1. Ezután Jerikóba ért, és áthaladt rajta.
2. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember,
aki fővámszedő volt.
3. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus,
de kistermetű lévén nem láthatta a sokaságtól.
4. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára,
hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.
5. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt
hozzá: «Zakeus, szállj le hamar, mert ma
a te házadban kell megszállnom».
6. Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.
7. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és
így szóltak: «Bűnös embernél szállt meg».
8. Zakeus pedig előállt, és ezt mondta az úrnak:
«Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek
adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam,
a négyszeresét adom vissza neki».
9. Jézus így felelt neki: «Ma lett üdvössége
ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.
10. Mert az emberfia azért jött, hogy keresse és
üdvözítse azt, ami elveszett».
Jerikó döntő pont «Jézus útján»:
az utolsó megálló a Jeruzsálembe való
«felmenetel» előtt. A Perea határvidékén
és egy nagy közlekedési út mentén elhelyezkedő
város a római kormányzat stratégiai pontja
volt Palesztinában. Itt az ember könnyen találkozhatott
császári hivatalnokokkal, a hadsereg embereivel vagy vámszedőkkel.
Zakeus esete újra felveti az evangélium egyik alapvető
témáját: azt az előszeretetet, amellyel Jézus
és Isten a bűnösök iránt viseltetik. A bűnbánati
és a keresztségi liturgiákon talán ezt a részletet
olvasták és magyarázták a legtöbb alkalommal.
A szöveget, amely saját forrásából származik,
egyedül Lukács hozza. A 8-10-ig terjedő vers azonban
eltérő forrásról és nagyobb szerkesztői
átdolgozásról árulkodik.[1]
A szerző említést tesz Zakeus (2. v.) társadalmi
(«fővámszedő») és gazdasági
helyzetéről («gazdag»), de elsősorban
vallási krízisével törődik.[2]
Ez a jómódú és magas állásban
levő ember a szíve mélyén elégedetlen
(3. v.). Nyugtalanságáról az a döntése
árulkodik, hogy Jézus keresésére indul. Lukács
nyomon követi őt (megtérésének) útján,
és feljegyzi minden mozdulatát. Nem csupán a kíváncsiság
készteti őt arra, hogy Jézus közelébe
férkőzzön. A «szerette volna» (dzétein)
és a «látni» (idein) ige, még ha
Lukácsnál nincs is olyan jelentésük, mint Jánosnál,
az egyszerű szemügyre vételnél többre utalnak.
Az evangélista szerint itt arról van szó, hogy egy
nyilvános bűnös valamiféle krisztológiai
nyomozásba kezd, és ez ellentétben áll azzal
a közömbösséggel és ellenségeskedéssel,
amelyet a választott nép képviselői tanúsítanak
a messiás iránt.
Az ember elindul, hogy találkozzék Krisztussal, de akadályokba
ütközik elérése közben. A Jézust kísérő
tömeg eltakarja őt szeme elől. A közösség
az Istennel és a Krisztussal való találkozás
színhelye. Előfordulhat azonban, hogy éppen a közösség
az akadálya annak, hogy az ember megláthassa Krisztust. A
tömeg nem segíti Zakeust Jézus megtalálásában,
miként az üdvözítőnek azt a döntését
sem helyesli, hogy a vámos házában akar megszállni.
A másik akadály magában a vámszedőben
van. «Alacsony termete» nem teszi lehetővé, hogy
ellásson a tömeg felett. Még túlzottan a földön
van ahhoz, hogy megpillanthassa Jézust. Vágyakozása,
akarása és szorongása azonban nagy. Ezek bátor
lépésre (felmászni a fára) késztetik,
amelyet ha felfedeznek - amint ez előre látható volt
- nevetségessé válik. Ő azonban már
eldöntötte, hogy mindent alárendel ennek a találkozásnak,
s ha kell, hírnevét is kockára teszi. A vámszedő
minden lehetséges eszközt megragadva, szinte egész lényével
közeledett Krisztus felé. Jézus ugyanezt teszi az ő
irányában (5. v.). Bejelentett látogatása nem
egyszerűen udvariassági gesztus, hanem kötelező
(deomai) találkozás, amelyet küldetése
határoz meg. A «ma», amelyre Jézus utal, nem
kronológiai megjegyzés, hanem az üdvösség
útjának egyik szakaszát jelöli, amelyet Jézus
Názáretben nyitott meg (vö. 4, 18-22). Ebben előnyt
élveznek a szegények, de a bűnösök is, akiknek
sajátos csoportját a vámszedők alkotják.
A Zakeusban levő szorongás és feszültség
örömre fordul (khairein), amely nem csupán elégedettség
és fizikai vigasz, hanem részesülés a messiási
boldogságból. Az angyal örvendezésre (khaire:
1,28) szólította Máriát, és most ugyanezt
a felszólítást kapja a megtérő bűnös
is. A Jézussal való találkozás megszabadítja
az embert bűneitől, zavaraitól és szorongásaitól,
s ezáltal békével és örömmel ajándékozza
meg őt. Lukács azzal a szándékkal követi
nyomon Zakeus megtérését, hogy olvasóit is
ugyanerre késztesse annak érdekében, hogy visszanyerhessék
ugyanazt a lelki egyensúlyt, amelyet megtalált az ügyleteivel
foglalkozó ember, midőn Jézust kereste és találkozott
vele. Lukács újra[3]
tetszéssel jegyzi meg, hogy Jézus egy vámos házában
tartózkodik, akit bizonyára kollégái is körülvesznek.
Kevésre becsült, igaztalan[4]
emberek között van, de ő nem zavartatja magát,
és nem mutatkozik türelmetlennek. Máté ugyanilyen
elégedettséggel emlékezik meg a Lévi házában
rendezett lakomáról (Mt 9,10).
A Zakeus házában lezajló vacsora bűnbánati
szertartás, és ez hamarosan testvéri agapévá
válik, amelyen örvendezve vesznek részt a jelenlevők.
A zavarkeltés ezúttal nem a farizeusok, hanem a tömeg
részéről indul, amely helyteleníti Jézusnak
e lépését (7. v.). Az evangélium írásának
idején a zsidó-keresztény közösségek
fogadják ellenségesen és ellenérzéssel
Jézusnak és az evangéliumi embereknek hasonló
jellegű cselekedeteit (7. v.). A prófétának
óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen kapcsolatot
vagy közösséget tartson fenn az ilyen típusú
emberekkel vagy a hozzájuk hasonló utcanőkkel.[5]
És itt nem csupán jó hírnévről
vagy tekintélyről van szó, hanem elvi kérdésről.
A tiszta és szent Isten nem vállalhat semmiféle közösséget
a gonosztevőkkel; ezért az ítélet napján
örökre eltaszítja őket magától.[6]
A tömeg egyetért a zsidó puritanizmussal és a
farizeusi ortodoxiával, de nem kapja meg Jézus és
az evangélista jóváhagyását. Az üdvösség
mindenkinek szól, de mindenki más előtt a bűnösöknek,
és így a vámosoknak is. A 8. vers valószínűleg
szerkesztői hozzátoldás,[7]
amely a beszéd magyarázatára és a félreértések
kiküszöbölésére szolgál. Zakeus nemcsak
formálisan, hanem egész lényével elfogadja
Jézust. A megtérés nem azt jelenti, hogy az ember
szavakkal megvallja hibáit, hanem azt, hogy ténylegesen helyrehozza
azokat. Zakeus vallomást tesz Jézusnak, akit immár
- félretéve az eddig szolgált «urakat»
- «urának» tekint, és előtte, miként
Isten előtt is, arra kötelezi magát, hogy változtat
életvitelén, és elégtételt ad igazságtalanságaiért
(8. v.). S minthogy igaztalan tettei végső fokon azokat sújtották,
akik a társadalmi ranglétra legalsó fokán vannak,
azaz a szegényeket, visszaszolgáltatja nekik, amitől
megfosztotta őket: vagyonának felét átadja
nekik. Amennyiben pedig csalást követett el valakivel szemben,
úgy téríti meg a kárt, ahogyan illik.[8]
A megtérés első és hiteles gyümölcse
a társadalmi igazságosság. Ha az ember Krisztus közvetítésével
megtalálta Istent, ez az általa végrehajtott cselekedetekben
kezd megmutatkozni. A bibliai hagyományban azok a cselekedetek állnak
az első helyen, amelyekkel az ember mások jogait védi,
elsősorban a kicsinyekét, az alacsony sorsúakét,
az árvákét és az özvegyekét.
Minthogy a tömeg bírálta Jézus magatartását
(7. v.), kötelességének érzi, hogy a jelenlevők
vagy a kívül rekedt sokaság előtt igazolja magát
(9. v.). Ő azért jött, hogy az isteni megbocsátást
ajándékozza az embereknek, és nem szabad azon csodálkozni,
hogy ezt elsősorban azoknak nyújtja, akik a legjobban rászorulnak.
Az evangélista tetszéssel idézi fel a «ma lett
üdvössége ennek a háznak» mondatot, amelyhez
hozzátehetjük, hogy bűnös ember házáról
van szó. Ez az evangélium legellentmondóbb, egyben
legvigasztalóbb üzenete. Isten nem olyan, mint amilyennek szóvivői
leírták. Ő egészen más, hisz nincsenek
ellenségei, nem fordul senki ellen, nem ismer semmiféle tisztaságot
vagy tisztátalanságot, de még a zsidók és
a nem zsidók, illetve az igazak és a bűnösök
(vámosok) megkülönböztetését sem fogadja
el. Előtte minden ember egyenlő, mindenki rászorul
kegyelmére, bocsánatára és segítségére,
amelyet ő megkülönböztetés nélkül
megad mindenkinek, elsősorban azoknak, akik jobban rászorulnak,
illetve azoknak, akik ezt előbb kérik, mint a többiek.
Jézus teológiai gondolkodásmódja eltér
a nép körében elterjedt felfogástól, és
önállósága határtalan méreteket
ölt.
Az a kérdés, hogy hogyan kell viszonyulni a nyilvános
bűnösökhöz, az eredetek közösségeinek
legvitatottabb problémái közé tartozott. Máté
ezzel kapcsolatban olyan gyakorlatról számol be, amely szemmel
láthatóan nem hagyta magát befolyásoltatni
a krisztusi lelkülettől.[9]
A befejező mondat (10. v.) Jézus magatartásának
elméleti hátterét nyújtja. Ő nem ítélni,
hanem üdvözíteni jött, és ezért nem
utasítja el Zakeust, hanem segít neki, hogy megbánhassa
bűneit. Másutt azt mondotta, hogy a betegeknek van szükségük
orvosra, és nem az egészségeseknek (vö. 5,31).
A vámszedő kereste Jézust (2. v.), de a végén
felfedezi, hogy Jézus is kereste őt (10. v.), hiszen elsődleges
missziója az volt, hogy szerezze vissza azt, ami elveszett. Az evangéliumi
elbeszélés tanulságát az egyháznak mindig
szem előtt kellene tartania. A közösségben mindig
vannak olyanok, akik félnek attól, hogy a vámosokhoz,
a bűnösökhöz, az utcanőkhöz, a kétes
hírű emberekhez és az olyan nemkívánatos
személyekhez közelítsenek, mint amilyenek a nyilvános
bűnösök, illetve a vallás és a hit ellenségei.
Az evangélium arra buzdít, hogy legyünk közel és
ápoljunk jó kapcsolatot mindenkivel, mert mindenki rászorul
az «üdvösségre», és mindenkor kellenek
bátor emberek, akik feléjük is közvetítik
ezt az üdvösséget.
Jézus magára vonta a legképzettebb emberek haragját,
kezdett népszerűtlenné válni, elfogadta, hogy
ellentétbe kerül országának konformista embereivel,
de sosem mondott le kapcsolatainak szabadságáról.
Számára is nehéz volt ilyen emberekhez közeledni,
szívesebben elkerülte volna őket, és ment volna
barátok házába, de ő mindvégig megmaradt
azon a gyakorta meredek ösvényen, amelyet az Atya jelölt
ki neki. Mindenkivel szóba állt, kitárta kezét
azok felé, akik segítségét kérték,
még akkor is, ha ez nagy nehézséget, kellemetlenséget
vagy áldozatot jelentett számára. Mindig mások
javát helyezte előtérbe, önmagát és
személyes igényeit pedig háttérbe szorította.
A üzenet, amelyet az evangélista végül is az
elbeszélésben hátrahagy, Jézus szavaiban fogalmazódik
meg: «ma a te házadban kell megszállnom». Jézus
mindazokat várja, akik hozzá mennek, és azokat is,
akik lakhelyet kínálnak számára.
11. Amikor pedig ezeket hallották, még egy
példázatot is mondott, mert közel volt
Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy
azonnal meg fog jelenni az Isten országa.
12. Így szólt tehát: «Egy nemes ember távoli
országba utazott, hogy királyi méltóságot
szerezzen magának, s úgy térjen vissza.
13. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz
mínát, és azt mondta nekik:
Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.
14. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért
küldöttséget menesztettek utána, és azt
üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék
felettünk.
15. Amikor pedig megszerezte a királyi
méltóságot és visszatért, magához hívatta
azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta,
hogy megtudja, ki hogyan kereskedett.
16. Megjelent az első, és ezt mondta: Uram,
mínád tíz mínát nyert.
17. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel
hű voltál a kevésben, legyen hatalmad tíz
város fölött.
18. Aztán jött a második, és jelentette: Uram,
mínád öt mínát nyert.
19. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt
városon.
20. Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt:
Uram, itt a mínád. Egy kendőbe kötve
őriztem.
21. Féltem ugyanis tőled, mivel szigorú ember
vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be,
és learatod azt is, amit nem vetettél el.
22. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid
alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad,
hogy én szigorú ember vagyok, behajtom azt
is, amit nem fektettem be, és learatom azt is,
amit nem vetettem el.
23. Miért nem tetted hát pénzemet a pénzváltók
asztalára, hogy mikor megjövök, kamatostul
kapjam meg?
24. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek
el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz
mínája van.
25. Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz
mínája van.
26. De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy
akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs,
attól még az is elvétetik, amije van.
27. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy
királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és öljétek
meg itt előttem».
28. Miután ezeket elmondta, tovább haladt
Jeruzsálem felé.
A mínákról szóló példázat[10]
a talentumokról szóló példabeszédhez
hasonlóan[11]
eszkatologikus szövegkörnyezetben helyezkedik el. Lukácsnál
a végső események várása felerősödik
Jézusnak Jeruzsálemhez való közeledtével
(11. v.). Ez a körülmény kíséretének
egyes tagjaiban - s nem a Zakeus házában levő vámosokban,
akikre látszólag utalás történik - azt
a gondolatot ébresztette, hogy küszöbön áll
Isten országának megnyilvánulása. Az anaphainó
(felragyogtat, nyilvánvalóvá tesz) ige jelzi, hogy
nem fokozatos történelembe illeszkedésről van
szó, hanem valamiféle váratlan leereszkedésről
az égből, azaz valamilyen epiphaneia-ról. Az
Isten országát úgy képzelték el, mint
valamiféle valóságot, mint valamilyen magasabb rendű
világot, amely betörvén az emberi világba, felforgatja
és megújítja ezt. A bibliai és főleg
az apokaliptikus hagyomány alapján a népi fantázia
a jelen világ villámgyors és radikális átalakulásának
várásában élt. Ez a várakozás
az Újszövetség szerzőinél is megjelenik.[12]
A Lk 17,20 a farizeusoknak tulajdonítja e gondolkodásmódot,
az ApCsel 1, 6-8 az apostoloknak, a jelenlegi szöveg pedig névtelen
beszélgető partnereknek. Az evangélista hozzáteszi,
ezek úgy gondolták, hogy a megnyilvánulás egyik
pillanatról a másikra és ráadásul annak
kísérőjelenségeként fog bekövetkezni,
hogy Jézus és kísérete megérkezik Jeruzsálembe:
ugyanabban a pillanatban (parakhréma: 11. v.). Jézus
ezt a várakozást akarja eloszlatni övéiben, és
ezért mondja el a példázatot.
Egy nemes embernek (anthróposz eugenész) el kell
utaznia, hogy királyi beiktatást nyerjen valamilyen országban,
s aztán vissza kell térnie saját birtokára.
Közben pénzösszegeket bíz szolgáira azzal,
hogy tetszés szerint fektessék be ezeket. Ez az első
kép (12-13. v.). A második képben színre lépnek
jelöltségét támadó polgártársai
(hoi politai autou), akik küldöttséget menesztenek
a központi hatósághoz, hogy vonja vissza bizalmát
és a megbízást (14. v.). Nem járnak sikerrel,
és az úr elnyeri a beiktatást (15a v.). Visszatérésekor
először a «szolgákkal» foglalkozik, akikre
kincseinek egy részét bízta (15-26.), azután
«ellenségeivel» (27. v.), akik ellenezték megválasztását.
Mindkét esetben szigorú számonkérésről
(ítéletről) van szó. Mindez - a hely messzesége,
ahová az úrnak mennie kell; a közbülső tiltakozások
stb. - arra enged következtetni, hogy az ország beiktatása
legalábbis nem küszöbön álló esemény.
A mína görög pénz volt, amely körülbelül
száz drahmát ért.[13]
Az átadott pénz tehát nem volt mesés összeg.
A hangsúly azonban nem a pénz mennyiségén van,
hanem használatán, illetve azon a nyereségen, amelyet
hoznia kellene. A pénz átadása éppenséggel
az úr nyereségvágyára is utalhatna. Valójában
azonban annak a jele, hogy határozottan kedvezni akar alattvalóinak.
Megtehetné ugyanis, hogy személyesen helyezi el a pénzt
a bankároknál, hogy visszatérvén az egész
nyereséget birtokolhassa. A szolgákhoz folyamodás
ténye mutatja, gondja van arra, hogy másokat is bevonjon
a vagyonkezelésbe: a kockázatok vállalásába
és az esetleges nyereség élvezetébe egyaránt.
A pénz egyébként az övé volt: bármilyen
haszon származik ebből a szolgáknak, ezt mindig az
úr kegyének köszönhetik.
A szolgák nem egyforma módon járnak el. Van, aki
felfogja a letétbe helyezés jelentőségét,
s van aki kevésbé vagy egyáltalán nem érti
meg. A Máté-féle szöveggel ellentétben
itt mindegyik ugyanazt az összeget kapja. Az első az összeget
megtízszerezte (16. v.), a második megötszörözte
(18. v.), a harmadik azonban még kísérletet sem tett
arra, hogy forgalomba hozza (20-21. v.). Harmadrészük nem tudott
mit kezdeni a megbízással. A százalék mindig
sokatmondó adat. A példázat bizalmat sugall, de nem
késztet túlzott derűlátásra.
A első két szolga viselkedése megfelel az előzetes
elvárásnak. Okosan s főleg szorgosan cselekedtek.
Ezért vállalkozásuknak és elért eredményeiknek
megfelelő jutalmat kapnak. A tíz vagy az öt város
feletti uralom azt jelenti, hogy részesülnek az ország
kormányzásában. Királyi jutalmat kapnak. Ha
képesek voltak uruk vagyonának kezelésére,
képesek lesznek a köz vagyonának kezelésére
is. A kiállt próba alapján nagyobb bizalmat és
nagyobb feladatokat kaptak (16-19. v.).
A példázat alkotójának figyelme elsősorban
a lusta szolgára összpontosul (20-24. v.). Alkalmatlanságát
vagy tunyaságát azzal próbálja palástolni,
hogy az úr fösvénységére hivatkozik. Ez
a vád azonban visszafordul ellene. Minthogy ura szigorú (ausztérosz),
fösvény és elégedetlenkedő, éppen
ezért kellett volna minden tőle telhetőt megtennie,
hogy elkerülje haragját. Az a tény, hogy a pénzt
egyáltalán nem biztonságos helyen rejtegette, ahelyett,
hogy vette volna a fáradságot s bankba vagy valamilyen üzletbe
fektette volna, valamiképpen tunyaságáról,
ostobaságáról vagy alkalmatlanságáról
árulkodik. Ostobán járt el, hiszen ura biztonságban
van nyereségei nélkül is, ő azonban azt kockáztatta,
hogy nyomorban vagy börtönben végzi, még ha ez
utóbbi büntetést szemmel láthatóan sikerült
is elkerülnie. Azt hitte, jó megoldást talált,
s megfelelt ura elvárásainak, valójában azonban
saját romlását okozta, mert elveszítette, amit
birtokolt, és ráadásul azt is, amit még szerezhetett
volna.
Azt az összeget, amelyet nem tudott kamatoztatni, annak adják,
aki tanúságot tett igyekezetéről és
szorgalmáról (24. v.). Az úr ezt a döntését
olyan bölcs mondással erősíti meg (26. v.), amely
fejtörést okozott az evangélium magyarázóinak:
akinek van, annak adnak, s akinek nincs, attól azt is elveszik,
amije van. A szövegösszefüggés nagyjából
világossá teszi ennek jelentését. A lusta szolga
nem bízott a nyereséget hozó tevékenységben,
ezért felesleges, hogy továbbra is birtokában maradjon
a pénz. Az úr érdeke az, hogy olyanra bízza,
aki tanújelét adta annak, hogy tud kereskedni. Isten tervének
előbbre kell jutnia, ezért ha valaki visszautasítja
az ajándékokat és a feladatokat, ezeket más
fogja megkapni. A történelem nem állhat meg. A lusta
szolga «nem rendelkezett» azzal a képességgel,
hogy kamatoztassa ura pénzét, «nem volt» ötlete
és bátorsága ahhoz, hogy pénzügyi tevékenységbe
fogjon, s ezért azt az összeget is elvesztette, amelyet letéteményként
«birtokolt». Ugyanannyit «birtokolt», mint társai,
minthogy azonban «nem rendelkezett» ugyanolyan szorgalommal
és jóakarattal, azt is elveszítette, amije volt.
A szolgák munkálkodásáról adott
számadás szinte az egész elbeszélést
kitölti, de a végén nem marad el azoknak a polgártársaknak
felelősségre vonása sem, akik ellenezték a
királyi jelölt beiktatását. Az eljárás
gyors és könyörtelen (27. v.). Az «ellenfeleket»
egybegyűjtik, és az újonnan választott király
szeme láttára megölik. A bíró alakja gyakorta
még a Bibliában is félelmetes, ezúttal azonban
elképesztően kegyetlennek mutatkozik. Nagyon valószínű,
hogy a szerző már megtörtént eseményeket
(Jeruzsálem lerombolását) tart szem előtt,
amelyekben ehhez hasonló jeleneteknek könnyen és gyakorta
lehetett tanúja az ember.
A példázat mindig magában rejt olyan történést
is, amely hasonlít a benne bemutatott eseményhez. Ha félretesszük
a metaforát, az esemény szereplőit Jézussal
(a beiktatása érdekében elutazó úrral),
honfitársaival, köztük a tanítványokkal
(a szolgákkal) és az ellenfelekkel (az evangélium
bemutatta szokványos ellenlábasokkal s végül
az egész nemzettel) azonosíthatjuk. A távoli uralkodó,
aki magához kéreti az «urat» (12. v.), hogy vegye
birtokába az országot: Isten. Miközben Jézus
Jeruzsálem felé közeledik, hogy hivatalosan is megnyilvánuljon,
egyeseknek az a gondolatuk támad, hogy elérkezett a messiási
beiktatás időszaka. Ezek azonban tévednek. A király
még csak el sem utazott beiktatására, és ezért
nem lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra bekövetkezzék
trónra emelése. Inkább utazása áll küszöbön,
és rövid vagy hosszú távolléte idején
az embernek serényen kellene dolgoznia a kapott összegnek megfelelően.
A mínákról, valamint a talentumokról szóló
példázat szövege a hívő ember evilági
kötelezettségére emlékeztet, vagyis arra, hogy
hivatása alapján hozzá kell járulnia az isteni
terv kibontakoztatásához, illetve az emberiség ügyének
előbbre viteléhez. Az Úr egyedül is előbbre
tudta volna vinni a teremtés és az üdvösség
művét, de ő mindkettőt kedvelt munkatársának
együttműködésével akarta megvalósítani,
hogy e munkatárs az elért eredményeknek részese
lehessen. Isten bízik az emberben, és abban, hogy az ember
együttműködik az üdvözítő tervvel.
Ő bármilyen tervet valóra tudna váltani az
ember nélkül, de úgy tetszett neki, hogy az üdvtervet
vele együtt váltja valóra, hogy az üdvösség
közös, emberi-isteni alkotássá váljék.
Az ember nem tudja megállítani, de feltételekhez
kötheti és késleltetheti a terv valóra válását.
A hivatalukból felmentettek száma nem túlzottan nagy,
de mindig jelentős. A harmadrész nem törődik
azzal, hogy végrehajtsa feladatát. Ha mindhárom szolga
ilyen módon cselekszik, ez nagy csapás lett volna az úr
vagyonára. Így azonban vagyonkezelése nem omlott össze,
jóllehet elkerülhetetlenné vált bizonyos ügyek
késlekedése. Ha a három szolga ellenezni kezdi az
úr művét, és átpártol az ellenfelekhez,
bizonyára még bizonytalanabb és zavarosabb helyzet
jött volna létre. A szöveg főként azt teszi
világossá, hogy az emberi együttműködésnek
milyen kihatásai vannak Isten tervére.
A királynak a szolgákkal és az ellenfelekkel szemben
tanúsított viselkedése a végén könyörtelennek
és kegyetlennek látszik. Valahányszor a bíráskodó
Isten képe feltűnik a Bibliában, ez mindig megzavarja
az üdvösség üzenetét. Mielőtt az ilyen
ábrázolásokat és ítéleteket szó
szerint vennénk, nagyon óvatosan kell eljárnunk. A
bibliai szövegnek mindig van kulturális eleme is, és
ezt nem szabad összekeverni az isteni szóval vagy üzenettel.[14]
[1] Vö.
J. Dupont, Les Béatitudes, II. k. Paris, 1969., 249-254.
o. («Chercher et sauver ce qui était perdu»); W. P.
Loeve, Towards an Interpretation of Lk 19: 1-10, in CBQ 36 (1974),
321-331.
[2] A
«vámosokkal» kapcsolatban ld.: XVIII. fej. 14. jegyz.
[3] Vö.
Lk 5,29: a Lévi házában rendezett lakomán vámosok
és bűnösök veszik őt körül.
[4] Vö.
Mt 13,41.
[5] Vö.
Mt 21,31.
[6] Vö.
Mt 13,42; 25,41.
[7] Vö.
W. Grundmann, Das Evangelium nach Lukas, i.m., 358. o.; I. H. Marshall,
i.m., 695. o.
[8] Lopás
esetén a Kivonulás könyve (21,37) ezt ajánlja:
«Ha valaki ökröt vagy bárányt lop,... öt
marhát adjon kártérítésül az ökörért,
és négy juhot egy bárányért».
A 2 Sám 12,6-ban ugyanez az előírás: «a
bárányért négyszer annyit kell fizetnie».
[9] Vö.
Mt 18, 15-18. Ha az ember hasztalanul figyelmeztette a vétkes testvért,
olyannak kell tekinteni őt, mintha vámszedő vagy pogány
volna. Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m.,
448. o.
[10]
Vö. M. Zerwick, Die Parabel vom Thronanwärter (Lc 19, 11-27),
in AA. VV., Studia biblica et Orientalia, II. k., Roma, 1959., 86-106.
o.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament, London, 1970., 17-31.
o. («The Parable of the Talents and Two Logia»); M. Didier,
La Parabole des talents et des mines, in De Jésus aux Evangiles,
Mél. J. Coppens, Gembloux, 1967. 248-271. o.; J. Dupont, La parabole
des talents (Mat 25, 14-30) ou des mines (Luc 19, 12-27), in RTP 19
(1969), 376-391.; A. Weiser, Die Knechtsgleichnisse der synoptischen
Evangelien, München, 1971., 226-272. o. (Das Gleichnis von den
anvertrauten Geldern Mt 25, 14-30 par.; Lk 19, 12-27).
[11]
Csak lényegét illetően áll kapcsolatban a talentumokról
szóló (Mt 25, 14-30) példázattal. A két
szöveg között ugyanis jelentős különbségek
is vannak (vö. P. Vannutelli, Sinossi degli Evangeli, i.m.,
433-36. o.). Máténál nem történik említés
az újonnan választott király és a polgárok
összeütközéséről; a szolgák
különféle és jelentős összegeket kapnak;
a jutalom majdnem mindegyik esetben ugyanaz, és ilyen a felmutatott
teljesítmény (a megduplázás) is. Ezzel kapcsolatban
különféle feltevések születtek (vö. I.
H. Marshall, i.m., 701-702. o.), amelyek két hipotézisre
vezethetők vissza: vagy a közös Q forrásból
merített példázat kétféle szerkesztéséről
van szó, vagy két egymástól eltérő
hagyományról, amelyek megváltoztatták az eredeti
elbeszélést. A második esetben jobb magyarázatot
kapunk a különbségekre.
[12]
Vö. 1 Tessz 4, 16-17; 1 Kor 7,29; 2 Pét 3,10.
[13]
Az ezüstdrahma annak a görög pénzrendszernek alapérméje,
amelyet Nagy Sándor hódításával vezettek
be Palesztinába (vö. Lk 15,8). A «mína»
is ezüstpénz, és sokkal értékesebb volt
a drahmánál. Ha az utóbbi egynapi munkabérnek
felelt meg (azaz a római dénárnak), az előbbi
körülbelül három évi bérrel volt egyenértékű.
[14]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 132-163.
o.
Tartalomjegyzék |
Előző oldal |
Következő oldal |
Bibliográfia |