V. ÚTON JEUZSÁLEM FELÉ (9, 51 - 19, 28)

Az 51. vers a harmadik evangélium legeredetibb és legjellegzetesebb részét[1] nyitja meg. Jézus előbb elhagyja Galileát (vö. Mt 19,1), majd útra kel Jeruzsálem felé. Ez az «utazás» vagy a hagyományon alapul, vagy pedig a szerkesztőtől eredő irodalmi fogás. Lukács mondásokat és «epizódokat» gyűjt egybe eltekintvén ezek kronológiai és földrajzi kereteitől. Az evangélista, aki a zsidó vallási hatóságokkal és áramlatokkal való összeütközést Jézus életének utolsó időszakára halasztja, látszólag földrajzi rendet követ, valójában azonban logikai rendben halad előre, amely jobban megfelel igényeinek. Jézusnak már Galileában is voltak ellenfelei, de Jeruzsálemben a Sátán által felbujtott (vö. 4,13) ellenség teljes hadrendjével kell szembenéznie. A zsidóság fővárosa elkerülhetetlen helye hivatalos megnyilvánulásának, de helye végső próbatételének is. Az «utazás» azt a célt szolgálja, hogy előkészítse ezt a szembesülést és összecsapást. Nem szabadon választott útról van szó, hanem olyanról, amely megmásíthatatlan módon tartozik missziójához. Lehetetlen, hogy egy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el - mondja majd ő maga is (13,32-33). Úgy látszik, a kezdőmondat («közel voltak beteljesedésének napjai») is ezt erősíti meg. A szümpléroó ige a bibliai hagyományban az üdvrend megvalósulását adja hírül.[2] Ez egybeesik Krisztus halálával és feltámadásával, amit az evangélista összefoglalóan az analémpszisz (az analambanó, «felemelni» igéből eredő «felemeltetés») szóval jelöl. Ez a kifejezés Jézusnak a földi életből az égibe való átmenetét jelenti, és így halálára is vonatkozik. A jeruzsálemi cél olyan, mint valamiféle sötét felhő, amely homályba borítja Jézus tevékenységét és lelkét. Az evangélista hangsúlyozza, hogy Jézus «elszántan kelt útra». Szó szerint azt mondja, «megkeményítette arcát», azaz össze kellett szednie minden bátorságát («meg kellett keményítenie tekintetét»), hogy helyt tudjon állni a reá váró próbatételekben. Megszenvedett, bátor, hősies döntésről van tehát szó. A jeruzsálemi árnyék nyomasztóan hat Jézus lelkére, de nem állítja le tevékenységét, amely miként a múltban, most is a tanítványok és a sokaság felé irányul. Ennek az útnak állomásai nincsenek feltüntetve, mert az evangélista számára csupán az út rendeltetésének van jelentősége. [3] Lukács visszatér a szenvedés megjövendöléseire (12,50; 13, 32-33; 17,25; 18, 31-34), anélkül azonban, hogy szem elől veszítené a mennybemenetelt (9,51), a királyi beiktatást (10, 12-27), az emberfia napját (17, 22-24.30), a feltámadást (18,33).

A tömeg továbbra is követi, keresi és hallgatja a názáreti prófétát (11, 14.29; 12,1; 13,17; 14,25; 18, 36.43; 19,3). Vámosok és bűnösök is mennek hozzá (15, 1-10; 19, 1-10). Természetesen a farizeusok sem hiányoznak (11,37; 13,31; 14, 1-3; 17,20), és Jézus szemmel láthatóan továbbra is azon fáradozik, hogy tanítványai értésére adja Isten országának titkait (12, 22-32), amelyek azonosak az emberfiának (10, 21-22) és az ő halálának misztériumaival (12,50; 17,25; 18, 31-34). A tanítvány életének középpontjába a mester élete kerül: tanúságot kell tennie róla (12, 1-12), elsősorban önmegtagadó (12, 53-54; 16, 1-13), szolgáló (12, 41-48; 17, 7-10), virrasztó (12, 35-40), imádságos (1, 1-13), hívő (17, 5-6) és testvért szerető (17, 1-4) élettel.

A Jeruzsálem felé vivő út a Golgotára vezet: a tanítványoknak fel kell fogniuk ennek értelmét.

A horizont lassanként sötétté válik azáltal, hogy egyre sűrűbben jelennek meg az ellenfelek, akik immár kilépnek rejtekükből. Egy törvénytudó csapdát állít neki (10,25); egy farizeus a saját fajtája elleni kemény vádbeszédre készteti őt (11, 39-52); egy másik azért hívja meg házába, hogy törvénysértésen érhesse (14,1); a farizeusok és az írástudók együtt zúgolódnak (15, 1-2) és kicsúfolják őt (16, 14-15). Szkepticizmusukkal azonban nem tudják megakadályozni, hogy a misztériumok feltáruljanak az alázatosak és a kicsinyek számára (10,21). A farizeusok mellett más névtelen ellenfelek is felemelik szavukat a názáreti próféta ellen (11, 15-16; 13, 14-17; 16,1). A zsidók elutasítják messiásukat. Jézus szolgálata kudarcot vallott Galileában (10, 13-15), és kezd meghiúsulni az ország más részein is, főként Jeruzsálemben. Honfitársait azonban az isteni ítélet veszélye fenyegeti (13, 22-30), és ez vonatkozik Jézus valamennyi («ti») hallgatójára is. Lukács szemében az ünnepi lakomáról szóló példabeszéd az egész üdvtörténetet magába sűríti. Az első meghívottak (Izrael nagyjai és hatalmasságai) kívül maradnak, és az utolsók (a szegények vagy a pogányok) lépnek a helyükbe. «Izrael kicsiny maradéka» és a pogányok tömege viszi majd előbbre Isten országát. Nem véletlen, hogy a részlet egy Szamarián való áthaladási kísérlettel (9,52) kezdődik, és egy «Szamaria és Galilea határvidékére» helyezett (17,11) epizóddal zárul: mert valójában ezek a területek kapják majd örökül a zsidók által elutasított üdvösséget (vö. ApCsel 1,8; 8, 4-14). A hetvenkét tanítvány missziója is megerősíti, hogy az evangélium horizontja és hirdetőinek hivatala a zsidó népen túlra terjeszkedett. Lukács megpróbálta megrajzolni Jézus alakját, tevékenységét, egyben azonban azt az utat is, amelyet követőinek kell végigjárniuk. Ennek az útnak ugyanaz lesz a vonalvezetése, és főként ugyanaz lesz a célja, mint az övének: a gyalázat és a dicsőség. Lukács a második és a harmadik nemzedék keresztényeinek ír, hogy segítse őket annak a misszionáriusi lendületnek újra-felfedezésében, amely Jézust és közvetlen munkatársait is lelkesítette.


[1] Vö. L. Girard, L'évangile des voyages de Jésus, ou la section 9,51-18,14 de Saint Luc, Paris, 1951.; H. Conzelmann, Mitte der Zeit, i.m., 53-66. o.; M. Laconi, Il «grande inciso» di Luca, in Il messaggio della salvezza, Torino, 1967., IV. k., 433-442. o.; R. Lapointe, L'espace-temps de Lc 9,51-19,27, in ET 1 (1970), 275-290. o.; G. Ogg, The Central Section of the Gospel according to St Luke, in NTS 18 (1971-72), 39-53.; G. W. Trompf, La section médiane de l'évangile de Luc: l'organisation des documents, in RHPR 53 (1973), 141-154.; M. Miyoshi, Der Anfang des Reiseberichts, Lk 9,51-10,24, Eine Redaktionsgeschichtliche Untersuchung 24, Roma 1974.,; H. L. Engelkraut, Jesus Mission to Jerusalem: A Redaction Critical Study of the Travel Narrative in the Gospel of Luke, Lk 9,51-19,48, Frankfurt a. M. - Bern, 1976.; G. Sellin, Komposition, Quellen und Funktion des Lukanischen Reiseberichtes (Lk IX,51-XIX,28), in NT 20 (1978), 100-135. o.

[2] Vö. Lk 8,23; ApCsel 2,1; G. Delling, pleroó in G. Kittel, ThWNT, B. VI., 308. oldaltól.

[3] Az evangélista nyilvánvaló késéssel és távolságból említi a tómelléki városok elleni kirohanásokat (10,13-15), hiszen Jézus már «úton van Jeruzsálem felé» (51. v.), és kevéssel előbb haladt át egy szamaritánus falun (52. v.). A 10,38 szerint Betániában van, ennek ellenére a 17,11 szerint átmegy «Szamaria és Galilea határvidékén». Ez annak mutatója, hogy Lukács nem nagyon ismeri Palesztínát, vagy hogy már nincs gondja arra, hogy «szorgalmasan» és «rendben» utána járjon az eseményeknek. Ellenkezőleg, azon fáradozik, hogy ne kerüljenek elő azok a részletek, amelyek alapján meg lehet állapítani a történeti egymásrakövetkezést Jézus útján.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia