A tanítványokhoz intézett szavak
(12, 1-12)
1. Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt
össze, úgyhogy majd letaposták egymást,
beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz:
«Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a
képmutatástól.
2. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne
lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.
3. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt
a világosságban fogják hallani, és amit fülbe
súgva mondtatok a belső szobában, azt a
háztetőkről fogják hirdetni.
4. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek
azoktól, akik megölik a testet, de aztán semmi
egyebet sem tudnak tenni.
5. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól
féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is
van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony,
mondom nektek: Tőle féljetek.
6. Ugye, öt verebet adnak két fillérért: mégsem
feledkezik meg közülük egyről sem az Isten.
7. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg
vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél
értékesebbek vagytok.
8. Mondom nektek, ha valaki megvall engem
az emberek előtt, az emberfia is megvallja azt
Isten angyalai előtt.
9. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt,
azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.
10. Ha valaki az emberfia ellen szól, annak
megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja,
annak nem bocsáttatik meg.
11. Amikor a zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség
elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt:
hogyan vagy mivel védekezzetek,
12. mert a Szentlélek abban az órában megtanít
majd titeket arra, amit mondanotok kell».
A farizeusokkal és a törvénytudókkal való
hosszú és drámai ütközet (11, 15-54) valószínűleg
a tömeg jelenlétében zajlott le (vö. 11,29). Az
új részlet elején (1. v.) is («megszámlálhatatlanul»)
sok ember verődik össze (episzünagó), az
evangélista azonban szemmel láthatóan mellőzi
őket, hogy teret adhasson a tanítványokhoz intézett
jézusi beszédnek.[1]
Lukács főként azért emlékezett meg
a farizeusok és a törvénytudók ellen irányuló
jézusi támadásáról, hogy óvja
a hívőket az ilyesfajta viselkedéstől és
magatartástól, s hogy minden félreértést
eloszlasson, újra emlékezetbe idézi e kirohanást.
A farizeusok legfeltűnőbb vonása (1. v.) a képmutatás
(hüpokriszisz), és ez jellemzi őket a legjobban.
A kifejezés arra utal, hogy valaki a színházban, a
társaságban vagy a közösségben képes
valamilyen meghatározott szerep eljátszására.
A szófejtő elemzés szerint a képmutatók
(hoi hüpokritai) a színészek. A képmutatással
az ember könnyen kerülhet olyan hírbe, amilyenbe akar:
például az igaz volt és a szentség hírébe.
Elegendő, ha meghatározott magatartást színlel,
s megfelelő szavakat hangoztat. Jézus a képmutatást
kovászhoz hasonlítja, mert azt akarja hangsúlyozni,
hogy ez képes megrontani az általa átjárt tésztát,
vagyis ebben ez esetben az embereket és a közösséget.
Az embert még csak nem is kell túlzottan a romlásra
serkenteni, hiszen vele született hajlama van erre.
A képmutatás alakoskodás, amely azonban nem tarthat
sokáig, hiszen az igazság előbb-utóbb napvilágra
kerül (2-3. v.). Az evangélista nem mondja meg, hogy ki végzi
majd el ezt az első leleplezést (szünkalüptó),
de valószínűleg isteni közbelépésre
(ítéletre) gondol, vagy talán éppen az utolsó
ítélet esküdtszékére. Az is lehet azonban,
hogy olyan teológiai meggondolással él, amelynek nincs
határozott vonatkozási pontja. A hívő szerint
a csalás, a megtévesztés sosem győzedelmeskedhet
az igazság felett, mert a végén minden lelepleződik.
S ha ez nem is következik be azonnal, a vallásos embert ez
a gondolat vezérli.
Az evangélista felidézi Jézusnak egy mondását
(3. v.), amely az előzőhöz hasonlóan (2. v.)
más szövegkörnyezetből származik. Jézust
a körülmények arra késztették, hogy valamilyen
lakóhely rejtekében («sötétségben»)
oktassa tanítványait, de szavai egy napon nyilvánvalóvá
(en tó phóti) válnak. Sőt, egyenesen
a háztetőkről fogják ezeket hirdetni. Lehetséges,
hogy Lukács e mondást a farizeusok magatartására
alkalmazza. Ezek «sötétségben», álnokul
cselekszenek, úgy haladnak előre a homályban, mint
a vakondok, de váratlanul fény derül rejtekhelyükre,
és világossá teszi cselszövésüket.
A képmutatás olyan köpeny, amely talán jól
és hosszan betakarja az embert, de végül e köpeny
szétszakad, és amit rejtett, nyilvánvalóvá
válik. Ugyanígy az is lehetséges azonban, hogy a mondás
az apostolok tevékenységét világítja
meg, amely a rejtettség időszakából (a zsidó
és a pogány üldözések szakaszából)
átmegy a meghirdetés teljes szabadságának korszakába.
A szavak, amelyeket hallottak, és amelyeknek ők letéteményesei,
egy napon a föld «rejtekéből» a fényre
szökő maghoz hasonlóan napvilágra kerülnek.
A XII. fejezet a tanítványokkal foglalkozik, tehát
nem meglepő, ha a 3. vers és az ezt követő versek
is róluk szólnak. Amikor Lukács evangéliumát
írja, Krisztus követőinek helyzete még bizonytalan.
Az ellenségeskedés és gyűlölet, amelynek
céltábláivá váltak, életüket
és így hitük folytonosságát is veszélyezteti
(4. v.). Lehetséges, hogy Lukács is tud néhány
olyan esetről, amely a legfélénkebbeket hitük
elhagyására késztette. Jézus és az evangélista
nem olyan vitázó hangon szól hozzájuk, mint
fentebb a farizeusokhoz és a törvénytudókhoz,
hanem pásztorként beszél. Olyan figyelmesen és
olyan nagy szeretettel fordul tanítványai felé, mint
az apa a gyermekeihez. A «barátaim» (philoisz mou)
megszólítás a szinoptikusoknál[2]
csak ezen a helyen szerepel, és azt az aggódást és
gyengédséget idézi fel, amellyel Lukács közössége
körülveszi legtörékenyebb tagjait. A halál
elkerülésére nem az a megoldás, hogy az ember
hazudik vagy elhagyja hitét, hanem, hogy leértékeli
a halál jelentőségét és súlyát.
A fizikai halál felszíni esemény, amely nem érinti
az ember lényének mélyét, és nem fosztja
meg őt a valódi élettől (4. v.). Az evangélista
azokra az üldözésekre gondol, amelyek már szedik
áldozataikat a keresztények közül. A végső
igazságnak és Krisztus feltámadásának
fényében ezeknek az üldözéseknek csak korlátozott
jelentőségük van. Csak az ember fizikai életét
olthatják ki, de igazi valóját nem érik el,
s nem képesek őt megfosztani valódi értékeitől
és valódi lététől (4. v.). Ezért
nem kell tőlük félni. A hit és a teológia
hivatott arra, hogy megoldja a lelki konfliktusokat, az emberi lélekben
lejátszódó kríziseket. Ez a megoldás
azonban úgy látszik, nem mindig időtálló
és nem mindig hatékony.
A vallásüldözők a politikai üldözőkhöz
hasonlóan kárt tudnak tenni az ember testében, de
van fölöttük valaki, aki még súlyosabb büntetésekkel
tud sújtani, mint azok, amelyekkel ők büntetik embertársaikat.
Egyedül Istentől kell tehát félni, aki az egész
embert («a testet és a lelket is») a gyehenna tüzére
tudja vetni. A keresztények megijedhetnek az üldözők
fenyegetéseitől, és elárulhatják hitüket,
de ha így tesznek, még hatalmasabb ellenfélbe ütköznek,
aki súlyosabb és hosszantartóbb szenvedésekkel
sújthatja őket. Az Isten iránti félelem erős
hangsúlyt kap az ószövetségi és részben
a keresztény igehirdetésben is, de ezt a tanítást
a legnehezebb összeegyeztetni az evangéliumi üzenettel.
A büntető istenkép szöges ellentétben áll
Jézus igehirdetésével, amely annak kinyilvánítása,
hogy Isten szerető és irgalmas atyja igazaknak és
bűnösöknek egyaránt.
A «gyehenna» a «kiolthatatlan tűz» helye,
amely valamiféle vég nélküli büntetés
helyének szimbólumává vált, jóllehet
a kifejezés önmagában véve egyáltalán
nem utal ilyesmire.[3]
Ebben az esetben is szónoki túlzásról van szó
(s nem annyira teológiai meghatározásról),
ezért óvatosan kell kezelnünk.[4]
Istent félni kell, de hinni is kell benne. Isten büntet,
de gondját is viseli az embernek, miként valamennyi teremtményének
(6. v.). Ha úgy látszik, hogy egyesek és különösen
a hívők zsarnokok kiszolgáltatottjaivá váltak,
továbbra is igaz marad, hogy van felettük valaki, aki gondot
visel rájuk. S ha ennek a valakinek gondja van a madarakra, sőt
még a verebekre is, amelyek olyannyira kevésbé értékesek
a többinél, hogy ötöt lehet belőlük venni
két fillérért (as-ért)[5],
és mégsem feledkezik meg egyikről sem, mit nem tenne
meg az emberért? Isten gondviselő tevékenysége
még az ember hajszálát is számontartja (7.
v.). Ezek a közönséges utalások azt emelik ki,
hogy Isten milyen körültekintően gondoskodik teremtményeiről,
és különösen az emberről. Ez az «ismeret»,
amellyel tud róluk, nem elmélet vagy fogalmi tudás,
hanem jóakarat és szeretet. A befejezés tehát
az, hogy a tanítványoknak nem kell félniük (7.
v). Az ilyen állítások a sémita teológiai
szemléletben vagy történelem-felfogásban gyökereznek,
amely semmibe veszi a másodlagos okok közreműködését,
hogy kiemelhesse az isteni kezdeményezést és fensőséget.
Valójában azonban, ha igaz is az, hogy a történelmet
Isten mozgatja, az is igaz, hogy ezt az ember szabad választásai
által viszi előbbre, amelyeket Ő tiszteletben tart,
és amelyeknek aláveti magát.
A beszéd elején felvetett probléma egyre világosabbá
válik. Az evangélista a hitükben veszélyeztetett
keresztényekhez fordul, és minden érvet bevet annak
érdekében, hogy maradjanak állhatatosak vállalt
életútjukon. A gyehenna tüzének említését
követően közvetlenül az isteni ítélőszékre
utal (8-9. v.). Itt az embert annak alapján ítélik
meg, hogy milyen magatartást tanúsított Krisztussal
szemben. «Isten angyalai» a néphit szerint az ő
trónállói (9. v.). Jézus az emberfia, aki az
Öregkorú mellett ül teljes hatalomban és dicsőségben
(vö. Dán 7, 13-14). Az irányában tanúsított
magatartás alapján bánik az emberekkel: a földi
bírák felett állva (10-11. v.) az isteni hatalom teljes
birtokában megtagadja az őt megtagadókat, és
oltalmazza az őt védőket. A szemet-szemért
törvénye, amely már önmagában véve
is problémás, megjelenik a legfőbb égi bíróságon
is. Isten a saját képére teremtette az embert, de
az ember is saját képére formálta Istent, midőn
saját tulajdonságaival, s ami rosszabb, emberi reakcióival
és ösztönvilágával ruházta őt
fel.
A hitehagyás nagy gondot jelentett az evangéliumi igehirdetőknek.
Ezt igazolja az is, hogy az evangélista kitartóan visszatér
e témára.
Az emberfia és a Szentlélek ellen mondott szavak megkülönböztetése
Jézus megnyilvánulásának két időszakára
és arra a kétféle magatartásra utal, amelyet
az emberek irányában tanúsítanak. Az «emberfia»
kifejezés mindig a transzcendens messiást jelöli. A
messiás világfeletti volt földi létezése
folyamán is, de ebben az időszakban nem mindenki tudta felismerni
végső valóságát, amelyet elrejtett a
«szenvedő szolgával» való hasonlósága.
Ezért azok, akiknek nem sikerült felismerniük őt,
felmentést kapnak. Most azonban, hogy a Szentlélek erejében
belépett dicsőségébe (feltámadás),
s miután Pünkösdkor a Szentlélek kiáradt
már a hívőkre, a tudatlanság, a visszautasítás
és az értetlenség nem megengedett és nincs
rájuk mentség. Ehhez hasonló állítás
található a Mt 12,31-ben is. A «nem bocsáttatik
meg» (10. v.) kifejezés pasztorális hangsúlyú
állítás. A szerző azért túloz,
hogy visszatartsa a hívőket az ilyen tévedésektől
és bűnöktől, és nem azért, mert
teológiai állításokat akar közölni.
Isten ugyanis nem úgy viszonyul az emberhez, mint a bíró
a vádlotthoz, hanem mint az édesapa a gyermekéhez.
Ilyesfajta hajthatatlanság az atya részéről
mindenképpen érthetetlen dolog volna.
Ezután újabb szavak hangzanak el az üldözött
keresztények hitének támogatására (11-12.
v.). Ezúttal világosan megfogalmazódik, hogy törvényszékek,
bírák, (zsidó) vallási és (pogány)
politikai hatóságok előtt állnak. Az Apostolok
Cselekedeteinek könyvében az evangélista csak a legjelentősebb
eseteket (Péter, István, Jakab és Pál) említi,
de nyilvánvaló, hogy nem ezek voltak az egyedüliek.
Isten embere nem jöhet zavarba az ilyen helyzetekben, mert olyan ügyet
képvisel, amely nem az ő ügye, és aki küldi,
kötelességének érzi, hogy segítse őt.
Valójában azonban segítsége nem mindig látszik
nyilvánvalóan, amint ezt a vértanúk történetéből
is láthatjuk. A szerző egyik végletből a másikba
esik. Az elriasztás érdekében a gyehennára
és az isteni esküdtszékre utal, most pedig annak érdekében,
hogy minden félelmet eloszlatva erőt és bátorítást
adjon, korlátlan derűlátásra buzdít (12.
v.). Jézus is ott állt bírái előtt,
de az általa mondott néhány szó nem sokat segített,
és még kevésbé tudta elérni, hogy bírái
elálljanak szándékuktól. A Lélek mindenkiben
beszél, de senkit sem helyettesít, s még kevésbé
hajlítja automatikusan az emberek akaratát.
A Lélek említése elővételezi az
egyház időszakát. Második művében
az evangélista megvilágítja ezt az állítást.
Az ApCsel szereplői úgy jelennek meg, mint akiket inkább
a Lélek mozgat, s nem saját szabad akaratuk. A Lélek
az, aki beszél általuk, s ő adja ajkukra Jézus
Krisztus evangéliumának legjobb apológiáit.
Tudnunk kell azonban, hogy ezek katekétikai feljegyzés-gyűjteményekből
készült elbeszélések vagy az evangélista
készítette összeállítások.
13. Ekkor így szólt hozzá valaki a sokaságból:
«Mester, mondd meg testvéremnek, hogy
ossza meg velem az örökséget!»
14. De ő így válaszolt: «Ember, ki tett engem
bíróvá vagy végrehajtóvá köztetek?»
15. Azután ezt mondta nekik: «Vigyázzatok,
és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert
ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a
vagyon tartja meg».
16. Aztán példázatot mondott nekik: «Egy
gazdag embernek bő termést hozott a földje,
17. ekkor így gondolkozott magában: Mit tegyek?
Nincs hova betakarítanom a termésemet.
18. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom
csűreimet, nagyobbakat építek, oda takarítom
be minden gabonámat és javamat,
19. és ezt mondom lelkemnek: én lelkem, sok
javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél,
igyál, vigadozzál!
20. Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még
ez éjjel elkérik tőled lelkedet, kié lesz akkor
mindaz, amit felhalmoztál?
21. Így jár az, aki magának gyűjt kincset, és nem
Isten szerint gazdag.
A részlet visszatér Jézusnak az anyagi javakkal kapcsolatos
állásfoglalására.[6]
A témát, miként ez gyakorta előfordul, Lukács
«epizóddal» vezeti be (13-14. v.), az üdvözítő
állításával támasztja alá (15.
v.), és példázattal világítja meg (16-21.
v.).
Jézus a tanítványokhoz beszél (12,1), minthogy
azonban a tömegből szólította meg valaki, a hallgatóság
szélesebb körének szól. Lukács számára
e hallgatóság a közösség, amely a mester
tanításának fényében kérdezősködik
(15. v.) a tulajdonról, illetve az evilági javak keresztény
használatáról.
A közember (13. v.) úgy gondolja, hogy Jézus valamiféle
törvénytudó, aki dönteni tud az örökösödéssel
kapcsolatban, amely Izraelben nem volt túlzottan világos,
s még kevésbé igazságos.[7]
A törvény ellenezte az örökölt földingatlan
felosztását. Ezért a családfő halála
esetére úgy rendelkezett, hogy az ingatlan felét az
elsőszülött kapja, és őt illette meg az
ingó vagyon kétharmad része is. Lehetséges,
hogy ebben az esetben egy idősebb «testvért»
vádoltak azzal, hogy vonakodik átadni a többieknek az
őket megillető részt. Az ilyen ügyeket a városkapuknál,
nyilvánosan, az öregek tanácsának, a király
megbízottjának és a tanúknak[8]
részvételével tárgyalták meg, de az
is előfordult, hogy a pert magánúton folytatták
le egy a törvényben járatos személy jelenlétében.[9]
A zsidóknak megvoltak a maguk kisebb-nagyobb vitái, a
keresztényeknek hasonlóképpen.[10]
Az evangélista az előbbiekre és az utóbbiakra
is gondol. Jézus mindig kész arra, hogy oltalmába
vegye az elnyomottakat, de visszautasítja a szoros értelemben
vett peres ügyben való részvételt, vagyis azt,
hogy a bíró (kritén) és a törvényes
végrehajtó (merisztén) szerepét játssza.
Az ügy talán túlzottan homályos jogi szempontból,
s nem akar megkockáztatni kétes értékű
ítéletet. Az is lehetséges azonban, hogy visszautasításának
mélyebb indítékai vannak. Ő inkább saját
küldetésére akarja felhívni a figyelmet. A tőle
tanácsot kérő ember szemmel láthatóan
csupán törvényszakértőt vagy közalkalmazottat
látott benne. Jézus küldetése azonban nem az,
hogy bíró vagy ügyvéd legyen, hanem Isten országának
prófétája. A bürokratikus törekvések
már jelen vannak Lukács egyházában, és
ő ezzel a világos válasszal kárhoztatja ezeket.
Jézus mester, de nem a törvény, hanem Isten szavának
mestere. Nem ismeri a családi javak felosztását irányító
szabályokat, ellenben ismeri azokat, amelyek az embert abban segítik,
hogy kiegyensúlyozott és boldog lénnyé válhasson.
Az egyik ilyen szabály a kapzsiságtól (pleonexia)
való tartózkodás. E válasz nem a közbeszóló
felé irányul, hanem minden jelenlevőnek szól
(15. v.). Az evangélista szomorúan és aggodalommal
ismétli ezt meg saját közösségének
tagjai felé, s talán főként azok számára,
akik a közösséget irányítják.[11]
A görög pleonexia kifejezés a «mindig többet
birtoklás» vágyára utal, s ezért a fösvénység,
az evilági javak iránti mértéktelen és
zabolátlan vágy szinonimája, amelyek végül
mégsem nyugtatják meg és nem elégítik
ki az embert.
Az Újszövetség ezt a bálványimádáshoz
hasonlítja. Az ilyesfajta vágy nem teszi a létezést
biztonságosabbá, és nem biztosít neki hosszabb
tartamot. Az evilági javak nem segítik jobban az embert saját
létcéljának elérésében, s nem
védik meg őt a kellemetlen meglepetésektől.
Kívül vannak az emberen, s nem töltik be mélyebb,
belső vágyait. Túlságosan bizonytalanok, s
ezért nem jelenthetnek biztos alapot. Az ember nyugalma és
biztonsága nem birtokaitól függ, még ha bővelkedik
is ezekben. Aki ezekre támaszkodik a boldog élet elérése
érdekében, hamis beruházásokat eszközöl.
A következő példázat ezt világítja
meg, s egyben felül is múlja e gondolatot (16-20. v.).
A példázat szereplője egy gazdag földbirtokos.
Jézus nem az első, aki ilyen személyre utal valamilyen
erkölcsi tanítás levonásának szándékával.
A gazdag emberben általában megvan a kapzsiság vágya
(pleonexia). Jézus azonban e gazdag ember hedonista, nyárspolgári
törekvéseit és azt az igyekezetét is ki akarja
emelni, amellyel minden képzeletet felülmúló
boldog és nyugodt jövőt próbál önmaga
számára biztosítani.
Az ember azt hiszi, hogy a javak felhalmozásával már
biztosította önmagának a boldogságot és
a hosszú életet. E gondolatában azonban «bolondnak»
(aphrón) mutatkozik, mert mindennel számolt ugyan,
de elfelejtette a legfontosabbat: megválasztani halála óráját.
Minden más napra gondolt, de az utolsóra nem. Úgy
okoskodott, mintha saját élete felett éppúgy
uralkodna, mint termése felett. Megfeledkezett arról, hogy
valami fontos dolog, egy alapvető igazság kikerült ellenőrzése
alól, s ezért tévedése végzetes hiba.
A helyzet drámaisága éppen az élet végletes
bizonytalanságában áll még annak számára
is, aki látszólag nagyon biztos. A csűrök mellé
odahelyezhetők más javak is: az egészség, a
hatalom vagy a pénz. A boldog és hosszú élet
elérése szempontjából semmit sem számítanak.
Jézus ellenjavaslatában is (21. v.) szerepel egy gazdasággal
kapcsolatos (thészauridzein) kifejezés, de a földöntúli
világ irányába vetítve. A «kincset gyűjteni
magának» ebben az összefüggésben annyi, mint
önző módon csupán saját nyugalmára
és boldogságára gondolni, miként ezt a példabeszéd
gazdag embere tette. Ezzel szemben «Isten szerint gazdagodni»
annyit jelent, mint olyan javakat szerezni, amelyek Isten előtt
is értékek. Ezek olyan javak, amelyeket a halál nem
tud elvenni, mert belül vannak, az ember lényének részét
alkotják, s ezért ezeket az ember magával viszi a
földi létből való távozása idején.
Attól függően, hogy az ember melyik szemléletmódot
választja, illetve melyik szerint alakítja életét,
csalódásokat vagy boldogságot gyűjthet önmagának.
Az égben felhalmozott gazdagság számít, és
nem az, amely saját raktárainkban van. Ezt a lélek
értékei alkotják: az igazlelkűség, az
igazságosság és a szeretet. Lukács evangéliumában
azonban az «Isten szerinti gazdagodás» (ha az ige megőrzi
etimológiai jelentését) abban az esetben is bekövetkezhet,
ha az ember pénzt vagy értékeket gyűjt a szükséget
szenvedő szegények számára. Tehát nem
minden gazdagot kell kárhoztatni, hanem csak a bolond gazdagokat.
A tanítás ma sem veszít súlyából,
de félreértésekre adhat okot. A tömegből
szóló embernek adott választól kezdve (14.
v.) úgy látszik, mintha Jézus az evilági és
közösségi feladatoktól menekülvén kifejezetten
szakrális síkra akarná korlátozni tevékenységét.
Lehetséges azonban, hogy ez kétes értékű
és küldetését korlátozó feltevés.
Az ugyanis, hogy valamiféle szigorúan jogi, szakmabeli síkon
értendő örökösödési kérdésben
elutasítja a közreműködést, mert nem tartja
magát illetékesnek, nem általánosságban
vonatkozik a társadalmi vagy politikai életre, mintha az
általa hirdetendő és valósítandó
ország nem célozná az igazságtalanság,
az erőszak és az egyenlőtlenség megszüntetését
is (vö. Lk 4, 18-22; 6, 20-26).
A pleonexia elítélése nem egyenértékű
a társadalmi elkötelezettség kárhoztatásával,
és a bolond gazdag korholása nem jelenti a jólétnek,
s még kevésbé a földi boldogságnak elutasítását.
Mindez legfeljebb a földi javak igazságtalan elosztásának
és túlértékelésének elítélése.
Mielőtt Isten országa égivé válna, földi
ország, s ezért a szellemi értékekhez hasonlóan
magában foglalja az anyagi javakat is. Csakhogy mind a szellemi,
mind az anyagi javak egyenlő mértékben illetnek meg
mindenkit. Ha az ember önző haszonlesésből megfoszt
ezektől valakit, bűnt követ el. A fejlődés,
a társadalmi haladás ezzel szemben az üdvösség
tervének részét alkotja.
A földi javak szertelen és lázas keresését
Lukács vallási indítékok alapján kárhoztatja.
Nem szabad azonban elfelednünk, hogy másutt közvetlenül
szociális jellegű érveket is használ. Egyes
emberek túlzott gazdagsága más emberek szegénységének
okozója (6,20-28). A pleonexia nem hoz gyümölcsöt
Isten előtt, mert megfosztja és kiéhezteti a testvéreket,
akiknek pedig ugyanolyan joguk van a föld javaihoz. E vágy
szertelen sóvárgás, mert nem veszi figyelembe az embertársak
igényeit és jogait. A kapzsi ember mások földjén
is gyűjt: úgy él és úgy cselekszik, mintha
egyedül volna a világon. S ezért a valódi javak
helyett saját ítéletét gyűjtögeti.
22. Tanítványaihoz pedig így szólt: «Ezért
mondom nektek: ne aggódjatok életetekért,
hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mivel
ruházkodjatok,
23. mert több az élet a tápláléknál, és a test a
ruházatnál.
24. Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem
is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük,
Isten mégis eltartja őket. Mennyivel
értékesebbek vagytok ti a madaraknál!
25. De aggodalmaskodásával ki tudná
közületek akár egy arasznyival is
meghosszabbítani termetét?
26. Ha tehát a legcsekélyebbre sem vagytok
képesek, miért aggódtok a többi miatt?
27. Nézzétek a liliomokat, miként
növekednek: nem fáradoznak, nem is
fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon
teljes dicsőségében sem öltözött úgy, mint
ezek közül bármelyik.
28. Ha pedig a mező füvét, amely ma van,
és holnap a kemencébe vetik, az Isten így
öltözteti, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek!
29. Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy
mit igyatok, és ne nyugtalandkodjatok.
30. Mert mindezeket a világ pogányai kérdezgetik.
Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre.
31. Inkább keressétek az ő országát, és ráadásul
ezek is megadatnak nektek.
32. Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti
Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.
33. Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául,
szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket,
kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj
nem férkőzhet hozzá, a moly sem emészti meg.
34. Mert ahol a kincsetek van, ott lesz a szívetek is».
Az evangéliumi idealizmus látványosan jelenik meg
e sorokban.[12]
A szöveget még mindig áthatja az evilági javakkal
szembeni keresztény magatartásra vonatkozó tanítás,
amely itt még radikálisabbnak látszik. Ezt csak Jézus
magatartásának fényében érthetjük
meg, aki úgy vándorolt egyik vidékről a másikra,
hogy még fejét sem tudta hova lehajtani (vö. Lk 9,58).
Újra felhangzanak a misszionáriusoknak, a tizenkettőnek
és a hetvenkét tanítványnak szóló
buzdítások, akiket Jézus úgy küld Isten
országának hirdetésére, hogy híján
vannak a segédeszközöknek és egyedül csak
az isteni gondviselésre hagyatkozhatnak (9,3; 10, 3-4). Abból
a tényből, hogy az evangélista ilyen állhatatosan
időzik e témánál, arra következtethetünk,
hogy ő a tanítványokat (22. v.) s különösen
azokat az evangéliumi munkásokat tartja szem előtt,
akik elveszítették korábbi tartásukat. Ezek
talán segédeszközök nagy csomagjaival felszerelten
utaztak. Gyengült az ügybe és az abba vetett hitük,
aki küldi őket, akinek szolgálatot tesznek. Tekintettel
a tömeg jelenlétére vagy közelségére
(13. v.) és a nyáj említésére (32. v.),
nem lehetetlen, hogy a beszéd szélesebb körű hallgatóságnak
szól. A hallgatók talán maguk a keresztények,
akik arra kapnak felszólítást, hogy jobban bízzanak
Istenben, s kerüljenek távolabbra az anyagi javaktól.
Az evangélista szembeállítja a tanítványt
azzal, aki nem ismeri Istent (30. v.), és itt talán tágabb
értelemben és nem szakkifejezésként használja
a tanítvány szót. Alapjában véve a részlet
az élethez nélkülözhetetlen anyagi javakkal szembeni
két magatartásformára utal: a keresztény és
a pogány lelkületre. Az egyiket a bizakodó várakozás,
a nyugalom és a türelem jellemzi, a másikat pedig az
aggodalmaskodó nyugtalanság. A szerzőnek egy tételt
kell igazolnia, ezért természetes, hogy erősíti
a hangsúlyokat, s akár az ember lázas kereséséről
beszél, akár az isteni gondoskodásról, mindkét
irányban túloz. E részletet nem tekinthetjük
válasznak az evilági elkötelezettség problémájára,
illetve arra a kérdésre, hogy az emberi leleménynek
milyen szerepe van az isteni elgondolásban. Prédikációs
részlettel állunk szemben, s nem a földi valóságok
teológiájának valamelyik szövegével.
A buzdítás három versszakban (22-24.; 25-28.;
29-31.) és egy függelékben (32-34. v.) fogalmazódik
meg. Az első kettő az «aggodalmaskodás»
elleni támadás. A merimnaó ige annyit jelent,
mint «aggodalmaskodni», «gondoskodni», «fáradozni».
Törődni kell az evilági javakkal, de aggodalom és
gyötrődés nélkül (22. v.). A szerző
«lélekről» (pszükhé) beszél,
amely azonos az élőlénnyel, és testről
(szóma), amely ennek érzékelhető, fizikai
oldala, s így az emberi lét egészét tartja
szem előtt. Kárhoztatja az aggodalmaskodást, mert
ez másodlagos dolgokra irányul, s (teológiai meggondolásból)
főként azért, mert azt a benyomást kelti, hogy
az, aki a többet, vagyis az életet adta, nem képes arra,
hogy a kevesebbet, az élelmet és a ruházatot is megadja
(25. v.). Az érvet az állatok világára vonatkozó
észrevétellel (katanoeó) támasztja alá.
Az állatok ingyenesen kapták az életet, és
ez az élet többnyire pompás módon ingyen őrződik
meg számukra. A hollók a legelhagyatottabb madarak, alighogy
megszületnek, sorsukra hagyják őket, mégis megmaradnak.[13]
A liliomok törékeny növények, és ezek sem
pusztulnak el. E megfontolások logikája nem túlzottan
következetes, ennek ellenére nem veszítenek költői
varázsukból. A szerző eltekint attól, hogy
az embernek más helyzete és szerepe van a teremtett világban,
s úgy tesz, mintha nem tudna arról a szorongásról
és kegyetlen harcról, amellyel az állatok fennmaradásukért
küzdenek. Ennek ellenére, az az első benyomásunk,
hogy a dolgok úgy vannak, mint ahogyan a szerző ezt bemutatja.
Az aggodalmaskodás haszontalan, mert az embernek semmiféle
erőfeszítése sem elegendő ahhoz, hogy az őt
foglalkoztató problémákat megoldja. Senki sem tudja
ugyanis minden további nélkül akár csak arasznyival
is meghosszabbítani termetét[14],
bármennyire is törekszik erre (25-26. v.). Az érv olyan
dolgokról beszél, amelyeket emberileg nem lehet megvalósítani,
de Istennek lehetségesek. S itt az ember újra felszólítást
kap: vegye szemügyre (katanoeó) a természet világát,
a mezők liliomait vagy füvét, amelyek fáradság
nélkül úgy növekszenek és pompáznak,
hogy még az egész bibliai történelem legkáprázatosabb
személye (Salamon) is megirigyelhetné őket. Az az
Isten, aki ilyen látványos csodákat művel az
emberhez képest másodlagos és jelentéktelen
dolgokkal, mennyivel inkább fog azon fáradozni, hogy táplálékot,
öltözéket és növekedést biztosítson
kedvenc teremtményének (27-29. v.)! Az evangélista
szerint ennek elfogadása csupán hit kérdése
(28. v.). A befejezésben szereplő «kicsinyhitűek»
(oligoipisztoi) szemrehányás világítja
ugyanis meg a beszéd értelmét. A szöveg az isteni
jóságra akar utalni, amely nem teszi feleslegessé
az emberi igyekezetet, hanem a végén túláradó
módon megkoronázza ezt. E szöveg nem lehet alapja a
történelmi és gazdasági problémák
fideista megoldásának, mert csupán azt célozza,
hogy nagyobb nyugalommal töltse el a különféle létfenntartási
gondokkal viaskodó teremtményt. A hit nem oldja meg a problémákat,
de segíthet abban, - jóllehet nem mágikus módon
- hogy megtalálhassuk a legmegfelelőbb megoldásokat.
A hit közösség azzal és odafigyelés arra,
aki a természetnek és az embernek is ura.
A mindennapi létfenntartás feltehetően nem kis
problémát jelentett a keresztény közösségekben,
amelyek többnyire szegény, rászoruló emberekből
álltak, akiknek tehát nemcsak a holnap jelentett súlyos
gondot, hanem a ma is. A szerző ahelyett, hogy osztályharcra,
az alkotmányos gazdasági hatalom elleni forradalomra buzdítana
- ami abban az időben nem lett volna lehetséges, és
talán a hiányosságokat sem küszöbölte
volna ki - arra szólítja fel az olvasókat, szilárduljanak
meg hitükben. A szöveg ugyanis továbbra is az élelem
és a ruházat miatti aggodalmaskodás ellen beszél
(30. v.). A nem hívő ember gyötrődik az élet
javai miatt. Az evangélista sajátos kifejezést használ:
a merimnaó ige helyett a meteóridzó
igével él. Ennek jelentése (gyötrődni,
aggodalmaskodni) azonban nem sokban, azaz csupán annyiban különbözik
az előbbiétől, hogy a meteóridzó
a gyötrődésből szabadulni akaró ember
fizikai mozgásaira (fejet forgatni; nyakat megfeszíteni)
is utal.[15]
A pogányok (ethné) azok, akiket a Biblia gojim-nak
nevez. Lukács azonban olyan olvasóknak ír, akik nem
ismerik e kifejezést, s ezért hozzáfűzi, hogy
a «világ» (tou koszmou) pogányairól
van szó. A «pogányok» azért nyugtalankodnak
és aggodalmaskodnak túlzottan az élethez szükséges
javak miatt, mert nem ismerik Istent, vagyis azt, aki minden létezőt
teremtett és létben tart. Az Istenbe vetett hit nem a gondot
szünteti meg, hanem a nyugtalanságot és a félelmet.
Az evangélista végül azzal indokolja a mindennapi
létfenntartáshoz szükséges dolgok miatti szorongás
és gyötrődés felesleges voltát, hogy Isten
atyaságára utal (30.b v.). A pogány istenek nem gondoskodnak
híveikről, Isten azonban atya, aki nem engedi, hogy gyermekei
bármiben is hiányt szenvedjenek. A túlzott aggódás
nem a bizakodó ráhagyatkozás tanújele. Ha az
embernek atyja van, hagynia kell, hogy ez az atya töltse be szerepét.
A családban a gyermekek is dolgoznak, különösen,
ha már felnőttek. A szerző azonban paternalista szellemben
gondolkodik, a teljes felelősséget a családfőre
ruházza, főként ha ez a családfő Isten.
A hívő és különösen a tanítvány
keresésének, sőt túlzó aggódásának
csak egyetlen iránya lehet, és ez az Isten országa
(31. v.). «Isten országát keresni (dzéteó)»
annyi, mint ugyanolyan gonddal fáradozni az ország hatékony
történelembe illesztésén, mint amilyen lázas
igyekezettel törekszenek az emberek az anyagi javakra. Máté
kérése az, hogy elsősorban Isten országát
kell keresni (6,33), Lukács pedig azt igényli, hogy az ember
egyszerűen vagy kizárólagosan ezt az országot
keresse. Az ország összekapcsolódik az igazságossággal
(dikaioszüné). E kifejezésnek a bibliai hagyományban
nagyon összetett jelentése van. Lukács evangéliumában
valószínűleg nem az igazlelkűség erényére
vonatkozik, hanem az ország követelményeire, vagyis
arra, amit megvalósulása magával hoz.[16]
Nem elegendő csupán elméletileg érdeklődni
az ország iránt, hanem törvényei szerint kell
élni. Isten országa az eszkatologikus üdvösség
megvalósulása. Az országot «keresni» azt
jelenti, hogy az ember a végsőkig elkötelezi magát
valamennyi testvér javára és boldogságára.
Nagyobb világossággal kerül elő újra
az élelem, a ruházat, az ember anyagi és szellemi
előrehaladásának problémája. Isten országa
evilági megvalósulás, amelyben az embernek beteljesülnek
vágyai, és amelyben megszabadul betegségeitől
és szenvedéseitől. Isten országát valósítani
annyi, mint az éhség, a nyomor és az igazságtalanság
ellen (vö. 10,9) harcolni. «Aggódni» annyi, mint
minden emberről gondoskodni még legelemibb szükségleteiben
is. Az nem hangzik el, hogy az ország elérésére
irányuló törekvésben minden embernek ugyanazokat
a feladatokat kell elvégeznie. Bármilyen feladatról
van szó, mindegyik fontos és halaszthatatlan.[17]
Isten országa mindenki boldogságának helye, ahol az
egész ember boldog.
Ennek az erkölcstanítói beszédnek záradéka
(32-34. v.) eredetileg talán önálló mondás
volt.[18]
A keresztények nehéz feladatot kaptak: ez az ország
hirdetése és beiktatása. Elégtelennek érzik
magukat e feladatra, különösen, ha figyelembe veszik, hogy
számbelileg milyen kevesen vannak. Az embernek «kicsinynek»
kell éreznie magát Isten előtt, hogy könnyebben
vagy biztosabban nyerhesse el segítségét. Lukács
előszeretettel nevezi saját közösségét
«kicsiny nyáj»-nak (32. v.). A fent jelzett feladatot
e nyáj éppen kicsinysége miatt kapta: így az
emberek nem fogják félreismerni vagy rossz hírbe hozni
Isten dicsőségét - mondaná Pál (vö.
1 Kor 1, 29-31). A «szegények egyháza» egyben
a kicsinyek, az alázatosak gyülekezete. Istennek nem tetszettek
és nem tetszenek a «nagy» és a «hatalmas»
munkatársak (Lk 1,52), miként a «bölcsek»
és «értelmesek» sem (Lk 10,21). Nem arról
van szó, hogy alkalmatlan személyekkel jobban tud dolgozni,
hanem arról, hogy nagy készséget és alázatot
kér munkatársai részéről. Neki nincs
szüksége nagy gondolkodókra. A terv ugyanis már
készen van, csupán olyanok kellenek, akik ezt vitatkozás
nélkül megvalósítják, ha kell, saját
kárukra is. Ha az ember vitatja vagy túl sokat tárgyal
róla, miként a farizeusok, ez azzal a kockázattal
jár, hogy többé már nem fogadja el.
A végső állítás a 21. versre utal:
Isten előtt kell kincseket gyűjteni. Ez csak úgy sikerülhet,
ha a teremtmény ellentétes úton és irányban
halad, mint a kincseket lázasan halmozó bolond gazdag (13-22.
v.) vagy az Istent nem ismerő pogány (30. v.). A csűrökbe
gyűjtögető és a napi szükségletek
miatt aggódó ember törekvésétől
gyökeresen eltér annak a törekvése, aki még
a legszükségesebbről is lemond, hogy a rászorultak
és a szegények segítségére lehessen
(33. v.). Lukács a társadalmi egyenlőtlenségeket
azzal próbálja feloldani, hogy határozottan alamizsna
adásra szólít fel, ami azonban az ember szabad döntésének
függvénye. Ha az Istenről való megfeledkezést
bűnnek tartották is, az olyan javak jelentős részének
visszatartása, amelyek másokat illetnek meg, nem mindig látszott
bűnnek az evangélium hirdetőinek szemében. Lukács
már szólt az alamizsnáról, és még
beszél majd róla, de elsősorban vagy kizárólagosan
vallási indítékát említi. Jóllehet
a szegények evangélistája, a saját javak odaajándékozását
a rászorulóknak csupán egyéni, személyes
nézőpontból értékeli. Nem az a fontos,
hogy az alamizsnával könnyebbé válik a szegény
ember élete, hanem az, hogy az alamizsna a jótékonykodónak
van hasznára. Elveszít ugyanis a földön valamiféle
bizonytalan és csalárd kincset, ugyanakkor azonban maradandó
és kisajátíthatatlan értékre tesz szert
Isten előtt. A bibliai hagyomány az igazak jótetteit
gyakorta úgy tekintette, mintha ezek égi letétbe helyezett
és ott őrzött kincsek lennének, amelyeknek kezelését
Isten végzi.[19]
Aki a szegényeknek adakozik, az örökkévalóságba
fektet be. Az értékhordozók elkopnak a gyakori használatban,
a föld alá rejtett pénzérmék megrozsdásodhatnak,
vagy ellophatják őket. Csak az égi bankba helyezett
kincsek érinthetetlenek.
E beszéd nem annyira teológia, mint inkább metaforákkal
tarkított homília. Nemcsak az nem lehetséges, hogy
az égben letétemények, bankok és kincsek legyenek,
hanem azt sem szabad feltételezni, hogy szigorú, szinte matematikai
arányosság van az emberi cselekedet és az isteni jutalmazás
között. A jótett mindenekelőtt a személyt
teszi gazdaggá, s csak azt változtatja és tökéletesíti,
aki a jótettet végrehajtja. Az örök élet
nem valamiféle felöltendő új ruha, és
nem valamiféle örökségbe kapott kert vagy palota.
Az evangéliumi tanítás olyanoknak szól, akik
kereskedői vallási lelkülettel rendelkeznek: eszerint
minden jó vagy rossz cselekedetért jutalom, illetve büntetés
jár. A jótettet azért kell végrehajtani, hogy
az ember elnyerje a jutalmat, s elkerülje a büntetést.
A «kincs» az emberi élet súlypontja, s attól
függően, hogy az ember hová helyezi, más-más
irányt szab saját életének. Ha érdeklődésének
középpontjában a mulandó javak halmozása
áll, életének súlypontja az e világ
véges és csalóka értékeinek irányába
került. Ha ellenben amellett kötelezi el magát, hogy az
örök jutalmat érdemlő szeretet és alamizsnálkodás
cselekedeteit végzi, a súlypont az ég felé
helyeződött. Ha valaki égi lénnyé akar
válni, azon van, hogy jótetteket hajtson végre. Ha
csupán a földi létre gondol, azon fáradozik,
hogy felhalmozott javait növelje. Azt azonban, hogy ennek mi az eredménye,
az evangélista már megmondta a bolond gazdagról szóló
példabeszédben, és meg fogja erősíteni
a dúsgazdagról szóló példázatban
(16, 19-31) is. A példabeszéd lelkipásztori megnyilatkozás.
Azt hirdeti, hogy az ember legalább alamizsnával gondoskodjék
a szegényekről, de nem azt, hogy felejtse el a földet,
amelyen áll.
Az evangéliumi tanítás mindig teocentrikus, de
ha feledteti a jelenvalóságot, az elidegenítés
veszélyét hordozza magában. Az alamizsnálkodás
nem a legideálisabb megoldás a társadalmi egyenlőtlenségek
megoldására. Az embernek konkrét módon is el
kell köteleznie magát, hogy megszüntethesse az egyedek
vagy a tömegek ínségét. Az is lehet, hogy ajándékozás
helyett fontosabb volna megtanítani őket arra, hogy hogyan
szerezhetik meg önmaguknak a szóban forgó ajándékot.
Az alamizsnálkodás sietős vagy kvietista megoldás
volna, de nem a legidőszerűbb evangéliumi válasz
a szegények megsegítésének problémájára.[20]
Az emberfia eljövetele (12, 35-48)
35. «Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.
36. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik
várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor
megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki.
37. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik
virrasztva talál. Bizony, mondom nektek, hogy felövezi
magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik.
38. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezik is
meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!
39. Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik
órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön házába.
40. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el
az emberfia, amikor nem is gondoljátok!»
41. Péter ekkor megkérdezte: «Uram, nekünk mondod ezt
a példázatot, vagy mindenkinek?»
42. Az úr így válaszolt: «Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr
szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja gabonaadagjukat?
43. Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen
munkában talál!
44. Bizony, mondom nektek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt.
45. Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én
uram, és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat,
elkezdene enni, inni és részegeskedni;
46. azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen
nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja:
kegyetlenül megbünteti és a hűtlenek sorsára juttatja.
47. Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott
hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint,
sok verést kap.
48. Aki ellenben nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett
verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap. Akinek sokat
adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól
többet kérnek számon».
A «tanítványok oktatása» új témával,
az «emberfia eljövetelével» folytatódik.[21]
A földi javak múlékonyságára és
bizonytalanságára vonatkozó megfontolások (22-30.
v.) Isten országára és az égi kincsekre irányították
a figyelmet (31-33. v.). A beszéd ezen a vonalon halad tovább.
A keresztény nem feledkezhet meg a világról, amelyben
lakik, és a földről, amelyen él, jóllehet
hivatása a transzcendens világra szól. Különleges
feladata abban áll, hogy jelezze az emberi lét eszkatologikus,
azaz világfeletti dimenzióját. A szöveg kulcsát
a 40. vers tartalmazza, amely mintegy választóvonalat alkot
ama két rész között, amelyből összetevődik:
készen kell állni az emberfia váratlan és meglepetésszerű
eljövetelére. A Dán 7, 13-14 eredetijében az
emberfia a dicsőséges és hatalmas messiás,
aki arra hivatott, hogy osztozzék az «Öregkorú»
hatalmában és uralmában. Az evangéliumi hagyományban
az emberfia kifejezés a feltámadt Krisztus jelölésére
szolgál, aki fokozatosan jut majd érvényre a történelemben.
A nemzedék, amely Krisztust meghalni látta a kereszten és
az éppen üldözött és szétszórt
keresztények türelmetlenül várják már
ezt a «második» eljövetelt. A jelszó vagy
mottó, amely harcukban erőt ad nekik, a maranatha:
az úr eljön.[22]
E meghirdetésnek, amely azzal a kitüntetett krisztológiai
tartalommal rendelkezik, hogy Jézus győzedelmeskedik ellenségei
felett, a jelenlegi prédikáció bírói
értelmezést adott: az emberfia eljön, hogy ellenőrizze
alárendeltjei viselkedését. Gondolhatunk a részleges
ítéletre vagy a végítéletre, a szerző
azonban valószínűleg mindkettőtől eltekint.
Az «emberfia barátként vagy bíróként
való eljövetelét» úgy tárja a hívők
elé, mint valamiféle szilárd vonatkoztatási
pontot, hogy ébren tartsa felelősségüket és
az ország iránti odaadottságukat. Jézus meghalt,
felment a mennybe, ugyanakkor azonban övéivel is van. Még
ha ezek nem is látják őt, megjutalmazza jócselekedeteiket
és bünteti hanyagságukat. Az emberfia a keresztény
közösség feje és láthatatlan vezére.
Senki sem tudja, hogy mikor szakítja fel a fátylat, s mutatja
meg magát nyíltan, de mindenki tudja, hogy jelen van, és
mindenkitől a legteljesebb együttműködést
várja. «Megjelenésének» vagy megnyilvánulásának
bizonytalansága alkotja az alapot vagy sarkpontot, amelyre az egész
érvelés épül. Ha az evangélista a hívők
kötelességtudatának megőrzése érdekében
arra kényszerül, hogy valamiféle kellemetlen és
meglepetésszerű találkozást, valamint fenyegetéseket
helyezzen kilátásba, ebből az következik, hogy
Lukács közössége elveszítette már
eredeti lelkesedését és lendületét. A
szerző az úrról és a szolgákról
(35-38. v.), valamint az úrról és a tolvajról
(39. v.) szóló példázattal világítja
meg mondanivalóját. A szolgák és a házigazda
tevékenységére mindkét esetben a visszatérés,
illetve a váratlan megjelenés bizonytalansága hat
serkentőleg.
Az első példázat olyan urat mutat be, aki valamiféle
menyegzői meghívás kapcsán eltávozik
otthonról (36. v.). Az ünnepség több napig tartott,
így az úr távolmaradása is hosszan elhúzódhatott.
Ilyen körülmények között az alárendeltek
és a ház felelős vezetőinek hűsége
és igyekezete mindenképpen próbára tétetett.
Az evangélista mielőtt elmondaná a példabeszédet,
máris rátér ennek alkalmazására (36.
v.). Arra buzdítja a híveket, hogy olyan felelősségteljes
és virrasztó magatartást tanúsítsanak,
mint amilyet a szolgáknak kellene tanúsítaniuk uruk
távollétében. A virrasztás jelképe és
jele az égő lámpás, jóllehet Lukács
ezt nem említi (vö. Mt 25, 1-13). Az aludni szándékozó
ember eloltja a lámpást, aki ellenben ébren akarja
várni az úr hívását, égő
lámpásnál marad. Az úr ugyanis éjszaka,
sőt a korai órákban, a második vagy a harmadik
őrváltáskor is megérkezhet.[23]
A szolgának bizonyítani kell, hogy ilyen szokatlan órákban
is tud várni. Az áldozat nagynak látszhat, de a viszonzás
is ilyen lesz. Az iránta tanúsított hűségtől
meghatódott úr megfelelő és várakozásukat
felülmúló jutalomban részesíti szolgáit.
Nem törődvén a szokásokkal és saját
méltóságával, a számára terített
asztalhoz ülteti szolgáit, kötényt ölt magára,
és kiszolgálja őket. Az úrból szolga
lesz, a szolga pedig asztaltárssá, az úr barátjává
válik (37. v.).
A virrasztás szükséges voltát a tolvajról
szóló példázat (39. v.) és az ezt követő
buzdítás erősíti meg. Olyan éberséggel
kell várakozni, mint amely a tolvajlás megelőzéséhez
szükséges. A tolvaj ugyanis sosem küld előzetes
figyelmeztetőt (39. v.). A tanítás ezután kilép
a példabeszéd kereteiből (40. v.): az úr, aki
abban az órában megérkezik, az «emberfia»;
a szolgák a keresztények («ti»), akik számára
felidéződött, hogy hivatásuk milyen kötelezettséggel
jár.
Péter kérdése (41. v.) lehetővé
teszi az újabb példabeszédet, illetve az előbbi
elbeszélés folytatását (42-48. v.). Még
mindig szolgákról van szó, de ezúttal úgy
látszik, éber szolgákról, akik azt a feladatot
kapták, hogy a feltehetően ugyancsak menyegzőre távozott
úr távollétében vezessék és igazgassák
a házat. A «nekünk mondod vagy «mindenkinek?»
kérdés megerősíti, hogy a címzettek
megváltoztak. Ha Jézus nem is válaszol erre egyértelműen,
annak az embernek (oikonomosz) teendőiről beszél,
akit az úr a ház és a szolgasereg (therapeia)
fölé rendelt, azaz nem általánosságban
szolgákról van szó, hanem olyasvalakiről, akinek
felelőssége van a háznép irányításában.
Úgy látszik tehát, hogy a példabeszéd
csak egyeseknek szól, s nem a tömegnek vagy megkülönböztetés
nélkül minden tanítványnak. Itt is körvonalazódik
a hűséges (pisztosz) és okos (phronimosz)
szolgálat lehetősége (42-44. v.), és ugyanígy
a felelőtlen és zsarnok magatartásé is (45-48.
v.). Miként az úr távollétében a szolgák
megkockáztathatták, hogy elalszanak, a sáfár
is megteheti, hogy elhanyagolja feladatait, és azt is, hogy visszaél
hivatalával, amely alapján gondoskodnia kellene a szolgasereg
megfelelő ellátásáról. A sáfár
nem a ház ura, neki a kapott parancsokat kell végrehajtania,
amelyek ebben az esetben arra vonatkoznak, hogy igazságosan ossza
ki az élelmet megfelelő időben (42. v.). A sáfártól
azt kívánják, hogy hűséges legyen - mondja
Pál (1 Kor 4,2).
A hűséges sáfárt ugyanolyan jutalom illeti,
mint a virrasztó szolgákat: a teljesített feladat
feletti öröm (37. és 43. v.) és az úr jóindulata.
A buzgó sáfár magasabb hivatalt kap, sőt az
úr egész vagyonának felelősévé
válik (43-44. v.). Ilyen nagylelkű urat, aki saját
helyére ülteti háznépét, hogy személyesen
szolgáljon nekik, és aki arra hívja ügyintézőit,
hogy osztozzanak az ő teljes felelősségében,
nem egykönnyen találhatunk a mindennapok történéseiben.
A jó sáfár személye még erősebb
körvonalakat kap, midőn szembehelyeződik annak a kollégájának
alakjával, aki megfeledkezett kötelességeiről
(45. v.). Ha az úr (küriosz) menyegzős lakomára
utazott, visszatérésének időpontja mindig bizonytalan.
Ennek a körülménynek állandóan éberen
kellene tartania a szolgákat, akiknek azonban lehetőségük
van arra is, hogy helytelen és hamis magatartást tanúsítsanak.
A hatalommal való visszaélés olyan kísértés,
amelybe mindenki belekerül, aki úgy véli, hogy megfellebbezhetetlen
tekintély birtokában van. E visszaélés általában
az alárendeltekkel szembeni vad agresszivitásban, a dőzsölésben,
a tivornyázásban stb. mutatkozik meg. Az úr váratlan
visszaérkezésekor azonban elkerülhetetlen a büntetés
(46. v.). A visszaélővel szemben a szemet-szemért
törvényt alkalmazzák: visszaélt hivatalával,
ezért elveszik tőle. Míg a hűséges szolga
magasabb megbízatást kapott, a sáfár még
azt is elveszíti, amije van: kidobják, s ráadásul
a hűtlen (apisztón) szolgákkal együtt büntetőhelyre
űzik, azaz börtönbe vetik.
A példázat lehetőséget nyújt annak
a témának elmélyítésre, hogy a szolga-sáfárok
mennyiben felelősek, s hogy milyen bánásmódot
érdemelnek (47-48. v.). A szerző először annak
esetét veszi szemügyre, aki tudatában volt az úr
döntéseinek, de nem valósította meg ezeket, s
még csak kísérletet sem tett végrehajtásukra.
Ez megkapja a hanyagságának megfelelő büntetést,
azaz megfelelő jutalom helyett a sok verést (47. v.). A második,
aki azért viselkedett helytelenül, mert nem ismerte az úr
akaratát, ugyancsak büntetést kap, de kisebbet, mert
menti őt az a körülmény, hogy nem volt pontosan
tudatában kötelességeinek. A befejező állítás
(48b v.) a mínákról (19, 11-28) és a talentumokról
(Mt 25, 14-30) szóló példabeszédet elővételezi.
A kötelességek a kapott feladatokkal állnak arányban,
s ehhez hasonlóan viszonyul a visszafizetés is a kapott jótéteményekhez
és megbízatásokhoz. Az úr távollétében
a «szolgáknak» nem szabad aludniuk vagy lustálkodniuk.
Különleges feladatokat kaptak, és ezeket végre
kell hajtaniuk.
A példabeszédben szereplő «úr»
az «emberfiát» jeleníti meg, aki eljön,
hogy ellenőrizze alárendeltjeit. Péter nem véletlenül
szólítja Jézust úrnak (41. v.). Ő az
emberfia, egyben az úr, aki egybehívja az egyszerű
hívőket és a közösség felelőseit,
hogy szigorúan elszámoltassa őket cselekedeteikről.
Az úr eljövetelére történő utalás
lényeges elem az evangéliumban, mint ahogy az egyedi és
a közösségi történelemben is lényeges
az eszkatologikus feszültség. A keresztény ember élete
az úr várása. Senki sem ismeri őt annyira jól,
hogy ne kelljen még rá várnia. Jézus eljött,
az emberek látták és hallották őt; ennek
ellenére megújítja a következő «látogatására»
vonatkozó ígéretét. A hívő az,
aki tud várni és valóban várja őt: olyan
ember, aki nem fárad el és nem válik figyelmetlenné,
ha ő késlekedik, és nem veszíti el a találkozásba
vetett hitét. Valójában keveset tud arról,
akit vár, hiszen sosem látta őt, és nincsenek
szavatolt biztosítékai érkezéséről.
Ennek ellenére bizonyos abban, hogy amikor megérkezik, üdvözíti
őt. Az ilyen ígéret mindig valamiféle kockázattal
jár: hiszen ténylegesen, «látható»
módon sosem jön el, a hívő azonban ennek ellenére
sem hagy fel a várakozással.
Az evangélista mindenkihez szól, de különösen
a közösség vezetőihez. Az evangélium írásának
idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség vagy
«éberség» már megfogyatkozott az egyházban.
Az égi javak iránti vágyak meggyengültek (32-34.
v.), és az úr várása is alábbhagyott.
A lelkek már nem fordulnak feléje olyan lelkesen és
örömmel. Úgy gondolják, hogy az úr késlekedik.
Ezért visszatérnek a földi javakhoz, szórakoznak,
ünnepségeket rendeznek, isznak és esznek, mintha mást
már nem várhatnának.
Az evangélista legfontosabb pasztorális célkitűzése
az, hogy újraélessze a hitet olvasóiban. Ezt azzal
kívánja elérni, hogy emlékezteti őket
a boldogságot, örömet és nem várt jutalmakat
hozó Krisztussal történő «közeli»
találkozásukra, arra, hogy ők Isten gyermekei (32.
v.) s ugyanakkor Krisztusnak asztaltársai (38. v.), végül
arra, hogy az égi ország várományosai és
teljes jogú birtokosai (44. v.). A keresztény hivatás
a maga teljességében kerül itt bemutatásra.
A példabeszédben szólásnak mindig vannak
korlátai és fogyatékosságai. Jézus emberfiaként,
illetve olyan úrként jelenik meg, aki előtte leboruló
alattvalóknak tekinti a hívőket. Ezt a képet
azonban nem szabad szó szerint vennünk. A keresztény
igehirdetés a történelemből merít (példabeszéd),
de nem másolja ezt. Az úrnak a beosztottjaival szembeni magatartása
a megvilágítást szolgálja, de nem azonosítható
Jézusnak a tanítványaival szembeni viselkedésével.
Neki ugyanis nincsenek szolgái és altisztjei, hanem csak
asztaltársai és munkatársai. Legfeljebb arról
lehet szó, hogy a róla megfeledkező embert az a veszély
fenyegeti, hogy olyan szerencsétlennek és büntetettnek
fogja magát érezni, mint a szolga, aki nem engedelmeskedett
ura parancsának.
Lukács fenyegetésekhez is folyamodik, hogy a keresztényeket
felrázza ernyedtségükből: az emberfia barátból
ellenséggé válik, Istenből, az atyából
pedig bíró lesz. A záradék (48. v.) szigorú
figyelmeztetés a közösség tagjai számára,
de főként azok számára, akik vezető
helyet foglalnak el, akiknek felelősségük és
megbízatásuk van. A büntetésre utalás,
amellyel a szöveg befejeződik (47. v.), és amely mindig
teret kapott az egyházban, feltehetően inkább a szónoki
eszközökhöz tartozik, és nem a hiteles evangéliumi
üzenethez. Jézus csak azért jön, hogy üdvözítsen
és vigasztaljon, s nem azért, hogy újabb szenvedésekkel
sújtsa a megkínzott és összezavarodott embert.
Az eszkatologikus feszültség fontos, de nem boríthatja
feledésbe az evilági elkötelezettséget. Lukács
erről a mínákról szóló példabeszédben
tesz majd említést (19, 11-28), mint ahogy korábban
is megemlékezett a szegényeknek (6,20), az elnyomottaknak
és a betegeknek (4, 18-22) szóló boldogító
üzenetről. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy
a példabeszéd egyoldalúvá válik, ha
az ember nem tartja ugyanakkor szeme előtt az evangéliumi
üzenet egészét is.
Az Úr várása olyan várakozás, amelynek
az a rendeltetése, hogy minden más értéknél
nagyobb örömmel töltse be a lelkeket. A keresztény
ember égő lámpás (35. v.). A mások útjának
megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az,
ami életének értelmet ad, és ebben áll
küldetése.
49. «Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és
mennyire szeretném, ha már lángolna!
50. Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem,
és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!
51. Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet
hozzak a földre? Nem - mondom nektek, - hanem
inkább meghasonlást.
52. Mert mostantól fogva öten lesznek egy családban,
akik meghasonlottak, három kettővel, és kettő
hárommal.
53. Meghasonlik az apa fiával, és a fiú az apjával, az
anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós
a menyével, és a meny az anyósával».
A szöveg különféle oktatásokat, az evangéliumi
tanítás égető kérdéseit gyűjti
egybe.[24]
Jézus a tűz képével mutatja be megújító
tevékenységét. Kissé fentebb a fény
szelídebb metaforájával minősítette
önmagát. A tüzet általában nem azért
gyújtják, hogy világítson, hanem hogy melegítsen,
égessen és tisztítson. Ezért a bibliai hagyományban
olykor az ítélet meghirdetéseként jelenik meg.[25]
A tűz megszabadítja az aranyat a salaktól, az igazságot
a tévedéstől.[26]
A Lk 3,16-ban a tűz a keresztségben befogadott Lélek
tisztító tevékenységének jelképe.[27]
Jézus azért használ ilyen képet prófétai
és missziós tevékenységének bemutatására,
mert e tevékenység arra rendeltetett, hogy megsemmisítse
(elhamvassza) az országon kívül működő
gonosz erőket, és főként legyőzze a
belső ellenállást. Mihelyt a tüzet meggyújtják,
azonnal megtámad mindent, ami a közelében van, s csak
a nemesfémek tudnak ellenállni rohamának. Jézus
személye és műve nem hagyja közömbösen
azokat, akik tudomást szereznek róla. Mindazok számára,
akik találkoznak vele, ő olyan, mint valamiféle melegítő,
lángra lobbantó és tisztító tűz.
Az evangéliumi üzenet arra rendeltetett, hogy feltartóztathatatlan
tűzvészt váltson ki, és ahol e tűz előretör,
elégnek a bálványok, összeomlanak a hamis építmények,
láng martaléka lesz a szalma, a széna és a
fa (vö. 1 Kor 3,12). Krisztus javaslatai gyújtogató
szavak, nem hagyják zavartalanul az embereket és a dolgokat:
forradalmat (diameriszmosz) váltanak ki azokban, akik befogadják,
és erős visszahatást azokban, akik elutasítják
ezeket. Ez a romboló és megújító tűz
azonban még nem lobog az evangélium írásának
idején. Jézus szorongása átterjedt immár
az egyházra.
Jézus továbbra is önmagáról és
küldetéséről beszél: elsősorban
a reá váró nehéz végidőről,
amelyet jelképesen «keresztségnek» nevez (50.
v.). A baptidzó ige a katekumennek a keresztvízbe
való belemerülését idézi föl. Jézus
azonban arra gondol, hogy saját vérébe fog belemerülni.
A «keresztség» tehát, amely szeme előtt
lebeg, és amelyre vágyakozik - amint ezt a Jakab és
János testvérpárnak mondja - az ő kínhalála.[28]
Súlyos terhelések, érvágások, lemondások
és áldozatok nélkül Jézus nem fejezheti
be művét. Nemcsak a hívőknek, hanem neki is
ki kell állnia a döntő próbát, s mindaddig,
amíg ezen nincs túl, szorongás tartja hatalmában.
A Golgota nem könnyű mozzanat az üdvözítő
életében: egész lelkét szorongással
tölti el, amint ezt a Getszemáni-kertben és a kereszten
ki is nyilvánítja. Az a vágya, hogy mielőbb
eljusson erre a pontra, hogy ezzel megszűnjenek gyötrődései,
lelkének kavargó ellentmondásai és konfliktusai.
Ugyanaz a «kísértés» ez, amely már
korábban is rátört (4, 1-13), és amely a még
nehezebb pillanatokban majd újra megjelenik. A tűz körülveszi
őt is, és azon van, hogy próbára tegye az Atyához
és a küldetéséhez való hűségét
(vö. 4, 1-13; 22, 40-46; 23,46). Megrémül és szorong
e kísértéstől, de ez nem győzedelmeskedik
rajta.
Az evangéliumi üzenet radikális felszólítás,
és ilyen választ kíván. Jézus az üdvözítő,
aki megszabadítja az embert minden korábbi elnyomástól.
Ezért nem kerülheti el, hogy osztottságot, «zűrzavart»
váltson ki a fennálló társadalmi képződményekben.
A Krisztusnak és üzenetének választása
nem olyan cselekedet, amely kitérhet azoknak a személyeknek
reakciója és adott esetben erőszakos reakciója
elől, akikhez az újonnan megkeresztelt tartozik. Nem a barátok
szeretetét vagy csábításait és nem a
rokonokat kell előnyben részesítenie, hanem Krisztust
(51. v.). A kereszténység erőteljesen vallásos
világba illeszkedett, amelyben a családi vagy atyai hit elhagyását
egyben a rokoni kapcsolatok elutasításának tekintették.
Az üldözések története tud olyan feljelentésekről,
amelyeket szülők tettek saját gyermekeik ellen, akiket
az istenség és a nemzet árulóinak tartottak.
Simeon jövendölése («jel lesz, amelynek ellene mondanak»:
2,34) egy ideje már beteljesültnek mondható (52-53.
v.).
Az evangélium minden idők emberéhez azzal a felhívással
fordul, hogy gyökeresen válasszon: vagy álljon Krisztus
pártjára, s akkor mindenki ellene lesz, vagy helyezkedjék
szembe vele, hogy másokban támogatókra lelhessen.
Itt nincs hely kompromisszumok, félmegoldások vagy stratégiai
visszavonulások számára. Krisztus teljes valóságában
mutatkozik be kortársainak, és tökéletes, feltétlen
választ igényel. Az ember nem tarthat vele, s ugyanakkor
ellenségével is - mondja majd másutt. Egyiket előnyben
kell részesíteni, s ha a kettő kizárja egymást,
akkor ez az előnyben részesítés a másik
elutasítását, kárhoztatását és
az ellene irányuló harcot jelenti (Lk 16,13).
Ezt az elvet ki lehet, és ki is kell terjeszteni. A keresztény
nemcsak családi körülményeivel és családtagjaival
ütközik össze, hanem gyakorta társadalmi képződményekkel
és azokkal is, akik ezeket irányítják és
felettük a hatalmat gyakorolják. Az ezek ellen folytatott «harc»
elkerülhetetlen, ha az ember Krisztus és az evangélium
mellé áll. Nem maradhat közömbös azokkal szemben,
akik akadályt gördítenek az igazság, az igazságosság
és a jó útjába. Az a keresztény, aki
mindent háborítatlanul hagy, s úgy él, hogy
nem vált ki különösebb hatásokat, még
nincs tudatában felelősségének és feladatainak.
Ha valamilyen hívő közösséget nem üldöznek,
ez annak a jele, hogy már nem Krisztus útján halad,
nem tölti be küldetését. A Lk 12, 49-53 tanítása
kétségtelenül felforgató üzenet. Az embernek
«fel kell lázadnia» az olyan családtagok ellen,
akik akadályozzák vallási kötelezettségeinek
teljesítésében, miként minden más igazságtalan
támadás ellen is, amellyel szabadságát és
jogait sértik. E lázadás alapja az az igénye,
hogy keresztény lehessen.
54. Azután szólt a sokasághoz is: «Amikor látjátok,
hogy felhő támad nyugatról, mindjárt azt
mondjátok, hogy eső jön; és úgy lesz.
55. Amikor pedig azt halljátok, hogy a déli szél fúj,
azt mondjátok, hogy hőség jön; és úgy lesz.
56. Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek,
e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?»
A hosszú tanítás (1-53. v.) a tanítványoknak
(vö. 1. 22. 41. v.) és a tömegnek (13. 54. v.) szólt:
a tanítványok oktatásával kezdődött,
és a sokaság oktatásával zárult.[29]
Hangvétele közben feszültté, polemikus jellegűvé
vált. Jézus fenyegetésekkel élt (a hűtlen
szolgáról szóló példázat: 46-48.
v.), s most a végén ugyanilyen hangnemben folytatja beszédét.
Az evangélista lassú és nehéz felfogású
közösséggel áll szemben, s nem tudja elrejteni
szomorúságát. A mindennapi és anyagi érdekek
gyakorlati síkján a hívők ügyességről,
rátermettségről és okosságról
tesznek tanúbizonyságot, amikor azonban vallási problémákkal
szembesülnek, elveszítik éles látásukat.
Az ember inkább érzéki, mintsem értelmes lény;
ilyen a «keresztény» is.
A tapasztalat megtanította őt arra, hogy felfogja a felhők
vándorlásának, előrehaladásának
jelentését, s hogy a légköri változásokból
időváltozásokra, esőre vagy hőségre
következtessen (54-55. v.). Alapjában véve ez nem nehéz
feladat, de ha az lenne, akkor is eljutott volna már erre a pontra,
vagy legalábbis elhatározta volna, hogy eljut ide. Mindig
sikerül ugyanis elérnie azt, amit akar, vagy ami valamilyen
szempontból érdekli őt.
Jézusnak és az evangélistának az a panasza,
hogy az ember, s maga a hívő is, nem mutat ehhez hasonló
igyekezetet, szorgalmat és jóakaratot abban, hogy felismerje
Isten tervének kibontakozását, a messiási időszak
kezdetét és az üdvösség idejét. Jézus
nem talált befogadásra, Isten országa nem terjed,
az emberek pedig bizalmatlanok a keresztény üzenettel szemben,
mert nem fordítanak kellő figyelmet a különleges
időszakra, amelyben élnek, és az egymásba fonódó
eseményekre. Az idő (kairosz) nem kronológiai
mérték, hanem teológiai távlat. A légköri
jelenségek és a történelmi események mélyén
ott húzódik valamiféle vezérlő szál,
amely összeköti és igazolja a különféle
történéseket. Az eseményeket egyesítő
és magyarázó rejtett fonal felfedezéséhez
az embernek a felszín alá kellene hatolnia. A hívő
felfogásban Isten az emberrel együttműködve irányítja
a történelmet. Neki nincs előre kidolgozott terve, hanem
beéri azzal, hogy munkatársait a legésszerűbb
döntésekre ösztönzi. A lelkiismeret hangján,
megbízottainak vagy küldötteinek szaván keresztül
szólítja meg az embert, de ugyanígy a történelem
képződményein és eseményein keresztül
is. Az ember ezekről az eseményekről feledkezik meg
leginkább, pedig ezek a legbizonyosabbak. Jézus és
az evangélista ennek belátására szólítja
fel hallgatóit és olvasóit. Körültekintőbbnek
és figyelmesebbnek kellene lenniük. Az események önmagukban
adnak hírt az elgondolásról vagy tervről, amelynek
részét alkotják. A szavak becsaphatják az embert,
de a tények kevésbé. Ha események többször
ismétlődnek azonos irányban vagy azonos hullámokban,
az üzenet felfogása nem jelenthet nehézséget.
Az üdvtörténetre prófétai szózatok
hívták fel a figyelmet, egyben azonban kísérő
tények is. Jézus kortársainak bűne abban áll,
hogy nem olvasták a prófétákat, s nem értették
meg híradásaikat. Talán mentségükre lehetett
volna az, hogy a prófétai jóslatokat nehéz
értelmezni, még sincs mentségük, mert nem tudták
értelmezni és értékelni az ő «műveit»,
s elsősorban nem is annyira csodáit, mint inkább jócselekedeteit.
Jézus nem korának iskolai irányzatait változtatta
meg, hanem a történelem menetét. Ezt észre kellett
volna venniük, és ezért menthetetlenek. Jézus
kora az üdvösség csúcspontját alkotta, mert
a fizikai és az erkölcsi rossz leáldozását,
az emberi és az emberfeletti elnyomás végét
jelezte. Nem lehettek kétségek afelől, hogy valami
új kezdődik az emberi történelemben.
Jézusnak e rövid állítása az idők
jeleiről szóló teológia első fejezetét
tartalmazza. Sok századnak kellett azonban eltelnie addig, míg
a keresztény közösség újra felfedezte és
magáévá tette e tanítást.
Az ítélés tudománya
(12, 57-59)
57. «De miért nem ítélitek meg magatoktól is,
hogy mi az igazságos?
58. Amikor ellenfeleddel az elöljáró elé mégy,
még útközben igyekezz megszabadulni
tőle, nehogy a bíró elé hurcoljon és a
bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr
pedig tömlöcbe vessen téged.
59. Mondom neked: nem jössz ki onnan addig,
amíg meg nem adod az utolsó fillért is».
A viszályok, a bírósági perek az emberi élethez
tartoznak, és így a keresztény ember életéhez
is. E részlet erre a témára tér vissza, jóllehet
Lukács az előbbiekben már tárgyalt róla
(vö. 13. v.). Látszik, hogy a megtérés még
nem oltott ki minden haragot, nem változtatta meg egészen
a hívők lelkületét. A perlekedés az egyik
legellentmondásosabb dolog a keresztény ember életvitelében.
A hívőknek, akik valamennyien ugyanannak az atyának
gyermekei, akik barátok, egyenlőek és testvérek,
nem volna okuk arra, hogy felebarátaikkal veszekedjenek. Valójában
azonban ezek a problémák az ő életükből
sem hiányoztak. Az evangélista nem igényli, hogy a
keresztény lemondjon jogairól, hanem olyan gyakorlatiasabb
és ésszerűbb módot mutat, amelyen e jogokat
anélkül lehet érvényre juttatni, hogy az ember
törvényszékhez vagy bíróhoz fordulna.
E mód a két fél közötti megegyezés
megkísérlése (57. v.). Annak megértéséhez,
hogy ki téved, és kinek van igaza, illetve annak megállapításához,
hogy mi az igazságos, elegendő az embernek saját ítélőképessége,
s főként jóakarata. A követelések gyakorta
sértett hiúságból, gőgből fakadnak,
s nem annyira abból, hogy valóban lábbal tapossák
jogainkat. Ha mindkét fél érzelmektől mentesen
ítél, ha elszakad egoizmusától, érzékenységétől
vagy gőgjétől, mindenféle viszályt el
lehet simítani. Ahhoz, hogy az ember ne tudja felfogni, hol hibázott,
és mihez van joga, valóban vaknak vagy rosszindulatúnak
kell lennie.
Az evangélista nem mondja, hogy a bíróhoz fordulás
a legszavatoltabb és legbiztosabb módja annak, hogy megfelelő
megoldáshoz jussunk. A bírói ítéleteket
ugyanis nem az igazság vagy a jog szerint hozzák, hanem a
vitatkozási képesség alapján, és így
gyakorta a törvényt ismerők mesterkedéseinek
megfelelően a törvény szavainak szőrszálhasogató
magyarázatával és kiforgatásával. Az
evangéliumnak e lapjáról mélységes bizalmatlanság
sugárzik az ügyvédek és bírák csoportja
felé, és ez szinte szokványos dolog a prófétai
igehirdetésben.[30]
Az ítéletek és az elítélések
nem annak függvényei, hogy ki a bűnös vagy az ártatlan,
hanem hogy kinek sikerült ügyes vagy kevésbé ügyes
védőre lelnie.
Jézus azt tanácsolja a viszálykodónak,
hogy magánúton simítsa el az ügyet, még
végső esetben is, azaz akkor is, amikor már úton
vannak a bíróhoz. Míg lehetősége van,
azaz mielőtt az igazságszolgáltatás mechanizmusa
működésbe lépne, forduljon vissza, mert mindig
ez a legjobb megoldás (58. v.).
A befejezés borúlátó (59. v.). Ha valaki
a törvényszéki utat választja, ennek mindig egy
a vége: börtönbe kerül, míg az utolsó
fillérig ki nem fizeti tartozását hitelezőjének
és az ügyvédeknek. Nem kerülheti el a kártalanítást,
és ráadásul egy időre még börtönbüntetéssel
is fizetnie kell. Azért pereskedett, hogy igaza legyen, s azzal
fejezi be, hogy kétszeresen, pénzügyi és erkölcsi
szempontból is téved. A szerző azonban nem ahhoz intézi
szavait, akinek igaza van, hanem a viszálykodó felek egyikéhez.
Annak, hogy valaki téved, vagy igaza van, nincs nagy jelentősége,
mert mindkét esetben veszít: pénzéből
vagy becsületéből.
[1] Vö.
E. Lövestam, Spiritus Blasphemiae, Lund, 1968.; W. G. Kümmel,
Das Verhalten Jesu gegenüber und das Verhalten des Menschensohns
Markus, 8,38 par, Lukas 12,36 par, Mattäus 10,32b, in Fest. A.
Voegtle Jeusus und der Menschensohn, Freiburg, 1975., 210-224. o.; G. Schneider,
Der Menschensohn in der lukanischen Christologie, uo., 287-293.
o.; R. Pesch, Ueber die Autorität Jesu. Eine Rückfrage anhand
des Bekenner- und Verleugnersspruchs Lk 12,8 s par, in A.A. V.V., Die
Kirche des Anfangs, Leipzig, 1977., 25-55. o. és 523-537. o.; Luc
XII,8-9: Pierre angulaire, in RB 85 (1978), 381-401.; D. M. Sweetland,
The Understanding of Discipleship in Luke 12,1-13,9, Diss. University
of Notre Dame, 1978.
[2] Vö.
Jn 15,13-15.
[3] A
gyehenna kifejezés a héber gehinnon szónak
görög megfelelője, amely ge-ben-hinnon («Hinnon
fiainak völgye» vagy «Hinnon-völgye») rövidítése.
Ez egy Jeruzsálemtől délre és a Kedron-völgyével
átellenben levő szörnyűséges helyet jelölt,
ahol emberáldozatokat végeztek (vö. 2 Kir 16,3; 21,6).
Minthogy itt égették el a hulladékokat és tetemeket
(2 Kir 23,10), ezért a völgyben állandóan tűz
égett. Josiás itt próbálta megszüntetni
Molok kultuszát (2 Kir 23,10), s Jeremiás a völgyre
mondotta ki kárhoztató szavait (7,32; 19,7). Ezért
e hely átkozottá lett, és az apokaliptikus irodalomban
a bűnösök büntetőhelyének, az örök
tűznek, azaz a legsúlyosabb fenyítéseknek szimbólumává
vált (vö. Iz 66,24). A kifejezés elsősorban ilyen
értelemben szerepel az Újszövetségben is (vö.
Mk 9,43.45.47; Lk 10,15; 16,23; ApCsel 2,27-31; Mt 5,22.49; 16,28; 18,8;
23,15; Jak 3,6; Jel 1,18; 6,8; 20,13).
[4] Vö.
Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m., 597-605. o.
[5] A
«as» (görögül: asszarion) római
rézpénz volt, amely a dénár (denarius)
tizenhatodát érte. Egy as-ért két galambot
lehetett vásárolni (Mt 10,29). Lukács jelenlegi szövegében
két as-ért öt verebet lehet venni.
[6] Vö.
H.-J. Degenhardt, Lukas Evangelist der Armen, i.m. 68-97. o. («Die
rechte Einstellung zum Besitz: Lk 12,13-34»); G. Gaide, Le riche
insensé (Lc 12), in AssSeig 49 (1971), 82-89.; J.D.M. Derrett,
The Rich Fool: A Parable of Jesus Concerning Inheritance, in Studies
in the New Testament, London, 1978., 99-120. o.
[7] Vö.
MTörv 21,15-17; Szám 27,8; H. L. Strack - P. Billerbeck, i.m.,
III., 547. o.
[8] Vö.
MTörv 19,15; Ám 5,10.
[9] Vö.
H.-J. Degenhardt, i.m., 69. o. 2. jegyz.
[10]
Vö. 1 Kor 6,1-9.
[11]
Ugyanerre figyelmeztet a Jelenések könyvének szerzője
is, különösen a hét egyházhoz írt levelekben
(Jel 2-3).
[12]
Vö. H.-J. Wrege, Die Ueberlieferungsgeschichte der Bergpredigt,
i.m., 116-124.; A. George, L'attente du maître qui vient (Lc 12),
in AssSeig 50 (1974), 66-76. o.
[13]
Vö. Zsolt 147,9; Jób 38,41.
[14]
Az «arasz» a latin cubitus (könyök) szó
megfelelője, amely hosszmérték, s körülbelül
fél méternyi. Vö. Mt 6,27; Jn 21,8; Jel 21,17.
[15]
A merimnaó pontos jelentését illetően
vö. G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., VII. k., 65-78. o. (a
jegyzetet R. Bultmann készítette).
[16]
Vö. G. Schrenk, dikaiosynê, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T., i.m., II. k., 1236-1298. o.
[17]
Vö. O. da Spinetoli, Il significato biblico di evangelizzazione,
in Via, verità, vita, 23 (1974), 27-38.
[18]
Vö. R. Pesch, Zur Formgeschichte und Exegese von Lk 12,32,
in B 41 (1960), 25-40.
[19]
Vö. Tób 4,9; IV Ezdrás 6,5; 7,77; 8,36; szláv
Henoch 50,5; 51,1; Bár 14,12; 24,1; H. L. Strack-P. Billerbeck,
i.m., I., 429. o.
[20]
Az utóbbi évtizedekben a keresztény igehirdetés
olyan dimenziókat öltött, amelyekbe lassan belekerültek
a francia forradalom (egyenlőség mindenki számára)
és az októberi forradalom (az ember és az emberi munka
méltósága) követelményei is. A «Pacem
in terris» (1963), a «Gaudium et spes» (1965) és
a «Dignitatis humanae» (1965) szövege is ezt tanúsítja.
[21]
Vö. J. Jeremias, Le parabole, i.m., 61. o.; E. Lövestam,
Spiritual Wakefulness in New Testament, Lund, 1963., 78-107. o.
(«The Parable of the Waiting Servant»); G. Schneider, Parusiegleichnisse
im Lukasevangelium, Stuttgart, 1975.
[22]
Vö. 1 Kor 16,22; Jel 22,20.
[23]
Az Újszövetség szerzői által is átvett
római szokás alapján az evangélisták
az éjszakát négy időszakra (vigíliára
vagy őrváltásra) osztják: 18-21. óráig
(I. őrváltás), 21-24. óriáig (II. őrváltás),
éjféltől 3-ig (III. őrváltás)
és 3-6-ig (IV. őrváltás). Vö. Mk 13,35
(ahol mind a négy említést kap); Lk 6,48; Mt 14,25
(a IV.); a jelenlegi szöveg a II.-ról és III.-ról
beszél.
[24]
Vö. G. Delling, Studien zum Neuen Testament und zum hellenistischen
Judentum, Göttingen, 1970., 236-256. o. («Baptisma baptisthenai»);
A. George, La venue de Jésus, cause de division entre les hommes
(Lc 12), in AssSeig 51 (1972), 62-71.
[25]
Vö. Ter 19,24; MTörv 9,4; Ám 1,4.7; Iz 66,15; Mal 3,2;
Mt 3,10-12; 7,19; 13,42.50; 1 Pét 1,7; Jel 8,5.7.8; 9,17; 11,5 stb.
[26]
Vö. 1 Kor 3,15.
[27]
Vö. Lk 3,16; ApCsel 2,3.
[28]
Vö. Mk 10,38-39.
[29]
Vö. G. Klein, Die Prüfung der Zeit (Lk 12,54-56), in ZTK
61 (1964), 373-390. o.
[30]
Vö. Ám 5,10-15; Mik 3,1-4; 7,3; Iz 1,26; Szof 3,3.
Tartalomjegyzék |
Előző oldal |
Következő oldal |
Bibliográfia |