AZ ÉRZÉKI RÉSZ SZENVEDŐ ÉJSZAKÁJA

Ebben az első szakaszban számot ad arról a lélek, hogyan s mi módon sikerült magát és az összes dolgot hátrahagynia, maga és a világ számára valóságos halállal meghalnia, hogy Istenben édes és élvezetes szerelemmel éljen. Elmondja, hogy önmagából és a teremtett dolgokból kilépett egy sötét éjszakán, mely nem más, mint a megtisztító szemlélődés, mely a lélekben elvégzi az önmegtagadást és a dolgoktól való lemondást. Mind e szemlélődéshez erőt és melegséget a Jegyes szerelméből merített. Magasztalja szerencséjét, hogy Istenhez e sötét éjszakában eljuthatott, hogy három ellensége: a világ, az ördög és a test - melynek útját állják minden jóra igyekvőnek - nem vettek erőt rajta, hiszen a megtisztító szemlélődés éjszakája elaltatta és elfojtotta az érzékek házának minden rossz szenvedélyét és vágyát.

Az első verssor a kezdők tökéletlenségeit fejtegeti. A sötét éjszakába akkor kerül a lélek, mikor utánanyúl Isten, hogy a kezdők közül, azaz a szellemi úton még elmélkedők közül kiemelje és a haladók, azaz a szemlélődő lelkek útjára helyezze óvatosan, hogy azután a tökéletesek, vagyis az Istennel már egyesülő lelkek között találhassa magát.

Ha a lélek már teljesen Isten szolgálatára rendeli magát, Isten gyöngéden, dédelgetve kezdi meg nevelését; akár a jó anya kisded gyermekét, keblén melengeti, édes tejjel, lágy, ízletes étellel táplálja, karjaiban hordozza, becézi. Mikor növekszik, e gyöngédség apad; megvonja tőle mellét, keserű aloéval bekeni, hogy ne kívánja többé mellét a gyermek. Karjaiból leteszi a földre, hogy a saját lábán járjon, hogy gyerekességét levetkőzve a nagy és komoly dolgokra ügyeljen. Gyöngéd anya az isteni kegyelem maga is.

A KEZDŐKRE JELLEMZŐ, A GŐG FŐBŰNÉBŐL EREDŐ
EGYNÉMELY TÖKÉLETLENSÉGRŐL

A lelkigyakorlatok és ájtatosságok terén tanúsított buzgalmuktól és szorgalmuktól ezek a kezdők annyira eltérnek, hogy - bár rendes körülmények között e szent dolgok alázatot ébresztenek az emberben -, őbennük leplezett gőgöt idéz elő előrehaladásuk. Cselekedeteikkel és önmagukkal általában igen elégedettek. Igencsak hiú kedvteléssel beszélnek mások előtt a lelki dolgokról, ahelyett hogy másoktól tanulnának, ők akarnak tanítani, megítélik azt, aki nem olyan módon gyakorol ájtatosságot, mint ők maguk, nemegyszer hangot is adnak elégedetlenségüknek, olyanná válnak, mint az a farizeus, aki Istennek saját buzgóságát feldicsérte, és megszólta a publikánust.

Az ilyenekben az ördög megnöveli az egyre nagyobb gőgre vezető buzgalmat és az ájtatossági gyakorlatokban talált kedvet. Tudván tudja az ördög, nemhogy hajítófát nem érnek, egyenesen bűnre vezető alkalmat teremnek ezek a cselekedetek és erények.

Ha vannak, akik tökéletlenségeire ügyet sem vetnek, mások hibájukat felismerve azonnal elkeserednek, azt hívén, hogy máris szentnek kellene lenniük, és önmagukkal szemben türelmüket vesztik.

A KEZDŐKBEN ELŐFORDULÓ NÉHÁNY
TÖKÉLETLENSÉGRŐL,
AMELY A MÁSODIK FŐBŰNBŐL,
A LELKI ÉRTELEMBEN VETT FÖSVÉNYSÉGBŐL ERED

E kezdők gyakran nagy lelki fösvénységben szenvednek, igen elégedetlenek az Isten által nekik juttatott tudással. Zúgolódnak, panaszkodnak szüntelen, hogy nem találnak kellő vigaszt a lelki dolgokban. Tanácsot kérnek, lelki irányítást keresnek, ilyen témájú könyveket bújnak, és mégsem telnek be velük. Hasznos cselekedetek, az önmegtagadás az annyira szükséges lelki szegénység növelése helyett szentképeket, mutatós és becses olvasókat aggatnak magukra. Egyeseknél annyi Agnus Dei-t és ereklyét találni, mint amennyi játékszert a kisgyerekeknél.

Ismertem valakit, aki több tíz éven át beérte egy megszentelt faág két darabkájából ügyetlenül összeillesztett kereszttel. Mindig magánál hordta, és meg nem vált volna tőle, ha én el nem veszem, pedig nem volt csekély szellemű: értelmes ember volt.

A KEZDŐK TÖKÉLETLENSÉGEIRŐL,
MELY A HARMADIK FŐBŰNBŐL, A PARÁZNASÁGBÓL FAKAD

E főbűn terén sok az olyan tökéletlenség, melyet szellemi paráznaságnak nevezhetnénk. Nem valójában vett paráznaság ez, hanem csak hasonlít ahhoz, és szellemi dolgokból ered, ugyanis nemegyszer e szellemi kegyelmek a testben alantas gerjedelmeket és tüneteket váltanak ki, akár akkor, amikor az illető imádkozik vagy gyónáshoz, szentáldozáshoz járul.

Ezek nem őtőle függenek, hanem az alábbi három okra vezethetők vissza. Az első kiváltó ok az a gyönyör, amelyet az ember természetétől fogva a lelki dolgokban talál. Az ember felsőbb része ugyanis megindul, gyönyörűséget és élvezetet lel Istenben, s eközben az alantasabb, érzéki rész érzéki gyönyört és élvezetet érez - hiszen nem is képes másra. Gyakran megtörténik ez a szentáldozáskor, hiszen a szeretet aktusakor a lélek felvidul a kapott ajándékon, és az érzékisége ebből aztán kiveszi a maga részét. Jól mondja Arisztotelész, hogy a befogadás a befogadó természetéhez igazodik. Az út elején, de még akkor is, amikor a lélek már gazdagabb, megtörténhetik, hogy az érzékek Istent a maguk tökéletlen módján fogadják be. Később azonban, amikor e rész a sötét éjszaka tisztítótüzében megtisztult már, e gyöngeségtől mentesen nem ő fogadja be az Urat, hanem a Szellem fogadja magába Őt, és mindez lelki úton megy végbe.

Máskor a második kiváltó ok, az ördög idézi elő e felfordulást. Az imádságba merülő lelket a szervezetben keltett csúf érzéki indulatokkal nyugtalanítja és zavarja. Ha odafigyel ezekre a lélek, kárára válhatik. Különösképp áll ez azokra, akik búskomorságra hajlanak. Olyan erővel, annyira hevesen lép fel bennük ez az állapot, hogy látni is szánalom őket. Ezek az emberek nem is tudnak megszabadulni a gonosztól mindaddig, míg a rossz nedvektől meg nem szabadulnak; de ha a sötét éjszaka rájuk köszönt, az fokról fokra megtisztítja őket.

A harmadik kiváltó ok maga a félelem, melyet a parázna indulatok és képzelgések iránt érez az ember, anélkül, hogy bűnös lenne ebben, ugyanis ha valamit lát vagy mond, azonnal arra gondol, hogy újra kísértésbe eshet.

Van továbbá olyan ember is, aki annyira érzéki és forróvérű, hogy minden lelki gyönyörűség, ima a tisztátlanság ösztönét képes felébreszteni benne. Ugyanez bekövetkezhet akkor is, ha imádkozással vagy lelkigyakorlattal töltve az időt túlzottan élénken és tetszelegve beszél arról a személyről, akivel kapcsolatosak gondolatai. Ez a lelki paráznaság jele, melyet az akarat is megerősít.

Néha a lelki dolgokkal kapcsolatosan bizonyos személyek iránt a paráznaságból és nem a szellemből született vonzalom fejlődik ki. Ezt az bizonyítja, hogy amikor magában az ember ezt a vonzalmat felidézi, lelkiismeret-furdalást érez, és nem az Isten iránti szeretet és vágyakozás növekedését. Ugyanis ha tisztán szellemi vonzalomról van szó, annak növekedésével az Isten iránti is megnő, és ha a szeretett személyt idézzük, Istent idézzük föl vele, Őutána vágyunk, egyik érzelmünk a másikat növeli. Isten szelleme szerint a jó a jót nagyítja, hiszen hasonló az egyik a másikához, egymással összhangban működik. Ha az érzelem az érzékiség bűnéből fakad, hatása ezzel ellentétes: az egyik érzelem növekedésével csökken a másik emlékezete.

Ha a lélek a sötét éjszakába belépett már, eligazodik e fenti vonzalom: az Isten szerint való megerősödik és megtisztul, az azzal ellentétes elapad és kihuny. Kezdetben azonban mind e kettőt szeme elől veszti a lélek.

A HARAG FŐBŰNÉBEN SZENVEDŐ KEZDŐK
NÉMELY TÖKÉLETLENSÉGÉRŐL

Az a mohóság, amellyel a kezdők a lelki örömökhöz kötődnek, nemegyszer a harag főbűnébe sodorja őket. Ugyanis, ha a lelki dolgok nem ízletesek és kedvükre valók többé, kedvetlenekké válnak. A lelki szárazság állapotában mindenről kedvetlenül szólnak, kicsinységeken felindulnak, gyakorta elviselhetetlenek. Elmélyülten végzett imádkozásuk után ez gyakran történik, amikor az imádság közben ébredő kedv és gyönyörűség után az ízetlen, kelletlen állapot beáll. Olyanok ők, akár a csecsemő, akitől anyja hirtelen elveszi mellét a jóízű szopás közben.

AZ IRIGYSÉG ÉS JÓRA VALÓ RESTSÉG TERÉN
ELKÖVETETT GYARLÓSÁGOKRÓL

Gyakran esik kísértésbe a kezdő, mikor a mások előrehaladása láttán nehezményezi, hogy őt megelőzik, zokon veszi, ha előtte a másikat dicsérik. Elkeseredik a mások erénye láttán, meg nem állja, hogy ellenük ne szóljon, dicséretüket le ne rontsa. Mindez ellentétes azzal a szeretettel, amelyről Szent Pál beszél, mely "együtt örül az igazsággal." (1 Kor 13,6) Ha irigység is az, szent irigység, amennyiben fájlalja, hogy nincsenek meg őbenne a mások erényei, örömére szolgál azonban, hogy másokban megvannak ezek az erények, és vigasztalására, hogy őt ebben is fölülmúlják. Ha ő ennek híjával van is, mások legalább Istent szolgálják vele.

Legyen hát ennyi elég abból a sokféle tökéletlenségből, mely a kezdőket az első fokon sújtja, ebből is kitűnik, menynyire szükségük van arra, hogy Isten előbbre segítse őket, sötét éjszakájába fogadván, amikor is elválasztja őket a tápláló, kedvüket szolgáló anyamelltől, lelki szárazságot, belső homályt bocsát le rájuk, gyarló mivoltuktól, gyermekes szokásaiktól megfosztja és különféle erényekkel felruházza őket. Bármennyire igyekezzék is indulatait, tetteit és szenvedélyeit elfojtani a kezdő, sem nagyjából, sem egészében el nem végezheti azt egymaga, csak Isten beavatkozásával, sötét éjszakájának tisztító erejével. Adja meg az Úr isteni világossága a mi javunkra, hogy e vaksötét éjszakában, e nehezen értelmezhető tárgyban szólni és írni tudjak, mert ugyancsak szükségem van erre!

MEGMAGYARÁZZUK AZ ELSŐ SZAKASZ ELSŐ SORÁT;
A "VAKSÖTÉT ÉJSZAKA" JELENTÉSÉT KIFEJTJÜK

Ez az Éjszaka, mely a szemlélődésé, mint mondottuk, kétfajta sötétet bocsát a tisztulásra vágyó lélekre, mely az emberi természetnek megfelelően érzéki és szellemi. Az éjszaka, azaz a megtisztulás először az érzéki részt éri, megtisztítja a lelket ez érzékektől és alkalmassá teszi a szellemi befogadásra. Másodszorra a szellemi megtisztulással az éjszaka szellemétől lemezteleníti a lelket, és alkalmassá teszi az Istennel való szerelmes egyesülésre. Az érzéki rész éjszakája mindennapos, sokakkal megesik, a kezdők részesülnek benne, akikről az előbbiekben is szóltunk. A szellemi éjszakát kevesen élik meg, a haldoklók és jártasak részesülnek benne, akikről a következőkben ejtünk majd szót.

Az első megtisztulás, vagyis éjszaka az érzékek számára keserves és rettenetes. A második semmihez sem fogható, a szellem számára borzalmas és rémületes, ahogyan majd látni fogjuk. Mivel az első helyen áll, először az érzéki rész éjszakája következik el, szólunk majd hamarosan róla, de röviden csak, hiszen közönségesebb lévén, már sokan írtak róla. Inkább a szellemi rész éjszakájára térünk ki, amiről szóban vagy írásban alig esett szó, és róla tapasztalás is kevés van.

Mivel az Istenhez vezető úton nagyon is alacsony módon vélekednek a kezdők, és mint ahogyan azt az előbbiekben láttuk, inkább önszeretetük és öntetszésük vezeti őket, Isten ki akarja emelni és előbbre akarja vinni őket, hogy az alacsony szeretetből a magasabb szeretetre eljuthassanak. Amikor már annyira jutottak, hogy Isten keresztjéből és szárazságából át tudnak venni egy keveset anélkül, hogy visszalépnének a megkezdett úton, épp amikor már lelkigyakorlataikban kedvet és örömet találnak, és az isteni kegyelem napja eddig nem tapasztalt fénnyel árasztja el őket, Isten a teljes fényt kioltja, és elzárja előlük a szellem édes vizének kapuját és forrását, melyet eleddig bármikor és bármeddig magukhoz vehettek. Ameddig gyöngék voltak és kicsinyek, minden kapu nyitva állt előttük, ahogyan ezt Szent János a Jelenések Könyvében leírja. (3,8) Most azonban sötétben maradnak, nem tudván, merre forduljanak képzeletükkel és gondolataikkal, mivel elmélkedni sem tudnak többé (belső érzékeik belefulladtak már ebbe az éjszakába), teljesen kiszáradnak, a lelki dolgokban nem találnak felüdülést.

JELEK, MELYEK MEGMUTATJÁK, HOGY A LÉLEK
AZ ÉJSZAKÁNAK, AZ ÉRZÉKI TISZTULÁSNAK ÚTJÁN
JÁR-E MÁR

Gyakran megesik, hogy a lelki szárazság nem az éjszaka, a lelki tisztulás folyománya, hanem a bűnökből, tökéletlenségekből, hanyagságból, gyengeségből, valami rossz nedvből, a szervezet működési zavarából származik. Három jelből következtethetünk arra, miről is van szó.

Az első az, amikor Isten dolgaiban és a teremtett világban többé nem találunk tetszést és vigaszt. A lelket Isten azért helyezi e sötét éjszakába, hogy az érzéki örömöktől kiszárítsa, és ne hagyja, hogy lelkünk bármiben ízt és kedvet találjon. E szárazság és ízetlenségérzés nem származhat a frissen elkövetett bűnökből és mulasztásokból, ebben az esetben ugyanis, ha így volna, már előzetesen kedvet és hajlandóságot kellett volna éreznie valami Istenen kívüli dolog iránt.

A tisztulásra utaló második jel, hogy aggódva és fájdalommal gondolunk Istenre, mert úgy érezzük, hogy nem szolgáljuk Őt, hátrafelé haladunk, hiszen nem találunk kedvet többé dolgaiban. E szárazság és ízetlenség mégsem származhatik hanyagságból vagy langyosságból, hiszen akkor nem aggódnánk, nem vennénk a lelkünkre az Isten dolgaival szembeni mulasztást.

Akiket Isten a sivatag kietlenségében vezet, hasonlatosak Izráel fiaihoz, akiket Isten mennyei mannával táplált a pusztában... "melynek bőségében is ők a húsos fazekak után jajgattak és siránkoztak". Étvágyuk alacsony mivolta olyan fokú, hogy nyomorúságunkat kívánjuk vissza, és undorodunk a kimondhatatlan mennyei eledeltől.

Ám ha a szárazság az érzéki étvágytól való megtisztulásból ered, jóllehet a szellem eleinte, a fentebb részletezett okok miatt nem érzi még ízét, megnő a mennyei eledel tápláló ereje által a lélek cselekvési kedve és ereje. Ez a sötétben és szárazságban való szemlélődésnek kezdete. Ez a szemlélődőnek is titkos és rejtett rugójú szemlélődés az érzéki rész szárazságával és ürességével együtt arra indítja a lelket, hogy egymagában, nyugalomban időzzön, nem gondolva semmire, nem vágyva gondolatra. Ha nyugalomban vár, akivel megesik, belső vagy külső cselekedetekkel nem köti le magát, e benti elengedettségben és tétlenségben hirtelen saját erejére, eszére hallgatva megérzi majd első újjáéledését. Ez azonban csak a lélek tétlenségében és elengedettségében következik be, mivel olyan természetű, mint a levegő, melyet ha markunkba akarunk szorítani, elfogy. A szemlélődés állapotába jutott és a haladók közé került lélekben ugyanis már Isten működik.

Az érzékeléstől megtisztult állapotra utaló harmadik jel, hogy a lélek nem képes úgy elmélkedni és gondolkodni, ahogyan azelőtt, azaz a képzelőtehetséget híva segítségül és annak hatása alatt állva. Isten ugyanis másképpen közli magát vele, nem az érzékek útján, a hírek összefüggésével és széjjelválasztásával, hanem a tiszta szellem, a nem folyamatos közlés, Isten egyszerű szemlélődésbeli közlése révén. A külső vagy belső alsóbbrendű érzékelés ennek felfogására nem képes. A képzelőerő és a képzelet sem támaszként, sem kiindulópontként ebben nem segíthet.

HOGYAN KELL VISELKEDNÜNK EBBEN
AZ ÉJSZAKÁBAN?

Az érzéki éjszaka szárazságának idején, mikor Isten az érzéki életből a szellemibe, azaz az elmélkedésből a szemlélődésbe áthelyezi a lelket, ahol az isteni dolgokon nem tudunk saját erőnk és képességeink szerint töprengeni és cselekedni, sokat szenved a lelkünk. Nem is annyira a kínzó szárazság, inkább a szorongás miatt, hogy utunkat eltévesztettük, lelkünk jóérzése megszűnt, Isten elhagyott minket, sem támaszunk, sem örömünk semmi jóban nem találjuk. Sokan igyekeznek ilyenkor támpontot, tetszést találni valamely elmélkedésre való tárgyban, mivel úgy vélik, ha nem tesznek valamit, nem érzik, hogy cselekednek. Erőlködésük kedvetlenséget és viszolygást vált ki bennük, lelkük nyugalmát épp lelkük javának keresésekor veszítik el.

Az érzéki rész éjszakáján vezérlő elvünk az legyen, hogy ne törődjünk az elmélkedéssel és töprengéssel, mivel annak ideje már elmúlt. Pihenjen, maradjon nyugalomban a lélek, ha úgy érzi is, hogy tétlen, idejét vesztegeti. Elég, ha kitart, ha állhatatos az imában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy lelkünket szabaddá tesszük, minden ismerettől és tudástól eloldozzuk és kiüresítjük, megelégszünk az Istenben való szeretetteljes és nyugalmas elmélyüléssel, nem törekszünk eredményekre, arra, hogy tetsszünk Neki, érezzük Őt, mivel mindeme szándék a lelket felkorbácsolja, elvonja e szemlélődés csendes nyugalmától, az édes tétlenségtől. Ugyanis, olyan ez, mintha egy festő festene vagy lerajzolna valakit, aki azzal igyekezne segíteni, hogy mozgatja a fejét, és ezáltal a művészt meggátolná a munkában, s az még azt is elrontaná, amit addig csinált.

Olykor a tudatlan lélekben Istenre irányuló heves vágy ébred. Anélkül, hogy tudná, honnét, hogyan támad benne ez a heves szerelem és vonzódás, csak azt érzi, hogy magasra csap e láng, a tűz, mellyel Isten után eped. Dávid király a Zsoltárokban az éjszakáról szólván így mondja: "Kigyulladt az én szivem" (azaz a szemlélődő szeretettől), "az én ízlésem és vágyam megváltozott" (azaz az érzékiből szellemivé vált, mivel bekövetkezett a szárazság s az érzékelés megszűnt). "Én" - hangzik a szöveg -, "megsemmisültem, semmivé váltam és nem tudtam." Ugyanis a lélek anélkül, hogy útjáról tudna, előrehaladtában a számára azelőtt tetsző fenti és lenti dolgok számára egyaránt megsemmisül, és csak megfoghatatlan szerelmet érez. És mivel annyira megnő benne a szerelem lángja, Isten iránt akkora vágyat érez, hogy csontjait is szinte kiszárítja a szomjúság, teste fonnyadásnak indul, melege, ereje elfogy e szerelem eleven szomjúságában. Ezt érezte Dávid király is, amikor így szólt "Szomjuhozik lelkem Istenhez" (Zsolt 42,1), ami annyit jelent: élő szomjúság töltötte be a lelkemet.

Ezt úgy kell értenünk, hogy a lélek az érzékinek való alávetettségből kibontakozott. Az ugyanis az alsóbb rész természetének megfelelően, gyönge, korlátozott, kockázatos tettekre késztette. Ezernyi tökéletlenségbe, tévedésbe botlott eleddig lépten-nyomon, ahogyan azt a hét főbűnről szólva kifejtettük. A lélek az éjszakában vonzalmait és cselekedeteit levetkőzve kiválik az összes teremtmény közül és útját az örök dolgok felé veszi. Ezen a szűk kapun a szenvedést vállalva és kitartóan nagyon kevesen haladnak át. Amint a Megváltó mondja "szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen: és kevesen vannak kik ezt megtalálják".

MILYEN ELŐNYÖKKEL JÁR
EZ AZ ÉJSZAKA A LÉLEKRE NÉZVE?

Ábrahám nagy ünnepet rendezett, amikor fiát, Izsákot elválasztották anyjának mellétől; így örvendeznek az égiek is, amikor Isten kiveszi pólyájából a lelket, járni a földre helyezi, a gyermekek édes, lágy tápláléka, az anyatej helyett, kenyeret ad kezébe héjastul. Ez az első és legfőbb haszon, s a többi mind ebből származik.

Legfontosabb az önmaga és önmaga nyomorúságának megértése. Szép példáját látjuk ennek Mózes II. könyvében, amikor is Isten meg akarta alázni Izráel fiait, és azt akarván, hogy megismerjék önmagukat, megparancsolta, hogy vegyék le, tegyék félre az ünnepi ruhájukat, díszeiket, melyet a sivatagban rendesen viseltek, így szólván: "Azért most vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom, mit cselekedjek veled." Ami annyit jelentett, mintha ezt mondta volna: Mivel ünnepi, örömre méltó ruhát viseltek, nem érzitek át saját alacsonyságotok tudatát, vessétek le hát, öltsetek hitványabb ruhát, hadd lássátok, kik vagytok, mit érdemeltek. Így ismeri meg hát a lélek is nyomorúságát, melyről azelőtt nem volt fogalma, mert ünneplőben járt, Istenben tetszést és vigaszt, támaszt talált önelégült és megelégedett volt, azt hitte, Istennek szolgál.

Először is megtanulja a lélek, hogy Istennel illendőbben, udvariasabban érintkezzen. Ez történt Mózessel, mikor Istent szólni hallotta, elvakult örömében és repesve, nagy merészen közelebb lépett volna Hozzá, ha Ő megálljt nem parancsol, és le nem véteti vele saruját. Engedelmeskedett Mózes, és visszanyerte ítélőképességét és óvatosságát, és az Írás szerint nemcsak mozdulni nem mert, szemét az Úrra emelni sem (Ex 3,6), így vágyát és saruit levetve ébredt rá saját nyomorúságára az Úr előtt, és így hallgatta a szavát. Mikor pedig Jóbbal akart szólni az Úr, nem örömökkel és dicsőséggel halmozta el, melyeket Istenben azelőtt birtokolt, hanem meztelenül a szemétdombra helyezte, védtelenül, barátai bántalmazásának kitéve, szorongást, keserűséget bocsátott rá, hasonlatossá tette őt a földön csúszó féreghez. Ebből az állapotból kegyeskedett aztán a trágyadombról magához emelni őt, és megnyilatkozni neki bőségesen és nagy gyöngédséggel.

Itt kell megemlékeznünk ennek az éjszakának, ennek a szárazságnak másik nagy hasznáról. A próféta szavai szerint ekkor: "föltámad a sötétségben világosságod".

Ebből az éjszakából, mint tudjuk, elsősorban az önismeret származik, az önismeretből pedig Isten megismerése, a másik ismeret. Ezért fordul Istenhez szent Ágoston ekképpen: "Add, Uram, hogy megismerjem önmagamat, mert akkor szükségképpen megismerlek Téged." (Soliloquia)

AZ EGYÉB ÜDVÖS HATÁSOKRÓL,
MELYEKET AZ ÉRZÉKI RÉSZ ÉJSZAKÁJA
A LÉLEKRE GYAKOROL

Ha a törekvőképesség és a vágy kihuny, a lélek békében és szellemi nyugalomban él, ugyanis ahol nem ezen törekvések és vágy uralkodnak, megszűnik a zűrzavar, a békesség, az isteni vigasz foglalja el helyét.

A lélekre gyakorolt jótékony hatások e száraz szemlélődés folyamán számtalan újabb előnnyel járnak. Ugyanis e szárazság és szorongás közepette, a legváratlanabb pillanatban Isten a lélekre szellemi édességet, tiszta szeretetet, igen finom szellemi ismereteket bocsát, ezek mindegyike több és nagyobb haszonnal jár, mint amekkora örömben azelőtt egyáltalán része lehetett. Kezdetben a lélek ezt nem így gondolja, mert e lelki befolyás, melyben most részesedik, azelőtt számára nem volt érzékelhető.

Végül, amennyiben az érzéki kedvteléseitől, vágyaitól megtisztul a lélek, szellemi szabadságát elnyeri és ezzel benne felhalmozódik a Szentlélek tizenkét gyümölcse. Bámulatos módon megszabadul három ellensége, az ördög, a világ és a test karmaiból. Ugyanis, ha kihuny benne a dolgokban lelt érzéki gyönyörködés, azok ízlelésének vágya, az ördögnek és a világnak nincs fegyvere, sem ereje ellene.

Mivel a lélek eztán fölismeri, hogy e száraz tisztuláson átmenve számtalan, hatalmas előnyre tett szert, és ilyen szavakra fakad:

Azaz, kimenekültem érzéki vágyaim, vonzalmaim kötelékét, azok rabbilincsét levetve, anélkül, hogy a három ellenség észrevett volna.

AZ ELSŐ VERSSZAK UTOLSÓ SORÁNAK
MAGYARÁZATA

A lélek négy szenvedélye, a gyönyör, a fájdalom, a remény és a rettegés e folytonos önmegtagadásban elcsitult, miután a szokásos szárazság következtében a természetes vágyak kihunytak. A belső vágyak és képességek összehangzó működése megszüntette a következtető, fontolgató működéseket. A lélek háza (népe) már elpihent, az érzéki ház már elcsöndesült, az érzéki tisztulásnak e boldog éjszakáján a szenvedélyek kihunytak, a vágy az önmegtagadás révén elszenderült, és a lélek felkerekedett, hogy a szellemi útján és a pályáján, a haladókkal együtt járjon. Elindult tehát a megvilágosodás útján, másképpen azon az úton, melyen maga az Isten közvetlenül, az Őbelőle való szemlélődéstől mintegy elöntve táplálja és üdíti föl a lelket, anélkül, hogy a lélek elősegítené, gondolataival erősítené e működést. Ez tehát az érzéki rész éjszakája és tisztulása. Azokban, akik majd belépnek az Istennel való szerelemben történő egyesüléshez vezető másik, ennél nehezebb szellemi éjszakába, mindez keserves szenvedéseket és érzéki kísértéseket okoz. Ez persze nem mindenkivel történik meg, csak nagyon kevesekkel, és sokáig eltart, bár nem egyforma hosszan. Egyeseket ugyanis megszáll a Sátán (a paráznaság szelleme), és e bukott angyal érzékeiket utálatos és erős kísértéssel ostromolja, szellemüket rút eszmékkel s képzeletükben a halál kínjánál is nagyobb gyötrelemmel járó eleven képekkel izgatja.

Máskor az Ésaiás próféta által Spiritum vertiginis-nek nevezett szellemmel (19,14) a szédülés szellemével látogatja meg, és nem bukásra, hanem kínlódásra kárhoztatja őket. Az érzéki részt elhomályosítja, ezer aggodalmat, gátat állít eléjük, melyeken aztán bonyolult és látszólag indokolt mivoltuknál fogva könnyen fönnakadnak, sem tanács, sem gondolat nyugalmukra nem szolgál. Ez az egyik legsúlyosabb, legrémítőbb akadály, nagyon közel áll már ahhoz, ami a szellemi éjszakában vár rájuk.

Ugyanis, ha a lélek nem megy át ezeken a kísértéseken, a kínok, kétségek meg nem edzik, meg nem próbálják, érzéki része nem lesz képes arra, hogy eljusson a Bölcsességre. Sirák fiának könyve ezért mondja: "Ki nem kísértetett meg, mit tud az? Aki nem próbált, keveset tud." (31,18)

Hogy azonban a lélek e böjtre és bűnbánatra fogva meddig időzik itt az érzéki részben azt nem tudhatjuk, mivel nem mindegyiket egyformán éri, és nem ugyanazokat a kísértéseket kell hogy kiállja. Ez Isten szándékától függ, attól, hogy mennyi a lélekben a gyarlóság, mitől meg kell szabadulnia, továbbá attól, mekkora a szeretet, melyre Isten őt felemelni akarja, melyek szerint jobban vagy kevésbé, hosszan vagy rövidebben alázza meg. Akiben az erős szenvedésre nagyobb képesség és erő lakozik, gyorsabban tisztítja meg. A gyöngéket viszont enyhe, gyönge kísértéseknek teszi ki, hosszú ideig vezeti ezen az éjszakán, rendszeres pihenőket iktat be, hogy érzéki részük felüdüljön, hogy vissza ne forduljanak. Az ilyenek aztán lassan érnek a tökéletesség tisztaságára e földi életben, és vannak akik soha. Sem benne sem kívüle nincsenek az éjszakában, mert jóllehet előre nem lépnek, Isten olykor-olykor próbára teszi őket kissé, a szárazságok és kísértések révén, máskor meg vigasztalja őket, hogy csüggedten vissza ne forduljanak, és nehogy a világi örömökben keressenek felüdülést.

Ezzel el is értünk a második éjszaka bemutatásához.

A SÖTÉT ÉJSZAKÁRÓL. A MÁSODIK, LEGBENSŐBB
MEGTISZTULÁSRÓL, MELY A LÉLEK MÁSODIK,
SZENVEDŐ ÉJSZAKÁJÁNAK BEMUTATÁSA

A lélek, melyet Isten előbbre akar vinni az érzéki éjszaka és első tisztulás szárazságából és kínlódásából Ő Szent Fölsége által kiemelve, nem helyeztetik azonnal a szerető egyesülés állapotába, hanem hosszú ideig, évekig vár, hogy ily módon a kezdők sorából kikerülve gyakorolja magát a haladók útján. Ezen az úton aztán, akárcsak a szűk börtönből szabadultak, Isten tágas dolgai közt nagyobb lelki örömmel, több belső megelégedettséggel halad, mint azt kezdőként, még mielőtt ebbe az éjszakába belépett volna, valaha is tette. Képzeletét, tehetségét nem béklyózza fontolgatás, a szellem szorongása. Szelleme nagy könnyűséggel talál rá a nyugalmas, szerető szemlélődésre, a szellemi ízre, anélkül hogy az elmélkedés kifárasztaná. Való igaz azonban, hogy teljesen nem tisztult még meg, hátra van ugyanis a fontosabb, a szellemi rész tisztulása. Szükségletei, szárazságai, homályai, szorongásai néha az eddigieknél is jóval erősebben meggyötrik. A később bekövetkező szellemi éjszaka hírhozói ezek, ha nem tartanak is oly sokáig, mint tart a reá váró éjszaka. Dávid szava az ő példájukon így igazolódik, "kristályát, azaz a szemlélődést falatonként küldi". (Zsolt 147,17) Igaz azonban, hogy a sötét szemlélődés falatai sosem hatják át annyira a lelket, mint ahogyan a szemlélődés rettenetes éjszakája, melyet azért bocsát majd reá az Isten, hogy a Vele való egyesülésre elvezesse.

Mivel az érzéki rész azonban gyönge és képtelen arra, hogy az erős szellemi dolgokat felfogja, a haladók, az érzéki részre áradó közlések miatt gyakran elgyöngülnek, megbetegednek, gyomorpanaszaik támadnak, és ez a szellemi rész gyöngeségével jár. A Bölcs szavai szerint "Mivel a test, mely romlandó, elnehezíti a lelket. " (Bölcs 9,15) Ebből következik ezután, hogy az isteni közlések, melyekre az Istennel való egyesüléskor szükségünk van, a közlésben résztvevő érzéki rész gyöngesége és romlottsága miatt, nem hatnak olyan erősen és eredményesen, sem szellemi módon, ahogyan hatniuk kellene. Ebből származnak az elragadtatások, a lehangoltságok, a csontig hatoló fájdalom. Hogy megvilágosítsuk, hogy a haladóknak mekkora szükségük van e tisztulásra, ha a szellemi éjszakába be akarnak lépni, felsorolok néhány hibát és rájuk leselkedő veszélyt.

A HALADÓKRA JELLEMZŐ EGYNÉMELY
TÖKÉLETLENSÉGEK

Kétfajta tökéletlenségről beszélhetünk e haladók esetében: az egyik az állandó, a másik az alkalmi hibák esete. Állandók a tökéletlenség azon vonzalmakban és szokásokban föllelhető formái, melyek a lélekben mintegy gyökeret vertek, melyekig az érzékek tisztulása el nem hatott. Az érzékek tisztulása ugyanis kapu, a szemlélődés kezdete a lélek számára; az érzékit a szellemibe mintegy átvezeti, hogy az Úrral egyesítse. A régi ember foltjai a szellemiben megőrződnek, jóllehet nem látja, nem is tudja észrevenni azokat; és ha az éjszaka tisztító szappana és erős lúgja mindezt a szellemből ki nem mossa, sosem ér el a lélek az Istennel való egyesülés tisztaságára.

BEVEZETÉS AZ ELKÖVETKEZŐKHÖZ

Ebben az állapotban a haladók szüntelen édes közlésekben részesülnek. Az érzéki részt a szellemiből rá áradó élvezet elbűvöli és lebilincseli; a szellemi táplálékból részesül, egy tányérból eszik az érzéki és szellemi, ki-ki a maga módján, de szövetségre és egyetértésre lépve, készen arra, hogy elviselje a reá váró zord és kemény tisztulást. Ugyanis a lélek szellemi és érzéki részének egyaránt tökéletesen meg kell tisztulnia, és egyik a másika nélkül nem tisztulhat meg.

Ezeknek a haladóknak az Istennel való érintkezése, a Vele való együttműködése még alacsony és ösztönös, mivel szellemük aranya még tisztátalan és fénytelen. Istenről, mint ahogyan Szent Pál mondja, úgy gondolkodnak, úgy beszélnek, mint a gyermek, mert nem jutottak el a tökéletességnek arra a fokára, amely a lélek Istennel történő egyesülése. Ebben az egyesülésben már felnőttekként, felnőtt dolgokra képesek lelkükben, cselekedeteik és képességeik már inkább isteniek, mintsem emberiek, ahogyan ezt a későbbiekben el is mondjuk. Isten azt akarja ugyanis, hogy levessék a régi embert, és újba öltözzenek. Lemezteleníti képességeiket, vonzalmaikat és érzékeiket, a szellemit és testit egyaránt, a belsőt és a külsődlegeset, sötétséget bocsát az ételemre, szárazságot az akaratra, ürességet az emlékezetre, a legnagyobb szomorúságot a lélek vonzalmaira, keserűséget, szorongást; a szellemi javakból származó élvezetes érzést tőlünk megvonja. Ez a megfosztottság-érzés az egyik feltétele annak, hogy a szellem szellemi alakban beléhatoljon a szellembe; ami a szerelmi egyesülés. Mindezt az Úr a lélekben a tiszta és sötét szemlélődés révén valósítja meg, ahogyan a lélek ezt az első versszakban ki is fejti. Jóllehet ezt mi az első érzéki éjszakáról mondtuk el, főként a második szellemi éjszakára áll, mert fő szerepet a lélek megtisztulásában ez játszik.

Az első versszakot a szemlélődő megtisztulás, azaz a lélek meztelensége és szegénysége szempontjából a következőképpen magyarázhatjuk. A lélek ezt akarja mondani: szegénységben, védtelenségben, képességeim támasza nélkül volt lelkem; értelmem sötétben, akaratom szorongattatásban, emlékezetemre bánat és szűkösség borult, a tiszta hit sötétségében maradtam, mely sötét éjjel a természetes képességek számára, csak akaratom sajgott a fájdalomtól, szomorúságtól az Isten iránti szerelmes vágyakozásban, önmagamból, tehát értelmem alacsony mivoltából, a langyos szeretetből kiléptem; az Istenből való részesülés szegényes és elégtelen módját hátrahagytam, és ebben nem gátolt meg sem az érzékiség, sem az ördög. Ezt így kell érteni: az emberi vélekedés és cselekvés köréből az istenibe jutottam. Értelmem kifordult magából, emberiből és ösztönösből istenivé vált, mert a megtisztulás révén Istennel egyesült, mely ezután már nem a régi értelemben és megvilágításban ért, hanem az isteni Bölcsesség által, amellyel eggyé vált. Akaratom is kifordult önmagából, az isteni szerelemmel egyesülve istenivé vált, nem alacsony ösztöneit követve, hanem a Szentlélek erejével és tisztaságával szeret. Így istenült az emberi akarat. Hasonlóképpen az emlékezet is alkalmassá vált az Isten dicsőségét hirdető örök gondolat befogadására. És végül a lélek minden ereje és érzése megújul az éjszaka, azaz a régi ember megtisztulása révén, isteni természetűvé és gyönyörűséggé válik.

AZ ELSŐ SORT IDÉZZÜK,
KIFEJTJÜK, HOGY A LÉLEK SZÁMÁRA NEM PUSZTÁN
ÉJSZAKA, HANEM SZENVEDÉS
ÉS KÍN IS EZ A SZEMLÉLŐDÉS

Sötét éjszakát bocsát Isten a lélekre, mellyel szokásos tudatlanságától és tökéletlenségeitől megtisztítja. A szemlélődő ember ezt beléöntött szemlélődésnek, azaz MISZTIKUS TEOLÓGIÁNAK nevezi. Isten titokzatos módon tanítja és oktatja a lelket a tökéletes szeretetre. A lélek semmit sem tesz, semmit sem ért. Ez a beléöntött szemlélődés, ami az isteni szeretet tudománya, két fő dolgot visz végbe a lélekben: megtisztítja és bevilágítja, hogy előkészítse az Istennel való egyesülésre.

Van azonban valami, ami kétségeket ébreszt bennünk. Az isteni világosságot, mely bevilágítja és tudatlanságától megtisztítja a lelket, hogyan nevezheti vaksötét éjszakának? Két okból is éjszaka ez és vaksötét, fájdalom és kín. Először is, az isteni Bölcsesség magas és beláthatatlan a lélek számára, azaz reá nézve sötétség; másodszor is, a lélek alacsony mivolta és tisztátalansága miatt, kínnal és szomorúsággal, azaz sötétséggel teli az éjszaka. Első állításunk igazolására idézzük Arisztotelész tanítását, mely szerint minél világosabbak és érthetőbbek önmagukban az isteni dolgok, a lélek számára annál sötétebbek és rejtélyesebbek általában. Vagy vegyük az éjjeli baglyot, mely annál vaksibb, szembogara annál nagyobb sötétet lát, minél nagyobb fény éri. Minél erősebben nézünk a Napba, annál inkább elvakulunk; a túlzott fény látásunkat kioltja.

Amikor a szemlélődés isteni fénye a még nem megvilágosodott lélekre rásugárzik, nemcsak túlzott fényével homályosítja el, eredeti fényétől is megfosztja, sötétbe borítja. Szent Dénes és más misztikus szerzők a beléöntött szemlélődést a sötétség sugarának nevezik - mármint a nem megvilágosodott és meg nem tisztult lélek számára. Ezért mondta Dávid is "Felhő és homály van körülötte" (Zsolt 96,2), nem mintha ez valóban így lenne, csak a gyarló értelmünk így fogadja be túlzott fényét; elhomályosodik és megszégyenül előtte; ahogyan ezt a későbbiekben is megállapítja "a színe előtti villogástól szakadoztak a felhők", azaz az Isten és a közöttünk lévő felhők.

Óriási a lélekben a tisztátalansága feletti fájdalom, amikor az isteni fény éri, annyira piszkosnak és nyomorultnak érzi magát, mikor beléhatol a fény, hogy tisztátalanságát kiűzze; úgy érzi, ellene van Isten, és ő is szembeszegül Vele. Szomorúság és gyötrelem támad benne, mert úgy érzi elhajította magától az Úr. Ama sok szenvedés közepette, amit az Úr rábocsátott, maga Jób is ezt panaszolta a leginkább: "Miért tettél ki céltáblául magadnak? Miért legyek magamnak is terhére?"

A lélek szenvedésének második oka természetes erkölcsi és lelki gyöngesége. Az érzékelés és a lélek ilyenkor, akárha valami hatalmas, sötét teher nehezedne rá, gyötrődik, pusztul, a halált szíves örömest fogadná. "Könyörüljetek rajtam, oh, ti barátaim" - mondja ugyancsak Jób - "mert az Isten keze érintett engem!" (19,21) Mennyire bámulatos, mennyire szomorú, hogy annyira gyönge és tisztátalan a lélek, hogy az Úr szelíd és lágy érintését súlyosnak érzi, bár nem sújt le, nem nehezedik rá, csak illeti, és azt is könyörületesen, hogy kegyeivel halmozza el, nem pedig büntetéssel.

MÁS GYÖTRELMEKRŐL,
MELYEKET A LÉLEK EBBEN AZ ÉJSZAKÁBAN ÁTÉL

A kínok és gyötrelmek harmadik nemét a lélek a két ellentétes elem: az isteni és emberi együttes előfordulása miatt szenvedi el. Az isteni a megtisztító szemlélődés, míg az emberi a lélek, azaz az alany. Az isteni elem célja, hogy megérlelje, istenivé tegye a lelket, kivetkőztesse szokásos vonzalmaiból, a régi ember jellegzetességeiből, melyek vele nagyon is összenőttek, beleivódtak, közössé lettek; széttöri, megsemmisíti, mély, feneketlen sötétbe meríti a lelket, s az széttörik, szétesik, nyomorúsága láttán semmivé taposódik, kegyetlen szellemi halált hal. Akárcsak egy fenevad nyelte volna el, gyomrának homályában emésztődne, akárha Jónást gyötörné a tengeri szörnyeteg gyomrában a szorongás. Akárha a sötét halál sírkamrájában kellene a szellemi feltámadásra várakoznia.

Hogy mekkora gyötrődés és fájdalom ez, el nem mondható valójában, de Dávid szavai nagyjából így írják le: "Körülvettek engem a halál fájdalmai... a pokol fájdalmai megkörnyékeztek engem... szorultságomban segítségül híttam az Urat, és az én Istenemhez kiáltottam." (Zsolt 17,5,7) De a lélek leginkább azt fájlalja, hogy úgy tetszik neki, Isten félredobta, megunta, a homályba hajította. Dávid is ezt érezte, és így szólt róla: "Mint a sírokban alvó sebesültek, kikről többé meg nem emlékezel, és kik a te kezedből kiszakasztattak. Mély verembe tettek engem, sötétségbe és a halál árnyékába. Rám nehezült a te haragod, és rám hoztad minden hullámodat." (Zsolt 87,6) Mindezt ebben az állapotban így érzi az ember, sőt, bizonyos benne, hogy ezentúl így is marad.

Minden teremtménytől és főként barátai részéről való elhagyatottságát és megvetettségét érzi a lélek, ezért szól a továbbiakban Dávid ekképpen: "Eltávolítottad tőlem ismerőseimet; útálatosságul tettek engem önmaguknak." (Zsolt 86,9) A tengeri szörnyeteg hasában való testi és szellemi értelemben átélt tapasztalatairól ekképpen számol be Jónás: "Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. És én azt mondám: Elvettettem a Te szemeik elől: vajha láthatnám még szentséged templomát. Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött fejemre. A hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh; Uram, Istenem. " (Zsolt 2, 4-7) Závárokon itt a lélek tökéletlenségeit kell értenünk, melyek megakadályozzák, hogy az élvezetes szemlélődésben részesedjünk.

E sötétben való szemlélődés másik előnyéből származik a lélek szenvedésének negyedik formája, mármint az, hogy Isten nagysága és fenséges mivolta a lélekben az ellenkező véglet, a teljes szegénység és nyomorúság érzetét kelti föl. Megtisztulásakor ez a legsajgóbb fájdalmak egyike, mivel Isten a lélek érzéki és szellemi részét, belső és külső tehetségeit tisztítja meg. A lélek mindezen részeiben üresen, kifosztva, védtelenül kell hogy várakozzon, szárazon, üresen, homályban. Az érzéki rész ugyanis szárazságban, a képességek benyomásaitól üresen, a szellemnek sűrű sötétjében tisztul. A szemlélődés sötétjének a lélekre való bocsátásával éri el célját Isten. Nemcsak attól szenved, hogy minden természetes támaszától, érzékelésétől megfosztatik (akárha valakit a levegőben fölfüggesztve tartanának és lélegzetet sem tudna venni), hanem attól is, hogy Isten a lelket megtisztítja, az egész életén át magába vett minden tisztátalan vonzalmát, szokását megsemmisíti, eltávolítja, elemészti (ahogy a tűz is elemészti a fém rozsdáját és salakját). A lélekben ugyanis erős gyökeret ver mindez, és nemcsak elszegényíti, üressé teszi természeti és szellemi értelemben egyaránt, hanem meg is rongálja, meg is kínozza legbelül. Erre tanúságul hadd idézzem Ezékiel szavait: "Bőven rakd a fát, főzd meg jól a húst, forrald a levet, és a csontok szétfőjenek." (24,10) E szavak világítják meg a léleknek az érzéki és szellemi üressége és szegénysége miatti szenvedését. A továbbiakban erről így szól: "És állítsd üresen az ő szenére, hogy meghevüljön s megtüzesedjék ércze, és megolvadjon benne tisztátalansága, megemésztessék rozsdája." (Uo. 11) E szavak jól fejezik ki, mekkora szenvedésen megy át a lélek a szemlélődés tisztítótüzében, ugyanis itt arról szól a próféta, hogy a lélekbe maródott vonzalmak rozsdájától csak akkor tisztulunk és szabadulunk meg, ha maga a lélek is megsemmisül, kárt szenved bizonyos értelemben, ugyanis annak e tökéletlenségek és szenvedélyek második természetévé váltak.

AZ AKARATOT GYÖTRŐ EGYÉB SZENVEDÉSEKRŐL
ÉS SZORONGATTATÁSOKRÓL

Az akaratot gyötrő egyéb szenvedések és szorongattatások ebben az állapotban szintúgy mérhetetlenek, és olyan természetűek, hogy amikor az ész végigtekint rajtuk, és gyógyírt rájuk nem talál, átjárják még a lelket is. A letűnt jólét emlékezete csak tetézi a kínt, mert ezek a lelkek Istenben már előzőleg sok gyönyörűséget találtak, sokféle módon szolgáltak Neki.

Most e javaktól és e javak visszanyerésének reményétől megfosztva kínjuk csak fokozódik. Erről beszél Jób (tapasztalatai alapján) a következő szavakkal: "Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tűzött ki magának. Körülvettek engem az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kímél; epémet a földre kiontja. Kést rés után tör rajtam, és rám rohan mint valami hős. Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. Orcám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt." (16,12-17)

Jeremiás keservesen panaszkodik kínjai miatt, és a lélek tisztulásakor, a lelki éjszakájában tapasztalt szenvedéseket nagyon érzékletesen festi le. Az iránt a lélek iránt, akit Isten félelmetes és rettenetes éjszakájában helyezett el, nagy együttérzést kell tanúsítanunk. Szerencsés ugyan, hiszen hasznára válnak kínjai; Jób szavai szerint ugyanis Isten "feltárja a sötétségből a mélységes titkokat, és a halálnak árnyékát is világosságra hozza" (12,22), és Dávid szavai szerint "a sötétség olyan mint a világosság". (Zsolt 139,12) Így bánkódik, tépelődik, vajon kínjára talál-e gyógyírt, úgy érzi, ahogyan a próféta is mondja, kínjának nem szakad vége, s úgy tűnik, ismét csak Dávid szavai szerint, hogy: "betaszít engem a sötétségbe, a milyen a régen megholtaké. Elcsügged bennem a lelkem, fölháborodik bennem a szívem!" (143, 3-4) Mindez nagy fájdalmat és bánkódást ébreszt a lélekben, sőt a sötét éjszaka védtelenné és magányossá is teszi; sem vigaszt sem támaszt nem talál a hittételekben, papjának szavaiban. Annyira átitatja, elönti a szenvedés, mely által csak nyomorúságát látja, hogy úgy érzi, nem értik, mit tapasztal, mit érez, azért beszélnek így, hogy ahelyett vigasztalnák, növelik szenvedését; nem ilyen orvosság kell neki, tudja, és ebben igaza is van. Amíg az Úr lelkének tisztítását tetszése szerint be nem fejezi, semmi nem gyógyítja, semmi hasznára nincs. Olyan a lélek akár a tömlöcbe vetett fogoly, akinek kezét és lábát összekötözték, mozdulni sem tud, sem fentről sem lentről segítséget nem remélhet mindaddig, míg meg nem alázódik, meg nem lágyítja és tisztítja szellemét, oly fenköltté, egyszerűvé és szerénnyé nem válik, hogy Isten szellemével eggyé válhasson, a szeretetben történő egyesülés Isten által neki szánt fokán.

Hogy valóságos egyesülés legyen ez, még erős késztetés esetén is, néhány évig el kell tartania e folyamatnak.

A LELKET SÚJTÓ EGYÉB SZENVEDÉSEKRŐL

Ebben az állapotban a lelket különösen elkeseríti és megtéveszti, hogy ez a sötét éjszaka tehetségét és érzelmeit megbénítja, sem szeretetét sem elméjét nem tudja Istenhez felemelni, fohászkodni sem tud Hozzá, mert úgy tűnik föl előtte, mintha Isten-Jeremiás szavaival szólva: "felhőt vont volna fölé, hogy imádsága ne tudjon rajta keresztül hatolni". Ez ugyanis nem az a pillanat, amikor beszélnie kellene Istennel, hanem, hogy "a porba tegye a száját" ahogyan Jeremiás mondja (Uo. 3,29), és reménykedjen, tisztulását türelemmel viselve.

Itt ugyanis nem pusztán az értelem tisztul meg fényétől és az akarat vonzalmaitól, hanem az emlékezet is; amit elsajátított és megismert, mindettől meg kell szabadulnia. Így teljesednek be a tisztulás során Dávid szavai: "Akkor én esztelennek tartanám magamat, ki mit se tud. " (Zsolt 72,22) E nem tudás az emlékezet kihagyására, a felejtésre vonatkozik; a feledékenység és kihagyás a belső összeszedettség állapotából fakad, és a szemlélődésbe való belemerülés következménye. Ahhoz ugyanis, hogy a lélek minden erejét és készségét az Istennel való szerető egyesülésre fordítsa, arra van szüksége, hogy mindenestül magába nyelje ez az isteni fény, és a szemlélődés lelkisége a teremtmények vonzalmaiból és megértéséből szándéka szerint elragadja. Szinte hihetetlennek tűnik, de a természetfölötti, isteni fény annál inkább elsötétíti a lelket, minél fényesebb és tisztább; ha kevésbé fényes, kevésbé érzi a sötétet. Arisztotelészt idézve, mint fentebb, azt mondhatjuk, hogy a természetfeletti dolgok annál sötétebbek a számunkra, minél világosabbak és maguktól érthetőbbek.

ÁMBÁR EZ AZ ÉJSZAKA ELSÖTÉTÍTI A LELKET,
CSAKIS AZÉRT TESZI, HOGY MEGVILÁGÍTSA
ÉS FÉNYBE VONJA

Ahogyan Izráel fiai is képtelennek bizonyultak arra, hogy a pusztában az angyalok kenyerében, a mannában élvezetüket találják, mivel Egyiptom húsos fazekaira és egyéb eledeleire emlékeztek, ezt az egyetlen ínyükre való dolgot nem felejtették, jóllehet a manna a Szentírás szerint minden ízek édességét magába foglalja, és ki-ki kedvenc ételének ízét találta meg benne. (Bölcs 16,11) A szabadság szellemének gyönyörűségére mi sem juthatunk el, akaratunk hiába törekedne rá, míg más esetleges, szokásos vonzalom, pillanat szülte érdeklődés vagy egyéb elvárás táplál minket.

Az említett egyesülés, melyre a sötét éjszaka készíti fel és teszi alkalmassá a lelket az Istennel való érintkezés során, egyúttal bizonyos dicsőséget is belétölt és neki ajándékoz. A lélek természetes állapotában jóval kevesebb gyönyörűséget és kincset zár magába, mint ezen alkalommal, mivel szegényes és tisztátalan még akkor. Ésaiás próféta szavaival: "Szem nem látta, fúl nem hallotta, és soha ember szívébe föl nem hatott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. " (És 64,4; Kor 2,9)

Úgy tűnik föl, hogy a lélek e szenvedések közepette kilép önmagából ilyenkor, máskor meg mintegy elvarázsolódik, megmámorosodik attól, amit lát vagy hall, annyira másnak, múlékonynak, különösnek tetszik minden, jóllehet ugyanolyanok a dolgok, mint közönségesen. Ennek kiváltó oka abban keresendő, hogy a lélek eltávolodik, elidegenedik a megszokott érzékeléstől és értelmezéstől, s tőlük megszabadulva az istenit fogadja magába, és az inkább a túlvilág, mint a földi lét sajátossága már.

EGY HASONLAT RÉVÉN MEGMAGYARÁZZA
A TISZTULÁST

Hogy világossá váljék, az amit az elébb kifejtettünk és amit kifejtendők vagyunk, alkalmas volna e tisztító és szeretetteljes híradás, a lelket megtisztító és a tökéletes egyesülésre előkészítő isteni fény működését ahhoz hasonlítanunk, amit a tűz a fával elvégez, amikor is önmagához hasonítja azt. Az anyagi lényegű tűz, amikor megtámadja a fát, először is kiszárítja, a nedvességet kiűzi belőle, a benne rejlő víz könnyeit kisajtolja, megfeketíti, megsötétíti, megcsúfítja, megbüdösíti. Száradása során egyre világosabb lesz a fa, a tűznek ellenálló rossz tulajdonságok fekete foltjai kivesznek belőle, majd megtüzesedik, kívülről átforrósodik, a tűzhöz hasonul és szépül. Akkor már nem szenved, nem cselekszik önállóan, bár súlya és mennyisége nem ér fel tűz könnyedségével, mégis annak sajátosságaival rendelkezik, úgy működik mint maga a tűz: száraz és szárít, forró és forrósít, fényes és fényesít, és sokkal könnyebbé válik, mint annak előtte volt. A tűz tulajdonságai hozzák ki belőle ezeket a tulajdonságokat. A szemlélődés szeretetének isteni tüzéről ekképpen kell gondolkodnunk: mielőtt magába olvasztaná és magához hasonítaná a lelket, megtisztítja a vele nem egyező tulajdonságoktól. Napfényre hozza csúfságát, megfeketíti és elhomályosítja, ezért visszataszítóbbá válik, csúfabbá mint valaha is volt.

Ebből a hasonlatból először is meg kell értenünk, hogy ugyanaz a fény és szeretetteljes bölcsesség, amellyel a léleknek egyesülnie kell, amelyhez hasonulnia kell, az tisztítja meg és készíti fel az első pillanattól; ugyanaz a tűz is, mely magához hasonítja, bekebelezi a fát, az a tűz készítette fel e folyamatra a fát a kezdet kezdetétől.

Másodjára be kell látnunk, hogy a lélek kínjait nem a Bölcsesség váltja ki, hiszen arról a Szentírás a következőket mondja: "S vele egyetemben jött minden jó nekem" (Bölcs 7,11). Kínjainak oka a lélek gyöngesége és tökéletlensége; azaz a tisztulás nélkül az Isten fényét, édességét és gyönyörűségét magába fogadni képtelen lélek gyöngesége és tökéletlensége. Éppígy a fa sem képes lángra lobbanni azonnal, alkalmassá kell válnia a lángolásra, és ettől szenved. Sirák fiának könyve ugyanezt állítja, amikor elmondja, mennyit szenvedett míg Vele egyesülve eljutott a gyönyörűségre: "Belső részem fölháborodott annak keresésében, ezért jó örökséget fogok bírni." (51,29)

Harmadszorra, képet kaphatunk arról, mennyit szenvednek a tisztítóhelyen levők. Mert nem lenne rajtuk a tűznek hatalma, ha a tüzet tápláló tökéletlenségeknek bennük el nem kellene égnie. Ha ez az anyag elfogy, nincs ami égjen. Ha elfogynak a gyarlóságok, a lélek kínjának is vége szakad, és gyönyörködés lesz a része.

Negyedszerre arról értesülünk, hogy a szeretet e tüze által tisztulva és finomodva a lélek egyre nagyobb szeretetre gyullad, ahogy a megfelelő előkészítés után egyre inkább áttüzesedő fa. Ha a láng már nem éri, akkor látni meg, hogy maga is merő lángolássá vált már.

Ötödszörre levonhatjuk azt a következtetést az előbb elhangzottakból, hogy a lélegzetvételnyi szünetek után a lélek egyre jobban, egyre átéltebben szenved. Mélyebb, bensőbb és szellemibb szenvedés ez, mint ahogyan mélyebb, titkosabb, szellemibb tökéletlenségeket emészt, bensejében gyökeredző rétegeket ér a tűz.

Hatodszorra is megérthetjük, miért gondolja úgy a lélek, hogy minden ami jó volt, számára elveszett, és miért telik meg bajokkal. Ebben az időben csak a keserűség képes beléhatolni ugyanis, hasonlatosan a tűz emésztette levegő vagy egyéb által meg nem érintett égő hasábhoz.

Hetedszerre pedig megérthetjük, hogy a lélegzetvételnyi szünetekben miért tölti el hatalmas öröm a lelket, miért hiszi, hogy kínjai többé nem is térnek vissza, holott hamarjában újra előveszik. Ha megfigyeli, márpedig jól meg kell figyelnie magát, megérzi a lélek, hogy köti még egy-egy gyökér, és gyönyörűsége miatta nem teljes.

A hasonlat magyarázatából, az első versszak első soráról: a vaksötét éjszakáról mondottakból, e szörnyű sötétség mibenlétéről szólnunk legyen elég azonban ennyi. Lépjünk túl a lélek gyötrelmein, beszéljünk könnyeinek gyümölcseiről, azok boldogságos tulajdonságairól, melyekről a második verssor énekel: szerelem vágyától lángokban égve.

AZ ELSŐ VERSSZAK MÁSODIK SORÁT
MAGYARÁZZUK, ELMONDVÁN, HOGY A LÉLEK
A SZÖRNYŰ GYÖTRELMEK GYÜMÖLCSEKÉNT
AZ ISTEN IRÁNTI HEVES SZERELEMRE GYULLADT

A szeretet előbb említett tüzéről beszél ebben a verssorban a lélek: akárcsak a valóságos tűz a fát, a szemlélődés gyötrelmes éjszakája lángba borítja a lelket. Ez a lángolás, bár bizonyos értelemben hasonlatos az előbb említetthez, mely a lélek érzéki részét éri, más részről azonban éppen annyira el is tér tőle, ahogyan a test is különbözik a lélektől, a szellemi rész az érzékitől. A szellem nagyon is érzi a szerelmes szenvedélyt, a szellemi fellángolás ugyanis a szerelem szenvedélyét fellobbantja. Az őt elöntő szerelemmel szemben a lélek szenvedőlegesen viselkedik, maga nem tesz semmit, de érzi a benne megnövekedett szenvedélyt. Ez a szerelem az Istennel való egyesülés érzésével rokon, jellegzetességeiből valamit már magába foglal, e sajátosságok Isten és nem a lélek cselekedetéből származnak. A lélek aláveti magát, tenni csak annyit tesz, hogy beleegyezését adja hozzá. A szerelem a lélekben egyre alkalmasabb helyet és egyre nagyobb hajlandóságot talál; annál könnyebben egyesül vele és ejt sebet rajta, minél inkább zárja, elidegeníti és minél alkalmatlanabbá teszi vonzalmait, minél képtelenebbé teszi őt magát arra, hogy a földi dolgokban gyönyörűséget találjon.

Ezek után fölmérhetjük, mennyire és milyen erősnek kell lennie a lélekben égő szerelem lángjának, hiszen a lélek minden szellemi és érzéki erejét, tehetségét és vonzalmát arra összpontosítja Isten, hogy e szeretetben minden képessége és ereje teljes összhangban működjék. Így teljesítjük az első parancsolatot, mely az egész és teljes emberre vonatkozik, ebből az érzelemből semmit ki nem zár: "Szeressed azért a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből." (5 Móz 6,5)

ELMONDJA, HOGY EZ A RETTENETES ÉJSZAKA NEM
EGYÉB, MINT A TISZTÍTÓHELY,
AMELYBEN AZ ISTENI BÖLCSESSÉG UGYANAZZAL
A VILÁGOSSÁGGAL VILÁGÍTJA MEG A FÖLDI
EMBEREKET, MINT AMELLYEL AZ ÉGI ANGYALOKAT
TISZTÍTJA ÉS VILÁGOSÍTJA MEG

A lángolást és szerető epekedést a lélek nem szüntelen érzi. Kezdetben, a lelki tisztulás elején az isteni tűz minden erejével a lélek fáját szárítja és készíti elő, de melegíteni alig melegíti. Idővel azonban melegséget érez a lélek, érzi a lángot, a szeretet hevét. Mivel az ész fokozatosan tisztul e sötétség által, néha megesik, hogy a titkos és szeretetteljes istentudomány az akaratot megsebezve a másik lelki tehetséget, az értelmet is megsebzi. Élvezetes és gyöngéd módon bocsát rá isteni fényt és hírt, rá válaszul az akarat csodálatosan fölbuzog, élő lángra gyullad, és benne az isteni tűz (a lélek maga semmit nem tesz) eleven tűzzé válik. Erről beszél az egyik zsoltárában Dávid: "Szivem fölhevült bennem és elmélkedésemben fölgyulladt a tűz. " (Zsolt 38,4)

Az eddig elmondottakból következtethetünk arra, hogy a szellemi javak által, melyeket Isten szenvedőlegesen árasztott a lélekbe, az akarat nagyon is jól tud szeretni anélkül, hogy az értelem értene. Épp ahogyan az értelem is megteheti ezt anélkül, hogy az akarat szeretne.

A SZEMLÉLŐDÉS SÖTÉT ÉJSZAKÁJA ÁLTAL
A LÉLEKBEN KIVÁLTOTT EGYÉB ÉLVEZETES
HATÁSOKRÓL

Olykor, ahogyan említést tettünk róla, a sötétség közepette fény ömlik a lélekre, és a világosság a sötétségben fénylik (Ján 1,5). Ez a lángra lobbanás és szerelmes szomjúság, mivel már magától a Szentlélektől származik, teljesen eltér attól, amiről az érzéki rész éjszakájával kapcsolatosan beszéltünk. Mert ugyan a szellemi örömből részesül, ahogyan annak gyötrelmeiből is részesült, ez a szerelmes szomjúság a lélek felső részében gyökeredzik, és abban a legégetőbb.

Midőn a láng a lélekben fellobog és a régebbi Isten iránti elragadtatással egyesül, olyan erővel, olyan élénken, olyan vággyal fordul Istenhez és ad hírt szerelméről, hogy merészségében nincs mi visszatartsa. Nem tekintve semmit, vágyakozásában és szerelmében nagy erővel, megrészegülten és féktelenül rendkívüli és szokatlan dolgokat művel, csak hogy tűzön-vízen át lelkének szerelmesével találkozzon.

Így magyarázhatjuk azt, hogy Mária Magdolna, a farizeus lakomáján megjelent sok előkelő és közemberrel mit sem törődve, az illemet, de még az illem látszatát is sutba dobva, könnyekben tört ki, és a vendégek szeme láttára ontotta könnyeit (Luk 7, 37-38). Nem vesztegette idejét, nem várta ki az alkalmas órát, megjelent annak színe előtt, aki megsebezte és lángra lobbantotta lelkét. Ilyen mámorossá és merésszé tesz a szerelem. Jól tudta, hogy akit szeret, koporsóba zárva nyugszik, nagy, lepecsételt kő zárja el, s hogy tanítványai a holttestet el ne lopják, katonák őrzik körös-körül (Mt 27, 60-66), de nem tartotta vissza mindez attól, hogy hajnalban oda ne menjen a sírhoz, kenőcsökkel megkenni a halottat. És végül e részegítő és vágyakozó szerelem szólt belőle, amikor odafordult a férfihoz, akit kertésznek gondolt, hogy megkérje, ha ő vitte volna el a holttestet, mondja meg neki, hová rejtette, hadd vegye magához (Uo. 201,15). Nem fordult meg fejében, kérése mennyire ellentétes a józan ésszel és vélekedéssel, hiszen ha az a másik ellopta a tetemet, nem fogja bevallani, és nem fogja engedni, hogy elvigye. Ilyen erős és féktelen a szeretet, mindent lehetségesnek tart, és azt hiszi, hogy mindenkinek az a gondja ami az övé, nem törődik mással, nem keres mást, csak azt, amit ő keres, amivel ő törődik. Az éjszaka sötétjében, a vonzalmaira boruló tisztulás homályában fölkel a lélek, amint a nőstény oroszlán vagy nőstény medve, ha elrabolt kölykeinek keresésére indul. Így indul a megsebzett lélek Isten keresésére, és mivel homály borul rá, Istenét nem találja, halálosan eped utána. Olyan türelmetlen ez a szerelem, hogy soká nem bírja a lélek, vagy meg kell halnia, vagy megkapja azt, ami után vágyik, akárcsak Rákhel, aki Jákobhoz így szólt: "Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok." (1 Móz 30. 1)

AZ ELSŐ SZAKASZ UTOLSÓ HÁROM SORÁT IDÉZI ÉS
MAGYARÁZZA

A lelket ért boldogság nagyságát a harmadik sort követő sorokban fejti ki. Én boldog, messze jártam, mondja, nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe. Segítségül véve egy hasonlatot elmondja, hogy éjjel és sötétben surrant ki a házból, hogy teendőjét elvégezze, amikor a többiek aludtak már és nem kellett attól tartania, hogy megzavarják. A lélek ugyanis arra a hősies és ritka tettre vállalkozott, hogy isteni Vőlegényével egyesüljön, kívül mindenen ugyanis a Vőlegény a magányban, minden máson kívül található meg.

Nagy szerencse a lélekre nézve, hogy Isten háza népét, azaz minden tehetségét, szenvedélyét, hajlamát és vágyát, mely az érzéki és szellemi részben található, elaltatta ezen az éjszakán. Így történhetett, hogy észrevétlen volt távozása, ugyanis mindezek elszenderültek, elfojtódtak és nem tudják távozásában megakadályozni. Micsoda boldogság, hogy a lélek az érzékiség házából kiszabadulhatott!

A MÁSODIK SZAKASZ IDÉZÉSE ÉS MAGYARÁZATA
KÖVETKEZIK

Ebben a szakaszban a lélek folytatja az éjszaka sötétje egynémely jellegzetességének felsorolását, és megismétli, mekkora szerencse érte általuk. E felsorolással arra a hallgatólagos ellenvetésre válaszol, hogy netán az éjjel sötétje miatt szenvedett el annyi kínt, szorongást, kétkedést, gyanakvást, borzalmat, és elveszésére miattuk volt nagyobb az esélye. Az éjjel sötétjének köszönhetően sikerült megszabadulnia és elmenekülnie nagy ügyesen ellenségeitől, akik lépten-nyomon akadályozták. Az éjjel sötétjében átöltözött, álruhát vett magára. Háromféle színt, jelmezt öltött (a későbbiekben részletezzük majd, milyet). Olyan titkos lépcsőn át menekült, melynek létezéséről más nem tudott (ezt is részletesen ismertetjük majd). Ez a lépcső az eleven hit, rejtőzve és álruhásan azon menekült.

IDÉZI AZ ELSŐ VERSSORT ÉS MEGMAGYARÁZZA,
HOGY SÖTÉTBEN HALADVA A LÉLEK BIZTOSAN HALAD

Ha elhomályosulni látod törekvőképességedet, ó, szellem vezérelte lélek, ha elszáradni, szorongattatni látod vonzalmaidat, ha a lelkigyakorlatok elvégzésére tehetségeid képtelenné váltak, ne keseregj ezen, tartsd szerencsédnek, hiszen Isten önmagadtól így szabadít meg téged. Kezedből kiveszi képességeidet, mert nem éltél velük lényegretörően, kellően és biztosan, mert ámbár örömödre szolgáltak, tisztátalanok, tompák voltak, azonban Isten kézen fog téged, akár a vakot, sötétben vezet nem tudod hová, nem tudod, hol; szemed és lábad nélküle el nem találna ezen az úton.

Annak okát pedig, hogy a lélek miért halad biztosan előre ebben a sötétben a már említett fény és sötét tudás magyarázza. A szemlélődés sötét éjszakája annyira magába meríti és annyira átitatja a lelket, Istenéhez annyira közel viszi, hogy mindentől elzárja és megvédelmezi, ami nem Isten. A lélek gyógyulásáról van itt szó, arról hogy visszanyeri az egészségét, azaz Istent. Minél inkább közelítene az ember a Naphoz, annál inkább elvakítaná, annál inkább gyötrődne fényessége miatt, hiszen látására gyönge és alkalmatlan a szem. A tizenhetedik zsoltárban Dávid azt mondja, hogy Isten a sötétséget választotta rejtekül és maga köré vonta felhőinek homályos vizeit. A levegő felhőinek homályos vize a sötét szemlélődés, a lélekben meglevő isteni bölcsesség, melyet a szentségtartó közelében, ahol Isten lakozik, a lélek megérez.

Ha látni akarja azt az utat, ahol haladni akar, be kell hogy hunyja szemeit, és sötétben kell elindulnia.

IDÉZI A MÁSODIK SZAKASZT ÉS MAGYARÁZATÁT
ADJA ANNAK, HOGY MIÉRT TITKOS EZ A SÖTÉT SZEMLÉLŐDÉS:

A lélek titkos lépcsőnek nevezi a szerető egyesülés felé vezető sötét szemlélődést. Két jellemző dologról van tehát szó: arról hogy titkos és arról hogy lépcső. Titkos a homályban való szemlélődés, melynek Szent Tamás szerint az ember a szeretet révén lesz részesévé; ez a misztikus teológia. A lelket e tudás titokban, a megértés és egyéb képességek részvétele nélkül homályban önti el.

MEGMAGYARÁZZA, HOGY MIÉRT LÉPCSŐ EGYBEN EZ
A TITKOS BÖLCSESSÉG

Meg kell magyaráznunk azt a második kitételt is, mégpedig hogy miért lépcső ez a titkos tudás. E titkos szemlélődést sok okból is nevezhetjük lépcsőnek. Először is, mert akárcsak a lépcsőn felfelé haladva, a lépcső segítségével lehet az erődítmények javaihoz, kincseihez, értékeihez elérni, és e titkos szemlélődés fokain, maga sem tudja, miképpen, az ég javaihoz, kincseihez ér a lélek, megismeri és magáévá teszi azokat. Szépen mondja ezt Dávid próféta: "Boldog férfiú kinek tőled vagyon segítsége. Fölmenetekről gondolkodik szívében a könnyhullatásoknak völgyén, ama helyre, melyet magának kitűzött. Mert áldást ad a törvényszerző, erényről erényre mennek, míg meglátják az istenek Istenét Sionban." (Zsolt 83,6)

Lépcsőnek nevezhetjük éppígy, mert ahogy a lépcsőnek fokai fölmenetelre és lemenetelre egyaránt szolgálnak, a titkos szemlélődés a lelket Istenhez fölemeli, de önmaga számára lesújtja. A valóban Istentől származó közlések ilyen természetűek; egyszerre emelik föl és alázzák meg a lelket. Ezen a lépcsőn haladva ugyanis a leszállás a fölemelkedéssel, és a fölemelkedés a leszállással azonos. "Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik. " (Luk 14,11)

AZ ISTENI SZERETET TITKOS LÉPCSŐJE
TÍZ FOKÁNAK MAGYARÁZATÁBA KEZD
SZENT BERNÁT ÉS SZENT TAMÁS ALAPJÁN.
MEGMAGYARÁZZA AZ ELSŐ ÖTÖT

A szeretetnek első foka hasznos betegséget hoz a lélekre. A menyasszony ezen a fokon áll, amikor így szól: "Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, / ha megtaláljátok az én szerelmesemet, / mit mondotok néki? / hogy én a szerelem betege vagyok!" (Én 5,8) Ez a betegség azonban nem halálos, hanem Isten dicsőségére van, amennyiben a lélek a bűn számára, és minden egyéb számára, ami nem Isten, Istenért meghal.

A második fokon a lélek szüntelenül Istent keresi. Ezért mondja a menyasszony, hogy éjjel hiába kereste ágyában (amelyben a szeretet első foka szerint: betegen feküdt) szólván: "Immár felkelek, és eljárom a várost, / a tereket és utcákat / keresem azt, akit szeret az én lelkem: / keresém őt és nem találám. " (Én 3,2)

A szeretet lépcsőjének harmadik fokán a lélek munkálkodni kezd, hogy mulasztást ne kövessen el. Erre vonatkozóan mondja a királyi próféta: "Boldog az ember, aki féli az Urat, és az ő parancsolataiban igen gyönyörködik." (Zsolt 112,1) Ha a félelem is fölkelti a gyönyörködést, mely a szeretetnek gyermeke, mit tesz vajon a szeretet? A Szerelmesért végzett nagy munka is kicsinynek tűnik számára, a szolgálatára szánt hosszú idő rövidnek, a benne égő szeretet annyira heves. Úgy van vele, mint Jákob, akinek a hét leszolgált évet követő újabb hét év semmiségnek tűnik a benne lévő szeretethez képest. (Móz 29,20) "Szolgála tehát Jákob Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereté vala őt. "

A szeretet lépcsőjének negyedik fokán a lélek Szerelmese miatt szüntelen szenved, de nem fárad bele. Szent Ágoston azt írja ugyanis, hogy a szeretet az összes nagy, súlyos és terhes dolgokat olyanokká teszi, mintha semmik és nagyon könnyűek volnának.

A szeretet lépcsőjének ötödik foka szüntelen szomjúságot és Isten iránti türelmetlen vágyakozást ébreszt a lélekben. Olyan hevesen vágyik Szerelmesére, és egyesülni vele annyira akar, hogy hosszú, terhes, fájdalmas neki a legkisebb halasztás is, és egyébre sem gondol csak a Szerelmesével való találkozásra. "Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után" - mondja a zsoltáros. (Zsolt 84,3)

A TOVÁBBI ÖT FOKOT SOROLJA ELŐ

A hatodik fokon a lelket Isten elragadja könnyedén és megérinti. A remény se torpan meg, mert szeretete annyira megerősítette, hogy könnyedén repül vele. Erről a fokról beszél Ésaiás, amikor a következőket mondja: "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el. " (És 40,31)

Ennek a lépcsőnek a hetedik foka olyan hevessé és vakmerővé teszi a lelket, hogy sem a türelemre intő eszére, sem a visszavonulásra intő tanácsra, sem az önmérsékletre buzdító szeméremre nem hallgat, ugyanis Isten arra a kegyelemre méltatja, hogy hevesen előre törjön. Ebből következik az, amit az Apostol mond: "Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." (1. Kor. 13,17) Ezen a fokon a menyasszony annyira vakmerő volt, hogy így szólt: "Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival." (Én 1,2)

A nyolcadik fokon a szeretettől átjárt lélek megragadja, magához szorítja és többé el nem bocsátja Szerelmesét: "Megragadám őt, el sem bocsátám" (Én 3,4), de nem egyszer s mindenkorra elégíti ki vágyát a lélek, ugyanis, a lelkek rálépnek, de rögtön vissza is lépnek erről a fokról, máskülönben örök dicsőséget élvezhetnének már ezen a földön.

A szeretetének kilencedik foka szelíd lángban füröszti a lelket. Ez a fok az Istenben édesen égő tökéleteseké. Az édes lángot a Szentlélek szítja bennük, amikor Istennel egyesülnek. Ezért mondja Szent Gergely, hogy amikor a Szentlélek megmutatkozott rájuk ereszkedve, bensejükben ők már édes lánggal égtek.

A tizedik, a szerelem titkos utolsó lépcsőfoka már Istennel tökéletesen eggyé teszi a lelket. A lélek ugyanis, Isten világos látására azonnal eljut, ha már a kilencedik fokon, melyre földi életében elérhet, elér, és ott öntestéből kilép. Az ilyen lelkek (igen kevesen vannak), megtisztultak a szeretet által, így nem kell átmenniük a tisztítóhelyen. Erről beszél Szent Máté, amikor azt mondja: "Boldogok akiknek szivök tiszta, mert ők az Istent meglátják." (5,8) Mint mondottuk ez a látás teszi őket Istenhez teljesen hasonlatossá. János erről szólva mondja: "De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, mint van." (1 Ján 3,2) Nem mintha a lélek Istennel felérne, ez ugyanis lehetetlen, hanem azért, mert a benne Istenhez hasonló részesedés által lett és neveztetik Istenhez.

Erről a titkos lépcsőről beszél tehát a lélek itt, jóllehet a felsőbb fokok már nem annyira titkosak a számára, ugyanis a szeretet a reá gyakorolt hatás révén előtte megnyilatkozik.

A tizedik, utolsó lépcsőfokon, a színről színre való látás révén, előtte Isten áll, és nem marad semmi rejtve a lélek számára a tökéletes azonosulás következtében. Ezért mondja az Üdvözítő: "És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről." (Jöv 16,23) De annak a napnak eljöttéig, ha mégolyan magasra jut is a lélek, rejtve marad előtte annyi, amennyi az isteni lényeghez való hasonulásból belőle hiányzik. Ily módon a misztikus istentudomány és a titokzatos szeretet révén a lélek kilép minden dologból és önmagából is, fölmegy Istenhez. Mert a szeretet a tűzhöz hasonlatos, fölfelé tör, körének középpontjára vágyva szüntelen.