9. Téli utazás

Végre, ezek már igazi hegyek! A sötétben ugyan többnyire csak a kontúrjaikat látom baloldalt a völgy túlsó oldalán, vagy egy-egy sziklaalakzatot az út mellett, mikor az autólámpa fényében egy pillanatra előugrik, akár egy arc, hogy aztán rögtön eltűnjön újra. Ahogy az út egyre feljebb kapaszkodik alig észlelhető emelkedéssel, de hosszan és szinte megszakítás nélkül, itt-ott már hófoltok és befagyott tócsák is felbukkannak ugyanebben a stílusban. Ezek állóképek, mozgásra nincs idejük a vaku-szerű villanás alatt: legalább százas sebességgel megyek, hosszú percekig egyedül a kétszer két sávon, amely még itt is csak enyhe ívekkel kanyarog. Fönt az ég tiszta, a csillagok a fagyos levegőn át remegni látszanak, pontosan előttem az Orion karcsú dupla-négyszögével. Lent a völgyben sehol egy ház, sehol egy lámpa. Bizonyára még út sincs, csak a kötelező patak; igen, nevetek föl hangtalanul, ebben az országban még vannak ilyen völgyek út nélkül, mint ahogy nálunk ezt a tizenkettő-egy-tucat patakocskát ("creek") is már jócskán folyónak tisztelnék, és megyeszékhely állna a partján.

Négyezer-ötszáz kilométer van mögöttem Karácsony óta (tíz nap), és az utazás lassan a végéhez közeledik.

Karácsony és Újév között a labort hagyományosan bezárják, bár ha valaki akar, bejöhet közben is, mert a fűtést a jellemző amerikai nagyvonalúsággal vagy nemtörődömséggel azért nem kapcsolják ki; december elején még úgy gondoltam, ki is használom a lehetőséget, hogy egyedül és zavartalanul jegyzeteket készítsek ehhez a könyvhöz. Még előbb ugyan ábrándoztam arról, hogy jó volna erre a hétre elrepülni Floridába, ahogy a menőbb helybeliek teszik: ott ilyenkor legkellemesebb az idő (nyáron túl meleg), meg különben is, sose jártam még trópusokon, és ki tudja, mikor adódik rá alkalom megint. Mangroveerdők, korallzátonyok, nyüzsgő élet végig a parti üdülőhelyeken, az Everglades Nemzeti park híres alligátorai és pelikánjai... Ahogy az ember reggel kilép a sátrából, ott a nagy zöld síkság, azon túl a még nagyobb kék tenger, sima, mint az üveg; a partján néhány pálma rajzolódik az égre, és mögöttük épp akkor kel fel a hatalmas trópusi Nap... Az egyetlen bökkenő, hogy mindez pénzbe kerül. Józan számítás szerint volt az egészre háromszáz dollárom, ami talán a repülőjegyre elég; de azt már tudtam, hogy a helyi közlekedéshez autót kell bérelni, meg hogy a legtöbb érdekes helyen belépődíj van (például a nemzeti parkokban is), és akkor még nem laktam sehol és nem ettem semmit. Egy légitársaság hirdetése átmenetileg felvillanyozott: 98 dollár Jacksonville-ig és vissza! De kiderült, hogy ez csak egy ügyes trükk: valóban van néhány olcsó hely, amit széltében reklámoznak, ám ezek gyakorlatilag elkelnek már a reklám megjelenése előtt, a többi pedig kétszer-háromszor annyiba kerül. Közben, csak úgy az álmodozás részeként, kiszámítottam, mennyiből jönne ki az út saját kocsival és sátorral. Az eredmény: benzin száz dollár, az oda-vissza úton a motelek kb. újabb száz, mert kell vagy három nap az igazán meleg vidékekig, kaját legalább az út felére vihetek hazulról, utána pedig a kenyér és sajt szinte semmi. Szóval a dolog egész reális - ha az autó közben nem romlik el. Eszembe jutott a brookhaveni út visszafelé, amikor Dezső barátomékat látogattam meg (Brookhaven New Yorktól keletre van kb. annyira mint Princeton délre), a homályosan kivilágított országút Coney Islanden, a motorházból kicsapó gőz, a mellettem elhúzó autók, a vontatókocsi sofőrjének háromszáz dolláros árajánlata, és aztán az egy-két mérföldes ugrások két motor-túlhevülés között hazáig, ahol kiderült, hogy a hűtőrendszer hibái nincsenek benne a garanciában. Igaz, az egy másik autó volt, de a mostani még hét évvel öregebb, bármilyen megbízhatóan működött is az elmúlt hetekben. A számítógépre szánt egész pénzem rámehet egyetlen motorhibára, hát megéri?

Csakhogy december elején érdekes dolog történt. Először homályosan, aztán egyre határozottabban azt kezdtem érezni, hogy nem, ha most nekiindulok ezzel a kocsival, nem lesz semmi baj vele. Az érzés közel sem volt olyan intenzív, hogy fenntartás nélkül hihettem volna neki, még azzal a - szakmai ártalomnak is felfogható - szokásommal együtt sem, hogy az efféle megsejtéseket nem tekintem egyszerű babonának, és hasonló helyzetben már régebben is egyszer-kétszer komolyan vettem őket. De ahhoz elég volt, hogy felpiszkálja bennem a kíváncsiságot: vajon bejön-e most is, ahogy szokott? Másrészt meg hogy emlékeztessen nyári kalandjaimra a kaliforniai Sierra Nevadában, ahol (többek között) vidáman autóstopoltam egy szál hátizsákkal és jóformán egy fillér nélkül, pedig arra is többen mondták, hogy kockázatos...

Hát így történt, hogy most hatvan-hetven mérföld (100 - 120 km) per órával robogok Charlottesville felé a 29-es úton. (Vagy 17-es? Már nem is emlékszem pontosan.)

Az első két nap - Pennsylvania, Maryland, Virginia - nem volt érdekes. Washingtont és Baltimore-t a főútvonal kikerülte, minden más pedig ugyanolyan volt, mint nálunk New Jerseyben. Azonkívül ott még leginkább csak arra figyeltem, hogy ne menjek neki a többi autónak az államközi forgalomban, ahol mindenki a sebességhatárnál 10-15 mérfölddel gyorsabban hajt. Még Észak-Karolina se hozott változást, némi csalódásomra: úgy látszik, az előző nyáron Durhamben megcsodált utcai magnólia-fasorok és babérkertek nem az egész államra jellemzők. Dél-Karolinában kezdtem fokozatosan érezni, hogy valami változik. Már természetesen a hőmérsékleten kívül, ami fagypont fölé került, de ez másfél nap alatt megtörténhetett volna otthon is.

Dél-Karolina körülbelül Ciprus földrajzi magasságában fekszik, de télen lényegesen hidegebb, hasonlóan az amerikai kontinens egész keleti feléhez: itt nincsenek kelet - nyugat irányú hegységek, amelyek útját állnák az északról jövő légtömegeknek. Így aztán például pálmát még ültetve se látni. Pedig elhatároztam, hogy az elsőnél kiszállok és kezet fogok vele, már persze ha elérhető helyen van. (Ez végül is Georgia és Florida határán jött volna össze: egy kis pálmacsoport, amit télen még valószínűleg betakarnak, de sajnos kerítés mögött.) De azért a növényzet egész jellege más lett: zöldebb, lazább, és megjelentek azok a nagyon jellegzetes, szakállszerűen csüngő pamacsok mindenfelé az ágakon, amikről az ember rögtön a hőségre, párára, és valamiképp a lustaságra asszociál. A fenyők tűlevelei egyre hosszabbak és egyre selymesebbek, akárcsak alattuk a fű - amit mellesleg itt már korántsem nyírnak olyan rögeszmésen, mint a jólszituált északi államokban végig az utak mentén. Ehelyett egész rendes, hazai stílusú dudvák és mindenféle spontán gyomok váltak általánossá, persze azzal a különbséggel, hogy nálunk ezeket csak nyáron látni, és ugyanez történt az emberi civilizáció útmenti kellékeivel is: egyidejűleg lett minden szegényesebb és természetesebb.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Dél koszos és lompos. Ez ugyan igaz - a farmok udvarában szanaszét heverő deszkák, törött tengelyű kézikocsi, két-három bóklászó kecske vagy birka, vastagon rozsdás olajtartály és hasonlók Északon szinte elképzelhetetlenek volnának, míg itt a tájkép megszokott részei. Már egyáltalán az, hogy itt a legtöbb farm (legalábbis amiket én láttam) nem afféle kívül-belül gépesített, inkább gyárhoz hasonló és kétségtelenül légkondicionált épületegyüttes, ahol a tulaj és családjának központi lakásában biztos van egy szoba hifi-toronnyal és zongorával, hanem egyszerűen egy vidéki ház, körülötte aránylag kicsi istállók és csűrök, és látszik rajta, hogy itt bizony maga a gazda is keményen megfogja a dolog végét. A lakóházak is láthatóan kisebbek, gyanítom, hogy egyik-másikukból nemcsak a hifi-torony, hanem a légkondicionálás is hiányzik, és a málló vakolat vagy (gyakrabban) a lepattogzott fafesték senkinek se szúr szemet még a forgalmas utak mentén sem. Csakhogy a maga módján az Észak is koszos: a kifogástalanul nyírt fűben szinte mindenütt ott lapulnak az eldobált konzervdobozok, üvegek, rongydarabok, a díszbokrok ágai közt hetekig rohad a rátapadt újságpapír, az útszélről a húszemeletes irodaházak tövében se távolítják el az elgurult keréktárcsákat meg a szétkent mókusokat, és alig jártam olyan házban, pedig mind legalább százezer dolláros ház volt, ahol néhány perc alatt ne éreztem volna, hogy bolhák mászkálnak a lábamon. (Tényleg!) A különbség az, hogy ez a déli, deszka- és olajtartály-típusú szemét még haszontalanságában is személyesnek hat. Tartozik valakihez, magán hordja történetének nyomait, valaki még tud róla, hogy ott van. Tulajdonképpen az se kizárt, hogy egyszer még használják majd. És mindettől valahogy összhangba kerül a környezetével, és egyben hozzájárul a környezet stílusához. Az északi szemét viszont teljesen személytelen, és teljesen stílustalan - és így persze ahhoz a hatáshoz járul hozzá, amit az északkeleti part gyakorol az Európából vagy a Délről érkezőre, még a szeméttől függetlenül is: hogy stílustalan az egész vidék. Talán ha indián volnék, úgy mondanám, Északon a tárgyaknak csak haszna van, Délen neve is. Lehet persze, hogy mindez félreértés, és csak arról van szó, hogy az Észak civilizációja túl különböző a mi jó öreg Európánkétól, és ezért én nem érzem a stílusát; ahogy a déliek se érzik, egyszerűen mert a század radikális változásai kevésbé érintették őket. Valamennyire ez biztos igaz, sőt, talán egészen. De akármi is az oka, kétségtelen, hogy ez a koszos és lompos Dél olyan benyomást tett rám, ahogy egyre haladtam befelé Dél-Karolinába, mintha egy kicsit hazafelé mennék, és ami ezzel az érzéssel mindig együtt jár, mintha közelednék a saját gyerekkoromhoz.

Georgiában aztán lassan bealkonyodott, és mindezeket a változásokat a szürkület még jobban kihangsúlyozta. Georgia különben is nagyon hasonlít a mi Dunántúlunkhoz: szelíd dombvidék, sok szántófölddel és köztük erdőfoltokkal. Csak az útmenti falvak különböznek, mert az itteniek központja nem a templomdomb és tőle nem messze a kocsma és a Tanácsház, hanem rendszerint egy bankfiók, egy MacDonald- vagy hasonló gyorsbüfé, és legalább két konkurens "fuel station" - ami több, mint benzinkút, mert tartozik hozzá javítóműhely és majdnem mindig egy kis bolt is. Ahogy aztán sötét lett, az út mentén megjelentek a kivilágított házak.

Ne felejtsük el, Karácsony másnapja volt. Később megtudtam, hogy ilyenkor egész Amerikában kivilágítják a házakat; még amikor visszaértem Princetonba, január harmadikán, a környék akkor is tele volt olyan házakkal, ahol az ajtókat, ablakokat, sőt gyakran végig az ereszt is sűrűn kirakták apró, színes villanykörtékkel, mint nálunk jobb családoknál a karácsonyfát. Ezek aztán egész éjjel égnek, mi az nekik. (Mellesleg például Elisabeth is reggelig égve hagyta a karácsonyfát meg az elektromos gyertyákat körülötte, talán azért, bár nem kérdeztem, mert "Isten látja".) De akkor még azt hittem, ez is déli specialitás, és illett is jól a vidék hangulatához. És ismét csak milyen különbség: Északon az ilyen házak számomra a terepasztal-benyomást erősítették, hűvös csillogásukkal afféle kirakati makettvárosra emlékeztetve, míg itt Georgiában ugyanez szinte meghatóan bensőségesnek tűnt, kifejezve az ünnep, a születés, az emberi összetartozás örömét. Az egyik útmenti háznál a verandán égett a villany - történetesen csak ott, különben a ház nem volt körüldekorálva -, és ott négyen ültek a villanyfényben, és beszélgettek. Egy férfi, két nő, meg egy tíz év körüli kislány, az utóbbiak az enyhe időhöz illő, könnyű és tarka ruhákban; a kislány közben a széken ide-oda himbálta magát, nem olyan dinamikusan (hogy ne mondjam, izgágán), ahogy mi csináltuk annakidején az unalmas felnőtt-beszélgetések közben, hanem épp ellenkezőleg: szemlátomást igen jól érezte magát, talán nem is figyelve ugyan a szavak jelentésére, csak a dallamukat élvezve, meg a dallamban a megszokott és biztonságos érzelmeket, ahogy az apró teret belengik az asztal körül. Az egész kép valahogy nagyon ismerős volt, de nem saját emlékeimből - tisztán éreztem, hogy ez kifejezetten az amerikai Dél, és mint ilyenre emlékszem valahonnan. És aztán hirtelen belémvillant: persze, hiszen ez Faulkner! Például a Fiam, Absolom elején: "Glicínia-illattól s az apa szivarjának illatától volt terhes az alkony, ahogy ott ültek a külső verandán vacsora után, míg csak el nem jött az ideje Quentin indulásának, miközben a bozontos mély gyepen a veranda tövében szentjánosbogarak cikáztak, sodródtak lágyan, találomra... S a hallgatás napja is - a hallgatásé, mindannak meghallgatásáé 1909-ben, amit javarészt addig is hallott már, mivelhogy itt született, s most is ugyanazt a levegőt szívta, amibe 1833-nak azon a nevezetes vasárnapján belekondultak a templom harangjai..." (Göncz Árpád fordítása.) Faulknernél ugyan az ilyen idillekben mindig van valami baljósság, de most ez nem számított, háttérbe merült, mint a Dél egész véres-korbácsos történelme; nem úgy, ahogy pedig itt Amerikában stílszerűbb lett volna, hogy az ember egyszerűen nem vesz róla tudomást, hanem ahogy mi Európában szoktunk bánni az idillekkel, szerves tartozékként elfogadva és valójában élvezve bennük minden sötétebb színárnyalatot is.

Ilyen hangulatban értem le Georgián át Floridába, amikor már késő este volt, a főútvonalon megállás nélkül átrobogva Jacksonville hatalmas neonreklámokkal villogó belvárosán (vagy talán nem a belváros volt, de mindenesetre ugyanolyan stílusú, felhőkarcolókkal és gyalogos emberekkel az utcán), aztán néhány kisebb üdülőhely kivilágított pálmasorain, majd St. Augustine (állítólag az USA legrégibb városa) és Daytona Beach sűrűn egymás mellett sorakozó éttermein, bárjain és moteljein, amelyekben mellesleg egyáltalán nem volt hely valami közeli fesztivál miatt. Közben az idő megint túl hidegre fordult a sátrazáshoz. Végül kénytelen voltam egy harminc dolláros, vagyis az itteni árakhoz képest szörnyű drága szobában éjszakázni; jellemző azonban, hogy nyáron New Yorkban ennél még a legolcsóbb szoba is többe került. Másnap aztán irány Florida déli csücske, végig a félsziget keleti partján.

Palm Beachben felvettem két autóstopost, akik Orlandóból igyekeztek egy Homestead nevű, Miamihoz közeli kisvárosba.

Az autóstop Amerikában ritka és csak a társadalom legalsó köreiben megengedett. Az itteni stoposnak rendszerint nincs lakása, nincs munkája, gyakran csak nagyon gyengén tud angolul, láthatóan rosszul öltözött és éhes. A nálunk tipikus kép: diák az út szélén, normál hétköznapi ruhában, tiszta és barátságos arccal, aki legalább részben szórakozásból választja ezt az utazási formát, nem azért, mert egy fillérje sincs, hát ilyet ezen a kontinensen egyáltalán nem láttam. Pedig később megtettem még vagy nyolcezer kilométert a Sárga Táltossal Arizonáig és vissza, jó néhány stopossal közben. Először is, a diákoknak vagy van saját autójuk, vagy van pénzük repülőjegyre. Másodszor, az amerikaiak közül jó ha minden ezredik áll meg, és így a stop lassú és unalmas. Nekem a nyáron Kaliforniában csak azért nem volt az (úgy értve, unalmas, mert lassúnak lassú volt), mert közben tanulmányoztam a vidéket és a vezetők arckifejezését, ahogy elhúztak mellettem. No meg számoltam őket statisztikai céllal, eleve kihagyva minden olyan kocsit, amelyben csak egy nő ült vagy nem volt benne hely. Némelyik marcona képű úrvezető érezhetően belegyorsított ötven kilóm meg nyilvánvalóan turista-hátizsákom láttán, és az arcukon érdekesen keveredett az undor a némileg palástolt ijedtséggel. A tévében ugyanis minden igazi amerikai férfi bátor és vállalkozó szellemű, sőt, kalandvágyó; ezért aztán Mr. Smith elvileg nem fél a stoposoktól, hanem csak megveti őket, mint a sikertelenség mintapéldányait. Csakhogy én már tudom, hogy ugyanez a Mr. Smith például a templomi összejöveteleken vidáman és gátlás nélkül szóba elegyedik ugyanilyen lerobbant munkanélküliekkel, ha történetesen egy egyházközséghez tartoznak, és még büszke is rá, hogy a jótékonysági egyleten keresztül rendszeresen segíti őket. Mr. Smith valójában tele van együttérzéssel az ilyen emberek iránt, és ezt ki is nyilvánítja, ha kockázat nélkül teheti. Ám egyedül az országúton, az más. Akkor utálja őket, mert az még mindig kevésbé szégyellnivaló, mint hogy fél tőlük. Engem Kaliforniában csupa "abnormális" fickó vett föl: egy szabadúszó szőrmekereskedő, aki ideje nagy részében perui indiánok közt mászkál, egy régebben keresett pénzéből élő csavargó, akinek egyetlen otthona az a furgon, amibe fölvett, egy mélyen vallásos asszony, akinek elvei tiltják, hogy bárkit otthagyjon az út szélén, két meglehetősen becsípett nyugdíjas, akik kevesellték egymás társaságát, egy szabadúszó filmoperatőr és hegymászó, aki a helyi TV-nek csinál természetfilmeket, két német turista diák, meg egy matematikus házaspár a Yale Egyetemről, akik még a legjobban megközelítik a Mr. és Mrs. Smith kategóriát, de azoktól eltérően van elég eszük megkülönböztetni egy gyalogos kirándulót egy prédára leső rablótól. Rajtuk kívül még egy autó lefékezett mellettem, már közel a Yosemite Nemzeti Park bejáratához egy kanyargós erdei úton, két harminc év körüli ürgével, akik közül az egyik kiszállt, egyetlen piros virágmintás alsógatyában, mérlegelően végignézett rajtam, aztán valami olyasmit mondott, hogy "na nem, téged nem viszünk el", és gyorsan elhajtottak... Bennem ugyan határozottan több a vállalkozó szellem, mint Mr. Smith hazai megfelelőiben, de azért kellett vagy fél perc hozzá, hogy magamhoz térve harsányan röhögni kezdjek. Azt ugye nem kell bizonygatnom, hogy valószínűleg ők se képviselték a legátlagosabb Amerikát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha valóban előfordul országúti rablás, és a stoposok között tényleg van olyan "narkós, aki már egy dollárért is képes embert ölni", ahogy a kollégáim figyelmeztettek az út előtt. De hasonló veszély fennáll minden nagyváros főutcáján is. Rablótámadás esetén a High Street nem különbözik lényegesen egy néptelen országúttól, mert a járókelők az első vér láttán azonnal elhúzzák a csíkot; és a valóságban a belváros a maga többé-kevésbé szervezett bandáival viszonylag sokkal veszélyesebb, mint az országút. Ezért aztán én már Princeton környékén is fölvettem mindenkit a Lab és a lakásom között, aki igényt tartott rá, és nem tudtam volna elképzelni, hogy Palm Beachben otthagyjam az út szélén azt a két toprongyos fickót, akik már elég fásultan ácsorogtak, alig-alig integetve, egy lámpaoszlop mellett.

Mint kiderült, kubai bevándorlók voltak, Louis és René. Nyolc éve éltek az Egyesült Államokban, de csak Louis beszélt úgy-ahogy angolul, René egyáltalán nem. Ez itt nem szokatlan, mert a spanyolajkúak olyan sokan vannak, pláne bizonyos körzetekben, hogy gyakorlatilag soha nem kell másokkal érintkezniük. A családjuk Miamiban lakott, de ők alkalmi munkásként mindenfelé járkáltak az országban. Florida déli részén ez a december végi időszak a nagy narancsszüret ideje, mert aztán januárban rendszerint jön egy-két fagy, amit a narancs nem bír, és ilyenkor a farmokon hirtelen sok kézre van szükség. Mint kiderült, bizonyos gazdaságok eleve be vannak rendezkedve arra, hogy szüretkor idénymunkásokat alkalmazzanak: adnak nekik szállást és ételt, és teljesítménytől függően némi pénzt is.

- Mennyit lehet keresni egy óra alatt? - kérdeztem.

- Másfél dollár egy láda.

- Hm, és mekkora láda?

Louis morfondírozott egy sort.

- Mikor hogy - felelte.

- Nem értem: a méret változik, de a bér mindig másfél dollár?

Megcsóválta a fejét:

- A bér is változó - mondta.

- Oké, de ha mondjuk másfél dollár, ahhoz mennyit kell leszedni? Például, mennyi ideig tart, vagy hány láda telik meg egy óra alatt?

- Hát szóval... Az attól függ.

- Mitől?

- Például hogy milyen a fa. - Mutatta: - Vannak ilyen kis fák, akkor gyorsan megy, és vannak nagyobbak, ahol ritka a termés... Meg függ a fajtától is...

- Na de mégis, csak van valami átlag!

Morfondírozás. Aztán Louis kérdezett valamit Renétől spanyolul, és egy darabig vitatkoztak, nagy gesztikulálás közben. Végül megint hozzám fordult.

- Nincs átlag - mondta mély meggyőződéssel.

- Ne viccelj, átlag mindig van!

- Nincs.

Ezt aztán René is megismételte, nagy nyomatékkal. Na igen, a "nincs" körülbelül az a szó, amit már megtanulhatott angolul. Még próbálkoztam egy ideig, hogy legalább valami nagyságrendi fogalmam legyen a havi keresetükről - ötven dollár? vagy kétezer? -, de hiába. Nyilvánvalóan nem arról volt szó, hogy nem akarták elárulni (bár ebben az országban az anyagi helyzet közismerten a legbizalmasabban kezelt dolgok egyike), mert ők igazán nem voltak afféle tipikus jenkik. Amennyire Louis nyelvtudása engedte, beszélgettünk sok egyébről, amiről mondjuk a kollégáimmal még több hónapos ismeretség után se lehetett; például hogy milyenek az amerikai nők (ebben sincs átlag, természetesen, de legalább vannak tipikus esetek, mint Louis egyik sógornője, aki született New York-i, de azért az aztán a nő, öregem...), vagy elmeséltek, hogy Orlandóban tegnapelőtt megtámadta őket egy feketékből álló banda az utcán, onnan a két nagy folt René szeme alatt. Csak később jöttem rá, hogy mi lehet a helyzet: már Magyarországon is tapasztaltam - például mikor matróz voltam egy nyáron a Dunán -, hogy bizonyos emberek nem ismerik az átlagnak azt a fogalmát, ami nem azonos a többséggel. Számomra azért van mindig átlag, mert az egyedi számokat mindig össze lehet adni és elosztani az összeadandók számával, és ami ebből kijön, az jellemzi az illető számok valamiféle középértékét. Ha mondjuk a narancsfarmok felében óránként egy dollárt keresnek, a másik felében hármat, akkor az átlag két dollár. De nekik ez csak akkor volna "átlag", ha sok farmon valóban pont két dollár volna az órabér. A "középarányos" két dollárnak enélkül nincs számukra értelme, és ezért ha valami nagyon sokféle, tehát nincs többség, akkor "nincs átlag".

Később egy másik stopostól is megkérdeztem, és szerinte az ilyen alkalmi munkások kb. három-négyszáz dollárt keresnek havonta. Ez látszólag nem rossz a teljes ellátáson kívül, de ha figyelembe vesszük, hogy ehhez mit kell melózniuk, meg hogy az a bizonyos ellátás a gazdának legföljebb havi 150 dollárjába kerül személyenként, akkor kiderül, hogy itteni viszonylatban mégiscsak éhbér. Pláne, hogy aztán esetleg nem kapnak munkát hónapokig. Van ugyan egy államilag meghatározott bérminimum - New Jerseyben, ha jól emlékszem, valahol három dollár ötven körül -, de ez sok idénymunkásra nem érvényes: ha illegálisan tartózkodnak az országban (ami a déli részeken igen gyakori), akkor zsebből fizetik őket, természetesen a minimális határ alatt.

Homestead, ahova igyekeztek, nekem pont útba esett az Everglades Nemzeti Park felé menet, úgyhogy egész délután együtt utaztunk. Mondtam nekik, hogy Miamit ki akarom kerülni, mert ott biztos túl nagy a forgalom, és Louis mindjárt ajánlott is egy jó útrövidítést a város nyugati oldalán. Ők úgy ismerik azt az egész környéket, mint a tenyerüket, naná, a családjuk ott él nyolc éve! Miami ugyan szép város, és mostanában már nem is olyan veszélyes, mert a rendőrségnek sikerült a fő kábítószer-csempész bandákat kiűznie - átmentek Orlandóba, ott folytatják -, de azért a forgalom tényleg idegesítő, pláne így ünnep végefelé. Meg hogy közben az eső is eleredt. Nem nagyon sajnáltam, hogy Miamit nem fogom látni, jobban érdekelt az Everglades, és határozottan örültem, hogy ilyen szakértő helybeli utasaim vannak.

Hát ebből aztán az lett, hogy Miamit mégis megnéztük, méghozzá elég alaposan. Ahogy letértünk az I-95-ről, az első háromszáz méteren még úgy látszott, az út tényleg kellemes; de aztán jött a következő elágazás (természetesen rájuk bíztam, hogy irányítsanak), és attól kezdve vagy három órán kanyarogtunk meg tülekedtünk mindenféle szűk és görbe utcákon, meg olyan hidakon, amik közül az egyiket közvetlenül előttünk fölemelték, hogy átmehessen alatta egy csónak. Autók és gyalogosok egymás hegyén-hátán, mindenki sietni akar, de nem tud, tülkölés, káromkodás, közben esik az eső, és lassan alkonyodik... Ahogy a két szakértő rájött, hogy valami nem stimmel, egyre idegesebbek lettek, és még Louis is elfelejtette azt a kevés angol tudását, ami volt neki; akkor aztán hol egymással veszekedtek dallamos és érzelemdús spanyol stílusban, hol nekem magyarázták ugyanígy, hogy mi a baj, és hogy fogunk belőle most már hamarosan kikeveredni. Itt balra! Nem, egyenesen, te hülye! (A szavakat csak tippelem, de a lényeg pontos.) Mondanom sem kell, hogy az útvonal újabb és újabb korrekciói nyomán csak még mélyebben behatoltunk a városba, úgyhogy egy idő múlva az esőn át megjelentek a központ obligát felhőkarcolói és neonreklámjai, sőt, egyszer a tengerpart is, ami Miamitól keletre van; megközelítése így igazán szép teljesítmény volt, mivel eredetileg az egészet nyugatról akartuk megkerülni. De azért, Isten tudja, talán mert végül is egyikünk se sietett, nem igazán bántuk a dolgot, és két veszélyes fékezés vagy kanyar közt gyakran szerét ejtettük, hogy értékelő megjegyzést tegyünk egy-egy jó nőre a járókelők közül, vagy hogy Louis és René fölhívják a figyelmemet valami érdekesebb épületre vagy boltra (többnyire persze spanyolul), vagy hogy elmagyarázzák, hogy Boca Raton (egy közeli város, lényegében Miami külvárosa) "az egér száját" jelenti. Egy másik külváros viszont az egyik legszebbnek bizonyult az általam eddig látott összes kül- és belváros között. Coral Gables, ami korallból épített házfalakat jelent, illetve a házfal bizonyos részeit. "Itt laknak a gazdagok", kommentálta Louis, mindjárt ahogy bekanyarodtunk az egyik váratlanul csendes utcájába, már a miami kirándulás vége felé, vagyis a város déli peremén. Hát igen, a gazdagok tudják, hogyan érdemes építkezni... Az még nem különleges, hogy minden házat jókora kert (inkább park) vett körül, mert ez így van mindenütt a jobb amerikai külvárosokban, bár azért nem mindegy, hogy a parkban csak a szokvány simafenyők, tiszafák, magyal- és egyéb örökzöld bokrok állnak, vagy pálmák, másféle pálmák és harmadik féle pálmák az előbbiekre ráadásnak, és hozzájuk néhány araucaria, ami rokona a mi szobafenyőnknek igazi fenyőméretben. A házak viszont olyan ízlésesek, és bár nincs köztük két egyforma, olyan egységes stílusúak az egész környéken, hogy szinte úgy tűnik, az ember már nem is az Amerikai Egyesült Államokban jár. Ezt a csodát még Kaliforniában se láttam, míg például a maga sokkal szerényebb módján egy csomó európai kisváros magától értetődően ilyen. Coral Gablesben a házak egyedileg is igen szépek voltak, egy- vagy kétszintesek, kisebb részekből összeállítva változatos térbeli formákkal, és mindenütt a spanyol-mór hatás, egy-egy csúcsos boltív, váratlan ki- vagy beszögellés alakjában. És az épület természetesen együtt él a környezetével: egy falon harsogóan zöld trópusi liánok kapaszkodnak fölfelé, máshol egy bokor szabályos gömbje folytatja egy körablakokból álló sor ritmusát, mellette alacsony fal áll ki a fűből minden gyakorlati funkció nélkül, de körülötte a növényzettel valahogy pont odaillik. Sok ház itt is ki volt világítva az apró karácsonyi körtékkel, de a hely szellemének megfelelően nemcsak a szokásos derékszögű stílusban: a színes lámpasorok követték a bonyolult kontúrokat, vagy épp ravasz módon eltértek tőlük, izgalmas új struktúrákat kialakítva, sőt, néhány helyen többszörösen összekötötték a házat a kert szintén fölvillanyozott bokraival és fáival, mintha az egész egyetlen nagy építmény lett volna - vagy egyetlen nagy virág, ami ez esetben ugyanaz. Ráadásul mindez távolról sem volt hivalkodó, és mikor két nap múlva direkt visszamentem alaposabban körülnézni, kiderült, hogy ezek az épületek valószínűleg nem is nagyon drágák; vagy legalábbis nem attól szépek, hogy alattuk a telek egy vagyonba kerül, és hogy belül nyilván föl vannak szerelve minden hasznos és haszontalan csúcstechnikával. Coral Gables még arról is nevezetes, visszatérve a miami városnézés történetéhez, hogy Louis és René itt végül rájöttek, hol vagyunk, és azután már gyerekjáték volt megtalálniuk a Homesteadbe és azon át az Evergladesbe vezető utat. Kiszállásnál megosztottam velük kenyérből és kockasajtból álló vacsorámat (ezen az úton kivétel nélkül minden stoposnak enni is adnom kellett, mert szemlátomást kopogott a szemük az éhségtől), ők pedig nekem ajándékozták útközben "szerzett" mandarinkészletük zömét.

Az Everglades, amelynek az Everglades Nemzeti Park csak egy elég kis része, a floridai félsziget déli csúcsát borítja be, és területre kb. negyed Magyarország. Vagy inkább fél Nagyalföld, annak is a legesleglaposabb fele; Petőfi biztos ódát írt volna hozzá, mert pl. a Nemzeti Parkhoz tartozó részén nincs olyan pont, amely egy méternél (!) magasabb volna a tengerszint fölött, vagy fél méternél mélyebb a tengerszint alatt. A park bejáratánál osztogatott füzet szerint voltaképpen nem más, mint egy hatalmas, lassan áramló mocsár: északkeleti peremén van egy tó, annak a vize folyik szétterülve a tenger felé, miközben keveredik a vele szemben mozgó tengervízzel. Ám mindkét áramlás olyan lassú, hogy se nem látszik, se az élővilágot nem befolyásolja, úgy értve, a sebességével; mert különben a sós és édesvíz keveredése meg a szubtrópusi éghajlat igen egyedi növényzetet és ennek megfelelő állatvilágot hozott létre és tart fenn, amitől aztán ennek a területnek szó szerint nincs párja sehol a Földön.

A bejáratot már sötétben és zuhogó esőben értem el, ahol mindjárt kiderült, hogy a két kemping közül a közelebbi megtelt. Így el kellett mennem a másikba, amely egész a félsziget csücskén, a Flamingo nevű turistaközpontban van. Közben megint meleg lett, az esővel együtt is vagy húsz-huszonöt fok; télen jellemző erre a vidékre, hogy Miamitól dél felé tartva a hőmérséklet rohamosan emelkedik, becslésem szerint tíz kilométerenként közel egy fokot.

Alig hagytam el a park bejáratát, mikor az autólámpa fényében az út szélén felvillant egy fénylő pont, akár egy macska szeme. Lehetett volna tényleg az, a híres "Florida panther", vagyis floridai párduc, de nem az volt; ahogy rögtön lelassítottam, a fényes pont mellett felvillant egy másik, és aztán még egy, és még számtalan sűrűn egymás mellett, és vizesen csillogó pikkelyeivel kirajzolódott egy (nem kevésbé híres) floridai alligátor, mozdulatlanul, mint egy drágakövekkel kirakott szobor. Nem volt különösebben nagy, talán emberméretű, és esetleg nem is alligátor volt, hanem krokodil; ezeket akkor még egyáltalán nem tudtam megkülönböztetni, és később is - a turistaközpontok fényképei és diaporámái alapján - csak azt az egy hüvelykujjszabályt fogalmaztam meg magamnak, hogy a kettő közül alligátor az, amelyik oldalról vigyorogni látszik, mert sajátosan cikkcakkos a szája. (A krokodilé egyenes.) Rendes körülmények között a floridai alligátor édesvízben él, a krokodil pedig sósban, de az Evergladesben ők is keverednek a vízzel együtt. Hogy nyüzsöghetnek itt, gondoltam, ha már az első percekben, országúton, esőben találkozom eggyel! Mondanom sem kell: ez volt az utolsó élő alligátor, amit vadon láttam, a többit csak rács mögött később egy indián faluban, ahol tenyésztik őket.

Amerikában a kemping, vagyis "campground", nem ugyanazt jelenti, mint nálunk. Sokukba nem is lehet bemenni sátorral, csak lakókocsival, és ahol én jártam, három kivétellel a többiben is azok voltak nagy többségben, ugyanazzal a komforttal felszerelve, mint a családi házak. Ezért a kempingekben a legtöbb táborhelyhez külön elektromos konnektor, vízvezeték és csatornalefolyó is tartozik. (A három kivétel a Grand Canyon belsejében lévő két ingyenkemping és a Yosemite Nemzeti Park speciális sziklamászó-tábora, a Sunnyside volt, - hogy, hogy nem, ennek a közelről nagyon szimpatikus emberfajtának ritkán van lakókocsija még Amerikában is.) Flamingo annyiban szintén kivételnek bizonyult, hogy a normál lakókocsis részen kívül egy külön területet tartottak fenn aránylag olcsón a sátorozóknak, ahol nem volt áram, csatorna és vezetékes víz.

Ezzel szemben esővíz annál inkább, legalábbis mikor én ott jártam. Beborítva szép egyenletesen a füves és kihalt lapályt, amely itt nemhogy egy méternél, de talán egy deciméternél se volt sehol magasabb. Az egész Everglades alapja egy sima mészkőlap, amelyen a kiemelkedéseket az itt-ott felgyűlt humusz, a bemélyedéseket a növényi savak maró hatása alakítja ki; még ahol van is talaj, mint például a Flamingo-kempingben, ott sem vastagabb négy-öt centinél. Természetes, hogy nem tudja fölszívni egy trópusi felhőszakadás víztömegét, ami ezért itt először megáll, és aztán helyileg éppúgy "lassan áramlik" a tenger felé, mint idősebb testvérei nagyban a park egész területén. Tapasztalt kempingezők ebből már kitalálhatták, hogy a szokásos módon sátrat verni se lehet, mert a mészköbe a szögek nem mennek bele, a talaj pedig csak annyira tartja meg őket, mint egy vízzel töltött szivacs.

No de, mint tudjuk, magyar ember a jég hátán is megél. Vagy legalábbis megpróbálja. Állt egy aránylag nagy fa a területen (egy fügefajta, legyökerező ágakkal, néhol egyetlen példány egész ligetet képez), amiről látatlanban is világos volt, hogy a gyökerei nagy területet behálóznak sűrűn és közel a felszínhez. Ide erőszakoltam be néhány szöget a gyökerek közé, már amennyire lehetett, de ahhoz mindenesetre elég stabilan, hogy ha nem jön nagyobb szél, reggelig kibírják. Akkor már az eső is meg-megtorpant, először csak percekre, aztán hosszabban, meg közben átment afféle hazai-forma szemerkélésbe, amit, gondolom, a trópusokon nem is illik esőnek nevezni. És aztán ebben is maradtunk, ezen az első éjszakán az Everglades meg én - szél nem jött, elállt teljesen az eső is, alligátorok se ólálkodtak a közelben vagy nagyon csendben tették, a többi kiránduló se zavart, és reggel annak rendje és módja szerint arra ébredtem, hogy valószínűtlenül recsegő hangú madarak tartanak röpgyűlést három dimenzióban a sátor körül. A sátorból kilépve pedig ott volt a nagy zöld síkság, azon túl a még nagyobb kék tenger, sima, mint az üveg; a partján néhány pálma rajzolódott az égre, és mögöttük épp akkor kelt fel a hatalmas trópusi Nap.

Legjobban a mangrovefák lopták be magukat a szívembe. Ami kissé meglepő lehet, tekintve, hogy a sekély vízben élő vörös és fekete válfajuk errefelé teljesen közönséges, úgy borítják be végig az egész partvonalat, mint a mi útszéleinket az erdészek által "gyomfá"-nak hívott bodza, galagonya és kecskerágó - miközben Miami egyik botanikus kertjében láthattam (sőt, szagolhattam és néha ízlelhettem is) olyan trópusi különlegességeket, mint mahagóni, teak, balsa és társaik, a gyerekkor Üveghegyén túlról integető csodák Jack London-féle kalandregényekből. De hiába, a sztár a mangrove maradt. A vörös mangrove törzse már a víz fölött kezdődik, úgyhogy a fa valójában az elágazó gyökerein áll, olyasféle benyomást keltve, mint a népmesék vagy fantasztikus filmek lépegető fája. Itt persze mindjárt egész hadsereg volt belőlük, olyan sűrűn, hogy az összetekergő ágakat nem is nagyon lehet egyértelműen hozzárendelni egy-egy törzshöz; különösen lent a víz közelében, ahol mindig rengeteg a fiatal csemete, amely aztán a mély árnyék meg a hurrikánok miatt sose éri el felnőtt korát. Az őserdő-benyomás leginkább mégsem a fáktól ered, hanem a rajtuk nyüzsgő liánok és egyéb léglakó növények tömegétől. Ezek a léglakók nem paraziták: csak virágállványul használják a mangrovékat, gyökérrel körültekeredve ágaikon olyan szorosan és erősen, hogy ellenállnak mind a hurrikánoknak, mind a kirándulóknak (az utóbbit stikában kipróbáltam). Az itteni népnyelvben "spanyol moha" a nevük, amiből a moha biztosan félreértés, és valószínűleg a spanyol is; bár némi fantáziával az embernek eszébe juthatnak róluk az andalúz patiók (belső udvarok) minden szabad falfelületet belepő dísznövényei. Most sajnos nem virágoztak, mert itt azért még valamennyire megvan az évszakos ritmus, úgyhogy a trópusi színpompát csak a zöld árnyalatai képviselték az erdőben, legalábbis a vízszint fölött. A víz maga ugyanis a mangroveerdőben vörös: a mangrove levelében van egy sav - ha jól emlékszem, malein -, amely a levél lehullása után a vizet élénk téglaszínűre festi mindenfelé a fák körül. De nem úgy ám, mint holmi festék vagy piszok, mert a víz közben kifogástalanul átlátszó marad. Később egy másik helyen - a Key Largo nevű sziget Korallzátony Állami Parkjában - béreltem egy olcsó kajakot, hogy azzal bolyongjak a mangrovéba vágott ösvényeken meg a sok kis partmenti sziget között; a fenékre a vörös vízen át bőven le lehetett látni ott is, ahol a lapát már nem ért le. Meglepő viszont, hogy ez a trópusi dzsungel milyen csendes és mozdulatlan. Emlősállatot egyáltalán nem láttam, és mivel a talaj gyakorlatilag hiányzik (az emberek több kilométer összhosszban kiépített mólókon közlekednek), valószínű, hogy tényleg nincs is. A madarak inkább kinn tolongnak a tavak nyílt vizén meg a fátlan lápokon, bár igaz, azt aztán szó szerint, minden méretben, alakban és színben; a rózsaszín kanalasgémek különösen impozánsak, az üdülőtelep névadó flamingója viszont vagy már kipusztult, vagy errefelé sohasem élt. De a legfurcsább a rovarok hiánya. Pedig direkt leguggoltam egy nagyobb ágvillában összegyűlt humusztelepnél, hogy majd meglesem őket, de percekig egyetlen egy se jött elő. Európai erdőben vagy mezön az ember gyakorlatilag bárhol hajol közel a földhöz, rövidesen tucatjával figyelhet meg apró ízeltlábúakat, és előbb-utóbb biztos lesz köztük olyan is, amiről az alakja vagy a mozgása miatt nehéz elhinni, hogy ugyanannak az evolúciónak a terméke, mint a légy vagy a katicabogár. (Nekem ehhez elég, ha a saját kertemben ülök le csendesen a világ több részéből összehordott és meghonosított növények közé.) Később persze kiderült, hogy a trópusok közismert rovarbősége azért az Evergladesből sem hiányzik, és beljebb a réteken, fenyő- meg keményfa-ligetekben és bozótosokban legalább kétezer ismert rovarfaj él, csak a mangrovesávban nekik is túl kevés a talaj. Csupán az a rovar tenyészik itt csapatostul, aminek - nem csoda -, a vízen kívül csak egyetlen más (történetesen szintén vörös) folyadékra van szüksége; erről nem akarok sokat írni, csak talán annyit, hogy ha igaz, amit a helybeliek mondanak, hogy tudniillik ilyenkor télen az Evergladesben gyakorlatilag nincs szúnyog - ezt mindeni aláírja, aki már nyáron is járt itt -, akkor szerintem a Velencei-tó körül nincs szúnyog se télen, se nyáron... Sajnos, ez az egész természeti csoda veszélyben van, mint ma általában a természeti csodák. Miami és környéke robbanásszerűen fejlődik, milliók élnek akkora területen, amely egyensúlyi állapotban néhány ezer indiánt tartott el; ez az Evergladesre nézve mindenekelőtt azt jelenti, hogy elszívják a vizét. Azelőtt is voltak nagy bozót- és erdőtüzek, de belekalkulálva a növénytársulások életébe: bizonyos fafajták direkt igénylik az időnkénti erdőtüzet, hogy az árnyék átmeneti megszűnésével megújuljanak. De akkor mindez még egy egészséges mocsár fölött zajlott le, és a talajszint aránylag érintetlen maradt. Most azonban egy-egy szárazabb évben a víz annyira visszahúzódik, hogy a mocsár teljesen kiszárad nagy területeken, és a tűz ott csak a csupasz mészkövet hagyja maga után. A mangrovénak még szerencséje van, mert neki a tenger folyamatos életteret biztosít, de a parttól távol már ma is vannak olyan részek, ahol a táj jellegzetes, száz-kétszáz méterenként változó arca helyett csak végtelenbe nyúló egyforma lapályt látni. No persze én ezt csak brosúrákból tudom, mert a part mentén, ahol két napot elbóklásztam a nagy gonddal kiépített ösvényeken meg a turistaközpontok növény- és állattani magyarázatai közt, valóban érvényesült a vidék egyedi érdekessége és szépsége. Pláne, hogy a mindezt még kiegészítette a langyos tengervíz, a part szikrázó mészkősávja a mangrove nélküli strandrészeken, a kövek minden tenyérnyi darabján őskori csigák és kagylók maradványaival, meg a rajtuk bikiniben heverésző vagy sétáló jelenkori attrakciókkal... December végén.

Az Appalache hegyei itt Charlottesville körül bezzeg egész más hangulatúak, de hasonlóan élvezetesek. Sebességem még mindig hatvan mérföld körüli, pontosabban a Táltos sebessége, bár most még sem ő, sem én nem ismerjük ezt a nevét; majd májusban kapja attól a magyar barátomtól, aki az arizonai útra elkísér. Sokáig legföljebb ötvennel mertem hajtani (ami kilométerben nyolcvan), mert afölött a motor elég sírdogálós hangokat adott, de aztán már Floridából visszafelé jövet egy stopos megmagyarázta, hogy az csak átmeneti rezonancia, hatvan felé újra simán jár. Rögtön kipróbáltuk, és azóta éppúgy át merem hágni az ötvenötös sebességkorlátot, mint mindenki. A völgyből közben elkanyarodtunk, most az út mindkét oldala erdővel fedett síkság, csak kissé megbillentve úgy, hogy előrefelé tovább emelkedik. Meg a hó is jelzi, hogy a szint már elég tekintélyes lehet. Dolgozik Charlottesville-ben egy Pistu nevű volt évfolyamtársam, hozzájuk megyek; szép befejezése lesz ennek a karácsonyi ajándék-utazásnak, bár valószínűleg csak egyedül találom, mert a család még otthon van Pesten az ő ajándék-utazásukon. Pistuval nyáron is találkoztunk a Yosemite-ben, ahova minden évben ellátogat sziklát mászni, mióta itt dolgozik; már otthon az ország egyik legjobb mászója volt, és a Yosemite legalább olyan nekik, mint Princeton a fizikusoknak. Benedek István kifejezésével ("Csavargás az Alpokban", nagyon kellemes könyv) Pistu "fajturista", vagyis a természetjárást száz százalékban sportnak fogja föl, a mászásra való sziklafalakkal neki a táj körülbelül be is fejeződik. Bár amikor nyáron rávettem, hogy amerikai mászópartnerével menjenek föl a Yosemite-vízesés közepéhez, ahol saját tapasztalatom szerint be lehet mászni - mit mászni, sétálni, bár tilos - a felső zuhatag mögé, utána sokáig hálálkodtak, hogy az valóban milyen klassz hely volt. Ha jól emlékszem, még szivárványt is láttak az előttük lehulló vízpermetben, és persze mögötte a szélesen kitáruló völgyet: kilométer magas, összefüggő szakadékok, peremükön fantasztikus sziklaalakzatokkal, amelyekről sokáig azt hittem, csak romantikus holland festőknél léteznek, akiknek a képzeletét nem gátolja valódi hegyek ismerete. Amiből nyilván kiderül, hogy én viszont a Benedek-féle tipológia szerint csak afféle "kulturista" lehetek, legföljebb egy kis "igazi turista" beütéssel. Pistu régóta kapacitál, hogy egyszer kössem föl magam vele egy kötélre, ugyanis ő gyűjti a vele együtt mászott fizikusokat, de attól tartok, ezzel még várni kell, mert nekem most túl hideg van hozzá. Még sportból sem szeretek szenvedni, ha nem muszáj. (A dolog aztán májusban jött össze, amikor Arizonába menet ismét megálltunk Charlottesville-ben.) Inkább majd csak beszélgetünk egy jót. Elmondja, hogy Dóri lánya és Zoli fia milyen új felfedezéseket tettek az iskolában meg az itteni életben, meg hogy a felesége, Ágnes, máris jobban ismeri egy tucat itteni szomszédjukat, mint azok egymást; meg természetesen beszélgetünk fizikáról, közben fölelevenítjük néhány egyetemi emlékünket; visszatérve a jelenbe nagy kacajjal megjegyzi: "Ezek az amerikaiak félelmetesen gyermetegek, de ez csak jó - mert én is az vagyok, így nem lógok ki, mint otthon". Aztán komolyabbra fordul a szó: nem lesz-e abból baj, hogy Zolinak - aki már elég nagy ahhoz, hogy kezdjen kirajzolódni az egyénisége - még a szüleinél is feltűnőbb hajlama van arra, hogy minden helyzetben és mindenkivel szemben tisztességes legyen, olyan magától értetődően, mintha mást nem is lehetne elképzelni. "De hát Pistu, mit gondolsz, téged miért szeretnek olyan sokan?" - "Ez az egyik oldal... De mások meg ott vernek át, ahol akarnak." - "Na és, nem éri meg?" - "Ez nem ilyen egyszerű. Ha velem kitol valaki, röhögök egyet, és kész. De Zoli sokkal érzékenyebb nálam, ez már most látszik..." Mindezt magyarul, és ami ennél is fontosabb, európaiul; el is mosolyodom magamban a jellegzetesen európai, borzongással vegyülő optimizmussal, ahogy eszembe jutnak kollégáim intelmei az erkölcs és a ráció ellentmondásáról. Később ez a téma általánosságban is előkerül, és mindketten érezzük, hogy az ellentmondásnak elméletileg is feloldhatónak kell lennie, hiszen a gyakorlatban mi és a barátaink már feloldottuk, még ha ezzel kisebbségben vagyunk is.

Tíz nap alatt persze több dolog történik annál, mint amit most el tudok mesélni. Ezen a téli utazáson láttam indián fesztivált (mi tagadás, a népi táncaik jobban tetszettek a magyaroknál, bár lehet, hogy csak a többméteres, millió színárnyalatú tolldíszek miatt), tengeri akváriumot (delfin- és fóka-show, élő cápakiállítás, egzotikus szigetek madár- és hüllővilágának bemutatója), Miami külvárosaiban minden harmadik utcasarkon egy-egy lakókocsis nyugdíjastelepet, ahol az öregek évekig élnek a megszokott komfortjukkal havi 50-100 dollárért (néhányukkal beszélgettem is olyan izgalmas témákról, mint pl. az időjárás), az Evergladesen kívül még két Állami Parkot (az egyikben a már említett kajakozással, a másikban csodálatos korallzátony-bemutatókkal), és így tovább. Láttam egy falut, ahol az országúti névtábla alá ki volt írva: "Ebben a faluban lakik X. Y. vízisí-világbajnok." Szomszédjában (Winter Heaven, azaz Téli Mennyország) ugyanígy egy igazi úszóvilágbajnokkal büszkélkedtek. Jártam a Disney World felnőtteknek szánt részében, amelyet EPCOT Centernek hívnak (elnézést, elfelejtettem, hogy az EPCOT mit rövidít), és felvettem még néhány stopost, akik mind igen érdekes és többnyire rokonszenves figurák voltak.

Brian például (kiejtve "Brájen") már csak azért is említést érdemel, mert miatta lett alkalmam megnézni egy kitérővel Georgia fővárosát, Atlantát, és különben ezt a szép 29-es hegyiutat is elkerültem volna, mert nem esik útba, ha egyenesen Florida felöl jövők. Daytona Beach és Jacksonville között vettem föl, tehát Florida északi határához közel, már visszafelé, kb. a délelőtt közepén. Negyven év körüli volt, fehér, sőt, WASP, vagyis "white anglo-saxon protestant", fehér angolszász protestáns. Ugyanolyan tehát, mint a legtipikusabb amerikai Mr. Smith, és már az első percekben kiderült, hogy nemcsak származásra, hanem lélekben is. Azonnal becsületesen bevallotta, hogy ő soha nem vesz föl stoposokat, mert azok megbízhatatlanok, már egy dollárért is kinyírják az embert, stb. stb.; csak vakációzásból jövet a kocsija úgy elromlott, hogy le kellett adnia egy roncstelepen, és addigra (Palm Beach, nagy éjszakai élet, miegymás) teljesen elfogyott a pénze. Egyébként maszek autószerelő egy Atlanta melletti kisvárosban, ahol van egy műhelye egybeépítve a házával. Mindjárt megragadta az alkalmat, hogy szenvedélyesen dicsérje saját független életformáját, annál is inkább, mert kipróbált mást is: betanított munkás volt épp Florida egy keményfém-öntödéjében, de mihelyt összegyűjtött egy kis pénzt, rögtön saját vállalkozásba fogott. Azt mondta, Amerikában nincs olyasmi, hogy hatósági iparengedély, csak az adóhivatalnak kell bejelenteni, ha valaki szerelőműhelyt nyit. Természetesen kérdeztem tőle egy csomó dolgot például az adózásról. Régebben mások is mondták, hogy a jövedelmét minden Mr. Smith rigorózus pontossággal bevallja, és nekem mindig rejtély volt, hogy miért: egy ilyen bonyolult országban, ahol a hatóságnak épp elég a nagy halakkal foglalkoznia, a kisebb adócsalás eléggé kockázatmentesnek látszik. Ilyen természetű érdeklődésemre Brian is úgy reagált, mint amikor mondjuk azt kérdeztem, miért nem mennek át a piroson, ha épp nem jön semmi. Már azt is alig értette, hogy kérdezhetek ilyet egyáltalán. Hiszen az a piros lámpa azért van ott. Mélységesen meg volt győződve róla, hogy az adócsalás végül is nem éri meg, bár a kockázat konkrét mértékéről szemlátomást nem volt semmi kvantitatív elképzelése. Bármilyen nehéz elhinni: itt ugyanarról lehet szó, mint amikor Alianna elköltözött Elisabeth házából, hogy négyszer annyi bérért saját lakása legyen. Nem lettek volna nyugodtak az éjszakái, ha nem olyan körülmények között él, mint a hozzá hasonló státusú emberek. Vagy ha nem megy el vért adni, vagy ha nem fizeti be az átlagos jótékonysági pénzt a templomi gyűjtéseken; vagy, ide akarok kilyukadni, ha nem fizeti be rendesen azt az adót, ami jár. Bizonyára van szerepe annak a ténynek is, hogy a maszekokat azért néha ellenőrzik, és ha ilyenkor kiderül valami, nagyon megbüntetik őket, állítólag ritkán ússzák meg börtön nélkül. De én úgy éreztem, egy igazi WASP-nál ez másodlagos szempont, az első az öntudat; "kapitalista öntudat", ha úgy tetszik. Egyébként Brian azt is rögtön megjegyezte, hogy mikor fölvettem, épp imádkozott az út szélén, Isten segítségét kérve ahhoz, hogy fölvegye valaki, mert már nagyon fázott. Volt egy Biblia is a táskájában. (Történetesen nálam is volt, mert Elisabeth rámtukmálta indulás előtt, "hogy legyen mit olvasgatni, ha esik az eső".) Előző éjszaka az Üdvhadsereg menhelyén aludt, ahova egy napra bárki bemehet, még kaját is kap egyszer, nem kérdeznek tőle semmit.

Brian már a beszállástól kezdve élénken köhécselt meg fújta az orrát, és mondta is, hogy este az Üdvhadsereg háza felé menet - mert a sötétben persze még kevésbé ment a stop, mint rendesen -, érezte, hogy meg fog fázni. Ezen a vidéken a hőmérséklet lehetett vagy mínusz öt fok még nappal is. A kocsiban aztán egyre jobban dideregni kezdett, pedig a Táltos fűtött rendesen, és hamar nyilvánvaló lett, hogy láza van. Később már a szavai is összeakadtak, el-elbóbiskolt néhány percre, a didergés rohamait nagy izzadások váltogatták, még a tőlem kapott kaját is alig tudta megrágni, pedig az esti Üdv-leves óta nem evett. Nomármost, Atlanta a keleti parttól eléggé beljebb van; egy Savannah nevű georgiai városnál kellett letérnie az államközi főútról egy kisebb forgalmú állami főútra, már a délután közepén, és azon megtenni még vagy százötven mérföldet. Több, mint valószínű, gondoltam, hogy így estig nem jut haza, és a következő éjszakát a bokrok között fagyoskodja át majd. Elvégre nincs ráírva, hogy ha otthagyják az út mellett, esetleg meghal... A továbbiakat nyílván már kitalálták.

Brian érdekesen reagált arra az ajánlatomra, hogy hazaviszem. Már nem egészen volt magánál, de azért tétova mozdulatokkal kutatni kezdett a táskájában, és először adott nekem egy tollat (valahol még meg is van), aztán meg egy digitális karórát, amit persze nem fogadtam el. Erezhető volt, hogy ez számára valami megdöbbentő újdonság. Hogy kérés nélkül kap még százötven mérföldet, szóval hogy így külön segítenek neki, és ettől komolyan zavarba is jött. Ez a Mr. WASP, gondoltam némi belső vigyorgással: autónk momentán nincs, se pénzünk, se kajánk, de hát mégiscsak úriemberek vagyunk, és úriember ekkora segítséget már ne fogadjon el, vagy legalábbis szégyellje magát érte.

No aztán Atlantánál kiderült, hogy ezzel az úriemberséggel azért nem minden stimmel. Kezdődött azzal, hogy Brian nem találta meg a saját házát... Már elég késő volt, a sötétben egy darabig cirkáltunk a környéken, de hiába. A ház tulajdonképpen közös a nagynénjével, motyogta, és ő már két éve nem volt otthon. Szerencsére legalább megvolt a telefonszámuk, úgyhogy az én 25 centemmel megtudta a címet; de még így is csak egy újabb telefon után találtuk meg. A háznál természetesen műhelynek nyoma se volt, amit akkor már nem is vártam. Viszont kijött belőle egy gyanakvó szemű, aránylag fiatal nő, és egy darabig halkan tárgyaltak Briannel a bejárat előtt; végül Brian visszalépett a kocsihoz, és megkönnyebbült hangon bejelentette, hogy oké, ittmaradhat. Már azt latolgattam, mit csináljak, ha a "nagynéni" esetleg nem ismer rá.

A Disney World a kaliforniai Disneyland mintájára épült a félsziget közepén, Orlando mellett. De az a része, amit láttam, az EPCOT, a maga nemében első: szándéka szerint egy hatalmas ismeretterjesztő központ, a tudomány és technika különféle ágaira profilírozott pavilonokkal, mint pl. energetika, távközlés, mezőgazdaság, tengerkutatás vagy a jövő század emberének életmódja. Ezzel együtt eltéveszthetetlenül Disney-stílusú: a legtöbb pavilonban az embert beültetik egy barlangvasútba, amely az épületben nemcsak jobbra-balra kanyarog, hanem föl-le is, két oldalán a Jancsi és Juliska figurái helyett mondjuk a jövő század űrkolóniájának tipikus életképeivel, vagy a kommunikáció történetének jeleneteivel a barlangrajzoktól a csúcsot jelentő American Telephone and Telegraph számítógép-hálózatáig (ezt a pavilont történetesen az AT and T szponzorálja). A műanyagfigurák legalább olyan élethűek, mint a Palmer Square "Járókelők" szoborcsoportjában, csak ezek mozognak is, méghozzá minden ujjuk külön, ha a jelenet azt kívánja, és a szájuk tökéletes összhangban jár a szövegükkel.

Floridában ez az időszak a turizmus csúcsszezonja, így az EPCOT is dugig volt velünk, minden pavilon előtt kb. húsz percig sorba kellett állni. (Mértem.) De már a sorbanállást is azzal a Disney-féle profizmussal szervezték meg, ami számomra végig az összbenyomás egyik legerősebb eleme volt: a kordon szélessége ugyanis pontosan egy embernek felelt meg, hosszában viszont többszáz métert kanyargott a bejárat előtt, labirintushoz hasonló alakzatban, mint az inka díszítőmotívumok. Így várakozás közben mindenki folyamatosan sétált előre, húsz percig ugyan, de mégis sokkal kellemesebben, mintha ezalatt ácsorogni kellett volna meg esetleg tülekedni. Az ember végig érezte, hogy halad. De még a látnivalók mennyiségét is sikerült valahogy úgy beállítaniuk, hogy a tömeg az épületekből kifelé folyamatosan ugyanabban az ütemben áramlott, mint be, pedig azt külön nem szabályozták, csak ahogy a sor ment magától. Emiatt aztán bent se volt tolongás, mindenki szépen hozzáférhetett mondjuk az öt-tízperces filmeket vetítő kis képernyőkhöz (voltak tucatjával pl. az energia- vagy a tenger-pavilonban), vagy azokhoz a nyitott akváriumokhoz, ahol a tengeri herkentyűket meg is lehetett tapogatni, vagy az ügyes kvízgépekhez, amelyek visszakérdezték a pavilonban látottakat. Az már nem lepett meg, hogy pl. a tengeri kiállításokon mindent a legaprólékosabb realizmussal mutattak be, ez így volt az állami parkok turistaközpontjaiban is, csak itt az EPCOT-ban mindezt sokkal grandiózusabban. Az egyik akváriumban például épp úszkált egy búvár, és etette a halakat meg játszott velük a nézők nagy örömére (a halakéra nem olyan biztos), és én egy darabig nem is vettem észre közöttük a hatalmas vízben. A Föld-pavilonban vetítettek egy húszperces filmet az ember és a természet együttéléséről, átlag félpercenként változó helyszínekkel Perutól a Fülöp-szigetekig, közben Hollandiával, Szudánnal, stb.; már a film hanghatása is lenyűgöző volt, tele a különféle országok és törzsek népzenéjének motívumaival, és hozzá a panoráma-filmvászon, hogy az emberek szinkronban dülöngéltek a helyükön, mikor a helikopter kanyarodott. Az ember és a természet viszonyából mindenütt azt mutatták be, ami egészséges és harmonikus, mint ahogy az egész EPCOT hangulatát a szintén karakterisztikusan Disney-féle problémátlan optimizmus hatotta át. Ez volt az összbenyomás másik leghangsúlyosabb összetevője a kivitelezés profi tökéletessége mellett; a Horizont nevű, jövőről szóló pavilon bejárata fölött külön a lelkünkre is kötötték nagy betűkkel, hogy "Amiről álmodni tudunk, azt meg is tudjuk valósítani."

Erről az egész Disney-világról egyébként leginkább Kipling jutott eszembe. Nem a Dzsungel Könyve miatt, pontosabban nem azért, mert mind a ketten kitaláltak kedves állatfigurákat a gyerekeknek. Sokkal többről van szó. Bizonyos szempontból Kipling ugyanaz az angol kultúrában, mint Walt Disney az amerikaiban: mindketten nagyon szépen, tömören és mindenki számára rögtön átérezhetően kifejezik a társadalom ideálképét önmagáról. Kipling ilyen szempontból kevéssé ismert nálunk, bár ha valaki a Dzsungel Könyvét felnőtt szemmel olvassa, azonnal észreveheti benne a klasszikus polgári erények és bűnök képviselőinek már-már népmesei erejű típusrajzait. Van egy verse, az "If" ("Ha"), amelynek minden sora megfogalmaz egy viselkedési maximát a tipikus angol úriember számára. "Ha dicsőséget és csapást egyformán fogadsz", "ha bízni tudsz magadban, mikor mindenki elhagy, de megérted az ő kétkedésüket is", "ha mindenki számíthat rád, de nem túlságosan", "ha minden perced felér hatvan másodperc hosszútávfutással", és még vagy tizenöt ilyen; és ha ezek a tulajdonságaid mind tényleg megvannak, "akkor tiéd a Föld, és minden ami rajt van, és ami több: férfi leszel, fiam!" Merthogy a verset hivatalosan a fiának írta. Szóval van ez a klasszikus angol gentleman-ideál, aki nagyon becsületes, határozott, higgadt, bátor, satöbbi, satöbbi, és miközben ezek a gentlemanek körülbelül a fél világot végigrabolták, és mindenütt tudtak az érdekeik szerint teljesen ideológiamentesen viselkedni, végig meg voltak róla győződve, hogy ezt az ideálképet követik, és hogy ők tényleg a világ legbecsületesebb stb. stb. teremtményei. (Annál is inkább, mert hiszen szemlátomást tényleg övék volt a Föld nagy része "és minden ami rajt van"...) És ez az ideológia bármilyen hamis volt már annakidején, nem is beszélve a jelenkorról, amikor Kipling "If"-jéből Lindsay Anderson "If"-je lett (nálunk is játszott film egy angol úrifiú-neveldében kitört diáklázadásról és előzményeiről), mégis az európai kultúrában ez maradt ma is talán a legvonzóbb a klasszikus ideológiák közül. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ez járatta le magát legkevésbé. Walt Disney más műfajban fejezi ki ugyanezt; illetve nem ugyanezt, hanem ugyanennek az amerikai megfelelőjét. Nehogy azt higgyük, hogy csak gyerekeknek szól az a naiv derűlátás az élet és az emberi kapcsolatok felfogásában, amit a Horizont-pavilon felirata éppúgy kifejez, mint a Disney-filmek állatkái és azok viselkedése. A Spielberg- és Lucas-filmek is ugyanebben a felfogásban készülnek felnőttek számára. Oké, vannak itt gonosz szereplők is - már Kiplingnél sem volt mindenki gentleman -, de egyrészt azokról általában nyilvánvaló, hogy valamilyen szempontból "idegenek", nem közénk tartoznak, másrészt olyasmire gondolni se lehet, hogy az életben a kedves és tiszta jellemünkön belül mi magunk hordozzuk azokat a nem egészen kedves és tiszta vonásokat is, amelyeket a negatív alakok képviselnek. Walt Disney világa egyenes folytatása annak a romantikus pionír-korszaknak, amelyben az embernek (állítólag) csak a természettel kellett megküzdenie, méghozzá egy olyan természettel, amely alapjában véve jóindulatú. Ebben a világban az ember sehol sem kerül szembe önmagával. Ebben a világban amiről nem tudjuk, hogy bennünk van, az nincs is. A magunk módján mi is gentlemanek vagyunk, tulajdonképpen rendelkezünk is Kipling erényeivel - légy bátor, megvesztegethetetlen, védd mindig az igazságot, habozás nélkül hozz áldozatot családodért és barátaidért, stb. -, csak a mi tökéletes világunkban az ilyen erények gyakorlására valójában már nincs alkalom: minket soha senki nem akar megvesztegetni, körülöttünk sem az igazság nem kerül soha veszélybe, hogy meg kellene védenünk, sem mi magunk, hogy bátran kivághatnánk magunkat, szeretteink pedig - mindenki láthatja: mosolyognak - a mi áldozataink nélkül is tökéletesen boldogok. Amerika összkomfortos családi házaiban Bergman kamerájára méltó tragédiák játszódnak le, és ezeket a szereplők Disney szemléletével élik át. Ami azt jelenti, hogy nem élik át sehogy, csak hirtelen lelövik egymást vagy önmagukat vagy mindkettőt, de egészen az utolsó pillanatig fogalmuk sincs, hogy mi történik velük. Mert Walt Disney problémátlan világképében az ilyen dolgok átéléséhez egyszerűen hiányoznak a legelemibb gondolati és érzelmi eszközeik. De azért ragaszkodnak ehhez a világképhez, sőt, érthető módon annál inkább ragaszkodnak, minél kevésbé tudnak elképzelni mást. Hát ezért asszociáltam Kiplingre itt az EPCOT Center felnőtt-játszóterein. (Mellesleg van valami az álmokról Kipling "If"-jében is: "Ha képes vagy álmodni, de álmaid nem teszed uraddá..." Jellemző különbség.) Amerikának ma Walt Disney éppúgy szimbóluma lehet, mint ahogy más szempontból az volt Henry Ford a "Szép új világ" írójának annakidején.

Ahogy Briant "hazavittem", másnap Atlanta után mindjárt lett egy másik WASP útitársam: Steve ("Sztív"). Említettem már az országban ezerszám vándorló gyerekeket, akik egyszer csak lelépnek otthonról anélkül, hogy ez a szüleiknek igazán feltűnne; Steve pontosan úgy nézett ki, mint az ilyenek egyike, ahogy ott toporgott az út szélén nem épp az évszakhoz illő kék munkáskabátban. Azzal kezdte, hogy Louisianából megy az Észak-Karolina-i Salisburybe, ahol lakik; ma van a születésnapja, és meglepetést akar szerezni a családjának azzal, hogy hazamegy.

- Ott dolgozol, Louisianában? - kérdeztem, mikor a kocsi melegében egy idő múlva abbahagyta a didergést meg ujjainak fújogatását.

- Nem.

- Vagy ott tanulsz?

- Nem... Csak egyszerűen ott voltam. Nem rossz hely, közel sincs olyan hideg, mint errefelé. Bár Kalifornia még jobb, egy hónapja többször fürödtem a tengerben Los Angeles mellett.

Aha, gondoltam.

- És mondd... A szüleid nem bánják, hogy csak így mászkálsz mindenfelé?

Ezt persze igyekeztem minél kevésbé számonkérően mondani, pusztán a barátságos kíváncsiság hangján, már amennyire az én angolságommal ment. Nem is sértődött meg tőle, csak rámnézett némi csodálkozással.

- Mért bánnák? Felnőtt ember vagyok.

- Hm.

Elnevette magát.

- Ma lettem tizenkilenc éves! Persze nem látszom annyinak, sokszor el is kérik a jogsimat olyan helyeken, ahova gyerekek nem mehetnek be, de ez az igazság.

Ha esetleg még nem mondtam, az USA-ban személyi igazolvány nincs; az adatokat, ha nagyon kell a bemondáson túl (pl. rendőrségi vagy pénzügyekben), az autóvezetési jogosítvány hitelesíti.

- Én nem bánom, hogy ilyen kicsi vagyok - folytatta Steve. - Zsokénak nem is válnék be különben.

- Nocsak, zsokénak? Úgy érted, aki a lovakon ül a lóversenyen?

- Aha.

A Brian-féle eset után nem sokba fogadtam volna, hogy a srác igazat mond, de persze érdekesebbnek ígérkezett elhinni neki.

- Szóval zsoké vagy, hát az igazán klassz lehet!

- Még nem vagyok - nézett rám megint, a kezével is tiltakozva. - Csak nemrég határoztam el Los Angelesben, hogy az leszek.

Nem tűzoltó és nem katona, gondoltam egy láthatatlan vigyorral. Vagy talán láthatóval is, ő mindenesetre nagy komolyan hozzátette:

- Tudod, mikor tavaly elvégeztem a középiskolát, fogalmam se volt, mit kezdjek az életemmel. Az ember annyi dolgot csinálhat... De mégis úgy éreztem, otthon Salisburyben nem láthatok minden lehetőséget. Ezért akartam körülnézni az országban, mielőtt választanék.

Ezután nem csoda, ha egész rendesen összehaverkodtunk. Pláne, hogy mindkettőnknek Kalifornia volt a kedvence az ötvenegy USA-állam közül. Amelyekből egyébként Steve harmincötben járt az elmúlt egy év alatt, időnként meg-megállva néhány hétre, hogy alkalmi munkákkal pénzt keressen a következő ugráshoz. Végül Los Angelesben elvetődött egy zsokéiskolába, ami aztán a szövegéből ítélve hasonló élmény lehetett neki, mint nekem az Elemér-vizsgák annakidején. Az ember egyszercsak pontosan tudja, hogy "ez az". Onnan már nem is keresgélt tovább, elindult hazafelé.

- Megbeszéltem az igazgatóval - mondta -, a jövő tanévben fölvesznek. Szerinte is pont zsokéalkatom van.

- Adnak a szüleid pénzt rá, hogy ott tanulhass?

- Hát, valamennyit biztosan. De közben dolgozni fogok, már ebben is megállapodtunk. Ott náluk. Értek hozzá, voltak kiskoromban lovaink... Az a diri rendes fickónak látszik, meg a többiek is.

Egyszercsak átnyúlt az én oldalamra a kormányhoz, és megnyomta a dudát. Murisan vékony tülökhang volt a kocsi méretéhez képest, legalábbis én úgy éreztem; nagyjából a műszaki vizsgán használtam utoljára. Ahogy kipillantottam az ablakon - Steve mutatta, hogy ott van valami -, épp bevágott elénk egy feltűnően szemrevaló csaj egy hozzá méltó (azt hiszem) Chevroletben, miután megelőzött.

- Elnézést, ezt muszáj volt - mondta Steve vigyorogva. - Bár attól tartok, nem hallotta meg, későn vettem észre.

A csaj hajtott rendesen, már ismét a belső sávban, hogy kerülje a következő autót.

- Meg akarod próbálni még egyszer? - kérdeztem. - Utolérhetjük!

Csak vigyorgott, nyilván nem tudta eldönteni, komolyan mondom-e. A tempónk végig elég lassú volt, mert addigra kiderült, hogy a Táltos ugyan tényleg bírja a hatvan-hetven mérföldet, de az olajat azért már rendesen égeti közben. Hiába, volt benne tizenöt év és majdnem kétszázezer kilométer. De hát miért ne szórakozzunk egy kicsit annak örömére, hogy egy nála alig idősebb amerikai srác épp megtalálta a hivatását... Beleléptem a gázba, a Táltos a rezonanciákat átvészelve úgy meglódult, mintha neki is felcsigázta volna a fantáziáját az elegáns, szürkéskék Chevy, és hipp-hopp már ott robogtunk a csajjal párhuzamosan. "Most te jössz", mondtam, mire a duda újra elrikkantotta magát; de a nő sajnos úgy tett, mintha nem hallaná, csak bámult merev nyakkal maga elé. "Ez már a keleti part" - jegyezte meg a kis zsokéjelölt lekicsinylő hangon. "Kaliforniában a nők is sokkal belevalóbbak!"

Salisbury után nemsokára megjött ez a 29-es (vagy 17-es) út, hogy az Appalache nyúlványain szelíd ívekkel közeledjen Charlottesville felé. Érdekes, nem érzek semmi bánatfélét, hogy nemsokára vége lesz az utazásnak. Hát persze, mondom magamban, hiszen igazából nem is lesz vége. Princetonban épp elkezdhetem az első "hivatalos" méréssorozatot, amit aztán majd otthon folytatok magyarokkal az új Amiga csodagépen... Az út, egy-egy átmeneti lejtőt beiktatva, még mindig fölfelé tart, forgalom változatlanul szinte semmi, fönn a csillagok mintha egyre csak közelednének. Megjelenik oldalt egy ház, halványan égő lámpával az útszéli postaládán meg egy fényesebbel a bejárat fölött. Elém ugrik egy-egy közlekedési tábla: bukkanó, kőomlás-veszély, keresztező állatok. Fokozatosan kialakul bennem valami félálom- vagy hipnózis-szerű hangulat, nyilván a egész napi vezetés meg a sötét miatt is; oldalt már szinte eltörpülnek a hegycsúcsok, a motorzajba belehallani vélem az útmenti fák suhogását, és magát az utat is inkább csak érzem, mint látom. Ez elvileg veszélyes, ilyenkor szokta az ember a legközelebbi kanyart kiegyenesíteni, de én most tudom, hogy semmi baj nem lehet. Az a boldogság, amit érzek, nem a narkósok vagy ébren álmodók eufóriája, mert nem mossa el gondolataim rendjét és logikáját. Próbaképpen keresek egy matematikai tételt, hogy fejben bebizonyítsam: jobban megy, mint mikor egy könyvtárban ülök és semmi más dolgom nincs. Az út most minden eddiginél hosszabban és egyenesebben emelkedik, megint pontosan úgy, az Orionnal a tetőpont fölött, mintha valamiféle kilövőpálya volna a világűr felé. Aztán fölérek, kiderül, hogy a tetőpont valójában csak egy sziklaletörés oldala, ahol az út jobbra elfordul; balfelől újra kitárulnak a völgyek, itt már bepettyezve elszórt házak lámpáival. Távolabb pedig, a következő hegyvonulat mögött, ahol a gerincélek ágaskodó facsoportjai a látóhatárt lezárják, a csillagfényt kissé elhomályosítva az égen hatalmas fehér kupola tükröződik: a város.



Előző Tartalom