(Mk 9, 2-10; Lk 9, 28-36)
Az első evangélium szövetében a színeváltozás[1]
a szenvedésekről szóló meghirdetések
ellenpontjaként mutatkozik, amelyek mintegy keretét alkotják
(16, 21-23; 17, 22-23). Nem feledteti teljességgel a történelmi
eseményt, amely valószínűleg Jézusnak
különleges szembesülése az Atyával (vö.
Jn 12, 27-28; 2 Pét 1, 16-18), de az elbeszélést elsősorban
az egyház lelkipásztori és katekétikai célkitűzései
motiválják. A színeváltozás a feltámadás
elővételezett meghirdetése, miként ez volt
a jézusi vízen járás jelenete (14, 25-33) és
valamiképpen a keresztségi teofánia is (3, 16-17).
A közösség megkísérli leírni a dicsőséges
Krisztus állapotát, különleges keretbe illesztve
idézi fel az őt megillető új címeket,
hogy nyilvánvalóbbá és elfogadhatóbbá
tegye ezeket.[2]
A Jézusra vonatkozó ismeret és a feltámadásba
vetett hit elmélyülésével párhuzamosan
a szégyenletes halála miatti reakciók mérsékeltebbé
válnak. Nem véletlen, hogy a színeváltozás
annak a három tanítványnak jelenlétében
'megy végbe', akik a Getszemáni-kerti haláltusájának
is tanúi (26,37). Ők és velük mindegyik tanítvány
előzetes tájékoztatásban és megerősítésben
részesülnek.
A 'jelenet' apokaliptikus 'látomás' (9. v.) és
egyben teofánia.[3]
E két irodalmi műfaj a bibliai hagyományban Isten titkainak
kinyilvánítására és világának
sejtésszerű feltárására szolgál.
A jelen esetben Jézus felülről jövő és
így félreérthetetlen méltóságát,
illetve misszióját jelzi. A szerző a rendelkezésére
álló (biblikus) kultúra elemeinek segítségével
meggyőző képet alkot a feltámadt Krisztusról.
A kezdeti 'kronológiai kapcsolás' («hat nap múlva»)
valószínűleg a Kiv 24,16-ra utal, ahol a felhő
«hat napon keresztül» borította be a hegyet, és
a hetedik napon hívta az Úr Mózest. A szerző
valamiféle természetfeletti tapasztalatra irányítja
a figyelmet. Mózeshez hasonlóan Jézus is hegyen tartózkodik
tanítványai társaságában. A hely 'elhagyatott',
mert a biblikus lelkiségre immár általánosan
jellemző ('pusztára' utaló) formuláré
szerint Krisztust nem lehet megtapasztalni a zavaros és lármás
világban. E bevezetés után az evangélista az
apokaliptikus látomások szokványos elemeinek (a fénylő
napnak és a vakítóan fehér színű
ruhának) felhasználásával bemutatja a dicsőséges
Krisztus képét.[4]
Máté majd újra használja ezeket az elemeket,
amikor a sírnál levő asszonyoknak megjelenő
angyalt írja le (28, 3-4). Az egyház a Jézus emberségét
érintő változás jelzésére elváltozásnak,
metamorfózisnak (metamorphein) nevezi a feltámadást.
E kifejezés nem egyértelmű, mert a görög
istenségek álcázott módon történő
megjelenéseire is utalhat. Igaz ugyan, hogy e fogalom ismeretlen
a szír-palesztin keresztények számára,[5]
de a szó még így is felszínes, mert nem öleli
fel a feltámadás misztériumának teljességét,
amelyet másutt az evangélisták 'újjáalkotódásnak',
'újjászületésnek' vagy 'megigazulásnak'
neveznek.[6]
Mindenesetre egyik kifejezés sem tökéletes. A fény,
a szín és Jézus lényének 'elváltozása'
jelzi, hogy már másik világhoz tartozik, mert ő
a hatalomba és dicsőségbe öltözött
emberfia (vö. Dán 7, 13-14).
A színében elváltozott (feltámadt) Krisztus
a törvény és a próféták beteljesítője
(vö. 5,17). Mózes és Illés (a Mk 9,4 szerint
más sorrendben történő) megidézése
jelzi, hogy az izraeliták várakozásai, a messiási
ígéretek valóra váltak Jézus személyében,
akiről a törvény és a próféták
tanúságot tesznek (vö. Róm 3,21). Az emmauszi
elbeszélésben a titokzatos vándor «Mózestől
és a prófétáktól kezdve» (Lk 24,27)
bizonyítja a szenvedés és a feltámadás
szükséges voltát. A harmadik evangéliumban Mózes
és Illés (9,31) Jézus 'Jeruzsálemből
való kivonulásáról', tehát közeli
mennybemeneteléről beszélget. A feltámadás
a zsidó-keresztények számára is üzenet,
amelyet a bibliai hagyomány legkiválóbb tanúi
erősítenek meg. Mózes és Illés nem csupán
a koreográfia elemei, hanem az ószövetségi hagyomány
jelképei, amelynek beteljesítésére Jézus
érkezett (5,17). Az ősi törvényhozó arcbőre
éppen hogy csak sugárzott (vö. Kiv 34,30), a messiás
arca azonban úgy fénylik, mint a nap. A részletre
csupán Máté utal, és ezáltal nem hagy
kétséget mondanivalója felől.
A feltámadás az evangélium alapvető üzenete,
amelyet azonban nem szabad elválasztani a szenvedéstől.
Péter (nyilvánvalóan irodalmi szerepet betöltő)
közbeszólása (4. v.) az ember vágyai és
az Isten terve közötti ellentét kiemelését
szolgálja, amelyre Jézus több alkalommal is utalt nyilvános
működése folyamán. E vágyak a Sátán
sugallataiból (4, 1-11), illetve (kevéssel előbb)
magának az apostolnak elgondolásából fakadnak,
aki a keresztút elkerülését javasolja Jézusnak
(16,23). A három sátor jelzi, hogy milyen értelmet
adott a jelenetnek, midőn azonnal alkalmazkodott a meg nem érdemelt
győzelem babérjainak birtoklásához. Péter
ebben az esetben is a test és a vér szavát (16,17)
képviseli, amely nem Isten szerint, hanem emberi módon gondolkodik
(16,23). Ezért itt újra inkább akadályozója
Isten művének, mintsem segítője. Ez a gondolkodásmód
azonban nemcsak Pétert jellemzi, mert ugyanilyen lelkületre
talál Pál Korintusban (1 Kor 1-4), Athénben (ApCsel
17, 16-32), valamint Fesztusz helytartó és Agrippa király
környezetében is (ApCsel 25-26). E gondolkodás az ember
tetszéséhez és 'bölcsességéhez'
akarja mérni Isten tervét.
Az apostol azonban ezúttal nem illethető a «kicsinyhitű»
(14,31) jelzővel, még kevésbé nevezhető
sátáni szövetségesnek (16,23), mert az Atya segítségére
siet, hogy kárhoztassa túlzottan emberi vágyait és
helyesbítse elképzeléseit. Isten hagyományos
dicsfényében, felhőben jelenik meg. A beárnyékol
(episzkiadzein) ige klasszikus kifejezés annak jelölésére,
hogy Jahve jelen van (shekinah) népének életében
és történelmében.[7]
Ebben az esetben az apostolok személyét is beárnyékolja,
ami annak a jele, hogy kapcsolatban állnak magával az isteni
fenséggel. Amit tehát hallanak, nem saját elképzeléseik
gyümölcse, hanem Istentől eredő üzenet. Mindaz,
amit ők (illetve az evangélium hirdetői) Jézusról
mondanak, az Atyától származik (s hozzáfűzhetjük:
magának a fiúnak közvetítésével).
Ezért kinyilatkoztatásról van szó, amelynek
a három tanítvány által jelképezett
egyház a letéteményese. Ha az Atya mutatja be a fiút,
nem maradhatnak kétségek (vö. 11, 25-27). A keresztény
közösség igehirdetése nagyon erős szavatolókkal
rendelkezik. Ezek: a törvény, a próféták
és maga az Atya. A (feltámadt) Krisztus bemutatása
'messiási szövegek' szintézise által történik:
Zsolt 2,7 («az én fiam vagy»); Iz 42,1 («az én
választottam, akiben gyönyörködöm»); vö.
emellett Ter 22,2 («fiadat, egyetlenedet, akit szeretsz»).
A 'fiú' kifejezés a két személy közti
rokonság, illetve bensőségesség, egység
és közösség fokát jelzi. A bensőségesség
az Atya részéről a megbecsülésben, az
önátadásban nyilvánul meg, a fiú részéről
pedig a bizalomban. Miként a keresztségben, itt is égi
'hang' magyarázza és erősíti meg Jézus
misszióját és hivatását.[8]
A szózat irányulhatna Krisztus felé is, de ezúttal
a jelenlevőknek szól. Péter el akarta törölni
a messiási program egy részét. Az Atya azonban emlékezteti
őt, hogy e program nem emberi elgondolás, hanem az ő
saját terve. Ennek megvalósítási módját
is ismeri, és ezért sugallja Jézusnak, hogy a szenvedő
szolga útját járja végig, és ne a dávidi
királyét. Péter 'úrnak' nevezte Jézust,
de valószínűleg inkább fejedelemnek, uralkodónak
tekintette őt, mintsem dicsőséges messiásnak.
A Krisztus, akit az Atya (az egyház) bemutat, az úr, de elsősorban
a próféta, az új idők hitelesített törvényhozója,
vagyis olyasvalaki, akinek az emberek odafigyeléssel, engedelmességgel
tartoznak. Péter elgondolását nem Isten sugallta,
ezért hamis. A Krisztus földi és égi sorsának
végére vonatkozó meghirdetések közül
csak azok igazak, amelyek az Atyától erednek, és az
embereknek csak ezeket kell elfogadniuk. Máté egyháza
krisztológiai meghirdetést fogalmaz meg, midőn Jézusban
felfedi a szenvedő szolgát, valamint a hatalomba és
dicsőségbe öltözött emberfiát, akit
az embereknek el kell fogadniuk. Miközben ezt teszi, valójában
az Atya határozott üzenetét közvetíti, és
nem kitalált meséket (mondja majd Péter második
levelének szerzője: 1,16).
Az evangélista az apostolok arcra borulása, a félelem
és a hallgatásra (csendre) intés kötelező
jellegű irodalmi elemeivel teszi teljessé a képet.
Ezek olyan irodalmi eszközök, amelyeket az apokaliptikus írók
a természetfeletti tapasztalat jelölésére használnak.
Jézus az ilyen jelenetekben gyakran előforduló bátorító
angyal szerepét játssza. Közbelép, hogy megszabadítsa
a 'látnokokat' az őket hatalmukba kerítő félelemtől.
A «ne féljetek» (vagy «ne félj»)
kijelentés szabályszerű eleme minden hasonló
látomásnak.[9]
A jelenet befejező része világos apologetikus
és krisztológiai jelentést hordoz. Az 'elváltozás'
után Jézus újra megszokott állapotában
mutatkozik, és ezért nem kellett volna megjegyezni, hogy
«egyedül» volt. Ennek kiemelése arra utal, hogy
minden más emberi elképzelés ellenére mostantól
fogva egyedül ő az Isten szóvivője, akinek az
emberek figyelemmel és alárendelődéssel tartoznak.
Ez az utalás mindenkinek szól, de különösen
azoknak, akik még Mózesben hittek és várták
Illés visszajövetelét (10. v.). Az ószövetségi
kinyilatkoztatás e két kiváló alakja visszavonult,
hogy átadja helyét Jézusnak, a szeretett fiúnak.
Az Atya azt parancsolja, hogy őrá kell hallgatni. Bármilyen
nagy megértést tanúsítottak is a keresztények
a zsinagóga tagjaival vagy honfitársaikkal szemben, nem árulhatták
el Isten akaratát azzal, hogy Krisztust olyan mesterekkel cserélik
fel, akik már elvégezték feladatukat vagy visszaélnek
szerepükkel. Az üdvösség története új
irányt vett (vö. 16,4), mózesi történelemből
keresztény üdvtörténetté változott.
Immár «egyedül Jézus» az Atya által
akart törvényhozó és próféta.[10]
Péter közbeszólása ennek a legfőbb isteni
döntésnek kiemelésére szolgál. Az apostolok
földre borulása Máténál nem a felhő
látványa vagy a zavar (a «nem tudta, mit beszél»
megjegyzés egyébként is csak Lukácsnál
olvasható), hanem az Atya szavai miatt történik. Péter
mindhárom személynek egyforma sátrat akar kijelölni,
azaz a törvényt és a prófétaság
intézményét kívánja megörökíteni,
Isten azonban értésükre adja, hogy az emberek közül
«egyedül Jézust» tette meg teljhatalmú közvetítővé.
Azzal, hogy arcra borulnak (Máténál csak e kijelentés
után), mutatják, hogy alárendelik magukat Isten akaratának
és küldötte tekintélyének. Az Atya szava
félelmet kelt bennük, de ez nem akadályozza őket
abban, hogy kifejezzék hódolatukat az Isten által
küldött tanító előtt (vö. Ter 17,3;
1 Sám 24,9; 2 Sám 9,8; Dán 10,9 stb.). A színeváltozás
hegye, ahonnan Jézus oktatja őket, átveszi a Sinai-hegy
és Sion szerepét. Jahve dicsősége sem a jeruzsálemi
szentélyben lakozik már, hanem kezd kiáradni a három
apostolra és minden emberre.
A színeváltozás Krisztus elővételezett
apoteózisa, aki valamennyi tulajdonságát felmutatja:
ő az emberfia, Jahve szolgája, a messiás és
Isten fia, aki kapcsolatban áll az üdvtörténet
valamennyi szereplőjével.[11]
A színeváltozás Jézus misszióját
hitelesítvén az apostolok hatalmát is megerősíti.
Ha Péternek (16,18) és a tizenkettőnek (18,18) hatalma
az égig terjed, ez azért van, mert idelenn trónra
emeltetett Krisztus azzal a céllal, hogy jóváhagyja
döntéseiket.
A 'titoktartásra' szólítás (9. v.) megerősíti,
hogy a részlet párhuzamban áll az apokaliptikus kinyilatkoztatásokkal,
[12]
és emlékezetbe idézi azokat a (politikai és
nacionalista) bonyodalmakat, amelyekkel a messiási meghirdetéseknek
szembe kellett nézniük. Az «amíg fel nem támad»
megjegyzés helyes irányba tereli a figyelmet annak érdekében,
hogy az ember megérthesse a színeváltozás elbeszélésének
jelentését. Jézus valósága csak a feltámadás
fényében válik világossá és érthetővé.
(Mk 9, 11-13)
A színeváltozásról szóló elbeszélés
Illés missziójának felidézésével
fejeződik be. A logion nyilvánvaló okok miatt került
ebbe az összefüggésbe. A Krisztus közelében
'jelenlévő' próféta az apostolokat a messiási
előfutárral kapcsolatos mendemondákra emlékezteti.
A 'megjegyzés' nemcsak beszámoló értékű,
hanem az egyház apologetikai és pasztorális gondjairól
is árulkodik. Máté sosem veszíti szem elől
ellenfeleit, és cáfolni igyekszik a keresztény tanítással
kapcsolatos valamennyi ellenvetésüket. A messiási korszakot
igehirdetésével előkészítő és
megnyitó Illés eljövetelét a Mal 3,23 jövendölte
meg. Természetesen népi legendáról volt szó,
amelynek értékét vitatni lehetett volna. Minthogy
az eredetek egyháza még nem rendelkezik ezzel a kritikai
készséggel, elfogadja a zsidóság tanítóitól
(az írástudóktól) származó észrevételt,
jóllehet megpróbálja ennek új értelmezését
adni. Eszerint nem Illés fizikai visszatérésére
kell gondolni, hanem olyan próféta megjelenésére,
aki a nyolcszázas évek nagy igehirdetőjének
nyomába lép. Ebben az értelemben nem volt nehéz
vagy lehetetlen azt állítani, hogy már el is érkezett.
Nem könnyű megmondani, hogy Keresztelő Jánost
és Illést az evangéliumi történetnek melyik
szakaszában azonosították, de nem zárhatjuk
ki, hogy ezt már Jézus is megtette. Mindenesetre az evangéliumi
hagyomány gazdagon tanúsítja ezt az azonosítást.[13]
Utoljára jelenik meg a színen Keresztelő János
alakja, de nem azért, hogy utat nyisson az ország kapuján
kopogtatóknak, hanem, hogy meghirdesse az üdvözítőre
váró tragikus sorsot (azt tették vele, amit csak akartak).
A nagy messiási előhírnök személyes tapasztalatai
immár jelzés értékűek a messiás
és az üdvösség jövőjét illetően.
Először szabad és hajlíthatatlan bűnbánati
prédikátorként jelent meg az evangélium színpadán
(3. fej.), azután a börtönrácsokon keresztül
sejlett fel alakja (11. fej.), később ravatalán (14.
fej.), és most a sírjából is.[14]
Az álmok, amelyeket a hegyen kapott látomás után
az apostolok már dédelgetni kezdenek, hirtelen szertefoszlanak.
Jézus azért mondotta, hogy senkinek se szóljanak az
eseményről, mert ez félreértéseket szülhetett
volna másokban, mint ahogyan ez már észrevehető
volt az ő esetükben is. Az út, amelyen végig
kell menniük a dicsőség eléréséhez,
meglehetősen más, mint amilyennek gondolják.
A végső megjegyzés (13. v.) ennek ellenére
azt emeli ki, hogy a tanítványok képzése kezdeti
sikereket is mutat. A farizeusok és az írástudók
részéről mutatkozó és egyre növekvő
ellenségeskedés közepette ők azok közé
tartoznak, akik 'megértik' Krisztust és üzenetét
(vö. 13, 11.51; 15, 10.16; 16,12).
(Mk 9, 14-29; Lk 9, 37-43)
A szöveg jelenlegi állapotában elsősorban a hitre
vonatkozó oktatás (20. v.). Jézus hittel nem rendelkező
('hitetlen': 17. v.) sokasággal és kicsinyhitű (kishitű:
20a v.) tanítványokkal áll szemben, ezért arra
buzdítja követőit, hogy alakítsák ki magukban
a hit készségét (20b v.). A jelenet realisztikus (vö.
főként: Mk 9, 14-29), de még inkább szimbolikus
leírás.[15]
A szenvedő, holdkóros és gyógyíthatatlan
beteg egyik azok közül az emberek közül, akikkel Jézus
találkozott, de az evangélista elgondolásában
Izrael népét, a hitetlen (apisztosz) és elfajult
(diesztrammené) nemzedéket jelképezi, amellyel
nem nagyon tud mit kezdeni (vö. MTörv 32,5, ahol Mózes
ugyanígy panaszkodik a kivonulás népére). A
fiú 'atyja' jámbor és hívő embernek
látszik, de a jézusi szemrehányás őt
is illeti. Lehetséges, hogy ő is azok közé tartozik,
akik csak jelek és csodák láttán hisznek (vö.
Jn 4,48, amely hasonló esetről számol be).
A prófétai szolgálat még Jézus számára
sem könnyű feladat. A szöveg elsősorban a keresztények
és a zsidók (az elfajultsága és hitetlensége
miatt Istentől eltávolodó, erkölcsileg vétkező
és így Krisztust elutasító «nemzedék»)
közti feszültségeket tükrözi, de azt sem zárhatjuk
ki, hogy azoknak a vesződségeknek nyomait is őrzi,
amelyekben Jézusnak volt része működésének
idején. Ezúttal a kíváncsian és bizalmatlanul
várakozó sokaság magatartását, a mester
és tanítványai hitelét lerontani szándékozó
farizeusok viselkedését, az apostolok kicsiny hitét,
valamint a gyermek apjának sürgető kérését
tapasztalván Jézus szabadulni vágyakozik a környezetből,
amelyben élni 'kárhoztatott'. «Ó, hitetlen és
elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek?» Ezek
a szavak nemcsak annak az embernek keserűségét fejezik
ki, aki rosszul viseli a másokkal való együttlétet,
hanem a próféta lelkiállapotát is, aki nehezen
hordozza missziójának terhét. A jelenet szemben áll
a színeváltozással, ahol Jézus az Atya és
a próféták társaságában jelenik
meg. Eredetileg (a démonok feletti jézusi hatalom kiemelése
alapján) ez a jelenet is csodaelbeszélésnek indult,
idővel azonban krisztológiai és (hitre: 19. v.) buzdító
jellegű szöveggé változott. A hegy lábánál
lejátszódó jelenetet Máté tömören
fogalmazza meg. Márk részletesebb leírást ad
(9,14-től), midőn megemlíti, hogy nagy sokaság
gyűlt egybe a helyen, amelynek tagjai közül több írástudó
azonnal vitába szállt az apostolokkal. A Krisztusból
az egyszerű ténymegállapítás miatt kitörő
türelmetlen és méltatlankodó kiáltás
e nélkül a kiegészítés nélkül
érthetetlen maradna.
Jézus cselekedete készségének és
jóságának fokát jelzi. A történtek
ellenére sem tagadja meg a hozzá könyörgő
(kürie eleiszon-t kiáltó) ember (vagy nép)
kérésének teljesítését. Jóllehet
szemrehányások közepette, a helyszínre hozatja
a feltehetően epilepsziás gyermeket (17. v.), és meggyógyítja,
midőn ördögűzéssel (átokkal) megszabadítja
a gonosz szellemtől. Az «ördög» említése
a sémita gondolkodásmód egyik sajátosságára
utal, amely erkölcsi oknak (bűnnek) tulajdonította a
fizikai rosszat, és azt tartotta, hogy démoni hatások
eredményezik.[16]
Máté a végén távolabbra viszi Jézust
az esemény helyszínéről, hogy folytathassa
a tanítványok oktatásának témáját
(19-20. v.). Ennek érdekében Márk rövid megjegyzését
(9,28) is bővíti. A tanítványok tehetetlensége
még lehangolóbb és megalázóbb az evangélium
írásának idején. A zsinagóga tagjainak
hitetlensége és elbizakodottsága elképedéssel
tölti el az evangélium misszionáriusait. Jézus
és vele együtt Máté egyháza teológiai
választ igyekszik adni az apostoli szolgálat kudarcaira.
Mindenkor a hit, vagyis csupán az Istennel való őszinte
és élő kapcsolat biztosíthatja az ország
eljövetelét hirdető (10, 1.7-8) missziós munka
és a gyógyító tevékenység sikerét,
amelynek végzésére hívást kaptak. Az
evangélista ebben az összefüggésben Jézus
egyik mondását idézi, amelyet később
majd megismétel (21,21), és amelyről másutt
kis változtatásokkal Márk és Lukács
is megemlékezik.[17]
Az apostolokat a «kicsiny hit» akadályozta az epilepsziás
meggyógyításában. Most az hangzik el, hogy
a mustármaghoz hasonló kicsiny hit is elegendő (a
jellemző tulajdonságuk alapján mozdíthatatlannak
tekintett: vö. 1 Kor 13,2) hegyek mozgatásához. E megállapítás
meglehetősen homályos, mert nem látszik, hogy a mustármagra
történő utalás magyarázná a megfogalmazott
elvet. Lehetséges azonban, hogy a mustármag nem kicsinysége,
hanem növekedési képessége (vö. 13,31) miatt
említtetik. A kicsiny mag képes arra, hogy nagy növénnyé
váljon. Ehhez hasonlóan: a szikrányi valódi
hit erejében minden képzeletet felülmúló
eredményeket lehet elérni. Nem a hit mennyisége a
döntő, hanem forrása, vagyis az Istennel való
igazi közösség és a felé irányuló
teljes engedelmesség.
E tanítás inkább buzdítás, mintsem
teológia. Elítéli a kishitűséget, de
nem ajánlja a vakhitet vagy a fatalizmust. Isten olyanokon is segít,
akiknek nincs hitük, mint ahogy megtagadhatja a segítséget
attól is, aki nagy hittel rendelkezik. Könnyen előfordulhat,
hogy még az evangélistáknak sincs mindig tudomásuk
az isteni cselekvés titkos mozgató rugóiról.
Az imádságra és a böjtre való végső
utalás (21. v.) a legjobb kódexekből hiányzik,
és nem illik jól az összefüggésbe. Valószínűleg
harmonizálási törekvés eredményeként
került e helyre.[18]
(Mk 9, 30-32; Lk 9, 43-45)
A szenvedésről szóló tanítás
immár kiemelkedő helyet foglal el Jézus igehirdetésében:
kifejezetten említette a Fülöp Cezáreájának
vidékén elhangzó vallomás végén
(16,21), megerősítette a színeváltozás
'jelenete' után (17,12), és most újra közvetlenül
beszél róla (22-23. v.). Övéi körében,
nyilvánvalóan missziós úton, még Galileában
tartózkodik (22. v.). Az ebben az időszakban (illetve részben)
egyre gyakoribbá váló magányba vonulások
vagy beszélgetések egyikének alkalmával feltárja
nekik a reá váró tragikus sorsot. A szöveg kevésbé
világos, mint az előző (16,21): Jézus nem említi
Jeruzsálemet, és az őt elítélő
hatóságokat sem. A közösség emlékezetét
ebben az esetben kevésbé befolyásolta a szenvedés-elbeszélés,
és ezért feltehetően az eredetihez közelebb álló
változatát őrizte meg a jövendölésnek.
A szójáték (bármilyen kevéssé
látszik is az ilyesfajta meghirdetésben) a szöveg egyházi
eredetéről és arám alapjairól árulkodik.
«Az emberfia emberek kezébe adatik». A passzív
igealak (adatik: paradidoszthai) arra enged következtetni,
hogy az átadást valamilyen személy fogja végrehajtani,
és ez nem annyira az áruló, hanem inkább az
Atya, aki a szenvedés állomásait meghatározza.
A teológia gyakorta a történelmi események felsőbbrendű
látását tulajdonítja a szent szerzőknek,
és ez valószínűleg nem minden esetben helyes.
Jézus szenvedését ugyanis nem az Atya készítette
elő, hanem az emberek, akik kellemetlennek, kínosnak tartották
igehirdetését és kihívó magatartását.
A szenvedés nem más, mint Jézus győzelme saját
emberi vágyai fölött, egyben vereség a nyilvánosság
szemében. Az Atya bevonása az eseménybe arra szolgál
a keresztény közösségnek, hogy az elszenvedett
kudarc ellenére megvédje Jézus 'becsületét'.
A hangsúly ebben az esetben is (vö. 16,21) a harmadnapon történő
feltámadásra helyeződik.[19]
Ezúttal az apostolok már kezdik komolyan venni a meghirdetést,
és mélységesen elszomorodnak.
A szöveg rejtélyes mozzanatokat is tartalmaz, de krisztológiai
és egyháztani mondanivalója eléggé világos.[20]
Az a tény, hogy csupán Máté meséli el,
nem erősíti hitelességét. Az evangélista
szemmel láthatóan keresztény megoldást igyekszik
adni az adó problémájára, amely feltehetően
Krisztus tanítványainak is gondot jelentett.
A társaság Kafarnaumban, valószínűleg
Jézus adóügyi szempontból illetékes városában
tartózkodik, amikor előlépnek az adószedők,
és megkérdezik Pétertől, hogy Jézus
betartja-e a törvényt (24. v.). Meglepő lehet, hogy
nem közvetlenül a «mesterhez» fordulnak. Az evangélista
szerint azonban mindazoknak, akik felvilágosítást
akarnak kapni Jézusról, mostantól fogva Jóna
fiához kell fordulniuk (vö. 16,17). Az adó problémája
immár nem Jézust, hanem a keresztényeket érinti,
akik az Úr szavait idéző péteri válaszban
találnak erre megoldást.
A szöveg nem mondja meg pontosan, hogy milyen illetékről
van szó. Úgy látszik, mintha a jeruzsálemi
templom számára fizetendő (évenkénti
egy sékel vagy didrachma) adóra kellene gondolnunk, amelyet
a törvény előírásai szerint (Kiv 30, 11-16;
Neh 10,33) húsz éves korától kezdve valamennyi
zsidónak le kellett rónia.[21]
Ám az evangélium írásának idejére
a templomot már lerombolták, és a zsidók Vespasianus
rendeletének alapján ugyanilyen összeget fizettek a
capitoliumi Jupiter-templom javára «éppúgy,
mint régen a jeruzsálemi templomnak».[22]
Ezt nevezték fiscus judaicus-nak.[23]
Bármelyik eset érvényes, Jézus válaszának
jelentése ugyanaz marad, jóllehet az első feltevés
fényében világosabbá válik az idegenek
és a fiak megkülönböztetése.
Az igenlő válasz, amelyet Péter Jézus magatartásával
kapcsolatban ad, immár az egyház gyakorlatát tükrözi
(25. v.). A keresztények szabályosan fizetik a templomadót.
E téren senki sem vádolhatja őket kötelességszegéssel.
Az evangélista ezt azokkal szemben hangoztatja, akik arra merészkednének,
hogy befeketítsék a keresztényeket a zsinagóga
képviselői vagy, ami rosszabb, a császári hatóságok
előtt.
Jézus (Péter kérdését megelőző)
szavai mindentudására utalnak és főként
arra, hogy ő feltétlen uralmat gyakorol a föld valamennyi
királya felett (25. v.). A Péter «Simon» néven
történő szólítása miatt arra is
következtethetünk, hogy a szöveg ősi hagyományból
származik. Jézus bölcsességi jellegű okfejtése
a «fiak» és az «idegenek» szembeállítására
támaszkodik. Az adót általában az alárendeltek
fizetik uraiknak; a családtagok, vagyis a királyi ház
tagjai, mentesek a fizetéstől. E szöveg határozottan
hangsúlyozza Krisztus és a keresztény ember méltóságát.
Tekintettel arra, hogy a keresztények a föld valamennyi fejedelme
felett álló Isten fiai, szabadok a földi hatalmaknak
való alávetettségtől és alárendelődéstől.
Ezért egyetlen király számára sem kellene adózniuk,
mert nem ezek alárendeltjei, hanem Isten alattvalói. Ez az
okfejtés (a többi teológiai érvhez hasonlóan)
helyes, de gyakorlati szempontból nem adott igazi megoldást.
Jézus és a keresztények valójában nem
ezt a normát alkalmazták, és ezzel a hivatkozással
csupán elvileg akarták biztosítani függetlenségüket.
A kérdést Péternek tették fel, de Jézusra
vonatkozóan. Ezért a válasz éppenséggel
az üdvözítő különleges fiúi állapotára
is utalhatna (vö. 16,16).[24]
Mindazonáltal valószínűbb, hogy általánosabb
érvényű kijelentésről van szó,
amely az ország valamennyi 'fiára' vonatkozik.
A keresztények - jóllehet valamiféle magasabb
jogrend alapján - mentesek az adófizetés kötelezettségétől,
mégis megteszik ezt, hogy ne keltsenek feltűnést, csodálkozást
vagy botránkozást másokban, mert nem akarják
megakadályozni azoknak az embereknek esetleges megtérését,
akik hitüket, fegyelmüket mindenkor alárendelik a törvényeknek
és az isteni eredetű hatalomnak (vö. Jn 19,11; Róm
13,1).
A (hal szájában levő pénzről szóló)
befejező rész inkább bűvészmutatványnak
látszik, mintsem csodaelbeszélésnek. Az evangélista
valószínűleg valamiféle népi hagyományt
(legendát) használt fel Jézus magasztalásának
érdekében, azért, hogy jobban kiemelhesse Péter
személyét.[25]
[1]
Néhány újabb tanulmány az elbeszéléssel
kapcsolatban: A. Feuillet, Les perspectives propres à chaque
évangeliste dans les récits de la transfiguration, in
B 39 (1958), 281-301.; H. Baltensweiler, Die Verklärung Jesu. Historisches
Ereignis und synoptische Berichte, Zürich, 1959.; H. P. Müller,
Die Verklärung Jesu, eine motivgeschichtliche Studie, in ZNW
51 (1960), 56-64.; Ch. E. Carlston, Transfiguration and Resurrection,
in JBL 80 (1961), 233-240.; M. Sabbe, La rédaction du récit
de la transfiguration, in La venue du Messie, RechBibl VI, Bruges,
1962., 65-77.; X. Léon-Dufour, La transfiguration de Jésus,
in Études d'Évangiles, i. m., 83-122. o.; M. Coune, Radieuse
Transfiguration (Mt 17; Mc 9; Lc 9), in AssSeig II, 15 (1973), 44-84.;
S. Pederson, Die Proklamation Jesu als des eschatologischen Offenbarungsträgers
Mt XVII, 1-3, in Nt 17 (1975), 241-264.
[2]
Az ezzel ellenkező tételt C. H. Dodd (More New Testament
Studies, Manchester, 1968., 121. oldaltól) terjesztette elő,
aki egyrészt feltételezi, hogy az elbeszélésnek
volt egy Márk előtti változata is, másrészt
tagadja a húsvéti megjelenésekkel való kapcsolatát.
Vö. R. H. Stein, Is the Transfiguration (Mark 9, 2-8) a Misplaced
Resurrection-Account?, in JBL 95 (1976), 79-96.
[3]
A teofánikus elemeket illetően a leírást össze
lehet hasonlítani a Dán 10, 1-10 (Jel 1, 13-15); 12, 4.9
és a Kiv 19,16; 24, 15-16; 40, 34-35 (apokaliptikus) szövegeivel.
[4]
Az apostolok a színeváltozás eseményében
azt a dicsőséget szemlélik, amelyet Jézus az
idők végére ígért, amikor «az
emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival
együtt» (Mt 16,27). X. Léon-Dufour, i. m., 98-115. o.;
Vö. H. Baltensweiler, i. m., 17. oldaltól.
[5]
Lukács a 9,29-ben elhagyja az elváltozás kifejezést,
hogy elkerülje a misztérium-vallásokkal való
párhuzamokat.
[6]
Utalhatunk néhány olyan szövegre, amely Krisztus égi
állapotát új élet kezdeteként tünteti
fel: vö. ApCsel 3,15; Jel 1,5; 1 Pét 3,18; Róm 1,4;
6, 9-10. Vö. F. X. Durwell, La risurrezione di Gesù mistero
di salvezza, Roma, 1965.; O. da Spinetoli, Itinerario spirituale
di Cristo, i. m., III. k., 121-128. o.
[7]
Vö. Kiv 40, 34-35; 1 Kir 8, 10-12; Ez 10, 3-4; Zsolt 18,12.
[8]
A 'hang' gyakorta szerepel a meghívási elbeszélésekben:
vö. Ter 12, 1-3; 15,1; Kiv 3,4; 19, 16-24; 1 Sám 3,4; Iz 6,8;
Jer 1,11 stb.
[9]
Vö. Dán 10, 18-19; Jel 1,17; Lk 1, 12-13.29-30.
[10]
Azt a szövegváltozatot, amelyben a «Jézust»
('ton Jészoun') kifejezés helyett az «őt
magát» ('auton') áll, a BS 700 tartalmazza,
amelyet Lagrange kiválónak tart. Vö. A. Feuillet, id.
cikk, 296. o.
[11]
F. Gils a színeváltozást a jézusi szolgálat
«új bevezető látomásának»
tekinti, amely szoros kapcsolatban áll a keresztség jelenetével
(i. m., 76. o.).
[12]
Vö. Dán 12,9 («ezek az igék le vannak zárva,
és le vannak pecsételve a végső időkig»).
[13]
Vö. Mt 11,14; 16,14; 27, 47.49; Mk 6,15; Lk 1,17; Jn 1,21.
[14]
Vö. A. Loisy, Les évangiles synoptiques, i. m., 263.
o.
[15]
Vö. X. Léon-Dufour, L'épisode de l'enfant épileptique,
in Études d'Évangile, i. m., 183-227. o.
[16]
Vö. W. Foerster, daimonion, in GLNT, i. m., II. k., coll. 741-791.
[17]
Márk (11,23) «erről a hegyről» beszél,
és nem említi a mustármagot. Lukács (17,6)
a hegy kifejezést az «ennek a vadfügefának»
szókapcsolattal helyettesíti. A témát illetően
vö.: J. Zmijewski, Der Glaube und seine Macht. Eine Traditionsgeschichtliche
Untersuchung zu Mt 17,20; 21,21; Mk 11,23; Lk 17,16, in Fst. H. Zimmermann,
Bonn, 1980., 81-103. o.
[18]
Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 191-197. o.
[19]
A 'harmadnapon' kifejezés jelentését a 16,21-el kapcsolatban
magyaráztuk.
[20]
Vö. S. Légasse, Jésus et l'impôt du temple
(Matthieu 17, 24-27), in SE 24 (1972), 361-377.; R. E. Brown és
mások, Saint Pierre, i. m., 126-131.; R. J. Cassidy, Matthew
17, 24-27. A Word on Civil Taxes, in CBQ 41 (1979), 571-580.
[21]
A szentírásmagyarázók többsége
ezt a nézetet vallja.
[22]
J. Flavius, A zsidó háború, VII,6,6; par. 216-218.
[23]
Vö. H. Montefiore, Jesus and the Temple Tax, in NTS 11 (1964-65),
60-71. o.
[24]
Vö. N. J. McEleny, Mt 17, 24-27. Who Paid the Temple Tax? A Lesson
in Avoidance of Scandal, in CBQ 38 (1976), 178-182. A szerző
szerint a szöveg eredetileg Jézusra, vagyis arra a kérdésre
vonatkozott, hogy Isten fiaként tartotta-e magát az adótörvényhez.
Ez normául szolgálhatott aztán a keresztényeknek
is.
[25]
Vö. R. E. Brown és mások, i. m., 130. o.; H. A. Homeau,
On Fishing for Staters: Mt 17,27, in ExpTim 85 (1973), 340-342.
Tartalomjegyzék |
Bibliográfia |
Előző oldal |
Következő oldal |