Hans-Christian Dany
Multiplex személyiségek[133]


Mielőtt az agyrémeken át szárnyaló orvosokat szemügyre vevő körutazásunkon az összetett rendszerekről esne szó, szeretnék egy pillantást vetni a duális mechanizmusokra. Vagyis a 0/1 módszerekre. A napnyugati kultúra századok óta előszeretettel operál ezekkel a duális konstrukciókkal - hímnemű/nőnemű, értelmes/értelmetlen, igaz/hamis, követel/tartozik... Praktikusak és funkcionálisak, mint a Rittersport csokoládé. Ízletes bár, de lehetne finomabb is.

Hogy mennyire kétesek az ilyen kétpólusú megoldások, azt jól példázza a szadizmus-mazohizmus, ez az orvosok kiagyalta dualizmus, a pszichiáter Kraft-Ebbing találmánya, aki két író Nevét és Művét szendvicseli össze, és új perverziót dizájnol belőlük. Az agyalmányt később Sigmund Freud borítja virágba. A magukban funkcionáló vágyakat a klinikus egy mechanikus összefüggés alkatrészévé teszi, miszerint a mazochista szadista hatalomra szorul. Az eredményül kapott bináris kockavárnak alig van köze a felhasznált díszletelemekhez, De Sade-hoz és Sacher-Masochshoz. Sacher-Masochs szőrmébe burkolt hősnői sose szadisták, a megkínzottak tetemes ráfordításokkal beszélik rá kínzónőiket az óhajtott fájdalomszolgáltatásra. A sade-i férfi hőst se nagyon érdeklik az önkéntes áldozatok. Az S-M kapcsolat a XIX. századi klinika találmánya. A tudományos textúra ilyen kétfedelű átveréseiben sikeresen él tovább a binárisok mítosza. A perverz praxis pedig jót röhög magában. A multiplex fetisizmus nyilván sokkal élvezetesebb. Per se polimorf.


DOKTOROSDI

A duális rendszerek alighanem a számítógépből olyan ismerősek. A 0 és az 1 rendezőelvének azért kell számtalan teóriamesét kiállnia, hogy a világ maradéka magyarázatot nyerjen. Ezeknek a ki-be sztoriknak meglehetősen onanisztikus csengésük van, szinte semmit sem reprodukálnak, és csak a hatásvizsgálatok akadémikus kerülői. A városokról töprenkedő sem taglalja vég nélkül a beton összetételét. Másrészt az elektrokasztnis felhasználói felületeken hemzsegnek a kórházi és doktorosdis metaforák. Talán a pusztító vírusokról szóló tarkán cicomázott fabulák a legnyüzsgőbbek. A nevelő hatású, szabadon áramló gondolatnak szoftver állja útját.

Az AudioCyberSpace Starbase nevű elektronikus-telefonos találkahelyen a "gyengélkedő" szexjátékszerül és afféle kuplerájszalonként szolgál. A felhasználó tárcsázza Audiolandet, és máris az Enterprise űrhajót idéző hangok özönét hallja. Saját hangját egy joystickké alakult telefonnal manőverezi előre. A távirányított hang gyorsan a kommunikációs tér orvosi szcenáriójába siklik. Ujjaim leütik egy telefonon az 5-2-5-2-5-2-5-4-5-2 számokat, és felhasználó Dany máris a gyengélkedő műtőasztalán hever. A 4-est lenyomva így szól egy feltűnő hang a kép nélküli film takarásából: "Egyedül vagy ebben a szobában". Mindenesetre a számítógép nem regisztrál több, innen irányítható hangot. Dany, a felhasználó, ha még egyszer lenyomja a 4-est, megkérdezheti, miért nincs itt egy orvosnő vagy egy nővér. A buta űr, a 4-es, nem tud válaszolni. Dany beüti az 58-58-at, hogy lekászálódhasson a műtőasztalról és visszamenjen az előszobába. A Starbase látogatottabb Spacebarjába Dany úgy juthat el, hogy egy számára sokkal komplikáltabb számkombináció révén használatba veszi az imaginárius "lift"-et.


MRS. BROWN DIED HER BLOND

A multiplex személyiségekről (MSZ) és a feldolgozott számok világáról szóló leírások szorosan össze kell fonódjanak. Ahogy az orvosok agyrémét [az ateriket] az Atarikkal összecserélik, úgy szövődhet tovább egy, a Cosmopolitan-féle női lapokat már régen foglalkoztató téma. Még ha csak azzal a feltehető szándékkal is, hogy a betegség ellentmondásait az implózió útjára tereljék. Bár itt nem sokat használ a tudatosság (a "Wollen"), az Identity-Crash-hez talán sokkal hatékonyabb a Cosmopolitan céltudatlansága. Másrészt a permanens split-identitások létrehozása eközben normálisnak tűnik, úgyhogy az állítólag multiplex Madonnában senki sem lel projekciós örömöket. A Kurt Cobain öngyilkosságáról szóló vitában ("az első MTV-halott") Kerstin Grether odáig ment, hogy Madonnát korunk munkamodelljeinek (split-identity, részidős munka vagy job-sharing) "esztétikai" előfutáraként interpretálta. Ugyanakkor az identity-hoping már régen felkapott szabadidős kedvteléssé vagy a munkanélküliség kezelésének eszközévé vált. Különböző szerepekben dolgozzuk magunkat agyon 18 óra hosszat, és lefekvés előtt Faith Popcorn amerikai trendelemző bebeszéli nekünk: 99 életünk minden gyönyöre után valamilyen pszichotechnikával (pl. Multimind) szálljunk még egyszer jó mélyen magunkba azért, hogy valahogy túléljük a következő napot. Ráadásul a "sokféle vagyok" gőgje egyszerre szolgálja kizsákmányolható, többszörös foglalkoztatásunkat és a még több szabadidő szimulációját. Közben előszeretettel folyik a szó a szociális gondoskodásról. Kétségesnek látszik, rájöhetünk-e magunktól, hogy egyetlen Én vagyunk-e, vagy sokfélék vagyunk. Kurt Cobain obszcén próbálkozás volt a jóravaló Én szerepmodellként való újrainstallálására. Nézzen ki bánatosan! És sugárzott róla a bú. A százezredik szívtépő Nirvana-unplugged-ismétlés után legalább azt az "Én" gombot szeretném nem megnyomni, amely a nem kapcsolódni sehová képzetét kelti.


NYUSZI, HOPP!

A multiplex modellt Madonna vagy Donna Haraway,[134] az amerikai médiakutató a fekete kultúrából fejlesztette tovább, ahol a hibriddé és multiplexszé válás az előítéletektől való megszabadulást szolgálta. Vagy ahogy Sandy Stone[135] fogalmaz: az identitás pusztán a bezárva levést jelenti.

Madonna pozíciója - a szüntelen cselekvés átlátszósága és a tisztelők jó szándékú besorolásai, e zavaró stratégia miatt - régen irreleváns. Az ex- vagy félbiológus Donna Haraway által taglalt nőhibridek, a szörnyetegek, korcsok és cyborgok, a különféle kisajátítási kísérletek ellenére lényegesen rafináltabbak. Cyborgi minőségükben részben a kapitalista áramkörök rendjébe integrálnak. A korcs az ellenfél gennyes testrészein élősködik, hogy ellentmondásait és gyenge pontjait életképesebbé tegye. Mélyen a hím belsejébe kell hatoljon, hogy a sebezhető helyekbe marhasson. Donna Haraway tudatosan azoknak az amerikai írónőknek a sci-fi-regényeiből indul ki, akik a hetvenes évek óta nyomulnak az irodalom egy férfiak által megszállt területére, és a férfiak kreálta jövőszubjektumok bomlásának irodalmi látomásain munkálkodnak. Gép-ember-állat ezen irodalmi kevercseinek semmi közük a posztmodern trendhez, bizony az élet- és termelési viszonyokat tükrözik. Letisztult formáik képezik a biztos alapzatot. Ilyen forma volt a női test tökéletes integrációja (cyborgizáció) a délkelet-ázsiai számítógép-összeszerelő sun shine-iparok szerelőszalagjain. Ahol - enyhítendő a nyugati számítógép-felhasználó mindig gyorsabb tajvani alaplapok iránti állandó szomját - a lánynak a géppel való összeforradása (a szubjektum kihunyása) közvetlenül a születés után megkezdődik.


HÁZI SZÍNPADOK

A fehér és többnyire hímnemű júzerek ott ücsörögnek egy olyan szabadidőipar számítókasztnijai előtt, amelyik az identitások közötti szökdécselés iránti vágyat aknázza ki. Annak ellenére, hogy tömeges méreteket ölt azoknak a nőknek a megerőszakolása, akiknek a NYÁK-lapok összedugaszolásához kellően vékony ujjaik vannak, a privilegizált géphasználó ugyebár remekül érzi magát, bár Én-képét hobbiszerű rendszerességgel felejti takarosan kikarózott körletekben. A pótidentitás-ipar boomol, pedig ő szállította (vagy utólag lenyúlta) a posztfeminista vita eredetijét. Aki itt valamivel túlidentifikálta magát, aligha lehet belátással.

A Lucas Film vállalat a nyolcvanas években kifejlesztette a Habitat nevű virtuális játékvilágot. Itt a felhasználó felkereshette többek között a Sex-Change-Clinicet és szemiotikailag (ill. virtuálisan) nemet változtathatott. Tehát látszólag megszökhetett a bináris elv elől. A kevéssé innovatív és még kevésbé szubverzív ajánlatot "gender and name available"-nek hívják.

A textuális transzveszticizmust már a nőként levelet író középkori szerzetesek is űzték. Manapság a virtuális szupermarketekben ezt az opciót úgy vágják az ember után. Időközben az ilyen takarosan kikarózott identitás-játszóterek ezrei jöttek létre. A legnépszerűbbek a MUD-ok (Multi User Dungeon) az Interneten. A virtuális instant identitások hálózatba kötött játék színpadai, állandóan változó kulisszákkal. A színpad szolgáltatójának egy identitásra biztosan szüksége van hosszabb-rövidebb ideig: annak a hitelkártya-(nemsokára E-cash-számla)-tulajdonosnak az identitására, aki a krosszdresszingek számláját kifizeti.

A nők, a nemkívánatos küldemények elkerülése végett, többnyire férfinak vagy semlegesnek álcázva jelennek meg a hálózatokon. A virtuális nemüket megváltoztató férfiak zöme a dutyfree transzvesztiták nívója alatt mozog. E technofarsangon a bináris nő-férfi rendszer az ígéretek dacára a legkevésbé sem megrendítő. Még egy annyira klassz ajánlat, ami hülyeségnek bizonyul, és nagy átverésnek hangzik. Az MSZ lehetséges szövegváltozatai túl egyszerűnek látszanak akár stratégiaként, akár az identitás-hopping-ajánlatokkal való túlidentifikációként. De az is lehet, hogy az MSZ olyan szomorú pót-"forradalmak" patologikus előzménye, mint a hypertext.

Néha azt kérdem magamban, az identitáscserének ezen a tömeges végkiárusításán tulajdonképpen melyik Én kerül lecserélésre. Vajon melyik Én adatik le a pénztárnál? Hollywood most dögre keresi magát kipucolt transzvesztitákkal, a Paris is Burning (Jenny Livingstone 1991-es dokumentumfilmje a New York-i transzvesztita-szubkultúráról) királynőinek olcsó másolataival - és mindezt az AIDS virtuális távollétében.


TÁJÉKOZTATÓ CÉDULA

A multiplex személyiség az orvosi zsargonban gyerekkori erőszakoskodás által kiváltott súlyos traumatikus pszichózist jelent. A traumatikus élmény kompenzálására a megerőszakolt gyermek további személyiségekre hasad. Medikusok beszélnek multiplex személyiségzavarról vagy multiplex skizofréniáról is. Az MSZ-t sokáig nem ismerték el "betegségnek", és tévesen skizofréniának diagnosztizálták. A pszichofarmakonos gyógyszerezés azonban rendkívül problematikus, hiszen a különböző "személyiségek" más-más módon reagálnak rá. Az MSZ először 1980-ban került be a Diagnostic Statistical Manual című medikusbibliába, és 1994-ben a "disszociatív identitászavarok" fogalom alosztálya lett. Az átkeresztelés egybeesett a klinikai értelemben vett megbetegedések számának viharos növekedésével.

A hivatalos statisztikák csak az USA-ban 300 000 megbetegedést tartanak nyilván. Egyes szakértők, pl. a pszichológus Richard Loewenstein az USA népességének 3 százalékára, azaz 7 millió emberre taksálja az érintettek számát. A kései tudományos elismerés miatt a betegséget először a popban és a zsurnalisztika területén vizsgálták. Legendás Flora Retha Schreiber újságírónő 1976-ban megjelent könyve, a Sybil. 1980-ban jelent meg Daniel Keyes science-fiction-szerző műve, a Billy Milligan élete. Billy Milligan az MSZ atipikus esete, hiszen a férfi páciensek kivételnek számítanak. A klinikai értelemben megbetegedettek többsége ugyanis nő, hiszen az erőszak áldozatául esett gyermekek között sokkal több a kislány.


MULTIMEDIÁLIS SATANISTA HÁLÓZAT

1995-ben megjelent az S. Fischer Verlagnál egy úgynevezett szakkönyv, a Multiplex személyiségek, a szélsőséges erőszak túlélői. A legtekintélyesebb német hetilap az első, nagy német kiadónál megjelent MSZ-szakkönyvről beszélt. Én meglehetősen paranoidnak tartom a könyvet - ami nem feltétlenül jelenti minőségének leszólását. Szeretem az összeesküvés-elméleteket, fontosnak és gyönyörűnek tartom őket, de mégiscsak valahogy attól függ, hogy ha már összeesküszik valaki, akkor mi ellen. A szerző, Michaela Huber okleveles pszichológus, szakterülete a súlyosan traumatizált nők kezelése. A multiplex személyiségzavarok egyik fő forrását a jól szervezett germanofasiszta satanista szekták tevékenységében látja. Ezek tevékenysége (de kivétel nélkül ám!) állítólag "hálózatot" alkot a szervezett bűnözéssel, a régi és újnácikkal, a pénzmosással, a kábítószer- és a fegyverkereskedelemmel. Magától értetődően ugyanez áll a CIA-vel való jó kapcsolatokra. Ez utóbbi - így Huber - importálta az agymosás német koncentrációs táborokban kifejlesztett módszereit az USA-ba, ahol a nevezett szekták a multiplexszé programozás technikájává fejlesztették tovább. Ezt aztán később Dél-Amerikába exportálták.

A "behálózott" sátánimádók a legifjabb gyerekkorban beprogramozzák a multiplexet, így bővítik hálózatukat. Pszichotikusan beültetetté válnak a bizonyos jelekre (kódszavakra, számokra, hangkombinációkra, képekre) adott reakciók. Így irányíthatnák programozók programozottjaikat. Rámondják a megfelelő számot (talán 5-2-5-2-5-2-5-4-5-2?) az üzenetrögzítőre, egy dallamot sugároznak, vagy elküldenek képeslapon egy bizonyos motívumot. A kód aztán beindítja a kétségtelenül nőnemű beprogramozottban a parancssorozatot. A terapeuta feladata az, hogy a satanista hálózatok programjainak ezeket az alkönyvtárait "deprogramozza". A médiaökológus Huberrel ellentétben Donna Haraway éppen az ilyen illegitim hálózatok szövögetését ajánlja a feminista cyborgpolitika módszeréül.


A REMOTE EXCESS PARANCS

Távirányítási agyrémek számtalan variációban léteznek. A piac egyre dagad. William Gibson regényében, a Neuromancerben Molly, a trójai cyborg, oldalán a konzolhuszár Case-zel, meglehetős sietséggel züllik dohos férfiábránddá. Nekem jobban tetszik Don Siegel húszéves filmje, a Telefon, Charles Bronsonnal a főszerepben. A KGB olyan hipnotizált ügynököket vet be az USA-ban, akik semmit sem tudnak önnön ügynöki tevékenységükről. Gyönyörű Bronson arcjátéka, amikor KGB-káderként így szól: "A legjobb ügynök nem tudja, hogy ő ügynök". A film akkortájt játszódik, amikor Hruscsov bevezette az enyhülési politikát. Egy kirúgott sztalinista az USA-ba utazik, és begyújtja a hipnózissal beprogramozott időzített emberbombákat azáltal, hogy egy bizonyos költeményt telefonon felmond. Erre a jelre a mit sem sejtő ügynökök zombiként masíroznak elő, és végrehajtják szabotázsakcióikat. Charles Bronson, miután levadássza a sztalinistát, végül egy telefonfülkében megfojtja őket. Imigyen válhat a multiplex személyiség pszichológiai interpretációja újrafeldolgozott (reciklált!) ügynökmotívummá.


TECHNOZOMBIK

Műszakilag fejlettebb kép bontakozik ki a kilencvenes évek elején a Tökéletes katonában. A filmben Jean-Claude van Damme és Dolph Lundgren olyan exhalott vietnami veteránokat játszik, akiket a legkorszerűbb kibernetikával újra összetoldoztak. Az antiterrorista bevetésen jól mutatnak a kibernetikus zombik. A technicizált visszajárók programozása azonban még nem készült el teljesen. A távirányításos tökéletes katonák egyre több hangot hallanak egykori életükből, és e hangok romba döntik programszerkezetüket. Végül mindig leolvadnak a vezetékek, és minden csatornából ellenőrizhetetlen hangok bújnak elő. Katasztrófaelméletileg persze nem árthat még néhány gazdátlan hang felbukkanása. Kitűnően illeszkedik ehhez a kapcsolathoz egy mai rádióadás. Egy fegyencről volt szó, aki németországi cellájából marokvevővel irányít egy olaszországi kábítószer-hálózatot.


ANONIMIZÁCIÓS CÉGEK

A handykkel voltaképpen a cellametafora zavarba ejtő átalakulása jön be a képbe. Egy marokvevő használójának mozgása igen jól követhető, hiszen ha nem telefonál is éppen, handyje állandó kapcsolatban van a legközelebbi adócellával a legrövidebb kapcsolati útvonalat meghatározandó, ez kíméli a telepet. A cella tehát elektronikus pórázon tartja a használót, és a cellák közötti mozgásának elbájoló térképe a rendőrség számára megrajzolható. Ma még névtelen maradhat a felhasználó, amennyiben gyakran választ külföldi providert (átjátszóállomást, cellát). Eközben azonban a német biztonsági apparátus (a szervezett bűnözésről szóló, puffadt történetekkel indokolva) masszív erőfeszítéseket tesz arra, hogy a handyk tulajdonosait bármikor azonosíthatóvá tegye. Különben részt vesznek ebben az EU és az ő eurozsarujai is. Itt növekszik egy jövendőbeli üzletág, azoké az anonimmá tevő, illegitim cégeké, amelyek leplet borítanak a hálózat használóinak identitására. Multiplex kedvencem, Billy Milligan kérdezi a róla szóló orvosregényben: tényleg az összes számítógép össze van-e kötve egymással? Magamban én is ezt kérdezem olykor. Nemcsak minden hitelkártyacsalónak előnyös tudni azt, milyen gyakran nem működnek az állítólagos összeköttetések. Még az IBM is sok pénzt vesztett azon, hogy szinte mindegyik tizenhat jegyű számkombináció megfelelt egy létező hitelkártya sorszámának. Hasonlóan sok lyuk tátong az elektronikus nyakörvön, ha a felhasználók a lehető leggyakrabban nem tartják be a használati utasítást.


VITO TÖRVÉNYE

A Vito identitás-gyűjtőnév alatt egy nagyon buzgó multiplex személyiséget találunk, az "online terroristát". A piaci részesedésért vívott harcban találta ki magának az amerikai Prodigy hálózat a Free Starter Kids terjesztési stratégiát. A Vito mögött meghúzódó személy ezeknek az ingyenes diszketteknek az ezreit szerezte meg, és újabb és újabb személyiségeket, illetve online identitásokat eszelt ki velük, előszeretettel kombinálva ezeket a Molly, a Diesel és a Mollydog jelszavakkal. Egy vizsgálat során a Prodigy megállapította, hogy Vito egyedül a Diesel jelszó használatával több mint ötven nem egzisztáló hitelkártyát talált ki, és ezekkel "fizetve" a hálózat nőnemű felhasználóit obszcén levelekkel bombázta. Mivel Vito nem létező hitelkártyáival több ezer dollárnyi online időt használt el, a Prodigy leszerződtette a "CyberCop" Frank Clarket. Clark nyomozása egy bizonyos dr. Johnsonhoz vezetett, aki Mollynak nevezte szukáját, és egy VITOLAW rendszámú diesel kocsit hajtott. Egy tanú tudni vélte, hogy Johnsonnak volt egy kartotékja vagy ezer, saját hitelkártyaszámának variációiból generált hálózati identitásról. Ítélet ez ideig nem született. Vito szövevényes multiplicitásának bonyolultsága miatt eddig nem volt mód egyértelmű bizonyításra. Vito tápot adott mindenféle cikkekhez és végtelen Internet-vitákhoz, melyek a hálózatokból fakadó szörnyűségeket taglalták. Vito gyönyörű morális érveket szolgáltatott ahhoz a követeléshez, hogy a szubjektum még az egyáltalán nem annyira immateriális "CyberSpace"-ben is felelősségre vonható legyen. Itt a nyilvánvaló félelem látszik meghúzódni a lokalizálhatatlan fantomtól, amelynek veszélyeit meghitt ráolvasással igyekszünk elkerülni.


BILLY-ÖSSZESÍTÉS

Kis kronológia Billy Milligan megfigyeléseiről klinika és börtön között. 1977 októberében Billyt egy paramilitáris rendőrkülönítmény letartóztatja a lakásán. Alapos gyanú merült fel, hogy három nőt megerőszakolt az Ohio University campusában. Billy egyáltalán nem érzi bűnösnek magát, és eléggé zavarodottan veszi tudomásul az egészet. November 4-én a cellafalnak rohanva megpróbálja megölni magát. Január 13-án egy orvos felállítja az MSZ klasszikus tévdiagnózisát - akut skizofrénia. Január 31., a Billy-identitás elalszik, a spotra egy magát Davidnek nevező identitás lép; egy pszichológusnő hozzákezd a titok előcsalogatásához. Jóllehet David retteg attól, hogy a spottilalmat megszegje, kifecsegi, hogy nyolcan, majd kilencen volnának. David a kín pásztorának képzeli magát, amikor éppen B az, akinek fájdalmakat kell kiállnia, az ő szolgálatát keresi a spoton.

A spot az öntudat egyfajta házi színpada, amit mindig az identitások egyike foglal el. A többiek ritkán figyelnek az Én előadójára, többnyire az ágyukban alszanak. Aki a spoton van, reflektorfénybe kerül, és fogva tartja az öntudatot. A spotot a Microsoft-programok, pl. a Windows nyitott ablakához hasonlíthatjuk. A hetvenes évek végén, amikor a Billy-könyv megjelent, a Microsoft a Visicalc nevű Apple-program feljavításán dolgozott.

Bill Gates, a Microsoft főnöke és a "világ leggazdagabb embere" közben népszerű metafora lett arra, hogy a kapitalizmus mégsem működik. Bill Gates azt a megjegyzést tette a Visicalcra, hogy "két-három idiótával BASIC-ben megírom". Billy lett volna az egyik idióta? És Bill gigantikus sikere egy pszichózis blow-upjának trükkje.


INFO GANG BANG

Az IBM által finanszírozott projekt munkacíme Electronic Paper volt. A majdnem kész program a Multiplanben megnevezetlen lett. Az alapgondolat egy szimbólumorientált, egérrel vezérelhető felület kifejlesztése volt. Bill Gates programja olyan, mint Billy széthasadt identitása egy programmag köré strukturálva. Billy esetében az orvosok mag-Énről, eredeti Énről vagy gazda-Énről beszélnek. Bill programja egy Multi-Tool felületen mutatkozik be. Billy széthasadt identitása a spoton.

Bill terméke Billy traumatikus élményeket feldolgozó módszerének technicizált formája. Az információs társadalom épp elég lebonthatót kínál belőle. Bill cége, a Microsoft azután a Multitasking-DOS vagy a Multimate formájában finomította egyre tovább a programtechnikát. Ma itt van a világszabvánnyá lett MS-Windows. Amikor Allen van a spoton, az egyik psychotechnek (így hívják a klinika ápolóit) elmagyarázza, hogy a Billy testében lakozó huszonnégy identitásnak Arthur a főnöke. De mind együtt alkotják a Billy-titkot. Azért cserélődnek folyton a spoton, hogy Billyt, a permanens, szuicid programmagot életben tartsák, éppen azáltal, hogy nem engedik felébredni. A különböző identitások/szerepek speciális képességekkel vannak felruházva. Tommy elektronikai szakértő és szabadulóművész. Arthur biológiával és orvostudománnyal foglalkozik. Allen zongorán és dobon játszik. Dany szép csendéleteket fest stb.

A feladatmegosztás hierarchikus szerkezetben működik, mint az adminisztrációs programok vagy mint a számítógépprogramok könytárszerkezete. A Billy megfigyelése során felbukkant első nőnemű identitást Adlanának hívják. Titokban verseket ír, és magát okolja a fiúk sorsáért. Daniel Keyes (a kulcs Billyhez) szerint Adlana leszbikus. Nagyon gyorsan felvilágosít arról, hogy Adlana Billy férfitestét használta a megerőszakolásokhoz. A bináris struktúrák áttörése Daniel Keyes megfigyeléseiben mindig negatívan kódolt. Billy tudathasadásai apja homoszexuális erőszakával kezdődnek, ezek a hasadások generálják valahogy Adlanát, aki saját vágyairól éppúgy nem tehet, mint a nők a megerőszakolásról.


GYÓGYVIDEÓ

A teljesen napjaink varázsigéjébe merülő dr. George azt ajánlja, hogy a széthasadt személyiségek között létesítsünk kommunikációs kapcsolatot. Videófelvételek segítségével ismertessük össze egymással a különböző identitásokat. Hogy aztán szép interaktívan összeolvadjanak. Mikor Allen volt a spoton, azt mondta az ápolónőnek, örül, hogy videót csináltak róla. Billy vagy a billyk így magyarázatot találhatnak az időveszteségre, amivel állandó konfrontációban vannak, hiszen a spottól való távollétet időkiesésként élik meg. A Windows ehhez az önkontrollhoz kínálja az úgynevezett Recorder funkciót, az ikon egy kamera. Ezzel az ember utólag bebiztosíthatja magát, akkor is, ha az elektronikus papíron dolgozott.

További párhuzam egy, a biztonságtechnikai piacon nagy izgalommal várt műszaki újítás. Egy Robot nevű USA-beli cég néhány hónapja bejelentett egy új multiplex videófelvevőt. Ez a gép normál VHS szalaggal dolgozik, de az ipari kamerák képeit különlegesen összesűríti. A készülékhez egyszerre 36 megfigyelőkamera csatlakoztatható, és ezek 960 órányi felvétele együtt rögzíthető egyetlen 180 perces szalagon. Egy CD-ROM ennek csak töredéke. Elszomorít, hogy a német videóőrrendszerek még mindig fekete-fehérben dolgoznak. A színes, mint Angliában, a minimum, amit az ember elvárhat.


PSZICHOMECCS

Harmadik lépésként dr. George szeretné felvilágosítani Billyt azokról a hangokról és idegen nevekről, amiket folyton hall magában. Ezekről mint a telefonáláskor is ismert áthallásokról, keresztkapcsolásokról beszél. Az éppen a telefonhálózathoz teremtett Billynél akkor áll elő keresztkapcsolás, ha az identitások hierarchiái keresztezik egymást, vagy ha spottiltásos identitások az öntudat felé törekszenek. A telefonban is idegen hangokat hall a fül, ha ezek a normális kapcsolathierarchia helyett keresztező kapcsolatokra kerülnek. Ez előállhat véletlenül, vagy előidézhető szándékosan, bizonyos hangláncok létrehozásával. Örülök és hálás vagyok, hogy a TELEKOM (a német telefonmonopólium) nem tartja mindig kézben saját rendszerét, és rendszeresen kerülnek hangok oda, ahova nem kéne. Végül is tiszta és működő telefon-összeköttetések azt bizonyítanák, hogy a kapitalizmus mégsem annyira rossz.


