AZ ELŐSZÓ

első fejezet  (1, 1-4)

1. Mivel már sokan megkísérelték, hogy
a közöttünk beteljesedett eseményeket
leírják,
2. úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik
kezdettől fogva szemtanúi és szolgái
voltak az igének,
3. jónak láttam én is,
hogy elejétől kezdve mindennek
gondosan utánajárjak és sorban leírjak
neked mindent, tiszteletreméltó Teofil,
4. hogy meggyőződjél róla, mennyire
megbízhatók azok a tanok, amelyekre
tanítottak.

E rövid szöveg a teljes lukácsi műnek, az evangéliumnak és az Apostolok Cselekedeteinek is bevezetője.[1] A szerző azon fáradozik, hogy feltüntesse az őt megelőző («sok») írót, hírforrásait, a szempontokat, amelyek az evangéliumi események újbóli elbeszélésére késztették, az alkalmazott kritériumokat és az elérendő célt. A diégészisz (elbeszélés) kifejezés homályban hagyja, hogy vajon szóbeli vagy írásos elbeszélésekre kell-e gondolnunk. Mindenesetre ez az adat valamiképpen megvilágítja a keresztény irodalom kezdetét.

A «sokba» (polloi) beleérthető Márk, a «Q» dokumentum, néhány tudósítás Pál utazásairól, a palesztinai egyház vagy az ázsiai közösségek életéről, különösen, ha az «előszó» az ApCsel-re is vonatkozik. Valójában ez nem «sok», a túlzó állításnak azonban elsősorban apologetikus értéke van.[2] A szerző ezeket az elbeszéléseket «kísérleteknek» nevezi: ezért lehetséges, hogy szétforgácsolt és hézagos gyűjteményekről van szó. Azt a művet azonban, amelynek írásába belekezd, minden szempontból - formailag és kritikailag is - teljessé akarja tenni. Már az «előszó» is, amelyet általában profán szerzők alkalmaztak, elárulja szándékát: elsősorban művelt személyek szélesebb körét szeretné elérni azáltal, hogy a szokásaikkal és ízlésükkel összhangban levő keretben mutatja be az evangéliumot. A szerző történész, de az üdvösség történetírója. Az események, melyeket «rendezni» (anataxaszthai) szándékozik, nem egyszerű krónikák, hanem olyan történések, amelyek a próféták által meghirdetett és a Krisztusban megvalósult ősi terv beteljesülését eredményezik. A «beteljesíteni» igének nem kronológiai, hanem teológiai jelentése van. Minthogy olyan közbelépésekről, cselekményekről van szó, amelyeknek az embereken túl Isten a főszereplője, ezek nem tűrnek fenntartásokat, kételyeket, és felkeltik mind az evangélista, mind olvasóinak érdeklődését. Isten elgondolása az időben válik valóra, de átölel minden kort. Ezért mondhatja Lukács, hogy az események «közöttünk» teljesültek be. Nemcsak eljutnak hozzá és olvasóihoz, hanem ők maguk is közvetlenül beléjük bonyolódnak.

Az evangéliumi események kimerítő elbeszélésének megalkotásához a még élő illetékes tanúk és a fellelhető tanúbizonyságok segítségével vissza kell menni a keresztény eredetekhez (2. v.). [3]

Az evangélista és Jézus között vannak elsősorban a szem- és fültanúk (autoptai), aztán «az ige szolgái» (hüpéretai tou logou), és végül a «sok» (polloi) elbeszélő. A kapcsolat tehát egészen szilárd, és igazolható is, mert az események «közöttünk teljesedtek be» (1. v.), tehát frissek.

Az evangéliumi prédikáció kezdetén, amelynek Lukács és kollégái a végső szakaszát képviselik, még ott vannak Jézus kortársai: az autoptai (azok, akik azt beszélik el, amit láttak és hallottak), tehát «az ige szolgái», akik gyakorlatilag maguk a «tanúk», akik a látott és átélt események prédikátoraivá váltak.[4] A szerző itt valamennyi tanítványra (mathétai) gondol, de főként az apostolokra. A «sok» elbeszélő és még inkább Lukács ezek után jönnek, és tőlük függnek. Az események (ta pragmata) maguk a könyv témája, míg az «ige» (ho logosz: 2. és 4. v.) az a hordozó, amely az eseményeket közvetíti. Az «események» az «ige» nélkül nem maradnak fenn a történelemben, de az ige ezek nélkül üres. Kortársai számára Lukács sem pusztán elbeszélő, hanem az ige, s hozzátehetjük, az isteni «ige szolgája».

Az evangélista gondja nemcsak a források felkutatása, hanem hogy körültekintően elemezze is ezeket (3. v.). A két határozószó, az anóthen («elejétől kezdve» vagy «hosszú időn keresztül») és az akribósz («gondosan») kiemeli, hogy milyen teljességre törően és szigorúan folytatta kutatását.[5] Valójában megpróbált utána járni (parakolutheó) mindennek, és hozzátehetjük, mindenkinek (paszin). Ebben a pontos megállapításban azon van a hangsúly, hogy nem akart hallatlanba venni és fölhasználatlanul hagyni egyetlen hangot vagy tanúbizonyságot sem.[6] Ezeknek az előkészületeknek megtörténte után nekifog, hogy rendszerezze az egybegyűjtött anyagot, éspedig pontos szerkesztői kritérium alapján: «rendben» (kathexész) elbeszélni. A műnek nemcsak teljesnek kell lennie, hanem világosnak is. Ez olyan követelmény, amely kultúrájából és görög neveltetéséből egyaránt származik. Lukács evangéliumának «rendje», még ha ez a rend művi vagy földrajzi is, következetesebb, mint bármelyik másik evangélistáé.[7]

A forrásokra és az apostoli hagyományra való kitérés, amelyet Lukács evangéliuma elé helyez, nem akadémiai fényűzés, hanem különféle, elsősorban apologetikai és pasztorális megfontolásokkal összhangban álló célkitűzés. Az apostol - jelképesen Teofil[8] nevével egybefogott - olvasói számára az első «katekézisben» (4. v.) elsajátított hitigazságok elmélyített ismeretét akarja nyújtani. Úgy látszik, elsősorban a hitújoncokhoz fordul, de a hitben mindenki ilyen. A keresztényeknek tudniuk kell, hogy az evangéliumi tanítás (logosz) nem emberi bölcsességre vagy «szavakra» támaszkodik, hanem szavahihető és biztos tanúk sokaságára (vö. 2 Pét 1,16; Zsid 12,1).

Krisztus személye és tanítása azért vált jelenvalóvá a lukácsi iratokban, hogy eljusson azokhoz, akik ezeket még nem ismerték vagy nem jól értették. Elbeszélése által ők is az «ige» «hallgatóivá» és «szolgáivá» válnak. Az események, amelyeket elbeszél, «közöttünk történtek», nemcsak azért, mert még nem halkult el visszhangjuk, hanem elsősorban azért, mert megvalósulásuk még folytatódik; tehát nem merülnek el a történelemben. Ez a plérophoreó ige jelentése is: olyan megvalósulás, mint a Kivonulás, a Húsvét vagy a megtérés, amelynek soha nincs vége. Krisztus élete, jelentősége és üzenete (logosz) mindig időszerű, mert jóllehet a történelem meghatározott szakaszához tartoznak, kérdést tesznek fel és kérdést fognak intézni valamennyi nemzedék emberéhez. A tér és az idő határai nem korlátozzák őket.

A Lélek evangélistája (ApCsel) olyasvalakinek mutatkozik, aki már ezektől az első utalásoktól kezdve az apostoli funkciókkal is törődik. Az egyház apostoli jellege sajátosan a harmadik evangélista témája, aki azon fáradozik, hogy szilárd pontot találjon a történeti Krisztushoz való visszanyúláshoz, akivel ő, illetve kortársai sosem találkoztak, és akinek személye kezd feledésbe merülni.


[1] A bibliai és zsidó világban ehhez hasonló példák találhatók Ben Sirah-nál (A fordító előszava), valamint J. Flavius-nál (Apión ellen, I, 1-4; II,1), és gyakrabban a hellén íróknál (vö. H. J. Cadbury, The Style and Literary Method of Luke, Cambridge Mass, 1920. II. k. 489-510. o.). «Szent Lukács harmonikus, szinte klasszikus görögséggel szerkesztett előszóval vezette be evangéliumát, mely előszó tele van az ilyesfajta bevezetésekben szokványos kifejezésekkel: epeidéper, polloi, epikheirein, diégészisz, pragmata, paradidomai, autoptai, parakolouthein, akribósz, kathexész, aszphaleia » (A. Feuillet, Témoins oculaires et serviteurs de la parole (Lc I, 2b), in NT 15 (1973), 241-259. o.). Nagyon valószínű, hogy az «előszó» mindkét műre, az evangéliumra és az ApCsel-re is vonatkozik. Az utóbbi írásban a szerző nem említi a forrásokat és a munkamódszert, mert erről az első könyvben beszélt. Vö. E. Delebecque, Le Prologue (1, 1-4), in Études greques sur l'Évangile de Luc, Paris, 1976. 1-14; S. Brown, The Role of the Prologues in Determining the Purpose of Luke-Acts, in AA. Vari, Perspectives on Luke-Acts, Edinburgh, 1978. 99-111. o.

[2] Az olvasó bizalmának megnyerése és bizonytalanságainak eloszlatása érdekében tett stilisztikai túlzásról van szó. Vö. J. B. Bauer, Polloi: Luke 1,1, in NT 4 (1960), 263-266.

[3] Vö. V. F. Büchsel, paradidómi, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T. Brescia, 1966. II. k. 1180-1190. o. Bizonyos, hogy a «hagyomány», amelyről Lukács beszél, az apostoli hagyomány, jóllehet később gyakran összekeverik az egyházi hagyománnyal (vö. O. da Spinetoli, Bibbia parola umana e divina, Bologna, 1968., 131-146. o.).

[4] E. Nellessen szerint az autoptai és a hüpéretai valószínűleg egy és ugyanazon csoportba tartoznak (Zeugnis für Jesus und das Wort: exegetische Untersuchungen zum lukanischen Zeugebegriff, Bonn, 1976. 231.o.). A 2. versben a kai (és) értelmező elem, és ezt jelenti: «azaz». A. Feuillet szerint az autoptai közé, akikre Lukács hivatkozik, János evangélistát is be kell sorolni, mint olyasvalakit, aki «kezdettől fogva» tudósíthatta őt (Témoins oculaires, i.m. 257.o.). Vö. Ugyanettől a szerzőtől: Jésus et sa Mère d'après les récits lucaniens de l'enfance et d'après S. Jean, Paris, 1974.

[5] Az anóthen szó jelentése bizonytalan. Jelentheti azt, hogy «elejétől kezdve», és ebben a jelentésében csak ismételné és megerősítené a fentebb mondott «autoptai ap'arhész»-t («azok, akik kezdettől fogva szemtanúk voltak»). Lukács ezzel jelezné, hogy milyen határig jutott előre a «megtörtént események» kutatásában. (vö. H. Schürmann, Das Lukasevangelium, Freiburg, 1969. I. k. 11.o.). De a kutatás («hosszú idejű») tartamára történő utalást sem zárhatjuk ki (vö. I. H. Marshall, The Gospel of Luke. A Commentary on the Greek Text, Grand Rapids, 1978. 43.o.).

[6] Az ApCsel 1,1-ben Lukács azt állítja, hogy «mindazt elbeszélte, amit Jézus kezdettől fogva tett és tanított».

[7] A rend, amelyre Lukács hivatkozik, nem kronológiai, hanem logikai rend; világos, pontos és meggyőző egymásra következést idéz fel. Vö. M. Völkel, Exegetische Erwägungen zum Verständnis des Begriffs kathexês im lukanischen Prolog, NTS 20 (1973-74), 289-299.

[8] Teofil személye (a kratiszte: 'nemes', 'tiszteletreméltó' jelző alapján) egy római méltóságviselő vagy egy tekintélyes antiochiai személyiség (másként ugyanis nincs magyarázat arra, hogy Lukács miért neki ajánlotta művét), valamint egy olyan szimbolikus név között ingadozik, amely általában a keresztényeket, vagy még valószínűbb, a katekumeneket jelenti.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia