1. Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba,
az Olajfák-hegyéhez értek, Jézus elküldött két
tanítványt,
2. és ezt mondta nekik: «Menjetek az előttetek
fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy
megkötött szamarat a csikójával együtt:
oldjátok el és vezessétek hozzám.
3. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok
meg, 'az Úrnak van szüksége rájuk', és
azonnal elengedi azokat».
4. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék
a próféta mondása:
5. «Mondjátok meg Sion leányának: íme, királyod
jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó
állat csikóján».
6. A tanítványok elmentek és úgy cselekedtek, ahogy
Jézus parancsolta nekik:
7. odavezették a szamarat a csikójával együtt,
ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült.
8. A sokaság legnagyobb része az útra terítette
felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról,
és az útra szórták.
9. Az előtte és az utána menő sokaság pedig ezt
kiáltotta: «Hozsanna a Dávid fiának! Áldott,
aki jön az Úr nevében! Hozsanna a
magasságban!»
10. Amint beért Jeruzsálembe, megrendült az egész
város, és ezt kérdezgették: «Ki ez?»
11. A sokaság ezt mondta: «Ez Jézus, a galileai
Názáretből való próféta».

Jézus szamárháton történő dicsőséges jeruzsálemi bevonulása ellenpontját alkotja a Golgotához vezető útnak, amelyet a súlyos kereszt alatt tett meg. Az egyház felkészül az Úr szenvedésének 'megemlékezésére', de ezt úgy teszi, hogy közben elővételezett módon a feltámadás dicsőségére (hozsanna) is utal. A jelenet, amelyet az evangélisták egyöntetűen beszélnek el, Jézus hivatalos bemutatkozása nemzete számára, egyben olyan felhívás, amellyel a keresztény közösség még egyszer megszólítja a zsinagóga tagjait, hogy fogadják el a dávidi messiást (vö. 23, 37-39).

Az epizódszerű esemény eredeti formája és kronológiai beilleszkedése Jézus misztériumába bizonytalan.^[2] A jelenlegi újraszerkesztett szöveg a zsidó liturgikus ünneplések (a húsvét és talán a templomszentelési ünnep) kereteibe illeszkedik. Máté alkotása két jelenetből áll: a jeruzsálemi bevonulás (1-11. v.) és a templom megtisztítása (12-16. v.). Mindez egyetlen nap alatt játszódik le, amely a Betániába való visszatéréssel (17. v.) zárul, ahonnan a menet elindult (1. v.). Az evangélisták kötelességüknek tartják annak említését, hogy a rendezvényt maga Jézus akarta és szervezte (1-7. v.). Ez igazolja messiási öntudatát, a helyzet feletti uralmát, tekintélyét és azt, hogy felette áll ellenségeinek. Máté ugyanis kiemeli, hogy a tanítványok úgy cselekedtek, 'ahogy parancsolta nekik' (6. v.). A Jézusnak való engedelmesség egyébként a tanítvány jellemző tulajdonsága. A megnevezés («az Úr»: 3. v.), amelyre az üdvözítő a 'két' tanítvány küldésekor igényt tart, az egyháznak a feltámadott Krisztusba vetett hitére utal. Miközben a közösség felidézi a történeti Krisztus életének egyik jelentős epizódját, a dicsőséges Krisztussal (az Úrral) való közösségét is meghirdeti. Az esemény, amelyet elbeszélni szándékozik, önmagában véve érthető, de az evangélista szokása szerint szükségét érzi, hogy két szentírási idézettel is megvilágítsa. Ezek az Iz 62,11 («mondjátok meg Sion leányának») és a Zak 9,9 (a béke királyáról szóló rész). «Sion leánya» a prófétai hagyományban az eszkatologikus Izrael megszemélyesítése.^[3] Ebben az esetben Jeruzsálem lakóit jelenti. A Zak 9,9-ben az «örvendj Sion leánya» mondat áll. Máté elhagyta e bevezetést, és az Iz 62,11 formuláját használta fel. Úgy érezte, nem kell a várost örömre szólítani, amikor hamarosan ítélet hirdettetik felette. Izajás szövege halasztást nem tűrő felhívásul («mondjátok meg») szolgált a választott nép számára, éspedig az egyik legtekintélyesebb próféta részéről. A Máté által idézett zakariási szöveg eredeti helyén részletesebb, de az evangélista csak azokat a részeit idézi, amelyek illenek mondanivalójához. Szándékosan elhagyja az «igaz és diadalmas» jelzőt, nehogy valaki hódítóra vagy hadvezérre gondoljon. Erőszakra ugyanis nemcsak a győzelemhez van szükség, hanem akkor is ehhez kell folyamodni, ha az ember igazságot tesz. Jeruzsálem Dávid városa, de régóta pogányok uralják. Falai között újra megjelenni látja saját királyát, akit már az legősibb időkben is megígértek (vö. 2 Sám 7,14). Jelenleg idegen királyok uralják, végül azonban visszakapja tulajdon fejedelmét. Mindazonáltal, hogy ebben a tekintetben ne maradjanak tévedések, e király alázatosan és szelíden közeledik, vagyis azt mondhatjuk (vö. 20,28; 12, 18-21), hogy nem úrként, hanem alárendeltként érkezik. A szelíd (praüsz = anaw = szegény, szelíd: vö. 5, 3-4 és 11,29; nem nagy, nem hatalmas) jelző, amelyet a király (baszileusz) cím mellett visel, szokatlan az udvari évkönyvekben, még Júda királyainak esetében is. Máté szerint Jézus inkább a szegények (anawîm) királya, mintsem a Dávid király kíséretét alkotó (vö. 2 Sám 1, 19.21) erőseké (ghibborîm). Fegyvere a szelídség: ezzel kell legyőznie a bűnösök gőgjét, s főleg visszaadni a reményt a kicsinyeknek (vö. 18, 1-6), a szegényeknek (Mt 5, 3-4; 11, 28-30) és az elnyomottaknak. Az általa használt hátasállat illik ehhez a küldetéshez. Ez az egyszerű állat (vö. Ter 49,11), a szelídség mintaképe, kevéssé illik egy harcos királyhoz. Az ilyesfajta uralkodót inkább vágtázó harci ménen ülve ábrázolnák, amint ezt az ősi ikonográfia is igazolja.^[4] A messiás nem nemzeti szabadítóként, hanem a béke királyaként vonul be Jeruzsálembe.^[5]

Jézust, a messiás királyt, a próféta is meghirdette. Ám a várakozásokkal ellentétben nem azért jön, hogy a «Sion leányában» megszemélyesített jeruzsálemi lakóknak megadja az ellenség feletti győzelmet, hanem hogy üdvösséget és isteni barátságot közvetítsen. Máté a rendelkezésére álló próféciához hűen két állatot említ, hogy az orákulumnak 'betű szerinti' beteljesülést biztosítson.^[6]

A bevonulás messiási jelentőségét a nagy számú sokaság jelenléte (ez csak Máté megjegyzése), az emberek cselekedetei (a ruhák 'leterítése', a faágak útra szórása) és a felkiáltások is hangsúlyozzák. Amikor a tanítványok és a tömeg tagjai felsőruhájukat a málhás állatra, illetve az útra terítik, valójában Jézus méltóságát emelik ki.^[7] János (12,13) hozzáteszi, hogy az emberek pálmaágakat is lengetnek. Máté a Márk által említett lombozat vagy zöld növényzet (11,8) helyett ágakról beszél, amelyeknek leveleit szórták az útra. Ez az esemény a Zsolt 118, 25-26 verseit idézi, és a sátoros ünnep alkalmával végzett szertartásokra emlékeztet.^[8] Ilyenkor a nép pálma vagy egyéb 'szent' (lubab) növények ágait lengetve körmenetben ment fel a templomhoz, miközben a 118. zsoltárból vett részeket énekelt. Úgy látszik, ehhez hasonló szertartásokat végeztek a templomszentelés ünnepén is (vö. 2 Mak 1,9; 10,6). A sátoros ünnep a pusztai tartózkodásra, vagyis az Egyiptomból való kivonulásra és szabadulásra emlékeztetett. Ünneplése a népi és a hivatalos messiásvárást tartotta ébren. Az egyház ebbe a környezetbe illesztette az izraelita közösségnek szóló krisztológiai meghirdetését. Tömörebb és hatékonyabb módon talán nem is közölhette volna vele üzenetét.

A felkiáltások megerősítik a szóban forgó bevonulás jelentését. A kiáltás irodalmi műfaji elemként a királyi trónra emelések rítusának része (vö. 1 Kir 1,39). A tömeg jókívánságát a Zsolt 118,25-ből vett héber hoshî'anna kifejezés adja vissza, amelyet a zsoltárból hiányzó «Dávid fia» megnevezés egészít ki. A «hozsanna» eredetileg esedező, könyörgő kiáltás volt («add meg az üdvösséget»), idővel azonban az öröm és a messiási várakozás kifejezőjévé lett. A «Dávid fia» megnevezést a Zsolt 118,26-ban szereplő körülírás («Áldott, aki jön az Úr nevében») mérsékli és helyesbíti. A félreértéseket elkerülendő az evangélista elhagyja a Mk 11,10 szövegét («Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa»). Jézus Dávid fia, de itt is hozzáfűzhetjük: országa nem e világból való (vö. Jn 18,36). A hoszanna en toisz hüpszisztoisz (hozsanna a magasságban!) befejező mondat is ezt a gondolatot hangsúlyozza. A bevonulás, amely értelmezésében könnyen katonai parádévá válhatott volna, valójában liturgikus körmenet, amelynek keretében az üdvösségre vonatkozó isteni ígéretek valóra válását esdeklik, kérik a résztvevők. A messiás isteni küldött, akinek az a rendeltetése, hogy magasságbeli áldásokat nyújtson az embereknek, és nem földi javakat.^[9]

A menetben részt vevő sokaság valószínűleg ugyanaz, mint amely Jerikótól kezdve kísérte Jézust (20, 29.34). Máté ezt világosan megkülönbözteti Jeruzsálem lakosságától, amely semlegesen, szinte közömbösen szemléli az eseményeket. Ez az előrenyomuló ünneplő sokaság immár a vándorló egyházat jelképezi, amely hírt ad a zsidóknak (10-11. v.) és a pogányoknak (vö. 28,19) «Dávid fiáról», az emberek üdvözítőjéről.

«Az egész város» (ami túlzás, jóllehet megfelel annak a szándéknak, amely a nép egészét be akarja vonni a messiás elvetésébe), vagyis a jeruzsálemiek reakcióját drámai kifejezés jellemzi (megrendült). Az eszeiszthé (megrendül, felbolydul, izgalomba jön stb.) ige csak néhány alkalommal (csupán háromszor) szerepel az Újszövetségben, és az eszkatologikus idők kezdetét kísérő jelenségek kifejezésére szolgál. A Mt 27,51-ben a Jézus halálát kísérő földrengést hirdeti, a 28,4-ben az őrök félelmét és halálra rémülését a feltámadás pillanatában (vö. 2, 3-7). A városnak ez a megrendülése nem szeizmikus rengés, hanem lelki felbolydulás. Egész Jeruzsálem rádöbben, hogy történelmének utolsó pillanatához érkezett, rendkívüli eseménnyel áll szemben: üdvözítőjével vagy bírájával találkozik. Az emberekhez intézett («ki ez?») kérdése is ezt erősíti. Jézusnak az a felszólítása, hogy «Sion leánya számára» hirdetni kell messiásának eljövetelét, abban az evangelizálási kísérletben talál visszhangra, amellyel a felvonuló sokaság próbálkozik a jeruzsálemi lakosokkal szemben. A sokaság által adott magyarázat vagy meghirdetés azonban kiábrándító. A messiást Galileából származó názáreti prófétaként mutatja be. A próféta cím nem túlzottan világos: Máté ezt ugyanúgy tulajdonítja Keresztelő Jánosnak (11,9; 14,5; 21,26), mint Jézusnak (16,14; 21,11; 21,46). Ráadásul az előfutárról azt mondja, hogy még a prófétánál is nagyobb (11,9). A Názáretre és a Galileára történő utalás azt a célt szolgálja, hogy hitelét rontó árnyékot vessen az üdvözítő alakjára. A názáretiek visszautasították őt (13,57), a jeruzsálemi lakosok rideg fogadtatásban részesítik, mielőtt végérvényesen elutasítanák (23,37). Általánosan elterjedt volt a vélemény, hogy Galileából és Názáretből semmi jó sem jöhet (vö. Jn 1,46). Máté a 2,23-at leszámítva (ahol származását biblikusan akarja alátámasztani) nem nevezi Jézust názáretinek vagy galileainak: ha ez a cím előfordul, mindig ellenségei ajkáról hangzik el (26,69). Amikor galileai szolgálatáról beszél, szükségét érzi, hogy ezt szentírási idézettel igazolja (vö. 4, 15-16). Ebben a helyzetben azonban az evangélista a sokaság ajkára adja a magyarázatot. A jeruzsálemiek csodálkozását és botránkozását kiváltó «názáreti próféta» azonos azzal a személlyel, akit kissé fentebb Dávid fiának neveztek. Alacsony származása ellenére ő Izrael valódi messiása, és a jeruzsálemi zsidóknak el kell őt fogadniuk, ha el akarják nyerni az üdvösséget. A válasz, amelyet a sokaság ad «Sion leányának», polemikus élű felelet, egyben figyelmeztetés is. Ám nem csupán fenyegetés, hanem aggódó felszólítás is a názáreti Jézus szegény és alázatos messianizmusának elfogadására.

Az evangélista szerint ez a zsidóság fővárosába történő bevonulás a legnagyobb (a többit is egybefoglaló) jel, amelyet Jézus felmutat nemzetének. Galileában egyszerűen, szinte lopakodva jelent meg, elutasított minden időszerűtlen címet, de Jeruzsálem legfőbb vallási hatalmasságai előtt másként viselkedik. A Krisztus-király hivatalos bemutatása a római helytartó részéről a negyedik evangélista szerint is (Jn 19,14) Jeruzsálemben történik. Itt ugyanezt a menet résztvevői, Galilea félig pogány lakosai teszik meg. Mindkét bemutatást elutasítás követi, de az eseményt már nem lehet kiradírozni a zsidó nép történelméből. Izrael csak akkor örökölheti az üdvösséget, ha részt vesz majd a názáreti messiásnak e dicsőséges bevonulásában (Mt 23,39).^[10]

(Mk 11, 15-17; Lk 19, 45-46; Jn 2, 13-17)

12. Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte
mindazokat, akik a templomban árusítottak
és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a
galambárusok székeit pedig felborította,
13. és ezt mondta nekik: «Meg van írva: az én
házamat imádság házának nevezik. Ti pedig
rablók barlangjává teszitek».
14. Azután vakok és bénák mentek hozzá a
templomba, és meggyógyította őket.
15. Amikor pedig a főpapok és az írástudók
látták azokat a csodákat, amelyeket
tett, és a gyermekeket, akik a templomban
ezt kiáltották: «Hozsanna a Dávid fiának!»
16. - haragra lobbantak, és így szóltak hozzá:
«Hallod, mit mondanak ezek?»
17. Jézus pedig így válaszolt nekik: «Hallom.
Sohasem olvastátok: gyermekek és csecsemők
szája által szereztél dicséretet?»
18. Erre otthagyva őket kiment a városból
Betániába, és ott töltötte az éjszakát.

A jeruzsálemi bevonulás Márknál a szent hely egyszerű megtekintésével zárul (11,11), Máténál azonban a templom megtisztításával fejeződik be. János, hogy ne vezesse be a messiást a templomba ennek megtisztítása előtt, a ceremóniát a nyilvános működés elejére helyezi (2, 13-22). Máté ugyanezen oknál fogva a pálmák napjára teszi, amikor Jézus már készen áll első, hivatalos bevonulására.

A pénzváltók és a kereskedők kiűzésének cselekménye (12. v.) a jeruzsálemi vallási folklór fényében válik érthetővé. Húsvét közeledtével a templom környékén hemzsegtek a különféle kereskedők. Az udvarokon, az oszlopcsarnok tövében árulták mindazt, ami hasznos lehetett az áldozatbemutatáshoz (negyed ökröket, bárányokat, galambokat) és az adományokhoz (lisztet, olajat, bort, tömjént stb.). Számos váltóhelyet is rögtönözni kellett a pogány monéták zsidó pénzre (sékelre, 1/2 sékelre vagy 1/4 sékelre) váltásához, mert hivatalosan csak ezeket fogadták el adomány vagy adó gyanánt. Jézus bizonyára más alkalommal is tanúja volt e látványnak, de bölcsen hallgatott. Most azonban elérkezett a felszólalás és a cselekvés pillanata. Közbelépése feltehetően kevésbé volt látványos: mérsékeltebb lehetett, mint ahogyan ezt az evangélisták (különösen János) leírják. Az asztalok felforgatása, a korbács használata (Jn 2,15) megfelelhet a valóságnak, de az is lehet, hogy irodalmi kifejező eszköz az üdvözítő buzgóságának, illetve az általa szándékolt tanításnak kifejezésére. A kereskedők kiűzése nemcsak a szent helyen történő kereskedés elleni tiltakozás, hanem olyan új rendnek meghirdetése is, amelyben a rítusoknak, a különféle áldozati felajánlásoknak nincs már helyük. Az Atyát nem szertartásokkal kell tisztelni, - mondja másutt (7,21); most pedig hozzáteszi, hogy nem is adományokkal. A kultusz önmagában véve hamis, mondja a szamariai asszonynak, mert Istent lélekben kell imádni (Jn 4, 21-24), s hamarosan magának a templomnak pusztulását is meghirdeti (24,2). A papok saját érdekeiket űzve használják a szent helyet, sőt még (az üdvösség szempontjából 'haszontalan dolgok' árusításával) Isten nevével is visszaélnek, hogy könnyű hasznot húzhassanak. Jézus az Ószövetség prófétáinak nyomában jár, akik gyakorta helytelenítik (az árvák, az idegenek és az özvegyek iránti jótettekről megfeledkező) honfitársaik felszínes, formalista jámborságát. Közvetlenül a kultikus tárgyak árusait támadja, közvetve azonban magukat a kereskedelemhez kötött rítusokat ítéli el. Isten háza nem lehet más, mint az ember és az Isten találkozásának színhelye.

Cselekedetét kísérő vagy magyarázó szavait (13. v.) az Iz 56, 6-7-ből veszi. Máté elhagyja a pogányokra («minden nép számára») történő utalást. Ennek okát nem mondja meg, de megállapíthatjuk az összefüggésekből. Ha hamarosan meghirdettetik a templom pusztulása, itt nem lehet megjelölni minden nép számára az imádság középpontjaként. Attól a pillanattól fogva, hogy eljött az, aki nagyobb a templomnál (Mt 12,6), a jeruzsálemi szentély szerepe lejárt. Ebben a zsidó-ellenes beállítású ötödik részben az evangélista mindent elhallgat, ami a szentély dicséretére válna. A templomot az imádság helyeként feltüntető izajási idézettel Jézus szembeállítja Jeremiás egyik mondását (7,11), amely az Úr házát rablók barlangjaként mutatja be. Az eredeti szöveg azoknak babonáját ítéli el, akik úgy hitték, hogy a templom szabályszerű látogatásaival ellensúlyozni lehet a tisztességtelen életet. Jézus most ezt a részletet alkalmazza a kereskedőkre: vagy azért, mert a közvélemény 'rablóknak' tartotta őket, vagy azért, mert üzérkedéseikkel megfosztották Istent dicsőségétől.^[11]

Ennek az első jeruzsálemi megjelenésnek alkalmával Jézus nemcsak tekintélyét mutatja meg, hanem csodákat is művel (14. v.). Az evangélisták közül egyedül Máté emlékezik meg a fügefa megátkozásán kívül a szent helyen végbevitt csodákról. A vakok és a bénák meggyógyítása (vö. 11,5; 15, 30-31) a messiási program része (vö. Iz 35, 5-6). A vakokat és a bénákat kiközösítő dávidi Jeruzsálemmel (vö. 2 Sám 5,8; Lev 21,18) ellentétben az új Jeruzsálemben mindenféle rászoruló ember menedéket talál. Jézus kiűzi a kereskedőket, de befogadja a szegényeket és az alázatosakat, akik hittel 'közelednek' felé. Az árusok elleni cselekedete azt a benyomást kelthette, hogy kérlelhetetlen bíró; a vakokkal és a bénákkal tett csodái azonban azt igazolják, hogy könyörületes orvos. Megtisztítja a templomot és kiűzi meggyalázóit, de ezt az erőszakos tettét a szegények és a szenvedők iránti könyörület cselekedeteivel ellensúlyozza.^[12] A csodák az üdvözítő messiási voltának jelei, ezért csodálkozó kiáltást váltanak ki a 'gyermekekben'. Ezek Jézus követőinek csoportját alkotják: ők a szegények és az alázatosak, akik mindig készek meghirdetéseinek befogadására. Ebben az esetben váratlanul kitörő hitvalló kiáltásuk az általánosan messiásinak tekintett Zsolt 8,3 orákulumának beteljesülését igazolja. A gyermekek örömteli kiáltásait eltompítja és elfojtja a nép vezetőinek közbelépése. Máténál ez az első alkalom, hogy a főpapok «személyesen» is színre lépnek (15-16. v.). A zsidó hatóságokat a különféle jelek (a diadalmas bevonulás, a sokaság rituális vallomásai, a kicsinyek kiáltásai) sem győzik meg Jézus messiási mivoltáról. Valamiféle ellenpártként emelik fel tiltakozó szavukat, azt várják a prófétától, hogy cáfolja meg a gyermekek kiáltásait, az üdvözítő azonban nem teljesíti követelőző kérésüket. A 'messiási titok' és a galileai szolgálat folyamán foganatosított óvintézkedések ideje lejárt. Jézus nemcsak, hogy nem cáfolja a gyermekek állításait, de kiáltásukat a gondviselés intézkedésének tekinti. A gyermekek, a kicsinyek most és mindenkorra a nagyok, a jeruzsálemi tömeg helyébe lépnek, amely kissé előbb azért hagyott fel dicsőítő felkiáltásaival, mert megtudta, hogy a próféta Názáretből származik. A Zsolt 8,3, amellyel Jézus a gyermekek lelkesedését igazolja, az ellenfelek burkolt, de kemény elítélését is tartalmazza. A zsoltár szereplőjéhez hasonlóan azért fogadja el a kicsinyek dicsőítő kiáltásait, hogy összezavarja ellenfeleit, «elnémítsa az ellenséget és a bosszúállót». Meg akarták őt félemlíteni, de kihívó és elítélő magatartást kaptak válaszul.

A hivatalos Jeruzsálem nem ismeri el Jézust, és elutasítja az általa felkínált üdvösséget. Ez a megoszlás csak növekedni fog mindaddig, míg Jézus célba nem ér.^[13]

(Mk 11, 12-14.20-26)

18. Amikor korán reggel a város felé ment,
megéhezett.
19. Meglátott egy fügefát az út mellett,
odament, de semmit sem talált rajta,
csak levelet. Ekkor így szólt hozzá:
«Ne teremjen rajtad gyümölcs soha
többé». És hirtelen elszáradt a fügefa.
20. Amikor látták ezt a tanítványok,
elcsodálkoztak, és ezt kérdezték: «Hogyan
száradt el ez a fügefa ilyen hirtelen?»
21. Jézus így válaszolt nekik: «Bizony, mondom
nektek, ha van hitetek, és nem kételkedtek,
nemcsak a fügefával tehetitek meg ezt,
hanem ha ennek a hegynek azt mondjátok:
Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! -
az is meglesz.
22. És mindazt, amit imádságban hittel kértek,
megkapjátok».

A szöveg epizód benyomását kelti, valójában azonban példázat. Máté szerint Jézus kora reggel Betfagéból ('Fügeházáról') vagy Betániából visszaindul Jeruzsálembe, nyilvánvalóan övéi társaságában. Az evangélista gondosan kiemeli, hogy váratlanul rátör az éhség. Ez a második eset, hogy ilyesmiről megemlékezik az evangélium (vö. 4,2). Valószínű azonban, hogy ez inkább az éhség jelképes értelme miatt történik, és nem Jézus valamilyen elemi szükségletének felidézése végett. Úton van Jeruzsálem felé, és nagyon vágyakozik arra, hogy begyűjtse az Isten népe körében végzett ezer éves prófétai igehirdetés gyümölcseit. Ez a vágya meghiúsul, amint ezt a helyzet is sejteni engedi. Előfordulhat, hogy ő maga világította meg tanítványai számára szimbolikus cselekedettel Izrael hűtlenségének tényét. Márk (aki megemlíti, hogy még nem volt fügeérés ideje: 11,13) és a csupán a terméketlen fügefáról szóló példázatot (13, 6-9) ismerő Lukács alapján erre következtethetünk. A prófétáknál is előfordult, hogy az izraelita nemzetet valamilyen növénnyel ('szőlővel', 'fügével': vö. Iz 5, 1-7; Jer 8,13; Ez 15,6) jelképezték. Ugyanezt tette a Keresztelő is (3,10).

A cselekedetet, amelynek jelentése önmagában véve nem egészen nyilvánvaló, Jézus olyan szavakkal kísérte, amelyeket ha nem írnak le az evangéliumban és nem Jézus ajkára helyezik, szitkozódásnak minősülnének. Máté nem riad vissza attól, hogy a fügefára átkot szóró szavakat tulajdonítson a messiásnak, ami már önmagában véve is érthetetlen dolog, és képtelenséggé válik, ha figyelembe vesszük, hogy ez a fa valamilyen népet, ráadásul saját nemzetét jelképezi. Az állítás súlyát enyhítendő nem szabad megfeledkeznünk a szöveg által tükrözött új történelmi helyzetről, a keresztények és a zsidók közötti vitákról, amelyek (lehet, hogy akaratlanul) gyakorta polemikus hangvételűvé váltak. Az ilyen jellegű kijelentés azonban még egy keresztény ember ajkáról is zavaró (főként, ha az első idők keresztényeire gondolunk). Lehetséges, hogy a szöveg tartalmazta nehézség eloszlatásához a sémita stílust és az egyház apologetikus törekvéseit kell figyelembe vennünk. A szent szerzők gyakorta elvonatkoztatnak a személyes (egyedi vagy kollektív) felelősségtől, és minden jót vagy rosszat közvetlenül Isten intézkedéseivel, kegyelmi közbelépéseivel vagy (büntető) igazságosságával magyaráznak. Az eredetek egyháza úgy gondolta, hatékonyabbá válik igehirdetése, ha az izraelita nemzet pusztulását a Krisztus elutasítása miatti isteni fenyítékként vagy büntetésként tünteti fel, és nem az ezt kiváltó történelmi okokkal magyarázza. Nem az emberek döntenek sorsuk jóra vagy rosszra fordulását illetően, hanem a jutalmazó vagy büntető Isten. Az ezt az üzenetet halló emberben kiváltott nagy, szent félelemnek (rettegésnek) azt kellett volna szolgálnia, hogy visszatartson minden hűtlenségtől, hitehagyástól és kötelességszegéstől. A 'fügefáról szóló példabeszéd' alapjában véve az állhatatosságra, illetve a hittől való eltántorodás veszélyeire vonatkozó tanítás. Ez történik minden fával, amely nem hoz gyümölcsöt - figyelmeztetett korábban Máté (vö. 7,19).

A tanítványok kérdése (a 20. v. Máté szerkesztői megjegyzése) alkalmat ad az evangélistának, hogy felidézze Jézus két mondását: az egyik (amely a 17,20-ban elővételezett módon van jelen) a hitre vonatkozik (21. v.), a másik az imádságra (22. v.). Az állítások ebben az esetben is buzdító és nem teológiai jellegű kijelentések. A hit képes arra, hogy egyetlen pillanat alatt kiszárítson valamilyen növényt, vagy felemeljen és a tengerbe vessen egy hegyet. E tanítás hiperbola, amely az Istenbe vetett hit és bizalom erejének kiemelésére szolgál. Az Úrral kapcsolatban levő keresztény abban a helyzetben van, hogy részesülhet erejéből. Ez a megjegyzés azonban inkább az alkalmi apologetika és nem a tények valóságának visszhangja. Olyan korban, amelyben a csodás események tanúsítják legjobban Jahve jelenvalóságát, a csodatettek legbiztosabb jelei a vele való közösségnek. Ha ezek hiányoznak, ez azt jelenti, hogy az embernek nem erős az Istennel való kapcsolata, a hite, vagyis az a feltételezése, hogy Isten létezik és az ember rendelkezésére áll. Isten valóban együttműködik az emberrel, de talán nem ilyen olcsón. Ha igaz, hogy ő a bajok megszűnését az egyszerű segítségkéréstől tette függővé, ezeknek régen el kellett volna tűnniük. Ezzel szemben a legelemibb fogyatékosságok továbbra is zavarják az ember útját, és nem azért, mert nem kérte eléggé Isten segítségét (aki mindenkiben jelen van, és minden támogatást megad kérés nélkül is), hanem mert nem mozgósította valamennyi emberi erőforrását. Isten mindig az emberrel van, fáradhatatlan atyaként kész arra, hogy minden segítséget megadjon, de nem kisebbíti gyermekei szabadságát és méltóságát. Az imádság továbbra is megőrzi pótolhatatlan szerepét a keresztény lelkiségben, de a szembesülés és az Istenre figyelés mozzanataként, amely eszünkbe juttatja a legjobb megoldásokat, és (mindenkor higgadt mérlegelés eredményeként) arra képesít, hogy ezeket 'érvényre juttassuk' nehézségekkel küzdő embertársaink életében.^[14]

(Mk 11, 27-33; Lk 20, 1-8)

23. Azután bement a templomba, és miközben
tanított, a főpapok a nép véneivel együtt
odamentek hozzá, és ezt kérdezték tőle:
«Milyen hatalommal teszed ezeket, és ki
adta neked ezt a hatalmat?»
24. Jézus így válaszolt nekik: «Én is kérdezek
tőletek valamit, és ha megfeleltek rá, én is
megmondom nektek, milyen hatalommal
teszem ezeket.
25. Honnan való volt a János keresztsége:
mennyből vagy emberektől?» Ők pedig
így tanakodtak egymás között: «Ha azt
mondjuk, mennyből, azt fogja mondani
nekünk: Akkor miért nem hittetek neki?
26. Ha pedig azt mondjuk: emberektől, akkor
félnünk kell a sokaságtól, mert Jánost
mindenki prófétának tartja».
27. Ezért ezt felelték Jézusnak: «Nem tudjuk».
Ő pedig így válaszolt nekik: «Én sem
mondom meg nektek, milyen hatalommal
teszem ezeket».

A vizsgálódó kérdést a legfőbb vallási (a főpapok) és világi vezetők (a nép előkelő tagjai) teszik fel Jézusnak (23. v.), akik a nagytanácsot alkotó három csoport közül kettőt képviselnek. Jézus nem egyszerű hívőként, hanem isteni küldöttként lépett a templomba. A szentély eredeti szerepére emlékeztetvén, prófétai orákulumra (Iz 56,7; Jer 7,11) hivatkozva megpróbálta felforgatni az érvényben levő kultikus rendet. A templomot az izraelita történelem folyamán többször megszentségtelenítették. Élénken élt még az emlékezetben az Antiokhosz Epihanész-féle templomgyalázás (vö. 1 Mak 1, 20-24; Dán 9,27; Mt 24,15), és mindenki várta az ettől való tisztítás szertartását. Jézus cselekedetét lehetett ilyesminek tekinteni vagy értelmezni, és úgy látszik, így értették a főpapok és a nép vezetői is. Természetesen nem arról van szó, hogy elismerték Jézusnak ezt a fajta hatalmát (exouszia). Inkább az volt a bajuk, hogy Jézus mindenféle igazolás vagy (Istenre, illetve valamilyen tekintélyes mesterre való) hivatkozás nélkül önmagának tulajdonította ezt a képességet. Érdeklődésük azonban valószínűleg sokkal átfogóbb: azt a kérdést tükrözi, amelyet a zsidók szegeznek a keresztényeknek Jézus messiási voltának bizonyítékát illetően.

Krisztus védekezése a keresztény apologetikának megfelelően Máté szerint a Keresztelőre vonatkozó felfogás helyes megfogalmazásával kezdődik (24-25. v.). Jézus már megkísérelte ezt egy alkalommal az őt követő sokasággal (11, 7-15). Az ellenjavaslat meglepi a kérdezőket, de eléggé agyafúrtak ahhoz, hogy észrevegyék a nekik állított 'kelepcét'. Az általuk felhozott (illetve az evangélista részéről nekik tulajdonított) okoskodás a zsidók felelősségére vonatkozó keresztény apologetika álláspontját tükrözi (26. v.). Az evangélista szerint a messiásnak a zsidók vagy legalábbis vezetőik részéről történő visszautasítására nincs mentség. Lemondtak arról, hogy megvizsgálják a személyeket és a tényeket, amelyeknek tanúi voltak. Nem tudták felfogni az üdvösség új és végérvényes időszakának jeleit - mondotta már korábban is az evangélista (16,4). Most azonban hozzá kell tennie, hogy nem is akarták. A vezetőknek tulajdonított érvelés azt a célt szolgálja, hogy megbélyegezze cinizmusukat, hatalmi játékaikat, hitetlenségüket. Olyan emberek ők, akiket nem az érdekel, hogy mit mondana vagy gondolna Isten (mutatis mutandis Krisztus), hanem a nép, amelytől részben hatalmuk függ. Azért maradhatnak ugyanis felszínen, mert az emberek hisznek szerepükben. Ha ez a támaszuk megszűnne, trónjaik is meginognának.

A vizsgálat azért indult, hogy megfékezze a galileai prófétát, s főként a veszélyes lázítótól távol tartsa, illetve megfélemlítse a népet. Ha a kérdések azt eredményezik, hogy valamilyen Mózes- vagy Törvény-ellenes állítást is kicsalnak belőle, még jobb lett volna. Jézus azonban kiábrándítja őket elvárásaikból, ellenfeleit zavarba hozza, és hitelüket rontja a sokaság szemében.

28. «Mi a véleményetek erről? Egy embernekkét
fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta:
'Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben'.
29. Ő így felelt: 'Megyek, Uram', de nem ment.
30. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt
mondta. Ő így felelt: 'Nem akarok'. Később
azonban meggondolta magát, és elment.
31. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?»
«A második» - felelték. Jézus erre azt mondta
nekik: «Bizony, mondom nektek: a vámszedők
és a parázna nők megelőznek titeket az Isten
országában.
32. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de
nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők
pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még
később sem gondoltátok meg magatokat, hogy
higgyetek neki».

Az első összecsapás a jeruzsálemi hatóságokkal a messiás javára dőlt el (27. v.). Most ellentámadásba lendül, de utalásait a példázat nyelvezetének fátylaiba burkolja (21,28 - 22,14). A csupán Máténál szereplő két fiúról szóló történetet szerkesztői megjegyzés (32. v.) kapcsolja a szövegösszefüggésbe, amely egységbe hozza a megelőző vitával (25-27. v.). A szőlő hagyományosan Isten népének jelképe, de a jelenlegi esetben valószínűleg koreográfiai elem. A történet mondanivalója a két fiúnak az atya akaratához való viszonyulásából kerekedik ki. Az atya egyformán kötődik mindkét fiához, és egyforma módon bánik velük. Kétségtelen, jó ötlet volt a példázat alkotójától, hogy a két fiúnak közös származást (atyát) tulajdonított. Olyan utalás volt ez, amely már önmagában véve is sértette a zsidó fajelmélet híveinek érzékenységét. Valamennyi ember egyenlő, mert ugyanaz (Isten) az atyjuk. Ám voltak olyanok, akiknek erről nem volt tudomásuk, vagy makacsul ennek ellenkezőjét állították. Ezek közé tartoztak Jézus párbeszédbeli partnerei is, akik úgy gondolták, ők Isten kedvelt barátai (a 'választott nép' fiai), míg a többiek csupán goyim (kutyák). A példázat először ezt a témát helyezi reflektorfénybe, de a másik tanítása még ennél is fontosabb. A két fiúnak az Atyához való viszonyát az evangélista formai és reális szempontból is megvizsgálja (mert e két oldal nem minden esetben áll összhangban egymással). A 'második fiú' formai szempontból határozott, rideg 'nem'-mel válaszol («nem akarok»), később azonban ténylegesen elmegy dolgozni a szőlőbe (30. v.). Az első fiú alázatosan viselkedik. Az atyát «úrnak» nevezi, ami a másiknak még annak ellenére sem jutott eszébe, hogy az atya kedvesen («fiamnak») szólította őt. Szavai pontosak, helyesek, de beszédét cáfolják tettei.

A példázat alkotójának kérdése («ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?») összefoglalja az evangéliumi erkölcsöt, és különösen Máté erkölcstanát. Az erkölcsi tanítást nem elegendő ismerni, elismerni, hanem valóra is kell váltani (7,21). Vannak olyanok, akik megállnak az első állomásnál (a formai elismerésnél), de ezek csak látszat szerint fiak, és nem valóságosan. Isten akaratát megtenni annyi, mint életünkben és a történelemben (mások életében) előbbre vinni (üdvözítő) művét. Jézus nehéz programot valósít meg, hogy hűséges maradhasson az Atya akaratához (vö. 4,4).

A példázat két (hamis és helyes) vallási magatartást, Jézus hallgatóinak két csoportját állítja szembe egymással: azokét, akik hallgatják őt, de a hallott dolgokat nem váltják valóra, és azokét, akik végül végrehajtják a tanítást még akkor is, ha eleinte makacsnak bizonyulnak.

Lehetséges, hogy Máté még nem a zsidókra a gondol, hanem saját közösségét tartja szem előtt. Úgy látszik, hogy olyan (a helyes gyakorlatot a helyes tanítás és a liturgia elé helyező) témára tér vissza, amelyet már a hegyi beszédben is megvizsgált (7, 13-27). Az első fiú magatartása azokéra emlékeztet, akik mondogatják, «Uram, Uram», de nem teszik meg az «Atya akaratát» (7,21). Sokan beszélnek úgy, mint Krisztus, de csak kevesen cselekszenek hozzá hasonlóan, Az engedetlen fiak (a rossz keresztények) előbb-utóbb hitetlenekké válnak. Ilyenek a Krisztus kortársaiként élő zsidók, illetve Máté korában a zsinagóga tagjai is. A szőlő képét az «Isten országa» kifejezés váltja fel (31^b-32. v.). A két fiú egyrészt a (a «ti» személyes névmással jelölt) zsidókat képviseli, másrészt az Isten népének közösségéből mindeddig kirekesztett vámszedőket és utcanőket. Az elsőszülött (Izrael) szemében az utóbbiak elfajzott, talajvesztett fiak, valójában azonban az evangéliumi tanítás kezdeti elutasítása után teljességgel elfogadták azt, és követték a krisztusi tanításból megismert Atya akaratát. Az a szívélyesség vagy szeretet, amellyel Jézus a nyilvános bűnösök felé fordult, megbotránkoztatta világának és környezetének 'józan gondolkodású' embereit, pedig ezek megváltoztatták életüket, és így igazolták, hogy a Jézussal való kapcsolatuk nem hátrányukra, hanem üdvösségükre vált (31. v.).

A 32. vers a témát újra az előző vita kerékvágásába tereli. A vezetők nem voltak hajlandók hitet tenni a Keresztelő mellett. Ez azonban nem akadályozza Jézust abban, hogy bemutassa irányvonalát és missziójának sikereit. János «az igazság» útján jött: ez a szó, amely a hegyi beszéd kulcskifejezése (vö. 5, 6.10.20; 6, 1.33), végső fokon az isteni akarathoz való ragaszkodásra utal, amelyhez az előfutár hűséges maradt egészen a vértanúságig. A messiáshoz hasonlóan ő is a bűnösöknél talált megértésre, befogadásra, míg a 'józan gondolkodású emberek' (az 'igazak') elutasították. Olyan törvény ez, amely mindig érvényes az ország munkásaira. Isten nem tett igazságtalanságot népével, ez azonban nem felelt meg elvárásainak.

A «menj, dolgozz ma» felszólítás azt hangsúlyozza, hogy az atya a fiúra szándékozik bízni a szőlő művelését és karbantartását. Az események logikája alapján a zsidóknak kellett volna előbbre vinni az evangelizálás ügyét, de a történelem igazolta, hogy feladatuk átszállt a pogányokra, vagyis a bűnösökre, a megtért vámszedőkre. Az evangélista Jézus hallgatóira és saját kortársaira egyaránt ügyel. A «ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki» (32. v.) mondat olyan szemrehányás, amely a zsidóknak szól, de minden kor hitetlen embereinek is. Máté szerint a Keresztelő, Jézus és az egyház (az előfutár, a messiás és művének folytatói) visszautasítása egyetlen elutasítás. A próféták nemcsak arra kapták küldetésüket, hogy felrázzák a bűnösöket, hanem az 'igazakat', a biztosan álló embereket is, vagyis mindazokat, akik bizakodtak szokványos vagy szokássá vált Istenhez fűző kapcsolatukban. A példázat mindezeket arra figyelmezteti, hogy folytonosan és féltve őrizzék állhatatosságukat.

Mindenkiből lehet lázadó fiú, mint ahogy bárki tanulékonnyá válhat. Az üdvösség elérésében nincsenek kiváltságos helyek vagy helyzetek. Az embernek szakadatlanul ébernek és elkötelezettnek kell lennie.^[16]

(Mk 12, 1-12; Lk 20, 9-19)

33. «Hallgassatok meg egy másik példázatot.
Volt egy gazda, aki szőlőt ültetett, kerítéssel
vette körül, borsajtót készített, és őrtornyot
épített benne, azután bérbe adta munkásoknak,
és idegenbe távozott.
34. Amikor elérkezett a szüret ideje, elküldte
szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át a
neki járó termést.
35. A munkások megfogták szolgáit, és kit
megvertek, kit megöltek, kit pedig megköveztek
közülük.
36. Azután ismét küldött szolgákat, többet, mint
először, de ugyanígy bántak azokkal is.
37. Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert
úgy gondolta: 'A fiamat meg fogják becsülni'.
38. De amikor a munkások meglátták a fiát, így
szóltak maguk között: 'Ez az örökös! Gyertek,
öljük meg, és azután mienk lesz az öröksége'.
39. Majd megfogták, kidobták a szőlőn kívülre,
és megölték.
40. Vajon majd ha megjön a szőlő ura, mit tesz
ezekkel a munkásokkal?»
41. Ezt felelték neki: «Mivel gonoszak, ő is
gonoszul veszti el őket, a szőlőt pedig más
munkásoknak adja ki, akik megadják a
termést a maga idejében».
42. Erre megkérdezte tőlük Jézus: «Sohasem
olvastátok az Írásokban: 'Az a kő, amelyet
az építők megvetettek, az lett a sarokkő.
Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi
szemünkben'.
43. Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek
az Isten országa, és olyan népnek adatik,
amely megtermi annak gyümölcsét.
44. [És aki erre a kőre esik, összezúzza magát,
akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja».]
45. Amikor a főpapok hallották példázatait,
megértették, hogy róluk beszél.
46. Szerették volna elfogni, de féltek a sokaságtól,
mert az prófétának tartotta.

A példázat összefoglalja az üdvtörténetet kezdeti (izraelita) szakaszától a végső (keresztény) időszakáig, vagyis a prófétáktól ('a szolgáktól') kiindulva Krisztusig (a fiúig), akit ellenségei (a szőlőművesek) halálra adtak, de feltámasztatott, és Isten új népének fejévé, az egyház épületének alapjává tétetett. Máté közössége ebben a példázatban látta saját létének előzményeit és eredetét, ezért valószínűleg gyakran újraolvasta ezt a részt.

A gazda bőkezű, türelmes és elnéző úr. Azt mondhatnánk, szinte személyesen ülteti a szőlőt, sövénnyel veszi körül (az állatok ellen), és tornyot épít benne, hogy védje a tolvajoktól. A szőlő nyilvánvalóan nem a zsidóságot mint zsidó népet (a történeti Izraelt) jelképezi, hanem az üdvösség ajándékát, amelynek közvetítésére hivatott.^[17] A példázat kifejezéseivel élve azt mondhatjuk, hogy Isten Izraellel indította útjára annak a (szőlőültetvény által szimbolizált) tervnek megvalósítását, amelynek egyben vagy főként az volt a rendeltetése, hogy megváltoztassa ugyanennek a népnek magatartását, mert különböznie kellett volna az összes többi néptől (vö. Lev 19,2). A 'szőlő' és az őrzésére hívott 'szőlőművesek' egy és ugyanazon nép körében találhatók.

A példázat alkotója az Iz 5, 1-7 részletét felhasználva mindenekelőtt azon fáradozik, hogy kiemelje Isten szeretetét a szőlője iránt (vö. Kiv 19,5). Isten ezt választotta ki a nemzetek közül, Egyiptomból új földre telepítette át, hogy nagyobb biztonságban lehessen az ellenséges támadásokkal szemben. Főként azon fáradozott, hogy gyümölcsöt teremjen. Ezért 'bérbe adta' munkások egy csoportjának. A 'bérbe adás' kifejezést nem a valóság, hanem a példázat belső logikája teszi indokolttá. Isten ugyanis nem bérbe adta, hanem különleges emberekre (a szőlőművesekre) bízta szőlőjének gondozását. Egyezséget kötött velük (a sinai szövetséget), amely azonban kegyelméből fakadt, és nem szigorú igazságosságon alapult. A megbízás megtiszteltetés volt, amelyért az emberek nem fizettek, hanem egyszerűen elfogadták. Ezzel az őrizetre adással kezdődik az üdvösség izraelita szakasza. Isten (a gazda) ezután levonul a színről, hogy nyilvánvalóvá tegye az általa alkalmazott földművesek felelősségét, együttműködési készségét és teljesítő képességét. Ellenőrzései kiábrándító eredményeket mutatnak. A szőlő fejlődik, termést hoz, de a földművesek nem állják az egyezséget, önkényesen cselekszenek, és ráadásul úgy, mintha ők lennének a gazdák. A szolgák küldését az evangélisták különböző módokon mesélik el. Márk és Lukács három küldöttségről beszél. Máté általánosabban fogalmaz, de mindhárom elbeszélésnek ugyanaz az értelme. A példázat szerzője nem azt akarja bemutatni, hogy Isten hányszor lépett közbe a zsidó nép történelmében, hanem azt, hogy érdeklődéssel figyelte művének kibontakozását és fejlődését.^[18]

A próféták feladata az volt, hogy megvilágítsák az ígéret értelmét, s főként, tökéletesebbé tegyék a nép erkölcsét. Erőfeszítéseiket azonban nem koronázta siker. Ellenszolgáltatásul többféle módon bántalmazták vagy egyenesen megölték őket (34-36. v.). A zsidó prófétaság történelme nem volt mindig ilyen tragikus, de a példázat alkotója nem történész, és csupán az álláspontját legjobban alátámasztó mozzanatokat említi. A gazda szeretete és a munkások gonoszsága egyetlen crescendo-ba olvad, amely csúcspontját a fiú küldésében és elutasításában éri el. A küldés Isten részéről az utolsó, vagyis a legfőbb kísérlet arra vonatkozóan, hogy a munkásokat jó útra térítse. A részükről történő elutasítás pedig olyan gaztett, amely összefoglalja múltbeli cselekedeteiket. A messiás az őt megelőző isteni küldöttek nyomában jár, de mindegyiküktől különbözik, mert sajátos szálak fűzik a gazdához. Lezárja a próféták, az egyszerű szolgák sorát, és megnyitja a fiú, az üdvösségtörténet végső szakaszát. Amikor az atya már fiát is odaadja, nem tud mást nyújtani. A fiú halálának helyét részletező magyarázat minden kétséget eloszlat arra vonatkozóan, hogy kiről is van szó (18. v.).^[19]

A földművesek törekvése, hogy kisajátítsák a szőlőt (nem ismeretlen cselekmény az ősi jog világában), a zsidóknak azt a törekvését jelzi, amellyel saját hasznukra akarják fordítani a letéteményként birtokolt ígéretet. A kisajátítási törekvés egyenértékű a messiási eszme nacionalista értelmezésével. Jézust alapjában véve azért utasították és ítélték el, mert veszélyeztette a zsidó nemzet sorsát (vö. Lk 23,5; Jn 11,48).

Az izraeliták úgy gondolták, hogy az állítólagos messiás félreállításával biztosították jövendőjüket, valójában azonban saját sorsukat pecsételték meg (41. v.). Máté a Jézussal tárgyaló emberek (a főpapok és a nép vezetői) ajkára adja a szőlőművesek, vagyis a saját nemzetük ellen hozott ítélet megfogalmazását. Történeti síkon ennek nincs nagy valószínűsége, de apologetikus és pasztorális szempontból nagy jelentőségű és hatékony eljárás. A keresztények Izrael sorsában a messiás elutasítása miatti isteni büntetést vélték felfedezni. Ez a látás azonban nyilvánvalóan a történelem teológiai értelmezése, amelynek nincs sok köze az események valódi alakulásához. A szent szerzők a történelmi események (erkölcsi) tanulságainak leszűrése érdekében nem riadnak vissza attól, hogy bosszúálló érzelmeket tulajdonítsanak Istennek. Mivel Izrael elutasította a messiást, Isten visszavonja tőle áldásait, sőt elveti, és (a megtorlás törvényének megfelelően) megfosztja az üdvösségtől. Ez az elgondolás azonban valószínűleg csak keresztény feltételezés, és nem valódi isteni szándék. A példázat arra a veszélyre helyezi a hangsúlyt, amelyet a hitetlenség, a hitehagyás jelenthet a hívő számára. Így a büntetés említése esetleg azt a célt szolgálja, hogy visszariassza ettől a hívőt. Az egyház félelmetes ellenfélnek tekinti Izraelt (a zsidó közösséget), ezért az Isten által elvetett és fenyített közösségként tünteti fel a hívők számára. Lehetséges, hogy ennek az eljárásának megvan a maga (gyakorlati vagy pasztorális) értéke, de hibás, amennyiben Istent bíróként vagy ítéletvégrehajtóként mutatja be.

A szőlőművesek utolsó gyilkossága nem zárja le a történelmet, hanem kettős (krisztológiai-egyháztani) úton lendíti tovább. A szerző nemcsak a fiú, hanem a szőlő sorsát is figyelemmel kíséri. Ez nem válik elhagyatottá, és még kevésbé pusztul el (miként ez az Iz 5, 3-7 párhuzamos énekében történik), hanem csak a szőlőművesek vesznek el, és helyükre szorgalmasabb és hűségesebb emberek kapnak meghívást (41. v.).

A halál nem teszi tönkre a fiú művét, hanem megnyitja a diadalához vezető utat. Krisztus elvetésének, illetve felmagasztalásának szentírási megvilágítása a Zsolt 118, 22-23-ból származik.

A megalázott és megölt messiás feltámadása napjától kezdve az egyház épületének zárókövévé válik: «Ő lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban» - mondja majd Péter a nagytanács előtt elhangzó beszédében (ApCsel 4,11; vö. 1 Pét 2, 4.7). A szentírási használat által szentesített kő képe^[20] a messiás személyes sikereire emlékeztet, de főként közösségi szerepére. Jahve Izrael sziklája, mert ő ad biztos alapot a népnek. Ehhez hasonlóan létezik a messiási közösség is a feltámadt Krisztus erejében és fog élni magában a Feltámadottban. Ő sarokkővé váló alapkő. Ezért nem látható kívülről az egyház épületének homlokzatán, hiszen ennek belső eleme és fenntartó elve. Az üdvösség isteni műve immár maga Krisztus. A szőlő képét az épület jelképe váltotta fel, amelynek alapja Jézus személye.

A 43. v. megjegyzésében ('elvétetik tőletek az Isten országa, és más népnek adatik') az első evangélista megmutatja, hogyan alkalmazza a szöveget. Az ígéret az Isten országának beiktatásával válik valóra a történelemben. Ezt az országot mindenekelőtt Izraelnek hirdetik meg és kínálják fel (vö. 3,2; 4,17; 10,7). Amikor pedig Izrael ezt visszautasítja, Isten nem áll el szándékától, hanem olyan népnek (ethnei) kínálja fel, amely a régi közösség helyébe lép. A keresztényeknek nem kell idegeneknek és jövevényeknek érezni önmagukat, mert ők Isten valódi népe, ők az igazi Izrael. Nem véletlenül vagy önkényesen kerültek az üdvtörténetbe, mert ugyanaz az Isten hívta meg őket, aki kiválasztotta, majd bűnei miatt elvetette Izraelt. Jelenleg a keresztények alkotják a választottak 'népét' (vö. Dán 7,27), a «szent (és hozzátehetjük: királyi, papi) nemzetet (ethnosz)» (1 Pét 2,9). Máté nem az új Isten népét alkotó tagok bemutatásán fáradozik, hanem e nép üdvözítő küldetésének megfogalmazásán.^[21] Ezzel az egyháztani távlattal fejeződik be a példázat, de az evangélista buzdító szándékú alkalmazást is hozzáfűz.

A 44. vers kétségesnek látszik, de összhangban áll az olyan lelkipásztorok célkitűzéseivel, mint amilyenek az evangélisták voltak. A szőlő új őrzőinek is nagyon vigyázniuk kell, nehogy megismételjék elődeik hibáit. Gyümölcsöztetni kell az adományokat és a kapott feladatokat. Ragaszkodva ahhoz a sziklához, amelyet Isten tett az egyház alapjává, egyetlen templomot kell alkotniuk. A szerző attól tartva, hogy Isten bárkit elvethet, mint ahogyan ezt az első Izraellel tette, arra szólít mindenkit, maradjon hűséges választott voltához.

A példázat alkotója kezdettől fogva azon fáradozik, hogy a 'gyümölcsökre' irányítsa a figyelmet, amelyeket (jóllehet ezt nem tették meg) a szőlőműveseknek át kellett volna adniuk (34. v.). Maguk az ellenfelek jelzik, hogy olyan munkásokkal fogják őket helyettesíteni, akik «majd megadják a termést a maga idejében» (43. v.). Az ország jócselekedetek által iktatódik a történelembe. A keresztényeket is fenyegeti az a veszély, hogy elkövetik az izraelita nép hibáit, amely inkább bízott az ábrahámi leszármazásban (vö. 3,9), mint az erkölcsi elköteleződésben. Máté erre akarja felhívni a figyelmet.

^[1]  Vö. D. M. Stanley, Études matthéennes: l'entrée messianique à Jérusalem, in ScEccl 6 (1954), 93-106.; W. Trilling, Der Einzug in Jerusalem Mt 21, 1-17, in Fst. J. Schmid, Regensburg, 1963., 303-309.; J. Dupont, L'entrée messianique de Jésus à Jérusalem, in AssSeig 37 (1965), 46-62.; S. L. Johnson, The Triumphal Entry of Christ, in BS 124, 495 (1967), 218-229.; P. Zarrella, L'entrata di Gesù in Gerusalemme, nella redazione di Matteo (21, 1-17), in SC 98 (1970), 89-112.; A. Paul, L'entrée de Jésus à Jérusalem (Mc 11; Mt 21; Lc 19; Gv 2), in AssSeig, II, 19 (1971), 4-26. o.

^[2] Az a tény, hogy csak Máté beszél «sokaságról» (okhloi), míg Márk «sokakat» és «másokat» említ (11,8), arra enged következtetni, hogy valójában a felvonulás szerényebb méretű volt. Az evangélium jelenlegi szövetében a bevonulás Jézus földi létében az utolsó hét nyitánya, de az is lehetséges, hogy nem történeti, hanem inkább liturgikus újraszerkesztés. E. Boismard (Synopse, i. m., II. k., 327-328. o.) szerint a bevonulás feltehetően októberben történt, talán éppen a sátoros ünnep alkalmából. Ezt a pontos időmegjelölést nem lehet igazolni, mert az evangéliumi kronológia általában nagyon bizonytalan.

^[3] Vö. H. Cazelles, Fille di Sion et théologie mariale dans la Bible, in EtudMar 21 (1964), 51-72.

^[4] Vö. H. W. Kuhn, Das Reittier Jesu in der Einzugsgeschichte des Markus-evangeliums, in ZNW 50 (1959), 82-91.

^[5] Vö. Mt 11, 28-29; 12, 18-22. A messiás azért jön, hogy békét és üdvösséget kínáljon fel a jeruzsálemieknek, és nem szabadulást az őket sújtó politikai elnyomás alól. Vö. J. Dupont, id. cikk, 69. o.

^[6] Az eredeti szöveg az egyetlen málhás állatot csak a párhuzamosság kedvéért említi kétszer: a vers első része szamárról beszél, az ismétlés pedig 'szamárcsikóról'. A görög (a Hetvenes-fordítás) és a latin fordítók (a Vulgata) úgy adták vissza a szöveget, mintha két állatról volna szó. Ezt teszi Máté is. Márk és Lukács azonban elkerüli ezt a zűrzavart.

^[7] Vö. 2 Kir 9,13: «Akkor mindnyájan sietve fogták ruhájukat, leterítették alája a lépcsőre, aztán megfújták a kürtöket, és kiáltották: Jehu a király!». Egyébként nem valószínű, hogy a tömeg saját ruháival fedte be az Olajfák-hegyétől a Jeruzsálemig vezető útszakaszt. Helyesebb, ha nem elszigetelt tetszésnyilvánításnak tekintjük a leírást, hanem olyan «királyi tiszteletadási jelenetnek, amelyet ószövetségi minta alapján alkottak meg» (P. Zarrella, id. cikk, 99. o.).

^[8] A 118. zsoltár a Hallel (113-118. zsoltár) részét alkotta, amelyet nagy liturgikus ünnepeken (főként a sátoros ünnepen) imádkoztak. Ilyenkor, miközben a zsoltár szavait énekelték («Áldott, aki az Úr nevében jön! Megáldunk titeket az Úr házából. Jahve az Isten, ő ad nekünk világosságot. Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig»: 118, 26-27), a sokaság pálma-, mirtusz- és fűzfaágakat lengetett. A 2 Mak 10,1-től kezdődő része elbeszéli, hogy a templom újraszentelése alkalmából a tömeg tagjai «borostyánnal díszített botokat, zöld ágakat és pálmát vittek, és dicsőítő éneket zengtek annak, aki megadta nekik a templom megtisztításának örömét» (7. v.). Vö. P. Zarrella, id. cikk, 99. oldaltól.

^[9] Vö. P. Bonnard, i. m., 304. o.; J. Dupont, id. cikk, 50. o.; P. Zarrella, id. cikk, 100. oldaltól.

^[10] Vö. S. Légasse, Les enfants dans le temple, in Jésus et l'enfant, i. m., 246-288. o.; E. Trocm, L'expulsion des marchands du Temple, in NTS 15 (1968-69), 1-22.

^[11] Vö. J. Dupont, id. cikk, 57. oldaltól.

^[12] Csak Máté említi a templomi gyógyításokat (amelyek az egyedüliek Jeruzsálemben). Ezek valóságosak, de jelképesek is: a messiási Jeruzsálem mindenki (de elsősorban a rászoruló emberek és a társadalom kivetettjei) számára nyitott (vö. P. Zarrella, i. m., 108. o.).

^[13] Vö. F. Festorazzi, Populus Israel estne maledictus et repudiatus a Deo? in VD 39 (1961), 255-271.; H. W. Bartsch, Die Verfluchung des Feigenbaums, in ZNW 53 (1962), 256-260.; J. G. Kahn, La parabole du figuier stérile et les arbres récalcitrants de la Genèse, in NT 13 (1971), 38-45.

^[14] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 146-163. o.

^[15] Vö. B. Prete, Il senso del logion di Gesù in Mt 21,31, in BiOr 12 (1970), 49-58.; J. Dupont, Les deux fils dissemblables (Mt 21), in AssSeig II, 57 (1971), 20-32.; H. Merkel, Das Gleichnis von den «ungleichen Söhnen» (Mt XXI, 28-32), in NTS 20 (1970), 254-261.; A. Ogawa, Paraboles de l'Israël véritable? Reconsidération critique de Mt XXI,28 - XXII,14, in NT 21 (1979), 122-149.

^[16] Vö. L. Algisi, i. m., 223. o. «A példázat Izrael jámborai ellen szól, akik könnyen hivatkoztak a törvényre, és makacsul ellene szegültek az evangélium szavának» (uo.). M. Hubaut, La parabole des vignerons homicides, Paris, 1976.

^[17] «A szőlő nem a történeti Izraelt jelenti, hanem az Isten szívében élő, maradandó valóságot, amelyet az evangéliumi összefüggések alapján Isten országának nevezhetünk» (X. Léon-Dufour, i. m., 329. o.). A szőlő Isten Izraelje, Jahve tulajdona, amely a Szövetség minden ígéretét hordozza. Vö. R. Swaeles, id. cikk, 41. o.

^[18] «Attól fogva, hogy kijöttek őseitek Egyiptomból, állandóan küldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében küldtem. De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megmakacsolták magukat, és gonoszabbak lettek, mint őseik» - olvassuk Jeremiásnál (Jer 7, 25-26; vö. Mt 23, 31.37).

^[19] A fiú kiűzése és a szőlőn kívül történő megölése valószínűleg a kezdeti közösség magyarázata (vö. Jn 19,17: «kiment a városból a Golgotához»; Zsid 13,12: «a kapun kívül szenvedett»). A Lev 24, 13-16 szerint a kivégzést, főként az istenkáromlók halálbüntetését a «városon kívül» kellett végrehajtani. Így történt ez István esetében is (ApCsel 7,57), bár ennek leírásából inkább a történeti tény részleteit halljuk ki és nem a Leviták könyvének törvényhozását.

^[20] Vö. J. Betz, Christus-Petra-Petrus, in Eglise et Tradition, Le Puy-Lyon, 1963., 13-15. o.

^[21] Ez a szó már csak egyszer fordul elő Máténál (24,7). Ha ezen a pogányokat értené, többes számot használt volna, ami az evangéliumokban «szakkifejezés» (E. Lohmeyer, i. m., 314. o.). Az egyes számú szó (nemzet, népesség) más vallási közösséget jelöl, és nem valamilyen Izraelhez hasonló etnikai csoportot. Péter is ebben az értelemben beszél szent nemzetségről, amely az isteni áldások hordozója. Ezért az új nép a keresztény közösség, vagyis az új és a végérvényes Izrael. Vö. W. Trilling, i. m., 60-61. o.