tizenhetedik fejezet


A színeváltozás (17, 1-9)

(Mk 9, 2-10; Lk 9, 28-36)

Az első evangélium szövetében a színeváltozás[1] a szenvedésekről szóló meghirdetések ellenpontjaként mutatkozik, amelyek mintegy keretét alkotják (16, 21-23; 17, 22-23). Nem feledteti teljességgel a történelmi eseményt, amely valószínűleg Jézusnak különleges szembesülése az Atyával (vö. Jn 12, 27-28; 2 Pét 1, 16-18), de az elbeszélést elsősorban az egyház lelkipásztori és katekétikai célkitűzései motiválják. A színeváltozás a feltámadás elővételezett meghirdetése, miként ez volt a jézusi vízen járás jelenete (14, 25-33) és valamiképpen a keresztségi teofánia is (3, 16-17). A közösség megkísérli leírni a dicsőséges Krisztus állapotát, különleges keretbe illesztve idézi fel az őt megillető új címeket, hogy nyilvánvalóbbá és elfogadhatóbbá tegye ezeket.[2] A Jézusra vonatkozó ismeret és a feltámadásba vetett hit elmélyülésével párhuzamosan a szégyenletes halála miatti reakciók mérsékeltebbé válnak. Nem véletlen, hogy a színeváltozás annak a három tanítványnak jelenlétében 'megy végbe', akik a Getszemáni-kerti haláltusájának is tanúi (26,37). Ők és velük mindegyik tanítvány előzetes tájékoztatásban és megerősítésben részesülnek.

A 'jelenet' apokaliptikus 'látomás' (9. v.) és egyben teofánia.[3] E két irodalmi műfaj a bibliai hagyományban Isten titkainak kinyilvánítására és világának sejtésszerű feltárására szolgál. A jelen esetben Jézus felülről jövő és így félreérthetetlen méltóságát, illetve misszióját jelzi. A szerző a rendelkezésére álló (biblikus) kultúra elemeinek segítségével meggyőző képet alkot a feltámadt Krisztusról.

A kezdeti 'kronológiai kapcsolás' («hat nap múlva») valószínűleg a Kiv 24,16-ra utal, ahol a felhő «hat napon keresztül» borította be a hegyet, és a hetedik napon hívta az Úr Mózest. A szerző valamiféle természetfeletti tapasztalatra irányítja a figyelmet. Mózeshez hasonlóan Jézus is hegyen tartózkodik tanítványai társaságában. A hely 'elhagyatott', mert a biblikus lelkiségre immár általánosan jellemző ('pusztára' utaló) formuláré szerint Krisztust nem lehet megtapasztalni a zavaros és lármás világban. E bevezetés után az evangélista az apokaliptikus látomások szokványos elemeinek (a fénylő napnak és a vakítóan fehér színű ruhának) felhasználásával bemutatja a dicsőséges Krisztus képét.[4] Máté majd újra használja ezeket az elemeket, amikor a sírnál levő asszonyoknak megjelenő angyalt írja le (28, 3-4). Az egyház a Jézus emberségét érintő változás jelzésére elváltozásnak, metamorfózisnak (metamorphein) nevezi a feltámadást. E kifejezés nem egyértelmű, mert a görög istenségek álcázott módon történő megjelenéseire is utalhat. Igaz ugyan, hogy e fogalom ismeretlen a szír-palesztin keresztények számára,[5] de a szó még így is felszínes, mert nem öleli fel a feltámadás misztériumának teljességét, amelyet másutt az evangélisták 'újjáalkotódásnak', 'újjászületésnek' vagy 'megigazulásnak' neveznek.[6] Mindenesetre egyik kifejezés sem tökéletes. A fény, a szín és Jézus lényének 'elváltozása' jelzi, hogy már másik világhoz tartozik, mert ő a hatalomba és dicsőségbe öltözött emberfia (vö. Dán 7, 13-14).

A színében elváltozott (feltámadt) Krisztus a törvény és a próféták beteljesítője (vö. 5,17). Mózes és Illés (a Mk 9,4 szerint más sorrendben történő) megidézése jelzi, hogy az izraeliták várakozásai, a messiási ígéretek valóra váltak Jézus személyében, akiről a törvény és a próféták tanúságot tesznek (vö. Róm 3,21). Az emmauszi elbeszélésben a titokzatos vándor «Mózestől és a prófétáktól kezdve» (Lk 24,27) bizonyítja a szenvedés és a feltámadás szükséges voltát. A harmadik evangéliumban Mózes és Illés (9,31) Jézus 'Jeruzsálemből való kivonulásáról', tehát közeli mennybemeneteléről beszélget. A feltámadás a zsidó-keresztények számára is üzenet, amelyet a bibliai hagyomány legkiválóbb tanúi erősítenek meg. Mózes és Illés nem csupán a koreográfia elemei, hanem az ószövetségi hagyomány jelképei, amelynek beteljesítésére Jézus érkezett (5,17). Az ősi törvényhozó arcbőre éppen hogy csak sugárzott (vö. Kiv 34,30), a messiás arca azonban úgy fénylik, mint a nap. A részletre csupán Máté utal, és ezáltal nem hagy kétséget mondanivalója felől.

A feltámadás az evangélium alapvető üzenete, amelyet azonban nem szabad elválasztani a szenvedéstől. Péter (nyilvánvalóan irodalmi szerepet betöltő) közbeszólása (4. v.) az ember vágyai és az Isten terve közötti ellentét kiemelését szolgálja, amelyre Jézus több alkalommal is utalt nyilvános működése folyamán. E vágyak a Sátán sugallataiból (4, 1-11), illetve (kevéssel előbb) magának az apostolnak elgondolásából fakadnak, aki a keresztút elkerülését javasolja Jézusnak (16,23). A három sátor jelzi, hogy milyen értelmet adott a jelenetnek, midőn azonnal alkalmazkodott a meg nem érdemelt győzelem babérjainak birtoklásához. Péter ebben az esetben is a test és a vér szavát (16,17) képviseli, amely nem Isten szerint, hanem emberi módon gondolkodik (16,23). Ezért itt újra inkább akadályozója Isten művének, mintsem segítője. Ez a gondolkodásmód azonban nemcsak Pétert jellemzi, mert ugyanilyen lelkületre talál Pál Korintusban (1 Kor 1-4), Athénben (ApCsel 17, 16-32), valamint Fesztusz helytartó és Agrippa király környezetében is (ApCsel 25-26). E gondolkodás az ember tetszéséhez és 'bölcsességéhez' akarja mérni Isten tervét.

Az apostol azonban ezúttal nem illethető a «kicsinyhitű» (14,31) jelzővel, még kevésbé nevezhető sátáni szövetségesnek (16,23), mert az Atya segítségére siet, hogy kárhoztassa túlzottan emberi vágyait és helyesbítse elképzeléseit. Isten hagyományos dicsfényében, felhőben jelenik meg. A beárnyékol (episzkiadzein) ige klasszikus kifejezés annak jelölésére, hogy Jahve jelen van (shekinah) népének életében és történelmében.[7] Ebben az esetben az apostolok személyét is beárnyékolja, ami annak a jele, hogy kapcsolatban állnak magával az isteni fenséggel. Amit tehát hallanak, nem saját elképzeléseik gyümölcse, hanem Istentől eredő üzenet. Mindaz, amit ők (illetve az evangélium hirdetői) Jézusról mondanak, az Atyától származik (s hozzáfűzhetjük: magának a fiúnak közvetítésével). Ezért kinyilatkoztatásról van szó, amelynek a három tanítvány által jelképezett egyház a letéteményese. Ha az Atya mutatja be a fiút, nem maradhatnak kétségek (vö. 11, 25-27). A keresztény közösség igehirdetése nagyon erős szavatolókkal rendelkezik. Ezek: a törvény, a próféták és maga az Atya. A (feltámadt) Krisztus bemutatása 'messiási szövegek' szintézise által történik: Zsolt 2,7 («az én fiam vagy»); Iz 42,1 («az én választottam, akiben gyönyörködöm»); vö. emellett Ter 22,2 («fiadat, egyetlenedet, akit szeretsz»). A 'fiú' kifejezés a két személy közti rokonság, illetve bensőségesség, egység és közösség fokát jelzi. A bensőségesség az Atya részéről a megbecsülésben, az önátadásban nyilvánul meg, a fiú részéről pedig a bizalomban. Miként a keresztségben, itt is égi 'hang' magyarázza és erősíti meg Jézus misszióját és hivatását.[8] A szózat irányulhatna Krisztus felé is, de ezúttal a jelenlevőknek szól. Péter el akarta törölni a messiási program egy részét. Az Atya azonban emlékezteti őt, hogy e program nem emberi elgondolás, hanem az ő saját terve. Ennek megvalósítási módját is ismeri, és ezért sugallja Jézusnak, hogy a szenvedő szolga útját járja végig, és ne a dávidi királyét. Péter 'úrnak' nevezte Jézust, de valószínűleg inkább fejedelemnek, uralkodónak tekintette őt, mintsem dicsőséges messiásnak. A Krisztus, akit az Atya (az egyház) bemutat, az úr, de elsősorban a próféta, az új idők hitelesített törvényhozója, vagyis olyasvalaki, akinek az emberek odafigyeléssel, engedelmességgel tartoznak. Péter elgondolását nem Isten sugallta, ezért hamis. A Krisztus földi és égi sorsának végére vonatkozó meghirdetések közül csak azok igazak, amelyek az Atyától erednek, és az embereknek csak ezeket kell elfogadniuk. Máté egyháza krisztológiai meghirdetést fogalmaz meg, midőn Jézusban felfedi a szenvedő szolgát, valamint a hatalomba és dicsőségbe öltözött emberfiát, akit az embereknek el kell fogadniuk. Miközben ezt teszi, valójában az Atya határozott üzenetét közvetíti, és nem kitalált meséket (mondja majd Péter második levelének szerzője: 1,16).

Az evangélista az apostolok arcra borulása, a félelem és a hallgatásra (csendre) intés kötelező jellegű irodalmi elemeivel teszi teljessé a képet. Ezek olyan irodalmi eszközök, amelyeket az apokaliptikus írók a természetfeletti tapasztalat jelölésére használnak. Jézus az ilyen jelenetekben gyakran előforduló bátorító angyal szerepét játssza. Közbelép, hogy megszabadítsa a 'látnokokat' az őket hatalmukba kerítő félelemtől. A «ne féljetek» (vagy «ne félj») kijelentés szabályszerű eleme minden hasonló látomásnak.[9]

A jelenet befejező része világos apologetikus és krisztológiai jelentést hordoz. Az 'elváltozás' után Jézus újra megszokott állapotában mutatkozik, és ezért nem kellett volna megjegyezni, hogy «egyedül» volt. Ennek kiemelése arra utal, hogy minden más emberi elképzelés ellenére mostantól fogva egyedül ő az Isten szóvivője, akinek az emberek figyelemmel és alárendelődéssel tartoznak. Ez az utalás mindenkinek szól, de különösen azoknak, akik még Mózesben hittek és várták Illés visszajövetelét (10. v.). Az ószövetségi kinyilatkoztatás e két kiváló alakja visszavonult, hogy átadja helyét Jézusnak, a szeretett fiúnak. Az Atya azt parancsolja, hogy őrá kell hallgatni. Bármilyen nagy megértést tanúsítottak is a keresztények a zsinagóga tagjaival vagy honfitársaikkal szemben, nem árulhatták el Isten akaratát azzal, hogy Krisztust olyan mesterekkel cserélik fel, akik már elvégezték feladatukat vagy visszaélnek szerepükkel. Az üdvösség története új irányt vett (vö. 16,4), mózesi történelemből keresztény üdvtörténetté változott.

Immár «egyedül Jézus» az Atya által akart törvényhozó és próféta.[10] Péter közbeszólása ennek a legfőbb isteni döntésnek kiemelésére szolgál. Az apostolok földre borulása Máténál nem a felhő látványa vagy a zavar (a «nem tudta, mit beszél» megjegyzés egyébként is csak Lukácsnál olvasható), hanem az Atya szavai miatt történik. Péter mindhárom személynek egyforma sátrat akar kijelölni, azaz a törvényt és a prófétaság intézményét kívánja megörökíteni, Isten azonban értésükre adja, hogy az emberek közül «egyedül Jézust» tette meg teljhatalmú közvetítővé. Azzal, hogy arcra borulnak (Máténál csak e kijelentés után), mutatják, hogy alárendelik magukat Isten akaratának és küldötte tekintélyének. Az Atya szava félelmet kelt bennük, de ez nem akadályozza őket abban, hogy kifejezzék hódolatukat az Isten által küldött tanító előtt (vö. Ter 17,3; 1 Sám 24,9; 2 Sám 9,8; Dán 10,9 stb.). A színeváltozás hegye, ahonnan Jézus oktatja őket, átveszi a Sinai-hegy és Sion szerepét. Jahve dicsősége sem a jeruzsálemi szentélyben lakozik már, hanem kezd kiáradni a három apostolra és minden emberre.

A színeváltozás Krisztus elővételezett apoteózisa, aki valamennyi tulajdonságát felmutatja: ő az emberfia, Jahve szolgája, a messiás és Isten fia, aki kapcsolatban áll az üdvtörténet valamennyi szereplőjével.[11] A színeváltozás Jézus misszióját hitelesítvén az apostolok hatalmát is megerősíti. Ha Péternek (16,18) és a tizenkettőnek (18,18) hatalma az égig terjed, ez azért van, mert idelenn trónra emeltetett Krisztus azzal a céllal, hogy jóváhagyja döntéseiket.

A 'titoktartásra' szólítás (9. v.) megerősíti, hogy a részlet párhuzamban áll az apokaliptikus kinyilatkoztatásokkal, [12] és emlékezetbe idézi azokat a (politikai és nacionalista) bonyodalmakat, amelyekkel a messiási meghirdetéseknek szembe kellett nézniük. Az «amíg fel nem támad» megjegyzés helyes irányba tereli a figyelmet annak érdekében, hogy az ember megérthesse a színeváltozás elbeszélésének jelentését. Jézus valósága csak a feltámadás fényében válik világossá és érthetővé.


Illés eljövetele (17, 10-13)

(Mk 9, 11-13)

A színeváltozásról szóló elbeszélés Illés missziójának felidézésével fejeződik be. A logion nyilvánvaló okok miatt került ebbe az összefüggésbe. A Krisztus közelében 'jelenlévő' próféta az apostolokat a messiási előfutárral kapcsolatos mendemondákra emlékezteti.

A 'megjegyzés' nemcsak beszámoló értékű, hanem az egyház apologetikai és pasztorális gondjairól is árulkodik. Máté sosem veszíti szem elől ellenfeleit, és cáfolni igyekszik a keresztény tanítással kapcsolatos valamennyi ellenvetésüket. A messiási korszakot igehirdetésével előkészítő és megnyitó Illés eljövetelét a Mal 3,23 jövendölte meg. Természetesen népi legendáról volt szó, amelynek értékét vitatni lehetett volna. Minthogy az eredetek egyháza még nem rendelkezik ezzel a kritikai készséggel, elfogadja a zsidóság tanítóitól (az írástudóktól) származó észrevételt, jóllehet megpróbálja ennek új értelmezését adni. Eszerint nem Illés fizikai visszatérésére kell gondolni, hanem olyan próféta megjelenésére, aki a nyolcszázas évek nagy igehirdetőjének nyomába lép. Ebben az értelemben nem volt nehéz vagy lehetetlen azt állítani, hogy már el is érkezett. Nem könnyű megmondani, hogy Keresztelő Jánost és Illést az evangéliumi történetnek melyik szakaszában azonosították, de nem zárhatjuk ki, hogy ezt már Jézus is megtette. Mindenesetre az evangéliumi hagyomány gazdagon tanúsítja ezt az azonosítást.[13]

Utoljára jelenik meg a színen Keresztelő János alakja, de nem azért, hogy utat nyisson az ország kapuján kopogtatóknak, hanem, hogy meghirdesse az üdvözítőre váró tragikus sorsot (azt tették vele, amit csak akartak). A nagy messiási előhírnök személyes tapasztalatai immár jelzés értékűek a messiás és az üdvösség jövőjét illetően. Először szabad és hajlíthatatlan bűnbánati prédikátorként jelent meg az evangélium színpadán (3. fej.), azután a börtönrácsokon keresztül sejlett fel alakja (11. fej.), később ravatalán (14. fej.), és most a sírjából is.[14]

Az álmok, amelyeket a hegyen kapott látomás után az apostolok már dédelgetni kezdenek, hirtelen szertefoszlanak. Jézus azért mondotta, hogy senkinek se szóljanak az eseményről, mert ez félreértéseket szülhetett volna másokban, mint ahogyan ez már észrevehető volt az ő esetükben is. Az út, amelyen végig kell menniük a dicsőség eléréséhez, meglehetősen más, mint amilyennek gondolják.

A végső megjegyzés (13. v.) ennek ellenére azt emeli ki, hogy a tanítványok képzése kezdeti sikereket is mutat. A farizeusok és az írástudók részéről mutatkozó és egyre növekvő ellenségeskedés közepette ők azok közé tartoznak, akik 'megértik' Krisztust és üzenetét (vö. 13, 11.51; 15, 10.16; 16,12).


A 'holdkóros' fiú meggyógyítása (17, 14-21)

(Mk 9, 14-29; Lk 9, 37-43)

A szöveg jelenlegi állapotában elsősorban a hitre vonatkozó oktatás (20. v.). Jézus hittel nem rendelkező ('hitetlen': 17. v.) sokasággal és kicsinyhitű (kishitű: 20a v.) tanítványokkal áll szemben, ezért arra buzdítja követőit, hogy alakítsák ki magukban a hit készségét (20b v.). A jelenet realisztikus (vö. főként: Mk 9, 14-29), de még inkább szimbolikus leírás.[15] A szenvedő, holdkóros és gyógyíthatatlan beteg egyik azok közül az emberek közül, akikkel Jézus találkozott, de az evangélista elgondolásában Izrael népét, a hitetlen (apisztosz) és elfajult (diesztrammené) nemzedéket jelképezi, amellyel nem nagyon tud mit kezdeni (vö. MTörv 32,5, ahol Mózes ugyanígy panaszkodik a kivonulás népére). A fiú 'atyja' jámbor és hívő embernek látszik, de a jézusi szemrehányás őt is illeti. Lehetséges, hogy ő is azok közé tartozik, akik csak jelek és csodák láttán hisznek (vö. Jn 4,48, amely hasonló esetről számol be).

A prófétai szolgálat még Jézus számára sem könnyű feladat. A szöveg elsősorban a keresztények és a zsidók (az elfajultsága és hitetlensége miatt Istentől eltávolodó, erkölcsileg vétkező és így Krisztust elutasító «nemzedék») közti feszültségeket tükrözi, de azt sem zárhatjuk ki, hogy azoknak a vesződségeknek nyomait is őrzi, amelyekben Jézusnak volt része működésének idején. Ezúttal a kíváncsian és bizalmatlanul várakozó sokaság magatartását, a mester és tanítványai hitelét lerontani szándékozó farizeusok viselkedését, az apostolok kicsiny hitét, valamint a gyermek apjának sürgető kérését tapasztalván Jézus szabadulni vágyakozik a környezetből, amelyben élni 'kárhoztatott'. «Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek?» Ezek a szavak nemcsak annak az embernek keserűségét fejezik ki, aki rosszul viseli a másokkal való együttlétet, hanem a próféta lelkiállapotát is, aki nehezen hordozza missziójának terhét. A jelenet szemben áll a színeváltozással, ahol Jézus az Atya és a próféták társaságában jelenik meg. Eredetileg (a démonok feletti jézusi hatalom kiemelése alapján) ez a jelenet is csodaelbeszélésnek indult, idővel azonban krisztológiai és (hitre: 19. v.) buzdító jellegű szöveggé változott. A hegy lábánál lejátszódó jelenetet Máté tömören fogalmazza meg. Márk részletesebb leírást ad (9,14-től), midőn megemlíti, hogy nagy sokaság gyűlt egybe a helyen, amelynek tagjai közül több írástudó azonnal vitába szállt az apostolokkal. A Krisztusból az egyszerű ténymegállapítás miatt kitörő türelmetlen és méltatlankodó kiáltás e nélkül a kiegészítés nélkül érthetetlen maradna.

Jézus cselekedete készségének és jóságának fokát jelzi. A történtek ellenére sem tagadja meg a hozzá könyörgő (kürie eleiszon-t kiáltó) ember (vagy nép) kérésének teljesítését. Jóllehet szemrehányások közepette, a helyszínre hozatja a feltehetően epilepsziás gyermeket (17. v.), és meggyógyítja, midőn ördögűzéssel (átokkal) megszabadítja a gonosz szellemtől. Az «ördög» említése a sémita gondolkodásmód egyik sajátosságára utal, amely erkölcsi oknak (bűnnek) tulajdonította a fizikai rosszat, és azt tartotta, hogy démoni hatások eredményezik.[16]

Máté a végén távolabbra viszi Jézust az esemény helyszínéről, hogy folytathassa a tanítványok oktatásának témáját (19-20. v.). Ennek érdekében Márk rövid megjegyzését (9,28) is bővíti. A tanítványok tehetetlensége még lehangolóbb és megalázóbb az evangélium írásának idején. A zsinagóga tagjainak hitetlensége és elbizakodottsága elképedéssel tölti el az evangélium misszionáriusait. Jézus és vele együtt Máté egyháza teológiai választ igyekszik adni az apostoli szolgálat kudarcaira. Mindenkor a hit, vagyis csupán az Istennel való őszinte és élő kapcsolat biztosíthatja az ország eljövetelét hirdető (10, 1.7-8) missziós munka és a gyógyító tevékenység sikerét, amelynek végzésére hívást kaptak. Az evangélista ebben az összefüggésben Jézus egyik mondását idézi, amelyet később majd megismétel (21,21), és amelyről másutt kis változtatásokkal Márk és Lukács is megemlékezik.[17] Az apostolokat a «kicsiny hit» akadályozta az epilepsziás meggyógyításában. Most az hangzik el, hogy a mustármaghoz hasonló kicsiny hit is elegendő (a jellemző tulajdonságuk alapján mozdíthatatlannak tekintett: vö. 1 Kor 13,2) hegyek mozgatásához. E megállapítás meglehetősen homályos, mert nem látszik, hogy a mustármagra történő utalás magyarázná a megfogalmazott elvet. Lehetséges azonban, hogy a mustármag nem kicsinysége, hanem növekedési képessége (vö. 13,31) miatt említtetik. A kicsiny mag képes arra, hogy nagy növénnyé váljon. Ehhez hasonlóan: a szikrányi valódi hit erejében minden képzeletet felülmúló eredményeket lehet elérni. Nem a hit mennyisége a döntő, hanem forrása, vagyis az Istennel való igazi közösség és a felé irányuló teljes engedelmesség.

E tanítás inkább buzdítás, mintsem teológia. Elítéli a kishitűséget, de nem ajánlja a vakhitet vagy a fatalizmust. Isten olyanokon is segít, akiknek nincs hitük, mint ahogy megtagadhatja a segítséget attól is, aki nagy hittel rendelkezik. Könnyen előfordulhat, hogy még az evangélistáknak sincs mindig tudomásuk az isteni cselekvés titkos mozgató rugóiról.

Az imádságra és a böjtre való végső utalás (21. v.) a legjobb kódexekből hiányzik, és nem illik jól az összefüggésbe. Valószínűleg harmonizálási törekvés eredményeként került e helyre.[18]


A szenvedés második 'megjövendölése' (17, 22-23)

(Mk 9, 30-32; Lk 9, 43-45)

A szenvedésről szóló tanítás immár kiemelkedő helyet foglal el Jézus igehirdetésében: kifejezetten említette a Fülöp Cezáreájának vidékén elhangzó vallomás végén (16,21), megerősítette a színeváltozás 'jelenete' után (17,12), és most újra közvetlenül beszél róla (22-23. v.). Övéi körében, nyilvánvalóan missziós úton, még Galileában tartózkodik (22. v.). Az ebben az időszakban (illetve részben) egyre gyakoribbá váló magányba vonulások vagy beszélgetések egyikének alkalmával feltárja nekik a reá váró tragikus sorsot. A szöveg kevésbé világos, mint az előző (16,21): Jézus nem említi Jeruzsálemet, és az őt elítélő hatóságokat sem. A közösség emlékezetét ebben az esetben kevésbé befolyásolta a szenvedés-elbeszélés, és ezért feltehetően az eredetihez közelebb álló változatát őrizte meg a jövendölésnek.

A szójáték (bármilyen kevéssé látszik is az ilyesfajta meghirdetésben) a szöveg egyházi eredetéről és arám alapjairól árulkodik. «Az emberfia emberek kezébe adatik». A passzív igealak (adatik: paradidoszthai) arra enged következtetni, hogy az átadást valamilyen személy fogja végrehajtani, és ez nem annyira az áruló, hanem inkább az Atya, aki a szenvedés állomásait meghatározza. A teológia gyakorta a történelmi események felsőbbrendű látását tulajdonítja a szent szerzőknek, és ez valószínűleg nem minden esetben helyes. Jézus szenvedését ugyanis nem az Atya készítette elő, hanem az emberek, akik kellemetlennek, kínosnak tartották igehirdetését és kihívó magatartását. A szenvedés nem más, mint Jézus győzelme saját emberi vágyai fölött, egyben vereség a nyilvánosság szemében. Az Atya bevonása az eseménybe arra szolgál a keresztény közösségnek, hogy az elszenvedett kudarc ellenére megvédje Jézus 'becsületét'. A hangsúly ebben az esetben is (vö. 16,21) a harmadnapon történő feltámadásra helyeződik.[19] Ezúttal az apostolok már kezdik komolyan venni a meghirdetést, és mélységesen elszomorodnak.


A templomadó (17, 24-27)

A szöveg rejtélyes mozzanatokat is tartalmaz, de krisztológiai és egyháztani mondanivalója eléggé világos.[20] Az a tény, hogy csupán Máté meséli el, nem erősíti hitelességét. Az evangélista szemmel láthatóan keresztény megoldást igyekszik adni az adó problémájára, amely feltehetően Krisztus tanítványainak is gondot jelentett.

A társaság Kafarnaumban, valószínűleg Jézus adóügyi szempontból illetékes városában tartózkodik, amikor előlépnek az adószedők, és megkérdezik Pétertől, hogy Jézus betartja-e a törvényt (24. v.). Meglepő lehet, hogy nem közvetlenül a «mesterhez» fordulnak. Az evangélista szerint azonban mindazoknak, akik felvilágosítást akarnak kapni Jézusról, mostantól fogva Jóna fiához kell fordulniuk (vö. 16,17). Az adó problémája immár nem Jézust, hanem a keresztényeket érinti, akik az Úr szavait idéző péteri válaszban találnak erre megoldást.

A szöveg nem mondja meg pontosan, hogy milyen illetékről van szó. Úgy látszik, mintha a jeruzsálemi templom számára fizetendő (évenkénti egy sékel vagy didrachma) adóra kellene gondolnunk, amelyet a törvény előírásai szerint (Kiv 30, 11-16; Neh 10,33) húsz éves korától kezdve valamennyi zsidónak le kellett rónia.[21] Ám az evangélium írásának idejére a templomot már lerombolták, és a zsidók Vespasianus rendeletének alapján ugyanilyen összeget fizettek a capitoliumi Jupiter-templom javára «éppúgy, mint régen a jeruzsálemi templomnak».[22] Ezt nevezték fiscus judaicus-nak.[23] Bármelyik eset érvényes, Jézus válaszának jelentése ugyanaz marad, jóllehet az első feltevés fényében világosabbá válik az idegenek és a fiak megkülönböztetése.

Az igenlő válasz, amelyet Péter Jézus magatartásával kapcsolatban ad, immár az egyház gyakorlatát tükrözi (25. v.). A keresztények szabályosan fizetik a templomadót. E téren senki sem vádolhatja őket kötelességszegéssel. Az evangélista ezt azokkal szemben hangoztatja, akik arra merészkednének, hogy befeketítsék a keresztényeket a zsinagóga képviselői vagy, ami rosszabb, a császári hatóságok előtt.

Jézus (Péter kérdését megelőző) szavai mindentudására utalnak és főként arra, hogy ő feltétlen uralmat gyakorol a föld valamennyi királya felett (25. v.). A Péter «Simon» néven történő szólítása miatt arra is következtethetünk, hogy a szöveg ősi hagyományból származik. Jézus bölcsességi jellegű okfejtése a «fiak» és az «idegenek» szembeállítására támaszkodik. Az adót általában az alárendeltek fizetik uraiknak; a családtagok, vagyis a királyi ház tagjai, mentesek a fizetéstől. E szöveg határozottan hangsúlyozza Krisztus és a keresztény ember méltóságát. Tekintettel arra, hogy a keresztények a föld valamennyi fejedelme felett álló Isten fiai, szabadok a földi hatalmaknak való alávetettségtől és alárendelődéstől. Ezért egyetlen király számára sem kellene adózniuk, mert nem ezek alárendeltjei, hanem Isten alattvalói. Ez az okfejtés (a többi teológiai érvhez hasonlóan) helyes, de gyakorlati szempontból nem adott igazi megoldást. Jézus és a keresztények valójában nem ezt a normát alkalmazták, és ezzel a hivatkozással csupán elvileg akarták biztosítani függetlenségüket. A kérdést Péternek tették fel, de Jézusra vonatkozóan. Ezért a válasz éppenséggel az üdvözítő különleges fiúi állapotára is utalhatna (vö. 16,16).[24] Mindazonáltal valószínűbb, hogy általánosabb érvényű kijelentésről van szó, amely az ország valamennyi 'fiára' vonatkozik.

A keresztények - jóllehet valamiféle magasabb jogrend alapján - mentesek az adófizetés kötelezettségétől, mégis megteszik ezt, hogy ne keltsenek feltűnést, csodálkozást vagy botránkozást másokban, mert nem akarják megakadályozni azoknak az embereknek esetleges megtérését, akik hitüket, fegyelmüket mindenkor alárendelik a törvényeknek és az isteni eredetű hatalomnak (vö. Jn 19,11; Róm 13,1).

A (hal szájában levő pénzről szóló) befejező rész inkább bűvészmutatványnak látszik, mintsem csodaelbeszélésnek. Az evangélista valószínűleg valamiféle népi hagyományt (legendát) használt fel Jézus magasztalásának érdekében, azért, hogy jobban kiemelhesse Péter személyét.[25]


[1] Néhány újabb tanulmány az elbeszéléssel kapcsolatban: A. Feuillet, Les perspectives propres à chaque évangeliste dans les récits de la transfiguration, in B 39 (1958), 281-301.; H. Baltensweiler, Die Verklärung Jesu. Historisches Ereignis und synoptische Berichte, Zürich, 1959.; H. P. Müller, Die Verklärung Jesu, eine motivgeschichtliche Studie, in ZNW 51 (1960), 56-64.; Ch. E. Carlston, Transfiguration and Resurrection, in JBL 80 (1961), 233-240.; M. Sabbe, La rédaction du récit de la transfiguration, in La venue du Messie, RechBibl VI, Bruges, 1962., 65-77.; X. Léon-Dufour, La transfiguration de Jésus, in Études d'Évangiles, i. m., 83-122. o.; M. Coune, Radieuse Transfiguration (Mt 17; Mc 9; Lc 9), in AssSeig II, 15 (1973), 44-84.; S. Pederson, Die Proklamation Jesu als des eschatologischen Offenbarungsträgers Mt XVII, 1-3, in Nt 17 (1975), 241-264.

[2] Az ezzel ellenkező tételt C. H. Dodd (More New Testament Studies, Manchester, 1968., 121. oldaltól) terjesztette elő, aki egyrészt feltételezi, hogy az elbeszélésnek volt egy Márk előtti változata is, másrészt tagadja a húsvéti megjelenésekkel való kapcsolatát. Vö. R. H. Stein, Is the Transfiguration (Mark 9, 2-8) a Misplaced Resurrection-Account?, in JBL 95 (1976), 79-96.

[3] A teofánikus elemeket illetően a leírást össze lehet hasonlítani a Dán 10, 1-10 (Jel 1, 13-15); 12, 4.9 és a Kiv 19,16; 24, 15-16; 40, 34-35 (apokaliptikus) szövegeivel.

[4] Az apostolok a színeváltozás eseményében azt a dicsőséget szemlélik, amelyet Jézus az idők végére ígért, amikor «az emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival együtt» (Mt 16,27). X. Léon-Dufour, i. m., 98-115. o.; Vö. H. Baltensweiler, i. m., 17. oldaltól.

[5] Lukács a 9,29-ben elhagyja az elváltozás kifejezést, hogy elkerülje a misztérium-vallásokkal való párhuzamokat.

[6] Utalhatunk néhány olyan szövegre, amely Krisztus égi állapotát új élet kezdeteként tünteti fel: vö. ApCsel 3,15; Jel 1,5; 1 Pét 3,18; Róm 1,4; 6, 9-10. Vö. F. X. Durwell, La risurrezione di Gesù mistero di salvezza, Roma, 1965.; O. da Spinetoli, Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 121-128. o.

[7] Vö. Kiv 40, 34-35; 1 Kir 8, 10-12; Ez 10, 3-4; Zsolt 18,12.

[8] A 'hang' gyakorta szerepel a meghívási elbeszélésekben: vö. Ter 12, 1-3; 15,1; Kiv 3,4; 19, 16-24; 1 Sám 3,4; Iz 6,8; Jer 1,11 stb.

[9] Vö. Dán 10, 18-19; Jel 1,17; Lk 1, 12-13.29-30.

[10] Azt a szövegváltozatot, amelyben a «Jézust» ('ton Jészoun') kifejezés helyett az «őt magát» ('auton') áll, a BS 700 tartalmazza, amelyet Lagrange kiválónak tart. Vö. A. Feuillet, id. cikk, 296. o.

[11] F. Gils a színeváltozást a jézusi szolgálat «új bevezető látomásának» tekinti, amely szoros kapcsolatban áll a keresztség jelenetével (i. m., 76. o.).

[12] Vö. Dán 12,9 («ezek az igék le vannak zárva, és le vannak pecsételve a végső időkig»).

[13] Vö. Mt 11,14; 16,14; 27, 47.49; Mk 6,15; Lk 1,17; Jn 1,21.

[14] Vö. A. Loisy, Les évangiles synoptiques, i. m., 263. o.

[15] Vö. X. Léon-Dufour, L'épisode de l'enfant épileptique, in Études d'Évangile, i. m., 183-227. o.

[16] Vö. W. Foerster, daimonion, in GLNT, i. m., II. k., coll. 741-791.

[17] Márk (11,23) «erről a hegyről» beszél, és nem említi a mustármagot. Lukács (17,6) a hegy kifejezést az «ennek a vadfügefának» szókapcsolattal helyettesíti. A témát illetően vö.: J. Zmijewski, Der Glaube und seine Macht. Eine Traditionsgeschichtliche Untersuchung zu Mt 17,20; 21,21; Mk 11,23; Lk 17,16, in Fst. H. Zimmermann, Bonn, 1980., 81-103. o.

[18] Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 191-197. o.

[19] A 'harmadnapon' kifejezés jelentését a 16,21-el kapcsolatban magyaráztuk.

[20] Vö. S. Légasse, Jésus et l'impôt du temple (Matthieu 17, 24-27), in SE 24 (1972), 361-377.; R. E. Brown és mások, Saint Pierre, i. m., 126-131.; R. J. Cassidy, Matthew 17, 24-27. A Word on Civil Taxes, in CBQ 41 (1979), 571-580.

[21] A szentírásmagyarázók többsége ezt a nézetet vallja.

[22] J. Flavius, A zsidó háború, VII,6,6; par. 216-218.

[23] Vö. H. Montefiore, Jesus and the Temple Tax, in NTS 11 (1964-65), 60-71. o.

[24] Vö. N. J. McEleny, Mt 17, 24-27. Who Paid the Temple Tax? A Lesson in Avoidance of Scandal, in CBQ 38 (1976), 178-182. A szerző szerint a szöveg eredetileg Jézusra, vagyis arra a kérdésre vonatkozott, hogy Isten fiaként tartotta-e magát az adótörvényhez. Ez normául szolgálhatott aztán a keresztényeknek is.

[25] Vö. R. E. Brown és mások, i. m., 130. o.; H. A. Homeau, On Fishing for Staters: Mt 17,27, in ExpTim 85 (1973), 340-342.


Tartalomjegyzék
Bibliográfia
Előző oldal
Következő oldal