huszonnyolcadik fejezet

A feltámadás az evangélium központi üzenete.[1] Jézus élete nem zárul le a sírbatétellel, hanem új, szellemi, mennyei létezésként folytatódik. A 'feltámadott' kifejezés tehát az 'élőnek' szinonimája. Az ókori antropológia csak a léleknek tulajdonított második létezést. A 'feltámadás' ezzel szemben a 'testből' és 'lélekből' álló teljes emberi lény továbbélése. A feltámadásban a korábban 'Ádámhoz' tartozó 'régi ember' egésze véget ér, és új élet kezdődik. A 'folytatólagosság' egyben 'újdonságot' jelent.

A hagyományos apologetika a feltámadást a Jézus messiási és isteni volta mellett szóló legfőbb bizonyítéknak tekinti, vagyis a legnagyobb csodának, amelyet ő igényeinek és jogainak alátámasztására nyújtott. «Negyven napon át» «sok» bizonyítékot adott feltámadásáról tanítványainak - mondja az Apostolok Cselekedeteinek szerzője (1, 3). «Ha Krisztus nem támadt föl, akkor hiábavaló a ti hitetek» (1 Kor 15, 14). A feltámadás Krisztus művének igazolója, szavatolója és megpecsételője, de elsősorban üdvözítő esemény. Két összetéveszthetetlen szakaszra osztja Jézus életét. Betlehemtől a Golgotáig ő is megosztott, hányatott, bizonytalan, sebezhető és halandó életet él; ezért nem sikerül meggyőznie barátait, és legyőznie ellenségeit, akik fölébe kerekednek. Az evangélista 'alázatosnak' és 'szegénynek' nevezi ezt az életet (11, 28-30), sőt a Getszemáni-kertben egyenesen 'testinek' (26, 41), azaz törékenynek és gyengének (vö. Róm 1, 3; Zsid 2, 14; 5, 7). Jézus a 'próbáknak', a csalódásoknak és a sikertelenségeknek alávetett «Jahve szolgája» (12, 17-21). A kereszthalál ennek a fáradságos, terhes és 'elviselhetetlen' életnek befejezése és egyben lezárulása; ezért számára is jótétemény, kegyelem és ajándék. Voltaképpen nem az a fontos, hogy meg kellett halnia, hanem az, hogy meghalhatott. A 'feltámadás' nem a holttest újraéledése (vö. Mt 9, 25: Jairus lánya; Jn 11, 44: Lázár), nem a gyengeség, a törékenység és a bűn fémjelezte korábbi létezésbe való visszatérés, hanem eltávozás ebből az életből. Ha Jézus korábbi létállapotába tért volna vissza, akkor később meg kellett volna halnia, azaz valójában nem támadt volna fel. Ez a különbség az egyik és a másik állapot között, és ezért a szent szerzők «újjászületésről» (ApCsel 13, 33), «újjáteremtésről» és «megigazulásról» (vö. 1 Pét 3, 18; 1 Tim 3, 16) beszélnek. A feltámadás Krisztus húsvétja, amely több, mint egyszerű átvonulás: átformálódás, átváltozás és olyan létmódnak birtokba vétele, amellyel korábban nem rendelkezett. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a feltámadt Krisztus egy 'másik' Krisztus: ő az úr, az üdvözítő és a megváltó. Pál apostol a mag példázatát használva beszél a korintusiaknak 'a halottak feltámadásáról'. Elvettetik a «romlandó test és feltámasztatik romolhatatlanságban» (en aphtharszia), elvettetik «gyalázatban, és feltámasztatik dicsőségben» (en doxé), elvettetik «erőtlenségben, feltámasztatik erőben» (en dünamei), elvettetik «érzéki test (szóma pszükhikon), és feltámasztatik lelki test (pneumatikon)» (1 Kor 15, 42-44). Majd ezzel fejezi be: «Az első Ádám élőlénnyé lett, az utolsó Ádám pedig megelevenítő lélekké» (uo. 45. v.). Miközben kihajt az új növény, a mag a föld alatt marad: ez a kép világítja meg a létezés két szakasza közötti kapcsolatot és folyamatossági viszonyt. Az új növény a meghaló magból születik, miközben meghosszabbítja és megörökíti ennek létét. A feltámadó ember is titokzatosan kibontakozik a meghaló létből, és a holttest, amely (a mag héjazatához hasonlóan) egy ideig még látható, a bekövetkezett átmenetnek inkább jele, mintsem összekötő kapcsa. A növény az érzékileg tapasztalható világban és a történelemben marad, a megújult ember azonban egy másik (történelem feletti) világban kezdi meg létezését. A búzaszem korábbi létére születik újjá, a feltámadott ember azonban olyan világba lép, amely kibújik minden ellenőrzés, igazolás és bizonyítási kísérlet alól.

A tanítványok látták Jézust meghalni a kereszten, de nem tudták már követni azon az új úton, amelyen elindult, amikor kilehelte lelkét. A hit látásával kísérték őt, és nem testi szemükkel. A feltámadt Jézus kifürkészhetetlen, isteni világba lépett, amelyet az emberi gondolkodás nem tud feltárni (jóllehet vágyakozhat rá és megsejtheti). E világról csak az adhat hírt, aki odatartozik vagy ismeri e világot. A feltámadás hittétel, és nem az érzékelő tapasztalat adata.[2] Olyan (elképesztően érdekfeszítő) 'hír', amelyet Isten Krisztus által akart eljuttatni az embereknek. A feltámadást elfogadni annyit jelent, mint lemondani saját megismerő-képességeinkről.

Az egyház a halott Krisztusnak köszönhetően él, és a feltámadt Úr köré gyülekezik. A közösség valószínűleg hosszú és fáradságos utat járt be, míg eljutott erre a meggyőződésre; erről időnként az evangéliumi szövegek is árulkodnak. Bizonyos, hogy a teljes elfogadás nem a kivégzést követő napokban («három nap» múltán) következett be, amikor a tanítványok még abban a megrázkódtatásban éltek, amelyet vállalkozásuk szomorú epilógusa váltott ki lelkükben.

A Mt 26, 56-ban említett 'szétszóródásuk' valószínűleg sokkal nagyobb mérvű volt, mint amilyennek gondoljuk. Tamás hitetlensége (Jn 20, 25) és az emmauszi tanítványok bizalmatlansága (Lk 24, 21) talán az egész közösséget átható krízis emléke (vö. 28, 17). A megfontolásnak, az újragondolásnak és a Krisztus újrahallgatásának ebben az időszakában a tanítványok 'megértették' a vele kapcsolatos egyedülálló tapasztalatuk értelmét és jelentőségét. Krisztus ténylegesen meghalt, de most valóban él, és közöttük van. 'Látják', 'hallják' és főként 'értik' őt. Tanítványaivá, üzenetének meggyőződéses hordozóivá válnak, és minden ember számára hirdetik üdvösséget hozó életét. A Krisztus az egyház hitétől függetlenül is él, de az egyház nélkül nem őrizné meg kapcsolatát a történelemmel. Nem a közösség ad életet a Krisztusnak, ellenkezőleg, belőle és vele él, azaz magáévá teszi az ő történelmi tapasztalatát abban a reményben, hogy majd eléri őt megdicsőült állapotában is (Mt 26, 29).

Az apostolok 'megtérése' (vö. 26, 30-32) döntő jelentőségű esemény a keresztény történelem számára. E megtérés nélkül hiányzott volna a híd vagy legalábbis ennek utolsó íve, amely Jézust kortársaihoz és minden idők emberéhez köti. Az apostoli egyház azonban már meggyőződéses hordozója a feltámadt Krisztusnak. Hatékonyan megtapasztalja az ő jelenvalóságát. A feltámadás eseménye visszamenőleg megvilágítja Jézus teljes életét, és ezért az evangélium egészét is áthatja. Jézus születésétől kezdve mindenütt dicsőséges és hatalmas 'Úrnak', 'Isten fiának' mutatkozik, és így az egész evangélium feltámadási üzenet.

Az utolsó fejezet (Mt 28) e keresztény hitvallásnak akarja magyarázatát vagy igazolását nyújtani. E fejezetnek kell igazolnia azokat a tulajdonításokat, címeket és megnevezéseket, amelyeket Jézus személyesen igényelt, vagy amelyekkel mások illették őt. Ezért inkább apologetikus, és nem történeti jelentéssel rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy az egyház a feltámadásba vetett hitének eredetéről számol be, vagyis arról, hogyan jutott el a kételkedés vagy a hitetlenség állapotából (vö. 26, 56. 69-75) a feltámadt Krisztusba vetett hitre. Ezt azonban nem krónika, hanem prédikációk és meghirdetések keretében teszi. A bemutatásra kerülő 'képek' valós meghirdetést, a feltámadás üzenetét hordozzák, de valószínűleg funkcionális jellegű vagy fiktív jelenetek. Az egyetlen történet, amelyet tudatni akarnak, az hogy 'Jézus feltámadt', s hogy ennek az apostolok valódi 'tanúi'. Az az út, amelyen az apostolok erre a meggyőződésre jutottak - miként valamennyi hívő esetében is - sokkal hosszabb és fáradságosabb annál, mint amilyet a szövegekben fellelhető lehengerlő megállapítások (az 'üres sír' és a fizikai kapcsolatok a feltámadottal) alapján feltételezhetnénk, és amelyek egyébként nem is illeszkednek jól a történelem-feletti esemény logikájába.

Máté 'elbeszélése' négy rövid perikopából áll: az üres sír (1-8. v.), megjelenés az asszonyoknak (9-10. v.), az őrök tanúságtétele (11-15. v.), megjelenés a tizenegynek (16-20. v.).[3]
 


Az üres sír (28, 1-8)

(Mk 16, 1-8; Lk 24, 1-12; Jn 20, 1-2)

 

A feltámadás első meghirdetésének szereplői asszonyok (1. v.). Olyan személyekről van szó, akiknek feltehetően jelentős szerepük volt a kezdeti közösségben. Az a tény, hogy közel álltak Jézushoz, annyira rendkívüli dolog volt, hogy erről nem lehetett hallgatni. Az asszonyok saját nézőpontjuknak megfelelően egészítették ki az apostoli, illetve a férfiúi tanúságtevést.

A szöveg a valós történet elbeszélésének légkörét idézi (így tartja a közfelfogás is). Ez azonban nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy valójában a közösség irodalmi kompozíciójával állunk szemben, amelyben ez ismét átéli és újrafogalmazza a feltámadt Krisztusba vetett hitét.

A Jézus sírjára vonatkozó hagyománynak (vö. 27, 57-60), amelynek megőrzését az egyház fontosnak tartotta, az volt a szerepe, hogy mérsékelje annak a hírnek gyalázatát, hogy Jézus dicstelen módon a közönséges bűnözők árkában fejezte be földi pályafutását (ApCsel 13, 29). Az apologetikus célkitűzések mellett ájtatossági motívumok is közrejátszottak abban, hogy az üdvözítő sírját látogatások és szertartások színhelyévé tették. A zsidóknál szokásban volt, hogy egy ideig visszatértek oda, ahová rokonaikat vagy barátaikat temették. Az egyház talán már igen korán megkezdte zarándoklatait Krisztus sírjához, és e látogatásokat a feltámadás liturgikus megemlékezéseivel kísérte. Elképzelhető, hogy Jeruzsálemben az Úr húsvétját azon a helyen ünnepelték vagy 'idézték fel', ahová őt eltemették.[4] Máténál az asszonyok nem azért mennek, hogy bebalzsamozzák Jézus testét (Mk 16, 1), hanem hogy megnézzék a sírt (1. v.).

Az antiochiai hitvallásban, amelyet Pál az 1 Kor 15, 6-8-ban közöl, nem szerepel az 'üres sír'. Erre a hallgatásra nincs semmiféle magyarázat. Nem zárhatjuk ki azonban azt a feltevést, hogy a Mt 28, 1-8 és párhuzamos helyei későbbi hagyományt örökítenek meg, amely esetleg a korábbi összeállítások (1 Kor 15, 6-8) továbbfejlesztése. Amikor a feltámadás meghirdetése már más (ájtatossági, liturgikus, apologetikus) motívumok alapján történik, az 'üres sír' e meghirdetésnek elengedhetetlen előfeltételévé válik. Ha Krisztus még a sírban van, nem lehetett volna továbbéléséről beszélni.[5] Az evangélista célkitűzésében ez a szöveg elsősorban a húsvéti üzenet bevezetése.

Az 'elbeszélés' inkább logikailag és nem kronológiailag («szombat elmúltával»: vö. 27, 62) kapcsolódik Jézus halálához és temetéséhez. Az első evangélista szemében a keresztény hét «első napjának hajnala» a régi és már idejétmúlt világra (27, 51b-53) épült új világnak hajnala.[6] Egyedül csak Máté emlékezik meg a földrengésről, mint ahogyan ezt a halállal kapcsolatban is teszi (27, 51). A jelenetet ezúttal is az «és íme» vezeti be (vö. 27, 51), amely arra szolgál, hogy kiemelje jelentését. Ilyen körülmények között megnyílnak a sírok. Máténál az Úr egyik angyala jön (Márknál egy 'ifjú', Lukácsnál két férfi), hogy megnyissa Jézus sírját. A szerző folytatja a 27, 51b-53-ban megkezdett teofánia, illetve krisztofánia leírását. A kőre 'ülő' angyal szemmel láthatóan a dicsőséges Krisztust képviseli, aki az Atya jobbján 'ül' (vö. 19. v; ApCsel 7, 56). Villámló tekintete bírói hatalmát jelzi (vö. 24, 27; Dán 10, 6). Ruhájának fehérsége (vö. 17, 2) a Dán 7, 9-re utal, amely az Öregkorút ábrázolja ilyen ruhában. A sír felett, ahol a halál uralkodott, immár a teljes méltóságába és dicsőségébe öltözött emberfia parancsol.

A jelenlévők reakciója, az őrök megrettenése (4. v.) és az asszonyokat hatalmába kerítő félelem (vö. 5. v.), megerősíti, hogy a szerző természetfeletti megnyilvánulásra akar utalni. E megnyilvánulás megbénítja a hitetleneket (az őröket), és ugyanakkor megnyitja a hívők (az asszonyok) szívét a misztérium jobb megértésére. Úgy látszik, a szöveg a hírüladás sémáját (vö. Mt 1, 18-25) utánozza. Megjelenik az isteni küldött, és jellel kísért üzenetet közöl. Az igazság, amelyre emlékeztetni vagy amelyet közölni akar, a keresztre feszített Jézus feltámadása (6. v.). Paradox jelenség, de a keresztények az ember halál feletti győzelmének örömhírét tolmácsolják kortársaiknak. Az egyház tudatában van annak, hogy ez nehezen elfogadható, hihetetlen tanítás (vö. ApCsel 17, 32; 26, 24). Ezért szükségét érzi, hogy meghirdetéséhez Istenre hivatkozzon. Alapjában véve ő az, aki feltárja a feltámadás misztériumát, előbb a messiás által ('amint megmondta'), most pedig küldöttjének közvetítésével. Az (ezúttal a közösséget szimbolizáló) asszonyok figyelmének középpontjában a keresztre feszített áll, Isten azonban arra szólítja őket, hogy ne arra a helyre figyeljenek, ahol teste feküdt, hanem máshová. Az üres sír jelzi, hogy az üzenetnek hitelt kell adni. Az 1, 18-25-ben a Szentlélek erejében való születés igazolásaként prófétai orákulum szerepel (Iz 7, 14), itt pedig konkrét, ellenőrizhető tény. Ez azonban nem része a feltámadás meghirdetésének, inkább a zsidó antropológia igényeit vagy következetességét elégíti ki. Pál ugyanis megemlíti a korintusiaknak, hogy Istennek nincs szüksége holttestre ahhoz, hogy életet adjon a feltámadt testnek (vö. 1 Kor 15, 35-49).

Az asszonyok, a feltámadás üzenetének címzettjei, megbízást kapnak, hogy vigyék hírül a dolgot, elsősorban a tanítványoknak (a tizenkettőnek). A tanítványok az elsők, akik tudomást szereznek a feltámadásról. Elsősorban nekik kell hitelesíteniük az asszonyok tapasztalatát, de nem kizárólag ők a hitelesítők. A tizenkettőnek szóló üzenet megismétlése annak, amit az asszonyok hallottak. Ott van továbbá a galileai találkozó, ahol az asszonyok is újra láthatják őt (7. v.). Márk elbeszélésében az asszonyok megijednek és hallgatásba burkolóznak (16, 8). Máténál azonban, jóllehet (az isteni küldött iránti tiszteletet kifejező) félelem szállja meg őket, részesülnek a húsvéti örömben, és 'futnak', hogy másokkal is megosszák ezt az örömet.

A feltámadás misztériumának hirdetése közben az egyház pasztorális célkitűzéseiről sem feledkezik meg. A Mt 28, 1-8 emléket akar állítani annak a szeretetnek és hűségnek is, amelyet egyszerű asszonyok tanúsítottak Krisztus iránt az ő nyilvános szolgálata idején Galileától kezdve egészen a keresztfa gyötrelméig (vö. 27, 55-57); mindez még jobban kiemelkedik, ha egybevetjük a tanítványok árulásával és menekülésével (26, 47.56. 69-75). E részletet az egyházban végzett női szolgálatok alapítólevelének is tekinthetjük.
 


Megjelenés az asszonyoknak (28, 9-10)

(Mk 16, 9-10; Jn 20, 14-18)

E rövid perikopa vezeti be a húsvéti krisztofániák témáját.[7] Máté csak erről és a tizenegynek szóló megjelenésről számol be. Az asszonyok csoportjának való megnyilvánulás valószínűleg azonos a Magdolnának szóló jelenéssel, amelyet a Jn 20, 11-18 beszél el. A két 'változat' közti különbségeket mérsékli vagy háttérbe szorítja az a gesztus, amellyel az asszonyok is, és Magdolna is a feltámadotthoz közelítenek.

Ez és a többi találkozás komoly problémákat vet fel. A jelenések azt tanúsítják, hogy Krisztus övéinek körében él, továbbra is maga felé irányítja a tanítványok, a hívek figyelmét és szeretetét, de nem mutatják meg azt a módot vagy utat, amelyen ők erre a bizonyosságra eljutottak. Kétségtelen, hogy a feltámadásba vetett hit tényeken és tanúságokon alapszik, a források azonban nem magyarázzák el, hogy ezek milyen természetűek. Az evangéliumi elbeszélések első látásra itt is találkozásra, sőt a feltámadottal való közvetlen kapcsolatra engednek következtetni: az asszonyok látják őt, fogadják 'köszöntését', leborulnak előtte és 'átkarolják lábát', mint ahogyan az ember ezt élő személyek esetében teszi. Ezek az állítások vitathatatlannak látszanak,[8] de tágabb körű megfontolások kereteibe illesztve kell értelmeznünk őket. A feltámadás nem a holttestnek újrafelvétele, hanem átmenet a földi, a sebezhető és a testi állapotból a dicsőséges, a szellemi és mennyei birodalomba. A feltámadt Krisztus láthatatlan világban, érinthetetlen és tapinthatatlan állapotban él. Azt a nyelvezetet, amelyen a szent szerzők a feltámadásról beszélnek, ezeknek az észrevételeknek vagy elveknek alapján kell értelmezni, és nem ezektől függetlenül. Az 'érintés', amelyről az evangélisták beszélnek, azt emeli ki, hogy milyen 'kézzelfoghatóvá' és élővé vált a feltámadás megtapasztalása, és természetszerűen nem a feltámadottal való külsődleges és érzékelhető érintkezésre akar utalni. A feltámadásba vetett hit a keresztre feszített Krisztus továbbélésébe vetett meggyőződés. Azok a kifejezések (feltámadni, megjelenni stb.), amelyekkel az evangélisták a húsvéti tapasztalatot meghirdetik, nem tudják megfelelő módon jelezni a dicsőséges Krisztus állapotát. Valamiféle konvencionális nyelvezethez tartoznak, amely a pszichikai szférán kívül eső és azt felülmúló, transzcendens esemény megfogalmazására alkalmas.

A horaó, 'láttatni magát' vagy 'látottnak lenni' ige[9] itt és más esetekben is lényegében hívő 'észrevevést' jelent, és nem érzéki észlelést. Az asszonyoknak és az apostoloknak a feltámadottal való találkozása nem más, mint a Jézus továbbélésébe, helyesebben, a benne megvalósuló isteni mű folytatólagosságába vetett hit kifejezése.[10]

E témát le lehetne zárni, de tovább is lehet elemezni. Az asszonyok nem azt a Krisztust látták viszont, akit nyilvános szolgálatának éveiből ismertek, mert ez már nem létezett többé; és nem a mennyben élő, uralkodó Krisztus tárulkozott fel előttük, mert ő nem ehhez a világhoz tartozó személy. A szemük előtt megmutatkozó alak tehát mindenképpen titokzatos marad.[11] E problémát nem könnyű megoldani. A közkeletű vélemény szerint a szellemalak, akit az asszonyok látnak és átkarolnak, maga a feltámadt Jézus, aki a földi világ körülményeihez alkalmazkodik. Csodát tesz, visszafogja dicsőségét, hogy láthatóvá és foghatóvá tegyen valamiféle szellemi testet. Ebben az összefüggésben a jelenések jel-értékűek, azaz megnyitják az utat a mennyei Krisztussal való kapcsolatteremtéshez. A tanúk meggyőződhetnek, hogy a messiás, akit meghalni láttak, dicsőségben és isteni hatalommal felruházva él.

Az a feltételezés, hogy Jézus a földi körülményekre alkalmazta megdicsőült testét, tetszetős, de nem a legnyilvánvalóbb és nem a legmeggyőzőbb feltevés. Ha a megjelenések csupán jel-szereppel bírnak, nem szükséges, hogy magának a feltámadottnak megnyilvánulásai legyenek. A tizenegy hitének felélesztéséhez vagy megtartásához bármilyen csodás művelet elegendő. Az egyházban élő és működő Krisztus - anélkül, hogy magyarázhatatlan 'alakváltozásokat' kellene elszenvednie dicsőséges állapotában - hatalmának bármilyen kinyilvánításával is utalhat jelenvalóságára. Erre a célra elegendő valamiféle képzeletbeli jelenés vagy ragyogó jelzés is. A kép mögött ugyanis mindig ott van a valóság, amelyre utal. Az apostolok által látott Krisztus-alak tartalmilag kiüresedne, tehát fantazmává válna, ha Krisztus valóban nem támadt volna fel. Ő azonban él, és létezéséről bármilyen alkalmas módon meg tudja győzni az apostolokat és a hívőket.[12]

Az evangéliumi beszámolók szubjektivizmusa radikálisabb feltevéshez is elvezethet. Lehetséges, hogy nem történeti eseményről, hétköznapi nyelven leírt csodás megnyilvánulásról van szó, hanem olyan irodalmi kompozícióról, amelyet azzal a céllal dolgoztak ki, hogy valóságos, de titokzatos, misztérium jellegű eseményt mutasson be. E feltételezésben a megjelenéseket a valós tapasztalat illusztrációinak tekinthetnénk, és nem e tapasztalat rekonstrukciójának.[13] Ez a feltevés nem vonja kétségbe a húsvéti események objektivitását, hanem csak megvalósulási módjukat vitatja. Nem hiányoznak azok az érvek (még ha ezek esetleg nem is perdöntőek), amelyek amellett szólnak, hogy a megjelenésekről szóló 'elbeszéléseket' didaktikai vagy katekétikai képeknek tekintsük. A szóban forgó elbeszélések realizmusa látszólag objektív tényleírást sugall, az is lehet azonban, hogy olyan apologetikus meggondolásnak és célkitűzésnek felel meg, amely félreérthetetlen kifejezésekkel akarja az emberek szívébe vésni a feltámadottba vetett hitet. Előfordulhat, hogy Jézus találkozásai az asszonyokkal valódi találkozások voltak. Az is lehetséges azonban, hogy ezek a feltámadás közvetlen és hatékony hirdetésére szolgáló sémák. Nem zárhatjuk ki, hogy a fizikai kapcsolat kiemelése egyszerűen azt a célt szolgálja hogy a találkozás valódiságát hangsúlyozza, s hogy kizárja a csalódás vagy a hallucináció feltételezésének lehetőségét. A feltámadottba vetett hit ugyanis nem egyéni vagy közösségi önámítások gyümölcse.

A feltámadás valóságának elfogadása egyébként nem támaszkodhat közvetlen bizonyítékok erejére, hanem csak azokra az állításokra és igazolásokra, amelyeket Jézus kínált fel földi létezése idején. A feltámadt Krisztus elsődleges bizonyítéka a történeti Krisztus.

A feltámadásba vetett hit biztosabb alapjai talán a földi Krisztussal való találkozásokban keresendők, vagyis abban a meggyőződésben, amelyre apostolai jutottak messiási voltát illetően, és abban a határozott elfogadásban, amellyel szavait fogadták. Az angyal arra szólítja fel az asszonyokat, hogy emlékezzenek a Jézus által mondottakra (6. v.). Ez az ellenőrizhető alapja, próbája annak, hogy az üzenet, amelyet éppen átad, igaz. A feltámadás már a 'jelenések' előtt és ezektől függetlenül is Jézus által megfogalmazott és az embereket elfogadásra szólító 'igazság' volt.

A feltámadott Krisztus nem azzal adta 'bizonyságát' új létállapotának, hogy 'megjelent' néhány kiválasztott személynek, hanem 'jelenléte' által, amely kiáradt az egész egyházra. A történelem igazolta, hogy Jézus halála után valami történt: tevékeny, cselekvő és karizmatikus közösség született, amely a keresztre feszített személye köré csoportosult. Ez kétségtelenül igazolta, hogy ő már nem a halottak birodalmában tartózkodik. A Lélek a sírból életre kelti Jézust, és erről bizonyságot tesz az apostolok előtt is. Jézus földi életét és misszióját a Lélek kiáradására vonatkozó nagy ígérettel fejezi be. A Lélek a tanú, ő a vigasztaló, ő a hitelesítője a Krisztus földi életének, és annak, hogy ez a krisztusi élet folytatódik.

A leszálló Lélek a hívők emlékezetébe idézi Jézus tanítását, üzenetét, és erőt ad ezek elfogadására. A Lélek első ajándéka és a születő egyházban kifejtett megszentelő tevékenységének első gyümölcse a feltámadásba vetett hit. Az apostolok nem azért válnak a feltámadás hiteles tanúivá, mert látták a tündöklő Jézust, hanem mert megmutatják, hogy valóban ő tevékenykedik életükben és személyük közvetítésével másokban. A szavak és a látomások megcsalhatják az embert, a cselekedetek azonban nem. Ha az apostolok valóban látták Jézust, vagyis ha ő valóban él, akkor ennek a cselekedeteikre gyakorolt hatásokból kell kiderülnie.

A 'feltámadás' tehát olyan 'kategória', amely - jóllehet nem megfelelő módon - fogalmilag fejezi ki a keresztény csodát. Jézus előre meghirdette 'felmagasztaltatását' és 'dicsőséges eljövetelét'. Ez titokban, a misztérium világában vált valóra, de kívülről is tapintható hatást gyakorolt a keresztény hit hirdetésére és terjedésére. A jelenésekről szóló elbeszélések ennek tolmácsolásai és érzékletes megfogalmazásai. A kezünkben lévő 'elbeszélések' a meghalt és a feltámadt Krisztusba vetett hit első 'megvallásaiból' alakultak ki.[14] Az asszonyoknak szóló megjelenés teológiai hordereje nem szorította háttérbe a megjelenés pasztorális mondanivalóját. Az egyház ismételten magasztalni akarta ezeknek az egyszerű személyeknek csoportját, akik a közösségben szorgosan segédkeztek és talán katekézist is végeztek. A nyilvános szolgálat és a szenvedés idején az asszonyok a Krisztus iránti feltétlen hűség, odaadottság és szeretet példáját mutatták; s most, mintegy viszonzásul, Jézus különleges találkozóval ajándékozza meg őket. Viselkedésük a hívőnek a Krisztus iránt tanúsított magatartását mutatja be. A még fogyatékos megközelítési mód, amellyel az üdvözítőt körülveszik, olyan lelki beállítottságról árulkodik, amely már a múlté. Magdolnához (Jn 20, 17) és Tamáshoz (Jn 20, 27) hasonlóan a jámbor asszonyok is igénylik a feltámadottal való fizikai kapcsolatot. Az új rendben azonban a kapcsolatok csak szellemi szinten jöhetnek létre. A megjelenések csak kezdetül szolgálnak és arra szólítják az embert, hogy az anyagi világból kilépve hatoljon a Lélek új valóságába.
 


A zsidó hatóságok cselszövése (28, 11-15)

A Mt 28, 11-15-ben szereplő elbeszélés az előző fejezet tipikusan jeruzsálemi híreihez hasonlóan a zsidó-keresztények fővárosának keresztény köreiből származik, akiket az evangélista jól ismer.

Az őrök jelenléte a sírnál problémát[15] jelent, és így nehézséget okoz az is, hogy a jelenlegi szöveg szerint az őrök a nagytanács alárendeltjeiként szerepelnek.

Az őröknek az üres sírra és a feltámadásra vonatkozó tanúsága egyedülálló dolog. Ez a tudósítás csak Máténál fordul elő. Ez a körülmény ugyan nem bizonyítja, hogy a hír nem hiteles, de nem is szól mellette. Maga a Jézus ellen felhozott vád (hogy ti. csaló) is csak ebben a szövegben fordul elő, és nem felel meg annak a szokásos magatartásnak, amelyet a zsidó vezetők Krisztussal szemben tanúsítottak. Elképzelhető, hogy Máté különleges értesüléséről van szó, de az is lehetséges, hogy az üres sírra vonatkozó eredeti hagyomány bővítésével állunk szemben. Talán a puszta tény önmagában véve nem volt elegendő ahhoz, hogy a csodás eseménnyel kapcsolatban minden kétséget eloszlasson, és ezért kiegészítő igazolásokkal - a sír lepecsételésével, az őrök jelenlétére és az asszonyi tanúságtételt erősítő férfiúi tanúságtevésre történő utalással - kellett a szöveget gazdagabbá tenni. Az apokrif evangéliumokban ez a törekvés már szinte groteszk vonásokat öltött, amint ezt többek között Péter evangéliuma is tanúsítja.[16] Az őrökről szóló elbeszélés valószínűleg az üres sírra vonatkozó «hagyomány» zsidó értelmezésére adott válasz.

Az üres sírra vonatkozó történet, amelyet a feltámadás valóságának igazolása érdekében hangoztattak, zsidó körökben azt a pletykát váltotta ki, hogy Jézus testét eltüntették. Az evangélium írásának idején még mindig ez a szóbeszéd járja. Máté egyháza cáfolja ezt a költött történetet, de maga is kitalál egy ilyet, midőn az őröket a sírhoz rendeli és a feltámadás tanúivá teszi.[17] Az üres sírra vonatkozó zsidó értelmezés tetszetős volta nem szavatolja, hogy az őrök valóban részt vettek vagy közreműködtek ebben a csalásban. Inkább a keresztény igehirdetés vagy apológia révén váltak az események szereplőivé.[18]
 


A «tizenegy» kiküldése (28, 16-20)

A szöveg látszólag a Lk 24, 36-49 és a Jn 20, 19-23 verseivel párhuzamos krisztofánia. Valójában azonban visszatekintés: a szerző, mielőtt búcsút venne az olvasótól, még egyszer átgondolja művét. Szintézist nyújt, amelyben elsősorban krisztológiai és egyháztani témák fonódnak egymásba.

A 'topográfiai' megjelölés már önmagában véve is üzenet. «Galilea» a pogányok földje (vö. 4, 15), ugyanakkor Jézus első szolgálatának színterét, vagyis azt a földet is emlékezetbe idézi, amely először látta «hatalmának» megnyilvánulását (7, 29). A feltámadt Krisztus visszatér missziós tevékenységének területeire, de nem azért, hogy visszavágjon ellenségeinek (vö. 26, 64), hanem hogy megerősítse első meghirdetéseit, egész misszióját, és tevékenységének mezejét más munkásokra, követőire és művének folytatóira bízza. Ők is «Galileából» kiindulva kezdik meg munkájukat (19. v.).

A «hegy», amelyet a vidékhez hasonlóan Máté jelöl ki, az evangéliumban a jézusi szolgálat néhány jelentősebb állomására utal. Felidézi a boldogságok hegyét (5, 1), illetve Jézus első igehirdetésének és programadó beszédének helyét (5, 17 - 7, 28), továbbá a jelenlegi húsvéti megnyilvánulást elővételező színeváltozás hegyét (17, 1), amely helyettesíti vagy talán el is törli a Sinai-hegy emlékét. Jézus végül arra a 'magas hegyre' is eljut, amelyre annak idején a kísértő hívta a világ feletti 'uralom' elnyerése érdekében (4, 8-9), de más ösvényen. Ez az uralom nem csupán ajándék, hanem az önmegtagadások közepette végzett bátor (szenvedéssel teli) munka jutalma. A Krisztusnak szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsőségébe (Lk 24, 26). «Ezért Isten felmagasztalta őt» - mondja Pál apostol (Fil 2, 9). Máté ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza, midőn Jézus felmagasztalását alárendeli a kereszthalálnak (vö. 17, 4-5). Jóllehet az evangélista nem tartja szükségesnek, hogy megemlítse, a kép, amelyet a tanítványok elé vetít, a dicsőséges Krisztus alakja, aki az imént jelent meg az asszonyoknak (9-10. v.). Színe előtt egybegyűlt az apostoli közösség, amelyet (a Júdás árulását számon tartó evangéliumi hagyomány pontos adataként: vö. Mk 16, 14) a «tizenegy» szimbolizál. Máté egyháza ezúttal is úgy mutatkozik be, mint amelyben együtt nő a búza és a konkoly (13, 29), és amelyben együtt vannak a jó és a hitvány halak (13, 47). Akadnak köztük ugyanis olyanok, akik felismerik és imádják Jézust, de vannak olyanok is, akik bizonytalanságban és kétségek között maradnak. A «kishitűség» (oligopisztia) jellemzi az első evangélista közösségét (vö. 6, 30; 8, 26; 14, 31; 16, 8), és e közösség ilyennek mutatkozik az utolsó pillanatban is. A 'kételkedés' a megjelenési elbeszélések állandó (irodalmi) eleme. Nem zárhatjuk ki azonban azt sem, hogy az evangélista valós helyzetet ábrázol: ideális képet akar nyújtani egyházáról, de ez történelmi síkon még valamennyi fogyatékosságával együtt van jelen. Térdre borul Krisztus előtt, de zavarok és ellentmondások jellemzik. Mindez azonban nem veszélyezteti jövőjét és főként misszióját. E küldetés természetesen nemcsak tőle függ, hanem a feltámadt Krisztus szüntelen és hatékony jelenlététől, akit az evangélista a korábbi utalások összefoglalásával mutat be. Nyilvános szolgálata idején Jézus már tett olyan kijelentést, amely hasonlít a jelenlegihez: «Mindent átadott nekem Atyám» (11, 27). E kijelentés az idő tájt is a feltámadással elnyert dicsőséges állapot 'elővételezése' volt (vö. Róm 1, 3-4). Az egyház nem közvetlenül tapasztalja meg a feltámadott állapotát, de tudatában van annak, hogy ez a végső tökéletesség, az Istenhez való (fiúi) közelség, a végső hatalommal felruházottság, illetve az isteni teljhatalom állapota.

Az evangélista most is az Írás alapján próbálja körvonalazni a dicsőséges Krisztus alakját. Ennek kapcsán a Dán 7, 14 szavai jutnak eszébe: «Hatalom adatott neki (edothé exouszia; tudniillik az emberfiának), hogy ... mindenféle nyelvű nép (panta ta ethné) őt tisztelje. Hatalma örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg». Az exouszia kifejezésnek («nekem adatott minden hatalom», pasza exouszia) különféle jelentései vannak,[19] de mindenkor 'tekintélyt', 'hatalmat' is jelöl; és most külön hangsúlyt kap az a tény, hogy ez az uralom 'teljes', 'átfogó', mi több, 'egyetemes', azaz nemcsak a földre, hanem az égre is kiterjed. Az «ég és a föld» biblikus kifejezés az univerzum jelölésére. Jahve teremtette az «eget és a földet» - mondja a Ter 1, 1; és a feltámadt Krisztus exouszia-ja minderre kiterjed (vö. Zsid 1, 2-3). A Krisztus győzelmében részesülő keresztény ember is arra hivatott, hogy ítélje, illetve kormányozza a világot (vö. 1 Kor 6, 2-3; Mt 19, 28). E nyelvezet nemcsak metaforikus, hanem ráadásul hiperbolikus is, de az evangélista szerint a feltámadás Jézust Isten alkotó lendületébe emeli,[20] és szavatolja valamennyi korábbi nyilatkozatát vagy igényét. A magasztalás alanya továbbra is Jézus (16. v.), s hozzátehetjük, az a názáreti ember-Jézus, aki a feltámadásban «Isten hatalmas fiának bizonyult» (vö. Róm 1, 4). Abban, hogy Isten fiaként ilyen teljhatalmat kapott, nincs semmi rendkívüli, és ezért önmagában véve felesleges megjegyzés volna; de az, hogy ezt az állapotot az emberi nem képviselőjeként érte el, olyan bátorító üzenet, amelynél nagyobbat az emberiség már nem is kaphatna.

Az evangélista talán Krisztus isteni természetére is gondol, de valószínűbbnek látszik, hogy inkább missziójának igazolásán fáradozik. Megbízatásának eredetét magyarázván Jézus ezt mondja 'hálaadásában': «Mindent átadott nekem Atyám» (11, 27). S most, hogy művét befejezi és másokra akarja bízni, ugyanezt állítja. Ő nem a túlfűtött rajongók közé tartozik (vö. 9, 34; 11, 18; 12, 24; vö. Mk 3, 21), és nem 'csaló' (27, 63), hanem Isten bizalmasa és teljhatalmú képviselője. Mindaz, amit tanított és valóra váltott (üdvösséget hozó üzenete) nemcsak a szegény galileaiaknak vagy jeruzsálemieknek szólt, hanem a föld valamennyi lakójának, és érvényben marad az eljövendő életben, a mennyben, Isten színe előtt is, ahol most tartózkodik (vö. 26, 29). Amikor hivatalába iktatta Pétert, Jézus azt hangsúlyozta, hogy mindazt, amit kijelent a földön, megerősítik majd a 'mennyben' (16, 18); és ugyanezt az ígéretet, illetve biztosítékot adta a tanítványoknak is (18, 18). Most ez az ígéret kap magyarázatot, illetve hitelesítést. Jézus másutt (21, 21-22) arra emlékezteti övéit, hogy a hit határtalan távlatokat nyit a hívő előtt, és isteni lehetőségekkel ajándékozza meg őt. Pál apostol ebben az értelemben ismételte meg a korintusiaknak: «minden (panta) a tiétek» («ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené») (1 Kor 3, 21-22). A messiás, akinek alakját Máté a tanítványok számára körvonalazza, nem kapja meg szokott megnevezéseit, de az evangélista valamennyi címét sejteni engedi: elsősorban azokat a magasztos neveket, amelyeket az egyház a húsvéttal kezdődően adott neki. Galileából, az immár állandósult színeváltozásának hegyéről Jézus kiárasztja fényét és isteni ragyogással vonja be mindazokat a helyeket, amelyeken földi életében járt. Már az égben van, teljes közösségben Istennel, ugyanakkor - legalábbis tevékeny erejével - jelen van a földön is. Az emberek most már nem tekinthetnek el személyétől és művétől. Az, aminek megvalósításába belekezdett, nem valamiféle szeszélyes ötlet vagy egyéni álom volt, hanem az Atya határozott parancsa (11, 25-27), és ezért e mű véghezvitele nem állhat meg és nem tartóztathatja fel senki. Meghirdette (4, 17), majd a szegények evangelizálásával, a betegek gyógyításával és a bűnösök megmentésével elkezdte az ország valóra váltását, de műve befejezetlen maradt (vö. Kol 1, 24). Ezért küldte első alkalommal is a tizenkettőt Izrael házának eltévedt juhaihoz (9, 35; 10, 6). Most pedig, hogy elhagyja őket, illetve végérvényesen eltávozik a földről (jóllehet annak érdekében, hogy ne zavarja a szöveg teológiai és egyháztani beállítottságát, Máté elkerüli ezeket a magyarázatokat), ismét küldi övéit az általa megkezdett mű folytatására (19. v.). A megbízás nemcsak a tizenegynek szól, mert bár Máté szerint Jézusnak tizenegy tanítványa van, az evangéliumban ezek a tanítványok fogják egybe az egész egyházat és ennek különféle tagjait. A missziós feladat ezért elsősorban az egész egyházra hárul, és nem ennek kiválasztott egyedeire.

A 19. versben található «menjetek» parancs az egyház missziójának kezdetét jelzi. A poreuthentesz ige, jóllehet csak közvetve, Jézus missziós útjaira utal. Most azonban már nem neki kell úton lennie, hanem tanítványainak, és nemcsak Galilea vidékein (10, 1-6), hanem a világ minden táján. Vándorlásai folyamán Jézus arra szólította fel az útjába kerülő embereket, hogy kövessék őt (4, 18-22; 19, 21). Dicsőítő vallomásában (11, 28-30) a megfáradt és az élet terheit hordozó embereknek azt javasolja, hogy legyenek tanítványaivá (mathete ap'emou). Most különbségtétel nélkül valamennyi követőjét missziós útra küldi. Mindannak, aki megértette és elfogadta Krisztust, az a feladata, hogy tapasztalatát közölve másokat arra hangoljon, hogy ők is váljanak tanítványokká. Valamiféle jótékony 'fertőzéshez', vagy ha úgy tetszik, láncreakcióhoz hasonló folyamatot akar elindítani. Máté szerint a tanítvány az eszményi keresztény, és még inkább: Krisztus mása. Az egyház a maga mivoltában nem azért apostoli, mert a «tizenegyre» alapozódik, hanem azért mert azt a feladatot kapta, hogy terjessze Krisztus üzenetét. A keresztény missziós tevékenység távlatai túlmutatnak Palesztina határain. Jóllehet Máté egyháza alapjában véve zsidó-keresztény közösség, programjában nyitott a pogányok felé is (pata ta ethné), akik a messiást közömbösen fogadó vagy elutasító és üldöző Jeruzsálem vallási és politikai vezetőivel ellentétben elfogadták őt. Máté, aki nem mulasztotta el a kafarnaumi százados (8, 10) és a kánaáni asszony (15, 28) hitének magasztalását, a kereszt tövében mutatja be a pogányok egyházát, amely a 'századosból és a vele együtt levőkből', valamint az asszonyok csoportjából áll (27, 54-55). Ők mindannyian hitvallást tesznek «Isten fia» mellett, miközben a zsidók káromolják őt. A jelenlegi küldés a pogányokhoz valójában csak szentesíti ezt a helyzetet vagy hagyományt. A zsidó közösség tagjainak nem volt könnyű lemondaniuk saját privilégiumaikról és tudomásul venniük, hogy az üdvtervben a pogányok egyenrangúak velük (vö. 20, 12). Máté szerint azonban itt nem a közösség önkényes döntéséről vagy valamelyik apostol (például Pál) véleményéről van szó, hanem Krisztus egyértelmű akaratáról. Az evangélista olykor szemmel láthatóan honfitársaihoz hasonlóan ítélte meg a pogányokat (vö. 5, 47; 6, 7; 15, 26), de művének befejezésében nem hagyhat kétséget afelől, hogy az evangelizálásnak milyen úton kell haladnia. Az evangélium hirdetői a pogány népek felé fordulnak, és (ha ez itt nem is fogalmazódik meg kifejezetten, a 23-24. fejezet alapján mégis feltételezhetjük) hátat fordítanak a régi Izraelnek. Isten új népét immár a pogányok alkotják, akik az izraelitákkal ellentétben elfogadták Krisztust, és tanítványaivá váltak.

A Keresztelő (3, 11) és Jézus (3, 12) missziós tevékenységét beavató rítus (a keresztség) kísérte. A «tizenkét» tanítvány első kiküldésekor (10, 7) erről nem történik említés. Most azonban, hogy a tanítványok végérvényesen elindulnak a misszióba, a keresztelést kifejezett parancsként kapják. Abban az időben, amelyben az evangélista művét összeállította, a keresztség a keresztény életút választásának döntő mozzanata volt. Jelezte: befogadója a közösség színe előtt úgy döntött, hogy a halálig követi Krisztust, éspedig azért az ügyért, amelyért ő életét áldozta. Ezért a keresztséget eredetileg (vö. ApCsel 2, 38; 10, 48; 19, 5) «Jézus nevében» szolgáltatták ki, vagyis azzal a szándékkal, hogy a katekument szembesítsék Krisztussal és személyének (= nevének) közvetlen utánzására késztessék.

A Mt 28, 19-ben leírt formula egészen egyedülálló. Az Ószövetség és az Újszövetség egyetlen szövegében sem fordul elő. Az Újszövetségben csak ehhez hasonló kifejezéseket találunk.[21] Az «Atya», «Fiú» és «Szentlélek» kifejezések külön-külön szerepelnek ugyan az első evangéliumban, de együttesen sosem kapnak említést. Mindazonáltal Máténál e három személy az üdvösség alkotójaként jelenik meg. Jézus a «Szentlélek» erejében fogant (1, 18.20); befogadja a Lelket és a Lélek viszi őt (3, 16; 4, 1; 12, 18); végső vonatkoztatási pontja az «Atya» (7, 21; 11, 27; 16, 27 stb.), és ugyanez a helyzet a keresztény ember életében is (5, 16.48; 6, 4.8.15 stb.). Ha az ember a keresztény megtérés döntő pillanatában segítségül hívja vagy megemlíti nevüket, ez azt jelenti, hogy felidézi az üdvösséget megfogalmazó helyes kifejezéseket, magáévá teszi Jézusnak az Atyával szemben tanúsított tanulékonyságát és azt a készségét, amelyet a Szentlélek indításai iránt mutatott. Valamennyi keresztény Krisztus mása és Isten fia, de elsősorban nem akkor, ha úgy közeledik Istenhez, mint Atyjához, hanem, amikor hűségesen elfogadja akaratát, és Jézushoz hasonlóan engedi, hogy Isten Lelke átformálja őt. A három 'név' (onoma) említése nem lehet véletlenszerű mozzanat: az a szerepe, hogy határozott irányt szabjon a megkeresztelt ember életének, aki elválaszthatatlan kapcsolatba került mindhárom személlyel, amikor Jézussal együtt belépett az isteni élet dinamizmusába.

A tanítványok Krisztus művét folytatják. Ők is úton levő (poreuthentesz) misszionáriusok, akiknek az a feladatuk, hogy az evangéliumi tanítást (didaszkein) eljuttassák a pogány tömegekhez. Jézus 'prédikált' (kerüsszein) a sokaságnak, és zsinagógáikban tanította (didaszkein) saját honfitársait (4, 23; 12, 3; 13, 54). A 'tanítás' feladata mostantól kezdve tanítványaira hárul, akik szolgálatában állnak. Nem arra kaptak felhatalmazást, hogy saját iskolát alapítsanak, hanem Krisztus munkáját kell folytatniuk. Ez a teológiai magyarázat nem mindig kap megfelelő hangsúlyt. Simonhoz intézett szavaiban Jézus saját egyházáról (ekkleszia: 16, 18) beszél, itt pedig saját tanítványairól. Ő tehát, jóllehet 'láthatatlanul', mindig az egyház középpontjában marad.

A tanítványok inkább didaktikai, s nem elméleti oktatói tevékenységet folytatnak: elsősorban az ember, a keresztény formálásán dolgoznak, és nem tanok vagy doktrínák továbbadásán. Az írástudók azon fáradoztak és buzgólkodtak (23. fej.), hogy a lehető legpontosabb magyarázatát adják a törvénynek. Krisztus tanítványainak elsősorban nem az 'igazság' megértésére kell törekedniük, hanem ennek megvalósítására, vagyis az isteni akarattal való teljes megegyezésre (7, 21-27). Arra kaptak küldetést, hogy tanítsák (didaszkontesz) az embereket, de 'előadásaik' témáját a Jézus által sugallt előírásoknak és életelveknek (eneteilamén) kell alkotniuk. Mózes Isten nevében adta népének a 'parancsokat' (hai entolai), a normákat és a törvényeket (vö. MTörv 4, 44; 28, 61; 29, 20 stb.). Ezek Jézusban váltak teljessé (5, 17-20; 5, 45-48; 20, 40). Nem az a fontos, hogy az ember e törvények tökéletes ismeretére jusson (mint ahogyan ezt a rabbinikus skolasztika hirdette), hanem hogy ezeket megtartsa (térein) és a gyakorlatban tökéletesen kövesse. Máté szerint Krisztus tanítványa nem az az ember, aki valamivel többet értett meg, mint mások, hanem az, aki mindenekelőtt az Atya jóságának utánzására törekszik, amely legmegfelelőbb módon Krisztus életmódjában valósult meg (vö. 5, 45-48; 20, 28). Az ifjú jelöltet Jézus arra kéri, tartsa meg (térein) a parancsokat (entolasz) egészen a tökéletességig (teleiosz einai), éspedig azáltal, hogy javait a szegényeknek adja, s aztán szolgálatukba szegődve kövesse őt. A pogányok közül kikerülő tanítványoknak ilyen embereknek kell lenniük, vagyis nem azokhoz kell hasonlítaniuk, akik a keresztény közösségekben szép szavakat hangoztattak, de nem ügyeltek Isten akaratára (7, 21-22), vagy akik a zsinagógákban bonyolult liturgiákkal foglalatoskodtak, közben azonban ellene szegültek Isten parancsának (23, 1-7).

Krisztus közösségét egyedülállóvá teszi az a tény, hogy mindenkor az ő személye áll a középpontban (20. v.). Az evangélium az Immánuel Jézus, a velünk levő Isten meghirdetésével kezdődik (1, 23), és ehhez hasonló üzenettel fejeződik be. A próféta alakja küldetése végeztével homályossá válik, Jézus azonban Isten hatalmas fia, aki örökre hozzákötődik művéhez és mindazokhoz, akik ennek elkötelezett munkásai. A szöveg nemcsak azt mondja, hogy nem hagyja el őket, hanem kifejezetten állítja: mindig velük lesz (meth' hümón). Ez a 'jelenlét', amelyről csak Máté számol be (vö. 18, 20), arra emlékeztet, hogy Jahve is jelen volt népe körében, aki nemcsak arra tett ígéretet küldötteinek, hogy szavatolja megbízatásuk fogadtatását, hanem arra is, hogy biztosítja a rájuk bízott munka sikerét. Jézus nem lép tanítványai helyébe, nem szünteti meg felelősségüket és nem cselekszik helyettük, de 'közbelépéseivel' mindig támogatja őket. Ő nem a halottak, hanem az élők birodalmába került, ezért az ember folyamodhat hozzá és meghallgatásra találhat nála. A tanítványok nem egy múltbeli, lezárt és mindörökre megszűnt tapasztalattal szembesülnek, hanem élő személlyel, aki képes arra, hogy nyomon kövesse a történelemben folytatódó művét. Ő nem módosítja ennek menetét, hanem irányt szab alakulásának. Jóllehet az evangélista kifejezetten nem mondja, a zarándok egyház és a dicsőséges Krisztus közti köteléket a tanítványok hite biztosítja. Ez a titokzatos összekötő híd teszi lehetővé számukra, hogy elérhessék az eget, illetve a mindenség felett uralkodó Krisztust, urukat és üdvözítőjüket, aki már előttük célba jutott, mert végbevitte mindazt, aminek megtételére ők is felszólítást kaptak. Krisztus és az egyház örökre egybekapcsolódik, mert az egyházi gyülekezet azért hívatott (az ő 'nevében') össze, hogy megértse és az időben megjelenítse a krisztusi életet. Ha a közösség elveszíti ezt a dimenzióját s irányultságát, megszűnik Krisztus gyülekezete lenni, és közönséges emberi csoporttá válik.

Máté az egyházban jelen lévő, élő, dicsőséges és égi teljhatalommal rendelkező Krisztusra történő nyitással fejezi be evangéliumát, és bizonyos abban, hogy ezzel tájékozódási pontot, bátorítást, összetartó erőt és rendíthetetlen biztonságot ad közösségének. Lukács ugyanezt teszi, midőn bemutatja a tanítványokat, akik tekintetüket az áldást osztó és az ég felé emelkedő Jézusra szegezik. Ebben az esetben sem elbeszélésről van szó, hanem szimbolikus képről. A tanítványok nem fogják levenni (hívő) tekintetüket a feltámadt Krisztusról, ő pedig továbbra is áldásával halmozza el őket (24, 50-51); és ebben a kölcsönösségben születik meg Krisztus egyháza. Máté nem akarja eltávolítani Jézust közösségétől, és ezért nem beszél a mennybemenetelről. Jézus «a világ végezetéig», a közösség földi zarándokútjának teljes időtartamára övéivel marad.

A szünteleia tou aiónosz (a világ végének) témája utoljára jelenik meg Máté evangéliumában, hogy bátorságot öntsön az olvasók lelkébe, és talán azért is, hogy nyugtalanságot keltsen bennük. A 'végnek' e meghirdetése elsősorban nem isteni üzenet, hanem inkább a zsidó írók homiletikai és az evangéliumi prédikátorok elgondolkodásra késztető eszköze. Ezért e homályos utalások alapján még nem következtethetünk biztonsággal a történelem lezárulására. Az evangélium nem kozmológiát tartalmazó könyv, de még csak nem is teológia.

Az asszonyok a sírban keresték az üdvözítőt, de az angyal ezt mondta nekik: «Nincs itt» (28, 6). Most maga Jézus állítja: 'Közöttetek vagyok'. «Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük» - mondta a 'gyülekezeti beszédben' (18, 20). Most ugyanezt hangoztatja. A 10, 1-6; 16, 18-19 ellenére Máté szövegei alapján is mondhatjuk, hogy az egyház nem művi alkotás, hanem élő szervezet. A Krisztussal való személyes kapcsolatból születik, és csak a vele való bensőséges és élő viszonyban marad fenn. A közösséget és tagjait Krisztus irányítja a világ végezetéig, vagyis az ország földi időszakában mindvégig. Földi vándorútjának egész folyamán az 'én' és a 'ti' kettőssége ad biztonságot az egyháznak. Az egyszerű elöljárószó, a meta (-val, -vel), felér egy egész egyháztani értekezéssel. Az egyház Krisztusé, és az övé marad látszólagos távollétének időszakában is.

Az üzenet, amelyet az első evangélista könyvének utolsó soraiban megfogalmaz, felhívás az élő Krisztusba vetett hitre, aki a közösségben és a közösséggel együtt tevékenykedik.


[1]  A feltámadás az exegetikai kutatás területén is középponti témává vált. Erre utal az a 100 oldalnyi bibliográfia is, amelyet G. Ghiberti tüntetett fel a Resurrexit kötetben, Roma, 1974., 645-765. Vö. különösen: F. X. Durwell, La risurrezione di Gesù, mistero di salvezza, Roma, 1965.; W. Marxen, La risurrezione di Gesù, Bologna, 1970.; X. Léon-Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio pasquale, Roma, 1973.; R. H. Fuller, The Formation of Resurrection Narratives, Philadelphia, 1980.

[2] «Áltatjuk magunkat, ha a feltámadást még mindig eseménynek nevezzük», mondja H. Schlier (La résurrection de Jésus-Christ, Paris, 1969., 14. o.). 'Eseményen' az ember olyasmit ért, ami konkrét módon a történelemben ment végbe, illetve ami lejátszódása során az ember érzékelő tapasztalatával elérhető és az ember nyelvén érthető módon megfogalmazható. Aki a húsvéti üzenetet hallgatja, nem azt fogja fel, amit a szavak önmagukban jelentenek. «Teljes képtelenség volna Jézus feltámadását olyan értelemben történeti eseménynek tekinteni, mint amilyen módon az esemény kifejezést az ő (Jézus) földi életére vagy halálára alkalmazzuk» (P. Grelot, La résurrection de Jésus et son arrière-plan biblique et juif, in La résurrection de Jésus et l'exégèse moderne, Paris, 1969., 50. o.). Vö. J. Kremer, Das Zeugnis von der Auferstehung Christi, Stuttgart, 1967., 133. o. «Olyan tényről vagy eseményről van szó, amely kapcsolatban áll történelmünkkel, de túllépi a történelmi esemény kategóriáját» (uo.). A feltámadás az «az esemény, amelynek erejében Jézus kiszabadult a halál hatalmából és az univerzum Uraként felemeltetett az ő istenemberi létének teljességére» (uo.); ezért történetileg nem bizonyítható. Vö. E. Poussett: «Mindannak, ami történt, egyszóval a reálisnak, szélesebb kiterjedési köre van, mint a történeti valóságnak» (La résurrection, in NRTh, 101 (1969), 1009-1044.).

[3] Vö. E. Galbiati, È risorto non è qui, in BiOr 5 (1963), 67-72.; F. Neirynck, Les femmes au tombeau. Étude de la rédaction matthéenne (Mt 28, 1-10), in NTS 15 (1968-69), 168-190.; C. M. Martini, Les signes de la résurrection (Mt 28, 1-10), in AssSeig II, 21 (1969), 48-57.; N. Walter, Eine vormatthäische Schilderung der Auferstehung Jesu, in NTS 19 (1973), 415-429.; R. W. Longstaff, Women at the Tomb. Matthew 28, 1. Reexamined, in NTS 27 (1981), 277-282.

[4] L. Schenke, Le tombeau vide et la résurrection de Jésus (Mc 16, 1-8), Paris, 1970., 103-104. o.

[5] «A sírnál tett látogatás hagyománya nem történeti elbeszélés» - mondja L. Schenke (i. m., 95. o.). E szerző az elbeszélést kultikus etiológiának minősíti, vagyis olyan összeállításnak, amelynek az a célja, hogy magyarázatot adjon a Jézus sírja körül kialakult tiszteletre. J. Kremer végkövetkeztetése ennél óvatosabb. Vö. Zur Diskussion über «das leere Grab», in AA.VV., Resurrexit, Roma, 1974., 137-168. o.

[6] Vö. W. Trilling, La résurrection de Jésus, aube des temps nouveaux (Mt 28, 1-8), in L'annonce du Christ dans les Évangiles synoptiques, Paris, 1971., 211-242. o.

[7] Vö. fentebb, 3. jegyz.

[8] A feltámadt Jézus megnyilvánulásainak realizmusát a többi újszövetségi szerző is megerősíti. Pál a saját listáját ezzel a mondattal kezdi: «és megjelent» (1 Kor 15, 5). Lukács ugyanezt a kifejezést használja: «megjelent Simonnak» (24, 34). Magdolna «látta, hogy Jézus ott áll» (Jn 20, 14). «Nézzétek meg kezemet és lábamat» (Lk 24, 39). «Ő több napon át megjelent» (ApCsel 13, 31). «Mi együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból» (ApCsel 10, 41). Ugyanilyen módon érintkezik az emmauszi tanítványokkal (Lk 24, 30), az apostolokkal az utolsó vacsora termében (Lk 24, 36), a tóparton (Jn 21, 12) és Jeruzsálemben (ApCsel 1, 4). Nemcsak az asszonyok ölelhetik át a feltámadottat, hanem az apostolok is felszólítást kapnak, érintsék meg testét, és győződjenek meg róla, hogy nem szellem, mert «a szellemnek nincs húsa és csontja» (Lk 24, 39). Tamás arra kap felszólítást, hogy helyezze ujját oldalába, és győződjék meg a jelenés valóságáról (Jn 20, 27). Ezekben az esetekben azonban olyan nyelvezetről van szó, amelyet helyesen kell értenünk.

[9] A megjelenések értelmezése a hóphthén ige jelentésétől is függ. Ez az egyszerű passzívum ('látták') és a mediális alak ('láttatta magát') között ingadozik. Talán a második formát kell előnyben részesíteni az elsővel szemben. A kifejezés azt jelenti, hogy Jézus 'megjelent' tanítványainak, és nem egyszerűen csak 'látták őt'. Az Ószövetségben e szó a teofániák leírásánál szerepel; az Újszövetség párhuzamosan használja a phainó (vö. ApCsel 10, 40; vö. Róm 10, 20; Jn 21, 14) és az apokalüptó (vö. Gal 1, 12; Róm 1, 3) igékkel, amelyek jobban kifejezik jelentését. Olyan kezdeményezésről van szó, amely a feltámadottól indul ki, és amelyet a tanítványok részéről objektív módon átélt tapasztalat követ, de nem a fizikai látás és a jelenségek, hanem a hit világán belül.

[10] Vö. W. Marxen, i. m., 103., 114., 196-197. o.

[11] A feltámadás elfogadása a hit aktusában történik. Az ember ugyanilyen módon viszonyul Istenhez is. Nem az isteni valóság közvetlen észlelése által jut el arra a bizonyosságra, hogy Isten létezik, hanem azoknak a jeleknek vagy hatásoknak alapján, amelyeket ez a valóság világunkban eredményez.

[12] Nem állíthatjuk, hogy a feltámadt Jézus 'megjelenései' ugyanolyan természetűek, mint amelyekről a misztikus teológia beszél, de abban hasonlítanak egymásra, hogy mindkét esetben transzcendens valósággal való 'kommunikációról' van szó.

[13] A feltámadás kategóriáját W. Marxennel együtt értelmezésnek nevezhetjük. Olyan értelmezésről van azonban szó, amelyet a kezdeti közösség adott egyrészt az Ószövetség (a halottak feltámadására vonatkozó zsidó várakozás), másrészt az események alapján. Mindazonáltal 'természetüket' és 'ellenőrizhetőségüket' illetően «a legteljesebb homályban vagyunk» (i. m., uo.). «Számunkra az alapvető kérdés - mondja L. Evely - a következőképpen hangzik: úgy hiszitek, hogy az apostoloknak volt más bizonyítékuk is, mint amilyenekkel mi is rendelkezünk a feltámadást illetően?» (Il vangelo senza miti, Assisi, 1971., 157. o.). «Az elbeszélések éppen az idő múlásának mértékében egyre konkrétabbá válnak: Pál látomásról beszél, jóllehet semmit sem látott, hanem üzenetet hallott; Máté beszédre utal; Lukács társalgásról, útonjárásról és együtt-étkezésről tesz említést; János együtt-étkezésről és fizikai kapcsolatokról beszél» (uo., 171. o.).

[14] Az embernek az az első benyomása, hogy a szóban forgó elbeszélések egyidősek az eseménnyel, amelyről szólnak, vagy kevéssel ezután keletkeztek. Valójában ezek az egyszerű húsvéti meghirdetések kifejtései. Az olyan szövegek, mint az ApCsel 2, 24.32; 3, 13.15; 5, 30-31; 10, 40; 13, 30; 17, 31; 1 Tessz 1, 10, a feltámadást központi adatnak tekintik, de nem a 'halálból feltámadottról', hanem az 'Isten által feltámasztottról' beszélnek. Az esetek többségében a 'halottak közül' való feltámadásra történik utalás, és a Mt 27, 52-53 ellenére sosem a sírból való feltámadásra. A kérügmatikus meghirdetések mellé sorakoznak a hitvallások: a legegyszerűbbektől kezdve («hiszem, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halottak közül»: Róm 4, 24; 8, 11; 10, 8-10; 1 Kor 6, 14; 2 Kor 4, 14; Gal 1, 1; Kol 2, 12; Ef 1, 20; 1 Tessz 1, 10) a két részből állókon keresztül («hiszem, hogy Jézus meghalt és feltámadt»: Róm 4, 25; 14, 9; 2 Kor 13, 4; 1 Tessz 4, 14) az előzőkből származó négyrészes hitvallásokkal bezárólag. Ezekhez csatolható még az 1 Kor 15, 3-5; 1 Pét 3, 18a-21 stb. E formulák fokozatos gazdagodásában és fejlődésében megragadhatjuk a húsvéti eseménnyel kapcsolatos 'információ' és 'értelmezés' közötti átmenetet. Az egyszerű formulák elhagyják a halál említését; a két részből állók a halált szembeállítják a feltámadással; a legkésőbbi formulák a halált, a temetést, a feltámadást és a megjelenést is tartalmazzák (vö. 1 Kor 15, 3-5). Vö. B. van Iersel, La risurrezione di Gesù. Informazione o interpretazione?, in Conc. 6, 1979., 1827-1831. o. A hit adatának további magyarázatához szükséges 'szavak' vagy 'sémák' keresésében elsősorban a 'zsidó nyelv' jön segítségünkre. Az «Isten feltámasztja a halottakat» kijelentést, amely az «idők végezetére és valamennyi igazra vonatkozott, itt egyedi személyre és nemrég elmúlt időszakra alkalmazzák. Ennek az elővételezésnek köszönhetően Jézus 'feltámadása' olyan eseménnyé válik, amely események sorozatába illeszkedik» (X. Léon-Dufour, i. m., 51. o.). A kifejtések részben ószövetségi modellekre vagy kifejezésekre támaszkodnak. Ilyenek az anasztaszisz (talpraállás), egerszisz (felkeltés), valamint a megalázkodás-felmagasztalás, földi-égi, mélybe-magasba fogalompárok. A húsvéti kompozíciókhoz vagy krisztofániákhoz vezető út tehát nyitott. Úgy látszik, hogy ezek több információt közölnek, de ezt nehéz bizonyítani. Valószínűbb, hogy több 'értelmezést' tartalmaznak.

[15] Vö. Mt 27, 3-10 (a Júdás haláláról szóló 'beszámoló'), 27,19 (Pilátus feleségének álma), 27, 51-54 (a jelek, azaz a földrengés és az igazak feltámadása Jézus halálakor), 27, 62-66 (az őrök a sírnál).

[16] Vö. Péter evangéliuma 10, 28, amely ezt a szöveget tovább bővíti: «hét pecsétről» tesz említést, és arról beszél, hogy a «vének» is ott voltak az őrök mellett.

[17] «Ezt (az őrökre vonatkozó hírt) aligha tekinthetjük objektív információnak. Máténak ez az elbeszélése szerfölött valószínűtlen elemeket tartalmaz, amelyeket az irodalom bőségesen tárgyal (vö. például: H. Grass, Ostergeschehen und Osterberichte, Göttingen 1962., 23-24. o.). A Mt 28, 15b bizonyítja, hogy a sír őreiről szóló elbeszélés azokra a mendemondákra adott válaszként született, amelyek a Máté korabeli zsidó körökben még közszájon forogtak. Ha ebből a szövegből akarunk információkhoz jutni, akkor ezek csak az említett mendemondákra és a keresztény apológiára vonatkozhatnak, és nem a Jézus temetését kísérő eseményekre» (B. Van Iersel, id. cikk, 1833. o.). Ezek a szóbeszédek igazolják esetleg az üres sírra vonatkozó hagyományt.

[18] Vö. W. Trilling, Les traits essentiels de l'Eglise du Christ, in AssSeig 53 (1964), 20-32.; ugyanő: De toutes les nations faites des disciples, in AssSeig 28 (1969), 24-37.; F. Montagnini, Il comando missionario, in ParVit 15 (1970), 12-28.; J. Lange, Das Erscheinen des Auferstandenen im Evangelium nach Matthäus. Eine traditions- und redaktionsgeschichtliche Untersuchung zu Mt 28, 16-20, Würzburg, 1973.; H. Frankemölle, Jahwebund und Kirche Christi, Münster, 1974. 42-72. o. («Die Bundeserneurung durch Jesus»: Mt 28, 16-20); D. R. A. Hare - D. J. Harrington, Make Disciples of all the Gentiles (Mt 28, 19), in CBQ 37 (1975), 359-369.; S. Brown, The Matthean Community and the Gentile Mission, in NT 22 (1980), 193-201.

[19] Vö. W. Foerster, exouszia, in GNLT, i. m., III. k., 630-665. coll.; R. Karpinski, Exousia à la base de l'enseignement de Jésus et de la mission apostolique selon St Matthieu, Roma, 1968.

[20] Vö. H. Schlier, La résurrection de Jésus-Christ, Paris, 1969., 25. o.

[21] Vö. a «Lélek, Úr, Isten» (1 Kor 12, 4-6), az «Úr Jézus Krisztus, Isten, Lélek» (2 Kor 13, 13) és az «Isten, Krisztus, Lélek» (Róm 5, 5-6) formulákkal. Az apokaliptikus irodalomban más hármas csoportosítások is megjelennek: «angyalok, választottak, a szellemek Ura»; «emberfia, atya, angyalok»; «atya, fiú, angyalok»; vö. R. H. Fuller, On Demythologizing the Trinity, in ATR 43 (1961), 121-131.; ugyanő: The Formation of Resurrection Narratives, i. m., 187. oldaltól.
 


Tartalomjegyzék
Bibliográfia
Előző oldal
Következő oldal