai mechanizmusait célzó vizsgálatnak, ha a gyökerektől kiindulva kutatja a jelenséget, kategorikusnak kellene lennie, és ki kellene mutatnia, mi az, ami már felváltotta a köztudottan válságban levő fegyelmi társadalmat. Előfordulhat, hogy a korábbi, még az uralkodói hatalomból átvett módszerek - módosult formában persze - ismét előtérbe kerülnek. A lényeg, hogy valaminek a kezdetén vagyunk. A börtönrendszerben azzal kísérleteznek, hogy "alternatív" büntetőformákat találjanak, a kisebb kihágásokra legalábbis, és bevezessék az elektronikus gallér használatát, amely a nap bizonyos óráiban házhoz köti az elítéltet. Az iskolarendszerben a folyamatos ellenőrzéssel és az örökös tanulással próbálkoznak, ezzel összefüggésben az egyetemi kutatómunka csökkentésével, a "korporáció" bevezetésével az oktatás minden szintjén. A kórházi rendszerben az "orvos és beteg nélkül" működő új orvostudománnyal, mely kiválasztja a potenciális betegeket, és, ahogy mondani szokás, az egyéni kezelés helyett a "dividuális" anyag kódjával helyettesítve az egyéni, avagy numerikus testet, kockázatosan aláveti azt az ellenőrzésnek. A korporációs rendszerben a pénz, a haszon és az emberek kezelésének új, az egykori gyártól eltérő formáival. Ezek példák csupán, ám segítségükkel könnyebben megérthetjük, mit jelent az intézmények válsága, más szóval egy új uralmi rendszer progresszív és szétszórt bevezetése. Az egyik leghangsúlyosabb kérdés a szakszervezetek tehetetlensége: képesek lesznek-e a szakszervezetek, melyeknek a története a diszciplínák ellen vívott vagy a zárt térségben folytatott küzdelemről szólt, alkalmazkodni az ellenőrzés társadalmához, vagy az ellenállás új formái jelennek-e meg helyettük? Láthatók-e már legalább körvonalaikban azok az eljövendő formációk, melyek veszélyeztetik a marketing örömét? A fiatalok furcsamód többnyire "ösztönzőnek" tartják az új társadalmat; visszakövetelik a tanulóéveket, és készek az örökös tanulásra. Nekik kell rájönniük, mit szolgálnak, miként lassanként eleik is felfedezték egykor a fegyelem teloszát. Ám a kígyó gyűrűin nem olyan könnyű eligazodni, mint a vakondtúráson.


Fordította Ivacs Ágnes


Gilles Deleuze (1925-1995) francia filozófus. Programja a filozófia megújítása a kritikai és a nyelvanalitikus felfogáson túl. Fogalmak alkotása és effektusaik vizsgálata a filozófia önmozgása: D. transzcendentális empirizmusa számára a filozófiai fogalmak tapasztalatszerzési képessége a döntő; mennyit képes egy-egy fogalom befogadni, összegyűjteni, mennyiben bizonyul tarthatónak konkurens fogalmakhoz képest. E folyamat eredménye nem a világ fogalmak által történő reprezentációja, sokkal inkább a világ, mint fogalmak effektusa. A filozófia így nem kritika, hanem affirmáció: egy fogalom képessége nem a behatárolásban, hanem vonatkozásainak sokrétűségében van. Saját filozófiai elméletek formálása mellett Felix Guattarival közösen is dolgozott (pl. Difference et repetition; vagy Capitalisme et schizophrenia.1&2 és What is Philosophy? ). D. ilyen értelemben vizsgálja a filmet, mint a mozgásról és az időről alkotott teóriák szériáit (Cinema 1&2); az irodalmat (Kafka; Proust) és a képzőművészetet (Bacon), valamint a filozófiatörténetet, ahol megengedett a talált filozofémák megújított próbára tétele: egy konstruktív és nem rekonstruktív filozófiatörténet (Hume, Kant, Leibniz, Nietzsche, Spinoza). Michel Foucault kijelentése szerint nem lehetetlen, hogy a huszadik század filozófiailag majdan D. századaként tartatik számon. (Bora Gábor)

Deleuze írását a ZKP3-ból vettük át. Eredetileg a L'Autre journal, no. 1 (1990. május) számában jelent meg.



Thomas Pynchon
Építhetünk-e a géprombolásra?


Nem elég, hogy 1984-et írunk, épp az idén huszonöt éve annak, hogy a Rede College-ban elhangzott C. P. Snow Two Cultures and the Scientific Revolution (Két kultúra és a tudományos forradalom) című előadása. Elhíresült előadásában Snow arra figyelmeztetett, hogy a Nyugat szellemi élete "irodalmi" és "tudományos" pólusra szakad, s egyik sem lesz soha képes megérteni vagy értékelni a másikat. Az előadás eredetileg olyan kérdéseket kívánt felvetni, mint az oktatási reform a szputnyikok korában és a műszaki tudományok szerepe a "harmadik világ"-ként ismertté vált országok körében. De a többség figyelmét inkább a "két kultúra" formulája ragadta meg, mely a maga idejében megdöbbentően heves nézeteltéréseket szított. A vita hevében már eleve némiképp leegyszerűsített kérdéseket tovább egyszerűsítettek, ezek további megjegyzéseket szültek, azok szidalmakba torkolltak, s végül az egész ügy, bár megszépítette az idő, határozottan ellentmondásos színezetet kapott.

Manapság persze már nincs helye az efféle megkülönböztetésnek. 1959 óta minden eddiginél szélesebben hömpölygő adatfolyamokkal kell együtt élnünk. Napjaink rendje a demisztifikáció; a zsákbamacskák kiugranak a zsákból, és elvegyülnek. Manapság azonnal személyiségzavarra gyanakszunk, ha valaki egy szakterület zsargonja mögé próbál rejtőzni, vagy úgy tesz, mintha valamely adatbázis eleve "magas" lenne a laikus számára. Idő, műveltség és a hozzáférési díj birtokában bárki szinte bármely szakterület tudásanyagának birtokába juthat. Vagyis ebben a vonatkozásban a "két kultúra"-vita nem tartható fenn többé. Elég megnézni egy fiókkönyvtárat vagy egy újságosstandot, és nyomban meggyőződünk róla, hogy ma jóval több mint két kultúra létezik. A valódi gond az, hogy nincs időnk a saját szakterületünkön kívül eső dolgokról tájékozódni.

Jó negyedszázad elmúltával egyetlen dolog maradt csupán változatlan: az emberi jellem. Az alapvetően regényíró C. P. Snow nem pusztán kétféle neveltetést, hanem kétféle személyiséget különböztetett meg.

Régi viták elhaló visszhangjai, egykor magasröptűnek számító tereferék során elszenvedett sértések játszhattak közre Snow túlzó s ezért ünnepelt állítása rejtett értelmének megteremtésében: "A tudományos kutatókat leszámítva az értelmiség sohasem próbálta, akarta, vagy volt képes megérteni az ipari forradalmat". Ezek a zömében "irodalmár értelmiségiek" Lord Snow feltételezése szerint "született géprombolók, ludditák" voltak.

A Hupikék törpikék Okoskáján kívül nem könnyű manapság olyan embert találni, aki szeretné, ha "humán értelmiséginek" tartanák, bár tágabb értelemben, mint "olvasó és gondolkodó ember", korántsem olyan pejoratív ez a címke. A luddita elnevezés teljesen más lapra tartozik. Olyan kérdéseket vet fel, mint: "van-e az olvasásnak és a gondolkodásnak köze a gépromboláshoz, vagy építhetünk-e a géprombolásra, és ki is a luddita tulajdonképpen?

A történelmi ludditák 1811 és 1816 között élték fénykorukat Britanniában. Névtelen, álarcos férfiakból álló, jól szervezett bandák voltak, melyek elsősorban a textiliparban alkalmazott gépeket rombolták. Az angol uralkodó helyett saját Ludd királyuknak fogadtak örök hűséget. Nem tudjuk, vajon ők ludditának nevezték-e magukat, jóllehet barátaik és ellenségeik így hívták őket. C. P. Snow egyértelműen polemikus éllel használja az elnevezést, hogy érzékeltesse a tudománnyal és a technikával szemben táplált irracionális félelmet. Nézete szerint a ludditák az ipari forradalom ellenforradalmáraiként vonultak be a történelembe, modern utódaik pedig "sohasem próbálták, akarták, vagy voltak képesek megérteni" e forradalom jelentőségét.

Az ipari forradalom azonban a vele nagyjából egy időben zajló francia forradalommal és az amerikai függetlenségi háborúval ellentétben nem erőszakos harc volt, melynek eleje, közepe és vége lett volna. Zökkenőmentesebben folyt, kevésbé volt végleges, inkább egy hosszan tartó evolúciós folyamat felgyorsult szakaszára emlékeztetett. Magát az "ipari forradalom" kifejezést Arnold Toynbee történész hozta divatba száz évvel ezelőtt, melyet azóta számos bírálat ért. A Scientific American 1984. júliusi számában Terry S. Reynolds The Medieval Roots of the Industrial Revolution (Az ipari forradalom középkori gyökerei) című cikkében például azt fejtegeti, hogy a gőzgép (1765) korabeli szerepét valószínűleg jelentősen túlbecsülték. A szerkezet korántsem számított forradalminak, a gépeket pedig, melyeket ekkor a gőz erejével kezdtek működtetni, már régóta használták, valójában már a középkorban is, csak akkor még víz hajtotta őket. Mindazonáltal a technikai-társadalmi "forradalom" gondolata, mely ugyanazokat a rétegeket juttatta hatalomra Angliában, mint Franciaországban és Amerikában, sokak számára kapóra jött az évek során: így azoknak is, akik C. P. Snow-hoz hasonlóan a "ludditában" vélték megtalálni mindazok megnevezését, akikkel nem értettek egyet reakciós politikai vagy antikapitalista nézeteik miatt.

Az Oxford English Dictionary azonban érdekes történettel szolgál. 1779-ben egy leicestershire-i faluban bizonyos Ned Lud betört egy házba, és "őrült indulatában" összetört két harisnyakötő gépet.

A dolognak híre terjedt. Hamarosan valahányszor összetört harisnyakötő gépre akadtak - és ez az Encyclopedia Britannica tanúsága szerint 1710 óta nem volt ritka jelenség -, az emberek azt mondták: "Biztosan Lud járt itt". Mire az 1812-es év szövőszékrombolói felvették a nevét, a történelmi Ned Ludból már csupán a többé-kevésbé szarkasztikus Ludd király (vagy kapitány) gúnynév maradt, ő maga pedig legendává vált, afféle sötét, emberfelettivé nőtt rémalakká, aki az éj leple alatt járja Anglia szövőnegyedeit egy komikus hóbort bűvöletében: ha megpillant egy szövőszéket, erőt vesz rajta az őrület, és ízzé-porrá zúzza.

Ne feledjük azonban, hogy már az eredeti, 1779-es incidens sem az ipari forradalom egyik új technikai vívmánya ellen irányult. A szövőszéket 1589-ben találta fel William Lee tiszteletes - a népi hagyomány szerint merő gonoszságból. Lee valószínűleg szerelmes volt egy fiatal leányba, akit azonban jobban izgatott a kötés, mint a férfi. Valahányszor a férfi megjelent a lány házánál, a lány így fogadta: "Sajnálom, tiszteletes úr, de kötnöm kell." Lee mindig ezt a választ kapta, így, minthogy képtelen volt legyőzni a lány ellenállását, fogadalmat tett - nem őrjöngve, mint Ned Lud, hanem hidegen, tiszta fejjel -, hogy feltalál egy gépet, amely egyszer s mindenkorra véget vet a kézi harisnyakötésnek. A tiszteletes betartotta fogadalmát. Az enciklopédia szerint a kikosarazott egyházfi szövőszéke "olyan tökéletesre sikeredett, hogy több évszázadon át a szövés kizárólagos eszköze lett."

No mármost, a két esemény között eltelt időt figyelembe véve igazán nem tekinthetjük Ned Ludot technofóbiás őrültnek. A nép kétségkívül erőszakos tettének erélye és céltudatossága miatt tisztelte és emelte legendává. Az "őrült indulatában" kifejezés azonban harmadkézből való, és legalább hatvannyolc évvel az esemény után született. Ráadásul Ned Lud haragja nem is a gépek ellen irányult - nem egészen. Jómagam inkább a mindenre elszánt rossz ember vagy betyár [Badass] fegyelmezett, a harcművészet területére tartozó haragjának tartom.

A rossz ember alakját régóta ismeri a néphagyomány. Rendszerint férfi, aki a nőkből olykor kíváncsi-kötekedő toleranciát vált ki, a férfiak azonban szinte kivétel nélkül csodálják két alapvető erénye miatt: mert rossz és mert nagy.

A rossz itt nem feltétlenül erkölcsi gonoszságot jelent, sokkal inkább a nagy formátumú bajkeverés képességét. A lényeg a nagyléptékűség, a hatás megsokszorozódása.

A szövőgépek, amelyek az első luddita zavargások kiváltói voltak, több mint két évszázadon keresztül embereket fosztottak meg a munkájuktól. Ez a folyamat mindenki szeme láttára ment végbe, és idővel a mindennapi élet része lett. Azt is látták, hogy a gépek mindinkább olyanok tulajdonába kerülnek, akik nem dolgoznak, csak tulajdonosok vagy bérlők. Nem volt német filozófusra szükség, hogy kimutassa, milyen következményekkel járt mindez a bérek és a munkahelyek tekintetében. A gépek iránt táplált általános közérzetet azonban sohasem egyedül az irracionális iszony jellemezte, hanem valószínűleg egy ennél összetettebb érzés: az ember és gép között kibontakozó szeretet-gyűlölet - különösen miután a gépek megszokottá váltak -, nem beszélve arról a mélységes haragról, amely a gép két, fokozottan jelentkező hatása ellen irányult, melyet igazságtalannak és fenyegetőnek éreztek. Az egyik az a tőkekoncentráció volt, amelyet minden egyes gép megtestesített, a másik a gépek azon képessége, hogy bizonyos számú embert kivontak a munkából, vagyis hogy "felértek" bizonyos számú lélekkel.

Ludd király különleges karizmáját az biztosította, s az avatta helybéli hősből országos közellenséggé, hogy nekirontott ezeknek a felnagyított, megsokasodott, emberfeletti ellenfeleknek - és életben maradt. Ha nehéz idők járnak, s nálunknál sokkalta hatalmasabb erőknek érezzük kiszolgáltatva magunkat, nem fordulunk-e mindannyian, ha csak képzeletben is, valakihez, aki segít kiegyenlíteni az erőfölényt? A rossz emberhez - dzsinnhez, gólemhez, nehézfiúhoz, szuperhőshöz -, aki szembeszáll a pusztulással fenyegető erővel? Természetesen az igazi, e világi szövőszékrombolást hétköznapi emberek - a korukat megelőző szakszervezetek - hajtották végre az éj leple alatt, szolidaritásból és fegyelmezetten, hogy ők is megtegyék a maguk fokozottan jelentkező hatását.

Tudatos osztályharc volt ez. A mozgalomnak voltak szövetségesei a parlamentben, többek között Lord Byron, aki a lordok házában tartott 1812-es szűzbeszédében szenvedélyesen felszólalt az ellen a törvényjavaslat ellen, mely egyéb elnyomó intézkedések mellett a szövőszékrombolást halállal kívánta büntetni. - Hát nem állsz te is közel a ludditákhoz? - írta Velencéből Thomas Moore-nak. - Az égre! ha van sorotok, hát közétek állok! Nézd, hogy menetelnek a takácsok, a szövőszékrombolók, a politika lutheránusai, a reformerek! Leveléhez Byron egy "fülbemászó dalt" mellékelt, mely oly lázító luddita himnusznak bizonyult, hogy a költő haláláig meg sem jelenhetett. A levelet 1816 decemberében keltezték. Byron az év nyarát Svájcban töltötte, egy időre összezárva Shelleyékkel a Villa Diodatiban. Nézték az esőt, és kísértethistóriákat meséltek egymásnak. Az év decemberében Mary Shelley már Frankenstein avagy a modern Prométheusz című regényének negyedik fejezetén dolgozott.

Ha létezne a luddita regény műfaja, ez a mű - mely arra figyelmeztet, mi történik, ha a technika elszabadul az emberi ellenőrzés alól - lenne az első, sőt a műfaj gyöngyszeme. Victor Frankenstein teremtménye kétségkívül megtestesíti a nagyszabású irodalmi rossz embert. - Elhatároztam - mondja Victor -, hogy óriási termetű embert hozok létre. Azaz, mondjuk, nyolc láb magasat, és ennek megfelelő terjedelműt[1] - ami valóban kielégíti a nagy fogalmát. Hogy miként válik teremtménye olyan rosszá, az a regény többszörösen beágyazott lényegét képezi: maga a teremtmény beszéli el Victornak első személyben, ami azután beágyazódik Victor saját narratívájába, ez pedig tovább ágyazódik Robert Walton sarkkutató leveleibe. Bármennyire is James Whale-nek, a regény megfilmesítőjének (1931) köszönheti hosszú utóéletét a Frankenstein, a mai napig érdemes kézbe vennünk a könyvet elsősorban irodalmi, másodsorban luddita értékei miatt: amiért (burkolt és maszkírozott) irodalmi eszközökkel kísérletet tesz a gép megtagadására.

Vessünk egy pillantást Victor beszámolójára, miként rakja össze és önt lelket teremtményébe. Természetesen kénytelen kissé homályosan fogalmazni a technikai részleteket illetően, de így is közread egy eljárást, amely tartalmaz sebészetet, elektromosságot (semmi köze sincs azonban Whale galvanikus hókuszpókuszához), kémiát, sőt a Paracelsusra és Albertus Magnusra történő sötét célzások formájában még a mágia máig is diszkreditált formáját, az alkímiát is. Egy dolog azonban a jellegzetes nyakba fúrt csavar ellenére is nyilvánvaló: sem az eljárás, sem a létrehozott teremtmény nem mechanikus.

A Frankenstein ebben és még sok másban is emlékeztet egy korábbi történetre, Horace Walpole 1765-ös Az otrantói kastély[2] című regényére, melyet az első gótikus regényként szoktak számon tartani, és szintén a nagyról és a rosszról szól. Regénye közreadásakor mindkét író idegen hangot használt. Mary Shelley előszavát férje, Percy írta meg, felesége hangján. Mary Shelley csak tizenöt év múltán írt saját hangján előszót a Frankensteinhez. Walpole pedig egy egész publikációs históriát kerekített könyvéhez, azt állítván, hogy az egy középkori olasz mű fordítása. Csak a második kiadás előszavában vállalta szerzőségét.

A két regény további szembetűnő hasonlóságot mutat éjjeli fogantatása tekintetében: mindkettő éber álmodozásból született. Mary Shelley a genfi rémhistóriákkal töltött nyáron, egyik éjjel, amikor nem jött álom a szemére, egyszerre megpillantotta az életre kelt teremtményt, és a képek "olyan élénkséggel jelentek meg" elméjében, "mely túllépett az álmodozás megszokott keretein". Walpole álmából ébredt, melyből, mint mondja: - "Mindössze annyira emlékeztem, hogy egy ősrégi várban jártam... és egy magas lépcsősor legtetején egy hatalmas kezet láttam páncélban a korláton."

Walpole regényében ez a kéz Jó Alfonso, Otranto egykori hercege kezeként jelenik meg, aki neve ellenére a vár rossz embere. Frankenstein teremtményéhez hasonlóan őt is darabokból rakták össze (a fekete tollas sisak, a lábfej, a láb és a kard, akárcsak a kéz, túlméretezett), s ezek a darabok vagy az égből hullanak alá, vagy a semmiből öltenek testet mindenfelé a vár udvarán, éppoly megállíthatatlanul, ahogy az elfojtott tudat alatti tartalmak törnek felszínre Freudnál. A folyamatot kiváltó tényezők, miként a Frankensteinben, itt sem mechanikus természetűek. "Alfonso óriásivá nőtt alakjának" végső összeállítására természetfeletti erők segítségével kerül sor: egy családi átok és Otranto védőszentjének közvetítése révén.

Úgy vélem, Az otrantói kastély nyomán kirobbant gótikusregény-őrület a "csodák korának" nevezett mitikus idők utáni mélységes vallásos vágyakozásban gyökerezett. A XVIII. században a nép többé-kevésbé úgy hitte, hogy egykor lehetségesek voltak mindazok a dolgok (az óriások, a sárkányok, a varázslat), melyek ma már nem történhetnek meg. A természet törvényeit akkoriban még nem foglalták olyan szigorú szabályokba. Ami egykor igazi csoda volt, azt a felvilágosodás kora puszta gépezetté fokozta le. Blake "sötét sátáni malmai"[3] egy olyan letűnt mágiát idéztek, mely a sátánhoz hasonlóan kegyvesztetté vált. Miközben a vallás mindinkább deizmussá és hitetlenséggé világiasodott, megmaradt az Isten és a túlvilági lét bizonyítékát, az üdvözülést - és ha lehet, a testi feltámadást - sóvárgó olthatatlan szomj. A felvilágosodással szemben kibontakozó ellenállás tágas frontján a metodista mozgalom és a nagy ébredés mellett ott találjuk a radikalizmust és a szabadkőművességet, a ludditákat és a gótikus regényt. A maga módján valamennyi a mégoly "irracionális" hit feladásától való elemi idegenkedést fejezte ki egy olyan felnövekvőben lévő technopolitikai rend oltárán, amely talán még saját tetteit sem látja át. A "gótikus" a "középkori" fedőneve lett, amely a "csodálatos" fedőneveként fennmaradt a preraffaelitákon, a századforduló tarot kártyáin, a ponyvák és képregények űroperáin keresztül egészen a Csillagok háborújáig és a manapság divatos misztikus históriákig.

A csodálatos utáni vágy a gép tagadását jelenti, legalábbis bizonyos értelemben, és egyúttal azt a vágyat fejezi ki, hogy alkalmasint minden élőlény transzcendenssé válhat rossz volta és nagysága okán. Ez az elmélet King Kongot (?-1933) is klasszikus luddita szentté avatja. Emlékezzenek csak, hogyan végződik a film: - "Elkapták a repülők." - "Nem... a szépség végzett a szörnyeteggel!"[4] Ebben a párbeszédben ugyancsak a már említett Snow-féle ember-technika szembeállítás jelenik meg.

Ha azonban lemondunk a természet - a tér, az idő, a termodinamika vagy a halandóság - törvényeinek fiktív áthágásáról, számolnunk kell azzal a veszéllyel, hogy az irodalmi mainstream elviselhetetlenül komolynak nevez minket.

A komolyság ezekben a kérdésekben a felnőttek hagyományos önmeghatározása a magabiztosan halhatatlan gyerekekkel szemben. Mary Shelley a tizenkilenc évesen írt Frankensteinre visszatekintve azt nyilatkozta: "Szeretem, mert boldog napokban fogant, amikor a halál és szenvedés csak szavak voltak, melyek nem leltek igaz visszhangra szívemben." A gótikus regény a halál és a halál utáni kísértetlét témáját nemes cél helyett a hatásvadászat és az olcsó hátborzongatás szolgálatába állította, ezért komolytalannak találtatott, és gettóba kényszerült. Az irodalom világvárosában nem ez az egyetlen jól körülhatárolt kerület. Az indiánregényben mindig a jó diadalmaskodik. A szerelmes regényben a szerelem győzedelmeskedik. A detektívregényben a logikai rejtvény előfeltételéül szolgáló gyilkosság ritkán irracionális. A tudományos-fantasztikus regény, melyben teljes világok épülnek egyszerű axiómák sorára, rutinszerűen felülemelkedik mindennapi világunk fizikai korlátain. Valamennyi esetben mi, olvasók vagyunk a bölcsebbek. Azt mondjuk: "Igen ám, csakhogy a világ nem ilyen." Ezek a műfajok, mivel makacsul ellentmondanak a tényeknek, nem vehetők komolyan, így "eszképista szellemi tápláléknak" bélyegezzük őket.

Ez főként a tudományos-fantasztikus irodalom esetében sajnálatos, hiszen a Hirosimát követő évtizedben ebben a műfajban mutatkozott meg legtündöklőbben az irodalmi tehetség - nemegyszer a zsenialitás. A sci-fi legalább olyan jelentős volt, mint a vele egy időben zajló beatmozgalom, kétségkívül jelentősebb, mint a korabeli irodalmi mainstream, amit néhány kivételtől eltekintve gúzsba kötött a hidegháború és a McCarthy-korszak szelleme. A sci-fi nem pusztán a "két kultúra" már-már ideális szintézise, de a legbiztosabb menedék korunk luddita meggyőződésű gondolkodói számára.

1945-re a gyárrendszer - amely minden más gépnél inkább az ipari forradalom valódi és legnagyobb eredménye volt - már magába foglalta a Manhattan Projectet,[5] a német nagy hatótávolságú rakétaprogramot és a haláltáborokat. Nem kellett prófétának lenni ahhoz, hogy bárki belássa, a fejlődés e három iránya hamarosan találkozik. Hirosima óta hihetetlenül elszaporodtak az atomfegyverek, és korlátlanul fejlesztik az indítórendszereket. 1980-tól pedig, amióta a hadipolitika vezérelvévé vált, már a szemünk sem rebben a holocaust nyolc számjegyű emberáldozata hallatán, mi több, ezért még bölcsnek is tekintjük magunkat.

Az ötvenes évek tudományos-fantasztikus írói számára mindez nem volt meglepetés, jóllehet még a legfelelőtlenebb modern luddita képzelet sem volt képes az atomháborúhoz fogható nagy és rossz ellenteremtmény elgondolására. Ezért az atomkor és a hidegháború tudományos-fantasztikus irodalmában azt tapasztaljuk, hogy az ösztönös gépromboló felfogás új irányt vesz. A hardver, a gép háttérbe szorult az emberközpontúbb megfontolásokkal - az egzotikus kulturális evolúciókkal és a társadalmi témákkal, a tér-idő paradoxonokkal és játékokkal, a vad filozófiai kérdésekkel - szemben, melyeknek, miként az irodalomkritika kimutatta, közös vonásuk, hogy az "emberit" határozottan elválasztják a "géptől". Elődeikhez hasonlóan a XX. századi ludditák is egy másik korba vágyakoztak, furcsa módon éppen abba a korba, a felvilágosodás korába, amelyből az első gépromboló ludditák a csodák kora utáni nosztalgiába menekültek.

De ma, mint tudjuk, a számítógépek korában élünk. Miféle kilátásai lehetnek ma a luddita érzékenységnek? Vajon a központi számítógépek ugyanolyan ellenséges érzületet váltanak-e ki, mint egykor a szövőgépek? Nem hinném. A legkülönbözőbb műfajokban alkotó írók egymást ölik a szövegszerkesztőkért. A gépek annyira felhasználóbarátokká váltak, hogy még a legelszántabb ludditát is rá lehet venni, tegye félre a jó öreg nagykalapácsot, inkább a billentyűket verje. E jelenség mögött az az egyre nagyobb teret hódító konszenzus áll, hogy a tudás valóban hatalom, az információ egy az egyben pénzre váltható, és a megfelelő logisztika kidolgozásával a csodák mégiscsak lehetségesek. Ha ez így van, a ludditák végre közös platformra kerülhetnek Snow-féle ellenlábasaikkal, a technokraták vidám seregével, akiknek a "jövő a vérükben van". A gépekkel szemben táplált örökzöld luddita ambivalenciának talán mindössze valamely új formája marad fenn, vagy a legmélyebb luddita csodavárás frigyre lép azzal a reménnyel, hogy a megfelelő adat azok kezébe kerül, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. A költségvetés és a számítógépek csatarendbe állítása révén meggyógyítjuk a rákot, megvédjük magunkat a nukleáris önpusztítástól, elegendő élelmet termelünk mindenkinek, méregtelenítjük a fékevesztett ipari kapzsiság maradványait - egyszóval valóra váltjuk napjaink álmait.

A megvető luddita névvel mindmáig a technikában - mindenekelőtt a nukleáris technikában - kételkedőket illetik. A modern ludditák már nem gyártulajdonosokkal és sebezhető gépekkel állnak szemben. Miként Eisenhower, az Egyesült Államok egykori, ösztönös luddita elnöke megjósolta visszavonulásakor, mára megszilárdult az admirálisok, tábornokok és vállalati mogulok elitjének hatalma, akikhez képest mi, szegény senkiháziak osztályon kívülinek számítunk - igaz, Ike [Eisenhower] nem pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki magát. Elvárják tőlünk, hogy nyugton maradjunk és hagyjuk a dolgokat a maguk útján menni, jóllehet az információs forradalom térhódításával egyre átlátszóbbak a hazugságok.

Ha a világ megéri, a következő nagy kihívás az lesz - és ezt tőlem hallják először -, amikor a mesterséges intelligencia, a molekuláris biológia és a robottechnika terén végzett kutatások szálai összefutnak.

Lélegzetelállító pillanat lesz és megjósolhatatlan, de reméljük, ebben a kérdésben nem a tábornokok véleményét kérik majd ki először. Ezt a pillanatot minden igaz luddita örömmel üdvözli majd, ha Isten is úgy akarja, hogy megérjük. Addig is mi, amerikaiak vigasztalódjunk Lord Byron rögtönzött dalával, amelyben kortársaihoz hasonlóan az első ludditákban vélte felismerni forradalmi gyökereinket. Íme a vers:

Ha a fölkelők tul a tengeren
Véren vették szabadságukat,
halunk mi is, ha kell,
vagy élünk győztesen
s vesszen minden király, csak egy ne: Ludd![6]

Fordította Hideg János


Thomas Pynchon neves amerikai író. Művei nagy hatással voltak a digitális kultúra kialakulására. Jellegzetesen amerikai témákkal foglalkozik, és már a hatvanas években megjósolta az Internet jelenlegi szerepét. Is It O.K. to Be a Luddite? című írása a ZKP1-ben jelent meg. Eredetileg a The New York Times Book Review 1984. október 28. számában jelent meg, 140-41.



Tjebbe van Tijen
Ars Oblivivendi


A kollektív emlékezet felépítéséről

Az idő múlása testünk öregedésével személyes tapasztalattá válik. Az időélmény nem körkörös, amelyet bolygók és csillagok felbukkanása irányít, sem nem lineáris, mint egy modern időmérő, amely végtelen vasúti pályán gördül át a történelmi űrön. Az idő múlását nem naptári dátumok, hanem életünk eseményei jelzik. A változás az egymást követő generációkkal genetikailag mérhető. Az emlékezet olyan váz, amelyben az összetartozó eseményeket a képzelet köti egymáshoz teret hagyva a csatlakozópontok közötti holtjátéknak.

A tánc talán a legkorábbi művészeti forma, amely során az ember kifejezi és átadja élettapasztalatait, kezdve környezete hangjainak és mozgásainak hanggal vagy gesztusokkal történő utánzásától a tánc és az ének artikulált formájáig. "A múlt nem csupán azáltal válik múlttá bennünk, amit gondolunk vagy teszünk, hanem szó szerint ahogyan tesszük", ahogyan ülünk, alszunk, sétálunk vagy beszélgetünk.[7] Az emlékezet először és legfőképpen testi tapasztalat. A sírfelirat - amely azt hirdeti, "emléked örökké élni fog" - bevésése pillanatától kopni kezd, ám az emlékek még gyorsabban halványulnak el. Testünk halála elkerülhetetlen, ám lelkünk sorsában nem lehetünk ilyen bizonyosak. Bár vannak egyéni tapasztalatok előző életekről vagy a magzati létről, a legtöbb ember alig emlékszik vissza a gyermekkorára, sőt ilyen vagy olyan oknál fogva, tudatosan vagy sem sokszor a nemrégiben történtek emlékeit is nehezükre esik felidézni.

A test által kifejezett megörökítetlen művészeti formák, a tánc, a zene, az ének, a mesemondás nemzedékről nemzedékre adódnak át, de minthogy az emlékezet nemzedékről nemzedékre progresszíven változik, mindig "nyomot hagy rajta az adott korszak legfőbb szenvedélye", a kifejezés eredeti formái gyakran elvésznek. A táncosok ábrázolása korabeli kerámiákon, festményeken, a hangszerek régészeti leletei és a korai kéziratokban megmaradt szövegek nyomra vezethetnek, de még így is sok mindenben csak találgatásokra hagyatkozhatunk. A történelem elemzője kénytelen találgatni; mivel nem tudja újrateremteni, meg kell teremtenie a múltat.

A szájhagyománnyal terjedő kultúrától az írás elterjedéséig hosszú út vezetett. Platón kb. i. e. 375-ben a Phaidroszban Szókratész beszédét írásban idézi fel: "... azt gondolnád, értelmes lényként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak. Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt, eljut műértőkhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem..."[8] A korai történetírók leginkább a történelem kiötlői voltak, összevegyítettek valóságot és mítoszt, ma már tudjuk, hogy így alakult ki sok híres "történelmi beszéd" szövege. Főként jól hangzó történetet vagy szöveget akartak írni, a "tényeket" igazították a szónoki igényekhez. Az így szerkesztett beszédeket inkább a retorikai szabályok alkalmazása formálta és nem az, amiről valóban szó volt. Hasonlóképpen napjaink politikusai is szövegírókat alkalmaznak, akik előre megírják a beszédeket és nem utólag jegyzik le azokat. A mai történésznek bőségesen áll rendelkezésére írott információ, nehezen áll ellen a kísértésnek, hogy eltekintsen azoktól a tényektől, amelyek nem illeszkednek "retorikájába", érvelésébe.

Az emberi kultúra bevéste magát a Föld felszínébe és tájjá alakította azt. Ez a táj fejeződik ki az emberek arcán, testén és emlékeiben, akik megteremtették és újrateremtették. A tájkép a kollektív emlékezet készüléke, amely a múltban történteket a jelenlegi térbe képezi le, éppúgy, mint ahogy Ausztrália őslakói kozmológikus időutazó álmaikban teszik. Számtalan generáció alkotott ilyen meséket abból a tájból "kiolvasva", ahová sajátos fizikai adottságaikkal és a környező állatvilággal együtt "beírattak". A mesék és történetek felidézhetők, mintha egy ösvény mentén haladnánk. Hasonló módon a városok és falvak utcáinak és a térképészeti elnevezéseknek is általában az a szerepük, hogy a múltra - nevezetes személyekre, történelmi eseményekre és a velük kapcsolatos érzületekre emlékeztessenek. Minden tájkép, minden épített környezet - akár falusi, akár városi - alapvetően az idő élő megjelenítése a térben. Ahol a tájkép jellegzetességei eltűntek, vagy elpusztultak, ahol a különböző korok építészeti stílusainak egymásmellettisége alakítja ki a főbb formákat, ott ez a fajta emlékezet meggyengül vagy elvész. Ekkor csak a képek és feljegyzések beszélnek az előzményekről. "Az évszázadok és évezredek alatt kialakult emlékezet rétegein keresztül kell leásni az alapokig, és onnét közelíteni a kortárs felismerés fénye felé."[9]

A bevésett információ a sziklarajzoktól a nyomtatott szavakig és képekig, lehetőséget teremt a nemzedékek közötti információvándorlásra. A jelrendszerek túlélik az ember információteremtő képességét. A testi és az írott emlékezet - a kollektív emlékezet rendszerének két formája - a szóbeliség modern technikáiban összeolvad; memória és mítosz összevegyül, akárcsak az ősi mesemondóknál. A történelem alkotásának ezt a módját gyakran kritizálják azok a történészek, akik túlzott jelentőséget tulajdonítanak a kéziratoknak és más írásos dokumentumoknak, akik büszkék pusztán a szövegek manipulálásán alapuló tárgyilagos módszereikre. A szövegfetisizáló könyvtárak és archívumok azt sugalmazzák, hogy ezek az intézmények a történelemalkotás valódi forrásai, figyelmen kívül hagyva a könyvtárak és archívumok saját történetét. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a legtöbb gyűjteményt önkényesen hozzák létre, széthordják, selejtezik vagy ajándékozás, öröklés, zsákmányolás, lefoglalás révén elvesztegetik.

Asszurbanipal király uralkodása alatt (i. e. 669-626) ékírásos felirat hirdette: "Berakom a könyvtárba azt, ami a királynak kedves, amit nem szeret, azt eltávolítom." A válogatás vagy beszerzés ilyetén folyamata mindig lényeges része volt a könyvtári, archívumi gyakorlatnak. A hivatalos gyűjtemény arculatát éppen az tükrözi, ami tudatosan vagy véletlenül kimaradt. Nem az okoz gondot, hogy ritka és értékes könyvekre vagy rejtett tudományos munkákra bukkanjunk a közkönyvtárakban, hanem a népszerű tömegtermékeket nehéz megtalálni, mint például a késő középkori Biblia-pauperum vagy a XX. század közepének nagy példányszámban kiadott kulturális folyóiratai. A triviális irodalom: a nőknek szóló romantikus regények vagy pornómagazinok és videók elvétve lelhetők fel az archívumokban. Marshall McLuhan ezt a jelenséget a "könyvtárak törvényének" nevezi; a legszélesebb körben elterjedt műveket ismerik el a legkevésbé a kurátorok és a könyvtárosok, akiknek elfogult és szűklátókörű ízlése formálja a gyűjteményeket. A profi gyűjtők is csak akkor érdeklődnek az alsóbb néposztályok kulturális termékei iránt, ha azok elmúlt századokból vagy távoli országokból valók, vagyis amikor történelmi tényekké váltak. A túlságosan kézzelfogható dolgokat nem jegyzik, nem keresik és nem őrzik meg. Ebben az értelemben a népszerű emlékezet a hivatalos írásos történelem antitézisévé válik.

Az egyiptomiak eljárása, amely a testek konzerválásával próbálta meg kijátszani a halált, az archiválási módszereket utánozza. A mezopotámiaiak az agyagtáblákat őrző raktárakban ügyeltek a hőmérsékletre és a páratartalomra, hasonlóan a modern, környezetbarát archívumok és könyvtárak raktáraihoz, ahol a papír információhordozókat őrzik az utókor számára. A szétmálló modern papírtermékek múmiái a mikrofilmek. De, ahogy a szinte mitikus alexandriai könyvtár történelme mutatja: "... rombolás, pusztítás, fosztogatás és tűz a könyvek különösen nagy mennyiségét semmisítette meg, aszerint hogy mi volt a központi hatalom érdeke. Így aztán úgy alakult, hogy ami megmaradt ebből a korai időszakból, az nem a nagy központokból érkezett, hanem félreeső helyekről, ... szétszórt, magánkézben lévő példányok voltak."[10] A történelmi üzenet az új 4 millió kötetes alexandriai könyvtár kezdeményezőitől érkezett, de hasonlóról számoltak be a párizsi nemzeti könyvtár hatalmas épületegyüttesének létrehozói is.

Ha az információhordozók fizikai megőrzése és megkímélése lett volna az egyetlen szempont évszázadokon át, akkor kollektív emlékezetünk nagyságrendekkel térne el a mostanitól. A cenzori rendszer, a könyvégetések és a képrombolások tovább tizedelték kulturális örökségünket. A hanyatló vezetők és kegyvesztett személyek nevének eltüntetésével már i. e. 3000-ben Egyiptomban is találkozhatunk. A nagyrabecsülés és tisztelet jutalmául bevésett neveket kitörölték, amikor viselőik kegyvesztetté váltak, hasonlóan az ókori Rómában gyakorolt "damnatio memoriae"-hez, amelynek során a szenatus döntésére hivatalosan törölték Néró nevét az iratokból; de bevett eljárás volt ez a XVI. század Itáliájától a XX. századi Oroszországig mindenütt. Csin Si Huang-ti kínai császár a könyvégetések bevezetésével vált hírhedtté, i. e. 213-ban elrendelte azoknak a könyveknek az elégetését, amelyek témája nem kapcsolódott saját dinasztiája történetéhez, és családjukkal együtt halálra ítélte azokat (Konfucius), akik vakmerő módon idéztek a régi iratokból. Olyan hagyományt teremtett, amelynek következtében égő papír és emberi hús (sokszor műveikkel együtt égették el a szerzőket) füstje színezte a bizánci, római, iráni, brit, germán, frank és spanyol birodalmak és királyságok egét. A náci pártok tagjai Ausztria- és Németország-szerte, a kommunista kínai vörös őrök, a chilei katonák, a kommunizmus ellen tüntető tömegek Budapesten, Santiago de Chilében, Jakartában és Bangkokban, a vallási fanatikus tömegek Teheránban mindannyian részt vettek a XX. század könyvégetéseiben, így a kollektív emlékezet eltörlésében.[11] Néhány könyvtár, mint például az Ausztriai Nemzeti Könyvtár fasiszták által kiürített polcai emlékeztetnek ezekre a pusztításokra.

A "cyberclasm" kifejezés a hetvenes évek antimilitarista akcióival jelent meg Kanadában és az Egyesült Államokban, amikor a diákok megostromolták azokat a kormányzati épületeket, ahol a vietnami háborúba behívható hadkötelesek listáit tároló számítógépek voltak elhelyezve, lyukkártyák millióit szórták ki az ablakokon, és szétzúzták a gépeket. A "Nagy Testvér" ellenőrző rendszerének szabotálása a politikai radikálisok napirendjén szerepelt a hetvenes és nyolcvanas években, és néhány esetben a gyakorlatban is megvalósult - főként katonai számítógépközpontok ellen hajtottak végre bombamerényleteket. Az átváltozás, amelynek során a katonai számítógépes információs rendszer Internetté alakult, létrehozta a cyberclas új formáit, az erő iránya megfordult: elszigetelt "hacker"-ek szállnak szembe a "rendszerrel" és kormányzati szervekkel, amelyek útjában állnak, vagy igyekeznek akadályt gördíteni a nemkívánatos információnak.

Tipikus módon úgy gondoljuk, hogy az információhordozók, a papír, a hangszalag, a film, a digitális média segítenek az emlékezésben. A totemek, a történelmi emlékművek, a műalkotások szintén tárgyi visszatükröződései emlékezetünknek. Az emléktáblák, szobrok, épületek és a nevezetes történelmi helyek szerte a világon mind a múltról regélnek. Az efféle objektumok felállítása és megőrzése állandó folyamat. Andre Malraux ötvenes évekbeli elképzelése a "fal nélküli múzeumról" úgy tűnik, oly mértékben kiterjedt, hogy egész városok, régiók és országok válnak múzeummá, a kriptofeudális műemlékvédelem fagyos szorításában az ifjú herceg csókjára várva... "Az élettelen anyagot emlékművekké alakítjuk, akár a Téli Palotáról, akár az Eiffel-toronyról, akár a Heculem romjairól vagy az egykori Varsó rekonstruálásáról, az Éjszakai őrjáratról vagy a vladimiri Miasszonyunkról van szó". Az említett objektumoknak tulajdonított jelentések "meglepnék alkotóikat". A tárgyak sosem szándékosan emlékeztetnek arra, amit az emlékművek jelentésébe belemagyaráztak".[12]

Krysztof Pomain szerint a világ látható és láthatatlan részekre bomlott ketté, amelynek során a láthatatlan rávetül vagy behatol a látható világba vagy magából a természetből vett nemes anyagok, vagy bármilyen kézműves művészeti forma révén, legyen az festészet, szobrászat, mintázás, rézkarc, kézimunka, díszítés.

A világ egyfelől hasznos, létfenntartásunkat szolgáló fogyasztható termékekből áll, olyanokból, amelyek a nyersanyagokat ehetővé formálják, amelyek megvédenek a környezetünk változásai ellen. Mindezeket folyamatosan felhasználjuk, miközben fizikai változásokat idéznek elő, és fizikai változásokon mennek keresztül. Másfelől viszont ott vannak azok a dolgok, amelyeket Pomain "szemiofóráknak" nevez, ezek gyakorlatilag használhatatlanok, a láthatatlant testesítik meg - bizonyos jelentéseket tulajdonítunk nekik, bemutatjuk és kiállítjuk őket.[13] Ez az értelmetlen funkció kifejezetten e célból létrehozott tárgyakra korlátozódik; ellentétben azokkal, amelyek már elvesztették funkciójukat - például a szemétkosárból előkerült dolgok - és gyűjtemény tárgyát képezik. Minél ritkább valami, annál több jelentést (és anyagi értéket) tulajdonítunk neki. Ezen gazdasági és esztétikai folyamat során a tárgy - amelynek jelentést tulajdonítunk - eredeti jelentéstartalma megkopik. A múzeumok által képviselt kulturális hierarchia komplex irányzatokat redukál stílusvonulatokká, ellentétes nézőpontokat békít ki egymással; az így deformált tárgyak sosem létező múltra tekintenek vissza.

Szórakoztató módon a félreértelmezés ilyen formája saját "egyéni" emlékezőképességünk rendszerének működésére hasonlít, amelynek során a múlt figyelembevétele nélkül ábrázoljuk a jelenségeket. "Gyakran fontosabb, hogy emlékeink valóságosnak látszódjanak, mint az, hogy valódiak legyenek."[14] Történelmi emlékek és képzelt események között ingázunk: "Az emberek hajlamosak olyan dolgokra emlékezni, amik nem saját emlékeik, ráadásul annál gyakrabban fordul ilyesmi elő, minél régebbi eseményről van szó, illetve minél inkább hasonlít életük aktuális történéseihez."

Hasonló kapcsolat található az emlékezet és a képzelet között Freud pszichoanalitikus mód-szerében, amennyiben a ritka és darabos, a beteget kísértő emlékkép alapján az "így történhetett" ősjelenetét (Urszene) állítja össze az analitikus. A gyógyász az "anamnesis", a belső hallgatás révén alkotja meg a múltat. A módszer kockázatos és "az efféle magyarázó feladat csak nagy nehézségek árán fordítható át hatásos terápiává".[15]

Szembeszökő a párhuzam a fenti és a történészek által teremtett "telepatikus igazság" között, amellyel a kollektív emlékezet rendszerét kívánják modellálni. Ahhoz, hogy az emberek megbékéljenek azzal a társadalommal, amelyben élnek, fel kellett kutatni kísértő képet, a beteget zaklató "Urszené"-t. "A történész összegyűjti és - jobb esetben - kijavítja a kollektív emlékezetet", mi több: ehhez a hálátlan feladathoz a pszichoanalízis egy fontos adalékkal is szolgál, mert nemcsak azt elemzi, amire az emberek emlékezni akarnak, hanem életre kelti azt is, amit a felejtés érdekében módosítottak".[16] Az emlékezés és felejtés árnyékországában manőverezve egy ősjelenetet kell megalkotni, amely elegendő hiteles információt és elegendő "hiteltelen" képzelt dolgot tartalmaz ahhoz, hogy a létrehozott történet hihető és (például az életrajzokkal) konzisztens legyen. Nem szükséges, hogy minden szinten igaz legyen, a rendkívüli hasonlóság és látszólagos igazság viszont lényeges.

Tudjuk, hogy mit akarunk elfelejteni, vagy egyszerűen csak felejtünk? Tudjuk, hogy mire akarunk emlékezni, vagy csak arra emlékszünk, amire mások azt akarják, hogy emlékezzünk?


(Fordította: Virág Katalin és Kovács Ágnes Veronika)



Tjebbe van Tijen alapította a Documentation Center of Social Movements központot az amsterdami egyetem könyvtárában 1973-ban. Az ökológia, az alternatív és underground kultúra témájában kiállításokat szervezett Bécsben, Milánóban, Koppenhágában, Dortmundban és Hamburgban. Az új média tanácsadója az amszterdami International Institute of Social History intézetben. "Imaginary Museum Projects" címen multimédia művészeti tevékenységet folytat.

Írása a Balkon 96/12-es számában jelent meg magyarul. Az Interneten olvasható: http://www.aec.at/meme/symp/.



Bruce Sterling
Az Internet rövid története[17]


Mintegy harminc évvel ezelőtt a RAND Corporation, az Egyesült Államok első számú hidegháborús agytrösztje különös stratégiai problémával találta magát szembe. Hogyan tudják majd az amerikai kormányszervek egy esetleges nukleáris háború után is fenntartani a kommunikációt?

A RAND felismerte, hogy a posztnukleáris Amerikának egy olyan vezérlő-szabályzó hálózatra volna szüksége, amely összeköti egymással a városokat, az államokat és a bázisokat. De bármilyen erőteljesen védelmezik is a hálózatot, a kábeleket és a kapcsolóberendezéseket nem lehet megóvni az atombombától. Egy esetleges nukleáris támadás a legtökéletesebb hálózatot is darabokra zúzná.

És hogyan lehet megoldani a hálózat vezérlését és ellenőrzését? Bármilyen felügyeleti központ vagy hálózati fellegvár egyértelmű és közvetlen célpontot jelentene az ellenséges rakéták számára. Legelőször éppen a hálózat központja semmisülne meg.

A RAND hosszasan töprengett ezen a fogas kérdésen, természetesen a legnagyobb katonai titoktartással kezelve az ügyet, majd egy merész megoldással állt elő. A javaslatot - mely Paul Baran vezérkari tiszt agyából pattant ki - 1964-ben hozták nyilvánosságra. Az első és legfontosabb alapelv, hogy a hálózatnak semmiféle központja nem lehet. Továbbá a kezdetektől fogva úgy kell működtetni, mintha darabokból állna.

Az elvek egyszerűek voltak. A hálózatot mindenkor megbízhatatlannak kell tételezni, és az elejétől fogva úgy tervezni, hogy felülmúlja saját megbízhatatlanságát. A hálózat minden egyes csomópontja a többivel egyenlő értékű, így önálló jogon alkothat, küldhet és fogadhat üzeneteket. Maguk az üzenetek csomagokra oszlanak, és minden egyes csomagnak külön címe van. Minden csomag egy adott forráscsomópontnál indul, és egy adott célcsomópontnál ér véget, máskülönben teljesen egyéni utakon tekergőzhet végig a hálózaton.

Az, hogy egy üzenetcsomag milyen pályát jár be, lényegtelen. Csak a végeredmény számít. Alapjában véve a csomagok, akárcsak a gumilabdák, csomópontról csomópontra lökődnek, többé-kevésbé célirányosan, mígnem elérkeznek rendeltetési helyükre. Így az sem számít, ha a hálózat nagy része megsemmisül, hiszen a csomagok továbbra is mozgásban maradnak, vadul röpködve a még ép csomópontok között. Ez a véletlenszerű kommunikációs rendszer a hagyományos értelemben talán "nem tűnik hatékonynak" - például a telefonnal összehasonlítva -, ám annál strapabíróbb.

A hatvanas években ennek a decentralizált, bombabiztos, csomagkapcsolt hálózatnak a tervével labdázott a RAND-en kívül az MIT és a UCLA is. Az első ilyen elvek alapján működő kísérleti hálózatot a nagy-britanniai Országos Fizikai Laboratórium (National Physical Laboratory) állította fel 1968-ban. Röviddel ezután a Pentagon Magasszintű Kutatásokat Támogató Szervezete (Advanced Research Projects Agency) egy nagyobb szabású projektet kezdeményezett az Egyesült Államokban. Elképzeléseik szerint a hálózati csomópontokat - akkori mércével mérve - nagy sebességű szuperkompjúterek alkották. Ezeknek a ritka és értékes gépeknek egy olyan masszív hálózatra volt szükségük, amelyen hatékonyan lehetett bonyolítani az országos kutatási és fejlesztési terveket.

Az első ilyen csomópontot 1969 őszén állították föl a UCLA-n. Ugyanez év decemberében már négy csomópont működött az alhálózaton, melyet fő támogatója, a Pentagon után ARPANET-nek kereszteltek.

A négy számítógép külön e célra létesített, nagy sebességű közvetítővonalakon át továbbította az adatokat. A kompjútereket távirányítással, más csomópontokról is lehetett programozni. Az ARPANET-nek köszönhetően a tudósok és kutatók a távolból is megoszthatták egymással számítógépes eredményeiket. Nagyon hasznos szolgáltatás volt ez, mivel a hetvenes évek elején igen drága volt a gépidő. 1971-ben tizenöt csomópont működött az ARPANET-en, 1972-re pedig harminchétre nőtt a csomópontok száma. Ez örvendetes fejlődés volt.

Azonban a hálózat működésének második évében egy különös dologra derült fény. Az ARPANET használói az elvileg csupán számítógépes kommunikációra szolgáló hálózatot időközben egy közhasználatú, nagy sebességű, a szövetségi kormány által támogatott elektronikus postává alakították. Az ARPANET-en többé nem kompjúteres információcsere zajlott. Ehelyett hírek és személyes üzenetek árasztották el a hálózatot. A kutatók közös projektek kiépítésére használták az ARPANET-et, elküldözgették egymásnak kutatási eredményeiket, vagy egyszerűen csak pletykáltak, cseverésztek. Az emberek saját accountot és személyre szóló e-mail címet szereztek az ARPANET kompjúterekhez. Mindenki nagy előszeretettel használta privát kommunikációra az ARPANET-et, jóval nagyobb lelkesedéssel fogadva ezt a szolgáltatást, mint a távkompjúterezést.

Nem sokkal később megszületett az ARPANET levelezési listája is, az az új szórótechnika, amelynek segítségével ugyanazt az üzenetet egyszerre több hálózati előfizetőnek is el lehetett küldeni. Érdekes módon az első jelentősebb levelezési lista az SF-LOVERS volt, amelyet a science-fiction iránt rajongók számára hoztak létre. A tudományos-fantasztikus témák megvitatása a hálózaton távolról sem mondható szakmai eszmecserének, így sok ARPANET-es kompjúterkezelő rossz szemmel nézte, ám megakadályozni nem tudta.

A hetvenes évek folyamán az ARPA-hálózat egyre gyarapodott. Decentralizált felépítése nagyban elősegítette terjedését. A hagyományos vállalati kompjúterhálózatokkal ellentétben az ARPANET-be bármilyen számítógépet be lehetett kötni. A lényeg csak az volt, hogy a gép ismerje az új, anarchikus, csomagkapcsolt hálózat közvetítőnyelvét, és ettől kezdve a márkája, a tartalma, sőt még tulajdonosának a kiléte sem számított.

Az ARPA eredeti kommunikációs szabványrendszere az úgynevezett NPC, avagy "Network Control Protocol" volt, de a technikai fejlődés előrehaladtával az NPC-t felváltotta egy magasabb szintű, kifinomultabb modell, a TCP/IP. A TCP, avagy "Transmission Control Protocol" az üzeneteket keletkezési helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi őket a célállomáson. Az IP, avagy "Internet Protocol" a címzésért felel, vagyis azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak keresztül, melyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján működnek - az ARPA kezdeti NCP szabványa mellett például ott van az Ethernet, az FDDI vagy az X.25.

1977-től kezdve a különböző hálózatok a TCP/IP segítségével csatlakoztak az ARPANET-hez. Maga az ARPANET viszonylag szigorú ellenőrzés alatt állt, egészen 1983-ig, amikor levált róla a MILNET elnevezésű hadászati szegmens. Ám a TCP/IP az összes hálózatot összekötötte. Végül az ARPANET - fokozott terjeszkedése ellenére - egyre kisebb területté vált az összekapcsolt számítógéprendszerek rohamosan növekvő galaxisában.

A hetvenes és nyolcvanas években egyre több társadalmi csoportban terjedt el a kompjúterhasználat, és ezeket a hatékony gépeket könnyűszerrel lehetett csatlakoztatni a hálózatok hálózatához. A TCP/IP széles körű alkalmazásának eredményeként az Internet egész hálózatokat kebelezett be, amelyek meglehetős összevisszaságban kapcsolódtak a digitális hálózat-komplexumhoz. Mivel A TCP/IP-nek nevezett szoftverhez bárki hozzájuthatott, ráadásul az alaptechnika decentralizált és természetéből adódóan eléggé anarchikus volt, nem lehetett megakadályozni, hogy az emberek valamilyen úton-módon be ne furakodjanak a rendszerbe. Igazság szerint azonban senki nem akarta korlátok közé szorítani ezt a burjánzó hálózatrendszert, amelyet összefoglalóan Internetként ismerünk.

Az Internethez való csatlakozás az adófizetőnek szinte egy fillérjébe se került, hiszen minden csomópont függetlenül működött, önálló költségvetéssel és technikai feltételekkel. Minél több, annál jobb: a telefonhálózathoz hasonlóan a kompjúterhálózat is annál értékesebbé vált, minél több felhasználót és forrást olvasztott magába.

Egy faxgép csak akkor ér valamit, ha másnak is van. Egymagában csupán érdekes látványosság. Egy jó darabig az ARPANET is puszta látványosság volt, így elengedhetetlenül szükségessé vált egy számítógépes hálózat létrehozása.

1984-ben a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation) - pontosabban a magasszintű számítástechnikával foglalkozó hivatala - a tettek mezejére lépett. Az új NSFNET hihetetlen léptékű technikai fejlesztésbe kezdett: modernebb, hatékonyabb és csillogóbb szuperkompjútereket csatlakoztatott egymáshoz, masszívabb és gyorsabb vonalakkal, melyeket újra meg újra fejlesztettek és bővítettek, először 1986-ban, majd 1988-ban és 1990-ben. Hamarosan más kormányhivatalok is megjelentek a színen: a NASA, a Nemzeti Köz-egészségügyi Hivatal (National Institutes of Health) és az Energiaügyi Minisztérium (Energy Department) mind egy-egy digitális alkirályságot hozott létre az Internet birodalmán belül.

A hálózatok hálózatának egyre szaporodó csomópontjait különböző alcsoportokra osztották. A külföldi számítógépeket - és néhány amerikait is - a használók kérésére földrajzi elhelyezkedésük alapján jelölték meg. A többit a hat fő Internet-ágazat szerint csoportosították: gov, mil, edu, com, org és net. (Az efféle lompos rövidítések nagyon jellemzőek a TCP/IP protokollra.) A "gov" a kormány-, a "mil" a katonai-, az "edu" pedig az oktatási intézményeket jelölte, melyek természetesen elsőként születtek meg, mivel az ARPANET eredetileg a nemzetvédelemi kutatások technikai fejlesztésére jött létre. A "com" ezzel szemben a "kommerciális", avagy kereskedelmi intézményeket jelölte, melyek viharos erővel törtek be a hálózatba, a buzgó nonprofit szervezetek ("org") forgószelétől kísérve. (A "net"-kompjúterek a hálózatok közti átjárást biztosították.)

Az ARPANET 1989-ben formálisan megszűnt: boldogan esett áldozatul saját szenzációs sikerének. A felhasználók szinte észre sem vették a változást, hiszen az ARPANET funkciói nemcsak tovább éltek, de jelentősen javultak is. A TCP/IP szabványrendszerét ma már globálisan alkalmazzák a számítógépes hálózatokban. Huszonegy évvel ezelőtt, 1971-ben még csak négy csomópont létezett az ARPANET-en. Ma az Internetnek több tízezer csomópontja van negyvenkét országban szétszórva, és mindennap újak lépnek a rendszerbe. Három-négymillió ember használja ezt a mindent felölelő, gigantikus anyahálózatot.[18]

A tudósok körében különösen népszerű az Internet, amely feltehetően a XX. század végének legjelentősebb tudományos eszköze. Az Interneten keresztül könnyedén lehet szakmai kapcsolatokat létesíteni, és elérhetők a legspeciálisabb adatok, ami hihetetlenül meggyorsította a tudományos kutatások fejlődését.

A kilencvenes években az Internet látványosan, szinte riasztó tempóban növekedik. Gyorsabban terjed, mint a mobil telefon vagy a fax. Tavaly az Internet havonta húsz százalékkal bővült. A TCP/IP-vel közvetlen összeköttetésben álló központi gépek ["host" computers] száma 1988 óta minden évben megduplázódott. Az Internet fokozatosan kivonul eredeti bázisáról, a hadászati és kutatóintézményekből, hogy meghódítsa az általános iskolákat és a gimnáziumokat, valamint a közkönyvtárakat és a kereskedelmi szektort.

Miért akar mindenki "rákerülni az Internetre"? Ennek az első és legegyszerűbb oka a szabadság vonzereje. Az Internet a valódi, modern funkcionális anarchia ritka példája. Nem létezik olyan, hogy "Internet Inc.". Az Internetnek nincs hivatalos cenzora, főnöke, igazgatótanácsa vagy részvényese. Elvileg minden csomópont egyenrangú partnerként kommunikálhat bármely más csomóponttal, természetesen betartva a TCP/IP protokollt, amely azonban szigorúan technikai, nem pedig társadalmi vagy politikai előírás. (Volt ugyan némi vita az Internet kereskedelmi használatával kapcsolatban, de a helyzetet ma már egyszerűsíti, hogy a vállalatok saját vonalaikon csatlakoznak a hálózathoz.)

Az Internet ugyanakkor előnyös üzlet is. A hálózat egésze, a telefonrendszerrel ellentétben, semmit sem számít fel a távolsági beszélgetésekért. A használati időért sem kér extra díjat, szemben a legtöbb kereskedelmi kompjúterhálózattal. Valójában az "Internet" - amely mint entitás hivatalosan nem is létezik - senkit semmivel nem "terhel". Minden Internet-használó maga felel a számítógépéért és a vonaláért.

Az Internet "anarchiája" első látásra talán furcsának vagy természetellenesnek tűnik, de ha közelebbről megvizsgáljuk, rögtön érthetővé válik e zűrzavar lényege. Olyan ez, mint az angol nyelv "anarchiája": a nyelvet senki sem birtokolja, senki sem adhatja bérbe. Egy angol anyanyelvű ember maga dönti el, milyen úton-módon tanul meg helyesen beszélni, és hogyan alkalmazza a tudását - jóllehet a kormány nyújt némi támogatást az alapfokú olvasás és írás elsajátításához. Egyébként mindenki saját erejéhez mérten birkózik a nyelvvel, és ez a tanulási folyamat szinte önmagát gerjeszti, míg a végén kiderül, hogy a feladat megoldható. És még érdekes is. Sőt, lebilincselő. Bár sokan keresik a kenyerüket az angol nyelv használatával, kutatásával vagy tanításával, az "angol nyelv" mint intézmény köztulajdonnak számít és a köz javát szolgálja. Az Internet is hasonló módon működik. Talán jobban fejlődne az angol nyelv, ha az élére igazgatótanácsot és ügyvezetőket, vagy egyenesen elnököt és kongresszust állítanánk? Ebben az esetben valószínűleg jóval kevesebb új angol szó születne, és jóval kevesebb nyelvi leleményre lenne szükség.

Az Internet felhasználói hasonlóan vélekednek saját intézményükről. Olyan intézmény ez, amely mindenfajta intézményesítésnek ellenáll. Az Internet mindenkié és senkié. Mégis minden egyes érdekcsoport előhozakodik a maga követelésével. Az üzletemberek biztosabb pénzügyi alapot akarnak teremteni az Internet számára. A kormány emberei szigorúbb rendszabályok bevezetését javasolják. Az akadémikusok kizárólag tudományos kutatásokra akarják használni a hálózatot. A hadsereg emberei a kémelhárítás és a fokozottabb védelem mellett kardoskodnak. És még sorolhatnánk a példákat.

Ezek a konfliktusforrások ma még, ingatagon bár, de kiegyensúlyozzák egymást, így az Internet mindeddig megmaradhatott a viruló anarchia állapotában. Valaha az NSFNET nagy teljesítményű, gyors vonalait az "Internet gerinceként" emlegették, tulajdonosai pedig úrnak érezhették magukat az Internet többi része fölött; ma azonban ilyen "gerincekkel" van tele Kanada, Japán és Európa, sőt megjelentek a kimondottan üzleti forgalmat bonyolító privát kereskedelmi Internet-gerincek is. Ma már a magántulajdonban levő személyi számítógépek is lehetnek internetes csomópontok. A számítógépünket könnyedén a hónunk alá csaphatjuk, sőt talán nem is olyan sokára a csuklónkon fogjuk hordani.

Mégis mire "jó" az Internet? Alapvetően négy dologra: levelezésre, vitafórumokra, távoli számítógépek használatára és fájlküldésre.

Az Internet levelezőszolgáltatását e-mailnek, avagy elektronikus postának hívják. Az e-mail nagyságrendekkel gyorsabb a hagyományos amerikai postánál, amit az Internet rendszeres használói épp ezért "csigapostának" gúnyolnak. Az internetes levelezés olyasmi, mint a fax, hiszen mindkét esetben elektronikus szövegek továbbításáról van szó. Az e-mailért azonban nem kell fizetni (legalábbis közvetlenül nem), és az egész világon alkalmazható. E-mailen szoftvereket és tömörített formában digitális képeket is lehet küldeni. Jelenleg az Internet-posta új formáinak a kialakításán dolgoznak.

A vitafórumok [discussion groups] vagy "hírcsoportok" [news groups] külön világot alkotnak. A hírek, pletykák és eszmecserék birodalmát általában USENET-ként tartják számon. A USENET lényegét tekintve egészen más, mint az Internet. Közönsége leginkább egy pletykaéhes, hírhajhász csődülethez hasonlítható, amely úgy barangol az Interneten, mintha zártkörű partikat járna végig. A USENET nem fizikai értelemben vett hálózat, inkább bizonyos társadalmi konvenciók együttese. Mindenesetre jelenleg mintegy 2500 különálló hírcsoport tartozik a USENET-hez, és az általuk kezdeményezett viták kommentárjaként naponta körülbelül 7 millió gépelt szó születik. Természetesen sok szó esik a számítógépekről, de emellett a legváltozatosabb kérdéskörök vetődnek föl, és a témák egyre szaporodnak. A USENET ezenfelül egy sor ingyenes elektronikus folyóiratot és publikációt terjeszt.

Mind az e-mail, mind a vitafórumok széles körben hozzáférhetők, akár az Internet nagy sebességű magján kívül is. A híreket és az e-mailt könnyen elérhetjük egy közönséges telefonvonalon keresztül az Internet olyan peremterületeiről, mint a BITnet, az UUCP vagy a Fidonet.

A két utolsó Internet-szolgáltatáshoz, a távoli kompjúterek használatához és a fájlküldéshez, úgynevezett "közvetlen Internet-kapcsolatra" van szükség - amit a TCP/IP segítségével érhetünk el.

A távoli számítógépek használata [long-distance computing] már az ARPANET létrehozásában is inspirálólag hatott, és sokak számára ma is ez az Internet egyik leghasznosabb szolgáltatása. A programozók távoli, nagy teljesítményű számítógépeken is nyithatnak accountot, és azokon futtathatják vagy írhatják meg programjaikat. A tudósok munkájukhoz akár kontinensnyi távolságban levő szuperkompjútereket is igénybe vehetnek. A könyvtárak ingyenes kutatásra bocsáthatják elektronikus katalógusaikat. A szolgáltatáson keresztül hatalmas CD-ROM-katalógusok válnak hozzáférhetővé. Emellett hihetetlen mennyiségű szoftverhez lehet így ingyen hozzájutni.

Az Internet fájlküldő [file transfer] szolgáltatása lehetővé teszi, hogy a használók beléphessenek bármilyen távoli számítógépes rendszerbe, és onnan programokat vagy szövegeket másoljanak le. Ma már mintegy kétezer olyan szerver van, amely szabadon bebocsát bármilyen anonim személyt, közkinccsé téve az összes nyilvános fájlját, melyeket egyszerűen (és ingyen) le lehet másolni. Ez nem kis dolog, hiszen a közvetlen Internet kapcsolaton keresztül egész könyveket lehet néhány perc alatt továbbítani. Ma, 1992-ben több, mint egymillió ilyen nyilvános, mindenki által hozzáférhető fájl létezik (és még sokkal több millió az accounttal rendelkező felhasználók számára). Az Internet fájlküldő rendszere a könyvterjesztés legújabb formájának tekinthető: az olvasó elektronikus úton egyszerűen lemásolja magának a kívánt szöveget, annyi példányban, amennyire szüksége van, és mindezt ingyen teheti. Új internetes programokat - mint az "archie", a "gopher" vagy a "WAIS" - fejlesztettek ki e hatalmas terjedelmű archív anyag katalogizálására és feltárására.

Ez az anarchikus hálózat, a fej nélküli, milliólábú Internet lassan az egész világra kiterjeszti csápjait. Minden megfelelő teljesítményű számítógép potenciális csíra az Internet növekedésében, és ma már ezeket a kompjútereket 2000 dollár alatt meg lehet vásárolni bárhol a világon. Annak idején az ARPA hálózatát azért hozták létre, hogy ellenőrzése alatt tartsa az esetleges nukleáris katasztrófától szétzilált társadalmat; mutáns szülötte, az Internet viszont annál zabolátlanabb lett, és exponenciálisan terjed végig a hidegháború utáni elektronikus globális falun. Az Internet kilencvenes években tapasztalható növekedése sokban hasonlít a személyi számítógépek elterjedéséhez a hetvenes években, bár a mostani fejlődés talán még gyorsabb és jelentőségteljesebb. Jelentőségteljesebb annyiban, hogy az Internet a személyi számítógépek számára megteremti az olcsó, egyszerű tárolás és hozzáférés lehetőségét, és ezzel szabad utat nyit a világ felé.

Jövőjét tekintve az Internetnek minden esélye megvan arra, hogy még nagyobb és exponenciálisan még gyorsabb legyen. Ma az egyik legégetőbb kérdés az Internet kommercializálódása, és ennek kapcsán a legvadabb ígéretek hangzanak el egy új kereskedelmi-információs szolgáltatás kialakítására. A váratlan sikerektől felbuzdult szövetségi kormány szintén aktív részt vállal az Internet ügyeiben. 1991 őszén az amerikai kongresszus jóváhagyta az NREN (National Research and Education Network), avagy az Országos Kutatási és Oktatási Hálózat megvalósítási tervét, amely egy öt évre szóló, kétbillió dollár költségvetésű projekt az Internet "gerincének" a továbbfejlesztésére. Az NREN körülbelül ötvenszer gyorsabb lesz, mint a ma ismert hálózatok bármelyike; az egész Encyclopedia Britannicát egyetlen másodperc alatt fogja elektronikusan továbbítani. Hamarosan a világ összes számítógépes hálózatában megjelennek a háromdimenziós animációk, megvalósul a mobiltelefon-összeköttetés a hordozható számítógépekkel, beépül a fax, a hang és a magas felbontású televízió. Világraszóló multimédia-cirkusz!

Ezek legalábbis a remények, a tervek. De ugyanígy előfordulhat, hogy a jövő Internetje semmiben sem hasonlít majd a mai elképzelésekhez. A tervezés sosem játszott túl nagy szerepet a forrongó, gombamód szaporodó Internet fejlődésében. Végső soron a mai Internet is csak halványan emlékeztet a RAND Corporation által kidolgozott posztnukleáris irányítórendszer zord tervére. A sors iróniája ez, aminek ma csak örülhetünk.

Hogyan lehet hozzáférni az Internethez? Nos ha nincs kompjútered, végy egyet és hozzá egy modemet is. A számítógéped végállomásként funkcionál majd, egy közönséges telefonvonalon keresztül pedig összeköttetésbe léphetsz bármilyen, az Internettel összekapcsolt géppel. Ezeken az egyszerűbb és lassúbb internetes kapcsolatokon keresztül hozzáférhetsz a különböző vitafórumokhoz, és saját e-mail címet is szerezhetsz. Ezeket a szolgáltatásokat érdemes kihasználni, bár attól, hogy levelezel és beszélgetsz a hálózaton, a szó szoros értelmében még nem léptél be az Internetbe.

Ha diák vagy, az egyetemed valószínűleg közvetlenül rá tud csatlakozni a nagy sebességű Internet TCP/IP vonalakra. Ajánlatos accountot nyitnod valamelyik külön e célra fenntartott egyetemi számítógépen, és akkor igénybe veheted az Internet izgalmasabb szolgáltatásait is, a távkompjúterezést és a fájlküldést. Sőt néhány városban, például Clevelandben, ingyen is hozzá lehet férni ezekhez a funkciókhoz. Egyre-másra csatlakoznak az Internethez a különböző vállalatok is, és szívesen veszik az előfizetőket, akik rajtuk keresztül léphetnek be a hálózatba. Az előfizetési díj havonta körülbelül 40 dollár - megközelítőleg annyi, mint a kábeltévé-szolgáltatás díja.

A kilencvenes évek végére az Internetre való csatlakozás egyre könnyebb és olcsóbb lesz. Használata is egyszerűsödni fog, és ez a fajta fejlesztés bőven ráfér a hálózatra, hiszen a TCP/IP elvadult UNIX operációsrendszere nem éppen mondható felhasználó-barátnak. Bölcs dolog minél hamarabb megtanulni az Internet működését, vagy legalábbis tudni róla. A századfordulóra a "hálózati műveltség", akárcsak korábban a "számítógépes műveltség", életünk minden területén meghatározóvá válik.


Fordította Rupp Anikó


Bruce Sterling író, újságíró. Számos regény és elbeszélés szerzője: Islands in the Net, The Artificial Kit, Schismatrix. Elméleti munkája a Hacker Crackdown. William Gibson a társszerzője a The Difference Engine című műnek. Az elsők között tette ingyen közzé bestseller sci-fi munkáit a Hálón.

The Brief History of the Internet című írása a ZKP1-ben jelen meg.









II.









Richard Barbrook - Andy Cameron
A kaliforniai ideológia



"Nem hazudni a jövőről lehetetlen,
és hazudhatunk róla tetszésünk szerint"

(Naum Gabo)[19]


Átszakad a gát...

Most, a XX. század végén végre megtörténik az, amit olyan régen megjósoltak: a média, a számítógép és a telekommunikáció hipermédiává alakul.[20] Már nincs messze az idő, amikor a kapitalizmus hajtóerői, melyeket az emberi munka alkotóerőinek változatossá tétele és fokozása mozgat, minőségi változást hoznak a munkában, a játékban, az életmódban. A technika különböző formáit egyazon szabályrendszerbe szorítva valami olyat hoz létre, ami több mint alkotórészeinek összessége. Ha a korlátlan mennyiségű információ bármely formában történő előállításának és befogadásának lehetősége kiegészül a globális telefonhálózatok elérhetőségével, a munka és a pihenés mai formái alapvetően átalakulnak. Új iparágak születnek, melyek elsöprik az esélyes tőzsdei cikkeket. Ilyen mélyreható társadalmi változások idején nagy érdeklődéssel hallgatunk bárkit, aki egyszerű magyarázatot tud a történtekre. Ebben a kritikus helyzetben az Egyesült Államok nyugati partján egy írókból, adatkalózokból, tőkésekből és avantgárd művészekből álló csoport megalkotott egy heterogén hitet a közeledő információs korszakról. Ez a kaliforniai ideológia.

Az új hit San Francisco bohém kulturális életéből és a Silicon Valley-i csúcstechnika házasságából született. A folyóiratokban, könyvekben, tévéműsorokban, web-oldalakon, hírcsoportokban és hálózati konferenciákon reklámozott kaliforniai ideológia szemérmetlenül egyesíti a hippik szabad szellemét a yuppik vállalkozói buzgalmával. Az ellentétek egybeolvadását az új információs technikák felszabadítóerejébe vetett hit segítette elő. A digitális utópiában mindenki hippi és gazdag lesz egyszerre. Nem meglepő, hogy ezt az optimista jövőképet Egyesült Államok-szerte lelkesen magukévá tették a kompjúterőrültek, az adatkalózkodó diákok, a találékony kapitalisták, a társadalmi aktivisták, az irányzatoskodó tudósok, a futurista bürokraták és az opportunista politikusok. Európa szokása szerint sietett lemásolni a legújabb amerikai hóbortot. Miközben egy nemrégiben készült EU-bizottsági jelentés azt tanácsolja, hogy a kaliforniai szabadpiaci modellt kövessük, amikor megépítjük az információs szupersztrádát, az avantgárd művészek és a tudósok buzgón másolják a nyugati part extrópia kultuszának "poszthumán" filozófusait.[21] Alternatívák hiányában a kaliforniai ideológia beteljesülni látszik.

A nyugati parti ideológusok óriási vonzereje nem egyszerűen ragályos optimizmusuknak köszönhető. Látszólag tökéletesen szabadelvű politikát hirdetnek, az informatikát pedig az "új jeffersoni" demokrácia kiépítésének szolgálatába kívánják állítani, ahol mindenkinek lehetősége nyílik majd a szabad önkifejezésre a cybertérben.[22] E látszólag csodálatos eszme azonban újratermeli az amerikai társadalom legatavisztikusabb jellegzetességeit, különösen azokat, amelyek a rabszolgaság keserű örökségéből származnak. Eme utópisztikus kaliforniai látomás alapfeltétele a szándékos vakság a nyugati parti életforma más - sokkal kevésbé pozitív - jellegzetességeivel szemben: a fajgyűlölettel, a szegénységgel és a környezeti pusztulással.[23] A sors iróniája, hogy a nem túl távoli múltban a Kaliforniai-öböl értelmiségi és művész lakóit még szenvedélyesen foglalkoztatták ezek a kérdések.



Ronald Reagan a hippik ellen

1969. május 15-én Ronald Reagan kormányzó elrendelte, hogy felfegyverzett rendőrök hajnalban rajtaüssenek a hippi tiltakozókon, akik elfoglalták a kaliforniai Berkeley Egyetemmel szomszédos People's Parkot. Az összetűzés során egy embert agyonlőttek, százhuszonnyolcat pedig kórházba szállítottak.[24] Azon a napon úgy tűnt, hogy a "rendes" világ és az ellenkultúra kibékíthetetlenül szembekerült egymással. A barikádok egyik oldalán Reagan kormányzó és követői a szabad magánvállalkozásért szálltak síkra, és a vietnami inváziót támogatták. A másik oldalon a hippik a hazai társadalmi forradalmat éltették, és tiltakoztak a külföldre irányuló birodalmi törekvések ellen. A People's Park-i rajtaütés évében úgy tűnt, hogy az Amerika jövőjéről kialakult két ellentétes elképzelés között csak erőszakos konfliktus dönthet. Jerry Rubin, az egyik hippi vezető így fogalmazott: "Kalandvágyunk és hősiességünk Amerika határain túlra hajt bennünket, egy önmegvalósító és lázadó életbe. Válaszképpen Amerika kész elpusztítani minket..."[25]

A hatvanas években a Kaliforniai-öböl radikálisai a világszerte újjáéledő új baloldali mozgalmak politikai arculatát és kulturális stílusát hirdették. Szakítottak a háború utáni korszak szűk látókörű politikájával, és kampányt indítottak a militarizmus, a rasszizmus, a szexuális megkülönböztetés, a homoszexuálisok kirekesztése, az esztelen fogyasztás és a környezetszennyezés ellen. A hagyományos baloldalra jellemző merev hierarchia helyett egy kollektív, demokratikus struktúrát építettek ki, mely a jövő liberális társadalmát volt hivatott modellezni. A kaliforniai Új Bal a politikai küzdelmet kulturális lázadással egyesítette. A hippiknek szüleikkel ellentétben eszük ágában sem volt megfelelni azoknak a merev társadalmi normáknak, melyeket a hadsereg, az egyetemek, a nagyvállalatok, sőt a baloldali politikai pártok kényszerítettek a beilleszkedőkre. Nyíltan visszautasították a "rendes" világot: ezt hirdette laza öltözetük, szexuális szabadosságuk, hangos zenéjük és a szórakozásból szívott drogok.[26] A radikális hippik liberálisak voltak, a szó társadalmi értelmében. Egyetemes, racionális és haladó eszméket vallottak: a demokráciát, toleranciát, önmegvalósítást és a társadalmi igazságot hirdették. A mintegy húsz éve tartó gazdasági növekedés hitében úgy vélték, a történelem az ő oldalukon áll. A sci-fi regényekben ökotópiáról álmodtak: egy olyan Kaliforniáról, ahol nincsenek autók, ahol az ipari termelés nem okoz ökológiai károkat, ahol a szexuális kapcsolatban egyenlő a férfi és a nő, a mindennapi élet pedig közösségekben folyik.[27] Voltak, akik úgy vélték, ezt a látomást csak úgy lehet megvalósítani, ha visszautasítják a tudományos haladás hamis Istenét, és visszatérnek a természethez. Mások, épp ellenkezőleg, azt hitték, a technikai haladás óhatatlanul társadalmi ténnyé teszi majd liberális elveiket. Marshall McLuhan elméleteinek hatására ezek a technománok úgy gondolták, hogy a média, a számítástechnika és a telekommunikáció összeolvadásából megszületik majd az elektronikus agora - az a virtuális hely, ahol mindenki elmondhatja véleményét, és nem lesz többé cenzúra. McLuhan - az akkor már középkorú egyetemi tanár - üzenete valóban radikálisnak számított: a nagy üzlet és a nagy kormány hatalmát egykettőre elsöprik majd a technika új eredményei, melyek már puszta létükkel is erősebbé teszik az egyént.

"Elektronikus média... eltöröljük a tér dimenzióját ... Az elektromosság segítségével a világ bármely pontjáról olyan kapcsolatot létesíthetünk egymás között, mintha mindannyian egy kis faluban élnénk. Ez a kapcsolat mély, nem színezik szerepek és hatalmi viszonyok... A párbeszéd felváltja a prédikációt."[28]

McLuhan jóslatain felbátorodva a nyugati part radikálisai hozzáláttak, hogy új információs technikákat dolgozzanak ki az alternatív sajtó, a közösségi rádióállomások, a személyi számítógép-klubok és videós közösségek számára. Ezek a közösségi médiaaktivisták az új Amerika építése élharcosainak hitték magukat. Az elektronikus agora megteremtése volt az első lépés a minden társadalmi intézményben közvetlenül megvalósuló demokrácia felé.[29] A harc talán nehéz, de az "ökotópia" már szinte karnyújtásnyira volt.



A "virtuális osztály" felemelkedése

Ki mondhatta volna meg előre, hogy alig harminc évvel a People's Park-i összecsapás után a "rendes" emberek és a hippik együtt megalkotják majd a kaliforniai ideológiát? Ki gondolta volna, hogy a technikai determinizmus és a libertariánus individualizmus ilyen ellentmondásos keveréke válik majd az információs korszak hibrid igazhitévé? És ki gyanította volna, hogy ebben a technikát és szabadságot istenítő társadalomban egyre nehezebb lesz bármi értelmeset mondani magáról a társadalomról?

A kaliforniai ideológia népszerűségét épp tanainak homályos volta magyarázza. Az utóbbi néhány évtizedben a közösségi médiaaktivisták úttörő munkája nagyrészt a csúcstechnológiából és a médiaiparból nyerte erejét. Az e szektorokban ténykedő vállalatok a munka nagy részét gépesíthetik ugyan vagy kiadhatják alvállalkozóknak, továbbra is kulcsszerepet játszanak majd azok az emberek, akik kutatómunkájukkal új termékeket állítanak elő, legyen az szoftver, csip vagy tévéműsor. A vállalkozók és ezek a szakemberek alkotják az úgynevezett "virtuális osztályt": "...ők a tudósokból, mérnökökből, számítógépes szakemberekből, videójáték-fejlesztőkből és más kommunikációs szakértőkből álló műszaki értelmiség".[30] Mivel az ő munkájuk nem végezhető futószalagon és nem is gépesíthető, a vállalatigazgatók meghatározott időre szóló szerződést kötnek velük. A múlt század "munkásarisztokráciájához" hasonlóan a média, a számítógépipar és a telekommunikációs iparágak kulcsalkalmazottai egyaránt élvezik a piac előnyeit és bizonytalanságát. Egyrészt általában jól fizetik munkájukat, és nagyfokú önállóságot élveznek a munkatempóban és az elhelyezkedésben. Ennek eredményeképpen a hippik és a társadalomba beilleszkedett emberek között mára már nincs nagy kulturális különbség. Másfelől azonban ezeknek az alkalmazottaknak a szerződése csak meghatározott időre szól, azontúl nincs garancia foglalkoztatásukra. Most, hogy a "virtuális osztály" már nem rendelkezik a hippik szabadidejével, többnyire a munkában látja az önmegvalósítás egyetlen esélyét.[31]

A kaliforniai ideológia segítségével megérthetjük azt a valóságot, melyben a csúcstechnika szakemberei élnek. Egyfelől kivételes helyzetet élveznek mint alkalmazottak. Másfelől ők az örökösei a közösségi médiaaktivisták radikális eszméinek. A kaliforniai ideológia épp ezért egyszerre tükrözi a piacgazdaság szabályait és a hippi kézművesség szabadságát. Ezt a bizarr egyveleget kizárólag a technikai determinizmusba vetett már-már egyetemes hit teszi lehetővé. A liberálisok a hatvanas évek óta a technika új eredményeitől remélték álmaik valóra válását. Az Új Jobb úgy válaszolt az Új Bal kihívására, hogy a liberalizmus egy régebbi formájában, a gazdasági liberalizmusban éledt újjá. A kollektív szabadság helyett, melyet a hippik radikális mozgalma hirdetett, a piacgazdaságban megvalósuló egyéni szabadságot tűzték zászlajukra. De még ezek a konzervatívok sem tudtak ellenállni az új információs technikák romantikájának. McLuhan jóslatait még a hatvanas években a magánszektor által kifejlesztett új médiumok, kompjúterek és a telekommunikáció új formái reklámozásának szolgálatába állították. A hetvenes évektől Toffler, de Sola Pool és a többi guru annak igazolásán fáradozott, hogy a hipermédia korszakával paradox módon visszatérünk a múlt gazdasági liberalizmusához.[32] E nosztalgikus utópia mögött a macho sci-fi írók - így pl. Asimov és Heinlein - jóslatai álltak, ezeket a jövőbeli világokat mindig is űrkalmárok, minden hájjal megkent kereskedők, zseniális tudósok, kalózkapitányok és megkopott individualisták népesítették be.[33] A technikai haladás ösvénye nem mindig "ökotópiához" vezet - gyakorta inkább vissza az Alapító Atyák Amerikájába.



Elektronikus agora vagy elektronikus piactér?

A kaliforniai ideológia homályos volta leginkább a digitális jövőről alkotott ellentmondásos képekben nyilvánul meg. A hipermédia fejlődése kulcsszerepet játszik a kapitalizmus következő szakaszában. Zuboff rámutat, hogy a média, a számítógépek és a telekommunikációs eszközök gyári és irodai alkalmazása annak a folyamatnak a csúcspontját jelenti, melynek során a munkaerő megszűnt részt venni a közvetlen termelésben.[34] Ha másért nem, hát a verseny miatt végül minden nagyobb ipari gazdaság rákényszerül majd, hogy a digitális munka termelékenységének biztosítása végett bekösse a lakosságot a hálózatba. De ki a megmondhatója annak, hogy milyen társadalmi és kulturális következményekkel jár, ha az emberek korlátlan mennyiségű információt állítanak elő és cserélnek globális szinten? És vajon a hipermédia képes lesz-e valóra váltani akár az Új Jobb, akár az Új Bal utópiáit? Hibrid hit lévén a kaliforniai ideológia nem késlekedik a válasszal: mindkét vízióban egyszerre hisz, és nem kritizálja egyiket sem.

A "virtuális közösség" hívei egyfelől megőrizték az Új Bal nagyvállalat-ellenes tisztaságát. Gurujuk, Howard Rheingold szerint az ellenkultúra fellendítői által képviselt értékek határozzák meg az új információs technikák fejlődését. Következésképp a közösségi aktivisták arra használják majd a hipermédiát, hogy a csúcstechnika "ajándék gazdaságával"[35] helyettesítsék a nagyvállalati kapitalizmust és a nagy kormányt. Az elektronikus faliújságok, az online hálózati konferenciák és csevegési lehetőségek máris a résztvevők önkéntes információ- és eszmecseréjére épülnek. Rheingold szerint a "virtuális osztály" tagjai még mindig a társadalmi felszabadítás élharcosai. Épülhet az információs szupersztráda bármekkora gazdasági és politikai energiákkal, az elektronikus agora óhatatlanul győzedelmeskedni fog a nagyvállalatok és a bürokrácia fölött.[36]

Másfelől más nyugati parti ideológusok örömmel magukévá tették hajdani konzervatív ellenfelük laissezfaire ideológiáját. A "virtuális osztály" havi bibliája, a Wired magazin[37] például kritikátlanul újrahirdette Newt Gingrich, a képviselőház szélsőjobboldali republikánus vezetőjének nézeteit, ahogy közeli tanácsadóinak, Toffleréknek az álláspontját is.[38] A folyóirat szemet huny az általuk javasolt segélycsökkentések felett, és üdvözli az új információs technikák nyújtotta liberális lehetőségek iránt táplált lelkesedésüket. Gingrich és Tofflerék McLuhan technikai determinizmusát hangoztatják ugyan, de nem az elektronikus agora hívei. Épp ellenkezőleg. Azt állítják, hogy a média, a kompjúter és a telekommunikáció összeolvadásából egy elektronikus piactér jön majd létre. "A cybertérben... a technika fejlődése következtében a piacok sorban átalakulnak majd »természetes monopóliumból« olyan piaccá, ahol a verseny alapszabály."[39]

A kaliforniai ideológiának ebben a változatában a "virtuális osztály" valamennyi tagjának megadatik a lehetőség, hogy a csúcstechnika sikeres vállalkozójává váljék. Az új technika - érvelnek - erőt ad az egyénnek, növeli az egyéni szabadságot, és radikálisan csökkenti a nemzetállam hatalmát. A létező társadalmi, politikai és jogi hatalmi struktúrák eltűnnek, hogy átadják a helyüket az autonóm egyén és a szoftver közötti szabad interakciónak. Az új mcluhaniták szenvedélyesen követelik, hogy a nagy kormány hagyja békén a találékony vállalkozókat, hisz egyedül ők azok, akik hajlandók kockázatot vállalni. A termelékenységet sújtó szabályozás helyett fantáziadús mérnökök kellenek, akik feltalálják a cybertérben kialakítandó szabad piachoz szükséges eszközöket, úgymint a biztonsági kódolást, a digitális pénzt és a hitelesítőeljárásokat. Valójában az eddigi - elsősorban a kormány részéről tett - kísérletek, hogy beavatkozzanak a technika és a gazdaság erőibe, csak azoknál vezetett eredményre, akik olyan ostobák, hogy ellentmondjanak a természet alapvető törvényeinek. A Wired ügyvezető igazgatója szerint a piac "láthatatlan keze" és a darwini evolúció vak erői valójában egy és ugyanaz.[40] Mint Heinlein és Asimov sci-fi regényeiben, a jövőbe vivő út a múltba vezetni látszik. A XXI. század információs kora Thomas Jefferson XVIII. századi liberális eszményeit fogja megvalósítani: "új civilizáció alakul, mely az amerikai eszme örök igazságaira épül".



A "szabadpiac" mítosza

Gingrich pártjának 1994-es törvényhozási választási győzelme óta a kaliforniai ideológia jobboldali változata felemelkedőben van. A gazdasági liberalizmus szent tanainak azonban ellentmond a hipermédia valódi története. A számítógépet és a Hálón alkalmazott ikonos eljárást nem találhatták volna fel jelentős állami támogatás és lelkes amatőrök nélkül. A magánvállalkozás is fontos szerepet játszott, de csak mint a vegyes gazdaság egyik eleme.

Az első számítógépet, a Difference Engine-t (a Különbséggépet) példának okáért magánvállalatok tervezték és építették meg, de a fejlesztést csak a brit kormány 17470 fontos támogatása tette lehetővé, ami 1834-ben kisebb vagyonnak számított.[41] A Colossustól az EDVAC-ig, a repülőgép-szimulátoroktól a virtuális valóságig a számítástechnika fejlődése a döntő pillanatokban kutatásra szánt keretektől vagy állami szervek zsíros szerződéseitől függött. Az IBM részvénytársaság csak akkor tudta megépíteni első programozható számítógépét, amikor az egyesült államok védelmi tárcája felkérte a koreai háború alatt.[42] Az egymást követő kompjútergenerációk fejlesztését közvetve vagy közvetlenül azóta is az Egyesült Államok védelmi költségvetése finanszírozza. Az állami támogatás mellett a csináld-magad-kultúra is nagy szerepet játszott a számítástechnika fejlődésében. A személyi számítógépet amatőr technománok találták fel, akik olcsó gépet szerettek volna. Az amatőrök "ajándék gazdaságát" kell az Apple- és a Microsoft-termékek későbbi sikere előfeltételének tekintenünk. A shareware programok ma is létfontosságú szerepet játszanak a szoftvertervezésben.

Nem csupán a hipermédia, de az Internet története is ellentmond a szabadpiac ideológusai hirdette tanoknak. A Háló fejlődése a létrejöttét követő húsz évben csaknem teljes egészében az agyongyalázott amerikai szövetségi kormánytól függött. Hol a hadsereg, hol az egyetemek miatt hatalmas összegeket költöttek az adófizetők dollárjaiból a Háló infrastruktúrájának kiépítésére és a szolgáltatások használati költségeinek támogatására. Nem egy programot és alkalmazást amatőrök vagy szabad idejükben dolgozó profik találtak azonban fel. Az online hálózati konferenciákat lehetővé tévő MUD-ot[43] például diákok találták föl, akik fantáziajátékokat akartak játszani a kompjúterhálózaton.[44]

A kaliforniai ideológia jobbra tolódásával kapcsolatban az a legfurcsább, hogy a nyugati part ipara maga is vegyes gazdaság terméke. A kormány dollárjaiból jöttek létre azok az öntözőrendszerek, országutak, iskolák, egyetemek és más infrastrukturális beruházások, amelyek a magas életszínvonalat biztosítják Kaliforniában. Az állami támogatáson felül a nyugati parti csúcstechnikai ipari komplexum évtizedek óta a történelem legdúsabb bőségszarujából táplálkozik. Az Egyesült Államok kormánya dollármilliárdokért vásárolt repülőgépet, rakétát, elektronikus berendezést és nukleáris bombát a kaliforniai vállalatoktól. Akit nem vakított el a "szabadpiac" tévhite, tudta jól, hogy az amerikaiak mindig is állami terv szerint dolgoztak, igaz, védelmi költségvetésnek nevezték.[45] A nyugati parton ugyanakkor régi hagyományai vannak a bohémkultúrának - ebből kölcsönzi életstílusa meghatározó jegyeit. A közösségi média, a "new age" spiritizmusa, a szörf, az egészséges étkezés, a szórakoztatóiparral elterjedt drogok, a popzene és a többi elhajlás, mely idővel kommercializálódott, eredetileg nem az üzleti világban született, hanem egyetemek, művészi közösségek és falusi kommunák körében. A csináld-magad-kultúra nélkül Kalifornia mítoszai nem leltek volna akkora visszhangra.[46]

A köztámogatás és a közösségi élet rendkívül jótékony - bár el nem ismert - hatással volt a Silicon Valley fejlődésére és a többi iparágra. A kapitalista vállalkozók hajlamosak eltúlozni önnön találékonyságuk fontosságát, nem szívesen ismerik el az állam, az alkalmazottaik vagy a szélesebb közösség szerepét. A technikai haladás mindig halmozódó jellegű - a kollektív történelmi folyamat függvénye, és legalábbis részben kollektív eredményként kell elkönyvelnünk. Így tehát, mint minden ipari országban, az amerikai vállalkozók is az állami közreműködésre támaszkodtak és azokra az alulról jövő kezdeményezésekre, melyek táplálják és fejlesztik az ipart. Amikor az a veszély támadt, hogy a japán vállalatok átveszik az amerikai mikrocsippiacot, Kalifornia liberális számítógépgyártói, ideológiai aggályaikat félretéve, egyként csatlakoztak az államilag támogatott kartellhez, hogy visszaverjék a Keletről érkező támadókat. Bill Gates mindaddig elhalasztotta a Windows 95 piacra dobását, amíg a Microsoft programcsomaghoz ki nem fejlesztették a közösségek részvételét is biztosító hálózati programot, mert úgy vélte, anélkül nincs esélye.[47] A modern gazdaság más szektoraihoz hasonlóan a kialakulófélben lévő hipermédia-ipar esetében sem az a kérdés, hogy vegyes gazdaságként szerveződik-e majd, hanem hogy miféle vegyes gazdaság lesz.



A szabadság - rabszolgaság

Ha a kaliforniai ideológia szent elveit megcáfolja a profán történelem, miért befolyásolták a "szabadpiac" mítoszai oly erősen a kaliforniai ideológia híveit? A szerződések kultúrájában élő műszaki szakemberek skizofrén életet élnek. El kell fogadniuk, hogy a piac uralkodik az életük felett, ugyanakkor elutasítják a hatalom azon törekvéseit, melyek sértik személyes autonómiájukat. Az Új Bal és az Új Jobb egyesítésével a kaliforniai ideológia misztikus megoldással kívánja feloldani a "virtuális osztály" tagjainak nézetkülönbségeit. Az államellenesség lesz a technikai haladással kapcsolatos radikális és reakciós nézetek összehangolásának eszköze. Míg az Új Balnak nem tetszik, hogy a kormány a hadiipari komplexumot támogatja, az Új Jobb azért támadja a kormányt, mert beleavatkozik az új technikák piaci verseny útján történő, spontán terjedésébe. Noha az állami beavatkozás döntő szerepet játszott a hipermédia fejlődésében, a kaliforniai ideológusok a csúcstechnika és a szabadelvűség államellenes igéjét hirdetik: a hippi anarchizmus és a gazdasági liberalizmus e bizarr zagyvalékát, a technikai determinizmus elemeivel megtűzdelve. A létező kapitalizmusra nem kíváncsiak, az Új Bal és az Új Jobb gurui szívesebben kardoskodnak a maguk külön digitális "jeffersoni demokráciája" mellett. Howard Rheingold, az Új Bal képviselője például azt vallja, hogy az elektronikus agora lehetővé teszi majd az egyén számára, hogy gyakorolhassa az Alapító Atyák által hirdetett médiaszabadságot. Az Új Jobb pedig azt állítja, hogy ha minden gátat elsöpörnek a magánvállalkozás útjából, akkor megszülethet a jeffersoni demokráciához méltó médiaszabadság.[48] A nosztalgikus futurizmus diadala a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában meghiúsult megújhodási kísérletből táplálkozik. A People's Park-i összecsapást követően az amerikai állam és az ellenkultúra összeütközése az erőszak szakadékba vezető ösvényére lépett. Míg a vietnamiaknak - szörnyű szenvedések árán - sikerült kiűzniük hazájukból az amerikai támadókat, a hippiket és a fekete polgárjogi mozgalmakat végül szétzúzta az állami elnyomás és a kulturális kooptáció. A kaliforniai ideológia tökéletesen betokosítja e vereség következményeit a "virtuális osztály" tagjai előtt. Élvezik ugyan a hippik által kivívott kulturális szabadságjogokat, ám legtöbbjük már nem küzd tevékenyen azért, hogy megteremtse az ökotópiát. A rendszer elleni nyílt lázadás helyett ezek a műszaki szakemberek most elfogadják, hogy az egyéni szabadság csak a technikai haladás és a "szabadpiac" kényszereinek elfogadásával érhető el. A cyberpunk regényekben ezt a társadalomellenes szabadelvűséget példázza a központi figura, a magányos ember, aki a túlélésért küzd az információ virtuális világában.[49]

A kaliforniai ideológia jobbra tolódásában közrejátszik az a tény, hogy szószólói kritikátlanul elfogadják az önellátó egyén liberális eszményképét. Az amerikai néphagyomány szerint a nemzetet kalandorok - prémvadászok, cowboyok, prédikátorok és a határvidék telepesei - építették ki a vadonból. Az amerikai polgárháborút is azért vívták, hogy megvédjék az egyén szabadságjogait és tulajdonát az idegen uralkodó által a nemzetre kényszerített elnyomó törvényekkel és igazságtalan adókkal szemben. Az Új Bal és az Új Jobb ellentétes elképzelései az egyéni szabadságról egyaránt az amerikai köztársaság korai éveihez nyúlnak vissza. Megfeledkeznek azonban arról a mélységes ellentmondásról, mely az ősi amerikai álomban rejlik, hogy ti. az emberek ebben az időszakban csak mások szenvedései árán boldogultak. Sehonnan sem világlik ez ki olyan tisztán, mint a kaliforniai ideológia fő szentjeként tisztelt Thomas Jefferson életéből.

Thomas Jefferson emelt szót a demokráciáért és a szabadságért a Függetlenségi nyilatkozatban. Jeffersonnak ekkor kétszáz rabszolgája volt. Politikusként síkra szállt az amerikai parasztok és kisiparosok ahhoz való jogáért, hogy maguk döntsenek saját sorsukról függetlenül Európa feudális kötöttségeitől. Jefferson a kor más liberálisaihoz hasonlóan úgy vélte, hogy a politikai szabadságjogokat csak az egyéni magántulajdon kiszélesítésével lehet megvédeni a tekintélyelvű kormányoktól. A polgárok jogait e természetes alapjogból eredeztették. Az önellátást bátorítandó azt javasolta, kapjon minden amerikai legalább ötvenholdnyi földet, mely biztosítja gazdasági függetlenségüket. Ám ugyanaz a Jefferson, aki felemelte a határvidék kistermelőit és üzletembereit, rabszolgái munkájából élt virginiai ültetvényén. Bántotta ugyan a lelkiismeret Dél "különleges intézménye" miatt, mégis az ember természetes jogának hitte, hogy más embereket birtokoljon magántulajdonként. A jeffersoni demokráciában a fehér emberek szabadsága a feketék rabszolgaságára épült. [50]



Előre a múltba

A rabszolgákat végül felszabadították, a polgárjogi mozgalmak győzedelmeskedtek, ám a faji megkülönböztetés még mindig központi szerepet játszik az amerikai politikában, különösen ami a nyugati partot illeti. Az 1994-es kaliforniai kormányzóválasztáson Pete Wilson republikánus jelölt elszánt bevándorlóellenes kampányának köszönhette győzelmét. Gingrich republikánus pártjának országos győzelme a törvényhozási választásokon annak tudható be, hogy mozgósította a "dühös fehér férfiakat" a fekete szerencselovagok, a mexikói bevándorlók és más elbizakodott kisebbségek állítólagos fenyegetésével szemben. Ezek a politikusok azokat az előnyöket használták ki a választásoknál, melyek a zömében fehér, nagyszámú - többnyire szavazó - külvárosiak és a zömében nem fehér, szegényebb - többnyire nem szavazó - belvárosiak között egyre növekvő különbségből erednek. Még a hippi eszményeket ápoló kaliforniai ideológusok is úgy vélik, lehetetlen nyíltan szembeszállni a republikánusok megosztó politikájával. Ennek az az oka, hogy a csúcstechnika és a médiaipar meghatározó eleme az Új Jobb választási koalíciójának. A tőkések és a jól fizetett alkalmazottak attól tartanak, ha nyíltan elismerik, hogy vállalatukat közpénzekből támogatják, azzal egyszersmind tápot adnának az adóemelésnek, melyre oly égető szükség van az egészségügy, a környezetvédelem, a lakásépítés, a közlekedés és az oktatás területén.[51] Többet nyom azonban a latban, hogy a "virtuális osztályt" csábítja az Új Jobb liberális retorikája és technika iránti lelkesedése. A csúcstechnikai és médiavállalatok alkalmazottaiként szeretnék azt hinni, hogy az elektronikus piactér valahogy majd csak megoldja Amerika gyötrő társadalmi és gazdasági problémáit anélkül, hogy nekik maguknak áldozatot kellene hozniuk. A kaliforniai ideológia ellentmondásai közt vergődő Gingrich - ahogy a Wired egyik szerzője mondta - "barátjuk és ellenségük" egy személyben.[52]

Az Egyesült Államokban sürgősen a javak újraelosztására lenne szükség az ország hosszú távú gazdasági növekedése érdekében. Ez azonban ütközik a gazdag fehérek, mi több, gyakran a "virtuális osztály" rövid távú érdekeivel is. A yuppiknak eszük ágában sincs osztozni szegény fekete vagy spanyol származású szomszédaikkal, inkább visszavonulnak viruló külvárosaik fegyveres őrök szavatolta biztonságába.[53] A nincsteleneknek csak annyi jut az információs korszakból, hogy olcsó, szakszervezetek által nem képviselt munkaerőként dolgozhatnak a Silicon Valley csipgyártóinak egészségtelen gyáraiban.[54] Még a cybertér is szerves részét képezi annak a folyamatnak, melynek során az amerikai társadalom antagonisztikus, fajilag meghatározott osztályokra szakad. A nyereségvágyó televállalatok máris feketelistára tették az elszegényedett belvárosok lakosságát, amely pénz hiányában nem juthat hozzá az új online szolgáltatásokhoz.[55] Ezzel szemben a "virtuális osztály" tagjai és más szakmabeliek cyberpunkot játszanak a virtuális valóságban, és sohasem szembesülnek elszegényedett szomszédaikkal. Az egyre mélyülő társadalmi megosztottság mellett kialakulóban van egy másik fajta apartheid az információban gazdagok és az információban szegények között. A csúcstechnika e jeffersoni demokráciájában a gazda és szolga közti különbség új formában él tovább.



Cyborg gazdák - robot rabszolgák

A lázadó "alsóbb osztálytól" való félelem mára a kaliforniai ideológia legalapvetőbb tanát, az új információs technikák felszabadítóerejébe vetett hitet is megrontotta. Miközben az elektronikus agora és az elektronikus piactér prókátorai azt ígérik, hogy felszabadítják az egyént az állami és a magánmonopóliumok hierarchiája alól, az amerikai társadalom társadalmi polarizációja a digitális jövő még zsarnokibb képét festi elénk. A szabadság technikái beépülnek az uralmi gépezetbe.

Monticellói birtokára Jefferson sok okos háztartási gépet tervezett, például az ételliftet, a "dumb waiter"-t, ami a konyhából az étkezőbe hozza az ételt. Önmaga és rabszolgái közé állítván a technikát, ez a forradalmi individualista megkímélte magát attól, hogy szembe kelljen néznie azzal, hogy embertársai kényszermunkájából él.[56] A huszadik század végén a technika ismét gazda és rabszolga különbségét igazolja.

Egyes látnokok szerint az elme, a test és a lélek tökéletesítésére irányuló törekvések óhatatlanul a poszthumánum megjelenéséhez vezetnek: a "virtuális osztály" társadalmi előjogai a biotechnikán keresztül fognak megnyilvánulni. Míg a hippik az önfejlesztést a társadalmi felszabadítás részének tekintették, a modern Kalifornia iparosai inkább a terápiában, a spiritizmusban, a testedzésben vagy más narcisztikus célokban keresik az önmegvalósítást. A hiperrealitás kapuval védett külvárosába menekvésük csak egyik aspektusa ennek a mély önimádatnak.[57] A "mesterséges intelligencia"-kutatás és az orvostudomány területén elért állítólagos eredmények hatására az extrópia kultusz[58] arról fantaziál, hogy teljesen elhagyja az emberi állapot nedves létét [wetware], és élő géppé válik.[59] Akárcsak Virek és a Tessier- Asphoolok Gibson regényfolyamában, ők is abban hisznek, hogy a társadalmi kiváltság végül majd halhatatlansággal ruházza fel őket.[60] Ez a fajta technikai determinizmus nem az emberiség egyenjogúsítását vetíti előre, csak a társadalmi megkülönböztetés elmélyülését látja maga előtt.

E fantáziák ellenére a fehér emberek Kaliforniában továbbra is sötét bőrű embertársaik munkájára szorulnak a gyárakban, a földeken, gyerekeik felügyeleténél, kertjeik gondozásánál. A Los Angeles-i lázadások óta növekvő rettegéssel gondolnak arra, hogy ez az "alsóbb osztály" egy nap majd követelni fogja felszabadítását. Ha az emberi rabszolgák végleg megbízhatatlannak bizonyulnak, mechanikusakat kell a helyükre állítani. A mesterséges intelligencia szent kelyhének keresése a Gólem utáni vágyról árulkodik - az erős és hű rabszolga utáni vágyról, akinek a bőre földszínű, belsőségei pedig homokból vannak. Asimov robotregényei mintájára a technoutópisták lehetségesnek tartják, hogy lelketlen gépeket rabszolgamunkára fogjanak.[61] Tény, hogy a technika megkönnyíti, sőt fokozza a munkát, mégsem helyettesítheti az embert, aki feltalálja, megépíti és működteti a gépeket. Nincs rabszolgamunka rabszolgaság nélkül.

A kaliforniai ideológiát világszerte a technikai determinizmus optimista és felszabadító formájaként üdvözlik. A nyugati parti utópia azonban vak annak a társadalomnak a szociális és faji polarizálódásával szemben, amelyben született, noha erre a polarizálódásra épül. Radikális retorikája ellenére a kaliforniai ideológia valójában pesszimista az igazi társadalmi változással szemben. Prókátorai nem küzdenek már az "ökotópiáért", ahogy a hippik tették, s a New Dealt sem akarják már újjáéleszteni. Az Új Bal társadalmi liberalizmusa és az Új Jobb gazdasági liberalizmusa a csúcstechnika "jeffersoni demokráciájának" ködös álmában találkozik. Egy kis jó szándékkal tekinthetnénk ezt a nosztalgikus futurizmust a kibernetikai határvidék látomásának, ahol a műszaki szakemberek megvalósítják önmagukat az elektronikus agorán vagy az elektronikus piactéren. Ám a kaliforniai ideológia mint a "virtuális osztály" zeitgeistja egyszersmind kizárólagos hit. Ha csak néhány ember jut hozzá az új információs technikákhoz, a jeffersoni demokrácia könnyen az egykori Dél ültetvénygazdaságának csúcstechnikába ágyazott változatává válhat. A kaliforniai ideológia alapvető zavarosságát tükrözi az a tény, hogy nem pusztán optimista és egyenjogúsító, hanem egyszersmind mélyen pesszimista és elnyomó látomása a jövőnek.



Alternatívák

Alapvető ellentmondásai ellenére mégis világszerte a kaliforniai ideológiát tartják az egyetlen járható útnak. Ahogy fokozódik a világgazdaság globalizálódása, a "virtuális osztály" európai és ázsiai tagjai inkább közösséget éreznek kaliforniai társaikkal, mint honfitársaikkal. Ennek ellenére sohasem volt égetőbb szükség a párbeszédre, mint most. A kaliforniai ideológia egy meghatározott országban, meghatározott társadalmi, gazdasági és technikai körülmények között született. A konzervatív közgazdaság és a hippi radikalizmus eklektikus és ellentmondásos keveréke a nyugati part történelmét tükrözi, nem pedig a világ más részeinek jövőjét. A kaliforniai ideológusok államellenes tételei például meglehetősen provinciálisak. A szingapúri kormány nem csupán kiépíti a optikaikábel-hálózatot, de az azon keresztül terjesztett információ ideológiai alkalmasságát is ellenőrizni kívánja. Tekintettel az ázsiai "tigrisek" fejlődési ütemére, távolról sem biztos, hogy a digitális jövő Kaliforniába köszönt be először.[62]

A Bangemann-jelentéssel mit sem törődve a legtöbb európai hatóságnak is feltett szándéka, hogy részt vesz az új információs technikák kidolgozásában. A Minitelt, a világ első működő online hálózatát a francia állam hozta létre. A hipermédia várható hatásáról szóló hivatalos beszámolót látván a kormány elhatározta, hogy jelentős összeget fordít a legújabb technika fejlesztésére. 1981-ben a France Telecom bevezette a Minitelt, egy szöveges információt és kommunikációs lehetőséget biztosító rendszert. Ez a monopolhelyzetben lévő, országossá nőtt televállalat jelentős felhasználóbázist épített ki azáltal, hogy ingyen adta a terminálokat bárkinek, aki hajlandó volt lemondani a nyomtatott telefonkönyvről. A már kialakult piacon aztán már elég előfizetőt vagy jelentkezőt találtak a kommerciális és más közösségi szolgáltatók a rendszer gyarapításához. Azóta is működik a Minitel: társadalmi osztályra való tekintet nélkül franciák milliói foglalnak jegyeket, csevegnek, szervezkednek online, és észre sem veszik, hogy megszegik a kaliforniai ideológia liberális elveit.[63]

A franciák távolról sem becsülik ugyan túl az államot, a népesség elsöprő többsége mégis gyakoribb közbelépést vár a jól működő, egészséges társadalom megteremtése érdekében.[64] A legutóbbi elnökválasztáson szinte valamennyi jelöltnek nagyobb állami beavatkozást kellett képviselnie - legalábbis szóban -, hogy véget vessenek a munkanélküliek és a hajléktalanok társadalmi kiközösítésének. A francia forradalom nem állt meg a gazdasági liberalizmusnál, mint az amerikai, népi demokráciát teremtett. A jakobinusok liberálisok fölött aratott 1792-es győzelmét követően a demokratikus köztársaság Franciaországban a közakarat megtestesítőjévé lett. Így az állam nem csupán a tulajdonnal rendelkező polgárok, de minden polgár érdekeinek védelmezője. A francia politika lehetővé teszi, hogy az állam kollektív intézkedések révén enyhítse vagy megszüntesse a társadalomban felmerülő problémákat. Míg a kaliforniai ideológusok igyekeznek nem venni tudomást arról, hogy az adófizetők dollárjait a hipermédia fejlesztésére költik, a francia kormány nyíltan beavatkozik a gazdaság e szektorába.[65]

A Minitel, noha technikailag már idejétmúlt, határozottan megcáfolja a kaliforniai ideológusok és a Bangemann-bizottság államellenes előítéleteit. A digitális jövő elképzelhető az állami beavatkozás, a kapitalista vállalkozás és a csináld-magad-kultúra keverékeként. Akkor lehet tudatos lépésekkel elejét venni az információban gazdagok és szegények között felmerülő társadalmi apartheidnek, ha az állam gondoskodik a hipermédia fejlesztéséről. Ha az Európai Unió tagállamai beavatkoznának a piaci erőkbe, lehetővé tehetnék, hogy minden polgár a lehető legolcsóbban csatlakozhasson egy széles körű optikaikábel-hálózathoz.

Ez az eljárás munkahelyeket teremtene a tömeges munkanélküliség korszakában. A Keynes-féle foglalkoztatási felmérés szerint nincs abban semmi rossz, ha azért fizetünk embereket, hogy gödröt ássanak az út mentén, amit aztán betemetnek.[66] Ennél is fontosabb azonban, hogy ha az optikaikábel-hálózat bekerül az otthonokba és az üzletekbe, mindenki hozzáférhet az online szolgáltatásokhoz, és a közös szaktudás nagy, eleven közösséget teremthet. Hosszú távon felbecsülhetetlen gazdasági és társadalmi nyereséget jelentene az infosztráda megépítése. Lehetővé tenné az ipar hatékonyabb működését és új termékek értékesítését. Biztosítaná, hogy az oktatás és az információszolgáltatás mindenki előtt nyitva álljon. Nem kétséges, hogy az "információs szupersztráda" óriási piacot teremt majd a magánvállalatok számára, melyek a Hálón árulhatják már meglévő információs termékeiket: filmeket, tévéműsorokat, zenét, könyveket. És ha az emberek már nem csupán fogyasztói, de terjesztői is a hipermédiának, virágzásnak indul a közösségi média, és megjelennek a különféle érdekcsoportok. Ehhez olyan kollektív beavatkozásra van szükség, mely minden polgár számára biztosítja a részvételt a digitális jövőben.


A modern újjászületése

Európának is meg kell alkotnia a saját jövőképét, ha a körülményeket nem maga választja is. Több út vezet az információs társadalom felé, az egyik jobb, a másik rosszabb. Az európai műszaki szakembereknek, ha jól akarnak választani, a kaliforniai ideológiánál koherensebb elképzelést kell kidolgozniuk a hipermédia hatásáról. Az európai "virtuális osztálynak" meg kell teremtenie saját identitását.

Az alternatív jövőkép első lépése elutasítani a társadalmi apartheid bármely formáját mind a cybertérben, mind azon kívül. Valamennyi hipermédia-fejlesztő programnak biztosítania kell, hogy az egész lakosság hozzáférhessen az új online szolgáltatásokhoz. Az új információs technikák kidolgozására szolgáló európai stratégiának az Új Bal és az Új Jobb anarchizmusa helyett nyíltan el kell ismernie egy olyan vegyes gazdaság szükségességét, melyben alkotó és antagonisztikus módon egyesülnek az állami, a nagyvállalati és az alulról jövő kezdeményezések. A digitális jövő meghatározatlanságának az az oka, hogy a vegyes gazdaság mindenütt jelen van a modern világban. Senki sem tudja pontosan, melyik összetevő kap majd fontosabb szerepet az egészben, de a kollektív összefogás biztosíthatja, hogy egyik társadalmi csoport se legyen szándékosan kizárva a cybertérből. Az információs korszak európai stratégiájának a műszaki szakemberek alkotóerejét is értékelnie kell. A "virtuális osztály" munkája nem végezhető szakképzettség nélkül és nem is gépesíthető, ezért a "virtuális osztálynak" kell saját munkája urának lennie. A kaliforniai ideológia fatalizmusa helyett üdvözöljük a hipermédia prométheuszi lehetőségeit! A vegyes gazdaság keretei között lehetőség nyílik olyan új dolgok feltalálására, amiről még a sci-fi regények szerzői sem álmodtak. A tudás és a kommunikáció új formái más elképzelésekből, például a kaliforniai ideológiából merítenek majd. Manapság egyetlen komoly társadalmi felszabadítási mozgalom sem hagyhatja figyelmen kívül a feminizmus, a drogok, a melegek, az etnikai hovatartozás problémáját és a nyugati parti radikálisok által felvetett többi kérdést. A hipermédia fejlesztése Európában ugyancsak feltételezi a kaliforniai Új Jobb vállalkozói buzgalmát és "lehetetlent nem ismerő" önbizalmát. A hipermédia fejlesztéséhez azonban elengedhetetlenül szükséges az újító szellem, az alkotóerő és a találékonyság is, hisz nincs előzménye a digitális jövő minden aspektusának.

Az új úttörőiként a műszaki szakembereknek a termékeny művészet elméletéhez és gyakorlatához kell visszatérniük. Hiszen nem pusztán mások alkalmazottai, és nem is csak leendő kibernetikai vállalkozók. Művészmérnökök is egyben: ők tervezik a modernitás következő lépcsőfokát. A saint-simonisták és a konstruktivisták tapasztalatából okulva, megteremthetik az információs kor új gépi esztétikáját.[67] A zenészek például a számítógép segítségével létrehozták a tisztán digitális zenét: a jungle-t és a technót.[68] A multimédia művészek felfedezték a CD-ROM-ban rejlő lehetőségeket (Sass Anti-Rom). A Westminster egyetem hipermédia kutatóközpontja J Kocsmája néven kialakított egy kísérleti virtuális társadalmi teret.[69] A művészmérnökök ezekben az esetekben megkísérlik meghaladni a technika és saját kreativitásuk korlátait. A művészi kifejezés és a kommunikáció ezen új formái a széles kultúrához kötődnek. A hipermédia-fejlesztőknek biztosítaniuk kell a digitális jövő racionális és tudatos ellenőrzését. A kaliforniai ideológia elitizmusával szemben az európai művészmérnököknek egy mindenki előtt nyitva álló, egyetemes cyberteret kell teremteniük. Itt az ideje, hogy újjászülessék a modern.

Fordította Lengyel Anna


Richard Barbrook a Hymermedia Research Center-ben tanít a Westminster egyetemen Londonban. Media Freedom - The Contradictions of Communications in the Age of Modernity címmel a Pluto Press adta ki könyvét 1995-ben.

1996-ban előadást tartott a MetaFórum konferencián. Californian Ideology című tanulmánya, melyet Andy Cameronnal közösen írt, a neoliberalista amerikai ideológának az Internet népszerűsítésében játszott szerepét támadja. Eredetileg a ZKP1-ben jelent meg.

Andy Cameron "A kaliforniai ideológia" társszerzője a Hypermedia Research Center-ben tanít a Westminster egyetemen Londonban. Az Antirom, egy művészeti webtervező kezdeményezés alapítója. Számos cikket közölt a hálózati kultúráról.



Manuel De Landa
Piacok és antipiacok



Bevezetés

A számítógépes hálózatok elmúlt tíz évben bekövetkezett robbanásszerű növekedése, valamint az elektronikus pénz, a hitelkártyaszám és az üzleti dokumentumok biztonságát szavatoló titkosítási eljárások terén elért új eredmények óriási változást hozhatnak a materiális és információs források áramlásában, valamint a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciókban. Mindez kétségtelenül arra utal, hogy az Internet egy radikálisan új gazdasági tér lesz, de azért ne essünk túlzásokba: ne kezeljük olyan, mindeddig példa nélkül álló gazdasági térként, ami radikálisan szakít a múlttal. A Háló bizonyos gazdasági vonásai megegyeznek más hálózatokkal, a vasúti és a telefonhálózattal például. Az egyik közös tulajdonság a közgazdászok által hálózati externalitásnak nevezett vonás. Az externalitás a klasszikus közgazdaságtanban a termelés vagy a fogyasztás olyan mellékterméke, ami pozitív vagy negatív hatással van a nem közvetlen termelőre vagy fogyasztóra. Pozitív hatásról beszélünk például akkor, ha valaki lefesti a házát, rendbe hozza a kertjét, és ezzel emeli tulajdona értékét, de egyben a szomszédoknak is jót tesz, mert egy szép ház a környék értékét is növeli. Negatív externalitás például a gyárak környezetszennyezése, főként ha bírságot sem fizetnek ezért. Egy folyó szennyezése negatív externalitás, mert a termelés mellékhatása tényleges költséget jelent a folyó mentén élőknek, akiknek a területén megjelenik a szennyezés. A hálózatok externalitása az úgynevezett faxeffektus. A faxot használók számának a növekedésével minden egyes faxgép használati értéke nő. Más szóval, amíg csak kevesen használnak faxot, addig költséges eszköz, de ahogy növekszik a faxon elérhető emberek száma, úgy válik a gép egyre hasznosabbá. Lassanként szokássá lesz a használata, míg végül létfontosságú eszközzé válik. Mint gazdasági tér az Internet is rendelkezik ezekkel a hálózati externalitásokkal. Ezért fontos, hogy ne túlozzuk el az információs forradalom újdonságaspektusát, sőt ha lehet, ne is használjuk ezt a kifejezést, mert meghamisítja történelembeágyazottságának tényét. Azok, akik kívülről nézik a számítástechnika világát, különösképp a Wired magazin szerzői, általában úgy vélik, egy új korba léptünk - az információs korszakba, melyben az anyag, az energia, a munka helyett az ismeret lett a termelés legfőbb aspektusa. Az e nézetet vallók megfeledkeznek arról, hogy a különféle technológiák - az elektromosság, a belső égésű motor, az olaj-, az acél-, a műanyaggyártás - kölcsönös egymásra hatása nyomán az ismeret már száz éve a termelés központi tényezőjévé vált. A század elején az első ipari kutatóintézetek, például a General Electric Laboratory létrehozása döntő lépés volt ebben a tekintetben. A németek már korábban felállítottak ilyen laboratóriumokat, de a XIX. században ezek jobbára csak teszteléssel foglalkoztak a kutatás-fejlesztés helyett. A General Electric Laboratory volt az első minta a szellemi erőforrások kutatás-fejlesztés érdekében történő koncentrációjára. A számítógépes hálózatok rohamos növekedésének hatására egyre nagyobb mennyiségű ismeretfolyam áramlik egyre gyorsabban. És bár ez a fokozott áramlás minden bizonnyal átalakítja a következő századra a gazdaságot, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a fejlődés többé-kevésbé folyamatos. Magyarán szólva, nem hinném, hogy új korszakba léptünk, egyszerűen csak új technikák jelentek meg, melyek közül a legkorábbi egy háromszáz, a legkésőbbi pedig egy száz éve tartó történelmi folyamat jelenkori állomása.

Ugyanez vonatkozik a számítógépes hálózatok negatív aspektusaira is. Számos olyan szoftver létezik, mely lehetővé teszi, hogy egy helyi hálózatba bekapcsolódva a munka felügyeletére használhassuk a kompjútert, azaz egy cég vezetése számítógépes hálózaton keresztül követhesse és szabályozhassa alkalmazottai munkáját. Meglesheti, mi fut az alkalmazottak képernyőjén, átnézheti az e-maileket, a fájlokat, kimutatást készíthet a billentyűleütés gyorsaságáról és pontosságáról (úgymond ellenőrizheti a dolgozó hatékonyságát), felülírhatja a jelszavakat és átveheti egy munkaállomás irányítását. E szoftvercsomagok némelyike még csak leplezni sem próbálja, hogy alapvetően az alkalmazottak felügyeletére szolgál, az egyiket úgy is hívják, hogy "Peek-n-Hide" vagy "Peek-n-Spy". A hálózati adminisztrációs szoftverek nyíltan megsértik a magánszférát és az egyéni munkaszabályzást. Mégis, hiba volna a számítógépet okolni ezért. A kompjúterek pusztán felfokozzák azt a kétszáz éve kezdődött folyamatot, amely során a munkást folyamatosan megfosztották szakértelmétől, részmunkafolyamatokban rögzítették napi tevékenységét, a szakértelmet pedig gépesítették. A hadászati intézményeknek központi szerepük volt azoknak a fegyelmi és megfigyelési módszereknek a kifejlesztésében, amelyek lehetővé tették a termelés részmunkafolyamatokká alakítását. Úgy vélem, e folyamat történelmi gyökereinek az ismerete elengedhetetlenül szükséges a rutin és a felügyelet negatív hatásainak, illetve a fokozódó információáramlás jövőbeli veszélyeinek a megértéséhez.

Mindebből következik, hogy az Internet potenciális gazdasági hatásait kutató vizsgálatnak az információ elosztása és terjesztése mellett számos más kérdéssel is foglalkoznia kell. Jelen írásban szeretnék felvetni néhányat ezek közül a problémák közül. Lesznek kérdések, melyek a számítógépes hálózatoknak a gazdaság dinamikájára gyakorolt hatásával foglalkoznak, mások a hálózatoknak a termékek és energetikai szolgáltatások termelésére és elosztására gyakorolt hatását kutatják, végül pedig az Internetnek az információs technikára tett specifikus hatásait veszik számba.



A számítógépes hálózatok és az ismeretek

Nézzük meg, milyen szerepet játszanak majd a számítógépes hálózatok a gazdasági ismeretek termelésében! Ne felejtsék el, hogy "az egyetlen hely, ahol ismerjük az árképzés dinamikáját, az egyetlen hely, ahol a csereértékek a régi értelemben objektívak, az a hely, ahol az emberek minden szombaton összegyűlnek a városban". Ahhoz, hogy megértsük egy jóval szétszórtabb gazdasági rendszer működését, melyet különféle súrlódások, zajok és más dinamikus jelenségek alkotnak, igénybe kell vennünk azokat a számítógépes szimulációkat is, amik csak most váltak lehetővé. Hiszen olyan komplex gazdasági terekről van szó, melyek dinamikáját lehetetlen a régi lineáris egyenletekkel modellezni, és minden eszközre szükségünk van, ha képet akarunk kapni ezekről a folyamatokról.

Ilyen eszköz lehet a számítógépes szimuláció bizonyos fajtája. Ez azért fontos, mert a hálózatok valódi gazdaságokra gyakorolt hatásáról alkotott ítéletünk egyértelműen attól függ, hogyan határozzuk meg a gazdaságot. Erre vonatkozó elméleteink azonban, legyen az a neoklasszikus vagy a marxista gazdaságtan, fogalmi csőddel küzdenek. Radikálisan új elméleteket kell kidolgoznunk. Az új gazdasági elmélet talán a nem lineáris tudomány és az önszerveződés teóriáinak példáját fogja majd követni. A nem lineáris tudomány és az önszerveződés teóriái újradefiniálják az anyagot és az energiát. Hosszú ideig - talán Arisztotelész hatására - úgy hittük, hogy az anyag pusztán a kívülről - a teremtő vagy Isten elméjéből vagy valamely platonikus mennyországban létező esszenciáktól - származó formák élettelen tartálya. De - a morfogenetikus képességekkel rendelkező, önmagát belülről megformálni képes - anyag (a formát kívülről nyerő anyag elképzelésével szemben) központi szerepet játszik az új elméletekben, és egy új, a múlt dogmáitól mentes materializmus alapjául fog szolgálni. Az önszerveződés e teóriái magyarázzák azokat az egészeket, melyek többek részeik összegénél. Az igazi piacok (a bevásárló piacok) bizonyos értelemben ilyen szinergikus egészek, mert független döntések eredményeképpen, nem szándékosan jönnek létre. Más szóval a piacon minden eladónak és vásárlónak megvan a maga szándéka, hite, igénye, de a piac szerkezete, vagyis az árképzés az összes tényező kölcsönhatásának nem szándékolt eredménye. Ez a specifikus piac olyan önszerveződő egész, ami több az azt alkotó döntéshozók összegénél. (Másfelől azonban egyetlen bevásárló piac sem működhet a szükséges fokú hierarchikus szerkezet, bürokrácia, ipartestület nélkül, így minden valódi gazdasági tér a központosított és a decentralizált döntés összetett rendszere.) Maga az Internet is - legalábbis amíg az MCI és a Sprint 1990 után hozzá nem látott, hogy kiszakítsa a maga jókora szeletét belőle - ilyen önszerveződő egész volt annak ellenére, hogy hadászati célokkal hozták létre. Vagyis a piacok, az ökoszisztémák, az önszerveződő egész újabb példája, amely számtalan különféle egymásra ható fajt gyűjt egybe minden előzetes terv vagy cél nélkül, és a decentralizált hálózatok mind rendelkeznek olyan közös szinergikus vonásokkal, melyek spontán módon jönnek létre különféle elemeik kölcsönhatásából. Az ökoszisztémák esetében a növények és az állatok, a piac esetében az eladók és a vásárlók, az Internet esetében pedig a számítógépes kliens-szerver kölcsönhatásából. A szinergikus egészek kialakulásához vezető folyamatok megértéséhez újfajta valóságmodelleket, új modellezési eljárásokat kell keresnünk. A régi modellek helyett, melyek a szisztematikusságból, a forma totalitásából és bizonyos tulajdonságokból kiindulva, analitikusan fentről lefelé, a nagytól a kicsi felé haladva épültek fel, olyan modelleket kell létrehoznunk, amelyek alulról felfelé építkeznek. Egy piac, egy ökoszisztéma vagy egy számítógépes hálózat kompjúteres modelljének elkészítésekor például nem egy feltételezett ideális egész viselkedésére kell összpontosítanunk figyelmünket, hanem létre kell hoznunk olyan virtuális környezeteket, ahol virtuális állatokból és növényekből, virtuális eladókból és vevőkből vagy virtuális kliensekből és szerverekből megalkothatunk egy populációt. Ezután meg kell várnunk, míg a populáció egyedei kapcsolatba kerülnek egymással, és az önszerveződő egész spontán kialakul ebben a virtuális környezetben. A lentről felfelé építkező modellezéssel kiküszöbölhetjük a fentről lefelé építkező modellezés gyenge pontjait. Az ily módon létrejött egész a heterogén elemek komplex kölcsönhatásából kialakult tulajdonságokat fog mutatni, míg a fentről lefelé haladó elemzés szétbontja, különválasztja az elemeket, megtöri az interakciókat, és utólag állítja össze az egészet. De ha részeire bontjuk az interakciókat és utólag állítjuk össze, akkor pusztán az egyes elemek összegét kapjuk. Mi arra vagyunk kíváncsiak, ami több az egyes elemek összegénél, vagyis a szinergikus többletre. A részekre bontás művelete szükségképpen elvéti ezt, ezért az analízist a szintézissel kell kiegészítenünk, miként az ma a mesterségesélet- és a mesterségesintelligencia-kutatás "konnekcionizmus" és "animats" ágazataiban történik. A mesterségesélet-kutatásnak nem sikerült igazán komplex ökoszisztémákat teremtenie a virtuális valóságban. Itt most nem térhetünk ki a kutatók modellezési eljárásainak gyenge pontjaira. Elégedjünk meg annyival, hogy megmutattuk a klasszikus modellek korlátait. A mesterséges életet és mesterséges intelligenciát egyelőre a hype felhője burkolja, olyan extravagáns és túlzott várakozás övezi, hogy könnyen lehet, teljesen elveszítjük a hitünket, mire néhány éven belül a hype-őrület szétfoszlik. Ezért fontos, hogy a filozófusok meghatározzák, milyen ponton járulnak majd hozzá a modellezési eljárások az önszerveződő egész kutatásához. Felejtsük el a hypet! Rendezzük ezeket a megfigyeléseket egy olyan filozófiai rendszerbe, amely érzékenyebb az eddigieknél. Az újfajta modellezés nagy jelentőséggel bírna az új gazdasági paradigma kialakulására nézve. Ahelyett, hogy egy egészet - mondjuk a kapitalista rendszert - posztulálnánk és matematikai szabályokkal megpróbálnánk leírni annak alapvető dinamikáját, a MIT rendszerelemző modelljeihez hasonlóan biztosítsuk a szabad növekedés lehetőségét a virtuális környezetben az intézmények: virtuális piacok, korporációk, bürokratikus intézmények, szervezetek stb. számára. Csak akkor beszélhetünk joggal teljes rendszerről, ha valóban sikerült "előcsalogatnunk" ezeknek a virtuális teremtményeknek, virtuális intézményeknek stb. a kölcsönhatásából azt a valamit, ami ténylegesen egy teljes egész. Ha a szimuláció közben azt tapasztaljuk, hogy ez a társadalom valójában inkább a különféle intézmények kollázsa lesz csupán, sohasem alkot igazán egy tökéletes rendszert, ahol minden elemnek megvan a maga funkciója, akkor el kell fogadnunk, hogy ismeretelméletileg nem igazolható egy ilyen egész. Én személy szerint úgy vélem, nem létezik ilyen teljesen homogén rendszer. Egyszerűsítés csupán, mely a klasszikus gazdaságtan alátámasztására szolgált, miként Newtonnak és Galileinek ki kellett zárnia a súrlódást [friction], hogy alátámasszák a klasszikus fizikát, és az idő őket igazolta.

A társadalmi folyamatok azonban jóval összetettebbek. Fernand Braudel, a jól ismert történész, sőt talán századunk legfontosabb gazdaságtörténésze, arra hívta fel a figyelmet, milyen óriási különbség van a piacok között - a decentralizált döntésen alapuló piacok - és a nagyvállalatok között, amelyek esetében a központosításnak jut a vezető szerep, és az árakat az utasítás helyettesíti mint az emberi tevékenység koordinálásának legfőbb eszköze. Időközben számos közgazdász felismerte ezt az alapvető különbséget. Adam Smith utólag ráébredt, mennyire befolyásolták a részvénytársaságok a "láthatatlan kéz"-elmélet megalkotásában. A gazdaság antipiaci állapotát mégis egészen mostanáig tévesen századunknak, a kapitalista gazdaság kései szakaszának tulajdonították. A XIX. század versenyorientált kapitalizmusával szemben a XX. század gazdasága monopolista és oligopolista [kis számú eladó versenye - a szerk.]. Braudel azonban kimutatta, hogy a piacok (vagyis azok az intézmények, ahol az ár határozza meg a rendszer működését) és a nagyvállalatok (nagykereskedők, a luxuscikkek forgalmazói, nagy pénzügyi intézmények, pl. bankok) közötti különbség még a XIII-XIV. században alakult ki: a XIV. századi firenzei bankokkal, a XIV. századi velencei nagykereskedőkkel, stb., nem is beszélve az indiai társaságokról, melyek oly nagy szerepet játszottak abban, hogy Hollandia, Franciaország, Spanyolország és Anglia gazdaságilag gyarmatosította a világot. Ezek már hierarchikus intézmények voltak, melyek a centralizált döntésen alapultak, a kereslet és kínálat helyett pedig a piaci mechanizmusokat manipuláló utasítások szabályozták őket, nem úgy, mint a helyesen piacnak nevezett piacokat. Egy nagykereskedő megteheti például, hogy nagy mennyiségű gabonát dob a piacra, és ezáltal leszorítja az árakat, vagy fordítva: visszatartja a gabonát, és ezzel felveri az árakat, hogy aztán raktárról adja el. Ezeket a műveleteket sajátos mechanizmusok vezérlik, és Braudel azt indítványozza, nevezzük ezeket a mechanizmusokat "antipiacoknak". Számomra itt a dolog lényege, mert Braudel indítványa nem pusztán terminológiai kérdés vagy szellemeskedés. Sokkal inkább arról van szó, hogy például Newt Gingrich és az Egyesült Államok jobboldali politikusai a Wired magazinnal kéz a kézben ma azt a látszatot keltik, mintha az USA piacgazdaság volna. Kenneth Galbraith szerint azonban ha számba vennénk az amerikai szervezeteket, kiderülne, hogy legalább ötven százalékuk antipiaci intézmény, melyek legfeljebb közvetve kapcsolódnak a kereslethez és kínálathoz. Az antipiac kifejezés egy rendkívül fontos distinkciót jelez, amire szeretnék kitérni. És természetesen egy olyan elképzelésen alapul, amely egy igen heterogén, igen komplex, igen zajos és zavaros rendszernek tekinti a társadalmat, amelyben számos különböző intézmény létezik együtt és van kapcsolatban egymással. Amikor a Szovjetunió és a kelet-európai országok szocializmusa összeomlott, azt mondták, helytelenül, hogy a térség piacgazdasággá alakul. Valójában az történt, hogy az előző rendszert egy olyan gazdasággal váltották fel, amit a nagyvállalatok vezetési hierarchiája ural, ami nem az árak, hanem az utasítás alapján működik. Más szóval éppen egy anti-piacgazdaság volt kialakulóban akkor, amikor mindenki boldogan üdvözölte Lengyelország piacgazdasággá alakulását. Úriember lévén Braudel sohasem javasolta, hogy vessük el a "kapitalizmus" szót és alakítsunk ki egy jóval árnyaltabb képet ezekről az intézményekről. Minthogy jómagam nem vagyok úriember, igenis azt mondom, vessük el a "kapitalizmus" szót. E komplexitás felismerése nem pusztán a hálózatok gazdasága szempontjából fontos, de általában, a jelenlegi gazdasági rendszer elnyomóstruktúrájának vizsgálata szempontjából is.

Az új modellezéssel - vagyis a lentről felfelé építkező modellezéssel - az a baj, hogy roppant költséges azoknak a szuperszámítógépeknek vagy parallel kompjútereknek a bérlése, melyek alkalmasak egy ilyen modell futtatására. Közülünk senki sem engedheti ezt meg magának. De megoldást jelentene, ha parallel kompjúterként használnánk az Internetet. Voltaképpen az Internet máris egy megosztott párhuzamos rendszer [distributed parallel system], mely sok-sok számítógépet kapcsol össze egy időben. A baj csak az, hogy nincs megfelelő szoftverünk, hacsak nem számítjuk Tom Ray AL-elképzelését. Ez az elképzelés meglehetősen egyszerű: olyan szoftverre lenne szükség a kliens és a szerver oldalán egyaránt, mely lehetővé tenné, hogy a felhasználó gépe egész nap rá legyen kapcsolva az Internetre és értékesíthesse a Háló két legfontosabb erőforrását, a memóriát és a processzoridőt. Mármost, amikor számítógépezünk, a legtöbb idő a kattintgatással, az olvasással vagy a várakozással telik, s ez jókora memóriát, valamint processzoridőt emészt fel. A megfelelő szoftver segítségével a világ bármely pontjáról igénybe vehetnénk processzoridőt, egységessé tehetnénk, és olcsó parallel kompjúterekhez jutnánk ily módon. Futtathatnánk a szimulációkat bárhol az Interneten mint parallel kompjúteren. Íme egy lehetőség arra, hogyan használhatnánk a hálózatokat ismeretelméleti eszközként, az újfajta modellezést, s egyben a gazdaság újabb elgondolását elősegítő infrastruktúraként.

A valódi gazdaságok komplexitásának felismerése égetően fontos lehet akkor, amikor nem pusztán magát a hálózati gazdaságot, hanem a jelenlegi gazdasági rendszer elnyomóaspektusait vizsgáljuk, különösképp azokat, amiket a gazdasági intézmények jobbítása okán meg szeretnénk változtatni. A gazdasági intézményeket egy nagyobb intézményi ökológia részeként kell elképzelnünk, egy olyan ökológia részeként, amely például a hadászati intézményeket is magába foglalja. Az "ökológia" kifejezésnek jelen esetben semmi köze az anyatermészethez, a Gaia értelmében vett ökoszisztémákhoz vagy bármi ilyesmihez. Mint mondottam volt, az ökoszisztémák csak egyetlen példa a hierarchia vagy homogenizálás nélkül egy egységként működő heterogén elemekre, számtalan más példa létezik a kultúra vagy az intézmények területén is. Nem arról van szó, hogy az anyatermészetre hivatkozva bármit is megmagyarázzunk vagy legitimáljunk. Az intézményrendszer ökológiájának, ennek a rendkívül komplex együttesnek - amivel a kapitalizmus elképzelését fel szeretnénk váltani - magába kell foglalnia a hadászati intézményeket is. Csak így leszünk képesek felismerni a gazdasági hatalom bizonyos formáinak forrását, azokat a forrásokat, amelyeket - pusztán a kapitalizmussal magyarázva jelen helyzetünket - szem elől tévesztenénk. Az ipari fegyelem elnyomóaspektusai, különösképpen azok a gépek, melyek a futószalag mellett dolgozó munkás tevékenységét szabályozzák, többnyire nem a tőkések, hanem a XVIII. századi francia és a XIX. századi amerikai hadmérnökök találmánya volt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy más hadi intézményekkel kéz a kézben ők találták fel azokat az eljárásokat, melyek kiszorították a munkásokat a termelés ellenőrzéséből, hogy aztán bevezessék az új szabályzómechanizmusokat a civil vállalkozásokba, a tipikusan antipiaci szervezetekbe - az Egyesült Államokban főként a szerződéses rendszeren keresztül. A hadsereg csak azokkal a társaságokkal kötött szerződést, melyek az ő részmunkafolyamat-szabályzó és standardizálási rendszerét használják, melyben a munkások láncszemek egy gépezetben. A termelés standardizálása a cserélhető alkatrészekből álló fegyverek gyártását szolgálta. Mert amíg egyetlen kézműves készítette az egész fegyvert, addig minden egyes fegyver különbözött a másiktól. Összerakva működött, de ha egyszer szétszedték, nem lehetett pótolni az alkatrészeket egy másik kézműves készítette fegyverből. A hadsereg számára ezért óriási problémát jelentett a harcterek fegyveralkatrész-utánpótlása. A cserélhető alkatrészekből álló fegyver úgy született meg, hogy készítettek egy modellt, melyet minden kézművesnek követnie kellett pontról pontra - speciális sablonok mutatták minden új alkatrész megengedett toleranciáját és fémből készült rögzítő alkatrészek vezették a vágóeszközt. A hadsereg hamar felfedezte, hogy a fegyvergyártás standardizálásához nem elegendő az anyagot szabályozni, egyneművé és egységessé tenni, az embereket is szabályozni kell, hisz ha a munkások helyett a vezetésre ruházzuk a termelés irányítását, állandó megfigyelésre és szabályozásra van szükség a termelési folyamat biztosítása érdekében. Ennélfogva ha nem építjük be gazdasági modelljeinkbe e tágabb intézményi ökológia folyamatait, szem elől téveszthetjük azokat a struktúrákat is, melyeket meg akarunk változtatni, sőt talán végérvényesen elveszítjük a lehetőséget, hogy felszámoljuk ezeket az elnyomóstruktúrákat. A virtuális környezetek és a lentről felfelé építkező modellek alkalmasak az intézményi ökológiák vizsgálatára, mert nem egyszerűsítik le azok összetettségét.

Mielőtt nagyon elkalandoznánk témánktól, vegyünk szemügyre olyan példákat az iparból, amik a Háló infrastruktúráját létrehozták - vagyis a számítógépeket!

A hardver- és szoftvergyártásnak számos érdekes aspektusa van, nem beszélve arról, milyen szorosan összefonódott a hadászati intézményekkel. A számítógépet absztrakt matematikai problémák megoldására találta fel Alan Turing, és hosszú időnek kellett eltelnie - a második világháború, a titkosítás, a nácik ENIGMA kódjának a megfejtése, a ballisztikai számítások és az atombomba folyadékdinamikájának a problémája, a Manhattan Project, Neumann és Turing közreműködésével -, míg ebből a harmincas években készült virtuális masinából igazi hardver lett. Turing eredeti gépének a memóriája egy végtelen hosszúságú papírszalag volt, ami alkalmatlanná tette a tömeges gyártásra. A számítógép memóriájának a megkonstruálása jelentette az igazi problémát az univerzális kompjúter kialakításában a negyvenes és az ötvenes évek fordulóján. Mint tudjuk, magát az Internetet hadászati céllal hozták létre, de a csomagkapcsolt rendszerben történő információátadás módszerét nem a hadsereg szorgalmazta, azért jött létre, mert kizárólag egy ilyen hálózat képes ellenállni a nukleáris támadásnak. A hadsereg lenyelte a békát, elfogadta a háborús szükségszerűség által diktált keserű valóságot.

De most valami másról szeretnék beszélni, egy olyan kérdésről, ami a heterogén intézményi ökológiák lentről felfelé épülő modellezéséhez kapcsolódik és ahhoz, hogy miért kell szakítanunk a társadalom olyan homogén rendszerként való elképzelésével, mint például a kapitalizmus. És hogy miért csak ezután tudunk mélységében foglalkozni - akár egy országon belüli - két iparvidék gazdasági teljesítményének eltérőségével. Ezek a különbségek a kapitalizmus keretén belül szemlélve kevésbé érdekesek. A kapitalizmus egybemossa őket: mindenütt pénzről van szó, mindenütt alárendelt szerepet töltenek be a munkások stb. De amint felismerjük, hogy a klasszikusok tévedtek, hogy a súrlódások igenis lényegi elemét képezik a rendszernek, miként a komplexitás, és nem csupán afféle utólagos pontosításra szolgálnak, akkor egy csapásra érdekessé válnak a különféle ipari régiók különbségei.

Az Egyesült Államok két iparvidékét szeretném kiemelni és nagyon vázlatosan bemutatni: Silicon Valleyt és a bostoni Route 128-at. Mindkettő hardvert gyárt, az Internet alapanyagát, valamint szoftvert. Mindkettő az ismeretek és az információ szakadatlan áramlásának köszönheti létét, melyet főképpen a műszaki egyetemekkel, a Stanforddal és a MIT-tel való szoros kapcsolata biztosít. Ez a két ökológia azonban nagyon eltér egymástól, ami a teljesítményükben is megnyilvánul. Silicon Valley jóval komplexebb a vállalkozások összetételét tekintve, ez persze nem zárja ki a militarizált nagyvállalatok jelenlétét. Ott van például az Intel vagy a Xerox, emellett számtalan antipiaci vállalkozás is található Silicon Valleyben. Természetesen nem tisztán antipiacok, hisz minden kevert állapotban jelenik meg. Az a fontos, hogy mi játssza a meghatározó szerepet ebben az egyvelegben: az árak, illetve a piac valódi dinamikája vagy az utasítások. Szeretnék idézni egy részletet Annalee Saxenian tanulmányából:

"Silicon Valley decentralizált ipari rendszere a regionális hálózatok köré szerveződik. A japán vállalatokhoz és Németország vagy Olaszország egyes részeihez hasonlóan a Silicon Valley-i vállalatok is a helyi szakemberekre és kapcsolatokra támaszkodnak az új piacok, termékek és alkalmazások kialakításában. Az egyes cégek szakadatlan versenyben állnak, ugyanakkor folyamatosan ellesik egymástól a piacszerzés új módjait és az új eljárásokat. A régió kiterjedt szociális hálózata, valamint a nyitott munkaerőpiac határozottan kedvez a kísérletező kedvnek és a vállalkozó szellemnek. A cégeken belül nincs éles határvonal, olyan merev szeparáció, mint az egyes cégek vagy a cégek és a helyi intézmények között, például a kereskedelmi társulások vagy az egyetemek között."

E régió gazdasági növekedését nem a kormány- vagy a hadi intézmények pénzügyi támogatásának köszönheti. A Route 128-cal ellentétben soha nem állt szoros kapcsolatban a hadiipari komplexummal. Silicon Valley fejlődésében nem annyira az antipiacokra jellemző gazdaságok játszották a kulcsszerepet, mint inkább az, hogy összegyűjtötte a látnok mérnököket, szakembereket és pénzügyi befektetőket. A mérnökök Silicon Valleyben gyakran továbbálltak egyik cégtől a másikhoz, átlagban mintegy három évet töltve egy-egy cégnél, ily módon nem a nagyvállalatoknak kötelezték el magukat, hanem a szakmának és a regionális hálózatoknak. Ennek az állandó migrációnak, valamint az ismeretátadás szokatlan módjának köszönhetően az újítások gyorsan meghonosodnak a vidéken. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének militarizált nagyvállalatok Silicon Valleyben. Nincs szándékomban romantikus példának beállítani Silicon Valleyt a jövőre nézve, hiszen ez a fajta regionális dinamika meglehetősen elavult ma már. Velence a XI. században így szakadt el Konstantinápolytól, ugyanezen a módon szűnt meg London és Atwerpen Velence szállítója lenni, sőt ugyanígy, egymás közt olcsón értékesítve a termékeiket, szakadt el New York, Pennsylvania és Boston is Angliától. A kistermelők interaktív hálózata nem ismeretlen a történelemben. A kulcsszó itt a kicsi, mert csak sok-sok kistermelő körében valósulhat meg egy olyan decentralizált döntéshozó rendszer, ahol az árak többé-kevésbé önszabályozók. Ahogy másutt, úgy Silicon Valleyben is vannak persze nagyvállalatok, elnyomó antipiaci intézmények, de nem ezek a meghatározók - és számomra most csak ez a fontos.

A Route 128 ezzel szemben a piacok és antipiacok egészen másfajta keveréke. Ismét Saxeniant idézem:

"Míg a termelés Silicon Valleyben a hetvenes években bonyolult szociális és műszaki hálózatokba ágyazódott és elválaszthatatlanul egybeforrt azokkal, addig a Route 128 régiót kisszámú független nagyvállalat tartotta a kezében. New England kétszáz éves ipari tradíciójával összhangban [ez a tradíció abból a fegyvergyártásból született, amiről dolgozatom elején beszéltem] a Route 128 kis cégei a tevékenységi körük széles skálájának internalizálásával igyekeztek megőrizni függetlenségüket. [Azt nevezzük internalizálásnak, amikor egy nagyvállalat felvásárol egy kis céget. Az Apple Computer például indulásakor más vállalatoktól vásárolta a hard disket, a floppylemez-meghajtót, a memóriát stb., és egy olyan nyitott architektúrát épített fel ezekből, amelyhez bárki írhatott szoftvert. Így olyan láncreakciót indított el, amely számos kistermelőnek munkalehetőséget kínált. Időközben némelyikük hatalmas antipiaccá nőtte ki magát, mint a Lotus 123 megalkotói vagy más szoftvergyártó nagyvállalatok. A Route 128 vállalatai, például a DEC vagy a Digital mindig függetlenek voltak, elegendő gazdasági hatalommal és erőforrással rendelkeztek ahhoz, hogy gond nélkül felvásároljanak egy hard disk- vagy szoftvergyártó céget. Nem kételkedtek az efféle gazdasági növekedés sikerében, de az idő nem őket igazolta.] A Route 128 vállalatai a tevékenységi körök széles skálájának vertikális és horizontális integrációjával igyekeztek megőrizni függetlenségüket. Ebből kifolyólag a diszkréció és a korporációs lojalitás jellemezte a cégek, a vásárlók, a szállítók és a versenytársak kapcsolatát, ami az egykori stabilitást és önállóságot erősítette a kockázattal és az újítással szemben. A nagyvállalati hierarchia biztosította a központosított hatalmat és a vertikális információáramlást. A cégeken belüli, valamint az azokat egymástól és a helyi intézményektől elválasztó határvonalak így jóval merevebbek maradtak."

E két intézményes ökológia eltérő dinamikája rávilágít a számítógépes hálózatok egyik potenciális előnyére a gazdaság szempontjából. Bár Silicon Valley gazdaságát igen sokfajta, többé-kevésbé önszerveződő hálózat alakítja: szociális, intézményi, oktatási, az olyan hálózatok, mint az Internet, elősegíthetnék más ipari régiók mobilizálását - a harmadik világban is -, lehetővé tehetnék, hogy sok kis üzlet összekapcsolódjék, és versenyképessé váljék a nagy területeket uraló nemzeti és nemzetközi nagyvállalatokkal. Nem azt akarom mondani, hogy egy kis cég felveheti a versenyt a hatalmas multinacionális nagyvállalatokkal. A multinacionális nagyvállalatok egyszerűen internalizálják a kis cégeket, miként Bostonban történt az összes biotechnikai vállalkozással. Ezek a vállalkozások kis cégként kezdték, és most hatalmas olajtársaságok vagy élelmiszergyártók egy részlegét képezik. A lényeg, hogy egész régiókat hozzunk létre, ahol a részműveletek végzése során fokozatosan elsajátított szaktudás az adott régión belül marad, mert a kis cégeknek fontosak azok a gazdasági agglomeráció nyújtotta előnyök, amelyek a sok kiscég összegyűjtéséből származnak. Minthogy egyik kis céget sem lehet kivonni a régióból, ez a szisztéma felszámolja az antipiaci intézmények legfőbb veszélyét. Amikor egyetlen nagyvállalat uralja egy város gazdasági életét, mindig fennáll ti. az a veszély, hogy a nagyvállalat egy másik városba vagy országba települ olcsóbb munkaerő reményében, és ezzel, lévén hogy már internalizálta a helyi szaktudást, életképtelenné teszi a várost. A szaktudást, melyet immár felszívott a nagyvállalat kutatólaboratóriuma, magával viszi a korporációs egész. Ha egy hálózat szorosan a helyi gazdaság dinamikáján alapszik, akkor ez nem fordulhat elő. Lehetnek persze más negatív vonásai, például az alkalmazottakkal szembeni rossz bánásmód, de ezek semmiképpen sem tehetnek tönkre egy egész régiót.

Amikor ezekről a viszonylagos előnyökről beszélek, nem áll szándékomban idealizálni a piacokat az antipiacokkal szemben, hiszen az önszerveződő piacokat a belső hajtóerő formálja, növeli. Senki sem tervezi fejlődésük irányát, ezért nem hatékonyak, hol virágzanak, hol hanyatlanak. Olykor előnyükre válik ez a belső hajtóerő, máskor kárukra. Az antipiacok vizsgálata segít a világ tényleges komplexitásának mélyebb megértésében. A Silicon Valleyt jellemző gazdasági dinamika például Európa bizonyos vidékein is megfigyelhető. Braudel és rajta kívül még sokan mások említést tesznek egy olasz régióról, ahol három óriási textilipari nagyvállalatot kisebb, hálózatba szervezett cégekre osztottak fel. Ha jól tudom, ez a vidék valahol Bologna és Milánó között található. A nagyvállalat felosztása új életet lehelt a régióba. Az új kis cégek állandó versenyben állnak egymással, ugyanakkor együttműködnek, például ha az egyik már nem tud újabb munkát felvállalni, mert nincs rá kapacitása, akkor továbbadja a megbízást az egyik versenytársának a hálózatban. Egymás javát szolgálják, és ellent tudnak állni a nagyvállalatoknak - az igazi ellenségeiknek. Nem sokat tudunk arról, hogyan jönnek létre ezek a hálózatok, de vannak tapasztalati tények a történelemből: Velencéből, Londonból és később a XVIII. századi Bostonból, New Yorkból, Philadelphiából. És tudjuk, hogy a történelmi kutatómunka feladata ezentúl az újabb adatok felkutatása mellett a lentről felfelé épülő számítógépes szimuláció készítése lesz, aminek a segítségével megérthetjük, hogyan működnek valójában ezek a hálózatok, és hogyan segíthetjük elő ezeknek a hálózatoknak a kialakulását, különösképpen a harmadik világban.

Végezetül az Internetben rejlő gazdasági potenciálról szeretnék szót ejteni, arról az adottságáról, hogy egy olyan tér, amely lehetővé teszi az egészen új típusú kereskedelmi és ipari tranzakciók megvalósítását. Az Internet ebbe az irányba fejlődik, az elektronikus pénz, valamint a biztonságos és anonim tranzakciókat szavatoló titkosító eljárások pedig csak még inkább felgyorsítják majd ezt a trendet. A hagyományos gazdasági rendszerek többségét a szűkös erőforrások allokációja vagy elosztása eszközének tekinthetjük. A Háló gazdaságában is a szűkösség az egyik meghatározó tényező, legalábbis a Háló mai gazdasági elmélete szerint. A szűkösség nem a számítógép teljesítményére vagy a memóriára vonatkozik, hisz mindkettő napról napra növekszik és egyre olcsóbbá válik, hanem a sávszélességre, azaz az információátviteli kapacitásra a számítógépeket összekötő vezetéken, csatornákon keresztül. Aki ült már a képernyő előtt arra várva, hogy a számítógép egy 14/4-es modemmel letöltsön egy web-oldalt, tudja, mit jelent a sávszélesség szűke. A sávszélesség növekedése nagymértékben előmozdítaná az Internet fejlődését. Az Egyesült Államokban George Gilder ez irányú elemzései keltették a legnagyobb visszhangot. A szerző négy-öt hónapja a Wired magazin címoldalára került. Gazdasági szakértő, guru és Newt Gingrich tanácsadója, akárcsak Alvin Toffler. Tehát a jobboldalhoz tartozik. Gilder elemzései valóban érdekfeszítőek, de az e dolgozat bevezetésében felvázolt kontextus fényében kell értékelnünk őket. Gildert szoros ideológiai kapocs fűzi a XVIII. századi közgazdaságtanhoz, és a piacok dinamikáját helytelenül az antipiacok mozgatóerejével azonosítja. Mi több, Gildert szélsőséges "láthatatlan kéz"-hívőnek nevezhetnénk, aki úgy véli, hogy a gazdaságot egy láthatatlan kéz irányítja az optimális teljesítmény elérésében, mely rejtélyes módon egyensúlyban tartja a keresletet és a kínálatot. Elemzéseiből olyan nyilvánvalóan kitetszik jobboldali elkötelezettsége, hogy könnyűszerrel lehánthatjuk az ideológiát azoknak az eljárásoknak a tényszerű analíziséről, melyek egy szép nap megoldhatják a sávszélesség problémáját.

Mi történne vajon, ha a sávszélesség gondja egy csapásra megoldódna? Kezdjük azon, hogy ma az Interneten az információátviteli csatornák a telefontársaságok kezében vannak, a technológiát pedig kis sávszélességre tervezték. Amikor a sávszélesség drága, az infrastrukturális beruházások többnyire a mechanikus kapcsolókra [hardver switches] korlátozódnak, melyek az analóg vagy digitális információ áramlását szabályozzák a csatornákon. Mára, érvel Gilder, a telefontársaságok már jobbára mindenütt optikai kábelre cserélték az egykori rézvezetéket, ami nagymértékben megnöveli e csatornák adatátviteli kapacitását. Az optikai kábel által biztosított sávszélesség-növekedést azonban nem élvezhetjük addig, míg nem selejteztük le a mechanikus kapcsolókat, és helyükbe szoftverekkel szimulált szabályzóberendezéseket nem telepítünk. Ez azonban a telefontársaságoknak nem áll érdekében, hiszen szolgáltatásaik a kapcsolók működésén alapszanak. Íme a korporációs kultúra egyik vetülete, mely a bevett gyakorlatok bizonyos csoportja köré, valamint a sávszélesség szűkössége teremtette sajátos gazdasági helyzetre épül, melyen aztán, ha megmerevedik, igencsak nehéz változtatni. Az a veszély fenyeget, hogy az Internet hadsereg tervezte csomagkapcsolt rendszerét, nevezetesen az IP-t, azaz az Internet Protocolt a telefontársaságok felváltják az új szabvány mögé rejtett elavult digitális kapcsolóval [circuit switching], az ATM-mel. Minthogy szolgáltatásaik a kapcsolókon alapulnak, semmi hasznuk a sávszélesség növekedéséből.

Ugyanez vonatkozik a többi potenciális csatornára, például az elektromágneses erőtéren keresztül, vezeték nélkül történő adatátvitelre. Ahogyan a sávszélesség szűkössége létrehozta a kapcsolón alapuló technikát, úgy a mai szórótechnika is javára fordította a rádióhullámok korlátozott, vagyis szűk elektromágneses spektrumát. Mára lehetővé vált a spektrum magasabb frekvenciáinak, például a mikrohullámoknak a felhasználása, ami jelentősen növeli a sávszélességet, de a mobil telefont gyártó társaságok ahelyett, hogy egymással versengenének az új technika bevezetésében, leragadtak a kis sávszélesség mintájánál. (A helyzet időközben némileg megváltozott, miután a távközlési társaságok nagy pénzeket fektettek az ebben a spektrumban működő föld közeli műholdas rendszerekbe.) Egy kapcsolók nélküli optikai kábelhálózat, egy "üvegszálszféra", ahogy Gilder mondaná, és a magas frekvenciák felhasználása egy olyan világot teremthetne, ahol a korlátlan sávszélesség tulajdonképpen a szabadságot jelentené. Eddig rendben is volna. De amikor Gilder ennek az előrelépésnek a gazdasági következményeit tárgyaló elemzésbe fog, mi több, mikor tanácsot ad az ezzel kapcsolatos politikára nézve, az ideológia egy az egyben elsöpri korábbi meglátásait. A következő két előítéletet minden "láthatatlan kéz"-hívő elemzésre bocsátaná: mindenekelőtt hogy a kormány beavatkozása már eleve káros, mert "láthatatlan kézként" avatkozik be, s így feltétlenül támadni kell a kormány szabályzó intézkedéseit, még akkor is, ha a technikai haladás szolgálatában monopóliumokat tör meg, miként 1984-ben tette az AT&T esetében. Gilder ravaszul a kormányt vádolja a monopólium 1913-as létrehozásáért, ami nevetséges. Az AT&T még 1913 előtt könyörtelenül megsemmisítette összes kisebb vetélytársát, és csak akkor szilárdította meg a monopóliumformát, amikor már megnyerte a csatát versenyellenes, antipiaci taktikájával. Newt Gingrich és John Perry Barlow beszédei ezt a korporációtámogató, kormányellenes képet tükrözik. Olvassuk el a CEO-kkal, a multinacionális nagyvállalatok vezetőivel készült interjúkat! A "Törjük meg a nemzeti kormányt!" és "A kormányok feleslegesek!" jelmondatai köré épülő érvelés már a hetvenes évek elejétől része volt a nagyvállalatok elméletének. Nem nehéz megfejteni ennek az okát. Ma a nemzeti kormányok jelentik a legfőbb akadályt az antipiacok globális kiterjesztésével szemben. A nagyvállalatok nem akarnak szabályozást, nem akarnak védelmet a dolgozóknak, elleneznek mindent, ami megakadályozza őket abban, hogy az egész világot egy globális szuperpiaccá tegyék. Milyen nevetséges, hogy az Egyesült Államok magukat néppártinak mondó ideológusai ma feltehetően radikális tettként lobogtatják a "Törjük meg a kormányt!" zászlaját.

A második előítélet még veszélyesebb, mert kevésbé nyilvánvaló. Gilder magán- és nyilvános szférára osztja a társadalmat, aztán minden magánszervezetet piacnak nevez méretére, szerkezetére és gazdasági súlyára való tekintet nélkül. Ez az ideológia több lépésben zajlik. Először is a verseny kifejezéssel jelöli mind a vevők és az eladók tömegének névtelen versenyét a valódi piacokon - Adam Smith "láthatatlan kéz"-elmélete mindössze erre vonatkozott -, mind az oligopóliumok közötti versenyt, például a General Motors, a Ford és Chrysler versenyét. Csakhogy a verseny két teljesen eltérő típusával van dolgunk. Az oligopóliumok versenyében - az egymással szemben álló nagyvállalatok rivalizálását is ideértve, melyeknek a stratégiatervezésben az összes többi reakcióját is számításba kell venniük - minden egyes oligopólium maga szabja az árait, de mindig tartózkodik attól, hogy árháborúba keveredjék a többivel. Talán emlékeznek még, amikor két éve a Compaq leengedte a személyi számítógép árát, és ezzel árháborúba kényszerítette a többi személyi számítógépet gyártó oligopóliumot - aminek a vásárlók természetesen nagyon örültek, a nagyvállalatok azonban kevésbé. A nagyvállalatok több módon is elkerülhetik az árháborút. A vegyes vállalatok például egy vezetési hierarchiából, részvényesekből és a részvényeseket képviselő igazgatótanácsból épülnek fel. De az igazgatótanácsba bankok vagy nagy biztosítótársaságok embereit ültetik, akik egyben más nagyvállalatok igazgatótanácsának is tagjai. Nem monopóliumokról van ugyan szó, melyek az árak felverésére szövetkeznek, ezek az egymásba fonódó igazgatóságok, ahogy az intézményi közgazdászok (institutional economists) nevezik őket, mégis egészen átalakítják ezt a versenyt. Más szóval az antipiacok közötti versenyt verseny helyett rivalizálásnak kellene neveznünk. De ha már ragaszkodunk a verseny kifejezéshez, akkor különbséget kellene tennünk a piacelméleti és a játékelméleti verseny között, az ellenfél rivalizálása és ismeretei alapján, azaz azoknak a tényezőknek az alapján, melyek az antipiacok dinamikáját meghatározzák.

John Kenneth Galbraith közgazdász kimutatta, hogy az oligopóliumok éppoly hierarchikus struktúrák, mint a kormányzati bürokrácia, központi tervezéssel és a piaci dinamika hiányával. A valódi piac eladóival és vevőivel ellentétben az oligopóliumok nem árelfogadók (price takers), hanem ármeghatározók oly módon, hogy az előállítási költséghez hozzáadják a haszonkulcsot, amit azután tetszésük szerint manipulálnak. Egyszóval a verseny e két fajtájának összekeverése azt jelenti, hogy tévesen egy kalap alá vesszük a piacokat és az antipiacokat. E két előítélet oda vezet, hogy nem vesszük figyelembe a horizontális és vertikális integrációval kisebb versenytársaikat bekebelező oligopóliumokat, mindössze a piacokkal és a kormánnyal számolunk, és immár csak az olyan monopóliumok, mint például az áramszolgáltatás számítanak antipiaci erőnek, melyeket egyszerűen figyelmen kívül hagyhatunk. (A monopóliumok elhagyása tipikus jobboldali ideológiai taktika. Gilder egyetért azzal, hogy vannak monopóliumok, mint a híres XIX. századi rablólovagok, akik megépítették a vasutat. De nem veszi figyelembe a Microsoftot, mert átmenetinek tekinti a monopólium által termelt óriási profitot. Tehát a monopóliumok jelentette veszélyt képzelt veszélynek nevezi. A Microsoft ma hasonló szerepet tölt be, mint egykor a rablólovagok, de Gilder szerint nem jelent igazi fenyegetést, ezért nincs szükség az állami beavatkozásra.) Amikor a Wired magazin interjút készített Newt Gingrich-csel, mindössze egyetlen fogós kérdést tettek fel neki: "Mit szándékozik tenni a Microsoft esetében? Bepereli-e a trösztellenes törvény megsértéséért?". Gingrich valahogy így válaszolt: "Nem. Ebben a kérdésben Gilderre hagyatkozom, aki azt mondja, hogy a Java lesz a Hálón használt új operációs rendszer, ami megtöri majd a Windows 95 uralmát." Mi van akkor, ha Bill Gates virtuálisan monopolizálta az operációs rendszereket, ha akkora hatalom van a kezében, amellyel ellenőrzése alatt tarthatja az operációs rendszereket futtató csúcsszoftver fejlesztését? "Semmi baj" - így Gilder -, "a nagy sávszélesség világában az operációs rendszereket az Interneten terjesztett szoftver váltja majd fel, és ez már önmagában is véget vet majd a Microsoft dominanciájának." Milyen gyönyörű álom. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a Microsoft óriási befolyását latba vetve sem vásárolhatja egyszerűen fel és internalizálhatja azokat a cégeket, melyekre szüksége van, hogy biztosítsa jelenlétét a hálózati gazdaságban.

Gilder ideológiai taktikája tehát röviden a következő: egy kalap alá veszi a kistermelőket és az oligopóliumokat mint "a piacot", és minden rosszért a kormány szabályzó intézkedéseit okolja, képzelt veszélynek tüntetve fel a monopóliumokat. Az Internet esetében a következőképpen alakul az elmélete: a kis sávszélesség, például a kábeltelevíziónál, a nagy társaságoknak kedvez, melyek ellenőrzésük alatt tartják a csatornát az azon keresztül áramló információval egyetemben, és így monopolbevételre tesznek szert. Az amerikai TCI, egy kábelóriás a tulajdonosa például olyan tartalomszolgáltató csatornáknak, mint a Discovery Channel, a Home Shopping Network és a TNT. Amint megoldódik a sávszélesség problémája, véli Gilder, nincs többé szükség a csatorna és az azon keresztül áramló információ együttes birtoklására, és ez a kis tartalomszolgáltatóknak kedvez majd. Ezen a ponton Gilder, úgy tűnik, a valódi decentralizált piacok pártját fogja. De nézzük, milyen politikát javasol ennek a nagy sávszélességen alapuló decentralizált világnak a megteremtésére! A leggyorsabban úgy érhetünk célba, ha lehetővé tesszük, hogy a telefontársaságok összekapcsolják optikaikábel-infrastruktúrájukat a kábeltévé-társaságok kezében lévő, otthonokat átfogó összeköttetéssel, és ily módon egy óriási monopóliumot hozzanak létre. Ez a gondolatmenet teljes mértékben abszurd. Hiszen Gilder szerint mindez csupán egy átmeneti monopólium lenne, időleges rossz, amivel együtt kell élnünk egy darabig, de csak egy darabig. A kormány, minthogy természetesen ellenzi a telefontársaságok és a kábelóriások összeolvadását, a nép ellensége, mert trösztellenes intézkedéseivel megakadályozza, hogy élvezzük az olcsó sávszélesség előnyeit.

Tovább folytathatnánk a Gilder által javasolt politika kritikáját, de nagy tévedés volna azt hinni, hogy csak a jobboldal "láthatatlan kéz"-hívői esnek ideológiai csapdába. A baloldali piachívők, azok az értelmiségiek, akik azt hiszik, ha valami a piacra kerül, az máris árucikk lesz (és ezt rossznak tekintik), éppúgy leegyszerűsítik a dolgokat. Meggyőződésem, hogy egyik oldal gazdasági elemzéseire sem támaszkodhatunk, hanem egy új gazdasági elméletet kell kidolgoznunk. Egy olyan teóriát, amely figyelembe veszi a történelmi tanulságokat és magába foglalja a nem lineáris dinamikából és a komplexitás elméletéből fakadó meglátásokat. E teória elemei már megvannak, nem csupán az intézményi közgazdászoknak és a materialista történészeknek köszönhetően, de a gazdaságfilozófusok munkája nyomán is, akik elszántabban küzdenek, mint valaha, hogy szétfoszlassák a gondolkodásunkat oly régóta beárnyékoló mítoszokat.


Fordította Ivacs Ágnes


Manuel De Landa médiaművész és autodidakta gazdaságfilozófus. A War in the Age of Intelligent Machines című könyv szerzője. Jelenleg második könyvén dolgozik.

Markets and Antimarkets című szövege elhangzott a MetaFórum konferencián 1996-ban.



A legjobb tartalom, mi kapható
A MetaForum III. konferencia záróvitája


Résztvevők: Mark Stahlman, Oliver Marchart, Erik Davis, Richard Barbrook,
Pit Schulz, Manuel De Landa és Geert Lovink (elnök).
[70]

GEERT LOVINK: Szeretném megkülönböztetni a magunk között létező "tartalomgazdaságot"; azt, ahogyan mi, afféle törzsként a külvilághoz viszonyulunk és eladjuk a munkánkat, valamint a virtuális gazdaság és a társadalom egészének általános modelljeit. Számomra ez három különböző dolog. Nemcsak azért gyűltünk itt össze, hogy általános modellekről ejtsünk szót, hanem hogy új stratégiákat találjunk. Kérdezem Mark Stahlmant, van-e hozzáfűznivalója Richard Barbrook és Manuel De Landa korábban elhangzott előadásához?

MARK STAHLMAN: Nem vagyok szociáldemokrata, de apokaliptikus alkat sem. Korábban utaltunk arra a tényre, hogy Kína a világ leggyorsabban növekvő országa, miután - húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtt - eldöntötték, hogy nem növekednek tovább. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy a H. G. Wells által leírt új vallás egyik sarokköve épp a növekedés megállítása volt, és úgy vélem, épp ebben a kérdésben különbözik leginkább Manuel De Landa és Richard Barbrook véleménye. Manueltől számos eszmefuttatást hallottam arról, miként kezdhetnénk valódi növekedésbe, Richard viszont azt állítja, hogy további növekedést már nem engedhetünk meg magunknak. Amerikában például nem telik már az egészségügyi gondoskodásra, a szegényekre, a tudományra, a kormányra és egy sor más dologra sem, mert a bérek húsz-harminc éve stagnálnak. A társadalmi ellenőrzés ezen kérdéseiről, különösképpen az "új sötét középkor" általam említett ideológiájáról azért lehet sokat hallani, mert egyesek szerint nem engedhetjük meg magunknak többé a növekedést, és el kell fogadnunk, hogy mindannyian "sötétek" leszünk.

OLIVER MARCHART: Szeretném a Net-artról elhangzott kitűnő előadásokat a gazdasági elméletekkel összefüggésbe hozni. Bevallom, ma délutánig magam sem tudtam, hogy van gazdasági elméletem. Egyszerre azonban megvilágosodásként ért a felismerés, hogy a kapitalizmus és a műkritika egy és ugyanaz. Egyetértek Manuel De Landával abban, hogy általános értelemben vett kapitalizmus nem létezik. Csak kapitalizmusok vannak. Még az Interneten is sokféle kapitalizmust talál az ember. A posztfordiánus pénzügyi tőkeáramlás és a korai kapitalizmus párhuzamosan léteznek egymás mellett. De ezek végül mégiscsak egyetlen közös nevezőre vezethetők vissza: hogyan csináljunk a szarból aranyat? Abból, amit Rachel[71] mondott ma reggel, tudjuk, hogy a Net-art kilencvenkilenc százaléka szemét. De ez nemcsak az Interneten található művészetre vonatkozik. A múzeumokban és galériákban ugyanez a helyzet. Amint a művészet beteszi a lábát a múzeumba, azonnal arannyá változik a műkritikusok és kurátorok munkája révén. A Net-art körül egyfajta aranycsinálás zajlik, amit nem műkritikusok, hanem kapitalisták végeznek. Nincs szükség műkritikusra ahhoz, hogy megállapítsuk, Olia Lialina "Cinefantomja" vagy a "Refresh projekt"[72] működik. Vuk Cosic[73] kérdése, hogy mi lesz azokkal a kezdeményezésekkel, amelyek valóban működnek, igen fontos problémát vet fel. Mi történne, ha egy ilyen alkotást még egy átlagos cikk szokásos honoráriumánál is alacsonyabb összegért adnánk el egy web-újságnak? Miféle kapitalizmus lenne ez? Ez, elavult kifejezéssel élve, a munka árucikké tétele kizsákmányolás formájában. Az egyik lehetséges kiút egy művészek között működő szervezet felkeresése lehetne, amely megmondaná, mit kell tenni ilyen esetben. Vagy valami olyasminek a létrehozása, mint a "Refresh". A művészetnek ezt a formáját nem könnyű adni-venni, mert különböző szervereken található. Azért lenyűgöző és hatásos, mert mindenki részese akar lenni. Nem a kommunikáció tartalmáról, hanem formájáról, kapcsolódásról szól, és kizárólag a kapcsolatokon alapszik.

MANUEL DE LANDA: Valóban, a művészetben a nem spontán módon kipattanó szikrák mesterkélten hatnak. Én soha nem neveztem magam szociáldemokratának, de ha - mint Richard Barbrook - azt tekintjük szociáldemokratának, aki a vegyes gazdaságot tartja az egyetlen lehetőségnek, akkor egyetértek: nem helyezhetjük törvényen kívül a nagyvállalatokat, és nem tilthatjuk be a kormányt. Ezt a radikalizmusba vetett mély bizalmatlanságom okán ismerem el. Manapság sok mindenből radikális divat lett: forradalmakról és vészesen közelgő, apokaliptikus eseményekről hallani. De a társadalom fokozatos, kevésbé elnyomó, igazságos rend irányába terelése komoly munkát és törődést követel, nem Che Guevara-féle álmodozást az egyetlen, mindent megváltó, katartikus pillanatról.

PIT SCHULTZ: A radikális divat kérdésében egyetértek Manuellel. Kotányi Attila[74] mondta a szünetben, hogy a jelenlegi ifjúsági kultúra őt a nácizmus felemelkedésének időszakára emlékezteti. A náci propagandagépezet rájött, az egyenruhát az teszi népszerűvé, hogy imponál a lányoknak. Attila szerint ugyanolyan jól értettek a médiához, mint az ifjúsági kultúra manapság. Különbséget kell azonban tennünk a formatervezés, az interfészek, a propaganda, valamint a társadalmi modellek és eszmék szintjén megjelenő radikális stílus között. Az Internet esetében a köztulajdon (avagy shareware) radikális felfogásának lehetünk tanúi, ami bomlasztja a szoftveripar hagyományos elosztórendszerét. A Microsoft és a Netscape nem irgalmas szamaritánusok. Piaci befolyásuk növelése érdekében osztogatják ingyen a szoftvert. Eladhatóvá teszik annak a shareware-nek az eszméjét, amit eredetileg a hagyományos szoftverpiac ellen lázadó hackerek, például a Free Software Foundation tagjai fejlesztettek ki. Jobb példát keresve sem találnánk arra, miként dinamizálja magát a kapitalizmus radikális modellek kisajátításával. De az efféle radikális modellek nem a semmiből teremnek; kell egy kéz, ami a világra segíti ezeket a kis szörnyetegeket. Talán Mark Stahlman tudna mondani nekünk valamit a "tartalomipar" mögött meghúzódó kulturális mintákról (nem nevezném összeesküvéseknek őket) és arról, hogyan működnek a pénzügyi (ellen)piacokon.

MARK STAHLMAN: Egész életemet számítógépes szakemberek között töltöttem - együtt nőttem fel ezekkel a cégekkel. Jól látható, hogy az új média világában ugyanaz a folyamat játszódik le, ami egykor a televízióban, amely eleinte megpróbált rádiójátékokat képernyőre adaptálni, miközben a rádió színházi előadások közvetítésével kísérletezett. A kisvállalkozóknak van egy óriási előnyük, különösen ha nem különösebben sikeresek az életben, s ezért új dolgok alkotásának a kényszere vezérli őket. Az igazi újítások ugyanis nem érkezhetnek egyetlen nagyvállalattól sem. Én optimista vagyok. Nagyon remélem, hogy nem leszünk világméretű pénzügyi összeomlás tanúi. Megint összejövünk majd, és egy bő évtizedünk lesz rá, hogy átrágjuk magunkat ezeken a kérdéseken. Időközben az új média háza táján végignézzük majd a Microsoft, a Time Warner és mások látványos kudarcát, amikor megpróbálják maguk alá gyűrni azt, ami itt folyik. Ők ugyanis el sem tudják képzelni, hogy bármi újat kitaláljanak. Megpróbálják majd felverni az üzletüket, úgy tenni, mintha szélsebesen száguldanának, miközben egy helyben topognak. És amikor valóban megpróbálnak elindulni, szétesnek. Amerikában durván tízmilliárd dollár van - ahogyan én nevezem - "vicces pénzekben" elhelyezve. Ennek egy része kutatásfejlesztés. Egy része az átlag amerikai befektetőnek az a vágya, hogy a befektetések következő hullámával ő is vízre szállhasson. Egy része kormányzati pénz. A szabályok változásával pénzt vontak el a hadügyi gépezettől. Ha sok mindent nem is engedhetünk ugyan meg magunknak, de a nemzeti információs infrastruktúrára például van pénz, mert része az Al Gore-programnak. Al Gore számomra a probléma velejét jelenti, mert ő még Newt Gingrichnél, a republikánusok kirakatemberénél is rosszabb. Gore az új sötét középkor ideológiájának képviselője, akiből 2000-re könnyen elnök lehet. A nagyvállalatok kudarcot fognak vallani; nem tudják az Internetet maguk alá gyűrni. Bill Gates sem tudja felvásárolni, sőt még azt sem fogja tudni, mihez kezdjen vele. Bele fog bukni. Ez lesz a digitális elektronika hatásának a története. George Gilder[75], a számítógépguru alapvetően félreérti a folyamatot - ezt onnan tudom, hogy nyilvános vitát folytattam vele a kérdésről. Gilderben talán az a legkomikusabb, hogy teljességgel képtelen a vállalkozó lelkét megérteni. Talán azért, mert Gilder David Rockefeller fogadott fia, és soha nem lesz képes megszabadulni ettől a tehertételtől. A New York-i Silicon Alley vállalkozóinak a problémája és a Manuel által felvetett valódi gazdasági növekedés kérdése valóban kritikus szempontok, nemcsak mindennapi megélhetésünk, hanem minden gondunk-bajunk felől nézve is. De az idő nekünk dolgozik. Nem kell a kisszámú eladó versenyétől félnünk, csak építenünk kell az álmainkra.

RICHARD BARBROOK: Én a korábbiakban elsősorban azt a nézetet akartam kritika alá venni, hogy a jövőben egyszerűen kisléptékű üzletekről lesz szó. Ha valakinek százhúszmilliárd dolláros infrastrukturális tervezete van, olyan, amilyenről Al Gore beszél mostanában, az nagyszámú ember alkalmazását tételezi fel, akik majd gödröket ásnak az út mentén, csak hogy újra betemessék őket. Bizonyos szinten nem más ez, mint klasszikus, keynesi munkahelyteremtő terv, olyan, amilyenben Al Gore apja segédkezett a New Deal, az eredeti szuperországutak építésének idején. A beszédeikben Gore-ék ezért használják épp ezt az analógiát. Ezek a technikák nem a monopólium irányába terelik majd a versenyt, hanem egy hintamozgást eredményeznek. Egy dinamikus folyamatot. Ha globális gazdaságot teremtünk, az Intelhez és a Microsofthoz hasonló cégek lépcsőzetes gazdaságot hoznak létre, mert az emberek olcsón akarnak számítógépet vásárolni. Ez biztosítja a piaci hatalmukat. Lehet, hogy a nagyvállalatok felemelkednek és megbuknak, de a tömegtermelésnek akkor is van némi racionalitása. Nem hiszem, hogy sok különböző vállalat fogja az információs szupersztrádát építeni. De mi, akik a tartalmat biztosítjuk, sokkal előnyösebb helyzetben vagyunk. Számunkra ez egyszerre jelenti az árucikké válást és az abból való kiutat.

ERIK DAVIS: Nekem nincs gazdasági elméletem, de el tudom mondani, mi történik a különlegesen kreatív koponyákkal San Franciscóban, ahol rengeteg pénzt lehet munkával keresni. Richard előadásában különösen tetszett a "csináld magad" mozgalom pozitív szerepének kiemelése. A mozgalmat nem csupán mint a munka, az árutermelés és a pénz monotóniájából való kitörés kedvelt módját említette, hanem mint az új társadalmat átható aktív erőt, amelynek révén a polgár maradandó lakóhelyet teremt. Ez nem pusztán azért fontos, mert örömöt nyújt, hanem mert lelassítja azokat dolgokat, melyek alattomosan magukba szippantanak és felőrölnek. Találkoztam emberekkel, akiket bedarált ez a gépezet - a pénzkeresés kényszere, no meg a mérhetetlen stressz. De ezeknek az embereknek lehetőségük nyílt kreatív energiájukat a technikai fejlődés élmezőnyébe fektetni, olyan fejlesztésekbe, amikből évente vagy kétévente csak egy akad. Igen furcsa és különös érzés figyelemmel kísérni a nagyvállalatok közötti feszültséget, amelyek a nagyarányú technikai fejlesztések megszüntetésével és a tartalmi, kritikai és esztétikai képesség lekötésével akarják saját repedéseiket betömni - és kulturális értelemben monopolizálni az Internetet. Jó példa erre az avatarvilágok esete, mert olyan óriási és nyilvánvaló tömegvonzerővel bírnak. Akár a bevásárlóközpontok, ahol az ember mindenfelé szórakozást talál. És nagy lehetőség rejlik a szexuális dimenzióban is, mert itt a szöveg és a látvány valós időben tárul elénk. A Sony és a többi hollywoodi konglomerátum ezért felszippantja a műszaki zseniket, akik aztán ezen a pengeélen dolgoznak. A legtöbb itt látott művészet nem annyira a technikáról, mint inkább a művészetről szól, ami ellentétben áll a technikai fejlesztés kreativitásával. A legjobb művészet San Franciscóban maga a technika. Az emberek rettentően be vannak indulva - bohémek. De igazából az az érdekes, hogyan ültetik mindezt át a mindennapi gyakorlatba, a "csináld magad" mozgalomba, miközben igyekeznek ellenállni a kísértéseknek, hogy felszívják őket ezek a "másik világok". A vállalatok nem biztosak benne, hogy az emberek megveszik a termékeiket. Az emberek között valós időben zajló interakcióknak mulatságos élettereknek kellene lenniük, nemcsak mulatságos eladótereknek. A "csináld magad" mozgalom értékeit feltétlenül be kell építeni a készülőben lévő bevásárlóközpont jellegű környezetekbe, ahol a kapcsolatainkat enélkül megint csak az árucikkek adásvétele fogja meghatározni. Kétlem, hogy sikerül. Az ifjúsági kultúra történetileg a nem kereskedelmi jellegű (különleges, helyi vagy kézműves) cserék helye, és mi épp ilyennek szeretjük. De nem kérdés, hogy még a nyers, háromdimenziós, interaktív, Neil Stephenson-féle cyberterek is meghatározó helyek lesznek az online-ra kapcsolódó emberek tömegei számára.

MANUEL DE LANDA: Én nem hiszem, hogy a mai társadalom legfőbb problémája az árutermelés lenne - annál inkább az engedelmesség újratermelése. Michel Foucault több helyen felhívja a figyelmünket, hogy a XVI. század óta iskoláinkban, kórházainkban, börtöneinkben, kaszárnyáinkban és gyárainkban nemcsak használati tárgyakat gyártottak, de embereket fegyelmeztek, gyakorlatoztattak, normalizáltak és uniformizáltak. Így aztán - ameddig szigorúan belül maradunk azokon a határokon, amit a közgazdászok gazdaságnak neveznek, és ameddig nem vonunk be katonai és más fegyelmező jellegű intézményt - bizonyos fokig megkímélhetjük magunkat a kellemetlen látványtól. Mégis része vagyunk annak a gépezetnek, amely feltartóztathatatlanul termeli az engedelmes egyedeket - fegyelmezéssel, megfigyeléssel, teszteléssel, szabályozással, visszatartással vagy más eszközökkel.

ERIK DAVIS: Nem értem, hol itt az ellentmondás. Elképzelhetjük a világ társadalmilag legaktívabb, legkreatívabb, grafikus online MUD-ját, miközben a képernyő előtt ülő emberek életét tekintve továbbra is a társadalmi manipuláció horrorfilmjét látjuk magunk előtt. A tetejében a fegyelmezés egyik eszköze épp az áruk bizonyos módon történő fogyasztása.

PIT SCHULTZ: Nemrégiben felkértem R. U. Siriust[76], járuljon hozzá egy írással a ZKP3 cikkgyűjteményéhez, mire azt válaszolta, hogy súlyos anyagi gondjai vannak, ezért előbb a magazinok számára szállít néhány cikket, csak azután ír a ZKP-be. A másik példa, amit említeni szeretnék, a VRML-gyilkos Quake-szoftver. A legjobb szakemberek ma már kizárólag a Quake-nek fejlesztik a szoftvert, nem a VRML-nek. Ez funkcionális, üzleties, szabálysértő és erőszakos - nem ezt várná az ember Kaliforniától. Texasi stílus. Vagyis a kreatív elitben sem lehet mindig megbízni. Magyarországról több nagyszerű ötlet származik, mint például a hajlékony lemez vagy a Rubik-kocka. Neumann János és sok más matematikus, számítógépes szakember is magyar. A kreatív gondolkodásnak nagy hagyománya van errefelé. De az elüzletiesedésnek is megvan a maga tragikus története. Én szeretem a vállalkozói tőkéről és az acidfejekről szóló meséket, de Európában régebbi hagyománya van a kapitalizmusnak.

RICHARD BARBROOK: Engem kifejezetten aggaszt, amikor valaki abban a formában utal Foucault-ra, ahogy Manuel. A történelem egy lidércnyomás - bizonyos szinten így is olvashatjuk Foucault elemzését. A fegyelem hatását azonban már nem elemzi dialektikusan, mert az többek között a szabadság és a közakarat megteremtéséhez vezetne. Önmagunk felszabadítása bizonyos önfegyelmet igényel, ezért mindig aggodalommal tölt el, ha azt hallom, hogy "a vállalatok rosszban sántikálnak" vagy "az állam rosszban töri a fejét", mert bizonyos értelemben véve "ők" is mi vagyunk. Mi vagyunk azok, akik dolgozunk nekik, akik megvesszük az árucikkeiket. Szavazunk és részt veszünk. Ebben a társadalomban a mi vágyaink összegződnek. Mi akartunk megszökni a provincializmus elől, mi akartunk tanulni. Igaz, a tanuláshoz padba kell ülni, és ez némi fegyelmet és önfegyelmet követel. De a Foucault-féle anarchista nézőpont felvállalása majdnem olyan, mintha Rousseau-hoz nyúlnánk vissza. És vajon kit támogatott Foucault? A Baader-Meinhoff csoportot - egy tekintélyelvű szervezetet.

ERIK DAVIS: A vita többnyire a szabadság metafizikai kérdése körül forog. A szabadság számomra az a kreativitás, amit nem érint a korlátok ténye. Az, hogy beépítjük a korlátok gondolatát az önmagunkról kialakított képünkbe - legyenek azok a gazdasági körülmények vagy halandóságunk -, vagyis hogy visszautasítjuk azt a tévképzetet, hogy a szabadság a korlátokon kívül található.

MANUEL DE LANDA: Óriási különbség van az önfegyelem és a szabályozó intézmények által ránk erőszakolt fegyelem között.

ERIK DAVIS: Pit Schultz felvetésére válaszolva hangsúlyozom, hogy én csak mint egy San Franciscó-i beszéltem. Nem állt szándékomban egész Kalifornia képviseletében szólni. Azért vagyok itt, mert érdekel, mivel foglalkoznak mások, és igyekszem leírni a hozzád hasonló embereket. Nem voltam rövidlátó San Francisco természetét illetően.

GEERT LOVINK: A MetaFórum III. konferencia előkészületi szakaszában mindenekelőtt túl akartunk jutni a Háló-kritika elemi szakaszán, azaz bemutatni néhány régiót és várost, az ott élő emberek viselkedését, kulturális mintáit és elfogult nézeteit, mert mi magunk sem vagyunk minden elfogultságtól mentesek. Olyan gazdasági modellek után kutatunk, amelyek elárulnak valamit a divatkorszakot követő időszakról, hogy túllépjünk a jelenleg zajló bemutatkozási ceremóniákon. Nem fogjuk elfelejteni a hozzáférés kérdését, valamint a befogadás és kirekesztés problémáját - az új média globális gondját sem. De nekünk, Hálón belüli tartalomszolgáltatóknak a feladatunk, hogy foglalkozzunk az Internet politikai gazdaságtanával. Úgy véljük, nagy szükség van e téren is a kritikai párbeszédre olyan témákról, mint az ajándék gazdaság vagy a neoliberalizmus és a globális kapitalizmus radikális kritikája. Szükség van egy olyan térre, ahol egyszerre cselekedhetünk és kritikát gyakorolhatunk, ahol termékeny, sokak számára vonzó modelleket alkothatunk, és pontosabb, differenciáltabb érveken alapuló diskurzusokat folytathatunk, mint a Háló-kritika korábbi szakaszában.

Fordította Hideg János



Felix Stalder
Pénzügyi hálózatok[77]


"A pénz és az írás az emberi elme két legnagyobb találmánya: az egyik az értelem közös nyelve, a másik az önérdeké."

Mirabeau


1. Bevezetés

Karl Marx írta A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című munkájában 1857-ben: "A pénzből mint forgalmi eszközből érme lesz, tűnő pillanat, az érte cserélt érték puszta jelképe. ...Mint a teljes termelési folyamat legfelszínesebb (értsd: külsődlegességében leginkább megmutatkozó) és legelvontabb formája [a pénzforgalom] önmagában meglehetősen tartalom nélkül való." Ebben az értelemben a pénzforgalom tiszta médium, csaknem olyan tiszta, mint a fény, a tartalom nélküli médium volt Marshall McLuhan szemében.

E rövid dolgozat másodlagos alaptétele, hogy a pénzügyi hálózatok egyedülállóan áttetsző képet adnak a hálózatok dinamikájáról - azok tiszta formájában. A pénzügyi piacok működése során a hálózatok legbensőbb természete válik láthatóvá.

A pénzügyi piacok, a mai gazdaság vagy kultúra bármely más vonatkozásától eltérően, teljes mértékben számítógépes hálózatokba ágyazódnak, számos eszközük más médiakörnyezetben elképzelhetetlen. Az elmúlt két évtizedben végbement elképesztő növekedésük egyenes következménye annak a csúcsteljesítményű számítógépes hardverek és szoftverek összekapcsolásából származó lehetőségnek, mely szinte korlátlan, vagy legalábbis bőséges telekommunikációs sávszélességet biztosít.

Az elektronikus pénz területe tapasztalati kísérleti terepül szolgálhat olyan minták megértéséhez, amelyek más területeken várhatóan eltorzulnak, amikor más környezetek mintáival, eltérő természetükkel és szerkezeti módjukkal egyesülnek.

E dolgozat fő célja néhány feltevés vizsgálata és előzetes eredmények közreadása.

Az első szakasz a pénzügyi piacok jelen állapotának eredetét vázolja fel; a második néhány mechanizmusát és alkalmazott eszközét; az utolsó pedig hálózatiságuk fényében értelmezi az így kapott eredményeket, igyekezvén a tapasztalati bizonyítékokból kivonatolni a hálózatok inherens kultúrájának elemzését.



4. A hálózatok természete[78]

4.1 A hálózatok mint környezet

Valamennyi pénzügyi hálózat maga biztosítja teljes környezetét: egyszerre tartalom és kontextus. Szerkezetileg elkülönül az azt körülvevő szélesebb társadalmi és gazdasági környezettől, melynek relevanciáját aszerint értékelik, hogy képes-e megszállni a pénzügyi piac zárt univerzumát, például olyan újdonság formájában, amelyet a piac fontosnak talál. De hogy mely információ fontos és melyik nem, a piacokon belül dől el, semmi köze az információ értékéhez mint olyanhoz. A piac kontextusa határozza meg az információ tartalmát. Ha egy vállalattól vagy egy országtól mindenki óriási veszteségek bejelentését várja, akkor a mérsékelt veszteségek bejelentése lökést adhat az árnak vagy a valutának; ezzel szemben ha mindenki ennek ellenkezőjét feltételezi, ugyanaz az információ katasztrofális eredményekkel járhat a piaci értékre nézve.

Teljes környezetként a (pénzügyi) hálózatok teljes mértékben önreferensek, avagy Marshall McLuhant idézve: "Az új médiumok nem hidak az ember és a természet között, ők maguk a természet." Csak az számít, ami a hálózatokon belül történik. Mit tesz a többi résztvevő? Mivel nincs közvetlen kapcsolat más környezettel vagy alrendszerrel, a végső értelmezés magukon a piacokon történik. Nyilvánvaló módon, a piacok igen gyorsan reagálnak az új információra, és csaknem azonnal kialakul a kapcsolat a politikai és gazdasági eseményekkel. E kapcsolat azonban mégis közvetett. A piacok ugyanis zárt rendszerként reagálnak a hírekre, mivel aktív elemei, a kereskedők egymás reakcióját számítgatva igyekeznek elsőként reagálni. A többiek terve a legfontosabb információ. John M. Keynes a szépségversenyhez hasonlította ezt a szerkezetet:

"A hivatásos befektetést azokhoz az újságok által rendezett szépségversenyekhez hasonlíthatjuk, ahol a versenyzőknek a hat legcsinosabb arcot kell kiválasztaniuk száz fotó közül, és az első díjat az a versenyző kapja, akinek a választása a legjobban megközelíti az összes versenyző átlagos ítéletét. Ehhez a versenyzőnek nem azt az arcot kell választania, amelyet ő maga a legcsinosabbnak talál, hanem azt, amelyet a legesélyesebbnek tart arra, hogy elnyerje a többi versenyző tetszését - akik mind ugyanebből a szemszögből vizsgálják a problémát. Nem arról van tehát szó, hogy a saját megítélésünk szerint legcsinosabbat válasszuk, és nem is arról, hogy azokat, amelyeket az átlagvélemény őszintén a legcsinosabbnak tart. Ez a harmadik fokozat, ahol intelligenciánkat annak a megérzésnek szenteljük, hogy kitaláljuk, vajon az átlagvélemény milyen átlagvéleményt vár. És úgy hiszem, vannak néhányan, akik a negyedik, ötödik és magasabb fokozatokat gyakorolják."


4.2 Névérték és együttműködés

Az információt névértéken kell venni. Valósága olyan lapos, mint a képernyő, ahol az adat kijelzésre kerül, és egyetlen kapcsolata egy másik, hasonlóan lapos felülethez, a másik képernyőhöz köti, amelyhez az összes többi képernyő csatlakozik. Az információkat körforgásuk sebessége különbözteti meg. Az ilyen környezetben a hírek és pletykák egyforma jelentőségre tesznek szert. És néha a pletykák fontosabbak lesznek a híreknél, mivel azzal kecsegtetnek, hogy megjósolják a holnapi hírt. Ez pedig a legértékesebb információ, amely valóban a másnapi hír oka lehet. Ha a nagy értékpapír-kereskedők valamelyike egy pénznem értékvesztésére számítva eladásba kezd, és ezt mások a zuhanás jeleként értelmezik, akkor ennek eredményeképp, ha sokan kezdenek eladásba, a pénz értéke valóban esni fog.

Jean Baudrillard számára a jel és a tárgy viszonyának e felcserélődése a posztmodern legfőbb jellemvonása. Komor prózájában azt elemzi, hogy "nem létezik többé képzelt egybeesés: a szimuláció dimenziója a genetikus miniatürizáció. A valóságot miniatürizált sejtek, mátrixok, memóriaegységek, vezérlési modellek állítják elő.... Nem kell racionálisnak lennie, mert nem mércéje többé semmiféle eszményi vagy negatív instancia. Kizárólag operacionális."

Furcsa módon - Baudrillard szomorú metaforáival ellentétben -, e felcserélődés hatása az együttműködés. Mivel a hálózatok egyszerre eszközök és környezetek, bizonyos mértékig az eszköz minden használójának szüksége van a környezet fenntartására is. Ez nem jelent idillt, az együttműködés kizárólag a környezet szintjén, nem a környezeten belül történik. A szabály alól magától értetődően vannak kivételek.

A hálózatok akkor működnek hatékonyan, amikor az információt valóban névértéken lehet venni. Ennek biztosítása érdekében a hálózatokat szerkezetileg el kell választani más környezetektől. Ebben a tekintetben a klíringintézet intézményét napi egybilliódolláros kooperatív puffernek tekinthetjük, mely a külső kontextus inváziója ellen véd. A klíringintézet biztosítja a világgazdaság leglényegesebb forrásait, végeredményben a piacok legfontosabb cégeinek anyagi fedezetét azáltal, hogy kiküszöböli a külső hibák hálózatba kerülését, melyek megszakítanák az áramlást a hálózatok között. Közreműködése nélkül a hibák nem pusztán közvetve, a játékosok értelmezésén keresztül, de közvetlenül is veszélyeztetnék a hálózatot. Ez a közvetlen hatás aláásná az információ névértékét. Ha a pénzügyi hálózatokat globális agynak vagy egy ilyen agy részének tekintjük, akkor a klíringintézet a bukósisak, amely megóvja a koponyát a csőd kalapácsának közvetlen hatásától. E bukósisak nélkül az információ csak jóval lassabban áramolhatna.

A hálózati környezetben tehát a névértéken vehető információ szolgáltatása a hálózati tagság megőrzésének feltétele. A játékos pozícióját az általa a többi játékosnak szolgáltatott információ határozza meg: minél gyorsabb és pontosabb, annál jelentősebb lesz a forrás. Mivel mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, a megbízható információt a környezetnek mint olyannak szállítják. Az összekapcsolódás [connectiveness] elve még a legversenypártibb környezeteket is együttműködésre bírja. A hálózat természetében rejlik az ellentmondás: együttműködést kíván önnön stabilizációja érdekében, miközben a verseny számára készíti elő a terepet.


4.3. Konvergencia

Ez az összekapcsolódás nemcsak az együttműködést és a versenyt közelíti egymáshoz, de az akció és reakció, az esemény és a hírek elkülönülését is az áramlás folyamatosságában. A kereskedő azonnal látja, mit csinál a többi kereskedő, s ez alapján cselekszik; az ő tette viszont visszajelzésként szolgál a többi kereskedőnek, akik arra alapozzák döntésüket. Ez az állandó visszajelzés eltűnteti az események (előzetes) és a hírek (utólagos) elkülönülését, és állandó jelenlétbe emeli őket. Az állandó jelenlétben a jövő megjóslása a legfontosabb feladat. Az öntanuló rendszerek esetében, melyek saját magukkal is táplálhatók, a visszajelzés útján való tanulás lesz a megfelelő modell a jelenlét mintái és az ezekben rejlő jövő értékeléséhez.

Teljesen logikus, hogy egy ilyen konvergencia az organizációban is kifejezésre jut. A Reuters nemcsak híreket és információt szállít a pénzügyi piacokról a pénzügyi piacoknak, de az információ előállításához szükséges eszközöket is biztosítja. A hír fogyasztója és termelője konvergál, és a hálózat azonnal jelzi mindenki számára, mit csinálnak a többiek. Más szóval nincs más tartalma, mint saját felhasználói.


4.4. Az ellenőrzés paradoxona

Egy hálózat összekapcsolódása nem merül ki az emberek idő és tér korlátain túli összekapcsolásában. Másik jellegzetessége, hogy korábban független elemeket az absztrakció magasabb szintjén integrál. Az absztrakció nagyobb területek irányítását teszi lehetővé - a pénzügyi piacokon például a származékos jövedelmek -, ám ezek a módszerek egyre kevésbé biztosak, a környezetek pedig egyre kevésbé kiszámíthatók. A tényleges ellenőrzést lehetetlenné teszi, hogy túl sok tényezővel kell számolni. A fokozott absztrakció és a nagyobb terület irányításának lehetősége az ellenőrzés paradoxonához vezet.

"A mérték és ellenőrzés ellentmondása a pénzügyi szektorban a legszembeötlőbb, ahol a technikába invesztált súlyos pénzek a kiszámíthatóság növelését szolgálják, és az érzékenységet/reakciókészséget vádolják az instabilitás fokozódása miatt. Ha több, egymással versenyben álló résztvevő igyekszik egyszerre megragadni az ellenőrzést, az a rendszer szintjén az ellenőrzés összeomlásához vezet. Ami mikroszinten racionális, az makroszinten teljesen irracionális."

A kapcsolatok számának és a kommunikációs sebesség növekedésével az egészében vett rendszer ellenőrizhetősége és kiszámíthatósága csökken.


5. Kitekintés: fejlődés ellenőrzés nélkül?

Az összekapcsolt környezetet a maga sajátos belső logikája hajtja, mely nem redukálható kisszámú központ tervezésére. Vannak ugyan jól látható, nagyobb csomópontok egy rendszeren belül, de nincsenek központi, vezető helyzetben. Makroszinten ugyanúgy kapcsolódnak a hálózathoz, mint bármely kisebb csomópont.

A fejlődés másfelől nem a véletlen műve. Tervszerű beavatkozások eredménye, melyek a környezetben való túlélést célozzák. Minden környezet nagyra értékeli azon tagjait, amelyek különleges túlélési stratégiákat találnak; ezek a stratégiák, avagy illemszabályok azoknak a tagoknak az interakciójából fejlődnek ki idővel, akik a hálózat többi tagja reakciójának tükrében folyamatosan visszajelzik cselekedeteik sikerét saját stratégiájuk korrigálása végett.

A hálózatok két alapvető ellentmondása tehát, hogy az ellenőrzés és káosz, valamint az együttműködés és verseny leírására két egyformán adekvát módszer kínálkozik. Belülről nézve, azaz a használat szintjén a hálózatok összetettek és kiszámíthatatlanok - a káosz és a verseny az uralkodó elem. Kívülről szemlélve, vagyis a hatások szintjén teljes mértékben kiszámíthatók és egyszerűek - az együttműködés és az ellenőrzés látszik a meghatározónak.


(Fordította: Hideg János)


Felix Stalder kutató, író. A Probe-nak, azaz a torontói egyetem McLuhan programjának társigazgatója. Jelenleg doktori disszertációját írja a számítógépes hálózatok kultúrájáról. Egy független, művészeti médiaprojekt részvevője Svájcban. Örömmel válaszol az érdeklődőknek a stalder@fis.utoronto.ca e-mail címen.

Financial Networks című írása a ZKP1-ben jelent meg.




Kezdőlap Előre