A szenvedés döntő mozzanata Jézus életének
és az egyház igehirdetésének. A jelenlegi elbeszélések
(Mt 26-27; Mk 14-15; Lk 22-23) viszonylag kései, a 70-80-as évekből
származó összeállítások, amelyek
az ezeket megelőző 'meghirdetések' és 'vázlatszerű
feljegyzések' helyébe léptek. Az Apostolok Cselekedeteiben
olvasható krisztológiai szövegek utalnak az üdvözítő
halálára, de nem írják le ennek részleteit.
Ugyanezt teszi Pál apostol is leveleiben. Jézus a messiás,
akit az emberek (a zsidók) megöltek, és egy gyilkost
bocsátottak helyette szabadon (ApCsel 3,14). Isten azonban feltámasztotta
őt a halálból. Lehetséges, hogy a legősibb
'szenvedés-elbeszélések' a szenvedésről
szóló meghirdetésekkel ('próféciákkal')
azonosak (vö. 16,21; 17, 12.22-23; 20, 17-19). Ezek megemlítik
Jézus átadatását, elítélését,
bántalmazását és Isten tervét, vagyis
a későbbi elbeszélésekben szereplő adatokat,
amelyeket egymástól függetlenül terjedő
részleges hagyományok gazdagítottak.
A szenvedés Krisztus életének sötét
fejezete. Magukat a tanítványokat is meglepetésként
éri, hiszen ők arra várakoztak, hogy mesterük
a messiási trónra emelkedik (vö. 20,21), és nem
a kereszt kínzóeszközére. A 'megdöbbenés',
amelyet ez a fordulat kiváltott bennük (vö. 26,56) még
hosszú ideig kísérte őket, és befolyásolta
igehirdetésüket. Ha kitörölhették volna a
szenvedés emlékét igehirdetésükből,
ezt szívesen megtették volna, mert ez a hír nagy megütközést
keltett hallgatóikban (vö. 1 Kor 1,23; Róm 1,16).
A történetet (és nem csupán ebben az esetben)
művészi szabadsággal és azzal az eltökélt
szándékkal írták újra, hogy mérsékeljék
a Golgota gyalázatát. A hívő embernek szembesülnie
kellett volna az üdvözítő valódi fizikai
és morális szenvedéseivel, meg kellett volna ismernie
bizonytalanságát, a fájdalommal szembeni ellenállását
és testének gyengeségét (26,41). Az evangélisták
azonban óvakodtak ezek bemutatásától. Ezzel
szemben önuralmat és magabiztos fölényt tulajdonítván
Krisztusnak megpróbálták megszabadítani őt
a nyugtalanságtól, a félelemtől, a tétovázástól
és a kételyektől. A kezünkben levő szövegek
elsősorban nem a szenvedés elbeszélését
nyújtják, hanem ennek teológiai vagy krisztológiai
bemutatását. Jézus nem gyenge emberként veszi
fel a küzdelmet, hanem isteni tudással és erővel
rendelkező lényként. Egyetlen panaszos szó
vagy kiáltás sem hagyja el ajkát a keresztre feszítés
kínjai között. Az evangélista egy vértanú
utolsó óráira emlékezik, de isteni mártírt
mutat be. Nem az együttérzést, hanem a vértanú
iránti csodálatot és a belé vetett hitet akarja
felébreszteni olvasóiban. Jézus még abban az
esetben is az üdvözítő, az emberfia és az
úr, ha halálra ítélték (26, 22.64; 27,43).
Ily módon az olvasó nem a történeti, az alázatos
és a szenvedő Jézussal szembesül, hanem a feltámadt
Krisztussal találkozik. Egyébként a kezdeti közösségek
számára nem az üdvözítő szenvedésének,
hanem annak elfogadtatása volt nehéz, hogy Krisztus annak
ellenére, hogy gyalázatos véget ért, a dicsőség
állapotában él.
A szenvedés Jézus mélységes alázatának
mutatója, egyben az Atya iránti teljes engedelmességének
próbája: elsősorban nem kudarc, hanem győzelem.
Jézus nem Kaifás vagy Pilátus intrikáinak áldozata,
hanem olyan tervnek mártírja, amelynek sokkal mélyebben
húzódnak gyökerei (26, 16.24.39. és 56.). Nem
az ellenség fondorkodása söpri el őt az útból,
hanem maga nyitja meg az egész cselekménysort, hiszen előre
tudja, mi fog vele történni és erre védelem céljából
övéit is emlékezteti (26, 2-9). Ráadásul
tudomása van a Júdás és a zsidó hatóságok
közötti egyezségről (26,25), mint ahogy előre
tud Péter tagadásáról is (26, 31-35). A Getszemáni-kertben
ő megy a katonák elébe, és ad utasítást
az indulásra (26,46). Mielőtt bírái megfogalmaznák
az ítéletet, ígéretet tesz, hogy ezt megtorolja
rajtuk (26,64). Jézus a kereszten csupán beteljesíti
a próféták orákulumait (vö. 27, 9), és
a halálát kísérő események meghirdetik,
hogy forradalom van születőben az üdvösség
történelmében (27, 51-54). Máté nem annyira
Jézus drámáját mutatja be, hanem inkább
a zsidó népét, amely nem érdeklődött
a messiás iránt, hanem előítéletek alapján
döntött haláláról, midőn nem a tanúkra
figyelt, hanem az árulóra (26, 3-4.15) és erőszakos
hajlamaira (26,55). A nagytanács tagjai eldöntötték,
hogy halálra adják (26,59), és így bárhogyan
védekezik, ez haszontalan dolog lett volna (26,63). Pilátus
előtt is ők a vád kérlelhetetlen képviselői
(27,12). Jézus ártatlanságát csak a pogányok
fogadják el: Pilátus felesége (27,19), maga Pilátus
(27, 17.21.23-24), mint ahogy istenfiúságát is csak
a százados ismeri majd el katonáival egyetemben (27,54).
A zsidók drámáját a Krisztussal történtek
előtt annak a prófétai kiáltásnak beteljesülése
pecsételi meg, amelyben a nép a messiás vérét
a nemzet fejére kéri (27,25).
A zsidók felelősségét Jézus elítélésében
nem kell alábecsülni, de az evangélisták újraszerkesztett
szövegei alapján sem szabad megítélni, mert ezekben
az apologetikus célkitűzések erőszakot vesznek
a történelmi tényeken.
Az események teológiai és apologetikai fonalát
a Máté-féle szenvedés-leírás
összekapcsolja, a szövegbe azonban olyan részleges 'epizódok'
is beleszövődnek, amelyek bizonyos értelemben az elbeszélés
'továbbfejlesztései'. Ezek között vannak olyanok,
amelyek megvannak a közös forrásban, Márknál
is: miként a betániai megkenés, a búcsúvacsora,
Júdás öngyilkossága, Péter tagadása,
a katonák gúnyolódásai stb. Más részletek
azonban az evangélista saját forrásából
származnak: Júdás halála (27, 3-10), Pilátus
feleségének álma (27,19), a helytartó kézmosása
(27,24), a földrengés és a szentek testének feltámadása
(27, 51-53), az őrök a sírnál (27, 62-66).
A szenvedés egészének eseménye időbelileg
a héber számítás szerinti egyetlen nap leforgása
alatt zajlik le: csütörtök este kezdődik és
pénteken este fejeződik be. Ebben az időközben
történik: a vacsora, a haláltusa, a foglyul ejtés,
a per, az elítélés, a keresztút, a kivégzés
és a temetés. Az események egyik alkonyattól
a rákövetkező naplementéig tartanak. Ezt a szintézist
valószínűleg az is javallta, hogy így könnyebbé
vált a szenvedés liturgikus ünneplése. Az Isten
üdvtervét összefoglaló kereszt misztériuma
programszerű tartalmának egészével beilleszkedik
az egyház és a hívők életébe.
A katekézis e nagy eseményt lelkipásztori, gyakorlati
és építő jellegű célzattal mutatja
be. A közösség érdekei a kereszt köré
fonódnak. Jézus az üdvözítő, de minden
hívőnek ősmintája is. Az üdvösség
ajándék, egyben nehezen megszerezhető zsákmány.
A szenvedés megismerendő és elismerendő tény,
de még inkább követendő élmény.
Nem az a fontos, hogy az ember elméletileg együtt érezzen
Jézussal, hanem, hogy lépjen nyomába, maradjon meg
útján, mert így ugyanolyan dicsőséges
állapotba juthat, mint ő. A feltámadás diadala
csak a sikertelenség próbatétele által érhető
el. A szenvedés-elbeszélés központi üzenete
tehát az, hogy az ember higgyen a kereszt üdvözítő
erejében. Júdás azért bukott el, mert nem hitt
az alázatos és szenvedő messiásban; ugyanez
történt Péterrel és más tanítványokkal
is. A látszat azt mutatja, hogy árulásukat vagy hűtlenségüket
a félelem okozza, valójában azonban kishitűségük
magyarázza. Elfutnak, mert előbb megszakad a Krisztussal
való kapcsolatuk (Mt 26, 31-33; vö. Mt 11,6; 13,21). Ahhoz,
hogy az ember sértetlenül kiállhassa a próbát,
úgy kellene virrasztania és imádkoznia, mint ahogy
Jézus a Getszemáni-kertben tette.
A követendő példa a százados, aki Isten
fiának vallja a halálraítéltet (27,54). Mögéje
zárkózik az egész pogány-keresztény
egyház, amely immár (27,54) a zsinagóga helyébe
lépett. A mágusok nyomában járva a százados
a pogányok ősmintája, akikhez a feltámadt Jézus
hamarosan elküldi misszionáriusait (28,19).[1]
[1]
A szenvedés témájáról általában
és különösen Máténál vö.:
X. Léon-Dufour, Passion, in DBS Paris, 1960., VI. k., 1419-1492.
o.; A. Vanhoye, De narrationibus passionis Christi in evangeliis synopticis,
Roma, 1970.; M. Laconi, Passione secondo Matteo, in ParVit 27 (1972), 83-93.;
G. Schneider, Die Passion Jesu nach den drei ältesten Evangelien,
München, 1973.; D. Senior, The Passion Narrative according to Matthew.
A redactional Study, Leuven, 1975.; H. Schürmann, Comment Jésus
a-t-il vécu sa mort? Exégèse et théologie,
Paris, 1977.; D. Dormeier, Der Sinn des Leidens Jesu: historisch-kritische
und textpragmatische Analysen zur Markuspassion, Stuttgart, 1979.
Tartalomjegyzék |
Bibliográfia |
Előző oldal |
Következő oldal |