EPILÓGUS

SZENVEDÉS ES FELTÁMADÁS

26 - 28 fej.

 

A szenvedés döntő mozzanata Jézus életének és az egyház igehirdetésének. A jelenlegi elbeszélések (Mt 26-27; Mk 14-15; Lk 22-23) viszonylag kései, a 70-80-as évekből származó összeállítások, amelyek az ezeket megelőző 'meghirdetések' és 'vázlatszerű feljegyzések' helyébe léptek. Az Apostolok Cselekedeteiben olvasható krisztológiai szövegek utalnak az üdvözítő halálára, de nem írják le ennek részleteit. Ugyanezt teszi Pál apostol is leveleiben. Jézus a messiás, akit az emberek (a zsidók) megöltek, és egy gyilkost bocsátottak helyette szabadon (ApCsel 3,14). Isten azonban feltámasztotta őt a halálból. Lehetséges, hogy a legősibb 'szenvedés-elbeszélések' a szenvedésről szóló meghirdetésekkel ('próféciákkal') azonosak (vö. 16,21; 17, 12.22-23; 20, 17-19). Ezek megemlítik Jézus átadatását, elítélését, bántalmazását és Isten tervét, vagyis a későbbi elbeszélésekben szereplő adatokat, amelyeket egymástól függetlenül terjedő részleges hagyományok gazdagítottak.

A szenvedés Krisztus életének sötét fejezete. Magukat a tanítványokat is meglepetésként éri, hiszen ők arra várakoztak, hogy mesterük a messiási trónra emelkedik (vö. 20,21), és nem a kereszt kínzóeszközére. A 'megdöbbenés', amelyet ez a fordulat kiváltott bennük (vö. 26,56) még hosszú ideig kísérte őket, és befolyásolta igehirdetésüket. Ha kitörölhették volna a szenvedés emlékét igehirdetésükből, ezt szívesen megtették volna, mert ez a hír nagy megütközést keltett hallgatóikban (vö. 1 Kor 1,23; Róm 1,16).

A történetet (és nem csupán ebben az esetben) művészi szabadsággal és azzal az eltökélt szándékkal írták újra, hogy mérsékeljék a Golgota gyalázatát. A hívő embernek szembesülnie kellett volna az üdvözítő valódi fizikai és morális szenvedéseivel, meg kellett volna ismernie bizonytalanságát, a fájdalommal szembeni ellenállását és testének gyengeségét (26,41). Az evangélisták azonban óvakodtak ezek bemutatásától. Ezzel szemben önuralmat és magabiztos fölényt tulajdonítván Krisztusnak megpróbálták megszabadítani őt a nyugtalanságtól, a félelemtől, a tétovázástól és a kételyektől. A kezünkben levő szövegek elsősorban nem a szenvedés elbeszélését nyújtják, hanem ennek teológiai vagy krisztológiai bemutatását. Jézus nem gyenge emberként veszi fel a küzdelmet, hanem isteni tudással és erővel rendelkező lényként. Egyetlen panaszos szó vagy kiáltás sem hagyja el ajkát a keresztre feszítés kínjai között. Az evangélista egy vértanú utolsó óráira emlékezik, de isteni mártírt mutat be. Nem az együttérzést, hanem a vértanú iránti csodálatot és a belé vetett hitet akarja felébreszteni olvasóiban. Jézus még abban az esetben is az üdvözítő, az emberfia és az úr, ha halálra ítélték (26, 22.64; 27,43). Ily módon az olvasó nem a történeti, az alázatos és a szenvedő Jézussal szembesül, hanem a feltámadt Krisztussal találkozik. Egyébként a kezdeti közösségek számára nem az üdvözítő szenvedésének, hanem annak elfogadtatása volt nehéz, hogy Krisztus annak ellenére, hogy gyalázatos véget ért, a dicsőség állapotában él.

A szenvedés Jézus mélységes alázatának mutatója, egyben az Atya iránti teljes engedelmességének próbája: elsősorban nem kudarc, hanem győzelem. Jézus nem Kaifás vagy Pilátus intrikáinak áldozata, hanem olyan tervnek mártírja, amelynek sokkal mélyebben húzódnak gyökerei (26, 16.24.39. és 56.). Nem az ellenség fondorkodása söpri el őt az útból, hanem maga nyitja meg az egész cselekménysort, hiszen előre tudja, mi fog vele történni és erre védelem céljából övéit is emlékezteti (26, 2-9). Ráadásul tudomása van a Júdás és a zsidó hatóságok közötti egyezségről (26,25), mint ahogy előre tud Péter tagadásáról is (26, 31-35). A Getszemáni-kertben ő megy a katonák elébe, és ad utasítást az indulásra (26,46). Mielőtt bírái megfogalmaznák az ítéletet, ígéretet tesz, hogy ezt megtorolja rajtuk (26,64). Jézus a kereszten csupán beteljesíti a próféták orákulumait (vö. 27, 9), és a halálát kísérő események meghirdetik, hogy forradalom van születőben az üdvösség történelmében (27, 51-54). Máté nem annyira Jézus drámáját mutatja be, hanem inkább a zsidó népét, amely nem érdeklődött a messiás iránt, hanem előítéletek alapján döntött haláláról, midőn nem a tanúkra figyelt, hanem az árulóra (26, 3-4.15) és erőszakos hajlamaira (26,55). A nagytanács tagjai eldöntötték, hogy halálra adják (26,59), és így bárhogyan védekezik, ez haszontalan dolog lett volna (26,63). Pilátus előtt is ők a vád kérlelhetetlen képviselői (27,12). Jézus ártatlanságát csak a pogányok fogadják el: Pilátus felesége (27,19), maga Pilátus (27, 17.21.23-24), mint ahogy istenfiúságát is csak a százados ismeri majd el katonáival egyetemben (27,54). A zsidók drámáját a Krisztussal történtek előtt annak a prófétai kiáltásnak beteljesülése pecsételi meg, amelyben a nép a messiás vérét a nemzet fejére kéri (27,25).

A zsidók felelősségét Jézus elítélésében nem kell alábecsülni, de az evangélisták újraszerkesztett szövegei alapján sem szabad megítélni, mert ezekben az apologetikus célkitűzések erőszakot vesznek a történelmi tényeken.

Az események teológiai és apologetikai fonalát a Máté-féle szenvedés-leírás összekapcsolja, a szövegbe azonban olyan részleges 'epizódok' is beleszövődnek, amelyek bizonyos értelemben az elbeszélés 'továbbfejlesztései'. Ezek között vannak olyanok, amelyek megvannak a közös forrásban, Márknál is: miként a betániai megkenés, a búcsúvacsora, Júdás öngyilkossága, Péter tagadása, a katonák gúnyolódásai stb. Más részletek azonban az evangélista saját forrásából származnak: Júdás halála (27, 3-10), Pilátus feleségének álma (27,19), a helytartó kézmosása (27,24), a földrengés és a szentek testének feltámadása (27, 51-53), az őrök a sírnál (27, 62-66).

A szenvedés egészének eseménye időbelileg a héber számítás szerinti egyetlen nap leforgása alatt zajlik le: csütörtök este kezdődik és pénteken este fejeződik be. Ebben az időközben történik: a vacsora, a haláltusa, a foglyul ejtés, a per, az elítélés, a keresztút, a kivégzés és a temetés. Az események egyik alkonyattól a rákövetkező naplementéig tartanak. Ezt a szintézist valószínűleg az is javallta, hogy így könnyebbé vált a szenvedés liturgikus ünneplése. Az Isten üdvtervét összefoglaló kereszt misztériuma programszerű tartalmának egészével beilleszkedik az egyház és a hívők életébe. A katekézis e nagy eseményt lelkipásztori, gyakorlati és építő jellegű célzattal mutatja be. A közösség érdekei a kereszt köré fonódnak. Jézus az üdvözítő, de minden hívőnek ősmintája is. Az üdvösség ajándék, egyben nehezen megszerezhető zsákmány. A szenvedés megismerendő és elismerendő tény, de még inkább követendő élmény. Nem az a fontos, hogy az ember elméletileg együtt érezzen Jézussal, hanem, hogy lépjen nyomába, maradjon meg útján, mert így ugyanolyan dicsőséges állapotba juthat, mint ő. A feltámadás diadala csak a sikertelenség próbatétele által érhető el. A szenvedés-elbeszélés központi üzenete tehát az, hogy az ember higgyen a kereszt üdvözítő erejében. Júdás azért bukott el, mert nem hitt az alázatos és szenvedő messiásban; ugyanez történt Péterrel és más tanítványokkal is. A látszat azt mutatja, hogy árulásukat vagy hűtlenségüket a félelem okozza, valójában azonban kishitűségük magyarázza. Elfutnak, mert előbb megszakad a Krisztussal való kapcsolatuk (Mt 26, 31-33; vö. Mt 11,6; 13,21). Ahhoz, hogy az ember sértetlenül kiállhassa a próbát, úgy kellene virrasztania és imádkoznia, mint ahogy Jézus a Getszemáni-kertben tette.

A követendő példa a százados, aki Isten fiának vallja a halálraítéltet (27,54). Mögéje zárkózik az egész pogány-keresztény egyház, amely immár (27,54) a zsinagóga helyébe lépett. A mágusok nyomában járva a százados a pogányok ősmintája, akikhez a feltámadt Jézus hamarosan elküldi misszionáriusait (28,19).[1]


[1] A szenvedés témájáról általában és különösen Máténál vö.: X. Léon-Dufour, Passion, in DBS Paris, 1960., VI. k., 1419-1492. o.; A. Vanhoye, De narrationibus passionis Christi in evangeliis synopticis, Roma, 1970.; M. Laconi, Passione secondo Matteo, in ParVit 27 (1972), 83-93.; G. Schneider, Die Passion Jesu nach den drei ältesten Evangelien, München, 1973.; D. Senior, The Passion Narrative according to Matthew. A redactional Study, Leuven, 1975.; H. Schürmann, Comment Jésus a-t-il vécu sa mort? Exégèse et théologie, Paris, 1977.; D. Dormeier, Der Sinn des Leidens Jesu: historisch-kritische und textpragmatische Analysen zur Markuspassion, Stuttgart, 1979.
 


Tartalomjegyzék
Bibliográfia
Előző oldal
Következő oldal