A Timóteushoz írt I. levél

Bevezetés
Szöveg és kommentár A Timóteushoz írt II. levél Bevezetés
Szöveg és kommentár Szent Pál levele Tituszhoz Szöveg és kommentár Jakab levele Bevezetés
Szöveg és kommentár Péter I. levele Bevezetés
Szöveg és kommentár Péter II. levele Bevezetés
Szöveg és kommentár Júdás levele Bevezetés
Szöveg és kommentár Áttekintő kérdések és vitatémák

A pasztorális levelek magyar nyelvű kommentárjai

A modern bibliakritika igen komolyan kétségbe vonja, hogy az úgynevezett pasztorális leveleket - 1Tim, 2Tim és Titusz - Pál írta volna. Szókincse különbözik a kétségtelenül Páltól származó levelektől. A páli levelek merész témái itt csak formulák, de az egyház nézetének tekintetében is jelentősen eltérnek Pál leveleitől. Míg a történelmi tanulmányozásnál a hiteles szerzőség fontos kérdés, itt inkább zavaró. Hit szempontjából a levelek akkor sem veszítenek értékükből, ha esetleg nem Pál írta őket, és attól sem lesznek értékesebbek, ha eredetiek. Nekünk, keresztényeknek, abból a tényből fakad az értékük, hogy isteni ihletésűek, és az egyház önismeretéhez szükségesek. Az Ószövetségben egyébként is általános volt a későbbi zsoltárok, próféciák és bölcsességek néhány részét a korábban lejegyzett szerzőknek tulajdonítani, mint amilyen Dávid és Salamon. Ugyanez az eljárás sok újszövetségi iratban is gyakori volt. Mivel valószínűtlen, hogy a pasztorális leveleket Pál írta, így indokolatlan a megírás korai datálása. Általánosan elfogadott, hogy eredetük az I. század utolsó évtizedeire tehető.

Ha e leveleket ténylegesen nem is a történelmi Pál szerezte, eredeti írójuk szándéka akkor is az volt, hogy páli kijelentéseknek tekintsék őket, a páli hagyományokkal összhangban. S én majd pontosan kimutatom az elvitathatatlan Pál-levelek és a pasztorális levelek közötti számos azonosságot.
 

E levelek sok tekintetben - legalábbis az 1Timóteus és Titusz - a házi kötelességek szabálygyűjteményének tűnnek, amely a pogány, zsidó és keresztény irodalomban általánosan elterjedt buzdító forma volt. A pasztorálisok ezenkívül, mint a leghagyományosabb erkölcsi anyagok gyűjteménye, nemcsak evangéliumi eredetet, hanem az egyházainak nyújtott páli tanácsokat és péteri anyagokat is visszatükrözik. A legfontosabb azonban, hogy mindhárom levélben hivatalos írásos dokumentumot találhatunk, amely azt bizonyítja, hogy Timóteus és Titusz állnak az akkori egyház vezetői posztján, és amely a későbbiekben hitelesíti örököseiket. Ezek a levelek idővel nyomást gyakoroltak az egyházi rendre, erkölcsre s így hivatalos alaptörvényül szolgáltak illető egyházaiknak.
 

Ha összehasonlítjuk az egyház szemléletét a páli levelekben és a pasztorális levelekben, akkor számos, igen jelentős változást észlelhetünk, amelyek a "korai katolicizmus" jellemzői. Ez a koncepció hasznos történelmi megjelölés, amely rámutat a fent említett egyház profilján belül történt változásra: (1) Vezetés - többé nem a Jézustól megbízott, vagy az Isten Lelke által kijelölt apostolok, hanem az egyházból önként jelentkező, és az egyház által kijelölt egyénekből áll. (2) Doktrína - a hit nagy, dinamikus témái, az igazságosság és a kegyelem mára csupán jelszavakká és formulákká redukálódtak; nagyobb hangsúly helyeződött a doktrínák pontosságára, mint a megtérés dinamikájára és a Jézushoz való ragaszkodásra. (3) Egyház - a karizmatikus ajándékoktól fűtött, parúziára vágyó keresztények egy szabadon választott csoportja immár lenyugodva, egy második generációs hívők közösségévé formálódott, akiket arra ösztönöztek, hogy váljanak példamutató polgárokká, akik hosszú és teljes életet élnek. (4) Egyenlőség - a páli egyházak férfiak és nők között oly erős szabadsága és egyenlősége itt mérséklődik, s inkább a helyi kulturális normákkal lévő összhangot helyezi előtérbe.

A "korai katolicizmus" hasznos történelmi címke ahhoz, hogy rámutasson a korai egyház érthető változásaira, de számtalan félreértésre vezethet. Az egyik úgy interpretálja a változást, mintha a páli géniusz megromlása, és az egyház intézményesítésének elfojtása lenne; mások a változásban látszólagos jogosultságot találnak a későbbi tekintélyelvű és tételszerű kontrollra. Ebben rejlik a nehézség, mert nekünk nem kellene sem túlságosan lebecsülni a változásokat, sem pedig indokolatlanul dicsőíteni. Nem igaz, hogy Pál után az egyház a benne lévő kompromisszumoknak köszönhetően romlásnak indult, és nem helyes síkra szállni a későbbi fejlődésekért, mint amely Isten által elrendelt fejlődés, s így szükségképpen jó.

A pasztorális egyházak igen komolyan hozzáigazították az evangéliumot saját, egyéni helyzetükhöz. Ahogyan kis csoportokból nagy, városi egyházakká nőttek, végigszenvedték mindazokat a feszültségeket és fájdalmakat, amelyeken bármely növekvő, vallásos csoport keresztülmegy. S számunkra ebben rejlik jelentőségük: abban a jogosultságban, ahogyan az új kultúrákhoz és szituációkhoz alkalmazkodnak és fejlődnek. Kétségtelenül hiba lenne elvárni egyházunktól, hogy olyan legyen és úgy érezzen, mint a pasztorális egyházak; saját világunknak kell prédikálnunk az evangéliumot, s nem csupán a régi szokásokhoz és formákhoz igazítani, amelyek egy régmúlt világhoz alkalmazkodtak.
 

Milyen sokszor beszélnek a pasztorális levelek a "hit biztosítékáról", a "szóbeli tanításról" és az igazság örömhíréről! Milyen gyakran mondja Pál Timóteusnak, hogy tartson ki az Evangélium mellett, és álljon ellent a hamis tanítóknak! Ez konzervatívnak és hagyományokra épülőnek hangzik, de ezeknek az egyházaknak a szükségletei olyanok voltak, hogy sok fontos dolgot kellett tisztázniuk: (1) a vezetők szabályos utódlását, különösen ott, ahol versengések vannak; (2) a tanítók hagyományokhoz való merev ragaszkodását, különösképpen akkor, amikor radikális véleménykülönbségeik vannak; és (3) az evangéliumi hit központi tanait tisztán, túlzások nélkül kifejezni. Ezek a problémák különösen élesek voltak, hiszen a fiatal egyház idősebb vezetői már meghaltak, az egyház pedig társadalmilag megérett, és terjeszkedett. A válság határozott döntéshozatalért kiáltott, hogy elhangozzék: "Ez az evangélium! Az az eretnekség!" És: "Ez itt a mi vezetőnk, nem pedig az ott!"

A hagyományokra nehezedő nyomás nem azt jelenti, hogy minden új gondolat vagy fejlődés hamis; ez naiv és teljesen rossz lenne. A pasztorális levelek nem formálisan fejtik ki az evangélium érvényes tanításait, csupán felismerik a törvényről, az aszketikus gyakorlatokról és a feltámadásról alkotott biztosan téves tanításokat. Hibás értelmezés lenne, ha a változástól vagy a fejlődéstől való félelem miatt úgy olvasnánk ezeket, mint az egyházi tanok befagyasztásának vagy dogmatikusan konzervatívvá válásának az okiratát. "Pasztorálisak" abban a gazdag értelemben, hogy nyíltan megnevezik azokat a problémákat, amelyek gondot okoznak egyházaik életében, és a fejlődő egyházaknak újszerű megoldásokat és megbízható tanácsokat ajánlanak. Minden formalizmusuk ellenére e levelek alapvetően együtt élnek Isten egyházának szeretetével, és a teljes megtérés buzgó érzésével, amelyre az evangélium hívott minket. "Pasztorálisak" azon a módon, ahogyan Jézusról szóló alapvető tradícióikhoz folyamodnak, és ahogyan ezek a teológiai eszmék közvetlenül építik és gazdagítják életmódunkat. "Pasztorálisak" abban a követelésükben, amelyet az egyház felé támasztanak, hogy az a kultúra részévé váljék a pogány társadalomban, és hogy félreérthetetlenül hű legyen az evangéliumhoz. "Pasztorálisak" az egyházi hivatalok gyakorlati fejlődésében, hogy azok biztosítsák a stabil utódlást, az evangéliumhoz való hűséget, és egy átmeneti állapotban lévő egyház számára friss vezetőséget.
 

1,1-2 Levélkezdet. Minden antik levél a feladó bemutatkozásával, a címzett megszólításával, valamint rövid köszöntéssel kezdődik. A szerző tipikusan azzal kezdi, hogy leszögezi, miszerint ő Isten és Jézus Krisztus hivatalos "apostola", ezzel kihangsúlyozza azt, ami itt a lényeg - tekintélyét. Timóteust "hitben igaz fiának" nevezi, épp úgy, ahogyan önmagáról úgy beszél a keresztényeknek, mint atyjukról (1Kor 4,15; 1Tessz 2,11). Az efféle beszéddel az egyház úgy értelmezheti önnönmagát, mint egy eredendően új családot, amely kiváltképpen azok számára árasztja melegét, akik természetes családi kötelékeiket feláldozták Krisztusért (ld.: Mt 10,34-39). A köszöntés itt a tipikus páli üdvözlés két jókívánságát ("kegyelem és békesség") háromra szaporítja ("kegyelem, irgalom, békesség"), az "irgalom" Pálra vonatkozó jele talán az 1,13-ban mutatkozik meg.

1,3-7 A hit védelmezője. A 3. vers arra a parancsra hivatkozik, hogy Timóteus maradjon Efezusban, és váljon az egyház felügyelőjévé. Efezus Pál számára fölöttébb fontos egyház volt. Két évet töltött ott (ApCsel 19,1-10), ahol nagy sikere volt, ugyanakkor nagy ellenségességgel is találkozott (ApCsel 19,11-20; 1Kor 15,32). Apolló, a nagy alexandriai ékesszóló ott tért meg (ApCsel 18,4), és Pál egy búcsúbeszédre magához kérette Efezus véneit (ApCsel 20,16-35). Tehát nyilvánvalóan befolyásos egyház volt, mivel egy Efezusba címzett hosszú levelünk, (Ef) és egy rövidebb levelünk is van (Jel 2,1-7).

Timóteus megbízatása az volt, hogy védelmezze a hitet, ami itt annyit jelent, hogy ügyeljen arra, hogy a tévtanítók beszüntessék a deviáns tanok terjesztését. Lehetetlenség tudni, hogy mik is lehettek azok a "mendemondák és nemzetségtörténetek", de annyit tudunk, hogy mi volt bennük a rossz: nem támogatták a hit és az élet egységét. Itt tapintunk rá a szerzőnek ezen egyházakhoz fűződő kapcsolatának leglényegére, hogy tudniillik életük legyen méltó a hivatásukhoz. A szerző látja, hogy az igaz tanok jó erkölcshöz és egy vallásos egységbe rendezett élethez vezetnek. Az állítólagos tanítók csak a puszta elméletet segítik elő, nem pedig a hitben való gyakorlást, ami az egész életnek a hitben való rendezése. Ezzel szemben Timóteus feladata az aktív, gyakorlati szeretet, amely csak abból fakad, ami tiszta, jó és őszinte. Hitének és életének, belső kapcsolatainak ebben a vonatkozásában a szerző az evangélium megbízásait visszhangozza, azt, hogy "Gyümölcsükről ismeritek föl őket" (Mt 7,16). A lelkiismeret, ami az evangéliumban teljesen utolérhető, majd egy erkölcsileg becsületes életben gazdagon kifejezésre jut, de a benső énnek igazságban kell formálódnia. Így Timóteus szemben áll a vallás állítólagos tanítóival, mégpedig nemcsak a törvény érvényességéről való következtetésükkel, hanem kiváltképp azzal az ürességükkel, amellyel a hit és az élet kapcsolatát magyarázzák.

1,8-11 A törvény értéke és funkciója. Nem teljesen tiszta számunkra, hogy az állítólagos törvénytanítók mit ajánlanak: az összes törvény eltörlését (szabadosságot), vagy pedig a csak beavatottak számára érthető törvények (zsidó gnoszticizmus) kivetését. Bármelyiket ajánlják is, a szerző nem fog ilyen túlzásba esni. Inkább a törvény alapvető értékét hangsúlyozza, mint ahogyan azt a Róm 7,12-16-ban is tette, végül is azt Isten nyilatkoztatta ki, és az ő szava igaz (ld: 2Tim 3,16). Pál hiteles leveleiben azt írta, hogy a törvényeknek különböző feladatai vannak: (1) súlyosbítani a vétkeket (Róm 5,20), (2) betölteni a gyám- vagy nevelő szerepét (Gal 3,23-24), (3) és korlátozni a gonoszságot (Gal 3,19). Itt, a 9. versben az utolsó ok a hangsúlyozott; a törvényhez nyilvánvalóan nem "szükségeltetik" minden, amennyiben valóban a Lélek vezeti, és tökéletesen megtért Istenhez. A bűn és a vétek miatt néhány embernek arra van szüksége, hogy a keresztényi hit burkolt célzásait kisilabizálják számára, lásd a felsorolást az 1,9-10-ben. A népszerű erkölcsi prédikációk közös vonása, hogy a tanítók effajta listák felsorolásával emlékeztetik a hallgatóságot az erkölcsi értékekre és a bűnökre, ahogyan ezt Pál is rendszeresen tette (Gal 5,19-21, 1Kor 6,9-10). Ez a lista itt azért különleges, mert az Ószövetség szövetségi törvényeire, a Tízparancsolatra támaszkodik, ugyanúgy, ahogyan a Máté 15,19-ben idézett erények listája is a Tízparancsolaton alapul. Azon keresztényi érvelések ellenére, miszerint a zsidó törvények többé már nem érvényesek, a Tízparancsolat mindig a keresztény erkölcsi tanítás központi része maradt, valószínűleg azért, mert ez az az alapvető szövetségi törvény, amely pontosan meghatározza szövetségi hűségünk rejtett összefüggéseit. Jézus nagy parancsolata a szeretetről (Mt 22,36-40) valójában a Tízparancsolatban található szövetségi törvény; ez az, amit a szövetségi szeretet jelent (ld.: Mt 19,18-19). A törvény megfékezni szándékszik bármit, ami "ellenkezik az igaz tanítással"; a levelek egyik gyakori kifejezése azt sugallja, hogy a szerző tanítása mind egészséges (pontos), mind pedig gyógyító hatású (1Tim 6,3; 2Tim 1,13). Elvégre a jó teológia jó erkölcshöz vezet. Az "igaz" mértékét az határozza meg, hogy mi van összhangban a hagyományokkal, ugyanis az evangélium Pálra és az egyházra bízatott, ami újabb közvetett vita az állítólagos tanítók hitregékről való feltevéseiről (1-3,7).

1,12-17 Hálaadási ima. A páli levelekre az jellemző, hogy a levél eleje hálaadási imát tartalmaz, általában az egyháznak adott isteni adományokért (ld: Róm 1,8-10; 1Kor 1,4-9). Itt a szerző rá jellemző stílusban köszönetet mond az irányában megmutatkozó kegyelemért. Lejegyzi korábbi bűneit (ld: 1Kor 15,9; ApCsel 8,3) és bűnbánatra, valamint szolgálatra való elhivatását (Gal 1,13-16; Ef 3,8). A Péterről szóló történetek mindig Pál gyengeségére, és arra emlékeztetnek, ahogy megtagadta Jézust, ahogyan a Pál megbízatásáról szóló beszámolók is megőrzik azt a tényt, miszerint ő régebben üldözte az egyházat. Ennek az a célja, hogy aláhúzza hitünk lényegét, amelyet a 15. vers világosan kijelent: "Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse" (ld.: Mk 2,10; Lk 15). Így Pál teljes megtérése a bűntől a szolgálatig erkölcsi útmutatássá válik Timóteus, és a mi számunkra (16. vers) is - a vezetők nem voltak mindig tökéletesek, amikor elhivattak, de azt elvárták tőlük, hogy teljesen megtérjenek Istenhez; ezt a témát tárgyalja a 3. fejezet, ahol a püspököknek és a diakónusoknak szóló szabályokról van szó. Jellemző Pálra, hogy azt mondja az egyházaknak: "Legyetek követőim" (1Kor 4,16; 11,1). Pál megválasztásának ez a pasztorális megismétlése egy jellegzetes zsidó áldással, vagy Isten dicsőítésével érkezik el a tetőpontjához (ld.: Rom 16-27); a levelet egy másik gyönyörű ima zárja a 6,15-16-ban.

1,18-20 Timóteus nehéz kötelességei. Timóteus általános, már az előzőekben (1,3-7)-ben leírt feladata most különleges kifejezésmóddal megismétlődik. Mint Pált, Timóteust is misszióval bízták meg az egyház prófétái (ApCsel 13,1-3), küldetése az, hogy "vívja meg bizalommal" a harcot az egyház hibái ellen; a kifejezés a népszerű prédikációk általános metaforája, egyike azoknak, amelyeket e levelek újra meg újra megismételnek (6,12; 2Tim 4,7). Olykor még Pál is hadviselésnek tekintette feladatait (2Kor 10,3-5). A fegyverek a "hit és a jó lelkiismeret", amely egyformán alkalmazható az ortodox tanításokra, és a hitben való állandóságra. Két deviánst idéznek fel azok példájaként, akik elfordultak az igazságtól: Alexandert, akiről azt mondják, sok bajt okozott a szerzőnek (ld: 2Tim 4,14), és Himeneuszt, aki elferdítette a feltámadás jelentését (ld: 2Tim 2,17-18). E kettőt, mint a vérfertőző férfit az 1Kor 5,1-5-ben, ideiglenesen kiközösítették a gyülekezetből életvitelükért, amely teljesen összeegyezhetetlen az igaz hittel és erkölccsel. Hasonló eljárásmódról tesz jelentést a Tit 3,10-11 is. Ez az egyházi kiközösítés nem büntető jellegű, hanem nevelő hatású, minthogy újramegtéréshez vezethet (1,20). Ezt az eljárást nem fogadták el könnyen és ez mutatja, hogy az egyház nem bizonytalan önmagában, hanem nyomatékosan tanúskodik az Evangélium mellett, még a csoporttól való elkülönülés árán is.

2,1-7 Keresztények és a világi élet. E helyen az egyházhoz intézett, hosszú buzdítás veszi kezdetét, ahol felsorolja a "házi kötelességeket". A korábbi keresztény írásokban ezek a kötelességek a férj-feleség, a szülő-gyerek és az úr-rabszolga kapcsolatokra korlátozódtak (Kol 3,18-4,1), itt azonban az egész egyház a címzett (ld.: 3,13, milyen magatartás illik Isten házanépe valamely tagjához, "Isten egyházához").

Jellegzetes összejövetelt idéz, amelyben "könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat" végeznek (2,1). Pál rendszeresen lelkére kötötte egyházának, hogy imádkozzon a polgári uralkodókért; itt az ima célja az új vallási csoportok iránti vallási tolerancia. Bár ez előfeltételezi, hogy az egyház "istenfélelemmel és tisztességgel teljes" életet él, az evangéliummal teljes összhangban, "békében és nyugalomban". (v. 2). Ez a tanács magában foglalja a példamutató állampolgárságra és a teljes keresztényi életre való felhívást. Ennek a felhívásnak bizonyos hittérítő éle van; a polgári uralkodókért mondott ima örömet szerez a keresztény Istennek, aki megváltási tervében teljesen ökomenikus, és aki azt akarja, "hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (4. vers). Az innentől idézett hagyományos hitvallási minta az 5. versben (Egy az Isten! Jézus váltságul adta magát mindenkiért!) azt sugallja, hogy az egyház ugyanúgy imádkozik az uralkodókért is, hogy megossza hitét. Ez a néhány vers megmutatja, milyen ennek az egyháznak a nézőpontja, s ebből világosan látni, hogy egyáltalán nem szektás vagy világtagadó, hanem ökomenikusan nyitott mindenki számára, és a keresztény életet úgy tekinti, mint amely a birodalomban teljesen összeegyeztethető a jó állampolgársággal.

2,8-15 Férjek és feleségek. A figyelmeztetések ezután a családi egység felé fordulnak, s főképpen a férjeknek és feleségeknek szólnak; a keresztény erkölcsi tanítások bővelkednek az efféle tanácsokban (ld.: Ef 5,21-33). A férfiaknak (férjeknek) szent kezeiket imákban kellene felemelniük - ismét egy közösségi összejövetelt idéz fel, amely nincs tele viszállyal és veszekedéssel, mint oly sok páli közösség (ld.: 1Kor 1,11-12). Az egyház egységének Isten egységét kellene visszatükröznie.

Az a jó tanács, hogy a nők (feleségek) az összejöveteleken ne gazdagon és divatosan, hanem "jócselekedetekbe" öltözve jelenjenek meg (ld: 1 Pét 3,1-6), még a pogány intésekben is gyakorta előfordul. Az az utasítás, miszerint a nőknek csendben kell maradniuk, nagyon vitatható: (1) A páli egyházakban voltak női próféták (1Kor 11,1-13) és diakonisszák (ld: Főbe, Róm 16,1). (2) A páli egyház a nők és a férfiak közötti egyenlőség elég magas fokát megtapasztalta (Gal 3,28). Az egyenlőség az evangéliumon alapszik, azon, hogy Krisztus minden embert megvált, Isten pedig mindenkit meghív a kegyelemre. Itt azonban olyan közösséget láthatunk, amely ugyan az isteni elhívásnak ugyanezt az egyenlőségét hangoztatja (2,5), de a társadalmi szerkezet sokkal korlátozóbb, és az evangélium rejtett értelmeit ebben a vonatkozásban eltompították. A nők elhallgattatásának oka a 2,11-14-ben a Teremtés történetének bizarr szövegmagyarázatán alapszik: (1) mivel Éva Ádám után teremtetett, neki mindig Ádámra kell hallgatnia (noha Éva teremtésének mindkét beszámolójából az derül ki, hogy Ádámmal egyenlő [Ter 1,27-2,18.23]). (2) Mivel Éva vitte bűnbe Ádámot, soha többé nem adhat újból tanácsot neki (bár a bibliai teológia egyértelműen Ádám bűnéről beszél, nem pedig Éváéról: ld.: Róm 5,12-19). Az egyház itt abban, hogy korlátozza a nőket az egyházi gyűléseken, a körülötte lévő világ jellegzetes társadalmi mintáit látszik tükrözni. A levél egyik ironikus sajátossága az, hogy miközben nyilvánvalóan arra törekszik, hogy alkalmazkodjon a helyi kultúrához, annyira óvatos a régi hagyományok megvédelmezésében, hogy megfeledkezik az evangélium üzenetének egy fontos nézőpontjáról. Bár ezek a levelek olyan felfogást is tükröznek, hogy elsősorban a nők esnek áldozatul az egyházakat felforgató állítólagos tanítóknak (5,13; 2Tim 3,65; Tit 1,11). Ennélfogva a nőkre vonatkozó dolgok valószínűleg eredeti pasztorális vonatkozást képviselnek, amely sajnálatosan fojtogató és felvilágosulatlan. Ebben a tekintetben Timóteus sokkal tradicionálisabb lehetett!

Még egy utolsó megjegyzés: ami a 2. részt illeti, az az egyház látható oldalához látszik tartozni, a nyilvánosan összegyűlt közösséghez, mert a 2,1-7-ben adott tanács a nyilvános imára vonatkozik, épp úgy, mint a férjeknek szóló figyelmeztetés a 2,8-ban, és a nők hallgatásának is elsősorban az egyházi gyülekezet vonatkozásában van értelme. Ez azt mutatja, hogy az egyház szabályos arculatának megvan a maga missziós oldala. Pál a misszió érdekében még a prófétákat és a nyelveken szólókat is hallgatásra utasíthatta (1Kor 14,23-25).

3,1-7 A püspökök minősítése. A 3,1-13-ban a háznépi kötelességek sora kibővül a püspökök és diakónusok minősítésének jegyzékével. Noha nincs benne egyértelmű feladatleírás, mégis ezeknek a pozícióknak a minősítéséről beszélünk. A 3,2-ben lévő lista a hivatali minősítéseket éppúgy tipikus pogány, mint zsidó értelemben sorolja elő; e lista alapján valójában itt aligha találunk bármiféle megkülönböztethetően keresztényekre való utalást. A jó vezető tipikusan kifogástalan, tiszteletre méltóan házas, mértékletes. Vendégszeretetéről is híres - mivel a keresztények egyre nagyobb távolságokra utaztak, szükségszerűvé vált, hogy szívesen lássák őket (lásd az utazók megjegyzését a Róm 16-ban), éppúgy mint az utazó prófétákat és misszionáriusokat (3Jn 5; Róm 12,13, 1Pét 4,9). Amellett, hogy a püspök jó személyes tulajdonságokkal bír, egyesítő társadalmi erejének is kell lenni. Szolgálatra való motivációja nem lehet a pénzsóvárság, mint a hamis tanítóknál (6,5; Tit 1,11). A pasztorális levelekben a megfelelő rend a legfontosabb, s ennél fogva a püspököt családjának helyes igazgatása fogja felismerhetővé tenni arra, hogy megfelel-e az egyház igazgatásának. Mint ahogyan Pál esetében is, megfelelő tanulóidő kell a megtérés után (ld: Gal 1,17). És mivel a püspök közösségi alak, személyes jellemével és tiszteletreméltóságával szemben kell állnia a szekuláris világgal.

Ennél a szakasznál tehát nagyon sok kérdés vetődött fel, amelyekre nincs világos válasz: (1) Mi a püspök szerepe? Gazdasági segítség? Igen, s valószínűleg a hagyományok tiszta, világos tanítása is (ld.: Tit 1,9). (2) Hogyan lesz valakiből püspök? Timóteus profetikusan volt kiválasztott, de az itteniek önként jelentkezőnek tűnnek. (3) Milyen természetű az autoritásuk? Tény, hogy azok a leveleink, amelyek hitelesítik Timóteus tisztségét, azt sugallják, hogy a püspökök törvényesítése egyre inkább fontossá vált. Még maga Timóteus is úgy tűnik itt fel, mint aki más püspökök és utódaik felett hatalmat gyakorol. (4) Mi a hivatal státusza? Nem az az érzésünk, hogy a "püspököket" egész világosan megkülönböztetnék az "idősebbektől"; mindkettőt felcserélhetően említik meg itt, és egyebütt is (ld.: Jak 5,14; 1Pét 5,1); az egészen biztos, hogy nem monarchikus püspökök, úgy mint Antióchiai Ignác. Ez az új hivatal még fejlődésben van, és az egyház tagjainak pasztorális szükségleteihez alkalmazkodik.

3,8-13 A diakónusok minősítése. A Fil 1,1-ben Pál "püspököket és diakónusokat" szólít meg, és az egyház e korai szakaszában meglehetősen nehéz egyértelműen megkülönböztetni őket. A diakónusok a szegényeket szolgálták (ApCsel 6,1-6), de az igét is hirdették. (Pl. Fülöp az ApCsel 8,4-8-ban, valamint István nagy beszéde az ApCsel 7-ben). Az 1Tim-ben egyszerűen érthetetlen, hogy a lelkész diakónusok milyen szerepet játszottak, habár valamennyire biztosak lehetünk benne, ha a páli egyház széles és változatos skálájában tekintjük őket. Vannak például egyesek, akik tanítanak, segítenek és adminisztrálnak (1Kor 12,28). A Róm 12,7 azokról beszél, akik jótékonykodnak, elöljárók, és irgalmasságot gyakorolnak.

A minősítések sora a püspökéhez hasonló: a diakónusnak megfelelő jelleműnek és tekintélyűnek kell lennie, de a 9. versben azt is megemlítik, hogy rendkívül ortodox - böjtöt tart "a tiszta lelkiismeretért", ami alatt azt értjük, hogy valamiképpen felelős a pontos tanításért. A 11. versszak a diakonisszákra utal? Tudunk a kenkreai Főbe diakonisszáról (Róm 16,1). De sokkal valószínűbb, hogy a 11. rész a diakónusok feleségeihez szól.

3,14-16 Isten egyháza. A szerző által tömören megemlített útitervek és esetleges késedelme, közös témája leveleinek (1Kor 4,19). Abban az esetben, ha látogatása nem sikerülne, levele úgy működik majd, mint az egyházszervezés mintaképe (v. 14).A házi kötelességek minden előző és rákövetkező felsorolása egy célt szolgál - hogy tájékoztassa a közösséget, hogyan kell keresztény egyházhoz méltón viselkednie (3,15). A közösségről leírt kép fontos nyitja annak, hogy hogyan is értelmezhetjük az "egyházat" ezekben a levelekben. "Ez Isten háza ... az élő Isten egyháza". A végső szókép minden ember számára kihangsúlyozza Isten szabad, de mégis egyetemes hívását (ld.: 2,4-6), míg az első kép megemlíti Isten közösségének, új templomának szabályos szerkezetét is. Egyik kép sem foglalja magában azt, hogy az egyház szemben áll a világgal, vagy hogy zártkörű, vagy világtagadó lenne.

Ennek az egyháznak egyik kitűnő jellegzetessége az igazság birtoklása, "az istenfélő élet titka" (v. 16). Hogy ez mit is jelent, azt a 16. vers Krisztushoz írott himnusza nyomban bemutatja; a pasztorális levelek a himnuszok és hitvallások hasonló töredékeivel vannak tele (ld: 2Tim 2,11-13; 4,1). Két kérdésre kell válaszolni: (1) mire vonatkozik az ének? (2) Mi a szerepe annak az 1Tim 3-ban? Ha a jelentését nézzük, akkor legjobb, ha az 1Pét 3,18-19, 22-ben található hasonló himnusszal vetjük össze (ennek teljes megvitatását lásd e bekezdés végén). Itt elegendő annyit megjegyeznünk, hogy a "testben nyilvánvaló lett" valószínűleg Jézus nyilvános keresztrefeszítésére, és nem a megtestesülésére utal. Ez a himnusz Jézus húsvéti misztériumának valóban számos variánsát foglalja magában. Ami az 1Tim 3-bani szerepét illeti, amennyiben Jézust úgy jelenti be, mint aki "közvetítő Isten és ember közt", és mint aki "váltságul adta magát mindenkiért" (2,5-6), akkor ennek a himnusznak a Jézusa ugyancsak az az egyetemes Jézus, akit "pogányoknak hirdettek, világszerte hittek benne". Jézus szerepének egyetemességét kiemeli az, hogy feltámadásában épp úgy megjelent az angyaloknak, mint az embereknek, s mint az egyház Urát, megkoronázták. A katolikus egyháznak katolikus Megváltója van.

Gyakorta mondogatják, hogy a pasztorális levelek azt az időt tükrözik vissza, amikor a keresztény hit épp kezdett belefagyni a dogmatikus javaslatokba. Igaz, ennek az egyháznak "a hite" figyelemre méltón tiszta, s ezt eleven formulában meg is lehet állapítani, ám mindez a páli egyházakra is igaz volt, amelyek ismernek zsoltárokat (Fil 2,6-11) és hitvallási próbaköveket (Róm 10,9). A pasztorális levelek nyilvánvalóan érdeklődnek a deviáns tanok és a hamis tanítók iránt, s pásztorilag helyénvaló, hogy rámutasson a keresztény hit teljes lényegére. Az egyház hitének központi aspektusa Jézus húsvéti misztériumának hagyománya körül van: mindannyiunkért meghalt, Isten által érvényesíttetett, az egyház Uraként trónra emeltetett, s eljön majd, hogy ítélkezzen élők és holtak felett.

4,1-5 Tévedések az egyházban. Az egyház hibáinak említését a közösségben támadó, eretnekekről szóló "prófécia" vezeti be. Ezt a meglehetősen konvencionális frázist kiváltképp az irodalomban lelhetjük fel, amely rendszerint valamely apostoli alakra hagyja a "végakaratot és testamentumot". Pál megjósolta, hogy az eretnekek farkasokként támadnak majd az egyházra (ApCsel 20,29), és Péter szintúgy előre megmondta (2Pét 3,3). Mivel a véleménykülönbségek már a korai keresztény csoportok között is fennálltak, ezért az eretnekség az egyház történetében nem valamiféle kései esemény. Elmondhatjuk tehát, hogy a doktrinális pluralizmus már a kezdetektől fogva velünk volt. Hamis tanítók fognak felbukkanni, talán ugyanazok az alakok, akiket az 1,3-7 említ. E helyütt azt mondják róluk, hogy tiltják a házasságot és bizonyos ételek fogyasztását. Pál a házasságkötés terén (1Kor 7,1) és az étkezéssel kapcsolatban (1Kor 8,10) hasonló problémákkal küszködött a korintusiaknál; ezeket a szigorú étkezési szokásokat a Róm 14-ben és a Kol 2,16-23-ban jegyezte fel. Noha tudjuk, hogy vannak olyan tévtanítók, akik az Ószövetség álláspontját magyarázzák, a helyzet mégis további tisztázást kíván. Vannak bizonyos törekvések, amelyek figyelembe veszik a zsidó törvények betartását, s amelyek ahhoz az állításhoz kapcsolódnak, hogy a feltámadás immáron a ma élő hívők életében bekövetkezik (ld.: 2Tim 2,18). Ebbe az is beletartozhat, hogy mi már teljesen "lelkiek" vagyunk, ezért tartóztassuk meg magunkat az olyan fizikai tevékenységektől, mint a nemi élet, a házasság, és a táplálkozás. Néhányan azt állítják, hogy már ebben a korai időben megtaláljuk a későbbi eretnekség, gnoszticizmus gyökereit, amelyek negatívan álltak hozzá a világhoz (lásd a 6,20-ban a "gnózis"/tudás említését). Ilyen alapvető hibával leginkább bizonyos asszonyokat írnak le az egyházban, mint akik igen könnyen megtéveszthetők (5,13; 2Tim 3,6). Így azután nem meglepő, hogy számottevő, kedvező figyelmet fordítanak a házasságra: a fiatal özvegyeket arra biztatják, hogy újból menjenek férjhez (5,14), és férjes asszonyoknak szóló utasításokat is találunk (2,11-14; Tit 2,4).

A hibákra egyenes választ kapunk: minden jó, amit Isten teremtett, és ami hasznunkra van, ami szintén Pál válasza volt az 1Kor 8,6-ban és a 10,26-ban. Ebben a magatartásban bizonyára nincsen semmiféle világtagadás, és összhangban van azzal a szemlélettel, hogy Isten minden embert meghív ebbe a katolikus egyházba. Az étkezések előtti hálaadó ima Isten teremtő szavára emlékeztet minket, és arra, hogy hogyan vált számunkra minden egyre jobbá (Ter 1,29-31). Ahogyan a 2,1-8-ban az imádságokat említi, úgy a hálaadás e szavai a nyilvános áldás szavai lehetnek a közösségi étkezések előtt (ld.: 1Kor 10,30-31).

4,6-10 Hamis és igaz tanítók egymás ellen. Látszólag Timóteust korholja, de a 4,1-5 szövegéből és a szövegösszefüggésből kiderül, hogy Timóteus szemben áll a tévtanítókkal. Ezt a bekezdést jó néhány ellentét építi fel: a hamis tanítók felettébb buzgón mesélnek mítoszokat és tündérmeséket (4,7, ld.: 1,4), míg az igaz tanítókat "a hitnek és helyes tanításnak igéi táplálják" (4.6). A hamis tanítók a különcködő aszketizmust helyezik előtérbe (4,3), az igaz tanítók beismerik a valódi spirituális nevelés (testedzés) szükségességét, de minden túlzás nélkül. A hamis tanítók azzal dicsekednek, hogy már megtapasztalták a feltámadást (ld: 2 Tim 2,18); az igaz tanítók pedig beismerik, hogy az eljövendő élet még csupán ígéret (4,8-10). Ez utóbbit, az eljövendő élet ígéretét, görögül "a hit szavának" nevezték, amely sokkal erősebb annál a fordításnál, hogy "ígérete kíséri" (4,9); ez a korai keresztény hit központi tételét ábrázolja, a hit tiszta tanát, amely Istennel és Krisztussal való kapcsolatunkra vonatkozik.

4,11-16 Timóteus kötelességei. Amikor a 3,1-7-ben a püspököket tárgyaltuk, nem említettünk meg semmiféle sajátságos kötelességeket. Most pedig Timóteus püspök kötelességeiről beszélünk, amely ezekben az egyházakban a munkaköri leírás mintaképéül szolgálhat a püspökök számára. Eggyel több példázat ez a "házi kötelességek" listájához, amely a 2,1-6,2-től folytatódik. Habár Timóteus fiatal, mégis tiszteletben tartják a csoport "öregei". Timóteus a teljes keresztényi hit élő példájává vált - viselkedésében, hitében és szeretetében. A 4,12-ben adott tanács abban az értelemben figyelemre méltó, hogy a keresztény hit mennyire megérintheti életünk minden aspektusát, erkölcsi és társadalmi téren egyaránt. Timóteusnak az a sajátságos feladata, hogy pontosan olvassa a Szentírást, és nem úgy, ahogyan a tévtanítók olvassák a törvényt (1,7). Az igehirdetés és a tanítás azt jelzi, hogy munkája nem csupán a hittérítés, hanem az egyházról való teljes gondoskodás, miközben az ugyanakkor egyre növekszik. A 4,14-es vers oly módon beszél Timóteus hivatásáról, hogy hangsúlyozza azt a tekintélyt, amelyet ő az egyházban már megszerzett; Isten kegyelmét a prófétai elismerésén keresztül kapta meg (ld: Pál hívását az ApCsel 13,1-3-ban); s ugyanez a levél mindezt megerősíti. Végezetül pedig arra biztatja Timóteust, hogy hitében és munkájában legyen mindig kitartó. A püspökök kötelezettségei kétszeresek: ők az egyház meghatalmazott tanítói és a hit védelmezői, de egyben hitük élő szemtanúi is, mind tisztességes életükben, mind pedig feladataik végzésében.

5,1-2 Az idősek tisztelete. Timóteus püspök még két olyan instrukciót kap, amely igen illik az antik kultúrához. Épp úgy, amint a Tízparancsolat előírja az idős szülőkkel való törődést (ld: Sir 3,3-16), ugyanúgy az antik világban is mély tisztelet járt a korosodók számára, amely abban a tanácsban tükröződik vissza, amelyet Timóteus ad az idősebb férfiakkal és nőkkel kapcsolatban. Ezeket az idősebb korúakat velük egyenlőkként kezeljék, mint Krisztusban való fivérüket és nővérüket. Habár a megtérés érdekében felkérhettek valakit arra, hogy "gyűlölje" szüleit (Lk 14,26), de a kereszténység mégis megerősítette a családi, társadalmi szerveződéseket.

5,3-13 Szabályok az özvegyek részére. E helyütt még több házi kötelességeket említ, ezúttal az egyház özvegyeire vonatkozóan. Az első, s leginkább figyelemre méltó előírás az, hogy a keresztény családoknak támogatniuk kell az özvegyeket - ami annyira fontos dolog, hogy ezt három ízben is megemlíti (5,4-5, 8, 16). A közismert bibliai hagyomány azt mondja Istenről, hogy megvédi az özvegyeket (Zsolt 146,9); és megparancsolja oltalmazásukat (Kiv 22,22; MTörv 16,14); lehetséges, hogy bizonyos keresztények ezért elvárták Istentől, hogy természetfelettien gondoskodjék saját özvegyeikről. De mint a Jak 1,27-ben, az igaz vallás megmutatja, hogyan kell szeretetben gyakorlati kötelezettséget vállalni az idősek iránt. Az 5,5-6-ban az igaz özvegyek szemben állnak a hamisakkal; az igaz özvegy először is vallásos nő, aki teljesen és tökéletesen Istentől függ, míg a hamis özvegy nem tagad meg önmagától semmit. A 9-10-es versszak leszögezi az igaz özvegyek bizonyos sajátos kvalifikációját, amely nem pontosan olyan, mint a püspökök vagy diakónusok kvalifikációja: megállapítja, mennyi legyen a minimális életkoruk, hogy az illető özvegy csak egy férfi felesége volt, hogy közismert legyen jó jelleméről, vendégszeretetéről és arról, hogy családját tisztességgel ellátta. A legfőbb azonban az, hogy élete szolgálatban telt, amelyet diakonisszaként még szorgosabban gyakorolhat, noha özvegynek nevezik is.

Pál ellentétben azzal, hogy az igaz özvegyeket be kell fogadni, másokat kizár. A fiatal asszonyokat arra ösztökéli, hogy csak menjenek újból férjhez, amit úgy kell tekintenünk, mint ami a hamis tanítók házasságot támadó beszédeivel (4,3) van kapcsolatban (ld: a 2,15 is). A korai özvegység nagy veszélye a szabad időben rejlik, ami a semmittevésre és a kíváncsiskodásra ad alkalmat, amelyet Timóteus úgy tekint, mint ami az eretnekségen kívüli másik gyalázat. A szerző, aki távolról sem utasítja el Isten családi és házassági adományait, mint az eretnekek, támogatja az özvegyeket, és úgy tekinti őket, mint az egyház világtól elfogadott nyilvános tanúit.

Mi fontos van e régies szabályok jegyzékében? A páli egyházak, amelyek az özvegyek Krisztusban való egyenlőségét és szabadságát dicsőítették (ld: a tárgyalást a 2,11-14-ben), ebben a levélben úgy jelennek meg, mint amikor egy csípős megjegyzést kissé letompítanak. Az özvegyek besorolása valószínűleg az utolsó nyilvános szolgálat nyoma lehetett, amelyben az asszonyoknak megengedték, hogy szerepeljenek, és szabad és független életet éljenek az egyházban. Nem kerül itt szóba ennek a hagyománynak az eltörlése, de az ember érzi, hogy már egy lépés történt afelé, hogy a nőket eltávolítsák az egyházban való nyilvános szereplésből, mind cselekvő hatáskörüket, mind pedig az ezen feladatokat betöltő nők számát illetőleg.

5,17-22 Egyházi elöljárók. Az 5. fejezet azzal kezdődött, hogy Timóteus hogyan is bánjon az idősebb férfiakkal és nőkkel (vv.1-2), és azzal folytatódott, hogy hogyan támogassa az idős asszonyokat illetve özvegyeket (vv. 4-5, 8, 16). Innentől fogva az egyház elöljáróival szembeni bánásmódot fejti ki, ez lesz a háznépi kötelességek felsorolásának újabb tétele. Csakúgy mint az özvegyek, a presbiterek is fontos csoportnak tűnnek ebben az egyházban; nyilvánvalóan megkülönböztetik őket a püspököktől, noha nekik is nagy részük van a prédikálás és tanítás kötelességében. ők is felelősek, csakúgy mint Timóteus, a felhatalmazott püspökökért (4,14). Abban nincs semmi kétség, hogy ennek az egyháznak Timóteus püspök a vezetője, de szolgálata együttműködik a presbiterek, püspökök, diakónusok és özvegyek sorával. A szabályok első tétele az irányító presbiterek megbecsüléséről szól. E csoport legfőbb feladata a "prédikálás és tanítás", amiért kétszeres megbecsülést is érdemelnek (17. v.). Némely keresztény hagyomány arról beszél, hogy "Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok" (Mt 10,8), itt azonban a 18. vers azt állítja, hogy a pénzbeli támogatásnak is megvan a maga bibliai indoklása. A szöveg már-már túlságosan sokat is követel, és ehhez ószövetségi idézetet (MTörv 25,4) épp úgy citál, mint keresztény tradíciót (Luk 10,7). Vannak, akiket meglep, hogy Pál, aki pénzéhségük miatt olyannyira támadta a hamis tanítókat, itt majdhogynem túlságosan nagy hangsúlyt helyez az anyagiakra.

Pontosan megállapítja, hogyan kell eljárni abban az esetben, amikor egy presbiterrel szemben panasz, vagy vád merül fel. A bibliai hagyományok szerint (ld.: MTörv 19,15; Mt 18,16), ha egy vád nem megalapozott, akkor azt el kell vetni. Máté evangéliumában az egyháztanács rendreutasít egy tévelygő tagot (5,22; 18,17), ez az eljárás az 1Kor 5,1-5-ben ugyancsak megtalálható. Mivel a presbiter nyilvánosság előtt álló alak és bűne az egész egyházat megbotránkoztatja, tehát esetében nyilvános rendreutasítás szükséges. Ez a feladat amilyen szükségszerű, olyan kellemetlen, és a szerző speciális fogadalmat követel Timóteustól arra vonatkozólag, hogy ezt végrehajtja (21,v.). Az egyház szentsége és tisztessége nem követelhet kevesebbet. Végezetül figyelmezteti Timóteust, hogy nem teheti elhamarkodottan kezét egyetlen presbiterre sem, ami alatt azt is érti, hogy bizonyos próbaidő is helyénvaló; ugyanezt a tanácsot adja a diakónusok (3,10) és özvegyek (5,10) tekintetében is. Ezek a tanácsok meggátolhatják a számtalan eltérő tanítás miatt zűrzavaros helyzetben lévő egyház további zavarait.

5,23-25 Vegyes megjegyzések. A 4,3-ban megállapította, hogy a hamis tanítók helytelenül ösztönzik bizonyos ételek tiltását és az aszketizmust, itt pedig még tovább megy, és arra bátorít, hogy bizonyos esetekben nagyon jó, ha az ember egy kevés bort iszik, ami megint csak ellentétes a tévtanítók tanításaival. A 24-25-ös versek a jó és a rossz ellentétének tipikus buzdító szavai. Néhány gonosz cselekedet annyira égbekiáltó, hogy azonnali ítélkezést követel (ld. az 5,19-21-ben a presbiterek megítélését), mások pedig Isten ítélete által lesznek kinyilatkoztatva (ld: 2Tim 4,1). Ahogyan néhány jócselekedet lámpásként világít (ld.: Mt 5,16), addig másokat majd csak később vesznek észre. Noha ez a Mt 10,26-ban elhangzott azon figyelmeztetésre emlékeztet, hogy Isten ítélete fog győzedelmeskedni, itt mégis úgy tűnik, hogy a jócselekedetek fontosságának kiterjesztése áll az előtérben, valamint az a veszély, amelyet a gonosz okozhat missziójával (ld: 1Pét 2,12). Mindez az egyház nyilvánosság előtti arculatához kapcsolódik, amelyet korábban már a 2,1, 8 és 3,1-7-ben említett.

6,1-2 Tanács a rabszolgáknak. A háznépi kötelességek keresztény listáira jellemző a rabszolgáknak és gazdáiknak szóló tanács (1Pét 2,18), de furcsa módon itt csupán a rabszolgák kötelességei vannak felsorolva, noha néhányuknak keresztény gazdája volt. A korai egyház kihirdette a Krisztusban való "szabadságot", és ez a merész proklamáció még a páli egyházban is nyilván számos félreértéshez vezetett a rabszolgák társadalmi helyzetét illetőleg. A legtöbb korai egyház nem tekintette magát a fennálló kultúrával gyökeresen ellentétben álló csoportnak, így nem is segítette elő a rabszolgák felszabadítását (1Kor 7,20-22), vagy az összes kulturális szokás eltörlését (ld: a nők lefátyolozásának problémáját az 1Kor 11-ben). A pasztorális levelek fő kérdése így hangzik: vajon lehet-e egy keresztény jó állampolgár? Az egyház az antik társadalom toleranciájáért folytatott küzdelmében nem tekinthette a világot kikerülni való, vagy elítélendő rossznak. Tagjait polgári engedelmességre és felelősségre, és kitűnő erkölcsiségre ösztönözte. A 6,1-2, a rabszolgák viselkedésének motivációja összhangban van ezekkel; az elégedetlenség visszaéléseket támaszthat a keresztény Isten és a keresztény hit nevében. Emlékeztet rá, hogy a püspököknek, akik a világ felé nyilvánosan képviselik az egyházat, jó közhírnévnek kell örvendeniük (3,7). A keresztény rabszolgáknak, kiváltképp pedig a keresztény gazdák rabszolgáinak, megbízható személyeknek kell lenniük. Feladataik nem csupán szolgaiak, mert a "jó munka" jócselekedeteket is jelent (a görög euergesias azt is jelenti, hogy "kedves cselekedetek").

6,2-10 A hamis tanítás bűneinek feltárása. A 2-16-os versszakok szembeállítják a tanítók két fajtáját: a hamis tanítókat (2-10) és az igaz tanítókat (11-16). Ebben az első részben feltárja az okok gyökerét és a tévtanítók végeredményeit. A hamis tanítót úgy definiálja, mint olyasvalakit, aki nem ragaszkodik az igaz vallás józan tanításához; inkább elmélkedésre, hitvitára, polémiára hajlamos (ld.: 1,3-4). És mivel gyümölcsükről felismerhetőek, hamisságuk azon bűnök listáján is megmutatkozik, ahová a tévtanítások tradicionálisan elvezetnek. Az számít bűnnek, ami szétzúzza a közösséget, nem pontosan olyan problémákkal, amelyekkel Pál az 1Kor-ban konfrontálódott. Az erkölcsi érzék e helyütt teljesen összhangban van az egyház nagy érzésével, és világban való szerepe éppoly világos, példamutató és igaz. A szerző felrója a hamis tanítók kalmárszellemét, amely az efféle vitáknál hagyományos vád (ld: 2Pét 2,3). És ha már a témánál tart, akkor a szerző szembeállítja a pénzsóvár tévtanítókat és bárkit, aki a pénz után sóvárog, a helyes keresztény mérséklettel és elégedettséggel; ez az ellentét hasonlít arra az evangéliumi figyelmeztetésre, hogy nem szolgálhatunk egyszerre két urat (Mt 6,24). A hamis tanítók elleni polemikus támadások meglehetősen hagyományosak és sablonosak, de azt a célt szolgálják, hogy rámutatnak a hamis tanítások tökéletesen rossz mivoltára - arra, hogy rosszak motivációikban, forrásaikban és konzekvenciáikban.

6,11-16 Az igaz tanítók és felelősségük. Elérkeztünk a levélben felsorolt házi kötelességek végére. A hamis tanítókkal ellentétben Timóteus Isten embere. Pénz helyett erényeket keres, kiváltképp olyan erényeket, amelyek az egyház épülését szolgálják, mint a jámborság, a hit, a szeretetteljes szolgálat, a kitartás és a szelídség (ld: 1Kor 13,4-7). Az igaz tanítás nem zúzza szét a közösségeket, és nem vezet széthúzáshoz és gőghöz. Timóteusnak az a feladata, hogy hűséges tanítója legyen Krisztusnak és az evangéliumnak, ahogyan Krisztus tett hűséges tanúságot Pilátus előtt, az igazság mellett (ld.: Lk 21,12-13). Az ilyen rendkívül nehéz feladatnak különleges jutalma van - az örök élet (ld: 2Tim 2,11).

Timóteust a "parancs" megtartásával bízzák meg, amely a szövetség törvényének általános megkövetelése is lehetett (ld.:1,8-11), vagy Isten külön, Timóteushoz intézett megbízatása. De akár így, akár úgy, Timóteust ebben a levélben feddhetetlennek és hibátlannak nevezi, amely kifejezések e levélben a hűség, az állhatatosság és a tisztaszívű szolgálat kulcsszavainak kifejezései. Akárcsak Pált, Timóteust is Jézus eljöveteléhez kapcsolja megbízatásának gyakorlása, és az emberi életek tüzetes megvizsgálásához, kivált azokéihoz, akik vezetők (1Kor 4,1-5; 1Tessz 2,4). A Timóteushoz intézett ünnepélyes meghagyás jellegzetes áldással zárul, amely a keresztény Istenhez fohászkodik, elismeri egyedülállóságát és korlátlan uralmát (6,15-16). A pasztorális levelekben megszokott szerepe van annak, hogy Istenhez fordul segítségkéréssel, amikor valakinek a megbízásáról van szó (ld.: 5,21 és 2Tim 4,1). És az áldás lényege Isten monoteista doktrinájának tipikus példája, amelyet itt is jellegzetesen prédikál (ld.: 1,17; 2,4-5). Az áldás aláhúzza a Timóteusra bízott feladat fontosságát. Ezzel végződik az egyház megnövekedett háznépi kötelességeinek magyarázata.

6,17-19 Néhány szó a gazdagokhoz. Néhány utolsó megjegyzést főz a vagyonos egyháztagokhoz, hogy legyenek nagylelkűek, és gazdagságuk miatt ne legyenek sem büszkék, sem elbizakodottak. Ez a tipikusan korholó tanács Lukácsnál is megtalálható, amikor azt mondja, hogy a nem zsidók, akiknek nincsenek előzetes tradícióik az alamizsnálkodásról és a kötelező adakozásról, csak úgy látják meg, hogy a gazdagság jó, amikor azt nagylelkűen a szolgálatra használják fel. A mennyben lévő kincsekhez nem érnek fel a földön található kincsek (Lk 12,32-34).

6,20-21 Utolsó tanács Timóteusnak. A levél furcsamód anélkül zárul, hogy bármi említést is tenne utazási tervekről, üdvözletekről és egyebekről, ami a többi levélre annyira jellemző. Inkább valamiféle aggodalmaskodó megjegyzéssel végződik. Az utolsó, Timóteusnak adott figyelmeztetések óva intenek a hűtlenségtől, a haszontalan elmélkedésektől és a rivális tanítók mítoszaitól, amelyeket "gnózis/tudás"-ként könyvel el. Timóteus gyakorlatilag ugyanezt a tanácsot kapta az egész levélben, de az, hogy itt oly sürgetve megismétli, arra utal, hogy az egyház válsága erősen elmérgesedett.
 

A 2Tim-hoz írt bevezetés magában foglalja a pasztorális levelekhez szóló általános bevezetést. De a 2Tim néhány fontos jellegzetessége megérdemli, hogy alaposabban megvilágítsuk, mert ez segíteni fog bennünket, hogy nagyobb beleérzéssel olvassuk a levelet. Az 1Tim-hez hasonlítva a második levél szinte személyes hangú: a szerző magányosságról és elhagyatottságról panaszkodik; élvezi keresztény társai kedvességét (1,15-18; 4,9-13). Míg az 1Tim a háznépi kötelességek kiterjedt felsorolását tartalmazza az egyház legkülönbözőbb tagjai számára, a második levél személyesen Timóteushoz, az egyénhez szól, együttérez vele nehéz munkája miatt, és megindító szavakkal kitartásra buzdítja. A levelet záró üdvözlések sora is arra mutat, hogy ez a levél sokkal személyesebb, bensőségesebb hangvételű.

A levél őszintén elismeri Timóteus és egyháza nehéz helyzetét. Ennek az egyháznak a virágzása már hervadásnak indult, és Timóteust mindennapi problémák gyötrik; kellemetlenségek (ld.: "üldözések" a 3,12-ben) kínozzák. Munkája cseppet sem elbűvölő, aligha lelkesíthet bárkit, hiszen egyébből sem áll, mint mások hibáinak javítgatásából és irányításából.

A két Timóteus-levél teológiai tartalmában néhány változást észlelhetünk. Az 1Tim rendkívül gazdag volt krisztológiai himnuszokban és vallomásokban, amelyek Krisztus halálát és feltámadását, és az emberiség megváltását ünneplik (1,15-16; 2,5-6; 3,16; 6,13-14). A második levél úgy vall Jézusról, mint az egyház Bírájáról, aki megjutalmazza a hűséget és a hittel végzett szolgálatot, és megtorolja a rosszat és az eltévelyedést (1,18; 4,1.8.14). A 2Tim-ban Krisztus továbbra is a követendő példa: aki kitart mellette, az vele együtt fog uralkodni (2,11-12). Az 1Tim krisztológiai tanítását gyakorlatilag beépítették a levél intő szavaiba, ami a második levélnél szintúgy fennáll, habár a Jézusra, mint Bíróra helyezett hangsúly azt szolgálja, hogy a nehéz időkben a jutalom és a siker ígéretével biztassa, támogassa Timóteust (ld.: 4,6-8). A keresztény Istenről vallott tantétel az első levélben jóval teljesebb volt, mint a 2Tim-ban. Bőséges áldások (1,17; 6,15-16), az egy Istenről és egyetemes megváltó akaratáról való kijelentések (2,4-5), könyörgések Isten teremtő jóságához (4,3), minden arra mutat, hogy tudatosan emlékezteti a pogányokból megtérteket Jézus Krisztus Istenébe vetett hitük kiváltságára. Ez az erőteljes hang elnémul a második levélben, ahol is éppen hogy csak megemlíti Istent, mint az egyház vezetőinek kiválasztóját és megbízóját (1,6-8.9; 2,10). Isten ugyanúgy nyomon követi Pál és Timóteus szolgálatát, és ennek megfelelően fogja őket megjutalmazni. Ez a nyilvánvalóan pasztorális változás felhívja a figyelmet Timóteus tekintélyére és feladatának komolyságára.

Timóteus akkora figyelmet kap a hit védelmezőjeként, hogy azt hihetnénk, az egyház vezetőihez csak a konzervativizmus illik. Timóteus egyházának bizonyára szembe kellett néznie a vezetők utódlásának komoly és nyomasztó problémájával, amely probléma minden más vallás esetében felmerül. Erre azt a megoldást találták, hogy az utódlást egy, a Páltól Timóteusig, és másokig terjedő szemtanúk élőláncában állapították meg (ld: 2,2). Pál tudatában volt küszöbön álló halálának; ez késztette arra, hogy megerősítse Timóteust hatalmában és felhatalmazza őt az utódok kijelölésére. A Szentlélek nem annyira az egyház új vezetőinek kinevezője, inkább az egyház maradandó ereje és támasza s az Evangéliumhoz való hőség forrása (1,14).

Ha Timóteus hagyományőrző feladatai olyannyira kihangsúlyozottak, akkor ezt az egyház akkori korszakának a fényében kell szemlélni. Számos, az Evangéliumot fenyegető komoly doktrinális probléma szorongatta őket (2,18); jónéhány vezetője elhagyta a papi pályát (4,10); mások, úgy tűnt, elfogadhatatlan tanok szószólóivá léptek elő (2,23; 3,6). A szeretet kihűlőben volt (4,16). A vezetőket lefizették (4,9-12). Itt volt az ideje, hogy megerősítsék az egyház belső jellemét, hogy új vezetőket keressenek és megerősítsék őket, hogy tisztázzák a fejlődőben lévő egyház hitét és hogy ragaszkodjanak a hagyományokban rejlő gyökerekhez. A Timóteushoz írott 2. levél nem azért izgalmas, mert egy karizmatikus megtértekkel teli új egyházhoz írták, hanem azért, mert mintegy nyitott ablakon át tekinthetünk be egy átmeneti korszak zavarosan pluralisztikus társadalmának egyházába.
 

1,1-2 A levél kezdete. Mint más levelek, a 2Tim kezdete is megjelöli a feladót (Pál), a címzettet (Timóteus), és üdvözléssel kezdi. Míg az 1Tim azt sugallta, hogy a szerző hivatástudata Jézustól származik (1,12), ebben Isten az, aki Pált apostolnak "akarja", amely téma megismétlődik az 1,9-ben. A szerző megszólításának célja itt szokatlan: az élet ígéretét hirdeti, amelyről később az 1,10-ben még bővebben ír.

1,3-8 Hálaadás. Pál levelei általában rögtön a levél kezdete után hálaadó imákat tartalmaznak (ld.: 1Kor 1,4-9), és ezeknek a hálaadásoknak tipikusan az a funkciója, hogy összegzik a levél főbb témáit. Itt is pontosan erről van szó. A tematikus tételeket a 4. versszakban vezeti be, ahol is Timóteus "őszinte hite" (v. 5) miatt ad hálát; ez a hit Timóteus nagyanyjáról, Loiszról anyjára, Eunikére szállt, majd róla Timóteusra, ilyen módon a hívők élő láncát alkotják; épp ezért látja Pál megnyugtatónak a Timóteushoz és a Timóteust követő püspökökhöz való viszonyát. (ld.: 2,2). A levél második központi témája a "hit", amelynek több jelentése van; segítségünkre lesz, ha mindjárt a levél elején megkülönböztetjük őket. A "hit" jelenthet: (1) hűséget a hagyományokhoz vagy a kötelességekhez (2,22; 3,10; 4,7); (2) ortodox hitet (1,13; 4,7; negatívan kifejezve a 2,18-19; 3,8-ban); vagy (3) személyes köteléket Jézussal (3,15). Harmadsorban az, hogy oly módon dicséri Timóteus elhivatottságát, hogy ezáltal felkelti benne a hithez való ragaszkodását, a levél újra meg újra visszatérő témája (2,1-2; 4,2-5). Amíg az 1Tim 4,14 szerint a presbiterek kézrátétellel áldották meg Timóteust, itt, a 2Tim-ben Pál talán azért teszi ezt a megkülönböztető célzást, hogy jobban kihangsúlyozza a vezetők élő láncát, és a Páltól Timóteusig, majd utódaikig terjedő pontos tanítás fontosságát. Timóteus valóban karizmatikus elhivatottságában, mert számára ott van a Szentlélek; ám a Léleknek, mint az Isten által kiválasztott tagok őrzőjének és támaszának sokkal nagyobb szerepe van, és nem csupán kinevezésük forrása. A Lélek itt "erőt" ad, s ez a szó valószínűleg inkább az állhatatosság és a nehéz munkában való lelkierő kódszava, semmint a karizmatikus erő és a csoda jele (ld.: 12,9-10). Valójában a negyedik témában leírt hálaadás rámutat mindarra a nehézségre, melyet Pálnak, Timóteusnak és utódaiknak a munkában kellett kiállni, amelyek az 1,11-12; 2,2-7, 8-10; 3,12; 4,3-5-ben vannak kifejtve. Így a hálaadó ima azon nyomban felhívja a figyelmet a levélben előforduló témákra: az elhivatottságra, a hűségre, az ortodoxiára és a nehézségekre.

1,9-14 Az elhivatottság páli modellje. Pál folytonosan azt mondja a közösségnek, hogy kövessék őt (1Kor 4,16; 1Tessz 1,6), és a szerző itt is ugyanazt mondja Timóteusnak (13.v). Pál emlékeztet arra, hogy elhivatottsága Isteni kegyelmének ajándéka (9.v; ld.: 1Kor 15,10). Ez a kegyelem már "a világ kezdete előtt" működött, ami tipikusan zsidó megállapítás a létezés előttről, és amely azt hangsúlyozza, mily szent és fontos valami. Az Ef 1,4-ben azt mondja az egyházról, hogy az már a teremtés előtt kiválasztatott Krisztusban a megváltásra. Pál a saját elhivatását úgy tekinti, mint amely természetes módon Jézus, az ő Megváltója megjelenéséhez kapcsolódik. Úgy az 1., mint a 2. Timóteushoz írott levél hol Istent, hol Jézust írja le "Megváltó"-ként (1Tim 1,1; 2,3-4), amely cím a 9-10. versben úgy beszél Jézus tettéről, mint a halál legyőzéséről és az élet és halhatatlanság elhozataláról. Az eszkatologikus jövőnkre tett tipikus zsidó-keresztény célzások feltámadásról beszélnek, ám itt a görög "halhatatlan" (lélek) szót használja, s ez a még eggyel több evangéliumi üzenet jellemző a pasztorális levelekre; elvégre Pál ugyanezt a nyelvezetet használja a korintusiaknál is (1Kor 15,42; 50-54). A pasztorális beszúrás ezt a hírt a 12-14-es versekbe összpontosítja, ahol Timóteusnak újra azt parancsolja: "őrizd meg a rád bízott javakat". Timóteus szerepe így a hagyományokról való gondoskodásnak tűnik, mint olyan valakié, aki hűségesen adja tovább az Evangéliumot (ld.: 12,2; 4,3). Timóteus ezt Isten Lelkének megerősítő hatalmával tette, aki az egyházban lakozik (1,7). Nem szokatlan, hogy Pál úgy beszél az egyházban lévő Lélekről, mint a szentség lelkéről (1Kor 16-17), avagy mint egy egyéni keresztényben lévő szentségről (1Kor 6,19). Itt a Léleknek még nagyobb strukturális szerepe van, mint az evangéliumi integritás megőrzőjének, így ugyanazon a módon próbálhatjuk megérteni a kortárs teológiában az egyház tévedhetetlenségének ígéretét.

1,15-18 Hamis és hűséges barátok. A szerző kétszer is arról panaszkodik levelében, hogy az egyház tagjai cserbenhagyták, először Ázsiában (1,15), majd Rómában (4,16). Ezeket a csalfa barátokat szembeállítja Onéziforosszal, aki szó szerint beteljesítette Jézus parancsát, mert még börtönében is meglátogatta (Mt 25,36), s itt Istenhez fohászkodik, hogy Onéziforosz nyerje el majdan jutalmát az ítélet napján. Az az "Úr", akiről itt beszél, bizonyára az Úr Jézus, akit jellegzetesen úgy ír le, mint egyházának gondviselőjét, aki visszatértekor megjutalmazza a jókat és a hűségeseket (ld.: 4,1,8; Mt 24,45-47).

2,1-7 A szolgálat nehézsége. A buzdítás témáját a 2,1-ben summázza: "Légy hát erős, fiam, Krisztus Jézus kegyelmének erejével". Mint láttuk, Timóteus "ereje" Isten Lelkétől jön, aki mindennapi, nehéz feladatai közepette támogatja. Szolgálatának legfőbb feladata "átadni" mindent, amit kapott, amely technikai formula a zsidó írásokban kettős értelmű: a fizikai dolgok átadása, amely pontosan átmegy a szent dolgok átadásába. Pál ezt az "átadást" az Eukarisztiába és a feltámadási tradícióba is bevezette, és éppen e toldalék alapján (1Kor 11,23; 15,3). Ez a hivatalos átadás párhuzamos azzal az otthoni, hitbeli átadással, amelyet Timóteus Loiszon és Eunikén keresztül kapott (1,5). És ilyenformán ez a vers kiváltképp fontossá válik, mint az egész levél funkciójának megfejtése. Ahogyan Pál ráhelyezi kezét Timóteusra, és megerősíti tekintélyét, úgy Timóteus is felhatalmaztatik arra, hogy ugyanezt cselekedje. És ekkor a levél a felhatalmazás forrásaként szolgál a Pál utáni egyházaknak, és azon túl, az evangélium és a felhatalmazás pontos "átadásán" át, megalapozza az érvényes szolgálat láncolatát. Timóteus szolgálata egyáltalán nem tűnik irigylésre méltónak, mivel maga után vonja a nélkülözést (v. 3), a magányosságot (v. 4), a szigorú testedzést (v. 5) és az egyszerű, kemény munkát (v. 6).

2,8-13 Kitartás és győzelem Krisztussal. E buzdítás legfőbb része az a 2,11-13-ban található himnikus szakasz, mely elhív bennünket, hogy osztozzunk Jézus húsvéti misztériumában és győzelmében. Timóteus egyházában valószínűleg jól ismerték ezt a himnuszt, és a keltett hatás visszatükröződik a szerző pasztorális érzékenységében, amellyel hallgatóinak érthetően megmagyarázza buzdítása értelmét. Bár Timóteusnak címzi, a meghívás minden keresztény előtt nyitva áll. Lényege az, hogy akik elszenvedik Krisztussal és Krisztusért a nehézségeket, aki meghalt (11.v.), és akik mindvégig kitartanak mellette (12. v.), azok élni és uralkodni fognak vele. Ez világosan összeköthető a "Jézus ... föltámadt holtából" idézettel a 2,8-ban, és azzal a szenvedéssel, melyet Pál és Timóteus élt át az Evangéliumért (2,9). Az, hogy a levél ismételten kihangsúlyozza azt, hogy a Krisztusban való hűség az Úrban való győzelmet jelenti, különösen a hűséges szolgálat jutalmaként fejeződik ki (1,15-18; 4,1.8.17-18). A 12b-13-as versben azonban felvetődik egy probléma. Az egyik versszak azt mondja, hogy az, aki megtagadja Jézust, azt Jézus is megtagadja. Ezzel az evangéliumi figyelmeztetéssel Mt 10,32-33-ban találkoztunk. A 13. vers azonban ellentmond ennek, amikor így szól: "Ám ha hűtlenné válunk, ő azért hű marad". Az Isten hőségére vonatkozó megjegyzések állandóan visszatérnek Pál leveleiben (1Kor 1,9; 10,19; 1Tessz 5,24), Isten ígéretére és a hit általi ítéletére vonatkoztatva, de arra nem vonatkoztatja, hogy Isten közönyös az emberi bűnösséggel szemben. Ez a levél azonban, amely oly nagy hangsúlyt helyez a szolgálat jutalmára és a hűtlenség büntetésére, mintha valahogy azt sugallaná, hogy a 13. vers ráadás a szöveghez, és hogy a teológiai hangsúly a 11-12. verseken van - azon a felhíváson, hogy tartsunk ki Jézus mellett, aki az élet forrása.

2,14-19 Miért oly nehéz a munka. Jézus evangéliumának hirdetése már önmagában véve is igen komoly feladat, Timóteus munkáját azonban még jobban megnehezíti, hogy egyháza épp a legsarkalatosabb kérdésekben ellentétes tanításokba bonyolódik. Timóteus természetesen az igaz útirányt szeretné követni, amikor az igazságot prédikálja (15. v.), amely a korábbi "továbbadás" parancsát visszhangozza (2,2), és amely az "üdvös tanítás példaképe" (1,13). Úgy tűnik, hogy a csoport többi tagja teljesen elmerül a szócsatákban (14. v.), olyan disputákban, amelyek egyházszerte pestisként terjednek (17. v.). Hogy egy ilyen hibát kiemeljünk: Filétosznak és Himeneusznak azon állítása, hogy a feltámadás már végbement, valószínűleg annak a proklamációnak az eltúlzása, hogy a keresztségben meghalunk, és Krisztusban feltámadunk (ld.: Róm 6,3-5). És úgy tűnik, hogy Pál korintusi egyházában bizonyos karizmatikusok ugyanezt kezdték mondogatni (ld.: 1Kor 4,7), ami oda vezette őket, hogy a "spirituális" kedvéért megvetették a húst és a testet, hogy úgy érezték, felette állnak minden vezetésnek, és a feltámadás szabadsága nevében minden szabályt elutasítottak (1Kor 6,12). Pedig ebben a levélben is az áll, hogy Jézussal megosztozunk az "életre és halhatatlanságra" (1,10), és ha vele halunk meg, vele is fogunk élni (2,11-12). De a szerző, aki sohasem érti úgy, hogy az efféle hitvallási nyelvezetet szó szerint kell venni, levelében folytonosan azt prédikálja, hogy a jövőben mindenkit megvizsgálnak, még a mennyek által kinevezett apostolokat is (ld.: 4,1-8). A szerző nyilván azt is beleérti, hogy mi már ugyan valóban megítéltettünk és megmenttettünk Krisztusban, ugyanakkor azonban azt is felveti, hogy az Úr előtt majd számot kell adnunk arról, hogyan sáfárkodtunk életünkkel és meghívásunkkal (ld.: Róm 14,10-12). Mivel a szó szerinti és a fundamentalista interpretáció nagyon eltorzítaná az igazságot, az egyháznak arra van szüksége, hogy tanítását a tanultak és meghatalmazottak adják tovább.

2,20-26 Tisztaéletű szolgálat. A hamis tanítókkal ellentétben, Timóteusnak és a többi püspöknek együtt kell működniük Isten meghívásával, ezért hát meg kell tisztítani magukat minden bűnös dologtól, hogy az evangélium hő szolgálatának megfeleljenek. Az egyházban lévő emberek adományai között épp akkora különbség van, mint amekkora az arany, ezüst, fa és az agyag között lévő különbség, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan azt Pál test-metaforája kifejtette az 1Kor 12,12-ben az egyház eltérő adományairól. Ami számít, az nem az edény anyaga, hanem a szentsége, és létét kizárólag az Úr számára kell fenntartani. Kétféle elkerülendő beszennyeződés van: (1) ifjúkori szenvedélyek és (2) oktalan viták. De ami az Úr szolgáját valóban pozitívan felszenteltté teszi, az a keresztény erkölcsökre, az igazságosságra, a szeretetteljes szolgálatra, a békességre és a hőségre való törekvés. Elvégre a szolgálat tárgya az evangélium "nemes szolgálata". Hasonlóképpen az Úr szolgájának őrködnie kell a hit gazdag javai felett (1,14), és világosan és szeretettel kell tanítania, "feddje meg szelíden az ellenszegülőket" (25. v.). Röviden: ő a pásztora az Úr juhainak (ld.: Mt 18, 12-14).

3,1-9 Hamis tanítás az egyházban. Ez a szakasz a 2,14-19-es, a hamis tanítók leleplezéséről szóló rész bevezetőjét követi, és nemigen cáfolja meg, hogy tantételi tévedéseik nem hamis tanításuk következményei. Pál azt jövendöli, hogy a jövőben ("a végső napokban") hamis tanítók fognak fellépni; az Újszövetség írásaiban ez szokásos megállapítás; például a 1Tim 4,1-ben a Lélek így szól: "A végső időkben némelyek elpártolnak a hittől", míg az ApCsel 20,29-30-ban Pál ugyanezt jósolja meg előre az Efezus egyházának írott búcsúszavaiban. Ennek a szokásnak az a funkciója, hogy rémületet keltsen, hogy az eretnekség miatt Isten szent egyháza netán darabokra hull szét és elüszkösödik. Hogy ezt a megrázkódtatást kissé csökkentsék, a jövőbeli borzalmakat mesterségesen megjövendölték. Az egyházban mindamellett valódi a veszedelem, és az okozott kár nem kevésbé valódi. A szöveg nem nevezi meg specifikusan a hamis tanítókat, s ez megint egyfajta egyezmény, mert semmi szükség arra, hogy a hamis tanítások szabad publicitást kapjanak (ám azért ld.: 2,18). A minta itt inkább azzal érvel, hogy a hamis doktrináknak rosszaknak kell lenniük, s elítéli rossz eredményeiket. A rossz teológia rossz erkölcsökhöz vezet. Így hát van egy levelünk, és egy listánk a sztereotip bűnökről. A bűnök listája közös vonásokat visel az Újtestamentum erkölcsi korholásaival (1Kor 6,9-10; Gal 5,19-21); ugyanazt látjuk itt, amit Pál is használt a Róm 1-ben, hogy megmutassa, hogyan vezet a rossz teológia hamis erkölcshöz. Ennek a taktikának a fordítottja is igaz: a jó tanítás jó erkölcshöz vezet. A 2,21-25-beli jó edény, amely teli van igazsággal és evangéliummal, jó erkölccsel is megtelik.

A levél megjegyzi, hogy e hamis tanítók megnyerik maguknak az egyházbeli nőket (6.v.), és ezt nem lehet automatikusan azzal elhessegetni, hogy ez csak egy nőellenes megjegyzés. Elvégre Loisz és Euniké családjuk neves evangélistái (1,5), és az özvegyek erkölcsösek és példamutatók (1Tim 5). Ám úgy tűnik, hogy a kereszténység épp oly sebezhető volt, mint a görög-római világ többi vallásújítása, márpedig a vallásújítások kiváltképp a nőket vonzzák. A pasztorális levelek felettébb nagy érzékenységet tanúsítanak azon nők irányában, akik nem lelik meg tisztes helyüket az egyházban, vagy a családban (ld.: 1Tim 2,10-15; 5,12-15). Ebben az egyházban, akár a bölcs és a balga szüzek esetében (Mt 25,1-13), ugyancsak két osztályba sorolhatók a nők: vannak bölcs, hitükhöz hű és becsületes asszonyok, de vannak ostoba és ingadozó teremtések is. Noha a levél nem ad pontos személyleírást a hamis tanítókról, úgy festi le őket, mint veszekedő népséget, akik folyton folyvást összevitatkoznak az egyházi vezetőkkel. Szembeszegülnek az igazsággal (8.v.), ahogyan a legendabeli két mágus, akik Mózes ellen próbálnak érvelni, amikor Mózes ki akarja vezetni népét Egyiptomból (ld.: Kiv 7,11). Ez azután rájuk süti a bélyeget, hogy ők a Krisztusban szabad egyház utolsó ellenzői.

3,10-17 A szerző példája, mint tanító. Az igazsággal szembeszegülő hamis tanítókkal ellentétben a szerző dicséri Timóteust, azt mondja róla, hogy olyan valaki vagy, aki "megértetted tanításomat" (10.v.; ld.: 2,2). A nyomaték itt egyértelműen azon a hűségen van, amelyre oly nagy szükség van a nehéz munkában. Világosan megmondja Timóteusnak, hogy feladata nem egyszerűen csak a gazdag javak őrzése (1,14), hanem az, hogy szelíden "feddje meg az ellenszegülőket" (2,25), és "türelmét soha el nem veszítve" javítgassa, dorgálja és intse őket. A vezetés szilárd, de türelmes gyakorlása igen nagy megerőltetést jelent a püspöknek, ezért van az, hogy Timóteust oly sokszor emlékeztetik Pál vezetésére és tanításaira (10.v.). Ezzel a munkával együtt jár az üldöztetés - nem afféle politikai zaklatás az állami hivatalnokok részéről, hanem magából az egyházból jövő üldöztetések. Így azután azok a legfontosabb erények, amelyek mindezekben a nehézségekben támaszt nyújtanak: "kitartás, szeretet, türelem, hűség" (10.v.). E jó magatartásnak az alapja az igazsághoz való ragaszkodás. Timóteust tehát arra sürgeti, hogy legyen hűséges az egyház iránti hitben, és tanításának hitelt érdemlő láncában (1,5; 2,2).

A levél külön megemlíti, hogy Timóteus elfogadja a Szentírást - itt nyilván arról a héber Bibliáról lehet szó, amelyet Timóteus Jézusba vetett hitének fényében olvas. Az itt említett Szentírás Mózes Öt Könyve lehet, a szövetségbe vezető élet útja; a szerző itt hozzáfőzi, hogy ezek az Írások mindenkit, akik Krisztusban hisznek, a megváltásba vezetnek. Ennélfogva ezek az Írások nem mutatnak rá kimondottan profetikusan Jézusra magára, hanem arra, hogy hogyan élnek a keresztények. Az 1Tim-ban ismerjük azt a vitát, amely az ószövetségi törvények felett tűnődik (1,7), és amely felsorakoztatja a házassági, az étkezési és az egyéb, aszketikus gyakorlatok felé megnyilvánuló helytelen magatartást. A szerző itt (1,8-11) azt jelzi, hogy a Tízparancsolat a keresztény egyház szövetségi törvénykönyve, azt javasolja, hogy a keresztények tartsanak ki mellette, de ne az ószövetségi törvény betűihez ragaszkodjanak, hanem a szeretet törvényének kifejezéséhez, ami a szövetség törvényének nélkülözhetetlen alapja.

A korai egyházat a törvény hibás értelmezése két oldalról is szorongatta. Voltak, akik minden törvény alól ki akartak bújni, és kicsapongó, antinomista életet akartak élni, lerázva magukról úgy a felsőbbségi vezetést, mint az előírásokat; ezt az elképzelésüket arra a radikális szabadságra alapozták, amelyet Krisztus feltámadásában és Isten szent Lelkének birtoklásában tapasztaltak meg (ld.: 1Kor 6,12);ez a gondolkodásmód tükröződik a 2Tim 2,18-ban. Mások át akarták vinni a zsidóságot a kereszténységbe, és a törvény szigorú megtartását követelték (ApCsel 15,1.5; Gal 5,1-2); érveiket arra alapozták, hogy Isten minden fontos dolgot a Szentírásban nyilatkoztatott ki. A korai egyház mindkét szélsőséget veszélyesnek tartotta, és azon igyekezett, hogy betartassa a törvényt Krisztusban, valamint szabadságot adjon az Úrban, ez alatt a szabadság alatt viszont azt értették, hogy az ember teljes engedelmességgel tartozik az Úr Jézusnak, és az élete annyit ér, amennyire elhivatott. A 3,15-16-ban a szerző megerősíti a Szentírás tartós értékét. Marcionnal és más korai eretnekekkel ellentétben, akik a héber Bibliát teljesen elvetik, szerzőnk azt állítja, hogy a zsidó Szentírás az egyház Bibliája marad. Mint a Jézusról szóló próféciák gyűjteménye, az Írás sem pusztán spirituális. A 16. vers tanúsága szerint igen jól felhasználható intésre, feddésre, az igaz életre való nevelésre. És mégis, noha a szerző folytonosan érdeklődik az Ószövetség állandó értékei iránt, a pasztorális levelekben aránylag keveset idéz belőle (ld.: 1Tim 5,18; 2Tim 2,19), noha e levelekben ugyanakkor rendkívül sok a Szentírásra és a késő judaizmus hagyományos erkölcstanítására való célzás.

4,1-5 Timóteus ünnepélyes megbízatása. A szerző a lehető legünnepélyesebb formában erősíti meg Timóteus megbízatását. Istent, valamint Jézust, ennek az egyháznak Urát és Bíráját hívja tanúnak, hogy Timóteust megfelelően megbízza hivatalával. Az 1Tim 5,21 hasonló formulát használ, hogy kihangsúlyozza Timóteus számára az egyházi szabályzat tanítását. Itt az ünnepélyes könyörgés nem csak, hogy megerősíti Timóteus megbízását, de emlékezteti feladatának fontosságára, arra, amelyet Krisztus fog kiértékelni az egyház ítéleténél; a téma a szinoptikus Evangéliumokból ismerős (ld.: Mt 24,42-51). Pál gyakran idézi leveleiben a végső ítéletet, amellyel mintegy felhívja egyházait, hogy szüntessék be megbírálását, és hagyják Istenre az igaz ítélet meghozatalát (1Kor 4,1-5), itt azonban más célja van e kérésnek, nevezetesen az, hogy aláhúzza vele ennek a munkának a fontosságát.

E hivatal feladata sokféle és összetett: Timóteus evangélista (4,5), tanító (2,24) és a hit javainak őrzője (1,14). Munkájának számos kínos oldala is van, hiszen vezetésének velejárója a helyesbítés (2,25) és a rendreutasítás (4,2). A szerző sohasem mulasztja el, hogy figyelmeztesse Timóteust munkájának nehézségeire (1,12; 2,3; 3,11-12); előre figyelmezteti, hogy mindig álljon készenlétben (ld.: 2,2-7). Timóteus legnagyobb megpróbáltatása nyilván a 2,18-ban és a 3,7-8-ban leírt ellenfeleihez főződik, azokhoz, akiknek némelyike minden egyházi törvényt és szabályt fel akar rúgni, és azokhoz, akik a törvény vasszigorával akarják gúzsbakötni az egyházat. ők azok, akik kizárólag a mítoszokkal és spekulációkkal foglalkoznak (4,4; ld 1Tim 1,4; 4,7; Tit 1,14). ők aztán nem fogják tolerálni azt a "józan tant" amely e levelek kedvenc kifejezése, lévén a "józan" a tanítás (1 Tim 1,10; 2 Tim 4,3; Tit 1,9), a szavak (1Tim 6,3; 2Tim 1,13) a prédikálás (Tit 2,8) és a hit (Tit 1,13) minősítése. A józanság a tanítás pontosságát, ugyanakkor pedig azt a korrekt erkölcsiséget is tükrözi, ahová mindez vezet. Az egyház nyilvánvalóan azon igyekszik, hogy valamiféle elfogadható mechanizmust találjon a csoporton belül, amellyel megoldhatja a doktrinális problémákat, és így elkerülheti a hitszakadást és az eretnekséget. Ez a fáradozás igen nagy terhet ró Timóteusra és örököseire, az egyház tagjaitól pedig igen nagy hűséget követel.

4,6-8 Búcsú. Pálnak az a leveleiben gyakran felemlegetett mondása, hogy ő már meghalt Krisztus szolgálatában (Fil 1,21-23; 2Kor 5,2), itt még komolyabbnak tűnik. Tény, hogy ezt a levelet gyakran úgy idézik, mint Pál búcsúüzenetét, végakaratát és testamentumát, amely mind meglehetősen közismert volt a korai egyházban. A Jn 13-17-ben és a Lk 22,14-38-ban, a 2Pét-nél az 1,12-15-ben s még Pálnál és ApCsel-nél a 20-ban is van Jézustól egy-egy utolsó üdvözletünk. Ennek az irodalomnak a jellegzetes formái: (1) a halál közelségének beismerése, (2) figyelmeztetés a hamis tanítók eljövetelére, (3) azon örökösök kijelölése, akik majd továbbviszik a hagyományt, és (4) a megvitatott pontok pontos tolmácsolása. Az itt használt nyelvezet jellemzően páli búcsú; már meghozta véráldozatát (Fil 2,17); megvívta jó harcát (1Tim 6,12) és versenyre kelt (2Tim 2,5; 1Kor 9,24). És ami megkoronázza teljesítményét: "hitemet megtartottam" (7. v.), ami azt is jelenti, hogy nagy körültekintéssel adja át örököseinek az evangéliumot (2,2), és azt is, hogy evangélistaként és tanítóként mily hő a hivatalához. Ahogyan Pál az 1Kor 4,1-5-ben, ő is azt várja, hogy Isten ítélete bebizonyítja érdemeit, és a siker hagyományos koronájával fogja megjutalmazni. Babérkoszorú jár a győztes sportbajnokoknak (1Kor 9,25), az egyházi vezetőknek (1Pét 5,4), és a valódi keresztényeknek (Jel 2,10). Itt a vers az élet koronáját hangsúlyozza, azt a halhatatlanságot, amelyet Jézus nyert meg számunkra (ld.: 1,10). A levél azonban méginkább azt hangsúlyozza, hogy a Jézussal elszenvedett halállal életet nyerünk Benne (2,11-12). Ennek az eszkatalogikus jutalomnak (4,1-8) a hangsúlyozása nem véletlen, kivált azoknak fényében, akik azzal tagadnák meg Jézus jövőbeni eljövetelét, hogy ez az eszkatologikus esemény már bekövetkezett, ily módon ők már osztoztak Jézus feltámadásában (2,18). A levél ebben a mérsékelt hangnemben megerősíti az evangélium tradíciójának Jézusról vitatott aspektusát, hiszen megerősíti, hogy ő az egyház Ura és Bírája.

4,9-13 A szolgálat magányossága. Amikor a szerző az 1,15-18-ban arról panaszkodik, hogy milyen magányos, megint csak rendkívül személyes megállapítást ad magáról. Ugyanakkor azonban ez a bekezdés szinte ablakot nyit számunkra, amelyen át kitekinthetünk a korai egyház kiterjedésére: Tesszalonikára, Dalmáciára, Galáciára, Troászra és Rómára. Az utazás akkoriban viszonylag könnyű volt, gyakran utazgattak is, és a keresztények laza könnyedséggel mozogtak ebben a mobil társadalomban.

A felsorolásban említett személyeket elég nehéz beazonosítani. Ezek a nevek a régi világban mindennaposak voltak, és igen könnyen összekapcsolhatjuk őket a páli közösségek jól ismert alakjaival. Démász, Lukács és Márk egytől egyig üdvözletüket küldik Pállal Filemonnak (24. v.), és a kolosszei egyháznak (4,14). Lukács talán Pál társa lehetett utazása során (ApCsel 16,20-21); Márk pedig Pál munkatársa lehetett (ApCsel 15,37-39); és az ApCsel Tichikusza talán ugyanaz a hívő lehetett, akit Pál rendszeresen személyes követeként küldött (Kol 4,7; Ef 6,21; Tit 3,12).

4,14-18 Megpróbáltatások és megszabadulások. A hűséges és hamis barátokat már korábban, az 1,15-18-ban összehasonlította a szerző, és ahogyan Onéziforoszt Isten áldására ajánlja az ítélet napján, mert meglátogatta börtönében, ugyanúgy Isten szigorú ítéletére bízza most Alexandert, amiért megsértette. A szerző megbántottsága abban jut kifejezésre, hogy Alexander "nagyon ellenszegült szavainknak", amiből arra következtethetünk, hogy ez ugyanaz az Alexander, aki az 1Tim 1,20-ban hajótörést szenvedett a hitben. Az oroszlán torkából való megmenekülésre tett megjegyzés alatt nem a Néró uralkodása alatti bebörtönzését és az arénában való kivégzés fenyegető veszedelmét kell értenünk; elvégre Dániel is megszenvedett Isten szaváért, és hasonlóképpen megmenekült az oroszlán torkából. Pálnak az a kijelentése, hogy "Efezusban férfiasan küzdöttem a vadállatokkal", egyáltalán nem jelenti szükségszerűen azt, hogy csakugyan vadállatokkal viaskodott, hanem az epikureusi filozófusokkal bajlódott, akiket az antik világban népiesen csak "vadállatoknak" emlegettek. Amikor Péter arra figyelmezteti az egyházat, hogy óvakodjanak a bömbölő oroszlánoktól, szintén nem igazi vadállatokra, hanem a gonosz jelenlévő veszedelmére céloz (1Pét 5,8). A 17-18-as verssorok tehát valószínűleg arról szólnak, hogy Pál mily nagy isteni védelmet élvezett térítőmunkája ideje alatt.

4,19-22 A levél befejezése. Mint az Újszövetség levelei általában, ez is a jellegzetes üdvözletekkel zárul. Akvila és Priszka társultak leggyakrabban Pál munkájához, és ők maguk is sokszor utaztak a Pontustól (Fekete-tenger) Rómáig, Korintusig, majd pedig Efezusba (ApCsel 18,2; Róm 16,3; 1Kor 16,19). A szerző meleg szavakkal emlékezik meg róluk, mint ahogyan Onéziforoszról is, aki gondját viselte bebörtönzése idején (1,16-17), s Onéziforosz családját is ide sorolja. Azoknak az üdvözléseknek a sorából, amelyet a szerző a Róm 16-ban küld, arra következtethetünk, hogy a római egyház igen jól ismert lehetett, valószínűleg annak köszönhetően, hogy a korai egyház oly sok missziós utazást tett oda, és a római egyház mindig szerető üdvözleteket küldött a keleti egyháznak (21. v.). A levél ezzel a jellegzetes keresztényi köszöntéssel zárul: "Az Úr Jézus (Krisztus) legyen lelkeddel!"

1,1-4 A levél kezdete. A levél kezdete a szokásos megjegyzést tartalmazza a küldőről (Pál), a címzettről (Titusz) és benne van az üdvözlés (kegyelem és békesség). A szerző apostol és "Isten szolgája", amely az Isten általi megbízott szokásos bibliai meghatározása (ld.: 2Sám 7,5), és amely leírást Jakab (1,1) és 2Pét (1,1) is használta. Ami azonban ebben a levélkezdésben szokatlan, az az, hogy hosszan ecseteli a szerző megbízatásának célját. Ez a cél nem csupán az, hogy a pogányokat közelebb hozza a hithez, de, hogy "az igazság ismerete végett" előmozdítsa azt, még nagyobb, hosszúlejáratú, meghatározott szerepet említ, mint amilyennek Pált elképzeljük az ApCsel-ben és a leveleiben leírtak után, amint egyik városról a másikra rohan, térít, majd újból elutazik. A szerző, nyilván pasztorális okokból, felhívja a figyelmet új szerepére, a tanítóéra, aki az evangéliumi hit legfontosabb részét tanítja, és aki külön figyelmet fordít Jézus feltámadásának és második eljövetelének tökéletes megérttetésére, és az ezzel való keresztény kapcsolatra.

1,5-9 A presbiterek és püspökök minősítése. Az 1,5-9, amely szerkezetileg egyensúlyban van az 1,10-16-al, ellentétbe állítja az egyház jó vezetőit a rossz tanítókkal. A jó tanítók, a püspökök minősítési listájával találkozunk itt, amelyből megtudhatjuk, mi is ennek a levélnek az elsődleges célja: az, hogy Tituszt és utódait feljogosítsa. És ebben a kvalifikációs listában Titusz jóval nagyobb affinitást mutat az 1Tim, mint a 2. levél iránt - nem csak azért, mert mindkettőben megvan ez a minősítési felsorolás, hanem azért, mert a lista mindkét levélben csaknem azonos.

Az egyházi vezetőktől meg kívánt képzettség semmiben sem látszik különbözni attól, amit egy tiszteletre méltó városi hivatalnoktól elvárhatnánk: legyen az illető jó jellemű, tapasztalt ember, legyen feddhetetlen, akinek becsületes élete ragyogó bizonyítéka annak, hogy tőle csak jó tanácsot kaphatunk. Röviden: felelősségteljes közéleti személyiségnek kell lennie. A püspökök kötelességeiről és feladatairól azonban csupán később, a 9. verssorban tesz említést, ahol is elvárja tőlük, hogy amikor prédikálnak, bátorítanak és korholnak, "ragaszkodjanak a hiteles tanítás szavaihoz", azaz legyenek ortodoxok. A püspökök erkölcseire ugyanazok az elvárások vonatkoznak, mint az egyház többi tagjaira. De amitől ez a felsorolás igazán fontossá válik a kortárs olvasó számára, az az ablak, amelyen át betekintve megpillanthatjuk ezt az egyházat a maga idejében és helyén, ezt az egyházat, amely tudatára ébredt, hogy vezetőinek keresztényi kiválósága épp oly fontos a szekuláris világ tanúságául, mint amilyen fontos a belső vezetéshez és az evangélium hatalmának modelljéül, s ahhoz, hogy a felelősségteljes életet terjesszék és formálják.

1,10-16 Ellentétük, a hamis tanítók. Óva inti Tituszt a hamis tanítóktól, kivált azoktól, akik a zsidóságból tértek meg. Pált és a korai egyházat hasonló, állandó jellegű problémák vették körül, amikor az újonnan megtértektől megkövetelték, hogy körülmetéltek legyenek, és minden egyéb téren is a zsidókhoz hasonló életvitelt folytassanak (Gal 5,1-2; Fil 3,19). Ez a téves irányzat a korai egyházban nyilvánvalóan tovább élt, ezért az 1Tim-ban szigorúan megbírálja azokat, akik a megtérteket az ószövetségi törvényekkel (1,7) és a zsidó étkezési szabályokkal akarják megterhelni (4,3-4). E helyütt a fenyegetés a krétai egyháznak szól, ahol a hívekre olyan tanításokat akarnak rákényszeríteni, ami "csak emberi parancs" (ld.: Mk 7,7-8.13), kivált ami az étkezési szabályokat illeti. A 15. versszak azon állítása, hogy "a tisztának minden tiszta", ugyanaz, amivel Pál érvelt a Róm 14,20-ban a tiszta és tisztátalan eledel ellen, és amelynek itt pontosan ugyanaz a funkciója. A teljesebb válasz természetesen az 1Tim 4,4-ben található, amelyben, mivel Isten minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendő (avagy "rossz"), ezért az kivált a Krisztus feltámadásában kezdődő új teremtésre érvényes. A zsidóság étrendjét megtartók ezért rossz teológiát, avagy "zsidó mendemondákat" követnek, ahogyan ezt a pasztorális levelek nevezi (1,14; 1Tim 4,7; 2Tim 4,4).

Az önsanyargatásról és a szigorú erkölcsi életről itt nem esik szó. Titusz nemigen liberalizálja az egyház életét. Ezek a judaizáló problémák az egyházi élet szívét fenyegetik, ezért nagyon komolyan is kell venni. Amennyiben a judaizálás sikeres lenne, az azzal fenyegetne, hogy a kereszténység már nem egy mindenki számára nyitott vallás lenne (ld.: 2,11; 1Tim 2,4-6), hanem afféle aprócska zsidó szekta. Ha ugyanis ahhoz, hogy valaki kereszténnyé legyen, a zsidó szokásokat be kell tartani, akkor ez ellentmond a Krisztus halálában bekövetkező abszolút megváltásnak (ld.: Gal 2,21). Vagy teljesen megmenttettünk Krisztusban, vagy a törvények és szokások megtartásával igyekszünk megmenteni önmagunkat. A Titusz-levél határozott kijelentése pedig arról szól, hogy az egyháznak mindig a megváltás Krisztusban való kegyelmét kell támogatnia, nem pedig azt, amit saját magunk cselekszünk. Amikor a szerző ellenáll a judaizáló tanításoknak, nem kevesebbet éreztet, mint azt, hogy az igaz keresztény hitnek ezután a becsületes és tisztességes életvitelben kell kivirágoznia. A jó erkölcs nem kevésbé fontos számára, mint a judaizálóknak, de ezalatt az értendő, hogy radikálisan különbözik tőle a Jézus halálával bekövetkező megváltás kapcsolatában.

2,1-10 Az egyház és a társadalom felépítése. Az 1Tim levelében (5,1-16; 6,1-2) felsorolt háznépi kötelességek sorához hasonlóképpen itt is megtaláljuk ezt a listát. Titusz egyháza azonban annyiban tér el az 1Tim egyházától, hogy nem fordít különösebb figyelmet az özvegyekre, és arra vonatkozóan sem ad instrukciókat, hogy hogyan bánjanak a megöregedett keresztényekkel. Figyelmének középpontjában a társadalmi csoport iránti felelősség áll, azzal a tipikus buzdítással, amely számos újtestamentumi írásban fellelhető (Kol 3,18-4,1; Ef 5,21-6,9; 1Pét 2,18- 3,8). Keresztező mondatszerkezetet használva szólítja meg az idősebb férfiakat (A), az idősebb nőket (B), a fiatal asszonyokat (B) és a fiatal férfiakat (A). A felsoroltakat felszólítja, hogy családi életükkel mutassanak jó példát, uralkodjanak önmagukon, és legyenek állhatatosak és szeretőek. E buzdítások fontossága nem a jóerkölcsök és a bűnök felsorolásában rejlik, amelyek egyébként is nyilvánvalóak, hanem abban, hogy az új vallásnak milyen érzést kell keltenie a nyilvánosság előtt. Tudnak-e a keresztények jó szülők és tisztességes családi életet élők lenni? Vajon olyan liberálisok a keresztények, hogy a társadalom szerkezetét lerombolva akarnak megszabadulni előző megkötöttségeikből (ld.: Mk 10,29 és 1Kor 7,10- 15)? Lehetnek-e a keresztények hű és becsületes állampolgárok? Az 5. vers világosan kimondja az egyház nyilvános álláspontját: ha a család hitelt érdemlően keresztény, akkor "Isten igéjét nem éri káromlás". Ugyanez a nézet áll Titusz feladata mögött is, amikor felhívja, hogy hirdesse az üdvös tanítást; ha így cselekszik, akkor az ellenfél "megszégyenül, mivel semmi rosszat sem tud ránk fogni" (8. v.). Hasonlóképpen a becsületes életű rabszolgák "díszére válnak ... üdvözítő Istenünk tanításának". Ezt a tanítást számos erős támadás érte. A legjobb magyarázat erre az, hogy az egyház új tantételei feddhetetlen életet biztosítottak a megtértek számára, és hogy ennek a jó teológiának példamutatóan erkölcsös élet lett az eredménye. Gyümölcseit pedig mi is megismerhetjük.

2,11-15 Hűség és erkölcsös élet. A fentiekben megjegyeztük, hogy a jó teológia jó erkölcshöz vezet, és ez az axióma láncszemként szolgál az előző felsorolás, és a mostani szakasz között. A "kegyelmet" hirdeti (11. v.), amely ha hiteles, arra tanít, hogy "szakítsunk az istentelenséggel és ... éljünk mértéktartóan" (12. v.). De mi is az egyházban való hőség? A 11, 13-14. versek az eleven, tiszta kérügma alapvető terminusára emlékeztetnek bennünket. Isten úgy jelenik meg történelmünkben, hogy minden embert megment (11. v.), s e terve Jézusban realizálódott, aki áldozatával megváltott minket (14. v.). Immár megítéltetve várakozunk a megszentelő megerősítésre, "a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelére" (13. v.). Az evangéliumi kérügma egyáltalán nem elméleti, mivel bizonyos hangsúlyos módon azt mondja el, hogy a pasztorális levelek hogyan alapulnak az egyház etikai buzdításán. Megváltattunk a tisztességtelenségtől, amelyet itt "gonoszság"-nak fordítottak (v. 14), megtisztultunk a bűntől és buzgón jót cselekszünk. Megváltásunk, amikor a bűnt felváltotta a kegyelem, egyszerre hozott radikális változást az életünkbe, és ugyanakkor instrukciót és megerősítést kaptunk Isten Lelkétől a tisztességre (ld.: "tanítás", 12. v.). Ha ez a testi-lelki átalakulás hiteles, akkor az ítélet napján bizalommal állhatunk Isten elé.

3,1-2 Állampolgárság és kereszténység. Az egyház "házi kötelességek" listáján ezek az utolsó buzdító részek. A keresztény buzdításban nem szokatlan, hogy a császárért való imádságra bátorítson (1Tim 2,1-3); itt a törvényes polgári fennhatóság iránti engedelmességet keresztény erkölcsként említi, akárcsak a Róm 13,1 és az 1Pét 2,13-17 esetében. Az egyház nem tekinti magát a világ és az állam vetélytársának, hanem rámutat, hogy a keresztények is ehhez a világhoz tartoznak és példamutató állampolgárok lehetnek. Ehhez az állampolgársághoz az is hozzátartozik, hogy "legyenek engedelmesek" (1. v.). A szöveg szó szerint ezt mondja: "legyenek minden jóra készek", ami ugyanúgy utal a jóerkölcsre, mint az engedelmességre. de talán inkább az "engedelmesség" számít, mert a 3,14-ben így bátorítja az egyház tagjait: "Tanulják meg a mieink is, hogy szükség esetén jótettekkel működjenek közre, különben gyümölcstelenek lesznek". És a 2Tessz 3,6-11-ben hosszú buzdítást találunk arra vonatkozóan, hogyan kerüljük el a semmittevést, és hogyan folytassunk becsületes munkát, amely azután azzal a híres mondással éri el tetőpontját, hogy "aki nem akar dolgozni, ne is egyék" (3,10). Mivel a 3,1-2 legfontosabb témája a keresztények állampolgársága, az 1. sort a legjobb úgy értelmezni, mint amely teljes polgári életre biztatja a keresztényeket - tiszteljék a kormányt, mindenben engedelmeskedjenek, és udvariasan kerüljenek el minden civódást és rágalmazást.

3,3-8 Különbség teszi a keresztényt. Ez a rész megpróbálja kisilabizálni a kereszténység másságát, azt a fajta életet, amelyet a keresztény ember él, azelőtti, bűnös életével ellentétben, hittel teli, új életében; ugyanennek a leírását találjuk az Ef 2,3-10-ben és az 1Pét 4,1-3-ban. Az az érvelés, amelyet a levélben már láttunk: a jó (azaz keresztény) teológia jó erkölcshöz vezet. Ennélfogva a jó állampolgárság nem csupán összeegyeztethető a kereszténységgel, hanem még erősödik is általa. Az előző pogány élet, amelynek tipikus jellemzője, hogy a szenvedélyek - rosszindulat, irigység, harag, gyűlölködés - rabja volt, aligha lehet a jó állampolgárság ajánlója.

Az előző, bűnös pogány élet és a jelenlegi keresztény, erényes élet közötti ellentét nem a keresztények kitartó morális erőfeszítésein, hanem Isten kegyelmén alapszik. És ha azt vesszük, hogy ebben az egyházban a tagok judaizáló tendenciája mennyire eltúlozta a törvény fontosságának figyelembe vételét (1, 14-15), akkor megkapjuk az új keresztény élet teológiai alapjának magyarázatát. A keresztény Isten kiváló, ő a jóság és az emberszeretet Istene (4. v.). Isten kiválósága nem elvont, hanem történelmi fogalom; ez a kiválóság valamikor az időben és a történelemben "megjelent" (ld.: 2,11), és aktívan cselekvő - mert megmentett bennünket. Az üdvözülés tehát nem jöhet a zsidó törvények tökéletes betartásából, hanem csakis Isten irgalmasságából (5. v.). Ez a páli tanítás szürete, amely már az Ef 2,8-9-ben és a 2Tim 1,9-ben is felbukkan. Már korábban, a 2,14-ben láttuk, hogy Isten üdvözítése Jézus áldozati halálában vált valóra, és a keresztények akkor veszik ki személyesen részüket ebből az üdvözülésből, amikor megkapják az újjászületés tisztaságát és Isten Lelkének adományát.

Mindkét téma a keresztény prédikációk állandó elemét képviseli: a megtérést igen gyakran úgy írja le, mint újjászületést (ld.: Jn 3,5; 1Pét 1,3,23; 2,2), a keresztséget mint megtisztulást (Ef 5,26) és mint az új lélek adományát (Gal 4,6). Ahogyan Isten Ádám élettelen agyagtestébe élő lelket lehelt, és életre keltette, és ahogyan Isten Krisztus testébe a feltámadás során új és szent lelket helyezett és életre keltette (Róm 1,4), olymódon azáltal, hogy Krisztus halálában és feltámadásában osztozunk, Isten életre keltett bennünket, és új, szent Lelket helyezett belénk. Olyan Lelket, amely megengedi, hogy Istent "Abbaként" szeressük és ismerjük, és azt is megengedi, hogy feddhetetlenül léphessünk át új életünkbe (Gal 4,6; Róm 8,14-17). Immáron távolról sem vagyunk Isten ellenségei, hanem Isten gyermekeivé és örököseivé lettünk (Gal 4,7; Róm 8,17). Életünk nem ér véget a halállal, ahogyan a pogányok hiszik, mert Istenben örök életet remélhetünk (ld: 1,2; 2,13 és 2Tim 2,10). A keresztények tehát azáltal, hogy Isten belépett az életükbe, gyökeresen megváltoztak, és a keresztény Isten bebizonyította a pogány világnak, hogy ő az Úr, és mindenki Megmentője. Ha hűségesek maradunk egy ilyen Istenhez, akkor ő távol tart bennünket a romlástól és teljes, és felelős életre tökéletesít.

3,8-11 Végső utasítások Titusznak. Timóteus bőséges utasításokat kapott kötelességeire nézvést (ld.: 2Tim 4,2-6), Titusz azonban csupán itt kap némi kurta eligazítást a "tedd és ne tedd" felől. Titusznak "teljes határozottsággal" kell hangoztatnia mondanivalóját (8. v.) Istentől kapott adományunk igazságáról és a megváltásról, és arról az új, erkölcsös életről, ahová hitünk vezet. És ez nem csupán igaz, hanem a vallás piacán a kereszténység kelendőségének fő oka (8b. v.). Titusz nem lehet olyan, mint a tévtanítók, akiket az 1,10-16-ban mutat be a szerző. Kerülnie kell az olyan vitákat, amelyeket a hamis tanítók folytatnak a "nemzetségtörténetek" felett, valamint tartózkodnia kell a civódásoktól, legkivált a törvények feletti veszekedésektől (ld.: 1,14-15). A korai egyház adekvát módon megvitatta ezt a témát, és a törvény kontra kegyelem témájában nem volt visszaút. Az igazságot hangoztatni szükséges ("hasznos", 8. v.), de a judaizáló ösztönzések hangoztatása nem szükséges (9. v.).

Mint Timóteus, Titusz is megdorgálja és helyreigazítja az egyház helytelenül gondolkodó tagjait (ld.: 2Tim 2,25; 4,2). Két figyelmeztetését már voltaképpen Mt 18,15-17-ben láttuk, ezek a hibák kijavításának fokozatos eljárásáról szólnak. Ha a figyelmeztetés mindhiába való, akkor az "eretneknek" valamiféle társadalmi korrekción kell átesnie, amely úgy tűnik, az exkommunikáció bizonyos formája (ld.: 1Tim 1,20). Ennek szigora attól függ, hogy az illető mekkora veszélyt jelent. Nem csupán a hamis tanítók mondtak ellent Krisztus keresztjének, tanaik védelmezői nyilván mohó prozelitákká lettek (ld.: 1Tim 5,15; 2Tim 3,6), és így az egyház elüszkösödött részeivé váltak (ld.: 2Tim 2,17-19).

3,12-15 Végső utasítások. Ezekben a végső utasításokban pontosan tükröződik Az I. század egyházának változékony állapota. A hírnököket feltehetően Rómából vagy a Földközi-tenger nyugati részéről küldték keletre, Nikopoliszba. Tichikusznak a szerző ügyeiben rengeteget kellett utaznia, a 2Tim 4,12-ben például éppen Efezusba küldi. Úgy tűnik, hogy a misszionáriusokat is ide-oda küldözgeti: Apollót, az ApCsel 18-ból és az 1Kor 1-4-ből ismert híres alexandriai tudóst, és Zénászt, aki egyébként ismeretlen. Érdekes az a megjegyzés, hogy Zénász "törvénytudó", nem zsidó írástudó, hanem jogtudós; nyilvánvalóan olyan művelt, és tekintélyes társadalmi pozíciót betöltő személy, mint amilyen a Róm 16,23-ban említett Erasztosz, a város vagyonkezelője. Utazásaik során a közösség gondosan ellátja őket, ez az eljárás pontosan ugyanaz, amelyet Pál a saját térítői gyakorlatában is követett (ld.: 2Kor 11,8-9; Fil 4,14-16). A 14-es vers az egyházhoz szóló buzdítások általános összefoglalója, amelyben arra kéri őket, hogy legyenek jó polgárok, szükség esetén vigyázva járjanak el saját ügyeikben, és ne henyéljenek, vagy lustálkodjanak (ld.: 3,1 és 1Tim 5,8). A levél tipikus levélbeni köszöntéssel és búcsúzással zárul.

A levél szerzősége körül komoly tudományos vita alakult ki. Amennyiben valóban Jakab a szerzője, akkor ez lehet "Jakab, Alfeus fia" (Mt 10,3), vagy méginkább "Jakab, az Úr testvére" (Gal 1,19; ld: még Mk 6,3). Ez a Jakab mindenképpen a korai egyház egyik legfőbb alakja; neki jelent meg a feltámadt Jézus (1Kor 15,7); ő lett a jeruzsálemi egyház második vezetője (ApCsel 12,17), és abban is vezető szerepe volt, amikor megnyitották az egyházat a nem zsidó tagok előtt, valamint az ApCsel 15 szerint vezetése alatt folyt le a jeruzsálemi konferencia, és ő erősítette meg Pált abban, hogy térítsen a nem zsidók között (Gal 2,9). ő az, akit Pál az utolsó jeruzsálemi útja alkalmával meglátogatott (ApCsel 21,17-18). De akárcsak a pasztorális és a katolikus levelek esetében, itt is az a nézet alakult ki, hogy a levél csak Jakab neve alatt íródott. A Jakab-levél anyaga a legáltalánosabb buzdító anyag, amelynek forrása vagy értéke egyáltalán nem követel meg szemtanút. Az egyházról az lehet a benyomásunk, hogy jóval fejlettebb csoportról van szó, mint az apostoli egyházban. A szöveg pasztorális megértése szempontjából tulajdonképpen lényegtelen a szerzőség feletti vita, mivel a levél rendkívül gazdag tradicionális újszövetségi anyagot tartalmaz. Nincs is szükség eredeti szerzőségre ahhoz, hogy a szerző, vagy a tartalom értékét biztosítva lássuk. A levél pszeudo-jellegéből és az egyház fejlettségéből úgy ítélhetjük meg, hogy a jakabi kompozíció valamikor az első század kései éveiben keletkezett.
 

Szerkezetileg ugyan a laza levélformát követi, de azért a Jakab-levél műfaját sokkal inkább jellemzi a pontosság, mint azokét a népszerű erkölcstanításokét vagy buzdításokét, amelyeket jól ismertek a zsidó bölcsességi irodalomban, a hegyi beszédben (és 1Pét-ben), no meg a görög-római írásokban. Jellemzően gyakran használja a felszólító módot, és szüntelenül a tökéletességre sürget. A buzdítás tipikusan kisebb tételek láncolatából áll, amelyeket néha összefőz (leginkább címszavakkal), de gyakran csak úgy vaktában kapcsolja egybe. A fő témák általában az állhatatossággal, a megfelelő beszéddel, az imádkozással, a jótékonysággal, a fösvénységgel, az élvezetekkel, stb. kapcsolatosak - amelyek egytől egyig a buzdító irodalom szabványtételei. A buzdítást élénk metaforákkal cifrázza, és érvei alátámasztására igen sokat idéz a Szentírásból.

A szerző nagy gyönyörűségét leli a jó és rossz, élő és halott ellentéteiben, amelyekkel álláspontját megvilágítja. Az olvasónak nagyon oda kell figyelnie a Jakab-levél rendkívül hagyományos anyagára, mert ezzel kitűnően megvilágítja az egyház megtértekhez szóló prédikációit, és azt, hogy mily nagy szükség van az állhatatosságra és az Istenhez való tökéletes megtérésre. Jakab képviseli a korai egyház pasztorális irányvonalát, amely Isten nyáját az üdvözülés ajándékának egyre nagyobb és nagyobb birtoklásához tereli. Jakab távolról sem borítja fel a páli teológiában rejlő haladást, ahogy azt némelyek állítják, hanem nagy figyelmet fordít az egyház erkölcsi életére, és komolyan veszi azt az alapvető páli buzdítást, hogy "méltóan éljetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek részesei lettetek" (Ef 4,1; 1Tessz 2,12; Fil 1,27; Kol 1,10).
 

Míg Jézusról meglepően kevés anyag van (1,1; 2,1), addig terjedelmes visszaemlékezéseket hoz fel az Istenről tartott keresztény prédikációkról. Végül is a pogányok rendre megtértek hitükben az egy igaz Istenhez (ld.: 1tessz 1,9-10), valamint a Jézusban való hithez. Jakabnál az Istenről gazdagon festett portré természetesen hagyományos és bibliai forrásokon alapul: Isten "könyörületes és irgalmas" (5,11), "törvényhozó és bíró" (4,12); Egy az Isten (2,19), teremtő (1,18), szilárd és változatlan (1,17).

Jakab levelének fő vonatkozásai az Istenhez való megtérés állhatatosságában, és az evangéliumban való erkölcs növekedésében vannak. Látja, hogy milyen szoros rokoni kapocs áll fenn az Istenben való hit és a felebaráti szeretet között, mivel mindkettő a hit szövetségének jellemzője. Megvédelmezi az erkölcsös élet integritását: az ember nem válogathat Isten szövetségi törvényei között (2,10-11). Jakab sosem fárad bele abba, hogy rámutasson életünk zűrzavarainak gyökereire, és arra sürget, hogy figyeljünk oda rájuk, nehogy erdőtűzként pusztítsanak el bennünket. Jakab egyházértelmezése, amely mindvégig meghatározza írását, arra figyelmeztet, hogy a vallás nem magánügyünk köztünk és Isten között, hanem szövetség Isten és szövetséges népe között; így a felebaráti szeretet (2,8) épp úgy, mint az előbb említett ítélkezés, mindig visszatérő témák. Senki sem vonhatja ki magát Jakab pasztorális felfogása alól a keresztény élet teljességéről, arról az érettségről, amellyel az evangélium növekszik a hívőkben, és a vallás és az élet közötti aktív kapcsolatról. Jakab egyházában nem lehetnek részmunkaidős keresztények!
 

1,1 Levélkezdet. A mű a legegyszerűbb levélnyitással kezdődik. A levélíró Jakabként, Isten szolgájaként bemutatkozik (ld.: Bevezetés). Az üdvözlés "a szórványban élő tizenkét törzsnek" szól, ami alatt valószínűleg a pogány világban szétszórt egyházat érti. Az a tény, hogy a címzés a tizenkét törzshöz szól, Jakab katolicizmusát sugallja, azt, hogy a levelet nem egyetlen egyházhoz (pl. a korintusihoz) írja, vagy hét egyházhoz (Jel 1-3), avagy a pontuszi, ázsiai és galáciai regionális egyházakhoz (1Pét 1,1), hanem a bárhol és mindenütt lévő keresztény egyházakhoz.

1,2-4 Állhatatosság. Ahol a tipikus levélkezdet a "hálaadó fohásszal" nyílik, ott Jakab menten belevág az állhatatosságra való buzdításba. Ahelyett, hogy a nehézségek hallatára letörnénk, vagy arra gondolnánk, hogy a megpróbáltatások meghazudtolják Jézus győzelmének keresztény kinyilatkoztatását, "nagy örömnek" kell tartanunk a megpróbáltatásokat. Az 1Pét 1,6-7-ben a megpróbáltatásokat értékesnek tartottuk, mert azok a hit tűzbe tartott aranypróbái; itt pedig azért elfogadhatóak, mert olyan befejezéshez vezetnek, amely mindezt megéri: állhatatossághoz, tökéletességhez és érettséghez (4. v.). A levél közös vonása az a láncreakció, amely egyik erkölcstől a másikig vezet (ld.: Róm 5,3-5 és 2Pét1,5-7). Nyilvánvalóan azokhoz az emberekhez címezték, akiket Krisztusban megítéltek és akikért a megszentelés (azaz az állhatatosság és érettséghez való mind közelebb kerülés) most a legfőbb feladat.

1,5-8 Imádság és hit. A 4. és 5. verssort összekötő kulcsszó a "hiány": a tökéletes keresztény semmit sem hiányol, de ha valakinek mégis hiányzik valami, az imádkozik érte. Az új téma bevezetése tehát adott. Az állhatatosság érettséghez vezet, melynek során nem szenvedünk semmiben hiányt, de amivel megszerezhetünk valami nekünk hiányzó dolgot, az az imádság. Szerzőnkre rendkívül jellemző a jó/rossz ellentétének használata. Itt az imádkozók közötti ellentétre bukkanunk: azok, akik igazán hisznek, hittel kérnek (Mk 11,24), ám a hamisan imádkozók vagy kételkedők, vagy "tétovák" (ld.: 8. v.). A szerző nem abban ad tanácsot, hogy hogyan imádkozzunk, hanem ismételten felszólít, hogy keresztényként legyünk érettek és teljesek. Most pedig első alkalommal rátalálunk az élénk szóképek egyikére, amelyet Jakab alkalmaz: a kételkedő imádkozó olyan, mint a tenger, aminek hullámait hányja-veti a szél.

1,9-11 Gazdag és szegény. Rövid bevezetőt kapunk abból a témából, amelyet Jakab a későbbiekben majd hosszabban is kifejt. E tömör rész csak a jó és a rossz viselkedés közötti különbséget hangsúlyozza: a közösség szegényei felmagasztosulva dicsekednek azzal, ami Istentől jön; a gazdagok rosszul teszik, ha dicsekszenek, hiszen oly törékenyek és mulandók, mint a virág, amely a nap hevétől lekókad. Ez a szókép Isten hevességére és biztos ítéletére emlékeztet (ld: Mt 3,11-12). A szerző feltételezi, hogy a gazdagok valami módon kettéhasadt személyiségek (ld.: 8. v.), mert Isten és az Evangélium mellett "vállalkozásaikkal" (11. v.) foglalatoskodnak.

1,12-16 Kísértés. Jakab visszatér ahhoz a témához, amellyel az 1,2-4-ben kezdte a levelet; Jézussal is előfordult a megkísértés. Az a mondat, hogy "Boldog az az ember, aki állja a megpróbáltatást", a hegyi beszéd üdvösségére emlékeztet (Mt 5,3-11). Számos téma és kifejezés visszatér, hogy teljesebb értelmet nyerjen: kísértés, kitartás, megpróbálás (1,2-3). Noha a kitartás eredményességhez vezet, most azt mondja, hogy az az élet koronájához vezet, amely Isten megmentő ítéletének hagyományos kinyilatkoztatása (ld.: 1Kor 9,25 és 2Tim 4,8). A kísértés forrása problematikus marad; a szerző azt állítja, hogy a kísértést nem hozhatja ránk Isten, hanem a saját testi vágyaink és óhajaink kísértenek meg bennünket. Mindazonáltal mindnyájan megpróbáltatások tárgyai vagyunk. E probléma spekulatív aspektusa azonban kevésbé fontos, mint a két lehetőség közötti pasztorális ellentét: aki ellenáll a kísértésnek, az boldog (12. v.), de azok, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek, bűnt szülnek, amelynek láncolata halálhoz vezet (15. v.).

1,17-18 Isten és Isten adományai. Jakab visszatér Isten adományához (ld.: 1,5-7), de most a megtérteknek eszébe juttatja Istent, akit a keresztények imádnak. Isten pártatlanul ad mindenkinek adományaiból (1,5-17). Megjutalmaz (12, v.) és megbüntet (11. v.). Isten nem kísért meg bennünket (13. v.), és Isten nem változékony vagy ingatag (17. v.). Ami azt jelenti, hogy Isten morális Isten. Tervszerűen teremtette a világot és választott bennünket (18. v.), és morális célja átjárja az általa választott világegyetemet. Ennélfogva azoknak, akik egy morális Istenre bízzák magukat, maguknak is erkölcsösnek kell lenniük. Amennyire Isten állhatatos, annyira kellene nekünk is állhatatosnak lennünk.

1,19-25 Igaz és hamis hívők ellentéte. Ez a rész két különböző, ellentétes tanácsot tartalmaz: készségesnek kell lennünk a hallgatásra (19. v.), de jaj annak a hallgatónak, aki lassan cselekszik (22. v.). Az első tanács elmondja a türelmes és az elhamarkodott közötti ellentétet (19-21. v), a második pedig kontrasztot állít a csupáncsak hallgató hívek, és azok között, akik hittel cselekszenek (22-25.v). A 18., 21., és a 22-23-as verseket a "szó" kifejezés kapcsolja össze: Isten szava teremtett bennünket, bennünk rejlik, hogy megmentsen, de ezen nekünk is dolgoznunk kell. A hangsúly itt a 22-25-ös versszakon van: a szerző erkölcsi aggodalma az, hogy valaki hogyan is cselekszik és él a benne lakó hittel. Itt jellemzően megint ellentétet használ, ezzel mutatja meg, milyen az igaz keresztény. A hamis ugyanis csak a tükörben tetszeleg, ám az evangéliumhoz nincsen sem kitartása, sem emlékezőtehetsége, sem morális válasza. Az igaz keresztény viszont néz, lát, emlékezik és cselekszik. A hit magja élő és cselekvő (ld. itt a Mk 4,14-20 mag-paraboláját). A 25. verssor szerint az igaz keresztény nem a törvénytelenséget keresi, hanem a vállára veszi Krisztus igáját (Róm 6,18), így a törvény a szabadság tökéletes törvénye lesz, amely nem hajt rabigába. Jakab azt a hagyományos, sikeres utaló címkét aggatja az ilyen emberre, hogy "boldog lesz tetteiben" (25. v.). Egyes kommentátorok itt úgy látják, mintha Jakab támadást intézne Pál munkásságának "munka - kegyelem ellentéte"-elve ellen, de ez ebből a szövegből megítélhetetlen. Amit a két típus között valóban ellentétnek látunk, az az igaz és a hamis hívők közötti ellentét. Mert mialatt Isten a hit által mindnyájunkat szabadon ítél meg, szentségünk megköveteli, hogy elhívásunk szerinti, értékes életet éljünk.

1,26-27 Igaz és hamis vallás ellentéte. Jakab egy másik ellentéten keresztül is elmondja nekünk, hogy mi az igaz/hamis vallás közötti különbség. A hamis jámborság olyan, mint az 1, 22-23-ban a hit tettek nélkül, vallás, amely nem ágazik bele a hívők életébe. Bárki, aki azt vallja, hogy szereti Istent, ám ugyanakkor a szomszédján köszörüli a nyelvét, az üres és félrevetett (ld.: Mt 5,22) - a témában pontosan elbeszéli ennek a típusnak az irodalmi előfordulásait (Sir 28, 12-26), valamint azokat, amelyek majd a későbbiekben fordulnak elő, a 2,16; 3,1-12; 4,11 és 5,13-ban. Az igaz vallás méltányolja a szövetségi hit és a szövetségi szeretet közötti hidat, mert ami az árvákkal és özvegyekkel való törődésben manifesztálódik, arra a szövetséges támogatásra a közösségben lévő hagyományos embereknek még nagyobb szükségük van (ld.: MTörv 27,19; Ezek 22,7 és ApCsel 6,1; 1Tim 5,3-16). Az igazi vallás a világi haszonleséstől és tolakodástól is tartózkodik (4,2) és Isten előtt szeplőtlenül és tiszta szívvel áll.

Az első fejezet ezután az apró buzdítások széleskörű példázataival folytatódik. Jakab általában a keresztény élet fejlődését említi, amikor emlékezteti őket a morális Istenre, aki megváltotta őket, és aki a teljesszívű és hittel teli életre elhívta őket. Jakab kedvenc technikája az, hogy élénk szóképekkel leírja a jót és a rosszat (hullámok, égető nap, tükör), és ennek segítségével állít éles ellentétet a jó és a gonosz, az igaz és a hamis között.

2,1-7 Részrehajlás az egyházban. E részben leírja az egyik közösségi összejövetelt, ahol is két tag az idősebbek elé járul a maga igazának eldöntéséért (ld.: 1Kor 6,1-6). Jakab erősen támadja a protekcionizmust, amely a sikeres és befolyásos embereknél oly természetesen szokott megnyilvánulni, és kijelenti, hogy ez nagyon rossz dolog. Pál egy másik szövegkörnyezetben ír arról, hogy Isten előtt sem az ítélkezésben (Róm 2,11), sem a választásban (Róm 3,22; 10,12) nincsen részrehajlás; ám ez a pártatlanság megtörte a zsidók addigi, Isten kivételezettjei szerinti kiváltságos helyzetét, és a páli egyházban radikális egyenlőségérzethez vezetett (ld: Gal 3,28). Nyilván ez az alapja annak, hogy Jakab itt kirohan a protekcionizmus ellen: Isten pártatlan velünk, és nekünk egyenlő státuszunk van az egyházban. Itt most a keresztények között kialakuló gazdagság és szegénység áll a támadás középpontjában; az Ószövetség irodalmában a gazdagság Isten áldásának és kegyének jele volt (128. Zsolt), ám ez a keresztény hagyományokban messze nincs így, hiszen a szegényeket nevezzük "áldottnak" (Mt 5,3), és őket tekintjük Isten kedves gyermekeinek (Luk 1,50-53). Jakab tehát az 5. versben úgy érvel, hogy Isten a szegényeket is éppúgy kiválasztotta, és gazdaggá (és egyenlővé) teszi a hitben (ld.: 1,9). Ehhez a hithez az egyházat hívja tanúnak: ahogyan Isten pártatlan, és ahogyan mindenkit az életre hív, és ahogyan a szegények, az árvák és az özvegyek a kedvencei, úgy kell az egyház felépítésének is visszatükröznie Isten cselekedeteit, nehogy olyanok legyünk, mint az ingatag hitű, henye emberek (ld.: 1,22-25).

2,8-11 A szeretet, mint a hit kulcsa. A 2, 1-7-ben megbélyegzett részrehajlás ellentéteként a 8-11. versekben az igaz hitről ír. Azok cselekszenek helyesen, akik betartják a királyi törvényeket, akik szeretik egymást. Az Újszövetségben ez a parancs azzal a paranccsal együtt fordul elő, hogy szeresd az Istent teljes szívedből (Mt 22,37-39), de itt azokra vonatkozik, akik hisznek Istenben (és szeretik). A probléma a következő: hogyan mutatkozik meg a hit és Isten szeretete gyakorlatban a mi életünkben? A 2,8-11 ezért emeli ki a felebaráti szeretetet, mint annak az embernek a bemutatását, aki hall és cselekszik (1,22-24), és azét, akinek élő hite van (2,14-17).

A szövetségi szeretet a részrehajlást (v. 9) éppúgy kizárja, mint a közösség tagja elleni támadást. Az érvelés azt szorgalmazza, hogy tartsuk meg a teljes törvényt, tehát a Tízparancsolatot, a szövetség törvényét is (ld.: Mt 15,19; 19,18-19). Ha a szövetség törvényének bármely részét elvetjük, azzal az egészet elvetjük. Milyen jellemző Jakabra, ahogyan megköveteli a keresztény morális élet e teljességét, amikor ismételten felhív bennünket, hogy legyünk érettek és tökéletesek (1,4), hibátlanok (3,2) és tiszták (1,27)! A vallás nem afféle részidőben végzett munka, nem válogató, szakaszokra osztható tevékenység. Ez a buzdítás úgy végződik, hogy felszólít, vizsgáljuk meg tüzetesen életünkben azt az erkölcsöt, amelyet Isten elvár tőlünk. Azok a könyörtelen emberek, akik részrehajlók és semmibe veszik az özvegyeket és árvákat, igen kevés könyörületet kapnak majd Istentől (ld.: Mt 7,2; 25,33-46), de a keresztényekre jellemző, hogy a könyörület számos bűnt eltakar (ld.: 1Pét 4,8). Erre az eszmére a Miatyánkban is rátalálunk, amikor így imádkozunk: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (ld.: Mt 6,14-15).

2,14-17 Holt és élő hit. Jakab egy másik ellentétsorozatban egymás mellé helyezi az aktív hitet a verbális hittel, az élő hitet a halott hittel. A szakasz ugyanazzal a mondattal kezdődik és végződik, hogy "van hite, cselekedetei azonban nincsenek" (14,17. v.), ez irányítja a tárgyalást, ez világítja meg a központi témát. A fókuszban az áll, hogy hogyan mutatja ki valaki a hitét valamely közösségi tagnak; ha például az egyik emberen látszik, hogy rongyos és éhezik, és csak azt mondják neki: "Melegedj és lakj jól!", ezzel még nem teljesítették iránta a felebaráti szeretetet (8. v.), és így az Istenben való hitet nem mentették meg (13. v.). Mindez teljesen a Mt 25, 31-46-ban lévő juhok és kosok parabolájához hasonlít. A hit gyakorlatának kapcsolata egyszerűen a 1,22-25.26-28-ban és 2,1-8-ban lévő érvek áradatával folytatódik, vagyis abban, hogy a keresztény hit, amennyiben igaz hit, hogyan járja át az ember életét. Jakab a 2,14-17-ben igen merész követeléssel áll elő, mely némi elméleti magyarázatot követel, ami a 2,18-26-ban következik.

2,18-26 A hit kétféle fajtája. Pál tanításának visszhangja erős, de nem tisztességes azon vitatkozni, mint azt sokan teszik, hogy Jakab támadja Pált, vagy radikálisan nem ért vele egyet. Ugyanis két ellentétes dologról beszélnek (ld.: 1,19-25). Pál szembeszáll azzal a zsidó nézettel, hogy a megváltás elve a törvény megtartásán alapul. Amikor a nem zsidókat evangelizálta, rájött, hogy Isten pártatlanul választott ki mindenkit a megváltásra - mindenkit, aki hisz Istenben és Jézus Krisztusban. Így hát, tekintettel az Isten előtti ítélkezés alapvető fontosságára, Pál úgy látta, hogy nem csak néhány, a törvényt betartó lesz megítélve, hanem mindenki, aki hisz Isten ígéretében, és aki ezáltal meghívatott az új életre. Itt tehát szemben áll egymással a törvény és a hit. Jakab másféle problémával hozakodik elő: előfeltételezi a hiten keresztüli megítélést, és kétféle hittel foglalkozik: az aktív hittel a holt hit ellenében. Következetesen megpróbál rámutatni, hogy az igaz vallásosság nem a helyesen megválogatott szavakon múlik, amelyeket a megtért kezdetben elmond, később pedig elfelejt. Az igazi vallásosság az Istenbe vetett szövetség hite, az a felebarátunk iránti szövetséges szeretet, amely kitart, amely tettekben és szeretetben valósul meg, és amely élő és cselekvő.

A 2,19-ben Jakab megismétli Istenről a hagyományos zsidó-keresztény formulát, amely a sokistenhitből megteremtette az új vallást: Egy az Isten. A démonok is ismerik ezt a hitelvet, de nem eszerint cselekszenek; egy eszméhez való ragaszkodás önmagában még nem megváltó, bármily fontos legyen is. Az igaz hitvallás megvallása nem ugyanaz, mint a hit megélése. Jakab Ábrahámot idézi, mert ő a tradicionális tanú ahhoz, hogy a keresztények e tárgyban summázzák érveiket (Róm 4; Zsid 11). Míg Pál szembeállítja Ábrahám puszta hitét az Isten által ígért fiúgyermek dolgában Mózes törvényhozó cselekedetével, addig Jakab megmutatja, hogy Ábrahám hitének is megvan a maga története - azt bizony alaposan próbára tették és magát a szövetséget is, vajon engedelmeskedik-e, amikor megparancsolják neki, hogy áldozza fel a fiát. Az ellentét nem a tettek és a hit között van, hanem a kitartó, aktív hit és az átmeneti, csupán szóbeli hit között. Ábrahám hite csak akkor vált "tökéletessé", amikor aszerint is cselekedett. Rácháb példája másik eltérésre mutat, nevezetesen arra, hogy a szövetséges hitnek, ha valódi, akkor a szövetséges szeretethez kell vezetnie. Rácháb vendégszeretettel fogadta az idegeneket, ellátta őket élelemmel, befogadta és felruházta őket (25. v.). Rácháb annak a példázata, aki szeretettel cselekszik özvegyekkel és árvákkal ( 1,27-28), aki szükségükben táplálja, melengeti és ruházza őket (2,16). Ábrahám és Rácháb kiegészítik egymást, és megmutatják, hogy az igazi hit az, amelynek állhatatos és cselekvő történelme van, az, amelyik akkor is hőséges, amikor próbára teszik, amelyik nem csak szavakban, hanem tettekben is megnyilvánul, amely engedelmes és szerető. Így mutatja meg Jakab, hogy a vallás vagy mélységesen átjárja életünket, vagy nem igaz vallás.

3,1-12 A nyelv megfékezése. Ez a nyelv megfékezéséről szóló hosszadalmas rész azzal a rendelkezéssel kezdődik, hogy a csoportban kevés tanító legyen. A korai egyház tanítókként említette a tisztségviselőket (ApCsel 13,1; 1Kor 12,28; Ef 4,11). A prófétáktól különböző tanítókról azt gondolhatták, hogy olyan emberek, akik a régi anyagba új gondolatokat visznek, olyanok, akik megőrzik és újrainterpretálják a hagyományokat. Jakab maga is tanítóként funkcionál, amikor újraértelmezi a törvényt (2,8-10), amikor helyreigazításokat tesz a Szentírásban (1,10; 2,23), és amikor újraismétli Jézus tanításait (1,5-17; 4,3). Az nem egészen világos, hogy vajon miért legyen kevés tanító (3,1), hiszen ezt a csoportot nem fenyegeti a hamis tanítók veszedelme. Jakab is csak annyit mond, hogy a tanítók szigorúbb megítéléssel szembesülnek, s ezt a témát ismételten is kihangsúlyozza (ld.: 2,12-13).

A tanításra vonatkozó rész csupán a bevezető része a nyelv megfékezésének főtémája előtt (2-12 v.). Noha már figyelmeztetett bennünket, hogy minden parancsot tökéletesen be kell tartanunk(2,9-11), itt most bevallja, hogy még mindig bűnösök vagyunk, és egyik- másik dologban vétkezünk. Így az, aki féken tudja tartani a nyelvét, "tökéletes" ember, mely tökéletesség abban nyeri el teljességét, hogy nem csak a bűntelenségben, hanem a hitben is növekszik. Az "állhatatosság" tökéletességet hoz (1,4); a hitet gyakorló hallgató tökéletes (1,25); Ábrahám hite hűséges cselekedete által vált tökéletessé (2,22). És újból előttünk áll az eszme teljes készlete: A megfontolt beszédben nagy érték rejlik. A nyelv megfékezése tehát a hagyományos morális buzdítások szabványtémája (ld.: Sir 14,1), és ezt a hagyományt Jakab nem csak tanácsként visszhangozza, hanem drámai metaforákat alkalmazva emeli ki szükségességét. Ahogy a harapós lovat megfékezi a zabla, akként szolgál a fékentartott nyelv arra, hogy az egész embert engedelmességre bírja (ld.: Zsolt 32,9). Ahogyan a hatalmas hajót az aprócska kormány irányítja és vezeti, bennünket is a nyelvünk fékentartása vezet. (Ennek hasonmását lásd az egyiptomi Amen-em-Opet-nél: "Nem csak a nyelved kormányoz téged; ha a hajónak egy ember nyelve lenne a kormánylapátja, akkor a Mindenek Ura lenne a kapitánya"). S még egy harmadik példázat is akad ennek a virtusnak a kihangsúlyozására: ahogyan az aprócska szikra erdőtüzet kelthet, úgy a kicsiny nyelv is nagy rombolást tud véghezvinni.

A 3,6-ban megismétli a nyelv megfékezésének fontosságát, mégpedig az előző két versben használt terminusokkal. Az egész ember és az egész test integritása ettől a kicsiny szervtől függ. Az eszme arra az evangéliumi leírásra emlékeztet, amelyben a gonosz szem elsötétíti az egész testet, és vice versa (Mt 6,22-23). A fékevesztett nyelv veszélyét Jakab talán kissé eltúlozza, amikor úgy nevezi, mint ami "egész életutunkat fölégeti", és ami már születésünk óta veszélyekkel jár ránk nézve, de a hagyomány nyelve minden bizonnyal fontosnak tartotta, hogy efféle leírást alkalmazzon. Egy biztos: az emberszeretet sokkal fontosabb Jakabnak (2,8). Épp olyan veszedelmeket hozhat, mint a fékezhetetlen nyelv, épp olyan ellenőrizhetetlen, és állandó odafigyelést követel. A buzdítást átjárja Jakab nyelv miatti aggodalma: először a csak verbális, cselekvés nélküli hit miatt nyugtalan (2,15); azután az eskü-tevők ellen figyelmeztet (5,13); majd pedig a rágalmazás ellen int (4,11); itt pedig igen fontosnak tartja, hogy aggodalmát kiterjessze egy olyan testrészre, amely erdőtüzet kelthet, avagy méreggel öl. A korai egyház nyilvánvalóan nagy értéknek tartotta a jótékonyságot és a testvériséget, és éberen őrködött, nehogy harag vagy pártszakadás lépjen fel közöttük. Jézus, nehogy bárki is azt higgye, hogy a törvény betartásával elkerüli a gyilkosságot, azt mondta nekik, hogy "már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart " (Mt 5,22).

Jakab végső érvelésében azt állítja, hogy az ítélkezés Isten dolga (ld.: 4,11-12), és beszédünket soha ne fordítsuk átkozódásra, hanem csak áldásra. És újból előhozakodik élénk metaforájával: áldás és átok olyannyira összeférhetetlenek az ember szájában, miként az, hogy egyazon forrásban édes és keserű vízre bukkanunk, és mint az, hogy egyazon tövön teremhet-e szőlő és füge.

3,13-18 Igaz és hamis bölcsesség. A 13-as versben, amely az igaz és a hamis bölcsesség bemutatásának bevezetője, Jakabra jellemző követeléssel találkozunk az élő és gyakorló hitért, amely a tettekben mutatkozik meg cselekvően. Célzást tesz a szerénységre, ezzel összeköti a 13-18-as verseket az 1-10-el, amikor megemlíti, hogy a megfontolt beszéd szelíd viselkedést eredményez, ezzel pedig elkerülhetjük a keserűséget és az önzésre való hajlandóságot. Közösségre vonatkozó tanácsa tisztán kiviláglik, amikor a szív és a beszéd egységére szólít, hiszen csakis ez érdemel jutalmat az individualista, hamis és arrogáns viselkedéssel szemben. Jakab rá jellemző módon szembeállítja egymással az igaz és a hamis bölcsességet, a fentről jövő bölcsességet a földhözragadt bölcsességgel. A földi bölcsesség az én-t helyezi előtérbe (v. 14); csak az olyan földi dolgokkal törődik, mint a gazdagság, szegénység és a tekintély; nem spirituális, hanem materiális; ördögi, akár a zabolátlan nyelv (ld:3,6). Az 1. Korintusi levélben Pál is találkozott egy pártokra szakadt közösséggel, amelyben az önös érdekeket keresték, és amely teli volt versengéssel és féltékenykedéssel (ld.: 1,11; 3,3), pontosan úgy, ahogyan azt Jakab itt leírja. Ahogyan Jakab általában bemutatja, hogy a hamis teológia (hamis bölcsesség) hogyan vezet hamis erkölcshöz, az a régi világra jellemző érvelés az eretnekség ördögi mivoltának bemutatására: ami pedig egészen bizonyosan megosztáshoz és erkölcstelenséghez vezet.

A hamis bölcsesség ellentéte a fölülről származó bölcsesség. Ez Jakab kedvenc fogalmai szerint tiszta és szeplőtelen (ld.:1,27; 3,6). Az igazi bölcsesség közösség-építő: békét hoz (Mt 5,9), a tanítók és a csoport vezetői pedig türelmesek és előrelátók lesznek általa. Jakabra az is jellemző, hogy teli van irgalommal (2,13) és jó munkával (2,18-26), nincs benne részrehajlás (2,9), sem elbizakodottság (2,2-3). Röviden Jakab számára a "bölcsesség" nem ezoterikus tudás vagy gnosztikus titok, hanem a helyes viselkedésmód és erkölcsi becsületesség hagyományos zsidó eszméje. Jakab ismét kifejti, hogy a nem bennlakozó keresztény hit pusztán a dogmákat, avagy egyszerűen a hitvallást ismeri. A bölcsesség olyan mint a hit, gyakorlati, aktív és közösség-orientált. Amikor Jakab elősorolja ennek az elsődleges értéknek az ellentétes eredményeit, Pál ehhez hasonló listáját tükrözi azokról a tipikus bűnökről és erkölcsökről, amelyek a Krisztusban lévő igaz szabadságból származnak (ld.: Gal 5,13-26). Buzdítását itt egy másik jellegzetes mondásával fejezi be: amit az ember elvet, azt le is aratja (ld.: Gal 6,7). Itt újból kihangsúlyozza a keresztény világegyetem erkölcsi jellegét, ahogyan azt korábban a 2,13-ban tette. Tetteinknek következményei vannak, és az aratás Isten ítéletének ideje, amikor majd learatjuk, amit vetettünk.

4,1-3 A főbűn és a gyógyulás. Ez a fejezet három részből épül fel: az első a vétket azonosítja (4,1-3), leírja Istennel való összeférhetetlenségét (4-7. v.), és javaslatot tesz a vétek gyógyítására (7-10. v.). Amint a bűnök azonosságát nézzük, az antik világ moralistái hagyományosan négy főbűnre redukálták a bűnöket: vágyra, kéjre, félelemre és bánatra. A "vágyat" Jakab már a 1,14-15-ben a csábítás gyökerével azonosítja (Az Új Amerikai Biblia ezt szenvedélynek fordítja), s a 4,1-3-ban vissza is tér ehhez a témához. Ahol a mennyei bölcsesség hiányzik, ott hemzsegnek a konfliktusok (3,14.16) s ezekről Jakab azt mondja, hogy a vágyból származnak és erkölcstelen tettekhez vezetnek: "Kívántok valamit, de nem teljesül. Öltök és irigykedtek, de nem juthattok semmire". Ez természetesen azonos a népszerű bibliai mondással, miszerint "minden baj gyökere ugyanis a pénz vágya" (ld.: 1Tim 6,10).

Jakab azt tartja, hogy a gonoszság és a bűn gyökerei bennünk vannak. A csábítás nem Istentől származik, hanem a megtévesztő szívből és szenvedélyből (1,14-15); a dühből és a rosszindulatból, amely abban a szenvedélyben lakozik, amellyel megszülettünk, s ami tüzesen fellángol a zabolátlan nyelvben (3,6). A megtérés és a keresztség ellenére a keresztények még mindig nem tökéletesek és azon kell igyekezniük, hogy Isten könyörülete minden tekintetben fokozatosan eluralkodjék szívükön. Jakab itt megelégedett azzal, hogy a "vágy" bűnét rossz eredményeinek dramatizálásán keresztül mutassa be; a vágy és az irigység gyilkossághoz és veszekedéshez vezet, csakúgy mint a fékezhetetlen nyelv a tüzes haraghoz (3,5-6). Sőt a bűnök sok tekintetben összefüggnek: a "vágy" más bűnökhöz vezet, pl. a kéjhez, amely a négy főbűn egyike. Az emberek csak az élvezetek kedvéért vágynak bizonyos dolgokra és nem azért, hogy azt másokkal megosszák (ld.: 2,14-17).

4,4-6 A világ és Isten ellentéte. Azok a keresztények, akik még mindig a vágy és a kéj uralma alatt állnak, a világi dolgok barátai és így Isten ellenségei (4,4); ezzel megszegték a szerződést, most tehát "hit nélküliek". Jakabra jellemző, ahogy ellentétbe állítja a világ barátait és Isten ellenségeit. Ahogy az Evangélium mondja, az ember nem szolgálhat két urat (Mt 6,24), és Jakab a 4,5-ben rámutat, hogy Isten féltékeny Isten. Azután még egy ellentétet állít fel a büszkeség és az alázatosság között: ahogy a Szentírás mondja, Isten elutasítja a büszkeséget (a sóvárgást) és kegyelmet csak az alázatosaknak ad. Ez a Biblia igen alapvető hagyományos elve (ld: Jób 22,29; Péld 3,34; 1Pét 5,5). A "büszkeség" és az "alázatosság" a sóvárgó élvezet-keresők és a teljes keresztények kulcsszava.

4,7-10 A bűnök gyógykezelése. Ezeknek a főbűnöknek az ellenszere: háborút indítani a bűn ellen, amely az erkölcsi intelmekben hagyományos metaforának számít (1Pét 2,11; Róm 7,21-23). A két oldalt világosan felvázolja: Isten az ördög ellen. Jakab a földi bölcsességet már ördöginek (3,15) nevezte, és azt mondta, hogy a haragos nyelv a pokolból szállt föl (3,6). Az olvasó mégis azt is tudni fogja, hogy a gonoszság és a bűn nem egyszerűen az ördög műve, az már benne lakozik az emberi szívekben (ld: 4,1). A bűn elleni gyógymódot egy csata átvitt értelmű képével írja le, de Jakab ezt azzal teszi még világosabbá, hogy a valódi gyógymódot Istenhez való közeledésünkben látja (8. v.), abban, ha engedjük, hogy Isten legyen szívünk és életünk Ura (ld.: Mt 22,37; Róm 6,22). Szívünk helyreállítását az Ószövetség bűnbánati nyelvén írja le, ami azért persze nem azt jelenti, hogy a keresztények mélabúsak vagy bűntudat-hajhászók (ld.: Jer 4,8; Joel 2,12-14); ezzel együtt azt tanácsolja, hogy "mossátok meg kezeiteket és tisztítsátok meg szíveteket" - vagyis legyetek szeplőtelenek, amivel Jakab a keresztény megtérés tökéletességére utal. A 4,9 "ingadozó lelkűi" alatt azokat a kétféleképpen gondolkodó embereket érti, akik az 1,7-8-ban hamisan imádkoznak (a görög kifejezés mindkét esetben ugyanez). Ezek olyan emberek, akiknek két Istenük van és így bebiztosítják magukat. Ennélfogva Jakab szívünk és életünk teljes megtérését sürgeti, mivel ezzel orvosolhatjuk a bűnt. Intelme azzal a hagyományos felhívással végződik, hogy teljesen változtassunk gondolkodásunkon, szívünkön és cselekedeteinken: légy alázatos, és Isten felemel magához. Ez a népszerű mondás a Mt 23,12; Lk 14,11 és 18,14-ben található. Itt nem annyira a megalázkodásra utal, hanem inkább arra, hogy életünk folyását teljesen meg kell fordítanunk a bűnöktől Isten felé és arra is, hogy Istenhez való megtérésünknek teljesnek kell lenni.

4,11-12 Ne ítélkezzél. Ezek a versek folytatják a helyes beszéd korábbi témáit (3,1-12) és az összetűzések és harcok elleni figyelmeztetések (3,14-15; 4,1-3) témáját. A versek lényegében megtiltják mind a rágalmazást, mind a csoport egyik tagja feletti személyes ítélethozatalt (a csoportítélkezést, amelyet a 2,1-7-ben mint felállított bíróságot ír le, elfogadja). Jellegzetes morális intésről van itt szó, amely még a Hegyi beszéden alapszik (Mt 7,1). Ez az elv tükröződik a Miatyánkban (Mt 7,1): Bocsásd meg bűneinket, hogy mi is megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek. A rágalmazás és az ítélkezés ellentétben állnak a "törvénnyel", azaz a már a 2,8-ban említett királyi szeretet-törvénnyel. Akiket elítélnek, azokat jó okok miatt ítélnek el: az ítélkezés Isten feladata, ez a hagyományos hit már Pál intelmeiben is megtalálható (Róm 12,19). Az ítélkező és az ítélet megemlítése alapvető részét képezi Jakab vallási világának: az Isten erkölcsös Isten és a mi életünknek is erkölcsösnek kell lennie. Ez azonban megköveteli annak a tiszta tudatát, hogy mi az, amit megkövetelnek és mi van megtiltva, amely Jakab levelének egyik sarkalatos mondandója. Ez azt is magában foglalja, hogy az erkölcsös Isten alaposan meg fogja vizsgálni teremtményeinek erkölcsi életét és ezért Jakab időnként újra meg újra emlékeztet minket levelében az ítélkezésre. Tetteinket számontartják (2,12-13); Isten jutalmaz és megtorol (4,11-12); az ítélet hiteles és jövetele közeleg (5,9). Senkinek sincs megengedve, hogy átvegye Isten szerepét!

4,13-17 Istenben való teljes bizalom. Ez a tanács úgy hangozhat, mintha a kereskedőknek szólna, valójában azonban egy általános keresztényi elv leszögezése. Arra szólít fel, hogy radikálisan változtassuk meg teljes életünket az egyetlen igaz Istenhez való megtérés fényében. Ezért az életünk, akár egy, akár száz évig élünk is, akár sikerül, amire vállalkoztunk, akár nem, Isten gondviselése alatt áll, nem pedig a saját irányításunk alatt. Jakab itt újból hangsúlyozza, hogy a kereszténység gyors és átható változtatást követel meg életünkben, amely Istentől függ. Az ellentét világos: Isten az Úr és nem mi. Ezzel kiterjeszti a vitát az erőteljes önérvényesítés ellen, amelyet az egész levélen keresztül elítél (ld: 1,11; 4,1-3). A lényeg nem a kvietizmus vagy a passzivitás, hanem Istenhez való megtérésünk tökéletessége teljes szívünkkel, értelmünkkel és erőnkkel.

5,1-6 Jaj az igazságtalan gazdagoknak. A gazdagok erélyes elítélése itt is megjelenik és megismétli az Újszövetség támadásait az igazságtalan gazdagok ellen, valamint az Ószövetség profetikus ítéleteit is. Mint a Mt 6,19-20, az igazságtalan gazdagság végül is haszontalan, mivel mulandó, molyrágta és rozsdás. Nincs hosszú távú nyeresége! Sőt halálos is lehet a tulajdonosára, mert ellene vall, valószínűleg olyan értelemben, hogy nem árvákra vagy özvegyekre költötték, vagy a szükséget szenvedőkre, ahogyan azt az 1,27; 2,14-16-ben sürgették (ld: Sir 29,16). Inkább a "vágy" bűnét tanúsítja (ld: 4,1-2). A kegyetlen büntetés az ítélkezés megszokott bibliai leírása (ld: Mt 18,8-9); és az Újszövetség eszkatalogikus fejtegetéseiben is gyakran esik szó arról a haragról, amelyet a mennyben kelt (ld: 2Pét 3,7). A gazdagokat nem egyszerűen azért ítélik el, mert gazdagok (ld: Lk 6,24), hanem azért, mert igazságtalanok. Jakab az ítélet okául azt állapítja meg, hogy visszatartják a munkások bérét, amelyet már a törvényben is megtiltottak (Lev 19,13). Emlékezzünk rá, mi módon fizette meg munkásait egy szőlősgazda, pontosan a nap végén Mt 20,8-ban! Ez a bűntett olyan súlyosnak ítéltetett, hogy Istenhez kiáltott orvoslásért (MTörv 24,15), ahogy ez Ábel vérével (Ter 4,10), és Szodoma bűnével történt (Ter 19,13). Jakab itt újra felhívja a figyelmet Istennek mint ítélkezőnek a szerepére, hogy emlékeztesse az egyházat Isten minden ember felett álló erkölcsi felsőbbrendűségére (5,4). Ahogy a Lk 16,19-31-ben, Jakabnál is azzal vádolják a gazdag embert, hogy gazdagságát csak a saját élvezetére használja, mely a főbűnök egyike (ld: 4,1-3). Azután egy másik élénk metaforát használva Jakab leírja, hogy ezek a bűnösök saját maguk pusztulását okozzák, mintha azért hizlalták volna őket igazságtalansággal és élvezettel táplálva, hogy végül lemészárolhassák. Nem valószínű, hogy a 6. vers gyilkosoknak tekinti a gazdagokat; inkább az önzés túlzott kiterjedését vázolja fel, és bemutatja, hogy ezek milyen gonosz, énközpontú bűnök. A gazdagokról azonban azt mondja, hogy kínozzák a szegényeket (ld.: 2,6-7).

5,7-11 Türelmes élet. Ahogy az 1,2-4-ben tette, Jakab ismét nagy hangsúlyt fektet a teljes és hívő keresztény életre. A keresztény megtértek körül minden bizonnyal lesznek majd nehézségek (ld.: 1Pét 4,4), ezért arra biztatja őket, hogy legyenek hívek és türelmesek. Eleven összehasonlítással azt mondja, hogy a keresztények olyanok, mint a földművesek, akik a korai és késői esőkre várnak. A valódi keresztények nem félnek Isten eljövetelétől; vágyódnak rá, sőt még siettetik is (ld: 2Pét 3,12). Közben pedig nem zúgolódnak - feltehetően azokkal szemben, akik gonoszak velük (4,11-12) - hanem Isten kezére bízzák a döntést, mivel ő a kapunál álló bíró (ld.: Mt 24,33). A prófétákat veszik modellnek, akik Isten szaváért szenvedtek, amely erős hasonlatosságot mutat a hagyományos boldogságok egyikével (Mt 5,11-12). "Áldottak" ők (5,11), kiáltják az 1,12 imájában annak, aki a végsőkig "állja a megpróbáltatást". Ahogy Jakab mondaná, ez az ember érett és tökéletes keresztény. Ennek a tanácsnak alátámasztásául egy másik bibliai esetet is idéz: Jóbot, aki a türelem és kitartás mintaképe volt és Isten nagylelkű viszonzásának példája (Jób 42,10-17). Bár Jakab a gonosz elleni ítéletét hangsúlyozza, a keresztények erkölcsös Istene leginkább a könyörületesség és kegyelem Istene (v. 11), ami pontosan az a leírás, amelyet Isten adott önmagáról Mózesnek (Kiv 34,6). Isten az igaz ítélkező, aki megment és megbüntet egyszerre (4,12).

5,12 Esküvés és beszéd. Ahogyan a keresztények kerülik az ítélkező beszédet (4,11) és a haragos beszédet (3,5-6), úgy az esküdözéstől is távoltartják magukat, ahogyan a hegyi beszéd jelezte (Mt 5,37). Az egyetlen helyes beszéd az áldás (3,10) és a magasztalás - ez az a beszéd, amely közösséget épít.

5,13-18 Imádság, gyógyítás és megbocsátás. A közös szál, amely a 13-18-as versszakokat összefőzi, az ima fontossága, amely minden versszakban megjelenik. A felépítés azonban igen összetett, mivel az állandó imádkozásra való parancsból indulunk ki (13. v.) és afelé haladunk, hogy mit tegyünk, ha a közösség egy tagja megbetegszik (14-16.v.), Illés példájáig, aki az erőteljes és kitartó imádkozás megtestesítője (17-18. v.). A 13. versszakban Jakab ismét kifejti gondolatait az életünket átható hit teljességéről; ennek általános elve az, hogy vajon aszerint imádkozunk-e, hogy jól mennek-e a dolgaink, avagy rosszul (4,8). A következő sorokban jóval specifikusabb helyzetet ír le: az egyik közösségi tag megbetegedését. Nyilvánvaló, hogy a szerencsétlenség és a betegség nem az isteni neheztelés jelei, és így a csoport vezetőit arra sürgeti, hogy mutassanak jótékonyságot, hogy állandóan imádkozzanak és hogy a betegeket kenjék fel olajjal (ld.: 2,14-17). Ez az eljárás úgy tűnik, előfeltételezi a csoport ima- és gyógyítás adományát, ami nem tér el Pál korintusi egyházától (1Kor 12,9-28). Gyakori volt a zsidó vallásgyakorlásban is, hogy a zsinagóga szent alakjait felkérték, hogy hivatalból imádkozzanak a bajbajutottakért. Ahogy az 1,6-ban elmagyarázták, az imádságot teljes szívvel, odaadással kell végezni és ez a hitbeli ima nemcsak a testi egészséget állítja helyre, hanem a bűnök bocsánatához is vezet. Jakab itt ismét hangsúlyozza a kegyelem egész emberre kiható befolyását.

A megbocsátás 15. versbeni bevezetője Jakabot további általános tanácshoz vezeti, melyet a 16. versben az egyháznak ad arról, hogy az egyház szokásos összejövetelein ki kell alakítani a gyónás, az ima és a megbocsátás módját. A keresztényektől elvárták, hogy megkeresztelésük után szakítsanak korábbi bűnös életükkel. A mindig realista Jakab az egész levél folyamán arról a szomorú tényről beszél, hogy még a hívők is megbotlanak és bűnbe esnek és ezt az egyháznak számításba kell vennie. A Jakab által ajánlott módszer távolról sem inkvizíciós vagy bírósági eljárás, hanem a Miatyánknak, amely az egymás iránti megbocsátásra szólít fel, építő módon való megélése. Levele újra meg újra ezt hangsúlyozza (ld.: 2,13; 4,11). Vannak részek, mint a 14-16. versek, melyek a későbbi keresztény gyakorlat gyökereit sugallják, mint pl. a betegek felkenése. Az imával kapcsolatos végső megjegyzéseiben Jakab Illés kitartó imáját idézi: "Imádkozott ... és megint imádkozott" (17-18. v). És Isten akaratával összhangban ez az ima hatékony volt, mivel szomjúságot vagy életet jelenthetett az embereknek.

5,19-20 Még többet a közösségi imáról. A levél utolsó verssorai folytatják az 5,13-18-ban kifejtett témát; most a beteg ember az, aki elkóborolt a közösségtől. A kitartás hiányánál rosszabbat Jakab elképzelni sem tud. Az ilyen ember ugyanakkora törődést érdemel, mint az 5,14-ben a fizikailag beteg személy; a közösségnek harcosan kell küzdenie azért, hogy megmentse. Ezt érti Jakab azalatt, amikor a felebaráti szeretetről beszél (2,8), és amikor arról szól, hogy konkrétan tennünk kell valamit a rászorulókért (2,14-17). És a gyógyítás megmenti a lelket a haláltól, Isten erkölcsi ítéletétől. Jakab népszerű hagyományt visszhangoz, amikor megjegyzi, hogy ez a fajta szeretet "eltakarja a bűnök sokaságát" (ld: 1Pét 4,8). Így a tévelygő nővér és fivér csak úgy mint a juhász, amely az elveszett bárány keresésére indul, Isten jóindulatával fog találkozni (ld: Mt 18,12-14).

Péter első levelének kritikátlan olvasása után ártatlanul azt mondhatnánk, hogy az apostol ezt a levelet mártíromsága alkalmából írta Rómában, Néró idején, amikor arra inti a többi egyházat, hogy készüljenek föl a nagy római üldözésre. A levél főtémája azonban nem a mártíromság, noha igen sok szó esik a szenvedésről; semmiféle hivatalos keresztényüldözés sem történt az 1. sz. utolsó évtizedéig. Noha nem tudjuk bizonyítani, hogy a levelet ki írta, vagy ki nem írta, az az egyház, akinek címezték, nagyon hasonlatos a pasztorális levelekhez és az Efezusi és Kolosszei levélhez - az 1. század végének egyházaihoz, amelyeket a háznépi kötelességek és az egyház és a pogány világ kapcsolata foglalkoztatott. Hitbeli szempontból a levél akkor sem képvisel kisebb értéket, ha nem Péter írta, de akkor sem értékesebb, ha igen. A levél magáért beszél.

Nincs határozott oka annak, hogy a leveleket a 60-as évekre datáljuk, ha nem beszél a Néró korabeli üldöztetésekről. A tudósok inkább az első évszázad végére, kb. a 90-es évekre teszik a levelet.
 

Valaha divatos volt az 1 Pét levelet mártír-intelemnek tekinteni, de ez az irányzat fokozatosan elhalványult. Nem is húsvéti keresztelői liturgia, noha számos kereszteléssel kapcsolatos anyag van benne. Leginkább a jellegzetes keresztény intelmekre hasonlít, amelyek a hagyományos erkölcsiséget hangsúlyozzák, felsorolják a háznépi kötelezettségeket, a pogány társadalomban lévő egyház nyilvánosság előtti arculatával foglalkozik, és azzal, hogy felhívja a figyelmet a hagyományokra. Hallgatósága átlagos és széleskörű: kisázsiai keresztények, akik "átmenetileg" pogány felebarátaik között időznek. A közönség a társadalmi osztályok spektrumát mutatja: rabszolgák, családok, elöljárók. Nagy figyelmet fordít arra a kérdésre, hogy miként lehet egy keresztény egyben jó állampolgár is. Míg bizonyos hangsúlyt kap a megtérés és a megtértek új helyzete, a levél többféle embercsoporthoz szól, igen sokféle témában. Ez talán kevésbé dramatikus mint a mártíromság, de sokkal gyakorlatiasabb és könnyebb azonosulni vele!
 

A levél két fő gondolatot dolgoz ki: a./ az egyház és b./ Isten és az ő Krisztusa. Ami az egyházat illeti, a levél emlékezteti a keresztényeket arra, hogy Isten szabadon választotta ki őket megtérésükre és Krisztusban való nemes és gazdag életükre. Nagy hangsúlyt fektet az egyház csodálatos jellegére és arra, hogy mennyivel magasabb rendű a Krisztusban való élet, mint a pogány vallás. A levél csak óvatosan foglalkozik azzal, hogy mióta jött létre az egyház, hogyan alapította Isten, milyen a szerkezete, milyen magasztos szentségének hívása, és milyen kapcsolata van a pogány társadalommal. Az egyház jellege és története az, amely a levél főtémáját alkotja.

Péter váltakozva az új keresztény Istenre emlékezteti az egyházat. Isten törődik velük, kiválasztja és felmagasztalja őket és ítélkezik felettük. A keresztény Isten sokkal magasabb rendű előző pogány isteneiknél. Ennek megfelelően Isten cselekedetei Jézussal már előre megmondhatók, hogyan lett megváltva Jézus szenvedéseitől és hogyan vált élő lélekké. Jézus húsvéti útjának újbóli elmondása azt a rendkívül pasztorális célt szolgálja az 1Pét levélben, hogy a keresztényi tapasztalat ennek a példának a megvilágításában mutatkozzék meg. Ahogy majd a 2. fejezetben látjuk, Jézus útja az egyház útja is, és különös hangsúlyt kap a szenvedés és a megváltás. Ahogyan Isten felemelte a szenvedő Jézust, úgy fogja igazolni és megváltani az összes megtértet, akik Istenben és Jézusban való új hitükért szenvednek.

Az 1Pét levél tipikus pasztorális levél, mivel az a célja, hogy bátorítsa a keresztényeket azokkal a valós problémáikkal és válságaikkal szemben, amelyek mindennapi életüket körülveszik. A levelet azért is pasztorálisnak tekintjük, mert az a buzdító anyag, amelyet választ, nem kevesebb mint a hit kérügmája. Mivel ezt a hitet az élet válságai megkérdőjelezik, a szerző megpróbálja megmutatni, hogy miként vált Jézus az élet valódi pásztori példájává, hogy miként van jelen az Isten a keresztények mindennapi életében és miként ment meg minket Isten épp úgy, mintha mi lennénk Krisztus, összes szenvedésével együtt. A levél nem feledkezik meg a problémákról és nem is csökkenti jelentőségüket, de felszólít minket, hogy szemléljük tisztábban életünket annak az igazságnak fényében, amely Isten és Jézus megváltásával függ össze, s amely Isten erejének és tervének bizonysága.

1,1-2 Levélkezdet. Mint a jellegzetes ókori levelek, az 1Pét levél is az "X-től Y-nak" küldött üdvözlettel kezdődik. A feladó Jézus Krisztus apostolaként mutatja be magát, hallgatóságát meg "szétszóródott hontalanoknak" nevezi. A jókívánság ("Bőven részesüljetek kegyelemben és békességben") szintén tipikus (ld.: Róm 1,7; 1 Kor 1,3). A megszólítás középpontba helyezi a kegyelem szabad ajándékát ezeknek a nem zsidó közösségeknek, mert ők azok, akiket "Isten az Atya gondviselése ... kiválasztott"; e mondat azt igyekszik itt kihangsúlyozni, hogy a korai egyházban a nem zsidóknak is teljesen egyenlő státusza volt (ld.: Ef 1,3-5); isteni kiválasztásuk végig nyomon követhetők majd a levélben (ld.: 2,4,6,9), mert a levél céljainak egyike az, hogy Isten nekik adott adományának kegyelmét ünnepelje. Noha a címzettek a diaszpóra idegenjei, mégsem a zsidók szétszórt közösségének tagjai, a mondat épp ezért kihangsúlyozza pogány szomszédaiktól való elkülönülésüket, amelyet a Krisztushoz való megtérésük okozott (ld.: "idegenek és hontalanok" a 1,17; 2,11-ben). Az efféle elkülönülés valójában gyanakvást és rosszindulatot hívhat életre, amely talán a levél azon kijelentéséből adódik, hogy mennyire mások a keresztények most, mint múltbeli pogány korukban (ld.: 2,11-12; 4,2-4). Az egyház diaszpórával való azonosítása alatt azt értheti, hogy az egyház az új Izrael (ld: Gal 6,16; Fil 3,3; Jak 1,1), és ugyanúgy szétszóródott mint a régi Izrael.

A hétköznapi gondolkodás azt tartja, hogy a tizenkét apostol az egész világot bejárta hittérítő útjai során, de furcsa módon erről csak kevés írásos bizonyítékunk van, és Péter útjairól Lyddába és Joppába (ApCsel 9,32), Antióchiába (Gal 2,11-14), Korintusba (1Kor 1,12, 5,5) és végül Rómába (ld: "Babilon" 1Pét 5,13) is csak töredékes adataink vannak. Az ezen egyházakban tartott prédikációit szintén nem ismerjük.

Isten, a Szentlélek és Jézus szerepelnek ugyan a 2. versben, mégsem szabad azonnal dogmatikus Szentháromság képnek felfognunk ezt a szöveget. Az Újszövetség más helyeire is jellemző, hogy ahol Isten megjelenik a Földön lelkének ereje által, ott új Izraelt teremt Krisztusban (ld.: Róm 8,11). Ez a levél elsősorban Isten egyházára gyakorolt tevékenységéről szól (1,3-5, 13-21), majd Krisztusról. (2,20-24). A pogányokat végül is áttérítették a többisten-hitről az egyetlen igaz keresztény Isten hitére (ld.: 1Tessz 1,5-10), és ezt Péter első levele is kiemeli, amikor Isten a bíró (1,17) és a teremtő is (1,23). A Krisztusnak való "engedelmesség", a hitnek való engedelmesség is, egy új Isten befogadása, akinek uralma alatt sokkal jobb szolgálni, mint a pogány istenek alatt, amely hanyatló erkölcsiséghez vezetett (ld.: Róm 1,22-32). Az engedelmességre való felszólítás (1,14-22) a szentségre és a felelősségre is felszólít, és ezt később részletesebben is bemutatja a háznépi kötelességek hosszú felsorolásában (2-4. v.). Így a levél üdvözlő része azt a két lényeges témakört említi meg, amikor a pogány megtértek furcsa helyzetéről és az isteni kegyelemről beszél, amely új és szent életre hívja el őket.

1,3-5 Hálaadás. Az antik levelek jellegzetessége szerint hálaadó fohász követi az üdvözlést. Ebben a levélben ennek egyik igen szokatlan fajtájával találkozunk, mert itt inkább Isten áldásáról, mint a neki szóló köszönetről van szó, amely inkább a zsidó üdvözlésekre jellemző (ld: 2Kor 1,3; Ef 1,3). Az Újszövetség hálaadásai általában a levél főtémájának összefoglalásául szolgálnak és ez mintha itt is így lenne: (1) Istentől új születést kaptunk (ld.: 1,22-2,3), (2) ez az újjászületés reménységhez vezet bennünket (1,8.21; 3,15), (3) a reményt Jézus halálból való feltámadása táplálja (3,18-4,6), és (4) a keresztények mennyei örökséget kapnak, amely nem halványulhat el (1,7-8). Újjászületésünk az Evangéliumban való hiten keresztül történik (3,18-22). Az újraszületés és a hit összhangban van e csoport tapasztalatával; a jövőbe vetett remény és örökség, amely az utolsó napon válik valóra, erősíti az ember állhatatosságát a megtérésben.

1,6-12 Kegyelem és mégis szenvedés. A levél rögtön az elején bizonyos valós problémával szembesíti az egyházat. Milyen pompás és örömteli volt a megtérés, de milyen különösek és felfoghatatlanok azok a nehézségek és szenvedések, amelyek a velejárói! A szerző gyakran említi azt a zavart, amelyet a megtérés okoz a megtért pogányok életében (2,12; 4,4.16), és ami megkérdőjelezheti az új hit értékét. Ezért ismételten felhívja a figyelmet erre a témára, hogy legalább bemutassa, hogy ezt a zavart el kell fogadni és hogy mit is jelent voltaképpen. A lehető legelfogadhatóbb magyarázat az 1,6-9-ben olvasható: az új hit értékesebb az aranynál, de ugyanúgy, mint az aranyat, a hitet is kemencébe teszik és csak hosszú vizsgálat után derül ki, hogy valódi-e. Ez a nézet megkísérli megértetni a hit megtapasztalásának lényegét, és felkelteni az állhatatosság és a remény iránti érzelmeket. Ahogy Krisztus szenvedése, úgy a hívők megtérés utáni zavara is dicsőséghez vezet (1,11).

Az új hit alátámasztásának másik módja az, ha kihangsúlyozzák ősi mivoltát és egyedülvalóságát. Nem, a keresztények hite Istenben és Jézusban nem valamiféle újonnan kitalált hóbort. Már az Ószövetségben is megtalálható, ahol a próféták megjövendölték megjelenését - tehát ősi hit ez, amelynek hosszú múltja tiszteletet parancsol a pogányok szemében. De ezzel egyidejűleg új és értékes is, mivel a próféták nem ismerték azt a gazdagságot, amely ma már ismert a megtértek előtt, de nem ismerték az angyalokat sem. Milyen csodálatos, hogy a megtért emberek birtokolják Isten és Krisztus ismeretét! A keresztény vallás értékesebb tehát az aranynál, ősi és csak nagyon speciális módon lehet rátalálni - ezek a tényezők együttesen növelik az újonnan megtértek hitének értékét.

1,13-2,3 A hit válasza. De nem elég az, ha valaki egyszerűen csak megtér; ilyen óriási hit különleges választ igényel. Így a megtérteket arra sürgeti, hogy hitük értékével azonos életet kell élniük. "Legyetek józanok ... Engedelmes gyermekekként ne engedjetek vágyaitoknak" (1,13-14). Ideális esetben olyanokká kell válniuk mint, Isten, "Szentek legyetek, mert én szent vagyok" (1,16). Ez az idézet arra is emlékezteti a megtérteket, hogy amilyen nagyszerű a megtérésük, annyira kitartóaknak is kell lenniük; tehát "bízzatok teljesen abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor fogtok kapni" (13. v.). És az irgalmas Isten, kinek előrelátása kiválasztott, pártatlanul fogja megítélni őket (v. 17). Ezáltal a megtérésben felvett hitüket ki kell egészíteni az Istenben való bizakodással, aki felemeli magához a halottakat és ítéletet mond felettük.

Isten elterelte őket őseik hiábavaló útjáról, de el is várja tőlük, hogy szakítsanak előző pogány kultúrájukkal; így hát arra inti őket: "szent félelemmel éljétek le vándorlástok idejét" (17. v.). Krisztus megbecsülhetetlenül drága vére által megváltva, e szerint kell élniük, szeplőtelenül és feddhetetlenül. Így a szerző elismeri, hogy ők is megtapasztalták Istent és pasztorális módon biztató szavakat intéz hozzájuk, emlékeztetve őket kegyelettel teli múltjukra, de egyben óva arra is inti őket, hogy felelősséggel tartoznak.

Az új hit e hosszú ünnepléséhez még igen sok utóirat kapcsolódik. A megtérés során sokan elvesztették apjukat, anyjukat és testvéreiket (Mk 10,29-39), hiszen bizonyos fokig kiszakították őket addigi kultúrájukból és most hontalanul vagy száműzöttekként élnek volt felebarátaik között. Viszont a keresztények a megtérés által új családhoz, új testvérekhez jutnak (22. v.), és az egyház is új családdá válik, ahol az igaz szeretet uralkodik, (ld:3,8.9). Így megtérésük egy új családba való újjászületést jelent, ami új életmódot igényel. A szerző végül nagyon érzékeny pontra tapint: ha a kereszténység ennyire új dolgot képvisel, lehet, hogy mégiscsak valami hóbort? Lehet, hogy Isten léte bizonytalan? Létezik egyáltalán? A leghangsúlyosabban azt mondják a megtérteknek, hogy újjászületésük hervadhatatlan magból ered, és hogy ez Isten szaván keresztül jön, amely élő és megbízható. Hogy ezeket a biztató szavakat alátámassza, a szerző az Iz 40,68-at idézi, amely ellentétbe állítja az emberi gyarlóságot és erkölcsöt az Úr szavával, amely örökké megmarad. Ezáltal hitük, amely olyan ősi mint a próféták, örökké megmarad, hiszen örökké hő.

2,4-10 Krisztus és az egyház értékes Isten előtt. A levélnek ez a része igen gazdag az Ószövetség szövegeiből vett részletekben, melyek kihatnak ránk Jézus hitvallásában és az egyház megismerésében. Ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az egyház végső és legdicsőségesebb visszatükröződése, amelynek azt a célt kell szolgálnia, hogy megteremtse bennünk az ezt követő intelmek alapját. Tehát ezek a gazdag szóképek két célt szolgálnak: elmondja egy szent egyház történetét és végeredményben egy olyan szent életmódhoz vezet, amely megfelel az egyház értékeinek. A részlet két Ószövetségből vett képre épül: "kőre" és "népre" és mindkettőt az egyház értelmezése szerint magyarázza. A "kő" az a kulcsszó, amely a 6-8-ik versszakban sokszor megjelenik; ezek a versszakok Jézusról mint "szikláról" szólnak: ő a szikla, melyet Isten Sion hegyén tett le, sarokkő, amely kiválasztott és egyben drágakő is (ld.: Iz 28,16). ő az a "szikla", amelyet sokan tagadnak, de amely Istennek nagyon fontos (ld: Zsolt 118,22); végül ő az a "szikla", amely sokaknak akadályt vagy megbotránkozást jelent (Iz 8,14). Krisztussziklakép-példája az egyház modellje; ahogy Jézus, úgy mi is kiválasztottak és Isten számára becsesek vagyunk; és minket is megtagadnak a pogányok és a hitetlenek. De ahogy Krisztus a sarokkő, úgy minket is egy családhoz, a papok szent testületéhez teremtett Isten. Így a sziklakép-példa két dologra is jó: először is a világban elfoglalt helyünket magyarázza, miként hasonlítunk Krisztus példájára (szenvedés/kiválasztás), másodsorban hogyan csatlakozunk Krisztushoz, amikor a szent Isten új és szentséges hajlékába kerülünk.

A "nép" szó a 9-10-es versszakokat kapcsolja össze. Az egyház az a nép, amelyet Isten a magáénak vall, kiválasztott faj, királyi lakóhely, szent nemzet (ld: Kiv 19,3-6); az egyház a "nem az én népem" állapotból az "én népem" állapotába került, a "nem szeretettből" a "szeretett" nép helyzetébe (ld: Oz 1,6; 2,1). Mind a szikla, mind a nép szóképe ezután arról beszél, hogy Isten kiválasztott minket és hogy számára szentségesek vagyunk. Majd rámutat, hogy mit jelent ez a mi életünkben: hogy mint papi családhoz tartozók "lelki áldozatot" ajánlunk fel, úgy a szentségi életet csak a hithez való hőség és az engedelmesség jellemezheti. (2,5). És mint szent nép beszélhetjük el a szent Istenről és megváltó tetteiről szóló történeteket (2,9). "Papi mivoltunk" így egyfajta szentséges státuszt jelent Isten előtt és azt az intelmet is, hogy csak szent dolgokat tegyünk, azaz szent módon cselekedjünk és a szent Istenről beszéljünk. Ezek a képek nem utasítják el az egyház formális szertartásait és nem is vitatják a csoport liturgikus vezetését; kizárólagos céljuk, hogy az egyház kiemelt helyzetét mint a kiválasztott és szentséges csoportot értelmezze.

2,11-12 A keresztény életmód. Ezek a versszakok egy igen hosszú, az egyházközösségeknek szóló intelmekkel kezdődnek. Ezek a megjegyzések általános érvényűek és tematikusak. A keresztények felhagytak a pogánysággal és annak minden bűnével, ezért lelki száműzöttek és idegenek lettek (11. v.; ld.: 1,1). A megtérést mindig nehézségek követik, hiszen a pogányok megzavarva, sőt ellenségesen néznek majd a keresztényekre. Mivel nagyon sok mindenben különböznek, a keresztényeket akár bajkeverőknek is tekinthetik (12. v.). Ennek a gyanakvásnak és rosszindulatnak legjobb ellenszere a feddhetetlen életmód, amely meggyőzi az egyházhoz nem tartozó felebarátainkat az egyház helyességéről és így Isten dicsőítéséhez vezet.

2,13-17 Általános polgári kötelességek. A közösségi teendők felsorolásának kezdetén a szerző arra inti az összes keresztényt, hogy legyenek jó polgárok, amelyet később úgy konkretizál, hogy a polgári kormányzás elismerésére buzdít. A császár, a kormányzók és a városi, állami és birodalmi vezetők törvényesen megkövetelik a keresztények engedelmességét (13-14. v.). Ez a tanács a 12. versszak állításában pontosítja azt, hogy az engedelmes keresztényi élet a legjobb gyógymód az egyházzal szembeni rosszindulatra (15. v.). A keresztségen keresztül a hívők felszabadulnak Krisztusban; a keresztények közt nincs szolgaság vagy szabadság, nincsenek zsidók vagy nem zsidók (Gal 3,27); a keresztényi szabadság aligha lehet törvénytelen vagy ellentétes egy közösségen belüli felelősségteljes élettel. Így a szerző arra ösztönzi a keresztényeket, hogy a társadalom felé pozitív magatartást tanúsítsanak, azaz szeressék felebarátaikat és tiszteljék uralkodójukat (17. v.). A keresztényeknek hontalan idegenekként is felelősségteljes polgári életet kell élniük.

2,18-25 Keresztényi tanács a rabszolgákhoz. Ebben a részben a társadalom egy specifikus részét szólítja meg a szerző, azokat, akik először lettek keresztényekké, azaz a rabszolgákat. A keresztény erkölcsi tanítások jellegzetes formái azok az intelmek, amelyet a háznépi kötelezettségek rendszere foglal magában, s amely a férj és feleség, az úr és a rabszolga, a szülő és gyermek kölcsönös felelősségét sorolja fel (ld: Kol 3,18-4,1 és Ef 5,21-6,9). Ez a megszokott forma használatos ebben a részben is, de kissé a helyzethez alakított formában. Még egy lépéssel tovább megy a keresztények polgári felelősségénél (2,13-17), amikor azt mondja, hogy a rabszolgáknak teljes tisztelettel engedelmeskedniük kell uraiknak (18. v.). Ennek az intelemnek a lényege különbözik a már megszokott, rabszolgáknak adott tanácsoktól, hiszen itt a szolgák nehéz helyzete teljes mértékig elismert dolog, az intelem központi témája is az ő szenvedésük. A szenvedés, különösen a rabszolgasorból származók szenvedése az élet keserű ténye, de a levél megpróbálja ezt a sorsot úgy megmagyarázni, hogy a keresztény kérügma fényébe állítja: Jézus is szenvedett, habár igazságtalanul. A rabszolgáknak, mint minden kereszténynek, kifogástalan erkölcsi életet kell élniük és így a keresztények kiküszöbölhetik életükből a szenvedést, amely a felelősség nélküli magatartás igazságos büntetése. A rabszolgák így egyre hasonlatossá válnak Krisztushoz, akinek példáját Izajás Szenvedő Szolgájának tükrében mutatja be a 21-24-ik versszak (Iz 53,11-12). Krisztus teljesen ártatlan volt, semmi hamisat nem mondott; és amikor szenvedett, nem hárította el a fenyegető veszedelmet. A keresztény rabszolgák ehhez hasonlatosan Krisztus példáját hivatottak követni, hogy különös módon éljék meg Krisztushoz való, keresztségben felvett hasonlatosságukat. Azt is kiemelhetjük, hogy Krisztus szenvedésein keresztül nyert számunkra megváltást és a rabszolgák saját szenvedésükön keresztül a Krisztushoz való megtéréshez jutnak, vagy legalábbis ellenséges érzéseik megszűnnek (ld: 2,12; 5). Furcsa mód a háznépi kötelességeknek ez a része csak a rabszolgák hűségét veszi célba és a gazdák kötelezettségeiről nem tesz említést.

3,1-7 A férjeknek és feleségeknek adott tanácsok. A tanácsok zömét a szerző a feleségeknek adja, különösen a pogány férfiak feleségeinek és az ő kifogástalan magatartásukat erős hittérítő tevékenységként tünteti föl (3,1). Így a keresztény feleségeknek különbözniük kell a pogány feleségektől abban, hogy nem lehetnek divatbolondok; kerülniük kell a szélsőséges díszítéseket, öltözködést és hajviseletet, amely csak rövid életű szenvedélynek fogható fel. Szépségük életük egyszerűségében (2. v.), a szív belső szépségében és kedves természetükben (2. v.) rejlik. A háznépi kötelességek jellegzetessége az az ismételten megjelenő intelem, hogy a feleségek engedelmességgel tartoznak férjeiknek (3,1.5-6). Ezt az engedelmességet úgy is értelmezhetjük, mint a keresztény apológia részét, miszerint az egyházhoz tartozó hívők nem törvényen kívül élő állampolgárok és azzal, hogy a Krisztusban élő szabadságot hirdetik, még nem ártalmasak kultúrájukra Az 1Kor 7,12-16-ban valószínűleg az a valós félelem tükröződik, hogy néhány új keresztény a Krisztusban való új szabadság álarca mögé rejtőzve felbontja korábbi házasságát és felborítja a társadalom szerkezetét.

A férj kötelességei az adott korra jellemző társadalmi hátteret tükrözik, mivel a nőket gyengébb nemnek tekintik; a Krisztusban való egyenlőség keresztényi megítélése szintén hasonló: ők "örököstársai az élet kegyelmének" (7. v.), s ez olyan gondolat, melyet gyakran kapcsolnak a keresztség értelmezéséhez ("Krisztusban nincs többé férfi vagy nő"; ld.: Gal 3,28). Úgy tűnhet, hogy e tanács bizonyos elfogult propagandát képvisel: az ilyen jó magaviselet elfojtja a keresztények szabadságával és a polgári intézményekkel szembeni felelőtlenséggel kapcsolatban fellépő gyanakvást és rosszindulatot.

3,8-12 Általános érvényű tanács az egész egyháznak. A háznépi kötelességek tipikus felsorolásában a következő pontban a szülők és a gyermekek kölcsönös teendői szerepelnek, amiben ez a levél eltér a hagyománytól és az egész egyháznak ad tanácsot. A közösségnek a következő magasztos eszme szerint kell élnie: ne a súrlódások, hanem inkább az együttérzés és a szeretet tartsa össze a tagokat (8. v.). Különösen arra hívja fel a figyelmüket, hogy jól kell elviselniük felebarátaik gyanakvását és rosszindulatát. El kell tűrniük az inzultusokat és a gonoszkodásokat és cserébe áldást kell adniuk (9. v., ld.: Mt 5,38-48; Róm 12,14-21). Sőt mi több, a keresztényeket még egyszer felszólítja, hogy meghívásuknak tökéletesen tegyenek eleget (10-11. v.). Ahogy a zsoltáros mondja: "őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől! Hagyd a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét..." (Zsolt 34,14-15).

3,13-17 A keresztény valóság: kiválasztottság és mégis szenvedés. Azok a nehézségek, amelyek a keresztény megtérteket körülveszik, még egyszer szerepelnek a pasztorális levélben. Ha példás életet élnek, a keresztényeket nem zaklatják majd azzal, hogy olyan dolgokat tesznek, ami helytelen. De még a helyes erkölcsöknek is megvan a maga ára, ezért még erőteljesebb intelmet intéz hozzájuk, hogy hogyan értelmezzék a szenvedést, s hogyan vizsgálják a keresztény megtérés fényében.

A keresztények a nyilvános vita kereszttüzébe kerülnek, de ez nem ad okot félelemre (14. v.). Amikor megvádolják, megkérdőjelezik őket, a keresztényeknek készen kell lenniük, hogy kiállnak az igazság mellett s hangoztatniuk kell hitüket (ld.: Mk 13,9-11; Mt 10,16-21). De a legjobb tanúság az, ha tiszta életet élnek, amely eredendő jóságával megcáfolja a rágalmakat és a becsmérléseket (16. v.; ld: 2,12; 3,2). A megtértek szenvedései valódiak, de a szerző ismételten felhívja a keresztényeket arra, hogy jócselekedeteik miatt kell szenvedniük mint Jézusnak (v. 17; ld: 2,19-23) és nem a bűneik miatt.

3,18-22 Jézus példája. A nemes, Jézus szenvedéséhez hasonlatos szenvedésre adott tanácsot az egész egyházban ismerték, prédikálták és a keresztelési katekézisben ritualizálták. A levélnek e részében a jézusi hagyományok egy másik forrásához fordul a szerző, hogy alátámassza intelmeit, ez esetben hitvallás formájában, amely hasonlatos az 1Tim 3,16-hoz:

A keresztség hitvallásának pásztori megfogalmazása több irányba mutat: (1) Krisztus halála (18. v.) életet teremt, akárcsak a keresztény szenvedés. (2) A keresztség, amely lelki születésünk, valójában Jézus halálában való rituális részvételünket jelenti. (3) Ahogy Krisztus testben meghalt és lélekben feltámadt, ugyanígy vetkőzik le testi bűneiket a megtértek a keresztségben és élnek tiszta életet Jézus feltámadásán keresztül (21. v.). Így Péter levele ezeknek az új megtérteknek a keresztségét hangsúlyozza, és emlékezteti őket arra, hogy a keresztség a szabadság adománya, amelyet csak kevesen kaptak meg - Noé és hét társa, valamint egynéhány keresztény. Maga a keresztség is osztozás Jézus húsvéti misztériumában: osztozunk új életében, de osztozunk szenvedéseiben is. Így a keresztényeket emlékezteti erkölcsi megújulásuk alapjaira, keresztségük katekézisén át Jézus húsvétjára.

4,1-6 Megtérés és elidegenülés. További utalás történik Krisztus húsvéti átváltozására és szenvedésére. "Krisztus testi életében szenvedett." Ez szó szerint azokra a megtértekre vonatkozik, akik megkeresztelésük után keresztény megtérésük miatt szenvedni fognak. De ez a szenvedés bizonyítja, hogy a megtértek szakítottak a bűnnel (1. v.). Gondolni sem lehet arra, hogy a keresztény szentségből visszatérjenek a bűnbe; épp elég időt töltöttek bűnben korábbi pogány életükben; a kereszténység radikálisan szakít a múlttal, de ez a szakítás gyanakvást és rosszindulatot szül (4. v.) a korábbi felebarátok részéről, akik nem értik az új vallás lényegét. A keresztények a keresztségen keresztül jutottak az életbe, miután megítéltettek; nem úgy pogány társaik, akik tetteik szerint ítéltetnek meg (5. v., ld.: 1,17). A keresztények valaha bűnös testükben holtak voltak, de a keresztségen keresztül lélekben feltámadtak, mint Jézus (6. v., ld.: 3,18). Ahogy a szerző emlékeztet rá, a megtértek szakítottak múltjukkal, a keresztségben hasonlatossá váltak Jézushoz - testben meghaltak, de szellemük él.

4,7-11 További általános érvényű tanács. A háznépi kötelességek felsorolása újból természetesnek hat ebben az általános közösséghez szóló intelemben. A 4,5-ben Isten ítéletét említi a szerző és ebben a részben fejti ki ennek a hátterét ("Közel van mindennek a vége", 7. v.). Isten kegyelmének utolsó időszakában élve a keresztényeknek különleges erkölcsi értékeket kell felmutatniuk: tartós szeretetet (8. v.), vendégszeretetet és nagylelkűséget, különösen azokkal szemben, akik megtérésük miatt nehéz anyagi helyzetbe kerültek (9-10. v.). A keresztényi kötelezettségek az egyházon belül különös hangsúllyal vannak jelen: a közösség szónokait és a csoport szolgáit hőségre és nagylelkű szolgálatra inti (11. v.; ld.: 5,1-7).

4,12-19 Megpróbáltatásaink és keresztény jövőnk. A mindig realista szerző visszatér a szenvedés és a nehézségek problémájához, melyek a megtérést kísérik. A hit, a keresztség és a megtérés még nem jelentik azt, hogy a keresztény ember "nem ebben a világban él", nincs kitéve a testi vágyaknak, a szenvedésnek és a bűnöknek. Ezért fontos pontosan azonosítani és elmagyarázni a keresztényi élet zavaros területeit. Sajnos a szenvedés az élet velejárója. De mit is jelent? A 12. versszak az egyház általános megpróbáltatásairól szól, amelyet a szerző egyfajta kipróbálásként értelmez, hasonlatosan az arany tűzpróbájához (ld: 1,6-7). Az arany kiállja a próbát! A reményteli optimizmus része a keresztény hitnek; így örvendezhetünk annak, hogy mekkora mértékben osztozunk Krisztus szenvedésében. Boldogok vagyunk, mivel ahogy Krisztus feltámadt az Úr lelke által (Róm 1,4), mi, akik hasonlatosak vagyunk Krisztushoz, hasonlóan megkapjuk a léleknek ezt az adományát. De ahogy a szerző már korábban is megfogalmazta, a szenvedésnek az ártatlanságban kell végbemennie, nem csak az erkölcstelen élet igazságos büntetéseként (15. v.). Az intelem hangvétele a 17. versszakban megváltozik. Az optimizmus visszafogottabb; mivel az egyház képviseli az elitet, Isten vizsgálata is annak vizsgálatával kezdődik. És milyen nehéz lesz az egyháznak ezt túlélni! Ez a borúlátó megjegyzés arra szolgál, hogy kihangsúlyozza a keresztény eszmékhez való hűség jelentőségét. A szerző itt arra emlékeztet minket, hogy életünk teljesen Isten gondviselésétől függ: szenvedésünk Isten akaratának titokzatos része, és mint Jézusnak, nekünk is a hívő Isten kezébe kell adnunk életünket (19. v.; ld: Lk 23,46).

5,1-5 Az egyházvezetőknek adott tanács. A háznépi kötelezettségek felsorolása itt részletesebben kiterjed az egyház vezetőinek és tagjainak kölcsönös teendőire. Először az egyház idősebb tagjaihoz szól és az ő egyházi tevékenységüket tisztázza: szolgálatuk teljes odaadást igényel; motivációiknak nemesnek és nem pénzközpontúaknak kell lenniük; vezetési gyakorlatuk támogató és ne uralkodó legyen. Az 1Pét levél e gyakran használt tanácsa az Újszövetség sokszor említett történeteit tükrözi a vezetés minőségéről, amelyet az egyházban nagyra becsülnek: az Evangéliumok Jézus tanácsait tartalmazzák, hogy egymást kell szolgálniuk (Mk 10,42-45); 1Tim 3,3-ban a püspök feladataként a kapzsiság elleni figyelmeztetést jelöli meg, mint a pasztorális hivatás motivációját; az Ef 4,11- 16-ban a vezetőknek speciális feladataik is vannak, de senki sem állhat szemben a keresztség általi keresztény egyenlőséggel. A korai egyház nyilván érzékeny volt azzal a zűrzavarral szemben, amelyet a tekintélyes vezetők okoztak azáltal, hogy a szabadság, a méltóság és az egyenlőség keresztényi katekézisét erősítették (Gal 3,28). A vezetés nem volt és ma sem könnyű feladat az egyházon belül, és így különös hangsúlyt fektetnek a nyáj főpásztorának kérdésére. A hit szerinti munka különleges elbírálás alá esik (4. v.; ld.: 2Tim 4,1; Mt 19,28 és 24,45-47).

Az egyház közkatonáit arra emlékezteti, hogy viseltessenek tisztelettel pásztorai munkája iránt (6. v.), máskülönben vezetésük lehetetlenné válna. Krisztusban ugyan mindnyájan szabadok és egyenlőek vagyunk, de az csak javunkra válik, ha megmutatjuk, hogy egy szabad ember rendezett és felelősségteljes életében mi módon tudja Istent szolgálni (ld.: Róm 6,16-18). Szabadságunk így alázathoz vezet és szoros köteléket teremt az egyházzal. Az engedelmességre és alázatra való felszólítás Jézus szavait idézi Mt 23,12-ből: "A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok". A rendre és engedelmességre való utalás az egész levelet végigkísérő tanáccsal áll összefüggésben: miként kell a keresztényeknek jó állampolgároknak, jó családtagoknak és a keresztény egyház felelős tagjainak lenniük. Bizonyos propagandisztikus felhívást is kiolvashatunk ebből az intelemből, amikor arra szólít, hogy biztos támaszai legyünk az egyháznak és rendben éljünk, amelyben azt is kihangsúlyozza, hogy a keresztények a társadalom minden területén legyenek jó és önzetlen emberek.

5,6-11 Az Istenbe vetett hit. Ahogy a levél a vége felé közeledik, a szerző ismét a hitre figyelmezteti az egyházat, ezúttal arra, hogy még mélyebben ismerjék meg Istent. A tehetetlen pogány istenekkel szemben Jézus Istene az igazán hatalmas és eredendően hőséges. Jusson eszünkbe, milyen nagy hangsúlyt fektet a levélben Isten helyes megismerésére: az 1. és 2. fejezetben Isten szabad és nagylelkű - még a pogányok felé is kiterjedő - meghívására emlékeztet; a 3. fejezetben Jézus felemelése és védelmezése áll a középpontban. Ebben a részben a levél azt hangsúlyozza, hogy miként kell teljesen megbíznunk Istenben, és ezt bátran tehetjük, mert Isten "gondot visel ránk" (7. v.). Semmilyen ellenség nem állhat szemben Istennel - sem a bűn sem a halál, sem a sátán (8-9. v.). A "minden kegyelem Istene" azt akarja, hogy boldogok legyünk, megment minket a szenvedéstől, úgy, ahogy felemelte magához fiát, Jézust is (10. v.). A mi Istenünk szerető, hatalmas, igaz és hűséges Isten. És dicsőség és hatalom legyen neki mindörökkön örökké (11. v.).

5,12-14 A levél zárása. A szerző jelzi, hogy levele megírásakor titkárt alkalmazott, amely fontos szempont számunkra a korai keresztény irodalom megismeréséhez. Persze ez nem jelenti azt, hogy a szerző írástudatlan volt! Jellemző volt erre a korra, hogy tanult rabszolgákat alkalmaztak íródeákként, akiknek nagy gyakorlatuk volt a levélírásban és ez a tény megmagyarázza a levél jó görög stílusát is. (Ld.: Pál titkárait az 1Kor 16,21-ben és a Gal 6,11-ben.) A keresztény levelekre jellemző, hogy a levél végén hivatalos üdvözlés áll: a nyugati Egyház üdvözli a keleti Egyházat (Róma; ld: Babilon v. 13). Kelet és Nyugat, zsidó és nem zsidó: Isten szabadon és egyenlően választ minden embert. "Márk" is üdvözletét küldi, úgy, mint Márk evangélista, akiről gyakran azt mondták, hogy maga Márk evangélista, aki a Péter által összegyűjtött tanításokat szerkesztette. De a "Márk" köznapi név és így a Péter és a Márk evangéliuma közötti kapcsolat igen kétséges. A korai egyház társadalmi különbözőségeinek ellenére, maga az egyház mintegy összetartó családként funkcionált, hiszen a tagok egymást meghitten, a szent csókkal üdvözölték (14. v.), azzal a gesztussal, amely az antik világ egyházában igen gyakori volt (ld.: Róm 16,16; 1 Kor 16-20; 2 Kor 13,12).

A levél állításai ellenére (1,1, 12-15; 3,1), a modern tudomány Péter 2. levelét álnév alatt írt levélként tartja számon, amelyet nem Péter írt, csak neki tulajdonítanak. Ennek a kijelentésnek a bizonyítéka a következőkben rejlik: (1) Péter 2. levele gyakorlatilag magában foglalja Júdás levelét, amely magával a 2Pét levél valódiságával kapcsolatban is kételyeket ébreszt. (2) Pál több levelére is utal, amely még inkább amellett szól, hogy ez a levél később íródott, hiszen ezeket aligha ismerték a korábbi időkben, másrészről az I. század végéig össze sem voltak gyűjtve. Az az állítás, hogy a levelet Péter írta, a korai egyház azon növekvő hagyományát tükrözi, hogy Péternek tulajdonítják az egyház teológiai, térítő és adminisztratív jellegű vezetését.

Péter alakja azon hagyományok szószólójaként fontos, amelyeket a levél védelmébe vesz. Ellenszegülők támadják a parúziát (Jézus visszajövetelét, hogy ítélkezzen), a parúzia próféciáját, a teodíceát (Isten jutalmazó és büntető gondviselését) - mindazokat a hagyományos tételeket, melyeket azoknak az embereknek kell támogatniuk, akik Jézust és szavait személyesen ismerték. A szerző tanúvallomása ezeket a tételeket jóval későbbi időpontra helyezi. A 2. Péter levél valószínűleg 100 körül íródott, hosszú évekkel Péter és Pál halála után. Sokkal későbbi időpontból tekint vissza az egyház korai időszakára (ld.: 3,1-2) és az egyházon belüli ortodoxiával foglalkozik.

A 2Pét levélben bemutatott egyház a zsidó-keresztény és pogány megtértek keverékét mutatja; a 2. és 3. fejezetben idézett összes bibliai példa mindegyike szoros kapcsolatot mutat a pogány irodalommal és a Bibliával is. Noé vízözöne például a pogányok Deukalion-beszámolójában tükröződik; a mennyei angyalok bűnbeesése (Ter 6) a Titánok Tartarusszá válásában jelentkezik (2,4). A szerző pasztorális vállalkozása, hogy az eszkatalógia hagyományait egyformán érthetővé tegye a zsidók és a nem zsidók számára, urbánus egyház felállítását sugallja, amely kevert etnikai és vallási háttérrel rendelkezik, párbeszédet folytat a körülötte lévő pogány kultúrákkal és erőteljesen visszatükrözi az egyház régi örökségét. Szokatlan a levél abból a szempontból is, hogy igen sok bibliai szerzőt ismer: a levél ismerni véli az 1Pét levelet (3,1-2), a Jézus színeváltozásáról való evangéliumi hagyományt (1,16), a parúziát, Pál levelei közül néhányat (3,15-16), Júdás levelét, valamint igen járatos a bibliai tradíciókban. Elmondhatjuk, hogy a szerző igen tapasztalt egyházi férfiú, aki olyan érveket hoz fel az eretnekség ellen, amelyek a zsidó, a katolikus és a pogány kultúra legjobb eszméit tükrözik.

1,1-2 A levél kezdete. Jellegzetes újszövetségi módszer szerinti üdvözlés indítja a levelet: (1) a feladó Simon Péter (2), a címzettek azok, "akik ugyanannak a drága hitnek lettek részesei, mint mi" ( a levél feladásának helye furcsa módon nem szerepel), (3) a jellegzetes jókívánságok mellett ("kegyelem és béke") itt Isten és Jézus, az Úr elismerésének a vágya is szerepel, ami valószínűleg a levél fő problémája megoldásának, azaz Isten ítélete tagadásának kulcsa. Így a levél az ortodox keresztényeknek szól, akik valódi isteni hitvallással rendelkeznek. Amikor Péter "szolgának" nevezi magát, akkor a zsidó és a keresztény irodalomban is jól ismert kifejezést ismétli a hivatalos személy megjelölésére. (ld.: "Mózes, az Úr szolgája", MTörv 34,5; és "Jakab, Isten és az Úr szolgája", Jak 1,1).

1,3-4 A főtéma bevezetése. Ebben a részben a levelek általában hálaadó imát tartalmaznak, innen azonban ez hiányzik. Ezt az Isten erejéről szóló kijelentés helyettesíti Isten hatalmáról, amely teljes elismerésén keresztül gondviselésszerűen adományoz az egyháznak életet és jámborságot. Sőt mi több, Isten nagy és becses ígéreteket tett az egyháznak, olyan ígéreteket, melyeket a 2Pét levél megvéd az eretnekekkel és a gúnyolódókkal szemben: ígéreteket a parúziáról (3,3-4), egy új teremtésről (3,10-12), és még Isten saját természetében való osztozásról is azok számára, akik elutasítják az evilági romlottságot (1,4). Isten és Isten ígéretének teljes elfogadása válik a levél központi témájává. A reményteljes ígéreteket azok a keresztények váltják majd valóra, akik összhangban élnek azokkal: megértik az Istenben való élet lehetőségének erkölcsi életbe való belevonását, és ezért a földön is ennek a jövőnek megfelelően élnek, s ezzel kimutatják a tantétel és az élet közötti szoros kapcsolatot.

1,5-11 Vallás és élet. Ebben a részben az erkölcsi értékek jellegzetes felsorolását találhatjuk (ld.: Róm 5,1-5), amely azzal illusztrálja az ígéretek jóságát, hogy bemutatja, hogyan vezet a tanok pontos betartása tökéletes erkölcsi élethez. De az, aki nem törődik Isten tanításával és Isten ígéretével, az vak és rövidlátó (9. v.). A keresztények ezzel ellentétben megfelelő gondolkodásmóddal és viselkedéssel próbálják igazolni elhivatottságukat és így nagy mértékben biztosítják Krisztus királyságába való bejutásukat. Az 1,1-11 legfőbb témája három lényegi dolgot hangsúlyoz: (1) Van jövő (2) Ez a jövő Krisztus, a mi megmentőnk és örökkévaló királysága, (3) amelynek végső ígérete az Isten természetében való osztozkodás. Isten ígéretei, ereje és gondviselése azok a kulcstémák, amelyeket az eretnekek támadnak, és amelyeket a 2Pét levél szerzője a legélénkebben védelmébe vesz.

1,12-15 Végrendelet. Péter Jézus azon kinyilatkoztatását idézi, hogy hamarosan meg fog halni (ld: Jn 21,18-19), amely őt magát is arra sarkallja, hogy megírja végrendeletét. A Biblia irodalmában régi hagyomány, hogy a pátriárkák és a vezetők olykor, halálukat érezvén, speciális tanításokat, sőt esetleg még a jövőre vonatkozó próféciákat is átadtak tanítványaiknak; ezt a szokást a Jn 13-17 és az ApCsel 20-ban is fellelhetjük. Szerzőnk arra használja fel azt a szokást, hogy pontosan meghatározza számunkra az egyház eszkatalogikus tradícióját. Lelkiismeretesen óhajtja felállítani az ígéretek és próféciák autentikus felidézését egyszer s mindenkorra, amelyekre már korábban is utalt (1,4.11). De mielőtt ezt megtenné, súlyos problémába ütközik - vajon megbízható-e annyira, hogy autentikus égi tanítást adjon?

1,16-21 A parúzia próféciájának védelme. Itt fejti ki először részletesebben egyházának problémáit. Az eretnekek úgy próbálják becsmérelni a Jézus parúziájáról szóló tanokat, hogy ezeknek a tanításoknak nincsen égi alapja, hanem csak az emberek agyalták ki, hogy a naiv keresztényeket kordában tartsák vele. Válaszlépésként a 2Pét levél tagadja ezt a vádat és azt hozza fel, hogy szemtanúja volt Jézus színeváltozásának, amely a parúziát elővetítette. Jézus tisztelete és dicsősége akkor még próféciaként hatott, hogy majd dicsőségben tér vissza ítélkezni élők és holtak felett. A szerző nem maga találta ki a színeváltozás eseményét, még csak nem is másodkézből származó tapasztalatokra hivatkozik, hiszen szemtanú volt: hallotta Isten hangját (1,17-18). Ezáltal Jézus eljövetelét a parúziában, (amelyet a megdicsőülés már előre sejtet), Isten saját szava támaszt alá.

A megdicsőülés megemlítése ezután arra is szolgál, hogy megvédelmezzen az 1,16-ban megfogalmazott rágalommal szemben: (1) a parúzia megjövendölése nem emberi találmány, hiszen annak Isten a szerzője és (2) Péternek személyes tapasztalata van erről, így a parúziáról szóló hagyomány nem csupán híresztelés vagy igazolhatatlan esemény. A 19. versben a szerző azt is állítja, hogy a parúziáról szóló profetikus üzenetnek rendkívül szilárd alapja van, és ez a kifejezés a színeváltozás-mint-parúzia jövendölésre utal az 1,16-18-ban. Az ilyen hiteles prófécia lámpásként világítja be a keresztény szíveket Krisztusig, a nappali csillagig, aki felvirradván, csodálatos valósággal tölti be a próféciát. De az eretnekeknek még a 2Pét levél transzfigurációjának előadása is alkalmat ad arra, hogy vitatkozzanak felette. Azzal érvelnek, hogy Péter interpretációja erőltetett, és a képzelet szüleményének tartják - amely érvet Péter az 1,20-ban tagad. ő azzal érvel, hogy ahogyan az emberek nem fogalmaznak meg saját magukról próféciákat (ld: 1,16), úgy saját maguk nem is magyarázhatják ezeket ezoterikus módon. A prófécia képességét Isten adja a prófétáknak, (ld.: Isten hangja a megdicsőüléskor a 17-18 versekben); és Isten lelke az, amely ezeknek a próféciáknak a pontos magyarázatát inspirálja.

Pétert gyakran idézik az Újszövetségben különleges kinyilatkoztatások befogadójaként (Mt 16,17; 17,26-27; 28,16-20) és különleges próféciák címzettjeként (Mk 13,1-3; 14,27-31). Így az első fejezet végén lefekteti az egyház eszkatalogikus hagyományának védelmében írt témájának alapjait. A prófécia hivatalos aspektusából védi a parúzia próféciáját: szerzője Isten és nem Péter; ő csupán hiteles befogadója és ihletett magyarázója. Most, hogy Péter már lefektette a parúziáról való tudásának alapjait, folytathatja tervét, amelyet az 1,12-15-ben fogalmazott meg, hogy szilárd és örök érvényű magyarázatát adja az eszkatalogikus hagyománynak.

2,1-3 A hamis tanítók leleplezése. Jóllehet Péter azt állítja, hogy levelét halála előestéjén írja (1,12-15), ez mindössze irodalmi konvenció, jó alkalom arra, hogy a téma jelentőségét hangsúlyozza és felvázolja a dolog igazságát. A 2Pét levél valódi keletkezésének oka az egyházban jelenlevő eretnekek és gúnyolódók feltűnésével függ össze. Már korábban láttuk, hogy az eretnekek arra hivatkozva utasítják el a parúzia próféciáját, hogy az csak emberi agy szüleménye (1,16), és a 3, 3-4,9-ben továbbra is gúnyt őznek a parúziából. A 2,1-ben az a kritika éri őket, hogy hamis tanítók. Az Ószövetség hamis prófétáival hasonlítják össze őket, akiket pontosan azért neveztek hamisaknak, mert békét és biztonságot prédikáltak, miközben Isten prófétái az ítéletet és a közelgő romlást hirdették (ld: Jer 4,10; 8,12; 6,14; 14,13-14). Ez nagyon fontos kulcs a megoldáshoz, hiszen a saját hamis tanítóinak és a hamis próféták összehasonlításával Péter arra figyelmeztet, hogy ezek szemben állnak Isten földi ítélkezésével, különösen abban, ahogyan az egyház eszkatalogikus hagyományaiban a parúziát értelmezik. Amikor azt állítja, hogy ezek istentagadók (2,1), az azt jelenti, hogy voltaképpen ateisták - nem tagadják, hogy van Isten, de tagadják, hogy Isten figyel ránk és törődik velünk: Isten nem ítélkezik felettünk. A zsoltárokban gyakran olvashatunk olyan bűnösökről, akik azt mondják, hogy "nincs Isten" (ld: Zsolt 10,11.13; 14,1; 73,11) és mivel nem félnek az ítélettől, bűnös életet élnek. Így a 2Pét levél ellenzői hamis próféták, akik az Úr ítéletét tagadják. De épp úgy, mint a hamis próféták, ők is romlottságba jutnak, hiszen Isten ítélete nem késik és nem tétlenkedik (2,3).

2,4-9 Isten ítéletének bizonyítéka. Annak bizonyításául, hogy Isten igenis ítélkezik a földön, a szerző három példát hoz fel. Igaz, az anyagot Júdás 5-7-ből kölcsönözte, a 2Pét-ben azonban ez úgy változik meg, hogy a példák új üzenetet hordoznak.  

Júd 5-7 elhagyott nemzedék angyalok Szodoma és Gomorra

2Pét 2,4-8 angyalok Noé Lót, Szodoma és Gomorra

Ahol Júdás az elhagyott nemzedék és a szent angyalok példájában a hittől és az üdvösségtől a pusztulás felé való út veszélyeire figyelmeztet, a 2Pét levél egyszerűen azzal érvel, hogy Isten tudja, miként mentse meg a jámbor lelkeket és hogyan védje a bűnösöket büntetésében (2,9). A 2Pét levél átrendezi Júdás felsorolását (kicseréli az elhagyott nemzedéket Noéval); listája pontosabban követi a Teremtés eseményeit. E változtatások oka egyben a 2Pét levél célja is - az isteni ítélet meglétének támogatása (az isteni dolgok megmentése, a bűnösök romlása); a változtatások azt is hangsúlyozzák, hogy Isten már jelen volt cselekedeteiben a földön a víz és a tűz által. Erre a kérdésre a 3,7-ben még visszatér. A fő mondanivaló tisztán teologikus, hiszen a 2,4-ben és a 9-ben kijelenti, hogy Isten valójában az ítéletkor cselekszik! És ezzel válaszol is a hamis prófétáknak, akik "tagadják az Urat" és bebizonyítja, hogy Isten a földön cselekszik ítéletével és erejével. Az eretnekek tehát egészen biztosan tévednek.

2,10-16 A téves tanok erkölcstelen következményei. Ez után az elméleti érvelés után, amellyel Isten ítéletét támogatja, a szerző a gúnyolódók egyéb zavaró szempontjait kezdi elemezni, és ismét bemutatja, hogy miként vezethetnek a rossz tanok rossz erkölcsiséghez. Arra figyelmeztet, hogy Isten kiváltképp azokat ítéli el, akik vágyaiknak élnek, akik megvetik a tekintélyt (különösen Istenét). A 2,10-11-ben a szerző rámutat, hogy a gúnyolódók még azt is tagadják, hogy Isten angyalai részt vesznek a világ feletti ítélkezésben, ami a korai egyházi hagyományokkal ellentétben áll (ld: Mt 13,41-42). Teljes mértékig tagadják az ítéletet - szerintük sem Isten, sem Jézus, de még az angyalok sem ítélkeznek.

Az ilyen eretnekek olyanok, mint a vadállatok, akik zsákmányolásra és rombolásra születtek; amit nem értenek, azon inkább gúnyolódnak (ld: 3,3-4). De ez a tagadás romláshoz vezet (2,12); és gonoszságukért cserébe megfelelő büntetésben részesülnek (2,13). Az agresszív írókra az jellemző, hogy ellenfeleiket a lehető legrosszabb fényben tüntetik fel és hibáikból a legtúlzóbb következtetéseket vonják le (ld: Róm 1,29-31); a 2Pét levél a gúnyolódók eretnekségében a nemi romlottsághoz vezető út lehetőségét látja (2,13-14), amely az eretnekek ellen felvetett jellegzetes vád. A másik, eretnekeknek tulajdonított tipikus bűn a fösvénység (1Tim 6,5; Tit 1,11), amellyel Péter a 2,3-ban, 14-ben vádolja ellenfeleit.

A Júd 11-ből kölcsönzött Bálám példája itt Bálámot nemcsak a visszafizetett fösvénység példájának mutatja, de a hamis próféták egyik képviselőjének is, aki letért az igazság útjáról, akit saját szamara utasított rendre és aki végül is gonoszságáért szörnyűmód meglakolt és erőszakos halált halt. Bálám még azt is példázza, hogy van ítélet, így egyfajta figyelmeztetéskent áll az eretnekek előtt, akik az ítélet tagadásával saját vesztüket okozzák.

2,17-22 A kegyelemtől a rabszolgaságig. Ismét Júdás 12-ből vett hasonlattal élve a 2Pét levél azzal vádolja ellenfeleit, hogy üresek és céltalanok, akár a víztelen források vagy a felhők, amelyeket a szél felkavart. És még ennél is rosszabb, hogy megrontják az új keresztényeket és visszavezetik őket abba az erkölcstelenségbe, ahonnan a megtérés által már kiszabadultak. Ahogy a 2,10-ben és 13-14-ben, a nemi erkölcstelenség vágya talán már megszokottként hat az eretnekekkel szemben, hiszen a végső romlást mutatja, ahová a hamis tanítások elkerülhetetlenül vezetnek. Ahogy a gúnyolódók becsmérlik a kereszténységet a parúzia be nem teljesült próféciája miatt (3,3-4), a szerző őket is beteljesítetlen ígéreteik miatt vádolja: szabadságot ígérgetnek, nem csak a korlátozó törvények alól (1Kor 6,12; 10,23), hanem még inkább a félelemtől és ítélettől. Ezáltal az eretnekeket az Úr megtagadásával vádolja (2,1), azaz az isteni ítélet, valamint a közösség erkölcsi törvényeinek tagadásával. Az az ígéretük, hogy megszabadítanak az ítélettől, ironikus módon rabszolgasághoz vezet, épp úgy, ahogyan a büntetés megtagadása gyors romlásba dönt. Az eretnekek távolról sem szabadítják fel a megtérteket, inkább visszavezetik őket előző, pogány állapotukba, hiszen most már tudják Istenről az igazságot, de hamis tantételeik érdekében elutasítják azt. A szerző olyan sertéshez hasonlítja őket, mely miután megfürdött, visszatér, hogy a pocsolyában henteregjen és egy kutyához, mely visszatér a hányadékához (2,21-22).

A második fejezet egésze Péter ellenfeleinek vitatkozó képét festi meg: (1) gonosz tettek tanításával és bűnökkel vádolja őket; (2) tanaik gonoszak; (3) ők maguk pénzsóvárak; (4) megrontják Isten egyházát. Tantételeik maguk is rosszak és hatásaik is helytelenek, mivel erkölcstelenséghez és romláshoz vezetnek. A szerző a tőle telhető legrosszabbakat mondja róluk. Az a tény, hogy a második fejezet nagy részét közvetlenül Júdástól kölcsönzi, valamint az, hogy az eretnekek ellen felhozott vádak zöme a vitatott kérdések sorával foglalkozik, azt sugallja, hogy a 2Péter levél második fejezete nem élő történelmi képet mutat be ellenfeleiről. Ez inkább az ellenség sztereotip támadása, amelyben könnyen felismerhető és hagyományos vádakat használ, hogy leleplezze a hamis tantételek hibáit. Ami azonban a 2. fejezet megkülönböztető jegye, az a hamis tanítás gondos beazonosítása: az ítélet tagadása, az összes ítélkező, még az angyalok elutasítása is, és a félelemtől és a büntetéstől való megszabadítás.

3,1-2 Az ítélet doktrinájának alapjai. A szerző azzal kezdi a levél e fő részét, hogy egy korábbi levéllel kapcsolja össze, feltehetően az 1Pét levéllel. Ahogy az 1,12-15-ben mondta, feladata az, hogy emlékeztesse a közösséget és hogy pontos magyarázatát adja a hagyománynak (3,1-ben az eilikrine dianoian kifejezést jobb "pontos magyarázatnak", mint "őszinte reménynek" fordítani). Az a hagyomány, amelyet magyaráz, nem kevesebb, mint a szent próféták s Jézus tanításai. Az 1,16-ban ellenfelei azzal vádolták Pétert, hogy ő találta ki a parúzia próféciáit; de mint ahogy ott is, most is ragaszkodik ahhoz, hogy tanításának forrása Isten és Krisztus szava. Tanítása hiteles! Az, hogy folyamatosan "emlékezteti" egyházát az igazságra (3,1-2; 1,12-15), szöges ellentétben áll azzal, hogy ellenfelei ugyanerről akarattal megfeledkeznek (ld.: 3,5, 8).

3,3-7 Az ellenzők gúnyolják a hagyományt. Amikor a szerző az 1,12-15-ben közelgő halálára figyelmeztetett, segítségül hívta a hagyományos utolsó akarat-végrendelet szokást, amelynek egyik tipikus eleme a hamis tanítók megjövendölése. A jövő eretnekei (3,3) becsmérelni fogják az egyház parúziával kapcsolatos hagyományait: "Hol marad (Jézus) megígért eljövetele" (3,4). Amikor olyan bibliai szöveget idéznek, amely így kezdődik: "Hol van?" egyszerűen csak nevetségessé teszik a kérdezőt, és kételkedést akarnak iránta ébreszteni (ld.: Bír 6,13; 2Kir 18,34; Iz 36,19); ezáltal ezek a gúnyolódók megkérdőjelezik a parúzia prófécia igazságát. Szkepticizmusuk alapja a világ nyilvánvaló folytonossága; a világ az idők kezdete óta fennáll, s mindig is így lesz. De ebből az érvből sok minden következik: (1) a gúnyolódók abban is kételkednek, hogy Isten valaha is aktívan részt vett a világban, tehát miért is változna hirtelen aktívvá? (2) a parúzia kérdése itt összeszőkül a kozmológiára, a föld újbóli összeomlására. Ez idő szerint Isten ítéletének kérdése nem kerül szóba és a támadás leginkább a világ végének megjóslására vonatkozik (Mk 13,24-25).

A szerző válasza erre a gúnyolódásra egybeesik azzal a kritikával, amelyet (1) Isten állandó világi tevékenységének, (2) Isten szavai illetve jóslatai megbízhatóságának, (3) a bűnösökre váró isteni elítélés védelmében írt. Amennyiben a szerző feladata az "emlékeztetés", azzal vádolja ellenfeleit, hogy szándékosan megfeledkeznek ("készakarva eltitkolják maguk előtt" 3,5) bibliai történelmükről. Isten szava teremtette meg az eget és a földet, és választotta szét a vizeket (5. v.), Isten szava ítélte meg a világot és rombolta le a víz által (6. v.), Isten szava tartja fönn az eget és a földet a tűz számára az ítélet napján (7. v.). Ez a válasz párhuzamban áll azzal az érvvel a 2,4-6-ban, amikor Noé és Lót történetében elmeséli nekünk, hogy világukat a víz és a tűz pusztította el; ezek a történetek azt bizonyítják, hogy Isten tudja, hogyan kell megmenteni és megbüntetni (2,9). Így a 3,5-7-ben a szerző megvédi Isten földi ítélkezését és szavainak megbízhatóságáról biztosít, még a parúzia ígéretében is. A gúnyolódók tévednek, amikor megkérdőjelezik Isten profetikus szavait a világba való isteni beavatkozásról és a parúziáról. A bibliai történelem ellenvetéseikkel szembeni bizonyíték.

3,8-14 Isteni ítélet késedelmének védelme. A szerző ebben a részben tovább folytatja a parúzia hagyományának védelmét. Már másodszor vádolja a gúnyolódókat, hogy szándékosan keresztülnéznek a bibliai igazságokon (8. v.); így a Krisztus eljövetelének késése apropójából arra a szentírási mondásra emlékezteti őket, hogy az Úrral egyetlen nap annyi, mint ezer év (Zsolt 90,4). Mivel Isten időbeosztása titokzatos számunkra és valójában kiszámíthatatlan, a gúnyolódók tévesen lovagolnak a parúzia késésének témáján. Köztudott, hogy Isten ezt mondta Ádámnak: "amely napon eszel belőle (gyümölcséből), meghalsz (Ter 2,17), és Ádám a bűne után mégis még sok száz évig élt; ez a "késedelem" egy Ádámnak adott kegyelmi ajándékként értelmezhető, melyben Isten időt ad neki, hogy megbánja bűneit az ítélet előtt. A 3,9-ben, amikor az eretnekek azzal vádolják Istent, hogy lassú az ígéreteiben, azt a következtetést vonják le, hogy ez a lassúság bizonyíték arra, hogy Istennek nem áll szándékában ítélkezni. Szerintük Isten azelőtt sem ítélkezett a világ felett, és minden nap egy-egy újabb bizonyíték arra, hogy nem is fog. A késedelem valóban zavaró. De a szerző ezt pozitívumként kezeli, mint Isten türelmének a jelét, hogy időt ad a bűnösöknek a megbánásra, mielőtt eljön az ítélet (ld: Róm 2,4-5).

A szerző tovább nyújtja a doktrinák morális implikációját, amelyet védelmébe vesz. Mivel Isten az idők végezetén fogja megítélni a világot, Istennek tetsző szentséges életet kell élnünk (3,11) és szeplőtelennek, tisztának kell találtatnunk (3,14; ld: 2,13). Jóságunk korrekt teológiánk logikus következménye. Ez a világ romlott és mulandó; így a hívőket tiszta, jövőbeli életre hívja, sőt talán még arra is, hogy Isten természetében osztozzanak (ld.: 1,4). Azok, akik elfogadják Isten parúzia ígéreteit, ennek megfelelően élnek és így megszabadulnak az erkölcstelenségtől, és a földi korszak végére készülnek. Sorsuk egy új mennyország és egy új föld, ahol az igazság az úr. Az eretnekekre nem ez vár; ők úgy hiszik, hogy ez a világ jelent mindent. Otthon vannak az evilági romlottságban és semmi többet nem fogadnak el Istentől. Mivel nem készülnek jövőjükre, igazi és örökös romlásba jutnak.

3,15-18 Még Pál is egyetért Péterrel. Amikor a szerző Pálra utal, úgy tűnik, ismer is néhányat Pál levelei közül, amelyek inspirálták. Pál tanításai Isten egyetemleges ítéletéről megtalálható a Róm 2-ben és a 14,10-12-ben. Az ítélet késése mint a bűnbánatra nyújtott idő, a Róm 2, 4-5-ben található, és Jézus eljövetelének leírása, mint éjjeli tolvaj, az 1Tessz 5,17-ben szerepel. Pált Isten ihlette meg ezekben a tanításokban (3,15) ugyanúgy, mint ahogy ezt a jelenlegi levél szerzője állítja (ld: 1,12-15, 16-21). Így a tanítás valódi, még akkor is, ha nehezen érthető. Ezalatt azt érti, hogy az egyház maradéktalanul fogadja el a parúzia valóságos hagyománynak megfelelő tanítását abban az értelemben, hogy Isten a legvégső forrása, és a keresztény tanítókat, így Pétert és Pált, Isten hatalmazta föl ennek tanítására; ahogyan az egyházon belül mindig és mindenhol tanították. Hagyjuk, hogy a gúnyolódók felismerjék, milyen messze távolodtak Isten Szentírásától és Isten tekintélyének hagyományától.

Ahogyan a régi levelekben, Péter levelében is egy tipikus zárómondat szerepel (3,18). De a záró sorokban itt egy különleges megjegyzés is áll, mintegy a levél summázataként: a szerző szeretné, ha az egyház "Urunk és Megváltónk ismeretében" gyarapodna és az ehhez az "ismerethez" való ragaszkodás azt a kívánságát visszhangozza, amelyet ugyanebből az okból a levél elején is leírt (1,2). Ez azt sugallja, hogy milyen meghatározó szerepet játszik a levélben az igaz tanításért és Jézus ortodox megismeréséért való aggodalom, kiváltképp ami Krisztus parúziáját és az egyház eszkatalogikus hagyományát illeti.

A szerző azt állítja magáról, hogy "Júdás ... Jakab testvére". Valószínűleg nem arról van szó, hogy ez a Júdás azonos Júdás apostollal/Tádéval (Márk 3,18; Lk 6,16; ApCsel 1,13). Azt állítja, hogy Jakab vérszerinti rokona, aki pedig "az Úr testvére" (Gal 1,19) és a jeruzsálemi egyház feje (ApCsel 15,13-21). Amennyiben ez a kapcsolat hiteles, kitűnő igazolásként szolgálhat, amely Júdást a kora keresztény ortodoxia főáramlatába helyezi. De a modern tudomány több okból is kritikus ezzel a kijelentéssel: (1) a levél szemmel láthatóan későbbi keletkezésű (például a 17. versszakban Urunk apostolairól, mint a távoli múltban élt alakokról szól); (2) "a hit mindnyájunknak megadatott" kijelentés kései első századi gondolkodásmódot tükröz; (3) Az a tipikus szokása, hogy későbbi ortodox tanításokat korábbi tekintélyekkel érvényesít. E benső okok miatt a Júdás-levél keletkezésének idejét az első század végére tehetjük, és Júdás neve csupán álnévként szerepel.
 

A megszólított egyház ellentmondásos tanításokkal bajlódik és a levél hűségre szólít a hithez, amelyet a "szentek egyszer s mindenkorra megkaptak" - s amely kinyilvánítást az egyház tagjai valahogy támadják. A tanításokban felmerülő ellentétek természetét nagyon nehéz felvázolni, mivel nincsenek biztos nyomok, csak célzások és gyanús megjegyzések. Az eretnekekről való mély hallgatás már önmagában is az eretnekellenes irodalom jellemzője, ahol a szerző azzal tagadja meg a nyilvánosságot az eltévelyedésektől, hogy a továbbiakban egyetlen szóval sem említi őket. Az erkölcsi szabadosság elítélése nem annyira az eretnekek akkori helyzetének leírásában jelentkezik, hanem annak az útnak a bemutatásában, amelyhez a szerző szerint az eltévelyedések vezetnek. Amiben biztosak lehetünk, az a belső konfliktus ficama, amely inkább az egyház vezetőiben, mint a hagyományos témákban keresendő.
 

Júdás számos régi iratból idéz, amelyeket a keresztény egyházi törvények nem kanonizáltak: Hénokot a 14-15 versszakban és Mózes mennybevitelét a 9. versszakban. Bizonyára azért lát nagy értéket ezekben az idézetekben, mert hiteles érveknek tekinti őket, amelyek őt szolgálják és amelyeknek lényege a következő: - megerősíthetik és hagyományosan visszhangozhatják az Isten ítéletéről és Krisztus eljöveteléről szóló állítást. Ezeknek a ritkán használt írásoknak az alkalmazása talán a teológiai viták kiszélesítését eredményezi ebben az egyházban, amikor a csoport megszűri hitének legfőbb kérdését, azt, hogy "egyszer s mindenkorra megkapták", s hitük alapját. E ritkán használt írások, valamint az Ószövetség és a népszerű zsidó hagyományok kiterjedt alkalmazása valószínűleg azt mutatja, hogy miként értékeli a szerző a keresztény hit igazságát, amelyet a fent említett és elismert források is alátámasztanak. Már régóta ismeretes, hogy a Júdás-levél nagy része a 2Pét 2-ben is megjelenik. És az is általánosan elfogadott, hogy a 2Pét számos témát kölcsönzött Júdástól és ezt az anyagot úgy dolgozta át, hogy beilleszkedjen a saját helyzetébe.
 

Az eretnekekről szóló erkölcsi ismertetésében vagy abban az egyszerű kívánalmában , amely a hitért folytatott küzdelemről szól, Júdás véleménye nem igazán egyértelmű. Habár Júdás azért esdekel egyházának, hogy maradjon hűséges hagyományaihoz, nem lenne tisztességes úgy értelmezni a levelet, mint valami modern kérelmet, hogy minden további teketória nélkül maradjunk hűségesek hagyományainkhoz. Ez a hagyományőrzés elég rossz formája lenne és ellentétben állna az evangéliummal, amelyet minden kultúrában és minden nemzedékben újra és újra hirdetni kell. Júdás pasztorális jelentősége abban rejlik, hogy ablakot nyit az egyház számára, amely azért küzd, hogy megtalálja gyökereit, hagyományait és hitét, de nem egyfajta félelemmel teli, védekező módon. Az egyházon belüli véleményeltérések már az egyház megszületésekor jelen voltak és a különböző kultúrákban élő népek felé való közelítés már az apostolok idejében is nagy kihívást jelentett az egyház számára. Júdás egyháza sem különbözik a mienktől: gazdag hagyományokkal rendelkezik, de olyan egyház, amely számos, különböző vallás, sőt a vallási közömbösség tengerén vitorlázik. Pasztorális küldetése abban rejlik, hogy egy olyan egyház képét rajzolja fel, amely részben fel akarja fedezni hitének alapjait, részben megpróbál más kultúrákhoz is szólni.

1-2 Az egyház megszólítása. Júdás levelét a tipikus üdvözlési formula indítja. A feladó Júdás, "Isten szolgája" (ld: Jak 1,1; Tit 1,1). Mivel Júdás aránylag ismeretlen hallgatósága számára, még tovább azonosítja magát mint "Jakab testvére" és feltehetően, mint az "Úr testvére" (Gal 1,19). Ez a fajta azonosítás azt a célt szolgálja, hogy Júdás írásos bizonyítékot adjon arra, hogy az egyház ortodox hagyományait képviseli. A levél címzettjei nem tartoznak egy meghatározott egyházhoz (mint pl. Korintus, Tesszalonika), hanem úgy általánosságban egyháztagokhoz szól, ebből ered Júdás "katolikus" vagy egyetemes jellege. Ezekről a keresztényekről azt beszélik, hogy "megőrzött meghívottak", de ez a kifejezés bizonyos fokig kétértelmű. Az itt használt ige (tereo) úgy is fordítható, hogy biztonságban tartják, ahogy a 2. versben említi, de hasonlóképpen azt is jelenti, hogy bezárva tartják, mintegy börtönben. Ez utóbbi jelentést érthetjük a bűnös angyalokra (v. 6) és az eltévelyedett eretnekekre (13. v.). Így az egyházat Isten őrzi az igazságban, ami ironikusan az ellentéte annak, hogy az eretnekeket majd az ítéletkor bezárják. A nyitó formula ("könyörületesség, béke és szeretet") tipikus levél-üdvözlés (ld.: 1Tim 1,2, 2Tim 1,2).

3-4 Keletkezés: Az eretnekek feltűnése. A levélből hiányzik a megszokott hálaadási ima, amely Pál leveleiben megtalálható, de még a megszólítottak dicséretét sem fedezhetjük föl. Ehelyett nyomban sürgető megjegyzést tesz: a szerző közli, hogy az írásra való késztetést a "katolikusokról" vagy általában a hitről a válság sürgető érzése plántálta belé. Ahelyett hogy pusztán csak beszélgessen velük közös hitükről, Júdás arra inti olvasóit, hogy harcoljanak a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra megkaptak. Harcolni pedig azért szükséges, mert eretnekek is beléptek az egyházba, olyan eretnekek, akiknek megjelenését már korábban megjósolták (18. v.), és amelyeknek az ítéletét szintén megtalálhatjuk (4. v.).

Kik ők? És miben rejlik eretnekségük? Ahogy már a bevezetésben érintettük, ezeket a kérdéseket nagyon nehéz megválaszolni, mert a 4. versszakban használt nyelvezet nagyon általános jellegű és bárkire vonatkozhat, aki az egyház szempontjából eltévelyedett: (a) elferdítik a kegyelmet (szabadság?) szabadossággá és (b) megtagadják az Urat és Jézust. Ez a két megjegyzés talán tükrözi az eretnekek jellegzetes szemléletét, akiknek tanai már annyira kificamodottak, hogy a legrosszabb nemi erkölcstelenség felé vezetnek. "Tagadásukat" a szerző felismeri: az eretnekek a hit néhány fontos elemét vitatják és úgy tekinthetők, mint akik megtagadják Jézus tanításait (ld: Mt 10,33). Az effajta általános nyelvezet egy olyan egyházban nyerhet értelmet, amelyet a doktrinákkal kapcsolatos kérdések kegyetlenül szétszabdalnak és ahol a hallgatóság nagyon is jól tudja, ki az ellenség. Sőt az eretnekek elleni támadásokra nagyon is jellemző, hogy nem említik meg bűneiket és így nem adnak nyilvános teret hamis tanaiknak.

5-8 A múltból vett figyelmeztetések. Bibliai példák sorát hozza fel az egyháznak rögtön az elején, mintegy "emlékeztetőül". A három példát összekapcsoló szál az a figyelmeztetés, azok a múltbeli személyek, akik megtapasztalták Isten kegyelmét/jóindulatát, kiestek Isten kegyelméből és bűnben haltak meg. A keresztség és a kezdeti megtérés nem védi automatikusan a keresztényeket, mivel a lényeg az, hogy hitben és igazságban kell élnünk. Így azt mondja, hogy a Kivonulás nemzedéke vagyunk - valaha szent és sérthetetlen, de kiestünk Isten kegyéből és igazságából és elpusztulunk (5. v.). Az angyalok között is vannak olyanok, akik kiesnek az égi kegyelemből és ítéletre várnak (6. v.). Szodomát és Gomorrát is ide sorolja, mert bűnük "természetellenes" volt; szó szerint "megfertőzik a testet", így megtagadják az előző kegyelmet és magukra vonják a romlást. Ez a három példa a kegyelemből való kieséstől az ítéletig csakugyan elég higgadt!

Ezt a három bibliai példát azért hozza fel a szerző, hogy hatást gyakoroljon az eretnekekre, akiket azzal vádolnak, hogy beszennyezik az emberi testet, elutasítják az égi uralmat és szidalmazzák az angyalokat (8. v.). A Kivonulás nemzedéke megszegte Istennel kötött szerződését és hitehagyónak bizonyult (Szám 14,35); az angyalok megtagadták Isten szolgálatát és lehajították őket a Földre. Szodoma és Gomorra pedig szégyenbe hozták az angyalokat, akiket Isten küldött, hogy figyelmeztesse Lótot és családját (Ter 19,1-11). Az eretnekekről azt mondja, hogy teljesen ugyanígy cselekszenek és így ezzel arányos ítéletet mondanak ki magukra.

9 Az ítélet bejelentése. Ebben a részben egy bizonyos homályos írást idéz a szerző, Mózes mennybevitelét. Ahogy a mennyei Mihály angyal sem szállt vitába a sátánnal, hanem Istenre bízta az ítéletet ("Büntessen téged az Úr!"), úgy Júdás sem indít háborút az eretnekek ellen, hanem Isten kezére hagyja az ítélkezést (ld.: 14-15). Ez a homályos írás bizonyára azért szerepel itt, mert a szerző úgy tartotta, hogy alátámasztja az Isten bűnösök feletti ítélkezéséről szóló hagyományos felfogást.

10-13 Az ellenfelek általános leírása. A szerző az eretnekek még több általános téveszméjét emeli ki. Természetesen feltételezi, hogy az eretnekek tudatlanok, és ezt a 10. versben alaposan ki is hangsúlyozza, ahol azt mondja róluk, hogy olyasmit becsmérelnek, amihez nem is értenek. Amihez viszont értenek, az csupán a vadállatias szenvedély, amely romlásukhoz vezet. Mint az 5-7 versben, a 11-ben is három újabb bibliai példát idéz a megbűnhődött bűnösökre: Káint, Bálámot és Korét. A zsidó hagyomány szerint ez a három bibliai alak testesíti meg azokat, akik megtagadják Isten ítéletét, akik az isteni útmutatással ellentétben cselekednek és akik fellázadnak az Isten által küldött vezetőkkel szemben. Közös bennük még az is, hogy ezek az emberek maguk is a lázadók vezetőivé váltak, illetve bűnbe vezették Izraelt. ("A következő személyek nem osztozhatnak az elkövetkezendő világban: Káin, Koré és Bálám". Rabbi Nátán Mondásai, 41)

Még több polemikus vádat felhoz ellenük, amelyek jellemzőek az ilyen típusú irodalomra. A tanítások be nem tartása az eretnekeket erkölcstelenségre viszi; ennél fogva megrontják és beszennyezik a keresztény gyülekezetek komolyságát. Ezzel talán arra céloz, hogy ki kellene őket üldözni? (ld.: 1Kor 5). Hibáikat egyszerű észrevenni: nincs meghatározott irányvonaluk és álláspontjuk - olyanok, mint az esőfelhők, amelyeket ide-oda fúj a szél; gyümölcstelen, meddő fák, amelyeket ki kellene vágni (ld: Mk 3,10; 7,19; 21,19); vad hullámok, amelyek erkölcstelen tajtékukat a partra vetik; mint bolygó csillagok, melyeknek sohasem látni a fényét. Ennek az egyháznak az eretnekeire is ez leselkedik: be lesznek zárva a számukra készített örök sötétségbe.

14-15 Újabb figyelmeztetés az ítéletre. Júdás újabb ezoterikus írást (Hénok) is idéz - ugyanazon célból mint az iménti (9) versszakban. Az Úr és szent szolgálói eljönnek a földre (ld: Mt 16,27; 25,31), hogy ítélkezzenek a bűnösök felett, különösen az istentagadók felett, akik az Úr ellen lázadnak. Ez a 4. versszakban már említett vádakat visszhangozza, azt, hogy az eretnekek tagadják Isten létét, és a 8. versszakra is utal, arra, hogy tagadják a felsőbb hatalmat. Ez az hénoki idézet valószínűleg arra szolgál, hogy az isteni ítélet hagyományos jellegét hangsúlyozza és kevésbé arra, hogy teljeskörűen bemutassa az eretnekeket.

16 Újabb ítéletek. A vádak sora a lehető legrosszabb színben tünteti fel az eretnekeket, kiemelve, hogy mindig is a maguk útját járták a tanokkal szemben, inkább a szenvedélyeiket, mint az igazságot követték, hajlamosak kérkedő kijelentéseket tenni és mindig a hasznon jár az eszük. Ezek a vádak igen általános jellegűek és így nem segítenek abban, hogy pontosabb képet alkossunk a szóban forgó eretnekekről.

17-18 Prófétikus figyelmeztetések. A szerző azokra a jól ismert történetekre utal, amelyekben a próféták és az apostolok halálos ágyukon megjósolták a jövőt követőik számára, amely jóslások egyik közös pontja a közösségbe férkőző eretnekekre való figyelmeztetés (ApCsel 20,29; Mt 24,11-12; 2 Pét 3,2-3). Ez a figyelmeztetés arra szolgál, hogy csökkentse azt a megrázkódtatást, amikor az egyházban szakadás kezdődik, hiszen ez már előre várható volt! