A feltámadás az evangélium központi üzenete.[1]
Jézus élete nem zárul le a sírbatétellel,
hanem új, szellemi, mennyei létezésként folytatódik.
A 'feltámadott' kifejezés tehát az 'élőnek'
szinonimája. Az ókori antropológia csak a léleknek
tulajdonított második létezést. A 'feltámadás'
ezzel szemben a 'testből' és 'lélekből' álló
teljes emberi lény továbbélése. A feltámadásban
a korábban 'Ádámhoz' tartozó 'régi ember'
egésze véget ér, és új élet kezdődik.
A 'folytatólagosság' egyben 'újdonságot' jelent.
A hagyományos apologetika a feltámadást a Jézus
messiási és isteni volta mellett szóló legfőbb
bizonyítéknak tekinti, vagyis a legnagyobb csodának,
amelyet ő igényeinek és jogainak alátámasztására
nyújtott. «Negyven napon át» «sok»
bizonyítékot adott feltámadásáról
tanítványainak - mondja az Apostolok Cselekedeteinek szerzője
(1, 3). «Ha Krisztus nem támadt föl, akkor hiábavaló
a ti hitetek» (1 Kor 15, 14). A feltámadás Krisztus
művének igazolója, szavatolója és megpecsételője,
de elsősorban üdvözítő esemény. Két
összetéveszthetetlen szakaszra osztja Jézus életét.
Betlehemtől a Golgotáig ő is megosztott, hányatott,
bizonytalan, sebezhető és halandó életet él;
ezért nem sikerül meggyőznie barátait, és
legyőznie ellenségeit, akik fölébe kerekednek.
Az evangélista 'alázatosnak' és 'szegénynek'
nevezi ezt az életet (11, 28-30), sőt a Getszemáni-kertben
egyenesen 'testinek' (26, 41), azaz törékenynek és gyengének
(vö. Róm 1, 3; Zsid 2, 14; 5, 7). Jézus a 'próbáknak',
a csalódásoknak és a sikertelenségeknek alávetett
«Jahve szolgája» (12, 17-21). A kereszthalál
ennek a fáradságos, terhes és 'elviselhetetlen' életnek
befejezése és egyben lezárulása; ezért
számára is jótétemény, kegyelem és
ajándék. Voltaképpen nem az a fontos, hogy meg kellett
halnia, hanem az, hogy meghalhatott. A 'feltámadás' nem a
holttest újraéledése (vö. Mt 9, 25: Jairus lánya;
Jn 11, 44: Lázár), nem a gyengeség, a törékenység
és a bűn fémjelezte korábbi létezésbe
való visszatérés, hanem eltávozás ebből
az életből. Ha Jézus korábbi létállapotába
tért volna vissza, akkor később meg kellett volna
halnia, azaz valójában nem támadt volna fel. Ez a
különbség az egyik és a másik állapot
között, és ezért a szent szerzők «újjászületésről»
(ApCsel 13, 33), «újjáteremtésről»
és «megigazulásról» (vö. 1 Pét
3, 18; 1 Tim 3, 16) beszélnek. A feltámadás Krisztus
húsvétja, amely több, mint egyszerű átvonulás:
átformálódás, átváltozás
és olyan létmódnak birtokba vétele, amellyel
korábban nem rendelkezett. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a feltámadt
Krisztus egy 'másik' Krisztus: ő az úr, az üdvözítő
és a megváltó. Pál apostol a mag példázatát
használva beszél a korintusiaknak 'a halottak feltámadásáról'.
Elvettetik a «romlandó test és feltámasztatik
romolhatatlanságban» (en aphtharszia), elvettetik «gyalázatban,
és feltámasztatik dicsőségben» (en
doxé), elvettetik «erőtlenségben, feltámasztatik
erőben» (en dünamei), elvettetik «érzéki
test (szóma pszükhikon), és feltámasztatik
lelki test (pneumatikon)» (1 Kor 15, 42-44). Majd ezzel fejezi
be: «Az első Ádám élőlénnyé
lett, az utolsó Ádám pedig megelevenítő
lélekké» (uo. 45. v.). Miközben kihajt az új
növény, a mag a föld alatt marad: ez a kép világítja
meg a létezés két szakasza közötti kapcsolatot
és folyamatossági viszonyt. Az új növény
a meghaló magból születik, miközben meghosszabbítja
és megörökíti ennek létét. A feltámadó
ember is titokzatosan kibontakozik a meghaló létből,
és a holttest, amely (a mag héjazatához hasonlóan)
egy ideig még látható, a bekövetkezett átmenetnek
inkább jele, mintsem összekötő kapcsa. A növény
az érzékileg tapasztalható világban és
a történelemben marad, a megújult ember azonban egy
másik (történelem feletti) világban kezdi meg
létezését. A búzaszem korábbi létére
születik újjá, a feltámadott ember azonban olyan
világba lép, amely kibújik minden ellenőrzés,
igazolás és bizonyítási kísérlet
alól.
A tanítványok látták Jézust meghalni
a kereszten, de nem tudták már követni azon az új
úton, amelyen elindult, amikor kilehelte lelkét. A hit látásával
kísérték őt, és nem testi szemükkel.
A feltámadt Jézus kifürkészhetetlen, isteni világba
lépett, amelyet az emberi gondolkodás nem tud feltárni
(jóllehet vágyakozhat rá és megsejtheti). E
világról csak az adhat hírt, aki odatartozik vagy
ismeri e világot. A feltámadás hittétel, és
nem az érzékelő tapasztalat adata.[2]
Olyan (elképesztően érdekfeszítő) 'hír',
amelyet Isten Krisztus által akart eljuttatni az embereknek. A feltámadást
elfogadni annyit jelent, mint lemondani saját megismerő-képességeinkről.
Az egyház a halott Krisztusnak köszönhetően
él, és a feltámadt Úr köré gyülekezik.
A közösség valószínűleg hosszú
és fáradságos utat járt be, míg eljutott
erre a meggyőződésre; erről időnként
az evangéliumi szövegek is árulkodnak. Bizonyos, hogy
a teljes elfogadás nem a kivégzést követő
napokban («három nap» múltán) következett
be, amikor a tanítványok még abban a megrázkódtatásban
éltek, amelyet vállalkozásuk szomorú epilógusa
váltott ki lelkükben.
A Mt 26, 56-ban említett 'szétszóródásuk'
valószínűleg sokkal nagyobb mérvű volt,
mint amilyennek gondoljuk. Tamás hitetlensége (Jn 20, 25)
és az emmauszi tanítványok bizalmatlansága
(Lk 24, 21) talán az egész közösséget átható
krízis emléke (vö. 28, 17). A megfontolásnak,
az újragondolásnak és a Krisztus újrahallgatásának
ebben az időszakában a tanítványok 'megértették'
a vele kapcsolatos egyedülálló tapasztalatuk értelmét
és jelentőségét. Krisztus ténylegesen
meghalt, de most valóban él, és közöttük
van. 'Látják', 'hallják' és főként
'értik' őt. Tanítványaivá, üzenetének
meggyőződéses hordozóivá válnak,
és minden ember számára hirdetik üdvösséget
hozó életét. A Krisztus az egyház hitétől
függetlenül is él, de az egyház nélkül
nem őrizné meg kapcsolatát a történelemmel.
Nem a közösség ad életet a Krisztusnak, ellenkezőleg,
belőle és vele él, azaz magáévá
teszi az ő történelmi tapasztalatát abban a reményben,
hogy majd eléri őt megdicsőült állapotában
is (Mt 26, 29).
Az apostolok 'megtérése' (vö. 26, 30-32) döntő
jelentőségű esemény a keresztény történelem
számára. E megtérés nélkül hiányzott
volna a híd vagy legalábbis ennek utolsó íve,
amely Jézust kortársaihoz és minden idők emberéhez
köti. Az apostoli egyház azonban már meggyőződéses
hordozója a feltámadt Krisztusnak. Hatékonyan megtapasztalja
az ő jelenvalóságát. A feltámadás
eseménye visszamenőleg megvilágítja Jézus
teljes életét, és ezért az evangélium
egészét is áthatja. Jézus születésétől
kezdve mindenütt dicsőséges és hatalmas 'Úrnak',
'Isten fiának' mutatkozik, és így az egész
evangélium feltámadási üzenet.
Az utolsó fejezet (Mt 28) e keresztény hitvallásnak
akarja magyarázatát vagy igazolását nyújtani.
E fejezetnek kell igazolnia azokat a tulajdonításokat, címeket
és megnevezéseket, amelyeket Jézus személyesen
igényelt, vagy amelyekkel mások illették őt.
Ezért inkább apologetikus, és nem történeti
jelentéssel rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy az egyház
a feltámadásba vetett hitének eredetéről
számol be, vagyis arról, hogyan jutott el a kételkedés
vagy a hitetlenség állapotából (vö. 26,
56. 69-75) a feltámadt Krisztusba vetett hitre. Ezt azonban nem
krónika, hanem prédikációk és meghirdetések
keretében teszi. A bemutatásra kerülő 'képek'
valós meghirdetést, a feltámadás üzenetét
hordozzák, de valószínűleg funkcionális
jellegű vagy fiktív jelenetek. Az egyetlen történet,
amelyet tudatni akarnak, az hogy 'Jézus feltámadt', s hogy
ennek az apostolok valódi 'tanúi'. Az az út, amelyen
az apostolok erre a meggyőződésre jutottak - miként
valamennyi hívő esetében is - sokkal hosszabb és
fáradságosabb annál, mint amilyet a szövegekben
fellelhető lehengerlő megállapítások
(az 'üres sír' és a fizikai kapcsolatok a feltámadottal)
alapján feltételezhetnénk, és amelyek egyébként
nem is illeszkednek jól a történelem-feletti esemény
logikájába.
Máté 'elbeszélése' négy rövid
perikopából áll: az üres sír (1-8. v.),
megjelenés az asszonyoknak (9-10. v.), az őrök tanúságtétele
(11-15. v.), megjelenés a tizenegynek (16-20. v.).[3]
(Mk 16, 1-8; Lk 24, 1-12; Jn 20, 1-2)
A feltámadás első meghirdetésének szereplői asszonyok (1. v.). Olyan személyekről van szó, akiknek feltehetően jelentős szerepük volt a kezdeti közösségben. Az a tény, hogy közel álltak Jézushoz, annyira rendkívüli dolog volt, hogy erről nem lehetett hallgatni. Az asszonyok saját nézőpontjuknak megfelelően egészítették ki az apostoli, illetve a férfiúi tanúságtevést.
A szöveg a valós történet elbeszélésének
légkörét idézi (így tartja a közfelfogás
is). Ez azonban nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy
valójában a közösség irodalmi kompozíciójával
állunk szemben, amelyben ez ismét átéli és
újrafogalmazza a feltámadt Krisztusba vetett hitét.
A Jézus sírjára vonatkozó hagyománynak
(vö. 27, 57-60), amelynek megőrzését az egyház
fontosnak tartotta, az volt a szerepe, hogy mérsékelje annak
a hírnek gyalázatát, hogy Jézus dicstelen módon
a közönséges bűnözők árkában
fejezte be földi pályafutását (ApCsel 13, 29).
Az apologetikus célkitűzések mellett ájtatossági
motívumok is közrejátszottak abban, hogy az üdvözítő
sírját látogatások és szertartások
színhelyévé tették. A zsidóknál
szokásban volt, hogy egy ideig visszatértek oda, ahová
rokonaikat vagy barátaikat temették. Az egyház talán
már igen korán megkezdte zarándoklatait Krisztus sírjához,
és e látogatásokat a feltámadás liturgikus
megemlékezéseivel kísérte. Elképzelhető,
hogy Jeruzsálemben az Úr húsvétját azon
a helyen ünnepelték vagy 'idézték fel', ahová
őt eltemették.[4]
Máténál az asszonyok nem azért mennek, hogy
bebalzsamozzák Jézus testét (Mk 16, 1), hanem hogy
megnézzék a sírt (1. v.).
Az antiochiai hitvallásban, amelyet Pál az 1 Kor 15,
6-8-ban közöl, nem szerepel az 'üres sír'. Erre a
hallgatásra nincs semmiféle magyarázat. Nem zárhatjuk
ki azonban azt a feltevést, hogy a Mt 28, 1-8 és párhuzamos
helyei későbbi hagyományt örökítenek
meg, amely esetleg a korábbi összeállítások
(1 Kor 15, 6-8) továbbfejlesztése. Amikor a feltámadás
meghirdetése már más (ájtatossági, liturgikus,
apologetikus) motívumok alapján történik, az
'üres sír' e meghirdetésnek elengedhetetlen előfeltételévé
válik. Ha Krisztus még a sírban van, nem lehetett
volna továbbéléséről beszélni.[5]
Az evangélista célkitűzésében ez a szöveg
elsősorban a húsvéti üzenet bevezetése.
Az 'elbeszélés' inkább logikailag és nem
kronológiailag («szombat elmúltával»:
vö. 27, 62) kapcsolódik Jézus halálához
és temetéséhez. Az első evangélista
szemében a keresztény hét «első napjának
hajnala» a régi és már idejétmúlt
világra (27, 51b-53) épült új világnak
hajnala.[6]
Egyedül csak Máté emlékezik meg a földrengésről,
mint ahogyan ezt a halállal kapcsolatban is teszi (27, 51). A jelenetet
ezúttal is az «és íme» vezeti be (vö.
27, 51), amely arra szolgál, hogy kiemelje jelentését.
Ilyen körülmények között megnyílnak a
sírok. Máténál az Úr egyik angyala jön
(Márknál egy 'ifjú', Lukácsnál két
férfi), hogy megnyissa Jézus sírját. A szerző
folytatja a 27, 51b-53-ban megkezdett teofánia, illetve krisztofánia
leírását. A kőre 'ülő' angyal szemmel
láthatóan a dicsőséges Krisztust képviseli,
aki az Atya jobbján 'ül' (vö. 19. v; ApCsel 7, 56). Villámló
tekintete bírói hatalmát jelzi (vö. 24, 27; Dán
10, 6). Ruhájának fehérsége (vö. 17, 2)
a Dán 7, 9-re utal, amely az Öregkorút ábrázolja
ilyen ruhában. A sír felett, ahol a halál uralkodott,
immár a teljes méltóságába és
dicsőségébe öltözött emberfia parancsol.
A jelenlévők reakciója, az őrök megrettenése
(4. v.) és az asszonyokat hatalmába kerítő
félelem (vö. 5. v.), megerősíti, hogy a szerző
természetfeletti megnyilvánulásra akar utalni. E megnyilvánulás
megbénítja a hitetleneket (az őröket), és
ugyanakkor megnyitja a hívők (az asszonyok) szívét
a misztérium jobb megértésére. Úgy látszik,
a szöveg a hírüladás sémáját
(vö. Mt 1, 18-25) utánozza. Megjelenik az isteni küldött,
és jellel kísért üzenetet közöl. Az
igazság, amelyre emlékeztetni vagy amelyet közölni
akar, a keresztre feszített Jézus feltámadása
(6. v.). Paradox jelenség, de a keresztények az ember halál
feletti győzelmének örömhírét tolmácsolják
kortársaiknak. Az egyház tudatában van annak, hogy
ez nehezen elfogadható, hihetetlen tanítás (vö.
ApCsel 17, 32; 26, 24). Ezért szükségét érzi,
hogy meghirdetéséhez Istenre hivatkozzon. Alapjában
véve ő az, aki feltárja a feltámadás
misztériumát, előbb a messiás által
('amint megmondta'), most pedig küldöttjének közvetítésével.
Az (ezúttal a közösséget szimbolizáló)
asszonyok figyelmének középpontjában a keresztre
feszített áll, Isten azonban arra szólítja
őket, hogy ne arra a helyre figyeljenek, ahol teste feküdt,
hanem máshová. Az üres sír jelzi, hogy az üzenetnek
hitelt kell adni. Az 1, 18-25-ben a Szentlélek erejében való
születés igazolásaként prófétai
orákulum szerepel (Iz 7, 14), itt pedig konkrét, ellenőrizhető
tény. Ez azonban nem része a feltámadás meghirdetésének,
inkább a zsidó antropológia igényeit vagy következetességét
elégíti ki. Pál ugyanis megemlíti a korintusiaknak,
hogy Istennek nincs szüksége holttestre ahhoz, hogy életet
adjon a feltámadt testnek (vö. 1 Kor 15, 35-49).
Az asszonyok, a feltámadás üzenetének címzettjei,
megbízást kapnak, hogy vigyék hírül a
dolgot, elsősorban a tanítványoknak (a tizenkettőnek).
A tanítványok az elsők, akik tudomást szereznek
a feltámadásról. Elsősorban nekik kell hitelesíteniük
az asszonyok tapasztalatát, de nem kizárólag ők
a hitelesítők. A tizenkettőnek szóló
üzenet megismétlése annak, amit az asszonyok hallottak.
Ott van továbbá a galileai találkozó, ahol
az asszonyok is újra láthatják őt (7. v.).
Márk elbeszélésében az asszonyok megijednek
és hallgatásba burkolóznak (16, 8). Máténál
azonban, jóllehet (az isteni küldött iránti tiszteletet
kifejező) félelem szállja meg őket, részesülnek
a húsvéti örömben, és 'futnak', hogy másokkal
is megosszák ezt az örömet.
A feltámadás misztériumának hirdetése
közben az egyház pasztorális célkitűzéseiről
sem feledkezik meg. A Mt 28, 1-8 emléket akar állítani
annak a szeretetnek és hűségnek is, amelyet egyszerű
asszonyok tanúsítottak Krisztus iránt az ő
nyilvános szolgálata idején Galileától
kezdve egészen a keresztfa gyötrelméig (vö. 27,
55-57); mindez még jobban kiemelkedik, ha egybevetjük a tanítványok
árulásával és menekülésével
(26, 47.56. 69-75). E részletet az egyházban végzett
női szolgálatok alapítólevelének is
tekinthetjük.
(Mk 16, 9-10; Jn 20, 14-18)
E rövid perikopa vezeti be a húsvéti krisztofániák
témáját.[7]
Máté csak erről és a tizenegynek szóló
megjelenésről számol be. Az asszonyok csoportjának
való megnyilvánulás valószínűleg
azonos a Magdolnának szóló jelenéssel, amelyet
a Jn 20, 11-18 beszél el. A két 'változat' közti
különbségeket mérsékli vagy háttérbe
szorítja az a gesztus, amellyel az asszonyok is, és Magdolna
is a feltámadotthoz közelítenek.
Ez és a többi találkozás komoly problémákat
vet fel. A jelenések azt tanúsítják, hogy Krisztus
övéinek körében él, továbbra is maga
felé irányítja a tanítványok, a hívek
figyelmét és szeretetét, de nem mutatják meg
azt a módot vagy utat, amelyen ők erre a bizonyosságra
eljutottak. Kétségtelen, hogy a feltámadásba
vetett hit tényeken és tanúságokon alapszik,
a források azonban nem magyarázzák el, hogy ezek milyen
természetűek. Az evangéliumi elbeszélések
első látásra itt is találkozásra, sőt
a feltámadottal való közvetlen kapcsolatra engednek
következtetni: az asszonyok látják őt, fogadják
'köszöntését', leborulnak előtte és
'átkarolják lábát', mint ahogyan az ember ezt
élő személyek esetében teszi. Ezek az állítások
vitathatatlannak látszanak,[8]
de tágabb körű megfontolások kereteibe illesztve
kell értelmeznünk őket. A feltámadás nem
a holttestnek újrafelvétele, hanem átmenet a földi,
a sebezhető és a testi állapotból a dicsőséges,
a szellemi és mennyei birodalomba. A feltámadt Krisztus láthatatlan
világban, érinthetetlen és tapinthatatlan állapotban
él. Azt a nyelvezetet, amelyen a szent szerzők a feltámadásról
beszélnek, ezeknek az észrevételeknek vagy elveknek
alapján kell értelmezni, és nem ezektől függetlenül.
Az 'érintés', amelyről az evangélisták
beszélnek, azt emeli ki, hogy milyen 'kézzelfoghatóvá'
és élővé vált a feltámadás
megtapasztalása, és természetszerűen nem a feltámadottal
való külsődleges és érzékelhető
érintkezésre akar utalni. A feltámadásba vetett
hit a keresztre feszített Krisztus továbbélésébe
vetett meggyőződés. Azok a kifejezések (feltámadni,
megjelenni stb.), amelyekkel az evangélisták a húsvéti
tapasztalatot meghirdetik, nem tudják megfelelő módon
jelezni a dicsőséges Krisztus állapotát. Valamiféle
konvencionális nyelvezethez tartoznak, amely a pszichikai szférán
kívül eső és azt felülmúló,
transzcendens esemény megfogalmazására alkalmas.
A horaó, 'láttatni magát' vagy 'látottnak
lenni' ige[9]
itt és más esetekben is lényegében hívő
'észrevevést' jelent, és nem érzéki
észlelést. Az asszonyoknak és az apostoloknak a feltámadottal
való találkozása nem más, mint a Jézus
továbbélésébe, helyesebben, a benne megvalósuló
isteni mű folytatólagosságába vetett hit kifejezése.[10]
E témát le lehetne zárni, de tovább is
lehet elemezni. Az asszonyok nem azt a Krisztust látták viszont,
akit nyilvános szolgálatának éveiből
ismertek, mert ez már nem létezett többé; és
nem a mennyben élő, uralkodó Krisztus tárulkozott
fel előttük, mert ő nem ehhez a világhoz tartozó
személy. A szemük előtt megmutatkozó alak tehát
mindenképpen titokzatos marad.[11]
E problémát nem könnyű megoldani. A közkeletű
vélemény szerint a szellemalak, akit az asszonyok látnak
és átkarolnak, maga a feltámadt Jézus, aki
a földi világ körülményeihez alkalmazkodik.
Csodát tesz, visszafogja dicsőségét, hogy láthatóvá
és foghatóvá tegyen valamiféle szellemi testet.
Ebben az összefüggésben a jelenések jel-értékűek,
azaz megnyitják az utat a mennyei Krisztussal való kapcsolatteremtéshez.
A tanúk meggyőződhetnek, hogy a messiás, akit
meghalni láttak, dicsőségben és isteni hatalommal
felruházva él.
Az a feltételezés, hogy Jézus a földi körülményekre
alkalmazta megdicsőült testét, tetszetős, de
nem a legnyilvánvalóbb és nem a legmeggyőzőbb
feltevés. Ha a megjelenések csupán jel-szereppel bírnak,
nem szükséges, hogy magának a feltámadottnak
megnyilvánulásai legyenek. A tizenegy hitének felélesztéséhez
vagy megtartásához bármilyen csodás művelet
elegendő. Az egyházban élő és működő
Krisztus - anélkül, hogy magyarázhatatlan 'alakváltozásokat'
kellene elszenvednie dicsőséges állapotában
- hatalmának bármilyen kinyilvánításával
is utalhat jelenvalóságára. Erre a célra elegendő
valamiféle képzeletbeli jelenés vagy ragyogó
jelzés is. A kép mögött ugyanis mindig ott van
a valóság, amelyre utal. Az apostolok által látott
Krisztus-alak tartalmilag kiüresedne, tehát fantazmává
válna, ha Krisztus valóban nem támadt volna fel. Ő
azonban él, és létezéséről bármilyen
alkalmas módon meg tudja győzni az apostolokat és
a hívőket.[12]
Az evangéliumi beszámolók szubjektivizmusa radikálisabb
feltevéshez is elvezethet. Lehetséges, hogy nem történeti
eseményről, hétköznapi nyelven leírt csodás
megnyilvánulásról van szó, hanem olyan irodalmi
kompozícióról, amelyet azzal a céllal dolgoztak
ki, hogy valóságos, de titokzatos, misztérium jellegű
eseményt mutasson be. E feltételezésben a megjelenéseket
a valós tapasztalat illusztrációinak tekinthetnénk,
és nem e tapasztalat rekonstrukciójának.[13]
Ez a feltevés nem vonja kétségbe a húsvéti
események objektivitását, hanem csak megvalósulási
módjukat vitatja. Nem hiányoznak azok az érvek (még
ha ezek esetleg nem is perdöntőek), amelyek amellett szólnak,
hogy a megjelenésekről szóló 'elbeszéléseket'
didaktikai vagy katekétikai képeknek tekintsük. A szóban
forgó elbeszélések realizmusa látszólag
objektív tényleírást sugall, az is lehet azonban,
hogy olyan apologetikus meggondolásnak és célkitűzésnek
felel meg, amely félreérthetetlen kifejezésekkel akarja
az emberek szívébe vésni a feltámadottba vetett
hitet. Előfordulhat, hogy Jézus találkozásai
az asszonyokkal valódi találkozások voltak. Az is
lehetséges azonban, hogy ezek a feltámadás közvetlen
és hatékony hirdetésére szolgáló
sémák. Nem zárhatjuk ki, hogy a fizikai kapcsolat
kiemelése egyszerűen azt a célt szolgálja hogy
a találkozás valódiságát hangsúlyozza,
s hogy kizárja a csalódás vagy a hallucináció
feltételezésének lehetőségét.
A feltámadottba vetett hit ugyanis nem egyéni vagy közösségi
önámítások gyümölcse.
A feltámadás valóságának elfogadása
egyébként nem támaszkodhat közvetlen bizonyítékok
erejére, hanem csak azokra az állításokra és
igazolásokra, amelyeket Jézus kínált fel földi
létezése idején. A feltámadt Krisztus elsődleges
bizonyítéka a történeti Krisztus.
A feltámadásba vetett hit biztosabb alapjai talán
a földi Krisztussal való találkozásokban keresendők,
vagyis abban a meggyőződésben, amelyre apostolai jutottak
messiási voltát illetően, és abban a határozott
elfogadásban, amellyel szavait fogadták. Az angyal arra szólítja
fel az asszonyokat, hogy emlékezzenek a Jézus által
mondottakra (6. v.). Ez az ellenőrizhető alapja, próbája
annak, hogy az üzenet, amelyet éppen átad, igaz. A feltámadás
már a 'jelenések' előtt és ezektől függetlenül
is Jézus által megfogalmazott és az embereket elfogadásra
szólító 'igazság' volt.
A feltámadott Krisztus nem azzal adta 'bizonyságát'
új létállapotának, hogy 'megjelent' néhány
kiválasztott személynek, hanem 'jelenléte' által,
amely kiáradt az egész egyházra. A történelem
igazolta, hogy Jézus halála után valami történt:
tevékeny, cselekvő és karizmatikus közösség
született, amely a keresztre feszített személye köré
csoportosult. Ez kétségtelenül igazolta, hogy ő
már nem a halottak birodalmában tartózkodik. A Lélek
a sírból életre kelti Jézust, és erről
bizonyságot tesz az apostolok előtt is. Jézus földi
életét és misszióját a Lélek
kiáradására vonatkozó nagy ígérettel
fejezi be. A Lélek a tanú, ő a vigasztaló,
ő a hitelesítője a Krisztus földi életének,
és annak, hogy ez a krisztusi élet folytatódik.
A leszálló Lélek a hívők emlékezetébe
idézi Jézus tanítását, üzenetét,
és erőt ad ezek elfogadására. A Lélek
első ajándéka és a születő egyházban
kifejtett megszentelő tevékenységének első
gyümölcse a feltámadásba vetett hit. Az apostolok
nem azért válnak a feltámadás hiteles tanúivá,
mert látták a tündöklő Jézust, hanem
mert megmutatják, hogy valóban ő tevékenykedik
életükben és személyük közvetítésével
másokban. A szavak és a látomások megcsalhatják
az embert, a cselekedetek azonban nem. Ha az apostolok valóban látták
Jézust, vagyis ha ő valóban él, akkor ennek
a cselekedeteikre gyakorolt hatásokból kell kiderülnie.
A 'feltámadás' tehát olyan 'kategória',
amely - jóllehet nem megfelelő módon - fogalmilag
fejezi ki a keresztény csodát. Jézus előre
meghirdette 'felmagasztaltatását' és 'dicsőséges
eljövetelét'. Ez titokban, a misztérium világában
vált valóra, de kívülről is tapintható
hatást gyakorolt a keresztény hit hirdetésére
és terjedésére. A jelenésekről szóló
elbeszélések ennek tolmácsolásai és
érzékletes megfogalmazásai. A kezünkben lévő
'elbeszélések' a meghalt és a feltámadt Krisztusba
vetett hit első 'megvallásaiból' alakultak ki.[14]
Az asszonyoknak szóló megjelenés teológiai
hordereje nem szorította háttérbe a megjelenés
pasztorális mondanivalóját. Az egyház ismételten
magasztalni akarta ezeknek az egyszerű személyeknek csoportját,
akik a közösségben szorgosan segédkeztek és
talán katekézist is végeztek. A nyilvános szolgálat
és a szenvedés idején az asszonyok a Krisztus iránti
feltétlen hűség, odaadottság és szeretet
példáját mutatták; s most, mintegy viszonzásul,
Jézus különleges találkozóval ajándékozza
meg őket. Viselkedésük a hívőnek a Krisztus
iránt tanúsított magatartását mutatja
be. A még fogyatékos megközelítési mód,
amellyel az üdvözítőt körülveszik, olyan
lelki beállítottságról árulkodik, amely
már a múlté. Magdolnához (Jn 20, 17) és
Tamáshoz (Jn 20, 27) hasonlóan a jámbor asszonyok
is igénylik a feltámadottal való fizikai kapcsolatot.
Az új rendben azonban a kapcsolatok csak szellemi szinten jöhetnek
létre. A megjelenések csak kezdetül szolgálnak
és arra szólítják az embert, hogy az anyagi
világból kilépve hatoljon a Lélek új
valóságába.
A Mt 28, 11-15-ben szereplő elbeszélés az előző
fejezet tipikusan jeruzsálemi híreihez hasonlóan a
zsidó-keresztények fővárosának keresztény
köreiből származik, akiket az evangélista jól
ismer.
Az őrök jelenléte a sírnál problémát[15]
jelent, és így nehézséget okoz az is, hogy
a jelenlegi szöveg szerint az őrök a nagytanács
alárendeltjeiként szerepelnek.
Az őröknek az üres sírra és a feltámadásra
vonatkozó tanúsága egyedülálló
dolog. Ez a tudósítás csak Máténál
fordul elő. Ez a körülmény ugyan nem bizonyítja,
hogy a hír nem hiteles, de nem is szól mellette. Maga a Jézus
ellen felhozott vád (hogy ti. csaló) is csak ebben a szövegben
fordul elő, és nem felel meg annak a szokásos magatartásnak,
amelyet a zsidó vezetők Krisztussal szemben tanúsítottak.
Elképzelhető, hogy Máté különleges
értesüléséről van szó, de az is
lehetséges, hogy az üres sírra vonatkozó eredeti
hagyomány bővítésével állunk
szemben. Talán a puszta tény önmagában véve
nem volt elegendő ahhoz, hogy a csodás eseménnyel
kapcsolatban minden kétséget eloszlasson, és ezért
kiegészítő igazolásokkal - a sír lepecsételésével,
az őrök jelenlétére és az asszonyi tanúságtételt
erősítő férfiúi tanúságtevésre
történő utalással - kellett a szöveget gazdagabbá
tenni. Az apokrif evangéliumokban ez a törekvés már
szinte groteszk vonásokat öltött, amint ezt többek
között Péter evangéliuma is tanúsítja.[16]
Az őrökről szóló elbeszélés
valószínűleg az üres sírra vonatkozó
«hagyomány» zsidó értelmezésére
adott válasz.
Az üres sírra vonatkozó történet, amelyet
a feltámadás valóságának igazolása
érdekében hangoztattak, zsidó körökben azt
a pletykát váltotta ki, hogy Jézus testét eltüntették.
Az evangélium írásának idején még
mindig ez a szóbeszéd járja. Máté egyháza
cáfolja ezt a költött történetet, de maga
is kitalál egy ilyet, midőn az őröket a sírhoz
rendeli és a feltámadás tanúivá teszi.[17]
Az üres sírra vonatkozó zsidó értelmezés
tetszetős volta nem szavatolja, hogy az őrök valóban
részt vettek vagy közreműködtek ebben a csalásban.
Inkább a keresztény igehirdetés vagy apológia
révén váltak az események szereplőivé.[18]
A szöveg látszólag a Lk 24, 36-49 és a Jn 20,
19-23 verseivel párhuzamos krisztofánia. Valójában
azonban visszatekintés: a szerző, mielőtt búcsút
venne az olvasótól, még egyszer átgondolja
művét. Szintézist nyújt, amelyben elsősorban
krisztológiai és egyháztani témák fonódnak
egymásba.
A 'topográfiai' megjelölés már önmagában
véve is üzenet. «Galilea» a pogányok földje
(vö. 4, 15), ugyanakkor Jézus első szolgálatának
színterét, vagyis azt a földet is emlékezetbe
idézi, amely először látta «hatalmának»
megnyilvánulását (7, 29). A feltámadt Krisztus
visszatér missziós tevékenységének területeire,
de nem azért, hogy visszavágjon ellenségeinek (vö.
26, 64), hanem hogy megerősítse első meghirdetéseit,
egész misszióját, és tevékenységének
mezejét más munkásokra, követőire és
művének folytatóira bízza. Ők is «Galileából»
kiindulva kezdik meg munkájukat (19. v.).
A «hegy», amelyet a vidékhez hasonlóan Máté
jelöl ki, az evangéliumban a jézusi szolgálat
néhány jelentősebb állomására
utal. Felidézi a boldogságok hegyét (5, 1), illetve
Jézus első igehirdetésének és programadó
beszédének helyét (5, 17 - 7, 28), továbbá
a jelenlegi húsvéti megnyilvánulást elővételező
színeváltozás hegyét (17, 1), amely helyettesíti
vagy talán el is törli a Sinai-hegy emlékét.
Jézus végül arra a 'magas hegyre' is eljut, amelyre
annak idején a kísértő hívta a világ
feletti 'uralom' elnyerése érdekében (4, 8-9), de
más ösvényen. Ez az uralom nem csupán ajándék,
hanem az önmegtagadások közepette végzett bátor
(szenvedéssel teli) munka jutalma. A Krisztusnak szenvednie kellett,
hogy bemehessen dicsőségébe (Lk 24, 26). «Ezért
Isten felmagasztalta őt» - mondja Pál apostol (Fil
2, 9). Máté ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza, midőn
Jézus felmagasztalását alárendeli a kereszthalálnak
(vö. 17, 4-5). Jóllehet az evangélista nem tartja szükségesnek,
hogy megemlítse, a kép, amelyet a tanítványok
elé vetít, a dicsőséges Krisztus alakja, aki
az imént jelent meg az asszonyoknak (9-10. v.). Színe előtt
egybegyűlt az apostoli közösség, amelyet (a Júdás
árulását számon tartó evangéliumi
hagyomány pontos adataként: vö. Mk 16, 14) a «tizenegy»
szimbolizál. Máté egyháza ezúttal is
úgy mutatkozik be, mint amelyben együtt nő a búza
és a konkoly (13, 29), és amelyben együtt vannak a jó
és a hitvány halak (13, 47). Akadnak köztük ugyanis
olyanok, akik felismerik és imádják Jézust,
de vannak olyanok is, akik bizonytalanságban és kétségek
között maradnak. A «kishitűség» (oligopisztia)
jellemzi az első evangélista közösségét
(vö. 6, 30; 8, 26; 14, 31; 16, 8), és e közösség
ilyennek mutatkozik az utolsó pillanatban is. A 'kételkedés'
a megjelenési elbeszélések állandó (irodalmi)
eleme. Nem zárhatjuk ki azonban azt sem, hogy az evangélista
valós helyzetet ábrázol: ideális képet
akar nyújtani egyházáról, de ez történelmi
síkon még valamennyi fogyatékosságával
együtt van jelen. Térdre borul Krisztus előtt, de zavarok
és ellentmondások jellemzik. Mindez azonban nem veszélyezteti
jövőjét és főként misszióját.
E küldetés természetesen nemcsak tőle függ,
hanem a feltámadt Krisztus szüntelen és hatékony
jelenlététől, akit az evangélista a korábbi
utalások összefoglalásával mutat be. Nyilvános
szolgálata idején Jézus már tett olyan kijelentést,
amely hasonlít a jelenlegihez: «Mindent átadott nekem
Atyám» (11, 27). E kijelentés az idő tájt
is a feltámadással elnyert dicsőséges állapot
'elővételezése' volt (vö. Róm 1, 3-4).
Az egyház nem közvetlenül tapasztalja meg a feltámadott
állapotát, de tudatában van annak, hogy ez a végső
tökéletesség, az Istenhez való (fiúi)
közelség, a végső hatalommal felruházottság,
illetve az isteni teljhatalom állapota.
Az evangélista most is az Írás alapján
próbálja körvonalazni a dicsőséges Krisztus
alakját. Ennek kapcsán a Dán 7, 14 szavai jutnak eszébe:
«Hatalom adatott neki (edothé exouszia; tudniillik
az emberfiának), hogy ... mindenféle nyelvű nép
(panta ta ethné) őt tisztelje. Hatalma örök
hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem
semmisül meg». Az exouszia kifejezésnek («nekem
adatott minden hatalom», pasza exouszia) különféle
jelentései vannak,[19]
de mindenkor 'tekintélyt', 'hatalmat' is jelöl; és most
külön hangsúlyt kap az a tény, hogy ez az uralom
'teljes', 'átfogó', mi több, 'egyetemes', azaz nemcsak
a földre, hanem az égre is kiterjed. Az «ég és
a föld» biblikus kifejezés az univerzum jelölésére.
Jahve teremtette az «eget és a földet» - mondja
a Ter 1, 1; és a feltámadt Krisztus exouszia-ja minderre
kiterjed (vö. Zsid 1, 2-3). A Krisztus győzelmében részesülő
keresztény ember is arra hivatott, hogy ítélje, illetve
kormányozza a világot (vö. 1 Kor 6, 2-3; Mt 19, 28).
E nyelvezet nemcsak metaforikus, hanem ráadásul hiperbolikus
is, de az evangélista szerint a feltámadás Jézust
Isten alkotó lendületébe emeli,[20]
és szavatolja valamennyi korábbi nyilatkozatát vagy
igényét. A magasztalás alanya továbbra is Jézus
(16. v.), s hozzátehetjük, az a názáreti ember-Jézus,
aki a feltámadásban «Isten hatalmas fiának bizonyult»
(vö. Róm 1, 4). Abban, hogy Isten fiaként ilyen teljhatalmat
kapott, nincs semmi rendkívüli, és ezért önmagában
véve felesleges megjegyzés volna; de az, hogy ezt az állapotot
az emberi nem képviselőjeként érte el, olyan
bátorító üzenet, amelynél nagyobbat az
emberiség már nem is kaphatna.
Az evangélista talán Krisztus isteni természetére
is gondol, de valószínűbbnek látszik, hogy inkább
missziójának igazolásán fáradozik. Megbízatásának
eredetét magyarázván Jézus ezt mondja 'hálaadásában':
«Mindent átadott nekem Atyám» (11, 27). S most,
hogy művét befejezi és másokra akarja bízni,
ugyanezt állítja. Ő nem a túlfűtött
rajongók közé tartozik (vö. 9, 34; 11, 18; 12,
24; vö. Mk 3, 21), és nem 'csaló' (27, 63), hanem Isten
bizalmasa és teljhatalmú képviselője. Mindaz,
amit tanított és valóra váltott (üdvösséget
hozó üzenete) nemcsak a szegény galileaiaknak vagy jeruzsálemieknek
szólt, hanem a föld valamennyi lakójának, és
érvényben marad az eljövendő életben,
a mennyben, Isten színe előtt is, ahol most tartózkodik
(vö. 26, 29). Amikor hivatalába iktatta Pétert, Jézus
azt hangsúlyozta, hogy mindazt, amit kijelent a földön,
megerősítik majd a 'mennyben' (16, 18); és ugyanezt
az ígéretet, illetve biztosítékot adta a tanítványoknak
is (18, 18). Most ez az ígéret kap magyarázatot, illetve
hitelesítést. Jézus másutt (21, 21-22) arra
emlékezteti övéit, hogy a hit határtalan távlatokat
nyit a hívő előtt, és isteni lehetőségekkel
ajándékozza meg őt. Pál apostol ebben az értelemben
ismételte meg a korintusiaknak: «minden (panta) a tiétek»
(«ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené»)
(1 Kor 3, 21-22). A messiás, akinek alakját Máté
a tanítványok számára körvonalazza, nem
kapja meg szokott megnevezéseit, de az evangélista valamennyi
címét sejteni engedi: elsősorban azokat a magasztos
neveket, amelyeket az egyház a húsvéttal kezdődően
adott neki. Galileából, az immár állandósult
színeváltozásának hegyéről Jézus
kiárasztja fényét és isteni ragyogással
vonja be mindazokat a helyeket, amelyeken földi életében
járt. Már az égben van, teljes közösségben
Istennel, ugyanakkor - legalábbis tevékeny erejével
- jelen van a földön is. Az emberek most már nem tekinthetnek
el személyétől és művétől.
Az, aminek megvalósításába belekezdett, nem
valamiféle szeszélyes ötlet vagy egyéni álom
volt, hanem az Atya határozott parancsa (11, 25-27), és ezért
e mű véghezvitele nem állhat meg és nem tartóztathatja
fel senki. Meghirdette (4, 17), majd a szegények evangelizálásával,
a betegek gyógyításával és a bűnösök
megmentésével elkezdte az ország valóra váltását,
de műve befejezetlen maradt (vö. Kol 1, 24). Ezért küldte
első alkalommal is a tizenkettőt Izrael házának
eltévedt juhaihoz (9, 35; 10, 6). Most pedig, hogy elhagyja őket,
illetve végérvényesen eltávozik a földről
(jóllehet annak érdekében, hogy ne zavarja a szöveg
teológiai és egyháztani beállítottságát,
Máté elkerüli ezeket a magyarázatokat), ismét
küldi övéit az általa megkezdett mű folytatására
(19. v.). A megbízás nemcsak a tizenegynek szól, mert
bár Máté szerint Jézusnak tizenegy tanítványa
van, az evangéliumban ezek a tanítványok fogják
egybe az egész egyházat és ennek különféle
tagjait. A missziós feladat ezért elsősorban az egész
egyházra hárul, és nem ennek kiválasztott egyedeire.
A 19. versben található «menjetek» parancs
az egyház missziójának kezdetét jelzi. A poreuthentesz
ige, jóllehet csak közvetve, Jézus missziós útjaira
utal. Most azonban már nem neki kell úton lennie, hanem tanítványainak,
és nemcsak Galilea vidékein (10, 1-6), hanem a világ
minden táján. Vándorlásai folyamán Jézus
arra szólította fel az útjába kerülő
embereket, hogy kövessék őt (4, 18-22; 19, 21). Dicsőítő
vallomásában (11, 28-30) a megfáradt és az
élet terheit hordozó embereknek azt javasolja, hogy legyenek
tanítványaivá (mathete ap'emou). Most különbségtétel
nélkül valamennyi követőjét missziós
útra küldi. Mindannak, aki megértette és elfogadta
Krisztust, az a feladata, hogy tapasztalatát közölve másokat
arra hangoljon, hogy ők is váljanak tanítványokká.
Valamiféle jótékony 'fertőzéshez', vagy
ha úgy tetszik, láncreakcióhoz hasonló folyamatot
akar elindítani. Máté szerint a tanítvány
az eszményi keresztény, és még inkább:
Krisztus mása. Az egyház a maga mivoltában nem azért
apostoli, mert a «tizenegyre» alapozódik, hanem azért
mert azt a feladatot kapta, hogy terjessze Krisztus üzenetét.
A keresztény missziós tevékenység távlatai
túlmutatnak Palesztina határain. Jóllehet Máté
egyháza alapjában véve zsidó-keresztény
közösség, programjában nyitott a pogányok
felé is (pata ta ethné), akik a messiást közömbösen
fogadó vagy elutasító és üldöző
Jeruzsálem vallási és politikai vezetőivel
ellentétben elfogadták őt. Máté, aki
nem mulasztotta el a kafarnaumi százados (8, 10) és a kánaáni
asszony (15, 28) hitének magasztalását, a kereszt
tövében mutatja be a pogányok egyházát,
amely a 'századosból és a vele együtt levőkből',
valamint az asszonyok csoportjából áll (27, 54-55).
Ők mindannyian hitvallást tesznek «Isten fia»
mellett, miközben a zsidók káromolják őt.
A jelenlegi küldés a pogányokhoz valójában
csak szentesíti ezt a helyzetet vagy hagyományt. A zsidó
közösség tagjainak nem volt könnyű lemondaniuk
saját privilégiumaikról és tudomásul
venniük, hogy az üdvtervben a pogányok egyenrangúak
velük (vö. 20, 12). Máté szerint azonban itt nem
a közösség önkényes döntéséről
vagy valamelyik apostol (például Pál) véleményéről
van szó, hanem Krisztus egyértelmű akaratáról.
Az evangélista olykor szemmel láthatóan honfitársaihoz
hasonlóan ítélte meg a pogányokat (vö.
5, 47; 6, 7; 15, 26), de művének befejezésében
nem hagyhat kétséget afelől, hogy az evangelizálásnak
milyen úton kell haladnia. Az evangélium hirdetői
a pogány népek felé fordulnak, és (ha ez itt
nem is fogalmazódik meg kifejezetten, a 23-24. fejezet alapján
mégis feltételezhetjük) hátat fordítanak
a régi Izraelnek. Isten új népét immár
a pogányok alkotják, akik az izraelitákkal ellentétben
elfogadták Krisztust, és tanítványaivá
váltak.
A Keresztelő (3, 11) és Jézus (3, 12) missziós
tevékenységét beavató rítus (a keresztség)
kísérte. A «tizenkét» tanítvány
első kiküldésekor (10, 7) erről nem történik
említés. Most azonban, hogy a tanítványok végérvényesen
elindulnak a misszióba, a keresztelést kifejezett parancsként
kapják. Abban az időben, amelyben az evangélista művét
összeállította, a keresztség a keresztény
életút választásának döntő
mozzanata volt. Jelezte: befogadója a közösség
színe előtt úgy döntött, hogy a halálig
követi Krisztust, éspedig azért az ügyért,
amelyért ő életét áldozta. Ezért
a keresztséget eredetileg (vö. ApCsel 2, 38; 10, 48; 19, 5)
«Jézus nevében» szolgáltatták ki,
vagyis azzal a szándékkal, hogy a katekument szembesítsék
Krisztussal és személyének (= nevének) közvetlen
utánzására késztessék.
A Mt 28, 19-ben leírt formula egészen egyedülálló.
Az Ószövetség és az Újszövetség
egyetlen szövegében sem fordul elő. Az Újszövetségben
csak ehhez hasonló kifejezéseket találunk.[21]
Az «Atya», «Fiú» és «Szentlélek»
kifejezések külön-külön szerepelnek ugyan az
első evangéliumban, de együttesen sosem kapnak említést.
Mindazonáltal Máténál e három személy
az üdvösség alkotójaként jelenik meg. Jézus
a «Szentlélek» erejében fogant (1, 18.20); befogadja
a Lelket és a Lélek viszi őt (3, 16; 4, 1; 12, 18);
végső vonatkoztatási pontja az «Atya»
(7, 21; 11, 27; 16, 27 stb.), és ugyanez a helyzet a keresztény
ember életében is (5, 16.48; 6, 4.8.15 stb.). Ha az ember
a keresztény megtérés döntő pillanatában
segítségül hívja vagy megemlíti nevüket,
ez azt jelenti, hogy felidézi az üdvösséget megfogalmazó
helyes kifejezéseket, magáévá teszi Jézusnak
az Atyával szemben tanúsított tanulékonyságát
és azt a készségét, amelyet a Szentlélek
indításai iránt mutatott. Valamennyi keresztény
Krisztus mása és Isten fia, de elsősorban nem akkor,
ha úgy közeledik Istenhez, mint Atyjához, hanem, amikor
hűségesen elfogadja akaratát, és Jézushoz
hasonlóan engedi, hogy Isten Lelke átformálja őt.
A három 'név' (onoma) említése nem lehet
véletlenszerű mozzanat: az a szerepe, hogy határozott
irányt szabjon a megkeresztelt ember életének, aki
elválaszthatatlan kapcsolatba került mindhárom személlyel,
amikor Jézussal együtt belépett az isteni élet
dinamizmusába.
A tanítványok Krisztus művét folytatják.
Ők is úton levő (poreuthentesz) misszionáriusok,
akiknek az a feladatuk, hogy az evangéliumi tanítást
(didaszkein) eljuttassák a pogány tömegekhez.
Jézus 'prédikált' (kerüsszein) a sokaságnak,
és zsinagógáikban tanította (didaszkein)
saját honfitársait (4, 23; 12, 3; 13, 54). A 'tanítás'
feladata mostantól kezdve tanítványaira hárul,
akik szolgálatában állnak. Nem arra kaptak felhatalmazást,
hogy saját iskolát alapítsanak, hanem Krisztus munkáját
kell folytatniuk. Ez a teológiai magyarázat nem mindig kap
megfelelő hangsúlyt. Simonhoz intézett szavaiban Jézus
saját egyházáról (ekkleszia: 16, 18)
beszél, itt pedig saját tanítványairól.
Ő tehát, jóllehet 'láthatatlanul', mindig az
egyház középpontjában marad.
A tanítványok inkább didaktikai, s nem elméleti
oktatói tevékenységet folytatnak: elsősorban
az ember, a keresztény formálásán dolgoznak,
és nem tanok vagy doktrínák továbbadásán.
Az írástudók azon fáradoztak és buzgólkodtak
(23. fej.), hogy a lehető legpontosabb magyarázatát
adják a törvénynek. Krisztus tanítványainak
elsősorban nem az 'igazság' megértésére
kell törekedniük, hanem ennek megvalósítására,
vagyis az isteni akarattal való teljes megegyezésre (7, 21-27).
Arra kaptak küldetést, hogy tanítsák (didaszkontesz)
az embereket, de 'előadásaik' témáját
a Jézus által sugallt előírásoknak és
életelveknek (eneteilamén) kell alkotniuk. Mózes
Isten nevében adta népének a 'parancsokat' (hai
entolai), a normákat és a törvényeket (vö.
MTörv 4, 44; 28, 61; 29, 20 stb.). Ezek Jézusban váltak
teljessé (5, 17-20; 5, 45-48; 20, 40). Nem az a fontos, hogy az
ember e törvények tökéletes ismeretére jusson
(mint ahogyan ezt a rabbinikus skolasztika hirdette), hanem hogy ezeket
megtartsa (térein) és a gyakorlatban tökéletesen
kövesse. Máté szerint Krisztus tanítványa
nem az az ember, aki valamivel többet értett meg, mint mások,
hanem az, aki mindenekelőtt az Atya jóságának
utánzására törekszik, amely legmegfelelőbb
módon Krisztus életmódjában valósult
meg (vö. 5, 45-48; 20, 28). Az ifjú jelöltet Jézus
arra kéri, tartsa meg (térein) a parancsokat (entolasz)
egészen a tökéletességig (teleiosz einai),
éspedig azáltal, hogy javait a szegényeknek adja,
s aztán szolgálatukba szegődve kövesse őt.
A pogányok közül kikerülő tanítványoknak
ilyen embereknek kell lenniük, vagyis nem azokhoz kell hasonlítaniuk,
akik a keresztény közösségekben szép szavakat
hangoztattak, de nem ügyeltek Isten akaratára (7, 21-22), vagy
akik a zsinagógákban bonyolult liturgiákkal foglalatoskodtak,
közben azonban ellene szegültek Isten parancsának (23,
1-7).
Krisztus közösségét egyedülállóvá
teszi az a tény, hogy mindenkor az ő személye áll
a középpontban (20. v.). Az evangélium az Immánuel
Jézus, a velünk levő Isten meghirdetésével
kezdődik (1, 23), és ehhez hasonló üzenettel
fejeződik be. A próféta alakja küldetése
végeztével homályossá válik, Jézus
azonban Isten hatalmas fia, aki örökre hozzákötődik
művéhez és mindazokhoz, akik ennek elkötelezett
munkásai. A szöveg nemcsak azt mondja, hogy nem hagyja el őket,
hanem kifejezetten állítja: mindig velük lesz (meth'
hümón). Ez a 'jelenlét', amelyről csak Máté
számol be (vö. 18, 20), arra emlékeztet, hogy Jahve
is jelen volt népe körében, aki nemcsak arra tett ígéretet
küldötteinek, hogy szavatolja megbízatásuk fogadtatását,
hanem arra is, hogy biztosítja a rájuk bízott munka
sikerét. Jézus nem lép tanítványai helyébe,
nem szünteti meg felelősségüket és nem cselekszik
helyettük, de 'közbelépéseivel' mindig támogatja
őket. Ő nem a halottak, hanem az élők birodalmába
került, ezért az ember folyamodhat hozzá és meghallgatásra
találhat nála. A tanítványok nem egy múltbeli,
lezárt és mindörökre megszűnt tapasztalattal
szembesülnek, hanem élő személlyel, aki képes
arra, hogy nyomon kövesse a történelemben folytatódó
művét. Ő nem módosítja ennek menetét,
hanem irányt szab alakulásának. Jóllehet az
evangélista kifejezetten nem mondja, a zarándok egyház
és a dicsőséges Krisztus közti köteléket
a tanítványok hite biztosítja. Ez a titokzatos összekötő
híd teszi lehetővé számukra, hogy elérhessék
az eget, illetve a mindenség felett uralkodó Krisztust, urukat
és üdvözítőjüket, aki már előttük
célba jutott, mert végbevitte mindazt, aminek megtételére
ők is felszólítást kaptak. Krisztus és
az egyház örökre egybekapcsolódik, mert az egyházi
gyülekezet azért hívatott (az ő 'nevében')
össze, hogy megértse és az időben megjelenítse
a krisztusi életet. Ha a közösség elveszíti
ezt a dimenzióját s irányultságát, megszűnik
Krisztus gyülekezete lenni, és közönséges
emberi csoporttá válik.
Máté az egyházban jelen lévő, élő,
dicsőséges és égi teljhatalommal rendelkező
Krisztusra történő nyitással fejezi be evangéliumát,
és bizonyos abban, hogy ezzel tájékozódási
pontot, bátorítást, összetartó erőt
és rendíthetetlen biztonságot ad közösségének.
Lukács ugyanezt teszi, midőn bemutatja a tanítványokat,
akik tekintetüket az áldást osztó és az
ég felé emelkedő Jézusra szegezik. Ebben az
esetben sem elbeszélésről van szó, hanem szimbolikus
képről. A tanítványok nem fogják levenni
(hívő) tekintetüket a feltámadt Krisztusról,
ő pedig továbbra is áldásával halmozza
el őket (24, 50-51); és ebben a kölcsönösségben
születik meg Krisztus egyháza. Máté nem akarja
eltávolítani Jézust közösségétől,
és ezért nem beszél a mennybemenetelről. Jézus
«a világ végezetéig», a közösség
földi zarándokútjának teljes időtartamára
övéivel marad.
A szünteleia tou aiónosz (a világ végének)
témája utoljára jelenik meg Máté evangéliumában,
hogy bátorságot öntsön az olvasók lelkébe,
és talán azért is, hogy nyugtalanságot keltsen
bennük. A 'végnek' e meghirdetése elsősorban
nem isteni üzenet, hanem inkább a zsidó írók
homiletikai és az evangéliumi prédikátorok
elgondolkodásra késztető eszköze. Ezért
e homályos utalások alapján még nem következtethetünk
biztonsággal a történelem lezárulására.
Az evangélium nem kozmológiát tartalmazó könyv,
de még csak nem is teológia.
Az asszonyok a sírban keresték az üdvözítőt,
de az angyal ezt mondta nekik: «Nincs itt» (28, 6). Most maga
Jézus állítja: 'Közöttetek vagyok'. «Ahol
ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben,
ott vagyok közöttük» - mondta a 'gyülekezeti
beszédben' (18, 20). Most ugyanezt hangoztatja. A 10, 1-6; 16, 18-19
ellenére Máté szövegei alapján is mondhatjuk,
hogy az egyház nem művi alkotás, hanem élő
szervezet. A Krisztussal való személyes kapcsolatból
születik, és csak a vele való bensőséges
és élő viszonyban marad fenn. A közösséget
és tagjait Krisztus irányítja a világ végezetéig,
vagyis az ország földi időszakában mindvégig.
Földi vándorútjának egész folyamán
az 'én' és a 'ti' kettőssége ad biztonságot
az egyháznak. Az egyszerű elöljárószó,
a meta (-val, -vel), felér egy egész egyháztani
értekezéssel. Az egyház Krisztusé, és
az övé marad látszólagos távollétének
időszakában is.
Az üzenet, amelyet az első evangélista könyvének
utolsó soraiban megfogalmaz, felhívás az élő
Krisztusba vetett hitre, aki a közösségben és a
közösséggel együtt tevékenykedik.
[1]
A feltámadás az exegetikai kutatás területén
is középponti témává vált. Erre
utal az a 100 oldalnyi bibliográfia is, amelyet G. Ghiberti tüntetett
fel a Resurrexit kötetben, Roma, 1974., 645-765. Vö. különösen:
F. X. Durwell, La risurrezione di Gesù, mistero di salvezza,
Roma, 1965.; W. Marxen, La risurrezione di Gesù, Bologna,
1970.; X. Léon-Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio
pasquale, Roma, 1973.; R. H. Fuller, The Formation of Resurrection
Narratives, Philadelphia, 1980.
[2]
«Áltatjuk magunkat, ha a feltámadást még
mindig eseménynek nevezzük», mondja H. Schlier (La
résurrection de Jésus-Christ, Paris, 1969., 14. o.).
'Eseményen' az ember olyasmit ért, ami konkrét módon
a történelemben ment végbe, illetve ami lejátszódása
során az ember érzékelő tapasztalatával
elérhető és az ember nyelvén érthető
módon megfogalmazható. Aki a húsvéti üzenetet
hallgatja, nem azt fogja fel, amit a szavak önmagukban jelentenek.
«Teljes képtelenség volna Jézus feltámadását
olyan értelemben történeti eseménynek tekinteni,
mint amilyen módon az esemény kifejezést az ő
(Jézus) földi életére vagy halálára
alkalmazzuk» (P. Grelot, La résurrection de Jésus
et son arrière-plan biblique et juif, in La résurrection
de Jésus et l'exégèse moderne, Paris, 1969., 50. o.).
Vö. J. Kremer, Das Zeugnis von der Auferstehung Christi, Stuttgart,
1967., 133. o. «Olyan tényről vagy eseményről
van szó, amely kapcsolatban áll történelmünkkel,
de túllépi a történelmi esemény kategóriáját»
(uo.). A feltámadás az «az esemény, amelynek
erejében Jézus kiszabadult a halál hatalmából
és az univerzum Uraként felemeltetett az ő istenemberi
létének teljességére» (uo.); ezért
történetileg nem bizonyítható. Vö. E. Poussett:
«Mindannak, ami történt, egyszóval a reálisnak,
szélesebb kiterjedési köre van, mint a történeti
valóságnak» (La résurrection, in NRTh,
101 (1969), 1009-1044.).
[3]
Vö. E. Galbiati, È risorto non è qui, in BiOr
5 (1963), 67-72.; F. Neirynck, Les femmes au tombeau. Étude de
la rédaction matthéenne (Mt 28, 1-10), in NTS 15 (1968-69),
168-190.; C. M. Martini, Les signes de la résurrection (Mt 28,
1-10), in AssSeig II, 21 (1969), 48-57.; N. Walter, Eine vormatthäische
Schilderung der Auferstehung Jesu, in NTS 19 (1973), 415-429.; R. W.
Longstaff, Women at the Tomb. Matthew 28, 1. Reexamined, in NTS
27 (1981), 277-282.
[4]
L. Schenke, Le tombeau vide et la résurrection de Jésus
(Mc 16, 1-8), Paris, 1970., 103-104. o.
[5]
«A sírnál tett látogatás hagyománya
nem történeti elbeszélés» - mondja L. Schenke
(i. m., 95. o.). E szerző az elbeszélést kultikus
etiológiának minősíti, vagyis olyan összeállításnak,
amelynek az a célja, hogy magyarázatot adjon a Jézus
sírja körül kialakult tiszteletre. J. Kremer végkövetkeztetése
ennél óvatosabb. Vö. Zur Diskussion über «das
leere Grab», in AA.VV., Resurrexit, Roma, 1974., 137-168. o.
[6]
Vö. W. Trilling, La résurrection de Jésus, aube des
temps nouveaux (Mt 28, 1-8), in L'annonce du Christ dans les Évangiles
synoptiques, Paris, 1971., 211-242. o.
[7]
Vö. fentebb, 3. jegyz.
[8]
A feltámadt Jézus megnyilvánulásainak realizmusát
a többi újszövetségi szerző is megerősíti.
Pál a saját listáját ezzel a mondattal kezdi:
«és megjelent» (1 Kor 15, 5). Lukács ugyanezt
a kifejezést használja: «megjelent Simonnak»
(24, 34). Magdolna «látta, hogy Jézus ott áll»
(Jn 20, 14). «Nézzétek meg kezemet és lábamat»
(Lk 24, 39). «Ő több napon át megjelent»
(ApCsel 13, 31). «Mi együtt ettünk és ittunk vele,
miután feltámadt a halálból» (ApCsel
10, 41). Ugyanilyen módon érintkezik az emmauszi tanítványokkal
(Lk 24, 30), az apostolokkal az utolsó vacsora termében (Lk
24, 36), a tóparton (Jn 21, 12) és Jeruzsálemben (ApCsel
1, 4). Nemcsak az asszonyok ölelhetik át a feltámadottat,
hanem az apostolok is felszólítást kapnak, érintsék
meg testét, és győződjenek meg róla,
hogy nem szellem, mert «a szellemnek nincs húsa és
csontja» (Lk 24, 39). Tamás arra kap felszólítást,
hogy helyezze ujját oldalába, és győződjék
meg a jelenés valóságáról (Jn 20, 27).
Ezekben az esetekben azonban olyan nyelvezetről van szó,
amelyet helyesen kell értenünk.
[9]
A megjelenések értelmezése a hóphthén
ige jelentésétől is függ. Ez az egyszerű
passzívum ('látták') és a mediális alak
('láttatta magát') között ingadozik. Talán
a második formát kell előnyben részesíteni
az elsővel szemben. A kifejezés azt jelenti, hogy Jézus
'megjelent' tanítványainak, és nem egyszerűen
csak 'látták őt'. Az Ószövetségben
e szó a teofániák leírásánál
szerepel; az Újszövetség párhuzamosan használja
a phainó (vö. ApCsel 10, 40; vö. Róm 10,
20; Jn 21, 14) és az apokalüptó (vö. Gal
1, 12; Róm 1, 3) igékkel, amelyek jobban kifejezik jelentését.
Olyan kezdeményezésről van szó, amely a feltámadottól
indul ki, és amelyet a tanítványok részéről
objektív módon átélt tapasztalat követ,
de nem a fizikai látás és a jelenségek, hanem
a hit világán belül.
[10]
Vö. W. Marxen, i. m., 103., 114., 196-197. o.
[11]
A feltámadás elfogadása a hit aktusában történik.
Az ember ugyanilyen módon viszonyul Istenhez is. Nem az isteni valóság
közvetlen észlelése által jut el arra a bizonyosságra,
hogy Isten létezik, hanem azoknak a jeleknek vagy hatásoknak
alapján, amelyeket ez a valóság világunkban
eredményez.
[12]
Nem állíthatjuk, hogy a feltámadt Jézus 'megjelenései'
ugyanolyan természetűek, mint amelyekről a misztikus
teológia beszél, de abban hasonlítanak egymásra,
hogy mindkét esetben transzcendens valósággal való
'kommunikációról' van szó.
[13]
A feltámadás kategóriáját W. Marxennel
együtt értelmezésnek nevezhetjük. Olyan értelmezésről
van azonban szó, amelyet a kezdeti közösség adott
egyrészt az Ószövetség (a halottak feltámadására
vonatkozó zsidó várakozás), másrészt
az események alapján. Mindazonáltal 'természetüket'
és 'ellenőrizhetőségüket' illetően
«a legteljesebb homályban vagyunk» (i. m., uo.). «Számunkra
az alapvető kérdés - mondja L. Evely - a következőképpen
hangzik: úgy hiszitek, hogy az apostoloknak volt más bizonyítékuk
is, mint amilyenekkel mi is rendelkezünk a feltámadást
illetően?» (Il vangelo senza miti, Assisi, 1971., 157.
o.). «Az elbeszélések éppen az idő múlásának
mértékében egyre konkrétabbá válnak:
Pál látomásról beszél, jóllehet
semmit sem látott, hanem üzenetet hallott; Máté
beszédre utal; Lukács társalgásról,
útonjárásról és együtt-étkezésről
tesz említést; János együtt-étkezésről
és fizikai kapcsolatokról beszél» (uo., 171.
o.).
[14]
Az embernek az az első benyomása, hogy a szóban forgó
elbeszélések egyidősek az eseménnyel, amelyről
szólnak, vagy kevéssel ezután keletkeztek. Valójában
ezek az egyszerű húsvéti meghirdetések kifejtései.
Az olyan szövegek, mint az ApCsel 2, 24.32; 3, 13.15; 5, 30-31; 10,
40; 13, 30; 17, 31; 1 Tessz 1, 10, a feltámadást központi
adatnak tekintik, de nem a 'halálból feltámadottról',
hanem az 'Isten által feltámasztottról' beszélnek.
Az esetek többségében a 'halottak közül' való
feltámadásra történik utalás, és
a Mt 27, 52-53 ellenére sosem a sírból való
feltámadásra. A kérügmatikus meghirdetések
mellé sorakoznak a hitvallások: a legegyszerűbbektől
kezdve («hiszem, hogy Isten feltámasztotta Jézust a
halottak közül»: Róm 4, 24; 8, 11; 10, 8-10; 1 Kor
6, 14; 2 Kor 4, 14; Gal 1, 1; Kol 2, 12; Ef 1, 20; 1 Tessz 1, 10) a két
részből állókon keresztül («hiszem,
hogy Jézus meghalt és feltámadt»: Róm
4, 25; 14, 9; 2 Kor 13, 4; 1 Tessz 4, 14) az előzőkből
származó négyrészes hitvallásokkal bezárólag.
Ezekhez csatolható még az 1 Kor 15, 3-5; 1 Pét 3,
18a-21 stb. E formulák fokozatos gazdagodásában és
fejlődésében megragadhatjuk a húsvéti
eseménnyel kapcsolatos 'információ' és 'értelmezés'
közötti átmenetet. Az egyszerű formulák elhagyják
a halál említését; a két részből
állók a halált szembeállítják
a feltámadással; a legkésőbbi formulák
a halált, a temetést, a feltámadást és
a megjelenést is tartalmazzák (vö. 1 Kor 15, 3-5). Vö.
B. van Iersel, La risurrezione di Gesù. Informazione o interpretazione?,
in Conc. 6, 1979., 1827-1831. o. A hit adatának további magyarázatához
szükséges 'szavak' vagy 'sémák' keresésében
elsősorban a 'zsidó nyelv' jön segítségünkre.
Az «Isten feltámasztja a halottakat» kijelentést,
amely az «idők végezetére és valamennyi
igazra vonatkozott, itt egyedi személyre és nemrég
elmúlt időszakra alkalmazzák. Ennek az elővételezésnek
köszönhetően Jézus 'feltámadása'
olyan eseménnyé válik, amely események sorozatába
illeszkedik» (X. Léon-Dufour, i. m., 51. o.). A kifejtések
részben ószövetségi modellekre vagy kifejezésekre
támaszkodnak. Ilyenek az anasztaszisz (talpraállás),
egerszisz (felkeltés), valamint a megalázkodás-felmagasztalás,
földi-égi, mélybe-magasba fogalompárok. A húsvéti
kompozíciókhoz vagy krisztofániákhoz vezető
út tehát nyitott. Úgy látszik, hogy ezek több
információt közölnek, de ezt nehéz bizonyítani.
Valószínűbb, hogy több 'értelmezést'
tartalmaznak.
[15]
Vö. Mt 27, 3-10 (a Júdás haláláról
szóló 'beszámoló'), 27,19 (Pilátus feleségének
álma), 27, 51-54 (a jelek, azaz a földrengés és
az igazak feltámadása Jézus halálakor), 27,
62-66 (az őrök a sírnál).
[16]
Vö. Péter evangéliuma 10, 28, amely ezt a szöveget
tovább bővíti: «hét pecsétről»
tesz említést, és arról beszél, hogy
a «vének» is ott voltak az őrök mellett.
[17]
«Ezt (az őrökre vonatkozó hírt) aligha
tekinthetjük objektív információnak. Máténak
ez az elbeszélése szerfölött valószínűtlen
elemeket tartalmaz, amelyeket az irodalom bőségesen tárgyal
(vö. például: H. Grass, Ostergeschehen und Osterberichte,
Göttingen 1962., 23-24. o.). A Mt 28, 15b bizonyítja, hogy
a sír őreiről szóló elbeszélés
azokra a mendemondákra adott válaszként született,
amelyek a Máté korabeli zsidó körökben még
közszájon forogtak. Ha ebből a szövegből
akarunk információkhoz jutni, akkor ezek csak az említett
mendemondákra és a keresztény apológiára
vonatkozhatnak, és nem a Jézus temetését kísérő
eseményekre» (B. Van Iersel, id. cikk, 1833. o.). Ezek a szóbeszédek
igazolják esetleg az üres sírra vonatkozó hagyományt.
[18]
Vö. W. Trilling, Les traits essentiels de l'Eglise du Christ,
in AssSeig 53 (1964), 20-32.; ugyanő: De toutes les nations faites
des disciples, in AssSeig 28 (1969), 24-37.; F. Montagnini, Il comando
missionario, in ParVit 15 (1970), 12-28.; J. Lange, Das Erscheinen
des Auferstandenen im Evangelium nach Matthäus. Eine traditions- und
redaktionsgeschichtliche Untersuchung zu Mt 28, 16-20, Würzburg,
1973.; H. Frankemölle, Jahwebund und Kirche Christi, Münster,
1974. 42-72. o. («Die Bundeserneurung durch Jesus»: Mt 28,
16-20); D. R. A. Hare - D. J. Harrington, Make Disciples of all the
Gentiles (Mt 28, 19), in CBQ 37 (1975), 359-369.; S. Brown, The
Matthean Community and the Gentile Mission, in NT 22 (1980), 193-201.
[19]
Vö. W. Foerster, exouszia, in GNLT, i. m., III. k., 630-665.
coll.; R. Karpinski, Exousia à la base de l'enseignement de Jésus
et de la mission apostolique selon St Matthieu, Roma, 1968.
[20]
Vö. H. Schlier, La résurrection de Jésus-Christ,
Paris, 1969., 25. o.
[21]
Vö. a «Lélek, Úr, Isten» (1 Kor 12, 4-6),
az «Úr Jézus Krisztus, Isten, Lélek» (2
Kor 13, 13) és az «Isten, Krisztus, Lélek» (Róm
5, 5-6) formulákkal. Az apokaliptikus irodalomban más hármas
csoportosítások is megjelennek: «angyalok, választottak,
a szellemek Ura»; «emberfia, atya, angyalok»; «atya,
fiú, angyalok»; vö. R. H. Fuller, On Demythologizing
the Trinity, in ATR 43 (1961), 121-131.; ugyanő: The Formation
of Resurrection Narratives, i. m., 187. oldaltól.
Tartalomjegyzék |
Bibliográfia |
Előző oldal |
Következő oldal |