IDENTITY LINKS - AVAGY A CYBERSPACE NAGY ÍGÉRETE

Dr. George "kompilálja" a videó-felülvizsgálat eredményeit. Az egységneurotikusok szemében az egyetlen remény a többszörös Ének fúziójában rejlik. Dr. George B-t a spoton akarja látni. Ebben természetesen Billy is örömét leli, de egy bizonyos Nemkívánatos (a "meghibásodott" android) gyorsan mindent újra összezavar. Dr. George elkezdi párosával összeolvasztani az identitásokat. Ez tetszik Arthurnak, mert kedvenc gyerekkori pezsgőporára, a Coolaidre emlékezteti.

Billy az ő Arthur-identitását Mr. Spockként írja le. Ez olyasvalakit jelent, akinek van mersze egy étteremben elkérni a panaszkönyvet. Az összeolvasztásnak ezen a pontján Philip, az egyik Nemkívánatos (azaz valaki, aki voltaképpen totális spottilalom alatt áll) átad egy listát az összes identitás nevéről.


A DIGITÁLIS PÁCIENSKOLLEKTÍVA

A veszett identitás megmagyarázza a listát: a Nemkívánatosak funkciójára egyszerűen nem volt szükség, olyanok ők, mint merev lemezről letörölt adatok, amiknek elektronikus utóképe újra jelentkezik. A listán az utolsó identitásnak nincs tulajdonneve, egyszerűen csak Tanítónak hívják. Egy modern pszichoanalitikus hálózattechnikailag nevezhetné szervernek. Az, hogy Philip átadja a listát, teljes időzavarhoz vezet. Egy úgynevezett MixUp-periódus...

Most itt még felsorolhatnám az összes maradék identitást, mik a feladataik, mikor és hogyan jutnak a spotra és kerülnek le onnan. Ami valóban lényeges: Billy, hogy úgy mondjam, önmaga személyes Enterprise űrhajója, amelyen Kirk kapitányt nyugalomba helyezték, így nem ront azonnal halálvágyón a Világűrbe, hogy az ő Egységével egyedül maradjon.

Billy hisz saját gyógyulásában/integrációjában, a boldog élet lehetőségében.

Daniel Keyes feltehetően azért hagyja nyitva a véget, hogy megírhassa a második részt, így Billy-rajongók ezrei várják a folytatást. Keyes azonban inkább újra science-fiction-regényeket ír. A billyk sikeres fúziójáról nem tudunk semmit. Miért kéne az orvosok minden vágyának beteljesülnie?

A "digitális forradalom" momentán legbosszantóbb őrcsúszdáján, a World Wide Weben inkább az integráció, az egység és a gyógyulás ellen írok. Ameddig hallunk hangokat, Énjeink tisztátalanok lesznek, vagy egyáltalán nincsenek is jelen. Még észrevesszük, hogy távirányítanak minket. A kommunikációs technika nem működik, van még remény. Lehet, hogy a katasztrófa multiplex lesz.

1995

Dany@p8.thing.fido.de

Fordította: Zsadon Béla


Hans Christian Dany hamburgi művész, teoretikus, a Chaos Computer Club egykori tagja. Részt vett a THE THING nevű művészeti-kritikai BBS-ben.

Az 1995-ös MetaFórum konferencia vendége volt. Multiplex Persönlichkeiten című írása a Gondolat-Jel 1995. 5 "Cyberszkóp" számában jelent meg magyarul.



Michael Heim
Aggályaim a számítógépekkel kapcsolatban



1. A számítógépek fizikai veszélye

1.1 Amit a szemünk fizet - látatlanban

A számítógép-használat fizikai kockázatából a felhasználó mit sem lát.

Rendszerint öntudatlanul nézünk keresztül az interfészen. A képernyőről csak bizonyos távolságból alkothatunk képet. A képernyőn a dolgok másképp látszanak. Egy elektromos szerkezeten kémlelünk keresztül, amelyen a szimbólumok (szavaink, számításaink, szimulációink) pontos ellenőrzés alá kerülnek, s a dolgok megkapó tisztasággal jelennek meg. Ezek a szimbólumok olyan lenyűgözőek, hogy megfeledkezünk magunkról, elfeledjük, hol vagyunk. A képernyő használ minket. Noha egyvégtében a képernyőt lessük, mégis magát a képernyőt a legnehezebb észrevenni. Az információs technika elménk működésére szabott, ezért nehéz elgondolni. Közelsége ellenére mi sem áll távolabb tőlünk. Oly könnyen tévesztjük szem elől, mint az orrunk hegyén ülő szemüveget - vagy a kontaktlencsét szaruhártyánk előtt.

A képernyőn foszforeszkáló jelképek hipnotikus vonzerővel bírnak. Olyan intenzíven vonják magukra a tekintetet, hogy az emberi szem ritkábban pislog, ha a számítógép képernyőjére szegeződik. A szem szaruhártyája gyakori folyadékfürdőt igényel, és a szempillák normális körülmények között kb. öt másodpercenként fürdőztetik és masszírozzák a szemgolyókat a pislogás révén. A számítógéppel való kapcsolat azonban komoly koncentrációt igényel, és a hosszan tartó stressz gyakran megmerevíti a tekintetet. Ahogy a pislogás csökken, úgy nehezül a szemizmok fókuszálása. A gép használói nemegyszer visszafogják lélegzetüket, miközben azon igyekeznek, hogy jobban lássák a képernyőt. Ez csökkenti a vérkeringést, és növeli a testi feszültséget. Az így fellépő megerőltetés idővel töréshibához, gyakran krónikus rövidlátáshoz vezet.

A számítógép mellett végzett munka a legújabb és legmegerőltetőbb valamennyi, a modern életstílussal járó, megfeszített figyelmet igénylő tevékenység közül, ezért a szemüveg- és kontaktlencse a modern civilizáció szimbóluma lett. Az emberi szem természeténél fogva eredendően távoli tárgyakra fókuszál. A szem belső izmai a távolba pillantva pihennek. A szemerőltető munka ezzel szemben a szaruhártya deformálására készteti a szemizmokat. A hosszasan végzett szemerőltető munka megfeszíti a szem izmait. Ha a szemet túlerőltetjük, az izmok görcsösen összehúzódnak, ami idővel a szem alakjának megváltozásához vezet. A gyakori túlerőltetés hatására a szem olyan állapotban rögzül, amely torzítja a távoli tárgyak képét.

A betegség előrehalad. Az alakját vesztett szaruhártya nem képes többé a belső szemvíz lecsapolását megfelelő módon elvégezni, ennek következtében nő a szemnyomás, és idővel megnyúlik a szemtengely, ami további rövidlátást eredményez.

A számítógép-felhasználók körében a korrekciós lencsék fokozzák a rövidlátást.

A lencsék elhajlítják a beeső fénysugarakat, s ezáltal legalább hat százalékkal csökkentik a látómezőt, a színhullámokat pedig még ennél is nagyobb mértékben torzítják. Így aztán fejlett társadalmunk egy jellegzetesen rövidlátó népességet támogat. Jóllehet a rövidlátás okai részben genetikusak, a széles körben elterjedt közellátás legfőbb oka abban a modern szükségletben rejlik, hogy a dolgokat egészen közelről vizsgáljuk, és jelképek, szimulációk formájában rögzítsük őket.

A képernyő okozta szemmegerőltetés a látás modern eszményképével veszi kezdetét. A látás modern felfogása, amint David Levin kimutatta a kérdésről írott tanulmányában, Descartes-tól Berkeleyig a merev nézést sulykolja. (ld. David Michael Levin: The Opening of Vision: Nihilism and the Postmodern Situation, New York. Routledge, 1988). Aldous Huxley: A látás művészete (The Art of Seeing, New York. Harper, 1942) című munkáját kell a látás és merev nézés dinamikája klasszikus tanulmányának tekintenünk. A modern elméletek azon a feltevésen alapulnak, hogy a látás célja a dolgok irányítása, felügyelete és uralása. A látótérben lévő tárgynak rögzítettnek kell lennie, minőségek mozdulatlan szeletének, mérhető fénykvantumú nyalábnak. Egy látvány megragadása érdekében a szem merev és változatlan tekintetet vet a tárgy irányába. A szem bámul. A fényképezőgéphez hasonlóan igyekszik tiszta, pontos fókuszban és bizonyos távolságban tartani a dolgokat a pontos megfigyelés érdekében. A szem a rögzített fókusz által kimerevíti a vizuális eseményt.

A modern eszményképpel ellentétben azonban a látótérben semmi sem marad tökéletesen mozdulatlan. A látás a szem állandó mozgását igényli - apró, csúsztatott mozdulatok formájában. Ez a mozgás önkéntelen, dinamikus, és a tudatos akarat által ellenőrizhetetlen. Saját dinamikájának nyugalmi állapotában a szem folyamatosan csúsztatja és felfrissíti a látómezőt. A szem mozgása csaknem érzékelhetetlen, apró rezgésekből áll.

E rezgések időtartama a másodperc két század- és tíz századrésze között váltakozik, mialatt a rezgések két és húsz szögperc közötti elmozdulást végeznek. (Egy szögperc a teljes kör 1/21,600-ad része). Mikor a figyelem megpihen valahol, úgy tűnik, mintha a szem egy pillanatra megállna. A vibrációs tánc azonban tovább folytatódik, csak apróbb pontok körül, újabb perspektívákat szállítva a központi foveába, ahol maga a látvány megjelenik. A szem folyamatosan játszik a kontrasztban álló hátterek fényeivel és árnyékaival. A feszült nézés azonban megmerevíti a többezernyi apró elmozdulást, és hamarosan torzult vagy homályos látáshoz vezet. A dolgok vizuális úton való uralására irányuló erőfeszítés kudarcot vall, s eközben maga a szem is sérüléseket szenved.


1.2. Amit a kezünk fizet

A digitális írás okozta stressz még a rövidlátásnál is gyorsabban terjed. A számítógépes munka interaktív, mégis majdnem súrlódásmentes, így nagyobb mértékű, hosszan tartó megerőltetést okoz, mint a ceruza vagy az írógép. Az ember kevesebb pihenőt tart. Nincs felkeresésre váró irattár, nincs kézzel végzendő korrektúra, sem a testmozgásnak egyéb formája. Csak az ujjak mozognak, s ismétlik vég nélkül ugyanazokat a leütéseket. Az ember alig veszi észre a felszabadulás és megkönnyebbülés nélküli teljes alkalmazkodást. Az eredmény egy repetitív mozgásszindrómának [Repetitive Motion Syndrome, RMS] nevezett munkahelyi járvány. Az RMS-ben szenvedő betegek gyulladt kéz- és karinai gyakran sebészi beavatkozást igényelnek, és az orvosok számos RMS-betegnél találnak mozgáskárosodást. A szövegszerkesztő nem pusztán mennybe menesztett írógép.

A Los Angeles Times komoly gondnak találja az RMS-t alkalmazottai körében. Még a Times riporterével folytatott telefonbeszélgetés közben is hallani lehet a jegyzeteléssel járó állandó billentyűkopogást. A számítógép állandóan be van kapcsolva. Még az RMS-ről feltett kérdésekből is adatok lesznek, melyek táplálják a szóban forgó képernyőt. A jelentésből pedig adatbevitel.


1.3. Úgy vélem, ezen a ponton kellene szólnom a létező gyógymódokról. R. Anthony Hutchinson munkája, a Computer Eye-Stress (New York. Evans, 1985 - Szemstressz a számítógép mellett) néhány hasznos gyakorlattal szolgál a fókuszálással kapcsolatos feszültség csillapítását illetően. Csakhogy manapság Amerikában, ahol a napi munkában a fő hangsúly a termelékenységen van, nemigen van mód a gyakorlatok végzéséhez szükséges fegyelem betartására. A kínai kigonggyakorlatok csodálatosan hatékonyak az RMS-szindróma gyógyításában és megelőzésében. De vajon hány vállalat fog gyakorlati lépéseket tenni annak érdekében, hogy időt és tréninget biztosítson alkalmazottai védelmében? Kétlem, hogy akár egyetlen cég is vállalná ezt a próbatételt. A vállalatok a termelékenységet a lehető legszűklátókörűbben értelmezik, rövid távon keresve a profitot.


1.4. Amit a testünk fizet

A számítógép képernyője megerősíti azt a sokak által osztott meglátást, hogy az emberi test "elavulttá" válik. Talán nem minden értelemben, de mindennapi tudatunkban elveszíti meghatározó szerepét. A számítógép egy totális elektronikus interfészbe szippant minket a tapasztalati világgal egyetemben.

A jövő otthonában a lakás egyik sarka hamarosan a kommunikációnak "lesz szentelve" egy olyan szerkezet révén, mely egyesíti magában a tévét, a videó-lemezjátszót, a videólejátszót, a számítógépet, a nyomtatót, a telefont, az üzenetrögzítőt, a faxot, a biztonságvédelmi és más később feltalálandó szerkezetet. Ez az omniszerkentyű újfajta szimbiózist teremt majd ember és eszköz között. Minden korábbi gépnél személyesebben és bensőségesebben működik majd. Egy ilyen szerkezetnek senki sem tud egykönnyen ellenállni. Hamarosan éppúgy függővé válunk tőle, ahogy függővé váltunk az autótól, a repülőtől és az olajszármazékokból nyert üzemanyagoktól.

E. M. Forster írt egy elbeszélést, aminek a The Machine Must Stop (A gépnek meg kell állnia) címet adta. A Forster által leírt gép hasonlít Don Straus omniszerkentyűjére. Ez a totális interfészszerkentyű olyan hasznos, hogy az emberi csontszerkezet a felismerhetetlenségig elcsökevényesedik mellette. Az emberi lények "továbbfejlődnek". Csak egyetlen tizenéves fiatal meri megtörni a varázslatot, aki a puszta fizikai lét izgalmát kutatja. A tinédzser kimászik a mesterséges környezetből, hogy sütkérezzék a napon. Kis híján belehal, de tette hatására fellázadnak az emberek az ellen a csodálatos kommunikációs technika ellen, amelyről ma álmodozunk.

A személyes mélységgel bíró teljes fizikai jelenlét hamarosan olyan értékes árucikké válhat, amelyet először el kell felejtenünk, hogy ismét emlékezhessünk rá. Csak most kezdjük vizsgálni, miként tanítanak bennünket egyes kultúrák a testünkkel való helyes bánásmódra, s késztetnek másfajta testhelyzetek felvételére életterünk belakása érdekében.


2. A számítógépek ökológiai veszélyei - Amit a környezetünk fizet

A Miért nem veszek számítógépet című cikkében Wendell Berry, a költő elmagyarázza a számítógép használatának egy másik fizikai veszélyét, mely ezúttal nem az embert, hanem bolygónk hosszú távú ökológiáját fenyegeti. Berry cikke a NER/BLQ 1987-es számában jelent meg, majd 1988 szeptemberében a Harperis Magazine közölte kivonatos formában, amit élénk levélváltás követett 1988 decemberében.

Berry elvi alapon ellenzi a szövegszerkesztést. Nem azért, mert úgy véli, rossz hatással van az írás esztétikai minőségére, és nem is azért, mert személyes ellenérzéssel viseltetik a technikával szemben, hanem mert a szövegszerkesztőt felesleges elektromos berendezésnek tartja. Úgy véli, minél több elektromos berendezést használunk, annál több áramot fogyasztunk, és minél több áramot fogyasztunk, annál jobban pocsékoljuk a Föld korlátozott energiakészleteit. Ha egy feladat egyszerűbb technikával - jelen esetben papíron, ceruzával - éppoly hatékonyan elvégezhető, akkor az ember erkölcsi kötelessége, hogy éljen e lehetőséggel. Berry a személyi számítógépet az amerikai fogyasztói társadalom újabb negatív vonásaként értékeli. S mivel aggasztják csökkenő energiatartalékaink, válaszul lemond a számítógép okozta kényelemről. Az energia alatt elsősorban a tüzelőanyagokat, főleg a szenet érti. Az elektromos berendezések már eddig is az Appalache-hegység szénmezőinek teljes lebányászását eredményezték. A kegyetlen kapzsiság, állítja Berry, kirabolja a környezetet, és hamarosan eltörli a vadon utolsó maradványait is. Következésképp a legtöbb háztartási gépet felesleges hóbortnak tartja, mert felemésztik a Föld véges ásványkészleteit. Berry egy déli farmon él, lovakkal műveli a földet traktorok helyett, és napközben ír, hogy ne kelljen feleslegesen villanyt használnia. Felesége 1956-os Royal írógépén gépeli férje kéziratait.


(Fordította: Hideg János)


Michael Heim könyveiben, az Electric Language és a The Metaphysics of Virtual Reality a számítógépnek a nyelvre, az életre és a kultúrára gyakorolt hatását kutatja. Az új médiumokat oktatja az Art Center College of Design-ban Pasadenában, Californiában.

Anxieties című írása a ZKP1-ben jelent meg.









IV.









Kotányi Attila
Van-e médiumkritika, amely nem öngyilkos?


A szervezők meghívását azzal próbáltam elhárítani, hogy félő, számomra a médiumok még sokkal kritikusabb színben tűnnek fel, mint amit egy kritikusan hangolt konferencia még megvitatásra érdemesnek tart.

A túlfeszültség okát nem érdemes másutt keresni, mint az élettörténetemben. Három félelmetes diktatúrát éltem meg úgy, hogy abból kettőnek szem- és fültanúként már a felemelkedését is megéltem a médiumok szárnycsattogásai közepette. Az olasz korai fasizmus teoretikusai és olyan futuristák, mint Marinetti mutatták meg - már talán az I. világháború előestéjén -, hogy mit lehet elérni egyetlen hangszóróval, amit teherautóra szereltek, és a szónokok azon a nyitott teherautón álltak. Egy kisvárosban is tömeget lehetett összecsődíteni.

Ezt persze még nem a saját szememmel és fülemmel tapasztaltam, de Horthyt már igen, aki ezen olasz fascio tanítása szerint szervezte meg a Tanácsköztársaságot leverő ellenforradalmat. Meg hát Hitler és Sztálin médiumpolitikáját már jócskán felébredt korban éltem át. Ráadásul az összeomlott Németországban a liberális piac médiumparadicsomának harminc év óta bennlakó polgára voltam és vagyok. Minthogy ez is hatalmi centrumok, gazdasági és politikai diszpozíciós csomópontok függvényeként működik, így ez a harmadik diktatúra: a liberális nyugat-európai és részben amerikai hidegháborús médiumvilág, amelynek igen intenzív fogyasztója voltam és vagyok.

Sőt 1961-ig még magam is munkatársa voltam az International Situationiste nevű francia nyelvű, avantgárd folyóirat főszerkesztőjének. A folyóirat arról lett később közismertebb, hogy az 1968-as diákmozgalmak jelszavainak nagy része tőlünk származott. Jelszavak a tekintélyuralmi állam, család és iskola ellen, valamint az így berendezkedett közállapotokat kiszolgáló médiumok ellen. Az európai közállapotok azóta erősen hasonlóságot mutatnak az Egyesült Államok viszonyaival. Termelési és társadalmi viszonyaival, beleértve azt is, hogy a kettő közötti ellentmondások is hasonlóak, mint ahogy ezt a klasszikus marxista irodalom mondaná.

Ezen ellentmondások legkiválóbbika arra vonatkozik, hogy a médiumok a hatalomnak egy olyan új formáját testesítik meg, amely kívül esik a régi három hatalmi szférán. A modern demokrácia a három szféra egymástól való elválasztása nélkül nem működik. E század félelmetes politikai elnyomórendszerei a szóval és képpel, azok hatalmával való visszaélést aknázták ki. Hitler és Göring a 38-as hatalomátvétel után futószalagon gyártatták a néprádiót, hogy Hitler beszédeit az egész család hallgathassa. Hallgatta is. Hitler később egy asztali beszélgetés során azt mondta: "Mindent, amit elértem, rábeszéléssel értem el." Tudjuk, hogy ennek titka a milliószoros megsokszorozódás, az egyidejűség és a rendezés. A közélet és a hatalom gyakorlása áttelepül egy minden lakásban hallható és minden moziban látható színpadra.

Hitler kritikusainak azt vetem a szemére, hogy nem ismerik el fölényes tisztánlátását a szó hatalmát illetőleg. Jóllehet a Biblia lényege is ezen tudás megújulása. A Földön minden hatalom az élőszónak adatott. Ez az evangélium, az örömhír.

A diktatúrák médiumai a saját ideológiáik halott szavait ismétlik, mozgatják így és úgy azért, hogy élőnek tűnjenek a halott szavak és képek. ...S ezt kitartóan teszik. Egészen a pusztulásuk végső órájáig. Ezen felismerés és keserű elismerés nélkül még sok szóbeszédet, üres magyarázatot kell elhallgatnunk a náci és bolsevik hatalom eredetéről.

Arnold Gehlen konzervatív szociológusról kérdezték egyszer, hogy szerinte milyen mélyre megy a médiumok hatása a közéletben. Azt válaszolta, hogy ezt senki sem tudja megmondani. Ez ma, ötven év után már közhely.

* * *

Most arra szeretnék utalni, hogy francia folyóiratom kritikája a médiumok ellen teljes kudarccal végződött. Mert 1968 után a médiumok maguk is pont azt hirdetik magukról, amiért a folyóirat által kritizálva lettek. A megjátszott önkritikát a médiumok programukra tűzték.

Jómagam előre láttam, hogy a szerepek felcserélődhetnek, ha a kritika alapja nem lesz sokkal filozófusabb, bibliásabb, személyesebb, mint ez a mi esetünkben volt. Azt nem láthattam előre, hogy akkori barátom, a főszerkesztő Guy Debord erről vitatkozni sem hajlandó velem. De húsz évre rá öngyilkos lett. Íme egy médiumkritikus egyesület szépen kiterített hullája. A részletekkel mindenkinek szívesen állok rendelkezésére.

* * *

Van-e médiumkritika, amely nem öngyilkos? Van-e olyan kontrollrendszer, amely nem goromba cenzúra? Azt gondolom, hogy ezek rokon kérdések.

Nos nem öngyilkos az a kritika, amely nem mond ellent önmagának, nem teszi azt, amit maga is kritizál. Ilyen az a beszélgetés, amelyet ketten, hárman folytatnak, keresve az élőszót és kizárva minden más érdek szolgálatát. Még titkon sem szabad jelen lennie azoknak az egyébként nagyon is jogos érdekképviselő szervezeteknek, amelyek a mai liberális európai államokban a programelosztást ellenőrzik. Az itt szóban forgó ideális médiumkritikára igen ritkán találni példát.

Keressük hát a megoldást a fals kompromisszum nélkül. Erre jó példát nyújt a német állami szabványok egyike, amely meghatározza az ivóvíz minőségét. Ez az előírás így szól: "Az ivóvíznek a forrásvíz kvalitásán kell orientálódnia."

Ez volna a szabvány.

A magyar nép századokon át közügyekben senkinek sem hitt, csak a saját nyelvén beszélő költőnek. Jól tudta, hogy miért van az, hogy Arany Jánost kell megkérdeznie.

Az eddigi gyakorlatban a legjobb kritika még az szokott lenni, mint az a két hír, amely a Bartók rádió hírei között szerepelt. A bemondó közli: az Egyesült Államok kormánya reméli, hogy a század végére minden család bekapcsolódik az Internetbe. A következő hír: nagy-számú pornó-videókazettát foglaltak le Belgrádban, amelyeket az Internetről vettek le. A kazetták témája a hároméves gyermekek szexuális hasznosítása volt.

* * *

Összefoglalva: a médiumok a liberális demokráciák ügyintéző gócpontjait szolgálják. Semmi mód nincsen arra, hogy a nagyon is drága működtetésre más gazdag forrás is rendelkezésre álljon.

Ezen szolgálati függőség a médiumokat majdnem kritizálhatatlanná teszi. A függőség olyan természetű, mint az érdekképviseletek és pártok piaci feleselése. Így hiábavaló a médiumpolitikában ennél a piaci vitánál nagyobb függetlenséget elvárni a nem dróton, hanem elektronikával mozgatott kép és szó javára. Ennek az elvárásnak ilyetén szabott határa érvényes a folyamatos adások folyamatos kritikájára és a kiválasztott témák kontrolljára is.

A médiumok úgynevezett morális felelőssége tehát az adott liberális viszonyok között is a nulla felé tendál.

Persze ezt nem éri el. Ezt mint jogfilozófus állíthatom. A kulpabilitás csak a kommunikáció megsértésében rejlik, mondaná a nyelvfilozófus Rosentock-Huessi, Levinas és Brumlick.

II. János Pál pápa a médiumokat Isten áldásának tartja, mert összeköti az embereket. Csatlakozom ehhez az ítélethez, de hozzá kell tennem, hogy ebbe az áldásba bele kell értenünk e század minden rabságát is. Ilyen paradox dolog az, amit a teológusok kegyelemnek hívnak.


Kotányi Attila magyar anyanyelvű költő, két évtizeden át filozófiai beszélgetéseket folytatott, festett, gyárat épített Hamburgban és tizenkét évig tanított a düsseldorfi Kunstakademie-n.

Írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1996-ban, a ZKP4 közölte.



Bora Gábor
AI-SERVICE
[136]



(Figyelmeztetés: az itt következő írás fikció. Ez nem azt jelenti, hogy fantáziaproduktum lenne, pusztán azt, hogy az, amiről beszámol, esetleg aktuálisan nem létezik. Hiátus a létezőben, ami annyit tesz, ez a létező írja körül. Nem korlátozódik arra, hogyan is vannak a dolgok; ám ugyanakkor a tényállásokba csomagolt.)


Legyen itt szó az informátorról. Kétszeresen is nehéz helyzetben, a múló múltban mellészegődött rossz imágó, s mai tevékenységével szemben regisztrálható, ugyanabból a még el nem múlt múltból származó, parttalan gyanakvás okán megérdemel egy jottányi szenvtelen (= ellenszenvmentes) figyelmet.

Az informátor nem szimbólum, mint ahogy nem is megszemélyesítés. Létezik, vagy létezhető; egymagában is, de osztályként is, többes számban. Gondolkodó, cselekvő, érző, szenvedő és örülő valaki/valakik. Közülünk való, noha sokszor nem tudunk róla. Gyakran ő sem tud erről, ők sem tudnak erről. E tényező már annak a sorsnak a része, mely az informátori osztály része. Én, aki ezt feljegyzi, vissza is rettenek sorsok ábrázolásának bonyolultságától. Átadom a szót, jellemezzék ad hoc kiragadott mozzanatok, saját és munkája során figyelemre méltatott gondolatsorok: a stílus maga az ember (ahogy egy old-time-high informátor mondta).

*

"... VEB[137]-site ... Az aktualitások mindig bonyolítják a dolgokat; ebben az éppen most létező mostban körvonalazódik egy történetileg immár képtelen körvonal. A mozgó mütyüröktől, rosszul színezett, semmilyen felbontású képektől burjánzó, az elharapódzott redundancia állapotába jutott Internet visszamenőlegesen mutatja fel saját eltűnt energetikáját, egy reménytelen vágyképzetet. Egy esztétikát, mely az esztétizálás áldozatává lett. Innen a VEB-site emlékképe, egy emlékvágy, esztétikai korrelatív, nosztalgia a soha nem létezett felé: egy Net-design, mely az NDK-s poszt-Bauhausban találta volna meg mintáit..."

*

"...Virtuális közösségek, ahol a szerveződés mozgatója immár nem a szükségszerűség birodalmához, hanem a szabadságéhoz tartozó, ahogy ezt Karl Marx egykor kifejezte. A lenini leggyengébb láncszem rossz elméletnek bizonyult, a szabadság birodalmához nem specifikus hiányok vezetnek, inkább az információs társadalom eredeti tőkefelhalmozásának érosza, az energiatöbblet intenzitása: az információfelesleg, a folyamatokban garantált információtöbblet bősége; immár nem reális felesleg, mely mozgósítja az évezredek kultúrája által ösztönné tett birtoklásvágyat, hanem olyan, amely esztétikai örömelvet mozgósít, érdekmentességet, a lélek képességeinek szabad játékát, hogy Immanuel Kant fogalmaival éljek vissza. A tétel, miszerint az információ az, amely az emberek között egyenlően oszlik meg, még nem igaz, de realizálásának ígérete állandóan jelen lévő, mint ahogy a realizálás útjába gördített korporatív akadályok fenyegetése is az. A korpo/ráció szerint a tőke 'klasszikus', tehát reális, a digitális szenzitivitás szerint pedig virtuális. Ha, akkor már a korporatív önazonosság is félreértette önmagát, ha valami reálisnak gondolta el. Tehát ha a korporatív világnézetnek van igaza, akkor az információ hamarosan visszarendeződik tőkévé, ha a virtuális közösségnek van igaza, akkor az utóbbi végképp átrendeződik virtualitássá, információvá. A digitális közösség a szabadság birodalma, amennyiben a tőke inkább információ, önmaga előtt rejtett szükségszerűség pedig akkor, ha az információ még nem egészen definiált tőke. Mindenesetre a virtuális közösségek esetében igaz, hogy az információ egyenlően eloszló; a kérdés csupán, az, puszta ideiglenes térnyerésről van szó, vagy pedig a fel nem ismert jelen már létező állapotáról. S e kérdés megkétszerezi önmagát: állítólag e bolygó lakosságának fele soha nem használt még telefont. Innen nézve a virtuális közösségek virtuális elitek, talán annyira azok, mint soha még. A tudás, egyelőre elég érthetetlenül információként definiálva: hatalom. A virtuális közösség csupán megfelelő definícióra vár, hogy beváltsa hatalma ígéretét. Tudom ezt a definíciót; de nem mondom meg..."

*

"... Az egész nem egyéb, mint az információ túlszaporodására adott válasz, amely mivel ugyanazon trend részeként viselkedik, csak túlszaporítja a többszöröződést; az overloadnak két zsilipe van, a technika aktuális lehetősége és az emberi feldolgozóképesség, mely önmagában sem állandó, ráadásul többszörös feed-backkel van csatlakoztatva a technikai apparátusokhoz. Az overload konszolidációjának kísérlete maga többszörözi meg az overloadot, az overload többletével szemben létrehozott tervezet pluszként adódik e többlethez. A tervezetet e többlet működteti, ez az üzemanyaga; a többlet elhasználásakor viszont az elhasznált többlethez képest produkál többletet. Ajándékot, mely azonos azzal, amivel szemben a tervezet dolgozott. E folyamat létrehozza a kultúrát, amely számára ez az állandó többszöröződés a természet(es)..."

*

"... A sor folytatható, de itt megállnék: e kialakulóban lévő kultúra, miközben önmagáról néha az interpretáció távollétének állapotát mondja ki, nem más, mint önnön interpretatív horizontjának állandó működtetője. Ezért aztán nem is arról van szó, hogy minden elemzője igyekszik egy fiktív jövő szemszögéből a legpontosabbnak mutatkozni, utólagos igazolást szerezni, hanem arról, hogy e kialakuló kultúra sajátja a szimulált információtöbblet, a 'virtualitás an sich' magáért való virtusa, a kezdetekhez rendelt kifutás, az induláshoz rendelt befejezés állapota.

Nem jövőképek, hanem jelenképek ütköznek. Hogy mi lesz, az a jelenben eldőlő, tehát mire ez kimondatik, máris eldőlt. A visszaigazolás utólagos, ennyiben már felesleges is. A dolgok kialakultak, és determinálják a folyamatokat és bennünket, mielőtt még tudhatnánk, mik ezek a folyamatok, mik ezek a determinánsok..."

*

"... Digitális szenzitivitás .... divatos megítélések helyett inkább a végletekig való kifuttatás a jellemző. Mintha az új cyberkultúra teoretizálásában mindenki egymással, önmagával és az idővel versenyezne, hogy a létező trendek összességét a lehető leghosszabban nyújtsa meg, hogy minél inkább a lehetséges távlatok felől szemléljen minden szálat. Emiatt úgy tűnhet, a digitális kultúra teoretikusai mintha azon munkálkodnának, a jövő éppen ezt vagy azt a kifuttatást, meghosszabbítást fogja igazolni, mintha a közeli-távoli jövőben remélt visszaigazolás reménye mozgatná mindazokat, akik a ma még sokszor szegényesen megjelenő digitális realitást eleve a jövőbeli teljes realizálódás állapotára projektálva kezelik. Nos egyes esetekben ez talán tényleg így is van, de ez mindegy: a jelenség, hogy a digitális kultúra aktualitását az aktuálishoz hozzárendelhető vízió teljességével együtt gondolják el, annyira általános, hogy úgy tűnik, ez a víziószerűség a korai digitális kultúra sajátja. A jelen állapotok jövőbeli kiteljesedése a jelen állapothoz rendelődik hozzá, annak elválaszthatatlan része, így a jelen állapot a vízióval telített állapot, amelynek így voltaképpen semmi köze egy jövőbeli állapothoz. Nincs utópiákról szó, az elméletek, melyek annak vagy negatív utópiának látszanak, teljes egészében jelenközpontúak. E betűk utáni kultúrát sokan egyszerűen új vizuális kultúrának tekintik, noha jelen állapotában sokkal inkább a vízió kultúrájának, sőt vizionárius kultúrának lehet nevezni.

A maximális fiktivitás felé történő meghosszabbítás a vízió és a reális, tehát az éppen produkálható szint szimbiózisa. A mai - legyen ez korai vagy csupán saját öntudata számára korai - digitális kultúrára jellemző érzékenység vagy szenzitivitás tehát egy, a víziót vagy akár a vizionáriust hangsúlyozó szenzitivitás..."

*

"... Monolit és sokrétegű egység ... A dilemma, hogy a többszörözött személyiség, a személyiség, amely több és egyszerre kevesebb is, mint egy individuum, valami kívánatos-e vagy sem, addig érdekes, amíg az egységes valaminek van feltételezve, mintegy örökkévaló rendként. Semmi ok ilyen feltevéseket komolyan venni. Egy régmúlt vagy egy közeljövő helyzetében az unicitás, az individuum oszthatatlansága ugyanolyan horrorisztikus lehet, mint amilyennek ma tűnik a multiplifikált személyiség. Addig probléma, amíg bennünk van az egyre redukálás szükséglete, megszokása.

Ilyen, a monolit mint minden lehetséges egység mintája és egy nem monolit egység konfliktusát tárgyalja a következő legenda, amelyről senki nem tudja, honnan származik, azt sem, mikor került elő:

Monomorfiától polimorfiáig az út ábrázolhatatlan, hiszen az út metaforája csak az utóbbihoz rendelhető hozzá, mondták a régiek. Civilizációinkban nem monoteizmus volt, valami annál több, az isteni lény létezés és nem hit tárgya volt. Mindenről tudott, mindent látott, ám eleink gonosz tetteit nem tudta megakadályozni, nem lehetett mindenhol egyszerre; ezt aztán ők alaposan ki is használták, így tartja a legenda, az isteni beavatkozások egyre kevésbé tudták ellensúlyozni a rémtetteket. Végül valami történt: az egyetlen isteni lény, mivel belsőleg végtelen volt, végtelen sorozattá változtatta magát. Hirtelen minden ujjunkra számtalan isteni lény jutott. Hosszú ideig, megint csak így a legenda, nem történt semmi egyéb, mint Deus ex machina, megszámlálhatatlanul - mígnem valaki rájött, csak akkor történik beavatkozás, ha valami morálisan nem megfelelő történik. Lassan megtanulták a morált, s fokozatosan szorították ki az isteni lényeket egyre nagyobb területekről, mivel ott nem maradt semmi tenni- és keresnivalójuk. Végül már közelinek látszott a kimondatlan konszenzus által tételezett cél: morál által eltörölni a transzcendenst. Ám ekkor az isteni lények végtelen sorozata karaktert váltott s most utolsó szálig kiirtja civilizációnkat. A legenda szerint a legenda más kézírással végződik: és eljött az örök béke.

A puszta érzékiség állapota és a puszta - tiszta - gondolat állapotai kétfelé hullanak, ami eddig ember volt, az kevesebb is és több is, mint ember. Ígéret és fenyegetés. A virtualitás szabadságából származó ígéret vagy a virtualitás látszatmivoltából fakadó fenyegetés. Vagy fenyegetettség, abban a pillanatban, hogy valaki nem részt vesz, hanem puszta publikum, nem önmagáról dönt, hanem eldöntetik..."

*

"... Korunk kezd szimpatikussá válni, ha jól folytatja, létrehozza a soha eddig nem voltat, az új középkor tendenciái mellett remélhetőleg az összes többi is felüti fejét, minden, a kőkortól az űrkorig, törzsi szerkezetek konfrontáltatnak lovagiakkal, mindkettő pedig a mindent regisztráló bürokráciával; a kőkori web-site-ról tájékozódik a legközelebbi lépés felől, míg a webmaster meló után leugrik a sarki sámánhoz orientálódni; vízibiciklis huligánok indulnak Amerika felfedezésére, s amint megérkeznek, sajtókonferenciát tartanak arról, hogy megtalálták Atlantiszt. A történelem Grand Finale-ja, mielőtt önmaga logikájába dőlne, hogy tudniillik önmaga sem más, mint történeti és ezáltal múló, mindent felmutat, ami csak belefért. A fáradt polgár pedig a marsi kolóniák valamelyikére utazik üdülni, ahol minden önmaga, minden egyszerű, s zavartalanul lehet élvezni a természetet. Az irányok jók, csak a technológiai mozgás lassú, a Föld már ma sem egyéb, mint az emberiség múzeuma, ideje lenne, hogy azzá váljon, amire való, osztálykirándulások kötelező célpontjává. A történelem tehát utolsó gesztusként felmutatja önnön lényegét, mely őt mindig is meghatározta, a fáziskésést..."

*

"... Az imagináció avítt, elavult beidegződés ... A vízió abban különbözik az imaginációtól, hogy nem valakié; a vízió a klasszikus személyiségben mindig valami olyan, mintha nem a sajátja lenne, mintha valahonnan máshonnan jönne, valaki mástól származna. Az imagináció személyhez kötődik, egy én vesz részt benne, a vízió, ha nem személytelen is (hiszen éppen hogy nem az), de nem is valakié, nem egy individuumhoz kötődő; innen származik az a tévhit is, amely archetipizálja, állítólagos kollektív tudatalattihoz igyekszik hozzárendelni a víziót - tévesen, mert abból a feltételezésből indul ki, hogy ami nem individuumhoz tartozó, az kollektív. Nos a vízió nem kollektív, mint ahogy nem is valaki sajátja. A vízióknak materiális hordozóikkal szemben ugyan kevéssé, ám velünk szemben, akiket megtalálnak, annál nagyobb függetlensége van. Leginkább a dolgokról levált majdnem, illetve (digitalizált formájukban már) teljességgel immateriális képecskéknek tekinthetők, melyek hosszú útjukon régen elvesztették visszakövethetőségüket, eredetüket, ami immár amúgy sem lenne lényeges, hiszen annyira összekeveredtek, összezilálódtak egymással, hogy már erről az útjuk során végigélt belső életükről szólnak. (Miért is tartoznának más léthez, mint ehhez az ő sajátjukhoz, melyről amúgy olyan szívesen hallgatnak, noha nem titkolózóak.) Minthogy e létről csak szegényesen értesülünk (éppen úgy, mint ahogy a tudatunkban lejátszódó folyamatokról is csak a rendelkezésre álló outputokon keresztül, melyek az agy tevékenységének töredékére csatlakoznak rá), ezért feltehetjük, hogy tudatunkon belül számos tudat van, melyekről nem tudunk, noha e tudatok tudnak egymásról, így a víziók számunkra megközelíthetetlen viszonylatrendszert, majdnem azt mondhatnám, intelligenciát alkotnak. De erről semmi bizonyosság; ez a bizonyossághiány, amelyet a fikció hivatott ellensúlyozni.

A vízió, ha nem is definitív értelemben, de tendencia szerint az érzékeléshez tartozó, míg az imagináció az én vagy egy tárgy egységét létrehozó követelmény. (Az appercepció eredeti egységén nyugszik, mondaná Kant.) Az információtúlterhelés, mely korunk kultúrkritikájának egyik leggyakoribb motívuma, az imagináció szemszögéből kritikus: az overload nem perceptuális képességeink, hanem az imagináció egységképző tevékenysége szempontjából lép fel. Amit az információs túlforrósodás tétele kimond, az annyi, az egységrehozatal képtelenség, nem működik vagy nem működhet. Ám jelenti-e ez azt, hogy minden, ami nem egységre hozott, kezelhetetlen, sőt az életvilág fokozatos elkellemetlenedéséhez vezet? Csak akkor, ha az egységrehozatalt valóban követelménynek tekintjük. Ha nem, akkor az overload a perceptív gazdagság okán akár energiatöbbletnek, forrásnak is tekinthető. Ha? Ha valamely egység a különbözők vektoriális összekötése formájában is felléphet, működtethető, azaz életvilágként megjelenő..."

*

Te fordult Hermész! - fordult az Idegen az informátorhoz. S ekkor már nem is volt idegen. - Nem bizony, mert én vagyok az, aki így szólította meg, én, aki mindezt feljegyzi. Ideje ugyanis visszakérni a szót, és az informátort bizonyos távolságból szemügyre venni.

A kultúra adta feladat tehát a reális szint és a fiktíven lehetséges meghosszabbítás közvetítése, mégpedig olyan módon, hogy nem egy monolit, az imagináció által egységesített állapot jön létre. Ez nem az információ egységként kezelését jelentené, inkább az információ észlelésének maximalizálását. Az ilyen érzékenység az, amely a predigitális világban az informátorokra volt jellemző. Egy szenzitivitás, amely arra kihegyezett, mi tekinthető információnak függetlenül attól, hogyan értelmezhető és osztályozható az információ.

Az információ társadalma előtt az informátor a hatalmi apparátus felé közvetített a legkevésbé sem annak szánt információkat. Az információ társadalmában már természetesen magán az információn belül dolgozik: erre régi szerepe kétszeresen is alkalmassá teszi, hiszen - túl azon, hogy információszállítás a munkája, ha csupán statisztikailag is - már régen is az információk szélesebb elterjedésén dolgozott, ezért aztán karaktert válthatott. Az informátor a vízió és a fikció közvetítésével foglalkozó valaki. Szabad idejében olyan elbeszéléseket olvas, mint ez itt:

"A kígyóbűvölő mutatványa arra épült, hogy biológiailag beépített szenzomotoros sajátságokat használt ki a kígyónál. Így, a nagyobb hatás kedvéért, meghagyhatta annak méregfogait. Noha semmit nem csinált hibásan, egyszer, egy egyébként szép napon az új, kezdő kobra halálra marta. Egy áldozat, s a hétköznap miatti gyér érdeklődés okán csak tíz-egynéhány tanú; áldozata s tanúi - minek is? Egy evolúciós elmozdulásnak."

Az informátor feltekint, bólint, igen, egy minimális különbség a genetikai kódban, s megkérdezi önmagától, nem minden mutatvány érdekessége-e egy ilyesfajta informatikai kihívás, ám saját válaszára már nem kíváncsi: figyelme immár másra irányul.

Az informátor tudtával vagy tudtán kívül az Artificial Intelligence Agency ügynöke. Vannak tudatlanok, ők olyanok, mint akik azért terjesztenek rémhíreket, mert elhiszik azokat. Információközvetítők, véletlenül viszik át az információt egy magától értetődő közegből, ahol az információ még nem önmaga, csupán önnön embrionális formája, oda, ahol az információ önmagává válva kelhet ki, váratlan jelfolyamatként, tehát egy olyan közegbe, mely nem az a közeg, ahova szánták. A tudatos ügynökökre nem vonatkozik a tudatlanokra alkalmazott hasonlat ellentéte: nem hasonlíthatók olyan rémhírterjesztőkhöz, akik tudatában vannak, hogy a rémhír az, ami, és mégis továbbadják. A tudatlanságot a tudatosságtól nem egyetlen lépés, mintegy egyetlen gesztus különbözteti meg, hanem egy esetenként szinte végtelenül bonyolult sorozat - a tudatos informátor viszonya az információhoz egzisztenciális, episztemológiai és ontológiai megfontolásoktól bonyolított. Nem egyszerű közvetítője az információknak, hanem aktivista, transzformátor; amennyiben valamit továbbad, önmaga is mozdul, nem közvetít, hanem - tarthatatlan neologizmussal - önmaga közvetül. A hordozott, továbbadott információ egyszersmind önmaga. Önnön személyiségét alakítja az üzenet képtelen kontextusává. Önmaga válik váratlan jelsorozattá, eredettől és kontextustól elszakítottá. Az informátor maga az információ. Ez az, ami lényét, avagy létét meghatározza, állandóan egyensúlyozva kell létrehoznia a mindig új szabadságot, mely a kötelékeitől, kontextusától megszabadított és embrionalitását létté, lénnyé változtató információ feltétele. Kényszer és szabadság így egybeesnek, ez az informátor egzisztenciális paradoxona, mely fogalmilag nem, csak mozgásként oldható fel. S éppen ez az az energia, mely mozgatja. Állandóan a kontextusok hiányával azonosul, az adott vagy adható összefüggések kerülése az állandó feladat. Ám ez az állandóság mindig új, önmagát nem ismétlő, mivel az összefüggésekbe beágyazódás automatizmusához képest a kontextusnélküliség mindig konkrét. Megint csak hasonlattal - hiszen az informátor majdnem végtelenül bonyolult rendszere, mellyel az információhoz viszonyul, egyszerűen nem fogható meg, csak a hasonlat képes talán valamit felvillantani -, ahogyan Freud jellemezte, bizonyos tudattartalmak a tudat két ágense közötti közlekedés folyamán akadályba ütköznek, nem tudatosulnak, csak az akadály módosította formációkból lehetséges visszakövetkeztetni a cenzúrázott tartalom mibenlétére; nos az informátor tevékenysége, sőt, ahogyan a fentebbiekből kiderül, léte a cenzuráns kontextusok gyengítésében áll, amennyiben önmagát igyekszik a kontextus helyébe állítani, akadály helyett átjárást biztosító membránként működve. Ami a hasonlatban lényeges, hogy az informátor nem interpretátor, nem értelmez, nem töpreng jelentéseken. És még valami: mint ahogy a cenzúra meggyengülése az álommunkában valósul meg, az informátor tevékenysége és léte sem nélkülöz valami álomszerűséget, mindig jelen van valami hallucinatórikus. Az AI-service ügynöke, aki tudatában van ügynök voltának, sokban különbözik tehát tudtán kívül informátorként működő alkalmi hasonmásától.

Az itt bemutatott informátor igencsak tudatában van mindennek, sőt, mondhatni, e tényezők tudata egészét határozzák meg, személyiségének, e plurális valaminek közös nevezőjeként. Másként fogalmazva: e közös nevező személyisége plurális jellegének mozgatója. Kényelmetlen tevékenység, mely éppen lefoglalja: mivel nem részes jelentések felfejtésében, sem produkciójában, mivel nem kísérel meg kódokat feltörni - azok, ha vannak egyáltalán, feltörnek maguktól -, ezért aztán ha filozófiai dimenziók bukkannak fel, azoknak az értelmezetlen adatok és a hallucinatórikus állapotok végletesen különböző pólusai között kell átcsapniuk. Az ilyen átcsapás inkább érzéklet, mint gondolat. Ezeket az átcsapásokat, ezeket az érzékleteket, melyek puszta adatokat és hallucinatórikus álommunka- vagy víziószerű impulzusokat közvetítenek, már régen szorgalmasan gyűjti. Ez a halmaz most saját helyzeti energiájánál fogva, saját embrionális formájából hoz létre egy kifejlett, megvalósult állapotot egyetlen impulzusban: az informátor, alig tudva, mit mond, mormogja maga elé: Új Felvilágosodás. Ettől azonnal zavarba esik. Tudja, úgy hangzik ez, mint kontextus, mint jelentés, mit feltört kód. Koncentrálni igyekszik. Ez nem jelentés, nem céltételezés, ez az a lét, melynek részese. Nem esszencia, hanem egzisztencia. Nem jelentés, hanem lét. Nem lényeg, hanem jelenség - és itt meg is akad. Illegitim ellentétpár, mely legalábbis feltételez egy, a jelenségekhez rendelhető vagy rendelődő lényeget; egész tevékenysége, egész léte ennek az ellentétpárnak a felfüggesztését tételezi fel. Vissza az előzőhöz: egzisztencia, állapotleírás, és nem is esszenciák ellenpárjaként, hanem mint életvilág, Lebenswelt. Ám még mindig nem elégedett. Lebenswelt, ez túl elvont, noha az elvontság távollétét igyekszik megjeleníteni. Ezúttal fel is adja, legalábbis ideiglenesen. Léte és tevékenysége az Új Felvilágosodás, ám ez egyelőre hallucinatórikus adat vagy adatszerű hallucináció. Mindaz, amit összegyűjtött, egyetlen tétellé alakult át, a gyűjtemény e tételben fel is oldódott, meg is szűnt. Ám ez a tétel, Új Felvilágosodás, vissza is esett a puszta adat vagy vízió szintjére. Újabb gyűjtésre, korrekcióra vagy megerősítésre vár. Hangulatilag a veszteségérzet dominál, a gyűjtemény egyetlen tételben használtatott fel, a gyűjtemény maga odavan. S az egyetlen tétel újabb gyűjtemények sorozatát előlegzi. Az informátor szerencsecsillaga, hogy plurális személyiség: miközben veszteségként regisztrálja szorgalmas munkája eredményét, az egyetlen bizonytalan tételt, "Új Felvilágosodás", közben mulattatja is a dolgok alakulása. Az egykori felvilágosodás naivitásait elkerülő újabb, az adat és a vízió közötti pillanatnyi átcsapások, mint egy laboratóriumi művillám. Heidegger a Lét megnyilvánulásának pillanatai kapcsán Lichtungról, tisztásról szól, ideje ezt Lightninggel behelyettesíteni, ezek azonosak, ha nem a jelentést, hanem az adatot tekintjük, az új megjelenítés tűzijátéka felülírja a bukolikus idillt.

A transzformáció: Lichtung ---> Lightning - vési tudatába. Indoeurópai horrorstory: tisztás és villám, ugyanaz a szó, ugyanaz a képző. Akkor az ontológiának is azonosnak kell lenni: villámoktól borított tisztás. És egy tisztás, ahol minden fűszál megannyi villám. A tisztás mint villámfelület, kiterített villámlásszéria. Villámló terület. Zeusz, segíts! Nem szabad visszariadni a következményektől...

E művillámok késői megfelelői az egykori Felvilágosodás geometriára és szilárdtest-fizikára épülő ábrázolás- és ábrázolhatóság-centrikusságának, ahol a létezők minden rétege számára lehetségesnek tűnt a reprezentáció, megjelenítés... Amíg a valamiről való tudat transzparenciáját fel nem váltotta az öntudat átláthatatlansága, mely számára mindennek jelentéssé kellett válnia, vagy el kellett tűnnie.

Az Új Felvilágosodás, ez az új Fröliche Wissenschaft nem derivatív, hanem komplex transzparenciája sötét korként rendezi az öntudat és a hozzá kapcsolódó fantáziakultusz, az imagináció korát. Ám talán még ennél a gondolatsornál is jobban mulattatja az, hogy eszébe jut, az egykori Felvilágosodás korának titkos társaságai voltak az új eszmék Ancient regime-be beépített ügynökei, ezek a titkolózva felvilágosítók, akik rávették az egykori uralkodóosztályt, hogy saját létérdekeikről lemondva legyenek divatosak, és önmaguk ellen dolgozzanak. Megfelel ez az AI-service állapotának, mely egy titkos társaság, annyira titkos, hogy tagságának java része nincs is tudatában annak, hogy a társaság tagja. - Ez eszébe juttat egy történetet, mely a titkos társaságok konspirációkedvelő hangulatára emlékezteti. Az elbeszélés része volt a sorozatnak, mely a már említett egyetlen tételben sűrűsödött össze. Most felidézi:

"Van egy alapvető sejtésem: a digitális világban a nullák száma proliferál. Legyen ez szimbolikus vagy sem, empirikusan megvizsgálható. Szerintem nem 50-50%, hanem a nulla felé dől a mérleg. Mint az elméletek szerint annak idején volt, miszerint az anyag-antianyag ekvilibrium ezen általunk lakott univerzumban minimálisan az anyag javára dőlt el, s nem más, mint véletlen folytán. Az univerzum eszerint egy megnevezhetetlenül jelentéktelen töredéke annak, ami nyitáskor energiává alakulva tönkrement. Ez a tönkremenetel az, amit a létező azóta is entrópiaként kompenzál. Nos képzeljük el, a digitális világ ugyanúgy nem viseli el a dualitást, mint az anyag-antianyag. A digitalizáció akkor, egy még nem ismert határpont elérésekor monolitikus, egyszerű szubsztanciákká roppan/robban össze/szét. Tiszta világ lesz, tiszta, egyértelmű információ, void of redundancy, mely sejtésem szerint nullákból áll. Ha tévedek, akkor egyesekből, de e tévedésnek adott esetben nincs jelentősége, mint ahogy univerzumunk számára sem volt. Mivel egynemű szubsztancia, a puszta számosság ez egyetlen határozmány. S akkor, először valaha is elgondolkodhatunk, mit jelent egy puszta szám. Ez az elgondolkozás a következő entrópia, a következő kompenzáció."

"Welcome to the New Enlightenment!"

- Az informátor



Bora Gábor esztéta. Az ELTE filozófia-esztétika szakán végzett; 1987 óta az uppsalai egyetem esztétika tanszékén tanít. A Media Research Alapítvány tagja. Művészeti katalógusokban és folyóiratokban publikál. Különböző formációkban, de általában mint szövegek szerzője, performansz-, tévé-, stb.-produkciókban szerepelt.

Itt közölt írása először jelenik meg.



Losoncz Alpár
A határok digitalizálódása


Amennyiben korunk arculatára kívánunk fényt deríteni, úgy az ún. telematikus kultúra, az információátvitel és a kommunikáció technológiájának jelenségei felé kell fordulnunk. Csomópontjai ezek politikai, gazdasági, esztétikai mozzanatoknak egyaránt. Mert ahogy például a barokk életérzés a könyvtár rendezettségében[138], a könyv formájában, ahogy a reneszánsz a perspektíva mélységének racionalista módon értelmezett szellemkörnyezetében, a láthatóság és a megismerés sajátos felfogásában, úgy korunk töredékes tudata a sugárzó, egymásra utaló digitális tükrök, a váltakozó, vakítóan felvillanó majd eltűnő "technikai képek" burjánzásában ismerhet magára. Ott észleli önnön működését, ahol a vizualitás és a szóbeliség újfajta összeszövődései, az írásbeliség módosulásai bukkannak a felszínre, ahol megváltozott idő- és tértapasztalatok, imaginatív szárnyalások, az esztétikai közeg kiszélesedései jutnak szóhoz. Ha a korai modernitás ipari követelményei mintaszerűen - könyv[139], újság - az egyre bővülő piac szerteágazó kapcsolataiban ütköznek ki, akkor ma a tőke metamorfózisai, az árugazdaság spekulatív és kevésbé spekulatív hullámverései az ún. telematikus kultúra pecsétjét viselik magukon: a világ politikai-technikai-gazdasági térképének fontos állomásait ma kommunikációs csomópontok, információs adatbankok hálózzák be. Ugyanakkor hadd szögezzem le rögtön: azt remélem, hogy korunk technológiai-kommunikációs kultúrája vagy, ha úgy tetszik, kulturális technológiája nem fordíthat hátat a perspektívának vagy a könyv szerkezetének, de bevonva eme hagyományos mozzanatokat az informatikai-komputacionális szerkezet jelkombinatorikájába, átírja (overwriting), átalakítja őket. Azzal, hogy felveszi ezen elemeket érdeklődésének körébe, az idézhetőség esélyeit javítja: idézhetővé teszi a hagyomány rezdüléseit.

Ami a perspektívát illeti, a digitális átalakítás beillesztheti a villogó felületek dinamikájába, a felületen való létezés és mozgás lüktetésébe: minden kommunikációs-informatikai gép egyfajta sűrítménye a feltáruló, előhívható és visszahúzódó képek spektákulumának, s nem utolsósorban ösztönzője a poliperspektivisztikus életvitelnek, mely a láthatóságot immáron nem a racionális megismerés elvrendszerével, netalán a forma és az eszme egybeesésének ismert rafaellói princípiumával vagy valamilyen központiság pulzálásával köti össze. Abban reménykedhetünk, hogy ahol a különféle perspektívák együttléte domborodik ki mint vezérlőelv, ott eltűnhet az egy, vezérlőrangot bitorló, monologikus perspektíva uralma.

