negyedik fejezet (4, 1-13)


A kísértések (4, 1-13)

1. Jézus Szentlélekkel eltelve visszatért
a Jordántól. A Lélek a pusztába vivé
2. negyven napra. Ott megkísértette az
ördög. Azokban a napokban semmit
sem evett, de mihelyt elmúltak,
megéhezett.
3. Az ördög akkor így szólt hozzá: «Ha
Isten fia vagy, mondd ennek a kőnek,
hogy váljék kenyérré».
4. Jézus azt felelte: «Írva van: nem csak
kenyérrel él az ember».
5. Ezután a magasba vezetvén őt egy
szempillantás alatt megmutatta neki
a világ minden országát.
6. «Minden hatalmat és dicsőséget neked
adok, mondta, mert én kaptam meg, és
annak adom, akinek akarom.
7. Ha imádsz engem, minden a tiéd lesz».
8. Jézus elutasította: «Írva van: Uradat,
Istenedet imádd és csak neki szolgálj!»
9. Végül Jeruzsálembe vezette őt,
és a templomépület párkányára
állította: «Ha Isten fia vagy, mondta,
vesd le magadat!
10. Írva van: Angyalainak parancsolt
felőled, hogy oltalmazzanak.
11. Tenyerükön fognak hordozni téged,
hogy kőbe ne üssed lábadat».
12. De Jézus így válaszolt: «Az is írva van:
Ne kísértsd Uradat, Istenedet».
13. Mikor ezek a kísértések mind véget
értek, egy időre elhagyta őt az ördög.

A Jordán vidékén szerzett tapasztalat Jézust szembesítette azzal az egyedi tervvel, amelyet Isten gondolt el vele kapcsolatban. Immár tudatára ébredt hivatásának (3, 21-22), de kis ideig még el kell mélyülnie, reflektálnia és imádkoznia kell, hogy teljességgel megbizonyosodjék a rá váró feladatot illetően. A pusztába való visszahúzódás ezt a célt szolgálja. Személyes kezdeményezésről van szó (1. v.), egyben azonban isteni sugallatról is. Az imperfectumban álló igealak («vivé») arra utal, hogy a Lélek nem hagyja őt magára.

A böjt szokványos bűnbánati gyakorlat a zsidóknál, miként más népeknél is. Jézus teljesen megtartóztatja magát az ételtől (2. v.), amint ezt a Mt 4,2 is megerősíti («negyven nap és negyven éjjel böjtölt»). Az is lehet azonban, hogy az utalás csak párhuzamot akar vonni Jézus és Mózes (Kiv 24,18; 34,28), illetve Jézus és Illés próféta között (1 Kir 19,8).

E pusztai tartózkodás páratlan eseménye a Sátánnal való megütközés.[1]

Jézust Isten Lelke vezérli, ugyanakkor megjelennek lelkében a gonoszság szellemének csábításai is, hogy megzavarják a sugallatokat, amelyek az Atyától erednek. A kísértések adatát az evangélistáknak nem sikerült kiküszöbölniük, a teológusok azonban megpróbálták kiüresíteni tartalmukat.[2] A peiradzein (megkísért) ige nyilvánvalóvá teszi, hogy valódi csábítási manőverről van szó. Az út, amelyet az Atya a keresztségben mutatott neki (és amely inkább a «szenvedő szolga» útja, s nem a «dávidi királyé»), meredek, és ellene van személyes vágyainak. Szívesen vállalja, de e vállalásban jelen vannak a tétovázás, a bizonytalanság, a kétkedés és a krízis mozzanatai is.[3] A Sátán jelenléte mellékes körülmény is lehet,[4] de a jónak való ellenszegülés, az önkiüresítés (kenószisz) és a kereszt előli menekülés, reális helyzeteket ábrázol. Annak nincs jelentősége, hogy a kísértés hangjai kívülről jönnek vagy az üdvözítő belső világából erednek, a döntő az, hogy veszélyeztetik választásait és döntéseit. Valójában Jézus eszmélődésének első pillanatától kezdve egészen utolsó leheletéig kísértésnek volt kitéve. Lelkében az isteni elvárások és a személyes emberi vágyak összeütközésbe kerültek egymással. Ő ugyan mindig előnyben részesítette az Atya kívánságait, de ehhez nagy önmegtagadásokra és elszántságra volt szüksége. Próbatételeinek katalogizálása lehetetlen, mint ahogyan akármelyik másik ember esetében sem lehetséges. A Máténál és a Lukácsnál található «hármas» számra korlátozás hagyományon alapuló irodalmi elem.

A pusztai élmény Márknál olvasható eredeti formája nem ismer pontosításokat sem a számot, sem a módot illetően (Mk 1, 12-13). Csupán Máté és Lukács bocsátkozik részletekbe, de ezek ellentétben állnak egymással.[5]

Máténál a kísértések a kivonulás csábításait utánozzák. Jézus látványosan legyőzi ezeket, eltörli szomorú emléküket, és új Mózesként felkészül, hogy belépjen az ígéret földjére, ahol majd meghirdeti az ország új törvényét.[6] Lukácsnál hiányzik a visszapillantó érdeklődés: a kísértések Jézus messiási útját elővételezik és jellemzik.

Az «első» próbatét közvetlenül a böjthöz (éhség) és a keresztséghez («ha Isten fia vagy»: vö. 3,22) kapcsolódik. Az ördög azt sugallja, hogy a messiás azáltal próbálja csillapítani éhségét, hogy az előtte heverő kövek egyikét átváltoztatja (3. v.). A nép elvárásaiban a messiás csodatevő hatalommal megáldott lényként szerepelt. Ha valóban ő a messiás, ennek most tanújelét adhatná. A Sátán nemcsak csodát kér, hanem «jelet». A «ha Isten fia vagy»[7] bevezetés teszi ezt világossá. Jézus nem utasítja el a csodatevést, ha rászorulókon kell segíteni vagy küldetését kell igazolnia, de nem tesz csodát azért, hogy valaki kíváncsiságát kielégítse vagy hogy ellenségei arcátlan kéréseinek eleget tegyen.[8] Tetszés szerint kenyérről gondoskodni saját éhségének csillapítására, s mi több a Sátán kérésére, aki csak megzavarója lehet Isten tervének, annyit jelent, mint nem elfogadni a küldetéséhez tartozó kényelmetlenségeket. Ha saját kényelme érdekében használja az isteni hatalmat, és nem vállalja az apostoli fáradalmakat, akkor nem vállalja majd az ellenséges üldöztetést sem, sőt a jövőben elmenekül a fogság és a halál elől is, aminek megtételére egyébként Péter (vö. Mt 16,22), a rokonok (Jn 7,3) vagy a kereszt tövében jelenlevő ellenfelei is (vö. Lk 23,35) csábítják őt. A karizmák a közösségért vannak, és nem annak javára, akire rábízzák ezeket. Válaszában Jézus a Deuteronomiumot idézi éspedig a Hetvenes-fordítás alapján.[9] A szerző itt az isteni pedagógia dicséretét zengi, amely a kivonulás ideje alatt éhínség által tette próbára népét azért, hogy értésére adja, «nem csak kenyérrel él az ember» (MTörv 8). A kijelentés félreértésre adhat okot, mert úgy látszik, mintha sátáninak ítélné a kenyérért és a földi javakért való aggódást. Kétségtelen, a földi valóságok félrevezethetik és becsaphatják az embert, de hiányuk is az ember elidegenedésének és bukásának veszélyével jár.[10]

A következő próbatétel (amely Máténál a harmadik helyen áll) Lukácsnál a hatalom kísértése (5-7. v.). Az evangélista elhagyja annak említését, hogy az ördög fölkísérte Jézust egy magas hegyre, amelyről a föld valamennyi országa látható volt, mert tudja, hogy ilyen hegy nem létezik. Megelégszik annak állításával, hogy egy «szempillantás alatt» (en sztigmé kronou: pontnyi időben) felvonultatta előtte «a lakott föld (oikoumené) valamennyi országát». Jóllehet nyilvánvalóan képzeletbeli látomásról van szó, a csábítás ezáltal nem kevésbé valódi. A földi vagy politikai érvényesülés vágya föltámadhatott Jézus gondolataiban és lelkében, és keményen kellett harcolnia ellene, nehogy e vágy magával ragadja őt. A világ országainak tulajdonjoga, amellyel a Sátán dicsekszik, és ami nem más, mint az ő lehetősége vagy hatalma (exouszia) arra, hogy tetszés szerint rendelkezzék velük, megfelel annak a népi elképzelésnek, amelyet az Ószövetség és az Újszövetség szent szerzői is magukévá tesznek, de nem jelenít meg hiteles bibliai üzenetet. Nehezen gondolható, illetve képtelenség, hogy Isten valamiféle vetélytársával osztja meg a világ feletti uralmat. Az ördögi javaslatnak csak az ember féktelen vágyaiban van objektivitása, aki Istennek és embertársainak helyéről megfeledkezve önmaga felmagasztalására törekszik. E törekvés az apokaliptikus fejedelmek tehetetlen akarása, akik megkísérlik az égbe emelkedést, hogy Istent megfosszák trónjától és helyébe üljenek. A bármilyen természetű hatalom vágya az a kísértés, amely a legkönnyebben feltámad az ember lelkében, még ha ez az ember Jézus is. Ha a messiás egyetemes uralomra rendeltetett (vö. Zsolt 2; 110), mostantól fogva megkezdhette volna e hatalom érvényre juttatását. Valamiféle magasabb, befolyásosabb hely Jézus számára is alkalmasabbnak látszhatott Isten tervének megvalósításához, de a Lélek megkísérli megértetni vele, hogy ez illúzió. Az evangéliumnak nincs szüksége hatalomra ahhoz, hogy érvényre jusson, s még kevésbé a földi birodalmaktól kapott támogatásra és arra a dicsfényre, amely ezeket övezi. Ellenkezőleg: ezek segítsége nélkül gyorsabban tud terjedni. A Sátán bujtogató szavait követni annyi, mint függő viszonyba kerülni vele, saját urunknak elismerni, azaz szolgálni és imádni őt. Az exouszia, amelyről a Sátán beszél, a földi hatalmasságokra jellemző,[11] és nem Jézusra (8. v.). Később sem fogadja el, hogy királlyá tegyék, mint ahogy most is elutasít minden uralmat. Jézus elutasítja a hatalmat, mert arra kapott hívást, hogy a szolga útját járja végig, és nem az úrét (vö. Lk 22, 24-27). Az egyetlen Úr, akinek az ember imádattal és szolgálattal tartozik: Isten. A jahvista parancs hangzik el újra, hogy megtörjön minden sátáni akarást. Isten primátusa azonban nem az ember megsemmisítésén alapul. Jézus elutasítja saját, személyes hatalmát (személyi kultuszát), de nem az emberét, akit Isten az univerzum királyává és urává tett.[12]

A harmadik kísértés színhelye Jeruzsálemben van, a templom legmagasabb és legveszélyesebb pontján (9-12. v.). Jézust itt sem «viszik föl» (Mt 4,5), hanem fölkísérik. Lukács a jeruzsálemi szembesülést evangéliumának belső szerkezeti logikája miatt teszi az utolsó helyre. Jézus szolgálata lassú előrehaladás a szent város felé, ahol az ellenségeivel folytatott végső küzdelem, a vereség és az azt közvetlenül követő győzelem vagy feltámadás (a Lk 9,31 szerint «kivonulás»; a Lk 9,51 szerint analémpszisz, felemeltetés) vár reá.

Jézus egész földi élete folyamán aggódó félelemmel és örömmel tekint Jeruzsálemre, mert e város jelzi végső megaláztatásának és végérvényes felmagasztaltatásának pillanatát.[13] Itt a Sátánnal közvetlenül vagy a csatlósaival vívott küzdelem is keményebb lesz.[14] Ezért még a kísértések elbeszélése sem zárulhatott le Jeruzsálemen kívül. Ha az első kísértés a keresztséget idézi föl, az utolsó a szenvedés előjátéka: bemutatja ennek szereplőit és előre vetíti végkifejletét.

A sátáni javaslat ezúttal is kihívó. A Sátán (de vele vannak a tanítványok, a barátok és az ellenfelek is) megpróbálja rávenni a messiást, hogy Istentől eredését tanúsító káprázatos és látványos jelekkel lépjen ki névtelenségéből. Ezek azok az «égi jelek», amelyeket később ellenségei (vö. 11,29) vagy a kereszt tövében álló zsidó vezetők (vö. 22, 24-27) is kérnek tőle. Jézus azonban nem varázsló, hanem üdvözítő: betegek sokaságát gyógyítja majd meg és éhező tömegeket táplál (9,10), sőt a föltámadás után eljön majd az égből, de nem azért, hogy kíváncsi tömegek látványossága legyen, hanem hogy élőként mutatkozzék meg mindazoknak, akik kételkednek új létezésében (24. fej.). Jócselekedetei és emberies viselkedése tanúskodik arról, hogy valójában kicsoda ő, és nem a nagyszabású mutatványok, amelyek megtévesztések is lehetnek.

Az ördög visszatér az «Isten fia» megnevezésre (9. v.), amely éppen a nyilvános működés kezdetén jelent elsősorban «küldöttet».[15] Minthogy biblikus érvekkel kapta a visszautasítást (4. és 8. v.), most a Sátán hozakodik elő bibliai szöveggel, amelyet pontosabban idéz, mint ahogyan ezt Jézus tette, hogy alátámassza csábítását. Az idézet a Zsolt 91, 11-13, ahol a szerző Istenbe vetett bizalmáról beszél, aki kész arra, hogy megszabadítsa őt minden veszélyből. Még inkább segítségére jön majd annak, aki az ő «fia». Jézus nem tagadja a gondviselést, de nem azonosítja azt az emberi elbizakodottsággal. Istent kísérteni annyit jelent, mint kellő és megfelelő ok nélkül kérni hatalmának közbeavatkozását (12. v.). Isten segítséggel tartozik, de nem kell helyettesítenie az embert, és még kevésbé kell kijavítania az ember oktalanságából és vakmerőségéből eredő hibákat. Ő mindenkinek megadta az önmegvalósításhoz szükséges adományokat, s az embernek ezekkel kell élnie, s nem a rendkívüli segítségben bizakodnia. Ezt ugyanis bármikor megkaphatja, de adott esetben ez a segítség el is maradhat.

A befejezés (13. v.) jelzi, hogy az ördög más csábításokkal is próbálkozott, végül azonban megadta magát. Ez megerősíti, hogy a hármas szám aligha pontos megjelölés. Lukács számára fontosabb az, hogy az ördög fegyverletétele csak stratégiai visszahúzódás és nem végérvényes vereség. Olyan ez, mint az ellenségeskedés megszüntetése azzal a céllal, hogy valamilyen más időpontban (akhri kairou) szinte közös megegyezéssel újrakezdődjék minden. A «találkozó» nyilvánvalóan a szenvedés időszaka, amikor a sátáni bujtogatást a zsidóság vezetői, sőt Jézus egyes tanítványai fogják magukévá tenni. A harmadik evangélista számára a szenvedés valamennyi szereplője a Sátán eszköze. Azon fáradoznak, hogy megőrizzék visszaéléssel szerzett hatalmukat, és nem azon, hogy megmentsék a köz javát. A Jézussal szembeni ellenállást nem a vallási buzgóság és nem az Isten és az ember iránti tisztelet igyekezete mozgatja, hanem a saját presztízshez és uralomvágyhoz való ragaszkodás. Ezért ez az ellenállás mindig a Sátántól indul ki, amely ebben az esetben nem más, mint az emberi gőg és gonoszság megnyilvánulása.

Jézus szolgálata a Lélek jegyében (keresztség) kezdődik, egyben azonban a baljóslatú sátáni árnyék is ráborul; és csak a végén következik be, hogy az első lassanként a második fölé kerekedik. A kísértésről szóló elbeszélés történeti, egyben buzdító jellegű elbeszélés. Lukács a démoni csábításokat legyőző Jézust mintaképként akarja felmutatni, akit a hívőknek követniük kell küzdelmeikben, hogy ne valljanak kudarcot keresztségi kötelezettségeikben.[16]


[1] A bibliográfia összefoglalása J. Dupont, Le tentazioni di Ges nel deserto című művében található (Brescia, 1970., 149-156. o.). Ehhez csatolható még: H. Haag, Teufelsglaube, Tübingen, 1974., 273-308. o.; W. Wilkens, Die Versuchungsgeschichte Luk. 4, 1-13 und die Komposition des Evangeliums, in TZ 30 (1974), 262-272. A Mt 4,1-ben a Lélek a Jordántól a pusztába vezeti Jézust, és ott magára hagyja mintegy kiszolgáltatva a kísértőnek. Lukácsnál azonban a Lélek Jézus pedagógusa, miként pedagógusa a kereszténynek is.

[2] A kísértésekről szóló elbeszélés eredetére vonatkozó feltételezések egyik véglettől a másikig - történeti tárgyszerűségének elutasításától e tárgyszerűség teljes elfogadásáig - terjednek. J. Dupont idézett művében (94-122. o.) ad erről áttekintést. A legradikálisabb vélemény az elbeszélést olyan Jézus személyével kapcsolatos buzdító jellegű kompozíciónak vagy erkölcsi tanításnak tekinti, amelyet ő maga sosem élt át személyesen. Az elbeszélés buzdítás arra, hogy Krisztus példája nyomán ki kell állnunk a próbákat, még ha neki valójában ezt nem is kellett megtennie. Az elbeszélés azoknak a próbatételeknek alapján íródott, amelyeket a MTörv 8 szerint a zsidó népnek kellett kiállnia, hogy ugyanazokat a tanulságokat vonják le belőlük. Ezért mitikus elbeszélésnek tekinthetjük, amely nem Jézus magatartását vizsgálja, hanem buzdításokat ad a keresztényeknek (vö. A. Meyer, R. Bultmann, M. Dibelius, E. Percy, E. Lohmeyer stb.). Tehát közösségi alkotásról, katekétikai sémáról, teológiai traktátusról van szó (P. Van Iersel). Ezzel szemben J. Dupont meggyőződéssel vallja, hogy Jézus «olyan tapasztalatról beszél, amelyet átélt», még ha ezt olyan «képnyelven fogalmazza is meg, mely alkalmas arra, hogy a hallgatók lelkére mély benyomást gyakoroljon» (145. o.). E könyv szerzője is úgy véli, hogy az esemény epizódszerű történet. Valószínűleg olyan tapasztalatról van szó, amely a pusztai tartózkodás időszakára esik, és amelyben Jézusnak különféle próbákat kellett kiállnia. De nem is annyira az epizód a fontos, hanem maga a tény, a reális alternatívák, amelyekkel Jézusnak állandóan szembe kellett néznie életében, s különösen nyilvános működése idején annak elejétől fogva. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m. I. k. 136-170. o. Az evangélisták nem tulajdoníthattak volna Jézusnak ilyen megalázó élményt, ha ez nem felelt volna meg a valóságnak.

[3] Ez a súlyos állítás fölveti Krisztus szabadságának és egyben csalatkozhatóságának problémáját. A teológiai és még inkább az exegetikai kutatás elzárkózott az ilyen jellegű kérdések elől, mert ezek Krisztus szentségét érintik, amely nem enged meg fenntartásokat. Ennek ellenére a probléma létezik, még ha talán nincs is rá megoldás. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, III. k. 13-23. o.

[4] A görög diabolosz kifejezés a diaballó igének főnévi alakja, amelynek jelentése annyi, mint elválasztani, megosztani, eltéríteni, valami ellen fordulni, vádolni, rágalmazni, becsapni (vö. Lk 16,1). Etimológiailag valamennyi jelentés (ellenség, vádló, rágalmazó, félrevezető) megtalálható a diabolosz szóban. Az Ószövetség (a Hetvenes-fordítás) görög fordítói a diabolosz szót választották a héber satan (démon) fordítására. Ezért a két kifejezés többé-kevésbé azonos jelentésű. Ettől eltér azonban a démon szó etimológiája (vö. W. Foester, daimón, daimonion ecc., in G. Kittel, Grande Lessico del N. T., i. m. II. k. 741-791. o.). A héber felfogás szerint a sátán egészen különleges (1 Kir 17,18; Zak 3,1; Jób 1-2; 1 Krón 21,1; Ezdr. 4,6 stb.), szinte hivatalból vagy köztisztviselőként vádoló ellenség. A zsidó, illetve a két Szövetség közti («apokrif») irodalom bővelkedik demonológiai szövegekben. Az Újszövetségben megtalálható néhány név (Beliar: 2 Kor 6,15; katégór: vádló: ApCsel 12,10) és különféle kifejezések («e világ fejedelme», az «ellenség», a «gonosz», a «kísértő», «e világ istene», a «levegő hatalmasságainak fejedelme»), amelyeket az apokrif irodalomból vettek át, de ezeknél gyakrabban jelenik meg a diabolosz és a Szatanasz kifejezés. A szerep, amelyet az ördög betölt a történelemben, nyilvánvalóan az, hogy ellenlábasa legyen Istennek és az ő tervének. Ezért az Újszövetség szerzőinek látásában nagyszabású csata kezdődik, amelyben egyik oldalon a Sátán és csatlósai, a másik oldalon pedig Isten, Krisztus, a Lélek és imádóik állnak. Az Apokalipszis erre az előfeltevésre épül. Elkerülhetetlen, sőt «logikus» volt, hogy az «ellenség» éppen nyilvános működése elején támadja meg a messiást, legalábbis annyiban, amennyiben az evangéliumok hírt adhattak erről. Vö. Foerster, diabolos, in G. Kittel, Grande Lessico del N. T., i. m. II. k. 924-95. o.; H. Haag, Teufelsglaube, Tübingen, 1974. 271-390. o. A rossz realitásával kapcsolatban nincs fenntartás a teológusok között, de a Sátánnal való azonosítását illetően jelenleg nem mindenki fogadja el a hagyományos tételt. A kérdés vizsgálata megtalálható a már idézett Itinerario spirituale di Cristo c. mű III. kötetének 62-77. terjedő lapjain. Úgy látszik, mintha a Sátán személy volna, de a bibliai nyelvezet azt sem zárja ki, hogy megszemélyesítésről van szó.

[5] Vö. J. Dupont, Le tentazioni di Ges nel deserto, i. m. 53-82. o.

[6] Vö. A. Feuillet, Le récit lucanien de la tentation (Lc 4, 1-13), in B 10 (1959), 613-631.

[7] A kifejezés jelentésével kapcsolatban ld. Th. Zahn, Das Evangelium des Lukas, Leipzig, 1913. II. kiad. 166-167. o.; J. Dupont, Le tentazioni, i. m. 126. o.

[8] Gondolhatunk a Lk 11,16-ra (jel az égből), a 23,9-re (Heródes reményei) és a 23, 35.37-re (felszólítás a keresztről való leszállásra).

[9] A szöveg így hangzik: «Nem csak kenyérrel él az ember», «hanem minden igével, amely Isten ajkáról való». Ez Máténál is így szerepel, s talán ez képviseli az eredetihez közelebb álló formulát. Ugyanakkor szem előtt kell tartanuk, hogy más alkalmakkor Máté azon fáradozik, hogy kifejezetté tegye a szövegeket. Lehet, hogy Lukács megrövidítette a szöveget, de az is igaz, hogy az idézeteket általában csak szóban mondották ki. Vö. J. Dupont, i. m., 58-60. o.

[10] A «Földi valóságok teológiája» témakörhöz ld. Itinerario spirituale di Cristo, i. m. II. k. 111-156. o.

[11] Az exouszia a hatalmat és annak gyakorlását is jelenti: vö. Lk 12,11 («hatóságok elé hurcolnak titeket»); 20,20 («hogy kiszolgáltassák a helytartó hatalmának»); 22,25 («azok, akiknek hatalmuk van»); 22,53 («a sötétség hatalma»); 23,7 («Heródes uralma alól való»).

[12] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, II. k. «Le scelte di base», Assisi, 1973. 157-189. o.

[13] A jeruzsálemi útra gyakorta történik utalás: 9,31; 9,53; 13, 22.33; 17,11; 18,31; 19,28. «Nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül» (13,33). Vö. F. Zehrer, Gedanken zum Jerusalem-Motiv im Lukas-Evangelium, Fs. F. Sauer, Graz, 1977. 117-127. o.

[14] Lukácsnál is látszik, hogy Jézusnak még harcolnia kell a Sátánnal, különösen nyilvános működésének második szakaszában (9,51 - től). Látja a Sátánt, amint az «villámként bukik le az égből», ami annak az erőszaknak jele, amellyel rátámad az emberekre (10,18); megtámadja magukat az apostolokat is (vö. 22,31), akik csupán Jézus oltalmának köszönhetően menekülnek meg. Jézus a legerősebb, aki győzedelmeskedni fog afölött, aki csupán látszólag a legerősebb (vö. Lk 9, 1-2.6; 10,9).

[15] Az «Isten fia» megnevezésnek lehet filozófiai (természetes fia) értelme, de nem kizárt, hogy metaforikusan ez a jelentése: «szeretett», az Isten által legteljesebben elfogadott. Messiásként Jézusnak meglehet ez az adottsága, és feltehetően a Sátán is ebben az értelemben veszi a kifejezést. Jézus lelkében is megjelenik és utat próbál törni egy olyan messiásfelfogás, amely megfelel a népi elvárásoknak és saját vágyainak. Vö. G. Vermes, Jésus le juif, i. m. 255-292. Lásd fentebb: I. fej. 45.

[16] Vö. A. Feuillet, Le récit lucanien, i. m. 617-631. o.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia