Matthew Fuller
OKÁDÉK - mértéktelenség és mértékletesség a hálózatokon


Elárulok egy titkot. A berlini Dada csoport 1918-as kiáltványában megjósolta az Internetet. Íme:

"Az lesz a legnemesebb művészet, amelyik tudatosan mutatja be korának ezernyi baját, az a művészet, amelyet a múlt heti robbanások szemlátomást összezúztak, amelyik napról napra próbálja összegyűjteni a tegnapi katasztrófákban szétszóródott tagjait. Azok a művészek lesznek a legjobbak és legkiválóbbak, akik óráról órára kiragadják tetemük cafatjait az élet féktelen zuhatagából, akik vérző kézzel és szívvel kapaszkodnak koruk értelmébe."[79]

Egy dologban azonban tévedtek. A hálózatok nem a vérhólyagos ujjú, plazmazabáló művész komoran heroikus alakjában állapodnak meg: az élet ama féktelen zuhatagának igazi valóra váltására és gerjesztésére összpontosítanak - amint végtagokat, művészetet és tudatot szippant magába, hogy a szétzúzott értelem rhizomatikus hányadékában oldja fel azokat.

A hálózatok kultúráját taglaló szociológiai értekezés helyett tekintsük ezt a szöveget inkább az információs szupersztrádán dühöngő balhésorozat transzkripciójának.



Első szekvencia

Egyetlen pillanat az Internet életéből. Világszerte ezrek és ezrek püfölik lobotómiás szenvedéllyel a billentyűket. Iszlám asztrológusok, hivatalbombázók és terrorista akarnokok tudatják a világgal dicső céljaikat; porszívóbaszók cserélnek tapasztalatot az új modellekről; a Group Four biztonsági cég tulajdon GreenNet accountja segítségével nyomoz brit környezetvédő aktivisták után; statisztikaflagellánsok jól megadják egyeseknek; és az üres óráikat elütő piócabarátok és bridzsbuzik mellett (mondjuk az USA haiti beavatkozása előtt vagyunk néhány héttel) a CIA pszichológiai akciócsoportjai is részt kérnek a virtuális közösségből - a Time magazin szerint "vészjósló e-mail-eket küldözgetnek a haiti oligarchia személyi számítógéppel bíró tagjainak".[80]

Igazán nem akarom az állam elit public-relations-osztagaitól megtagadni azt a lehetőséget, hogy reklámszöveg-írói képességeiket az Interneten gyümölcsöztessék. De komolyan gondolom, hogy a Virtuális Közösség ideájának nagyjából befellegzett.

Személy szerint nem időznék hosszan olyan közösségi fogalmaknál, mint a behálózott bajtárs kitűnő modellje, inkább az információs mozgalom átfogóbb mozgásait és ennek az elméletben nyílt rendszernek metszetét vizsgálnám meg, viszont mérséklő beszédmóddal, kulturális kiegyensúlyozottsággal és ökonómiával. Még az is lehetséges, hogy a "közösség" összegző metaforája - és annak szívből jövő csalfa melege - egy még nagyobb és radikálisabb világégést leplez, és mégsem látja el eszközökkel az embereket a hálózatok növekvő rendszerré szerveződésének és a piac elgyengítő dinamizmusának legyűrésére.

Az Internet elágazási pontot képez az információ dinamikájában. Elrettentően összetett eredője az őt lehetővé tevő faktoroknak, és nem lehet azok egyszerű összegévé redukálni. Egy hálózati politika tehát szükségszerűen valami kotyvaléka lesz - ahogy George Bataille mondja - "a csalások, kizsákmányolások és tébolyok azon összekapcsolódó sorozatainak, amelyek átmeneti rendet kölcsönöznek a történelem látszólagos esztelenségének".[81]



Pénz mint pénz mint információ mint pénz mint kultúra mint pénz mint pénz

Britanniában a bekerítések korában, mikor a feltörekvő új elit a közös földek elbirtoklása révén létrehozta azt a valamit, ami az agrárbiznisszé vált, és a készpénz lelegelte a gazdaságot, sok lázadás, szabotázsakció és tüntetés harsogta a szlogent a folyamat ellen tiltakozva: "Azt a tolvajt felkötik, aki ellop egy libát a legelőről, de azt nem, aki a legelőt lopja el a libától". Bár a bekerítések képezték az "eredeti tőkefelhalmozás"[82] alapvető eszközét, és egy népességet fosztottak meg a gazdasági önellátás minden forrásától, nem jelentettek "egyszer s mindenkorra" szóló folyamatot. A hetvenes évek óta a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap erőszakolta szerkezetátalakítás széles skálán játssza újra ezt az örökké visszatérő módszert.

Az Internet manapság valami olyan állapotban van, mint pár éve a mobiltelefónia volt. Mikor berobbant a piacra, nem sokan gondoltak például arra, hogy micsoda jövedelemforrása lehet a bűnözőknek. Most, hogy a gazdaság kezdi "kiérlelni" az olyan jellemzőket, mint a hardver- és jelbiztonság, a változatos díjszabások stb. mindezek egyszerre szolgálják egyfelől a fogyasztó sajátos gerjesztését, másfelől a versengő vagy egyesült vállalatok territóriumának fönntartását és konszolidációjuk alapját. Nem meglepő, hogy gyakran azokon a helyeken történnek a legérdekesebb dolgok, ahol a joghézagokat tömködik befele.

Ha, mint Bruce Sterling említi Prágáról szólva, az értelmiségiek közös álma a "nyugati munka nyugati bérért egy fix lakbérű" kelet-európai lakhelyen[83], akkor ez már ugyanaz az eset, mint a rosszul fizetett dél-londoni nőké, akik naphosszat a telefonon lógva hörögnek, susognak, csicseregnek amerikai hívóik fülébe. Könnyen lehet, hogy az Internet lehetőséget ad az ilyen típusú munka kitelepítésére azokra a vidékekre, ahol a munkaerő olcsóbb és simulékonyabb - a hazai bérek javítása helyett. Még az olyan szakmunkákat is, mint "a szoftverkutatás és -tervezés manapság helyi szakemberek végzik Indiában, Oroszországban vagy Lengyelországban".[84] A gazdaságok adott általános mozgása mellett azonban valószínűtlen, hogy az Internet - természetszerűleg - ösztönözné a fiskális nehézkedés vermében vergődő emberek szelídebb, barátságosabb pénzhez jutását.

A piacok, vagy általában a pénzügyi rendszerek, valóban létező vagy bármely posztulált idealizálásával az az alapvető probléma, hogy azok csak a profitszerzés motorjaként hajlandók minden tevékenységbe bekapcsolódni. Az "energiafelhasználás nem termelő területeinek" bármely maradéka[85] ki van téve annak, hogy a "valami hasznosat csinálni" diszciplínája annektálja, maga alá gyűri. A pénz ugyanakkor az energiaelosztás olyan más, gyakran rajta kívül álló fajtáinak alárendeltje marad, amelyeken más korokban csendesen élősködik. Az újszülött-termeléstől a "női" munkák túlnyomó többségéig (amiket szinte sohase tisztelnek meg névvel), és a szabad, rendszerint kriminalizált rave-től a megint csak kriminalizált graffitifestészetig, a pénzmozgások gyakran nagyon periferikusak ezekhez a szinte láthatatlan szubvencióknak a sokaságához képest - noha teljesen alárendeltjei annak.

A mindennapi élet taktikái bizony mindörökké csak fusermunka lehetnek, így annak a tömeges, közmegegyezéses hallucinációnak a tudatos elutasítása is, miszerint a pénz bárminek egyszerű lehetőséggé való redukcióját jelenti. Mindazonáltal - ahogy azt a Netscape bevezetése körüli őrületet szító pénzpiacok példája is jelzi - a városi munkásosztály kerületeit a templomok és italboltok útvesztőjévé átalakító "technikák" éppen szerelést váltanak és a hálózatok bekerítésére készülődnek...

A virtuális ingatlan világa azonban korlátlanul terjedőképes. A menük mérföldekre nyúlnak. Ami kirekesztődik ezekből a hisztérikusan tiszta műveletekből, az egyszerűen nem számít többé. Az eszmék luxusjavakká válnak. Valóra vált a cyberszex, az egészségklub-szenzualizmus megkönnyebbülést hozó kézbesülésének jegyre adagolt, tökig monitoringolt szolgáltatása. Az energiaelosztás nem termelő szférái egyszerűen áthúzatnak, marginalizálódnak vagy viszont: vonzó csaliként vetik be őket.

És ami a bekerítések ütemében a leghatékonyabb (az Internet termelővé tétele), az csak átütően unalmassá teszi a dolgokat. A tulajdonosi kultúra átalakítja a cyberteret saját képére és hasonlatosságára, hatékonynál hatékonyabb termelőfunkciókkal kitömött "nem teret" alkot belőle.[86]

Nézzük csak Peter Cochrannak, a British Telecommunications Laboratoriesnál a "fejlett alkalmazások és technikák" főnökének ezt a virgonc bejelentését: "Megbízatásom arra szól, hogy vakmerő legyek és először is műszakilag, menedzserileg és operatívan létezzek. Az egész részleget elektronizáltam, és most már félig matematizáltan kommunikálok az emberekkel. E-mailjeim valahogy így néznek ki: 'A=O. K., Gyerünk! P' vagy: 'B+C=Nem, szerintem rossz ötlet, beszéljük meg. P' vagy: 'D=Hűha! Egyetértek. P'."[87]

Jóllehet, eredetileg talán, a szentek vagy a bolondok - a binhexben beszélők - üdvözült hablatyolásaként jött létre, Cochran nyelve az ütődött vállalati csodabogaraké: várótermi kijelző. Ideogramjai annyira specifikusak, hogy egyetlen funkciójuk a félreértés. Ez a municiózusan tervezett zsargon arra szolgál, hogy specifikus és instrumentális elhülyítő hatást gyakoroljon az agyra. Hullámai nem ringatnak, hanem vízbe fojtanak. Vessük ezt össze a BBS-ek szóáradatának invenciózus tipografikai, szintaktikai, fonetikai stílusával...

Ez a jellegtelen Új Városok nem beszéde, olyan üres, mint a nagy pályaudvarok önkényesen kijelölt "meeting point"-jai. Így társalognak a virtuális társadalom telepein - Nicholas Negroponte[88] tenyészyuppi-kenneljeiben. A kapitalista sztahanovista.

A delírium, a kicsapongás ígéretét azonban a pénz is érzékeli, és a "dolgok rendjét" helyreállító mechanizmusnak tartja.[89] Vegyük szemügyre egy elvarázsolt kastély fazonúra tervezett online bevásárlóközpont előzetesét:

"Vegyen részt felfedező utunkon! Elmúlt korok pompás csodáit egyesítjük mai világunk varázslataival és páratlan vásárlási lehetőségeket kínálunk Önnek. Utunk előkelő, és a vásárlás vadonatúj, vágyakat inspiráló világába vezet..."

(Az Alkalmi Kollekcióban megtalálható minden, ami csak az Ön hétvégi ruhatárába kellhet. A Szellem a klub- és az utcai divat nagy tapasztalatokkal bíró előőrse. A Kölyökvilág az álmok legtalálékonyabb valóra váltója.)

És sorjáznak az exkluzív lehetőségek: az Otthoni Iroda, a Férfidivatszalon, a Kert és Terasz, a Hölgyek Öröme, a verhetetlen Hölgycipőosztály vagy a Bútorvilág első fázisa, és még sok más.

Percre kész adatkövető szolgáltatásaink segítségével beteljesíthetjük az igazán személyre szabott szolgáltatások iránti vágyait. Ha többet tudunk Önről, az általunk ajánlott termékek és szolgáltatások mellett baráti, informális segítséget és tanácsokat is adhatunk Önnek - így tehetjük a nálunk való vásárlást mind élvezetesebbé, felemelőbbé és egyedibbé.

Jelentkezzen be most! Tapasztalja meg az esélyek, az innováció és az exkluzivitás túráján a teljes bevásárlói környezetet! Utunk különösen eredményes lesz, ha Aranyszámlás Tagunkká válik.

Nagy meglepetések várnak önre! Inspirálóan fogunk hatni Önre!"[90]



A zombimigráció statisztikai analízise az Interneten

A sótlan vágyak mátrixa irgalmatlanul inspiráló, és közben azt követeli: "Légy önmagad", adj jó adatsorokat, légy érdemes! - és a folyamat közben ott mered a megszédített vásárló előtt a fundamentális kérdés: "Hogyan lelheti meg - vagy szerezheti vissza - az ember önmagát, ha az az akció, amire a keresésben hagyatkozik, így vagy úgy, de éppen elidegeníti önmagától?"[91]

Mindazonáltal a szövegmániákusoknak az Internet, úgy is, mint kultúra, első számú disszertációs takarmány. A World Wide Web megoldást kínál a jelenkori elegancia arcvonalában való létezésért folyó küzdelem okozta problémákra, és így nagy hatást gyakorolt az olyan a fickók hordáira, akik élnek-halnak a lehetőségért, hogy igazán kielégítő Minőségi Tapasztalatban részesítsenek azzal, hogy üzenetet hagynak neked válaszoló masináikon. A Süketek Szabad Beszéde a hegemónia lövészárkának rothadó bőségszarujához és beltenyésztett monomániákhoz vezet.

És ezen a ponton a felhalmozás ökonómiája lázasan voluntarisztikussá válik. A hozzáadott érték klikkfenntartássá silányodik. Lépjünk csak be a levelező csoportok és online konferenciák lakályos világába - létezésük nagyjából egy etnográfusnak a bennszülöttéletről alkotott képzelmei legyártásának látszik: zárt világ, amiről már mindent tudhatni, amit tudni kell, amelynek csoportnarratíváit a résztvevők újra és újra térdreflexszerű pontossággal ismétlik meg.

Emlékszem, egyszer feliratkoztam egy engem különösen érdeklő témájú levelezőlistára, és meghökkentő volt, ahogy a többnyire amerikai liberális egyetemiekből álló közönség vállveregető szószátyársága tökéletesen belém fojtotta a szót. És itt szándékosan használom a közönség szót, mert ezek az emberek nem a lista meghirdetett témája miatt gyűltek össze, és azért sem, hogy tudásukat kifejtsék vagy fejlesszék, hanem azért, hogy egy már megértett, közös mitológia elismerésében osztozzanak. Előre látható volt, hogy e bétablokkolt agora kontemplációjának tárgya olyan valami, ami hullaszürkén kiált gyarmatosításért, hiszen a puszta rezisztens kihíváson kívül mással nem szolgál a rokon lelkek diskurzusának.



Hová akarsz ma menni?

Azt hiszem, ennek a tendenciának egyik változataként várhatjuk azt az örvendetes napot is, mikor bizonyos Internet-site-ok - a szó szoros értelmében - tiszteletre méltó intézményekké válnak. Rendszerint mindjárt alapértelmezésüknél fogva vagy pusztán mogorva elaggottságuk folytán.

Biztosra vehetjük továbbá a Virtuális Társadalom becses kollektív örökségét újjáteremtő, restauráló revivalzónák megjelenését is. Megérjük még az Arpanet teljes és szőrszálhasogatóan akkurátus reprodukcióját, a Minitel Rose első néhány hetének vég nélküli újra és újra futtatását, az egyszer az életben lehetőséget, hogy Robert Morris férgének egyik gyűrűje lehessünk.[92] Történelmi pillanatok böfögnek föl egyik múltból a másikba, elnyeletnek és kiköpetnek, mint egy flippergolyó. A piac, az ő hatékonyságának és termelékenységének túltengő képzetességével nincs egyedül a Háló elhülyítésében.



Alcím nélkül

Ebben a szövegben igyekeztem elszakadni a George Bataille-féle általános gazdaságelmélet nyomvonalától, a tőke mozgását előtérbe állító energiaforgalmi dinamikától. Jóllehet két, a hálózatok termékenységét és életerejét elfojtó tendenciát is leírtam, mégsem jön el az a pillanat, mikor "csak a kritika marad egyetlen fegyverünk".[93] Miként Bataille hangsúlyozza: "a hatalom sohasem totális, és egy fontos értelemben csak komédia: mindig legfeljebb részlegesen ámít el, hiszen a jótékony sötétben az új igazságok viharosan alakulnak".[94] Más szóval legyünk továbbra is beszartak, ostobák, fondorlatosak és nemes lelkűek.

Az elektronikus világ semmi esetre sem állapodott még meg, és az invenció révén önmaga gerjeszti ezt a viharos változékonyságot. A hálózatoknak ez az áradó bősége az, ami újratermeli önmagát, ha semmi mással, hát dehegemonizáló mechanizmusa révén. Annak a kiéhezetten globalizáló rendszernek a kontextusában, amely rendszerben az információ egyszerre a legfőbb valuta és a legfőbb árucikk, szélsőségesen csábítóak és fenyegetőek a Nap szakadatlan tékozlását megismétlő hálózatok - vagyis az a hajtóerő, amelyben az információ tökéletessé lesz, haszontalanná válik és elenyészik.

A hálózatok szuperbősége beteljesülést vagy szétzüllést támaszt - kivonja az energiát a termelő, az "értelmes" fogyasztás fegyelméből. Gerincborzongató szóbombák robbannak keresztül a képernyőn, végig a drótokon, bele egy ingatag pandemóniumba. A helyi értelem az energia világméretű bujaságává tágíttatik.

"Egészében véve a világegyetemben az energia korlátlanul elérhető ugyan, de a mi emberi léptékünkben számításba kell vennünk a rendelkezésünkre álló energia mennyiségét".[95] A hálózatok egyszerre adnak módot ennek az emberi léptéknek ismeretlen szintű kiterjesztésére és arra, hogy ugyanezen emberi léptéket megszállja valami, és drasztikusan új állagúvá konfigurálja át. A határoknak annyi.

A hálókon a létet - a kultúrát - az önmegvalósítás kétértelműsége, egy folytonos hatásokból fakadó transzformációk alakította valami tartja markában. A személyazonossági igazolványok, a DNS-adatbázisok és a "Légy önmagad és jó mindhalálig" növekvő igényének korában a multiplex személyiségek abszolút szükségszerűséggé váltak - már csak az adófizetés elkerülése végett is. Széles körben elterjedt nézet, hogy a hálók, megszökvén a szabályozás szadista hurkából, termékeny játékteret kínálnak a bomlasztó hatású kísérletezéshez. A dolgok kislisszannak a dolgok rendjéből.

Mindazonáltal ami kibontakozik ebből a kibaszott, buja billentyűpüfölő hajcihőből, az nem valami egérút a bőrünkből a fehér poliészter és a globális lelki közösség magasztos, transzcendentális birodalmába, hanem sokkal-sokkal mocskosabb és érdekfeszítőbb valami - ragacsos tartalma megborzaszt, felzaklat és elcsábít. Ez a Millió Lélek Láthatatlan Lázadása, a modemeikből szörnyetegeket okádó nevetséges és drasztikusan sugárfertőzött hitehagyottak tömegéé.


Fordította: Zsadon Béla


Matthew Fuller művész, író, különféle médiumokkal dolgozik, többek között számos magazinnal és az Internettel A londoni Underground anarchista lapot és az IOD elektronikus magazint szerkesztette. Jelenleg alternatív könyvkiadással foglalkozik.

1995-ben részt vett a MetaFórum konferencián, itt hangzott el Spew - Excess and Moderation on the Networks című írása, melyet a Magyar Narancs közölt.



Utópista ígéretek - hálózati tények
Critical Art Ensemble


A Háló bírálatára égető szükség van, ez kétségtelen. Bár a bírálatok egy része egészséges adag szkepticizmussal szemléli a számítógépesített kommunikáció szép új világát, mondandójuk elvész a vállalati reklámhadjáratok csinnadrattájában - az ámítás megállíthatatlan dagálya annyi mindent borít lendületesen utópista gyönyörűségének ködébe, hogy a gondos megfontolásra alig marad idő. Az új műszaki eszköztárban valóban felcsillan egy jobb jövő lehetősége, és talán jobb mindjárt itt, az elején elismerni ezeket a lehetőségeket, hiszen a Critical Art Ensemble (CAE) egyáltalán nem óhajt a neoludditák álláspontjára helyezkedni, akik azt hiszik, az új műszaki eszköztárat el kell utasítani, sőt el kell pusztítani. Egy biztos: a számítógépesített kommunikáció az információ tárolásának, visszakeresésének és forgalmának kiemelkedő lehetőségével szolgálja azokat, akik rendelkeznek a szükséges hardverrel, szoftverrel és jártassággal. Másfelől kiemelkedő lehetőséget kínál létfontosságú információk jobb elérésére, a gyorsabb információcserére és -terjesztésre, valamint a kultúrák közötti művészi és kritikai együttműködésre is. Az elektronikus rendszerekben az emberiség számára kétségbevonhatatlan javak rejlenek, a CAE mégis kétli, hogy az adott esetben az elektronikus apparátus ennek a rendeltetésének megfelelően használtatna, még inkább vitatjuk azokat a politikai irányvonalakat, amelyek a Háló fejlesztését és elérhetőségét irányítják.

Az elektronikus utópia ígérete nem most kínáltatik föl először. Elég Brecht rádiókritikájára visszapillantani, hogy az ilyen ígéretek feltámasztása aggodalommal töltsön el. Noha Brecht felismerte a rádióban a humanitárius és kulturális célokat szolgáló információterjesztés lehetőségét, nem lepődött meg azt látva, hogy a rádiót épp az ellenkezőjére használják. Mi se lepődjünk meg azon, hogy felhívása egy demokratikusabb interaktív közegért észrevétlen maradt!

A hetvenes évek elejének videóforradalmában volt egy kurta eufórikus pillanat, amikor néhányan azt hitték, megvalósulóban van a Brecht-féle interaktív és demokratikus médium. A házi videókészülékek kifejlesztése ahhoz a hiedelemhez vezetett, hogy nemsokára mindenki, aki kívánja, saját televíziót készíthet. Ez reális lehetőségnek látszott. Amikor a videókészülékek ára drámaian zuhanni kezdett, és a kábelrendszerek felkínálták a terjesztés lehetőségét, az elektronikus utópia immanensnek tűnt, de a házi videóstúdióból mégse lett semmi. Egyszer csak az utópista álmokat meghiúsító falak és mezsgyék bukkantak elő valahonnan. Az USA-ban például a közvetítés minőségi szabványai csak olyan berendezésekkel teljesíthetők, amiket a tőkével szaturált médiatársaságokon kívül senki sem képes beszerezni vagy megfizetni. A kábelcsatornák többsége a vállalatok kezén maradt, és a néhány közösségi csatorna azoknak a cenzoroknak az ölébe pottyant, akik "társadalmi normák"-ra hivatkozva zabolázzák a sugárzási rendszert. A műsorkészítés berendezéseinek kereskedelme a remények szerint alakult ugyan, a videóutópisták reményei mégis már a kereskedelem szintjén romba dőltek. Az elektronikus hardverek új piacának vállalati célkitűzései megvalósultak, de a demokratikus kultúratermelés eszköztára sohasem jött létre.

És most, a nyolcvanas évek elején kitört személyiszámítógép-forradalom és a "világméretű" multidirekciós terjesztőhálózat kiteljesedésének farvizén újra itt van ez a kerge eufória. Amint az várható volt, a vállalati propagandagépezet keltette utópista remények elárasztják az első világ büro- és technokratáinak mindennapi életét, és már megint feltűnik az az általános hiedelem, miszerint - legalábbis a műszakilag hozzáértő népesség körében - a szituáció ezúttal más lesz. És bizonyos fokig ez a helyzet más is. Létezik szabad elektronikus zóna. De a CAE perspektívájából ez legjobb esetben is csak szerény fejlemény. Az elektronikus eszköztár messze legjelentősebb alkalmazásai a rendfenntartást, az uralkodó pánkapitalista ideológia ismételgetését és új piacok kialakítását szolgálják.

Vállalva a közismert történet felesleges ismertetésének kockázatát, a CAE szeretné újra felidézni az Internet eredetét. Az Internet az amerikai autópálya-hálózat mintájára tervezett haditechnikai rendszer. (Már megint egy termék, ami a hadsereg elméjében fogant, és ami eredetileg a mozgósítás decentralizált segédeszköze kívánt lenni). A hadsereg olyan eszközt akart, amelyik nukleáris támadás esetén is megóvja az irányítási struktúrát. A megoldás olyan elektronikus hálózat, amelyik azonnal átirányítja magát, ha egy vagy több kapcsolatot lerombolnak, ezáltal lehetővé teszi, hogy a túlélő szervek kommunikációképesek maradjanak egymással és összehangoltan működhessenek. Az ilyen apparátussal rendelkező katonai hatalom a legsúlyosabb katasztrófák közepette is fenntartható. Ezeknek a szándékoknak az Internet gyökerei körül gyanút kell ébreszteniük állítólagos hatalomellenes karakterüket illetően abban, aki időt szán a rendszer tanulmányozására. Meg kell azt is jegyezni, hogy a Háló annyit magasztalt decentralizált jellege nem anarchista szándékból fakadt, hanem nomád katonai stratégiából.

A hadsereg után a kutatók-tudósok csoportja volt a következő, amely online kapcsolatra lépett. Noha szép volna hinni, hogy erőfeszítéseik a Hálón jóindulatúak voltak, föl kell tenni a kérdést: vajon miért pont őket juttatták legelőször ehhez az eszközhöz? A tudomány mindig azon az alapon követelt magának legitimációt, hogy állítólag "értékmentesen" óhajtja kutatni az anyagi világ törvényeit; a kutatás azonban pénzbe kerül, így aztán belép a képletbe a politikai gazdaságtannak a tudományos kutatás magasztos, "értékmentes" céljaira gyakorolt közvetlen és kőkemény hatása. Adnának-e megkötés nélkül pénzt a tudományos kutatásba beruházók? Nem látszik valószínűnek. A befektetés bizonyos fajta megtérülése mindig benne van a támogató intézmények elvárásaiban. Az USA-ban általában elvárják, hogy mind az elméleti, mind a műszaki kutatás katonai vagy gazdasági fejlődést szolgáló alkalmazásokhoz vezessen. Annál nagyvonalúbb a támogatás, minél nagyobb eredménnyel kecsegtet a tudomány ebből a két szempontból. Az USA-ban semmiért még a kutatók sem kapnak semmit.

A kutatás és fejlesztés nagyobb hatékonyságának igénye nyitotta meg az új kommunikációs rendszereket az akadémiai szféra előtt, és ez a fejlemény szükségképpen bizonyos fokú rendezetlenséget hozott az apparátusba. Megjelentek az információcsere szabad övezetének elemei. A rendszer fejlődésével azonban más beruházók, leginkább a vállalatok is igényt kezdtek tartani a saját szeletükre az elektronikus tortából. A "financial business" minden fajtáját viszonylag biztos hatékonysággal vezették be a Hálóra. A szabad övezet növekedésének megindulásakor a vállalatok rájöttek, hogy új piaci mechanizmus fejlődik ki vele, és végül rászabadították a Hálóra a kofákat. Ezen a ponton különös paradoxon jött létre: a szabadpiaci kapitalizmus konfliktusba keveredett a rend konzervatív vágyával. Kiderült, ahhoz, hogy ez az új piaci lehetőség kibontakozhassék, a hatóságoknak el kellene tűrniük egy bizonyos fokú káoszt. Egyrészt azért, hogy a vagyonosabb osztályoknak vonzóvá tegye a Hálót, azaz a fogyasztás és a szórakoztatás terét, másrészt hogy alibi gyanánt a társadalmi szabadság illúzióját kínálja a Hálóval. A kommunikáció totális felügyelete elveszett ugyan, viszont a fejlesztés összköltsége a kormányok és a vállalatok számára minimális volt, a nyereséghez viszonyítva gyakorlatilag zérus. Így született meg minden idők legsikeresebb elnyomóapparátusa - és mindez a felszabadítás cégére alatt jelent (és jelenik) meg. Ami még rémisztőbb: a cybertér csillogó utópista felszínének fenntartásában a vállalatok legjobb szövetségesei éppen a Háló népességének legjavából kerülnek ki, pont azok közül, akiknek jobban kellene ismerniük. A technoutópisták elfogadták a vállalati agit-prop.-ot, és éppen ők terjesztik azt a Háló valósága gyanánt. A virtuális elit és az újkori kibernauták közötti sajnálatos szövetség öt alapvető virtuális ígéret köré szerveződik. Ezek olyan társadalmi változásokat ígérnek, amelyek látszólag bármely pillanatban bekövetkezhetnek, de igazában sose válnak valóra.


Első ígéret: az új test

Akik számára ismerősek a cybertérről és a virtuális valóságról folyó viták, egyre-másra találkoznak ezzel az ígérettel, és valójában van is benne valami igazság. A virtuális test nagy teljesítőképességgel bír. Ebben a testben tetszőleges kódrendszert használva definiálhatjuk újra saját magunkat. Új testi konfigurációkat próbálhatunk ki. A halhatatlanságot kísérthetjük meg azzal, hogy a fizikai világban lehetetlen helyeken mászkálhatunk, lehetetlen dolgokat csinálhatunk. A virtuális test nem ismer kötöttségeket, számára semmi sem lehetetlen. Éppen ez az oka, hogy a hackerek a cybertérben szabadon áramló, testetlenült tudattá szeretnének válni, és saját testük és környezetük ideáljára vágynak. A számítástechnika új generációival, a virtuális valóság fejlődésével ez az ígéret talán valóra válik a multiszenzualitás realizmusában. Pillanatnyilag azonban a csevejvonalakon történő nemváltásokra vagy a "game boy" repülőszimulátorokra korlátozódik.

Mibe kerül ez az állítólag felszabadított test? Az árat az egyéni szuverenitás elvesztésének formájában fizeti meg nemcsak a Háló használója, de a technikával telített társadalmak minden tagja. A virtuális testtel együtt jár fasiszta édestestvére, az adattest - ez a sokkal fejlettebb virtuális forma, a vállalat és a rendőrállam alázatos szolgája. Az adattest az egyénhez kapcsolódó akták teljes gyűjteménye, kezdetleges formában a civilizáció hajnala óta létezik. A hatalom mindig őrzött aktákat az alattvalókról. Már az egyiptológusok találtak a legkorábbi iratok között adóíveket. A technikai apparátus az, ami az adattestet kiérleli. Határtalan tárolókapacitása és gyors információrendező és visszakereső eszközei révén nincs a társadalmi életnek az a részlete, ami elég jelentéktelen volna a feljegyzéshez, körülszaglászáshoz. Születésünk pillanatától - az online születési bizonyítványtól - halálunkig - az online halotti anyakönyvi kivonatig - szőrszálhasogató részletességgel jegyzik fel egyéni életpályánkat. Iskolai akták, biztosítási akták, adóügyi akták, kommunikációs akták, fogyasztói akták, egészségügyi akták, utazási akták, bűnügyi akták, befektetési akták, akták a végtelenségig...

Az adattestnek két alapfunkciója van. Az első az elnyomóapparátust szolgálja, a második a marketing gépezetét. Az autoritárius hatalom vágya alattvalói életének tökéletesen átláthatóvá tételére az adattest révén elégül ki. A piaccal való szükségszerű kapcsolatainál fogva mindenki állandó megfigyelés alatt áll. Talán csak az képezheti spekuláció tárgyát, hogy mennyire részletes információkból áll az adattestünk, de biztosak lehetünk benne, hogy részletesebbek, mint azt szeretnénk, vagy bölcselmünk álmodni képes.

Az adattest másik funkciója: még pontosabb demográfiai adatokkal látni el a kereskedőket, hogy megtervezhessék és kialakíthassák célcsoportjaikat. A pánkapitalizmus már régen letudta a termelés problémáit azzal, hogy a szükségletek gazdaságát a vágyak gazdaságává alakította, a kereskedők remek módszereket dolgoztak ki arra, hogy mesterséges vágyakat gerjesszenek olyan termékek iránt, amikre nincs szükség. Az adattest bepillantást enged nekik a fölös jövedelemmel rendelkezők fogyasztási szerkezetébe, vásárlóerejébe és "életmódjaik választékába". Az adattest segíti a kufárokat, hogy rád találjanak és számításba vegyék életstílusodat. A posztmodern szlogen, "nem te választod az árut, az áru választ téged", mélyértelműbb, mint valaha.

De az a legfélelmetesebb, hogy az adattest képezi az egyén társadalmi életének centrumát. Ő számol be a hivatalosság tagjainak kulturális identitásunkról, szerepeinkről. Nem áll hatalmunkban az adattestnek ellentmondani. Szava törvény. A vállalati és kormányzati bürokraták szempontjából az egyed szerves léte nem meghatározó faktor többé. Az adat a társadalmi kultúra központjává vált, és a szerves hús nem más, mint az eredeti adat gyatra utánzata.


Második ígéret: a kényelem

Max Weber, a nagy szociológus már e század előtt elmagyarázta, hogy a komplex társadalomban miért olyan jó eszköze a bürokrácia a racionalizált társadalmi szervezetnek. A bürokratikus gyakorlatot Weber idáltípusával összevetve csak egy valami hibádzik: ezen intézmények munkatárgyait emberi lények képezik. Sajnos az emberi lényeknek irracionális jellemvonásaik vannak, köztük a leghírhedtebb a vágy kinyilvánítása. Az optimális hatékonysággal való munkálkodás helyett a szerves egységek hajlamosak a bürokrácia instrumentális segédleteinek ellentmondóan hajkurászni élvezeteik forrásait. A szerves egységek a kreatív lazítás minden válfaját bevetik. A munkalassítástól a munkatársakkal való felesleges csevegésig. A politikacsinálók és a menedzsereiális osztályok egész századunkban azzal bíbelődnek, hogy valahogy megakadályozzák az ilyen tevékenységet, maximalizálják és intenzifikálják a munka outputját.

A munkaintenzifikációs modell vezetett a robot feltalálásához. Ameddig a robot funkcionális marad, sose bitangol el feladatától. Az embereket lehetetlen teljesen robotokkal helyettesíteni, legalábbis ez ideig csak egyszerű, ámbár pontos és mechanikus feladatokra képesek. Az ember fogalomfelismerő képességével szemben a robotok adatvezéreltek. Aztán felmerül a kérdés, hogyan tehetők az emberek a robotokhoz - vagy hogy "update"-eljük a diskurzust: a cyborgokhoz - hasonlatosabbá. Az ehhez szükséges műszaki megoldások java ma már rendelkezésre vagy fejlesztés alatt áll. Azonban a technika, mondjuk a fülbe dugható telefon vagy a hordozható számítógép, nem elég. Rá is kell bírni az embereket, hogy viselni akarják ezeket a kütyüket - legalább addig, amíg a testbe ültethető változatok elkészülnek.

Mi a csábítás eszköze? A kényelem. Sokkal könnyebb lesz az élet, ha rákapcsolódunk a gépre. Mint rendesen, megint van a dolognak igazságmagva. Őszintén beismerhetem, az életem könnyebb lett, mióta számítógépet használok - de csak bizonyos értelemben. Író lévén, ma könnyebben készítek el egy cikket, mint amikor tollat-papírt vagy írógépet használtam. A baj csak az, hogy most képes (következésképp: muszáj) vagyok két cikket írni az alatt az idő alatt, ami alatt azelőtt egyet írtam. A burkolt ígéret, hogy számítógépet használva több szabadidőm lesz, hamis.

A munka intenzifikálása az idő menedzselésével csak a kezdet, mert a totális hasznossággal más baj is van. Az emberek még le tudják választani magukat a munkahelyükről, a modern idők cyborgjának valódi otthonáról. A csábítás folytatódik, és arról győzköd, hogy elektronikus csápjaink szüntelen kiterjesztése álmaink netovábbja. Az AT&T legújabb hirdetései a fogyasztócsábítás tökéletes reprezentánsai. Így ígérgetnek: "Küldött már valaha faxot... a strandról? Fog." Vagy: "Csörgött már valaha telefon a csuklóján? Fog." Ez a reklám igen mulatságos. A képen egy ifjú hegymászó éppen felér a csúcsra, és a naplementét nézi. Ekkor az asszony felcsörgeti a csuklófonját, és ő a naplemente pompázatosságát ecseteli neki. Ki ugrat itt kit? Téged felhívna a feleséged, mikor hegyet mászol? Szükséged lesz valaha arra, hogy faxot küldj a strandon elnyúlva? Az indíték, amiért a vállalat hadrendbe állítja ezt a technikát (a profiton túl) annyira átlátszó, és olyan fájdalmas. Az egyetlen lehetséges megfejtés: "Töltött már napi 24 órát, évi 365 napot egy munkahelyen? Fog." Az édességbolt ma már utánad megy bárhova.

Az is beszédes elem ebben a példában, hogy ezekben a hirdetésekben a férfiak mindig egyedül vannak. (A CAE biztos benne, hogy ez a nemi elem nem kerülte el a feministák figyelmét, bár abban már nem biztos, hogy szexizmusként vagy mázliként fogják interpretálni.) Ebben az értelemben a probléma megkettőződik: nemcsak a munkahely marad örökké veled, de a társadalmi kapcsolatokat is mindig és teljesen a technika fogja közvetíteni. Ez a tökéletes megoldás. Véget vet annak a képtelenségnek, hogy a nyilvános tér felforgató környezetet képez.


Harmadik ígéret: a közösség

Az USA-ban manapság a "közösség" a legelcsépeltebb szó. Jelentéstartalma annyira üres, hogy szinte bármely társadalmi megnyilvánulás leírására használható. Legtöbbször valamely társadalmi csoportosulás identifikálására, vagy az azzal való szimpátia kifejezésére használják. Ebben az értelemben hallani a meleg közösségről vagy az afro-amerikai közösségről. Még olyan oximoronok is vannak, mint a nemzetközi közösség. Reklámhadjárataikban a vállalati kereskedők - az IBM-től a Microsoftig - nagybetűvel írják ezeket az üres szavakat. A pánkapitalizmus uralma alatt annyiakat elkeserítő extrém elidegenedést felismerve a hálózati technikát ajánlják a tárgy nélküli elveszettségérzésre gyógyírnak. Az IRC-csatornákon, a hírcsoportokban és más digitális környezetekben a nyájasság sosemvolt aranykora iránti nosztalgiát a közösség új, modern értelmezése váltja föl.

Ez az ígéret egyszerűen bosszantó. Az égvilágon semmi alapja sincs. Ha bármi ok van az optimizmusra, az az előadásunk elején említett mértékig érvényes tény; vagyis hogy a Háló az információcsere szélesebb spektrumát teszi lehetővé. De bárki, aki a legcsekélyebb szociológiai ismerettel bír, megértheti, hogy az információcsere semmilyen módon sem hoz létre közösséget. A közösség rokonsági hálózatok olyan kollektívája, amely közös földrajzi területen, közös történelmen és közös értékrendszeren osztozik, és amelynek rendszerint közös vallási gyökerei vannak. A közösségek általában meglehetősen homogének, és hajlamosak valamely egyszerű munkamegosztás történelmi kontextusában létezni. Még fontosabb, hogy a közösségek az élet és az öntudat irracionális komponenseit foglalják magukba. A társadalmi cselekvést nem szerződések valósítják meg, hanem a megértés, és biztos, hogy az életet nem közvetíti pusztán a technika. Ebben az értelemben a közösség és a hálózati élet közötti kapcsolat kifürkészhetetlenül rejtélyes. (A CAE nem kívánja romantizálni ezt a társadalmi formát, mert a közösségek éppen olyan elnyomók és/vagy patologikusak lehetnek, mint bármelyik társadalom.)

A CAE szerint a Háló használata az egyetlen szükséges használatot (azaz az információgyűjtést) leszámítva, az együttműködés jól fejlett antiszociális változata. Ha valaki inkább otthon vagy a hivatalában akar maradni, és a szöveg közvetítette kommunikációs gyakorlat kedvéért visszautasítja az emberi kapcsolatokat, nos az a növekvő elidegenedésnek a tünete és nem gyógyírja. Teljesen világos, miért kívánatos ez az elszigetelődés az elnyomóapparátus számára: aki online van, az nincs az utcán, és kívül van a génállományon. Más szóval: rendesen kontroll alatt tartható. Ugyanilyen világos az is, miért kívánatos ez a helyzet a marketinggépezet számára: minél magányosabbá válik az ember, annál kevésbé van választása, annál inkább a munkájához fordul, és a fogyasztás marad örömforrásul.

Amikor a nyilvános tér beszűkül, és olyan körülbástyázott intézmények lépnek a helyébe, mint a vásárcsarnok, a vidámpark vagy a kierőszakolt fogyasztás többi manifesztációja - amelyek a társadalmi kapcsolatok tereként sózzák el magukat -, nem kellene inkább közvetlenül és közvetítetlenül valamiféle közösségi érzést keresnünk (már amennyiben még lehetséges) ahelyett, hogy ezeket a még magányosabb, elektronikus formában sokszorosított antipublikus helyeket látogatnánk?


Negyedik ígéret: a demokrácia

A cybertérről folyó vitákban örökké ismételgetett másik ígéret az az idea, hogy az elektronikus gépezet lesz az utópista demokrácia zenitje. Tény, az Internetnek vannak demokratikus vonásai. Minden cyberpolgárnak biztosítja az összes többi cyberpolgár eléréséhez szükséges eszközöket. A Hálón mindenki egyenlő. Ennek az új demokráciának ragyogó jelképe a World Wide Web. Az emberek elkészíthetik saját weblapjukat, és még többen érhetik el és tanulmányozhatják ezeket a site-okat. Mindez nagyon szép, de föl kell tegyük magunknak a kérdést: ezek a demokratikus jegyek alkotnak-e valóban demokráciát. Nem elég platformot adni az egyedi hangoknak (különösen nem a weben, ahol annyi hang vész el az adatroncsok zűrzavarában). A demokrácia attól függ, mennyire képes az egyén a kapott információval bánni. Sajnos az autonóm cselekvés a Hálón is éppen olyan nehéz, mint bárhol másutt.

A nehézség háromszoros. Először is itt van a helyszín és a földrajzi elkülönülés problémája. Az információ begyűjtése esetében az információ csak annyira hasznos, amennyire a fizikai test helye és helyzete megengedi. Egy meleg férfi például, aki olyan helyen él, ahol homofóbia uralkodik, vagy ami még rosszabb, ahol a homoszexualitás illegális, továbbra is képtelen lesz nyíltan kiélni vágyait, függetlenül attól, mennyi őt érdeklő információt tud begyűjteni a Hálón. Mindennapi életében továbbra is csak elszigetelt lesz, és vágyai tárgyát illetően passzív szemlélődésre kárhoztatott, ameddig az elnyomókörnyezetben marad.

A második probléma az intézményi elnyomás. Senki sem tagadhatja például, hogy a Háló nagyszerű pedagógiai eszköz lehet, és kiválóan szolgálhatja az önképzést. Sajnos a Hálónak oktatási intézményként és az oktatási intézményekben nagyon gyér legitimációja van. Ahhoz, hogy a Háló elnyerje a szükséges legitimitást, a fizikai világ kontextusának megfelelő felügyelet alatt kell használni. Az oktatás esetében ahhoz, hogy a Hálóból nyerhető tudásértéket társadalmilag fel- és elismerjék, az egyetemhez vagy az iskolához kapcsolt eszközként kell a Hálót használni. Ezt az oktatási kontextust arra szerelték föl, hogy megóvja az oktatási rendszer status-quo-eloszlását. Következésképpen az ember rengeteg tudást szerezhet ugyan a Hálón, de a piacon értékesíthető tudástőkét még nem. Mindkét esetben fel kell szabadítani a fizikai környezetet ahhoz, hogy a Háló a demokratikus aktivitás kiegészítőjeként funkcionálhasson.

A harmadik probléma az, hogy az átláthatóság miatt a Háló fegyelmezőeszközként működik. Ha az emberek úgy érzik, hogy megfigyelés alatt vannak, kevésbé valószínű, hogy a normalizált aktivitáson túlmutatóan cselekednének - vagyis kevésbé valószínű, hogy szabadon fejezik ki magukat, vagy hogy környezetükben politikai vagy társadalmi változások elérésére lennének képesek. Ebben az értelemben a Háló nem annyira bátorítja a cselekvést, inkább ellene hat. A szabályozott, egységes cselekvés irányába tereli az embereket a különbségek elfogadásának támogatása helyett, ami pedig szükséges lenne a demokratikus társadalmak számára.

Vannak persze pillanatok, mikor az átláthatóság önmaga ellen fordulhat. Például annak, hogy a PRI pártnak a zapatisták elleni offenzívája nem torkolt totális mészárlásba, az volt az volt az egyik oka, hogy az ellenzékiek a Hálót használva hívták fel a figyelmet társaikra és a indítékaira. A mészárlások titokban tartásának ellehetetlenítése sok ember életét mentette meg, és az ellenállási mozgalom folytatódhatott. Ugyanez mondható el arról, ahogy megakadályozták Mumia Abu Jamal kivégzését. Végül is tudomásul kell venni, hogy az Internet nem vákuumban létezik. Meghitt kapcsolatban van mindenféle társadalmi struktúrával és történelmi mozgással, és demokratikus szerkezetét nem lehet reálisan elemezni, ha zárt rendszernek tekintjük.

A bennfentes szempontjától visszalépve: még kevésbé látszik valószínűnek a demokrácia elérése a hálózat révén, ha figyelembe vesszük a demográfiai helyzetet. Öt és fél milliárd ember él a Földön. Több mint egymilliárd napról napra tengeti életét. A legtöbb embernek még telefonja sincs, nemhogy számítógépet szerezzen, és hozzáférjen a Hálóhoz. Ebben a helyzetben felmerül a kérdés: hogy lenne a Háló a demokrácia eszköze? Nem inkább megosztja a világot? Azt is meg kell kérdeznünk: hány ember tekinti a Hálót mindennapi élete valóban lényeges részének? A CAE biztosra veszi, hogy a Háló használóinak száma nőni fog, de nem biztos, hogy jobban, mint azoknak a száma, akik rendelkeznek a szükséges képzettséggel és/vagy azoké, akik büro- vagy technokratikus ügynökségek alkalmazásában állnak.

Az elit erőd a CAE szerint tehát fenn fog maradni, és az első világból a számítógépes forradalom részévé váló népesség többsége elsősorban passzív fogyasztó lesz, nem aktív résztvevő. Kompjúterjátékokat fognak játszani, interaktív tévét néznek, és virtuális bazárokban vásárolnak majd. A passzív és az aktív felhasználó közötti határok őre az oktatás rétegzett elosztása lesz, és meg fogja óvni a sokirányú interaktivitásban részt vevő populációt a szignifikáns gyarapodástól.


Ötödik ígéret: az új (ön)tudat

Az egész netcirkuszban talán ez az ígéret a legálnokabb, mert látszólag nincs vállalati szponzora (bár a Microsoft némileg keresztbe feküdt ennek a trendnek).

Az új tudat fogalma az újkori gondolkodásból emelkedett ki. A cyberguruk (Timothy Leary, Jason Lanier, Roy Ascott, Richard Kriesche, Mark Pesci) vezették be azt a hiedelmet, hogy a Háló a kollektív tudat nyájas eszköze. A bolygó agya, amely a felhasználók tevékenységét értelemmé transzcendálja. A globális gyűlde közösségeinek harmadik szeme vagy hatodik érzéke. Ez a gondolkodásmód az etnocentrizmus és a rövidlátó osztálypercepció elsődleges formája. Ahogy az előző részben kifejtettük, a harmadik világ, sőt az első világ polgárainak többsége is teljesen kimarad az isteni elgondolásból. Ha valami, hát ez az elmélet visszhangozza a korai kapitalizmus imperializmusát, és olyan fogalmakra emlékeztet, mint a manifeszt végzet. Ha az új tudat jelent bármit is, akkor az az imperializmus új korszaka, amely az információ kontrollja révén fog realizálódni (szemben a korai kapitalista modell katonai dominanciájával).

Az előző négy itt taglalt ígéret mindegyike közelebbről megvizsgálva az autoritárius ideológia replikációjának bizonyult, és a nagyobb elnyomás és leigázás igazolását és aktivizálását szolgálja. Az új tudat sem kivétel. Még ha el is fogadjuk az újkori kibernauták jó szándékát és optimista reményeit, hogyan juthat bárki arra a következtetésre, hogy egy katonai agresszióból és vállalati fosztogatásból származó apparátus a spirituális fejlődés új formájaként működhet ezen a Földön?


Konklúzió

Bármily elszomorító, a CAE-nak azt kell mondania, a Háló nagyobbik része kapitalizmus, mint rendesen. Az elnyomórendet, a tőke pénzügyleteit és a fölös fogyasztást szolgáló hely. Bár egy kis része humanista célokat és az autoritárius struktúrák elleni ellenállást szolgálhatja, általános funkciója minden, csak nem emberbaráti. Ahogyan egy szabályozatlan, bohém szomszédság alapján sem ítélhetjük meg a várost, nem hihetjük azt sem, hogy kicsiny szabad telkecskéink reprezentálják a digitális birodalmat. És jövőnket sem bízhatjuk olyan csábító üres ígéreteire, akinek szívében nem lakozik szeretet.

Anti-copyright 1995 CAE

(Fordította: Zsadon Béla)


A Critical Art Ensemble-t (CAE) öt művész alkotja, akik különböző területen tevékenykednek: kompjúteres művészet, a film/videó, a fotó, a szövegművészet, a könyvtárgy és a performansz terén. Az 1987-ben alakult csoport a művészet, kultúrelméletek, a technika és a politika határterületeit kutatja. Számos cikket publikáltak. Két könyvük jelent meg: The Electronic Disturbance; és Electronic Civil Disobedience: and Other Unpopular Ideas.

1995 decemberében a Media Research Alapítvány meghívására előadást tartottak a Műcsarnokban. A Net Realities - Utopian Promises eredetileg a ZKP1-ben jelent meg, magyarul a Magyar Narancs közölte.



Adatszemét: a virtuális osztály elmélete
Geert Lovink beszélget Arthur Krokerrel


Arthur Kroker kanadai médiateoretikus a The Possessed Individual (A megszállott individuum), a Spasm (A roham) és a Hacking the Future (Betörés a jövőbe) című könyvek szerzője. Az elmúlt években sok időt töltött Európában, ahol Marilouise Krokerrel együtt szerepelt a Warwick egyetem által szervezett Virtual Futures konferencián, az antwerpeni Eldorado előadássorozaton (1993), a rotterdami V-2 rendezvényén, stb.

Nemrégiben a német nyelvterületen is felfedezték őket.

Köztudott, hogy mindkettőjük nyelvezete igen nehéz, a túlbonyolított kódolás kissé megnehezíti üzenetük felfogását. Az Adatszemét (1994)[96] esetében azonban már más a helyzet. Nem hiába tették meg ezt a hosszú utat az ingoványos diskurzusok talaján. Arthur Kroker munkássága az európai filozófiában gyökerezik, mégis független tőle, megtalálta saját témáját - a virtuális osztályt.

A Hálózat jelenlegi világméretű kommercializálódása egy új gazdasági szektor és ennek megfelelően új társadalmi kategóriák megjelenéséhez vezet. Kroker virtuális osztálya meglehetősen agresszív és cinikus, és nyilvánvaló, hogy nem sok köze van a bázisdemokrácia vagy a nyilvános hozzáférés ügyéhez. Tagjainak az a célja, hogy a lehető legtöbbet markolják a robbanásszerűen fejlődő digitális piacokon. Kroker számára most, hogy ilyen pontosan sikerült meghatároznia ellenfelét, érthető módon jól mennek a dolgok, a kritikusok pedig felháborodottan kérdezgetik pesszimizmusának okát a médiában.

Hiszen nem nyilvánvaló-e mindenki számára a média úttörőinek jó szándéka? Kroker támadása bosszantóvá vált - láthatóan érzékeny pontot talált el. Az Adatszemét: a virtuális osztály elmélete című könyvet Kroker a politikafilozófus, rapköltő és fotókritikus (The Chicago Tribune) Michael Wettsteinnel közösen írta. Kroker szerint ő is "a nietzscheiánus underground egyik képviselője, akinek mély meglátásai vannak az Egyesült Államokról". Arthur és Michael Vietnamban ismerték meg egymást, és az elmúlt húsz évben együtt szerkesztették a Canadian Journal for Political and Social Theory című lapot (amely ma CTHEORY[97] néven elektronikus folyóiratként működik). Az Adatszemét hiperaktuális mű, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert a könyv lassú médium. Jóval átfogóbb az ezekről a kérdésekről szóló bevezetéseknél, kézikönyveknél vagy spekulációknál. Elmeséli egy új osztály megjelenésének történetét és reflektál a következményekre. Össze sem lehet hasonlítani azzal a médiateoretikusi attitűddel, mely számára a Hálózat még mindig inkább csak szóbeszéd, mint valóságos tapasztalat.

G. L.: Miként lehetséges, hogy könyve ilyen aktuális és ugyanakkor mélyenszántó?

A. K.: A testem sokat utazik. Szeretek alámerülni a San Franciscóból terjedő pszichózisban. Az MIT és Boston környékén is megfordulok, sőt Európában is, Grenoble és München között ingázom, hogy megértsem a cybermátrixokat. És sokat vagyok a Hálózaton is.

G. L.: Az Adatszemetet a Hálózaton írták, szerzői öt évig nem is találkoztak személyesen.

A. K.: Azt tapasztaltuk, hogy létezik egy harmadik személy, egy harmadik tudat, az, aki a könyvet írta. A kompjúter életre kelt, és ennek eredményeként született meg az Adatszemét.

Azt a kulturális stratégiát, amit a könyv követ, médiabetörésnek (Hacking the Media) nevezik. Izgat a gondolata, hogy egészen a megszállottság olyan fokáig azonosulhatsz azzal az objektummal, melyet egyszerre félsz és kívánsz, ahol az ember már savas nedvekben fürdik. A cyberkultúrában olyan gyorsan és olyan távolra utazhatunk, hogy akár olyan dolgok is megtörténhetnek, amikről eredetileg szó sem volt. Én a cyberkultúrán keresztül próbálom megvalósítani a filozófiámat.

G. L.: Michael Wettstein számára szintén különleges volt ez a helyzet, mert többnyire ő is a technokultúra sugárzó horizontján kívül él. Nem a nagyvállalatok Amerikájában, hanem Chicago árnyékos oldalán, ahol a szikár középnyugati gondolkodók teremnek, akik az áldozati erőszak üvöltő szelein töprengenek és az amerikai birodalom hanyatlásán.

Vajon miért nem rendelkezik ez az új felemelkedő osztály önálló tudattal?

A. K.: Mert akkor felemelkedése kudarcra lenne ítélve. Az Adatszemét arról az öngyilkos és passzív nihilizmusról szól, amelyet a radikális Nietzsche megjósolt A morál genealógiájában. Számunkra a virtuális valóság az emberi lények szervomechanizmusokra degradálását jelenti, vagy ahogy Heidegger mondaná, tartalék készletekre (standing reserve) redukálását. A hús megalázását, azt, ahogy a virtuális valóság szkennerei összemorzsolnak, kiszívnak, bedarálnak minket.

G. L.: Kroker és Wettstein számára a virtuális valóság nem fejre szerelt szkennereket és érzékelőkesztyűket jelent. Az ő terminológiájukban a virtuális valóság hatalmas tapasztalategyüttes, amely tartalmazza a hagyományos osztálytudatot, a technokultúra ideológiájának elterjedését, valamint a "liberális fasizmus" hegemóniáját, illetve annak retrofasizmusba történő visszahanyatlását, amelyet "a virtualitás akarása" mögött álló politikai erőként értelmeznek. Úgy tűnik, az Adatszemét a legteljesebb mértékben végigviszi a marxizmust az áruforma és gazdasági alapjának elválasztásától a tapasztalat tiszta esztétizálásának fogalmáig.

A. K.: Rekombináns áruformáról beszélünk egy olyan gazdaságban, amely a klónozás, helyettesítés és újraprogramozás biológiai logikája szerint működik. Vagy virtualizált cseréről, ahol a fogyasztói kultúrát az eltűnés vágya váltja fel a vásárlástól az ember testének áruvédjeggyé alakításáig.

G. L.: Most, hogy leomlott a berlini fal, és mindenki szakított a marxizmussal, Kroker és Wettstein visszatértek Marxhoz, hogy részletesen elemezzék, hogyan halad a kapitalizmus a tiszta árucikké válás irányába. Amerikában az élet nem arról szól, hogy megpróbálunk lépést tartani a médiával. A test mindig a médiával azonos sebességgel mozog. Az Adatszemét két dolgot alapvetően elutasít: egyfelől azt a technoutópista megközelítést, amelyet Rheingold[98] fogalmaz meg Virtual Community (Virtuális közösségek) című könyvében (amelyet már nem a "Hot Wired"[99] Rheingoldja írt), másfelől Neil Postman[100] neokonzervatív álláspontját. Ezen túlmenően bírál mindenfajta technikai determinizmust, amely azt állítja, hogy nincsen választási lehetőségünk. A zártnak tekintett virtuális közösségen belül számos törés és valódi ellentmondás található. Kroker és Wettstein szerint a terület tárva-nyitva áll a politikai vita számára. Politikailag időszerű a virtuális osztály helyzetének rögzítése (locus standi).

A. K.: Figyeljük meg, ahogy Reingold pesszimistán azt mondja, hogy "Amerikában már vége az egésznek", értvén ezalatt, hogy az Internet túl drága - ami nem igaz. Ez egyike azoknak az önbeteljesítő érveknek, amelyek megpróbálják felszámolni az Internetet mint nyilvános intézményt, és csendben igazolni, hogy a nagyvállalatok elfoglalják az információs sztrádát. Rengeteg a konfliktus, de távolról sincs "vége az egésznek". Rheingold álláspontja egy sajátos világnézet, amit egy totalizáló perspektívának állít be. Pontosan így működik az ideológia.

G. L.: Nem virtuális-e ez az osztály abban az értelemben, hogy láthatatlan, fragmentált, és nincsenek világosan megfogalmazott osztályérdekei?

A. K.: Számos országban végeztünk vizsgálatokat a különféle osztálytörések megértése céljából. Vajon mennyiben jelenik meg másként a virtuális osztály Franciaországban, mint Amerikában vagy Kanadában? Mindenhol a rablókapitalizmus és a számítógépek uralta világ látomásának különös keverékét találtuk. Megdöbbentő azonban, hogy egy koherens osztályról van szó, amelynek meglehetősen egyértelmű ideológiai céljai vannak. Például hogy a munkásosztályt el kell nyomnia. Észak-Amerikában ez a célkitűzés a NAFTA (North American Free Trade Agreement) megállapodás keretei között valósul meg. Röghöz köti a munkásosztályt és az alsó középosztályt, hogy ne tudjanak az országhatárokon át mozogni. Ha a munkások panaszkodnak, beindítják a büntető államgépezetet, a virtuális osztály megtorlóeszközét.

A virtuális osztály retorikája ma már közhelynek számít: mindenkit az információs sztrádára kell irányítaniuk, és minden üzletember tudja, ha nem lesz rajta hamarosan, akkor törölve lesz a gazdaságból és a történelemből egyaránt. Az információs sztráda elképzelését pedig teljesen kisajátították. Ugyanakkor a virtuális osztály nem hagyományos osztály, ugyanis nem a politikai gazdaságtan hagyományos logikája szerint működik. A kapitalizmus fogalma is átalakult, de nem a technika, hanem a virtualitás irányába. Munkánk prolegomenon a virtuális osztály tanulmányozásához, amely egy sokkal sötétebb és démonikusabb erő megjelenéséről szól, mégpedig a "virtualitás akarásáról", kultúránk egyik rendkívül nyugtalanító, nihilista vonásáról. Arról az öngyilkos késztetésről, hogy emberi húst tápláljunk képfeldolgozó gépekbe olyan intenzitással, hipergyorsasággal és öngyilkos csábítóerővel, aminek a hús, úgy tűnik, nem tud ellenállni.

Végül az ember kénytelen inkább a technokultúra Whitehead-féle[101] "megbecsült kollaborátorának" státusát választani, mintsem ölbe tett kézzel ülni. Számos gondolkodó úgy tartja, hogy a technokultúra megbecsült kollaborátorának lenni az emberi faj számára egyfajta modernista pozíció; ezt nevezem én "technikai emergentizmusnak". Az emberi faj helyét átveszi a technika. Ez mind igaz, mondják a Shannonok,[102] a McLuhanok stb., de ettől még lehetünk megbecsült kollaborátorok. Körülnézhetünk a világban, és a média segítségével kiterjeszthetjük érzékszerveink hatókörét. Az objektiváció/kivetítés lehetővé teszi a technikai tapasztalat vallási megtestesülésének felfedezését. Mi visszautasítjuk ezt a perspektívát. Ugyanis nem "kitárulásról", hanem "bezárkózásról" van szó. Az emberek puszta rángó húsdarabbá válnak. Miután a "virtualitás akarása" valódi létet kap, némi várakozási idő elteltével meg lehet szabadulni az emberi fajtól. Nem lesz többé szükség rá a rekombináns kultúra működéséhez.

Az Adatszemét egy haldokló faj és egy éppen kialakulóban lévő, tisztán telematikus új faj antropológiája. Ez a történet nem csupán osztályárulókról és kollaboránsokról szól, hanem egy olyan folyamatról, amely az egész emberi nem ellen irányul. Arról, hogy kiárusítják az emberi fajt a technokultúrának, amely óriási intenzitása következtében új fajként kel életre.

G. L.: Hogyan kapcsolódik a virtuális osztály a neoliberalizmushoz?

A. K.: A virtuális osztály politikai programja messze túlmegy a nyolcvanas évek reagani vagy thatcheri politikáján. A tőkésosztály minden korlátot el akar távolítani a termékek nemzetek fölötti mozgásának útjából. A számítógépeken alapuló tudásiparnak szintén szabad és univerzális mozgást akar biztosítani. A technokrata osztály inkább liberális, mint konzervatív. Szemben áll a különféle nemzeti politikai erőkkel, amelyek igyekeznek akadályokat gördíteni a tiszta transznacionalizmus elé. A két elnököt, Bill Gatest és Bill Clintont azonos osztályambíció fűti, mégpedig hogy "elősegítő politikájukkal" mindenkit a lehető leggyorsabban a cybernetre irányítsanak. A csábító retorika egész tárházát kínálják nekünk: a cybertér a jobb kommunikáció, a fokozottabb interaktivitás és a nagyobb sebesség lehetőségét ígéri. Amikor aztán mindenki rajta lesz a Hálózaton, akkor következik a privatizáció: a kereskedelmi érdekek támogatására lezárják a Hálózatot, vagy fizetnünk kell a csatlakozásért - ezt nevezzük mi a "konszolidáció politikájának".

A munkahelyek tekintetében hatalmas változás megy végbe. A ipari munkások csoportját félreállítják. Vagy a büntetőállam fogja őket ellenőrizni, ami a jóléti támogatások és a munkanélküli-segélyek megnyirbálását jelenti, vagy pedig alacsony szintű szolgáltatói munkakörökbe kerülnek majd. Egy részüket viszont telematikusan a technokultúra specialistáivá képzik át, kitüntetett helyzetben lévő, jól fizető állásokkal rendelkező emberekké. Ők lesznek azok a káderek, akiknek a feladata az USA és Kanada globális versenyképességének megteremtése lesz. Azok számára, akiknek feleslegessé válik a munkája, alapokat állítanak fel szakmai átképzésük támogatására. Ezt az egész folyamatot pedig úgy adják el a lakosságnak, mint korunk szükségszerűségét; amely szerint egyszerűen nincs más választásunk, mint hogy a technika imperatívuszának jegyében éljünk. A vezérszólamot azután az állam ideológiai apparátusa visszhangozza, hogy ez a retorika zárt horizontként rögzülhessen.

G. L.: Mindennek ellenére a kívülállók nem látják, hogy a virtuális osztály agresszív politikát folytat. Mindennapos tevékenysége, a szoftverkészítés meglehetősen unalmasnak és ártalmatlannak tűnik.

A. K.: A virtuális osztály egyik jellegzetessége, hogy autisztikus. Teljes mértékben beolvasztja az emberi lényeket ezekbe az autisztikus, történelmileg felelőtlen pozíciókba, amit a szexualitáshoz való kamaszkori viszony és a gépekkel való játékban lelt kielégülés jellemez. Lezárja a szellemi horizontot a globális kommunikációval, és az eltűnést hirdeti. És miért is ne hirdetnék ezt, hiszen magukat már eltűntették.... Ahogy a Xerox Parc (Palo Alto Research Center) útmutatója mondta: "Egyáltalán, kinek van szüksége énre?" Ezeknek az embereknek mindig a nagyvállalatok jelölték ki magánszférájuk határait, ők maguk soha nem állították, hogy igényt tartanak rá. A jövő Xerox Parcja nem papírokat fog másolni, hanem testeket sokszorosít majd képfeldolgozó gépekkel. És akkor kinek lesz egyáltalán szüksége magánszférára? A virtuális osztály tagjai nem alkalmazottak többé, hanem misszionáriusok. Gondoljunk csak az elnyomás különböző formáira a primitív kapitalizmustól a társadalmi választások lehetőségeinek korlátozásáig. Egyik sem jellemző a virtuális osztályra. Az ő uralmi formája a pszichológiai elnyomás.

Nem rendelkeznek világos osztályöntudattal. Őszintén hiszik, hogy a technika egyenlő az emberi szabadsággal. Hadd hivatkozzak ismét a Xerox Parc útmutatójára: "mi kizárólag az emberiség javát akarjuk". És ezt nem ideológiai retorikaként fogják fel. Ahogy Georg Grant filozófus fogalmaz: "soha nem tanulták meg gyűlölni önmagukat", így nem is képesek a legjobb és a legrosszabb emberi tapasztalatok átélésére.

A virtuális osztály mentalitásának másik jellegzetes vonása, hogy mélységesen autoriter. Az osztály tagjai azt hiszik, hogy a virtualitással megvalósul majd a teljesen szabad társadalom. "Alkalmazkodj vagy ráfázol" - idézik a nagyvállalati vezetők szlogenjét önelégült nyugalommal. A cyberautoritarianizmus másik jellemzője, hogy nem tűri az ellenvéleményt. A virtuális osztály felemelkedésével vagy a technika társadalmi következményeivel kapcsolatos panaszokra vagy tökéletes közömbösség, vagy felháborodás a válasz. Hisz a virtuális osztály tagjai az emberiség misszionáriusainak tekintik magukat, ahogy ők mondják, a telematikus gépek tiszteletre méltó kollaborátorai élcsapatának.

Amikor azonban szembesülnek az én elméletemmel, óriási zavarba jönnek, és ez optimizmussal tölt el. Olyan osztályról van szó, amely rendkívül megosztott, nemcsak társadalmilag vagy gazdaságilag, hanem az egyének szintjén is. A virtuális osztály egy instabil jelrendszer. A Xerox Parc vezető tervezője egyszer azt mondta nekem: "Nekem is vannak kétségeim afelől, hogy kell-e egyáltalán valakinek ez a sok vacak." Ezt értelmezhetjük afféle cinikus hitvallásként, amiből kiderül, hogy tudják, mit csinálnak, de jelentheti azt is, hogy kezd megvilágosodni számukra a képzelet nyomorúsága.

A virtuális osztálynak nem egy olyan tagja van, aki pontosan ezt a mély megosztottságot tapasztalja magában, mivel sokan eredeti, kreatív emberek, látnokok, de tévútra kerültek, és belekeveredtek egy olyan történelmi jelenségbe, melynek nem tudják követni a sebességét.

A virtuális osztály programja csapás minden kívülálló számára. A munkásosztállyal szemben, amelynek nincs lehetősége részt venni benne és megtapasztalni ezt az univerzális közösséget (communion), még csak nem is ellenséges, egyszerűen lenéző. Ugyanakkor a virtuális osztály mostanában elzárja az Internetet a kívülállók elől, és határozottan megveti azokat az ártatlan utópistákat, akik az Internet demokratikus, állami korlátozások nélküli használatának "nem e világi" lehetőségeit hirdetik. Ha támadás éri, harcba száll osztályérdekeiért, és ténylegesen elnyomja a rivális osztályok szemben álló tagjait.

A virtuális osztálynak tehát van egy csábító oldala, ugyanakkor konszolidációs politikát folytat: ez történik ma. Kemény, kegyetlen, fasisztoid osztály, ugyanis a büntetőállam eszközeire támaszkodva komoly takarékossági intézkedéseket foganatosít olyan alapoknak a megteremtésére, amelyekkel a számára hasznos kutatási programokat finanszírozza.

Ugyanakkor a magas adókon keresztül politikai ellenőrzése alatt tartja a munkásosztályt, így biztosítja, hogy az emberek ne legyenek gazdaságilag mobilisak, és ne gyűjthessenek tőkét. A harmadik világ nemzeteivel szemben pedig a klasszikus fasiszta módszert alkalmazza. A humanizmus jelszava mögé bújva szigorú bevándorlásellenes törvényeket vezet be.

Saját népét egy "bunkerállam" megteremtésével védi a bevándorlók hullámától a "tisztaság akarásának" jelszava alatt, így tolerálni tudja az etnikai tisztogatást is a média segítségével.

Teljesen jellemző az, ahogy a Nyugat a boszniai népirtásra reagált. A liberális fasizmus egyik igazi jellegzetessége ez a cinikus hitvallás, amelynek Clinton az egyik tipikus képviselője.

Most nem "a hatalom akarásával" vagy "a nyugati civilizáció hanyatlásával" van dolgunk, hanem "a nyugat visszaesésével" és a "virtualitás akarásával". A visszaeső új szereplő a világtörténelem színpadán. Karaktere leginkább a Simpsons amerikai tévésorozaton keresztül ragadható meg, amelyben ilyen mondatok hangzanak el: "Kend nyugodtan arra a palira, aki nem tud angolul - nekem dolgozik". Valódi retrofasiszta ideák egy rajzfilmfigura szájából. Bill Clinton az akaratgyengeség tökéletes megtestesítője; morálisan abszolút bizonytalan, ugyanakkor autoriter is; mindig kész örömmel és morális egyetértéssel korábbi nézeteivel ellentétes álláspontra helyezkedni. Ez a társadalom, amely elfogadja az akaratgyengeséget, "a hatalomnélküliség akarását", az eltűnés társadalma.

G. L.: Ön mégsem technofóbiás, használja és élvezi is a kompjútereket. Hogyan tehetünk különbséget a virtuális osztály céljai és aközött, ahogyan a technikát - ezzel ellentétes, alternatív módon - használja?

A. K.: Ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk, hogy aligha képzelhető el az élet kompjúterek nélkül. Őszintén hiszem, hogy ha küzdünk érte és kritikusan viszonyulunk hozzá, ezek a technikák igenis kínálnak alternatívákat az uralom helyett a felszabadítás bizonyos formáihoz. Az Adatszemét részben a világ realisztikus szemlélésére buzdító kiáltvány.

Érdekes lenne megvizsgálni például, hogy milyen szerepet játszanak a hagyományos politikai stratégiák a cybertérben. A "médiafoglalás" szerintem a média elleni tiltakozás egyik alapvető formája, amely maga is egy elmélet. Éppen ilyen érdekesek a szexualitás szubverzív formái a cybertérben, ennek egyik példája az ausztráliai VNS-Matrix cyberfeminista csoport tevékenysége. Próbáljuk meg a tudomány szilárd rendszerét annyira megingatni, amennyire csak lehet, hogy megnyissuk a többértelműség és a paradoxon lehetőségeit, és ezáltal visszájára fordítsuk a megörökölt folyamatokat. Éppen ez a céljuk ezeknek a fantáziagazdag, játékos, de ugyanakkor halálosan komoly behatolásoknak a médiahálózatba. A saját eszközeit fordítják a rendszer ellen, ami lehetővé teszi az abszolút dogmamentes, demokratikus konszenzust.

A "médiabetörések" végül is politikai jelentőséggel bírnak, még ha nem is mondják ki nyíltan. Karl Jaspers írja Man and the Human Condition (Az ember és az emberi állapot) című könyvében, hogy a politikai lázadás ma a tagadás, a nemet mondás tette. Ez minden hegemón ideológiai pozíció végét jelzi, és a politika újbóli megjelenését. A "médiabetörések" ezt a tagadást fejezik ki, és hogy az erkölcs visszatér a politikába. Fontos lenne a gyakorlatban követni a kibernetikai nyelv mélyén munkáló szubverzív intenciókat, de nem a médiahálózaton kívülről, hanem azon belül.

(Fordította: Ambrus Gergely)


Arthur Kroker a politikatudomány professzora a kanadai Concordia egyetemen, performansz művész, író. Könyvei: SPASM; Android Music; Electric Flesh;.Hacking the Future (Marilouise Krokerrel közösen). A CTHEORY elektronikus folyóirat alapító szerkesztője.

A vele készült interjú a ZKP2-ben jelent meg.



Sugár János
Paradigmaváltás interruptus


A nyilvánosság sorsa a globális visszajelzés társadalmában[103]

A nyilvánosság hatékony és tudatos megragadása a felvilágosodást követően kialakult új kommunikációs környezet folyamatos parancsa. Azóta a hatalom egyre inkább a nyilvánosság fölötti kontrollt jelenti. Ki az, mi az, amit a legtöbben ismernek? Kinek mekkora a nyilvánossága? Mitől figyelnek valamire? A reklámérték rangot jelent. Üzenetek vannak, amiknek meg kell találni a leghatékonyabb formáját ahhoz, hogy elérjék valódi céljukat; a dán király saját maga is kitűzte a német megszállás alatt a sárga csillagot - amit ezért az egész ország követett, ezzel téve lehetetlenné a deportálást. El kell tudni adni a mondanivalónkat, méghozzá úgy, hogy azt a hatalmas túlkínálatban meg is vegyék (megértsék), és ehhez nagyon fontos tudni, hogy pontosan mit is szeretnénk elérni, és mik a választott médium nyújtotta feltételek. Előre kell gondolkodni. Más szóval ez a mediális tudatosság a közérthetőség designja. Ennek a technikának az alapkérdése az, hogy mi az, amit a legtöbben megértenek?

És innen ered az elit és a népszerű konfliktusa, mert a közérthetőség árán elért nyilvánosság épp az avantgárd magatartás ellenkezője. A legmagasabb szintű kutatást a művészetben pont a visszajelzésekkel nem törődő avantgárd végzi, amely, mintegy a jövő ismeretében tevékenykedve, az aktuális befogadói szinttől függetlenül, a még meg nem fogalmazott kérdésekre szállítja a válaszokat. Érdekes párhuzamot mutat ez a tudománytörténet megállapításaival, amely szerint a tudományos forradalmak népszerűtlen, lobotómiás kiindulások alapjain indultak el. Tehát a művészet mindig is azt kutatta, amit még nem ért senki, nem törődve az azonnali népszerűséggel, a közérthetőség aktuális küszöbével.

Az újnak nevezett technikai médiumoknak, éppen mivel nem valamely kulturális inspirációból születtek, el kell fogadtatniuk magukat a jelenben, elsősorban gazdasági megfontolásokból. Azt is mondhatnánk, hogy nincs idejük megvárni, amíg természetesen körbeszövi őket a társadalmi-kulturális evolúció, az értés kontextusa. Minél gyorsabban szerepet, funkciót kell találniuk, sikeresnek kell lenni a jelenben, hogy a fejlesztésnek legyen további motivációja. Ez a vásárlók közötti népszerűséget jelenti. A vásárlók kvázi szavaznak, ami megfelel a visszajelzésekre épülő globális társadalmi közeg egyéb jelenségeinek, ahol az általános értelemben vett szavazás - és az azt megelőző kampány - társadalmi médiummá alakult. A szavazatok szerint a fölhasználók számára a kommunikációs aspektusok tűntek a legvonzóbbnak, talán mert a kínzó társadalmi-fizikai kötöttségekből ki lehetett általuk lépni: az ismeretlenségből az általános személytelenség fórumára.

A civilizációt kialakító kapcsolatok (vallás, kereskedelem) olyan viszonyokat teremtettek, amikor már a kölcsönös bizalom, az egymásról való tudás, empátia bizonyos alapjai kialakultak, amire a továbbiakban építeni lehetett, nem kellett mindig mindent elölről kezdeni. Mai retorikával ezt morális autópályának nevezhetnénk. Az erkölcsi törvények jelentik az együttműködés alapszabályait, a globális szimbiózis (hálózati lét) törvényeit, mivel elvárható magatartásszabványokat adnak, kiszámíthatóvá teszik a másikat, mindezzel biztonságos keretek között tartva a lehetőségeket.

A felvilágosodás száműzte a gondolkodásból az egyeztetés igényét, megteremtve a fejlődés alapjául szolgáló szekularizált specializációt. Jóllehet az életmentő specializáció mára már életveszélyes lett, de ez a szeparáció kitermelte esszenciális eszköz, a kompjúter azonban újból befogadhatóvá teszi a világ komplexitását, kezelhetővé a kezelhetetlen mennyiségű kitermelt információt (a műveleti sebesség, a memória és a digitalizálás révén). Maga a kompjúter is egy olyan folyamat csúcstermékeként jött létre, amelyet a keresztreferenciáktól való elszakadás tett csak lehetővé. Ha nem kötelező interdiszciplinárisan egyeztetni, akkor több idő jut a részproblémákra, és a részproblémák megoldásainak a kényszerűségei alakítják ki a civilizáció fejlődésének irányát. A tudományos, technikai, kulturális specializáció eredményei a mindennapok lényeges elemévé váltak, azonban keresztkapcsolatok híján folyamatosan egyre komolyabb kommunikációs válságok alakultak ki (kvázi elfojtások), mint például a környezetszennyezés, a háborúk, a gazdasági válságok.

A kompjútertechnológia lehetővé teszi a hiányzó keresztreferencia-mátrix újbóli megalkotását, hiszen a különböző forrásból származó információk azonos szabvány szerint vannak eltárolva, és a magas műveleti sebesség miatt nagy mennyiségű komplex adat válik kezelhetővé, illetve folyamatosan elérhetővé. Az egymásra ható medializált eszméket az új terminológiában mémeknek, gondolatvírusoknak nevezik; a plagizálás is egyszerűbb lett és új értelmet nyert: a megértés egyik új szinonimája nem véletlenül az appropriation - az eltulajdonítás.

Az egymást átszövő hálózatok (kereskedelem, vallás, pénz, szolgáltatások, kommunikáció) peremén csakhamar megjelent a kiszorítottak rétege, azok, akik nem vesznek részt egyetlen átfogó gazdasági, morális hálózatban sem. Ideológiájuk marad a törzsiség. Az analfabéták kultúráját számolta föl a felvilágosodás. A pisztoly az analfabéták írógépe[104]. A szomáliaiaknak van egy népszerű közmondásuk: Én és Szomália a világ ellen, én és a klánom Szomália ellen, én és a családom a klán ellen, én és a testvérem a család ellen, én a testvérem ellen. Szegényebb civilizációkban a Kalasnyikov már inkább az "agresszió mint státusszimbólum" kétségbeesett állapotát jelzi.

A surplus class (felesleges osztály - Arthur Kroker) nyilvánosságot akar, és mivel saját csatornái, lehetőségei nincsenek, hérosztratoszi gesztussal igyekszik elérni a nyilvánosság médiumát (hírperformance-ként megjelenni, mint a RAF-Vörös Hadsereg Frakció; vagy az unabomber, aki komoly sérüléseket okozó levélbombák küldözgetésével zsarolt ki nyilvánosságot a gondolatainak). Kalózkodásukban egyedüli támogatójuk a művészet, amely egyszersmind szublimálja is akcióikat, besegítve őket a kultúra területére. Viszonylag friss jelenség a surplus country megjelenése, azaz hogy a mediális tudatosság a nemzetközi politika alapeleme lett.

A hálózat megjelenésével valóra vált az elérhető tudás nyugati mítosza, Faust ezúttal hacker a bábeli könyvtárban: a Net mint végtelen kontextusautomata működik. Mivel a háló a keresés, kutatás médiuma, megalkotja az ideális szellemi munkahely fogalmát: minden elérhető a képeskönyvektől a kollégákig. Fontos jellemzője a kényelmesség: karnyújtásnyira végtelen számú gondolatforrás. A komplexitás kényelmesen kezelhetővé válik (csak - mint eddig mindig a történelemben - a szegények nem tudják a komplexitást kezelni). A lineáris gondolkodás utópiája kénytelen átadni helyét az asszociatív gondolkodás realitásának, a közvetlen megismerés (felboncolás, szétszedés, vallatás stb.) pedig az interaktív dialógusnak.

Kialakul a globális feedback, a totálisan önreflektív társadalmi közeg, amelyet átjárnak a kontrollálhatatlan kommunikációs keresztkapcsolatok. Az instant döntések nyomát a hálózaton a kontraszelekció jelzi: a közhiedelem szerint az utolsó nagy tőzsdekrachot a villám-gyorsan egymásra reagáló kompjúterek okozták. A szelektálás tudománya életfontosságú lesz, a who is who, a keresőprogramok a legfontosabbak, vagyis minden olyan eszköz, mellyel valami referenciát csempészhetünk a hálózati személytelenséghez. Tartalomgenerálás[105] szelekció útján. Máris kialakult a híres emberek bookmarkjainak (kedvenc hálózati helyei listájának) a feketepiaca; a szülők speciális, egyedi programozású, családi tradíciókat hordozó V-csippel kódolják a tévéműsort a gyerekeik elől - akiknek egyik fő tevékenysége a családi V-csip hackingje lesz.

Az ilyen hatalmas, globális adatbázis jelentősen megnövekedett asszociatív mezőt jelent, ahol a véletlengyakoriság sűrűbb. A véletlen személyes élmény, ráadásul egy olyan közegben, amelyet épp a személytelenség jellemez, ahol a metakommunikáció kizárt. Eizenstein óta ismert, hogy akár két véletlenül egymás mellé tett kép (de végül is bármilyen típusú információ) asszociációt képes generálni, kialakít egy harmadikat, mely természetesen arra jó, hogy egy negyedikkel kapcsolatba lépjen stb. A reformkatolikusok szerint manapság a gondviselés a véletleneken keresztül kommunikál velünk[106]. A véletlenszintet megemelő komplexitás révén a hálózat mint contentautomata működik.

A kérdés az, hogy lesz-e tartalom a szavazatokon kívül? Mert amíg a hagyományos tartalomszállítók: a művészek, a kutatók, a kultúra, a sajtó, a marketing, a politika szállítja a tartalmat, addig miért adjanak helyet, tartsanak fönn lehetőséget az ismeretlen content provider számára?

A technikai konjunktúra általános jellemzője az aszinkronitás, szinkroneltolódás a társadalmi realitás és a mediális technológia között - múlt nélküli eszközök használatba vétele során tipikus, hogy a kontextus később jön, lemarad, késik. A telefon médiumának a hobói, a híres phreakerek[107] csak demonstrálták a lehetőségek meglétét, de igazából nem használták semmire. Captain Crunch híres mutatványában a szomszéd telefonfülkét hívta fel a Földet többször megkerülő kapcsolással.

Az új, vagyis előzmény nélküli médium a specializáció és a technikai fejlődés terméke, ezért nincsenek kulturális referenciái a múltban vagy a történelemben. Még senki sem használta, ezért minden használatbavétel történelmi tett - már csak az elsőség okán is. Az avantgárd rendelkezik azzal a totális kompetenciatudattal, ami minden megállapodott médium radikális használatát jelenti, az új (médium) tesztelését és határainak a kutatását, és ez a tapasztalat jelenik meg az új vagy technikai médiumok használatában is. A medializált közéletben a kutatás a létezés szimbólumává válik - a felforgatás a percepció kötelező eszköze lesz.

A művészet szerepe a hálózaton annyi, hogy utakat, lehetőségeket tár fel. A kultúra igyekszik szemléltetni a kihasználatlan lehetőségeket; didaktikus, amennyiben a klasszikus avantgárd az volt: a kulturális érzékelést fejlesztette. Az avantgárd stratégia általánossá vált, előbb a hadiipar, majd a mediális közeg alkalmazta. A kultúra mindig is információs társadalomként működött: addig kell mozgatni az információt, amíg meg nem találja a legélesebb kontrasztot, azaz míg hatékony nem lesz.

Az Internet inkább gyomor, az agy gyomra és belei, mint mondjuk az absztrakt szellem megtestesülése. Egy mindenevő gyomor, levélelosztó és rendező pályaudvar, idősebességű perisztaltikával. A logoszt alkotó biteket hamburgerekként lehet ábrázolni. A feedback átcsap recyclingba, (a szar ketchupként próbálkozik vigaszágon...), a Netnek szélgörcse van, és mégsem az új paradigmával volna terhes? Csak fingani fog?

Kérdés, hogyan lesz a hálózat általánossá, azaz hogyan lesz a Net a társadalom médiuma. A cél az volna, hogy személyes és ne anyagi döntés legyen az online-offline állapot, hasonlóan a választójoghoz. Ha nem lesz teljes és folyamatos a Háló, ha lyukak maradnak rajta, amelyek ráadásul megfelelnek a szociális világtérkép fehér foltjainak, akkor semmit sem ér az információs, globális stb. retorika, minden marad a régiben. Ebben az esetben a Háló egy elitista médium marad némi webfolklórral, ahol a trend watching/setting, az elmélet, a design összefonódik - nem állami, hanem privát szinten Wired magazin[108]), a nép meg majd keres egy open access terminált egy múzeumban. Lehet, hogy ez a kor szava. Az, hogy elitista, talán nem volna baj (nem az egyetlen ilyen), de ha alulról szociálisan zárt, akkor a Háló a nagyszámú kiszorultak ellenállásának célpontjává válik, ez pedig kiváló ellenségképként politikailag kihasználható. A Háló jóllehet globális, de a populista agresszióra sérülékeny közeg, amit csak a fölhasználók tömege tehet biztonságossá. És nyereségessé is.

Az általános elérhetőség az állam és a tőke tökéletesen új típusú szerepvállalását teszi szükségessé: a Háló csak akkor lesz igazán üzlet, ha a dolog accessoldala (a géptől a szolgáltatóig) nivellálódik, nem lesznek alapvető minőségi különbségek. Invesztálni kell a felhasználóba, tehát észre kell venni azt, hogy ez a dolog a felhasználók tömegei nélkül nem fog igazán működni. Ezért az olcsó hardver mellett törekedni kell a nem konvencionális közegek bevonására is, melyeknek pénzük esetleg nincs, de contentjük volna (nem egyetemisták, nyugdíjasok, munkanélküliek, kisebbségek).

Az állami és gazdasági szemléletváltás beköszöntével a szabad hozzáférés állampolgári jog lesz, globális szolgáltatás; amikor már nem zsarolnak meg a kommunikációs igényeim által (ahogy a benzinárzsarolás a mozgásvágyon keresztül). A nyilvánosság minden szereplőjének saját szervere lehet, és szolgáltathat is. Tegyük nyilvánossá hard discjeinket! A közintézményeknek nyilvános adatbázisként is kell működniük, minden információtulajdonosnak el kell gondolkoznia azon, és pontosan definiálnia kell, mi nyilvános és mi nem. Világ hard discjei, egyesüljetek! Mindenkinek el kell döntenie, hogy mi a nyilvános. Az információ birtoklása automatikusan a vele való visszaélésre szólít fel - tehát már az információ birtoklását is bűnnek lehet tekinteni. Minden adatbirtokosnak definiálnia kell a maximális nyilvánosságot, meg kell állapítania az off the record küszöböt. Persze mindenkit a titkok érdekelnek.


Sugár János képzőművész, filmművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola Intermédia Tanszékének tanára. A Media Research Alapítvány kuratóriumának az elnöke, (Geert Lovinkkal és Diana McCartyval) a MetaFórum konferenciák szervezője. Könyve Mínusz pátosz címmel a Balassi Kiadónál jelent meg 1995-ben.

Itt közölt írása a ZKP3-ban jelent meg, magyar nyelven pedig az Élet és Irodalom 1997/22 számában.









III.









Pit Schultz
A végső tartalom[109]


1. Meghatározhat-e egy új médium egy új művészeti mozgalmat? és

2. Mi a baj egy ilyen kérdéssel?

"Minden rossz" - állt nagy betűkkel a Manifesta I. kiállításon (Rotterdam, 1996) egy dán festő képén, akinek a nevét elfelejtettem. Mit jelentene ez a festmény digitalizálva és a Hálóra téve szabadon másolható árucikként? Hogyan kommunikálnak egymással az új média művészeti rendszerén belül a haladás és a hagyomány szegmensei?

Felmerült az "anyag", a "Material und Gegenstand"; a művész mint mesterember által - hagyományosan - elsajátítandó és "mélyen megértendő" médium minőségének kérdése. Az anyag és tárgy iránti igénye jelenti a digitális médiaművészet szobrászati vonatkozásait. Vagyis e hiányossága vonatkozásában térbeli művészet. Ha "bármely médium tartalma egy másik médium" (McLuhan), elsősorban egy régi médium, jobban teszed, ha hátat fordítasz. A radikális új médiumok után való kutatás a következő, felszín alatt rejtőzködő, identitásnak, jelenlétnek, mondanivalónak vagy bármi másnak nevezett esszenciális lényeg utáni paradox vágyakozást reprodukálja. Az "aranytartalomhoz" vezető formális szabályok azonban még meghatározásra várnak.

A jövő eladása: belülről szemlélve bizonyos törésvonalakat fedezhetünk fel a médiában, melyek kívülről nem látszanak. A tartalomvárakon - a végső, nagy haszon reményében - elhatalmasodott tárolási mánia fogalmi zsákutcába és a pánik profán esztétikájához vezet. Olyan valóságosan létező ajándék gazdaságból, mint a web, nem lehet nagy pénzt kitermelni anélkül, hogy valamit ne adnánk ingyenes viszonzásként cserébe. Valószínűbbnek tűnik, hogy a kereskedelmi körök egymással kereskednek majd, és nem olvasztják be a létező információcsere-hálózatokat a Wall Streeten végződő áramkörökbe. Időközben "gyülekeznek" a digitális spiritualizmus önkielégítő erői, hogy újjáépítsék a messianisztikus keresztény szubjektivitást - minden ismert mellékhatásával: papsággal, bigottsággal egyetemben -, és megteremtsék az univerzális, "szervek nélküli testet". A "digitális mesterember" (R. Barbrook)[110] utazásának célja, hogy alkímiai "tartalommal" töltse meg ezeket a misztikus zónákat - a Net-kereskedelem virtuális székesegyházait és templomait.

"A virtuális munkásosztály" kulturális szektorában keményen dolgoznak a cyberszubjektivitás új alapbeállításainak kifejlesztésén, hogy az azt majdan feltehetően követő cybertömegeknek legyen mit elsajátítaniuk. A lelkes Net-entellektüeleket felvillanyozza a hit, hogy egy feltörekvőben lévő netzvolk vezető osztálya lehet. Ők korszerűsítik az "Übermensch" modernista eszméjét és emberi krízisét, mely ütközőbabaként csapódik a millennium időfalába. A jogokat és társadalombiztosítást egyaránt nélkülöző Net-szabadúszónak annyi büszkesége azért marad, hogy úttörő lehet a kommercializáció és az intézményesedés között. A Háló valójában még mindig a hobbisták, a "csináld magad" típusú utóvéd művészek, a kalandos kedvű befektetők és az igehirdető ideológusok eldorádója. De a tömegek számára készülő hősies infoarénák - a hatalom mint tartalom metafizikai építményei - már "ugrásra készen" várakoznak. E folyamat áldozatai máris elég jól láthatók, amint felállunk terminálunk mellől.


A császár új médiája

Nem a királyi tartalommal volt a baj, hanem az érzékelés specifikus formájával. A tartalom esszenciája szociális kontextus (kapcsolat, kommunikáció, konfliktus). Egy társadalmi keretnek nincs szüksége elkötelezett médiumra, sem egy speciális, a hálózatait megtöltő fluidum meghatározására. Aktivitási zónákból és figyelmi vonalakból, erőviszonyokból és mágikus szavakból áll, amelyek magával a tartalommal egyenlők. Mégis, mindenekelőtt a hiedelmek és normák társadalmi építményével, emlékezetszintekkel azonosítható, azaz egy potenciállal, körülvevő erőtérrel, egyenetlen folyammal, mely ismétléseket hoz létre, s az időn át kiválasztja és beállítja a határokat és normákat. "Gyere a tartalomért, és maradj velünk a párbeszéd miatt" (e-minds). De ki készíti a tartalmat? Kié a profit? Ki a felelős? A kollektív szubjektivitás eredői vagy szabad, felemelkedő piaci erők? Nagyszabású társadalmi szobrászat vagy egy névtelen, gépesített szubsztancia-esszencia, amely a cyberfolyamot valahonnan "kívülről" tájékoztatja? Ha ez utóbbira szavazunk, meg kellene találnunk a szószólóját.


Elég a süket tartalomból!

Az általános siránkozás: "a kapitalizmus rossz" klasszikus értelemben vett paradoxon marad mindaddig, amíg a kapitalizmuson belülről hangzik el. Akár pénzért adom ezt a szöveget, akár ingyen, mindenképpen egy bizonyos gazdasági rendszer keretei között fejti ki hatását. Az avantgárdok fordított gazdaságai bizonyos szakrális értékkel ruházzák fel egy képzeletbeli WeltKulturBank folyószámláit: hírnévvel, hitelességgel, kulturális tőkével. Ma szinte elgondolhatatlan, hogy létezik élet a piacokon kívül, hogy vannak még a digitális pénz, a végső médium által áruvá nem tett és túlkódolt dolgok. Ha a kapitalizmussal szembeni ellenállás nem tudathasadásos beavatási rítus, akkor regresszív játék, a hatalom elől való menekvés hatalma, mely a "hatalomnélküliség" zászlaja alatt hatalmat ad. Mi is végigálmodtuk a függetlenség álmait, amelyeket a hidegháború gazdaságának valóban létező világméretű kettőssége éltetett. De még ma, a kétpólusú világrendszer elméletének bukása után sem szűnünk meg gyűlölni a "globalizáció" parancsuralmiságát, egészen addig, ameddig mi is aktív résztvevői nem leszünk (l. a MetaFórum III. konferencia záróvitáját).[111] De a képzeletbeli dolgok nem kódolhatók át teljes mértékben; elképzelhető, hogy létezik egy keskeny taktikai ösvény, mely a "tartalomnak" abba a zónájába vezet, amit a pénz nem vehet meg - a Net tele van efféle "szeméttel".

Vagyis mi teszi az információtulajdonost? Az empirista számára a hozzáférhetetlen információ nem létezik. Képzeljünk el egy üvegfalba zárt CD-ROM-ot, egy kódolt üzenetet, amelyhez elvesztettük a kódot, vagy egy kikapcsolt honlapot - miféle információt tartalmaznak ezek? Valóban az emberi vevő(készülék) készít információt a jelből, amelyből aztán egy csoport tartalmat "süt"? Frank Hartman egyszer elmagyarázhatná nekünk, mit ért "adatkritika" alatt. Amíg az Ockhams-Soros-féle kés vág, képesek leszünk meghamisítani mindazt, ami zajként vagy ideológiaként érkezik, avagy ami a hatékonyság kultuszáról és a hatásosság lenézéséről szól (Morgan Garwood).[112] A hatékonyság a rendszeren belül dolgozik, a hatásosság túllép a rendszer keretein. A hatékonyságnak meglehetnek a maga belső céljai az autologikus komplexitás formájában, de vajon mik a mellékhatásai? A hatásosság ugyanakkor nem lehet érvényes kritérium a hálózatok esztétikájának szempontjából (Hálózatok, David Garcia).[113]

Visszatérve az előzőekre: az interfész nem látvány, kép. Lehet egy csatlakozó vagy telefoncsörgés vagy néhány nyomógomb, esetleg egy program paraméterei. Nem egy az egyben való hasonmás, hanem párhuzamos folyamoknak egy az egyben valami másba való továbbítása, különböző kódszintek közötti fordítási folyamat. Az interfész egymáshoz kapcsolódó elemek "membránjaként" korlátoz egy rendszert. Semmi köze a tévéképernyőhöz: a rendszerek meghatározásának lényegi összetevője, amely nem kizárólag az "embereknek", hanem a gépi alkotórészek között és azokon belül dolgozik. Vagyis nem kell feltétlenül a vizualitásban vagy egy költséges művészeti installáció neobarokk kertjében végződnie. A vizualitás még a felvilágosodás ideológiájává lehet. A rejtelmes, alulról jövő fény láthatóvá tételén igyekezvén beszélünk a rejtett dolgokról, miközben az optikai média kifejezéseit használjuk. Látok, tehát értek. A Net nem rendelkezik eredendő vizualitással, de számos narratívát teremt, és a kivetítés általános síkjaként működik. Stanislaw Lem Solarisának[114] óceánjához hasonlóan a Háló afféle "katartikus interfész" (Perry Hoberman).[115] Mint ilyen, közelebb áll a kiterjedt csoportterápiához, mint az athéni agorához, mégis alapvetően használóinak összekapcsolt szubjektivitásán alapszik, ami a társadalom hálózati építményének, a kulturális csoportszoftvernek [groupware] és a városi élet újradefiniálásának kérdéséhez vezet.

A feltartóztathatatlanul özönlő adatok rózsaszín zajával szennyezett multimédia- felhasználó interpasszivitása nem nyit ajtót az előttünk, többiek előtt zárt világokra. Ha egy adattárgyakkal [data objects] teli rendszerbe vetjük magunkat, nem kell teljes képet alkotnunk róla ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk. (Persze megkérdezhetünk valakit, aki már járt ott.) A leghatékonyabb tartalmi csatornák az emberi nyelv gazdag kódrendszerében (telefon, e-mail, levelező listák, pletykák) működnek. És épp ezt nem veszi jó néven az üzleti világ. Fogd be a szád, és dolgozz! A gépek majd elvégzik a többit, és közben még el is szórakoztatnak.

De a puszta nézésnél többre is használhatjuk a fejünket. Az interfész végső szegmensként működik, elvág egy gyökértelen fa rekurzív láncától, azaz a lehetséges döntések hálózatától az állandóan mozgásban lévő utalások csomópontjai közepette. "Tudsz" róluk, ezért nem kell látnod őket, és nekik sem kell állandóan tájékoztatni téged a létükről. A gombnyomás viselkedéstana arra késztet, hogy akard: téged is minél többet "nyomogassanak". Mindez redundáns érdekekből/érdeklődésből és egy ellenállásmentes elfogadhatóságból álló normatív társadalmi mező megteremtése révén működik.

Álkompjúterpatkány [pseudo-geek]: az Internet láthatóságához nincs szükség "image-ra". Sokkal inkább a testek hiányáról és a reprezentáció folyamatai közben eltűnő dolgokról van szó. A Hálót összekapcsolt "gócpontok" határozzák meg. A gócpontok és a kapcsolatok is láthatatlanná válhatnak azonban fizikailag egy olyan szinten, amely egységes zónává konceptualizálja az események egy bizonyos osztályának összetettségét. Az interfészek itt sokkal inkább a gócpontok és szintek közti protokollokon alapulnak - a kommunikáció lehetséges módjainak előre megírt algoritmusán és az átvihető adatok formátumán. Bizonyos mértékig fel lehet térképezni az Internetet, sőt színházat is csinálhatunk belőle. De sokkal hasznosabb lenne előbb leírni, miként kapcsolódott más hálózatokhoz, más szintekhez (és időkhöz) egészen a mindennapi zajig. Az Internet-birodalom nem az Internettel ér véget, csak protokollt vált. "Offline elemei fenntartják és éltetik a formáit, akkor is, ha ezek a formák visszapattannak, és a 'külsőt' befolyásolják." (Jordan Crandall)[116]

"te ==?==!--> én
  \
   $
     \
      > ők"   (Heath Bunting)[117]

Én még mindig - miért is ne? - egy látvány nélküli Net-időben élek. Talán elég néhány spirált vagy felhőt rajzolni, ha arra kérnek, rajzoljuk meg "a Net" képét (Sugár János, Spessart 95).[118] A desktop-interfész előtt töltött elektronikus magány után dinamikus térképekre van szükség az összekapcsolt kliens-szerver városok [connected client-server-cities] felszíni viszonyainak átlátásához, amelyek a hatalom, a munka, az ábrázolás-reprezentáció és a szociális kapcsolódási pontok [interfaces] kérdéseit is magukban foglalják. Újra be kell fektetni a viszonyokat, a tevékenységeket, a forgalom cseréjét, nem elég a kattintásokat számlálni. Össze kell kapcsolni a különböző csatornákat, hibriddé tenni vagy legalábbis egymásra hangolni, hogy "mozgásba" lendüljenek, és nem valószínű, hogy a pénz maradhat a kizárólagos cél. Rosszabbat el sem lehet képzelni, mint hogy a Net a kereskedelmi rádiók sorsára jut - az agyhalottak médiumává válik. Az igazság és a szubjektum valamely vizuális technikán (camera obscurán) keresztül történő megkonstruálása a tudás új építményeinek olyan tervébe torkollik, amelyből ki van iktatva a külső, mindent átlátó megfigyelő lehetősége.

Az interszubjektivitás metaforái nem igénylik sem a törzsi falu szervezett életének romantikáját, sem a "való világról" szóló egzotikus meséket, hisz már eleve virtuális környezet. Az a pompázatos kép, amelyet az elragadó, rendezett interfésztől oly sokan számon kérnek, semmivel sem működik jobban, mint az abszolút uralkodó Napkirály kertépítészete, mely a dolgok (mechanisztikus) kozmoszát jelképezte.

Előre a gépek felé, fel a szintek grádicsán, modell modell után, a szubsztanciától az esszencia felé; a szignál, az elektromos, elektromagnetikus potenciálon, hullámokon-részecskéken; a csipen, a biten, a byte-on, a csomagon, a dokumentumon át! Amíg az adat a gépek között cirkulál, csak adat. A gépekkel világméretű suttogás technokódjában kommunikáló gépek valójában olyan elektromágneses éghajlatot teremtenek, amely még újdonság a Föld nevű bolygó történetében. A fizikai szinten történő adatelemzés megmutatja a hardver korlátait (Kittler),[119] egyszersmind az emberi testet, amely olyan pszichológiai kommunikációs rendszerekkel rendelkezik, amelyek képesek meghatározni a multifokális, mindenütt jelen lévő [immersive] interfészeket, akár a látvány elméletén túl is. Talán van, aki emlékszik még Vlagyimir Muzsenszkij öröm-félelem generátorára. Lehet, hogy ez lesz az első drót nélküli, bionikus információs rendszereket alkalmazó fegyverzet, esetleg megmarad a művészet és a paranoia produktumának, de az sem kizárt, hogy nem lesz több kínai csodaszernél.

Bármi, bárhol, bármikor önmagához csatlakozik. A tömörítés-kibontás, az olvasás-írás, a protokollokba ágyazás, osztályozás-összekapcsolás egy másik szinten nagyon is értelmes lehet. Az olvasásvédő bit kikapcsolva. A bankszámlán, rendőrségi adatlapon vagy útlevélen megjelenő karakter megváltoztathatja az életedet. Ezen a szinten a hacker akár művésznek is tekinthető. Úgy manipulál egy rendszert, hogy nyilvános tartalmat teremt, adatokat társadalmasít, kontextusokat csúsztat. A 2600 nevű, hősies számítógépes hacker magazin bemutatja, miként próbál a hacker zárt rendszerek feltörésével és külvilághoz csatlakoztatásával hatalmat nyerni a fenséges technika fölött. A hacker azonban igen konzervatív művész, akit a (politikai) hatásosság elvein túl kizárólag a l'art pour l'art és az autonómia akarása vezérel.

Heidegger mondja a Thingről: "das ding dingt".[120] Hogyan törjünk fel [hack] egy tautologikus nyelvi hurkot, hogyan csiklandozzuk ki az igazságot (annak metafizikai funkcióját) belőle? Heidegger máshol a költő által leírt folyót az energia termelésére használt folyóval hasonlítja össze. A művészet és technika [technique] különbsége. Mi lesz most, amikor a művész is ilyen technikát [technique] használ? Paradoxon: egy erőmű, ami nem termel semmit.

De nem igényli-e ez a médium mélyebb ismeretét? Együtt haladni a bitekkel és a byte-okkal, szemlélni a Netet, úgy nézni a drótokat, ahogyan Van Gogh látta a napraforgók erővonalait? A TCP/IP-nek még mindig nincs Rembrandtja, ahogy a desktop-interfésznek sincs Pollockja, a Softimage-nek Cézanne-ja, a HTML-nek Dadája (vagy mégis?) vagy a Hálónak Turnere. De bárkinek valódi szürrealisztikus déja vu élményben lehet része, aki csak egyszer is átvizsgálta a floppykon saját merevlemez-meghajtója tartalmát, átpergetve a régi e-mailek szövegdarabjait. Ez lenne a memóriaselejtezés álomanalízise? Jodi.org a HTML véletlenszerű mellékhatásait, rendszerhibák képernyőn megjelenő zagyva képeit, grafikaként kezelt szövegeket és szövegként kezelt grafikákat használ fel művészetéhez.

Tannenbaum írt egy komoly könyvet The Art of Programming (A programozás művészete) címmel. Véleménye szerint egy program legyen hatékony, gyors, és ne tartalmazzon hibákat. Mint mondja, azok voltak a szép idők, amikor a programozók még arra voltak büszkék, ha a kódjuk "elegáns" volt. Ma egészen addig bizonytalan, "mi" is a program, ameddig nem tudjuk pontosan, mit is "csinál". Egyesek szerint az Internet nem más, mint önmagáért való művészet (Abroeck: Csomagkapcsolt gépi esztétika),[121] ami az abszolút szépséget közelíti - a túláradásban rejtett mosoly. (Net=művészet, Heath Bunting.)

Valójában azonban a szoftver és az információ antianyaga dematerializálta a művészetet, ami így "konceptuális művészetté" vált. Gyakorlatilag bármi lehet egy műalkotás hordozója: a társadalom, egy vonat, a postai hálózat vagy egy folyó. A szellemi információ (Eric Davis)[122] - a művész eszméje - mindent túlél. A konceptuális művészet a readymade-trükkel megfejelve a kortárs művészet nagy redundáns műfaja. Míg a szótár felsorolja a vegyes média szinte minden válfaját, a programozás művészete az egész mű funkcionalitását célozza a társadalmi mezőben és a művészet rendszerén belül - hogyan került a műalkotás egy bizonyos helyre? -, valamint az adott kontextuson belül. De egy futó kód beépítése a valódi életbe már taktika kérdése. A művészet nem lehet minden irányban zárt. A művészet rendszere a kreatív gondolkodás első számú ellensége, mivel zárt terekre, programozókörnyezetre van szüksége. Ezt a témát Alexei Shulgin[123] járta körül munkáiban.

Ott vannak azután a régi/új nagy elbeszélések. Patetikus képek. Szent művészet. A Hálót lágy, gyarmatosítatlan sivatagnak képzelve mindenféle törzs felépítheti a maga kultikus templomát benne. De a Net valójában civilizált mátrix is egyúttal, a "nyugati" szubjektivitás nagy, virtuális temploma. A hosszú séta a Hálón keresztül. A tejjel-mézzel folyó Kánaán. A globális dialógus, Gaia, darwinisztikus algoritmusok. A Háló elidegenedett csellengők drámai interfészévé lesz, akik virtuális törzsek tagjainak érezhetik magukat, digitális Parszifáloknak, Net-hippiknek, a színvonal-alattiság alapító atyáinak, yuppiknak - útban a digitális pénz felé. Nagyobb memória, nagyobb teljesítmény, nagyobb hatékonyság, hogy mechanikus személyiségként reprodukáljuk önmagunkat.

Jelent-e valamit, hogy a Net-art romantikus-ironikus projektje az eretnekség hagyományát gazdagítja? Vagy talán egy szemét-adat-Bauhaust épít újjá? Kit érdekel? A mindenható média rátelepszik a birodalmi infrastruktúrára: integrálja ellenségeit, és hagyja, hogy neki dolgozzanak a Hálón - ha kell, akár aknamunka formájában. Ez az alapvető kétértelműség alapvető létmódként funkcionáló, oszcilláló gúnyhoz vezet. Ne higgy a Netben, de mégse fordíts hátat! A rendszer határainak megmutatása, a játék a műtárgyakkal és a Netscape-hibákkal, a nihilista kultuszok (keresd: +BLAH) - nyitás a Másik, a test, a nagy zabálás, néhány barát írásvédelem-mentessége és egy nagy rakás adat irányába. A kollektív szubjektivitás termelését azonban mégsem kódolták át, a pénz csak időleges cél. Semmi radikálisan új, így elegánsan búcsút inthetünk. Akár a (szerelmes) dalokban, festményeken vagy költeményekben, a kulturális adatok itt is információs csomagokat továbbítanak, s közben érzelmet és törődést váltanak ki.

(Fordította: Hideg János)


Pit Schultz művész, író. A Nettime levelezőlista tulajdonosa és társmoderátora. A Nettime nagy szerepet játszott az európai "hálókritika" kialakulásában és Zentral Kommittee Proceedings (ZKP) címmel négy kötetet közölt a lista anyagából.

Schultz mindhárom MetaFórum konferencián részt vett, 1996-ban előadott. Írását a ZKP4-ből vettük át



Geert Lovink
"Push média"-kritika a Wired magazin újjászületési stratégiáiról


A Wired magazin 1997. márciusi száma (5.03) szokatlan borítóval lep meg minket. Ezúttal semmi digirati. Csak egy nagy kék kéz vörös háttér előtt, mely mintegy figyelmeztető jelként azt mondja: NYOMNI! ("PUSH!"). A kéz megpróbál megtartani minket. Vagy talán valamit az arcunkba nyom? A jelmondat így szól: "Megszakítjuk magazinunkat egy különleges közérdekű közlemény érdekében". A hír a "média radikális jövőjéről szól a Hálón túl." A cikket a "Wired szerkesztői" írták. Talán a szükségállapot bejelentésére készülnek a cybertérben?

Miért kell a Wirednek félbeszakítania saját magát? A Wired nem a CNN. Csak azért, mert néhány új audió- és videószoftvert dobtak a piacra? A hír valóban olyan "megrázó erejű", hogy a szerkesztőket közös nyilatkozat tételére késztette az úgynevezett "nyomuló média" (push media)[124] felemelkedését illetően? Valami másnak is lennie kell a dolog mögött. A Wired a válság tüneteit mutatja, megújulásra van szüksége. A hálózat elüzletiesedése következtében a nagy kiadók, kábeltársaságok, telekommunikációs és szoftvertársaságok is feltelepedtek a hálózatra, s a régi típusú távközlési technikák irányába nyomják. A Wired ezt a "tévé bosszújának" nevezi (a végén kérdőjellel). Ám mindez saját stratégiájának logikus következménye csak. A Wired éveken át közölt eufórikus jelentéseket a tévé és a Háló közelgő szimbiózisáról mint a majdani legdögösebb berendezésről. Jelenleg a böngészőket más alkalmazások veszik körül. A WWW elveszteni látszik egyeduralmát. A "weblapok" statikus, könyvszerű ideáját felváltja a jóval dinamikusabb audió és videó. Ha a Háló tömegmédium akar lenni, egyesülnie kell a film-, tévé-, kábel- stb. iparral. És ha a piac így akarja, így is lesz. Ezt diktálja a szabadpiac ideológiája. Vagyis dőlj hátra, és nézd, hogyan megy végbe a következő paradigmaváltás a képernyődön!...

Mégis, bizonyos elégedetlenséget, sőt árulást is kiolvashatunk e furcsa dokumentumból. Fel kell ébrednünk a webnek nevezett álomból. A HTML-t hirtelen mint valami "archív médium" nyelvét emlegetik. (archív, mint a könyvtári archívumok ódon könyvkupacai.) Ez bizony nem az, amit eddig hallottunk. "A web csodálatos könyvtár, de mégiscsak könyvtár." Ez arculcsapás minden követőnek, Háló-rabszolgának, hasznos webidiótának és utastársnak, akik minden energiájukat és elszántságukat egy... könyvtár építésének szentelték. Nem ezt ígérték nekünk.

A Wired végzete szoros kapcsolatban áll a World Wide Web felemelkedésével (és esetleges bukásával). Ez a magazin (alapítva 1992-ben) nem a régi Internetről szól, és nem is a kalózügyletekről. A világháló (és a média) kereskedelmi érdekeltsége tette idővel naggyá. A "Mondj búcsút a böngésződnek!" mondatot ezért könnyen olvashatjuk úgy, mint jelzést arra, hogy a Wired "kipurcanni készül", vagy legalábbis az újjászületési rituálék (karcsúsítás, átszervezés, kiárusítás, átvétel stb.) nehéz időszakán kell keresztülmennie. Számos köztudott jel utal erre. A német kiadást megszüntették, majd a magazin (kétszer is) sikertelenül próbálkozott a Wall Streetre való bejutással. Most a "Wired TV" készít programokat, de (egyelőre) nem tudja sugározni őket. Az angol kiadás március 1-jétől szűnt meg. És most először a technoliberális igazgatóság és néhány kritikus és progresszív személy között kirobbant belső harcról hallottunk pletykákat.

A Wired vállalatának nagy szüksége lehetett egy új ideológiára (vagy "látomásra"), amit a "nyomuló média" divatos jelszavában igyekszik megtalálni. De ez a mostani nyomulás nem illeszkedik egészen az előző ideológiához. Olvassuk csak el, mit ír George Guilder[125] a televízióról és arról, miért kellene hanyatlania. Gazdaságilag a Háló még mindig kis halnak számít példának okáért a televízió hirdetési bevételeihez képest. Ez volt a Wired növekedésképtelenségének egyik oka. A magazin profitja elérte lehetséges határát. A társaság kénytelen volt diverzifikálni (különböző értékpapírokba fektetni) tőkéjét, és kis médiakonglomerátummá alakulni. A "Hotwired magazin" és a "Hard Wired" könyvkiadói osztály mellett meglepő módon ott a "Wired TV". Ez sokak számára úgy hangozhat, mint Lenin dialektikája: egy lépés előre, két lépés hátra. De a "Wired Inc." csak a tévéosztályával lehet képes a következő mennyiségi ugrás megtételére. Ehhez pedig a tőzsdére kellett mennie. A vállalkozói tőke egymagában nem volt elegendő e sokféle vállalkozás tőkeszükségletének biztosítására. Én legalábbis így vélem, jóllehet nem vagyok Wired-szakértő.

A Wired története ezen a ponton megbotlik, tétovázik, és egy furcsa kiáltvánnyal gazdagodik, mely mindennél jobban tükrözi a magazin jövőjének bizonytalanságát. A Háló kritikusai számára talán szórakoztató végignézni, hogyan kényszeríti a médiakapitalizmus térdre a Wiredet. De legyünk őszinték, éppen ezek a kérdések azok, amelyekkel előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie. Például: megőrizhetünk-e valamennyit a régi Net-értékekből és színvonalból, bátoríthatjuk-e a technikai és társadalmi innovációt és az általános hozzáférést anélkül, hogy a tömegmédia és a létező kulturális ipar mintáit követnénk? Szórakoztató lehet a Wired vergődését figyelni. De a "Wired rugdosásának" csak pozitív eredménye lehet, ha tükörként használjuk, s nem pusztán a képzeletbeli ellenség képét látjuk benne. Még a nehéz időkben is él a "bedrótozódás vágya" ("desire to be Wired").

A Wired "törés nélkül" akar "közlekedni az általad vezetett (interaktív) és a téged vezető (passzív) média" között. Ezek a "push medium"-ok "a létező médiumokkal dolgoznak", és a "hálózatba rendezett média felemelkedő univerzumát" alkotják. Itt a sorok között kell olvasnunk. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a Hálónak fel kell adnia ideológiai hegemóniáját, melyet az elmúlt három évben élvezett mint a "médium, mely véget vet minden médiának". A Háló csupán egy a számos csatorna közül. "The Web is one" (A web csak egy) ahogyan a Wired fogalmaz most. Realista hozzáállás, de nem illik az eredeti Net-valláshoz, melyet egykor a Wired látnokai prédikáltak. Az elképzelés értelmében a Hálónak minden más médiát helyettesítenie kellett volna, integrálnia őket, vagy ahogyan a "különleges közlemény" még mindig fogalmaz: "Ahogy minden a hálózatra kerül, úgy haladnak a különféle médiumok a Háló néven ismeretes decentralizált mátrix irányába." A valóságban azonban ennek épp az ellenkezője történik. A Hálózat tart a műsorszóró médiának nevezett centralizált üzlet irányába. "A régi Háló meghatározó szerepe van eltűnőben." Az ingerült és némileg csalódott szerkesztőknek el kell ismerniük, hogy a "hagyományos formák - a műsorszórás, a nyomtatás" nem mutatják a kihalás jeleit. Milyen igazságtalan, mostanra már el kellett volna tűnniük. Hol rontottuk el?

A hiba magukban a Net-polgárokban van. "A fotelkrumplik földalatti ösztöne ismét kikelt!" Titokban sokan tovább nézik a tévét. A szerkesztők úgy vélték, eljött az idő szembenézni a szomorú ténnyel: "Való igaz, mindannyiunkban ott lapul a fotelkrumpli. Az az emberi vágy, hogy hátradőljünk és elmondjanak nekünk egy szappanopera hitelességéhez fogható történetet, amin halálra nevetjük magunkat." Sajnos csak kevesen voltunk képesek "elszakadni attól a negyvenöt éves függőségtől, mely a passzív médiához láncol minket. Csak néhányan bizonyultunk késznek a világ életerős megragadására. Milyen kár."

A Wirednek, ha nem akarja elveszteni a Silicon Valley Pravdájának a szerepét, elöl kell járnia a legújabb fejlesztések beépítésében. Ám ezúttal lelkesedésük nem hangzik túlontúl izgalmasnak. "Az új hálózatba telepített média a televíziótól kölcsönöz ideákat, de az új média tájképe távolról sem fog arra a tévére emlékeztetni, amelyiket ma nézzük. A Háló átalakítja majd a tévét a folyamat során." Nekem egy világos gazdasági elemzés hiányzik innen. A televízió ugyanis nemcsak egy képernyő vagy interfész. A (bizonyos fokú) interaktivitás bevezetése leginkább pénz kérdése, melyet néhány vállalat dönt el a szabványok folyamatos háborúja során.

Cybernauták, Háló-sipkások, webszörferek, ébresztő! Az unalom napjai jönnek. "A push media mindig be van kapcsolva, mozgékony, testre szabható." Ezek a totális médiumok automatikusan érkeznek, és "mindig feltételezik, hogy elérhető vagy". Koldulják a figyelmedet. Ezért nem árt tudni, hogyan kapcsoljuk ki őket. A kiáltvány valójában olyan lehetséges visszaélésekre figyelmeztet, mint pl. a hálózatba kapcsolt push media kormányzati szabályzása és a magánélet háborítása ("ő talál meg téged, és nem te őt"). A sem nem régi, sem nem új (értsd: utópisztikus) nyomuló média gyorsan "lezárja a létező média réseit, hogy egyetlen, szakadásmentes médiakontinuumot hozzon létre". A totális "egységesítés" aggasztani látszik a szerkesztőket. "Annyit mondhatunk csak, virágozzék ezer médiatípus. Hamarosan." De ez előfeltételezi mind a régi, mind az új realitások, például a televízió mélyebb ismeretét.

"A kiterjesztés-egységesítés minden ciklusa újabb rovátkával gazdagítja a média komplexitásának fogaskerekét. Az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést, az interaktív médiában és a biológiai médiában egyaránt." Ez csak Kevin Kelly[126] hangja lehet. Konklúzióhoz közeledünk. Ő már mindent látott, és nyugodt marad, ahogyan egy technodarwinistához illik. Kelly számára ez csak egy stáció, melyen a Wirednek és mind-annyiunknak át kell esnie: "Minden médium megismétli az előző médium fejlődését. Így fejlődött az online média a füstjelekből (e-mail) könyvvé és magazinná (Hálóvá). Nemsokára elérkezünk a televízióhoz (nyomuló média)." Megindító olvasni, hogy a különleges közlemény milyen figyelmesen és naivan igyekszik leírni a tévénéző (kapcsolgató) viselkedését. Erről a témáról a Wired nyilvánvalóan eddig még sohasem írt. Talán itt az idő, hogy ők (és mi) is többet tudjanak/tudjunk meg a tömegkommunikáció negyvenöt évnyi elméleteiről, a (kulturális) tanulmányokról a tévénéző viselkedését illetően, e technika sajátos történetéről, és azokról a (monopolisztikus) gazdasági erőkről, melyek az ágazatot uralják. Vagyis ne spekulálj tovább a push médiáról, inkább keresd fel a könyvtáradat!

(Fordította: Hideg János)


Geert Lovink amsterdami teoretikus, médiaaktivista. Az Agentur Bilwet (Befordering van de Illegalen WETenschap, az illegális tudomány támogatása) csoport alapítótagja, melynek egyik írása "Datadandy" címmel a Gondolat-Jel 1995. 5 "Cyberszkóp" számában jelent meg. A Bilwet a Media Research Alapítvány meghívására előadást tartott Budapesten 1994-ben (Agentur Bilwet: Medien-Archiv, Bollmann Verlag, 1993.) A Mediamatic magazin szerkesztője volt, az amsterdami Digital City alapítója, desk.nl és contrast.org, valamint a Nettime levelezőlista társmoderátora. Számos konferenciát szervezett a médiáról: Ex Oriente Lux (Bukarest, 1993, MetaFórum (Budapest, 1994-96), Next Five Minutes (Amsterdam, 1993, 1996).



Alexei Shulgin
Művészet, hatalom, kommunikáció


Szándékosan írtam ezt a dolgozatot angolul, habár ez a nyelv nem erősségem, és tudom, hogy amit mondani fogok, eléggé sommásan és ügyetlenül hangzik majd. Más választásom azonban nincs, legfeljebb a hallgatás. Másként a lehetséges interpretációk és asszociációk sokasága kilúgozná még azt a szemernyi értelmet is, melyet szinte reménytelenül igyekszem megtalálni és felszínre hozni.

Honnan vesszük a bátorságot, hogy bármit is szavakkal próbáljunk megmagyarázni? Hát nem nyilvánvaló, hogy a szavak ma sokkal kevésbé írnak le bármit, mint azelőtt? Legyünk őszinték, a szó ma nem több, mint a művészi kifejezés újabb eszköze.

1. Az elnyomó társadalmi intézmények mechanizmusa megkövetel bizonyos stabilitási szintet. Azok az emberek, akikre ezeknek az intézményeknek a hatalma épül, és akiket az intézmény agymosásban részesített, biztos múltat, jelent és jövőt akarnak. Van vesztenivalójuk. Szükségük van a stabilitásra azon értékek megőrzése érdekében, amelyeket valójában rájuk erőltettek. De a múlt nem létezik, mert könnyen újraírható. A történetírók azzal, hogy leírják, igyekeznek birtokba venni, hatalmukba keríteni a múltat - és a jelent -, arra építenek, hogy az emberek biztos (vagy bizonytalan) múltra vágynak, miáltal azonosíthatják magukat. Nem mindenki elégedett a múlttal, ezért minden, a történész-izgatók által fenntartott új múlt vonzza az emberek figyelmét: vajon én (a családom, a hazám, a nemem, a fajom) jobban fogok/fogunk-e festeni a vadonatúj múlt fényében? Ugyanez a helyzet a jövővel is. Az sem létezik. Minden új, a jövőre tett javaslat újabb kísérlet a hatalom megragadására. De az emberek többsége számára a jelen sem létezik. Keresztülélnek rajta, lépéseiket a múltjukról és jövőjükről szóló hamis és rájuk erőltetett képekre alapozva. Nem kommunikálnak.

2. Miféle elmélet? Igen, páratlan logikai végkövetkeztetésekre juthatunk, de mi van a kiindulóponttal, mi van az axiómákkal? Hát nem teljesen bizonytalanok és semmire sem kötelezőek?

3. A művészetről szólva mindig művészeti formákra utalunk, amelyekben az adott művészet létezik. Rohadó művészeti intézmények által jóváhagyott és szabályozott művészeti formákra. Még az underground művészet is megalapozott művészetként utal saját magára. A művészet, a művészeti tevékenység, amilyennek manapság ismerjük, a kommunikáció akarása, melyet a társadalmi erőstruktúrák elnyomás alatt tartanak. Csak az ábrázolás elvén alapuló művészet vált lehetővé ilyen körülmények között.

A számítógéppel megjelent egy új lehetőség: a "media art", mely a magas művészet szemszögéből azonnal a "kísérleti művészet" szinonimájává vált. Az olyan népszerű médiaművészeti forma, mint az "interaktív installáció" mindig gondolkodóba ejt. Vajon mi izgalmasat találhatnak az emberek (nézők) a manipuláció eme új, rajtuk gyakorolt formájában? Úgy látszik, a manipuláció a kommunikáció egyetlen formája, amelyet ismernek és értékelni tudnak. Boldogan követik a művész által kínált korlátozott választási lehetőséget: nyomd meg a bal vagy jobb oldali gombot, ugorj, ülj le. Az őket manipuláló művészek érzik ezt, és a legújabb technika izgatószereit ("itt a jövő!") alkalmazzák, hogy bevonják az embereket álinteraktív játékaikba, melyek nyilvánvalóan a hatalom utáni banális vágyakozáson alapszanak. De micsoda fellengzős szavakkal tálalják mindezt: interakció, az önkifejezés interfésze, mesterséges intelligencia, sőt: kommunikáció.

Vagyis a médiaművészet felemelkedését az ábrázolásból a manipulációba való átmenet jellemzi. De a manipuláció az ábrázolásnál kommunikatívabb. A Net térhódításával egy új, magát szégyenlősen Net-artnak nevező művészet felemelkedésének lehetünk tanúi, amely most igyekszik meghatározni önmagát, és megtapasztalni különbözőségét az alkotó tevékenység más formáitól. A Net-art jelenlegi korszakának problémái, ahogyan én látom, a "művész" és a "művészet" fogalmának társadalmi meghatározottságában gyökereznek. Képesek leszünk-e felülkerekedni egónkon, és elvetni az ábrázolás és a manipuláció ósdi elveit? Fejest ugrunk-e a tiszta kommunikáció világába? Ezentúl is "művésznek" nevezzük-e magunkat? A Net-art a kommunikációt, a kommunikáció pedig a jelent jelenti.

4. Művészek! Próbáljátok meg elfelejteni a "művészet" szót! Felejtsétek el a buta fétiseket - a mesterséges készítményeket, melyeket az az elnyomórendszer kényszerített rátok, melyre kreativitásotokat vissza kellett vezetnetek!

Teoretikusok! Ne tegyetek úgy tovább, mintha nem lennétek magatok is művészek! Szándékotok, hogy izgató intellektuális elméletekkel hatalmat nyerjetek az emberek felett, érthető ugyan, de átlátszó. Mennyivel vonzóbb a tiszta és őszinte kommunikáció birodalma, nem is beszélve arról, hogy manapság egyre inkább lehetséges.

Médiaművészek! Hagyjátok abba az emberek manipulálását hamis "interaktív médiainstallációkkal" és "intelligens interfészekkel"! Nagyon közel jártok a kommunikáció gondolatához, közelebb, mint a művészek és az elméletgyártók. Szabaduljatok meg bátran ambícióitoktól, és ne nézzétek az embereket kreatív kommunikációra képtelen hülyének! Most megtalálhatjátok azokat, akik egyenrangú társként csatlakoznak hozzátok. Persze csak ha ti is úgy akarjátok.

5. Kérdés: Miként lehet a hatalom banális módon való megragadása helyett a hatalom igen természetes akarása a művészet eszközévé?

Válaszok

a) Felejtsétek el a múltat és a jövőt, mert egyik sem létezik, és koncentráljatok a jelenre, amit nem lehet leírni, tehát birtokolni sem!

b) Változtassatok foglalkozást, mielőtt ismertekké válnátok saját területeteken, és mielőtt a mozgalmatok elkezdené megteremteni saját történelmét! Később, amikor valami újba fogtok majd mint kezdők, a hatalom és elismerés vágya erős kreatív impulzusok forrása lesz.

c) Ne váljatok függővé a médiumtól, amellyel dolgoztok - így könnyen otthagyhatjátok. Ne váljatok mesterré!

(Fordította: Hideg János)


Alexei Shulgin moszkvai fotósból lett Net-művész. Számos írása jelent meg a művészetről és a kultúráról. A WWWArt Centre Moscow alapítója, a FORM Art elindítója. Előadóként és művészként rendszeresen szerepel médiaművészeti eseményeken. Az 1997-es Ars Electronica Web pályázatának díjazottja. Form.Art című díjnyertes művét a budapesti C3 Központban hozta létre.

A MetaFórum előadója volt 1996-ban. Art, Power, Communication című írása a ZKP3-ban jelen meg.



Calin Dan
Utazás egy adatszobán keresztül


subREAL

1. Minden 1953-ban kezdődik, amikor egy művészeti magazin született a Kommunista Párt (a hímideológia kizárólagos szállítója) és a Képzőművész-szövetség (a módos és gyakorlatias menyasszony) nászából. A születés helye: Románia. A gyermek neve: "Arta".

2. Minden egy nyári napon kezdődik 1990-ben, a berlini fal és más illúziók leomlása után. A születés helye: Románia. A gyermek neve: subREAL. Korának szellemi gyermeke. Apja: az unalom. Anyja: a félelem.

3. A subREAL az adatfelhalmozás folyamata. Az információ káoszából struktúrák vonhatók ki, mert a struktúrák ott rejtőznek a tömeg kuszaságában.

4. Négy évtizednyi fennállás múltán az "Arta" világra hozta sarját - egy fotóarchívumot, kétségbe vonva azt a nézetet, hogy a társadalom tartozik a MŰVÉSZETNEK.

5. Szégyenletes tény, hogy az archívumok a múltra utalnak, a múlt pedig olykor bűzlik.

6. Az "Arta" három évvel törvényes apja eltűnését követően természetes halállal kiszenvedett a nyitott piac és a pluralizmus kontextusában.

7. A művészettörténeti archívum készen öröklődött egy kulturális hullától. A kész(en kapott) termékek erősebbek a találmányoknál - legalábbis a művészeti éra végén.

8. Média-Bábel. A médium tartalom feletti uralma eltörölte az érték fogalmát. Dante és Stephen King egyaránt irodalom, Michael Jackson és Boulez egyaránt zene, Fellini és az MTV egyaránt mozgókép. Az érzékelés alig valamivel több mint böngészés a médiaszennyezés által egyenlővé tett fájlok között.

9. Az archívumdivat bizonyítja, hogy a mítoszok uralkodnak a szimbólumok, a narratívák a fogalmak felett.

10. A művészeket könnyebb image-ukon keresztül manipulálni, mint a kritika révén ösztönözni.

11. A fotográfia nem más, mint osztályozatlan információtömeg, mely - akárcsak az élet - a megfelelő szoftverre és operátorra vár.

12. Reálisabb stratégia az archívumokat használni, mint az embereket.

13. Az archívumok eszképista megoldást jelentenek a valósággal folytatott küzdelemben.

14. Digitális realizmus. A szocialista realizmus a modern művészet egyetlen szakasza, mely hasznot húz egy következetes doktrínából, szigorú kiképzésből, hatékony hírverésből, tömeghallgatóságból, valamint a jutalom és büntetés demokratikus rendszeréből. A művészet a szocialista realizmust követően rossz viszonyba került a fotóreprodukcióval, ami azt bizonyítja, hogy új megoldásokra van szükség az elektronikus zavarok korában.

15. A véletlenszerű találkozások sokkja. Az archívum permutációs potenciálja elméletileg végtelen. Az információ minőségét a közelség-távolság határozza meg.

16. A harmadik dimenzió. A szobor előnye a festménnyel szemben, hogy reprodukció révén több adat érhető el általa. Fordítás 3D-ről 2D-re. A szobrászatot (és az építészetet) jobban megőrzi a fotográfia konceptuális oldala, mint a "lapos" művészetek.

17. A csoda elvesztése. Az archívumok a digitális kor szezámbarlangjai és repülőszőnyegei egyszerre. A kincskeresés illúzióját és a fantáziautazás csalóka látszatát táplálják. Vigasztaló a hit, hogy most már minden csodát az adatbázisban tárolunk, ahogy korábban a tévékészülékben, amit bármikor tovább kapcsolhattunk.

18. Fekete-fehér. Ha elvesszük a színt, csak a történet marad. Ez megmagyarázza a jelképes ábrázolás iránti kéjes vágyat: életben tartja az elbeszéléseket. A szín szubjektív adat; a színes reprodukciók csupán rideg techno játékok. Ha elbeszélések nélkül akarunk megérteni egy képet, teljes kapcsolatra van szükség. A média kontextusában a festmény divatjamúlt.

19. Az archívumok a konzumerizmust szimulálják, nem a visszatükrözést.

20. A fotográfia kétértelmű szörnyetegként jött a kategóriák világába - egyszerre médium és tárgy. Az emberi érzékelést a történelem során először tette próbára egy olyan párbeszéd, amely a kommunikáció hidegségét, a művészet lágyságát, a nyelv sebességét és az allegória mozdulatlanságát egyesíti.

21. Ha a történelem a kollektív emlékek archívuma, a jövő szükségtelen.


(Fordította: Hideg János)


Calin Dan Amsterdamban élő román művész, író. Az SCCA egykori igazgatója, a subREAL művészcsoport tagja (Josif Kirallyal és Dan Mihltianuval). A subREAL munkáival, köztük a "Draculaföld"-del, nemzetközi kiállításokon szerepelt, írásaikat a Hálón publikálják.

A Journey through a Data Room a ZKP3-ban jelent meg.



David Garcia és Geert Lovink
A taktikus médiumok ábécéje[127]


Ez a kiáltvány a Taktikus Médiumok Hálózata web-site-jánák a megnyitása alkalmából íródott, amelynek az amsterdami de Waag (Társaság a Régi és új Médiumokért) ad otthont: http://www.waag.org/tmn


Azt nevezzük taktikai médiumnak, amikor az elektronikus forradalom és az információ terjesztés új formái nyomán (például a mindenki számára elérhető kábeltévéadók vagy az Internet nyomán) kialakult olcsó, "csináld magad" médiumokat olyan csoportok és magánszemélyek használják, akik jogaikban sértve vagy a szélesebb kultúrából kirekesztve érzik magukat. A taktikus médium nem pusztán beszámol az eseményekről, de pártossága folytán mindig részese is - ebben különbözik leginkább a közönséges kommersz médiáktól.

Ennek a taktikus etikának és esztétikának a hatása már a Music TV adásain és a videóművészek legújabb munkáin is érzékelhető. Gyors és mocskos esztétikának indult, jóllehet csupán más stílus volt (legalábbis camcorder-es formájában), ami a kilencvenes évek számára a cinema verité-t jelképezte.

A taktikai médium a válság, a kritika és az ellenzék médiuma. Ebben rejlik ereje ("a düh az energia" - John Lydon) és gyengesége. Tipikus hősei az aktivista, a nomád médiavitézek, a bajkeverő, a hacker, az utcai rap zenész, a camcorder kamikázé, a boldog rosszak, akik állandóan az ellenfelet keresik. De miután megnevezték és legyőzték az ellenséget, maguk is válságba kerülnek. Ekkor (nyilvánvaló eredményeik ellenére) a gúny céltáblájává válnak, és a jobboldal olyan megtévesztő címkéket aggat rájuk, mint "politikailag korrekt" vagy "áldozati kultúra", stb. A nyugati taktikus médiumok alapját képező identitáskérdés, a médiakritika és az ábrázolás elméletei maguk is válságban vannak. Ezt a fajta gondolkodásmódot előszeretettel tekintik egy idejétmúlt humanizmus akadékoskodó, elnyomó maradványának.

Ha a reprezentáció kérdéseit érdektelennek minősítjük, azzal elutasítjuk a társadalomban működő képeknek a csoportok és személyek valódi életlehetőségeire gyakorolt hatását. Való igaz, hogy az önmeghatározásnak nem a tömegmédia az egyedüli és központi forrása, de ettől még nem válik fölöslegessé ez a kérdés.

A taktikus média a humanizmus minősített formája. Hasznos ellenszere annak, amit Peter Lamborn Wilson[128] így fogalmaz: "a pénz nem ellenzett uralma az emberiség fölött". De ugyanúgy ellenszere az újonnan kibontakozó technokrata tudományosságnak is, ami a poszthumanizmus zászlaja alatt igyekszik megakadályozni az emberi felhasználás és a társadalmi befogadás diskurzusát.

Mi tesz egy médiumot taktikussá? A mindennapi élet gyakorlata című munkájában Michel De Certueau nem a szöveg és a kézművesség területeként határozza meg a tömegkultúrát", hanem mint "olyan gyakorlatok vagy tevékenységek sorát, amelyek szövegszerű vagy szöveghez hasonló struktúrákra épülnek". A hangsúlyt a reprezentációról a reprezentáció felhasználására tette. Más szóval, hogyan használjuk mi, fogyasztók a bennünket körülvevő szövegeket és tárgyakat. Azt válaszolta: "taktikusan". Ez a tömegkultúra radikálisan kreatív és lázadó értelmezése. A fogyasztás folyamatát taktikaként értelmezi, amelyben a gyenge kihasználja az erősebb tudását. A lázadó felhasználót (nem a fogyasztót mond) taktikusnak nevezi, míg az öntelt termelőt (ide sorolja a szerzőket, az oktatókat, a kurátorokat és a forradalmárokat) stratégikusnak. Ez a megkülönböztetés egy önálló esztétika gazdag és komplex szókincse kialakulásához vezetett. Ez az egziszencialista esztétika az orvvadászat, a trükk, az olvasás, a beszéd, a kószálás, a vásárlás és a vágyakozás esztétikája. Ezek a szellemes trükkök, a vadász ravaszsága, a manőverek, a szüntelenül alakuló helyzetek, az örömteli felfedezések egyszerre költőiek és erőszakosak.

A taktikus/stratégikus kettősségének a felismerése segítségével megneveztük a termelők osztályát, akik felismerik az átmeneti irányváltások jelentőségét a hatalom áramlataiban. Ahelyett, hogy ellenszegülnének ezeknek a lázadásoknak, mindent megtesznek felerősítésükért, mi több, határozott céljuk helyet, csatornát, színteret teremteni ezeknek az irányváltásoknak. Az ő munkájukat és a mi munkánkat neveztük el taktikus médiumoknak.

A taktikus média sohasem tökéletes, szüntelenül alakul, performatív és pragmatikus, és folyamatosan megkérdőjelezi a felhasznált csatornákat. Ez önbizalmat követel, hogy a tartalom sérülés nélkül túlélje az interfészek közötti utazást. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hibrid média ellentéte, nemezise a mediális gesamtkunstwerk, az elektronikus Bauhaus utolsó programja.

Természetesen sokkal biztonságosabb ragaszkodni az underground és az alternatív szcéna klasszikus rítusaihoz, de a taktikus médiumok lényege a rugalmas válaszadás, a különböző koalíciók együttműködése és az a képesség, hogy miközben végtelen média tájakat járnak be különféle létezők között, nem válnak hűtlenné eredeti céljukhoz. A taktikus médiumok olykor hedonisták vagy buzgón eufórikusak - így még a divatvagányok is kihasználják -, de legfőbb tulajdonságuk a mobilitás. Az a vágy és képesség, hogy valami mással kombinálódjék vagy egyik médiumról a másikra váltson, folyamatosan hibrideket és mutánsokat produkál. A határok áthágásával, a különféle diszciplínák összekapcsolása és újrafelfedezése révén mindig teljes mértékben kihasználja a technikai fejlődés és a szabályozott bizonytalanság nyomán újra meg újratermelődő szabad média helyszíneket.

A taktikus médiumok magukba foglalják ugyan az alternatív médiát, mégsem szorulnak rá erre a kategóriára. Egyenesen azért vezettük be a taktikus kifejezést, hogy leromboljuk azt a merev kettősséget, amely oly sokáig megakadályozta elgondolását. Olyan kettősségekről van szó, mint amatőr és profi, alternatív és népszerű, magán és nyilvános.

Ezek a hibrid formák mindig átmeneti, csak az időleges kapcsolatok számítanak. Itt és most, nem pedig valami ködös, megfoghatatlan program során, amivel a jövőben kecsegtetnek, hanem az, amit mi magunk hozunk létre ebben a pillanatban, ezen a helyen, olyan médiummal, amely éppen rendelkezésünkre áll. Itt Amsterdamban a helyi tévéadókkal, az újabb és régebbi média digitális városaival és erődjeivel dolgozunk. Máshol esetleg színházakra, utcai tüntetésekre, kísérleti filmre, irodalomra, fotóra lehet támaszkodni.

A taktikus médiát mobilitása a vándor, emigráns kultúrák széles mozgalmához kapcsolja. Azokhoz, akik Nie Aschersonnal együtt a nomádizmus ösztönző áltudományának szószólói. "Az emberi faj képviselői a mozgás és a migráció új korszakába lépnek. A történelem szereplői, az egykor letelepedett farmerok és polgárok emigránssá, menekültté, vendégmunkássá, menedékjog kérelmezővé és városi hajléktalanná válnak."

A taktikus média irányadó példája lehet egy lengyel művész, Krisztof Wodiczko tevékenysége, aki "pontosan érzékeli, hogyan árasztják el a hontalanok hordái a parkokat és köztereket, a vasútállomások várótermeit, azokat a helyeket, amelyeket egykor a győzedelmes városi középosztály tervezett, hogy így ünnepelje meg az új politikai jogok és a gazdasági szabadság terén kiharcolt vívmányait". Wodiczko úgy véli, ezek az elfoglalt helyek új agorák, ahol mindenki szót kap. "A művésznek" - mondja - "meg kell tanulnia nomád bölcselőnek lenni egy migráns poliszban."

Mint migráns taktikus Wodiczko is azt a technikát tanulmányozza, amellyel a gyenge erősebbé tud válni az elnyomóknál: a középpont nélküliséget és a fizikai, mediális vagy virtuális tájak gyors váltogatását. "A prédának vadásszá kell válnia".

De a tőke is gyökeresen deteritorializálódott, ezért táboroztunk le a De Waag-ban, egy régi erődben Amsterdam központjában. Boldogan felvállaljuk azt a paradoxont, hogy a taktikus média "centruma" legyünk. A légvárak mellett szükségünk van téglából és vályogból épült erődökre is, hogy ellenállhassunk a nomád tőke világának. Térre a tervezéshez, hogy ne kelljen kizárólag az improvizálásra hagyatkoznunk, hogy élhessünk a szerzett előnyökkel, amelyeket eddig kizárólag a stratégikus média élvezett. Mint rugalmas médiataktikusok, akik nem tartanak a hatalomtól, boldogan vesszük át ezt a módszert.

Néhány évenként megrendezzük a "Next 5 Minutes"-et, a taktikai média nemzetközi konferenciáját. Végre rendelkezünk egy bázissal (De Waag), ahonnan hosszabb időszakra tudunk majd tervezni. Ebben az épületben fogjuk tartani rendszeres programjainkat, találkozóinkat, beleértve a jövőbeli "Next 5 Minutes" konferenciákat. A következő, 1999 januárjában rendezendő "Next 5 Minutes"-t annak a mozgalomnak az állomásának tekintjük, amely megteremti annak az ellenszerét, amit Peter Lamborn Wilson a pénz emberiség felett gyakorolt, nem ellenzett uralmának nevez.

Fordította Gyukits Gábor


David Garcia művész, médiaaktivista. Az amsterdami Next Five Minutes taktikus média konferencia szervezője.



Peternák Miklós
In medias res


(Elektronikus délibáb: az interfész nélküli ember)[129]

Az új, technikai médiumok közös sajátossága, hogy lehetőségeik egyáltalán nincsenek kihasználva. Mielőtt kísérlet és tévedés jól ismert, kényszerű tesztpályáin végighajtották volna őket a korszellem ostorát tartó használóik, minden egyes megállóban (minden új kérdés után), mint a postakocsilovaknál a fogadókban, egyre újabb és újabb médiumokra nyergeltek át. S még azt sem lehet mondani, hogy a régit a fejlődő országok istállóit gyarapítandó hagyták csak el, inkább a nem lehet egy fenékkel megülni két lovat jól ismert alapigazsága jegyében döntöttek: jól látható e döntés jellege az érintett - otthagyott - médiumok sorsán. Csak egy példa erre J. L. Godard emlékezetes videómunkája (Scénario du film Passion), ahol a szerző tévékommentátorok egyszerű megmutatásával illusztrálja a kommersz (otthagyott) televízió lényegét: ezek az urak és hölgyek jól láthatóan a hátsójukat mutatják azon képeknek, melyekkel épp valamely igazságot kívánnak elhitetni. A gesztus eredete a fentiek alapján nyilvánvaló: a fenékalapú döntést követően megjelennek a szörnyek, s az értelem nem azért hunyja be a szemét, mert Goyára emlékezve aludni tér, hanem mert a látvány azon túl, hogy elviselhetetlen, nem is érdemes a nézésre, mivel akik mutatják, maguk sem látják. Az összes médium útja hasonló példákkal van kikövezve.

Pedig a feltalálás lelkesültsége minden esetben mást ígért, és semmi sem indokolja az ígéretek be nem tartását. A rossz lelkiismeret minden korábbinál felfokozottabb működése - mely az elhagyott médiumok köré ketrecet ácsoló tudományosság formájában érhető tetten - mutatja: még mindig van remény. A tudományos diskurzus ugyanis arra jó általában, hogy alkalmat adjon a megalapozott cáfolatra, olyan (ilyen) esetben pedig, mikor egy még létre sem jött empíriát helyettesít - önmagát saját hajánál fogva ezen felszínre húzva -, annak analíziseként vállaltan saját dugájába dől. Lehetetlen komolyan hitelt adni bármiféle filmtörténetnek vagy tévéesztétikának, esetleg kompjúterszociológiának, mikor szembetűnő a guberálóattitűd: persze hogy az ottfelejtett médium a megtaláló számára a felmentő sereg alakját ölti, csakhogy más számára már használhatatlan, mint az üres üveg, amiért egyszer már felvették a betéti díjat.

E torzókultúra romjai (nem véletlen, hogy Rilke verse az archaikus Apolló-torzóról a XX. századi művészet paradigmatikus mozzanata) CD-ROM-ok formáját öltve mint pókháló (World Wide Web) gyűlnek a világfalu sarkaiban az elhagyott fogadókat jelezve, s a Walpurgis-éj boszorkányseprűire várva.

A valkűrök azonban ma még a téli olimpiák Eurosport-adásain futják kűrjeiket, élvezve az ingyen kapott helyzeti energiát: a szatellitkalandot. Minek száll az űrbe, ami láthatatlan (optikai!) kábeleken a föld alatt is futhat? (Menny és pokol - Swedenborg, aki szerint a világegyetem ember alakú: ha ez így van, most kritikus ponton tartunk, a test középső részén valahová közelítve).

Szembenézni a helyzettel: ez lenne a feladat, csak hiányzik a megfelelő arc: nincs meg az interfész, amely elég jóképű és fapofa, és bármely elhagyott fogadó ismeretlen gazdájával szót érthet. (1995. június 13.)


Interstícium

E zárójeles dátum után bevallható, hogy jelen írás több napon át készült, mely napok között alkalmasint eltelhetett akár egy év is. Funkcionális tekintetben el nem mondott megnyitó, felolvasott, de nem publikált előadás, el nem küldött katalógustanulmány egyaránt van a szövegek között. Összefűzésük a mai nap pedig remélhetőleg több mint a forró kása gőze, amit most már nem is kerülgetünk tovább: ez a "kész van, ami készül" hangulat - túl azon, hogy Erdély Miklós-idézet - az Internet hatását kelti. A különböző helyekről, időkből egységesedő, majd ismét széttagozódó, mindig befejezett és mindig befejezetlen textus, hogy ezt a képtelenséget itt most - a szó szoros értelmében is - képességként határozzam meg, kikerülhetetlen alapjelenség, minthogy ezeket a szövegeket képernyőn kapjuk, tehát - a szöveg közti kép fordításából eredeztetve - ezek képközi szövegek. Minthogy hipertextként, nem lineáris szerkesztésként is emlegetik (világ)falun, talán érdemes egy kézzelfogható változatával kapcsolatos vizsgálati eredményeimet közreadnom. (Marshall McLuhanról, Ted Nelsonról[130] és Vilém Flusserről kéretik a vonatkozó ottlapokon vagy másként tájékozódni.)


Művészet a bőröndben

(Előadás, MetaForum I.)

Előre is elnézést kérek mindazoktól, akik arra számítanak esetleg, hogy egy rendes analízis keretében a CD-I vagy -ROM jellegzetességeiről, illetve megjelenésének következményeiről majd megtudnak valamit. Sajnálatos - de lehet, hogy szerencsés - módon én most csak egy kudarc állomásairól számolhatok be, mely a jelenlegi helyzethez vezetett, vagyis ahhoz, hogy a konferencia médiumáról semmi lényeges mondandóm nincs. Ez persze még így nem érdekes, vannak ezzel mások is hasonlóan, ám tudni kell, hogy mióta ezen interaktív lehetőségekről egyáltalán hallottam, s különösen mióta ilyen művészek által készített műveket láttam (1988, Osnabrück, Lynn Herschman Lorna című munkája, illetve a DFFB anyagai), e médium nagy lelkesedéssel töltött el, s ez talán még ma sem foszlott teljesen szét. Mindig halogattam persze e lelkesedés okainak - vagyis e médium új lehetőségeinek, jelentésének - magam számára történő megfogalmazását, s lényegében csak ma, ezen előadásra készülve értettem meg ennek a halogatásnak valódi okait.

Mikor azon probléma előtt állunk, hogy gondolatainkat és reflexióinkat valamilyen cél érdekében rendezni kívánjuk, több szokványos technika közül kell választanunk, keresnünk azt, ami a legsikeresebbnek tűnhet. Így például megvizsgálhatjuk, mit mondanak mások (vagy általában a létező konszenzus) a szóban forgó tárgyról, kiindulhatunk persze ettől függetlenül is a dolog felszíni, külső vagy belső, esetleg formai jellegzetességeiből. Kereshetünk végül analógiákat, mely majdnem mindig hasznos, éppúgy mint az etimologizáló szójátékok vagy fogalomcsoportok analízise.

Hasonlóképp próbáltam eljárni, tehát megvizsgáltam, miért is beszélhetnek a CD-ROM esetében szintézisről vagy olyan Gesamtkunstwerk-miniatúráról, mely mindazt, ami eddig külön volt, majd egybeszövi. Rá kellett jönnöm, hogy tárgyunk legföljebb olyan értelemben szintetikus, mint a műszál, s az eredmény is hasonló: bár a műszálas zokni tartósabb a pamutnál, a láb reakciója az, hogy jobban izzad és könnyebben büdösödik benne, vagyis nem feltétlenül érdemes ezt a tartósságot használni. Az okok hasonlóak: minden itt összeszőtt információs szál ab ovo mesterséges (artificiel), ráadásul eredetét tekintve is bizonytalan (v. ö. az eltűnő - ? - copyright témaköre). Ez a megközelítés tehát nem vált be.

Másodsorban egy formai analízissel kísérleteztem, az vizsgálva, hogy a lineáris és centrális, pontosabban a folytonosan előrehaladó és a körkörös, önmagába (örökké) visszatérő történet- és jelenségleírási módok, illetve eszközökben tárgyiasult változataik hogyan alakultak. Kezdhetjük e kultusz- és médiumvizsgálatot (a fejlődés illúziója versus az örök visszatérés mítosza) például a Krétán őrzött híres lelettel, az ún. Phaisztosz-koronggal, mely máig megfejtetlen piktogramjaival igazán hálás téma, tovább lépve a feltehetőleg egykorú kínai agyaglemezekig, melyeken pusztán spirálvonalak vannak (ha hamisítványok, akkor is ott vannak), tehát írásra sem gyanakodhatunk, s eljuthatunk a hang- és képrögzítés, illetve illúziókeltés kezdeteinek formaképző hőskoráig: thaumatrop, praxinoszkóp, zoetrop, spirográf vagy filmszalag, Nipkow-tárcsa vagy katódsugárcső, illetve fonográfhenger, hanglemez vagy magnószalag. E megközelítés bizonyos öntetszelgéstől sem mentes szépségéről már nehezebb volt lemondanom, de meg kellett tenni, mert egy ponton túl már nehezen titkolható, hogy a tárgyalás nem más, mint a kör négyszögesítésének esete, más szóval fából vaskarika. (Kihasználatlan maradt a korongozás, az óraformák, a kerék és az agyaggalamb-lövészet.)

A harmadik út tehát - s ez igen gyakori -, amin tovább lehet jutni: keresni kell olyan mintákat, jobb esetben műveket, melyek inspirációs bázisul szolgálhatnak a megértéshez és elemzéshez. A részleteket most figyelmen kívül hagyva legyen elég annyi, hogy ily módon Marcel Duchamp munkájához, a Boite en valise (1935-40), Doboz a bőröndben címűhöz jutottam el, mint a legjobb példához, amit ismerek. (Természetes rokonai ennek az 1913-14-es Doboz, az 1934-es, 300 példányban kiadott Zöld doboz). A kapcsolat persze nem ott van, ahol első pillantásra gondolnánk (vagyis ami benne van meg a sokszorosítás eredetisége), hanem a kofferszerű formátumban: a szállíthatóság megkönnyítése mint a mű alapvető formaképző eleme végre hasonlít ahhoz, amit kerestünk.

A CD-ROM egy olyan bőrönd, melyet másvalaki csomagolt össze számunkra, aki nem tudhatja, hová tartunk, illetve hogy egyáltalán akarunk-e utazni.

Kérdés, hogy mi magunk készítünk-e - készíthetünk-e - valaha is saját magunk számára egy ilyen pakkot, vagy mi is mindig csak másoknak csomagolunk össze mint információs szállítmányozó vagy költöztető vállalkozók.

A válasz előtt meg kell ismerkednünk még egy lényeges, analógiánkat teljessé tevő valóságelemmel: ez a - régi magyar háztartásokban sem nélkülözhető - tárolóbútor fontos rész-egysége: a ládafia. A multifunkcionális tárolónak ez egy jellegzetes, a Magyar Néprajzi Lexikon K-Né kötete szerint többnyire baloldalt elhelyezett kis fedeles rekesze, mely "alatt nem ritka a titkos rekesz sem". Mit tart itt az ember? Nyilván olyan dolgokat, ami számára ugyan fontos, de valószínűleg alig vagy épp soha sem veszi elő. Ilyen jellegzetes eleme az emberi életnek például a már letudott múlt, mely az emlékek szintjén sem érdekes, de lehetetlen kidobni vagy meg nem történtté tenni. Így kerül előbb a sublótba (kompjútermemória), majd szelekció után a ládafia titkos rekeszébe (CD-ROM).

A Doboz a bőröndben privát művészeti változata szivárványos, ezüstös korong, mely jó esetben megnyugtatóan sok olyasmit tartalmaz, amire feltehetőleg soha semmi szükségünk nem lesz, de lehetetlen lenne/lennünk nélküle. Egzisztenciaprotézis, melyet mint aranytartalékot letétbe helyezhetünk egy adatbankba, e korszerű csomagmegőrzőbe. Ontológiai mankó a jövő alakuló jövőképéhez. (1994. október 9.)

INTERNET.GALAXIS

Az Internet művészeti jelentőségéről egyelőre éppúgy haszontalan lenne beszélni, ahogy általános szociális hatásairól: a jóslatok ugyanis, bár gyakran érdekesebbek, mint a tények, inkább a jósról szólnak, mint arról, amivel állítólag kapcsolatosak. Analógiák segítségével ezt úgy fogalmazhatnánk: bár Gutenberg találmányában potenciálisan benne rejlik egy mai könyvesbolt kínálata, magát a könyvet - például a 42 soros Bibliát - nézve az akkori és mai szemlélőnek mégis az tűnhet fel, hogy a kézzel írt kódexekhez (a könyv akkori formájához) hasonlít és kívánt is hasonlítani. Vagy abból a tényből, hogy 1840 táján egy ember képmása néhány perces "ülés" nyomán virtuálisan egy ezüstlemezre kerülhetett, előhívható és rögzíthető módon (dagerrotípia), még nehezen lehetett volna kikövetkeztetni egy mai képes magazin (Time, Stern) fotográfiai megjelenését. A hozott példák is jelzik, a dolog hordereje nyilvánvaló - nota bene: elterjedt metaforával mondható, hogy highway épül, ám még kérdés, mik és milyen KRESZ szerint fognak majd száguldozni rajta. Ma e furcsa szupersztráda így pókfonálon (WWW) függ, s most, hamvazószerda után, talán arra is utalhatunk, hogy a minden eddiginél radikálisabban átrendeződő hierarchia mintázatát szövögető pókok még egyöntetűen a demokrácia farsangi uniformisát viselik.

A kollektív üveggyöngyjátékban érdekelt professziók között az utolsó a tervező, a hagyományos értelemben vett művész, aki a monitor "képének", annak, ami ezen megjelenik, alakot vagy formát ad, mégis az ő munkája látszik legelőször. Utolsókból így lesznek elsők, mondhatnánk -, ehelyett inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy mindenki, aki egy-egy homepage-et, (a megjelenés időrendjében: ottlap, honlap, bejelentkezőlap, címlap, címernyő stb.), egy-egy képernyőt, oldalt, felületet, esetleg interfészt megtervez, valamilyen szinten (ugyancsak hagyományos értelemben vett) művészi munkát végez. Olyasmit tehát, aminek vannak kialakult hagyományai és íratlan szabályai. A művész feladata azonban nem keverendő össze lehetséges munkájával. Erre szabály nincs, hacsak nem etikai: a szisztéma egészének átlátásában érdekelt, s abban, hogy az említett jelmezbál programja ellen, tehát a szabadság és a szépség érdekében dolgozzon, használva ehhez minden eszközt, ami rendelkezésére állhat. (1996. február 28.)

A HÁLÓZAT KELETKEZÉSE

"...az energiafogalom az anyag fogalmától csak azután kezdett elválni, amikor az ember képessé vált energiaátalakító berendezések kifejlesztésére. Korábban az energia és az anyag fogalma nem vált ketté."

"...az információ létezik. Létezéséhez nem szükséges, hogy valaki észlelje és megértse. ...Enélkül a felismerés nélkül nem lehet az anyagi világot megérteni, és általános információelméletet sem lehet alkotni." (Stonier, Tom: Információ és az univerzum belső szerkezete. Springer Hungarica. Budapest, 1993. 15., 29.)

Puskás Tivadar úgy gondolta, hogy a már amúgy is létező készülékek a lakásokban, melyek segítségével az emberek beszélgetni tudnak egymással, akárhol vannak is, tehát a telefonok arra is alkalmat nyújthatnak, hogy e készülékek helyszíneire eljuttassunk bármilyen hangzó információt. 1893 februárjában megindult a telefonhírmondó Budapesten. Iwan Sutherland az Egyesült Államokban (utahi egyetem) az 1960-as évekre kifejlesztett egy grafikus interfészt a kompjúterhez, melynek következtében a számítógépnek képe lett, máshogyan fogalmazva megjelent a televízió-készülékként ismert berendezés számítógéphez kapcsolható változata, s ezen keresztül megindult egy oda-vissza (input-output) látványkommunikáció. Tim Berners-Lee (jelenleg az MIT kutatója és a W3 konzorcium vezetője, akkor a genfi CERN munkatársa) úgy gondolta, közvetlenül az egyes számítógépeken lévő dokumentumokat érdemes összekapcsolni, elérhetővé tenni, és nem kell azzal foglalkozni, hogy az adott gépek - és ezáltal az információk - hol, milyen gépen vannak. 1989-ben létrejött a World Wide Web.

Az információs superhighway Nam June Paik 1974-es ötlete (v. ö. Nam June Paik: Bill Clinton Stole my Idea... A velencei biennálé katalógusa, 1993)

Vannak olyan nézetek, melyek szerint az Internet amerikai katonai, illetve később egyetemi fejlesztés. Nem érdektelen információ e vonatkozásban, hogy Kozma László (1902-1983), aki 1958 táján Magyarországon az első - digitális, jelfogós - számítógépet tervezte, 1938-39-ben a Bell Telephone antwerpeni gyárában számológépeket és adatszolgáltató munkahelyeket kötött össze távíróhálózattal (szabadalma is van erre). Valószínűleg más, analóg példákkal is lehetne szolgálni, ha világossá válna, mihez is keressük az analógiákat. Vagyis ha megmondanánk - most nem törődve azzal a felvetéssel, érdemes-e, lehet-e, szükséges-e -, mi is az Internet. Nem pusztán leírnánk a különféle alkalmazásokat az e-mailtól a WWW-ig, hanem eljutnánk legalább egy szemléletes hasonlatig.

Mindenekelőtt állapodjunk meg abban, hogy az Internet nem a médium médiuma. Még kevésbé új - esetleg szintetizáló - médium.

Jelentősége az általában vett információ vonatkozásában olyan szintű, mint a beszéd kialakulása volt az akusztikus artikuláció, illetve centrálperspektíva felfedezése a vizuális ábrázolás tekintetében. Mindkettő redukcionista konvenciósértés, ahogy a hangok világát egy meghatározott tartományra csökkenti, és pusztán azok kombinációjával dolgozik, illetve a monokulárisnak tételezett látógúla egyetlen síkmetszetét állítja a képi megjelenítés érvényes módszereként a centrumba. Természetesen ismert hozadékai is vannak az új szabályok elfogadásának. Az Internet mint teleközelség a redukciót azáltal hozza létre, hogy csak közvetett úton, apparátusokon keresztül tapasztalható és használható. Természetes módon nyújthatja így akár nem lineáris perspektívák, illetve a non lokális beszéd tapasztalatát, az uralom új formái mellett az unalom új lehetőségeit. Közegközti térben, időközömbös szerkezetben, fénysebességen (optikai kábelek, Rainbow) az információ tőlünk független létének tényét teszi új (meg)szokásunkká.

Budapest, 1996. április 24.


Peternák Miklós az ELTE történelem-művészettörténet szakán végzett, 1983-ig a Magyar Nemzeti Galéria, 1987-ig a MTA Művészettörténeti Kutató Csoport munkatársa. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető egyetemi docense, a művészettörténet tudományának kandidátusa. 1997 júliusától a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ igazgatója. Fő kutatási területe az új médiumok és a médiaarcheológia. Könyve Az új képfajtákról címmel a Balassi Kiadónál jelent meg 1993-ban.

Itt közölt írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1996-ban.



Lev Manovich
Digitális valóság[131]


A XX. századra a vizuális illúzióteremtés az új médiatechnika - a fényképezés, a film és a videó - birodalmába került. Manapság ezeket a gépeket világszerte új, digitális illúzió-generátorokkal - számítógépekkel - cserélik fel. A valószerű látványokat a számítógépes játékoktól az internetes virtuális világokon keresztül a hollywoodi filmekig teljes mértékben az MC-k, Macek, Onyxek és valósággépek uralják.

A valósággép (RealityEngine) elnevezés nem az én találmányom. Így nevezik azokat a nagy teljesítményű grafikus számítógépeket, amelyeket a kaliforniai székhelyű Silicon Graphics Ltd. gyárt. A név a szokásos amerikai arroganciát tükrözi: ahogyan a film korszakában a hollywoodi filmek uralták a vágyakat és az álmokat, úgy ma, a virtuális látványok korában a RealityEngine-ek készülnek meghatározni, mi lehetséges - és mi kívánatos.

Miféle valóságot készítenek számunkra a valósággépek? Milyen a vizuális és lételméleti szerkezete azoknak a virtuális világoknak, amelyeket oly buzgón számítanak? Az alábbi esszében a virtuális világok három tulajdonságára összpontosítok. A virtuális világokat olyan 3D[imenziós], számítógép által generált, interaktív környezetként határozom meg, amelyek egy, esetleg egyszerre több felhasználó számára hozzáférhetők. Ez a definíció fedi a csúcstechnológiájú, VR-sisakkal [HMD, head-mounted displays] felszerelt VR rendszereket, a RealityEngine vagy hasonló, költséges számítógépek által generált fotórealisztikus grafikákat, az arcade-ot, a CD-ROM-ot és a több résztvevős, online számítógépes játékokat; valamint az Interneten és a legtöbb nagy számítógép-hálózaton elérhető grafikus csevegőkörnyezeteket is. Számuk a közeljövőben emelkedni fog, mivel a virtuális világok növekvő trendet jelentenek a számítógépes kultúrán belül, és valószínűleg az emberi-számítógépes interfészek új normáit alkotják majd, az Interneten zajló interakcióinkat is beleértve.


A realizmus mint árucikk

A digit latinul számot jelent. A digitális média mindent számok formájában jelenít meg. A digitális médiának ez az alapvető tulajdonsága nagyban meghatározza a vizuális realizmus természetét. A digitális ábrázolásban minden olyan dimenziót, amely befolyással van a valóságeffektusra - részletet, tónust, színt, formát, mozgást - számszerűsítenek. Következésképp az ábrázolás során létrejött valóságeffektus is mennyiségileg meghatározható.

Ezek a számok azonban valami mást is tükröznek: a befektetett költségeket. A nagyobb sávszélesség, a nagyobb felbontás, a gyorsabb feldolgozás erősebb valóságeffektust eredményez - és többe kerül. A lényeg, hogy a digitális ábrázolás valóságeffektusa dollárban mérhető. A realizmus árucikké vált. Ugyanúgy megvehető és eladható, mint bármi más.

Ezt a helyzetet a virtuális világok tervezői valószínűleg ki is aknázzák majd. Ha napjaink felhasználója még csak a vonalhasználat ideje alapján fizet, a jövőben vizuális-esztétikai alapon vagy az élmény minősége után - képfelbontás, színek száma, karakterek (geometriai és pszichológiai) komplexitása stb. - is fizetésre kötelezhetik. Mivel ezeket a dimenziókat a szoftverek határozzák meg, lehetségessé válik, hogy egy látvány virtuális megjelenítését automatikusan egy részletre, például egy légyre igazítsuk, és a részletet feljavítsuk, ha a vevő többet fizet. Ezzel a módszerrel a pornográfia logikája az általában vett kultúrára is kiterjeszthető. A peep show-k és erotikus-telefonvonalak percre mérik az élvezeteket, minden cseppjét pontos árral jelölve. A jövőben a virtuális világok, a valóság minden dimenziója mennyiségileg meghatározható és külön árazható lesz.

A fenti forgatókönyv fokozatosan valósággá válik. Már létezik olyan online fotószolgáltatás, mely kis felbontású képeket biztosít alacsonyabb árért, és nagyobb felbontásút magasabbért. A Viewpoint Datalabs International cég több ezer előregyártott háromdimenziós geometriai modellt árul, melyek széles körben elterjedtek a számítógépes animátorok és tervezők körében.[132] A legtöbb népszerű modell esetében különböző verziók között választhat a felhasználó, a részletesebbek többe kerülnek, mint a kevésbé részletesek.


A teremtéstől a választásig

A Viewpoint Datalabs modelljei a virtuális világok egy másik tulajdonságát is jól példázzák, ti. hogy nem a semmiből teremnek, hanem kész darabokból kerülnek összeszerelésre. Más szóval a digitális kultúrában az alkotást a választás váltja fel.

Így végül a művészi alkotás folyamata is utolérte a modern időket. Szinkronba került a modern társadalom többi részével, ahol mindent kész darabokból szerelnek össze - a tárgyaktól kezdve az emberek identitásáig. A modern alattvaló az életen számos menü- és katalógusdarab választása révén halad keresztül - legyen az egy öltözék kiválasztása, egy lakás berendezése, egy éttermi menü megrendelése vagy az érdekszervezetekhez való csatlakozás eldöntése. Az elektronikus és digitális média megjelenésével a művészi tevékenység is hasonlóképpen előregyártott elemekből való választással jár: választunk a festőprogramhoz tartozó ikonok és textúrák, a modellezőprogramhoz tartozó 3D modellek, a zeneprogramhoz tartozó ritmusok és dallamok közül. Ez az új típusú kreativitás nem áll összhangban sem a premodern művészet gyakorlatával, mely a hagyomány kismértékű módosításán alapult, sem a modernizmus ellene lázadó teremtő géniusz ideáljával. Tökéletesen beleillik azonban a tömegkultúra korába, ahol minden gyakorlati tevékenység valamely menüről, katalógusból vagy adatbázisból való választással jár.

Az Interneten egyre népszerűbbé váló virtuális világok esetében a grafikai vagy programozói ismeretekkel rendszerint nem rendelkező felhasználónak nincs más választása, mint előre-csomagolt elemekből választani. Nem meglepő, hogy a Háló csevegőoldalainak operátorai és a virtuálisvilág-szolgáltatók arra buzdítják a felhasználót, hogy az általuk biztosított képkönyvtárakból, 3D tárgyak és avatarok (a virtuális világokban a felhasználót ábrázoló grafikus ikonok) közül válasszanak. Nem kell hozzá sok, hogy megjelenjék egy teljes piac, részletes virtuális készletekkel, programozható szereplőkkel, sőt teljes világokkal (bár vendégekkel, városi tér, híres történelmi epizód stb.), amelyekből a felhasználó rakhatja össze a saját "egyedi" virtuális világát.

Száz évvel ezelőtt egy Kodak fényképezőgép használójától csak annyit kértek, hogy nyomjon meg egy gombot, és ő döntötte el, melyik pontra szegezi a kamerát. Most a "nyomd meg a gombot, a többi a mi dolgunk"-ból "nyomd meg a gombot, és mi megteremtjük a világodat" lett. Ebben az új mechanizmusban a testületi fantázia határozza meg egyéni képzeletünket, a cybertérbe csalogat minket, így állítva előtérbe a realitásról alkotott saját változatát.


A virtuális tér nem létezik

Miféle tér a virtuális tér? Bár a számítógép által generált virtuális világok rendszerint az egység illúzióját keltő lineáris perspektívát követik, valójában egy ilyen világ egymástól független, egyedi tárgyak gyűjteménye. Hiányzik a tér, a tárgyak közötti környezet; egy mindent egyesítő atmoszféra, a tárgyak egymásra gyakorolt hatása.

Az Internet új normát teremt, a "halmazati" teret - nemcsak metaforikusan, de a szó szoros értelmében is. A web "terét" elvileg nem lehet összefüggő totalitásként tekinteni, hisz nagyszámú fájlok halmaza, melyek az egyesítést célzó "perspektíva" nélkül vannak összekapcsolva. Ugyanez vonatkozik az Internet 3D tereire is. Ezeket a tereket egy speciális számítógépes nyelv, a VRML [Virtual Reality Modelling Language, virtuális valóságot modellező nyelv] határozza meg. A VRML fájl, amely a 3D látványért felelős, egy sor olyan tárgy listája, amelyek az Internet különböző pontjain találhatók, s készítőjük vagy a program, amelyben íródtak, sem feltétlenül azonos.

A Hálót hasonlították már az amerikai vadnyugathoz. A térbelivé tett Háló - ahogyan a VRML (mely maga is kaliforniai termék) megjeleníti - a vadnyugatnál is hívebben tükrözi az amerikai kultúra térhez való viszonyát: a funkcionális használaton kívül eső tér figyelmen kívül hagyását. A magánházak és az üzletépületek közé eső területek parlagon hevernek. A VRML univerzuma a végletekig fokozza ezt a vonást; teret mint olyat egyszerűen nem tartalmaz - csak különböző személyekhez tartozó tárgyakat.


Epilógus

Minden vizuális és kísérleti dimenzió mennyiségi alapú meghatározása; előregyártott lételmélet; "halmazati" tér - többek között ezek határozzák meg a számítógép által szimulált valóságot.

Ezek után nem meglepő, hogy a számítógép képernyőjén túli, "tágabb" valóságot ugyanezek a tulajdonságok jellemzik. A RealityEngine csak karikírozza, eltúlozza, kiemeli a fejlett kapitalista társadalmak, különösen az USA polgárainak létélményét meghatározó tendenciákat. A feltételezés, hogy az élmény minden vonatkozása számszerűsíthető és számszerűsítendő; a személyiség ízlés-, tárgy- és társadalmi menükből való felépítése; az egyesítő perspektívát nélkülöző tér - egy amerikai nagyváros tere vagy a nyilvános párbeszédé, melyet mind jobban darabjaira tör a különböző érdekcsoportok versenye - ezek azok az élmények, amelyeket az amerikai számítógép-tervezők az általuk tervezett szoftverekre és hardverekre ültetnek át. A RealityEngine nem új, alternatív valóságot generál, hanem a létező valóság tükre, az őt körülvevő kultúrára fókuszáló objektív.

Abban a mértékben, amelyben Dél-Kalifornia, elsősorban Los Angeles, az RL [real life, valódi élet] tendenciáit a végletekig fokozza az amerikai kapitalizmusban, elvárható, hogy "L.A." a virtuális világ pontos modelljét formázza: a valósággépek által ontott fikciók fizikai megfelelőjét. És pontosan ez a helyzet. Ha csak rövid időre látogatunk Los Angelesbe, és a kitaposott turistaösvényeket követjük, virtuális világokat találunk. Nincs központ, semmi sem utal központosított szervezésre, a hagyományos városokban megszokott hierarchiának nyoma sincs. Egy-egy divatos étterem vagy klub a világ végén is lehet, a mérföldeken át húzódó, elhanyagolt épületek között. Érkezéskor azonnal fizetni kell valamennyi jobb helyen (kötelező, parkolószolgás parkolás). Azután felfedezhetjük a divatos őslakosokat (színészeket, énekeseket, modelleket, producereket), akik egy sikeres mutáció eredményeként létrejött új fajnak tetszenek: hihetetlen szépségű bőrök és arcok, kimerevített mosolyok, olyan tökéletes testvonalak, amelyek természetes evolúció révén biztosan nem jöhettek létre. Valószínűleg a Viewpoint-katalógus 3D modelljei közül valók. Már nem emberek - avatarok. Páratlan kivitelezésük során nem sajnálták belőlük a sokszögeket, a legújabb divat szerint alakították ki őket: mimikájuk korlátozott számú arckifejezést váltogat. Bármely kommunikatív kapcsolat potenciális jelentőségére való tekintettel nem tűrik az árnyalatokat: az avataroknak már észlelésük pillanatában ingert kell kiváltaniuk, még mielőtt időnk lenne a következő képre kattintani.

Egy virtuális világ vár! Mindössze a hitelkártyaszámodra van szükség. A valósággépek fáradhatatlanul ontják a látványok tömegét, és az élmény garantáltan zavartalan, hisz csak a képsejtek elrendezése változik. Élvezd a Valóság™-et!


Lev Manovich Moszkvában született, amerikai művész, multimédiát tanít a San Diego-i UCSD-n, de elsősorban médiateoretikus. Jelenleg egy esszéköteten dolgozik, melynek témája a digitális realizmus, illetve egy másik köteten, mely a kompjútergrafika társadalmi és kulturális gyökereinek történetét kutatja (The Engineering of Vision from Constructivism to Computer).




Hátra Kezdőlap Előre