A képernyő, a felület decentralizált terében nem annyira a múlt és a jelen közötti történelmi distancia szűnik meg, inkább e distancia modellálása megy végbe. (A modell[140] pedig nem a valamikor létezett tárgy epifanikus megjelenítését készíti elő, hanem - hogy a pszichoanalízisben is használatos fogalommal éljek - a felismerést, valaminek az ismételten megvalósuló felismerését, az újra felismerést hozza létre.) A digitális esztétika alanya még tovább gyarapíthatja teremtőerejét, mivelhogy a részek modellálásával a színregiszter vagy a tér konfigurációjának jelentékeny módosulásait érheti el: így például a szilárd kontúrok pointillista keretekké változtathatók át, vagy a barokk köntösök ezer redőre bonthatók szét. (Hol van már a technikaellenes művészetfogalom hatalma!) Idetartozik, hogy a modernitástól sohasem volt idegen önnön revíziója, a saját magán végzett munka gondolata, úgy hiszem, ez adja tényleges keretét egyébként a nyolcvanas évek írói tépelődéseinek is a mozgóképek esztétikája kapcsán. Hiszen a művészet határainak szintén ősrégi kérdése különös erővel vetődik fel[141] akkor, ha immáron nem egy nyugalomban lévő, önmagára vonatkozó behatárolt térkép rögzített, megállított dinamikájával, hanem egyidejűleg mozgó-tovatűnő, pörgő, egymásba hajló képekkel találjuk szembe magunkat. Vagy akkor, ha mint G. Show Legible City című alkotásában[142], ahol a néző tartja kezében a vezérlőberendezést avégett, hogy megjelenjenek az elektronikus betűkből álló városok: attól függően, hogy milyen irányt választ magának, tárulnak fel előtte a New York-i vagy egyéb horizontok sűrített betűk formájában. A művész úgy adja át alkotását, hogy újraalkotását igényli a befogadótól. A digitális technikák újra csak a befogadó kontemplativitásával szemben intéznek kihívást, mint megannyiszor ebben a században. Innen származik az e technikák térhódításának korszakában megfogalmazott esztétikai manifesztumok újonnani elterjedése. A virtuális világ fogalma önmagáért beszél, mivel példázza azt a gyakran hangoztatott meggyőződést, hogy itt nem elegendő megállni a vászon előtt magunkba fogadva a színeket, az árny és a fény játékát, hanem át kell lépnünk a digitális küszöbön, azaz itt egy másfajta, technikai világ birodalmába való belépés szükségeltetik.

A digitális felületen való láthatóság, megjeleníthetőség a produktív ismétlés tárháza is, hiszen a hagyományos mozzanatok informatikai tolmácsolása az ismételhetőség segítségével varázsolja elő a numerikus kódok szövevényéből, az elektronikai impulzusokból a láthatóságot. A kortárs bölcselet lényeges megnyilvánulásaihoz tartozik, hogy megvilágította az ismétlés teremtőerejét, konstitutív szerepét. Hogy a dolgok végtelenbe nyúló azonosságát ismétlések közvetítésével is megvalósuló különbségek szaggatják, barázdálják. Kapcsolatban van az ismétlés ezen értelmezése azzal a pozícióval, melyet Lyotard egy könyvében találóan a termelés/teremtés fogyasztói dimenziójának nevezett[143]. A vibráló elektronikai tartományokban mindenképpen hangsúlyozott szerepet kap a teremtés és a fogyasztás ezen egymásrautaltsága. Mert a digitális teremtés alanya, miközben képek, esetleg szövegek átváltozásának folyamatában leli kedvét, a kavargó, örvénylő numerikus kódok közvetítésével olyan nyitott diszkurzív közegbe lép be, melyben nemcsak teremtő, de mindenkor fogyasztó is. Végül is nem kellene felednünk, hogy az újfajta technológiák által kicsikart esélyek a teremtés és a fogyasztás egységének mentén visszamutathatnak egy nagyon régi eszményre, nevezetesen arra az értékideálra, hogy a techné és a poesis összefonódjon, hogy a tudományos racionalitás kritériumai a kézművesség elfeledett normáival közvetítődjenek. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy az elektronikai impulzusok segítségével megvalósuló idézhetőségnek, a virtuális világ teremtődésének ténye semmiképpen nem azt jelenti, hogy korunk, miközben halmozza a miniatürizált informatikai technológiákat, és informatikai leltárát készíti az elmúlt kultúráknak, felette áll a hagyomány mozgásának. Ellenkezőleg, korunk a hagyomány különféle útjainak kereszteződésén áll. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a hagyományteremtődés páratlan dinamikája, ez az újfajta tradíciósebesség nem képzelhető el az informatikai leltározás nélkül, melyet gyakran muzealizációnak vagy archaizálódásnak is szokás minősíteni. Mert az archaizálódás folyamata, melynek során a hagyomány szeleteinek előhívhatóságát biztosítjuk, csupán azáltal válik lehetségessé, hogy informatikai láncolatok halmozódnak fel miniatürizálódó szerkezetekben és elektronikai impulzusok egymásravonatkozódásában. A digitális képernyőn, ahol az újramodellálás tevékenysége vívott ki rangot magának, az anyagtalanított dolgok azonossága állandó változásnak vettetik alá, ezeken a képernyőkön múlékony azonosságképletek lelnek otthonra. Szüntelen átváltoztatás közepette cserélődnek a képek. Miközben a digitális esztétika alanya a vezérlőberendezések parancsait váltogatja egy sajátos játékot folytatva mindennapjai, életvilága szeleteivel, a dolgok voltaképpen sohasem áttetszőek, mert nem azonosak önmagukkal[144]. Odavész szilárdságuk a digitális, áthatolhatatlan felszíneken. (Az elektronikus szerkezetek ilyen nem áttetsző dolgok konfigurációjának képeit viselik magukon.) A digitális "alany" - aki, láttuk, egyszerre teremtő és fogyasztó is - és a digitális szerkezet közötti viszonylatot aligha lehet ábrázolni a hagyományos alany/tárgy kategóriapár segítségével, hiszen nemcsak a képernyők dologi elemeinek, de az elektronikus impulzusokat mozgásba hozó alany azonosságregisztere sem marad változatlan. Talán úgy is mondhatnánk: e helyütt az azonosságok csupán folyamatszerűen, mint állandó teremtődések és újrateremtődések nyernek jelenlétet. Márpedig az állandó teremtődésben, mint egy sajátos azonosságkeretben az idő és a tér is folytonosan elveszíti szilárd határait: itt értelmetlen fenntartani a múlt, a jelen és a jövő merev elválasztásának képzetét, az idő és a tér konfigurációja bizonyos értelemben csak ideiglenesen van jelen.

Nyilvánvaló, hogy a tér és az idő effajta folytonos újrateremtődéséből fakadó konstellációk nem hagyják érintetlenül a modernitás idő- és tértapasztalatainak szerkezetét sem. (Így minél jobban szerteágazik a kommunikáció informatikai-technológiai rendszere, annál inkább számíthatunk az időtapasztalat jelentékeny módosulásaira is.[145]) A modernitás társadalmi strukturálódásában uralomra jutott időreflexiónak, amely az időmozzanatok közötti hieratikus viszony tételezését választotta kiindulópontjául, s leginkább mindenestül alárendelődött a történelembe beleírt célirányos mozgásnak, kiveszőfélben van a jogosultsága az informatizációs közegekben. Ezek felületein a visszajátszás, az ismétlés, így az előhívhatóság vagy az információk ismételhetősége, a reverzibilitás, a mindenütt jelenvalóságnak az elvei uralkodnak. Körkörös időbeliséget hívnak életre[146], és az egyidejűség elveit érvényesítik. (Az ismétlés - feljebb jeleztem már -, az "azonos visszatérése" szerkezeti alapeleme az informatikai közegek működésének. Az egyenes vonalú idő hieratikus viszonylatai elhalványulnak a telekommunikációs, körkörös szerkezetű időbeliség környezetében.)

Hogy ezúttal kevesebbet kívánok időzni az egyébként minden figyelmet megérdemlő temporális vonatkozások taglalásánál, annak az az oka, hogy számomra úgy tűnik, itt meglehetősen nagy az egyetértés. A sebesség rangjának növekedését, a sebességek hierarchiájának alakulását, a pillanat zsugorodását, az időtartam vonatkozásainak gazdagodását, a mozgás felgyorsulásából adódó következményeket, melyek olyannyira összeszövődnek a kommunikációs technológiákkal, és meglazítják az átélt idővel való kapcsolatokat, többször leírták már[147]. Némi kitérőként és csupán röviden emlékeztetni kívánok itt arra is, hogy a punktualitás eszméje nélkül aligha lehetett volna lefektetni a modernitás idő- és térfilozófiájának alapkövét. Ezen eszme köré csoportosult a pont, a vonal, a sík és a körülzáró felszín, valamint a múlt, jelen és jövő egymásra vonatkozásainak értelmezése, melyből a tér- és az időfilozófia körvonalai bontakoztak ki[148]. Ha belepillantunk, mondjuk, a kanti filozófia működésébe,[149] úgy észlelhetjük a tényt, hogy ott a pillanat szerepének az időfilozófiában a pont pozíciója felel meg a térfilozófiában. A pont vagy a pillanat nála nem részként, hanem meghatározottságként jelenik meg a színtéren, mert az időnek és a térnek is sajátja, hogy egyetlen része sem a legkisebb, mindig elképzelhető egy kisebb rész. A hagyományban ezt a konstellációt mindközönségesen folyamatosságnak hívták. Így a pont sem valaminő hozzáadott része az egyenesnek, mert minden pont már önmagában az egyenes végtelen meghúzhatóságának folyamatát foglalja magában. Ma a sebesség teoretikusai arról beszélnek, hogy a gyorsaság folytán már-már eltűnnek a dimenziók, mert elnyeli őket az a "lecsupaszított egyenes, amely csak egy geometriai mozgáspálya sebessége"[150]. Megrendülni látszik az informatikai hálózatokban a hagyományos tér- és időfilozófia alapzata: hiszen, mondják, időtartam nélküli pillanatokból álló időtartam, dimenziók nélküli pontokból álló egyenesek jönnek létre. Az informatikai képzelet végtelen kicsiben interpolál. Ha a kanti gondolatkör keretén belül maradunk, akkor úgy érvelhetnénk, hogy a pillanat összepréselése olyan módon megy végbe, hogy a pillanat és a pont dimenzió nélkülivé válhat.

Tény és való, hogy újra és újra megragadnak bennünket azok az eszmefuttatások, melyek a felfokozott sebesség paradoxonjairól értekeznek, hiszen ezek egy kivetített végső stádiumban valóban megingathatják az időtartamhoz, valamint a mozgáshoz fűződő beállítottságunkat, így a mozgás olyan formájához, mint az utazáshoz tapadó képzeteinket. Ugyancsak közbevetőleg jegyzem meg: a modern civilizáció kristályszerkezetéhez tartozik, hogy a térre és az időre mint leküzdendő akadályra tekint, ennélfogva az említett leírások, melyek az új technológiák páratlan elterjedéséből fakadó gyorsulásokat teszik tárggyá, az e civilizáció legmélyén rejlő ellentmondásokat juttatják kifejezésre, csak egy új kontextusban. Hiszen gondoljuk csak meg, ha a tér és az idő akadály gyanánt jelenik meg számunkra, akkor egy elképzelt végső ponton a tér és az idő is eltűnhetne életvilágunk horizontjairól, vagyis digitális jelek formájában tárolt, lényegében megélt dimenziók nélküli képekre bomolhatna. Kérdésként merül fel azonban, hogy a mediatizált kommunikációs technológiák világa által közvetített időérzékelés milyen befolyással bír a tértapasztalatra, hogy mindezek után csak az idő marad meg számunkra. Tudniillik nem először vetődik fel a modernitásban, hogy a sebesség felgyorsulása semmissé teszi a tértapasztalatot. Már a múlt század írói is azzal a gyanúperrel éltek, hogy a modern kor egy temporális civilizáció alakját ölti magára. Pontosabban az idő fogalma a sebesség konstellációjának részévé válik. A létezés sebességgé alakul át. Ezek a megsejtések manapság, miután az informatikai technológiák tovább folytatják a közlekedési eszközök a múlt században megkezdett forradalmát, ismételten erőre kaptak. Peter Weibel (akinek nem egy, az elektronikus médiumok esztétikai hozadékait tárgyaló értekezést köszönhetünk) egyenesen úgy vélekedik, hogy az általánossá váló dematerializáció folytán a tértapasztalatok csaknem eltűnnek, időmozzanatokká alakultak át[151]. Tehát legfeljebb a téridő kategóriája tarthat a dolgok jelenlegi csillagállása közepette igényt az igazoltságra. Paul Virilio Az utolsó jármű[152] című munkájában pedig odáig jut, hogy azt állítja: ha a XIX. században a távolság-idő kategóriapár diadalmaskodott a tér felett, akkor az átvihető elektronikus képek korszakában a távlat-sebesség kategóriapárt kell beiktatnunk primátusába. Ő olyan világot ábrázol, melyben az informatikai technológiák által gerjesztett gyorsaságképletek okán az érkezés mindenkor elsőbbséget élvez az elindulással szemben, mert maga a tér immáron nem más, mint a kiterjedés hallucinációja. Mielőtt elindulnánk, valójában már meg is érkeztünk. Ha valamikor úgy véltük, hogy a hely nem más, mint egy pont a mozgás állapotában, a megállítás pedig egy végtelen lassított mozgás, akkor a hely és a pont csupán informatikai részecske gyanánt jelentkezik. A gyorsaság, az informatikai forradalom, a szimuláció mint az energia utolsó formája tehát megfosztja minden fontosságától a tértapasztalatot, s mozdulatlanságra, azaz az elektronikai géphez való rögzültségre, egyfajta egzisztenciális inerciára kárhoztat bennünket. Az informatikai forradalom végső grádicsán a digitális alany - ez történik például Baudrillardnál, aki köztudomásúlag a kommunikáció eksztázisáról beszél - afféle abszolút kéjlesővé, az egzisztencia kéjlesőjévé válik, mert odaszegeződve nem tesz mást, mint a csatornákat cseréli és kéjutazásokat tesz a képernyőkön. A dolgokat csak az információ vonatkozásában érzékeli. Tehát a kommunikációs technológia előrenyomulása olyan körbe zárja, melyben mintegy abszolutizált tehetetlenségi nyomatéka okán mozdulatlanul várja, fogadja be a képek mértéktelen özönlését. (Baudrillard vagy Virilio esszéisztikus publicisztikája-polemológiája rendkívüli értékű e mozdulatlanság formáinak leírása szempontjából.)

Az elektronikai metasztázisok forgatagában, minden bizonnyal, rendkívüli változásoknak nézünk elébe. (Aligha akadhat olyan értelmező, aki ne részesítené komoly figyelemben a tér és az idő informatikai-kommunikációs, egymásba kúszó szövődményeit.) Ugyancsak nem kerülheti el a figyelmünket az a tényállapot, hogy a mediális hálózatok felkeltik a digitális alany, ha úgy tetszik mozdulatlan odaadásban elmerülő "hűségét". Hogy keresztül-kasul utazhatjuk kommunikációs csatornákon a világ digitális állomásait: mindez mély nyomokat kell hogy hagyjon mindenfajta világtapasztalaton. Talán úgy is mondhatnánk, eljátszadozva a régi kívánalommal, a határok nem spiritualizálódnak, hanem digitalizálódnak. Mégis, számomra továbbra is kérdés marad, hogy milyen mértékben idomul tértapasztalatunk a felgerjesztett gyorsaság, a felfokozott sebesség normáihoz. Nem kevésbé izgat ama kérdés, hogy vajon a tértapasztalat tényleg végtelenül lekicsinyített időszeletek érzékelésébe csap-e át elhomályosítva mindazt, amit a tér konfigurációjaként ismerünk. (Beletűnnek-e a térszeletek a technológiákba?)

Fel kell figyelnünk először is arra, hogy a központosítás különféle torzszüleményeinek bírálata találkozik az informatív-kommunikációs technológiák által kibontott folyamatokkal[153]. A kommunikabilitás egyetemes szorgalmazása segítséget nyújthat a központtalanítás, a megváltoztatandó térszabályozás stratégiája számára. Ezen ellentmondások az információk intézményes központosítása, monopolizálása és az információs pluralitás szétterjedésének egyszerre megvalósuló, egymásnak feszülő tendenciáiban nyernek lényegi kifejezést, de a delokalizáció[154] és a relokalizáció ellentétes irányú, versengő mozgásaiban is tetten érhetők. Tudniillik az informatizációs kommunikabilitás széles körű megteremtése csak akkor válik lehetségessé, ha az információs-kommunikációs technológiák hálózata megtöri a lokális, a genius loci ellenállását, és kiszolgáltatja azt a delokalizáció, deteritorializáció egyneműsítő folyamatainak. (Hiszen a lokalitás jellegzetességeibe kapaszkodó ember csak úgy domboríthatja ki helyének különösségeit, ha azokat minél hathatósabban az elvontság, a numerikus nivellálás föltartóztathatatlan folyamataihoz rögzíti.) Az informatikai topográfia és a tér digitális intézményesítése a numerikus kódoknak a kultúrában betöltött szerepe révén egy szintre hozhatja és egymással felcserélhetővé teheti a különféle lokalitásokat, amelyek ily módon az informatikai hálózat egy atomjává zsugorodhatnak. A helyinek hálószemként való létezése mögött a térbeliség tökéletes átjárhatósága és a hozzáférhetőség elvének térnyerését pillanthatjuk meg. Hogy az informatizáció kaput nyithat a tér intézményesítésének plurális alapon történő szabályozása előtt, azt alighanem senki sem vitatja. Így a delokalizációval a relokalizációs irányulások, a decentralizált információk helyhez kötöttsége, a "reteritorializáció", az információk igazságosabb elosztása, a központosított információfelhalmozással a regionális informatizáció gyakorlata állítható szembe. Az informatikai hálózatokban forrpontra jutnak a hatalmi differenciációk. Nem becsülhető le a veszély, hogy az informatizáció folyamataiból kinőtt tekintélyelvű, technológiai mindenhatóságot képviselő erők egy csapásra fölébe kerekedhetnek az informatikai pluralizmus, a központtalanítás áhított értékeinek.

Amennyiben a világ informatikai technológiák által megvalósuló meghatározottsága napról napra intenzívebbé válik, úgy az információk megszerzéséért vívott gazdasági, politikai és kulturális harcnak is megkülönböztetett figyelmet kell tulajdonítanunk. Az informatizációs technológiákat átjárják a politikai és gazdaságtani dinamika hatalmi játékai. Összefüggésben vannak tehát a hatalmi mozzanatok, hatalmi pontok és pillanatok földrészeken is átnyúló konfigurációjával. Az információk, kommunikációs mozzanatok térbeli elosztása a közterepet átszelő mediális közegekben, a priváció terében: az információk, statisztikai diagramok elhelyezése, beosztása, szétosztása a stratégiai/funkcionális terekben nem veszíthette el fontosságát. Meglehet, a térbeli kiterjedés hagyományos logikája nem elégít ki bennünket, ha jelenünk mozgásirányait óhajtjuk magyarázni, és teljes erővel kell összpontosítanunk az informatikai térben tükröződő szétosztásra[155], a térelemek informatikai tagolódására. Ami azt jelenti, hogy gondolkodnunk kell azokról a módozatokról, ahogyan a médiák által meg-teremtett terek befolyásolják, pontosabban: artikulálják a fizikai-földrajzi tér érzékelését. Nem fér kétség ahhoz a meglátáshoz, hogy számot kell vetnünk a tértapasztalat transzformációival, lévén hogy informatizációs technológiák hatják át a teret, hogy szemünk előtt megy végbe a pillanat zsugorítása, ami a sebesség fontosságáról alkotott képzeteket hitelesíti, ám civilizációnk bensőjéből, dinamikájának eredendő meghatározottságából sarjad, hogy szüntelenül újrafogalmazza a térhez való viszonyát. Az informatikai technológiák sajátos formát adnak ezen gyakorlatnak. Olyan időképlettel látják el az újrafogalmazást, mely meglazítja a földrajzi tér érzékelésének kereteit, de nem szüntetik meg, hanem artikulálják[156] azokat.

(De mi mondható mindezek után a könyv kapcsán, melyet szintén szóba hoztam előadásom kezdetén? A "modernitás hajnalának" eseményeit taglaló szakírók[157] már régen felfedték, hogy az egyéni tér csöndjében olvasott könyvhöz kapcsolódó gesztusok milyen módon voltak beágyazva politikai-gazdaságtani-kommunikációs, vagyis hatalmi összefüggésekbe. E csönd kontextusában a magány helyzetében leledző személy valójában nemcsak a piacra szánt termék fogyasztója gyanánt viselkedett, de gyökeret vert egy, a könyv jeleit befogadó szélesebb, nemzeti közvetítettségű közösség talajába is. Ami azt jelenti, hogy egy nemzeti jelentések által behatárolt térbe lépett be, része lett egy kiteljesedő nemzeti színezettségű topológiának. A kommunikáció mikéntje döntően határozza meg, hogy milyen módon keveredik ki az új egész. A feljebb említett írók afféle láthatatlan közvéleményről és egy elképzelt, begyakorolt mindennapi élet szabályairól is beszélnek a könyv és formája, az újság kapcsán, ahol az anonimitás elvei alapján cselekvő csoportok hallgatólagosan feltételezhetik, hogy mások, felebarátaink hozzánk hasonlóan járnak el. Mármost a kommunikáció gondolatának mindig része a közelség, a távolság áthidalásának tapasztalata, az alanyok koegzisztenciája, az implicit szolidaritás. Minden jel arra mutat, hogy amidőn a könyv a nép közjava lett, demokratizálva az igazsághoz/igazságokhoz való hozzáférhetőséget, ugyanakkor dekonstruálva a vallási birodalmak kontinenseket áthidaló globalizmusát, akkor a nemzeti kötelékek erősödtek módfelett, azaz a nemzeti lojalitás, a nemzeti eszmével kötött hallgatólagos szövetség jutott érvényre.)

Aligha kerülhetjük el az elkövetkezőkben, hogy szembenézzünk az új informatikai technológiák politikai-gazdaságtani-kommunikatív vonatkozásaival is. Hiszen azáltal, hogy mélyen belenyúlnak korunk, a "posztmodernitás" szöveteibe, arra kényszerítenek bennünket, hogy tüzetesen megvizsgáljunk újra és újra megannyi kérdést, így a felvilágosodás politikájához olyannyira tapadó megkülönböztetést a közterep és a magánszféra között. Aztán nem zárkózhatunk el attól, hogy újra elmélkedjünk a közvélemény, a nyilvánosság változó formáiról, differenciálódásáról éppen a tér artikulációjának környezetében. Hovatovább a médiákat tárggyá tevő kortárs vizsgálódások mintegy tovább folytatva, de egyúttal módosítva az e századi, egyébként gyakran lehangoló, vigasztalan reflexiókat, a közszférát helyezik érdeklődésük homlokterébe[158]. Új ideálok és új aggodalmak fogalmazódnak meg. Hiszen másfajta típusú közterek jönnek létre, amikor a résztvevőket a kommunikációs technológiák, mediális hatókörök kötik össze. Ezenkívül a kommunikációs diskurzusok megsokszorozódása tágítja a közszféra kereteit is. Egyfelől él voltaképpen a remény, hogy az informatikai technológiák életet lehelhetnek a kiszikkadó közszféra elemeibe, másfelől erősödik az aggodalom, mely abból táplálkozik, hogy a modernitás dinamikája nemegyszer rácáfolt a közterekbe vetett reményekre.

A korai kapitalizmus és a nyomdai technológia egységében fogant kommunikabilitás hátterében ott látjuk a régi elképzeléseket is a közszférákról. A res publica, a politeia eszménye elválaszthatatlan volt a közszférában a hatalom kérdéseiről vitatkozó polgárok közösségétől, a közösségi erények gyakorlásának ideáljától. Ugyanakkor a res publica modern eszméjének korai formái a nemzeti alapokon szerveződő állam által ellenőrzött térben jelentek meg. (Olyan földrajzi-nemzeti térben, melyben az uralkodó minták szerinti topológiai sémák jelentették az igazodási pontokat: ezen egységesített topológia szerves része a főváros[159], a politikai-gazdaságtani-kommunikációs hegemóniával rendelkező metropolis.) Olyan szerkezet, melyben a központ mint a hatalom kiapadhatatlan forrása létezik. Nem kevésbé része a modernitás térfilozófiájának a köz- és a privát szférák kettémetszése, a választóvonalak igazolása, a hatalmi problémák észérvek alapján történő taglalása és az egyéni intimitás körei között. Viszont a mindenütt jelenvalóságot célzó törekvések, a "kapilláris" erek módján szétterjedő informatikai hálózatok, kábelek megrázkódtatják e topológiát, azt a kommunikabilitást, melyet a korai modernitás alkotott magának. A határok néhol áttevődnek, néhol teljesen elmosódnak. Ami nemrégiben még a privát szféra birodalmának részét képezte, ma belekerül a közviták vérkeringésébe. A nemzeti topológia keretei között egy adott állandósággal bíró tér, a nemzetállam határai adtak egységes keretet és fedelet a nyilvánosság alakzatrendszerének. De ott, ahol a térhez való viszonyulás állandóan újrafogalmazódik (ahol az informatikai technológiákban vezérmotívumként viselkedő térteremtés minduntalan artikulálódik a közvetlen tértapasztalattal), ott a nemzetállami egységes kommunikációs keretet keresztezik a különféle térartikulációra törekvő médiák. Az egységes közterep helyett megjelennek a mikro-, makro-, mezoszférák. Hogy egy példát említsek[160]: a számítógépes hálózatok először olyan terminálokat használtak, melyek a nagy számítógépekhez kapcsolódtak, de az utóbbi két évtizedben az információk szétosztása érvényesül, méghozzá mikro-, mezo- és makroszinten. A nyolcvanas években elterjedtek a lokális hálózatok (Local Area Networks), melyek lehetővé teszik az információk gyors cseréjét egy szervezeten belül; később ugyanezek városi hálózatokban kapcsolódtak össze (Metropolitan Area Networks), melyek viszont szatellitantennák segítségével globális hálózatokká alakultak át (Wide Area Networks), ezek több kontinenst fognak be. De a mikro-, mezo-, makroaspektusok megmaradtak, azaz a közszféra pluralizálódását segítették elő. A mikro-, mezo-, makroaspektusok ugyanakkor nem adottak, egy informatikai folyamatszerűségben szerzik meg csak relatív értelemben vett azonosságukat. Az informatikai technológiákhoz kapcsolódó konfliktusok lényegében a mikro-, mezo-, makromozzanatok keveredésében, forgatagában merülnek ki. Ebből az következik, hogy az informatikai-kommunikációs technológiák szétterjedése, a közszféra digitalizálódása egyúttal a közszféra pluralizálódását honosítja meg. (Nemcsak a könyv egységének modern eszméje kapcsán kell rögzítenünk lényegbevágó változásokat tehát.) Az informatikai technológiák lényegét az a tény is érinti, hogy a politikai tartományokban is közvetítik a feljebb jelzett tapasztalatot a koherencia, így az egységes közterep ideáljának elhalványulásáról. A delokalizáció és a relokalizáció cselekményei és ellencselekményei összefüggésben állnak ezen folyománnyal.

A különböző térszeleteket befogó hálózatok mentén ideiglenesen vagy kevésbé ideiglenesen fennmaradó kvázi mozgalmak, felforgató tevékenységet képviselő csoportok jelentik be igényeiket. Ezen lehetőségeknek megfelelően bimbózhatnak azok az elképzelések, melyek az adott politikai közösségek vonatkozási kereteinél szélesebb kérdéskörök, így erkölcsi kérdések makroszinten való tematizálására törekszenek. A nyolcvanas években szárba szökkentek olyan politikai irányulások, melyek kozmopolitikai kérdéseket feszegettek: kulturálisan átszőtt kozmopolitizmus, mondializáció - ezek a jelszavak hallatszottak gyakran az elmúlt időszakban az ún. új mozgalmak kapcsán. Az informatikai technológiák beékelődve az államilag szétosztott világterekbe, módosítva a civil társadalom és az állam polemológiáját, befolyásolhatják eme mozgalmak logikáját, hiszen átszelik a határokat: olyan tereket nyitnak meg, melyekben a mondializáció és a kozmopolitika szerkezetváltozásait formálják.

Folytatható, persze, az informatikai technológiák ma még beláthatatlan hatásának értelmezése. (Hiszen például nem ejtettem szót arról, hogy a gazdaság paradigmáira milyen befolyással bírnak az újfajta technológiák, vagy hogy "önreferencialitásuk", a vírusok, a saját magukba való belebonyolódásuk révén egyúttal törékennyé is teszik civilizációnkat.) De talán az elmondottak elegendő útmutatással szolgálnak. A jelenségek gazdagságára, a technika e roppant kibontakozására az jellemző, hogy olyan folyamatok zajlanak itt, melyek igénybe veszik egész kultúránkat.


Losoncz Alpár filozófus, a posztmodern teória szakértője. Az újvidéki egyetem Magyar Tanszékén tanít filozófiát. A Műszaki Kar Társadalomtudományi Katedrájának vezetője. 1991-től a szegedi JATE Filozófiai Tanszékének állandó vendégtanára. Önálló kötete: Hiányvonatkozások. Újvidék, 1988; Modernitás: Kolonosz szigetén? Belgrád, 1997; ezenkívül több kötet társszerzője. Írása a MetaFórum II. konferencián hangzott el 1995-ben, és a Gondolat-Jel 1995.5 "Cyberszkóp" száma közölte.



Eric Davis
Technokultúra és vallásos képzelet[161]


Meglehetősen bonyolult gondolatmenetet készültem előadni a II. századi gnosztikus eretnekségek napjainkig tartó kulturális hatásáról. De a mai zsúfolt nap után úgy vélem, hogy egy újabb, információkkal, súlyos érvekkel telített és furcsa apparátussal alátámasztott előadás túlságosan fárasztó lenne. Ezért mondanivalóm egyszerűsítése és a rögtönző előadásmód mellett döntöttem. Emiatt előadásom valószínűleg el-elkalandozik majd, szakszerűtlen és mindenképpen kísérleti jellegű lesz. Általában több, ironikus játékelemekkel elegyített kulturális és történeti anyagra hivatkozom. Noha meglehetősen lazán tárgyalok néhány olyan témát, mely a remek felkészültségű hallgatóság számára problematikusnak tűnhet, kérem, tartsanak velem.

Mindenekelőtt szeretnék egy igen világos különbséget leszögezni s a továbbiakban szem előtt tartani. Általában ha vallásról beszélünk, jól felépített hitrendszerekre és az ezeket megtestesítő és megerősítő intézményekre gondolunk. De nagyon fontos megkülönböztetni a vallásban alakot öltő dogmatikus hitrendszert attól a tapasztalati, képzeleti, alkotó és gyakorlati jellegű vallásos élettől, melynek kevés köze van az ideológiai meggyőződésekhez és sokkal inkább - a sajnálatos módon eredeti jelentéséből sokat vesztett terminussal - a "szellemiséggel" kapcsolatos. A vallási jelenségvilágon belül e két módozat kapcsolata igen bonyolult és összetett, távolról sem annyira egyszerű, mint ahogy azt sokszor feltételezzük.

Egyik legjelentősebb érdeklődési területem a cyberkultúrát érő szellemi hatások kérdése, ehhez a témához pedig nem annyira a teológiai vagy a metafizikai kérdések, mint a szubkultúrák tanulmányozása vezetett el. Ahogy a különböző, a képzelőerőt leginkább megmozgató szubkultúrákat, például a neopaganizmust, a Star Trek-híveket,[162] a Greateful Dead-rajongótábort és a tudattágító szerekért lelkesedőket tanulmányoztam és írtam róluk, felismertem, hogy a szekuláris szubkultúrák számtalan eleme - az ábrázolásmódok, a törzs fogalma, a ritualizált közösségi forma - az általam populárisnak nevezett vallás elemeire rímel. Innen a technokulturális törzsekhez vezetett az út, ők még egy sajátos "éntechnológiával" is rendelkeznek. A tág értelemben vett vallásos diskurzus a technokultúra tárgyalásának elengedhetetlen része, nem pusztán azért, mert a kortárs technika egy saját különös misztikával rendelkező szekuláris vallássá fejlődött, hanem egyszerűen azért is, mert a technika társadalmi és képzeletbeli következményei mindannyiunkat érintenek.

Emiatt ránk hárul a vallás tárgyalásmódjának csiszolása. A cyberkultúra szélsőséges jelenségeivel foglalkozó kritikusok közül sokan felfedezték az erőteljesen misztikus, apokaliptikus és millenáris vonásokat, illetve azt, amit Richard Barbrook szellemesen "misztikus pozitivizmusnak" nevezett. Ennek ellenére az a véleményem, hogy a felismerésen túl a vallás és a szentség jelenségeit gyakran túlságosan leegyszerűsítve tárgyalják. Egyik példa erre a Critical Art Ensemble ZKP3-ban megjelent írása.[163] Egy adott ponton ez az elméleti téren igen képzett csoport kitér arra, hogy a vallás a szekuláris modernitástól eltérő módon viszonyul a nihilizmushoz, amennyiben az egymásba fonódott test, ego és fizikai világ egészét bizonyos mértékig problematikusnak tartja. "A keleti teológiában a szubjektum-objektum viszonyában közvetítő vágyak poklát csak a szubjektum eltörlésével lehet visszafogni, és ezáltal lehet visszaállítani a tökéletes ürességet."

Mást is írnak, de számomra csak ez az egy mondat érdekes. Túl azon a butaságon, hogy egy világosan buddhista paradigmára "teológiaként" hivatkoznak - végül is a buddhizmusnak nincs Istene - a CAE buddhizmusfogalma egyenesen a XIX. század legkorábbi és legkiforratlanabb nyugati dharmaértelmezéseiből fakad, melyeket a bimbózó nihilizmus és a Schopenhauer által bevezetett "semmi" fogalmai hatnak át. Filozófiai szempontból ez a "semmi" egyszerűen csak minden maradandó lényeg kimaradása a dolgokból, a létezés végső kiüresítése. Hiba lenne egyszerűen a nirvánában való megsemmisülés vágyaként leírni a keleti bölcsességhagyományt, noha ez némiképpen valóban jellemző a Therevada buddhizmusra, de ez az egyszerűsítő értelmezés teljesen megfeledkezik a Mahayanáról vagy a Vajrayanáról, ezek pedig nagymértékben árnyalnák a vágy, a nihilizmus és az immanencia kérdését. A Mahayanában például a látszólagos énhez nem tartozik maradandó anyag, s ezt a felismerést nem a nirvánába menekülés kíséri, hanem a botthisattva, a szenvedés azon világa iránti radikális elkötelezettség, ahol az efféle illúzióknak valóságos erejük van. A Vajrayana minden szenvedélyt, a testi vágyakat is, egyszerűen lecsapolható és alkímiai úton szellemi célokra fordítható erőforrásnak tekint. A Dzochen és a Tantra az immanenciáról szól, a Zen-mesterek érzéki örömök és italozás iránti fogékonysága közismert. Ekképpen a vallásos képzetek egy igen lényeges vitát indítanak, horderejük mégis elvész a könnyű "ellenséggé", a világot megtagadó transzcendenciává és az érzelgős, mindent meghatározó semmivé karikírozásban.

Egy másik, ennél érdekesebb példa Richard Barbrook ZKP-ben megjelent írása a szent cyborgról,[164] mely a technokultúra dühöngő végleteiben megjelenő nyers metafizikai és apokaliptikus fogalmakat tárgyalja - a mesterséges intelligenciát, a digitális halhatatlanságot, valamint a test és a lélek radikális különválását. Éleslátó elemzése a "misztikus pozitivizmusról", az általa felvázolt kapcsolatok és ezek problematikussága engem is gondolkodásra serkentenek. Ennek ellenére Barbrook egyszerűen hibákat lát: ezek a képzetek teljesen hamis és irracionális fantáziák, melyek tagadják a történelmi - azaz a gazdasági - materializmus hűvös és kőkemény tényeit és a szociáldemokrata nagy narráció szükségességét, melynek nem kell az effajta bosszantó atavizmusokhoz folyamodnia.

De a spiritualizmus, a szent képzetek és a kozmológia (röviden ezekből áll a misztikus pozitivizmus) nem atavizmusok, noha mindenféle buta és erőszakos lehetőség csíráját hordozzák magukban - ahogyan bizonyára a történelmi materializmus is. Ezzel nem a hivatalos vallás hatalmi struktúráit próbálom védelmezni, mindössze rá akarok mutatni, hogy a cyborg szentségét ugyanolyan könnyen meg lehet támadni a vallás szemszögéből is, mint ahogy Barbrook kívülállóként teszi ezt - és sokan meg is támadják. Ez a tényállás számomra együtt jár a kétszeres radikális kötöttség azon gyógyszer-méreg helyzetével, amit Toshia Ueno[165] írt le egy másik összefüggésben. Barbrook nézetei szerint a miszticizmus különös és erőteljes, és elemzése a cyberkultúra jelentős rétegére mutat rá. Emiatt fel kell tennünk a kérdést: miből ered? Értelmiségiként kedvemre kritizálhatom ezeket az "illúziókat", de itt egyúttal egy olyan szociológiai, pszichológiai és a képzeletet érintő jelenségről van szó, mely a fogalmak kritikáján túlra, az emberiség időálló, az évezredek során kibontakozó kérdéseihez vezet.

Barbrook elemzése egy adott időszemléletre, a misztikus elemeket primitívnek, atavisztikusnak és regresszívnek ítélő, alapvetően lineáris kultúrtörténeti fogalomra támaszkodik. Eszerint a civilizált emberi gondolkodás a gyermekkort kinőve modern öntudattá fejlődött, míg végül az emberek rádöbbentek, hogy a premodern világnézet többé nemhogy magától értetődő és sokatmondó lenne, hanem saját politikai autonómiájukat ássa alá, és eltakarja a világban érvényesülő valódi erőket. Erről a forgatókönyvről sokat lehetne mondani, s noha Barbrook a baloldaliság "posztmodern" kritikájával állítja szembe a maga elemzését, számomra úgy tűnik, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti. A Nettime-vitákban többek között azt kedvelem, hogy a résztvevők nem elégednek meg sem a modern, sem a posztmodern fogalmával, hanem ezeket érdekesen, végletesen és kétkedve váltogatják. Ezekhez a vitákhoz hozzáfűzném, hogy a cyberkultúra szociológiai és képzeleti hibridjeinek feltárásához szükség lenne - nem az atavisztikusként, hanem a pozitív, produktív és veszélyes rendszerként értékelt - premodern korszaknak a többi közé illesztésére.

Persze a premodern nem egyszerűen visszatér - hanem hangsúlyos premodernként, tagolt archaizmusként vagy középkoriasságként bukkan fel, és különös, változó környezetünk lényeges rétegét képezi. A szigorúan evolúciós - vagy a posztmodern szemszögből túláradóan eklektikus és emiatt ellaposodó - időtengelybe kapaszkodva pedig egyszerre veszítjük el a pillanat sava-borsát és szorongató hatalmát.

A premodern funkcionális jelenlétét taglaló elméletek közül talán a Bruno Latour[166] által bevezetett értelmezési mátrix a legérdekesebb. We Have Never Been Modern című könyvében a nagyszerű francia tudománytörténész a felvilágosodás kezdetét tárgyalva rámutatott, hogy a modern tudomány új retorikája és módszertana két részre: természetre - azaz a tudományosan megismerhető, produktív és determinált valóságra -, másrészt a kulturális és politikai önmeghatározások sorára osztotta a világot.

Ez a "nagy szakadás" számtalan területre kiterjed, és máig többféle kérdést vet fel. A kortárs példák egyike a nemi szerepek kérdése. Elismerjük, hogy a nem tulajdonképpen egy fogalom, és mégis akadnak radikális társadalomkritikusok, akik mindenáron a pszichológiai és genetikai szempontból eltérő testi felépítésre fektetik a hangsúlyt, s a különbséget a tudomány tömör és termékeny eszközeivel vélik megragadni. Hacsak azt nem állítjuk, hogy a saját halálunk is puszta fogalom, reménytelenül egybefonódunk egy korlátozott és saját története által meghatározott testtel. Ugyanakkor amennyiben a testről és annak létező korlátairól beszélünk, a természeti törvények nyelvezetére jellemző félelmetes hatalmi játékokat is magában foglaló beszédmóddal máris a diskurzus és a fogalmiság területére lépünk. Másrészt azok a kritikusok, akik tagadják a produktív és artikulált tudomány eredményeit, és ezzel szemben a szemiotikai bálványokat és a végletes relativizmust részesítik előnyben, a nyelvészeti idealizmus és a pesszimista irracionalizmus kevésbé meggyőző egyvelegének csapdájába kerülnek. Így aztán ide-oda ingázunk a nagy szakadás mentén, oksági magyarázataink nyilait hol a társadalomról a természet felé fordítjuk, hol vissza a társadalom felé.

Latour könyvében ezzel a modern intellektuális környezettel az ún. premodern "antropológiai mátrix" állítható szembe. Az antropológiai mátrixban a nagy szakadás valójában megszűnik. Nincs külön természet és kultúra, hanem ún. természetkultúra. A dolgok nem válnak élesen külön szubjektumként és objektumként, hanem hibrid tárgyszubjektumok, animista szereplők maradnak a szükségszerű kapcsolatok hálójában. Tegyük fel, hogy egy hagyománytisztelő inuit eszkimó vagyok, és elejtek egy jegesmedvét - mit jelent számomra a jegesmedve? A jegesmedve egyrészt egy tökéletesen anyagi tárgy, melyet az emberi szükségletek és vágyak kielégítése érdekében teljesen racionális módon feldolgozok - nincs ebben semmi misztikus. Ugyanakkor valamiféle bonyolultabb módon a jegesmedve a képzelet kozmológiai világának alakja is, az anyag és a magam világának ontológiájához hozzátartozó mindenféle szimbolikus, vallásos és misztikus elemek közötti lassan változó kapcsolatrendszer egyik eleme. Annak ellenére, hogy ez a hálózat történelmi távlatban mérve változik, alapjában véve konzervatív marad, mert az egész mátrix minden termelési mozzanatot, minden technikai fejlődést és minden újítást bizonyosan azonnal számba vesz, és egy új tárgyszubjektumként, egy új technikai szereplőként osztályoz. Ezt a hálózati rendszert hasítja ketté a nagy szakadás, és így teszi lehetővé a modern világ meghökkentő - a lehető legszélesebb értelemben vett produktivitását. Hogy a szakadás méretét beláthassuk, elég a reneszánsz hermetikus és alkímikus tudományát Boyle, Descartes és a Királyi Társaság tudományával összevetni.

Latour azt sugallja - sokkal elmésebben, mint ahogyan én teszem -, hogy manapság ez a nagy szakadás összeomlik. Összeomlik, mert hihetetlenül bonyolult kapcsolatok hálójába kerültünk, és a változó hibridek egyre bővülő hálóját a modern diszciplínák mátrixai és az alapvető oksági axiómák nem tudják megragadni. Nyíltan fel kell vállalnunk az új hibrideket, melyek többé már nem egyszerűen a környezetünkben meglevő és egymásnak ütköző kulturális jelentők szemiotikai kereszteződései és újabb kulturális mutációi. Ez a fajta "posztmodern" hibriditás nagyszerű és érdekes, mindössze túlságosan mesterkélt jellege kelt vidám kulturális zűrzavart. De létezik egy mélyebb értelmű, a kulturális gyakorlatokkal, a képzelettel, az ismeretekkel és a mítoszokkal kapcsolatos hibriditás is, melynek sajátos ötvözete újszerű, nyitott anyagi és információs feltételekhez vezet: a fokozottan piacorientált tudomány által konstruált szubjektum-objektumokhoz, az új javakhoz és szolgáltatásokhoz, a robbanásszerűen terjedő új szubjektivitásokhoz, a nagylélegzetű elbeszélések hiányához, az új információs tájakhoz, új eszközökhöz stb. Új szubjektum-objektumok hálója vesz körül bennünket, és a "misztikus pozitivizmust" éltető animizmus nem egyszerűen egy ideológia, hanem alapvető tünet: jelzi, hogy a felvilágosodás által bevezetett konceptuális valóság nem tudja többé egybefogni a jelenségeket. Ez több értelemben is félelmetes, de legalábbis lefegyverző. De ha tudomásul vesszük a premodern visszatértének irreduktibilis ontológiai, szociológiai és képzeletbeli erejét - természetesen ebben az esetben a premodern nem előzmény, hiszen új alakban tér vissza -, akkor a vallásos képzeletet - a mitikus felfogást, az éntechnikákat, a radikális bensőséget, az eksztázist, magát a hitet - nem tekinthetjük egyszerűen csak alattomos fogalomnak, reakciós ideológiának vagy a modernizmus szigorú feltételei elől való meghátrálásnak.

Noha gyümölcsöző lenne Marshall McLuhan kinyilatkoztatásaihoz fordulni, nélkülük is felismerjük a premodern visszatérésének példáit. Egész deleuze-i törzsi és nomád nyelvezetünket átitatja a premodern képzelet. A premodern visszhangja csendül ki ebből a nyelvezetből, mert - bár tudatos és artikulált módon - még az értelmiség is egy részben mitikus, régi-új szubjektivitást és felfogást sugalló nyelvi alakzatot hozott létre: a Deleuze-Guattari-féle "boszorkányrepülést". Ez nem zárja ki, hogy bonyolult elméleti eszközként használjuk, a visszatérés egyik jellegzetessége egyébként is a kifinomult technikai telítettség. Örömmel és nagy érdeklődéssel figyelem, hogy Heiko Idensen[167] a Tórát is bevette a maga hipertextprogramjába, hiszen a zsidó írások nagyszerű hagyományos külalakja a hipertextet előlegezi meg. New Yorkban belepillanthatunk azokba a kötetekbe, melyeket a hászidok olvasnak a földalattin: ezek a könyvek meglepőek, ugyanolyan sűrű szövésűek, mint Ted Nelson Computer Libje, különböző módon szedett betűk utalnak az értelmezések és a kommentárok összefonódott rétegeire. A misztikus Kabbala újracsoportosítja ezeket az elemeket, tele van kódokkal, számjegyekkel és az Írás dekonstruált részeivel. Nyilvánvaló, hogy a hipertext nem szükségszerűen vallásos írásmód. Mégis újra egy furcsa és igen fontos, a hermeneutikával, az értelmezési eljárásokkal, a szövegek társadalmi meghatározottságával és a szerző kétértelmű státusával kapcsolatban rengeteg kérdést felvető technikai visszhanggal van dolgunk. Ezúttal is egy más alakban való visszatéréssel - egy artikulált visszatéréssel találkozunk.

Amennyiben igaznak bizonyul a feltételezésem, miszerint a haladással a vallásos képzelet újabb erőre kap, úgy a baljóslatú jelek is el fognak szaporodni: a "posztmodern" kommunikációs technikák aligha fogják megakadályozni, hogy a visszataszító vallásos elemek, a manipulációs ellenőrzés, a fanatizmus, továbbá az én és a másik közé ékelődő erőszakos képzetek újra teret nyerjenek. Ennek egy érdekes példáját tárgyalja Ravi Sundaram a ZKP3-ban megjelent cikkében,[168] melyben arra hívja fel a figyelmet, hogy Indiában a hindu nacionalisták uralják a Hálót. Persze e kortárs mozgalmak reakciós és többnyire nacionalista politikájának semmi köze nincs az egyszerűség kedvéért csak "hinduizmus" néven összefoglalt virágzó kultuszokhoz, gyakorlatokhoz és metafizikai értékekhez. Ennek ellenére ezek is vallásos csoportok, és részben azért tudják uralni a Hálót, mert ki tudják aknázni a benne rejlő szimbolikus és képzeletbeli lehetőségeket. Sundaram pontosan kimutatja, hogy a maguk szempontjából értelmezett hindu kultúra által egyesített nemzet virtuális képét hogyan vetítik a képlékeny és nomád Hálóra.

Hogy az információs technika utat nyit a vallásos reakció visszatérésének, csak akkor érhet meglepetésként, ha abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy a vallásos fundamentalizmus nem a modernizmus szerves része. Függetlenül attól, hogy nagymértékben a bensőség kútfője is, a fundamentalizmus külső megjelenési formái mindig a kortárs kontextussal függnek össze. Bár az egyesült államokbeli médiák híreiből nehezen lehetne kihámozni, de az iszlám fundamentalizmus alapjában véve a modernizmus terméke - vagy még inkább a modernizmus kudarcáé. A fundamentumokhoz való visszatérés e formájának semmi köze a XX. század előtti iszlámhoz - ahhoz a valláshoz, mely a véres terjeszkedés első századait követő történetében sokkal toleránsabb vallás volt, mint a kereszténység. Ezek a jelenségek a jelen konstrukciói, a múltat igen önkényesen szűrik meg és csoportosítják, és a kommunikációs eszközök tekintetében igen skizofrének. Miközben a tálibok úgy kötik fel a tévéket és a videómagnókat a telefonkábelekre, mint valami halott elnököt, az ajatollah a földalatti kazettaterjesztési hálózat segítségével indította el az iráni forradalmat - a Walter Ong által tárgyalt "másodlagos szóbeliség" egyik példájaként. Az új információs technikák továbbra is alkalmasak lehetnek a "törzsi" gondolkodás és gyakorlatok szimulálására és újfenti kikristályosítására.

Ebből a hosszú gondolatmenetből egy fontos következtetés vonható le. Ha felismernénk, hogy a fundamentalizmus sokkal inkább a modernizmus egyik ellenséges arculatú összetevője, mintsem a premodern hagyatéka vagy maradványa, valahányszor egy politikai színezetű vallásos jelenségbe ütközünk, nem kellene rögtön "Reakciósok!" felkiáltással riadót fújni. Ha ösztöneink ezt sugallnák, le kellene ülnünk, és figyelmesen szemügyre vennünk a zapatistákat. És még egyszer hangsúlyozom, hogy mindezt nem a hagyomány védelmében mondom, hanem inkább olyan személyként, aki kétségbeesetten érdeklődik az ellenállás és az újjáéledés azon különféle formái iránt, melyek a Mark Stahlman-féle "új sötét középkor"[169] alakjában bukkanhatnak fel.

Persze a kortárs vallásos csoportokat azért is kritizáljuk folyton, és azért fogadjuk ösztönös viszolygással a szellemi nyelvezetet és a vallásos elemeket, mert még mindig az intézményes kereszténység történelmi rémálmára reagálunk. Emiatt jut eszünkbe a vallásról elsősorban az erőszakos, intézményes hitrendszer, az a totalitárius ideológia, mely társadalmi, intellektuális és fogalmi elnyomó- és ellenőrző mechanizmusként működik. Mindez igaz és pontos, de vigyáznunk kell, hogy ne kezeljük a vallást ugyanúgy, mint a többi ideológiát. Kulturális szempontból a vallásos gyakorlat és a vallásos ideológia konceptuális szintje közötti viszony igen bonyolult, rengeteg és sokféle problémát, lehetőséget vet fel. A kritikusok és az értelmiségiek túl gyakran a filozófiai és politikai szempontból könnyen támadható, puszta reakciós ideológiák tüneteire egyszerűsítik az összetett vallásos jelenségeket.

Richard Barbrook az említett tanulmányban és Mark Dery az Escape Velocityben egyaránt a cyberkultúra apokaliptikus, millenáris, New Age-es, gnosztikus stb. vetületeiről beszél. Arra hivatkozva, hogy ezek a gondolatok és álmok nyilvánvalóan illuzórikusak és elvonják a figyelmet a valódi világról, radikálisan bírálják ezeket a jelenségeket, mert feladatunk valójában az lenne, hogy ellenálljunk a hatalom különböző ártó formáinak, és segítsünk a rengeteg szenvedő embernek. De a techno szellemisége nem egyszerűen valamiféle meggondolatlan atavizmus. Ha időm lenne, részleteiben megmutatnám e jelenség történelmi és pszichológiai hátterét, az amerikai szellemi heteroxiában rejlő gyökereit (melyekbe progresszív elemek kerültek egykor) és azt, hogyan történhetett meg, hogy ezek a tendenciák ilyen furcsa módon keveredtek a mai technikával. Noha nem értek egyet azokkal az antropológiai és pszichológiai axiómákkal, melyek alátámasztják Barbrook vagy Dery kritikáit, ezek sok politikai vonatkozását helyeslem. Mégsem kerülhető meg e fogalmak, tapasztalatok vagy képzetek szerepének kérdése az igen különböző, bizonytalan kimenetelű gyakorlatok és helyzetek sorozatában. A vallásos jelenségek vizsgálatával és különösen a világról sajátos nézeteket valló emberek bírálatával kapcsolatban az a gond, hogy a gyakorlat és a tapasztalat szintje helyett a diskurzus szintjén igyekszünk visszavágni.

A kulturális antropológia tágabb perspektívájából másképp mutatnak a dolgok. Ebből a szempontból érdekes lenne összehasonlítani a technopogányokat, az extropikus transzhumanistákat és az elittől elkülönülő, szekuláris szubkultúrákat, különösen a populáris zenéhez kapcsolódókat. Ha szemléletünk a kultúrkritika némileg hagyományosabb perspektívájában gyökerezik - frankfurti iskola, Debord-modell -, a spektákulum annyira uralkodónak tűnik, hogy e mechanizmusok talaján teljes képtelenségnek tűnik bármilyen organikus, felforgató vagy újjáélesztő kultúra születése. A populáris zene ipari méretű termeléséből, a lemezek fetisizáló fogyasztásából, a sztárok körüli észvesztő felhajtásból hogyan is születhetne bármi érdekes? Ennek ellenére a kulturális antropológia rámutatott, hogy a hanglemezek társadalmi fogyasztásában számos ellenállási és kulturális újrateremtő forma rejlik. Mi több, e szubkultúrák egy bizonyos vallási érzékenységgel is átitatódnak, és nem csupán a "rajongók" és a "kultusz" körében - a rajongót jelentő "fan" szó is a misztériumkultuszok beavatott tagjait jelölő latin fanticus szóból származik. Például a hetvenes években elterjedt mélyen vallásos és millenáris jellegű reggae-zene közvetlenül táplált mindenféle kortárs gyarmatellenes kulturális mozgalmat, és még a brit punkmozgalom látszólag gyökeresen antiintellektuális szubkultúrájára is hatott. Másik példa a Deadheads utópikus eksztázisa (a durva egyszerűsítéssel kaliforniai ideológiának nevezett titkos történet) és a goa stílusú techno egy mai példa. Ebből számomra az a tanulság, hogy a rajongótáborok - az áruvá válást elősegítő, a jeleket elorozó és újrakonfiguráló és az uralkodó fogyasztói kultúra központjában kapcsolatokat teremtő - képzelőerejének és társadalmi gyakorlatának vizsgálata mellett nagyobb gonddal és figyelemmel kellene kísérnünk a vallásos vagy szellemi "ideológiák" iránt elkötelezett embereket is - beleértve azokat is, akiket a technokultúra környezetében ismerünk fel.

Mindez Michel de Certeau elméletét idézi fel. Szerinte a mindennapi élet egyszerre az ellenállás és az alkotó alkalmazkodás terepe - ezeket a fogalmakat minden bizonnyal átitatja de Certeau vallásos háttere és a misztika területén végzett kutatásai. Szerinte a radikálisan elektronizált, technika vezérelte mesterséges környezetben az egyén nem képes közvetlenül ellenállni ezeknek az erőknek, nem tud elszakadni tőlük, nem tudja túltenni magát rajtuk, nem tud játszani velük, a technikai környezetben lehetetlen újraalkotni az egykori vadászok és földművesek művészetét és gyakorlatait. Döbbenetes ez a kép, még ha politikai szempontból pesszimista (szerintem pragmatikus) is. Ugyanakkor egybecseng a törzsek, a bandák, a technopogányok, a raverek, a posztmodern romokon burjánzó számtalan "atavizmus" világával. De hogy a jelenség lényegét megértsük, a kritikai vagy ideológiai szempont mellett a képzelet oldaláról is meg kell vizsgálnunk.

Mindez érdekesebb, ha a vallást nemcsak hitrendszernek tekintjük, hanem a bennünk rejlő rendkívüli lelki-szellemi lehetőségekre adott kihűlt intézményes válasznak - a rabul ejtés egyfajta apparátusának. Manapság kínos ezekről az erőkről beszélni. A kritikai diskurzus - bonyolultsága ellenére - gyakran hajlamos egy bizonyos tudományos vagy elméleti nyelvezet keretei közé szorítva leegyszerűsíteni és korlátozni a többszörösen rétegzett és összetett erőviszonyokat, közvetítőket. Ez különösen az ideológiai vagy társadalmi tényezők, valamint ezek és a konkrét egyén, az individuum szelleme, lelke és általában a humán erőforrások közötti hatásviszony esetében áll fenn. Hogyan egyeztetjük össze a valóság, a diskurzus és tapasztalat e két szintjét? Hogyan egyeztetjük össze tudatos, szubjektív és alkotó életünket ezekkel a hatalmas absztrakciókkal, vitázó ideológiákkal és a szimulakrumok bonyolult médiaterületeivel?

