tizenkilencedik fejezet (19, 1-28)


Zakeus (19, 1-10)

1. Ezután Jerikóba ért, és áthaladt rajta.
2. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember,
aki fővámszedő volt.
3. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus,
de kistermetű lévén nem láthatta a sokaságtól.
4. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára,
hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.
5. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt
hozzá: «Zakeus, szállj le hamar, mert ma
a te házadban kell megszállnom».
6. Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.
7. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és
így szóltak: «Bűnös embernél szállt meg».
8. Zakeus pedig előállt, és ezt mondta az úrnak:
«Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek
adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam,
a négyszeresét adom vissza neki».
9. Jézus így felelt neki: «Ma lett üdvössége
ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.
10. Mert az emberfia azért jött, hogy keresse és
üdvözítse azt, ami elveszett».

Jerikó döntő pont «Jézus útján»: az utolsó megálló a Jeruzsálembe való «felmenetel» előtt. A Perea határvidékén és egy nagy közlekedési út mentén elhelyezkedő város a római kormányzat stratégiai pontja volt Palesztinában. Itt az ember könnyen találkozhatott császári hivatalnokokkal, a hadsereg embereivel vagy vámszedőkkel.

Zakeus esete újra felveti az evangélium egyik alapvető témáját: azt az előszeretetet, amellyel Jézus és Isten a bűnösök iránt viseltetik. A bűnbánati és a keresztségi liturgiákon talán ezt a részletet olvasták és magyarázták a legtöbb alkalommal. A szöveget, amely saját forrásából származik, egyedül Lukács hozza. A 8-10-ig terjedő vers azonban eltérő forrásról és nagyobb szerkesztői átdolgozásról árulkodik.[1]

A szerző említést tesz Zakeus (2. v.) társadalmi («fővámszedő») és gazdasági helyzetéről («gazdag»), de elsősorban vallási krízisével törődik.[2] Ez a jómódú és magas állásban levő ember a szíve mélyén elégedetlen (3. v.). Nyugtalanságáról az a döntése árulkodik, hogy Jézus keresésére indul. Lukács nyomon követi őt (megtérésének) útján, és feljegyzi minden mozdulatát. Nem csupán a kíváncsiság készteti őt arra, hogy Jézus közelébe férkőzzön. A «szerette volna» (dzétein) és a «látni» (idein) ige, még ha Lukácsnál nincs is olyan jelentésük, mint Jánosnál, az egyszerű szemügyre vételnél többre utalnak. Az evangélista szerint itt arról van szó, hogy egy nyilvános bűnös valamiféle krisztológiai nyomozásba kezd, és ez ellentétben áll azzal a közömbösséggel és ellenségeskedéssel, amelyet a választott nép képviselői tanúsítanak a messiás iránt.

Az ember elindul, hogy találkozzék Krisztussal, de akadályokba ütközik elérése közben. A Jézust kísérő tömeg eltakarja őt szeme elől. A közösség az Istennel és a Krisztussal való találkozás színhelye. Előfordulhat azonban, hogy éppen a közösség az akadálya annak, hogy az ember megláthassa Krisztust. A tömeg nem segíti Zakeust Jézus megtalálásában, miként az üdvözítőnek azt a döntését sem helyesli, hogy a vámos házában akar megszállni. A másik akadály magában a vámszedőben van. «Alacsony termete» nem teszi lehetővé, hogy ellásson a tömeg felett. Még túlzottan a földön van ahhoz, hogy megpillanthassa Jézust. Vágyakozása, akarása és szorongása azonban nagy. Ezek bátor lépésre (felmászni a fára) késztetik, amelyet ha felfedeznek - amint ez előre látható volt - nevetségessé válik. Ő azonban már eldöntötte, hogy mindent alárendel ennek a találkozásnak, s ha kell, hírnevét is kockára teszi. A vámszedő minden lehetséges eszközt megragadva, szinte egész lényével közeledett Krisztus felé. Jézus ugyanezt teszi az ő irányában (5. v.). Bejelentett látogatása nem egyszerűen udvariassági gesztus, hanem kötelező (deomai) találkozás, amelyet küldetése határoz meg. A «ma», amelyre Jézus utal, nem kronológiai megjegyzés, hanem az üdvösség útjának egyik szakaszát jelöli, amelyet Jézus Názáretben nyitott meg (vö. 4, 18-22). Ebben előnyt élveznek a szegények, de a bűnösök is, akiknek sajátos csoportját a vámszedők alkotják. A Zakeusban levő szorongás és feszültség örömre fordul (khairein), amely nem csupán elégedettség és fizikai vigasz, hanem részesülés a messiási boldogságból. Az angyal örvendezésre (khaire: 1,28) szólította Máriát, és most ugyanezt a felszólítást kapja a megtérő bűnös is. A Jézussal való találkozás megszabadítja az embert bűneitől, zavaraitól és szorongásaitól, s ezáltal békével és örömmel ajándékozza meg őt. Lukács azzal a szándékkal követi nyomon Zakeus megtérését, hogy olvasóit is ugyanerre késztesse annak érdekében, hogy visszanyerhessék ugyanazt a lelki egyensúlyt, amelyet megtalált az ügyleteivel foglalkozó ember, midőn Jézust kereste és találkozott vele. Lukács újra[3] tetszéssel jegyzi meg, hogy Jézus egy vámos házában tartózkodik, akit bizonyára kollégái is körülvesznek. Kevésre becsült, igaztalan[4] emberek között van, de ő nem zavartatja magát, és nem mutatkozik türelmetlennek. Máté ugyanilyen elégedettséggel emlékezik meg a Lévi házában rendezett lakomáról (Mt 9,10).

A Zakeus házában lezajló vacsora bűnbánati szertartás, és ez hamarosan testvéri agapévá válik, amelyen örvendezve vesznek részt a jelenlevők. A zavarkeltés ezúttal nem a farizeusok, hanem a tömeg részéről indul, amely helyteleníti Jézusnak e lépését (7. v.). Az evangélium írásának idején a zsidó-keresztény közösségek fogadják ellenségesen és ellenérzéssel Jézusnak és az evangéliumi embereknek hasonló jellegű cselekedeteit (7. v.). A prófétának óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen kapcsolatot vagy közösséget tartson fenn az ilyen típusú emberekkel vagy a hozzájuk hasonló utcanőkkel.[5] És itt nem csupán jó hírnévről vagy tekintélyről van szó, hanem elvi kérdésről. A tiszta és szent Isten nem vállalhat semmiféle közösséget a gonosztevőkkel; ezért az ítélet napján örökre eltaszítja őket magától.[6] A tömeg egyetért a zsidó puritanizmussal és a farizeusi ortodoxiával, de nem kapja meg Jézus és az evangélista jóváhagyását. Az üdvösség mindenkinek szól, de mindenki más előtt a bűnösöknek, és így a vámosoknak is. A 8. vers valószínűleg szerkesztői hozzátoldás,[7] amely a beszéd magyarázatára és a félreértések kiküszöbölésére szolgál. Zakeus nemcsak formálisan, hanem egész lényével elfogadja Jézust. A megtérés nem azt jelenti, hogy az ember szavakkal megvallja hibáit, hanem azt, hogy ténylegesen helyrehozza azokat. Zakeus vallomást tesz Jézusnak, akit immár - félretéve az eddig szolgált «urakat» - «urának» tekint, és előtte, miként Isten előtt is, arra kötelezi magát, hogy változtat életvitelén, és elégtételt ad igazságtalanságaiért (8. v.). S minthogy igaztalan tettei végső fokon azokat sújtották, akik a társadalmi ranglétra legalsó fokán vannak, azaz a szegényeket, visszaszolgáltatja nekik, amitől megfosztotta őket: vagyonának felét átadja nekik. Amennyiben pedig csalást követett el valakivel szemben, úgy téríti meg a kárt, ahogyan illik.[8] A megtérés első és hiteles gyümölcse a társadalmi igazságosság. Ha az ember Krisztus közvetítésével megtalálta Istent, ez az általa végrehajtott cselekedetekben kezd megmutatkozni. A bibliai hagyományban azok a cselekedetek állnak az első helyen, amelyekkel az ember mások jogait védi, elsősorban a kicsinyekét, az alacsony sorsúakét, az árvákét és az özvegyekét.

Minthogy a tömeg bírálta Jézus magatartását (7. v.), kötelességének érzi, hogy a jelenlevők vagy a kívül rekedt sokaság előtt igazolja magát (9. v.). Ő azért jött, hogy az isteni megbocsátást ajándékozza az embereknek, és nem szabad azon csodálkozni, hogy ezt elsősorban azoknak nyújtja, akik a legjobban rászorulnak. Az evangélista tetszéssel idézi fel a «ma lett üdvössége ennek a háznak» mondatot, amelyhez hozzátehetjük, hogy bűnös ember házáról van szó. Ez az evangélium legellentmondóbb, egyben legvigasztalóbb üzenete. Isten nem olyan, mint amilyennek szóvivői leírták. Ő egészen más, hisz nincsenek ellenségei, nem fordul senki ellen, nem ismer semmiféle tisztaságot vagy tisztátalanságot, de még a zsidók és a nem zsidók, illetve az igazak és a bűnösök (vámosok) megkülönböztetését sem fogadja el. Előtte minden ember egyenlő, mindenki rászorul kegyelmére, bocsánatára és segítségére, amelyet ő megkülönböztetés nélkül megad mindenkinek, elsősorban azoknak, akik jobban rászorulnak, illetve azoknak, akik ezt előbb kérik, mint a többiek. Jézus teológiai gondolkodásmódja eltér a nép körében elterjedt felfogástól, és önállósága határtalan méreteket ölt.

Az a kérdés, hogy hogyan kell viszonyulni a nyilvános bűnösökhöz, az eredetek közösségeinek legvitatottabb problémái közé tartozott. Máté ezzel kapcsolatban olyan gyakorlatról számol be, amely szemmel láthatóan nem hagyta magát befolyásoltatni a krisztusi lelkülettől.[9]

A befejező mondat (10. v.) Jézus magatartásának elméleti hátterét nyújtja. Ő nem ítélni, hanem üdvözíteni jött, és ezért nem utasítja el Zakeust, hanem segít neki, hogy megbánhassa bűneit. Másutt azt mondotta, hogy a betegeknek van szükségük orvosra, és nem az egészségeseknek (vö. 5,31). A vámszedő kereste Jézust (2. v.), de a végén felfedezi, hogy Jézus is kereste őt (10. v.), hiszen elsődleges missziója az volt, hogy szerezze vissza azt, ami elveszett. Az evangéliumi elbeszélés tanulságát az egyháznak mindig szem előtt kellene tartania. A közösségben mindig vannak olyanok, akik félnek attól, hogy a vámosokhoz, a bűnösökhöz, az utcanőkhöz, a kétes hírű emberekhez és az olyan nemkívánatos személyekhez közelítsenek, mint amilyenek a nyilvános bűnösök, illetve a vallás és a hit ellenségei. Az evangélium arra buzdít, hogy legyünk közel és ápoljunk jó kapcsolatot mindenkivel, mert mindenki rászorul az «üdvösségre», és mindenkor kellenek bátor emberek, akik feléjük is közvetítik ezt az üdvösséget.

Jézus magára vonta a legképzettebb emberek haragját, kezdett népszerűtlenné válni, elfogadta, hogy ellentétbe kerül országának konformista embereivel, de sosem mondott le kapcsolatainak szabadságáról. Számára is nehéz volt ilyen emberekhez közeledni, szívesebben elkerülte volna őket, és ment volna barátok házába, de ő mindvégig megmaradt azon a gyakorta meredek ösvényen, amelyet az Atya jelölt ki neki. Mindenkivel szóba állt, kitárta kezét azok felé, akik segítségét kérték, még akkor is, ha ez nagy nehézséget, kellemetlenséget vagy áldozatot jelentett számára. Mindig mások javát helyezte előtérbe, önmagát és személyes igényeit pedig háttérbe szorította.

A üzenet, amelyet az evangélista végül is az elbeszélésben hátrahagy, Jézus szavaiban fogalmazódik meg: «ma a te házadban kell megszállnom». Jézus mindazokat várja, akik hozzá mennek, és azokat is, akik lakhelyet kínálnak számára.


A mínák (19, 11-28)

11. Amikor pedig ezeket hallották, még egy
példázatot is mondott, mert közel volt
Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy
azonnal meg fog jelenni az Isten országa.
12. Így szólt tehát: «Egy nemes ember távoli
országba utazott, hogy királyi méltóságot
szerezzen magának, s úgy térjen vissza.
13. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz
mínát, és azt mondta nekik:
Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.
14. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért
küldöttséget menesztettek utána, és azt
üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék
felettünk.
15. Amikor pedig megszerezte a királyi
méltóságot és visszatért, magához hívatta
azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta,
hogy megtudja, ki hogyan kereskedett.
16. Megjelent az első, és ezt mondta: Uram,
mínád tíz mínát nyert.
17. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel
hű voltál a kevésben, legyen hatalmad tíz
város fölött.
18. Aztán jött a második, és jelentette: Uram,
mínád öt mínát nyert.
19. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt
városon.
20. Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt:
Uram, itt a mínád. Egy kendőbe kötve
őriztem.
21. Féltem ugyanis tőled, mivel szigorú ember
vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be,
és learatod azt is, amit nem vetettél el.
22. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid
alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad,
hogy én szigorú ember vagyok, behajtom azt
is, amit nem fektettem be, és learatom azt is,
amit nem vetettem el.
23. Miért nem tetted hát pénzemet a pénzváltók
asztalára, hogy mikor megjövök, kamatostul
kapjam meg?
24. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek
el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz
mínája van.
25. Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz
mínája van.
26. De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy
akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs,
attól még az is elvétetik, amije van.
27. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy
királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és öljétek
meg itt előttem».
28. Miután ezeket elmondta, tovább haladt
Jeruzsálem felé.

A mínákról szóló példázat[10] a talentumokról szóló példabeszédhez hasonlóan[11] eszkatologikus szövegkörnyezetben helyezkedik el. Lukácsnál a végső események várása felerősödik Jézusnak Jeruzsálemhez való közeledtével (11. v.). Ez a körülmény kíséretének egyes tagjaiban - s nem a Zakeus házában levő vámosokban, akikre látszólag utalás történik - azt a gondolatot ébresztette, hogy küszöbön áll Isten országának megnyilvánulása. Az anaphainó (felragyogtat, nyilvánvalóvá tesz) ige jelzi, hogy nem fokozatos történelembe illeszkedésről van szó, hanem valamiféle váratlan leereszkedésről az égből, azaz valamilyen epiphaneia-ról. Az Isten országát úgy képzelték el, mint valamiféle valóságot, mint valamilyen magasabb rendű világot, amely betörvén az emberi világba, felforgatja és megújítja ezt. A bibliai és főleg az apokaliptikus hagyomány alapján a népi fantázia a jelen világ villámgyors és radikális átalakulásának várásában élt. Ez a várakozás az Újszövetség szerzőinél is megjelenik.[12] A Lk 17,20 a farizeusoknak tulajdonítja e gondolkodásmódot, az ApCsel 1, 6-8 az apostoloknak, a jelenlegi szöveg pedig névtelen beszélgető partnereknek. Az evangélista hozzáteszi, ezek úgy gondolták, hogy a megnyilvánulás egyik pillanatról a másikra és ráadásul annak kísérőjelenségeként fog bekövetkezni, hogy Jézus és kísérete megérkezik Jeruzsálembe: ugyanabban a pillanatban (parakhréma: 11. v.). Jézus ezt a várakozást akarja eloszlatni övéiben, és ezért mondja el a példázatot.

Egy nemes embernek (anthróposz eugenész) el kell utaznia, hogy királyi beiktatást nyerjen valamilyen országban, s aztán vissza kell térnie saját birtokára. Közben pénzösszegeket bíz szolgáira azzal, hogy tetszés szerint fektessék be ezeket. Ez az első kép (12-13. v.). A második képben színre lépnek jelöltségét támadó polgártársai (hoi politai autou), akik küldöttséget menesztenek a központi hatósághoz, hogy vonja vissza bizalmát és a megbízást (14. v.). Nem járnak sikerrel, és az úr elnyeri a beiktatást (15a v.). Visszatérésekor először a «szolgákkal» foglalkozik, akikre kincseinek egy részét bízta (15-26.), azután «ellenségeivel» (27. v.), akik ellenezték megválasztását. Mindkét esetben szigorú számonkérésről (ítéletről) van szó. Mindez - a hely messzesége, ahová az úrnak mennie kell; a közbülső tiltakozások stb. - arra enged következtetni, hogy az ország beiktatása legalábbis nem küszöbön álló esemény.

A mína görög pénz volt, amely körülbelül száz drahmát ért.[13] Az átadott pénz tehát nem volt mesés összeg. A hangsúly azonban nem a pénz mennyiségén van, hanem használatán, illetve azon a nyereségen, amelyet hoznia kellene. A pénz átadása éppenséggel az úr nyereségvágyára is utalhatna. Valójában azonban annak a jele, hogy határozottan kedvezni akar alattvalóinak. Megtehetné ugyanis, hogy személyesen helyezi el a pénzt a bankároknál, hogy visszatérvén az egész nyereséget birtokolhassa. A szolgákhoz folyamodás ténye mutatja, gondja van arra, hogy másokat is bevonjon a vagyonkezelésbe: a kockázatok vállalásába és az esetleges nyereség élvezetébe egyaránt. A pénz egyébként az övé volt: bármilyen haszon származik ebből a szolgáknak, ezt mindig az úr kegyének köszönhetik.

A szolgák nem egyforma módon járnak el. Van, aki felfogja a letétbe helyezés jelentőségét, s van aki kevésbé vagy egyáltalán nem érti meg. A Máté-féle szöveggel ellentétben itt mindegyik ugyanazt az összeget kapja. Az első az összeget megtízszerezte (16. v.), a második megötszörözte (18. v.), a harmadik azonban még kísérletet sem tett arra, hogy forgalomba hozza (20-21. v.). Harmadrészük nem tudott mit kezdeni a megbízással. A százalék mindig sokatmondó adat. A példázat bizalmat sugall, de nem késztet túlzott derűlátásra.

A első két szolga viselkedése megfelel az előzetes elvárásnak. Okosan s főleg szorgosan cselekedtek. Ezért vállalkozásuknak és elért eredményeiknek megfelelő jutalmat kapnak. A tíz vagy az öt város feletti uralom azt jelenti, hogy részesülnek az ország kormányzásában. Királyi jutalmat kapnak. Ha képesek voltak uruk vagyonának kezelésére, képesek lesznek a köz vagyonának kezelésére is. A kiállt próba alapján nagyobb bizalmat és nagyobb feladatokat kaptak (16-19. v.).

A példázat alkotójának figyelme elsősorban a lusta szolgára összpontosul (20-24. v.). Alkalmatlanságát vagy tunyaságát azzal próbálja palástolni, hogy az úr fösvénységére hivatkozik. Ez a vád azonban visszafordul ellene. Minthogy ura szigorú (ausztérosz), fösvény és elégedetlenkedő, éppen ezért kellett volna minden tőle telhetőt megtennie, hogy elkerülje haragját. Az a tény, hogy a pénzt egyáltalán nem biztonságos helyen rejtegette, ahelyett, hogy vette volna a fáradságot s bankba vagy valamilyen üzletbe fektette volna, valamiképpen tunyaságáról, ostobaságáról vagy alkalmatlanságáról árulkodik. Ostobán járt el, hiszen ura biztonságban van nyereségei nélkül is, ő azonban azt kockáztatta, hogy nyomorban vagy börtönben végzi, még ha ez utóbbi büntetést szemmel láthatóan sikerült is elkerülnie. Azt hitte, jó megoldást talált, s megfelelt ura elvárásainak, valójában azonban saját romlását okozta, mert elveszítette, amit birtokolt, és ráadásul azt is, amit még szerezhetett volna.

Azt az összeget, amelyet nem tudott kamatoztatni, annak adják, aki tanúságot tett igyekezetéről és szorgalmáról (24. v.). Az úr ezt a döntését olyan bölcs mondással erősíti meg (26. v.), amely fejtörést okozott az evangélium magyarázóinak: akinek van, annak adnak, s akinek nincs, attól azt is elveszik, amije van. A szövegösszefüggés nagyjából világossá teszi ennek jelentését. A lusta szolga nem bízott a nyereséget hozó tevékenységben, ezért felesleges, hogy továbbra is birtokában maradjon a pénz. Az úr érdeke az, hogy olyanra bízza, aki tanújelét adta annak, hogy tud kereskedni. Isten tervének előbbre kell jutnia, ezért ha valaki visszautasítja az ajándékokat és a feladatokat, ezeket más fogja megkapni. A történelem nem állhat meg. A lusta szolga «nem rendelkezett» azzal a képességgel, hogy kamatoztassa ura pénzét, «nem volt» ötlete és bátorsága ahhoz, hogy pénzügyi tevékenységbe fogjon, s ezért azt az összeget is elvesztette, amelyet letéteményként «birtokolt». Ugyanannyit «birtokolt», mint társai, minthogy azonban «nem rendelkezett» ugyanolyan szorgalommal és jóakarattal, azt is elveszítette, amije volt.

A szolgák munkálkodásáról adott számadás szinte az egész elbeszélést kitölti, de a végén nem marad el azoknak a polgártársaknak felelősségre vonása sem, akik ellenezték a királyi jelölt beiktatását. Az eljárás gyors és könyörtelen (27. v.). Az «ellenfeleket» egybegyűjtik, és az újonnan választott király szeme láttára megölik. A bíró alakja gyakorta még a Bibliában is félelmetes, ezúttal azonban elképesztően kegyetlennek mutatkozik. Nagyon valószínű, hogy a szerző már megtörtént eseményeket (Jeruzsálem lerombolását) tart szem előtt, amelyekben ehhez hasonló jeleneteknek könnyen és gyakorta lehetett tanúja az ember.

A példázat mindig magában rejt olyan történést is, amely hasonlít a benne bemutatott eseményhez. Ha félretesszük a metaforát, az esemény szereplőit Jézussal (a beiktatása érdekében elutazó úrral), honfitársaival, köztük a tanítványokkal (a szolgákkal) és az ellenfelekkel (az evangélium bemutatta szokványos ellenlábasokkal s végül az egész nemzettel) azonosíthatjuk. A távoli uralkodó, aki magához kéreti az «urat» (12. v.), hogy vegye birtokába az országot: Isten. Miközben Jézus Jeruzsálem felé közeledik, hogy hivatalosan is megnyilvánuljon, egyeseknek az a gondolatuk támad, hogy elérkezett a messiási beiktatás időszaka. Ezek azonban tévednek. A király még csak el sem utazott beiktatására, és ezért nem lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra bekövetkezzék trónra emelése. Inkább utazása áll küszöbön, és rövid vagy hosszú távolléte idején az embernek serényen kellene dolgoznia a kapott összegnek megfelelően. A mínákról, valamint a talentumokról szóló példázat szövege a hívő ember evilági kötelezettségére emlékeztet, vagyis arra, hogy hivatása alapján hozzá kell járulnia az isteni terv kibontakoztatásához, illetve az emberiség ügyének előbbre viteléhez. Az Úr egyedül is előbbre tudta volna vinni a teremtés és az üdvösség művét, de ő mindkettőt kedvelt munkatársának együttműködésével akarta megvalósítani, hogy e munkatárs az elért eredményeknek részese lehessen. Isten bízik az emberben, és abban, hogy az ember együttműködik az üdvözítő tervvel. Ő bármilyen tervet valóra tudna váltani az ember nélkül, de úgy tetszett neki, hogy az üdvtervet vele együtt váltja valóra, hogy az üdvösség közös, emberi-isteni alkotássá váljék.

Az ember nem tudja megállítani, de feltételekhez kötheti és késleltetheti a terv valóra válását. A hivatalukból felmentettek száma nem túlzottan nagy, de mindig jelentős. A harmadrész nem törődik azzal, hogy végrehajtsa feladatát. Ha mindhárom szolga ilyen módon cselekszik, ez nagy csapás lett volna az úr vagyonára. Így azonban vagyonkezelése nem omlott össze, jóllehet elkerülhetetlenné vált bizonyos ügyek késlekedése. Ha a három szolga ellenezni kezdi az úr művét, és átpártol az ellenfelekhez, bizonyára még bizonytalanabb és zavarosabb helyzet jött volna létre. A szöveg főként azt teszi világossá, hogy az emberi együttműködésnek milyen kihatásai vannak Isten tervére.

A királynak a szolgákkal és az ellenfelekkel szemben tanúsított viselkedése a végén könyörtelennek és kegyetlennek látszik. Valahányszor a bíráskodó Isten képe feltűnik a Bibliában, ez mindig megzavarja az üdvösség üzenetét. Mielőtt az ilyen ábrázolásokat és ítéleteket szó szerint vennénk, nagyon óvatosan kell eljárnunk. A bibliai szövegnek mindig van kulturális eleme is, és ezt nem szabad összekeverni az isteni szóval vagy üzenettel.[14]


[1] Vö. J. Dupont, Les Béatitudes, II. k. Paris, 1969., 249-254. o. («Chercher et sauver ce qui était perdu»); W. P. Loeve, Towards an Interpretation of Lk 19: 1-10, in CBQ 36 (1974), 321-331.

[2] A «vámosokkal» kapcsolatban ld.: XVIII. fej. 14. jegyz.

[3] Vö. Lk 5,29: a Lévi házában rendezett lakomán vámosok és bűnösök veszik őt körül.

[4] Vö. Mt 13,41.

[5] Vö. Mt 21,31.

[6] Vö. Mt 13,42; 25,41.

[7] Vö. W. Grundmann, Das Evangelium nach Lukas, i.m., 358. o.; I. H. Marshall, i.m., 695. o.

[8] Lopás esetén a Kivonulás könyve (21,37) ezt ajánlja: «Ha valaki ökröt vagy bárányt lop,... öt marhát adjon kártérítésül az ökörért, és négy juhot egy bárányért». A 2 Sám 12,6-ban ugyanez az előírás: «a bárányért négyszer annyit kell fizetnie».

[9] Vö. Mt 18, 15-18. Ha az ember hasztalanul figyelmeztette a vétkes testvért, olyannak kell tekinteni őt, mintha vámszedő vagy pogány volna. Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m., 448. o.

[10] Vö. M. Zerwick, Die Parabel vom Thronanwärter (Lc 19, 11-27), in AA. VV., Studia biblica et Orientalia, II. k., Roma, 1959., 86-106. o.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament, London, 1970., 17-31. o. («The Parable of the Talents and Two Logia»); M. Didier, La Parabole des talents et des mines, in De Jésus aux Evangiles, Mél. J. Coppens, Gembloux, 1967. 248-271. o.; J. Dupont, La parabole des talents (Mat 25, 14-30) ou des mines (Luc 19, 12-27), in RTP 19 (1969), 376-391.; A. Weiser, Die Knechtsgleichnisse der synoptischen Evangelien, München, 1971., 226-272. o. (Das Gleichnis von den anvertrauten Geldern Mt 25, 14-30 par.; Lk 19, 12-27).

[11] Csak lényegét illetően áll kapcsolatban a talentumokról szóló (Mt 25, 14-30) példázattal. A két szöveg között ugyanis jelentős különbségek is vannak (vö. P. Vannutelli, Sinossi degli Evangeli, i.m., 433-36. o.). Máténál nem történik említés az újonnan választott király és a polgárok összeütközéséről; a szolgák különféle és jelentős összegeket kapnak; a jutalom majdnem mindegyik esetben ugyanaz, és ilyen a felmutatott teljesítmény (a megduplázás) is. Ezzel kapcsolatban különféle feltevések születtek (vö. I. H. Marshall, i.m., 701-702. o.), amelyek két hipotézisre vezethetők vissza: vagy a közös Q forrásból merített példázat kétféle szerkesztéséről van szó, vagy két egymástól eltérő hagyományról, amelyek megváltoztatták az eredeti elbeszélést. A második esetben jobb magyarázatot kapunk a különbségekre.

[12] Vö. 1 Tessz 4, 16-17; 1 Kor 7,29; 2 Pét 3,10.

[13] Az ezüstdrahma annak a görög pénzrendszernek alapérméje, amelyet Nagy Sándor hódításával vezettek be Palesztinába (vö. Lk 15,8). A «mína» is ezüstpénz, és sokkal értékesebb volt a drahmánál. Ha az utóbbi egynapi munkabérnek felelt meg (azaz a római dénárnak), az előbbi körülbelül három évi bérrel volt egyenértékű.

[14] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 132-163. o.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia