huszonhetedik fejezet [1]


A helytartónál(27, 1-2)

(Mk 15, 1; Lk 23, 1; Jn 18, 28)

A vallási indítékú pert inkább elméleti, az izraelita nép vélt jogait helyreállítani szándékozó cselekedetnek kell tekinteni, mintsem valódi bírósági tárgyalásnak. Jeruzsálem nem tartozott a 'szabad' városok közé. Így a zsidók, főként az igazságszolgáltatás területén, a római törvényhozás alárendeltjei voltak. Ha a nagytanács tagjainak szándékában állt is a határozat végrehajtása, szükségszerűen és alázatosan a római helytartóhoz kellett fordulniuk, aki abban az időben a kemény és nyíltan antiszemita beállítottságú Poncius Pilátus volt. Ezért kora reggel megkötöztetik a foglyot, és a praetori rezidenciához vezetik. Az előbbi esetben szereplő bírák immár vádlókként és tanúkként lépnek fel. Az evangélisták ezúttal is a vádlók közé sorolják Jézus valamennyi jól ismert ellenfelét: ezek a főpapok és poroszlóik, a vének és az egész nagytanács (Mk 15, 1). Lukács a 'főpapok és a sokaság' (23, 4) néven említi őket, János pedig 'zsidókról' beszél (18, 31). Ezekből az általánosításokból csak a farizeusok maradnak ki. Ha az ember Lukácsot olvassa, az a benyomása, hogy a tömeg már ettől a pillanattól kezdve a menethez csatlakozott. Ez azonban valójában csak később, a per megkezdése után következett be, és akkor sem elsősorban Jézus miatt, hanem azért, hogy követelje a «kegyelmet», amelyet a helytartó húsvéti időszakban szokott adni.[2]
 


Júdás halála (27, 3-10)

(ApCsel 1, 18-19)

Péter története (26, 69-75) éppen ellenkező módon alakul, mint Júdásé.[3] A két tanítvány követi Jézust a szenvedésben, de egyikük sem bizonyul méltónak hivatásához. Júdás máris áruló, és Péter is azzá válik az első adandó alkalommal. A végén azonban az egyik visszahelyeződik jogaiba, a másik pedig 'elvész'. Ezek nem jó előjelek az ország jövője szempontjából.

A szerző azonban nem Júdás halálának krónikáját nyújtja, hanem folytatja Jézus apológiáját. A tanítvány árulása szégyen volt, amelyért azonban bőségesen megfizetett. Júdás az első, aki elismeri tévedését. Ám hasztalanul próbál visszakozni, mert ez nem elegendő a mester életének megmentéséhez (a hatóságok kezdeményezésének megváltoztatásához) és saját lelkiismeretének megnyugtatásához. Az evangélista nem megbánásról vagy megtérésről beszél, hanem lelkifurdalásról, amely csak előfeltétel a bánathoz. Júdás talán dühös is az elkövetett tévedés miatt. Lehetséges, hogy alapjában véve nem állt szándékában a mester elítélésének előidézése. Ám ezekben a dolgokban nehéz feltételezésekbe bocsátkozni. Annyi bizonyos, hogy tudatára ébred bűnének, és ettől mintegy szabadulni akarván siet helyrehozni a hibát. Abban téved, hogy nem a megfelelő személynek vallja meg vétkét. Úgy gondolja, hogy rossz szerződést kötött, és megpróbálja felbontani: azt hiszi, hogy a pénz visszaadása megmentheti a foglyot. S mintha cselekedete nem volna eléggé beszédes, ezt önváddal és Krisztus ünnepélyes mentegetésével kíséri. Ő maga a bűnös (hémarton), de akit elárult, ártatlan (athóon). Midőn ezt mondja, elismeri, hogy megelőző tette komolytalan, indokolatlan és helytelen cselekedet volt. Nyilvánvaló, hogy ebből milyen következtetést akart levonni: ha tőle indult ki a foglyulejtés, neki kell kezdeményeznie a kiszabadítást is. Érvelése helyes volt, de alaptalannak és naívnak bizonyult. A vezetők ugyanis nem az ő feljelentésétől indíttatva, hanem saját pontos tervük alapján léptek közbe. Ő csak jelentéktelen bábu volt a játékban, amely nélküle is folytatódott volna; és visszakozása azért nem változtathatott a dolgok menetén, mert közbelépése sem volt döntő jelentőségű. Saját ügyéről volt szó, amely rosszul végződött.

Lehetséges, hogy a lelkes Júdás csalódott: azt hitte, kulcsfigurának számít a messiási drámában, de rádöbbent, hogy csupán alkalmi eszköz. Bűntudatát talán az a gúny is súlyosbította, amelyet el kellett viselnie. Ezekből születik meg méltatlankodása, bosszúsága, dühe (a pénzt a templomba hajítja) és végül elkeseredettsége, amely öngyilkosságba kergeti. Előfordulhat, hogy a keresztények csak keveset tudtak az apostol haláláról, de az igehirdetés nem tulajdoníthatott neki tisztességes véget. Dávid király árulójához, Ahitófelhez hasonlóan (2 Sám 17, 23) ő is úgy végzi, hogy felakasztja magát. Ez nem történhetett másként.[4] Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésében több drámaiság és folklorisztikus elem található.[5] Máté nem hangsúlyozza ezeket, mert ő inkább a főpapok viselkedését kíséri figyelemmel, akik nem törődve Júdás vallomásával és halálával a visszakapott pénz, a «vérdíj» hasznosításán fáradoznak. A pénzt nem teszik vissza a templom pénztárába, hanem arra költik, hogy jótékonysági célból telket vásárolnak Jeruzsálem közelében. Az ApCsel 1, 18 szerint a telket maga Júdás veszi, hogy ott felakaszthassa magát, és Jeruzsálem lakói ezért hívják ezt a helyet Akeldamának, azaz 'Vérmezőnek'. Máté másként magyarázza e név eredetét. Valószínűleg egyik változat sem igaz, hanem arról van szó, hogy mindkettő megpróbálja Júdás halálát egy Jeruzsálem közelében lévő félelmetes helyhez kötni, ahol talán elkövettek valamilyen bűntényt, és ezért nevezték 'Vérmezőnek'. Máténak inkább kezére játszik a főpapok részéről történő vásárlás, mert ebben is valamiféle szokatlan prófétai orákulum beteljesülését és a szenvedés drámájának újabb igazolását láthatta.

Az esemény megvilágítására Máté két különböző és egymással önkényesen összekapcsolt szöveghez folyamodik. Jeremiásnak tulajdonítja a Zak 11, 13 szövegét, amelyet a Jer 32, 6-9-ből vett motívumok alapján értelmez, de az utóbbit is kiszakítja eredeti összefüggéseiből. Zakariás arról az illuzórikus fizetségről beszél, amelyet a nép adott a Jahve által küldött 'jó pásztornak' (a Mt 26, 15 szerint ugyanennyire becsülték Krisztust is). Ezzel szemben a Jeremiás részéről történő jelképes vásárlás, a lepecsételt és cserépedénybe helyezett adásvételi szerződés, minden bizonnyal arra utalt, hogy a babilóniaiak elvonulása után az életkörülmények helyrejönnek Júdeában. Mindennek természetesen semmi köze sem volt Júdás halálához és az Akeldama névhez. Ám az a Jahvétól származó parancs, hogy a pásztor «dobja a harminc ezüstöt az Úr házának kincsei közé» (Zak 11, 13), az evangélistát mindenképpen arra a Júdásra emlékeztette, aki a 'harminc ezüstöt a Szentélybe hajítja' (27, 5). Az a föld pedig, amelyet a főpapok a fazekasok övezetében vásároltak, a próféta anatóti vásárlásának emlékét idézte fel, aki az adásvételi szerződést lepecsételtette és cserépedénybe helyezte (32, 6-9). Az 'edény' a 'Fazekasmezőre' utalt, a főpapok földszerzése pedig a próféta anatóti vásárlására: az egyik a másikat jelképezte.

Ez a tipikusan rabbinikus és midrás formájú exegézis egészében véve arra törekedett, hogy szentírási illusztrációt találjon az apostol szerencsétlen halálára, és egyben magyarázatot adjon a népi hagyományra, amely Júdás telkét Akeldamának nevezte.[6] Még ennél is fontosabbnak tartotta azonban annak bemutatását, hogy az üdvtörténet legapróbb részleteiben is az Isten által kijelölt úton halad előre, amelyet korábban már szóvivői, prófétái is meghirdettek. A prófétai alkalmazások jogos voltának kérdésétől eltekintve ezt az alapelvet nem szabad kétségbe vonnunk.
 
 


Pilátus előtt (27, 11-25)

(Mk 15, 2-14; Lk 23, 3-24; Jn 18, 29 - 19, 16)

A Pilátus előtti per olyan rekonstrukció (vagy talán helyesebben: alkotás), amely a krisztológiai és apologetikai tételeit, valamint a pasztorális figyelmeztetéseit kibontakoztatni szándékozó ősegyháztól ered.[7] Lehetséges, hogy az 'ülés' a kötelező formalitásokra szorítkozva sokkal rövidebb volt, és nem jellemezték a jelenlegi evangéliumi elbeszélésekből érezhető feszültségek. Az, hogy Pilátusnak mi volt a valódi szerepe Jézus perében, legfeljebb a történészeket érdekli, de nem az evangélistákat. Az ő szemükben a pogány helytartó, aki egyáltalán nem kedvezett a jahvizmusnak, hiszen profanizálását is megkísérelte, Krisztus védőügyvédje, akinek nem véletlenül jön segítségére egy asszony, tudniillik a felesége. A bírósági tárgyaláson ellenfeleit a zsidóság vezetői (12. v.), a sokaság (20. v.) és az egész nép (25. v.) képviselik. A vádlott Jézus. Máté őt próbálja először bemutatni, akit két egyenlőtlen hadrend vesz körül; de ez a beállítás is inkább arra szolgál, hogy kiemelje Krisztus eljövendő győzelmét.

A rómaiak kora reggel, szinte napkeltekor kezdték bírósági tárgyalásaikat. Körülbelül ugyanebben az időszakban érkeztek a zsidó hatóságok is a helytartóság épületéhez, amely mind a hagyomány, mind a mai felfogás szerint a templomtól északnyugatra levő erődítményben, az Antonia-várban foglalt helyet. Mihelyt a nagytanács küldöttei megérkeztek, azonnal eljuttatták a helytartóhoz az ország legfőbb vallási vezetősége által hozott írásbeli ítéletet. Ha Pilátus ezt aláírja, az ügy nagyon gyorsan befejeződött volna. Amint azonban várható volt,[8] ez nem így történt. A római törvényszékeken az elnök volt az egyedüli bíró; az ülnököknek csak koreográfiai jellegű szerep jutott. Az őt terhelő felelősség, de még inkább korábbi sérelmei miatt, Pilátus kéri, hogy adják elő az ítélet indokait (Jn 18, 30). A vád meghallgatása után a vádlottnak ad szót. Ez a per második felvonása, vagyis az a mozzanat, amelyről már Máté is beszámol: «Te vagy a zsidók királya?» - kérdi. E kérdés előfeltételezi a János által elbeszélt előzményeket, jóllehet ezekről itt nem történik említés. Jézus védekezését a negyedik evangélista részletesen bemutatja, a szinoptikusok azonban csak tömören számolnak be róla. Az üdvözítő nem állíthatta minden további nélkül, hogy «ő a zsidók királya», jóllehet nem is tagadhatta. Valóban «király» volt, de nem evilági értelemben, amelyre a helytartó gondolt. A «te mondod» választ áthidaló megoldásnak szánta. Feltehetően ilyesminek tekintette Pilátus is. Jézus ugyanezt a választ adta a nagytanács tagjainak(26, 64a), de itt nem fűz hozzá magyarázatot. Pilátus nincs meggyőződve a vádakról, amelyeket a zsidó hatóságok (írásban) eljuttattak hozzá, és ezért tovább faggatja őket. Erre ezek szónoklatba kezdenek, de Lukács elbeszélésétől (23, 2-4) eltérően nem nevezik meg a 'vádpontokat' (12. v.). Jézus hallgatással védekezik, és ez nem az önhittség vagy a megvetés, hanem a biztonság jele. Nem érzi szükségét a magyarázkodásnak. A keresztényeknek, akik arra kapnak felszólítást, hogy ne készüljenek a királyok és kormányzók előtti védőbeszédeikre, csupán Krisztus magatartását kell követniük (vö. 10, 19-20).

Egyébként nem is léteznek olyan érvek, amelyekkel azokat is meg lehetne győzni, akik nem képesek elfogadni a hit logikáját. Máté szerint még Pilátus sem értheti meg a Krisztust. Csodálkozásába (14. v.) megütközés és talán együttérzés is vegyül. A «zsidók királya» elleni per valójában eredménytelenül zárul. Mindenki beszélt, de az elnök nem hirdet ítéletet, hanem igyekszik elnapolni a tárgyalást. A húsvét alkalmat adott a népnek, hogy valamelyik fogoly szabadon bocsátását kérje (15. v.). Abolitio-ról vagy indulgentia-ról van szó, azaz valamiféle amnesztiáról, amelyet elsősorban nem a törvény, hanem a szokásjog szentesített.[9] Pilátus immár Jézus hivatalos védőjeként arra akarja felhasználni az alkalmat, hogy kicsikarja szabadon bocsátását (legalábbis bizonyítékok híján felmentesse őt). Az alternatíva másik tagja egy hírhedt bűnöző, és ez feltehetően szavatolja, hogy Jézus mellett fognak majd dönteni. Márk szerint Barabbás és a zsidók királya (15, 9) közt kell választani, Máténál Barabbás és a Krisztusnak mondott Jézus között (17. v.). Az első evangélista szerint maga a helytartó hirdeti meg Izraelnek az ő messiását (17. v.; vö. Jn 19, 14: «Íme, itt a királyotok»). Látszólag Pilátus az egyetlen, aki hisz ebben, vagy legalábbis ő az egyetlen, aki meg van győződve az előtte álló vádlott ártatlanságáról, mivel a vádlók nem becsületesen, hanem irigységből cselekszenek (18. v.). Nyilvánvaló, hogy Máté szubjektív képet rajzol a római helytartóról, éspedig kettős céllal: így akarja előkészíteni a pogányok felé irányuló evangéliumi üzenet meghirdetését és elfogadtatását (27, 54; 28, 18-20; vö. 2, 1-12), ugyanakkor el akarja venni élét annak az ellenséges magatartásnak is, amelyet a császári hatóságok tanúsítottak a keresztényekkel szemben. Pilátus viselkedése talán a birodalom jelenlegi funkcionáriusait is ráébreszti majd arra, hogy milyen hibát készülnek elkövetni. A Krisztus ártatlansága mellett szóló véleményt a helytartó felesége is támogatja. Máté nem emlékezett meg arról az asszonyokból álló társaságról, amely Jézust vándorútjain követte (Lk 8, 1-3; vö. mindazonáltal: 27, 56.61), ezért most tetszéssel szövi a szenvedésről szóló elbeszélésbe a Pilátus feleségére emlékező hagyományt (vagy legendát).[10] Az utalás teológiai és polemikus jelentést hordoz. Egy asszony rossz álmának közvetítésével felismeri a fogoly ártatlanságát, a zsidók ellenben az Írások vakító fényében sem tudják ezt felfogni, jóllehet ennek az Írásnak ők a letéteményesei. Az 'igaz' bibliai megnevezés: azokra a prófétákra vonatkozik, akiket üldöztek és megöltek, mert hűségesen ragaszkodtak küldetésükhöz (vö. Mt 23, 29.35). A helytartó felesége tudja, hogy ez a cím Jézust is megilleti.

Miközben Pilátus a feleségétől érkező üzenetet hallgatja vagy olvassa, a főpapok poroszlóik útján elhíresztelik a kiszabadítandó fogoly nevét. Az embereknek Barabbást kell említeniük Jézus helyett, akinek továbbra is halálbüntetését kell követelniük (20. v.). A helytartóságon jelen levő vagy az oda áramló tömeg bizonyára nem az a túlnyomórészt galileaiakból vagy a húsvétra gyülekező zarándokokból álló sokaság volt, amely a szent városba bevonuló Jézust kísérte (21, 8). Valószínűleg olyan jeruzsálemiekből tevődött össze, akik a virágvasárnapi felvonulásnak csupán közömbös szemlélői voltak (21, 10-11). Lehetséges, hogy többségük valamelyik társuk amnesztiájának kérése végett érkezett, és csupán a hatóságok nyomásának hatására csatlakozik azokhoz, akik Barabbás nevét kiáltozzák és Jézus elítélését követelik. Ily módon Pilátus már nem csupán a hatóságoknak adja át Jézust, hanem az egész nemzetnek, és az ő elvetése sem egyesek műve, hanem az egész izraelita közösség cselekedete.

Máté szerint a zsidók egyértelműen felelősek és bűnösek. Pilátus háromszor mondja el a «Krisztusnak mondott Jézussal» kapcsolatos javaslatát (17. 21-22. v.), a vezetők és a tömeg pedig egyre nagyobb hangerővel jelzi, hogy inkább Barabbást választja, miközben Jézus elítélését, sőt keresztre feszítését követeli (22. v.).

A történet befejeződött, és ezen már Máté sem változtathat. Újólag utal azonban arra, hogy kik a felelősek Krisztus haláláért. Pilátus a törvényszék elnökeként minden erejét latba vetette a vádlott érdekében, de sikertelenül. Máté azonban ahelyett, hogy rámutatna valódi bűnösségére, olyan gesztust tulajdonít neki (és erről csupán ő emlékezik meg), amely inkább ártatlanságára világít rá, és főként a zsidók felelősségére. A kézmosás aktusa, amellyel arra emlékeztet, hogy az elkövetett vagy általa közvetített bűntény idegen tőle, a Bibliában másutt is szerepel,[11] de talán az egyetemes emberiség szimbólumvilágának is része. Pilátus - okkal vagy ok nélkül - nem vállalja a felelősséget a halálbüntetésért, a rövidesen kiontott vérért, amely immár a Krisztus halálát követelő sokaságra és vezetőikre száll. Azt a választ adja nekik, amelyet a vallási vezetők adtak Júdásnak (4. v.). Pilátus megakadályozhatta volna e vizsgálatot, és ha meggyőződése volt, hogy az eljárás igazságtalan, ezt meg is kellett volna tennie. Máté azonban nem akar szembesülni e témával, mert neki inkább az az érdeke, hogy a római elöljárót felmentse a felelősség alól, és kifejezetten a zsidó népet és vezetőit nyilvánítsa bűnösnek.

A mondat, amellyel az egész nép magára veszi a messiás megölésének felelősségét, nem az Izraelt érő szerencsétlenségekre vonatkozó próféciák egyikének beteljesülése, hanem olyan retorzió vagy ítélet, amelyet a keresztények fogalmaznak meg a Krisztus életét kioltó és az ő tanítványait üldöző izraeliták ellen. Az igaztalan módon kiontott vér az elkövetett gonoszságuk miatti isteni bosszú jeleként fejükre száll. A keresztények nem gondolnak arra, hogy kisebbítsék a zsidók bűneit, mint ahogyan ezt a rómaiak esetében megtették. Ennek oka az, hogy a zsidók jelenléte fenyegetést és veszélyt jelentett a keresztény mozgalom számára. Az izraelita népet Isten elvetette, tehát üdvösségen kívüli közösségnek kellett tekinteni. Isten szakított Izraellel, és helyébe az egyházat hívta. Régi és újabb hűtlensége miatt Izrael csak Isten bosszújára számíthat (25. v.). E megtorlást csak úgy kerülheti el, ha az elutasított messiás elfogadásával helyrehozza elkövetett vétkeit (23, 39).
 


Az ítélet (27, 26)

(Mk 15, 15; Lk 23, 25; Jn 19, 16)

Az első evangélista még csak nem is említi a Jézus ellen hozott ítéletet, hogy ezzel is mérsékelje Pilátus felelősségét. Ugyanezt teszi a többi evangélista is (Mk 15, 15; Lk 23, 25; Jn 19, 16). Annak ellenére, hogy a helytartó sok alkalommal tett tanúságot hajlíthatatlanságáról, most mégis enged a zsidó vezetők határozatának vagy nyomásának.[12] A 'kiszolgáltatta' kifejezés sem pontos, mert Jézus a katonák őrizetében marad, és a tribunus-szal együtt ők kísérik a vesztőhelyre.

A kereszthalálra ítélt ember esetében a gyakorlat 'felkészítő bánásmódot' irányzott elő, amely az elítélt szervezetének gyengítését és így a kivégzés gyorsítását célozta. János (19, 1) önálló eseményként ábrázolja a megostorozást, amelynek az lett volna a célja, hogy a fogoly szabadon bocsátása előtt elégtételt szolgáltasson a vádlóknak. A szinoptikusok azonban akkor említik, amikor Pilátus már elhatározta Jézus kiszolgáltatását, vagyis a halálos ítélet meghozása utáni időszakban.

A megostorozás barbár eredetű kegyetlen büntetés. A bűnöst megfosztották ruháitól, és háttal a hóhérnak (körülbelül egy vagy másfél méteres) csonka oszlophoz kötözték. A 'flagellum' vagy ostor, amellyel ütötték - legalábbis a rómaiaknál - fából készült botból, és csontocskákkal, ólomgolyócskákkal vagy hegyes vasdarabkákkal ellátott bőrszalagokból állt. A zsidók csupán szíjkorbácsot használtak. A zsidó gyakorlat negyvenre korlátozta az ütések számát, amelyből elővigyázatosságból csak harminckilencet róttak ki. Az ókori történészek sok esetben számolnak be szörnyűséges ostorozásokról. Ám még a legrealisztikusabb ábrázolások és a legkegyetlenebb kifejezések sem tudják visszaadni azt, hogy valójában mit kellett elszenvednie a megostorozott embernek. A 'flagellum' csapásai alatt az elítélt szinte delíriumos állapotba került. Az izmok és az idegrendszer reakciója egész testében remegést és görcsös vonaglást eredményezett. Jajgatások, szívet tépő és elfojtott könyörgések préselődtek ki ajkán, miközben iszonyatosan megkínzott testén véraláfutások, roncsolódások és mély barázdák jelentek meg. Légzése is lelassult, és komoly életveszély fenyegette.

Talán ebben a helyzetben mutatta meg Jézus legjobban, hogy az Izajás által megjövendölt fájdalmak emberéhez hasonlít, illetve azonos vele: «olyan, aki elől eltakarjuk arcunkat» (53, 3). A megostorozást hideg vizes fürdő követte, amelynek kettős célja volt: a vérfoltok eltüntetése, és főként a fogoly eszméletre térítése. Magához térve Jézus is tudatára ébredt fájdalmainak.
 


Újabb bántalmazások (27, 27-30)

(Mk 15, 16-19; Jn 19, 2-3)

A Mt 27, 27-30-ban ábrázolt jelenet párhuzamos a Kaifás házában lezajlott eseménnyel, amelynek középpontjában a zsidó hatóságok megfogalmazta hamis prófétaság vádja áll (26, 67-68). Máté egész csapatról (cohors-ról) beszél, de nyilvánvaló, hogy elbeszélői általánosításról van szó.[13] Alighogy befejeződik az ostorozás, valakinek eszébe jut, hogy alkalmi előadással, a zsidók királyának megkoronázásáról szóló paródiával is szórakoztatni lehet a bámészkodókat. Tekintettel arra, hogy az elítélt királynak mondta magát, be kell mutatni eljövendő trónra lépését is. Miként a vazallus királyok esetében, az ő vállára is bíborszínű katonai köpenyt helyeznek (a fehér királyi palást ugyanis csak az önálló királyokat illette meg), kezébe jogarként nádszálat tesznek, és fejét aranylevelekből álló korona helyett (az udvar valamelyik sarkában felhalmozott tüzelőanyagból készített) töviskoszorúval övezik. Ezután az alattvalók hódolata következik. Egymás után előlépnek, és miután egyenként üdvözlik az újonnan választott királyt - ave rex Judeorum (ave Caesar!) - mindegyik előadja saját ügyét: az egyik azt színleli, hogy igazságszolgáltatást kér, a másik a kormányzás módjára vonatkozóan ad tanácsot stb. A szellemes megjegyzéseket a publikum harsány nevetése kíséri. Egyúttal mindegyikük ajándékot is ad; s minél ötletesebbek és furcsábbak az adományok, a nézők annál hálásabbak értük. Csaknem mindegyikük felkínálja az arcon köpést, a nádszállal ütögetést és a pofonokat. Egyiküknek talán még arról a csonka oszlopról is sikerül lelöknie őt, amelyre korábban mint valamiféle trónra ültették. Csak a dolgok valódi állásának ismerője mérhetné fel e megaláztatások súlyát. Jézus azonban nem kiáltozik, nem válaszol a zaklatásokra és nem reagál a bántalmakra.
 


A keresztút (27, 31-32)

(Mk 15, 20-21; Lk 23, 26)

A keresztre feszítés, amit a vádlók és a tömeg a 'hamis messiás' esetében követelt, a leggyalázatosabb és a legszörnyűbb büntetés azok között, amelyeket az emberi képzelet egyáltalán kigondolhatott.[14]

A keresztnek különféle formáit alkalmazták.[15] Mindegyik két részből állt: az egyik a stipes vagy törzs, amelyet általában a kivégzés helyén rögzítettek, és a patibulum vagy oldalirányú gerenda, amelyet az elítélt vitt magával. A stipes és így az egész kereszt magassága nem haladta meg a három métert. Erre az elítélt megtámasztása végett olykor ülőkét, vagy rosszabb esetben fadarabot rögzítettek.[16]

A keresztirányú gerenda (patibulum) egy-másfél méter hosszúságú volt, amelyet az általános gyakorlat szerint az elítélt vállára helyeztek, majd melléhez, karjához és kezéhez kötözték (vö. Jn 21, 18). Előfordult azonban az is, hogy hosszirányban helyezték az elítélt vállára.

Amikor az elítéltek elkészültek, azaz rajtuk volt a patibulum, újra megkapták ruháikat,[17] és a csapat útnak indult. Néhány lépéssel előttük lóháton haladt a százados, a kivégzés végrehajtásának felelőse (exactor mortis). Mögötte ment a törvényszéki szolga, aki kezében tartotta az ítélet jogcímét hordozó táblát és ezt kihirdette a tömegnek. Utána következett a három elítélt, akiket lándzsával felfegyverzett katonák előztek meg, követtek és vettek körül. Lukács szerint a menet legvégén haladt «a népnek és az asszonyoknak nagy sokasága, akik jajgattak és sírtak» (23, 27). Az emmauszi tanítványok (és így Lukács) szerint állítólag egész Jeruzsálem tudomást szerzett az azokban a napokban történt eseményekről (Lk 24, 18). Valójában azonban olyan feltűnés nélkül haladtak át a városon, hogy erre talán nem is gondolnánk. Egyrészt a húsvéti előkészület, másrészt a munkanap miatt, a menetben és a kivégzésen részt vevő tömeg nem lehetett túlzottan nagy. Ha a fogoly megsegítésére a mezőről hazatérő járókelőt kellett kényszeríteniük, a csoportot nem követhette népes számú dologtalan ember. E látványosság egyébként nem volt olyan szokatlan, hogy felkeltette volna a közönség érdeklődését. A menet a főutakon, vagyis azokon az utcákon haladva, amelyeken előző vasárnap Jézus a sokaság tiszteletétől övezve diadalmasan végighaladt, egyre közelebb jutott a kivégzés helyéhez. Ez az út, amelyet az ember rendes körülmények között 15-20 perc alatt bejárhat, ebben a helyzetben, figyelembe véve az elítéltek állapotát, minden bizonnyal hosszabb ideig tartott.

Az evangélisták csak két olyan eseményről számolnak be, amely az úton történt: a Cirénei-vel (Mt, Mk, Lk) és a jámbor asszonyokkal (Lk) való találkozásról. Közben az üdvözítő fizikai állapota rohamosan súlyosbodott.

A patibulumtól és az erkölcsi szenvedéseinek súlyától elcsigázott elítélt lépései időnként bizonytalanná, ingadozóvá váltak, majd elesett.[18] A százados aggódott a közlekedésben okozott zavar és főleg a kivégzés késlekedése miatt, amelyért ő volt a felelős. Mégsem támadt oktalan módon az elítéltre, aki vérrel és porral beszennyezett arccal feküdt a földön, hanem élt jogával, és rákényszerített valakit, hogy segítse a foglyot a vesztőhelyre. Egy cirénei[19] embert választott ki, aki éppen akkor tért vissza a mezőről.[20] Lehet, hogy ez nem szívesen engedelmeskedett a tiszt felszólításának, de ennek a fának érintése mindenképpen üdvére vált: Jézus bőségesen megajándékozta őt szívességéért (vö. Mk 15, 21). A jámbor asszonyokkal, vagyis az elítéltek segítésére alakult társaság képviselőivel való találkozást csak Lukács említi (23, 27). Máténál és Márknál az asszonyok csak a Golgotára vezető út végén jelennek meg.
 


A keresztre feszítés (27, 33-38)

(Mk 15, 20-28; Lk 23, 27-33; Jn 19, 17-18)

A Golgota nem hegy, hanem az Efraim-kapuhoz viszonyítva egy kis halom, amely körülbelül kétszáz méternyire van a városfaltól a városból kivezető utak egyike mellett. Minthogy csúcsa koponya formájúan gömbölyödött, a nép Golgotának nevezte (a héberben gulgolet: 'koponya', 'halálfej'; a latinban: calvarium). Régtől fogva (Alexandrosz Janneusz, Varro stb.) sokan szenvedték el itt büntetésüket valódi vagy feltételezett gaztetteik miatt. Midőn a csapat áthaladt az Efraim-kapun, az elítéltek szeme előtt teljes szörnyűségében feltárulkozott a három pózna (stipes). Josephus Flavius meséli, hogy a zsidó háború idején már pusztán a kereszt látványa elegendő volt ahhoz, hogy megadásra késztesse Makherosz városát. A menetet a város kijáratánál váró ellenfelek vagy kíváncsiskodók csoportja mellett feltehetően ott volt néhány tanítvány, jámbor asszony, és talán Jézus anyja is. Az is lehetséges azonban, hogy az Antonia-vár kijáratánál várakoztak, és végigkísérték a csapatot egészen a 'halomig'.

Máté a többi evangélistához hasonlóan nem a krónikai feljegyzés kedvéért beszéli el Jézus kivégzését, hanem azért, hogy megfelelő magyarázatot adjon Krisztus életének e tragikus mozzanatára.[21] Nem azon fáradozik, hogy kisebbnek mutassa az üdvözítő szenvedéseit, hanem hogy kiemelje, milyen méltósággal győzi le belső és külső ellenkezéseit, valamint a jelenlévők felől érkező és a belülről fakadó kísértéseit. Jézus az engedelmes szolga, Isten küldöttje, sőt fia, annak ellenére is, hogy a kereszten függ, amit valamennyi izraelita az isteni átok nyilvánvaló jelének tekintett (vö. MTörv 21, 23). A szerző nem veszíti szem elől a történeti adatokat, de segíteni akar abban, hogy ezeket az Írások és főként a feltámadás fényében értelmezzük. Azokat a részleteket említi, amelyek prófétai meghirdetésre utalnak, vagy ilyenre emlékeztethetnek.[22]

Lehetőség volt arra, hogy az elítélteknek borból és mirhából készült fájdalomcsillapító italt adjanak (34. v.). Ez tompította az áldozatok érzékeit és így fájdalmaikat is (vö. Péld 31, 6-7). Máté a Mk 15, 23 szövegét megváltoztatva 'mirha' helyett epét ír, hogy az ilyesfajta ital felkínálásában olyan mérgezési kísérletet láttasson, mint amely a Krisztus előképének, az üldözött igaznak esetében történt (vö. Zsolt 69, 22).

Az evangélista egy múlt idejű melléknévi igenévvel átsiklik az elbeszélés központját alkotó keresztre feszítés fölött (35. v.), kitér azonban a ruháknak a katonák részéről történő elosztására. E gyakorlatot figyelmen kívül hagyhatta volna, de Jézus esetében ez is valamiféle prófécia beteljesülését hangsúlyozza: a Zsolt 22, 19-ben szereplő üldözött igaz esetét váltja valóra, aki látja, hogy ádáz ellenségei megosztoznak ruháin. Még a kereszt tövében tartózkodó őrszemek is (36. v.) azt a benyomást keltik, mintha közönséges bűnözőről lenne szó, akit mindaddig őrizni kell, míg ki nem leheli lelkét. Éjszaka, lándzsákkal és botokkal felfegyverkezve ejtették foglyul, mint valami rablót; háttérbe szorították a gyilkos Barabbással szemben, és mint valamiféle gonosztevőt két rabló társaságában keresztre feszítették. A halálnak ez a képe a vallásos érzület számára már nem is lehetett volna megalázóbb. Ennek ellenére és ezzel együtt Jézus fokozatosan újra visszaszerzi méltóságát és dicsőségét, amelytől ellenségei meg akarták fosztani. Jóllehet a kereszten függ, mégis ő «a zsidók királya» (37. v.). A felirat arra emlékeztet, hogy politikai és nem vallási okok alapján ítélték el. A halálbüntetést Róma képviselői rótták ki rá, és nem Jeruzsálem papjai. Az utóbbiak kezdeményezték ugyan az ügyet, de a végrehajtók a rómaiak voltak, akik ennek az intézkedésnek döntő motívumait államigazgatási jellegű indítékokban látták. A fogoly a fennálló uralom ellenében akart létrehozni valamiféle országot, vagyis olyan rendszert, amely nagyon felforgatta volna az emberi kapcsolatokat, és ezt már nem lehetett eltűrni. Ahhoz, hogy Krisztus halálának okait és elsődleges motívumait megérthessük, ezt a szentenciát mindenképpen figyelembe kell vennünk.
 


A haláltusa (27, 39-44)

(Mk 15, 29-32; Lk 23, 34-43; Jn 19, 19-27)

Az evangélisták csak közvetve számolnak be a kereszten függő Jézus nehéz óráiról. Máté csak azért idézi fel ezt az időszakot, hogy tudassa, milyen végső támadásokat kapott Jézus ellenségei részéről, illetve milyen megpróbáltatásokat vagy kísértéseket kellett elszenvednie halála előtt.[23] Három különböző csoport szólal meg egymást követően: az egyszerű járókelők (39-40. v.), a főpapok (41-43. v.) és a rablók (44. v.). Az evangélista úgy látja, ezek foglalják össze azokat a támadásokat, amelyeket az ő korában a zsidók Krisztus és a keresztények ellenében intéztek. Máté közben a 22. zsoltárra, azokra a gúnyolódásokra is gondol, amelyekkel az üldözött igazat, Krisztus előképét illették: «Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják» (Zsolt 22, 8; vö. Lam 2, 5). Az ellenségei által legyőzött és kinevetett jámbor izraelita siralma előre hirdeti és igazolja az üdvözítő panaszát.

A járókelők hétköznapi emberek, egyszerű izraeliták, akik azt kérik a messiástól, hogy adjon meggyőző bizonyítékot az önmagának igényelt tulajdonságokkal kapcsolatban. Lehet, hogy nem olyan rosszhiszeműek, mint a következő szereplők, de ők sem tanúsítanak jóindulatot a keresztre feszítettel szemben, hiszen Istentől eltaszítottként szidalmazzák («káromolták»: 39. v.). Ha mindaz igaz, amit mondott és róla hallani lehetett, akkor arra is képesnek kellene lennie, hogy rácáfoljon a vele történtekre, s igazolja, hogy Isten nem hagyta el, azaz nem vonta meg tőle oltalmazó jelenvalóságát. Ez ugyanaz a kihívás, mint amellyel az ellenség kísértette meg pályájának kezdetén, és amelyet akkor határozottan elutasított (4, 1-11). Máté ezúttal is megváltoztatja Márk eredeti szövegét, amely szerint a járókelők és a vezetők csak a királyságra vonatkozó igényét vetik Jézus szemére (15, 32). Ezzel szemben az első evangéliumban az ő kinyilvánított istenfiúságát emlegetik (40. és 43. v.). A keresztény hit legnagyobb paradoxona volt ez: a messiás, az Isten fia kereszten végezte, vagyis azon a fán, amelyen az Istentől megátkozott emberek függenek.

A nagytanács valamennyi képviselőjének jelenléte a kereszt tövében (41. v.) problémát jelenthet. Az evangélista fő célkitűzése azonban nem a kronológiailag pontos történetírás: nem fényképet készít a Kálvárián lejátszódó jelenetről, hanem ennek rekonstrukcióját vagy értelmezését nyújtja. A nagytanács tagjai (a járókelőkhöz hasonlóan fejüket csóválván) nem csupán rosszallásukat fejezik ki, hanem ráadásul csipkelődésekkel, gúnyolódásokkal és kihívásokkal fordulnak a rettegett ellenség felé, akit immár sikerült keresztre szögezniük. Az evangélista megemlíti, hogy csak ők «gúnyolódtak» vele (41. v.): felrótták neki, hogy ő, aki mások javára csodákat akart tenni, a saját esetében teljesen képtelen erre, és főként azt, hogy átkozottként Isten barátjának, fiának tartotta magát. A felhívás, hogy e pillanatban («most»: 42-43. v.) szálljon le a keresztről, biztos győzelmükre és Jézus sorsának megpecsételődésére utal. Nem a látványos bizonyíték igénye, hanem a bosszúvágy és a gúny vezérelte őket, midőn az önmagát «üdvözítőnek», «Izrael királyának» és «Isten fiának» nevező ember fizikai és erkölcsi tehetetlenségét emlegették. Most bizonyítsa ennek ellenkezőjét, ha tudja! Még a rablók is társulnak ehhez a tiszteletlen és 'káromló' kórushoz, bár az evangélista nem emlékezik meg szavaikról.

A szerző a golgotai haláltusa óráját a Getszemáni-kerti próbatéthez hasonló eseményként ábrázolja. A különbség csak annyi, hogy itt az ellenség sugallja az 'engedetlenséget': azok, akik nyilvános működése idején égi jelet kértek tőle (vö. 12, 38), és akiket az üdvözítő házasságtörő és gonosz nemzedék tagjainak nevezett (12, 39). E sugallatok még Péter lelkében is utat törtek maguknak, aki abban a pillanatban inkább a Sátán tanítványának látszott, mintsem Krisztusénak (16, 23). E kísértések annak érdekében, hogy a közönséges halandók esetében szokatlan sebezhetetlenséget biztosíthassanak Jézusnak, meg akarták változtatni a szenvedő szolgának (Iz 53; Zsolt 22; Mt 12, 18-21), a szegények (5, 3), az üldözöttek (5, 11-12; 10, 16-24), az alázatosak (18, 1-8) és a betegek (4, 23-24) messiásának állapotát. A messiási utat azonban az Atya már a keresztségtől kezdve megmutatta (3, 17). Jézus ezt nem módosíthatja (20, 25-28), sőt a kísértőnek (4, 2-11), a Péternek (16, 24-26) és a tanítványoknak (20, 25-28) adott válaszában még annak közlését is fontosnak tartja, hogy nem is akar ezen változtatni. Ezért végezte a kereszten, amely a történelemben hozott döntéseinek következménye («a zsidók királya»). Máté nem vonja vissza a Jézus istenfiúi mivoltára vonatkozó egyházi hitvallást, és kereszthalálát sem tagadja, hanem arra szólít mindenkit, szakítson a hagyományos felfogással, amely a keresztben az isteni elvetés jelét látja (vö. 1 Kor 1, 23). Krisztus ugyanis ennek ellenkezőjét igazolta. Ha ő Isten fiaként méltósággal és bátran tudta elviselni ezt a gyalázatot, ez azt jelenti, hogy a kereszthez önmagában véve nem kapcsolódik teológiai jelentés. A Mt 11, 25-30 hálaadó vallomásában Jézus az Atya fiának mondja önmagát, ennek ellenére ő a szenvedés mestere is. Itt a kereszten annak adja bizonyítékát, amit annak idején csak meghirdetett. Fiú létére neki is a szenvedésből kellett engedelmességet tanulnia (Zsid 5, 8; 2, 18). A kereszt a legnagyobb fájdalom és egyben a legfőbb próbatét megjelenítője; Jézust kísértették ugyan ezek elkerülésére, de engedelmes fiúként mindkettőt ráhagyatkozással és bizalommal fogadta.

A keresztre feszítettek körülötti csoportosulás lassan eloszlik, és egyre kevesebb lesz az arra haladók száma. A főpapok és a jámbor törvénytisztelő zsidók visszavonulnak, hogy előkészüljenek a húsvét ünneplésére. A katonák, akiket immár kevésbé izgat az áldozatok sorsa, a földre kuporodnak és játékaikra figyelnek. Jézus anyja, barátai, a jámbor asszonyok, Kleofás Máriája, az Úr anyjának unokatestvére, a magdalai Mária, Szalóme, a Zebedeus fiúk anyja, Mária, Jakab és József anyja, valamint János apostol ilyen körülmények között közelítik meg a keresztet, hogy élete utolsó óráiban a haldokló társaivá váljanak (Mt 27, 55; Mk 15, 40; Jn 19, 25).[24]
 


Jézus halála (27, 45-50)

(Mk 15, 33-37; Lk 23, 44-46; Jn 19, 28-30)

Jézus halálának órája olyan esemény, amely forradalmasítja a történelem menetét. Ezért mindegyik evangélista fontosnak tartja, hogy erről megemlékezzék. Máté szerint az esemény a «hatodik órától kezdődően» (12-től) zajlott le. Ez a megjegyzés is kiemeli, hogy döntő fordulat következik be az emberi történelemben. Már a fordulat bekövetkezése előtt is megmutatkoznak figyelmeztető előjelei (45. v.). A földet beborító «árnyak» a megváltói mű megvalósulását megakadályozni szándékozó gonosz hatalmak előretörését jelképezik. «Ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje» - mondja Jézus az elfogására készülő ellenfeleinek (Lk 22, 53).

Júdás a sötétben tevékenykedik (Jn 13, 30), és az ellenfelek is a sötétség leple alatt jutnak a Getszemáni-kertbe. Az árnyak végül a földet támadják, és szinte kézzelfogható módon érzékeltetik, hogy milyen nagy gyűlölet hullámzik Krisztus személye körül. A bibliai hagyományban az árnyak a Jahve napját leíró szokványos elemek között is szerepelnek. Ámosz, Szofoniás, Joel és az apokaliptikus írók gyakorta hivatkoznak ezekre. Az a tény, hogy az egész földet beborítják, előre hirdeti, milyen egyetemes hatást kell kiváltania Krisztus halálának, annak ellenére, hogy ez a földgolyó rejtett és ráadásul ismeretlen zugában következik be. Máté ebbe az apokaliptikus keretbe illeszti a jézusi élet utolsó pillanatait, amely az üldözött igaz drámáját jeleníti meg mindörökre (vö. Zsolt 22).

Bizonyos, hogy a kereszten Jézusnak is nagyon keserű hitélményei voltak, ő is kiabált és az Atya segítségéért könyörgött. Az evangélista azonban elsősorban nem azt akarja kiemelni, hogy valójában mit érzett és mit gondolt, hanem azt, hogy a hívőnek mit kell gondolnia a sötétségnek erről az órájáról, amely Jézus lelkét is beárnyékolta.

Ennek az órának minden keserűségét átélte, amint ezt az ajkáról elhangzó kiáltás is tanúsítja (vö. Zsid 5, 7), de mindvégig ráhagyatkozott Istenre és bízott benne. A messiás úgy hal meg, mint valamiféle gonosztevő. Ugyanakkor mélységesen meg van győződve arról, hogy nem tett mást, csak az üldözött igazról szóló részben meghirdetett isteni akaratnak engedelmeskedett. A zsoltáros szerint az ártatlanul meghaló igaz lelkében a harag és a bosszúvágy érzései hullámzanak. Az evangélista erről nem tesz említést, mert nem ezek az érzelmek jellemzik Jézus lelkiállapotát, hanem a tökéletes Istenre hagyatkozás és a teljes azonosulás az Írás szavaival.

Az a tény, hogy a katonák félreértik Jézus szavait és sietve ecetet kínálnak neki 'italul', a szenvedés egyházi újraolvasatában azáltal kap jelentőséget, hogy a 69. Zsolt. egyik részletét jeleníti meg, amelyben az igazat ugyancsak ecettel itatják.[25]

Jézus a teljes elhagyatottság, a nagy szeretet és az olthatatlan gyűlölet légkörében hal meg. Az evangélista azonban óvakodik attól, hogy ezt a nagy horderejű eseményt krónikaszerűen fogalmazza meg. Márk azt mondja, hogy «kiszenvedett», Máté pedig azt, hogy «kilehelte lelkét» (vö. Zsolt 31, 6), vagyis Isten kezébe ajánlotta. Az emberi lényt éltető lélek Jahve ajándéka (vö. Ter 2, 7; Préd 12, 7), és amikor az igaz meghal, szabadon visszahelyezi lelkét annak kezébe, akitől kapta. A korábban elhangzó szomorú panasz (46. v.) könyörgés a jó halálért. Ily módon a Máté 27, 50 állítása a Lk 23, 46 kijelentéséhez közelít: «Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet». Jézus mártírként hal meg, és a belenyugvás, illetve a bátorság példáját hagyja örökül a nevéért és az evangéliumért szenvedő híveknek. A Mk 15, 37-ben szereplő szónak («kiszenvedett») a «kilehelte lelkét (to pneuma)» kifejezéssel történő helyettesítése azonban valószínűleg mélyebb jelentéssel is rendelkezik: elővételezi a feltámadás hírét és a jelenlévőkre gyakorolt jótékony hatásait, amint ezt a következő versek is mutatják. Ha ez a megállapítás helytálló, Máté is azt fogalmazza meg, amit a Jn 19, 30: Jézus kilehelte és átadta lelkét.
 


Jézus halálának jelentése (27, 51-56)

(Mk 15, 38-41; Lk 23, 47-49)

Az első evangélista szerkesztésében a kereszt immár inkább trónusnak látszik, és nem akasztófának.[26] E pillanattól kezdve Jézus helyzete gyökeresen megváltozik. Diadalmaskodó ellenségei megsemmisülnek, ő pedig keresztre feszített egyetemes királyként, Úrként és Isten fiaként jelenik meg. Címeit és jogait, amelyeket honfitársai megtagadtak tőle, az Atya fogja hitelesíteni. A 27, 51-56 részletet a Máté evangélium csúcspontjának is tekinthetjük. Máté már a 45. verstől, a «hatodik órától» kezdődően hirdetni kezdi Krisztus halálának negatív hatásait azok irányában, akik e halálbüntetést kimérték rá. Az «árnyak» az egyiptomi csapásokra (Kiv 10, 22) emlékeztetnek, amelyekkel a bibliai hagyomány az isteni harag megnyilvánulását szokta jelölni (vö. Ám 5, 18; 8, 9; Joel 2, 3.10; Iz 13, 10; Jer 13, 16; Szof 1, 15).[27] Most azonban e harag nem a nemzetek, hanem Isten népe felé fordul, és elsősorban az izraelita nemzet szívét, a templomot sújtja (51. v.). Máté a Krisztus halálát követő eseményeket az «és íme» kifejezéssel vezeti be, hogy valami váratlan és meglepő dologra készítse fel az olvasót. Úgy látszott, hogy a halál lezárta a názáreti Jézus történetét, de («és íme») ez a történet nemcsak folytatódik, hanem gyökeres fordulatot hoz. Az evangélista rendkívüli eseményeket sorol fel, amelyek közül az első az átriumot a szentélytől, illetve a szentek szentjétől elválasztó függöny vagy kárpit kettéhasadása (51. v.). Nyilvánvalóan szimbolikus leírással állunk szemben, amely azt adja hírül, hogy a templom elveszítette szent jellegét, és így szerepét is. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy érvénytelenné vált a jeruzsálemi épület képviselte régi üdvrend. Jézus meghirdette már, hogy «elhagyatott lesz házatok» (23, 38); a vallási vezetők ezt vádpontként hozták fel ellene (26, 61-62); most azonban az Atya valóra váltja és hitelesíti jövendölését.

Jézus halála - emlékeztet János - a zsidó üdvrend beteljesülését (19, 30) és az új üdvrend kezdetét jelzi. Máté számára szemmel láthatóan időbelileg is egybeesik a két esemény: Jézus kileheli lelkét, és íme, «a templom kárpitja kettéhasad» felülről az aljáig. Elsőként a régi kultuszt éri csapás. A Jn 2, 19-ben és a 4, 21-től kezdődően Jézus a jeruzsálemi templom és a zsidó kultikus intézmények végét hirdeti. A szinoptikusok ugyanezt az igazságot fogalmazzák meg a templom kárpitjának kettéhasadásával. Természetesen senki sem ment el, hogy ellenőrizze a szövet épségét. Az evangélistákat ugyanis nem mag a drapéria érdekli, hanem az, amit szimbolizál: a zsidó szeparatizmus. Az aláhulló függöny[28] a profán tekintetek elől rejtette el a szentély belsejét, és teljességgel elzárta a pogányok elől, akik még az előtte levő udvarba sem léphettek be. E kárpit titokzatos és kizárólagosan zsidó vallássá tette a jahvizmust. Jézus halálával megszűnik a zsidók és a pogányok elkülönítése, sőt a szent és a profán közti különbség is. A templom függönyének kettéhasadásáról szóló példázat mélyén az üdvösség egyetemességére vonatkozó tanítás húzódik. Ez a tanítás komoly válságot teremt az apostoli közösségben, de Pál majd életét adja érte. Jézus azt mondja az eszkatologikus beszéd elején, hogy a kiváltképpen szent helyet, Isten kizárólagos földi lakhelyét le fogják rombolni. Az Úr háza, vagyis a templom közönséges zsidó lakóházzá válik (23, 38). A kárpit kettéhasadásával ez a jövendölés válik valóra. Megszűnik a védelem, elenyészik a titok, és minden pusztulásnak indul.

A templom pusztulása azt jelenti, hogy Izrael kiválasztottsága megszűnik, és új nép lép helyébe, amelynek képviselője rövidesen bemutatkozik (54. v.). A halál nemcsak lerombolja a régi struktúrákat, hanem újakkal is helyettesíti. Jahvét többé már nem a pusztasággá vált templomban kell keresni, hanem Jézusban, a valóságosan «velünk lévő Istenben» (1, 23), a nem emberkézzel alkotott templomban (vö. 12, 6; 26, 61). Az egyház nem a letűnt ősi szentélybe, hanem a Krisztus személye köré gyülekező közösség: ezért Máté többnyire úgy mutatja be a tanítványokat, mint akik «vele» vannak (vö. 26, 29.36.38.40.51.71). Jézus ott van, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében (18, 20). Ugyanezt erősíti meg azokban a pillanatokban is, amelyekben búcsút vesz tőlük (28, 16-20). Az izraelita közösség középpontja és életet adó lelke a templomban lakozó Jahve volt. Az új szövetség népe az első evangélista szerint az elpusztult szentély helyébe lépő Krisztusban gyülekezik össze.

Máté a Mk 15, 38 szövegébe ősi és teofánikus műfajú liturgikus himnuszt illeszt, amelyet a zsidó-keresztények a húsvét ünneplésekor alkalmaztak. Ez tehát nem történeti elbeszélés, hanem teológiai, illetve krisztológiai meghirdetés.[29] Krisztus halálakor a romboló erők hatása alá kerül az egész földkerekség. A szent hellyel együtt a régi világ is aláhanyatlik. Az evangélistát talán a templom függönyén ábrázolt képek (a nap, a hold, a csillagok) ihlették arra, hogy a nagy damaszkuszi szövet szakadását valamiféle kozmikus forradalom jelének tekintse.

A hasadás (szkhidzein; a szerző ugyanezt a kifejezést használja a függönnyel kapcsolatban is) felülről kezdődik és tart a föld felé: megrendíti (földrengés) a legszilárdabb sziklákat és a legsérthetetlenebb sírboltokat is. Máté szerint Jézus halála Izrael és a régi világ végét jelenti be, egyben azonban az új világ és az új nép kezdetét is. Úgy látszott, hogy a keresztre feszítés a halál diadalát szentesítette, valójában azonban az új élet kezdetét jelzi. E meghirdetés az Ez 37 szövegének felhasználásával történik. A próféta a száműzetés utáni restauráció időszakát egyetemes feltámadásként ábrázolja: «Íme, felnyitom sírboltjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izrael földjére» (37, 12). A zsidó hagyomány ezt a végérvényes messiási időszakot szem előtt tartó feltámadási meghirdetésnek tekintette.[30] Máté felfogásában ez az időszak Jézus halálával kezdődik. A keresztre feszített már a feltámadottak elsőszülöttje, és az új emberiség feje. Az Ezekiel látomásában szereplő csonttömeget Isten Lelke kelti életre (37, 5). Az első evangélista szerint maga a Krisztus az, aki a keresztről kiárasztja a lelket (50. v.) a jelenlévőkre, és különösen azokra (a «szentekre»), akik az új világba való belépésre várnak. Ahhoz, hogy az ember megérthesse a Mt 27, 51-53 jelentését, mindenképpen figyelembe kell vennie a leírás irodalmi műfaját. Péter a pünkösdi beszédben (ApCsel 2, 18-21) katasztrófákról, látomásokról és álmokról beszél, amelyek bizonyára nem váltak valóra, hanem arra utaló képek voltak, hogy új irányt vett a történelem. Ugyanilyen jelentősége van a Máté-féle szövegnek is (51-52. v.). A «szentek» az igazak, vagyis azok, akik a messiásra várakozva hunytak el (vö. Ez 37, 12). A «város», amelyben 'megjelennek', a történelmi Jeruzsálem, és a 'feltámadottak' itt tesznek tanúságot új állapotukról, vagyis arról, hogy (rövidesen) belépnek az égi Jeruzsálembe. Nem megjelenésről van szó, hanem a Krisztus melletti tanúságtételről azokkal a zsidókkal szemben, akik elutasították őt.[31] Így válik érthetővé a «feltámadása után» (53. v.) kifejezés jelentése is. Az evangélista ezzel a szerkesztői megjegyzéssel köti össze az igazak feltámadását Jézuséval, illetve az égi Jeruzsálembe való együttes belépésüket (nem gondolhatunk ugyanis arra, hogy újra visszatértek az immár nyitott sírokba). Nem valamilyen új, hanem az igazi kivonulás válik itt valóra.

Máté nem akarja a látnok benyomását kelteni, ezért a prófétai képet konkrétabb utalással egészíti ki, jóllehet ez is szimbolikus jellegű (54. v.). A százados hitvallásáról Márk és Lukács is megemlékezik, de ezt csak Máté kapcsolja össze a Jézus halálát kísérő 'jelekkel', és csak ő fűzi a tiszt nyilatkozatához az őrség tagjainak szavait. Már nemcsak egyetlen ember, hanem egész közösség tesz hitet a feltámadt Krisztus mellett. Azokat a vádakat, amelyek alapján Jézust elítélték, hogy tudniillik le akarta rombolni a templomot és isteni leszármazást tulajdonított magának, az Atya visszájára fordítja: ő ugyanis a szent hely lerombolása mellett dönt, visszaadja életét fiának (aki ezt már közli másokkal is). Helyreállítja azokat a címeit, amelyek megbotránkoztatták a legfőbb zsidó hatóságokat, és gúnyolódásra adtak alkalmat követőiknek (a járókelőknek), valamint a pribékeknek (40-43. v.). Azt, amit a zsidók megtagadtak tőle, a pogányság képviselői - akik az evangélium írásának idején már a keresztény közösség gerincét alkották - megadják neki. A katonák 'rémülete' nem félelem, hanem az a reakció, amelyet a bibliai ember az isteni megnyilvánulással szemben tanúsít. Valamiféle természetfeletti 'látomáshoz' (idontesz) hasonló élményben részesültek, amely az általuk látott dolgok helyes értelmezésére késztette őket, és most ehhez adják teljes hozzájárulásukat. Másként fogalmazva: megértik Krisztus halálának jelentőségét, azokat a jótékony hatásokat, amelyek ebből az emberiségre áradnak (feltámadás), és az egyház húsvéti hitének tolmácsolóivá válnak.[32] Máté elhagyja a Márknál és Lukácsnál szereplő 'ember' megnevezést, hogy jobban kiemelhesse az «Isten fia» állítást, amely az első evangéliumnak és egyben a szenvedésről szóló elbeszélésnek is kulcskifejezése. A zsidóknak, mint látjuk, hamis elképzelésük volt e fiúságról (az isteni hatalomban való osztozásról), amit Jézus igehirdetésével és cselekedeteivel is cáfolni igyekezett. Megmutatta, hogy ő elsősorban a kereszten fiú, ahol az Atya kívánságának engedelmeskedvén megnyugvással és bizalommal fogadja a vereséget és a halált, vagyis azt az utat, amely egyedül biztosíthatja számára a dicsőséget és a feltámadást, illetve az üdvösség elnyerését.

A dicsőséges Krisztus első megnyilvánulását meghirdető eszkatologikus beszédben a föld népei bűnbánattal fordulnak az ég felhőiben hatalommal és dicsőséggel érkező emberfia felé (24, 30). A százados, aki a keresztre feszítettben felismeri Isten fiát, vagyis az isteni küldöttet, Krisztus orákulumát elővételezi és ezt igazolja. A keresztre feszítés jelenete Máté és általában az evangélisták szerint egyáltalán nem temetési beszéd, hanem apoteózis. A dicsőséges Krisztus művét elővételezi (vö. az oldalának megnyitásáról, a víz kijövéséről és a lelkének kileheléséről szóló jánosi példázattal: Jn 19, 30-37). A halál a győzelem feltétele és egyben kezdete: jóllehet Krisztus még a kereszten van, él és győzedelmeskedik.

Isten új népét nem a nyíltan ellenfeleivé váló «zsidók» és nem is az őt elhagyó tanítványok alkotják, hanem a százados és társai, azaz a pogány világ képviselői.

Máté hozzájuk sorolja az asszonyok («sok asszony»-ból álló) csoportját is (55-56. v.), akik a pogányokkal együtt (54. v.) alkotják Krisztus egyházát. Az evangélista elsősorban azt emeli ki, hogy ezek az asszonyok Galileától kezdve Jézus tanítványai (ékolouthészan), az ő «szolgálattevői», illetve diakonisszái (diakonouszai). Ez a legszebb dicséret, amellyel illetheti őket, akik életüket és vagyonukat adták Jézusért és az evangéliumért (vö. 8, 18-23). A felhívás másoknak is szólt, de ezt nem mindenki fogadta be. Az evangélium írásának idején az egyházban már létezik a női szolgálatnak valamilyen formája (vö. Róm 16), és az evangélista ezekkel a sorokkal akarja ezt megerősíteni és szentesíteni. Jézus felemelte az asszonyokat, 'követői' azonban meghátráltak e tekintetben (vö. 1 Tim 2, 11-12; 1 Kor 14, 34). Az evangéliumi hagyomány még e jámbor személyek nevének felidézésével is megpróbálkozott, ami annak a jele, hogy az első közösségekben tisztelet övezte őket. Egyiküknek, a második Máriának kiléte azonban bizonytalan. Úgy látszik, hogy Jakab és József anyjáról van szó, de ez nem egészen bizonyos. Mindazonáltal, ha mégis így van, e részt párhuzamba állíthatjuk a 13, 55-el, amely Jakabot és Józsefet Jézus «testvéreiként» mutatja be.

Ennek ellenére az asszonyok nem nyilatkoznak, nem tesznek semmiféle hitvallást, hanem csupán várakozva figyelik, hogy mikor léphetnek közbe az utolsó 'szolgálat', a temetés ügyében. Virrasztottak az elítélt mellett, hogy a végsőkig kísérhessék drámájában, és főleg azért, hogy láthassák, adott esetben hová 'hajítják' holttestét. Péter is elindult azzal a szándékkal, hogy követi Jézust, de aztán mégsem folytatta az utat. A jámbor asszonyok ellenben mindvégig hűségesek.
 


A temetés (27, 57-61)

(Mk 15, 42-47; Lk 23, 50-56; Jn 19, 38-42)

A temetés a szenvedésről szóló elbeszélés poszthumusz részlete.[33] A törvény azzal is megalázta a gonosztevőket, hogy megtagadta tőlük a tisztességes temetést.[34] Úgy látszik, ez olyan előírás volt, amely alól nem volt könnyű kivételt nyerni, mert az ítélet részét alkotta. A büntetéshez hasonlóan ennek is az elrettentés volt a célja. A kivégzettek holttestei így közös sírgödörbe kerültek (56. v.). Az evangéliumi hagyomány (az ApCsel 13, 29 megjegyzése ellenére) fontosnak tartotta annak felidézését és kiemelését, hogy Jézus esetében kivételt tettek. Ráadásul Máté szerint a temetést nagy tisztelettel és gonddal (tiszta gyolcs, szindon; új sír) egy «tanítvány» végezte el (e megjegyzés csupán az első evangélistánál található meg). Elmulasztja azonban annak említését, hogy Arimateai József a főtanács tagja volt (Mk 15, 43): talán azért, mert nem akarta belekeverni őt a zsidó hatóságokat terhelő felelősség kérdésébe. Lukács beszél a legvilágosabban, amikor azt mondja, hogy azok közül való volt, akik «várták az Isten országát» (23, 51). Az olyan gazdag és tekintélyes embernek közbelépése, mint Arimateai József, minden fenntartást eloszlatott az állítással kapcsolatban, amely egyesekben gyanakvást ébreszthetett volna. Máté pontosabbá teszi Márk elbeszélését, midőn felidézi, hogy a gyolcs tiszta volt, amint ez az általa befogadott személyhez illett. Lukáccsal és Jánossal együtt megemlíti, hogy a sír új, vagyis érintetlen volt. János, hogy elkerülje a félreértést, amelyet az üres sírról szóló elbeszélés okozhatna, azt mondja, hogy még nem temettek oda senkit.

A temetésről szóló elbeszélés nem önmagában áll, hanem a feltámadás meghirdetéséhez kapcsolódva fogalmazódott meg. Az evangélista ugyanis főként a sír nyílásához hengerített nagy kő (vö. 28, 2) és a sírral szemközt ülő asszonyok jelenlétének említésével (61. v.) a feltámadásra irányítja a figyelmet. Ezek az asszonyok a 'húsvéti virrasztást' elővételezik, amelyet az evangélium írásának idején már minden közösségben megtartottak. Ők a hűséges szüzek, akik égő lámpással várják Uruk érkezését.

A sír a Krisztus földi életére helyezett pecsét; de a történelem ettől a sírtól indulva folytatja új útját.
 


Őrség a sírnál (27, 62-66)

A szenvedésről szóló elbeszélés függeléke inkább apologetikus, mintsem történeti jellegű híradás. Talán az ellenségeskedő zsidóság a feltámadás keresztény meghirdetését azzal próbálta értékétől megfosztani, hogy Jézus testének titokban való eltüntetésére 'hivatkozott' (vö. 28, 13). Lehetséges, hogy Máté egyháza vagy a jeruzsálemi közösség erre a valódi vagy vélt (funkcionális) szóbeszédre adott válaszul bocsátotta szárnyra a sírnál levő őrség anekdotáját. A feljegyzés egyébként önmagában véve nagyon valószerűtlen: a Krisztus feltámadásába vetett hitet tulajdonítja a zsidó hatóságoknak olyan időszakban, amikor a tanítványok még nem jutottak el erre a hitre; másodszor: nem valószínű, hogy e hatóságok a helytartó személyét keresik fel vallási problémáik megvitatása érdekében; s végül valószínűtlen, hogy a hatóságok e veszéllyel csak az ítéletet követő napon kezdenek számolni, amely ráadásul a teljes nyugalom (a húsvét) napja. Annyi azonban bizonyos, hogy a lepecsételt és a római katonák által őrzött sír nagyon jó előfeltétel volt a feltámadás meghirdetésének hihetősége szempontjából.

[1]  Vö. J. Blinzler, i. m., 215-244. o.

[2] P. Benoit, Il processo di Gesù secondo Paul Winter, in Esegesi e teologia, Roma, 1971., II. k., 373-384. o.

[3] P. Benoit, La morte di Giuda, in Esegesi e teologia, Roma, 1971., 255-284. o.; D. Senior, The Fate of the Betrayer. A redactional Study of Matthew XXVII, 3-10, in ETL 48 (1972), 372-426.

[4] Vö. J. Blinzler, i. m., 225-326. o. Az elrontott élet csak szégyenletes halállal végződhet. Ezért 'ilyennek kellett lennie' Júdás halálának is. Az esemény 'leírásához' az evangélista a 2 Sám 17, 23 szövegét használja fel, amely Ahitófelnek, Dávid tanácsadójának halálát meséli el. Júdás ennek a hűtlen barátnak viselkedését (ő is árulást követett el) és halálát ('öngyilkosság') utánozza.

[5] Az öngyilkosságot könnyen el lehet képzelni, de nem ilyen könnyű megérteni, hogy az akasztott ember «fejjel lezuhant» és egész belső része kifordult.

[6] Vö. P. Benoit, id. cikk, 345. o.; L. Sabourin, i. m., 1023-1028. o.

[7] Vö. J. Blinzler, i. m., 245-252.; R. L. Overstret, Roman Law and the Trial of Christ, in BS 135, 540 (1978), 323-332.

[8] Pilátus nem állt jó kapcsolatban a zsidókkal, hiszen korábban sok viszály volt közöttük. A helytartó többször megsértette alattvalóinak vallási érzületét: római zászlókat, illetve a császár képét vagy nevét hordozó votív-pajzsokat vitetett a templomba; megpróbálta megdézsmálni a szent kincstár pénzét, kemény módon nyomta el a zavargásokat stb. Erre fel a zsidó vezetők Agrippával karöltve több ügylete miatt feljelentették őt Rómában. Ebben a helyzetben nem lehetett várni, hogy jóindulatúan fog viselkedni a vádlók iránt.

[9] A római jog ismerte az abolitio-t, azaz a még nem elítélt fogoly szabadlábra helyezését, és az indulgentia-t, amely a már elítélt embernek adott kegyelem. Az evangéliumok arról adnak hírt, hogy ezek a kiváltságok a zsidókat is megillették. Vö. J. Blinzler, i. m., 287-292. o.

[10] Vö. E. Fascher, Die Auferweckung der Heiligen. Das Weib des Pilatus (Hallische Monografien, 20), Halle, 1951.; J. D. M. Derrett, «Have nothing to do with this just man» (Matt 27, 19): Haggadah and the Account of the Passion, in DowR 97 (1979), 308-315.

[11] Vö. MTörv 21, 1-9; 1 Kir 2, 33; Jer 26, 15; Zsolt 26, 6; 73, 13.

[12] Vö. J. Blinzler, i. m., 229-244. o.

[13] Vö. P. Benoit, Passione e risurrezione, i. m., 126-138. o.

[14] A kínzásnak ez a fajtája valószínűleg perzsa eredetű. Később Nagy Sándor és utódai is átvették. Széles körben használták Kartágóban. Innen került át Rómába, ahol katonaszökevények, lázadók és gyilkosok ellenében alkalmazták. A birodalomban ez volt a legegyszerűbb és a leghatékonyabb eszköz a közbiztonság és a rend megőrzésére. Az olyan nyugtalan provinciában, mint Júdea, gyakorta alkalmazták. Vö. J. Blinzler, i. m., 402. o-tól. A keresztre feszítés olyan gyalázatos dolog volt, hogy Cicero még azt sem tartotta illőnek, hogy római polgárok előtt ilyesmiről beszéljenek (Pro Rabirio, 5, 16).

[15] A három legáltalánosabb forma a következő: crux commissa (= T), crux immissa (= +) és crux decussata (= X). Vö. J. Blinzler, i. m., 405. o. A keresztre feszítésnek más formái is léteztek (mint pl. az impalatio és a furca), de esetünkben ezek nem jöhetnek számításba.

[16] Vö. P. Barbet, La passione di N. Signore secondo il chirurgo, Torino, 1951., 53. o. G. Judica Cordiglia, Gesù uomo tra gli uomini, Torino, 1952., 113. o.

[17] Vö. 27, 31. A római rendszerben az elítélt bántalmazások és ütlegelések közepette meztelenül halad végig a város utcáin. Máté ellenben azt állítja, hogy Jézus visszakapta ruháit (31. v.). Lehetséges, hogy a római gyakorlatot Palesztínában megváltoztatták.

[18] Nagyon valószínű, hogy Jézus többször elesett a kereszt súlya alatt, jóllehet a hármas számmal kapcsolatban fenntartásokkal kell élnünk. Ha a Mk 15, 22 híradását («elvitték Jézust») szó szerint kell vennünk, ebből arra kell következtetnünk, hogy halálosan kimerült állapotban volt. A 'vinni' igét az evangélista akkor használja, amikor betegekről beszél (Mk 1, 32): például a bénáról (2, 3), a siketnémáról (7, 32), a vakról (8, 22), az epilepsziásról (9, 17) stb. Az utolsó lépéseknél a hóhérok valószínűleg Jézust is támogatták, kezükkel segítették vagy vonszolták. Vö. P. Benoit, Passione e risurrezione, i. m., 248. o. Az ige azonban azt is kiemeli, hogy az üdvözítő ellenkezve halad vértanúságának helye felé.

[19] A hagyományos ikonográfia Krisztus nyomába helyezi a Ciréneit, de valószínűbb, hogy egyedül ő vitte a keresztet. Az epizód valószínűleg mély nyomot hagyott az ősegyház tagjaiban. Ennek jele, hogy Márk még azt is megemlíti, hogy Alexander és Rufusz apjáról van szó (15, 21), és Pál a rómaiakhoz írt levelében Rufusznak is üdvözletét küldi (16, 13).

[20] Ez a mellékesen odavetett Márk-i megjegyzés cáfolja a szinoptikusok által megadott húsvéti időpontokat. Ha ugyanis ez az ember a mezőről tér haza, ez azt jelenti, hogy nem lehetett húsvét vagy a kovásztalan kenyerek első napja, mert ez a teljes nyugalom időszaka. E részlet inkább János kronológiáját erősíti meg (vö. 26, 17-30).

[21] M. Hengel, La crucifixion dans l' antiquité et la folie du message de la croix, Paris, 1981.

[22] Vö. J. R. Schleifer, El Salmo 22 y la crucifixion del Señor, in EstBibl 24 (1965), 5-85.; J. Oswald, Die Beziehungen zwischen Ps 22 und dem vormarkinischen Passionsbericht, in ZKT 101 (1979), 53-66.

[23] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 132-146. o.; A. Vargas-Machuca, Por qué condenaron a muerte a Jesús de Nazaret, in EstE 54 (1979), 441-470.

[24] Vö. T. Boman, Das letzte Wort Jesu, in StTheol 17 (1963), 103-109.; J. Lange, Zur Ausgestaltung der Szene vom Sterben Jesu in den synoptischen Evangelien, in Schülerfest. R. Schnackenburg, Augsburg, 1974., 40-55.; X. Léon-Dufour, La dernier cri de Jésus, in Et 348 (1978), 666-682.

[25] A szöveg így hangzik: «Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna. Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak» (21-27. v.).

[26] Vö. D. Senior, The Death of Jesus and the Resurrection of the Holy Ones, Matt. 27, 51-53, in CBQ 38 (1976), 312-324.; M. Riedl, Auferstehung Jesu in der Stunde seines Todes? Zur Botschaft Mt 27, 51b-53, Stuttgart, 1978.; R. A. Monasterio, Exegesis de Mateo 27, 51b-53. Para una teologia de la muerte de Jesús en el evangelio de Mateo, Vitoria, 1980.

[27] P. Benoit szavai szerint: «Az evangélisták számára az a nap, amelyen Jézus meghal, egyben Jahve nagy napja, a fenyítés órája és az eszkatologikus időszak új szakasza. Természetszerű dolog tehát, hogy e nap leírásában a prófétai nyelv hagyományos képeit használják» (i. m., 292-293. o.).

[28] Mindegyik feltételezés azt tartja, hogy az evangélista a szentélyt az átriumtól és így a külvilágtól elválasztó kárpitra gondol, és nem a második, vagyis a szentélyt a szentek szentjétől elválasztó függönyre. Az elsőt naponta kétszer fellibbentette a szolgálatot végző pap, a másodikat azonban csak évente egyszer, a nagy engesztelés liturgiáján húzták félre. «A függöny kettéhasadása a titok és a kizárólagosság megszűnését jelenti. Az zsidó kultusz immár nem egyetlen nép privilégiuma: mindenki, még a pogányok számára is megközelíthető. E jelenségnek tehát ez a mélyebb értelme» (P. Benoit, i. m., 294. o.). Vö. A. Pelletier, La tradition synoptique du 'voile déchiré' à la lumière des réalités archéologiques, in RSR 46 (1958), 161-180.

[29] A Mt 27, 51-53 elemzésével és irodalmi műfajának megállapításával kapcsolatban vö. R. A. Monasterio, Exegesis de Mateo 27, 51b-53, i. m., 57-71. o.

[30] Vö. R. A. Monasterio, i. m., 72-97. o. E 'megjegyzés' horderejének megértéséhez felidézhetünk ugyanebből a korszakból, illetve hagyományból származó bibliai és apokrif szövegeket is. A Dán 12, 1-3 a végső korszak beköszöntésével kapcsolatban szenteknek és Isten népének 'feltámadásáról' beszél. «Abban az időben megmenekül néped..., és azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra». 'Feltámadni' ebben az esetben annyi, mint átmenni az új, a messiási áldásokkal elhalmozott életre. Izajás így imádkozik: «Életre kelnek halottaid, föltámadnak a holttestek. Ébredjetek és ujjongjatok, akik a porban laktok, mert... a föld visszaadja az árnyakat» (26, 19). Benjamin végrendeletében ezt olvassuk: «Akkor majd minden ember feltámad, egyesek a dicsőségre, mások meg a gyalázatra». Zabulon ezt mondja: «Feltámadok majd egyszer közöttetek, fiaitok között a fejedelem újra én leszek, és örvendezni fogok akkor nemzetségemben» (10, 2). «Ezek után az életre támad fel Ábrahám, Izsák és Jákob, én meg - mondja Juda - testvéreimmel együtt vezérek leszünk: az első Lévi lesz, a második én, a harmadik József... és így tovább mindnyájan» (25, 1). A makkabeusi háború hősei ugyanebben a reménységben halnak meg: «A mindenség királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg» - mondja a hét testvér közül az egyik (2 Mak 7, 9). A másik így szól: «a te számodra (hóhér) nincs feltámadás az életre» (7, 14). Az Újszövetség szövegei között is akadnak olyanok, amelyeket talán ebben az értelemben kellene magyarázni: «Eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az emberfia hangját, és kijönnek» (Jn 5, 28). Máté szövegét ebbe az összefüggésbe lehetne illeszteni: A «sok elhunyt szentnek teste» az Ószövetség igaz emberei, vagyis azok, akik Izajásnál, a próféták orákulumaiban és Dánielnél arra várakoznak, hogy beléphessenek a messiási országba. Az antropológiájukban monista zsidók nem gondoltak a testtől elkülönült lélek létére, tehát arra sem, hogy a lelkek elkülönült állapotban részesülnek a messiási boldogságból. A létezés az egész emberre vonatkozik, tehát a 'feltámadás' is a teljes embert érinti. Vö. J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, i. m., 112. és 130-131. o. Vö. G. Vittonatto, La risurrezione dei morti in san Matteo 27, 52-53, in RivBibl 5 (1955), 193-220. o.; P. Grelot, L'eschatologie des esséniens et le livre de Hénoc, in RQ 1 (1958), 122. oldaltól.

[31] Vö. A. Monasterio, i. m., 222. o.

[32] Vö. A. Monasterio, i. m., 229. o.

[33] Vö. I. Broer, Die Urgemeinde und das Grab Jesu, München, 1972.; C. H. Giblin, Structural and thematic correlations in the Matthean Burial-Resurrection Narrative (Mt 27, 57 - 28, 20), in NTS 21 (1974), 406. és 420. o.

[34] Az antik törvény megfosztotta az elítélteket a tisztességes temetés lehetőségétől. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy ezt a törvényt általában alkalmazták is (vö. J. Blinzler, i. m., 351-369. o.). A zsidó törvénykezés is intézkedett a kivégzettek poszthumusz fenyítéséről (vö. MTörv 21, 22-23). Ilyen előírások alapján egyes szerzők arra gondolnak, hogy Jézusnak nem volt különösebb temetése, hanem bedobták a közönséges kivégzettek árkába. Ez a feltevés azonban ellentétben áll az egész újszövetségi hagyománnyal.
 

Tartalomjegyzék
Bibliográfia
Előző oldal
Következő oldal