Ezzel a helyzettel szembesülve igencsak hajlamosak vagyunk mindent az ideológiai háborúk absztrakt területére visszavezetni. A kulturális szerkezetekbe ágyazott ideológiát gyakran paranoikus módon fürkészve elkerülhetjük az ideákba, gyakorlatokba, intézményekbe és a konkrét testbe helyezettség egzisztenciális problémáját. Az intellektus ott áll, szemléli az adott kulturális szerkezetet, és azt mondja: ahá, látom az ideológia rejtett kezét, amint a felszín alatt titokban újratermeli a maga gyanús fogalmait. És így veszítjük el a kapcsolatot az életvilággal. Nem arról van szó, hogy ne gondolkozzunk többé az ideológián, a saját gondolatainkat és a széles értelemben vett kulturális képzeletet egyaránt megragadó rejtett kéz kérdésén. De bevezethetünk egy sokkal képlékenyebb, nyitott és szubsztantív multiplicitást a diskurzusunkba, különösen amikor a tapasztalat és az emberi szubjektivitás kérdéseivel foglalkozunk. Szellemi szempontból az a kérdés, hogy az eksztatikus tapasztalatok közben felszabaduló hatalmas energiák vagy az alkotó képzelet végtelen sok terméke vagy a megrögzött kontemplatív önvizsgálattal elért észlelési és filozófiai változások hogyan illeszthetők be az élet és a gondolkodás mondénabb keretébe, a politikába és a művészetbe.

Többen rámutattak, hogy a technokultúrában újjáéledni látszó minden vallásos, szellemi vagy mitikus tulajdonság közül a gnosztikus az egyik leguralkodóbb (gnosztikus alatt nem annyira a sajátosan "gnosztikus" csoportokat és szövegeket értem, mint inkább a vallásos motívumokban látható bizonyos tendenciát). Némi történelmi párhuzamot is szerettem volna vonni, de a gnosztikus impulzust végső soron egyszerűen a szellem és a test, az én és a világ közötti radikális dualizmusként lehet meghatározni - a hús-vér oldalt radikálisan kihagyva az egyenletből. Hakim Bey az "információs háború" fogalmán keresztül megmutatja, hogy a testetlen szellem képe hogyan vetül rá az információ kulturális szerkezetére, hogyan válik az én virtuálissá, és hogyan távolodik el a testtel és a valós világgal való kapcsolatoktól. A gnosztikus kettéválás igen erős csábítás szellemi szempontból és a digitális szubjektivitás szempontjából egyaránt. És ellen kell neki állni, vagy legalábbis át kellene alakítanunk az én és a világ egy sokkal kevésbé naiv integrálási módjává. De az átgondolt ellenállás végett meg kell értenünk, hogy miben áll a vonzereje.

A gnózis nem elvont tudás abban az értelemben, hogy egy értelmezési rendszer keretén belül megszerzünk egy információhalmazt. Ha félretesszük a misztikus tapasztalatok szigorú fenomenológiáját, állíthatjuk, hogy a gnózis egy eksztatikus pillanat, melyben megszűnik a tapasztalat és a tudás hagyományos megosztottsága, egy olyan feszült, csaknem "pszichokinetikus" tapasztalat, mely az én határait átíró tudásként bontakozik ki. Noha leginkább a misztikus irodalomban találkozunk vele, nem hinném, hogy a tudás és az észlelés hasonló eksztázisai kizárólag a vallásos emberek számára lennének fenntartva. Jellemző példa a rave-partikon előidézett eksztatikus egyesülés csúcspontja - a zsigerek kiszabadítják a szerető szív szellemét a palackból, a zene nagyszerű, az emberek az abszolút kollektív élet csúcspontjára érkeznek - mi ez? Semmihez sem hasonlít. Több "pogányabb" szellemi modalitással is leírhatnánk ezt a pillanatot, de egyedül a gnózis ragadja meg kognitív jellegét.

Egy még inkább technikai "kommunikációs eksztázisra" következtethetünk azokból az intenzív epifániákból, melyeket sokan akkor írnak le, amikor először ismerik fel az Internet valódi jelentőségét. Valamiféle szikrázó ugrással jár az a felismerés, hogy a magányos kommunikációnk és a világ közötti viszony alapvetően megváltozott, a kommunikációs lehetőségek horizontja nagymértékben kitágult és a szellem ez újabb médiuma egyszerre bensőséges és erőteljes. Miként Hakim Bey mondja, infognózis akkor jön létre, amikor az ént információként tároljuk. Továbbá a vallástörténetben és a technokultúrában egyaránt a gnoszticizmus rendkívüli kísértése az "escape" gomb megnyomásában áll: igyekszünk visszaállítani a csúcsot, az utópisztikus lehetőséget, szeretnénk valóra váltani a testtől való szabadulás ígéretét, és minden mást el szeretnénk vetni. Bizonyos értelemben effajta fegyverletétel volt a kaliforniai ideológia, különösen az extropikus változatok hajtóereje; ami általában a testetlen hübriszhez, az ökológiai érzéketlenséghez és az információtechnikáért való kulturális lelkesedést tápláló túlvilági disszociációhoz vezetett.

Bolondságnak tűnhet erre politikát alapozni - ahogy sokan megkísérelték - de ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a tapasztalatot, soha nem érthetjük meg a Háló millenáris jellegét. Mi történik a kognitív eksztázis pillanatában és mit jelent a gondolkodás vallásos és szellemi motívumainak megdöbbentő visszatérte a technokultúra korában? Mindig csalódom, amikor olyanokkal találkozom, akik a technokultúrában felismert vallásos és szellemi elemeket egyszerűen atavisztikusnak és ideológiai szempontból gyanúsnak ítélik. Hogy a premodern ennyi idő múltán bosszúállóan vissza tudott térni, számomra azt mutatja, hogy nem fordíthatunk egyszerűen hátat ennek a jelenségnek, és nem hagyhatjuk a maga legreakciósabb és legfélrevezetőbb formáiban rothadni. Lényünk része, fel kellene vállalnunk, és át kellene alakítanunk. Nem elégedhetünk meg a felvilágosult racionalizmus és a posztmodern cinizmus erőltetett keverékéből kiinduló támadással.

Nem kísérelem meg ezen álláspont filozófiai megindoklását, és semmiképpen sem akarok a kortárs "diskurzus" kanonizált axiómáinak megfelelni. Csak azt állítom, hogy a szellemi jelenségek, a kozmológia és társai, valamint ezek elkerülhetetlenül vallásos és mitikus alakba öntése folyamatosan hódítanak. Nézzük meg a materializmus iránt olyannyira elkötelezett XIX. századot! Materialista szelleme nemcsak a vallástörténettől való szinte teljes elszakadással, hanem mind a darwinizmus, mind a történelmi materializmus végsőkig e világi tájékozódásával teljesedik ki. Elég Kevin Kelly munkáiba beletekinteni ahhoz, hogy a darwinizmusban is meglássuk a miszticizmust. Mi több, a marxizmus társadalmi elvárásait és történelemszemléletét is átitatta a Joachim da Fiorétól és a hermetikus képzelet preszocialista utópiáiból eredeztethető millenáris szellem. Noha sokat vesztett intellektuális vonzerejéből, az utópia a XX. század kritikai diskurzusában is létfontosságú szerepet játszott, és az utópiák képzetei végső soron a létező világ immanens lehetőségeire kivetített lélek képzetéből származnak. Bármilyen alakot is öltenek, a forradalmak sem választhatók el a mélyükben meghúzódó millenáris érzelmek kútfőjétől, a "most valami történni fog" érzésétől, attól a sejtéstől, hogy az én most váratlan és nagyszerű módon egyesülni készül a világgal.

Ha tehát ezzel a bonyolult érzéssel találkozunk, történjék akár a legvisszataszítóbb helyen és a legcinikusabban manipulált formában, valószínűleg elmulasztjuk a szembenézés lehetőségét, a technokultúrában sugallt mutáns szubjektivitás felismerését. Ugyanakkor nem állítom, hogy nem szentelünk a szubjektivitásokat megragadó, terjesztő vagy éppenséggel előidéző intézményeknek és kulturális mechanizmusoknak, az elnyomó értelemben vett "egyháznak" kellő kritikai figyelmet. Még azt is mondhatjuk, hogy a szellemi tapasztalatokat, az eksztázist és a látomásokat mindig magukba olvasztják a létüket és céljaikat köréjük szervező hiedelemrendszerek és intézmények, azonban a szellemi folyamatok nemcsak legitimizálják az intézményesült formákat, hanem egyúttal állandóan azzal fenyegetnek, hogy kicsúsznak ellenőrzésük alól, és felforgatják a szabályokat. Nem azért, hogy Kevin Kellynek igaza legyen, de a szellem mindig ellenőrizhetetlen. Ha az intézményes kereszténység a vallásos elnyomás és ellenőrzés archetípusa, akkor történetéhez a saját területvesztése is hozzátartozik: a tömeges parasztfelkelések, a misztikus antinominalizmus, a millenáris reformok, a szabad szellem eretneksége, sőt még a keresztény képzelet határmezsgyéin megbúvó pogány evilágiság is. A vallástörténet a nomadizmus és az államok története is, az egyénben egymásra tevődő végtelen és behatárolt tér. Hányszor hoztak létre a soha el nem érkező transzcendencia nevében valódi immanenciát?

Most félreteszem a dogmát, a hitet és az intézményes elnyomást, és a technokultúra tárgyalását befolyásoló szellemi módozatok közül mindössze kettőt említek meg. Mindkét módozat szerepel a hagyományos gyakorlatokban és kozmológiákban, miként a túl gyakran a "New Age" mindent összefogó kategóriájával leírt posztmodern szellemi zűrzavarban. Ezeket a módozatokat mégis vallástalan, szekuláris nyelven szeretném tárgyalni, mert végső soron szellemiségük és dogmamentességük kicsúszik az effajta diskurzusok markából. A két módozat egyike a képzelet, a másikat az egyszerűség kedvéért figyelemnek fogom nevezni.

A képzeletet filozófiai rendszerekkel és a mostani divatok szerint megtagadott esztétikai elméletekkel társítjuk, ezért manapság a képzelethez való viszonyunk szegényes és gyanakvással teli. A különböző diszciplínák gépezete által megtépázott, kizsigerelt és tapasztalati értékétől megfosztott képzeletet manapság hajlamosak vagyunk inkább az érzékcsalódásokért felelőssé tenni, mintsem, Hakim Bey szavával élve, a poétikus tények hajtóerejének kikiáltani. Zárójelbe téve a különböző pszichológiai és filozófiai problémafelvetést és félretéve a romantikát, csak arra térek ki, hogy a képzeletet nem lehet egy fogalom szintjére egyszerűsíteni, hanem az álmokkal és a vágyakkal rokon valóságként, illetve az emberi észlelés nélkülözhetetlen elemeként kellene számon tartanunk. Az alkotó képzelet nyilvánvalóan a psziché tudat alatti rétegeivel szövetkezik - a másik eretnek vagy talán "problematikusnak" tartott fogalommal. Ennek ellenére eljátszom azzal a gondolattal, hogy a pszichében bizonyos értelemben transzhistorikus, mélyen bevésett minták találhatók. A jungiánusok tévednek, amikor tiszta és változatlan birodalomként írják le, ahol a múlt nagyszerű és isteni archetípusai örökké élnek. A psziché is mozog, változik és a történelem során újraalkotja magát akkor is, ha álomszerű visszhangjai és képzeletbeli viszonyai mindig valamiféle örök, éppen csak az észlelés határain kívül eső visszatérés felé intenek. A képzelet barlangja tele van gépekkel.

Mindez azért fontos, mert a fogyasztói spektákulum hajtóereje természetesen a képzelet elözönlésének és átalakításának képességéből ered. Ami a Hálón és a szimulakrum kultúrájában történik, az egy rendkívüli technikai intervenció, a manipuláció és a képzelet külső megjelenítése. E folyamat leírásai közül "a tudattalan testületi gyarmatosítása" nyerte el leginkább a tetszésemet, ez a fordulat kifejezi mind a médiavírusok inváziós tulajdonságait, mind a tudattalan alakítható természetét. De ha komolyan vesszük a képzeletet, esetleg véresen komolyan, akkor a fogyasztás mechanizmusaival kialakított képzeletbeli kapcsolatainknak komoly következményei vannak. A kulturális ipar tekintetében leginkább a brit kulturális antropológiának a frankfurti iskola pesszimizmusára adott válaszával tudok azonosulni, és szemben azokkal, akik megelégednek azzal, hogy minden erőszakos kampányban vagy MTV-videóban kiszimatolják a kapitalista ideológia sátáni kezét, a médiafarsangban keringő képzeletbeli nyomvonalak iránti szenvedélyes elkötelezettségemmel Benjamin követője maradok. Ugyanakkor a képzelet ellenőrzésének narkotikus, hipnotikus és kényszerítő tulajdonságait a kitervelt médiavírusok korában még az eddiginél is komolyabban kell vennünk.

Ha komolyan vesszük a képzelet alkotóerejét, akkor társadalmi és demokratikus horderejének, valamint kettészakadt életünk és töredékes szubjektivitásaink egyensúlyát helyrebillentő képességének is helyet adunk. A képzelet nem valamiféle különleges képesség, nemcsak a költők és a művészek kiváltsága, elősegíti egyfelől a művészeti alkotások létrehozását, de az, hogy a többség csak fogyasztja a művészetet, nem pusztán a képzeletszegénységnek tulajdonítható. Ahogy a racionális cselekvés képességével, úgy nem kevésbé a képzeleti tevékenység képességével is mindannyian rendelkezünk - még ha különböző mértékben is. A szubkultúrákban többek között azt kedveljük, hogy a hétköznapi emberek saját aktív képzeletük terét hozhatják létre a spektákulum csillogó képekből álló zajos sétányain. A népi gyógyászati gyakorlatból ismerős, meglehetősen technikai jellegű példa a képzeletirányítás, mely noha manapság a New Age csináld magad gyakorlataihoz társul, a múlt olyan ezoterikus és misztikus hagyományaiból származtatható, mint például a hermetikus mágia vagy a tibeti buddhizmus Vajrayana ága. Ezek a hagyományok azt mutatják, hogy a képzelet egy fejleszthető és alakítható belső generatív erő, melynek termékei fölött némi önálló erővel rendelkezhetünk. Ugyanakkor a szabadjára engedett képzelet mindig kiszabadul a belső vagy külső kényszer ellenőrző mechanizmusaiból - ezért "mágikus".

San Franciscóban nagyon érdekes az élet, mert a technikai fejlődés minden nyikkanásáról tudomást lehet szerezni. Ezek többsége csúfos véget ér, de ennek ellenére mindegyik érdekes, mert még a tétova kezdetek is a domináns technokultúra kibontakozó logikájának jelei. Különösen az úgynevezett kaliforniai ideológia technokulturális gépezetét ilyen rendkívüli és bizarr útra vezető pszichedelikus kultúra érdekel. A képzelet mágiájának technikai, LSD, elektromos gitárok vagy virtuális valóságok általi ösztönzésével kapcsolatos pszichedelikus szellem most a digitális hasonmásokra és VRML-világokra[170] összpontosul, azokra a grafikai, háromdimenziós, hálózati környezetekre, ahol meg lehet alkotni, vagy fel lehet venni egy hasonmás alakját - vagyis egy olyan önmagunkat jelképező képet ölthetünk, melynek segítségével hajózhatunk és mozoghatunk a térben. Olyan, mint egy grafikus MUD,[171] ráadásul néhány virtuális világban remek hangot adó mikrofonok is vannak. Én egyelőre meglehetősen primitív és buta játékokat láttam, tapétaszerű grafikákkal. Noha a Hálóba merülés a bedrótozódás álma marad csupán, úgy tűnik, végül az emberek a rendkívül addiktív virtuális világok bűvöletébe kerülnek, melynek rengeteg időt, energiát és képzelőerőt szentelnek.

Saját tapasztalataimból ítélve már a kis kapacitást igénylő szöveges MUD-játékok is rendkívül addiktívek, részben azért, mert karmaikkal a képzeletbe markolnak. A magával ragadó tér és a szöveges elemek kombinációja, a perszónák személyközi játéka, a képzelőerő írás általi megsokszorozódása valahogy lehetővé teszi, hogy elveszítsük önmagunkat és újra felépítsük a szövegek világában. Persze sok minden más is történik, ezért is a MUD-játékok számomra a legérdekesebb társadalmi-kulturális Petri-csészék a Hálón. És ezek a hasonmás VRML-világok igencsak létrehozhatják a fantazmák hasonlóképpen hívogató, komplex és addiktív birodalmát - csakhogy ezúttal a hallgatóság a szövegektől elidegenedett széles tömegekből áll majd. És persze a földönkívüli szemetet árusító olcsó bevásárlóutcákat ugyanazok a régi átkozottak telepítik majd, termékeiket és ikonjaikat szétszórva ők fogják megragadni és manipulálni a képzelőerő forradalmi lehetőségeit.

Így tehát ha meg akarjuk érteni a technokulturális folyamatok rejtett természetét, a képzelő-erőről alkotott fogalmaink átértelmezése és a képzelőerőnket igénybe vevő gyakorlatok felélesztése többé már nem triviális feladat. A képzelet továbbra is az Internet misztifikációjának domináns eleme marad, jelentős szerepet játszik majd a játékokban és a fantazmagórikus ellenállásban, valamint a pszichét átalakító kommunikációs fogyasztás mechanizmusaiban. Gyanítom, hogy hasznos volna a képzeletgyakorlatok leggazdagabb példatáraival, a misztikus hagyományokkal, a samanisztikus gyakorlatokkal, a népi okkultizmussal és az ezoterikus vallásokkal való őszinte, álszentségtől mentes szembenézés anélkül, hogy az esztétikához, a romantikához, a szürrealizmushoz stb. fordulnánk. Mi több - és ez persze mindenképpen romantikus elképzelésnek mondható - a képzelet szintetizáló és spontán tulajdonságai sugallhatnak egy sajátos megoldást a Bruno Latour-féle nagy szakadás bájos és látomásos áthidalására, lehetővé téve számunkra, hogy bölcsen játsszunk a gondolatok, gyakorlatok, képek és technológiák születő mintáival, melyeket most már szükségszerűen össze kell kötnünk.

Most pedig visszatérnék az említett második szellemi modalitásra, a figyelemre. Noha a cyberkultúrában terjedő gnosztikus hatás többnyire egy veszélyesen dualisztikus tendenciát mutat, a lényege igen mélyről fakad: egyszerűen vagy akár szándékosan naivan szólva, abból a felismerésből, hogy az egyéni tudat vagy az ész végső soron semmi másra nem redukálható. Hozzászoktunk ahhoz, hogy tudatunkat rávetítsük a valóság és a magyarázatok egy másik rétegére. Kultúrpolitikai szempontból az ideológia szimptómájává fokozzuk le. Posztstrukturalista szempontból - a definiálatlan szubjektumoktól viszolyogva - a nyelvek és a differenciák hálójának hatásává redukáljuk. A kognitív tudományok perspektívájából a koponyaméretek darwinista tágulásának utójelenségeként az idegek vegyi összetevőiből összeálló szimfóniájának tartjuk. Sokféleképpen demisztifikálhatjuk a tudatot, és noha engem a tudat remisztifikációja önmagában nem érdekel, azt gondolom, hogy egy bizonyos lényeges szempontból a tudatot képtelenség bármi másra redukálni.

Bármilyen fogalmakat alkotok a hatalom, az autoritás és az oksági viszonyok "valódi" mechanizmusairól, hátramarad önmagam öntudatos és éber lényként való elkötelezése a saját, szubjektív halálom felé haladással szemben. Mennyire hagyhatom figyelmen kívül ezt a magam és a mások szempontjából? A gnosztikus kísértés, a jelenértelmezés, valamint a vallástörténetben és a misztikában megtalálható kifejezése értelmében a tudat kifejezetten metarétegeivel való azonosulásból áll. A test, a fizikai világ, a hatalom világa az ész szabad lángjának börtönévé válik. Aligha éljük ugyan a misztika reneszánszának korát, de elérkezett egy éretlen misztika kora: a gnosztikus szellem átjárja a digitális levegőt, mert ahogyan Hakim Bey magyarázta, az Internet és a hiperrealista médiák szimulációi a gnosztikus szétválasztás primitív technikai analógiájához vezetnek, szélsőséges példaként itt van a tudat gépbe való átengedésének extropikus álma. És Beynek igaza van, amikor felhívja a figyelmet ezen impulzus veszélyes és torz voltára.

Természetesen az olyan kritikusok számára, mint amilyen Barbrook és Dery, mindez egyszerűen a szellemi képzelet lényegi patológiáját igazolja. Ennek ellenére a számtalan ezoterikus vallás, hermetikus gyakorlat és bölcsességhagyomány szintén képes egyszerre kritizálni, és egy érettebb, transzformatívabb világnézetbe integrálni a gnosztikus hajlamot, képes a tudat alkimista erőforrásaival átitatni a testet és a világot. Persze ebből a szempontból mind Hakim Bey, mind pedig Peter Lamborn Wilson munkáit érdemes lenne vizsgálni,[172] de most témát váltok, és a buddhizmusról fogok beszélni, arról az igencsak gnosztikus vallásról, melynek fenomenológiája és filozófiája a tudat felszabadító, egyszerre immanens és transzcendens lehetőségeinek radikális felismerésén és technikai kiaknázásán alapul. Igaz, hogy a történelem során a buddhista vallás néhány domináns ága a megrögzött aszketizmus és a túlvilági repülés eszménye felé sodródott, de a tantrikus és taoista szellemmel átitatott formák, valamint a mai nyugati világban elterjedt alakja az evilágiságot bátorító elemeket is tartalmaz.

A sok buddhista ágazat legelőremutatóbb eleme a figyelmes tudatosság és az ész mindennapi életben feltáruló spontán tisztasága és üressége iránti elkötelezettség. A figyelem ezen tulajdonsága képes távol tartani az adott banális tapasztalat valóságát, ami bizonyos értelemben már a gnózis létráján felvezető első fokkal egyenértékű. És mégis, a gyakorlatban a tudatosság és a figyelem munkája a múlékony jelen köré is összpontosul, és egyúttal védőfalként áll a káprázatos fantázia állandó kísértései és a szorongás karmáiban vergődő ego instrumentális machinációi elé. Inkább elengedésről van szó, mintsem szabadulásról. A lemondás nem pusztán a cselekvés rezignált megtagadása; igenis le lehet mondani az emberi sors valódi értékelését megakadályozó káprázatokról, szociotörténelmi és szubjektív szempontból egyaránt. A gurdjeffiánusok mondják: "Nincs Isten, csak valóság. Bűnbe esünk, ha másutt keressük őt."

A jelek birodalmában tájékozódó figyelem pszichodinamikáját érintő megfontolások pedig a technokultúrához, a média hatalmának és az Internet kérdéseihez kapcsolódnak. Hogyan haladunk a hipertextkörnyezetben? Hogyan szűrjük meg a média túlkínálatát? Mivel vonz magához az útelágazásokból álló digitális kert? Hogyan ragadják meg a figyelmünket? Bruce Sterling[173] rámutatott arra, hogy a pénz egyenlő a figyelemmel egyenlet a Háló jövőjét meghatározó titkos egyenletek egyike. A figyelem a magával ragadás és az ellenállás tünékeny eleme. Minél inkább tudatosan és pillanatról pillanatra követjük figyelmünk működését, tevékenységünk annál gördülékenyebb és nagyobb lélegzetű lesz. Taktikáink megváltoznak. Nem arról van szó, hogy többé már nem ragadnak meg, nem bűvölnek el vagy nem kényszerítenek, vagy pedig kiszabadulunk abból a birodalomból, ahol teljes mértékben ellenőrizni tudjuk saját tapasztalati világunkat. De a buddhista vagy az egyéb kontemplatív hagyományokból vagy a puszta szekuláris technikákból átvett, a tudatosságot és a figyelmet elmélyítő pszichodinamikus gyakorlatokkal egy bizonyos előnyre, egy rugalmasabb és taktikus intelligenciára lehet szert tenni. És mindennek semmi köze nincs a vallásos meggyőződésekhez.

Mindez azért fontos, mert míg a Háló nem létezhetne a politikai tagozódás és a globális kapitalizmus nomád kapzsisága nélkül, véleményem szerint igen érdekes és figyelemre méltó a cybertérre adott gnosztikus vagy misztikus válasz. Újfent, bármennyit is elemezzük, kritizáljuk és visszautasítjuk a magunk digitális történelmi sorsát, saját tudatunk is része a folyamatnak, részvételünk pedig természeténél fogva aláássa a tudat, a test és a szubjektivitás működési elveinek ismerős szabályait. Tudatunkat a kollektív információ gépi mezőire, a testetlen, mesterséges környezetre terjesztjük ki. A sok szemét ellenére az Internet a kapcsolatok, történetek, szövegek, képek és mindenekelőtt a mindig kissé bizarr és érdekfeszítő egyének csodálatos tere marad. A növekvő bizonytalanság és a kulturális válság idejében - legalábbis azok, akik hozzáférnek ezekhez az eszközökhöz - egymás agyát gyarmatosítják, mégpedig globális méretekben. Noha a technoutópiákkal, a kaliforniai technomítosszal és az extropikus túláradással szemben igen gyanakvó vagyok, számomra úgy tűnik, hogy jó lenne belemerülni az örömök tárházába - ami nem jelent egyet a Wired[174] szerkesztőinek őrült pénzhajszoló napirendjének jóváhagyásával.

És így jutunk végül a Gaia-ész bizarr, ennek ellenére erőteljes mítoszához, a digitális nooszférához.[175] Az acidhippi republikánus John Perry Barlow[176] szerint minél többen férünk hozzá az Internethez, annál inkább annak a keletkező kollektív ész hihetetlen bonyolult rendszerének neuronjaivá válunk, mely végül a planetáris tudat apoteózisát valósítja majd meg. A Gaia-ész Arthur C. Clark, Teilhard de Chardin, a Neuromancer és az ökocybernauták szentségtörő keverékeként érdekes, bár lehangolóan humortalan misztikus science fictionnek tekinthetjük - a vallásos képzelet, a metafizika és a nyugati tudat számtalan előzményével egybehangzó képnek.

Persze kritizálhatjuk, ahogy bírjuk. Unalmasan sületlen, szó szerinti értelmén túl, a Gaia-ész, különösen a Kevin Kelly-féle neodarwinista érveivel és a Barbrook által kritizált "misztikus pozitivizmusával", a globális kapitalista rendszer jelenlegi állapotát terjeszti ki. A hiteles misztika mindenképpen vitába szállna a sémamegszállott cybermaterialistákkal, valamint a tudat és a létezés magasabbrendű tapasztalati sztratoszférájának ezen zűrzavarával. És azok, akik ezt a világnézetet ajánlják, hevesen tagadják a misztika hatását, helyette a tudomány és a technika fejlődésére, valamint a komplex rendszerek saját érveiket alátámasztó tulajdonságaira hivatkoznak. És Barbrooknak igaza van abban, hogy egyik tagadás sem állja meg a helyét.

Mindnyájan tudjuk, hogy a tudomány bizonyos értelemben társadalmi és ideológiai nézet, és amikor a természet működési rendszerét és céljait kezdjük megismerni, bizonyára a misztikus pozitivizmushoz, a ravasz történelemelméletekhez, a társadalmi képzeletnek az új sorsunk anyagi összeomlásával szembeni szégyenletes kudarcát mentegető bölcs kifogásokba menekülünk. De egy igen fontos szempontból hiba a tudomány lényegi paradigmaváltásainak számbavétele helyett az ideológia láthatatlan kezére hivatkozni, ahogy azt Barbrook teszi. Mégpedig azért, mert az ember természeti és kulturális termelése közötti Nagy Megosztás összeomlóban van. Részei vagyunk a hullámzó kozmikus jelenségeknek, bármennyire is igyekezünk ezt felülmúlni a tapasztalati rétegek közötti diszciplináris megosztást kedvelő racionális megfigyelőként. Lehet, hogy az anyagi világ felfogását és logikáját újjáélesztő és újravarázsoló kozmológiai képzelet elkerülhetetlenül visszatér. Úgy tűnik, hogy a kozmológiai és a spekulatív terület progresszív, humanitárius és ökológiai értékeinek megértése legalább annyira hasznos lenne (noha nem feltétlenül hasznosabb), mint gyanús tulajdonságainak végeérhetetlen ócsárolása.

Míg a "szubjektum-objektum" új hálózataiból mindenféle veszélyes társadalmi darwinizmus, determinizmus szabadul fel - példaként arra emlékeztetek, hogy Deleuze & Guattari munkáiban sehol sincs az efféle megosztásnak nyoma; helyette felfedezzük, hogy a madárdal gépi jellegű, az erkölcs geológiai, a matematika egy szörnyű szleng. Noha D&G-val szemben megvannak a magam fenntartásai, a tudomány iránti távolságtartó rokonszenvük és az anyagi valóság, valamint a vágy képességei iránti szinte pogány (vagy legalábbis spinozai) túláradásuk számomra ihletforrásként szolgál. (Ha kételkednének a pogány szellemben, olvassák újra a How to Build a Body without Organs című munkát, valamint Deleuze-nek a The Logic of the Sense-hez írt függelékét a fantazmákról. Mi több, Manuel DeLanda egyszerre elméleti tudományos és mélységesen deleuze-i munkája emlékeztet arra, hogy ezek a fogalmak lényegében nem feltétlenül alkalmasak a féktelen információkapitalizmus dagályos és felelőtlen elitizmusának leírására. Noha örvendek, hogy még mindig léteznek Barbrookhoz hasonló régi vágású, iskolázott baloldaliak, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy jól járunk, ha egyszerűen visszahátrálunk a ráció felvilágosodás kori kategóriáihoz, amennyiben ezek a szubjektív, a bizonyos értelemben mindig képzeletbeli interperszonális életvilág kontextusában megosztják a természetet és a tudományt.

De most ahelyett, hogy mellemet még szélesebbre tárnám az ideológiai kritika nyilai előtt, újra a Gaia-ész meghökkentő képét akarom szemügyre venni. Miféle ész ez, mi tűnik ki online változatából? A sok idiótaság, álszent frázis, szakmai zsargon és őrjöngés; a csábító és egymásnak szemetet áruló ügynökök; a tisztaság, a testi vágy és a fantazmák pillanatai; a végtelenbe nyúló csevegések; a hatalom módszereibe való titkos befektetések; a nagy távolságokat áthidaló intim kapcsolatok; az unalom; a technika fetisiszta felkarolása. Egyszóval nagyon hasonlít a saját közönséges emberi eszünkre, legalábbis a történelmi játék e pillanatában. Azaz még ha egy nagyszerű kollektív ésszel is állunk összeköttetésben, butaság lenne azt hinni, hogy ez a médium fogja megoldani azokat a problémákat, melyeket individuális eszünk a társadalmi és az interperszonális valóságban navigálva hoz létre, és ott mérkőzik meg velük: az állandó érzelmi csapdák, a szorongó ego kivetítései, a hatalmi játékok és a nagy konfliktusban álló energiák kérdéseit, melyek egyikét sem nevezhetjük tiszta lelkiismerettel az elismerten mélységesen lealacsonyodott társadalmi környezet elidegenedett hatásainak. Változtatunk kell, és bölcsebbé, szenvedélyesebbé, képzeletgazdagabbá kell válnunk, mert a változást biztosan nem az instrumentális racionalitás valamilyen kiterjesztése hozza meg. Ehelyett ezek elmélyítik a máris szorongató és áltató bajokat.

Ezért össze szeretném vetni a Gaia-észt egy másik, a Hua-Yen buddhizmus figyelemre méltó képzeletvilágából származó, összetett egységgel. A Hua-Yen talán filozófiai szempontból a legkifinomultabb kínai szekta, a kínai és japán buddhizmus mellett a tao szüntelen áramlása is hatott rá. A többszörösség immanens és igen termékeny hálóira helyezett hangsúllyal, valamint az üresség és a transzcendens gyakoribb buddhista fogalmaival a Hua-Yen iskola számomra a leginkább Deleuze-jellegű buddhizmusnak tűnik. A kínai buddhizmus szektái hajlamosak voltak egyetlen buddhista szútrára összpontosítani, míg a Virágos Kert Szútraként ismert Hua-Yen írás egy hatalmas víziós vadság, valószínűleg minden idők egyik legpszichedelikusabb vallásos dokumentuma, egyfajta keleti Finnegan's Wake. A többi szútrától eltérően, melyekről azt tartják, hogy eleve a Samsarába mártózás szándékával íródtak, a Virágos Kert Szútra szándéka szerint közvetlenül abból a világból származik, melyet a bódifa alatt gyémánt ésszel és végsőkig összetört szívvel ülő Gautama felvilágosodásának pillanatában felfogott és elhagyott. A szöveg felforralja az észt.

A Hua-Yen filozófia központi szervezőképe Indrának - a Védák ősi Égistenének - a hálója. Indra hálója a kapcsolatok végtelen láncolata, egy nagyszerű web. A többszörösség kiterjedt hálójának minden csomópontjában, minden kereszteződési pontjában egy ékszer található, és mindegyik ékszer az összes többi ékszert, a network minden másik csomópontját tükrözi. Bizonyos értelemben hasonlít Leibniz monadológiájához, a cybertér másik fontos előzményéhez, csakhogy a monádok "csak" windows-ablakok. Indra hálója megragadja a többszörösség végtelen kiterjedésű és szüntelenül újraegyesülő kapcsolatsorozatait, és ugyanakkor a tükrözéssel egyfajta egységet sugall, egy legkevésbé sem tünékeny "minden az egyben"-t. Ahogy saját magunk is, az ékszerek minden maradandó szubsztanciától mentesek, mégis beleépülnek a kapcsolatokba. Világos ürességük lehetővé teszi, hogy visszatükrözzék a háló kapcsolatainak összességét anélkül, hogy a háló túlságosan szintetikus egységgé, valamiféle minden létezőbe olvadást ígérő, nagyszerűen transzcendens és paternalista Digitális Szuperaggyá, a nyugati vallásos képzelet monarchikus monádjává esne össze. Egyáltalán nem ilyen egységről van szó.

Valahányszor Mark Dery azokra mér csapást, akik azt a meggyőződést terjesztik, hogy a spiritualitás mindnyájunkra jellemző, P. J. O'Rourke hippikre tett gúnyos megjegyzését szereti idézni: "létezik egy lüktető, pszichikus nyálkaháló, és valahogy mindnyájan részei vagyunk". Filozófiai vagy politikai ellenérvként ez az alaktalan most-minden általában elég nevetséges. De hacsak az évezredes bölcsességhagyományok által elhintett számtalan misztika nem hazudik, Indra hálója nemcsak egy fogalom, hanem egy percepció, a valóság természetének állapotfüggő észlelése, mely a csevegő hétköznapi nyelvre fordítva szükségképpen ügyefogyottan hangzik. Mi több, ez a személyfeletti felfogás, elvben legalábbis, a világ iránti radikális elkötelezettségre kényszerít, bátorítja a szenvedőkkel való rokonszenvezést, és karbantartja a másokhoz és az élettelen világhoz fűződő törékeny, el nem kényelmesedett kapcsolathálónkat. Ebben az értelemben a "vallás" (religio) etimológiai eredetére emlékeztet, mert összeköt és kapcsolatot teremt - nem egy valamiféle mindenható gépben, hanem a Latour által elemzett antropológiai mátrixban, a hibridek végtelen megelevenedett hálójában.

Úgyhogy amikor legközelebb az Indranetbe lépünk, elgondolkozhatunk: hozzá vagyunk-e kötve? Mihez van hozzákötve a számítógépünk? A telefonvonalakhoz, az elektromosáram-hálózathoz, az Internethez, a World Wide Webhez. Oly módon hozzá van kötve mindezekhez az elmékhez, amire a történelem során nem volt még példa. Mi van ezenkívül hozzákötve? Miként a történelmi materialisták és a buddhisták egyaránt elismerik, hozzá van kötve a saját termelési, politikai, társadalmi, ökológiai előzményeihez. Ebből áll a "karmája". Meddig tudjuk követni ezt a hyperlinket? Megállunk-e az online eksztázisnál vagy a számítógépünk alkatrészeit szállító maláj gyárnál, vagy a gyárat odatelepítő tőzsdeingadozásoknál vagy annak a nőnek a munkakörülményeinél, aki összeforrasztotta a kapcsolótáblákat, vagy a csipek nyomvizével szennyezett talajnál? Józan és aggódó emberek gyakran banális formában, dadogva teszik fel ezeket a kérdéseket, a kérdések azonban nagyon is valóságosak. Ebből áll az online. Ez a web. Ez Indra hálója. A termelési viszonyok bennünket "eggyé" tevő okozati láncolata világunkban, mely manapság igen szörnyű képet mutat, bármilyen nyalánkságokat rejtenek is a technoutópisták a kabátujjukban. Így nem segít rajtunk, ha netán elfogadjuk azt a sületlen, érzelgős, nagyon kaliforniai gondolatot, hogy mindnyájan össze vagyunk kötve, és ehhez az Internetnek is köze van. Ha valóban ésszerű, könyörületes és lesújtóan önkritikus módon gondolkodom sorsunkról, ahogy azt a legélesebb elméjű szellemi vezetők tanítják, egyetlen, számomra valóban érvényes következtetésre jutok: azokon a számomra legnyilvánvalóbb hálókon érdemes munkálkodni, melyek a legautentikusabban kötnek össze bennünket, és ahol a leginkább elevennek érzem magam. Köszönöm.


(Fordította: Bálint Anna)


Erik Davis San Francisco-ban élő író. Rendszeresen publikál a WIRED magazinban, a Village Voice-ban és több, kevésbé ismert folyóiratban. Első könyve 1998-ban jelenik meg TechGnosis címmel.

A MetaFórum vendége volt 1996-ban. Az itt közölt írás előadása szerkesztett és átírt változata.



Peter Lamborn Wilson
Net-vallás - háború a mennyben


Az iszlám és az Internet

Nekem nincs számítógépem. Van itt rajtam kívül még valaki, akinek nincs számítógépe? Érdekes az én szakmám - azaz a vallások története, avagy a vallások történetei - felől figyelni a hálózatot és a médiaökológiát. Számomra teljesen egyértelmű, hogy az Internet vallásos jelenség, bár ez bizonyára nem tűnik fel azoknak, akik használják. Kezdjük ott, hogy a technika valamennyi formája elemezhető a vallás alapján. Amikor vallásról beszélek, nem a vallás talajáról szólok. Valójában szívesen maradok e kérdésben is kívülálló. Egyes kérdésekben azonban mégiscsak kénytelen leszek úgy kifejezni magam, mintha a vallás talaján állnék. De kérem, higgyék el, nem támogatok egyetlen dogmát vagy hittételt sem, pusztán a jelenséget kívánom tisztán szerkezeti alapon elemezni, és ha ez a módszer hasznosnak bizonyul a magam igazságkeresésében, akkor talán az önök számára is hasznos lehet. Kérem, fogadják el, amit ezen az alapon mondani szándékozom önöknek.

A technika valamennyi formája vallási jelenség. Miért? Mert ha nem lennénk emberek, nem lehetne technikánk sem. Mit jelent embernek lenni? Mi különbözteti meg az embert az állattól? Én azt mondanám, hogy a tudat vagy talán az öntudat. Nem a figyelem, mert, mint tudjuk, a figyelem képességével az állatok is rendelkeznek, azt azonban nem tudjuk, hogy tudatosak-e is. Azt pedig már végképp nem tudjuk, van-e öntudatuk. A technika a tudat és az öntudat jele, szerkezetileg vagy történetileg lehetetlen elválasztani a kettőt az ember esetében. Egy majomszerű vagy ahhoz hasonló lény archeológiai maradványait kizárólag azért azonosíthatjuk emberként, mert a porladó csontok mellett néhány kődarabot is találunk, amelyeket akár primitív szerszámoknak is tekinthetünk. Voltaképpen a vallás egyik formája ez, mert nem létezik technika anélkül, hogy ki ne szabadítanánk a tudatot a testből. Amíg nem látjuk be, hogy a tudat olyasvalami, ami kifelé, a világ irányába mutat, nem teremthetjük meg a művégtagot sem, a test kiterjesztését, azaz a technikát, legyen az kődarab vagy számítógép.

A technika és a tudat szoros kapcsolata folytán a technika szüntelenül azzal fenyeget, hogy átveszi a vallás helyét. A technikát pedig minduntalan a vallással tévesztik össze - a marxisták ezt reifikációnak, azaz tárgyiasításnak nevezték. Nem rossz szó.

Azt jelenti, hogy a megérzésből "dolgot" csinálunk, "dologiassá" tesszük, vagy "dologiságot" tulajdonítunk neki. A görög techné szó esetében le kellene írnunk a tudatosság művégtagjainak teljes skáláját, nem úgy a technika esetében. A technika, még inkább a technológia a görög techné és logosz szavak összetételéből származik. A techné a módszert, avagy a mechanikus elvet jelenti a logosszal, vagyis a szóval kiegészülve. A technika legkorábbi formáját kutatva - a technikát itt a szó legszorosabb értelmében véve - az írásra bukkanunk, az írásra, ami mechanikát ad a kimondott szóhoz. Így aztán nincs techné, csak "techno-lógia". Ezen a ponton válik láthatóvá a reifikáció. Az írás meghatározza a szavakat, a szavak azonban nem határozzák meg az írást, hanem azonnal egy paradox visszacsatolás jön létre, ahol az írás a szót határozza meg, a szó pedig a dolgokat. Logikusan épp fordítva kellene történnie, de mint tudjuk, a nyelv kétélű fegyver, mely a kommunikáció eszközeként számos kívánnivalót hagy maga után.

A tegnapi szónokok egyike, talán Heath Bunting,[177] azt mondta, hogy a kommunikáció nem mindig kommunikál. Ez világos, mint a Nap. Nem értem, miért lepődtek ezen olyan sokan meg. Bárki azonnal belátja, hogy a térkép nem azonos a területtel. Elég nagy baj, ha összetévesztjük a térképen található "Budapest" szót Budapest városával: értelmezési problémáról beszélünk ilyenkor. Rögtön bajban vagyunk, ha Budapest helyett a szeretetről, a patriotizmusról, az értékekről, az igazságról, a kommunikációról, a Hálóról, a szabadságról vagy bármely olyan szóról akarunk beszélni, aminek nincs tárgyi megfelelője. Ezeket a fogalmakat tárgyiasítjuk, majd írott formában, jelrendszerek révén megszilárdítjuk. Aztán, ahogy felnövünk, ezek a jelek befolyásolják a tudatot, például amikor a gyerek a nyelvet tanulja. Minden jel bevésődik a tudatba. Az írás a képpel kezdődik, azután jönnek a piktogramok, a piktografikus írás, mint például az ősi örmény, kínai vagy egyiptomi hieroglifák. Később bizonyos jelekből fonémák lesznek. Az indo-európai nyelvekben például a lábat hasonló hangzású szavakkal jelölik, mint: paw, pede vagy pedes. A láb képe egy "P" lesz. Fejjel lefelé fordítva is P, sőt ekkor már tagadhatatlanul úgy néz ki, mint egy láb. Még az ábécé, az alfabetikus írás sem teljesen mentes a képektől, noha mindannyian így tudjuk.

Mi több, még a bináris írás sem. Tény, hogy igen egyszerű képrendszer: fekete-fehér, igen-nem, de mégiscsak képrendszer. A számítógép még mindig írógép - sokak szemében mennybe menesztett írógép. Egy lassú folyamatnak vagyunk tanúi, amelyben a jel az ábrázolás komplexitásából a bináris jelrendszer absztrakciójává redukálódik, mely látszólag már nem tartalmaz többé képeket, de valójában a képek ott vannak, csak mélyebbre temetve.

A görög szimbolón, azaz szimbólum szó félbetört tárgyat jelent. Ez az oka annak, hogy a kommunikációs rendszerek nem monodikusak, vagyis egységesek, hanem mindig duálisak vagy diadikusak. Magam előszeretettel hangoztatom, hogy a kommunikáció minden fajtája diadikus, vagyis kettős-ségben fogant. Egy beszélőt és egy hallgatót feltételez, de ez a viszony megfordítható. A szimbolón félbetörtsége magának az emberi tudatnak a meghasadtságát szimbolizálja, a hasadást az animális közvetlenség, vagyis állati örökségünk, valamint a tudat és az Én megkülönböztetése között. E hasadással egy szimbólumrendszer lép működésbe, amelyben az egyik dolog a másik helyett áll. Ugyanez vonatkozik valamennyi nyelv-, zenei rendszerre vagy táncra, mindenre, ami bármilyen szinten valamit kommunikálni képes. Ezek mind szimbólumrendszerek. A nyelv egy szimbólumrendszer, ugyanígy valamennyi számítógépes program is egy szimbólumrendszer.

Ne feledjük, hogy ez a hasadás - a tudat megkettőződése, a tudat hipotézise, azaz voltaképpen egy protézis - bármely szimbólumrendszerben valami olyasmivel gazdagodik, ami már nem a testiséghez tapad, és képes a világban való megnyilvánulásra. A vallás történetében az elveszett közvetlenség utáni vágyakozás, a vágy, hogy visszanyerjük a megosztatlan tudatot, további hasadáshoz vezet. Az áldozat arra szolgál, hogy begyógyítsa ezt a kozmikus struktúrán esett sebet. Az áldozat nagyon korán, az újkőkor mezőgazdasági rendszereivel egy időben - vagy talán annál is korábban - megjelenik a vallás történetében. Erőszakként jelentkezik. Kezdetben valószínűleg emberáldozatként, amiben jómagam a szentségben rejlő inherens erőszakot látom. Valamennyi vallásos jelenség egyszersmind erőszakos, mert a meghasonlottságon alapszik. A meghasonlott tudat, a hasadás aktusa erőszakos, ezért a hasadás helyreállítása is erőszakot feltételez. A "vallás" szó latin megfelelője, a "religio" azt jelenti: újra összekapcsolni, ami megegyezik a hindi "yo go" szóval, vagyis az igával, mely két ökröt összekapcsol. A vallás alapvetően a tudat újra összekapcsolásáról szól. Kísérlet a tudat meghasonlottságának a legyőzésére, annak az egyesítésére, ami megkettőződött. Ez az erőszak az emberiség egész történelmén végighúzódik, nem véletlen tehát, hogy a vallásokat mindig az erőszakkal azonosították.

Ha már a hiedelemrendszerekről esik szó, akkor először is valamennyi hiedelemrendszert, így az ideológiát is a valláshoz sorolok, és az erőszakról fogok beszélni. A kezdeti tudathasadást a természet és a kultúra kettéhasadásaként is értelmezhetjük, melynek eredményeként a természet és a kultúra között egy, az egyikhez sem tartozó, köztes tér keletkezik, amely immár sem nem természet, sem nem kultúra. Valamennyi nép mitológiájában és minden módszertani rendszerben megtalálható az a pillanat, amikor az őskáosz óceánja elválik a kultúrától. A kultúra és természet kettészakadása végső soron még az olyan primitív hitrendszerekben is megjelenik, mint a samanizmus. A kultúra és természet közötti szakadék aztán egyre mélyül, és - ahelyett, hogy horizontális síkon rögzülne (a kultúra itt, a természet ott) - egy vertikális tengely köré rendeződik, minek következtében a kultúra és a tudat mennyországként tárgyiasul. És e megosztásban a természet - vagyis az, ami alulra került, ami számára nincs megváltás, mert kinn rekedt a mennyországból - lesz a test, a fizikai, halandó test. A természet tudatában van a halálnak, ami önmagában negatív, noha valószínűleg mindenfajta tudatosság gyökere. Ezért paradox módon a tudatot a halálról, eredeti tárgyáról az életre kell irányítani, ami persze ugyancsak a halál.

De a legtöbb vallásban épp ez a mozzanat nem megy végbe. A legtöbb vallás a haláltudaton alapul, mert radikálisan elválasztja a testet és a lelket, de ezzel a problémával már nem foglalkozik. Nem foglalkozik többé a test és a lélek összebékítésével, annál inkább foglalkoztatja a test kiküszöbölése és a lélek, a szellem vagy talán az információ örökkévalóvá tétele. Felül van tehát a lélek és a mennyország, alul a természet, a test és a föld. Ez utóbbi képviseli a női princípiumot; a katatónt, a kaotikust, a kulturálatlant, a megműveletlent. A törzsi társadalmakat, a vadászatot, a gyűjtögetést és mindent, ami primitív vagy megvetendő. A testtől immár elválasztott szellemet vagy lelket pedig a férfiprincípiummal: az erővel, a struktúrával, a kultúrával, a civilizációval és magával a vallással azonosítja. És a kettő között már nincs más, csak a szentség technológiája: a vallás gyakorlata - a rituálé, az áldozat, a papság, amely most már egy teljesen privilegizált, zárt társadalmi osztályt alkot - íme az osztályszerkezetet.

Van tehát egy piramisszerkezetünk, és van cyberterünk. Itt van például a virtualitás elképzelése, melyben a menny vagy paradicsom, a testtől elválasztott szellem princípiuma cybertérré lesz. A cybertér a mennyország paradox - vagy éppenséggel parodisztikus - verziója, ahol a test nincs jelen, csak a tudat. A halhatatlanság helye, a nem halandóságé, a halál legyőzéséé. Egyes nézetek szerint a cybertér az üdvözülés helye, ahol megszabadulunk nyomorult, szarral teli, rothadó testünktől, és a tiszta adatok angyali szférájába lényegülünk, ahol letölthetjük a tudatot, és sose halunk meg. Aki olvasott William Gibsont, az érti, miről beszélek: ott a hacker a szó szoros értelmében rá van kötve a számítógépre - a teste elrohad, de cyberperszónája halhatatlan.

Gibson azonban tetőtől talpig ironikus. Az a baj, hogy nekünk transzcendenciát ígértek. De ez a technika közvetítette transzcendencia hamis transzcendencia. Régen a vallás azt tanította, hogy isten, akiben már nincs semmi az anyagi létből, megtisztul, sőt tiszta - egy transzcendens istenség, amelynek többé már nincs kapcsolata az anyagi világgal. Ha, mint a pogányság egyes formáiban, anyagi természetű istenünk van, ez az isten egy újjászületett istenség, amit a transzcendenssel ellentétben az istenség immanens formájának nevezünk. A Háló nem immanenciát, valódi immanenciát kínál, csak hamis transzcendenciát. Veszélyes gnosztikus tévhitet. A cybertér a hamisított halhatatlanság.

Ezzel gondolatmenetem a Háló katonai vonatkozásaihoz érkezik, hisz a Net valójában a mennyországban vívott háború. Mi egyébre utalna az "információs háború" kifejezés? Egy háborúra, amely ebben az álmennyországban, a cybertér hamis transzcendenciájában folyik. Mindannyian tudjuk, hogy a Háló eredetileg katonai tér volt. Az ARPANET-et azért hozták létre, hogy elkerüljék egy esetleges atomtámadás fizikai rombolását. Maga a Háló kifejezetten gnosztikus találmány, hiszen gyorsan és hatékonyan túllép az anyagon. Vagyis alapjában véve mennybéli háborúval állunk szemben.

Kevin Kelly[178] szüntelenül arról beszél, hogy a technika elszabadult az ellenőrzés alól. Marhaság, nem szabadult el. Egészen másról van szó, valami sokkal érdekesebbről. Egy zseniális francia antropológus, Pierre Clastres írt egy könyvet Society against the State (A társadalom az állam ellen) címmel, és egy másikat, amelyet mi (az Autonomedia Kiadó) adtunk ki, The Archeology of Violence (Az erőszak archeológiája) címmel. Számos ponton az ő gondolatmenetét követem. Clastres kétféle hadviselést különböztet meg: a primitív és a klasszikus háborút. A kettő korántsem ugyanaz, olyannyira nem, hogy még azt sem mondhatjuk, a klasszikus háború a primitív hadviselés kései formája lenne, mert éppen hogy a primitív háború elárulása. Ha a szentség erőszakos, akkor az erőszak nem feltétlenül negatív, hacsak nem vagyunk megrögzött pacifisták. Az erőszak bizonyos fajtája pozitív, és a primitív hadviselés ebben az értelemben pozitív.

Clastres a centrifugális és a centripetális erő metaforáját használja. A centrifugális gép kilöki a dolgokat a centrumból, míg a centripetális a centrum felé vonzza őket. Először is, nem létezik többé primitív társadalom, csak olyan társadalmak vannak, melyek megőriztek bizonyos primitív formákat, míg a világ többi része a kultúra és a civilizáció ösvényére lépett. Clastres úgy véli, hogy ezek a társadalmak önként választották ezt az utat - tudatosan vagy sem -, kifejlesztettek bizonyos társadalmi funkciókat a hatalom centrifugalizálása érdekében. Nem a hatalom akarása vezérli őket, hanem a társadalom akarása, de nem az államé. Nem akarnak sem központosított hatalmat, sem osztálytársadalmat, sem gazdasági hierarchiát. Egyenlőséget akarnak, demokráciát.

A transzcendentalizmus a misztikus és spirituális tapasztalatot egalitariánus módon éri el. A sámán nem az eksztázis specialistája, mert ezek a törzsek maguk az eksztázis specialistái. A történelem bizonyos pontján aztán egyes társadalmak felemelkedtek, ott, ahol a primitív hadviselés átalakult, ahol a primitív hadviselés paradox módon önmaga ellentétébe fordult - így Clastres, aki sajnálatos módon meghalt, mielőtt megmagyarázhatta volna, hogyan történt mindez. Tegyük fel, hogy különösen gonosz, éles eszű emberek rájöttek, hogy az erőszak egyként alkalmazható a hatalom központosítására és decentralizálására. De az is lehet, hogy népességi vagy éghajlati problémák léptek fel. Egyes magyarázatok szerint ez a változás akkor következett be, amikor a kivétel nélkül egalitariánus, áldozatot nem gyakorló, vadászó-gyűjtögető társadalmak átalakultak földművelő, nem egalitariánus, és szinte kivétel nélkül áldozati társadalommá.

Még ma is az újkőkorban élünk. Alapvetően még ma is a mezőgazdasági-ipari korszakban vagyunk, és még ma is mutatunk be áldozatokat. Ha nem hisznek nekem, jöjjenek el New York államba, ahol nemrégiben vezették ismét be a halálbüntetést, a jelképes áldozat intézményét. A primitív hadviselés bizonyos ponton átcsap a klasszikus hadviselésbe, és itt válik a dolog érdekessé a Net szempontjából. A Net születésének körülményei sokkal inkább a primitív hadviselésre, mint a klasszikusra emlékeztetnek, az atomtámadásból fakadó szétesés elkerülésének furcsa, gnosztikus szükségszerűsége miatt. A Net hirtelen olyan térré válik, amelyben a hatalom nem központosul, hanem széttagolódik. Ezt remek stratégiának tartották. Mint kiderült, szinte azonnal elvesztették az ellenőrzést a Net fölött. Fel kellett volna ismerniük, hogy egy nem centralizált rendszert nem lehet ugyanazon rendszeren belülről ellenőrzés alatt tartani. Egy decentralizált, zárt rendszert képtelenség újból központosítani. A hatalom újraközpontosításának a rendszeren kívülről kell történnie.

Ez a véleményem Kelly nézeteit illetően. Az ellenőrzés alól elszabadult technika nem újdonság, legalábbis ameddig kizárólag a technika szempontjából nézzük. A postai rendszer sem ellenőrizhető, mégis sokkal nagyobb biztonságot élvezünk a csigalassú hagyományos postán, mint a Neten - ez az egyik oka, hogy a mai napig nincs számítógépem. Ha valaki egyszer bebizonyítja nekem, hogy a számítógéppel teljes biztonságot élvezek, és nyugodtan küldözgethetem bűnös, felforgató nézeteimet mindenfelé, áttérek a számítógépre. Nem vagyok ösztönös gépromboló. Nem vagyok a technika ellensége sem csak azért, mert nem szeretem a technikát. Nem erősségem ugyan, de ez kizárólag az én bajom. Mindenki, akit a hatvanas-hetvenes években rabul ejtett a telefon, ma a Neten csüng, a telefon pedig mára olyan érdektelenné vált, mint a folyóvíz. Már senkinek sem mozgatja meg a fantáziáját, nincs benne semmi hókuszpókusz, elvesztette minden vonzerejét. A varázslat a Netbe költözött, ezért akarja mindenki ellenőrzése alatt tartani.

A hókuszpókusz hatalom, és aki ellenőrzése alatt tartja egy alapvető, jelképes csererendszer alapjait, az magát a hatalmat birtokolja. Akik a szavak meghatározását birtokolják, azoké a hatalom. Azoknak, akik az általunk használt kommunikációs eszközöket ellenőrzik, mindannyiunk fölött hatalmuk van. De honnan ez a hatalom, ha maga a rendszer, a technika elszabadult az ellenőrzés alól? Az ellenőrzésnek, minthogy a rendszert kontrollálhatatlannak tervezték, a rendszeren kívülről kell jönnie. Az Internet nem a mennyország, az Internet nem a paradicsom. Az Internet az ellenőrzés vonatkozásában nem biztonságos, mert mint zárt rendszert decentralizált erőstruktúrák alkotják. A hatalom kívülről történő beavatkozása ugyanaz, amit a Szcientológia Egyház tesz. A Szcientológia Egyház meggyilkolhat, szétkürtölheti minden titkodat, a házadig követhet, betörhet a lakásodba, szétverheti a számítógépedet. És ha erre azt gondolnád, hogy a szcientológia egyháza hatalmas, akkor várd ki, amíg az amerikai kormányról hallasz egyet s mást. De ha úgy véled, hogy az amerikai kormány kissé már divatjamúlt, és a kormányok, miként John Perry Barlow[179] hirdeti, nem alkalmasak az új technika ellenőrzésére, akkor várd ki, amíg az AT & T-ről hallasz, mert ők valóban ellenőrzésre termettek. És ők még rosszabbak.

A nemzeti kormányok léte nagyon kényelmes a nemzetközi globális piac számára. A globális piacot kizárólag azért érdeklik a nemzetek, mert lehetőséget adnak kereskedelmi sorompók felállítására és a profit maximalizálására a nacionalizmus fikciójának felhasználása révén. A tőke struktúrájában nem a kormányok vagy a tőkés korporációk az igazi testületi szervezetek - a valódi gnosztikus lények, a valódi gnosztikus angyalok. Mindez annyiban releváns Magyarország számára, hogy 1989-cel megszűnt az ideológiai háború a világban. A berlini fal leomlásának éjjelén bekapcsoltam a televíziót, és azt hallottam, hogy a hidegháború véget ért, és mi győztünk. Nagyon sokan valóban így hiszik, ezért azt mondják, hogy vége az ideológiának, vége a társadalmi létnek, sőt a történelemnek is. A történelem, ami Hegel szerint dialektikus harc, most véget ért. A hidegháborúnak vége, és mi, a tőke győztünk.

Egyetlen ideológia maradt csupán talpon, az, ami természetnek álcázza magát. Újból hamis transzcendenciával állunk tehát szemben, amely ezúttal a kultúrát és a természetet hozza teljességgel talmi módon össze, egy sokkal hatékonyabb ellenőrzési mechanizmus számára teremtve ezzel lehetőséget. Hogyan ellenőrizhető a Net kívülről? Megfélemlítéssel, terrorral. A Net különösképpen fogékony a terrorra, hisz vallási jelenség, a vallás pedig eredendően erőszakos, akárcsak a szentség - és mindkettő a félelemhez és terrorhoz kötődik. Ezért szolgál a Háló tökéletes terepül (németül "Grund") ahhoz a passiójátékhoz, amely öt éven belül - de lehet, hogy az elkövetkező öt percben - be fog következni. A Net kívülről ellenőrizhető, ezért az ellenállást is kívülről kell megszervezni.

Eddig csupán virtuálisan álltunk ellen, ami voltaképpen nem több az ellenállás látszatánál. Ha nem kezdünk el politikai és gazdasági alapokon szervezkedni, akkor a Háló sohasem lesz az emberi szabadság helye. Jómagam a szervezkedésnek semmiféle jelét nem tapasztaltam eddig. Azt viszont igen, hogy a Netnek elkötelezett, legkitűnőbb elmék a kriptográfiával és PGP-vel vannak elfoglalva, és azt tanulmányozzák, melyek azok a mechanizmusok, amik megvédik a Netet a Neten belüli hatalomátvételtől. Csakhogy a veszély nem innen leselkedik. Előbb-utóbb valaki rá fog jönni erre, és jobb, ha mi leszünk azok, mert ha nem, akkor az AT&T lesz az a 600 tévécsatornájával és 100 home shopping hálózatával. Ennél már csak az lehet veszélyesebb, ha az elefántléptű, bakancsos kormányok vagy a Szcientológia Egyház jön rá előbb.

A Háló tehát nem a mennyország, szükség van a testre. Osztom Heath Buntingnak azt a nézetét, miszerint a test jelenléte nélkül az egész ügy nem több holmi metafizikai giccsnél a tetején habbal. Óriási előnyre tesz szert, aki belátja, hogy a Net vallás, és megérti a test és az újramegtestesülés problémáját, de legalábbis lépéselőnyt nyer a Háló szabadságáért vívott küzdelemben. Életbevágóan fontos most visszaidéznünk a kőkort, valamint azt, hogy hogyan kapcsolódik a mezőgazdaság feltalálása az ábécé feltalálásához, az pedig a számítógép feltalálásához.

Meg kell értenünk, miért az állam lesz az első, ami elveszíti az ellenőrzést a Net felett, és hogy a vállalatok más módon fogják elveszíteni az ellenőrzést. Be kell látnunk, hogy mindez metafizika, vallás. Ha ezt belátjuk, stratégiai értelemben lépéselőnybe kerülünk. Egynapnyi előnyt szerzünk az elnyomó ellenőrzés nevű állattal szemben, legyen az a kormány, a nagyvállalatok vagy saját zavarodottságunk. A megértés két életbevágóan fontos területe: a politika és a gazdaság. A politika durva és pofonegyszerű, és azt hiszem, nagyon is jól értjük.

Egy perc erejéig szeretnék azonban elidőzni a gazdaság kérdésénél. Azt tapasztaljuk, hogy a pénz is mennybe megy. Milliárdok milliárdjainak milliárdjai lebegnek különböző pénznemekben a cybertérben. A pénz tisztán transzcendens elvvé lett, szimbolikus rendszerré, ugyanolyan szimbolónná, mint az összes többi. Két félbe tört, és csak akkor jelent valamit, ha a két felet újra összeillesztjük. A pénz nemesfémként kezdi útját, aminek önmagában nincs értéke. Az arany-ezüst viszonya kezdettől fogva a Nap-Hold cikluson alapult, vagyis színtiszta szimbolikán.

Az első pénzérmék templomi szuvenírok voltak, ezt jól tudják az érmék történetével foglalkozó numizmatikai szakemberek. Az első pénzérmék tehát templomi szuvenírok, az érmén látható képet pedig a nosztalgia teszi értékessé. Hazaviszik, hogy elkápráztassák az öregeket, sőt tehenet lehet érte kapni cserébe, mert olyan, mint egy talizmán [mumbo jumbo].

Zsuzsunak [Juju] is hívják az ilyet. A mumbo jumbo és a zsuzsu afrikai eredetű szavak, a varázserőt jelölik. Maguk az érmék, amelyeknek még mindig megvan a maguk emlékeztető, szubjektív értéke, nemesfémből készültek, amelyet fokozatosan adtak a kevésbé értékes fémhez. Jelképes értékük miatt válthatta fel őket fokozatosan a fémérmét képviselő papír. 1933-ban Amerikában megszűnik a papír és a nemesfém közti kapcsolat, és a papír most szabadon áramlik. Referens nélküli referenciává lett, teljes mértékben absztrakt pénzzé, bevetésre készen. Készen áll a mennybemenetelre, hogy a cybertér mennyországába emelkedjék. Pontosan ez történt. Az üzleti tranzakciók kilencven százaléka elektronikus formában folyik, nem igényel papírt - egy olyan világban, ahol az elektromosság és a képzelet furcsa, metafizikai viszonyban van egymással. Az érméből papír lesz, a papírból hiány. Végül marad a puszta hiány mint pénz, ami afféle fordított alkímia során a nemesfémet a semmire változtatja.

Kedvenc történetemben az alkimista Paracelsus Németországon átutazva meghívást kap az egyik XV. századi fejedelem udvarába, aki azt mondja neki:

- Micsoda öröm találkozni önnel, kedves Paracelsus! Oly sokat hallottunk már önről. Ön oly nagyszerű tudós, szeretnénk, ha nálunk telepedne meg, és itt állítaná fel laboratóriumát.

A pontos részletekre nem emlékszem, de Paracelsus így válaszol:

- És mit várnak tőlem?

- Tudja, ön annyit foglalkozik az aranycsinálással... Az ön nemesfémkísérletei... roppant érdekesek - mondja a fejedelem.

- Ó, fenséges uram, én csak hitvány szédelgő vagyok. Királyi fenség, ön az igazi alkimista.

- Hogyan?

- Önnek nem kell mást tennie, csak engedélyt adnia egy banknak. Ez arany a semmiből.

Mindez a XV. században történt. Néhány száz évnek kellett eltelnie, amíg a Bank of Englandet hasonló elven megalapították. Most a világ bármely bankja akár tízszer annyi pénzt kölcsönözhet - bármekkora összeg legyen is az -, mint amennyi a trezorban van. A fedezet valószínűleg csak egy hard disc valahol, tehát tízszer vehetjük a semmit, egy dollárnak nevezhetjük, és átválthatjuk egy dollárra. Ez az igazi alkímia. Ha tehát megértjük, hogy a pénz egyúttal vallás is, nyert ügyünk van.

A jelen előadás eredeti címe az "Iszlám és az Internet" volt, ezért néhány szót erről is kell ejtenem. Talán emlékeznek még, hogy az iráni forradalom teljes mértékben a kazettás magnón alapult. Ha nem tudnák, hát elmondom. Khomeini soha nem jutott volna hatalomra Iránban a kazettás magnó nélkül. Iraki száműzetéséből küldte a sahot támadó imáinak magnófelvételeit haza, Iránba. A szalagokat mecsetről mecsetre, kazettás magnóról kazettás magnóra terjesztették, hálózati formában. Ez volt az iráni forradalom legfőbb fegyvere. Vér alig folyt, ha mégis, csak rövid ideig. Vagyis ez a komoly forradalmi megmozdulás teljes egészében a kommunikációs technika segítségével zajlott. Gondolják csak el, mire lennének képesek a Net segítségével! Gondolják csak el, mire lennének képesek terroristák a Net segítségével! A Háló - a volt Jugoszláviából érkező barátaim kérdésére válaszolva - sohasem éri el idejében a világot. Mindig késésben lesz. A Net, mely bizonyos olvasatokban a kommunikáció lenyűgöző csodája, soha nem fogja a világ fennmaradó 99 százalékát időben elérni. Azért nem fogja csodaként megmenteni a világot, mert terroristák fogják megszállni - a külvilág képviselői, és a külvilág azokat az országokat is magába foglalja, amelyekben az embereknek még telefonjuk sincs. Ez a külvilág a Hálón belüliek számára démonikus, ezért a technikát nem adják ki, hiszen az az ő nézőpontjukból olyan lenne, mintha az angyalokat arra kérnénk, adják át technikájukat az ördögöknek. Ez csak akkor következhet be, ha sikerül magát a vallásos erőt dekonstruálnunk vagy legyőznünk. Mert a vallásos erő akadályozza meg a Netet, hogy időben érkezzen a mentéshez.

Ez egy vallási probléma, de dekonstruálhatjuk a technika vallási vonatkozásait. Felszámolhatjuk a technika tárgyiasítását és dicsőítését. Ennek a paradicsomnak a fő hittétele, hogy csak akkor menthetjük meg a lelkünket a technikától, ha tudatában vagyunk, hogy a technika nem mentheti meg. Ez az aktus, s - paradox módon - a felülkerekedés annak a belátásán alapul, hogy - még paradoxabb módon - a felülkerekedés csak a vallás eszközeivel történhet. Más szóval meg kell értenünk a képzelet hatalmát az értékek teremtésében. Az értékeket mindig a képzelet teremti. Ha ezt megértjük, szabadok vagyunk - legalábbis mint egyének. Talán nem szabadulunk meg a hozzá nem értéstől, bizonyos értelemben azonban mégiscsak szabadok vagyunk.


A kommunikáció nem kommunikál.

A kommunikáció mint zaj. A kommunikáció mint kognitív disszonancia távolságot teremt. A közvetítés elidegenedést eredményez. Bizonyos fokon túl nem vagyunk képesek a dolgok közvetítésére. A kommunikáció minden formája közvetítés révén jön létre, még az is, hogy önökkel beszélek. A hang a levegőn keresztül terjed, a levegőmolekulák közvetítik az önök fülébe. Tehát már az egyszerű párbeszéd is közvetített, ám a közvetítés addig fokozható, amíg elidegenedéssé válik, erőszakosan elválaszt vagy elszakít a többi embertől. Az elidegenedéssé vált közvetítést pedig ezután a média reprodukálja, ezért a televízió, a sajtó, a világháló, a kommunikáció valamennyi, hagyományos értelemben vett mediális formája csak fokozza az elidegenedést, a reklám esetében pedig már egészen nyilvánvaló. Könnyen beláthatjuk, hogyan vált maga a Net is az elidegenedés forrásává, miután a hirdetések felütötték rajta a fejüket, s miután a Rubeca, a Disney és a Coca-Cola átvették felette a hatalmat.

Magához a nyelvhez kell visszatérnünk. A nyelvet kell munkába vennünk. Ez a költő munkája: a nyelv világossá tétele. Nem a megtisztítása, hanem a világossá tétele. Továbbra is szükségünk van ideológiára az ideák és a logosz értelmében, hogy kifejezhessük az eszméket. Befejezésül Mihail Bahtyinra szeretnék utalni, aki megalkotta a "dialogikus" kifejezést. Szeretem ezt a szót, mert nem implikál semmiféle ideológiai keretet. Új, friss szó. Párbeszédet jelent, értékes viszonyt. Dialogikus, mert olyasvalami, amire korábban nem gondoltunk.

Egy régi, XIX. századi amerikai szót juttat az eszembe: a kommunikativitást [communicativeness]. A kommunikativitás nem feltétlenül azonos az egyszerű kommunikációval. Melegségre, emberi jelenlétre utal, vágyra, örömre vagy élvezetre, ha úgy tetszik, a kommunikáció során. A kommunikativitás alapvetően elkalandozó és ünnepi hangulatú. Éppen erre akar Bahtyin emlékeztetni bennünket; hogy az anyag szellemi ösvénye, az eszme megtestesülése valóságos dolog. Az anyagi test pedig egyben szimbólum - szellemi princípium, amely annak a vallási problémának a megoldásában áll, hogy a szellem mindörökre elszakad a testtől, és az erőszakos, hamis mennybe emelkedik. Mindenekelőtt a testnek a test érdekében való spiritualitására van szükség. A természetesség újbóli varázslatossá tételére - énekléssel és zenével. Nem dialektikus materializmust vagy redukcionizmust javaslok. Valójában újramitologizálásra, újraelbűvölésre, varázslatra, távolból történő cselekvésre gondolok. A technika azért érdekel, mert mágikus, varázslatos, távolból történő cselekvés. Látni akarom, hogy a technika újraelvarázsolja a természetet, és végül, remélhetőleg, feláldozza a szentségben rejlő erőszakot.

Fordította: Hideg János


Peter Lamborn Wilson vallástörténész, iszlámkutató. A New York-i Autonomedia kiadó és a Semiotext(e) szerkesztője. A Jack Kerouac School of Disembodied Poetics intézetben tanít, anarchista műsort vezet a New York-i WBAI rádiónál. Mintegy huszonnégy könyv, köztük a Sacred Drift - Essays on the Margin of Islam szerzője. Magyarul ezek közül a Kalóz Utópiák jelent meg a Chiron Kiadó és a Media Research Alapítvány kiadásában 1997-ben, valamint néhány rövidebb írása a Lettre International, illetve az Élet és Irodalom hasábjain. A Net-Religion - War in Heaven című írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1995-ben.



ÉLETRAJZOK


Richard Barbrook a Hymermedia Research Center-ben tanít a Westminster egyetemen Londonban. Media Freedom - The Contradictions of Communications in the Age of Modernity címmel a Pluto Press adta ki könyvét 1995-ben.

1996-ban előadást tartott a MetaFórum konferencián. Californian Ideology című tanulmánya, melyet Andy Cameronnal közösen írt, a neoliberalista amerikai ideológának az Internet népszerűsítésében játszott szerepét támadja. Eredetileg a ZKP1-ben jelent meg.

Andy Cameron "A kaliforniai ideológia" társszerzője a Hypermedia Research Center-ben tanít a Westminster egyetemen Londonban. Az Antirom, egy művészeti webtervező kezdeményezés alapítója. Számos cikket közölt a hálózati kultúráról.


Bora Gábor esztéta. Az ELTE filozófia-esztétika szakán végzett; 1987 óta az uppsalai egyetem esztétika tanszékén tanít. A Media Research Alapítvány tagja. Művészeti katalógusokban és folyóiratokban publikál. Különböző formációkban, de általában mint szövegek szerzője, performansz-, tévé-, stb.-produkciókban szerepelt.

Itt közölt írása először jelenik meg.


Heath Bunting Nagy Britanniában és Londonban jól ismert művész, noha soha nem volt még kiállítása. Népszerűségét a hálózat kreatív felhasználásával vívta ki: megalapította a "Cybercafe"-t, ahol készek akár kávét is felszolgálni, noha Bunting sosem iszik. Bunting a hálózat segítségével arra keresi a választ, hogyan viszonyulnak az emberek az Internethez, a kommunikáció alternatív formájához.

Mindhárom MetaFórum konferencián részt vett.


A Critical Art Ensemble-t (CAE) öt művész alkotja, akik különböző területen tevékenykednek: kompjúteres művészet, a film/videó, a fotó, a szövegművészet, a könyvtárgy és a performansz terén. Az 1987-ben alakult csoport a művészet, kultúrelméletek, a technika és a politika határterületeit kutatja. Számos cikket publikáltak. Két könyvük jelent meg: The Electronic Disturbance; és Electronic Civil Disobedience: and Other Unpopular Ideas.

1995 decemberében a Media Research Alapítvány meghívására előadást tartottak a Műcsarnokban. A Net Realities - Utopian Promises eredetileg a ZKP1-ben jelent meg, magyarul a Magyar Narancs közölte.


Calin Dan Amsterdamban élő román művész, író. Az SCCA egykori igazgatója, a subREAL művészcsoport tagja (Josif Kirallyal és Dan Mihltianuval). A subREAL munkáival, köztük a "Draculaföld"-del, nemzetközi kiállításokon szerepelt, írásaikat a Hálón publikálják.

A Journey through a Data Room a ZKP3-ban jelent meg.


Hans Christian Dany hamburgi művész, teoretikus, a Chaos Computer Club egykori tagja. Részt vett a THE THING nevű művészeti-kritikai BBS-ben.

Az 1995-ös MetaFórum konferencia vendége volt. Multiplex Persönlichkeiten című írása a Gondolat-Jel 1995. 5 "Cyberszkóp" számában jelent meg magyarul.


Erik Davis San Francisco-ban élő író. Rendszeresen publikál a WIRED magazinban, a Village Voice-ban és több, kevésbé ismert folyóiratban. Első könyve 1998-ban jelenik meg TechGnosis címmel.

A MetaFórum vendége volt 1996-ban. Az itt közölt írás előadása szerkesztett és átírt változata.


Manuel De Landa médiaművész és autodidakta gazdaságfilozófus. A War in the Age of Intelligent Machines című könyv szerzője. Jelenleg második könyvén dolgozik.

Markets and Antimarkets című szövege elhangzott a MetaFórum konferencián 1996-ban.


Gilles Deleuze (1925-1995) francia filozófus. Programja a filozófia megújítása a kritikai és a nyelvanalitikus felfogáson túl. Fogalmak alkotása és effektusaik vizsgálata a filozófia önmozgása: D. transzcendentális empirizmusa számára a filozófiai fogalmak tapasztalatszerzési képessége a döntő; mennyit képes egy-egy fogalom befogadni, összegyűjteni, mennyiben bizonyul tarthatónak konkurens fogalmakhoz képest. E folyamat eredménye nem a világ fogalmak által történő reprezentációja, sokkal inkább a világ, mint fogalmak effektusa. A filozófia így nem kritika, hanem affirmáció: egy fogalom képessége nem a behatárolásban, hanem vonatkozásainak sokrétűségében van. Saját filozófiai elméletek formálása mellett (pl. Difference et repetition; vagy Capitalisme et schizophrenia.1&2 és What is Philosophy? - Felix Guattarival közösen). D. ilyen értelemben vizsgálja a filmet, mint a mozgásról és az időről alkotott teóriák szériáit (Cinema 1&2); az irodalmat (Kafka; Proust) és a képzőművészetet (Bacon), valamint a filozófiatörténetet, ahol megengedett a talált filozofémák megújított próbára tétele: egy konstruktív és nem rekonstruktív filozófiatörténet (Hume, Kant, Leibniz, Nietzsche, Spinoza). Michel Foucault kijelentése szerint nem lehetetlen, hogy a huszadik század filozófiailag majdan D. századaként tartatik számon. (Bora Gábor)

Postscript to the Societies of Control című írását a ZKP1-ből vettük át, eredetileg a L'autre journale-ban jelent meg.


Matthew Fuller művész, író, különféle médiumokkal dolgozik, többek között számos magazinnal és az Internettel A londoni Underground anarchista lapot és az IOD elektronikus magazint szerkesztette. Jelenleg alternatív könyvkiadással foglalkozik.

1995-ben részt vett a MetaFórum konferencián, itt hangzott el Spew - Excess and Moderation on the Networks című írása, melyet a Magyar Narancs közölt.


David Garcia művész, médiaaktivista. Az amsterdami Next Five Minutes taktikus média konferencia szervezője.


Michael Heim könyveiben, az Electric Language és a The Metaphysics of Virtual Reality a számítógépnek a nyelvre, az életre és a kultúrára gyakorolt hatását kutatja. Az új médiumokat oktatja az Art Center College of Design-ban Pasadenában, Californiában.

Anxieties című írása a ZKP1-ben jelent meg.


Kotányi Attila magyar anyanyelvű költő, két évtizeden át filozófiai beszélgetéseket folytatott, festett, gyárat épített Hamburgban és tizenkét évig tanított a düsseldorfi Kunstakademie-n.

Írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1996-ban, a ZKP4 közölte.


Arthur Kroker a politikatudomány professzora a kanadai Concordia egyetemen, performansz művész, író. Könyvei: SPASM; Android Music; Electric Flesh;.Hacking the Future (Marilouise Krokerrel közösen). A CTHEORY elektronikus folyóirat alapító szerkesztője.

A vele készült interjú a ZKP2-ben jelent meg.


Losoncz Alpár filozófus, a posztmodern teória szakértője. Az újvidéki egyetem Magyar Tanszékén tanít filozófiát. A Műszaki Kar Társadalomtudományi Katedrájának vezetője. 1991-től a szegedi JATE Filozófiai Tanszékének állandó vendégtanára. Önálló kötete: Hiányvonatkozások. Újvidék, 1988; Modernitás: Kolonosz szigetén? Belgrád, 1997; ezenkívül több kötet társszerzője.

Írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1995-ben, és a Gondolat-Jel 1995.5 "Cyberszkóp" száma közölte.


Geert Lovink amsterdami teoretikus, médiaaktivista. Az Agentur Bilwet (Befordering van de Illegalen WETenschap, az illegális tudomány támogatása) csoport alapítótagja, melynek egyik írása "Datadandy" címmel a Gondolat-Jel 1995. 5 "Cyberszkóp" számában jelent meg. A Bilwet a Media Research Alapítvány meghívására előadást tartott Budapesten 1994-ben (Agentur Bilwet: Medien-Archiv, Bollmann Verlag, 1993.) A Mediamatic magazin szerkesztője volt, az amsterdami Digital City alapítója, desk.nl és contrast.org, valamint a Nettime levelezőlista társmoderátora. Számos konferenciát szervezett a médiáról: Ex Oriente Lux (Bukarest, 1993, MetaFórum (Budapest, 1994-96), Next Five Minutes (Amsterdam, 1993, 1996).


Lev Manovich Moszkvában született, amerikai művész, multimédiát tanít a San Diego-i UCSD-n, de elsősorban médiateoretikus. Jelenleg egy esszéköteten dolgozik, melynek témája a digitális realizmus, illetve egy másik köteten, mely a kompjútergrafika társadalmi és kulturális gyökereinek történetét kutatja (The Engineering of Vision from Constructivism to Computer).


Peternák Miklós az ELTE történelem-művészettörténet szakán végzett, 1983-ig a Magyar Nemzeti Galéria, 1987-ig a MTA Művészettörténeti Kutató Csoport munkatársa. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető egyetemi docense, a művészettörténet tudományának kandidátusa. 1997 júliusától a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ igazgatója. Fő kutatási területe az új médiumok és a médiaarcheológia. Könyve Az új képfajtákról címmel a Balassi Kiadónál jelent meg 1993-ban.

Itt közölt írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1996-ban.


Thomas Pynchon neves amerikai író. Művei nagy hatással voltak a digitális kultúra kialakulására. Jellegzetesen amerikai témákkal foglalkozik, és már a hatvanas években megjósolta az Internet jelenlegi szerepét.

Is It O.K. to Be a Luddite? című írása a ZKP1-ben jelent meg.


Pit Schultz művész, író. A Nettime levelezőlista tulajdonosa és társmoderátora. A Nettime nagy szerepet játszott az európai "hálókritika" kialakulásában és Zentral Kommittee Proceedings (ZKP) címmel négy kötetet közölt a lista anyagából.

Schultz mindhárom MetaFórum konferencián részt vett, 1996-ban előadott. Írását a ZKP4-ből vettük át


Alexei Shulgin moszkvai fotósból lett Net-művész. Számos írása jelent meg a művészetről és a kultúráról. A WWWArt Centre Moscow alapítója, a FORM Art elindítója. Előadóként és művészként rendszeresen szerepel médiaművészeti eseményeken. Az 1997-es Ars Electronica Web pályázatának díjazottja. Form.Art című díjnyertes művét a budapesti C3 Központban hozta létre.

A MetaFórum előadója volt 1996-ban. Art, Power, Communication című írása a ZKP3-ban jelen meg.


Felix Stalder kutató, író. A Probe-nak, azaz a torontói egyetem McLuhan programjának társigazgatója. Jelenleg doktori disszertációját írja a számítógépes hálózatok kultúrájáról. Egy független, művészeti médiaprojekt részvevője Svájcban. Örömmel válaszol az érdeklődőknek a stalder@fis.utoronto.ca e-mail címen.

Financial Networks című írása a ZKP1-ben jelent meg.


Bruce Sterling író, újságíró. Számos regény és elbeszélés szerzője: Islands in the Net, The Artificial Kit, Schismatrix. Elméleti munkája a Hacker Crackdown. William Gibson a társszerzője a The Difference Engine című műnek. Az elsők között tette ingyen közzé bestseller sci-fi munkáit a Hálón.

The Brief History of the Internet című írása a ZKP1-ben jelen meg.


Sugár János képzőművész, filmművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola Intermédia Tanszékének tanára. A Media Research Alapítvány kuratóriumának az elnöke, (Geert Lovinkkal és Diana McCartyval) a MetaFórum konferenciák szervezője. Könyve Mínusz pátosz címmel a Balassi Kiadónál jelent meg 1995-ben.

Itt közölt írása a ZKP3-ban jelent meg, magyar nyelven pedig az Élet és Irodalom 1997/22 számában.


Tjebbe van Tijen alapította a Documentation Center of Social Movements központot az amsterdami egyetem könyvtárában 1973-ban. Az ökológia, az alternatív és underground kultúra témájában kiállításokat szervezett Bécsben, Milánóban, Koppenhágában, Dortmundban és Hamburgban. Az új média tanácsadója az amszterdami International Institute of Social History intézetben. "Imaginary Museum Projects" címen multimédia művészeti tevékenységet folytat.

Írása a Balkon 96/12-es számában jelent meg magyarul.


Peter Lamborn Wilson vallástörténész, iszlámkutató. A New York-i Autonomedia kiadó és a Semiotext(e) szerkesztője. A Jack Kerouac School of Disembodied Poetics intézetben tanít, anarchista műsort vezet a New York-i WBAI rádiónál. Mintegy huszonnégy könyv, köztük a Sacred Drift - Essays on the Margin of Islam szerzője. Magyarul ezek közül a Kalóz Utópiák jelent meg a Chiron Kiadó és a Media Research Alapítvány kiadásában 1997-ben, valamint néhány rövidebb írása a Lettre International, illetve az Élet és Irodalom hasábjain.

A Net-Religion - War in Heaven című írása a MetaFórum konferencián hangzott el 1995-ben.



További tájékozódásra:

Principia Cybernetica http://pespmc1.vub.ac.be/Default.html

CTheory: http://www.ctheory.com/

The Thing: http://www.thing.net/





Hátra Kezdőlap