SZEGEDI  KOMMENTÁR
ÚJSZÖVETSÉG
 
 
Daniel J. Harrington, S.J.
 Mary Ann Getty, R.S.M.
 

 
 
 

A Korintusiakhoz írt
első és második levél
 
 
 
 
 
 
Az eredeti mű címe:
Mary Ann Getty, R.S.M.
First Corinthians, Second Corinthians
Collegeville Bible Commentary, 6.
The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1983.

 
 

 

 

A COLLEGEVILLE-I BIBLIA KOMMENTÁR
EREDETI SZÖVEGE MAGYAR FORDÍTÁSBAN
A "THE LITURGICAL PRESS" engedélyével
Minden jog fenntartva.

 

 

fordította: Kiss Marianne
lektorálta: Benyik György
sorozatszerkesztő: Benyik György
web-változatot készítette: Küsmődi Attila

 

 

 

A Szentírás szövegét
Békés Gellért Újszövetség
fordításából (Pannonhalma-Budapest, 1991.) vettük.
 



 

TARTALOMJEGYZÉK

 

Bevezető

I. Korintusi levél

Szöveg és kommentár

Bevezetés (1,1-9)

I. Pál reakciója a hírekre (1,10-6,20)

A. A korintusi pártok szembeállítása a keresztény bölcsességgel (1,10-4,21)
Az evangélium paradoxona (1,18-2,5)
Az igazi és a hamis bölcsesség (2,6-4,21)
B. További példák a korintusiak éretlenségére (5,1-6,20)
II. Válaszok a korintusiak kérdéseire (7,1-15,58) A. A szociális helyzetre vonatkozó kérdések (7,1-40)
B. Küzdelem pogány környezetben (8,1-11,1)
A keresztény magatartás alapelvei (9,1-11,1)
Figyelmeztetés a túlzott magabiztosságra (10,1-11,1)
C. A liturgikus összejöveteleken megmutatkozó belső viszályok (11,2-14,40)
Az ajándékok és a közösség (12,1-14,40)
D. Tanítás a test feltámadásáról (15)
Befejezés (16,1-24)
Bevezetés a második korintusi levélhez

II. Korintusi levél

Szöveg és kommentár

Bevezetés (1,1-11)
I. Pál önvédelme (1,12-7,16) A. Pál megvédi magát (1,12-2,17)
B. Az apostoli szolgálat (3,1-6,10)
C. Kibékülés a korintusiakkal (6,11-7,16)
II. A gyűjtés (8,1-9,15) A. A korintusiak nagylelkűségéhez fordul (8,1-24)
B. Második kérés Achája egyházaihoz (9,1-15)
III. Pál védőirata és minősítése (10,1-13,10) A. Pál megcáfolja ellenségeit (10,1-18)
B. Pál önhitt dicsekvésének oka (11,1-12,21)
Befejezés (13,11-13)
Áttekintő kérdések és vitatémák

A korintusi levelek magyar nyelvű magyarázatai
 



 

A KORINTUSIAKHOZ ÍRT LEVELEK

BEVEZETŐ

Ha Pált filmrendezőhöz hasonlíthatnánk, akkor a mai átlagolvasó meg olyan lenne, mint az a néző, aki a filmből egyszerre mindig csak egy-két filmkockát lát. Olykor összejövünk az istentiszteleten, vagy a bibliaórákon, és elolvasunk egy-két szakaszt vagy fejezetet Pál leveleiből, amelyet a korintusiakhoz írt. Gyakran ihletettséget érzünk (például az 1Kor 1,1-13 olvasásakor), vannak részek, amelyek nagy hatást keltenek bennünk (2Kor 12-10), mások kihívóak (2Kor 5,11-21), zavarba ejtőek vagy meghökkentőek (1Kor 11.2-16; 14,34-35; 15,33-34). Ez lesz az eredménye az egyes filmkockák külön-külön szemlélésének. Az is tény, hogy mindenik szakasz oly erőteljesen szól hozzánk, ami azzal fenyeget, hogy a Pál és a korintusiak alkotta kép egésze homályossá válik. Minél többet fedezünk fel az apostolról és a korintusiakról, annál többet tudunk meg arról az üzenetről, ami a mai napon mihozzánk szól, akik hisszük, hogy e levelezés valamiképpen Isten kinyilatkoztatását foglalja magában. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen egyetlen más újszövetségi dokumentum sem árul el oly sokat írójáról és a címzettekről, mint Pál és a korintusiak levelezése. Ám nagy szükség van arra, hogy legalább egy keveset tudjunk a városról, az apostol korintusbeli élményeiről, az ottani egyházról, valamint e levelek létrejöttének céljáról és okáról.

Korintus városa

Abban az időben, amikor Pál ezeket a leveleket írta (kb. Kr. u. 56-58), Korintus valószínűleg a görög városok legjelentősebbje lehetett, riválisa, Athén pedig már elveszítette politikai és gazdasági jelentőségét. Korintus a görög szárazföldhöz csatlakozó keskeny földnyúlványon átjáró volt Kelet és Nyugat között. A városnak meghatározó szerep jutott a görög történelem folyamán, és az egész első századi mediterrán világban. Pál Kr. u. 50 körül, második missziós útja során ment Korintusba. Itt ismerhette fel Pál, hogy a zsidók megnyerése miatt mekkora jelentősége van a görögök megtérítésének. Korintus figyelemreméltó próbaterepnek ígérkezett, amelyen missziójának hatékonyságát felmérhette.

Korintus, Achája tartomány fővárosa jellegzetesen példázta mindazt, ami egy kereskedelmileg fontos, vegyes lakosságú, mozgékony várost jellemez. Kelet és nyugat felől jöttek a zsidók, hogy otthonra leljenek. A római zsidók közül jónéhányat Claudius császár büntetésből telepített ide, mert egy bizonyos "Chrestus" miatt zavargásokat szítottak. (Nyilván Krisztus nevére való téves hivatkozás, ld. ApCsel 18,1-3). Számos zsidó Palesztinából érkezett ide, közülük kétségkívül sokan rabszolgaként, míg megint másokra a város kereskedelmi lehetőségei, a jobb megélhetés gyakorolt vonzerőt.

Korintust, a fontos görög várost a rómaiak Julius Caesar idején, Kr. e. 49-ben újjáépítették, s ezzel pezsgő életű pogány fővárossá lett, annak minden előnyével és hátrányával. A görög civilizáció magas eszméi Korintus polgárait bizonyos spiritualitásra, aszketizmusra, valamint az esztétika művelésére ösztönözték. A görögök körében jó táptalajra találtak a legrosszabb pogány vétkek, amilyen például a fizikai iránt érzett megvetés, s e megvetésből szinte azon nyomban megszülettek a hedonizmus és a sztoicizmus extremitásai. A gazdaság és a politika terén elért sikerek nem járultak hozzá szükségszerűen az erkölcsi fejlődéshez. A korintusiak híresek voltak kicsapongásaikról. A vallási szinkretizmus mintegy az olvasztótégely ígérete volt a zsidó, a római és a görög gyakorlatnak, amely azon igyekezett, hogy az értékeset lepárolja, s hagyja leülepedni a hamis ötvözetet.

Az apostol Korintusban

Pál korintusi története egyedülálló. Feljegyezték, hogy hosszabb ideig tartózkodott itt (Lukács szerint az ApCsel 18,11-ben tizennyolc hónapon át), mint bármely más helyen, ahol evangelizált. A korintusiakkal való kapcsolatában nem annyira vándorprédikátor, inkább afféle iparos prédikátor volt. Egyszerűen letelepedett a korintusiak közé, velük élt, köztük dolgozott, és levelezésében tükröződő egész apostoli kapcsolatát a látástól vakulásig velük való viszony jellemzi; bármennyi időbe került is, megosztotta velük tapasztalatait, velük volt a meghittségben, a feszültségben és a csalódásban.

Korintusban Pál először a zsidó népességet próbálta evangelizálni, a zsinagógában tanított, és itt volt is némi sikere (ApCsel 18,1-4). Akvilával és Priszkával, zsidó-keresztény barátaival, akik itteni misszióscsapatának tagjai voltak, élt, velük is dolgozott. Miután a zsidók folyton folyvást támadták (ApCsel 18,5-17), Pál felülvizsgálta elsőbbségüket. Abbahagyta a zsidókra való koncentrálást, és a pogányok missziójára fordította figyelmét, amelyben az Úr látomás által megerősítette (ApCsel 18,7-10). Pál útját keresztezte Apolló, Akvila és Priszka tanítványa. Később Apolló maga is prédikált Korintusban. Apolló szónoki ékesszólása ellentétben állt Páléval (18,24), aki "gyöngesége tudatában elfogódva s nagy izgalommal" (1Kor 2,3) ment a korintusiakhoz. A korintusiakra olyannyira hatott Apolló ékesszólása, hogy elhidegültek Páltól. Ha Pál és Apolló között talán volt is bizonyos emberi rivalizálás, az a követőik között minden bizonnyal fölerősödött. És amikor más apostolok tanítványai is csatlakoztak, akkor igen nehezen lehetett egységet látni a számos apostol köré gyülekezett, különböző csoportozatú korintusiak között.

Pál jellegzetesen keményen reagál az efféle rivalizálásra. Ha senki másnak sem apostola, a korintusiak számára vitathatatlanul ő az apostol (9,2), és ezen a korintusiak mások felsőbbrendűségéről alkotott egyetlen tévképzete sem változtathat (1Kor 9,1-18; 2Kor 10,1-13,21). Az ő felsőbbrendűségének maga a korintusi közösség létezése a bizonyítéka. Ő az, aki ezt a népet ismeri. Joguk van ahhoz, hogy véleményt mondjanak róla, ám Pál az egységüket sürgeti. Pál határozott és erélyes. Ugyanakkor nyájas és gondoskodó. Bizonyára megvan az elképzelése arról, hogyan kellene élniük, mégsem tukmál rájuk önkényes szabályokat. Csupán az evangéliumban való egységre szólítja fel őket.

És ebben az egységben Pál hajthatatlan. Hangjából nem nehéz kitalálni, mi oka van ennek sürgetésére. Kétségkívül nem ő az egyedüli, aki a korintusi misszió sikerében érdekelt. Azok például, akiket Jakab küldött a galata-misszió hitelesítésére, a korintusi zavargásokat Pálra nézve potenciálisan károsabbnak találták volna (Gal 2,12; 2,4).

A korintusi egyház

Úgy tűnik, hogy a korintusi egyház zsidó és görög származású keresztényekből áll. Pál gyakran olyan szentírási utalásokat használ, amelyekből kiderül, hogy elismeri az Írásban való jártasságukat (pl.: 1Kor 10,1-10). A judaizmus gyökerei valószínűleg hozzájárultak ahhoz a botrányhoz, hogy néhányan bálványhúst ettek, valamint az afeletti vitához, vajon vezethetnek-e a nők hivatalosan is liturgiai szolgálatot (1Kor 14,34-36), és hogy az ilyen szolgálat idején milyen ruházatot viseljenek (11,2-16). Másrészről a pogányság befolyása szinte minden kérdésben nyilvánvaló. Pál, akinek épp elég keserves volt meggyőznie a zsidó elöljárókat a pogányok megtérítésének értékéről, és arról, hogy a pogányok ugyanazt az evangéliumot kapták, és ugyanaz szerint élnek, mint a zsidók, nyilvánvalóan érdekelt volt a korintusi szituáció kihatásában, nem csupán a saját egyéb misszióját érintőleg, hanem a zsidó-keresztények közötti reputációja és szavahihetősége miatt is. Következetesen az egységet prédikálja, de Pál üzeneteit ritkán fenyegetik akkora félreértések és megosztottságok, mint épp Korintusban.

Ilyen összetett egyház esetében a summázás mindig veszélyekkel jár. Ha azonban megkockáztatnánk ezt a veszélyt, akkor a korintusi keresztényeket "rajongókként" jellemezhetnénk. Buzgók voltak, ám mélység híján. Annyira vonzódtak bizonyos elöljárókhoz, hogy úgy érezték, hűségüket egymás felülmúlásával bizonyíthatják be. Oly erősen hittek a lelki életben, hogy még saját fizikai szükségleteiket, és fiatal közösségük sebezhetőségét is alábecsülték. Annyira lelkesedtek a szentségekért és a lelki adományokért, amelyeket bámultak, hogy megfeledkeztek a mindennél előbbre való lelki adományról, a könyörületességről, az egyetlenről, amelyet pedig mindannyian megkaptak, és amely segíthetett volna megosztottságukon. Bizonytalanul tudatában voltak ugyan annak, hogy hitüknek a gyakorlatban is meg kellene mutatkoznia, ám ők rossz gyakorlatot követtek, s részben az extremitásig vitt aszketizmus, részben a világ csábítása iránti közöny között ingadoztak. Rosszul irányított buzgalmuk csillapításra és a helyes irányba terelésre szorult, nem megszüntetésre. Meg kellett tanulniuk, hogy az egymás közötti kapcsolatukban a könyörületességnek van elsőbbsége, s következetesen ennek rendeljék alá azt, hogy mit egyenek, mit viseljenek a liturgiákon, vagy milyen lelki ajándékokat birtokoljanak.

A korintusi levelek

Van valami ezekben a levelekben, amit általában sokan nagyon vonzónak tartanak. Még akkor is, ha ezek csak egy párbeszéd egyik felét tudják megjeleníteni, az emberek közötti dialógus számos szintje fedezhető fel bennük, sok dologban azonban a képzelőerőnkre kell hagyatkoznunk. Ez természetesen csak a szerző közbevetése. A korintusi levelekből többet tudunk meg Pálról magától Páltól, mint bármely más újszövetségi írásból. Sőt, még azt is kihalljuk e levelekből, hogy Pál hogyan érez. Amiből az következik, hogy a korintusi levelek tanulmányozása során Pál példájából még önmagunkról is megtudhatunk valamit, például azt, hogy mit jelent prédikátornak, és az evangélium hirdetőjének lenni. Sokat megtudhatunk még a szeretetre méltó és nehézkes korintusiaktól, akiknek keresztényi élményei oly nagyon ránk is vonatkoznak. ők is, akárcsak mi, nem csupán az evangélium olvasásával foglalatoskodtak. Mily nagy szükségük lehetett arra, hogy kifinomítsák megértésüket, és szellemi képességeik ne gátolják őket az evangéliumi üzenet megtestesítésében! Pál hangja kemény, de könyörületes, közvetlen és kihívó, ellentmondást nem tűrő, de nem dogmatikus. Akár int vagy rábeszél, védekezik, meggyőz, vagy rendre utasít, melegszívűnek és aggódónak mutatkozik a közösség iránt, amelyet nagyon is jól ismer.

Pál Efezusból írt a korintusiaknak. A levelek együtteséből filmhez hasonlatos betekintést kapunk Pál és a korintusiak cseppet sem unalmas életébe. Egészében véve több ez, mint tanulmányozandó dolgok összessége. A levelek időnként szigorú hangja azt a reményt kelti bennünk, hogy a kép végül teljesen kitisztul. A filmkockák egymásutánisága azonban mintha az egész történet hatását veszélyeztetné. Úgy tűnik, két levelünk van, de erős a gyanú, hogy többnek is kellett lennie. És e többi miatt némileg összezavarodunk. Elvégre Pál, aki még a legobjektívebb körülmények között sem szervezi túl magát, úgy tűnik, maga találja ki a saját "struktúráját", amikor megírja e folyamatos dialógusait a korintusiakhoz. Arra van tehát szükségünk hogy röviden áttekintsük a levelek hangját, számát, és az irodalmi jellemzőket.

A belső összefüggésekből arra következtethetünk, hogy kettőnél több korintusi levél lehetett. Kellett lennie egy levélnek, amely a mi meglévő 1. korintusi levelünk előtt keletkezett. Pál az 1Kor 5,9-13-ban erre a "prekanonikus", mára már elveszett levélre utal, s úgy tűnik, ez lehetett Pál első válasza a korintusiaknak arra a kérdésére, hogy vajon hogyan maradhatnak meg kereszténynek az idegen környezetben. Később Pál néhány barátja a korintusiak közötti nyugtalanító rendellenességekről hoz híreket az apostolnak. Talán ezek a küldöncök még levelet is hoztak Pálnak (ld. 7,1) a korintusiaktól, amelyben a közösség életében felmerült kérdésekről is szó esett. Ezen kívül az 1Kor egyetlen részére, legyen bármily határozott, nem illik rá a "könnyek levele" leírás, amelyre Pál a 2Kor 2,1-4-ben utal, s amelyről azt mondja, hogy korábban írta. Ami azt sugallja, hogy ez a levél szintén elveszett. Továbbá számos írásmagyarázó megjegyezte a 2Kor 10,1-13 különválasztható jellegét és arra következtet, hogy a 2Kor 9,1-15 és a 13,1-3 is különválasztható, amiből az derül ki, hogy a jelenlegi Második Korintusi levelünk valójában két különálló levél lehetett. Más szóval, ami két levélként jelenik meg Bibliánkban, az a valóságban Pál és a korintusiak közötti jó néhány (legalább négy) levélből álló folyamatos dialógus maradványa.

Nagy hajlandóságot érzünk Pál megbecsülésére. Felbátorodva félreteszünk minden gátló előítéletet, és megengedjük magunknak, hogy munka közben megnézzünk egy pásztort és népét, amint életükben megvalósítják az evangélium üzenetét. Nem kell, hogy megzavarjon bennünket az a tény, hogy a levelek szerzői évezredekkel előbb éltek. Hiszen olyan őszinte emberekről van itt szó, akik sok tekintetben hasonlítanak hozzánk, akik arra törekszenek, hogy tisztességes keresztény életet éljenek egy összetett világban. Távol attól az egocentrikus sovinizmustól, amilyennek pedig gyakran ábrázolják, Pál sebezhetőnek, könyörületesnek, aggódónak, erősnek, meggyőzőnek mutatja magát. Komolyan veszi meghívását, hogy "legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok" (1Kor 11,1), s ez tisztán mutatja figyelemre méltó átlátszóságát, amelyre az öntelt emberek általában képtelenek. Figyelmeztetései, amelyek szó szerint igaznak tekinthetők, miszerint ezeket a dolgokat "a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk" (1Kor 10,11), kihívás, bátorítás és hálaadásra való ok mind Pálnak, mind a korintusiaknak, akik előttünk jártak. Modellt adnak számunkra - amely ha nem is adhat pontos választ huszadik századi problémáinkra, de valamiféle élő hagyaték számunkra, amely közös elhívásunkról tanúskodik: legyetek hűek az evangéliumhoz.
 
Az első korintusi levél megszületésének oka, üzenete és jellemzői

A város Pál színre lépése előtt nem mutatott egységes képet. A világias, sikeres, túl bonyolult Korintusban együtt voltak a világ legjobb és legrosszabb jelenségei. Aligha lehetett itt bármely vallást komolyan venni. Ez kiváltképp a kereszténységre vonatkozóan áll, amelyet egy gyanús, megtért zsidó hirdet, aki azt állítja, hogy a pogányok számára kapta elhivatását, és aki abban reménykedik, hogy missziós munkája eredményeként zsidó társain olyannyira erőt vesz a féltékenység, hogy maguk is elfogadják Jézus Krisztus evangéliumát (ld. Róm 11,25-32). Pál, akinek a korintusiakkal már amúgy is meggyűlt a baja, fellépésében gyengének tűnik (ld. 2Kor 10,10), ékesszólásban nem jeleskedik (ld. 1Kor 2,1-5), úgy prédikál a jó hírül, mint amely egyedüli ajánlat a kereszt üzenetéről, s annak bölcsességéről (1Kor 1,17-2,16). A görög filozófiai irányzattól elbővült, jóval spirituálisabb gondolkodású korintusiak nyilván észrevették, mekkora feszültség van a test és a lélek között, amely Pál prédikációjának intellektuálisan elfogadható része volt, de helytelenül következtettek. A görög világnézet test-lélek dichotómiáján - kettősségén - felnövekedett korintusiaknak nagy nehézséget okozott, hogy Pál szemita perspektíváját megértsék. Ez a perspektíva a teljes emberi személyiséget vagy a test vagy a lélek szempontjából kezeli; vagyis az egész személyiséget kifejezi, amely nem osztható egyik avagy másik részre, testre vagy lélekre. A korintusiakat befolyásoló görög szempont azonban jóval dualisztikusabb. Afelé hajlik, hogy szétválassza a testet és a lelket, az utóbbinak felsőbbrendűséget tulajdonít, a fizikait pedig elhanyagolja. Ez adott a korintusiaknak alapot arra, hogy a hitük és a magatartásuk közötti dichotómiát megteremtsék és tolerálják (ld. 1Kor 5,1-11). Pál pedig azon igyekszik, hogy az evangélium e nagy félreértését megcáfolja.

A korintusi közösség megosztottsága ennek megértésében gyökerezik. Megerősíti az elitista-szeparatista tendenciákat, amelynek eredményeképpen különféle klikkek különböző vezetőihez húznak (1,10-17; 3,1-4,21). Megosztottság van a cölibátus kontra házasélet (7,1-40), az étkezési szokások terén, ahol a gyengék összekülönböznek az erősekkel (8,1-13; 10,23-30), a szegények kiközösítésében (11,17-34), valamint a vágyva vágyott, népszerű ajándékok iránti versengés terén (12,1-31; 14,1-40). A test, és általában minden fizikai lenézése is félreértést okozott, ezért aztán a test feltámadásába vetett hitet is kigúnyolták (15,1-58), másrészt pedig önelégülten elfogadtak bizonyos alapvető tabukat, mint például a vérfertőzést (5,1-11). Pálnak meg kellett mutatnia a korintusiaknak, hogy az olyan rendellenességek, mint más keresztények perbefogása (6,1-11), az apostoli tekintély kívülálló alapon való megítélése (9,1-27), a nemek különbözőségének lekicsinylése (11,2-16), vagy a szentségek birtoklásából fakadó önelégültség (10,1-22; 11,17-34) összeegyeztethetetlenek az evangélium üzenetének valódi megértésével, amelynek középpontjában a kereszt és a határtalan, kölcsönös jótékonyság áll, mint hiteles kifejezésének mértéke.

Az a tizennyolc hónap, amelyet Pál a korintusiak között élt le, mintha alig csökkentette volna azt a félelmét és izgalmát (1Kor 2,3), amelyet első látogatásakor érzett. A Klóé rokonaitól kapott nyugtalanító, ha éppen nem riasztó hírek (ld. 1,11), valamint a korintusiak alapvető kérdései maguk is ármányos megosztottságról és zűrzavarról árulkodtak, és nyilván megerősítették Pál félelmeit. Az Első Korintusi Levélben, amelyet Pál Efezusból, harmadik missziós útja alkalmával (kb. 56-57-ben) írt, mintha a védekezés és a felháborodás között ingadozna, amint megpróbál valamilyen egészséges egyensúlyt vinni a korintusi kereszténység eltorzult változatába.

Az első korintusi levél a másodikhoz képest viszonylag egyszerű. Az első részben Pál erélyesen reagál a korintusiak megosztottságáról kapott hírekre (1,10-6,20). Számára azok a legképtelenebb megosztottságok, mint amilyen például az egyes vezetők iránti különleges rajongás, az a rajongás, amely egyik apostolt a másik ellen uszítja, káoszt teremt a megosztott vezetőségben és a félrevezetett tagságban. Pál aligha utasíthatná vissza keményebben ezt a túlkapást, amelyet a bálványimádás egyik megnyilvánulásának tekint, amelyben az elöljárókat összetévesztik Istennel (1,10-4,21). A korintusiak éretlen hite abból is látszik, ahogyan éket vernek hitük és magatartásuk közé (5,1-6,20). Pál felsorolja erkölcsi tekintélyük legszembeötlőbb hiányosságait (5,1-13), azt, hogy képtelenek az egymás közötti vitára (6,1-11), és hogy megadják magukat a pogánysághoz való visszatérés csábító útjának (6,12,20, vö.: 10,14-22). E tudósításokra Pál keményen és számonkérőn reagál.

A levél második része azokra a kérdésekre válaszol, amelyeket a küldöncök továbbítottak számára. Pál itt sem változtat a kemény hangon. A kérdések a korintusiak hitelt érdemlő keresztény életért folytatott küzdelmeinek három területére vonatkoznak. E területekhez tartoznak a társadalmi helyzettel foglalkozó kérdések (7,1-40), azok a problémák, amelyek a pogány környezetben élő kereszténység integritásával kapcsolatban keletkeztek (8,1-11,1), és a liturgikus ünnepségek terén felmerült belső konfliktusok (11,2-14,40). Nem biztos, hogy a korintusiak csakugyan intéztek-e Pálhoz a feltámadásra vonatkozó kérdéseket, avagy az apostol ismerte fel azt, hogy ez az az alapvető félreértés, amelyből azután az összes további nehézség származik. Mindenesetre, mivel a korintusiaknak a test megbecsülésének alapvető hiányából számos nehézségük fakadt, Pál a levelét azzal zárja, hogy a feltámadásra, mint a hit alapjára hivatkozik (15,1-58).

A levél két fő része a szokásos bevezető és záró szakaszok között helyezkedik el. Két további, Pál stílusára jellemző elem segít megvilágítani az első korintusi levél viszonylagosan szisztematikus fejlődési struktúráját. Először a kijelentő-felszólító mód váltogatása a tartalom kifejezéseként, majd az ún. A-B-A képlet, amelyet Pál gyakorta használ érvei alátámasztására.

A kijelentő-felszólító mód egyike Pál leggyakrabban használt pedagógiai eszközeinek arra, hogy üzeneteit kihangsúlyozza. Ez azt jelenti, hogy Pál rendellenességekre való reakciója, és a korintusiak kérdéseire adott válaszai bizonyos alap-premisszákból következnek. E premisszáknak az az alapja, ahogyan Pál a keresztényi élet természetét értelmezi, amely Krisztus kereszten elvégzett művéből fakad. Pál számára az evangélium az a fundamentális realitás, amely minden egyéb realitás mértékét ígéri. Korintusban például nem létezhetnek pártok, mivel Krisztusban mindnyájan egyek. A keresztségben és az Eukarisztiában jelzett egység képessé teszi a keresztényeket arra, hogy minden nehézség felett úrrá legyenek. Pál felteszi a kérdést, hogy a korintusiak az általa adott leírás alapján hogyan viselkedjenek a Krisztusban kapott új teremtés után (ld. 2Kor 5,17-20).

Végül a korintusiakkal folytatott levelezés struktúrájáról tett általános megjegyzés segíthet abban, hogy Pál mozijának filmkockáit összeragasszuk. Pál véges végig az A-B-A képletet alkalmazza, amely szerint egy témát bevezet (A), megszakítja a témát, és közbefőz egy másikat (B), majd visszatér az eredeti témához (A). Ez olykor zavarónak tűnik, de céljának tudata és a gyakoriság miatt kevésbé nyugtalanít Pál módszere, és jobban meg tudjuk ragadni egész perspektívájának megértését. Például a gyengék és az erősek közötti kapcsolat tárgyalása közepette (1Kor 8,7-13 és 10, 23-30) Pál megvédi apostolságát, és rámutat, hogy a korintusiaknak az ő példája a követendő, hogyan viszonyuljanak mindenhez és mindenkihez (9, 1-27). Ugyancsak leírja a szeretet útját, amely "a legnagyobb minden között" (1Kor 13), és rámutat a lelki ajándékokért való versengés rombolásáról alkotott véleményére (12,1-30; 14,1-40). A mű folyamán kiváltképp az első korintusi levélben találunk számos példát az A-B-A képletre. A levelek áttekintése alkalmával a későbbiekben utalunk arra, hogy ez hogyan hatott és hogyan hangsúlyozta ki Pál munkáját.

AZ ELSŐ KORINTUSI LEVÉL VÁZLATA
 


A KORINTUSIAKNAK ÍRT ELSŐ LEVÉL
SZÖVEG ÉS KOMMENTÁR

BEVEZETÉS
1Kor 1,1-9

1,1-3 Üdvözlés. A régi levélírási szokásnak megfelelően a szerző először bemutatkozik. Ezt a szokást Pál is követi, megnevezi a korintusiaknak saját magát és Szosztenészt, mint a levél küldőit. Pál önmagáról kurtán ír. Isten akaratából hívták el (vö.: Gal 1,15-16). Apostol, vagyis "a küldöttek egyike". Mint ilyen, Pál Azt képviseli, aki elküldte. Habár tekintélyét kétségbe vonták, Pál keményen megvédi azt. Pál épp úgy apostol, mint bármely a Tizenkettő közül, vagy Jézus életének bármely szemtanúja, akik az apostol szót kovácsolták és keresztény használatra alkalmazták.

Pál hivatása a misszió is, amely távolról sem pusztán belső, egyéni, személyes hívás. Válasza Jézus Krisztus cselekvő szolgálatában lakozik, akinek a rabszolgájává lett (vö.: Róm 1,1; Gal 1,10). Pál szóhasználatában a "rabszolga" jelző olyan megbecsült jelentést kap, amely általában ismeretlen. Jézus Krisztus majdnem annak az evangéliumnak a szinonimája, amelyről Pál prédikál. Pált Krisztus "ragadta magával" (Fil 3,12). Teljesen, tökéletesen elkötelezi magát Jézusnak, aki megváltoztatta életét, és most nem csak hogy erőteljesen befolyásolja, hanem Pál számára azonosítási ponttá is vált.

Szosztenész, a "testvér", csatlakozik Pálhoz a korintusi egyház köszöntésében. Egy bizonyos Szosztenészt a korintusi zsinagóga vezetőjeként írnak le, akit a zsidók, akik először Pált vádolták, s ebben nem értek el sikert, a prokonzul előtt elpáholtak (ApCsel 18,12-17). Az ApCsel-ből nem derül ki világosan, hogy ez az ember kereszténnyé lett-e, vagy hogy büntetése közvetlen kapcsolatban állt-e a Pál elleni vádakkal. A név mindenesetre gyakori volt, és abból, hogy Pál többé egy szót sem ír róla, az következik, hogy a korintusiak előtt jólismert volt. Az 1Kor 1,1-ben említett Szosztenész természetesen keresztény volt, "testvér", hiszen a keresztények atyafiakká váltak, mivel a hitben oly szorossá lett a kapcsolatuk, hogy azokat csak a rokoni kötelékhez lehet hasonlítani.

Pál üdvözletét küldi "Isten korintusi egyházának" (1,2). Az Ószövetség képeiből merítve Pál már az első, nyitó szakaszokban két gondolatot sugall, amelyek egész hosszú levelén át végigvonulnak: szentségük a közös meghíváson, egységük pedig ugyanazon az Istenen alapul. Az egyház is olyan szent nép, miként Izrael (Kiv 19,6). A korintusiak Krisztus Jézusban megszentelődve "azok közé" számítanak, "akiket meghív az Úr" (vö.: Joel 3,5), vagyis a megkereszteltek közé. Az a tény, hogy ugyanazt az Istent ismerik, azt jelenti, hogy a keresztények ("bárhol legyenek is") mindenütt egymás elkötelezettjei. (Lásd Pál leírását a Róm 1,14-15-ben; itt írja le Pál az adósságot, amely a pogányok és a jeruzsálemi keresztények közötti kapocs /Róm 15,26-27/).

Pál rá jellemzően kegyelmet és békét ajánl olvasóinak (Róm 1,7; 2Kor 1,2; Gal 1,3; 1Tessz 1,1; 2Tessz 1,2; Filem 3). Ezek az ajándékok foglalják össze a Krisztusban adományozott messiási áldásokat. Pál ezt egybefőzi a görög szokás szerinti üdvözlettel, a charisz-szal (kb.: kegyelem), és a zsidó shalom-ot is hozzáteszi, amellyel az egy Atyában és egy Úrban hívők egységét fejezi ki. Azzal, hogy ezt a bonyolult közösséget ilyen pozitív módon szólítja meg, Pál azt a módszert példázza, amellyel a prédikátornak fel kell hívnia a keresztényeket törvényes örökségük elfoglalására.

1,4-9 Hálaadás. Az üdvözlés után Pál kifejezi háláját. A kezdő hálaadás némely formájával Pál szintén a régi szokásokat követi. A levélírók általában véve is azzal kezdik, hogy hálát mondanak jó egészségükért, majd esetleg kihasználva az alkalmat, értesítik olvasóikat legfrissebb eredményeikről. Pál azonban nem önmagáért ad hálát, hanem a korintusiakért, és azért a kegyelemért, amelyet kaptak. Pál elismeri, hogy a korintusiakat "gazdagon felruházták". Ám levele, amely a kérdéseikre írott válasz, fájdalmasan rávilágít, hogy épp a kapott adományok, kiváltképp az általuk annyira nagyra tartott "nyelveken szólás és tudás" képessége lett a megosztottság és bajok forrásává. Pál azzal a figyelmeztetéssel kezdi levelét, hogy minden adomány ugyanattól az Úrtól való (vö.: 12,5).

A közösség Pál apostolságának igazolása, a prédikált és hallott evangélium élő bizonysága (vö.: 9,2). Nem az adományok azok, amelyeknek híján vannak. Ám a korintusiakat a rossz célra felhasznált adományok nem arra késztették, hogy tisztességes viselkedéssel várakozzanak "Urunk Jézus Krisztus eljövetelére". Krisztus eljövetelekor a korintusiaktól számonkéri, hogyan használták fel maguk között a szeretet adományait.

Pál könyörgései "eukarisztikusak" (vagyis hálaadók), mert Istenben való bizodalmán alapulnak, aki minden bizonnyal bevégzi majd a megkezdett jó munkát. Ezért mond Pál oly elragadtatott köszönetet, annak ellenére, hogy reálisan átlátja a korintusi egyház komoly természetű problémáit. Pál maga tanúsítja, hogy a korintusiak elnyerték Isten hőségét. Megtapasztalták az evangélium kegyelmét, mint ahogyan Isten ígéretét, hogy nem hagyja el őket. Pál a problémák ellenére is kifejezésre juttatja hálás meggyőződését, hogy megerősödnek, és végül győzedelmeskednek.

I. PÁL REAKCIÓJA A HÍREKRE
1Kor 1,10-6,20

Az evangéliumot főképpen a korintusiak megosztottsága fenyegeti. A korintusiak nyilván olyan kérdéseket is feltettek, amelyre szerették volna, ha Pál válaszol (7,1). Az apostol azonban először azokra a súlyos rendellenességekre reagál, amelyekről jelentést kapott. Támadja az egymással rivalizáló csoportokat, amelyek a vezetőket szembeállítják egymással (1,10-4,21). Rámutat, hogy ezek a klikkek mennyire elárulják a korintusiak igaz bölcsességben való tudatlanságát. Majd további lajstromba szedi a korintusiak éretlenségének példáit (5,1-6,20).

A. A korintusi pártok szembeállítása a keresztény bölcsességgel
(1,10-4,21)

A keresztény élet alapja a kereszt üzenete. Ezt az üzenetet az evangélium tartalmazza, amelyet Pál hirdet, és amely az igaz bölcsesség. Csak egyetlen evangélium létezik, és bölcsessége nem megoszt, hanem egyesít. Elfogadásának jele a keresztség. A puszta tény, hogy a korintusiak között épp az egység e szimbóluma körül tapasztalható széthúzás, éretlenségükről árulkodik. Pál ilyen megosztás láttán nem maradhat közönyös, hiszen ez épp az általa prédikált evangéliumot fenyegeti. Helyteleníti a megoszlást (1,10-17), bemutatja a keresztnek, mint az igaz bölcsességnek paradoxát (1,18-2,5), majd megkülönbözteti a kereszt tanítását a korintusiak álbölcsességétől (2,6-4,21).

1,10-17 A széthúzás természete. A korintusiak közötti megosztottság meghazudtolja a keresztség célját. "...kérlek titeket: ugyanazt valljátok mindnyájan!" (1,10), kezdi Pál e levélben tanítását. Sok példát hoz fel, de ennél fontosabb és összetettebb dolgot nem is mondhatna. Más szóval ragaszkodik ahhoz, hogy mivel egyek a keresztségben, a köztük lévő különbözőségeknek a közösséget kell kifejeznie, amely a Lélek munkálkodását jelzi közöttük.

Pál rátér fő gondjára, amelynek középpontjában a "Klóé házanépétől" kapott, a korintusiak széthúzásáról szóló hírek állnak (1,11). Magáról az asszonyról semmit sem tudunk, de valószínűleg az egyház egyik vezetője volt, akit a korintusiak jól ismertek különleges megbízhatóságáról. A korai keresztény csoportok gyakran annak a háznak a fejétől kapták nevüket, ahol találkoztak. Klóé valószínűleg kereskedelmi kapcsolatban állhatott a Korintus és Efezus között utazgató társakkal. Pál is Efezusból ír a korintusiaknak. A Klóétól kapott hírek szerint a korintusiak klikkekre szakadtak. Voltak, akik Pál követőinek vallották magukat, mások a jóval fényesebb szónoki képességgel bíró Apollóért lelkesedtek. Akadtak, akik Kéfást favorizálták (Pál így nevezi Pétert, de lásd Gal 2,7-8). És végül olyanok is voltak, akik az összes többit túlszárnyalva egyszerűen krisztusinak mondták magukat. De a keresztségben mindnyájan egy test tagjaivá lettek (12,12-30). Pál el sem tudja képzelni, hogy keresztények széthúzzanak, még kevésbé azon az alapon, hogy ki volt az, aki megkeresztelte őket. Némelyek nem csupán annak elsőbbségét hangsúlyozták, aki megkeresztelte őket, hanem úgy érezték, hogy saját fontosságukat is ez az állítólagos elsőbbség emeli ki.

Krisztusban, akiben megkeresztelkedtek, a keresztényeknek több jutott puszta modellnél. Krisztus a követendő példaadáson felül megerősíti a keresztényeket, hogy "egyesüljenek gondolatban és ítéletben" (vö.: Fil 2,1-5). Nem az a fontos, aki keresztel, hanem Krisztus, aki mindenkiért megfeszíttetve mindenkit egyesít.

Pál úgy írja le az apostoli szerepet, mint amely megteremti, formálja, és minden kereszténnyel dinamikus kapcsolatban tartja a közösséget. Pálnak, mint apostolnak, a keresztelés nem tartozik elhívásához, s ezért ő hálás (1Kor 1,4). Említ azonban egy esetet, amikor maga is keresztelt. Sztefanász volt az illető, aki az egyik kisebb közösséget vezette, és valószínűleg egyike lehetett azoknak, akik híreket vittek Pálnak a korintusiakról (ld. 16,14-17). Pál sürgető hangon figyelmezteti a korintusiakat, hogy hozzák rendbe a közösségben a széthúzások és az ellentétek okozta károkat. A keresztség az evangélium hirdetésének eredménye, amely az igazságot viszi a közösségbe. Esdekelve kéri őket, hogy térjenek észre, fogadják be az evangéliumi bölcsességeket, nehogy a kereszt által szimbolizált egység tartalmilag kiüresedjen.
 

Az evangélium paradoxona
(1,18-2,5)

Isten ereje, amely minden emberi erőnél erősebb, az evangélium bölcsességéről tanít. Pál rámutat, hogy a kereszt üzenete (1,18-25) a korintusiak tapasztalataiban igazolódik (1,16-31), és az, hogy elfogadják, Pál igehirdetésében illusztrálódik (2,1-5).

1,18-25 A kereszt üzenete. Az evangélium, amelyet Pál prédikál, Isten ereje (vö.: Róm 1,16-17). Az evangélium nem hasonlít semmi más, ember által felfedezhető igazságra. Valóban, az emberi bölcsesség elhomályosíthatja Krisztus keresztjének az igazságát. A kereszt az evangélium.

A kereszt két részre osztja az emberiséget: azokra, akik elutasítják és a kárhozat útját választották, és azokra, akik elfogadják üzenetét és megtapasztalják Isten erejét. Ilyen értelemben a kereszt Isten ítélete. A kereszt beteljesíti Izajás intését, amely szerint Isten megfordítja a világ bölcsességét (Iz 29,14).

A szenvedés, a kereszt üzenete, bizonnyal az emberi misztériumok legnagyobbika. E Jézus passiójában kifejeződő misztérium áll az evangéliumi igehirdetés középpontjában. Az ilyen igehirdetés elutasítja, hogy két lehetséges "válasz" van, amely felfoghatóvá teszi a szenvedést, és emiatt valamiképpen elfogadható az emberi értelem számára. E választás szerint a szenvedés vagy valamely bűn büntetése, vagy, ami még képtelenebb lenne, az ártatlan szenvedése által egy igazságtalan Istent tár elénk. Ezek igazságtalan választások. Mindkét lehetőség dacol a kereszt misztériumával, amelyen Jézusnak, az Egyetlen ártatlannak, nem tört meg a hite Istenben.

Mivel a kereszt nem az emberi észjárást követi, tehát akadály, skandalum, botránykő mind a jelekre váró zsidók, mind a bölcsességet keresgélő görögök számára. Ezek az elvárások olyannyira vakká teszik őket, hogy képtelenek meglátni, mi az, ami elérkezett hozzájuk, ehelyett a "botrányba" botlanak bele ösvényükön haladtukban (vö.: Róm 10,1-2). Az evangélium fényében a hagyományos bölcsesség oktalansággá lesz: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt" (Mk 8,35). És a kereszt "ostobasága", amely a bölcset összezavarja, az együgyűnek üdvözülést hoz. Pál önmagát és mindazokat, akik Krisztusban vannak, "oktalanoknak" és "gyengéknek" írja le Krisztusért és a közösségért (1Kor 4,10).

De az evangélium szerinti Jézusban való hitet Pál a legnagyobb bölcsességnek mondja prédikációjában. Isten oktalansága minden emberi bölcsességnél bölcsebb. Nem csak Isten "gyengesége" erősebb minden emberi erőnél, hanem Isten ereje minden emberi gyengeségben támasz. (Pál itt metaforát alkalmaz, hiszen természetesen Isten semmilyen értelemben sem "gyenge".) Pál ezt az igazságot a saját testében tapasztalja meg, amikor azért könyörög az Úrhoz, hogy szabadítsa meg a tövistől, amely meggyötörte, és megtanulta a leckét: "Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg teljesen" (2Kor 12,9). Jézus tanítványai megtanulták ezt a leckét, amikor kétségbeesvén, mivel nem tudták véghezvinni az üdvösséget, meghallották Jézus szavait: "Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges" (Mt 19,26).

1,26-31 A korintusiak tapasztalatai. Pál visszatér az 1,10-17-ben említett széthúzás tárgyára, és kirekeszti, hogy a versengés és a széthúzás a korintusiak által megtapasztalt evangéliumon alapul. Ha a bölcsességet csak a világ bölcsei és a világ hatalmasai kapták volna meg, érvel Pál, akkor ti magatok sohasem részesültetek volna belőle. Pálnak nem az a célja, hogy egyszerűen inzultálja, vagy megalázza a korintusiakat (ld. 4,14-17). Inkább azon igyekszik, hogy megmutassa, a zsidók és a görögök következtetései egyformán tévesek, mivel feltevéseik és dicsekvésük Isten előtt abszurd (1,28-29).

Pál felszólítja a korintusi közösséget, hogy gondoljanak vissza a saját történelmükre. Világukban felmagasztalták a bölcseket, a befolyásosokat, az előkelőket. A korintusiak azonban nem számítanak közéjük. Valóban Isten hívta el őket, de nem azért, mert bármilyük lenne, amivel kérkedhetnének. Ami azt illeti, a világ inkább kigúnyolja őket, a vallásos emberek, talán még az érettebb, zsidó-kereszténységben gyökerezők is hazugnak és méltatlanoknak tartják őket. Számos keresztény elöljáró szemében is gyanúsnak tűnnek. Néhányukat a saját keresztény közösségük tagjai is "gyengének" tartják (vö.: 8,7-13; 10,23-30). Pál arra céloz, hogy törekedniük kellene arra, hogy a világ és más, tapasztaltabb közösségek elfogadják őket. Emlékezteti őket, hitben rokonait, hogy Isten már megkezdte bennük a jó munkát, amikor összezavarta az erőseket annak érdekében, hogy Isten előtt nyilvánvalóvá legyen büszkeségük oktalansága. Amikor Isten életet, bölcsességet, igazságot, megszentelődést, megváltást adott nekünk, akkor azt akarta, hogy mindez Jézus Krisztusban legyen a miénk, aki megsemmisít minden egyéni és versengő dicsekvést.

2,1-5 Pál igehirdetésének magyarázata. Pál személyesen példázza az 1,17 eszméjét: "Krisztus (küldött)..., hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel..." Pál saját gyengesége bizonyítja, hogy az, amit hirdet, Isten ereje. A világi mérce perspektívájából Pál missziója kudarcba fulladhat. Nem építhet arra, amit a világ értékel vagy ajánl. Betegség sújtotta (2Kor 12,7), külső megjelenése nem vonzó (2Kor 10,10), gyenge szónok (1Kor 2,5). Ám maga a korintusi közösség léte is a Lélek jelenlétének hatalmas bizonyítéka, mivel közösséget csak a Lélek tud teremteni (vö.: 9,2; 12,1-3). Pál ekképpen tehát folytatja az evangéliumi következtetések levonását, amelyek felülmúlják saját emberi képességei határát és a korintusiak tapasztalatait. Világos hát, hogy a hit nem pusztán valamely tag vagy vezető érdemeire, hanem Isten erejére épül.

Az igazi és a hamis bölcsesség
(2,6-4,21)

Az evangélium megmutatja, mi a különbség a világi vagy hamis mérték szerinti és az igazi bölcsesség között, amely a lelki érettség mércéje (2,6-16). A korintusiak éretlenségükben (3,1-4) képtelenek voltak felismerni az apostol valódi szerepét (3,5-4,5), vagy arra, hogy megfelelő eszközöket használjanak egy apostol helyes megítélésére (4,6-21).

2,6-16 Az igazi bölcsesség mint lelki érettség. Pál nem azt tagadja, hogy az evangélium bölcsesség, hanem amellett érvel, hogy az másfajta bölcsesség, mint amelyet a világ megért, olyan, amelyet a világ nem ismer fel. A korintusi pogány-keresztényeket a világi bölcsesség számos formája megkísértette. Nehéz pontosan megállapítani, hogy Pál a 2,6-16-ban mely kifejezéssel vagy formával állítja szembe az igaz bölcsességet, amelyet a 3,1-4-ben írt le. Talán a Philón, alexandriai filozófus († kb. Kr. u. 50) által tanított logika bizonyos formája volt ez. Philón megkísérelte lefordítani a zsidó tanításokat a filozófiai kategóriákra. A görög filozófia általában úgy tartotta, hogy a lélek mindenben felsőbbrendű a testinél (vö.: Bevezetés 10. old.). Minden testre vonatkozó dolgot semmibe lehet, sőt talán kell is venni. Az anyag lényegtelen. Imigyen az etikát is gyakran mellőzi, és egyedül csakis azt tekinti fontosnak, ami ésszel felfogható. Pál a lelki elitizmus ellen van (mint Philón), mert az a mindennapi keresztényi életet a testihez vezeti. Pál arra figyelmeztet, hogy az efféle "bölcsesség", amelyet ő világinak jellemez, széthúzást, féltékenységet és versengést szül. A korintusiak egyfajta felvilágosodást követtek, amely a felsőbbrendűség érzetét adta nekik azok felett, akiket csupán "csecsemőknek" tartottak. E "korszak uralkodói" arra használták fel ezeket az eszméket, hogy mások feletti hatalmukat megtámogassák.

Ám, mondja Pál, csak Isten Lelke tud Isten mélységeibe látni, és csak a valóban spirituális ember kaphatja meg Isten kinyilatkoztatását. Isten kinyilatkoztatása a kereszt bölcsességében összegezhető. Olyan kinyilatkoztatás ez, amely megváltoztatja ítéletünk ismérveit, és képessé tesz bennünket arra, hogy lelkünket Krisztushoz emeljük (2,16; vö.: Fil 2,5).

3,1-4 A korintusiak éretlensége. Miután Pál kifejti, hogy mi nem azonos Isten bölcsességével (2,6-16), továbbmegy, és a 3,1-4-ben megmondja, mi az. Ám az igazi spirituális bölcsesség perspektívájából a korintusiak, kivált azok, akik evilági mércével mérik az értékeket, maguk is "kisdedek". Lelki éretlenségükről a maguk állította korlátok és ítéleteik tanúskodnak. Noha Krisztusban vannak, még nem képesek mást magukba szívni, csak csecsemőknek való tápot. Viselkedésük elárulja, hogy még mindig nem értik a kereszt bölcsességét. Az efféle elbizakodottság tökéletesen oktalan Isten előtt (3,19).

3,5-4,5 Az igaz apostol szerepe. Isten bölcsességének fényében képtelenségnek tűnnek a klikkek, amelyeket valamely vezető alapít egy másik ellen, vagy egyik csoport a másik ellenében. Mindannyian az egy Úr szolgái vagyunk, s betöltjük a közösség ápolásában ránk mért szerepünket. Istennek nincsen szüksége emberi segítségre (ApCsel 17,25), de isteni szándéka szerint választotta ki szolgáit. Isten szándékát nem lehet keresztezni.

Pál a 3,5-9-ben a szántóföldi munka képeivel hangsúlyozza az egységet és az együttműködést, amelyeket a szolgák közös feladata és célja jellemez. A korintusiak Isten terve ellen dolgoznak, amikor egyik lelkipásztorukat szembeállítják a másikkal. Mivel a lelkipásztorok a közös végcél érdekében munkálkodnak, követőiknek sem szabad szabotálniuk ezt a tevékenységet azzal, hogy egymás ellen versenyeztetik őket.

Minthogy a 3,5-9-nek az egység a lényege, a szerepek kiegészítését Pál úgy magyarázza, hogy a 3,6-23-ban az építés képét alkalmazza. Jézus Krisztus az egyetlen alapzat, amelyre Isten temploma épülhet. A judaizmusban számos példa van arra, hogy a földművelés és az építészet kettős szóképével asszociálnak (Jer 1,10; 12,14-16; 24,6; Ezek 17,1-8), hasonlóan ahhoz, ahogyan Pál itt asszociál.

Pál nem csupán az olyan lelkipásztorok közreműködését tartja fontosnak, mint a saját magáét és Apollóét, hanem a korintusi közösség minden egyes tagjáét is. Hangsúlyt helyez a keresztény testület identitására, mint Isten templomára. Mint lelkileg érett keresztények, vegyék ki részüket Isten templomának felépítéséből (vö.: 1Kor 12,4-26). Isten nem emberkéz által épített templomban lakozik (vö.: ApCsel 17,24). Az Ószövetség Istene vonakodott megengedni, hogy az izraeliták templomot építsenek számára, mert abból tévesen azt a következtetést szűrnék le, hogy Isten jobban jelen van az egyik helyen, mint a másikon (ld. 1Kor 17,3-10). Mivel a nép részben helytelenül emlékezett arra, hogy Isten közöttük lakik, ragaszkodtak ahhoz, hogy házat építsenek Számára. Pál ezt a prófétai figyelmeztetést visszhangozza olvasóinak: ha valaki lerombolja Isten templomát (vagyis a közösség egységét), azt Isten elpusztítja (vö.: Jn 2,19). Ha az 1Kor 3,5-9-ben úgy tűnik, hogy Pál a közösség tanítója- és vezetőjeként kisebbíti szerepét, itt most annak fontosságát hangsúlyozza. Úgy tűnik, hogy a korai egyházat, kivált a korintusiakét bosszantották a tévtanítók, akik a saját hitetlenségük bűnét azzal tetézték, hogy másokat félrevezettek. Egy törekvő közösségben az okozza a végső botrányt, hogy a vezetők rosszul képviselik az evangéliumot. Jobb lenne, figyelmeztet Jézus, ha az ilyeneknek malomkövet kötnének a nyakába, semmint, hogy egynek is "e kicsinyek" közül a vesztét okozzák (Ld. Mt 18,6; Mk 9,42).

Jézus, mint bíró az egyik legősibb krisztológiai ábrázolás. A kép összekapcsolódik az ószövetségi Jahve Napjának fogalmával (ld. 3,13; Ám 5,15-18), a maradék számára reményt jelentő nappal, amely azonban Isten ellenségei számára az ítélet napja lesz. Pál az "Úr" címet és Isten ítélő szerepét Jézusra ruházza. Krisztusnak az az egyik fő szerepe, írja Pál a korintusiaknak, hogy minden teremtményt maga alá vessen, és visszavezessen Istenhez (ld. 1Kor 15,24-28; 2Kor 5,17-20). Ez a megítélés munkája. Amikor Jézus az egész világra kiterjesztve kivitelezi ezt a munkát, akkor újraértékel minden teremtményt, és megállapítja, melyikük fog üdvözülni. Ezért mindent Jézus kereszten végbevitt cselekedetének nézőpontjából ítélnek meg. Pál újból szilárd meggyőződését hangoztatja, amikor kijelenti, hogy Krisztus keresztje elhozza a véget és minden emberi bölcsességet lerombol.

Pál tanúsítja, hogy a lelkiismerete tiszta. Mindazonáltal, folytatja, ez nem elegendő ahhoz, hogy elítéljék, vagy felmentsék. Lelkiismerete az Úr magasabb tekintélye alá van vetve, aki mindenek szívét megítéli. Így tehát még az ő érett spiritualitása és a közösségben elfoglalt vezető szerepe sem jogosítja fel az ítélkezésre. Nem csupán a saját ítélete alá vonja a korintusiakat. ő is csak Isten Ítéletét fogadhatja el.

4,6-21 Az apostol helyes értékelése. Amikor Pál önmagát állítja példaképül, gyakran önteltséggel vádolják, és tévesen azt hiszik, hogy kérkedik. Pál azonban nem kérkedik, hanem nyomós érvekkel bizonyítja, hogy a keresztényeknek semmijük nincsen, amit ne kaptak volna. Apostoli áttetszősége is mindig mások vizsgálata alá helyezi őt. Lemond arról a jogáról, hogy magánélete legyen. Látszólagos önteltsége a valóságban csodálatos alázatosság és becsületesség, mivel megengedi, hogy mások minden cselekedetébe bepillantsanak, lessék minden szavát, egész életét, és így tanulják meg, mit jelent Krisztust utánozni (ld. 11,1). Pál hatásos eszközökkel mutatja meg, milyen abszurd az a vélemény, hogy mások fölé helyezi magát. Majd azzal folytatja, hogy szembeállítja ezt a viselkedést az apostol szerepével, amivel bebizonyítja nekik, hogy Krisztus előtt milyen oktalanok (4,10).

Pál csak azt teszi, amire a korintusiakat is biztatja. Azt ajánlja, hogy töprengjenek el saját tapasztalataikon és azokon az ajándékokon, amelyeket kaptak. Azzal érvel, hogy ingyen jutottak hozzá ahhoz, hogy mint hívők, uralkodjanak a világ felett. Ezt a hatalmat Isten kegyelméből kapták.

B. További példák a korintusiak éretlenségére
(5,1-6,20)

5,1-13 Vérfertőzés. Gőgjük arra bírta a korintusiakat, hogy "felvilágosodott" nézeteket valljanak a legalapvetőbb erkölcsi eltévelyedésről, a vérfertőzésről. Semmi kétség aziránt, hogy mivel a korintusiak önmagukról azt képzelték, minden házassággal és családdal kapcsolatos tabu felett állnak, olyan tabuk felett, amelyek még a legprimitívebb civilizációkban is jellemzően megvannak, ezért roppantul élvezték liberális gondolkodásukat. Pál erőteljesen figyelmezteti őket, hogy azt az embert, aki így viselkedik, ki kell zárni a közösségből és "átadni a Sátánnak". A korintusiak úgy képzelték, hogy mivel ők már természetfeletti életet élnek, ami megszabadította őket minden bűnüktől, testi vágyaik miatt sem érheti őket bántódás. A korintusiak nem sok ügyet vetettek a viselkedésre; csak a spirituális felvilágosodás érdekelte őket. Pál nyilvánvalóan fellép az ellen, ahogyan a korintusiak égbekiáltóan elvetik a szokásos erkölcsi mértéket. Lehordja őket, amiért hiányzik belőlük az erkölcsi felsőbbség és a bátor vezetés (ld. Gal 6,1). A szövegösszefüggés azonban elárulja Pál ennél is mélyebb gondját. A zöldfülű korintusi közösség képtelen arra, hogy következetesen, a krisztusi elkötelezettségnek megfelelően viselkedjen. Látszik, hogy a korintusiaknak eszük ágában sincs arra gondolni, hogy milyen fontos lenne viselkedésüket összehangolni hitükkel. Pál már az előbbi fejezetekben is megállapította, hogy a korintusiak lelkileg éretlenek, és hiányzik belőlük az igazi bölcsesség. Erre a hiányosságra a hit és a gyakorlat szétválasztása a bizonyíték. Az a kötelességük, hogy a bűnöző leválassza magát a közösségről, és ezzel, remélhetőleg, alkalma lesz bűnbánatban visszatérni.

Pál prédikációja akaratlanul is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a korintusiak félreértsék. Az apostol úgy írja le az emberiséget, mint amely bizonyos erő alatt áll, amely lehet jó és lehet gonosz. Pál e különbség kihangsúlyozása végett gyakran beszél a lélek és a test kettősségéről (vö.: Róm 8,1-13). Azt is fontosnak tartja, hogy Krisztusban meghaltunk a törvénynek (Róm 7,1-6) és a bűnnek (Róm 6,1-14). A már amúgy is fellelkesült korintusiak könnyen egyik végletből a másikba estek, és úgy képzelték, hogy mindez azt sugallja, hogy mivel már meg vannak váltva, többé nem vonatkoznak rájuk a testi tabuk. A realista Pál azonban tudja, hogy ez a közösség mennyire fogékony arra, hogy semmibe vegye az összes szabályt. Habár a korintusiakhoz írt instrukcióiban nem elsősorban a botrány problémáival foglalkozik, az a tény, hogy a leghétköznapibb, zsidók és pogányok által ismert tabukat semmibe veszik, Pálból negatív kritikát vált ki. A korintusi közösségnek már eléggé meggyűlt a baja azzal is, hogy elfogadtassák magukat a jeruzsálemi felső vezetéssel és a többi, jóval példaszerűbb közösséggel. De Pál minden olyan dolog ellen fellép, amely másoknak elegendő tilalmi botrányt okoz az evangélium elfogadásából, kivált ha azok a mások pogányok. Hiszen ez Pál feladata - elfogadtatni a pogányokkal az evangéliumot.

A húsvéti liturgiából kölcsönzött kovász képe feltárja Pál valódi szándékát. Azzal folytatja ugyanis, hogy megnevezi azt az erkölcstelenséget, amely a korintusi közösséget megfertőzte. A szándék kétirányú: először is az életvitelnek meg kell egyeznie a keresztény kötelezettséggel, másodszor pedig az egyéni magatartással kell hatni a többiekre. Ahogyan a zsidók Húsvét megünneplésekor minden kovászosat eltávolítanak otthonaikból, úgy kell a keresztény közösségeknek kivetniük maguk közül a romlottságot és a gonoszságot, amely beszennyez, és figyelmüket a megszentelésre és az elhívásra kell fordítaniuk (vö.: 1,2) az "őszinteség és igazság" kovászával (5,8).

Az általánosan elismert illendőség semmibevevése mellett néhány korintusi más extremitásban is vétkes. Ha szó szerint vesszük Pál ma már elveszett levelének tanítását (vö.: 5,9) arról, hogy ne társuljunk a bűnösökkel, azok nyilván elítélők és elitisták lettek. A korintusi túlzók egy emberként készen álltak arra, hogy elforduljanak a világtól és megtagadják azt. Pál megpróbál segíteni ezen, hogy együtt tudjanak élni a világ feszültségeivel. Itt és a következő fejezetben Pál a különböző életstílusokat kommentálja, amelyek elsősorban ezen a fajta szélsőségen javítanak. Pál a pogányok megtérítésének kötelességére emlékezteti a korintusiakat. A korintusiak nem azért vannak, hogy a kívülállókat megítéljék, hanem azért, hogy Istenhez vezessék őket. De azért is, hogy a közösségen belüli tévelygéseken javítsanak (vö.: Gal 6,1-5). Az a felelősségük, hogy hitüket fejlesszék, és vezetésük alatt, mint a közösség tagjai, ezt a hitet tükrözzék. Pál ezt a fejezetet a vérfertőző emberre való másik utalással zárja, és a törvényt idézi (MTörv 13,6), hogy megerősítse a közösségből való kiűzését.

6,1-11 Pörösködés pogány bíró előtt. Az 5,12-13-ban lévő ítéletre való utalás arra indítja Pált, hogy pillanatnyilag félretegye az erkölcstelenség témáját, és azzal a másik korintusi túlkapással foglalkozzék, amelyet jelentettek neki. A keresztények a saját közösségük tagjainak árulóivá válnak azáltal, ha vitás ügyeikkel pogány bírósághoz fordulnak. Pál arra emlékezteti őket, hogy maga a világ, sőt még az angyalok is, azoknak az ítélete alá vannak vetve, akik az evangéliumban hisznek. A keresztények felismerték, hogy létezik egy sokkal erősebben elkötelező erkölcs, mint amilyen a pogány bíróságokat jellemzi, amely a legjobb esetben is csak a jó és a rossz között tud dönteni. A keresztények megismerték a szeretet törvényét, amely minden ítéletet módosít. Akkor hát nem képtelenség, sőt botrányos, hogy a hívők apró-cseprő veszekedéseikkel a pogány bírósághoz futnak? Pál azt ajánlja, hogy amennyiben efféle viták adódnak, azt a közösségen belül oldják meg (6,1-6). És mielőtt az apostol ismét visszakanyarodik a szexuális kicsapongás témájához, megrója őket, hogy ilyesféle disputák egyáltalán keletkeznek közöttük (6,7-11).

A korintusiakra nézve szégyenteljes, hogy egyetlen embert sem ismernek maguk között, aki elég bölcs lenne ahhoz, hogy efféle mindennapos apróságokban ítélkezzen. Pál az episztola végén (16,15-18) beajánlja vezetőnek Sztefanászt, Fortunátuszt és Ahaikuszt, akik valószínűleg azonosak azokkal, akik e túlkapások hírét hozták. A korintusiak még a vezetői szerepekről is vitatkoznak egymás között, miközben azt sem ismerik fel, hogy vezetőik közül ki az, aki segíthetne megoldani a nézeteltéréseiket.

Pál leleplezi, hogy ezek a korintusiak közötti pereskedések több mint tragikusak. Az evangéliumi küldetés hatalma abban rejlik, hogy a keresztények inkább hagyják, hogy rászedjék őket, semmint, hogy bosszúért lihegjenek (vö.: Mt 5,21-26,38; Róm 12,14-19-21). Isten keresztségben elnyert kegyelme képessé teszi a keresztényeket arra, hogy ugyanazt a kegyelmet gyakorolják egymás iránt, ahogyan Isten velük szemben gyakorolja kegyelmét (ld. Mt 5,45). Ha azonban a keresztények pusztán rosszal fizetnek a rosszért, és ily módon megcsalják egymást, saját keresztségük ítéli meg őket, és elveszítik Isten királyságának örökségét. Pál hosszú lajstromba szedi azokat a vétkeket, amelyek keresztség előtti, pogány mivoltukat jellemzik. Most azonban, amikor már megkeresztelkedtek, a keresztények megkezdték az osztozást Isten királyságának áldásában, ami Jézussal elérhetővé vált számukra (vö.: Róm 5,1-11;8,1). Az azelőtti pogány bűnösök most immáron új identitással megtisztulnak, felszentelődnek és megigazulnak.

6,12-20 Paráznaság mint bálványimádás. Pál a korintusiakkal való beszédében kiváltképp elővigyázatos, mert azok úgy látszik, menten félreértik minden szavát. A 6,10-11-ben Pál ellentétbe hozza régebbi pogány életmódjukat a "mai" keresztényivel, azokéival, akik a keresztség által megigazultak. Pál azt tanítja, hogy a keresztség által megszabadulunk korábbi bűnös állapotunkból. Ám Pál antropológiája azt is sugalmazza, hogy miután az egyik úr hatalma alól felszabadulunk, egy másik hatalma alá vetjük magunkat. Ha a szabadságban nem Istennek élünk, akkor megkockáztatjuk a bűn rabszolgaságába való visszaesést.

Pál szabadságról való tanítását beszennyezte a korintusiak szexuális kicsapongásának törvényesítése. Ugyanazok a szélsőségesek ítélkeztek a szexuális magatartásról, akik a vérfertőzés közepette önelégültségre bujtogattak. Szemmel láthatóan azzal érveltek, hogy mivel a szex természetes, tehát ez is szükséges. Pál, aki a 15. fejezetben részletesen kifejti a feltámadás teológiáját, a szexualitás méltóságát most a feltámadás alapján kommentálja, és a test képéről szóló bevezetőjében leírja Krisztus és a hívők egyesülését (ld. 12,12-30).

A keresztség által Krisztus testének tagjaivá lettünk. Pál a házasság képét alkalmazza, így fejezi ki, mily tökéletes az egység Krisztus és a megkereszteltek között. A bűn arra indít, hogy prostituáljuk magunkat, hogy odaadjuk magunkat a gyönyör és a szabad szerelem hamis isteneinek. Pál egy régesrégi ószövetségi tradíció alapján a bálványimádást a házasságtöréssel azonosítja. De nem csupán a szexuális bűnökre vonatkoztatja, hanem a gonosszal való bármiféle lepaktálásra, amely megszentségteleníti az Istenre bízott keresztényt (ld. 10,21). Mivel a keresztségben Istenhez tartozunk, a pogánysághoz való bármely visszatérés valamiféle prostitúciót jelent.

Pál végül úgy zárja a fejezetet, hogy visszakanyarodik Isten templomának képéhez. A fajtalankodás bemocskolja azt az embert, aki a keresztség által a Lélek szent lakóhelye lett. A Lélek, akit Isten adott nekünk, örökségünk záloga (vö.: Ef 1,14). Következésképp nem vagyunk már a magunké vagy a bűné. Krisztus halálának óriási árán megvásárolt bennünket, hogy kibékítsen minket Istennel (Ef 2,4-10; Kol 1,19-20).

Ezzel zárja Pál a korintusiak felől hallott hírekből levontakat. És folytatja őszinte, nyers szókimondását, rátér azokra a kérdésekre, amelyeket a közösség intézett hozzá (1Kor 7,1-15,58).

II. VÁLASZOK A KORINTUSIAK KÉRDÉSEIRE
1Kor 7,1-15,58

A zsenge korintusi közösség számos kérdést tett fel lelkipásztorának. Pál válaszai e kérdésekre (7,1-14,40) alkotják a levél második, hosszabb felének (7,1-15,58) legnagyobb részét. E válaszokban Pál hozzáfőzi azokat a megjegyzéseit, amelyekkel a korintusiak alapvető, a halálból való feltámadásra vonatkozó félreértéseire reagál (15. fej.). Pál azt mondja, hogy ez annyira fontos, és annyira az evangélium sarkalatos pontja, hogy a korintusi közösség összes félreértése és problémája valószínűleg azon a tényen múlik, hogy nem értik meg a feltámadást.

Pál kiválaszt egy kérdést azok közül, amelyeket a korintusi megbízottak feltettek neki. Az apostol válasza azt sugallja, hogy a korintusiak legalább három vonatkozásban megbuktak: a kérdések az olyan társadalmi helyzetre vonatkoztak mint a házasság és a rabszolgaság (7,1-40), a keresztény kisebbség túlélési és fennmaradási küzdelmei a pogány környezetben (8,1-11,1), valamint a liturgikus összejövetelekkel kapcsolatos belső viszályok és harcok (11,2-14,40). Pálnál valószínűleg sehol sem ennyire kézzelfogható a keresztény üzenet komplexitása és egyszerűsége, mint az első korintusi levél e részében. Határozott véleménye van arról, hogy a korintusi közösség hogyan cselekedett, de sohasem kényszeríti rá egyházára a saját véleményét. Inkább a tudatosság egy új szintjére figyelmezteti őket, arra, hogy bármit tesznek is, azt szeretetből tegyék, Isten dicsőségére (10,31-16,14).
 

A. A szociális helyzetre vonatkozó kérdések
(7,1-40)

A korintusiak néhány kérdés tettek fel a világ társadalmi helyzetéből adódóan az élet relatív jelentőségéről. A korintusiak spiritualitása az emberi intézmények megvetését okozták, amelyek közé a házasság intézménye is beletartozott. Másrészt azonban, a Pál idejében elterjedt rabszolgaság intézménye jóváhagyta a rabszolgák diszkriminálását. Ahogyan Pál a szabadságot hangsúlyozta, azt úgy is érthették, hogy támogatja azt, ahogyan a korintusiak lefitymálják azokat a kötelezettségeket, amelyeket az emberi intézmények maguk után vonnak. Abban az időben, amikor a feleségtől és a rabszolgától elvárták, hogy férjük és gazdájuk vallását kövesse, a kívülállók veszélyes, felforgató elemnek tekinthették a kereszténységet, amely mintegy alkalmat ad arra, hogy a beavatottak megtagadják kötelességüket. Pál először a házasságra és a hitves iránti kötelezettségre válaszol (7,1-16), később pedig, a 7,25-40-ben, visszatér az alapvető szexuális kérdésekre. Közbeszúr néhány megjegyzést egyéb társadalmi témákról, kiváltképp a rabszolgaságról. E rész az A-B-A képletet példázza, ott, ahol egy vezérelv megértéséről tanít (ezt rendszerint a B fejezi ki), s erre példát is felhoz, kinyilatkoztatja az elvet, majd visszakanyarodik a kezdő témához. Ebben az esetben Pál alapvető érve az, hogy a közeledő parúzia miatt semmiféle társadalmi helyzetváltoztatásra se törekedjenek (ld. 7,17-25).

7,1-16 Tanács a házasságra vonatkozóan. Pál azzal kezdi a választ, hogy a korintusiak álláspontját idézve kijelenti, jobb, ha a férfi nem érintkezik nővel. Ezt az idéző taktikát az első korintusi levélben gyakorta felhasználja (vö.: 10,23; 14,34-35). A korintusiak cölibátusra vonatkozó nézete olyan, amellyel Pál alapvetően azonosul. De miközben bevallja, hogy ő a maga részéről a cölibátust részesíti előnyben, elismeri az ezzel felmerülhető komoly hibákat is, amikor megpróbálják ezt az életstílust mindenki számára legalizálni. A korintusiak a nőtlenséget tökéletes állapotnak tartják. Némelyek úgy próbálják felhasználni a keresztséget, mint kifogást, amely minden eddigi kötelezettség alól felmentést ad. Ahogyan eddig olymódon próbáltak menekülni a realitások elől, hogy minden bűnöst kikerültek (ld. 5,10-11), most azért óhajtják a keresztséget, hogy az aszketizmus örve alatt megmeneküljenek a házasélet terheitől. Úgy tűnik, azért nézik le a házasságot, mert feltételezik, hogy annak nincsen helye Isten eszkatalogikus királyságában (Mt 22,30; Mk 12,25; Lk 20,35). Továbbá Pál idejében a nők alacsony társadalmi helyzete jó okot szolgáltatott arra, hogy mentséget találjanak a házassági felelősség terhei alól való kibúvásra. A korintusi megtért keresztények azzal érvelnek, hogy mivel már Krisztusban élnek, mentesek a keresztség előtti kötelezettségek alól, a házasságot is beleértve, amelyet csupán a testi életet érintő dolognak tekintettek. Mivel a spiritualitást magasabb rendű, következésképpen jobb dolognak tartották, a saját, házasságban kifejeződő szexualitásukat is megtagadták.

Pál, a realista, korrigál ezen a hajlandóságon, és evégből ugyanazokat az okokat idézi fel, amelyeket akkor használt, amikor az erős és a gyenge közötti konfliktust oldotta fel (vö.: 1Kor 8,1-10,33). Ha valaki az önmegtartóztatást választja, az ugyan lehet csodálatra méltó, ám nem lehet egyoldalúvá és abszolúttá tenni. A keresztények, akik ebben a világban élik meg keresztségüket, tisztelik kötelességeiket, és alávetik magukat a kölcsönös szeretetre való döntésük következményeinek. A keresztények Jézus szeretetről hozott új törvényét nem csupán egy parancsnak tekintik a sok közül, hanem legfőbb parancsolatnak. És ez nem pusztán külső követelés, hanem a hőségre való feljogosítás. Pál emlékezteti a korintusiakat a már megkötött becsületbeli kötelezettségekre. "Adósok". Ha a házasságot "adósságnak", vagy kötelességnek tekintik, az negatívnak és törvényesnek tűnhet, és még mint ilyent is meg lehet magyarázni. A korintusiak szemléletével összevetve Pál nézőpontja egészen pozitív.

Pál még tovább megy, és kijelenti, hogy jobb megházasodni, mint nem megházasodni (7,8), mivel a házastársi hőség jobb, mint a szexuális szabadosság, ahogyan a szeretet is jobb az önzésnél. Következésképpen az ember életmódbeli választása az Úrba vetett hitén és királyságának eljövetelén alapuljon. Akik a nőtlenséget választják, azoknak hőségesnek és ébernek kell lenniük. Akik pedig a házasságot választják, tökéletesen hőségesnek kell lenniük.

Jézus az evangéliumi feljegyzések szerint úgy közelíti meg ezt a kérdést, hogy az Pál felfogásához hasonlítható (vö.: Mt 19,1-12; Mk 10,1-12; Lk 18,15-17). Amikor a válásról kérdezték, Jézus a házasság felbonthatatlanságával válaszolt. Ez Jézus "parancsa", ahogyan Pál nevezi, amely a hívőktől elvárja, hogy azt a végsőkig teljesítsék. Amikor tanítványai megtudták, hogy Jézus milyen komolynak tekinti a házassági szerződést, azzal válaszoltak, hogy akkor jobb lenne, ha ők nem tennének efféle ígéretet (Mt 19,10). Jézus erre azt válaszolja, hogy a cölibátus adománya nem mindenkinek adatik meg (Mt 19,11-12).

Az Úr hőséget parancsolt a házasságban, ez a parancs a keresztények számára felbonthatatlanná tette a házassági fogadalmat. Férj és feleség egymáshoz tartoznak (1Kor 7,4). Ez az egység a teremtés rendjét tükrözi (Mt 19,4-6). Pozitív perspektívában tehát a házasság a keresztények számára az elérhető egység modelljét képezi. Pál gyakran buzdítja a keresztényeket, hogy engedelmeskedjenek egymásnak, viseljék egymás terheit, támogassák, szeressék, vonják felelősségre egymást. A keresztényi szeretet megköveteli, hogy minden önző ambíciót a szeretetnek rendeljünk alá.

Ilyen módon még ha lehetséges is a jogos, személyes, időszakos szexuális önmegtartóztatási vágy az imádság erősítésére, az ilyen elhatározásnak mindig kölcsönösnek és korlátozottnak kell lennie. A keresztények minden elhatározásának a kölcsönös szeretet és felelősség legyen az alapja, így tehát egy hívő választhatja a házasodást vagy azt, hogy nem házasodik, választhatja a megtartóztatást, vagy azt, hogy nem tartóztatja meg magát, nincs rá felsőbb szabály, nincs egyéb, mint az emberszeretet.

A zsidó törvények nem rendelkeztek arról, hogy egy asszony elválhat férjétől, mivel a házassági szerződésért kizárólag a férfi volt a felelős. Így hát bizonyos értelemben Pál házasságról tett megjegyzései haladást mutatnak, tekintettel arra, hogy a házasságban férfi és nő kölcsönös felelősségéről és hőségéről beszél. Pál elismeri, hogy a nőnek is vannak házassági kötelességei, és ragaszkodik ahhoz, hogy a keresztség a nőnek sem ígér felmentést a kötelezettségei alól.

A korintusi helyzet szintúgy kérdéseket foglalt magában, tekintettel a hitetlenekkel szembeni kötelezettségeikről, kivált a házasság terén. A római törvény megkövetelte, hogy a feleségek és a rabszolgák férjük és gazdáik vallását kövessék, és hogy minden polgár teljesítse az államilag előírt vallási kötelességeket. Ez a követelmény a hitetlenek oldalán élő hívő feleségek különösen sebezhető pontjává vált, és Pál válaszol is a korintusiak e fájó kérdésére. Az 1Kor 7,15-öt úgy szokás interpretálni, mint az úgynevezett Privilegium Paulinum alapját, amely bizonyos körülmények között, kényszerűségből engedélyezi a válást. Pál azonban eredetileg azokhoz a házas hívőkhöz intézte ezt, akik rendkívül feszült helyzetben éltek hitetlen házastársaikkal. Mindaddig, amíg a hitetlen elviseli hívő házastársa hitét, a házastársi egység fennmarad. De mivel a keresztség kötelezettségei az elsődlegesek, és nem kockáztatható, hogy egy hitetlen nem hajlandó egy hívővel együtt élni, akkor ilyenkor a házasfelek elválaszthatók. Isten akarata az, hogy a házaspárok békességben éljenek.

7,17-24 A hívők társadalmi helyzetének megváltoztatása ellen. Pálnak a házasság kívánatosságával kapcsolatos elképzelései a 7,17 általános szabályaiban tükröződnek vissza, amelyben arról beszél, hogy a keresztények folytassák azt az állapotot, amelyben elhívattak. Pál minden bizonnyal hitt a parúzia azonnali eljövetelében. Ezért leveleiben olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek megoldást ígérnek a "köztes időben" való élésre, amely egyre rövidül, és amely az Úr hirtelen eljövetelével véget ér (vö.: 1Tessz 5,1-11; Róm 13,11-14). Így Pál saját cölibátusának előnyei megerősödnek, mert meg van győződve róla, hogy a végidők minden emberi intézmény értékét, beleértve a házasságot, a körülmetélést és a rabszolgaságot, viszonylagossá tesz.

Mivel Pál a parúzia előtti időket igen kurtának ítéli, azt mondja, hogy mindenki folytassa azt az állapotot, amelyet megkeresztelése előtt megkezdett (7,17-20). Az apostol épp csak utal a házasságon belül felmerülő szexuális nézeteltérésekre. Majd két másik, a keresztény közösséget fenyegető megosztottságról tesz említést a zsidók és a pogányok, és a rabszolgák és a szabadok közötti ellentétről (vö.: Gal 3,28). Habár a keresztség sem küszöböli ki az ellentéteket, de gyengíti az emberek megosztottságát. Nem szükséges tehát, avagy nem is kívánatos, hogy az ember társadalmi helyzete a keresztség után megváltozzon. A keresztény ember csakis példamutatón élheti keresztségben vállalt kötelezettségeit. Ez azt jelenti, hogy mivel a keresztség egységet teremt a hívők között, semmiféle diszkrimináció vagy egyenlőtlenség sem léphet fel sem a nemek, sem vallási, avagy társadalmi alapon.

Miközben Pál tagadja, hogy ezen elv bármiféle társadalmi változtatást kíván, azt mérlegeli, hogy a gyengeség kiegyenlítődése végett talán mégis szükség lenne valami változásra. És ha szükséges, akkor az el is fogadható. Ez nem csak a házas állapot megváltoztatására alkalmazható, hanem bármely társadalmi vagy jogi változásra, és itt nem számít az, hogy valaki körülmetélt avagy nem, rabszolga-e vagy szabad. Isten meghívása ingyenes. Független attól, hogy a világ szemében valaki milyen helyet foglal el. A megtért ugyanezen az alapon nem követelheti, hogy társadalmi helyzetében felemelkedjék, vagy bármi változás állna be. Pált nem érdekli a világi intézmények forradalmasítása, inkább arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy ugyanabban a helyzetben éljék meg kereszténységüket, amelyben meghívattak. Ha például a nem hívő gazda felszabadítja hívő rabszolgáit, akkor e változás igen dicséretes. De a hívő a közelgő parúzia szemléletében ne keressen ilyen változást.

Isten előtt nem számít sem a körülmetéltség, sem a körülmetéletlenség. Néhányan nyilván megpróbálták megmásítani a körülmetéltség érvényességét. Isten arra sincs tekintettel, hogy ki a szabad és ki a rabszolga. Pál itt is a saját helyzeti előnyét állítja példának, ahogyan a házasság esetében is tette. Filemonhoz írott levelében például azon elmélkedik, hogy az evangélium üzenetének jobban megfelel a szabadság, mint a rabszolgaság. Ez a tekintélyi, doktrinális megállapítás megkísértette Pált, ahogyan bennünket is, ennek azonban ellentmondhat az, hogy Pál minden tanításában megpróbálja kimutatni, hogy a szeretet kivételével minden elv értéke relatív. Pál azzal a figyelmeztetéssel zárja a társadalmi helyzetre vonatkozó tanácsát, hogy ne térjenek vissza ahhoz a rabszolga-módszerhez, amely pusztán emberi kategóriákban gondolkodik. Minden annak az egyetlen Úrnak van alávetve, aki hamarosan eljön.

7,25-40 Szüzesség, özvegység, házasélet. Pál most a nőtlenség viszonylagos szabadságán elmélkedik (7,17-35). Az "idő rövidsége" miatt a szüzességet tartja jobbnak, és a házasságról az a véleménye, hogy az megosztja az ember energiáit. Pál gondolkodását az a meggyőződése formálja, hogy a keresztények máris megkezdték mennyei létezésüket, és evégett nem kellene annyira ehhez a világhoz kötődniük. A mennyországban nincsen házasság, ezért a keresztények számára semmi szükség házasságra. Isten országának öröklése szempontjából ez lényegtelen (vö.: 15,50).

A szélsőséges túlzásokba esett korintusiak még a házasságot is gyanakodva szemlélték, mint bűnös dolgot (vö.: 1Tim 4,1-5). Épp ellenkezőleg, válaszolja Pál, a többség a házasságot választja életformául, és kötelezettségeiket nem kerülhetik el azzal az ürüggyel, hogy most már keresztények. A házasság nem bűnös dolog. Sőt, megházasodni jobb, mint semmibe venni a test szükségleteit. Mivel Pál társadalma az asszonyt férje tulajdonának tekintette, az apostol a férfiakhoz intézi szavait, amikor inkább a házasságot javasolja, mint a felelőtlen és szabados szexuális életet.

Pál a házas állapoton való változtatást nem csak a szüzeknek, hanem az özvegyeknek sem tanácsolja. Ez újabb eltérést jelent a zsidó hagyománytól, amely azt javasolja, hogy a hitvestárs halála után az özvegy újból megházasodjon. Pál azzal erősíti meg e nézetét, hogy ennek kialakításában Isten Lelke vezeti.

B. Küzdelem pogány környezetben
(8,1-11,1)

A 8,1-11 egységet alkotva jól szemlélteti Pál módszerét, hogyan oldja meg azokat a problémákat, amelyek a korintusi közösségben, mint egyházban merültek fel, s amelyek a pogány környezettel való küzdelmeiből adódtak. Az A-B-A képlet lényeges. A 8,1-13-ban Pál a bálványoknak felajánlott ételek kérdésével foglalkozik (A). A 8,1-10,22-ben (B) azután rátér néhány olyan alapelv megtárgyalására, amelyeknek befolyásolniuk kell a keresztényi viselkedést. A 10,22-11,1-ben (A) Pál végül visszakanyarodik a bálvány-eledelek témájához, és az emberszeretetet hangsúlyozza, mint motiváló erőt, amely mindenek előtt eldönti, milyen ételeket fogyasszanak.

8,1-13 A tudás bálványozása. A korintusiakat megosztással fenyegető témák között a bálványoknak felajánlott ételek kérdése is szerepel. Ahogyan megosztott volt a közösség a szolgálatok (1-4) alapján, és az életvitel (7) kérdésében, úgy némelyek fejlettebb "tudása" (az erőseké) elkülönült azoktól, akiket gyengének és maradinak tartottak. A szeretet újonnan kialakult nyelve (13,4) pontosan annak a tudásnak az ellentéte, amely felfuvalkodottá teszi az ego-t (8,1). Azok, akik felvilágosodottnak tartják magukat, úgy vélik, hogy felsőbbrendűek azoknál, akik megbotránkoznak a bálványoknak áldozott hús elfogyasztása miatt. A felvilágosultak egyetértenek abban, hogy mivel bálványok nem léteznek, semmi rossz sem származhat abból, ha a nekik felajánlott húsból falatoznak, amelyeket egyébként gyakran nyilvános lakomákon tálaltak fel. Mivel ezeknek az összejöveteleknek a legtöbb résztvevő számára vallási jelentősége volt, számos korintusi elkerülte, és megbotránkozott az erősek részvételén. Pál válaszának az a lényege, hogy noha a felvilágosultak voltaképpen objektíve korrektek, nem lehet felmenteni őket a vád alól, hogy megsértik a gyengék lelkiismeretét. Pál voltaképpen meghökkentő dolgot mond. Azt állítja ugyanis, hogy nem elég hitet tenni amellett, hogy egy az Isten, aki az Atya és az Úr. E hitnek az a következménye, hogy az ember elfogadja mások érzékenységét. Egyik hívő sem sérthet meg másokat és nem közösíthet ki anélkül, hogy bűnt követne el (vö.: Róm 14,23). Sok "isten" és "úr" van; olyan népek is vannak, amelyek bizonyos praktikákat istenítenek, amelyekről azt állítják, hogy önmegváltáshoz vezetnek. Az egy Isten és Atya azonban arra hívott meg bennünket, hogy mindent vessünk alá Krisztus uralmának, a szeretetnek, beleértve a tudást is.

Sokan vannak, akik bizonyos dolgok ismeretét nem birtokolják, így az a kötelességük Krisztusban, hogy szeretetből cselekedjenek. A hívők cselekedetei nem pusztán magánügyek, mintha a megváltás az egyéni felvilágosodottságtól függene. Pál emlékezteti a korintusiakat, hogy sokan közülük csak épp a minap tértek meg a bálványimádásból, ezért lelkiismeretük még gyenge és éretlen. Rendeljétek alá tudásotokat a gyengék szeretetének és az egész közösségnek, szólítja fel őket.

A keresztény magatartás alapelvei
(9,1-11,1)

Pál előtt nem ismeretlenek azok a nehézségek, amelyekkel a korintusiak az ellenséges környezetben integritásukért vívódtak. Felvázolja a keresztények számára követendő elveket, nem a priori, hanem apostoli elhivatottságából és Izrael példájából merítve, amely az Írásokból kiolvasható. A 9,1-27-ben Pál néhány észrevételt tesz az apostoli létről, azt sugallva, hogy a saját élete modellként állhat az erősek előtt és ebből merítve tanulmányozhatják, hogyan békítsék össze önmagukat a gyengékkel. A 10,1-22-ben Pál figyelmezteti a korintusiakat és kiváltképp az erőseket, hogy okuljanak az izraelitákból és ne váljanak túlságosan magabiztossá. Végül a korintusiak magatartásának kontrasztjaként felvázolja, hogyan kell érteni a részvételt a hívők asztaltársaságánál (10,23-11,1).

Pálnak Istentől való elhivatottsága tekintélyt kölcsönzött számára, amit nem is habozott megvédeni. Világos, hogy ennek megvédésére kiváltképp Korintusban került sor. Néhány korintusi, akik igencsak hajlottak a félreértésekhez, megjegyzi, hogy Pál nem gyakorolja ugyanazokat a jogokat, amit a többi apostol, és azzal érvelnek, hogy nem is lehet joga hozzá, hiszen alacsonyabb rendű apostol (vö.: 2Kor 12,11). A 9,1-ben Pál két főtémát vezet be, amelyeket majd e fejezet folyamán továbbfejleszt - szabadságát, és apostoli jogait. Ezeket védi majd meg fordított sorrendben, jogaival kezdve (9,1-18), és szabadságának mibenlétével folytatja (9,19-27).

9,1-18 Pál jogai. Az a válasz, amit Pál ad becsmérlőinek, több mint saját életének igazolása. Jellegzetes, hogy védekezése úgy jelenik meg a kontextusban, amint megdorgálja az erőseket, vegyék figyelembe a gyengék szükségleteit (8,7-10,33). Pál megvédi apostolságát, mert ez az az autoritás, amely evangéliumhirdetése alapját képezi. Ez az apostolság jogokkal és kiváltságokkal jár, amelyeket Pál készséggel elismer. Bár a közösség javára némelyik kiváltságról lemond. Más szóval ő maga ad követendő példát az erőseknek, hogy kövessék, és cselekedeteiket rendeljék alá a gyengék szükségleteinek.

Pál valóban apostol, nem kevesebb a többieknél, mivel látta a feltámadt Urat (vö.: 15,3-5). Annak, hogy valaki apostol legyen, ez az alapvető feltétele. Ám még ha nem is tudná bebizonyítani, hogy látta az Urat, a korintusi közösség léte már önmagában is elegendő bizonyíték Pál valódi apostolságára. Megrendítő állítása, hogy ha mások számára nem is apostol, a korintusiak számára minden bizonnyal az, arra mutat, milyen mélységesen megbántották Pált a korintusi közösségből érkezett kritikák. Védekezése még a személyes sérelmen és önigazoláson is túlmegy, amikor leleplezi, milyen sziklaszilárdan hiszi, hogy apostolságát fel kell ismerni. Rendkívül fontos, hogy a jogok kérdése és annak gyakorlása ne akadályozza az evangélium terjedését.

A többi apostol elfogadja a közösségtől, hogy támogassák. Ez a támogatás étel és ital volt, amellyel nem csak az apostolokat, hanem családjukat is ellátták. A házasságra való utalás e helyütt kissé furcsa, eltekintve attól, hogy a 7. fejezetben már felmerült a probléma. Az a tény, hogy az apostolok házasemberek voltak, további tekintélyt kölcsönözhetett Pál arra irányuló kísérletének, amellyel a korintusiak házasságellenességét kívánta megzabolázni. Pált az a hármas közmondás is inspirálhatta, amelyet az igazságtalanok választottak mottóul, nevezetesen, hogy együnk, igyunk, házasodjunk, hisz holnap úgyis meghalunk (vö.: 10,7). Az utóbbi természetesen a testi örömök élvezetének eufémizmusa. Így hát Pál ezt is beveszi az apostolok jogainak lajstromába, amelyről, mint már jelezte, ő a maga részéről lemond. A korintusiak, akik talán rokonszenvezhettek Pál döntésével, hogy nem házasodik, legalább ilyen téren nem kritizálhatják apostolságát. Ugyancsak jogtalan a bírálatuk amiatt, hogy Pál nem gyakorolja az apostolokat általában megillető jogokat.

Pál a 9,6-14-ben négy érvvel bizonyítja, hogy a közösségnek támogatnia kell a prédikátorokat. A 9,6 -7-ben Pál először a józanésszel érvel, és a hétköznapi életből meríti példáit, amelyben a katonát, a földművest és a pásztort említi, mint akik mind foglalkozásukból élnek. Másodszor a hétköznapi példákat kiegészíti a törvény tanításával: Mózes még az állatokról való gondoskodást is előírta. Pál olvasói nem tartották e példákat erőltetetteknek. Példabeszéd rejlik bennük, amely a minden teremtménynek kijáró tiszteletre tanít.

A harmadik érvet Pál a görög filozófia hagyományából merítette, amely a korintusi gondolkodást is befolyásolta. A korintusiak elismerték, hogy a lélek magasabbrendű a testnél. Pál a test és a lélek közötti feszültséget a maga hasznára fordítja. Mivel a lelki áldásokban együtt részesült a korintusiakkal, nyíltan kijelenti, hogy elvárja tőlük, hogy a kevésbé jelentős áldásokkal, vagyis az anyagiakkal támogassák őt (vö.: 2Kor 8,1-15 kommentárjával, amelyben Pál "adósságnak" nevezi meg a gyűjtést). A korintusiak közvetlen hasznot húznak Pál apostoli szolgálatából. A többi apostol csekélyebb mértékben volt közvetlen hatással rájuk. Ha a többi apostol támogatást kap a korintusaiktól, akkor menynyivel több joga van ehhez Pálnak! Mindebben az apostol és a közösség egyetért.

Pál azonban megszakítja az érvek láncolatát, hogy emlékeztesse a korintusiakat: ő nem gyakorolja közöttük e jogokat. Emlékezniük kell még azokra a hónapokra, amikor közöttük élt és sátorkészítőként dolgozott, és úgy prédikált nekik, hogy közben saját kezével kereste meg kenyerét. Az apostol ismételten így szól: "Legyetek követőim!" (vö.: 11,1; 2Tessz 3,7). Pontosan azért mond le arról a jogáról, hogy támogassák, hogy életvitele ne legyen akadálya annak az üzenetnek, amelyet prédikál. Döntése annyit jelent, hogy minden nélkülözést és áldozatot elvisel. Épp ilyen példára van szüksége annak a közösségnek, amely annyit kritizálja! Pál maga váltja ki belőlük azt a kritikát, ami annyi fájdalmat okoz neki, amikor azzal példálózik, hogy hogyan kell az erősnek cselekednie. Az apostol a szeretet mindent megelőző elsőbbségét testesíti meg, amikor példát mutat, hogyan álljanak hozzá a korintusiak azokhoz a témákhoz, amelyek megosztással fenyegetnek.

A negyedik, a prédikátor közösségi támogatása mellett szóló érv erősen a zsidó és pogány vallási gyakorlatban gyökerezik. Mi több, az Úr maga rendelkezett úgy, hogy akik az evangéliumot hirdetik, azok meg is éljenek abból (vö.: Mt 10,14). Ez utóbbi érv annyira meggyőzőnek tűnik, hogy Pál vonakodása, hogy eszerint éljen, több mint meglepő, és megkérdőjelezi helyzetét. Azzal indokolja, hogy a közösség érdekében még az Úr parancsaitól is el lehet tekinteni. Az apostol ehhez hasonlóan szabadon és meggyőződéssel bizonyítja az Úr rendelkezései alóli kivételezését a válással kapcsolatban, másrészt azonban megvédi saját elhatározását, hogy nem házasodik, annak ellenére, hogy erre nem kapott parancsot az Úrtól. Egy szó mint száz, ami az apostolt illeti, még magának Jézusnak a szavait sem alkalmazta betű szerinti, paragrafusrágó módon, úgy, hogy figyelmen kívül hagyta volna a közösség megkülönböztetett szerepét. Az efféle alkalmazás ténylegesen relativizálná, avagy megsemmisítené az abszolút parancsot, a szeretet parancsolatát. Minden parancsolat, még az is, amelyet az Úr mondott, abban summázódik, hogy egyedül a szeretet az, amely nem tesz rosszat (vö.: Róm 13,8-10).

Pál pogányok közötti apostoli missziójából kiderült, hogy az evangéliumnak nincsenek határai. Azt a szabályt állította fel magának, hogy nem szab határt az evangéliumnak azzal, hogy csak annak a közösségnek hirdeti, amely támogatja őt. Így tehát azt az utat választotta, hogy miközben prédikál, eltartja önmagát, és nem csak a botrány elkerülése végett, hanem azért is, hogy biztosítsa az evangélium függetlenségét a közösség vagyoni helyzetétől. A kezdet kezdetétől fogva ez volt Pál gyakorlata, noha akkor, amikor már egy-egy közösséget elhagyott, utólag elfogadott tőlük pénzbeli támogatást. Ez a gyakorlat megadta neki azt a szabadságot, amire profetikus, keresetlen szavú beszédeihez szüksége volt anélkül, hogy akár a saját megélhetését veszélyeztette volna, akár kitette volna magát bizonyos személyek anyagi szívességének.

A 9,15-18-ben Pál elmondja, hogy mi oka volt annak, hogy jogairól lemond, majd összekapcsolja a korábban mondottakat a 9, 19-27-tel, amelyben a szabadságról ír. Pál a meggyőződése szerint él, és inkább meghal, semmint megválna attól az apostoli szerepétől, amelyben feltétel nélkül prédikál. Ám nem kérkedik ezzel, hiszen az evangéliumot hirdeti. Arra kényszerül, hogy ezt tegye, mert Krisztus elragadta őt (vö.: Fil 3,12). Pál korlátozott választás előtt áll, mely a hatalmat szolgálja - az evangéliumét avagy a rombolásét. Amennyiben önként prédikál, az az ő kárpótlása. És ha vonakodik, kötelezettsége akkor is megmarad. Mivel ezt a megbízatást elfogadja, mindenek előtt azzal szemlélteti szabadságát, hogy nem fogad el anyagi támogatást.

Pál számára a szabadság sohasem abszolút. Mindig úgy írja le, hogy szabadok vagyunk valamitől (pl. bűntől, haláltól) mások szolgálatára (Istennek, Krisztusnak). Pál az evangélium kedvéért mindenki szolgálatára válik szabaddá. Szolgálatát nem korlátozza csak a zsidókra vagy a görögökre. Példaképpen újból leírja tapasztalatát, hogy kérdőre vonja úgy az erőseket mint a gyengéket. Habár erre senki nem kötelezte, mindenki szolgájává lett, hogy oly sokaknak elhozza az evangéliumi üdvösséget, amennyinek csak lehetséges (9,19-23). Ugyanakkor Pál úgy fut versenyt, hogy győzzön, és a célért való buzgalma lemondással jár (9,24-27).

9,19-23 Pál szabadsága mindenki szolgálatára. Pál, a hajdani zsidó tiszteletben tartja a zsidó hagyományokat. Amikor zsidók között van, akkor e tradíciók szerint él. Habár tudja, hogy őt nem kötelezi a törvény, mégis imitálja azok kedvéért, akik azt hiszik, hogy őket kötelezi. Hasonlóképpen cselekszik azokkal, akik nincsenek alávetve a törvénynek, mert nem feltételezi tévesen azt, hogy a puszta tudás szabaddá teszi, vagy megváltoztatja őket. Azok alatt, "akik nincsenek alávetve a törvénynek", Pál mind a zsidókat, mind a pogány keresztényeket érti, akiket korábban "erőseknek" nevezett. Pál a gyengékkel is azonosul, nehogy a törvénytől való szabadsága akadállyá váljék számukra. Azzal, hogy Pál önmagát "mindenkinek mindenévé" tette, csökkenti azt a lehetőséget, hogy bárkit is megbotránkoztasson és tönkretegyen (vö.: 8,11-13).

9,24-27 Az evangélium és a lemondás lelkesít. A görögök híresek voltak játékaikról. Olvasói sportban való jártassága miatt helyénvaló, hogy Pál az atlétikából merített illusztrációival tegye szemléletessé mondandóját. Ezzel elősegíti az egészséges keresztény önfegyelem, áldozatkészség és önmegtagadás kialakulását. A korintusiaknak rendkívül nagy szükségük volt kiegyensúlyozottságra, lévén erős hajlamuk a szélsőségekre, a túlzott szabadosságra vagy az aszketizmusra. Pál a két legnépszerűbb sportágból, a futás és a box világából veszi képi hasonlatait.

Pál a keresztényi életet a fegyelmezett futóversenyzőhöz hasonlítja, aki a célszalagra összpontosít és mindent alárendel annak az erőfeszítésének, hogy elnyerje a díjat. A görögök koronát nyújtottak át a győztesnek, amely a győzelmet és a felsőbbséget szimbolizálta. Pál úgy érvel, hogy ha egy romlandó jutalom megnyeréséhez ekkora céltudatosság és önmegtagadás szükségeltetik, mennyivel nagyobb szükség van ezekre az eltökéltségekre a romolhatatlan korona utáni törekvésben. Pál is így "küzd". A mérkőzés valóságos, és az ellenfél gyakran belül van. Pál a görög boxolás gyakorlatára hivatkozik, amelyben arra törekedtek, hogy a vetélytársat megalázzák, és teljes győzelmet arassanak felette. Pál saját tapasztalata azt mutatja, hogy döntő csapásra van szükség ahhoz, hogy teljesen úrrá legyünk magunk fölött. E levél újabb alkalom arra, hogy felsorolja az evangéliumért kiállt szenvedéseit (vö.: 2Kor 4,8-10; 6,4-10; 11,23-29). Pál előrelátón és az egyensúly végett mások szolgálatának kontextusába helyezi önfegyelmét, aszketizmusát és szenvedésre való készségét. Nem csak elfogadja a rázúdult nehézségeket, hanem még keresi is a bajokat, hogy még hitelesebben tanúskodhassék az evangéliumról és a saját életét mások számára is követhető keresztény tanúságtétellé alakíthassa.

Figyelmeztetés a túlzott magabiztosságra
(10,1-11,1)

Pál folytatja a keresztény magatartás azon elve feletti elmélkedését, amely elősegíti a gyenge és az erős összebékítését. Hogy példázatai körét tágítsa, a saját apostoli tapasztalatait adja tovább, s Izrael tanításához folyamodik, valamint a korintusiak helyzetét taglalja, majd rátér a bálványhús-fogyasztás kérdésére és a sarkalatos botrány fenyegető mivoltára. Pál arra emlékezteti a korintusiakat, hogy a zsidók önelégültekké váltak, amiért bűnhődniük kellett (10,1-13). Majd újólag figyelmezteti őket, hogy a féltékeny Isten haragját azzal is magukra vonhatják, ha bálványimádók módjára részt vesznek a vallási lakomákon, miközben Eukarisztiához is járulnak (10, 14-22). E vakmerőséget szembeállítja a szeretettel és azoknak a keresztényeknek az egymás iránti kölcsönös tiszteletével, akik mindent az Isten dicsősége iránti szeretetből cselekszenek (10,23-11,1).

10,1-13 Izrael tanítása. A kegyelem valósága, amely Isten irgalmának kifejezése, az önteltség ellenszere. Pál atlétikai szóképpel hangsúlyozza, mennyire fontos az önfegyelem és az éberség, s Izrael példájával óvja keresztény társait, nehogy gőgösek legyenek. Az Ószövetségben számos profetikus megnyilatkozásra akad példa, amelyek Isten népének hitetlenségét ostorozzák. Izrael a kereszténység lelki őse. Pál természetesnek veszi, hogy hallgatósága igen jól ismeri a Kivonulás történetét. A történetben előforduló eseményeket ugyanabban a sorrendben említi, ahogyan azok az Ószövetségben előfordulnak így a felhőt, a mannát, a sziklából való vízfakasztást. Pál mintegy figyelmeztetésként arra emlékezteti a korintusiakat, hogy az Isten jelenlétét jelképező felhő alatt minden egyes zsidó ott volt. És mindegyikük átkelt azon a tengeren, amely Isten hatalmas cselekedeteit szimbolizálta számukra.

Pál folytatja a párhuzamok megvonását és reméli, hogy olvasói meg tudják állapítani az azonosságokat. De hogy egy kicsit segítsen nekik, azzal végzi, hogy a tengeren való átkelést "Mózesre való megkeresztelkedésként" ábrázolja. Az efféle értelmezésre nincsen közvetlen zsidó példázat. Pál maga alkothatta, és arra használta, hogy rámutasson arra a párhuzamra, amellyel a zsidók és a keresztények a Kivonulást felfogják. A keresztség szó szerint ugyanis "alámerítést" jelent és e jelentés ahhoz tartozik, akiben megkeresztelkedtek.

Pál ahelyett, hogy világosan a mannára és a vízre utalna, a lelki eledelre és a lelki italra hivatkozik. Ez a hivatkozás azt is lehetővé teszi az olvasóknak, hogy a Kivonulást ne csak a keresztséghez, hanem az Eukarisztiához is kapcsolják. Az egyik zsidó hagyomány szerint, amely Pál idejében még igen népszerű volt, a zsidókat pusztai vándorlásuk során egy csermely kísérte. Egy másik hagyomány szerint az a forrás követte őket, amelyből ittak. Pál rámutat, hogy még ezek a jelek sem biztosították a zsidókat Isten haragja ellen és nem nyújtottak számukra oltalmazó fedezéket. Isten elégedetlen volt velük és lázadásukat megbüntette.

Az Írást a mi okulásunkra írták (10,6; Róm 15,4; 2Tim 3,16). őseink bálványimádók lettek, mivel tévesen feltételezték, hogy mindezen jelek istenek, akik megvédelmezhetik őket. Nem volt kapcsolatuk azzal a kontextussal, amellyel e jelek értelmét tisztázhatták volna.

10,14-22 Áldozati lakomákon való részvétel. Pál a szeretetére emlékezteti a korintusiakat, mintegy jelezvén, hogy ezen az alapon fogják megérteni minden mondanivalóját. Az igazi hitnek az a fundamentuma, hogy kerülik a bálványimádást. Az áldás kelyhe minden keresztényt Krisztus vérének részesévé tesz. Az a kenyér, amelyből részesednek, Krisztushoz és egymáshoz kapcsolja őket. Ha e kenyérből részesülnek, az Krisztus testeként táplálja őket. Ez nem csupán üres szimbólum.

A "test szerinti" Izrael az egységet reprezentálja számunkra tanításként (vö.: Róm 9,6; Gal 6,16). Mindazok, akik egyazon oltárhoz járulnak, részesülnek az áldozati eledelből. Pál mint erős, tagadja a bálványok létét, amelyeket a pogányok áldozataikkal tisztelnek. De ez a tagadás nem jogosít fel bálványimádásra. Annak a kereszténynek, aki egyszer megtért, őrizkednie kell attól, hogy visszatérjen a pogánysághoz. Minden cselekedetét az egyetlen Úrba vetett hittel kell véghezvinnie. Senki sem szolgálhat Istennek és mammonnak (vö.: Mt 6,24), ahogyan nem szolgálhatunk úgy Krisztus oltáránál, hogy egyidejűleg megbocsátjuk az eltérő szokásokat. Az Úrvacsora által képviselt egységet megszentségteleníti a bálványimádás megbotránkoztató és megosztó elmélete és gyakorlata. Nem lehetséges az Úr asztaláról enni úgy, hogy semmibe vesszük néhány keresztény lelkiismeretét. Ha valaki vallási lakomán étkezik, az valamiképpen egyesül azzal az istennel, akinek tiszteletére az áldozatot felajánlották és azokkal, akik ezt az istent tisztelik. Amikor keresztények így cselekszenek, akkor megkockáztatják, hogy magukra vonják a féltékeny Isten haragját, akinek az az akarata, hogy mindenkit egységbe és testvériségbe gyűjtsön egymással Krisztusban.

10,23-11,1 Asztalközösség. Pál elfogadja az erős jelszavát, mely szerint Krisztusban "minden dolog szabad". Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közösségnek minden dolog jó vagy konstruktív, amelynek egyetlen "törvénye" vagy célja az összes keresztény egybefőzése. Minthogy a nyilvános lakomákat a botrányok és a kihívó véleménykülönbségek miatt berekesztették, Pál arra az álláspontra helyezkedik, hogy a keresztényeknek a szeretet parancsa alapján szabadságukban áll bármit elfogyasztani, amit magánétkezéseken felszolgálnak. Krisztus ugyanis véget vetett annak a törvénynek (vö.: Róm 10,4), amely a tiszta és a tisztátalan étel között különbséget tett. Kizárólag a szeretet az, amely lehetővé teszi, hogy a hívők a teremtés bőségéből egyenek. Maga az étel lényegtelen. Épp úgy, ahogyan a szeretet szabadságot ad a hívőknek, hogy bármit megegyenek, ugyanúgy bizonyos esetekben az önmegtartóztatás is megkövetelhető. A keresztény lelkiismeretet az emberszeretet köti és szabályozza.

A keresztények az emberszeretetben épp úgy alávetik magukat egymás lelkiismeretének, mint az Úrnak. A keresztényi cselekedet egyetlen kielégítő motivációja az emberszeretet, amely nem önző és nem is szolgaian aggályoskodó. A szeretet őszintén érdeklődik mások jóléte és épülése iránt (vö.: 1Kor 13). A Krisztusban való szabadság képessé teszi a keresztényeket, hogy alárendeljék magukat egymás hitének. Így hát mint Pál, aki maga is Jézust utánozta, mindenki a sokak üdvösségére törekedjék (vö.: 9,19-23). Hiszen Krisztus is ezért jött el és ezért adta oda az életét (vö.: Mk 14,24).

C. A liturgikus összejöveteleken megmutatkozó belső viszályok
(11,2-14,40)

Pálnak beszámoltak arról, hogy a korintusi közösség liturgikus ünnepségében bizonyos zavarok mutatkoznak. Megneszelte, hogy a liturgikus öltözék körül sincs minden rendjén, e tárggyal foglalkozik a 11,2-16-ban. Ennél azonban jóval komolyabbak a közösség jótékonykodásával kapcsolatos visszaélések, amelyek tagadják az Úrvacsora valódi jelentését (11, 17-34). A korintusi keresztények ezen kívül versengenek, és megosztottak néhány olyan káprázatos lelki adomány helyét és fontosságát illetően, mint amilyen a nyelveken való beszéd, s e felsőbbrendű magatartás az emberszeretet megsértéséhez vezet (12,1-14,40). Mivel az összes efféle rendellenesség előfordult a liturgikus ünnepségeken, Pál együttesen, fontosságukra való tekintet nélkül vizsgálta őket.

11,2-16 A liturgikus öltözék. E témát minden jel szerint inkább maguknak a korintusiaknak kellett volna bemutatniuk, mint Pálnak. Pál, aki azért korholja olvasóit, mert nézeteik megoszlanak a szolgálat alapértelmezése terén, valamint abban, hogy kik is valójában az értékes szolgálattevők, valószínűleg vajmi keveset törődött a liturgikus öltözék meglehetősen közömbös témájával. E fejezetet olykor tévesen úgy írják le, mint az asszonyok istentiszteleti ruházatával és külső megjelenésével foglalkozó részt. Ez félrevezető, hiszen Pál mind a nők mind a férfiak tisztességes megjelenéséhez megjegyzést főz, azokéhoz is, akik imádkoznak, azokéhoz is, akik prófétálnak (11,4-5). Világos, hogy Pál felismerte, hogy férfiak és nők egyaránt vezető szerepet játszhatnak a liturgiában.

A korintusiak között számos probléma amiatt keletkezett, mert nem vették figyelembe fizikai és jogi helyzetüket. Pál jellemzően érvel, amikor a nemek különbözőségének pontos megítélésére hívja fel a figyelmet, esztelenségnek minősíti a különbözőségek alábecsülését, amelyet Isten férfit és nőt teremtő rendje bűnös megtagadásának tart (pl.: Róm 1,24-27). Az istentiszteleti öltözékre vonatkozó megjegyzéseit is ebben, ez értelemben kell felfogni. Ha semmibe veszik az öltözékre vonatkozó mindennapos gyakorlat bölcsességét, az a felsőbbséget és a keresztény szabadságot sokkal komolyabb túlkapásokhoz vezetheti, és alááshatja a valódi cél elérését, azt, hogy eggyé váljanak a liturgikus összejövetelen. Pál éppen úgy érvel a béke, a harmónia és a lelki ajándékok szabályozása mellett (vö.: 1Kor 14,1-40), ahogyan férfiakat és nőket egyaránt arra oktat, hogy tisztességes ruházatban jelenjenek meg a liturgikus ünnepeken, hogy ilyen módon megfelelően szolgálják a béke Istenének méltóságát.

Először megdicséri a korintusiakat, mert megbízhatóan ragaszkodnak azokhoz a hagyományokhoz, amelyre megtanította őket, majd okosan emlékezteti őket a saját tekintélyére és támogatja ama hajlandóságukat, hogy e témát felvetették előtte. Pál az öltözködési téma nyilvánvaló jelentéktelensége ellenére is megdicséri a korintusiak bizalmát. Ám az emberszeretet sokkal nagyobb és fenyegetőbb megsértését az Úr vacsoráján már nem dicséri meg (11,17).

Azt az alárendelő nézetet, amelyet némely szerző a 11,3-ban megpróbál felfedezni, Pál 11,11-12-ben tett okfejtése kizárja. Pál fenntartja azt a véleményét, hogy, mint mondja, a teremtés rendje és a józanész minden gondolkodó emberben és minden egyházban tükröződik, amely szerint férfi és nő között különbségnek kell lennie. E különbség nem a szerepükben van, hiszen Pál maga mondja, hogy mindkét nemnek azonos szerepe van, vagyis az imádság és a prófécia. A 11,3 szerint mindez Istentől jön, aki forrása (= feje) minden élőnek. Ez a teremtés rendjének elismerését foglalja magába (vö.: Róm 1,20-32), amely a férfira és a nőre kölcsönös felelősséget rakott. Noha a páli írásokban olykor felbukkan, hogy maga is támogatja az asszony férjének való alárendeltségét (pl.: Ef 5,22-24; Kol 3,18-4,1), nyilvánvaló, hogy ez nem a mi fejezetünkre vonatkozik és nem a házaspárok közötti kapcsolatra utal, hanem azokról a férfiakról és nőkről beszél, akik azonos szerepet töltenek be a liturgiában. Továbbá azt a kérdést is helytelen lenne felvetni, hogy a "vezető szerep", amely kép a Krisztusban való egység leírása, valaha is úgy interpretálható, mint alá- és fölérendelő gondolkodásmód, kiváltképp azért, mert ez pontosan az az egyenlőtlenség, amelyet Pál olyannyira támad.

Pál a 11, 3-9-ben a teremtéssel érvel. Krisztus az elsőszülött minden teremtmény között (Kol 1,15). A férfiú Isten képmása, és Isten dicsőségét tükrözi. Ezért tehát nem helyes, állítja Pál, ha a férfi fedett fővel imádkozik, mert ezzel elrejti e dicsőséget. Pál azzal érvel, hogy a férfiak akkoriban szokásos rövid hajviselete az irányadó. Az asszonyok azonban viseljenek csak hosszú hajat és Isten felettük való hatalma jeléül, amelyet a férfiak közvetítenek számukra, takarják be a fejüket. Pál a nők és a férfiak részére az akkor irányadó szokást fogadja el, amely a nemek teremtésén keresztül visszatükrözi Isten parancsolatait. Akkoriban egy fátyol nélküli nő egyet jelentett a szexuális hozzáférhetőséggel. Ugyanez a gondolat méginkább felerősödik a bor felszolgálása után. A teljes 1Kor 11,2-16 Pál gondosan kimunkált figyelmeztetéseit reprezentálja, amelyekkel felhívja a korintusiak figyelmét, hogy mindaz, ami mások étkezésénél általában megtörténik, az a keresztények számára tűrhetetlen.

A fátylat nem a férfinek való alávetettség, avagy a férjezettség jeléül kell viselni, hanem az angyalok iránti tiszteletből, akiket a liturgia őreinek tartottak. Meglehetősen túlzó utalás ez a Ter 6,1-4-re, amelyben az ember teremtésének megszentségtelenítéséről esik szó, amikor Isten fiai megkívánván az ember leányait, óriásokat nemzettek. E rémség miatt Isten megbánta a világ teremtését és megfogadta, hogy vízözönt bocsát rá és elpusztítja. Ezért Pál úgy gondolja, hogy ezen nem az segít (11,7), ha a nők figyelmét elvonja a férfiaktól vagy az angyaloktól, hanem az, ha az asszonyok elfogadják Isten által rendeltetett helyüket. Mivel a nőnek a hosszú haj dicsőség, szégyenteljes lenne rá nézve, ha le kellene borotválnia a fejét. De hogy a liturgiát ne a saját személyes dicsőségére használja fel, tehát kötelező eltakarnia hosszú haját, nehogy jelenléte miatt a liturgia merő szórakozássá váljon. Pál a szentírási megerősítéssel csupán megpróbálja alátámasztani a szokást, amely a különböző neműeknek különböző megjelenést diktál. Vagyis röviden szólva a külső megjelenésnek olyan hagyományosnak kell lennie, amit az illendőség megkövetel, és így a liturgia nem ad okot fajtalanságra.

A botrányos elemek is kerülendők. A pogány vallások rítusaiban a nők vezető szerepet játszottak, de a zsidó liturgiát kizárólag a férfiak irányíthatták. Pál azt tanácsolja, hogy a keresztény közösségek számára, amelyek a hajdani zsidókból és görögökből állnak, az, hogy mind a férfiaknak mind a nőknek egyaránt szabadságukban áll celebrálni, ez ne legyen botránykő sem Korintus valamikori zsidói, sem a zsidó-keresztény felettesek szemében, akiket, mint Pál hírét vette, igen felháboríthatott a dolog. Mint ahogyan az egész levélen keresztül látni, a Krisztuson átnyert szabadságot is a szeretet lelke kormányozza.

11,17-34 Az Úrvacsora ünneplése. Pál e szakaszt hangsúlyosan azzal kezdi, hogy a most megnevezett igen súlyos túlkapások miatt nem dicsérheti meg a korintusiakat. Pál félreérthetetlen. Jellegzetes A-B-A sémáját követve felvázolja a korintusiak visszaéléseit és rávilágít azokra a társadalmi és gazdasági különbségekre, amelyek miatt az Úr Vacsorájának tisztes megünneplése akadályokba ütközik. Először részletesen felsorolja e visszaéléseket és különbözőségeket (11,17-22). Majd felhívja a figyelmet Jézus cselekedetének emlékére, és az Eukarisztia lényegére (11,23-27). Végül újból visszatér a méltatlanságokra (11,28-34).

A korintusiak talán arra céloztak Pálhoz írt levelükben, hogy noha valóban tapasztaltak egynémely konfliktust, mint amilyen a megfelelő liturgikus öltözék (vö.: 11,2-16), ám mégis büszkék magukra, mert az Úr Vacsoráját tiszteletteljes és előírásos összejöveteleken ünneplik. Pált ez hidegen hagyja. A korintusiak által leírt összejövetelek inkább ártalmasak, mint hasznosak. Felszólítja a valóban kipróbált és igaz hitűeket, akiket hitük elmélyítése foglalkoztat, hogy "váljanak ki közülük" és különböztessék meg magukat a széthúzó tagoktól.

A korintusiak nem az Úr Vacsorájára gyűltek össze. Rejtett, ártalmas indítékaik voltak. Ezt kétféle értelmezés sugallja. Az első az, hogy amikor a korintusiak összegyűltek, azzal nem az volt a szándékuk, hogy megünnepeljék az Úr emlékezetét (11, 24-25), a második az, hogy a valóságban sem ez volt a korintusiak összejövetelének eredménye. Más szóval abból, amit Pál mond, kiderül, hogy számos korintusinak sokkal megosztottabb a szándéka annál, semmint az Úr parancsolatain való elmélkedés, melynek eredményeképpen nem is ez összejöveteleik kimenetele.

A jelentések azt állítják, hogy a korintusiak közötti sokféle nézeteltérés abból adódott, hogy ki kapjon engedélyt az eukarisztikus ünnepségen való megjelenésre. Botrányosan megsértették az alamizsnálkodást, ami szöges ellentétben áll Jézus parancsolatával. Némelyek falánk módon a saját ételeiket habzsolták és nem törődtek mások nélkülözésével. Mások meg "éhen maradtak" az összegyülekezett közösség kellős közepén, holott annak az a kötelessége, hogy mindenkinek a szükségletéről gondoskodjék, kivált a szegényekéről (vö.: Gal 2,10). Néhányan leitták magukat, amivel kimutatták, hogy önzésükkel mennyire nem járulhatnak hozzá a közösség építéséhez. Ha a korintusiak csakis az evészet-ivászat végett gyűlnek össze, akkor jobb lenne, ha nem merészelnék magukra vonni Isten ítéletét azzal, hogy a megtérés hajlandósága nélkül tartanak összejövetelt, mintha az Eukarisztia csak valamiféle mágia lenne. Úgy tűnik, hogy a korintusiak túlzott önbizalomra való elcsábulása újból rendreutasításra szorul (vö.: 1Kor 10,1-12). Amennyiben összejöveteleiket nem a szeretet motiválja, az a közösség semmibevevésére mutat. Mivel ez inkább megzavarja őket, semmint vendégszeretetet mutatna a rászorulók iránt, néhány tag próbára teszi Istent és kihívja maga ellen az ítéletet (11,29).

Pál nem tudja megtagadni lelkipásztori felelősségét, és inkább megbélyegzi ezeket a visszásságokat, semmint keresztülnézne rajtuk. Nem fogja megbocsátani, hogy a korintusiak oly durván félreértelmezik a liturgia valódi jelentését. Nyilvánvaló a félreértés, amikor úgy képzelik, hogy elég, ha rendszeresen összegyülekeznek, sőt, mintha még büszkék is lennének arra, hogy szertartásaikban különféle társadalmi helyzetű emberek jönnek össze. Pál azonban kijelenti, hogy ebben nincs semmi dicséretes. Voltaképpen nem egyéb képmutatásnál, hiszen sem a különbségek nem tűnnek el közöttük, sem a valódi jótékonykodást nem gyakorolják, így a tények ellenük szólnak. Noha Pál elárulja, mily érzékenyen érinti korintusbeli törékeny népszerűsége, e visszaélésekre mégsem akar enyhébben reagálni.

11,23-27 Az Oltáriszentség újbóli elmondása. Pál ugyan nem állítja, hogy a korintusiak elhanyagolják az Úr Vacsorájának betű szerinti gyakorlatát, a liturgiáról szóló általános instrukciói közé mégis beilleszti az Eukarisztia alapításának tanításait. A nyomaték végett Pál kihangsúlyozza a kenyér és a kehely felett megismételt szavakat: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre". Jézus emlékezete, aki önmagát adta érettük, és akinek a halálát a keresztények liturgiájukban hirdetik, a korintusi viszályok ellenszere. Jézus élete és halála több mint emlékezet. Egységet visz mindazok közé, akik felismerik benne Urukat.

Pál úgy kezdi az alapításról szóló beszámolóját, hogy a keresztény hagyomány által adott és kapott szaknyelvet használja (vö.: 15,1-3). "Az Úrtól"-kifejezés nem jelenti szükségszerűen azt, hogy e hagyomány ama kinyilatkoztatás része, amikor Pál kezdetben megpillantotta Jézust, és amelyről Lukács leírja a damaszkuszi úton történteket. Ez a hagyomány az evangélium szerves része, amellyel Pál azonosítja Krisztust. Még ha a beszámolót a keresztény közösség közvetíti is, annak felettes hatalma, mint pl. a válás megtiltása ügyében (vö.: 7,10), az Úr maga.

Pál csak ritkán utal Jézus földi életére. De a Jézus cselekedeteiről szóló beszámolója, kiváltképp az, amelyben a halála előtti éjszakáról tesz említést, éppen e kivétel miatt jelentős. A Jézus tanítványai részéről elkövetett árulás aspektusa, amely a szinoptikus beszámolók része is (vö.: Mk 14,17-31 és párhuzamai), Pál beszámolójában is hangsúlyt kap. Az árulás és az emberi gyengeség összefüggést teremt az Eukarisztia alapításának beszámolójával (vö.: 11,17-22 és 27-32), amelyben Pál a korintusiak megemlékezési ünnepségét körülvevő visszaélésekről ír. Az evangélium hasonlóképpen számol be a tanítványok Utolsó Vacsorán történő árulásáról és megtagadásáról. Lukács főként a tanítványok folytonos félreértéseit hangsúlyozza, akik még az Eukarisztia pillanatában is arról vitatkoznak egymás között, hogy melyikük a nagyobb a mennyek országában (vö.: Lk 22,24-30).

Jézus egy közönséges kenyeret vett kezébe, és hálát adott érte. Miután megtörte a kenyeret, a saját testével azonosította. Márk sokkal eredetibb beszámolójával ellentétben Pál a "melyet értetek adok" kifejezést használja. E kiegészítés az eukarisztikus ünnepség időtlen, ugyanakkor nagyon is valóságos jelentőségét hangsúlyozza. Valahányszor a hívők magukhoz veszik ezt a kenyeret és kelyhet, Jézusra emlékeznek, aki azt parancsolta, hogy ezt tegyék az ő emlékezetére. És amikor így cselekednek, akkor épp úgy emlékeznek Jézus halálára, mint ahogyan dicsőséges eljövetelére várnak. Ebben az egyetlen cselekményben egymásba kapcsolódik az idő három szakasza: a múlt (azaz az eredeti Utolsó Vacsora és Jézus halála), a jelen (vagyis a közösség ünneplése) és a jövő (a parúzia). Ha ebben a cselekményben bárki méltatlanul vesz részt, az bűnösen elválaszt egyet ezen aspektusok közül a többitől, s nem tölti be az Úr akaratát.

11,28-34 Gyakorlati tanácsok a test gyógyítására. E bűn elkerülésére az embernek önvizsgálatot kell tartania, a szó szoros értelmében össze kell gyűjtenie a megfelelő hitet, hogy transzcendáljon mindent, ami megakadályozhatná abban az elképzelésében, hogy közvetve épp úgy eszik és iszik, mint az Úr tanítványai. Az ilyen önvizsgálat megengedi, hogy az ember testtagként ismerje fel önmagát. Ha bárki e felismerés nélkül eszik és iszik, az bűnt követ el az Úr teste és vére ellen és magára vonja az ítéletet. Pál szerint emiatt szenved oly sok korintusi, és emiatt tapasztalják meg a betegséget és a halált. Mindez a korintusiak hitetlenségének a büntetése, amelyet többnyire testileg szenvednek el, amely az egyház. Mint a zsidók, akiket önelégültségük miatt megbüntettek a pusztában (10,5-12), a korintusiak is megbizonyosodnak Isten nehezteléséről.

Ám van még remény, amennyiben megtérnek, és megmenekülnek, amennyiben a büntetéseket figyelmeztetésként fogják fel. Pál szerint Krisztus ítélete minden hívő számára üdvösség, a hitetlenek számára viszont kárhozat (vö.: 1,18). Pál kemény szavai, amelyek voltaképpen szerető figyelmeztetések, arra sürgetik a korintusiakat, hogy mutassák meg, mennyire különböznek a nem hívő világtól. Ezt a különbséget igen látványosan és konkrétan lehet kifejezni, amelyből mindenki láthatja, hogy a résztvevők felismerték az Úr Vacsorájának valódi jelentését. Amikor a keresztények összegyűlnek, legyenek egymás iránt figyelmesek, várják meg egymást. Az éhesek lakjanak jól otthon, és akkor nyilvánvaló lesz, hogy nem önző okok miatt jöttek össze. És mivel nem pusztán azért fognak összejönni, hogy ételhez jussanak, így nem forog fenn önző indítékok veszélye, amely megakadályozná az őszinte közösségi ünneplést.

A közösség egyéb kérdéseket is felvethetett az Úr Vacsorájával kapcsolatban, de Pál a további útbaigazítást akkorra halasztja, amikor eljön közéjük. Ez a lényeg. A többi még várhat (vö.: 4,19; 16,5-9).
 

Az ajándékok és a közösség
(12,1-14,40)

Az, hogy a korintusiak nem sokra tartják a testet, nem csupán a liturgikus ünnepségekre volt kihatással. A kereszténység minden dolgának megértését áthatolta, az alapvető hitvallást is beleértve. Pál a 12,1-14,40-ig folyamatos kísérleteket tesz ennek javítgatására. Rámutat, hogyan szolgálhatják a legszellemibb ajándékok is a "test", az egyház épülését (vö.: 12,12-31). Például az az alapvető mondás, hogy "Jézus az Úr" (12,13), Jézus testben való feltámadásának hitvallása (vö.: Róm 10,9). Ennek ellentéte, amely szerint "átkozott legyen Jézus", megtámadja és legyengíti a testet, és a legsúlyosabban vét a Lélek ellen. A közösséget gazdagon elárasztó összes ajándékot (vö.: 1Kor 1,5) annak arányában kell értékelni, hogy milyen szerepet játszik a test felépítésében. Pál a 12,1-14,40-ben rátér az ilyen ajándékok relatív fontosságának megtárgyalására.

Akad még néhány sürgető liturgikus dolog, amire Pálnak ez időben ki kell térnie. A következő három fejezetben újból rábukkanunk az A-B-A sémára. E fejezetekben Pál a lelki ajándékokról szól, valamint azok közösségbeli felhasználását tárgyalja. E témát Pál legfőbb gondolata világítja meg, az emberszeretet kifejlesztésének eszméje (12,31-13,13) (=B). Az emberszeretetnek az egységre való hatásával gyakorlativá kell válnia, és ajándékaival módot kell adnia az egész test, az egyház szolgálatára. A korintusiak között sok zavar támadt, kivált a nyelveken való szólás látszólagos felsőbbrendűsége miatt, ami veszélyes versengéshez (12. fej.) (= A) sőt, káoszhoz vezetett (14. fej.) (=A).

Pál elismeri, hogy ez a közösség nincs híján lelki ajándékoknak (vö.: 1,5-7). Kész bevallani, hogy a korintusiak által annyira sóvárgott nyelveken való szólás is lelki ajándékaik között szerepel. Fejtegetését az ajándékok relatív fontosságával kezdi, s értelemszerűen figyelmeztet arra, nehogy a többi ajándékot semmibe vegyék. Pál reagálásából világosan kiderül, hogy a korintusiaknak mennyire kívánatos a tudás. Az apostol azt szeretné, ha a korintusiak lelki ajándékok iránti megbecsülése azon keresztény bölcsességen alapulna, amelynek az egység a célja.

12,1-11 A Lélek ajándékai. Midőn a korintusiak pogányok voltak, könnyen ide-oda csapongtak a hamis eszmék között. Kényszerűségtől vezettetve nem hallották meg Isten kinyilatkoztatását, csupán a néma bálványokat követték. Pál azokra a hatalmas bálványokra céloz, amelyekkel Illés szembeszegült (vö.: 1Kir 18,21-40). Itt újból természetesnek tartja, hogy olvasói jártasak az Ószövetségben (vö.: 1Kor 10,1-13).

A korintusiak nyilván valóban úgy tartották, hogy a meggyőző szónokok vagy a közösségi impulzus a Lélek birtoklásának bizonyítéka. Talán ez a magyarázata annak, hogy amikor Pál szónoki képességének hiányát összehasonlították például az ezüstnyelvű Apolló beszédeivel, akkor némely korintusi Pált semmibe vette, Apollóért azonban lelkesedett. Pál azonban azt állítja, hogy a keresztény beszédnek nem a szónoki képesség az értékmérője, hanem az, hogy Krisztus hatalmát hirdeti. Aki "Jézust káromolja", azt nem vezetheti a Lélek. Pál itt valószínűleg azokra céloz, akik a közösséget a táplálkozási viszályokkal rombolták. Az apostol azokra a még botrányosabb hitehagyókra is gondolhatott, akik nem erősítették meg Krisztusba vetett hitüket, és akik gyakorlatilag visszatértek a judaizmushoz vagy a pogánysághoz. A judaizmussal való fokozódó antagonizmus idején például néhány keresztény folyamatosan részt vett a zsinagógai istentiszteleteken, ahol Jézusnak és követőinek egyre erőteljesebb megbélyegzése mind gyakoribb és élesebb vitákhoz vezetett. A korai keresztények számára, akik önmagukat zsidó gyökerőnek tartották, ez nyilván elviselhetetlen volt. Pál hangsúlyozza, hogy Jézus Úrként való kinyilatkoztatása csak a Lelken keresztül jöhetett létre, és hogy e hitvallás nem megosztható. Ugyanaz a Lélek osztja a többi ajándékot is, amely a hit ajándékát adja. A Lélek csodálatos egységbe hozza a sokféle ajándékot. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha a hit nem elég erős Krisztusban vagy az egyházban, akkor még az ajándékok is szétválaszthatnak. Az ajándékok irigységet, gőgöt, fennhéjázást és széthúzást okozhatnak. A Lélek azt követeli az egyháztól, hogy az ajándékokat az egység megteremtésére használják fel.

Hasonlóképpen a lelkipásztorok azon képességei, amellyel a szertartás szolgálatáról gondoskodnak, olykor azt idézik elő az emberekben, hogy uraknak tekintsék őket. De mivel minden keresztény egyazon Urat ismeri el, tehát az összes lelkipásztort is ezen egyetlen Úr alárendeltjének ismeri el. Ugyanazon Isten hoz mindent egységbe és harmóniába, ki mindennek a forrása és a célja. A Lélek összes megnyilvánulásai nem az ajándékot kezelők elősegítése végett vannak, hanem azért, hogy mindenkinek a javát szolgálják. A 12,7-ben leírt "közjó" eszméje Pálnak a közösséget egy testnek tekintő írásának bevezetője (12,12-13). Ez a sztoikus politika analógiája alapján beszél a közjóról.

A 12,8-10-ben Pál azzal folytatja, hogy jó néhány példát hoz fel a különféle ajándékokra, mielőtt a 12,11-ben elismétli, hogy minden ajándék ugyanazon Lélek megnyilvánulása. A felsorolás nem kimerítő. Hasonló, de nem azonos felsorolást másutt is fellelhetünk (12,28-30; Róm 12,6-8; Ef 4,11). Van, akiből nagy szónok lehet, a másikból meg nagy tudós vagy tanító. Világos, hogy Pál nem úgy érti, hogy a hit csak ezek közül valamelyikhez szükséges. Mindenki, aki megigazul, a közös hitből részesül. Némelyikükben ez a hit a láthatatlan dolgok látható bizonyítéka (vö.: Zsid 11,1). Másoknál túlnyomórészt az a jel számít, hogy fizikai és lelki betegségeket tudnak gyógyítani. Néhányukban még a természetfeletti cselekedetek képessége is megvan. A felsorolás nem törekszik arra, hogy kommentálja ezen ajándékok megfelelő értékelését. A prófétálást, amelyet Pál egyebütt úgy ír le, mint amely nagyobb érték a nyelveken szólásnál (14,1-3), csupán azért sorolja fel, mint ugyanannak a Léleknek a megnyilvánulását. Az ajándékok nem az egyéni érdem, hanem a Lélek akarata szerint kerülnek elosztásra.

12,12-31 A test analógiája. A korintusiak felmagasztalták a lelki ajándékokat és nem tisztelték kellőképpen a testet. Pál, aki ezen is javítani akar, úgy írja le a Lelket, mint mindent egyesítő hatalmat. A test analógiájával akarja ezt megtanítani. Pál szerint Krisztus fényében minden realitás újraértékelődik. Ilyen módon még az "alacsonyabb rendű" test is (vö.: 12,24-25) a lehető legmegfelelőbb ábrázolás a Lélek munkájának leírására. Pál az akkoriban oly népszerű sztoikus filozófiából kölcsönzi a test hasonlatát. A sztoikusok szerint az állam olyan közösség, mint a test és számos tagja. Pál alkalmazásában ez a hasonlat erőteljesen az Eukarisztia jelentésére emlékezteti a korintusi közösséget (vö.: 11,17-34). A test a közösség egységét és különbözőségét képviseli. A testnek szüksége van a tagok különféleségére, ahogyan minden tag a többi együttműködésétől függ ahhoz, hogy testrészként elláthassa feladatát. A kölcsönös kapcsolat szimbiotikus.

Krisztussal is így van. Pál sehol sem beszél explicite arról, hogy az egyház Krisztus teste. De ezt a képet alkalmazza a megszólított közösség számára. A hívők a keresztségen át megosztoznak Krisztus halálában és feltámadásában. Az Eukarisztiában teste által egybefőződnek egymással. Így e szentségekben minden, az embereket megosztó természetes megkülönböztetés eltűnik. A Lélek képessé tesz bennünket arra, hogy felülemelkedjünk a faji vagy nemzeti (pl. zsidó vagy görög), a társadalmi (rabszolga vagy szabad) különbségeken. A Gal 3,28 ehhez még a nemek egységét is hozzáteszi. Az 1Kor 11,2-16 már említést tett erről a kapcsolatról (vö.: 7,17-40).

A test egyik tagjával sem azonos, de arra van szüksége, hogy a sokféle tag egyként együttműködjék. A test összegyűjti a tagokat, és minden tag összetartozik. Az érzékek alapvetően közreműködnek a test felépítésében. A tagok különbözősége épp olyan fontos, mint egységük. Egyik sem válhat olyanná, mint a másik, egyik sem akadályozhatja a másik működését. Ha valamelyik tag szenved, az összes többi vele szenved, és valamennyi ösztönösen támogatja a sérült tagot. Épp így, amikor az egyik tag különleges figyelemben részesül, az a többi tagba is életet önt, mert megosztoznak ebben a megbecsülésben.

A korintusiak természetesen magasabbra értékelték az értelem és a lélek dolgait a testieknél. Már rájöttek, hogy az értelem befolyásolja a testet és vice-versa. Ha az egész személyiséget figyelembe vesszük, akkor a "kevésbé fontos", vagy a "kevésbé tiszteletre méltó" tagok a tiszteletre méltóbbaktól kapják megbecsülésüket. Más szóval, ahogyan szenvedélyünket az értelmünk irányítja, hogy ne legyen bennünk ellentmondás, úgy a Lélek hozza harmonikus egységbe a test többé-kevésbé tiszteletre méltó tagjait. Ily módon összebékülhet a "gyenge" és az "erős" (vö.: 1Kor 8,7-13; 10,23-30).

Így van ez Krisztus testével, az egyházzal is. Minden keresztény új azonosságra és kapcsolatra lelhet ugyanazon test többi keresztényével. Isten ajándékait az egyház kapta, az apostolságtól egészen a nyelvek adományáig. Az apostolok az elsők a sorban. Isten bölcsességét elfogadva így minősítik őket, bár a világ szemében oktalanoknak tűnnek (4,10). Hivatásuk Pál leírása szerint abból ered, hogy látták a feltámadt Urat (9,1; 15,8-10). Az apostolok feladata az evangélium hirdetése, közösségek kialakítása (9,2) s az, hogy a helyi egyházakat a nagyobb egyházakkal, kivált a jeruzsálemi tekintélyekkel harmóniában tartsa (vö.: Gal 2,1-10). Az apostolok nem a Tizenkettő szinonimái. Pál sem az, aki a keresztény szóhasználatban bevezette az apostol kifejezést, mert úgy írja le az apostolokat, mint akik Jézus követői voltak földi életében. Küldetésük Istentől való és nincs szükségszerűen alávetve a közösség minősítésének.

Az isteni hierarchiában az apostolok után a próféták következnek. Pál a próféták feladatának leírását a 14,1-15-ig halasztja. Majd a tanítók jönnek, akik az evangélium jelentésének magyarázatával a hitet erősítik. A fennmaradó ajándékok tekintetében nem világos, hogy van-e valódi hierarchia. Pál mintegy helyesbítve a korintusiakat, akik úgy hitték, hogy a nyelveken való szólás a legfontosabbak közé tartozik, ezt említi utolsóként. Hangsúlyozza, hogy számos ellátandó szolgálat van, így ne legyen közöttük versengés. Mindnyájan kaptak valami ajándékot, ha nem is ugyanazt. A legnagyobb ajándék nem szükségszerűen a legkápráztatóbb. Azok a nagyobb ajándékok, amelyek a közösség szükségleteit szolgálják. Pál ebből azt vonja le, hogy szívük a nagyobb adományok felé törekedjen, amelyek közül a legnagyobb a szeretet.

13,1-13 A szeretet, mint a legkimagaslóbb út. Hogy e nevezetes szakaszt megértsük, azt kell megjegyeznünk, hogy Pál a szeretetről úgy ír, mint amely a közösség ajándéka. Ez a legkimagaslóbb út, minden út közül a legalapvetőbb. "Isten szeretete", mondja Pál, "kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által" (Róm 5,5). Szeretet nélkül mit sem ér az ajándék. Csak illúzió. Pál korintusi hallgatósága ezt úgy érthetné, mint a teljes hiábavalóság állítását. Az apostol épp befejezte a sokféle lelki adomány megtárgyalását. Most a három legnevezetesebbre fordítja figyelmét. És szeretet nélkül egyik sem ér semmit.

Pál először a korintusiak kedvenc, ékesszóló beszédének adományát tárgyalja, azt a képességet, hogy emberi, avagy emberfeletti nyelveken tudják kifejezni magukat. Szeretet nélkül mindez értelmetlen semmiség. Pál szerint a szeretetlenség voltaképpen semmivé tesz bennünket. A 14,7-8-ban Pál zenei példát hoz fel. A 13,1-ben mintegy megelőlegezi ezt a hasonlatot. A zengő érc vagy a cimbalom, amely a többi hangszerrel együtt harmóniát alkot, önmagában csupán lármás zajt kelt. Az ékesszólás is ilyen, ha nem szeretetből fakad.

Még a prófétálás, amit pedig Pál a nyelveken való szólás fölé emel (14,1-5), sem ér semmit a szeretet nélkül. Ugyanígy van a hittel is. A hitet nagyon gyakran kizárólagosan az egyes embernek Istennel való kapcsolatára vonatkoztatják. Pál számára azonban az a közösség, amelynek hitét nem a szeretet táplálja, mit sem ér. Még az alamizsnálkodás vagy a mártíromság sem ér semmit szeretet nélkül.

A szeretet jellemzői ellentétben állnak a tudás önző, versengő jellegével. A korintusiak értékrendje a széthúzást erősítette. Ám ez ellentmond a keresztény közösségnek. A szeretet türelmes, nem úgy mint az erős, aki kiátkozza a gyengét. A szeretet jóságos, nem úgy mint a gyenge, aki elítéli az erőset. A megvilágosult vagy a cölibátusban élő megjátszhatja magát, vagy elvárhat bizonyos megbecsülést, de ez nem a szeretet útja. A szegény, a számkivetett vagy az elhagyatott nyalogathatja a sebeit, de a szeretet majd megtanítja, hogy korlátozás nélkül megbocsásson és feltétel nélkül reménykedjen. Nem lehet szeretet az, ami a korintusiakat a rossz feletti örvendezésre sarkallja, mint például a vérfertőző ember esetében (vö.: 5,1-13). Pál talán nem is akarta valójában a szeretetről szóló leírását mindenre kiterjeszteni, ami a korintusiak elé került. De az apostol világosan kihangsúlyozza, hogy Korintusban nem lennének viszályok, ha a közösség elsősorban a szeretetet tartaná szem előtt.

A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás, a nyelveken való beszéd, a tudomány véges, ám a szeretetnek nincsen vége. A fejezet kezdetén és végén három adományt sorol fel, amely azután a 13,9-ben kettőre csökken (prófétálásra és tudásra). Pál a 14. fejezetben majd összehasonlítja a prófétálást a nyelveken való beszéddel, hogy kimutassa a prófétálás magasabbrendűségét. Így azután a még fennmaradó adományra, a tudásra összpontosít, amely a szeretethez képest veszít fontosságából.

A tökéletes kirekeszti a tökéletlent, amikor beteljesedik. A szeretet tökéletesíti a töredékes tudást. A korintusiak tudásra törekedtek, de Pál elmondja nekik, hogy ez csak éretlenségüket bizonyítja. A szeretethez képest a legragyogóbb tudás is árnyék csupán, amikor színről színre látszik. A korintusiak gyermekként gondolkodnak. Amint keresztény bölcsességük egyre inkább gyarapodik, úgy tanulják meg, hogy letegyenek a gyermekes útról, és a még nagyobb bölcsesség felé haladjanak. Megvetik mindazt, amit szeretetlenül cselekszenek, de amikor érettebbé válnak, meglátják, hogy csak a szeretet az, ami megmarad. A három megmaradó valóság közül a legnagyobb a szeretet.

Vannak még egyéb lelki adományok is, de a szeretet az a főadomány, amely a keresztény névre méltó közösséget jellemzi. A többi ajándék relatív értékét is a szeretet alapján ítélik meg, mivel az összes adomány a közösség épülésére adatott (14,1-5). Pál ekkor az érthetőség kedvéért az élettelen hangszer példáját hozza fel, mint amely ugyanolyan, mint a szeretet nélküli nyelveken való beszéd (14,6-19). A közösség számára a szeretet elfogadható bizonyítéka az a hatás és tanúskodás, amelyet a közösség a nem hívőkre gyakorol (14,20-25). Pál ekkor azzal folytatja, hogy leírja azokat a pontos szabályokat és rendeleteket, amelyek a gyakorlatban is hozzásegítik a közösséget annak szeretetben való felépítéséhez (14,26-40).

14,1-5 A prófétálás az egyik legkívánatosabb adomány. Az igaz bölcsesség szeretetre törekszik, mert tudatában van annak, hogy amennyiben a közösség e legnagyobb adomány birtokában van, akkor az összes többi is értelmet kap. Pál a prófétálást a szeretet után következőnek tartja. E fejezetben szembeállítja ezt az adományt a nyelveken való szólás ajándékával, amit a korintusiak oly nagyra értékeltek. Aki nyelveken beszél, az Istenhez szól, de nem a többiekhez, a próféták azonban mindenki érdekében felemelik szavukat. Talán meglepő, hogy az Istennel való beszéd önmagában nem jelent többet, mint a többiekhez való szólás. Épp ellenkezőleg. A próféták ugyanis a közösség érdekében szólnak, ez az adomány tehát megelőzi a nyelveken való beszéd adományát.

A korintusiak a pogány misztérium-vallások befolyása végett a nyelveken való szólást helytelenül felsőbbrendűnek tekintették. Pál rámutat, miért tartja nagyobbnak és magától értetődőbbnek a szeretetet. A nyelveken való szólás az egyes embert elválasztja a közösségtől, s csupán a maga hasznára fordítja. A legnagyobb adomány az, amit az egyház épít. Pál a nyelveken szólást ugyan lelki adománynak tekinti, de az ajándékok értékrendjének próbaköve a közösség épülése. Ez ugyanaz a kritérium, jelenti ki Pál, amely meghatározza a keresztények minden cselekedetét, mint amilyen pl. a személyes életvitel megítélése (7,1-40), a lelkiismeret (8,7-13), az, hogy vajon van-e valakinek joga ahhoz, hogy a bálványhúsból egyék (pl.: 10,23-30), avagy a liturgián való magatartás (11,17-34) lehet.

14,6-19 Az adományok összehasonlítása. Pál folytatja és továbbfejleszti a nyelveken való szólás és a prófétálás fontosságának és szerepének témáját. A korintusiak gyakorlati érzékére utalva megkérdi tőlük, vajon mi jó származna nekik abból, ha olyan idegen nyelven beszélne velük, amiből egyetlen szót sem értenek. Pál úgy véli, hogy a korintusiak talán jobban megértik a szempontját, ha olyan kívülállónak tekintik magukat, akiket összezavarna, ha idegen nyelven szólna hozzájuk, akik nincsenek birtokában ennek az adománynak. A nyelvek kinyilatkoztatás, tudás, prófécia vagy magyarázat nélkül hasznavehetetlenek.

A következő részben Pál a zene világából kölcsönzi képét. A fuvola vagy a hárfa által létrehozott produkciónak a különféle hangjegyek sorrendje ad értelmet. Ha a kotta zavaros, a hangszerek használhatatlanok. Ugyanígy van ez a kürtszó esetében is, amely ha a várt dallamot rivallja, csatába szólítja a sereget. Ellenkező esetben nemcsak összevisszaságot okoz, hanem akár szerencsétlenség is történhet.

Így van ez a nyelvek adományával is. Amíg ez csak érthetetlen hangok özöne marad, és nem egészül ki alapvető interpretációvá, addig semmi haszna sincsen. A korintusiak számára abszurditás, hogy ezt hasztalanság- és értéktelenségképpen bélyegzik meg. Még az emberi nyelveket kormányzó törvények is erre tanítanak bennünket. Amíg nem tudjuk mások beszédét értelmezni, addig idegenek maradnak számunkra és nem léphetünk kapcsolatba velük. A nyelvek azonban úgy vannak megszerkesztve, hogy a kommunikáció jelentését hordozzák és megteremtsék az emberek közötti kapcsolatot. A nyelvnek érthetőnek kell lennie ahhoz, hogy olyan kommunikatívvá váljon, amilyenre szánták. Az interpretáció nélküli nyelv nem olyan, amilyennek szánták. Ha a korintusiak komolyan veszik a lelki adományokat, akkor gazdagíthatják magukat mindazzal az adománnyal, amelyek az egyház épülését szolgálják.

És így az, aki nyelveken beszél, felismervén, hogy ez az adomány kiegészítésre szorul, imádkozni fog az értelmezés ajándékáért. A görögök nem csak a test és a lélek között tettek különbséget, hanem lélek és értelem között is. Az érthető dolgokat az értelem ragadja meg. Noha a nyelvek adományával lélekkel imádkozhatunk, az értelmezés adománya hozzásegít ahhoz, hogy értelmünkkel is imádkozzunk.

Az értelem (görögül: nousz), avagy az érthetőség és az összhang még a lelket is ellenőrzés alatt tarthatja. Pál kifogásolja azt a korintusi nézetet, amely szerint a nyelveken szólás sokkal kiválóbb, mert ez elvonja az embert a testtől és a nousz-tól. Pál úgy érvel, hogy az összes adomány közül a legkiválóbb a szeretet útja, mivel az testet-lelket magába foglalván összhangot alkot, s így, együttesen dolgozik az egyház építésén, s Isten, a béke dicsőségén (vö.: 12,31-13,13).

Az imavezető szavaira a közösség a hagyományos "Amen"-nel válaszol, amelynek jelentése valaminek a rendületlen elfogadása, a hit kinyilvánítása, hogy az, amit mondanak, az igaz. Mivel ez az "Amen" bármit jelenthet, a közösség tagjainak meg kell érteniük azt a valóságot, amelyet elfogadnak. Ha a nyelvek csak Istenhez imádkoznak, ám nem szólnak a többiekhez, akkor a közösségnek nem szükséges "Amen"-nel válaszolnia. Az efféle imádságot egyedül is le lehet bonyolítani. Ameddig a közösség nem érti, miről van szó, addig "Amen"-je nem a közös egyházi imádság jele. Pál utolsó ad hominem megjegyzése: köszönetet mond, amiért ő kiemelkedik a korintusiak közül a nyelvek adományával. Ám messze többre becsüli a tanítás ajándékát, amellyel a közösséget szolgálja.

14,20-25 A korintusiak éretlenségének újabb bizonyítéka. A korintusiak önteltségükben gyermekesek. Pál némi iróniával megdorgálja őket, mondván, hogy csak a gonoszságban legyenek gyerekesek, gondolkodásuk azonban felnőttes legyen. Ez a tanítás Jézus szavait visszhangozza: "Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és ártatlanok, mint a galambok" (Mt 10,16). A korintusiak lelki dolgokért való versengése is arra mutat, mennyire éretlenek (vö.: 3,1-4; 13,11).

Pál ismét az Ószövetség biztos ismeretét feltételezi, amikor Iz 18,11-12-ből idézve közvetve a hitetlenek büntetésével fenyegeti a beképzelt korintusiakat. Úgy tűnik, Pál azt akarja, hogy a korintusiakat hassa át önelégültségük ténye és közeli bepillantással rá akarja őket döbbenteni, mennyire ugyanolyanok, mint a hitetlen Izrael, aki nem törődik Istennel. Pál ezután eljátszik a hitetlenség gondolatával. A nem-hívőket épp úgy vonzhatja és elbűvölheti a nyelvek adománya, miként a korintusiakat. Így a nyelvek adománya bizonyos értelemben a hitetlenek ajándéka. Elkápráztatja és vonzza őket. Ám ha belépnek valahová, ahol az egész gyülekezet nyelveken beszél, akkor a hitetlenek felháborodnak és elítélik őket, mert úgy gondolják, hogy mindenki elvesztette az eszét. Ha azonban egy hitetlen olyan helyre toppan be, ahol hívők prófétálnak, és ahol az emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszélnek (14,3), akkor a hitetlen nő avagy férfi szembesülni fog az igazsággal és a gyakorlatban kap példát a szeretetből. Ilyenkor elvezetik őket Isten imádásához és megtudják, hogy Isten az emberek között lakozik. Így az egyház betölti azt a prófétai szerepet, hogy elhozza Istent a világnak.

14,26-40 Néhány rendszabályról. Pál itt néhány szabályt szögez le a közösség számos lelki ajándékának felhasználásáról. Mivel a korintusiak részéről megmutatkozott, hogy hajlamosak még a lelki adományokkal való visszaélésre is, Pál néhány gyakorlati javaslatot tesz a korintusiak megsegítésére, amelyekkel elkerülik a további zavarokat, és amelyek szeretettel hatékonyan erősítik a közösséget. Mivel Pál elismeri, hogy mindannyian kaptak valamiféle lelki adományt, azt mondja, hogy ezeket építő célra használják fel.

Pál a nyelvek adományával kezdi, mivel ezek okozták a legtöbb bajt. Ezt az adományt valahogyan korlátozni kell - azzal, hogy meghatározzák a beszélők számát, azzal, hogy mely nyelven beszéljenek, azzal, hogy megköveteljék tőlük a magyarázatot. Ha a magyarázat adománya egyiküknek sem adatott meg, akkor maradjanak csendben, mivel Isten nem követeli meg, hogy a szavakat fennhangon kimondják. Legfeljebb ketten vagy hárman beszéljenek és utána ketten vagy hárman magyarázzák. A korintusi közösség gondjai között szerepel az istentiszteletek rendkívüli hosszúsága, amely rendezetlenséggel és versengéssel párosul. Az istentiszteleteket elfogadható hosszúságúra kell korlátozni. Még a prófétáló beszédeket is megfelelő időre kell visszaszorítani. A "kettő vagy három" Jézus ígéretére utalhat: "Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20), s "ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól" (Mt 18,19).

A közösség dönt a próféták szavának hatásosságáról. Ha valaki még nem készült fel a beszédre, ám kinyilatkoztatást kapott, az kapjon elsőséget, s azok, akik felkészültek, hallgassák meg emezt. Végül minden próféta kapjon szót, de egyszerre csak egy beszéljen. Még maguknak a prófétáknak is szükségük van tanácsra és bátorításra. Ezért nekik is meg kell hallgatniuk másokat.

Az izgága korintusiak nyilván idegenkedtek a lélek irányításának gondolatától. Pál azonban nem hagy helyt cáfolatnak. Isten a béke Istene, nem a káoszé. Isten nem rendetlenségre és elégedetlenségre, versengésre és üres szólamokra buzdít.

Az 1Kor 14,34-35 olyan álláspontot tükröz, amely ellentétben áll azzal, amit Pál korábban a nők istentiszteletben betöltött kiemelkedő szerepéről mondott (ld. 11,5; 11,12). Mi több, az, hogy Pál arra használja fel a törvényt, hogy alátámassza a nők alárendelt szerepét, éles ellentétben áll nem csupán azzal, amit egyebütt mondott a nőkről (vö.: Gal 3,28), hanem a keresztények által elfogadott törvényekkel is (vö.: Gal 4,10; Róm 10,4). Az 1Kor 11,5; 11,12 és a 14,34-35 közötti ellentmondás feloldására kétféle utat választhatunk.

Az egyik nézet szerint a 14,34-35 az első keresztény század végéről származó betoldást tartalmaz, és épp úgy eretnek nézetet tükröz, mint az, amelyre az 1Tim 2,11-15 felszólít. A kora keresztény egyházban az volt a probléma, hogy a nők, akik az általános műveltség hiánya miatt kiváltképp sebezhetők és érzékenyek voltak, a szexualitásról és a házasságról szóló eretnektanítás prédájává válhattak. Mivel a görög kultúra hajlamos volt a test aláértékelésére, a tanítók még egy lépéssel továbbmenve azon erősködtek, hogy a házasság bűnös, az önmegtartóztatás pedig értékesebb. A nők pedig maguk is ezt kezdték állandósítani és nem csak hogy elhitték, hanem a többi nőnek és gyermekeiknek is ezt tanították. Az 1Timóteus levél szerzője erre azt válaszolja, hogy a nők nem taníthatnak, csak hallgathatnak, ám mivel az asszonyok távolról sem bűnösök, a gyermekáldás üdvösségükre szolgál (1Tim 2,11-14).

Az 1Kor 11,5; 11-12 és a 14,34-35 közötti ellentmondás feloldásának másik megoldása a következő. Pál a 14,34-35-ben a korintusi férfi-elit jelszavát idézi; a 14,36-ban pedig megcáfolja ezt a nézetet. Szinte hallani gúnyos hanghordozását: "Vajon tőletek eredt Isten igéje, vagy egyedül hozzátok (ti. a férfiakhoz) jutott el?" Ugyanígy idézi, majd helyesbíti néhány korintusi férfiú negatív házasságszemléletét: "...jó, ha az ember asszonnyal nem érintkezik" (7,1). Efféle ellentmondásos idézetekkel van tele Pál e levele (ld. még: 8,1; 10,23). Pál a 11,2-16-ban kifejti, hogy mind a nőknek, mind a férfiaknak joguk van az imádsághoz és a prófétáláshoz, így most sem tagadhatja meg a nők liturgiai, avagy az egyházban vitt egyéb vezető szerepét. Kivált e fejezet végén (12,1-14,40), ahol Pál az Istentől eredő adományok békéltető és harmóniát teremtő gyakorlata mellett érvel, lehetetlen, vagy indokolatlan lenne feltételezni, hogy most az elithez tartozók mellé álljon és a nőket kizárva a férfiak felsőbbrendűségét hirdesse.

Az első korintusi levél bemutatja Pál azon kísérletét, hogy inkább összebékíteni szeretné a korintusi frakciókat, semmint felbosszantani. Az 1Kor 14,34-36 szövegét is Pál ama békítési szándékának fényében kell értelmezni, amivel olyannyira próbálkozott, s amely békítési hangnem átüt a teljes levélben foglalt strófákon át.

D. Tanítás a test feltámadásáról
(1Kor 15)

Pál a feltámadásról szóló tanításához hozzátéve azt magyarázza, hogy a korintusi keresztények nem éltek volna meg annyi problémát és konfliktust, ha megértik - jobban mondva, ha valóban elfogadják a test feltámadásának ágazatait. Szinte csaknem az összes korintusi félreértés a fizikai lét helytelen megbecsülésével hozható kapcsolatba. Az egész keresztény hit a feltámadás valódiságának elfogadásától függ (vö.: 15,17). Pál a korintusiakhoz szóló teljes üzenetét az alapvető tanítás levonásával és összegzésével foglalja egybe. Először is bemutatja e valóság alapvetően tradicionális elemeit (15,1-11). Majd utána a korintusiak feltevésével foglalkozik, miszerint feltámadás nincsen, ám ezt reménytelen képtelenségként elutasítja (15,12-19). Az alternatíva a hit bizonyítékául a feltámadás, úgy, ahogyan azt Pál megosztja velük és ahogyan maga is hiszi (15,20-28). Megtámadja a korintusiak tudatlanságát (15,29-34), és hangsúlyozza a feltámadás valódiságát, amelyet görög és zsidó tradicionális tanításokkal támaszt alá (15,35-49). Pál mindebből kikövetkezteti, hogy a feltámadás titokzatossága inkább mélyül, semmint hogy igazsága csökkenne; és a végső igazságot csakis hittel lehet megérteni (15,50-58).

15,1-11 Hagyomány és a feltámadás középpontisága. Pál emlékezteti mindazokat, akik a keresztségben és az evangéliummal, amelyről prédikált nekik, egy családdá lettek, hogy az evangélium nem puszta katekizmus vagy doktrína, hanem üdvösséget hozó erő (vö.: Róm 1,16). És ha a korintusiak elkötelezik magukat amellett, amit Páltól tanultak, akkor az evangélium megmenti őket. Ha nem tartanak ki ugyanabban az evangéliumban, akkor mindhiába tértek meg.

Pál újból a hagyomány szakzsargonját használja, épp úgy, mint amikor az Eukarisztiáról beszélt (1Kor 11,23). Pál az evangéliumot a tradíció biztos talajára építi, amikor Jézus földi életéig nyúl vissza. A keresztény tanítás középpontjában Jézus halála és feltámadása áll. E hagyományért Pál kikölcsönzi azt a már meglévő hitvallást, amelyet az 5,3b-5-ben idéz. E hitvallás négy dolgot állít: Krisztus meghalt, eltemették, feltámadt és megjelent. Az Ótestamentum megígéri, hogy eljön majd valaki, aki megment bennünket bűneinktől. Ezt teljesítette be Krisztus halála.

Krisztus temetése halálának valódiságát hangsúlyozza. A zsidó gondolkodásban a temetés a halál végső állomása. A három napig tartó sírban nyugvás a halál valódiságát jelzi. Pál soha nem ábrázolja úgy Jézust, mint a saját feltámadásának cselekvő személyét. Isten az, aki élők és holtak felett ítél. Az Új Amerikai Biblia fordítása, a "felkelt" és "megmutatkozott", félrevezető. Krisztust Isten támasztotta fel, mondja Pál (vö.: Róm 10,9). Krisztus valóban él. Azután Krisztus az egyház több vezetője előtt megjelent. Ezek nem hallucináltak. A keresztények kifejezték saját tudatosságukat, hogy az, ami történt, objektív dolog volt, nevezetesen az, hogy Krisztus inkább megjelent, nem csupán "látták". E megjelenések képezik a keresztény hit alapját.

Pál néhány megjelenés felsorolásával folytatja, amelyek fontosak itteni fejlődéséhez, mivel ezen események alapozzák meg az egyházat. Néhány Pál által említett megjelenés nincsen benne az evangéliumi beszámolókban. Pál a saját látomásával zárja a felsorolást. Rámutat, hogy a feltámadt Úr megjelenése adott felhatalmazást apostoli munkájára. Noha az apostolok között a legkisebb (Pál neve "legcsekélyebbet" jelent), mégis elhivatott, nem a saját érdemei miatt, hanem Isten kegyelméből. Ez a kegyelem gyümölcsöt termett, céloz Pál misszionáriusi tevékenységére. Pál Isten kegyelméből prédikál és a korintusiak e kegyelem miatt hisznek.

15,12-19 A korintusiak hipotézisének képtelensége. E fejezetben Pál a vita kedvéért a korintusiak képtelenséghez vezető hipotézisét idézi. A korintusiak, kik a test fontosságáról már kinyilvánítottak bizonyos téveszméket, tagadják a holtak feltámadását és ezzel együtt Krisztus feltámadását. Pál megkérdi tőlük: akkor miért hirdetik, hogy Krisztus feltámadt a halálból? Hazugság ez? Hiábavaló ebben hinni? A hívők feltámadása Krisztus feltámadásától függ. Ha mindazoknak, akik meghaltak, nincs reményük, akkor minden ember közül a hívők a szánalomra legméltóbbak, mivel őket éri majd a legnagyobb csalódás. Pál korintusi hallgatósága igazán méltányolhatná az ilyen alapvető tudatlanság reménytelenségét. És remény híján mi marad számunkra? Ha csupán ez az életünk van, akkor kétségbeesésre és abszurditásra kárhoztattunk. A korintusi hipotézis nem vezet megoldáshoz. Holtvágányra fut.

15,20-28 Pál alternatívája. Pál elutasítja a hamis korintusi feltételezést, amely azon a hazugságon alapszik, hogy Krisztus nem támadt fel. Pál a saját meggyőződésének áttekintésével folytatja. Krisztus már feltámadt. Az ő feltámadása ígéret minden eddig meghalt számára, amely természetesen mindnyájunkat magában foglal. Az ő feltámadása hitben való életünkre is hatással van. Krisztus, mint az első zsenge, képviseli azt az ígéretet, hogy mindenki mással is ez fog történni. Ez azért van így, mivel Krisztus Ádám ellentípusa, akinek a bűne halált hozott a világba. Mennyivel nagyobb hatással lehet az életre Krisztus feltámadása!

Pál antropológiája Krisztus-központú. A világegyetem Ádám bűne miatt egyetemleges megváltást igényel. A bűn mindenre halált hozott. Krisztus feltámadása, ami mindeneket megment a halál uralmától, mindent életre kelt. Krisztus múltbeli feltámadása első zsengeként ígéret a jövőre nézvést.

A végidőben Krisztus minden teremtményt, lelkit és fizikait egyaránt alávet önmagának. Szerepe az, hogy leromboljon minden hitetlenséget, majd átadjon mindent az Atyaistennek. Utolsó ellensége a halál. A halál Krisztusban megsemmisült, de még nem mindenütt, minden teremtményben. Pál felidézi az Ószövetséget, hogy állítását igazolja. Isten szava kimondja, hogy minden az ő lába alá helyeztetett. Krisztus halála megkezdte azt a folyamatot, hogy legyőzze az ellenség bűnös hatalmát és az ellenségeskedést. De Krisztus halála még a hívőkben sem valósult meg teljesen. Így mondja a Kolosszei levél szerzője: "...és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára" (1,24). Krisztusban Isten nekünk adta a világgal való kiengesztelődésének egy részét (2Kor 5,17-20; Kol 1,20). Krisztus a mi örökségünk záloga, az első fizetség ama nép teljes megváltására, amelyet Isten a sajátjának tekint.

Feltámadása által Krisztus Úr lett. Felmentetett minden alávetettségtől, mivel mindenki neki vettetett alá. Engedelmesen alávetette magát Atyjának, miután kiüresítette önmagát és felvette a rabszolga alakját. Ezért tehát felmagasztaltatott, s minden névnél nagyobb nevet kapott (vö.: Fil 2,9), hogy mindig és mindenhol Isten legyen mindenben.

15,29-34 Pál támadja a korintusiak tudatlanságát. Miután Pál bemutatja a korintusi hipotézis képtelenségét és szembeállítja a saját meggyőződésének nyilvánvaló érvényességével, ad hominem érvekhez folyamodik. Azzal kezdi, hogy felteszi a kérdést, mi az alapja néhány korintusi gyakorlatnak, ha Krisztus nem támadt fel. És azzal fejezi be ezt a fejezetet, hogy kérve kéri őket, térjenek vissza a józanészhez, s a szemükbe mondja, mennyire tudatlanok.

Ha a halottak nem támadnak fel, akkor a Korintusban olyannyira népszerű szokásnak, hogy a keresztségben egy halott nevét veszik fel, semmi értelme sincsen. Pál a saját életéből hoz fel példákat. Folytonos veszélynek teszi ki magát, állandóan szembenéz a halállal. Ugyan miféle bölcsességgel magyarázható, hogy oly készségesen farkasszemet nézett "Efezus vadállataival", amivel nyilván az ott uralkodó erősen ellenséges magatartásra utal (vö.: 16,8; ApCsel 18,19-21; 19,1-12).

Ha a halál az utolsó szó, akkor az egyedüli bölcsesség azé az igazságtalané marad, aki ezt prédikálja: "Együnk, igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk!" (1Kor 15,32; vö.: Bölcs 2,6-9). E mottó a reménytelenek önző, erkölcstelen és céltalan létét foglalja össze. Pál már célzott arra, hogy a korintusiak egyfajta filozófiai zsákutcába jutottak. Ennek az érvelésnek az a valódi csalétke, hogy azok, akik oly buzgalommal vetik magukat a bölcsességre, valójában nem ismerik Istent. Mivel nem hisznek a feltámadásban, maguk is a hitetlenek közé számítanak, akiket megvetnek.

15,35-49 A feltámadás valósága. Mivel a korintusiak között lévő szkeptikusok nem tudták leírni a feltámadás módját, vagy a feltámadt test külső megjelenését, még a feltámadás gondolatát is megkérdőjelezték. Pál újból kritikával illeti ellenfeleit. Micsoda ostobaság! Rosszul teszik fel a kérdést. Egy mindennapos, mezőgazdaságból merített példa rámutat tévedésükre. A magnak el kell halnia, mielőtt új növény sarjad belőle. A feltámadás misztériuma is ilyen hétköznapi előfordulás, és ha az emberek nem is tudják előre megjósolni, akkor is megtörténik.

Isten mindenkinek olyan testet ad, amilyen neki tetszik, de még ezt sem érthetjük meg egészen. A hús, test és a dicsőség kifejezéseknek többféle jelentésük van. Pál egyszerűen leszögezi, hogy a test szónak a feltámadás után olyan jelentése lehet, amit most még csak nem is sejthetünk. A földbe helyezett test romlandó, a feltámadt test romolhatatlan. A korintusiak valószínűleg úgy hitték, hogy a jelenlegi test dicstelen, és ami feltámad, az megdicsőült. A görögök közül számosan gyengébb elemnek tekintették a testet; ami feltámad, azt erősnek hitték. A fizikai test lehúz, de a feltámadt (spirituális) test felfelé vonz.

A "szellemi test" léte még bizonyosabb, mint a "természetes testé". E kifejezés értéke a feltámadt test valóságos aspektusában sem csökken. A korintusiak görög irányzatú filozófiája miatt a spirituális sokkal valóságosabb a fizikainál. Pál evégett olyan kifejezések mögé bújtatja érveit, amelyek a görög filozófiai elfogultsággal is elfogadhatók.

Pál ezután bemutatja a Philón által népszerűsített, két Ádámról szóló zsidó felfogást. Az első ember az életre teremtetett, ám mégis bűnt és halált hozott a világnak. Az utolsó Ádám, érvel Pál, teljesen élő, teljesen spirituális, hogy tovább adja az életet. Mint minden ember előképe, még az első Ádám is Isten képmása. Mint az emberi élet létrehozója (inkább, mint célja), Ádám porból teremtetett. A földi emberek olyanok, mint ez az Ádám. De a spirituális emberek egyre inkább olyanok lesznek, mint Isten képmásai. Ahogyan mindannyian a földi Ádámhoz hasonlítunk, úgy fogunk egyre inkább a spirituális Ádámra (Krisztusra) hasonlítani. Ez azonban olyan átalakulást követel, amit Pál e fejezet következő részében ír le.

15,50-58 A feltámadás, mint a hit misztériuma. A feltámadásban az a legnyilvánvalóbb, hogy inkább a szilárd hiten alapul, nem pedig tapasztalati tényeken. A testet romlandónak ismerjük. Ez az egyetemes tapasztalat a feltámadás szükségességét bizonyítja. A testnek tehát át kell alakulnia, mielőtt elnyerné Isten országát. Pál a "hús és vér"-rel nem kifejezetten a testre céloz, hanem emberségünk eleddig meg nem váltott részére. E fejezet teljes bizonyítéka arra szolgál, hogy a test valóban feltámad. Tehát nem lehetséges, hogy Pál tagadhatná, hogy a test elnyeri Isten országának örökségét. Pusztán azt szeretné hangsúlyozni, hogy mindez inkább a kegyelmen alapul, nem pedig az emberben rejlő valamiféle érdemben.

Mindez misztérium. Úgy tűnik, hogy Pál most kezd rájönni, mennyi ember fog még meghalni Krisztus visszatérése előtt. Ám nem mindenki. Isten hatalma azonban mindannyiunkat átalakít. Pál itt a hagyományos apokaliptikus jelekkel él a halottak gyorsan, a harsona zengésére (1Tessz 4,16) romolhatatlanná válnak, s ugyanez történik az élőkkel is. Ilyen új, romolhatatlan testre lesz szükségünk az új élethez, amelybe elvezettetünk.

BEFEJEZÉS
1Kor 16,1-24

Pál kissé hirtelen bevégzi ezt a levelet, valószínűleg azért, mert hamarosan amúgy is meg akarja látogatni ezt az egyházat (16,5-7). Röviden arra a gyűjtésre utal (16,1-4), amelyet a 2. korintusi levélben szándékozik jóval részletesebben tárgyalni (vö.: 8,1-15). Ismerteti a saját és társai közeljövőre vonatkozó terveit (1Kor 16,5-12). Ezután az egységről és a szeretetről tesz néhány megjegyzést, majd személyre szóló jókívánságokkal zárja levelét (16,13-24).

16,1-4 A gyűjtés. Az evangélium lényeges részét képezi az az erőfeszítés, amit a szegények megsegítésének érdekében kell tenni (vö.: Gal 2,10; Lk 4,18-19). Pált a pogányok apostolaként különösen érzékenyen érinti az a korintusi gyűjtés, amellyel az éhező jeruzsálemieket segítették és amely az egész egyház egységének szimbólumává válhatott. Pál a gyűjtést "adósságként" kezeli, amellyel a pogány keresztények tartoznak zsidó-keresztény hittestvéreiknek, mivel ők aratják le a legfontosabb spirituális örökség hasznát (vö.: Rom 15,27). Pálnak a gyűjtés ugyanakkor azt is jelenti, hogy a jeruzsálemi egyházi vezetők teljesen elismerik az egyházban a pogány keresztényeket (vö.: Rom 15,31).

Pál azonban óvatos, kivált a korintusiakkal, s még a látszatát is kerülni akarja annak az esetleges kritikának, hogy bármiféle érdekeltség főzné a gyűjtéshez. A gyűjtés épp úgy, mint a feltámadásról szóló vita, Pál napirendi pontjai közé tartozik. A korintusiaknak követniük kell mindazon utasításokat, amelyeket Pál a galatáknak már meghagyott, mi azonban még nem ismerünk. Azt kéri, hogy mire odaérkezik, fejezzék be a gyűjtést - vagy azért, hogy akkor már ne pazarolják olyasmire az időt, amit bárki meg tud tenni, vagy azért, hogy elejét vegye minden kritikának a gyűjtés módszerét illetően. Pál ezért azt javasolja, hogy amennyiben a közösség úgy kívánja, válasszanak maguk közül egy küldöttet, aki az ő személyes kísérete nélkül is magával viheti a pénzt, ő pedig majd gondoskodik megfelelő ajánlólevélről (vö.: 2Kor 8,16-24). Az összegyűjtött pénz gyorsan szállítandó, mert a részletekkel való időhúzás csak a fájdalmat növeli.

16,5-12 Pál tervei. Pál a saját és mások terveiről beszél. Szeretne Korintusba látogatni. Úgy gondolja, hogy makedóniai munkája már csak kevés időt vesz igénybe, noha még át kell utaznia azon az országrészen, mielőtt meglátogatja a korintusiakat.

Majd másokról ejt szót, Timóteusról és Apollóról beszél. Bizonytalankodik, vajon elküldje-e Timóteust, akit a korintusiak, akiknek nehéz a kedvükben járni, talán lenéznék. Pálnak e tekintetben még magát Timóteust is figyelmeztetnie kell, nehogy hagyja magát fiatalsága miatt lenézni (1Tim 4,12). Pál valószínűleg küldött már üzenetet, de attól fél, hogy a fiatal ember ezt nem kapta meg. Azt akarja, hogy Timóteus Korintuson át menjen hozzá Efezusba. Pál mindenesetre figyelmezteti a korintusiakat, hogy legyenek a béke eszközei. E részt az Apollóra való utalással zárja, akit a korintusiak tisztelnek. Pál eloszlatja azt a feltevést, hogy ő akadályozta volna meg Apolló látogatását, mintha a vetélytársa lenne. Pál kijelenti, hogy Apolló volt az, aki az ő erős sürgetése ellenére sem akart elmenni. E csalódásra semmi sem adott okot. De Pál ehhez azt az ígéretet főzi, hogy amint a körülmények megengedik, meglátogatják Apollót.

16,13-24 Útmutatások és üdvözletek. Végezetül tipikus páli stílusban és a régi levélformát követve, az episztola útmutatásokkal és üdvözletekkel zárul. Újból figyelmeztet: "Vigyázzatok, legyetek állhatatosak...". Ez egy evangéliumi jelszó, amelyet Pál megismétel (vö.: Mk 13,32-37; Róm 13,11-12; Tessz 5,4-8). Viselkedjetek férfiasan. Legyetek erősek. Minden dolgotokat szeretetben intézzétek. E mondatok az egész levél summázatának is tekinthetők.

Pál a közösség eszébe vési, hogy vannak közöttük példamutató keresztények. Név szerint megemlíti Sztefanászt, Fortunátuszt és Ahaikuszt, akik mintául szolgálhatnak a közösségnek. Talán ők voltak azok, akik átvették a korintusi leveleket és akik kérdéseket intéztek Pálhoz (vö.: 7,10). Az a lelkesedés, amellyel Pál megírta ezeket a leveleket arra mutat, hogy sok kimondott és kimondatlan üzenetet küldhetett vissza számukra, amelyet az írott válasz nem tartalmazhatott. Az ő példájuk a legékesszólóbb nyilatkozat lehet.

Pál missziójának része volt az egyházak közötti kapcsolattartás támogatása. Így üdvözletei közé beveszi az ázsiai hívők köszöntését. Akvila és Priszka Pállal éltek Korintusban, itt találkoztak és megosztották egymással megélhetésüket, miután a házaspárt előzték Rómából (ApCsel 18,1-3). Pál most úgy mutatja be őket, mint annak az efezusi egyháznak a vezető személyiségeit, ahonnan Pál a levelét írja.

Pál úgy rendelkezik, hogy levelét a liturgia alatt olvassák fel, és a keresztények a tartalom és a feladat elfogadásának jeleként köszöntsék egymást békecsókkal. Pál a sajátkezű aláírásával írt utóirattal hitelesíti a levelet. Pál átkot mond mindazokra, akik nem szeretik az Urat. E mögött az ószövetségi gondolat húzódik meg, hogy mindenki előtt nyitva áll a választás, s az egyik út az életbe, a másik a halálba vezet. Az Úr ugyanazt támogatja, amit Pál. Levelét azzal végzi, hogy kinyilatkoztatja a korintusiak iránt érzett mélységes szeretetét.
 


A KORINTUSIAKNAK ÍRT
MÁSODIK LEVÉL
 
BEVEZETÉS

Pál írásaiban sehol másutt nem oly kézzelfogható e nagy apostol szenvedélyes emberi jellegzetessége, mint a második korintusi levélben. Itt szembesülünk Pál személyes tanúbizonyságával, tüzes reagálásaival, amikor bizalmatlanok vele és bevádolják, és amikor mélyen szeretett közössége miatt aggodalmaskodik. Pál széles ecsetvonásokkal festi saját helyzetét és ugyanakkor bepillantást enged önmagába, sebezhetőségébe és a mások iránti heves érzelmeibe. A második korintusi levél Pál számunkra vonzóbb oldalát tárja fel - mélységét, szeretetét. Ám a második korintusi levél arra is fényt vet, ami Pálban az olvasók számára leginkább visszatetsző és gyanús, és amit a legtöbbször félreértenek és elutasítanak. E levél néhány kimagaslóan értékes része három központi és érzékeny témával kapcsolatos: Pál mentegetőzésével és önvédelmével, szenvedésének hangoztatásával és a gyűjtés fontosságához való ragaszkodásával.

A levél bizonyos értelemben igen kemény, ünnepélyességgel és esküvésekkel telitűzdelve (pl.: 1,3-5,23), közbeszúrt helyesbítésekkel és intésekkel (vö.: 2,9-11,17; 18-23), imitt-amott zord fenyegetésekkel, önigazolásokkal és panaszokkal (pl.: 10,3; 13,2). A többször is felbukkanó dicsekvés kifejezés arra mutat, hogy a Pál ellen gyakran felmerülő egoizmusnak volt némi alapja (vö.: kivált a 10,1-13,10). Pál válaszai nem valami enyhén reagálnak arra a kifogásra, hogy nem igazi, hanem alsóbbrendű apostol, és meglehetősen gúnyos célzásokat tesz holmi "ál-apostolokra" (vö.: 11,5; 12,11). Ami a korintusiakat illeti, ők javíthatatlanoknak tűnnek, ahogyan szeretetük elosztását és ellenőrzését méricskélik és bizonyítékot követelnek, hogy az apostol mennyire szereti őket (vö.: 12,15-16). Pál elhárítja szkepticizmusukat és versengésüket és arra figyelmezteti őket, hogy az egyetlen elfogadható tanúbizonyság az az egyetlen bíróság, amit ő elismer maga felett. Isten és Krisztus ítélőszéke előtt a korintusiak cáfolhatatlan tanúságát adják az apostol hatalmának és sérthetetlenségének.

Pál a második korintusi levélben szenvedésének értéket hangsúlyozza, amely az evangélium igazságát és Isten hatalmát tanúsítja (kivált a 10,1-13,10). E tanúság ereje azt bizonyítja, hogy a szenvedés a rosszat a legékesszólóbb hit bizonyítékává változtatja. Pál az első korintusi levélben a keresztet döntő igazságként ábrázolja, amely az elveszetteknek oktalanság, de a hívőknek üdvösség (1Kor ,18). A második korintusi levélben Pál apostoli elhivatottságának vitathatatlan bizonyítékaként írja le a saját szenvedéseit, hatalmát, amelyet mindenben alávet Istennek Krisztusban, s azt a misszióját, hogy másokkal megosztja békéltető hivatását. Az Újszövetség lelkipásztorát a szenvedés, és Isten gyógyító kegyelmének megtapasztalása minősíti (vö.: 2Kor 2,16; 4,1; 7,15). Ezt a szolgálatot osztja meg Pál a nyakas korintusiakkal (5,17-20).

A második levélben Pál végül leírja a leggyakorlatiasabb gyűjtés elméleti, teológiai alapját (8,1-9,15). Noha ő maga elutasítja az anyagi támogatást és apostolsága jeleként lenézi az efféle támogatás becsét, mégis nagylelkű adományozásra sürgeti a korintusiakat, hogy ilyenformán szimbolikus rokonságot vállaljanak Jeruzsálem éhező szentjeivel. Noha Pált épp azért bírálták, mert elutasította a neki szóló támogatást, arra inti a korintusiakat, hogy bőkezű adakozásra való készségük és az evangéliumi lelki jótéteményekben való teljes részvételük nem másodlagos, hanem nélkülözhetetlen.

A második korintusi levél sok olyan egyedi eseményre való utalást tartalmaz, amelyeket az Újszövetség egyéb részeiből nem tudunk kiegészíteni. Ez a megfigyelés aláhúzza azt a gondolatot, hogy e levél mily nagyra értékeli a hagyományt. Továbbá a második korintusi levélben szórványos hangulatváltásokkal, hirtelen hangsúlyváltozásokkal, témaváltásokkal, megszakított, majd újból elkezdett témákkal is találkozhatunk, olyanokkal, amelyeket már befejezettnek véltünk. Mindez arra a kétségbeesett próbálkozásra csábít, hogy újra meg újra megpróbáljuk összerakosgatni a levél darabkáit, amiből kivilágolhat maga az ok, amiért Pál megírta és ami tiszta képet adhat a levél egészéről. A tudósok többsége egyetért abban, hogy e kánoni levél minden valószínűség szerint legalább három külön levélből, vagy levéltöredékből áll. A három legelválaszthatóbban olvasható levél a 2Kor 6,14-7,1; 9,1-15 és a 10,1-13,10. Elöljáróban mindeniket a lehető legrövidebben jellemezzük kommentárunkban.

A pogány kapcsolatok elleni figyelmeztetés (2Kor 6,14-7,1) hirtelen és alkalmatlankodón bukkan fel Pál személyes kérésének kontextusában, amikor arra kéri a korintusiakat, hogy nyissák fel szívüket (7,2), ahogyan ő maga is tette rájuk vonatkozóan (vö.: 6,11-13). Ebből azt sejthetnénk, hogy a 6,14-7,1 vagy közbeszúrás, vagy kitérés. A közbeszúrás-töredék hipotézise szerint ez az 1Kor 5,9-ből fennmaradt prekanonikus levéltöredék, ami roppant vonzó feltevés, ám nincs rá kellő bizonyíték. Mivel Pál szeszélyesen elkalandozik, valahányszor újabb téma ötlik eszébe, a legmegbízhatóbb feltevés az, hogy amikor "őszintén" beszél (2Kor 6,11), elkalandozhatott az igazi hívőtől megkövetelhető osztatlan áhítat tárgyától (6,14-7,1). E kitérés kontextusában Pál nyelvezete és eszmeisége nem csak hogy idegen, de a páli írásokban egyedülálló is. Másrészt mivel ismerősek lehettek a qumráni irodalomban, Pál a kortársi forrásokból is meríthetett, amivel új dimenziót adhatott véleményének, miszerint a közösség Isten temploma.

A 2Kor 9,1-15 a 8. fejezettel összevetve ismétlés, de más perspektívából és más célzattal. Mindkét fejezet a szegényeknek való gyűjtéssel foglalkozik. A bevezető megállapítás (9,1), ami arról szól, mennyire felesleges gyűjtésről beszélni, kiváltképp idegenül hangzik az előző fejezet ismeretében. A 9. fejezet eredetileg valószínűleg különálló levél lehetett, amelyet Pál Achája egyházaihoz intézett. Ajánlólevélként íródhatott annak a küldöttségnek, amely igazoló okmánynak használhatta gyűjtési missziójához. Az ősegyház meg akarván bizonyosodni afelől, hogy a levél nem vész el, nyilván ideillesztette, mert tartalmilag megegyezett a 8. fejezetével.

Végezetül úgy tűnik, hogy a 2Kor 10,1-13,10 eredetileg nem is tartozott a levél egységéhez. Újból hirtelen és váratlan hangnemváltás tér vissza némely olyan témában, amelyekről az előző részek már említést tettek, kiváltképp, ha az első hét fejezettel összehasonlítjuk (pl. az a vád, hogy Pál önmagát ajánlja; hogy nem fogad el missziójához támogatást a korintusiaktól; hogy hitelességét összehasonlítja a "szuperapostolokéival" stb.). Továbbá igen meglepőnek tűnik az, hogy Pál e levél végére számőzi azokat a fontos észrevételeket, hogy szenvedéseivel hogyan tette apostolságát autentikussá. Az a nyilvánvaló függetlenség, amellyel e fejezet leválasztható, megkérdőjelezi, hogy eredetileg vajon épp ide tartozhatott-e, Pál olyannyira feszült levelének végéhez.

    A MÁSODIK KORINTUSI LEVÉL VÁZLATA

 

A MÁSODIK KORINTUSI LEVÉL
SZÖVEG ÉS KOMMENTÁR

  BEVEZETÉS
2Kor 1,1-11

A második korintusi levélhez Pál oly kurta bevezetést ír, mintha még azt is feleslegesnek tartaná. Az apostol a szokásos bemutatkozással és üdvözlettel kezdi (1,1-2), amely feltűnően rövid. A szokásos hálaadást áldással helyettesíti, amelyet a kapott ajándékokért mond, kiváltképp a nehézségekért, amelyeket el bírt viselni (1,3-11).

1,1-2 Üdvözletek. Pál jellemzően úgy azonosítja magát, mint apostolt, akit Jézus Krisztus küldött, s aki Isten akaratából kapott meghívást. Apostoli tekintélye e meghíváson alapszik. Hozzáteszi, hogy Timóteus is üdvözletét küldi, ama keresztény, akinek testvériségét mind Pál, mind a korintusiak elismerik. Timóteus, akiben mindnyájan megbíztak, közvetítőként működött és megkönnyítette az apostol és kellemetlenkedő közössége közötti nehéz kapcsolatot (vö.: 1Kor 4,17; 16,10; 2Kor 1,19; ApCsel 18,5; 19,22). A korintusiakat, tekintet nélkül bajkeverő és bűnös mivoltukra, "szenteknek" nevezi. Pál üdvözli Korintusnak, a római Achája provincia fővárosának egyházát. Az egyház vegyes összetételére való tekintettel Pál összekapcsolja a görög "kegyelem" és a zsidó "békesség" köszöntő szavait.

1,3-11 Pál viszontagságai és áldásai. Pál minden levele a szokásos hálaadással kezdődik. Kivétel a második korintusi és a galatákhoz írt levél, amelyeknél a hálaadást áldás helyettesíti, amelyben kegyelemért, irgalomért és vigasztalásért kiált a mi Urunk Atyjához. A levél írója a régi szokásnak megfelelően hálát mond a saját egészségéért. Pál itt arra utal, hogy legutóbbi szenvedései és halállal fenyegető viszontagságai (1,8-9) nem teszik semmissé háláját, sőt még inkább megokolja Istenhez való könyörgését. A hívő ember szenvedése voltaképpen hozzájárul szolgálata hitelességének bizonyításához. A szenvedés megerősítése (szó szerint vigasza), amelyet Isten a kínok által átad a tanítványnak, nem pusztán önző, benső dolog. Másokra is átháramlik. A Krisztus szenvedésében való osztozás annyit jelent, hogy a halálon és a szenvedésen való győzedelme reményt és vigaszt hoz számunkra.

Az apostol saját tapasztalataiban kedvező lehetőséget lát a többiek bátorítására. S valóban, azoknak, akik megértik, hogy türelme a kétségbeesés elleni bizonyság, ez megváltás lehet. A tökéletesen optimista Pál a hőséges Istenbe vetett hitébe fogódzik. Jézus halálának megtapasztalása, bár azzal fenyeget, hogy elvágja a reménység szálát, amely őt a hőséges Istenhez köti, mégis minden utána következő hívő számára az élet forrásáról való gondoskodásként szolgál. Pál ehhez hasonlóan tudatja a filippiekkel, hogy még börtönbe vettetésének nagy szenvedései is jóra fordultak, hiszen ez a többi hívőt felbátorította (Fil 1,12-14). Pál személye modellül szolgál a hívőnek, akinek számára nem áll arányban az evilági szenvedés a kinyilatkoztatott dicsőséggel, hanem minden dolog együtt munkálkodik a jóért (vö.: Róm 8,18-28).

A korintusiak közös hitük által Pál atyafiaivá váltak. Pál a nehézségeit is megosztja velük, ami által a korintusiak megerősödnek. Ez a bátorítás nem azért jön, mert ettől akár jobban megértik majd a szenvedést, akár valahogy örömükre szolgál az a tudat, hogy Pál legutóbbi szenvedése oly gyötrelmes volt. És Pál sem azért akarta elmondani megpróbáltatásait, hogy a korintusiak meghatódjanak. Nem teljesen világos, hogy Pál e helyütt miféle szenvedésre céloz, de nyilván olyan hányattatásokon ment keresztül, ahol farkasszemet nézett a halállal. A szenvedés megtapasztalása, ami olyannyira fenyegeti a hitet, Pálban nem csak a saját hitbeli meggyőződését mélyítette el, hanem mint az evangélium - melynek középpontjában a kereszt áll - szolgájának hitelét is. Most, hogy az apostol még a halállal is szembenézett, az együttérzés új dimenzióját manifesztálja, újfajta életszemléletet, a bizalom új szintjét mutatja. Miután az apostol megmenekült a halálból, felismeri, hogy Isten mily folytonosan megtartja őt az életnek. Reményeiben így megerősödve Pál azt kéri a korintusiaktól, hogy támogassák imájukkal. Ezek az imádságok azt fejezik ki, hogy Pál és a korintusiak mily hálásak Istennek, akiben immár nem csak az élet szerzőjét, hanem annak fenntartóját és a megpróbáltatásban vigasztalót látnak.

I. PÁL ÖNVÉDELME
2Kor 1,12-7,16

A korintusi vádaskodások Pálból szívbe markoló önvédelmet váltanak ki, amely az emberi érzés mélyéről árulkodik, miközben egyensúlyban van Pál végső megbékélésbe vetett bizalmával. Pál az őszinteségét védelmezi, amikor a korintusiak megtámadják, akiknek bizalmát az apostol terveinek megváltoztatása próbára tette (1,12-2,17). Majd Pál bemutatja újszövetségi szolgálatát és a saját szenvedéseit, mint hitelességének értékmérőjét (3,1-6,10). Végezetül Pál visszatér a közösséggel való feszült kapcsolatára, s kifejezi azt az alapmeggyőződését, hogy megbékélnek (6,11-7,16).

A szerkezetet az eredeti A-B-A séma határozza meg, Pál stílusára jellemzően. Pál tipikusan e séma szerint egy témát bevezet, egy másik gondolat kedvéért hirtelen megszakítja, majd visszakanyarodik az eredeti tárgyhoz. Hangsúlyát gyakorta a középső B szakaszra teszi (esetünkben a 3,1-610-re), ahol Pál leszögezi elveit és tovább ecseteli elképzeléseit. Így Pál isteni sugallatú szolgálata áll a középpontban, amellyel megvédelmezi őszinteségét (1,12-2,17), és amelyben kifejezi bizakodását, hogy végül mégis csak kibékül a korintusiakkal (6,1-7,16).
 

A. Pál megvédi magát
(1,12-2,17)

Pál sokoldalú védekezést fejt ki őszinteségét, szavahihetőségét (1,12-14) és terveinek megváltoztatását illetően (1,15-24). Majd egy előző, "könnyes" levelére céloz (2,1-4), és arra a vigaszra, hogy a korintusiak eleget tettek utasításainak, amelyeket hőségük próbájaként rótt rájuk (2,5-17).

1,12-14 Pál őszintesége. Pál lelkiismeretének tisztaságát bizonygatja, majd később Istenre hivatkozik (1,23) mint tanúra, hogy igazat szól. Tökéletesen őszinte. Magatartását Istentől kapott elhívása és tekintélye motiválja. A szentség, ahogyan Pál itt leírja, szoros kapcsolatban áll vele, hiszen Istentől adatott és a legitim apostol tetteiben nyilvánul meg. Amilyen Pál is. ő maga igaz meder Isten szentségéhez, hogy a korintusiak, Isten népe, olvassák és megértsék azt. Pál múltbeli közös tapasztalataikra céloz. Mivel aránylag hosszabb időt töltött a korintusiakkal, tehát megismerhették őt. A jobb megismerés alátámaszthatja Pál szavainak őszinteségét.

Pál Isten előtti dicsekvése és apostolságának vitathatatlan bizonyítéka (vö.: 1Kor 4,15-9,2) maguk a korintusiak, akik mint a közösség lelke, Pál részéről Istenhez való ajánlólevélbe írattak (2Kor 3,3-6). Az ítélet, amely ezt az igazságot igazolja, az Úr Jézus napján fog eljönni, amikor az egyedüli megengedett dicsekvés az a munka lesz, amelyet az Úr szolgálatában végeztek (vö.: 1Kor 1,31). Csakis ez vezet el az üdvösséghez.

1,15-24 Pál megokolja terveinek megváltoztatását. Pál becsmérlői nyilván aláásták a korintusiak belévetett bizalmát, ezért indokolnia kellett, miért késlekedik oly sokáig látogatásával. Már-már úgy tűnik, hogy a beígért látogatás sohasem valósul meg. Pál feltárja terveit, amiből megérthetik, miért változtatott rajtuk, tehát ne vádolják hűtlenséggel az elhalasztott látogatás miatt. Pál eredetileg azt remélte, hogy két ízben fogja meglátogatni a korintusiakat, egyszer Makedóniába átutazóban, majd visszafelé, amikor több időt is ott töltött volna (vö.: 1Kor 16,6-7), mielőtt elutazik Júdeába. A kétszínűségére tett célzást mélyen fájlalja. Szünetet tart az áttekintésben, hogy hangsúlyozza, milyen alapvetőnek tartja azt a bizalmat, amelyet most a korintusi vádak fenyegetnek.

Pál igazat szól. Jézus eskütiltása arra készteti Pált, hogy kijelentse, hívők között nincs több hangsúlyozásra szükség, csak az egyszerű igenre vagy nemre. Mindazonáltal, hogy nézetét megerősítse, Pál közbevetőleg arra a törvényre utal, amely legalább két tanút követel ahhoz, hogy a vallomás érvényes legyen. Ezután munkatársait, Szilvánuszt és Timóteust hívja fel tanúskodni, akik Pállal együtt azt hirdették, hogy Jézus a hőséges Fiú, aki beteljesítette Isten igaz szavát. A korintusiak hite ugyanezen alapul. Tehát a korintusiaknak hinniük kell Pálnak.

Az istentiszteleten mind a korintusiak, mind Pál kimondják Jézusra a maguk Amenjét. Pál rendkívül ünnepélyes az ellene felhozott vádak komolysága miatt. Tanúsága Isten szaván alapul, amely mindenek felett lefektette a korintusiak és apostoluk közötti kapcsolatot. Isten felkente Pált apostolnak, és a korintusi szolgálat megpecsételte ezt az apostolságot (vö.: 1Kor 9,2). Isten szeretete a Szentlélek által kiárad az emberi szívbe (Róm 5,5), s így a korintusiak képesek lesznek arra, hogy Pált elfogadják. A Lélek az első gyümölcs, végső örökségünk fizetsége vagy záloga (vö.: Ef 1,13-14).

Pál szavai megbízhatóak lehettek. Ám a korintusiak nem örültek annak, hogy Pál megváltoztatta terveit. Az apostol meg volt győződve arról, hogy a szeretet az egyedüli dolog, amely nem sérthet meg másokat (vö.: Róm 13,8-10). Ezért hát egyedül a szeretet adhat elfogadható magyarázatot Pál megváltoztatott terveire. A szeretet minősíti és viszonylakosítja még az olyan dédelgetett terveket is, mint Pál azon vágyát, hogy meglátogassa a korintusiakat. Amikor Pál ezt a látogatást elhatározta, ezzel azt a látszatot keltette, hogy uralkodni próbál a korintusiak hitén, ezért egy időre elhalasztotta tervét. Fizikai jelenléte voltaképpen nem lényeges; egyedül az a fontos, hogy szilárdan álljanak a hitben. Pál hatályon kívül helyezi önmaga uralkodói szerepét, és a közösséggel való egyenlő és kölcsönös kapcsolatot részesíti előnyben (vö.: Fil 1,3-8). Célja a korintusiak boldogsága. Ameddig hitükben szilárdak, addig ő lemond a saját terveiről.

2,1-4 A könnyek levele. Pál visszakanyarodik ahhoz a tényhez, hogy a fájdalmas körülmények között valóban úgy döntött, nem látogatja meg őket "újból" (vö.: 1,23). Az egyik korábbi látogatása alkalmával figyelmeztetnie és büntetnie kellett őket. Elhatározta hát, hogy a továbbiakban nem fogja kapcsolatukat aláásni azzal, hogy újra e szerepben jelenjen meg közöttük, amit most elutasít. Hozzáteszi még, hogy amennyire képes volt bánatot okozni nekik, most annyira elszomorították. És csak akkor lesz újra boldog, amikor azok, akiket megbüntetett, megbánják bűneiket. Pál elmagyarázza, hogy e levelével az a szándéka, hogy előidézze bennük azt a változást, amitől mind a korintusiak, mind az ő boldogsága függ. Annak előtte megdorgálta őket, mert nem javítottak a vétkező tagok hibáin (vö.:1Kor 5,1-11). Most kimutatja készségét, hogy saját tanácsát követve felismeri, mily drágán fizet meg azért, mert megfenyítette azokat, akiket szeret. Bőséges könnyei tanúskodnak a korintusiak iránt érzett nagy szeretetéről. Nem közömbös irántuk. Az, hogy megszomorodtak, át kell, hogy változtassa őket és akkor rájönnek, milyen nagy szeretet főzi össze az apostolt és közösségét.

2,5-11 A sértés megbocsáttatik. A közösség nem nézhet át önelégülten az égbekiáltó sértéseken. Felelősséggel viseltetik az igazság támogatásáért. Pál azt tanította a közösségnek, hogy ítélkezzen és büntesse meg a bűnöst, mint a vérfertőző férfi esetében. Lehetséges, de nem teljesen bizonyos, hogy ez azonos azzal az emberrel, akiről most Pál azt tanácsolja, hogy fogadják vissza, nehogy a bánattól tönkremenjen. Azonosításával felesleges lenne elkövetett bűne alapján megpróbálkozni. Pál kijelenti, hogy ő maga semmi örömét sem lelné ennek az embernek a megbüntetésében. Pál nem tér ki arra, hogy őt magát is megtámadták személyében, így a jóvátétel őt is érinti. A sérelem a közösséget érintette, ez a magyarázata annak, hogy miért a közösség az, amely megbüntette és amely most kibékül vele. Jézus a tanítványaira bízta az oldás és kötés hatalmát (vö.: Mt 18,15-18), akik szembehelyezkedtek az írástudókkal és a farizeusokkal, akik csak kötöttek, de nem oldoztak fel (vö.: Mt 23,4). A közösség hatalmában áll a gyógyítás és a megbékélés. Célja (pl. a bűnös megbánása) beteljesedett. Most a közösségnek kell megmutatnia, hogy a megbocsátás korlátlan határain belül képes visszafogadni a bűnöst.

Épp úgy, ahogyan a közösség a bűn megbüntetésével kimutatta hőségét Pálnak, most abban kell hinnie, hogy a kibékülés is lehetséges. Pál utasításai arra is szolgálnak, hogy a korintusiak kiállják-e a vele való hőség próbáját. Az, hogy Pál megbocsát a bűnösnek, annak példája miattuk is történik. Erre megesküszik Isten előtt. A megbocsátás egyik funkciója az, hogy fegyver legyen a Sátán ellen, aki megpróbálja megosztani és legyőzni a közösséget. A vérfertőző férfit csak azért űzték el a közösségből és szolgáltatták ki a Sátánnak, hogy megmentsék a lelkét (1Kor 5,5). Az ilyen kiközösítés csak átmeneti lehet, végül a megbocsátásnak kell követnie, hogy a gonosz ne győzedelmeskedhessen.

2,12-17 Pál aggodalma és megkönnyebbülése. Pál megváltozott terveibe tartozott Korintus elkerülése és Troászba való utazása, ahol prédikálására jóval nagyobb lehetőség és szükség volt. Ám a korintusiak miatt annyira gyötörte az aggodalom, hogy továbbment Makedóniába, ahol összetalálkozott a Korintusból épp akkor megérkező Títusszal. Títusz híreiben az is benne volt, hogy a korintusiak kiállták a Pál által rájuk rótt "próbát". Az apostol felbuzdulva azon, hogy követték utasításait és megbüntették a bűnöst, most arról beszél, hogy reméli, megbocsátják tervei megváltoztatását és megértik, hogy ez csak szeretetből fakadt.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, de a hívő ne adja át magát a bánatnak, értetlenkedésnek és szíve ne sötétüljön el a kétségbeeséstől. A fájdalom nem marad meg, és nem múlhat el az idő anélkül, hogy megértenénk, még ha egy hívő el is veszíti hitét. Úgy tűnik, teljes törés áll be a 2,13-ban kifejezett mély fájdalom és a 2,14-ben lévő emelkedett himnusz hangja között. Ám az ilyesmi nem idegen Pál stílusától (pl.: Róm 8,35- 39 és 9,1-5). Úgy látszik, hogy a kereszt megtapasztalása megerősíti Pál hitét az isteni gondviselés bölcsességében, amiért állandóan ki is fejezi köszönetét. Mivel Títusz korintusiakról mondott beszámolójától Pál erőre kap, egy sor megjegyzést főz apostolságához (2, 14-7,1), amelyben igazolja, hogy missziója Krisztus missziójának kiterjesztése. Amint azt Pál az 1Kor 1,18-ban tette, most azonosítja a nép kettéosztottságát, amely abból az ítéletből származik, amit Krisztus keresztje reprezentál. Vannak, akiket megmentett, mások szembesülnek a pusztulással. E különbség a hitből fakad.

Semmiféle emberi képesítés nem készíthet fel valakit olyan misszióra, mint amilyen ez. Pál felhatalmazása és motivációja Istentől jön. Pál apostolként azt az Egyet képviseli, aki "elküldte" őt, ez apostolságának az értelme. Az emberi megbízólevél hiánya megbízatásának autoritásáról tanúskodik. Senki sem vádolhatja azzal, hogy személyes nyereségvágyból prédikál.
 

B. Az apostoli szolgálat
(3,1-6,10)

Pál folytatja újszövetségi szolgálatának védelmezését (3,1-18). Igazolja annak isteni eredetét és hatalmát (4,1-15), s hőségéért mindörökre tartó jutalmat vár (4,16-5,10). A kiengesztelés szolgálatával folytatja leírását, amely senkit sem zár ki, hanem mindenkit magában foglal, aki Krisztusban van (5,11-6,10).

3,1-3 Az újszövetség szolgálata. Pál megcáfolja a korintusiak kétszeres vádját. Először önteltséggel és dicsekvéssel vádolják. Ráadásul kimutatják, hogy nincsen ajánlólevele, amint az akkoriban elvárható volt egy hírnöktől. Ennek kellett volna igazolnia Pál megbízatását, ajándékait, azt, hogy a felsőbbség elismeri. A korintusiak felettébb nagyra értékelték az ilyesmit. Pál szónoki kérdése mögött hitetlenkedés és gúny rejtőzik. Másoknak talán szüksége lenne ilyen igazolásra. De inkább maguk a korintusiak azok, akiknek Pál ajánlására szükségük van. Még ha mások számára nem is apostol, számukra bizonyára az (vö.: 1Kor 9,2). ők maguk az ajánlólevele, amelyet Krisztus írt. Ezt az ajánlást az egész világ elolvashatja. A levél a korintusi szívekbe íródott.

Ezt a levelet nem tintával, hanem Isten lelkével írták. Pál összekapcsolja a Kiv 31,18-ban említett kőtáblába vésetteket a Jer 31,33 új szövetségével, ami az emberi szívekbe van írva, és az Isten lelkével ígértekkel. Isten a kőszívet is hús-szívvé tudja változtatni (Ez 11,19; 36,26). Ez az összekapcsolás előkészíti a szakaszt Pál szembeállítására az "új szövetség" (3,6) és a "régi szövetség" között, amelyet a fejezet végére kifejleszt.

3,4-18 Krisztus szolgájának bizalma. Pál folytatja válaszát az önteltség vádjára, leírja, hogy bizodalma az Úr szolgálatán alapszik (3,4-12). Az egyedüli jogos dicsekvés az Úrban van (vö.: 1Kor 1,31). Mivel a korintusiakat csak a külső, felszínes dolgok érdeklik, folytonosan hamis mércével ítélik meg az apostolokat. Pál ellenáll ennek a megbélyegzésnek. Az az Isten, aki elhívta őt, amikor még egyházának üldözője volt (vö.: Fil 3,3-7), hőséges. Noha erre a misszióra érthetően senki sem készülhetett fel (vö.: 2Kor 3,16), Isten, aki teremtett, s aki kőbe véste a szövetséget, most újjáteremt és feljogosít az új szövetség szolgálatára. A törvény célja a halálos bűnök definíciója volt. De Isten lelke életet ad.

Pál érvelése a 3,7-8-ban nem kisebbíti az új és a régi közötti különbség erejét. Nem csak az olvasói között lévő valamikori zsidók erősíthetik meg az első "feltételes" cikkelyt. Valóban, az egész őskeresztény közösség, amely átvette azokat a címeket, amelyeket eredetileg Izrael magának követelt, felismerte azt a dicsőséget, amely Izraelnek, mint Isten választott népének járt. A Kiv 34,29-35 csakugyan leírja, hogyan kellett Mózesnek lepellel elfödnie orcáját, amikor, miután Istennel beszélt, alászállt a hegyről, hogy a néphez szóljon, oly erősen tükröződött Isten dicsősége Mózes tekintetében. Ha ilyen erős lehetett egy dicsőség, amely megfakult, egy szövetség, amely elítéltetett, és amelynek bűntudata volt (Gal 3,19), mennyivel nagyobb kell hogy legyen a lélek dicsősége és az a szolgálat, amely életet ad? Az előző szövetséget az elhalványuló dicsőség jellemzi, korlátozott és elítélő. Az új szövetséghez képest az előző dicsőség egyáltalán nem is dicsőség.

Az új szövetség dicsősége, amely messze felülmúlja és viszonylagossá teszi a régiét, Pált teljes bizalommal tölti el. A következő fejezetekben leírja majd az átélt megpróbáltatásokat (2Kor 4,8-12); itt Pál feltárja merészségének és magabiztosságának okát. "...mi nem úgy, mint Mózes". Mózes elfödte arcát és a rajta fénylő dicsőséget. Pál leplezetlenül hirdeti az Úr szövetségét.

A lepel metaforája zavarossá válik, amikor Pál átviszi Mózes arcáról az izraeliták gondolkodására. Pál a vakságra hivatkozik, ami megakadályozta őket abban, hogy felismerjék a törvény valódi jelentését (Róm 10,1-3), vagyis múlandó jellegét. A törvény megszűnt és beteljesedett Krisztusban, aki annak befejezése, és akiben mindenki megigazul, aki hisz benne (Róm 10,4). Az idézetet, amely eredetileg Mózesre és Istenre vonatkozott, Pál azokra a keresztényekre alkalmazza, akik felismerik Jézusban az Urat.

Pálnál rábukkanhatunk a Szentháromság-koncepció halvány kezdeteire. E helyütt egyenlőséget von az Úr (rendszerint Jézusra való utalás) és a Lélek között. Az Úrban a szabadság lelkét kaptuk. Ez a szabadság Isten gyermekeivé tesz bennünket, hogy Istent "Abbának, Atyá"-nak szólíthassuk (vö.: Róm 8,15; Gal 4,6). A szabadságban a hívők átalakulnak Isten képévé. Mindazok, akik ilyen átalakuláson mennek keresztül, a Lelken át egyre inkább hasonlatosak lesznek az Úrhoz. Ahogyan Pál bizodalma a nagytól (2Kor 3,4) a "teljességig" fejlődik (3,12), úgy terjeszti ki Pál ezt a szempontját a saját szolgálatától minden egyes hívőre (vö.: "mi").

4,1-15 Pál az őt becsmérlők szolgálata ellen. Pál folytatja az evangéliumról és missziójáról a saját és ellenfelei nézetkülönbségének ismertetését. Pál rettenthetetlen, nem mintha közönyös lenne az ellene felhozott vádakkal szemben, hanem azért, mert bizalma Isten kegyelmében gyökerezik, amely sohasem változik (vö.: Gal 1,15-17). A kegyelem e megtapasztalása által lesz Pál alkalmas a szolgálatra (vö.: 2Kor 2,16-17). Azért tud elutasítani minden hazugságot, és azért tudja nyíltan, bátran hirdetni az igazságot, mert szolgálatát nem a saját érdemeire, hanem Istenre alapozza.

Pált a becsmérlői azzal a váddal illetik, hogy ravaszul jár el és nem szavahihető (vö.: 1,17-18; 12,16). Hozzáteszik még, hogy nincsen birtokában a valódi apostolra jellemző ismertetőjeleknek (vö.: 11,13; 12,11-16; 1Kor 9,3-18), amelyeket a korintusiak annyira fontosnak tartottak, mint például a megbízólevél (vö.: 2Kor 3,1-3). Pál ezt elutasítja, mondván, hogy mivel szolgálata Isten előszeretetének és kegyelmének megtapasztalására épül, nincs mit rejtegetnie. És csakugyan, meglepő nyíltsággal felszólítja olvasóit, hogy csak vizsgálják meg tüzetesen összes cselekedeteit és szavait, egész életét, és utánozzák őt (vö.: 1Kor 11,1; Fil 1,27-30; 4,9). Pál csekély érdeklődést mutat az "igazi apostolság" külső jelei iránt, amelyeket a korintusiak megkövetelnek és elismernek. Elszánt szilárdsággal tagadja, hogy meghamisította volna az evangéliumi üzenetet, habár ő is épp ezzel vádolja ellenfeleit (vö.: 2Kor 2,17), valószínűleg azért, mert Isten mellett más egyebeknek is alárendelték az evangéliumot. Ismételten azt tanítja, hogy csupán egyetlen evangélium létezik, és még ha ő maga próbálná is azt megváltoztatni, kiátkozott lenne (vö.: Gal 1,8; 2Kor 11,4). Az igazság rendületlen.

Pál elismeri, hogy önmagát ajánlja. Erre számos oka van. Minden bizonnyal nincs más ajánlólevélre szüksége, mint arra, hogy ő ismertette meg a korintusiakat az evangéliummal. Tökéletesen azonosítja önmagát az általa hirdetett evangéliummal és azok szolgálatába állítja magát, akiknek prédikál (vö.: 1Kor 9,19-23). Ekkor bizonyos értelemben ő maga volt az evangéliumi összekötő Jézus Krisztus és a korintusiak között. Ez az igazság, amit mindenki világosan felismert és elfogadott, kivéve azokat, akik a kárhozat útjára léptek.

Pál a lepel képével folytatja, és próbaképpen, ideiglenesen elismeri, hogy némelyek előtt egy lepel fedi el azt az igazságot, amelyről ő prédikál, ám ez inkább a hitetlenségüknek köszönhető és nem az ő ravaszságának. Pál nem vesz magára hamis alázatosságot, amely elhomályosíthatja az evangéliumot. Amazok romboló szövetségesek felé fordulnak koruk isteneivel. Pál ezzel valószínűleg a Sátánra céloz, ki egy időre mintha eluralkodna a világon. De az is lehet, hogy Pál az egymást követő eónokról szóló hagyományos zsidó tanítást adaptálja: a törvény előtt káosz uralkodik, a törvény időszakában előzőleg elválik egymástól igazság és igazságtalanság, majd végezetül eljő a messiási korszak, amikor az igazság betartása teljes és egyetemes lesz. A rabbik vitatták a messiási kor és a jelenkor közötti kapcsolatot. Pál úgy mutatja be Jézust, mint aki bevezet a végső, döntő időbe és így a törvényt felcserélve új alapnak teszi meg az evangéliumot, hogy különbséget tegyen a megváltottak és a még meg nem váltottak között.

Pál ellenfeleinek pontos vádja nem egészen világos, de a szövegösszefüggésből az derül ki, hogy Pál személyes gyengeségére céloznak (vö.: 10,10), és diszkvalifikálják apostolságát. Pál maga sorolja fel szenvedései történetét, nem mint csökkentő tényezőt, hanem mint annak bizonyítékát, hogy szolgálata Isten hatalmában gyökerezik. Az ilyen szolgálat Jézus tanúságtételét tükrözi, aki mint Isten képmása, szenvedéseit a kereszten manifesztálta (vö.: Gal 3,1). Pál a Ter 1,26-27-el utal Isten képmására és rendkívül paradox ábrázolását az edényekben elásott kinccsel egészíti ki. Jézus Isten képmása, és a kereszt által Jézus kinyilatkoztatta Isten hatalmát és bölcsességét. Mindazoknak, akik nem hisznek, ez botrány, ám a hívőknek üdvösség (1Kor 1,18). Pál azzal, hogy Krisztusra mint Isten képmására utal, Krisztus elsőségére (vö.: Kol 1,15-20), s a kereszthalálig tartó engedelmességére céloz (Fil 2,6-11).

Ahogyan Jézus saját szolgálata Pál életében tükröződik, úgy hozza meg Pál szolgálata gyümölcsét a hívő korintusiakban. A keresztény hittitok azt tanítja, hogy az élet a halálból és a hitben való osztozásból jön. Ez a misztérium a feltámadás hatalmával kezdődik, amely már végbement a hívők között. A kegyelem ereje az, hogy a hit által Istent dicsőítik, és sokan, akik hisznek, hálaimát ajánlanak fel.

4,16-5,10 A szenvedés mint az apostol ajánlólevele. A szenvedés tüskéje a legszigorúbb próbára teszi a hitet. Megpróbálja mind az igaz Istenbe, mind a megváltás hatásosságába vetett hitet. Pál a saját hitét ismételgeti, ugyanekkor arra szólítja fel a többieket (vö.: "mi"), hogy űzzék el a csüggedést. Mialatt a szolgálatban teste kimerül, benső élete napról napra megújul. Pál a test és lélek közötti feszültség görög filozófiai eszméjét adaptálja. Ez a fejezet több képet is felhasznál (a benső lét, a ház, az öltözék, a száműzetés képét), hogy körülírja azt, amire Pál épp e köztes időben kezd rájönni, hogy tudniillik csúszás van Jézus megígért visszatérése és a végső ítélet között (vö.: 5,10), amely elhúzódhat. Még a feltámadásba vetett legszilárdabb hit sem csökkenthet az élet szenvedéseinek hevességén. Pál általában úgy írja le a megváltást, hogy ne az ittre és a mostra szegezzük pillantásunkat, hanem a láthatatlanra és a reméltre.

Ez a remény a szilárd tudatosság egy formája. Jelenleg sátorban lakozunk, s arra az örök lakhelyre készülődünk, amelyet Isten készít számunkra. E világban egyetlen hívőnek sincsen valódi otthona. A hívő megkísérli megérteni a kapcsolatot ezen élet és az eljövendő között, amiért a lélek csak sóhajtozik, úgy, ahogyan az izraeliták mondták ki Egyiptomban a nevet, még mielőtt tudták volna, hogy e néven szólíthatják meg Istent (Kiv 2,23-25). Az Ószövetségben a mezítelenség a szégyen és a romlottság szimbóluma (vö.: Ter 3,10; Iz 33,11; Ez 16,7; 37-39). A keresztény élet páncélba öltöztet bennünket, hogy megvédjük magunkat az ilyen gonosztól (vö.: Róm 13,12-14; 1Tessz 5,8). Emberi állapotunk oly gyámoltalan és túlterhelt, hogy tökéletesen attól a halhatatlantól függünk, amely megment és beburkol bennünket. Pál nyelvezete a feltámadásról szóló tanítását tükrözi: "Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romlatlanságot" (1Kor 15,53). Ami halandó, annak fel kell oldódnia és át kell alakulnia a halhatatlanba, a halál átalakul életté. Csak az vezet el bennünket a reményhez, amit látunk, mivel a kétségbeesés mindent képtelenné tesz. Isten formált életre bennünket, és Isten nem bánja meg teremtését. Ennek az életnek a Lélek a záloga, amely nekünk adatott.

A mi bizodalmunk a Lélekben van. Amikor még földi testünkben vagyunk, nyögve-sóhajtozva várjuk Isten gyermekeinek teljes megváltását (vö.: Róm 8,14-27). A hit nem statikus állapot, hanem dinamikus élet, s mi ezen járunk. A hit arról beszél nekünk, hogy teljünk el bizalommal, amikor beismerjük, hogy alig várjuk, hogy már az Úrral legyünk. E vágy ad életet száműzöttnek tőnő testünknek, miközben hazavágyunk. Még személyes vágyunkat is alárendeljük az Úr akaratának. A bebörtönzött és frusztrált Pál ugyanezt a feszültséget érezte, amikor így írt a filippieknek: "...számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fil 1,21). A hit életcélja nem az, hogy teljesen megértsük Isten akaratát, hanem az, hogy tudván tudjuk, létezik egy ilyen akarat, hogy ez az akarat körültekintő, és az összes hívő szolgálatát magában foglalja. Mindez csak Krisztus ítélőszéke előtt tárul fel teljességgel. A bírónak elfogadott Krisztus (1Tessz 1,7-10) evangéliuma mindent újjáértékel, s új alapokra fekteti a jó és a rossz megkülönböztetését.

5,11-21 A megbékélés szolgálata. Pál, ki önmagát folytonosan Krisztus ítélőszéke, az egyetlen döntőbíró elé állítja (vö.: 5,10), folytatja önvédelmét (vö.: 1Kor 4,1-5). Ugyanakkor tovább döntögeti a korintusiak hamis értékmérését, amellyel szolgálatát megítélik. Pál az Úrnak tartozik elszámolással, ám azt óhajtja, hogy a korintusiak ismerjék fel az ő tisztességét is. Újból arra a vádra tesz célzást, mely szerint önmagát ajánlja (vö.: 2Kor 3,1). Fogadkozik, hogy ajánlatát nem ismétli meg, s felszólítja a korintusiakat negatív ítéletük felülvizsgálatára. Pál azt akarja, hogy az általa leírt minősítés alapján a korintusiak ne csak elfogadják őt és szolgálatát, hanem büszkék is legyenek rá. Ha így tesznek, akkor majd válaszolni tudnak mindazoknak, akik külsőségek miatt hamis gőggel telnek el.

Pál élete annak példázata, ahogyan Isten útjai működnek, s amely megváltoztatja az emberi mértékeket. Úgy tűnik, Pál misztikus és eksztatikus, valamint gyengesége nagyon is földhözragadt tapasztalatai között váltakozik. Azért van így, mivel az Új Szövetség szolgájaként egyrészről tisztában van Isten útjaival, másrészt pedig az egész népet szolgálja. Isten szeretete az, amely ösztökéli. A kegyelem (khárisz) gondoskodik Pál életének szilárd vezetéséről, amely azt mondja, hogy amióta Krisztus meghalt, minden meghalt - a bűn, az önzés, mindenféle önimádat igénye. Az, hogy Krisztus meghalt bűneinkért, arra is ígéret, hogy benne valóban minden feltámad.

A feltámadás új perspektívát ígér, isteni látást, amely mindeneket helyreállít. Ha a feltámadás általi megtérés előtt emberi mértékkel ítéljük meg Krisztust és másokat, úgy ahogyan a korintusiak tartották fontosnak, akkor mi is mindent másként látunk. Krisztusban minden megújhodik. A prioritások megváltoznak. Minden új teremtménnyé válik (vö.: Gal 6,15). Ugyanaz az Isten, aki a semmiből teremtett, nyilvánvalóan arra is képes, hogy újjáteremtsen bennünket, s amikor ezt teszi, nem számít, mennyire szegények, nem sokat ígérők és méltatlanok vagyunk, munkálkodásának részesévé tesz. Isten Krisztusban kibékítette önmagával a világot. Továbbá Krisztusban Isten úrrá lett vétkeink akadályán, olyannyira, hogy ezáltal részt tudunk venni a kiengesztelődés szolgálatában. És nem csak az apostolok, hanem mindenki, aki Krisztusban van, ezzel az egyetlen üzenettel küldetett a világba: Béküljetek meg! Ez felszólítás és egyben felhatalmazás. Isten bűnné tette érettünk a bűntelent, hogy a megváltás átjárhassa emberi tapasztalataink legsötétebb, legtiltottabb, elszigetelt, embertelen részét. Így hozta el Isten Krisztusban nekünk a szentséget.

6,1-10 Pál apostolságának leírása. Pál leírja az összes hívő szolgálatát. A korintusiakról megállapítja, hogy munkatársai, apostoli szerepét pedig elkülöníti minden hatalmaskodó, vagy felettük való uralmi céltól. Izajás optimista ígéretei mára beteljesedtek, állítja Pál. Pál elhív bennünket az új pillanatra. Elsődleges célja az evangélium terjesztése. Semmit sem akar tenni, ami e szolgálatát akadályozhatná. Maga sem szeretne akadály lenni, így minden erőfeszítést megtesz, hogy felszabadítsa az evangéliumot saját élete és cselekedetei kötelékei alól. Jézus figyelmeztetésére figyelmez: "Boldog, aki nem botránkozik meg bennem" (vö.: Lk 7,23).

A következőkben Pál leírja szolgálatát, amellyel már életében manifesztálta, milyen "türelmesen kitartó" minden ellenséges helyzetben - amikor természeti csapások vagy balesetek sújtják, amikor megrágalmazzák, vagy amikor aláveti magát önként vállalt nevelésének. őszinte bátorsága kiállta a tűzpróbát. Nem a körülmények áldozata, hanem harcos, aki kiélesítette az "igazság fegyverét". Miközben a háború képzete manapság határozottan kellemetlen a hívők sokaságának, Pál itt azért alkalmazza, hogy hangsúlyozza a megbékélés szolgájától megkövetelt realitást és éberséget. Azét, aki nem csak akkor küzd a nyugalomért és becsületért, amikor ezért tiszteletet kap, hanem akkor is, amikor becsmérlik érte, nem csak akkor, amikor külső ellenség rohanja le, hanem akkor is, ha belső konfliktusokat és félelmet tapasztal, nem csak kedvező, hanem kedvezőtlen körülmények között is. Az "evangélium" fordított értékeket eredményez. A legotrombább kettősség aközött van, ahogyan az apostolokat megítélik, és ahogyan a megbékélés követeként az apostolok valóban eljárnak és amiket átélnek (vö.: 1Kor 4,9-13). Bolondoknak nézik őket, mert nincstelenek, ám az evangélium szolgái mégis gazdagok és bölcsek azokban a dolgokban, amelyek egyedül számítanak.
 

C. Kibékülés a korintusiakkal
(6,11-7,16)

Pál sokkal tárgyilagosabb leírással kezelve az apostoli szolgálatot (3,1-6,10) visszatér a korintusiakkal való feszült személyes viszonyára (6,11-7,16). Egy Isten templomához hasonlító leírást illeszt be róluk (6,14-7,1), amelyben arra kéri őket, hogy nyissák meg előtte szívüket, ahogyan ő is felnyitotta előttük a magáét (6,11-13; 7,2-4). Bizonytalan kapcsolataikból bizalmas, csaknem elragadtatott ujjongást szőr le Títusz jó híreiből és azt a reményt, amely apostoli szívét inspirálja (7,5-16).

Pál kiönti szívét. Arra a rokonszenvre utal, amely az apostol és közössége közötti kapcsolatot jellemzi. Most, hogy személyesen beszél (vö.: 4,8-15; 6,4-10), arra emlékezteti a korintusiakat, mily nagyszerű, hogy Isten elhívta őket, majd sürgetőn, szenvedélyesen inti őket, hogy ezt az azonosságukat kapcsolatukkal és az ő elfogadásával mutassák ki.

6,11-13 Személyes kérelem a korintusiakhoz. Pál megvédelmezi őszinteségét és felszólítja a korintusiakat, hogy igazolják szívének nyíltságát. A korintusiak szülőatyjának nevezi magát, akiknek életet adott Krisztusban. Lefegyverző gyöngédséggel könyörög nekik, hogy viszonozzák őszinteségét. Nem kér tőlük egyebet, mint amit példájával már megtett (vö.: 1Kor 11-1).

6,14-7,1 Kitérés: Isten temploma vagytok. Könnyen lehetséges, hogy ez a látszólagos kitérés eredetileg egy másik levél része volt, talán a prekanonikus, immár elveszett könnyek leveléé (vö.: 1Kor 5,9-11; 2Kor 2,3-4, vagy 7,8-9, vagy ezek kombinációja). De még ha hirtelennek tűnik is, átvezetés nélkülinek, olyan eszmékkel és szóhasználattal, amely valahogy idegen Páltól, e szakasz megfelelő emlékeztetéssel szolgál a nehézkes korintusiaknak arra, hogy valódi identitásuk Istenben van, s ennek az azonosságnak a kapcsolatában mindent újra kell értékelniük.

A korintusiakat folytonosan az a veszély fenyegette, hogy a körülöttük lévő pogány környezetben összeroskadnak. Az Ószövetségben lévő egyik hagyományos felfogás szerint a bálványimádás összefügg a házasságtöréssel. Pál ezt a felfogást használja fel arra, hogy festőileg összekösse a korintusiak jólismert hírnevét és a könnyű megtévesztésre való hajlamukat. Bár Pál e helyütt nem tesz célzást a hamis megbízólevélre, vagy arra a korintusi vádra, hogy ő önmagát ajánlja, figyelmeztet Isten és a bálványok közötti hibás párosításra, ami úgy minősíti ezt a szakaszt, mint a szolgálat valódi céljának félreértelmezésére és a valódi szolgálattevők fel nem ismerésének veszélyére való különösen gyors felfogású figyelmeztetést. Jónéhány antitézis áll Pál rendelkezésére. A világosság mit sem tehet a sötétséggel szemben (vö.: Jn 3,19-21; 11,10), ahogy az igazságosság a jogtalanság ellenlábasa. Krisztus minden gonosszal szembeszállt, amit Beliál személyesít meg mint gonoszt, vagy a Sátánnal, akit néhány zsidó írás nevez meg. A hit az üdvösség hiteles próbája. Semmi közös sincsen a bálványimádás és az egy igaz Isten imádása között (vö.: 1Kor 10,21-22). Izrael Istene féltékeny Isten, ahogyan az Ószövetség tanítja.

Pál az élő Isten templomával azonosítja a közösséget, amit az Írásokból vett hosszú idézetgyűjteménnyel igazol (vö.: Lev 26,12; Ez 37,27; Iz 52.11; Jer 31,9). Mivel Pál az 1Kor 6,19-ben az egyes keresztényt nevezi meg Isten templomaként, itt most az a szándék vezeti, hogy az Isten hívő fiai és leányai között lévő közös kötelékre hívja fel a figyelmet, amely megkülönbözteti őket mindazoktól, akik bálványokat imádnak. Pál arra következtet, hogy a korintusiak a pogányságba való visszaesést kockáztatják, amikor az igaz apostolságról hamis ismertetőjelet állítanak fel. Pál azzal zárja a szakaszt, hogy a hívők célját meghatározó ígéretekre emlékeztet. Az "istenfélelem" nem alázza le a hívőt nyomorúságos szolgaságba. Az egyetlen célt szem előtt tartó tisztelet virtusáról szól, amely felismeri, hogy egyedül csak Isten ítélete irányítja az elhatározásainkat (vö.: 2Kor 5,10-11).

7,2-4 Pál újabb kérése. Pál visszatér őszinteségének és nyíltságának hajtogatására, s előzi a vád és a bűn minden gyanúját. Senkinek sem ártott, vagyis más szóval kifejezve, csakis szeretetből cselekedett. Senkit sem ítél el. A pozitív dolgokat hangsúlyozza. Nyíltan és becsületesen szól, örvendezik, hogy mint annak előtte, még mindig bízik a korintusiakban, kik az Úrban való büszkeségei (vö.: 1Kor 1,31). Tele van bizakodással, hogy igazsága beigazolódik (vö.: 2Kor 7,14-16). Pál öröme a szenvedéseihez képest aránytalan (vö.: Róm 8,18). S valóban, mivel Pál inkább Istenre, mint az emberi korlátozásra alapozta, öröme határtalan (vö.: Róm 15,13; Fil 1,18-21).

7,5-16 Jó hírek Títusztól. Títusz jó hírei jelentik, hogy a korintusiak Pál evangéliumának részeseivé váltak. Ez felüdíti Pál lelkét és megoldja bánatának bilincseit, félénkségét és rettegését. E különösen mélyértelmű részben Pál megpróbálja kifejezésre juttatni a korintusiak iránt érzett törődését, és azt a határtalan örömöt, amelyet hőségük hallatán érez. Olyan, mint a szülő, aki gyermeke sikeres teljesítménye feletti boldogságában minden fájdalmáról és félelméről megfeledkezik. A történet fonala, amely a 2,13 óta megszakadt, azokról az eseményekről számol be, amelyek Pál Troászból való elutazása után estek meg, amióta Títusz híreire várt.

Pál kimerült lehangoltságáról szóló írása Illés helyzetét visszhangozza, aki még a Jezabel hamis prófétái felett aratott győzelme után is arról panaszkodik, hogy az igaz próféta magányossága elviselhetetlen (vö.: 1Kir 19,1-13). Még ha lehetséges lenne is egy igaz emberért elfogadni a szenvedést, miként Pál mondja a római keresztényekhez írt levelében (Róm 5,7), különösen fájdalmas kitartani, amikor egyik a másikával szembenáll és retteg egymástól. Még Isten is, aki pedig nem próbál meg bennünket erőnkön felül, megvigasztalja mind Illés, mind Pál szívét azokkal a kézzelfogható, hétköznapi, emberi jelekkel, amelyek jelenlétét és gondoskodását láthatóvá teszik.

Títusz beszámolójában benne volt az a megerősítés, amelyre Pálnak szüksége volt. Pál célzást tesz arra a reakcióra, hogy a korintusiak egész idő alatt kedvelték őt. Hallott vágyódásukról, bűntudatukról, érette való aggodalmukról, s ez megindítja szívét. Noha sajnálja, hogy a jelentés szerint levele fájdalmat okozott nekik, boldogan veszi tudomásul, hogy a fájdalom hatása elmúlt. Ha a bánat olyan buzgóságot eredményezne, mint amiről Títusz beszámolt, akkor még jobban megvigasztalódna. Levelét nem a kicsinyesség vagy a bosszúállás diktálta. Isten előtt, akinek ítélete egyedül fontos, igazolja a Pál és a korintusiak között lévő hőséges odaadást.

Pál személyes vigasza és a korintusiak nyilvánvaló lelkesedése a köztük lévő feszült idő gyümölcse, de nem az egyedüli gyümölcs. Ennek eredményeképpen Títusz felbecsülhetetlen tapasztalatokra tett szert apostoli szolgálatában. A közös hit nem szünteti meg és talán nem törli el a keresztények közötti feszültséget, vagy azt a fájdalmat, amelyet egyenként megtapasztalhattak. De a hit viszonylagossá teszi a feszültséget és alárendeli a közös szeretet kötésének. A hit végül is átalakítja a félreértéseket és kételyeket, és kinyilvánítja, hogy Isten mindenek felett hőséges. Pál korintusiakba vetett hite beigazolódott. Nem csupán megmentette tekintélyét, hanem Isten valóban megmutatkozott a kiengesztelődés művében és Pál erre alapozta hitét.
 

II. A GYŰJTÉS
2Kor 8,1-9,15

  Amint Pál kibékült a korintusiakkal, tovább erőlteti a gyűjtés témáját, amely Pál egész evangéliumi perspektívája vonatkozásában rendkívül fontos hitmegnyilvánulás. Miközben a korintusiakkal való kapcsolata a törékenységig érzékeny és ellentmondásos maradt, Pál nem mentegetőzik amiatt, hogy mekkora jelentőséget tulajdonít a nagylelkű alamizsnálkodásnak. Számára a gyűjtés az evangélium teljes elfogadásának bizonyítékaként annak meghatározó elemévé vált. Ilyen módon Pál úgy tartja, hogy e kényes témában még a szeszélyes korintusiakkal szemben vállalt kockázat is megéri a fáradságot, s akármilyen kényes is a dolog, nem lehet csak úgy egyszerűen kikerülni.
 

A. A korintusiak nagylelkűségéhez fordul
(8,1-24)

Pál a makedóniaiak bőkezűségét állítja példaképpen a korintusiak elé (8,1-5), majd megmagyarázza az alamizsnálkodás spirituális motivációit, és megbízottakat ajánl, akik majd megfelelő időben összeszedik a gyűjtés eredményét (8,6-24).

8,1-5 A makedóniaiak példája. Pál a rendkívüli nagylelkűség példázataként mutatja be a makedóniaiakat, akik felajánlották neki vendégszeretetüket, míg ő a korintusiakhoz intézett levelét írta. A makedóniaiak nem csupán a feleslegükből adtak, hanem szegénységükből is. Nem csak az igazságosság fogalmának feleltek meg, ami természetesnek tartható. Nem pusztán egy olyan fennkölt eszmeiségtől vezettetve adtak, mint az anyagi javak egyenlő elosztása. Ennél mélyebb forrásból és erőből merítettek. A kegyelem túláradó örömmé egyesült a saját mélységes szegénységükkel, ez tette őket képessé arra, hogy olyan szolgálatot teljesítsenek, amely mindenki számára jel lehet. A makedóniaiak minden reményen túl szorgosan kutatták az alkalmat, hogy szegénységük tapasztalatait kiterjesszék, s ezzel bizonyítsák Istenbe vetett bizalmukat és afeletti örömüket, hogy keresztények. Hitüknek való odaadásukat ilyen megdöbbentő nagylelkűségben nyilvánították ki.

8,6-24 Títusz szerepe és a nagylelkű adakozás okai. Pál ismét bemutatja Títuszt, akit már megismertünk, mint a korintusiakról való jó hír hozóját. Pál ráadásul Títusz szerepének tudja be a gyűjtés elindítását és összeszedését. A kegyelem munkálkodott a gazdag és a szegény eggyéválásában.

Pál tanúsítja, hogy a korintusiak minden elképzelhető kegyelemben bővelkednek (vö.: 1Kor 1,5-7). Számára ez "adósságuk" biztos jele (Róm 15,27; vö.: 1,14-15) azok felé, akikkel és akik miatt a megváltás kegyelmében osztoznak. A gyűjtésből Jeruzsálem éhező szentjei részesülnek, akik üldözést és nélkülözést szenvednek (vö.: Róm 15,25-27; valamint 1Kor 16,1-4). Pál úgy gondolkodik, hogy mivel a korintusiak bővelkednek lelki jótéteményekben, hiszen ők az eredetileg csak a zsidóknak adott ígéret örökösei, tehát tartoznak a zsidó-keresztényeknek azzal, hogy javaikat megosszák velük. Pál tőkét kovácsol abból a görög szemléletből, hogy a spirituális javak előbbre valók az anyagiaknál, így a korintusiak becsületére válik, ha megértik, mily nagylelkű dolog is lenne, ha anyagi javaikat megosztanák. Az evangélium egyik valódi hatása az, hogy az egyik hívő felelősséget érez a másikért. Az evangélium valódi hirdetése és befogadása gyakorlatilag mindenkinek a javára válik. Ugyanaz a hit, amely eltüntette a zsidók és pogányok közötti lelki akadályokat, most kiegyenlítőként szerepel, s a szegények felé mutatott igazságban és könyörületességben mutatkozik meg. Pál számára a gyűjtés a kölcsönös felelősség elfogadását reprezentálja. Hasonlóképpen próbáltatott meg a zsidók Istenbe vetett bizalma, amikor Mózes azt követelte tőlük, hogy mindig csak egy napra elegendő mannát gyűjtsenek. Ez elejét vette közöttük a kapzsiság okozta megosztódásnak, és ebben a napi cselekedetben is Istentől való függőségük és egyenlőségük nyilvánult meg.

Pál megbízható munkatársaként ajánlja Títuszt, s mint olyan valakit, aki épp úgy a korintusiak javáért serénykedik, mint ő maga. Pál hálás Istennek, amiért Títuszt nem kellett győzködnie, hogy elvállalja ezt a küldetést, mert Títusz szabadon elfogadta. Akár a makedóniaiak, ő is igyekszik minél többet tenni, s nem kevesebbet (vö.: 2Kor 8,2-4). Títusz Pál küldötte; két másik hívő küldöttet is választottak, de pontos személyazonosságuk ismeretlen marad. A hagyomány úgy tartja, hogy egyikük Lukács lehetett, de ezt lehetetlenség beazonosítani.

Pál a gyűjtésben kiváltképp óvatos, nem úgy, mint a római levélben leírtakban mutatkozott, amikor úgy látta, hogy neki személyes szerepet is kell vállalnia az adományok Jeruzsálembe juttatásánál (vö.: Róm 15,28-33). A pénz az egyik legkényesebb kérdés, de a korintusiak tekintetében, akik még mindig gyanakvásra hajlanak, sokszorosan is az. Pál tehát lemond arról, hogy maga szedje össze az adományokat, nehogy kritikával illethessék. Mivel biztos a saját indítékaiban és nem várja el mások helyeslését (vö.: Gal 1,7-10; 1Kor 4,1-5), érzékenyen ügyel arra, hogy közte és a korintusiak között teljes legyen a bizalom, s nem kívánja, hogy bármi, legkevésbé a pénz, közéjük álljon. Arra törekszik, hogy e témában épp úgy elnyerje tiszteletüket, mint Isten jóváhagyását. Ez a beismerés aláhúzza, hogy a gyűjtés miért volt Pál számára szimbólumértékű.
 

B. Második kérés Achája egyházaihoz
(9,1-15)

A 9. fejezet ismétlés, amely úgy tűnik, eredetileg különálló levélként a gyűjtőknek való eligazításként szolgálhatott. Korintus Achája fővárosaként a provincia Pál által minden egyházra kiterjesztett szélesebb körébe tartozhatott. A második kérésben Pál indítéka és nyelvezete kissé különbözik a többitől, mert a gyorsaság szükségességére koncentrál (9,1-4), majd felsorolja a nagylelkűség áldásait (9,5-15).

9,1-4 Gyorsaságra való buzdítás. Az első mondat, amelyben az ellen tiltakozik, hogy felesleges a gyűjtésről írni, azt sugallja, hogy ezt a fejezetet valószínűleg eredetileg külön levélként küldte el az achájai egyházak megbízottainak. Pál bevallja, hogy a korintusiakat modellként használta fel a makedóniaiak számára, épp úgy, ahogyan a korintusiak előtt a makedóniaiak különleges bőkezűségével példálózik (vö.: 2Kor 8,1-5). Pál azzal támasztja alá ezt az ellentmondást, hogy emlékeztet rá, milyen bizalma és dicsekvése van a korintusiakban. A saját jó híre és az övéké forog kockán.

9,5-15 A bőkezűség áldásai. Pál jó híre azért is mindennél fontosabb, mert magának az evangéliumnak az elfogadása függ tőle. Noha Pál nem egyértelmű ebben, a korintusiak őszinteségéről és jóakaratáról tanúskodó gyűjtés sürgetését bizonyára még inkább növelte a zsidó-keresztény vezetők bizonyos érthető szkepticizmusa, kivált a jeruzsálemieké. Pálnak konfrontálódnia kellett ezekkel a vezetőkkel a pogány-keresztények egyházi egyenlőségének kérdésében (vö.: Gal 2,11-21). A korintusi egyház botrányos visszaélései fenyegethették Pál helyzetét, és sebezhetővé tették küldetését. Pál valószínűleg nagylelkű választ remélt a korintusiaktól gyűjtésre való kérésére, amely lecsendesíthetné a zsidó-keresztény kritikákat.

A 9,5-15-ben Pál pénzügyi kérésének teológiai és szentírási alapjáról ír. A bőkezűség önmagában hordja jutalmát. Akik nagylelkűen adakoznak, azok ugyanilyen adományokban fognak részesülni. Pál Jézusnak a talentumok felhasználásáról szóló tanítására utal, és arra a mértékre, amellyel egy hívőnek mérnie kell. Isten ajándékai végtelenek, ezért nem kell, hogy vágyakozzunk utána, vagy felhalmozzuk a ránkbízottakat. A hívőnek az a feladata, hogy Isten gazdagságát visszasugározzák a szegényekre, és Isten gondnokaiként cselekedjenek. Az igazságosságnak ez a formája azt követeli, hogy higgyünk Isten határtalan forrásaiban. Az ebben való részvétel abból a vágyból fakad, hogy Isten nevét hirdessük és viszonozzuk az Istennek járó köszönetet.

A gyakorlati következmény az, hogy a zsidó-keresztényeket segíteni kell szükségükben. Ám ez nem minden. Az is sürgető, hogy köszönetet mondjanak a felismerésért, hogy ugyanaz az Isten működik most a pogány hívőkön keresztül, aki az evangéliumot hirdette számukra. Az evangélium mind a zsidó, mind a pogány keresztényeket a hit engedelmességéhez vezeti Krisztusban, aki által mindnyájan megbékélnek (vö.: Róm 1,5; 16,26). Így a közös hálaimádságban mindannyian összekapcsolódnak, és nem csak egyenként, az adományok miatt, hanem a hívők közösségéért. A hálás közösség ezzel a mindent felülmúló kegyelem és a leírhatatlan ajándék bizonyságává lesz.
 

III. PÁL VÉDŐIRATA ÉS MINŐSÍTÉSE
2Kor 10,1-13,10

Ez a fejezet valószínűleg különálló levelet képezett. A hirtelen hangnemváltás és a védekezés témájához való visszakanyarodás azt a benyomást kelti, hogy Pál eredetileg nem ezzel szándékozott folytatni a 9., vagy 7. fejezetet, amit az is mutat, hogy Pál hasonló kérdéseket vet fel, miközben érzelmei lecsillapodnak. A 10. fejezettel az apostol keményen megcáfolja az ellene felhozott korintusi vádakat (10,1-18). Majd átadja magát némi dicsekvésnek, s megengedi, hogy bizalmasan bepillantsunk érzéseibe, sebezhetőségébe és szilárdságába (11,1-12,21). Pál ünnepélyes figyelmeztetéssel (13,1-10) és búcsúzással zárja levelét (13,11-13).
 

A. Pál megcáfolja ellenségeit
(10,1-18)

A korintusiak kigúnyolják Pált, mondván, hogy abban, amit papírra vetett, erős, de élőszóban bezzeg nem ilyen hatásos. Pál ezt a gyengeségéről szóló vádat azzal a figyelmeztetéssel cáfolja meg, hogy vigyázzanak, ne kényszerítsék arra, hogy megmutassa, milyen szigorú tud lenni, amikor velük van (1Kor 4,21). Azt sürgeti, hogy inkább Krisztus szelídségével és kedvességével teljenek el, s hagyjanak fel az olyan ostobasággal, hogy megbízatásának igazságosságát mérlegelik.

Pál kitart amellett, hogy van megbízatása, s annak természetét és felhasználását a tőle megszokott harci ábrázolással szemlélteti. Bevallja az általános emberi gyarlóságot, fegyverzetéről azonban azt állítja, hogy spirituális és Isten hatalmára vezeti vissza. Noha ellenségei is spirituálisak, puszta képzelet művei - álokoskodások, ürügyek, elképzelések. Bármilyen erősnek tűnnek is, nem hasonlíthatók Isten hatalmához, aki a világgal való kibékülésének művében mindent alávetett Krisztusnak. Pálnak, mint az evangélium szolgájának és igazsága hirdetőjének megvan hozzá a hatalma, és fel is fogja használni arra, hogy mindent leromboljon, ami Isten megismerését megakadályozza. És ha egyszer legyőzte ezeket az akadályokat, akkor mindenki elismeri a Krisztus keresztjében megnyilvánuló Isten bölcsességét. Az apostol kifejezi, hogy bízik a korintusiak végső engedelmességében, de hadat üzen mindennek, ami engedelmességüket fenyegeti.

Az apostol hibáztatja őket, amiért oly fogékonyak a hamis tanítások iránt, valamint azért, mert a saját elképzeléseiket is hamis mértékkel mérik. A hívőknek Krisztus szolgáiként kell megítélniük önmagukat. Ez teremt majd köztük egységet. Ha Pálnak szüksége lesz rá, akkor további jogot fog formálni hatalmára. Mindezidáig azért korlátozta, nehogy megfélemlítse a korintusiakat. Levelei és cselekedetei között nincsen valódi kettősség. De ha rákényszerítik, sokkal szigorúbb lesz.

Az apostol most gúnyosan belemar ellenségeibe, akikkel rövidesen megütközik (vö.: 11,1-15). Ezek, mondja, hibás mértéket állítottak fel, s ezen keresztül ítélik meg önmagukat és másokat. Tudatlanságuk végtelen. ő azonban nem fog kísértésbe esni azzal, hogy hozzájuk hasonlítsa magát.

Inkább ugyanannak az Istennek a "korlátai között" marad, aki először vezette el a korintusiakhoz. Apostolsága az egyetlen korlát, amelyet elfogad. A korintusiakkal való dicsekvése igazságos, mivel ők munkája az Úrban ( vö.: 1Kor 1,31; 2Kor 10,17). Egyébként korintusi evangelizációja amiatt is dicsekvésre jogosítja, mivel tiszteletben tartja a saját fogadalmát, hogy nem épít mások által lerakott alapokra ( vö.: Róm 15,20). Az egyházzal is abban állapodott meg, hogy ő a pogányokhoz megy, mások pedig a zsidó misszióra helyezik a súlyt (vö.: Gal 2,9). Ahogy a korintusiak megerősödnek hitükben, Pál megpihenhet kissé nevelésükben és megtartásukban. Pál abban reménykedik, hogy rájuk gyakorolt hatása másokra is továbbterjed. Valószínűleg nem csak azt reméli, hogy energiájából másokra is jut, hanem azt is, hogy a korintusiak maguk is képesek lesznek segíteni neki az evangelizáció munkájában. A fejezet befejező sora azt a figyelmeztetést tartalmazza, hogy a legvégső bíró az Úr, és egyedül csak az ő döntése vagy ajánlása számít.

B. Pál önhitt dicsekvésének oka
(11,1-12,21)

A korintusiak kérkedő minősítést kaptak. Pál felszólítja őket, hogy nézzenek bele kissé a saját ajánlólevelükbe. Pál szembeállítja magát a "szuperapostolokkal" (11,1-15). Majd arra emlékezteti a korintusiakat, hogy szenvedései feljogosítják őt a beszédre (11,16-33). Végül Pál elragadtatásairól és látomásairól beszél (12,1-10), mielőtt a korintusi egyházért való szenvedélyes aggodalma megvallásával folytatná (12,11-21).

11,1-15 Pál a szuperapostolok ellen. Mivel úgy tűnik, hogy a korintusiak csak a mások ajánlólevelére hajlandók hallgatni, Pál felkéri őket, hogy tőrjenek el részéről némi "oktalanságot", ami alatt Krisztus apostolsága iskolájának "fokozatát" érti. Erre a cselekedetre Isten féltékenysége sürgeti. Pál apostoli szerepe az, hogy szűzies menyasszonyként jelenítse meg az egyházat, aki csak férjének van szánva. Attól fél, hogy a túlságosan befolyásolható korintusiakat ugyanaz a gonosz fogja elcsábítani, aki Évát elcsábította és megrontotta. A féltékenység jellemzően egyedülálló kapcsolat Isten és a választott nép között. Az egyetlen evangélium hirdetésére Isten hatalmazta fel Pált. Egyetlen evangéliumot hagyott jóvá az egyház (vö.: Gal 2,1-10). Pál apostolsága, amely semmivel sem kevesebb, mint ellenfeleié, akiket a 11,13-ban gúnyosan "fő-fő"-nek és "hamis"-nak nevez, Isten meghívásán és a feltámadt Krisztus megpillantásán alapul. A többiekhez képest ékesszólásban talán elmarad, de a keresztre feszített Krisztus ismeretén alapuló hatalomban egyenrangú velük. A korintusiakkal való kapcsolata során ez nyilvánvaló lett. A 11,6-ban vádaskodásuk miatti frusztrációja alig leplezhető.

Pál arra a régi vádaskodásra utal, hogy ő nyilván alacsonyabbrendű, mivel nem fogad el anyagi támogatást. Vajon újból felhozhatták ellene e vádat, avagy némelyek még mindig kétkedtek - ez nem világos. Pál hatásos őszinteséggel rámutat a vád képtelenségére. Hát ilyen érzéketlenek lennének a korintusiak, hogy szolgálata elleni vádként a függetlenségét hozzák fel? Pál állítja, hogy nem hinné, hogy kolonc lenne annak a közösségnek a nyakán, amelyet evangelizált. Csak akkor fogad el támogatást egy közösségtől, miután már munkálkodott közöttük. Például hálás szívvel gondol a makedóniaiak támogatására (ld. 2Kor 11,9; vö.: Fil 4,10-20). Ám azt nem tőri el, hogy a pénz bármiféle módon meggátolja térítőmunkájában. Küzd szabadon maradásáért és azért, hogy eltartsa magát, nehogy csak azoktól az egyházaktól függjön, avagy azokra szoruljon rá, akik képesek misszióját anyagilag is támogatni. Ez korlátozhatná az evangéliumot és Pál szerepének kiterjesztését. Pál arra törekszik, hogy ő maga minden gyanú felett álljon, és kivált pénzügyi tekintetben még a legkisebb jogos kritikával se illethessék. Ezért korholja tehát a korintusiak kétszínűségét, akik azt állítják, hogy az efféle függetlenség az alárendeltsége jele.

Pál oly messze megy, hogy kimondja, ez nem csupán elítélendő dolog, hanem Krisztus nevére megesküszik, hogy folytatni fogja cselekedeteit, hogy dicsekedhessék. Nem mintha nem szeretné annyira a korintusiakat, hogy a lekötelezettjükké legyen. ők és Isten tanúsítják szeretetét. ő csupán azt szeretné, ha minden lehetséges rágalmazásra való okot és szolgálata elleni kritikát megelőzhetne. És a korintusiak épp elég okot adnak Pálnak erre az óvatosságra. Pál dühe azok ellen fordul, akik felborítják a közösség hitének ingatag egyensúlyát. A Sátán Lucifernek, a fény angyalának álruháját öltötte magára. Ebből az következik, hogy a Sátán szolgái az isteni igazság szolgálatot követelik maguknak. Pál utolsó sora baljós fenyegetőzéssel kísérti becsmérlőit. Végük méltók lesznek tetteikhez.

11,16-33 Pál kegyelmi tapasztalata és gyógyulása. Pál és a korintusiak eltérő módon gondolkodtak az oktalanságról. Pál a saját elképzelését Isten bölcsességére alapozza és minden egyéb világi mérték szerinti bölcsességet hiábavalónak, semmisnek tart. Például a korintusiak apostolkritériumát is. Mivel azonban a korintusiakra hatással van az efféle oktalanság, Pál átadja magát a saját dicséretének. Arra ösztökéli őket, hogy ne az Úr által elismert mértékek szerint ítéljenek, hanem aszerint, ahogyan az ostoba korintusiak ítélkeznek. Azt mondja, hogy a korintusiak még azokat is elfogadják, akik kihasználják és becsapják őket, és akik kegyetlenkednek és erőszakot alkalmaznak erejük fitogtatására. Ha a korintusiakat csak ez győzi meg, akkor, vallja be Pál, ő ehhez csakugyan gyönge. Ám még van mondanivalója.

A születés körülményei igazolják a vallást? Pál ebben sem kevesebb ellenfeleinél. Etnikailag és vallásilag is hitele van (vö.: Rom 11,1; Fil 3,3-7). Mivel Pál zsidó múltja miatt kivételezett volt, csak a szenvedés által lett Krisztus szolgája. Nincsen olyan újtestamentumi párhuzam, aminek nehézségét Pál fel ne emlegetné. Álláspontja szerint ha másoknak előnye származik abból, hogy szenvedést álltak ki az evangéliumért, akkor az ő megpróbáltatásaik Páléhoz képest jelentéktelennek tűnnek.

Lukács felsorolja Pál néhány viszontagságát. Lukács szerint Pált egy ízben Filippiben megvesszőzték, Lisztrában pedig megkövezték (ld. ApCsel 16,22-23; 14,19). Lukács azt is feljegyzi, hogy Pál három missziós útja során ellenállással és megpróbáltatással került szembe zsidó és görög, valamint az egyházon belüli ellenlábasai részéről. Ezen kívül Pálnak fizikai nehézségei akadtak munkája alkalmával és magára vállalt önfegyelmezésével. De anélkül, hogy Pál ezt részletezné, folytatja szenvedései felsorolását a zsidó törvények megengedte maximális ötszöri megvesszőzéssel és azzal, hogy a rómaiak háromszor megverték. Hozzáteszi még hajótörését és azt a rettegést, amelyet a nyílt tengeren való hányódása okozott. Elbeszéli a nyílt ellenállást és belső kételyeit, feszültségeit és félelmeit. Nem bírja visszatartani magát attól, hogy ne tegye hozzá, mennyire aggódik az általa alapított egyházért, s nem valami finoman célozgat arra, hogy a korintusiak végre elfogadhatnák már álláspontját.

Nincsen olyan gyengeség, amellyel Pál ne tudna azonosulni. Bizonyára senkit sem botránkoztat meg, hogy Pál oly felháborodott hangon emlékezteti egyházát erre a fájdalmas történetre. Önmagáról úgy beszél, mint aki egyike azoknak, aki maga is megtapasztalta a gyengeséget, a kegyelmet és a gyógyulást. Amikor Istent hívja tanúságul, már mit sem tehet, csak dicsőítő imát zeng. Végül Pál egy meglepően részletes viszontagság-leírással zárja szenvedései felsorolását, ám ez mindennél jobban mutatja, hogy Isten mily hatalmas erővel védte meg minden ellene fordulótól.

12,1-12 Elragadtatás és alázat. Pált a becsmérlői és a korintusi érzékenység vádja együttesen arra bírja, hogy saját terminológiájukat utánozva maga is oktalanná legyen. Ha azokra látomások és kinyilatkoztatások hatnak, akkor ilyet ő is hozzátehet a maga hiteléhez. Arra a kinyilatkoztatásra utal, amelyet kb. Kr. u. 42-45-ben kapott, s amely elragadta a paradicsomba. Harmadik személyben beszél önmagáról, mintha ez jobban hangsúlyozná e tapasztalata adomány jellegét, amelyet teljesen érdemtelenül kapott. Pál klasszikus leírást ad az elragadtatott, titokzatos tapasztalatról. Annyira elragadta őt az isteni, hogy teljesen elveszítette öntudatát és testét. Teljesen feloldódott Istenben.

Addig ismétli tapasztalatainak felsorolását, amelyeket másutt nem említ meg, ameddig a korintusiak erre a szélsőségre kényszerítik. Evangéliumi tanúságtétele csak azt az igazságot követeli meg, amelyet mások az ő életéből látnak és hallanak. Hogy elejét vegye annak, hogy büszkévé váljék, megkapta a "testébe szúrt tövis" ajándékát is (vö.: Fil 1,29). Nem egészen világos, hogy Pál itt mire gondol, de a szenvedés funkciója nyilván az, hogy megalázza Pált. Ez Pál örök ellenségének, a Sátánnak szolgál fegyverül és Pált a sebezhetőségére emlékezteti. Pál megkísérli, hogy ezt ne fogadja el, s folyvást azért esdekel, hogy Isten szabadítsa meg ettől. Háromszor megismételt kérése Jézus getszemáni kerti imáját tükrözi (vö.: Mt 26,39; 42-44).

Pál válasza azt az igazságot tárja fel, hogy az isteni hatalom méginkább nyilvánvalóbbá teszi az ember esendőségét. Amikor Pál minden emberi dicsekvésből kiüresedett, akkor lesz képes arra, hogy azonosuljon és tanúskodjon annak erejéről és hatalmáról. A földi bölcsesség e meglepő visszafordítása átalakítja a gyengeséget, a megpróbáltatást és a nélkülözést, s Isten jelenlétének hatalmas bizonyítékává teszi.

Pál most visszalép, és szinte megdöbbenve látja, hogy Isten iránta való jószándéka miatt oktalannak tekintik. Arra emlékezteti a korintusiakat, hogy ami jó ebből az oktalanságból származott, az az a tudat, hogy mivel apostolsága Istentől ered, s nem önmagától, tehát semmivel sem alacsonyabbrendű más apostoloknál, akik, ha komolyak, ugyanabból a forrásból merítik apostolságukat. Ezekre a többiekre Pál a "szuperapostol" címkét aggatja. És ha a korintusiak csak az egyetlen apostoli jelet hajlandók elfogadni, akkor dicsérhetik Pált, hiszen ő jeleket és csodákat tett közöttük. De Pál apostolságának a kevésbé oktalan, valódi "jelei" maga a korintusiak hitének létezése, s Pálnak az az óhaja, hogy hitéért szenvedést és megpróbáltatást akar vállalni.

12,13-21 Pál aggódik a korintusi egyházért. Két ismétlődő, nyilván összefüggő vád maradt megválaszolatlan. Az a tény, hogy Pál nem fogadott el támogatást apostoli munkájához, arra készteti a korintusiakat, hogy csalárdsággal vádolják. Pál ezekre a vádakra már megválaszolt, de a bizalmatlanság légköre megmaradt. A korintusaik versenyszelleme oly messzire megy a vádakkal, hogy Pál valamilyen módon még azt is elutasította, hogy támogatást fogadjon el tőlük. Rossz helyen kutatnak az okok iránt, ami megmagyarázza Pál irántuk való nagylelkű szeretet. Azon nem csodálkoznak, hogy Pál a legmagasabb fokú türelemről tesz tanúságot, amikor velük munkálkodik. A korintusiak talán azt kezdték képzelni, hogy Pál alacsonyabbrendűnek tartja őket más egyházaknál. Pál szilárdan kitart amellett, hogy anyagilag nem terheli őket. Gyakori és hosszú látogatásai szeretetének legbeszédesebb bizonyítékai. Ha külső jelekkel akarnak megbizonyosodni Pál szeretetéről, akkor nem kell mást tekintetbe venniük, csak Pál ama szándékát, hogy érettük dolgozik. Szeretete olyan, mint a szülő szeretete, amely gyermekei iránt mindig körültekintő és nagylelkű. Szeretete nem kevésbé erős, mivel Pál nem önző. Mivel szeretete ajándék, nem vár érte érdemtelenül viszonzást, nincs benne ravaszság vagy fortély. Nincs titkos szándéka. Sohasem csapta be őket, nem húzott hasznot belőlük, sem személyesen, sem követein keresztül. Együtt állnak hibátlanul a korintusiak között.

Pál megesküszik, hogy minden lehető és szükséges dolgot megtett a korintusiak épülésére, végül pedig gyengédsége jelét adja. Elmondja, hogy nyugtalankodik közelgő találkozásuk és a kicsinyes akadályok miatt, amelyek katasztrófával fenyegetik a közösséget. Pál retteg ettől. A korintusiaknak erősödniük és bátorodniuk kell, bár Pál fél, hogy megosztottságot talál majd közöttük, és azt, hogy még nem tértek le teljességgel a pogányság útjáról, ami miatt szigorúan kell majd bánnia velük, s ez csak növeli a feszültséget. Pál aggodalmai ambivalenssé teszi előtte a látogatást, amit pedig annyira óhajt.

13,1-10 Végső figyelmeztetések. Pál harmadszor keresi fel őket. A Mtörv 19,15-ből idézve baljóslatú figyelmeztetéssel fordul a korintusiakhoz, hogy egy harmadik látogatás épp olyan fájdalmas lehet, mint az első kettő. Ha újból bűnösnek találja a korintusiakat, az harmadik, immár teljes vádat képezhet ellenük. Cselekedeteiben a saját tanácsát fogja követni. A megátalkodottakat a közösségnek kell elbírálni és megbüntetni. Ha a korintusiak bizonyságot akarnak arról, hogy Krisztus Pálon keresztül munkálkodik és beszél, akkor majd ennek hatalmas manifesztációt fogják megtapasztalni azzal, ahogyan Pál elbánik a közösség bűnével.

Visszatér ahhoz a paradoxonhoz, amelyet az első korintusi levélben említett. Isten bölcsessége abban van, amit az emberek gyengeségnek és oktalanságnak tekintenek. Jézus gyengének tűnik keresztre feszítésében, Isten azonban épp abban mutatta meg hatalmát, amikor halottaiból feltámasztotta. Pál önmagához hasonlítja a korintusiakat. Ahogyan ő, úgy a korintusiak is megtapasztalták azt a paradoxont, hogy gyengeségük vált Isten hatalmának bizonyítékává.

Pál ezután erre figyelmeztet: Vizsgáljátok meg önmagatokat! A korintusiak ismerik az ítélkezés kritériumát. Ez nem okoz számukra meglepetést. Tudniuk kell, hogy Jézus Krisztus munkál bennük, kivéve természetesen, ha nem vetik alá magukat a hitnek. Hit nélkül kudarcot vall a kihívás. De Pál nem téved.

Pál azért fohászkodik, hogy a korintusiak ne tegyenek gonoszat. Ehhez nincs más utolsó motivációja, mint a saját jóváhagyása. Ha nem tesznek semmi gonoszat, akkor csak igazat és jót fognak tenni. Ez lesz a jutalmuk. Az apostol nem önző, nem is féltékeny, ha erősnek látszanak, amikor ő maga gyenge. Sem a hibáiktól nem fél, mert azok visszaszállnak rá, sem a saját jó hírét nem keresi. Imádkozik, hogy megerősödjenek annak keresésében, amit Isten megkezdett bennük.
 

BEFEJEZÉS
2Kor 13,11-13

Pál úgy ír és úgy cselekszik, hogy látogatása ne hozzon rájuk váratlan és akaratlan szigort. Az Úr hatalmat adott neki, hogy felépítse ezt a közösséget, és Pál reméli, hogy semmi nem rombolja le a köztük lévő bizalmas kapcsolatot. Hirtelen befejezi levelét, megismétli reményeit, hogy a korintusiak jó útra térnek. Éljenek békében és szeretetben, figyelmezteti őket. Elvárja tőlük, hogy levelét olvassák fel a liturgián, és felszólítja a korintusiakat, hogy nehéz és könnyű javaslatainak elfogadását békecsókkal pecsételjék meg. Még hozzáteszi a makedóniai keresztények üdvözletét, akik ugyanarra a szentségre hívattak el, mint a korintusiak. Pál áldásai szokatlanul ünnepélyesek. A szentháromsági formula különös Pálnál, aki ilyenkor általában Krisztusra és Istenre utal, de nem szokta kifejezni ilyen fejlett értelemben a három Személyt. Ez az ünnepélyes formula kiváltképp megfelel a korintusiaknak. Pál szíve imáiba zárja őket, hogy megosztódásukból és félreértéseikből gyógyuljanak meg Urunk kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek barátsága által.
 


A VITÁT SEGÍTŐ KÉRDÉSEK

Első korintusi levél

I.

Bevezetés

1. Mit kell tudnunk az első korintusi levél megértéséhez és a levél üzenetéhez Korintus földrajzi fekvéséről, jellegéről és körülményeiről, és az akkori időkről? Hogy festett akkoriban a korintusiak vallásossága? Miért voltak a korintusbeliek oly rendkívül nehézkesek, és miért hajlottak Pál félreértésére?
2. Milyen az 1Kor általános szerkezete? Volt-e Pálnak valamiféle tárgyalási módszere, vagy pusztán egyik témáról simán áttért a másikra?
3. Mikor alapították a korintusi egyházat? Hogyan tükrözi Pál üzenete a korintusi közösség iránti mély és személyes kapcsolatát? Miért mutatkozik oly hajthatatlannak és szigorúnak? Vajon jó pásztor volt? És ha igen, miért?
4. Mivel az 1Kor oly sok problémája konkrétan az első századra vonatkozik, úgy tűnik, hogy számunkra igen csekély a tanulsága. Ön is egyetért ezzel?
 II.
 1,10-6,20 Pál válasza a hírekre 1. Hogyan tükrözi Pál üzenetének bevezetője pasztorális módszerét? Ha a korintusiak olyannyira bűnösök, vajon Pál miért szentekhez méltó módon szólítja meg őket, és miért ad hálát érettük Istennek?
2. Miért pazarol Pál annyi időt a korintusi klikkek jelenségére? Nem túlzás ez a részéről? Hogy lehet az, hogy Krisztus keresztje megosztja az emberiséget? Mi a kereszt paradoxona?
3. Mit ért Pál az isteni bölcsesség alatt? És hogyan vonatkozik ez az emberi bölcsességre? Ha Pál azt szeretné, hogy többen megtérjenek, vajon nem kellett volna a keresztnél vonzóbb üzenettel előhozakodnia?
4. Hogyan tekintenek a korintusiak az elöljáróikra? Maguk a keresztények miféle szerepet játszanak az evangélium terjesztésében? Csupán egyféleképpen szolgálhatjuk az evangéliumot? Mi a lelkipásztor értékelésének a kritériuma?
5. Túlságosan keményen reagált Pál a vérfertőző emberről kapott jelentésre? És ha igen, miért? Vajon azért volt ilyen szigorú, mert az illető szexuális jellegű bűnt követett el? Hogyan egyezteti ezt össze Jézusnak a házasságtörő asszonnyal szembeni viselkedésével (vö.: Jn 8,1-11)? Hogyan kapcsolódik ez az eset Pál "Isten templomára" tett észrevételével?
6. Gonosz-e a pogány bíróság? Vajon Pál erre vonatkozó tanítása manapság is alkalmazható?

 
III.


7,1-15,58 Válaszok a korintusiak kérdéseire

1. Lát-e valami tervszerűséget, avagy kapcsolatot abban, ahogyan Pál a rendbontásokról kapott hírekre reagál, és abban, hogy mi módon válaszol a korintusiak kérdéseire?
2. Pál házasságpárti, vagy inkább házasságellenes? Egészségesen szemléli az emberi szexualitást? Miért? Ellenzi Pál a rabszolgaságot? Miért tekinthetjük kommentárjait majdhogynem forradalminak?
3. Miért emel Pál szót amellett, hogy a status quo maradjon változatlan? Manapság is alkalmazhatnánk ezt? Hogyan? Miért?
4. Milyen hatást keltett Korintus közösségében az áldozati hús elfogyasztásának témája? Hogyan oldja meg Pál a "lelkiismereti" problémákat? Vajon az egyén lelkiismerete abszolút és autonóm? A bálványoknak áldozott élelem kérdése manapság már teljesen idejétmúlt kérdés, avagy jelentőségét valamilyen módon ma is alkalmazhatjuk egyházunkra?
5. Képmutató dolognak tűnik-e az ön számára az, hogy Pál így írja le önmagát: "mindenkinek mindene lettem"? Miért? Mennyiben ír másképpen a tömegek megnyeréséről vagy az emberi respektusról? Összeegyeztethető ez a szabadsággal és a független elhatározással?
6. Manapság is vannak "erősek"? És hogyan békülhetnek ki a "gyengékkel"? Nyújt-e Pál kritikája olyasmit, amit ma is alkalmazhatunk az Eukarisztia ünneplésére?
7. Eltilt-e Pál bárkit is a liturgiai szerepléstől? Miért terheli magát olyannyira a liturgikus öltözet kérdésének tisztázásával? Mi az 1Kor 11,2-2,16 kapcsolata a szövegkörnyezetével (vö.: 10,23-11,1 és 11,17-34)? Követi-e az egyház manapság Pál tanítását arról, hogy a nők vállalhatnak-e lelkészi hivatást?
8. Milyen Eukarisztiával való visszaélésekre figyelmeztet Pál? Mi a lehetséges értelmezése a "Krisztus teste" (vagy "az Úr") kifejezésnek ebben a kontextusban (pl.: 1Kor 11,24-27, vö.: 12,2-31)? Olyan különleges esetek ezek? Hogyan hasonlíthatnánk össze Pál alapítási beszámolóját a szinoptikusokéival? Vannak-e Pál eukarisztikus tanításának némely elágazásai mai ünneplésünkben?
9. Mi volt a korintusi egyház problémája a lelki adományok terén? Vannak-e a mai egyházban olyan adományok vagy funkciók, amelyek a többinél sokkal kívánatosabbak? Mit mond Pál a nyelvek adományáról, amikor összehasonlítja a többi adománnyal? Milyen helyet foglal el ebben a tárgyban a 13. fejezet?
10. Hogyan közelít Pál a lelkek szabályozásának kérdéséhez? Vajon manapság lehetséges ennek az alkalmazása? A nők kizárólag otthonuk négy fala között beszélhettek a vallásról, és akkor is úgy, hogy egyedül férjük tekintélyét ismerhették el? Vajon hogyan tolmácsolnánk Pálnak manapság ezt a kérdést?
11. A korintusiaknál tapasztalt problémák mi módon sarkallhatták Pált, hogy emlékeztesse őket arra, amit a feltámadásról tanított nekik? Mi volt ez a tanítás? És Pál honnan merítette?
12. Pál alacsonyabb rendű a többi apostolnál? Miért? Ismerte Pál földi életében Jézust? Mit értett azalatt, hogy Jézus megjelent neki?
13. Miért abszurd a korintusiak álláspontja a feltámadásról? Vajon Pál álláspontja az egyedül elfogadható alternatíva? Ha Pál a saját szemével látta a feltámadt Jézust, miért állítja azt, hogy a feltámadás alapja a hit? Önnek is látnia kell Jézust ahhoz, hogy higgyen?  


Második Korintusi levél
 
I.

Bevezetés

1. Miért okoz annyi fejtörést a 2Kor levél szerkezete és kompozíciója? Melyek azok a részek, amelyek eredetileg különálló levelek lehettek? Miért?
2. Milyen a 2Kor hangneme, szelleme, és milyen körülmények között jött létre? Melyek a legfőbb témái?
3. Mennyit leplez le a 2Kor Pál személyiségéből? És mennyit apostoli stílusából? Hogyan írná le a korintusi egyházzal való kapcsolatát? Ön milyen képet festene a korintusiakról?
4. Mivel a 2Kor levél annyira szétszabdalt és olyannyira egy speciális egyház speciális kérdéseivel foglalkozik, mondhat-e ma számunkra valamit? Vajon ez a páli életmű legnagyobb darabja? Miért
 
II.


Pál önvédelme

1. Hogyan írja le Pál önmagát? Milyen bizonyítékokra alapozza a saját szavahihetőségét és őszinteségét? Mi oka van arra, hogy felsorolja nehézségeit?
2. Miféle vádakkal illetik a korintusiak Pált (vö.: 2Kor 1,12-2,11; 6,11-12; 7,2-16)? Pál a személyes sérelmén kívül milyen valóságos veszélyt észlel a vádakban, amelyek azonnal oly kemény reagálásra bírják?
3. Hogyan állítja Pál szembe egymással a régi és az újszövetséget (vö.: 2Kor 3-3,6)? Melyek azok az egynémely burkolt célzások, amelyekkel Pál példaképpen a saját tekintélyét Mózeséhoz hasonlítja (vö.: 3,4-18)? Vajon hogyan hatottak ezek a példák a zsidó keresztényekre?
4. Milyen kapcsolat van Pál apostoli meghívása és a szolgálata közbeni szenvedése között (2Kor 2,16-4,1; 7,18)? Jó dolog a szenvedés? Miért?
5. Mondjon néhány példát arra, hogy hogyan lehet átvinni a kiengesztelődés szolgálatát a keresztény világba (vö.: 2Kor 5,17-20)? Hogyan fejezi ki Pál abbeli bizodalmát, hogy kiengesztelődik a korintusiakkal (vö.: 5,11-7,26)?
 
III.
 

8,1-9,15 A gyűjtés

1. Milyen kapcsolat van a 2Kor 8,1-14 és a 9,1-15 között? Mire alapozzák azt a véleményt, hogy ezek a fejezetek eredetileg nem egyazon levélhez tartoztak?
2. Miért fordít Pál akkora figyelmet a gyűjtésre? Talán pénzsóvár volt? Mi motiválta a nagylelkű adományokat? Mi az egyházi tisztviselők vagy küldöttek szerepe a pénz átadásában?  
IV.
 

10,1-13,10 Pál védekezése és fenntartásai

1. Hogyan válaszol Pál arra, hogy alsóbbrendű apostolnak tartják (vö.: 2Kor 10,7-18; 11,4-6)? Azzal, hogy gyenge? Voltaképpen mi volt ezeknek a vádaknak az alapja? Mi a szenvedés szerepe Pál apostolságának igazolásában (vö.: 11,18-28)?
2. Miért olyan fontos kérdés Pál számára, hogy ne fogadjon el támogatást (2Kor 11,7-18)? Hogyan hasonlítható Pál a "szuperapostolokhoz" (11,5)? Mit jelent az, hogy Isten ereje a gyengeségben válik teljessé (12,9)? Hogyan értelmezi ön azt, hogy Pál "tövist kapott testébe" (12,7)?
3. Vajon miért fejezi be Pál e levelét ünnepélyes áldásformával? Hol használjuk manapság ezt a formulát?
4. Milyen értéket rejt ez a levél a mának?
 


A KORINTUSI LEVELEK
MAGYAR NYELVŰ MAGYARÁZATA
Bolemann István: Pál apostol korintusiakhoz írt első levele. Pozsony 1861.
Robertson F. W.: Egyházi beszédei Pál apostolnak a Korintusiakhoz írott két levele felett. Tahitótfalu 1925.
Kiss Sándor: A korintusiakhoz írott első és második levél. In: Jub. komm. pp. 200-234., Bp. 1974.


Tartalom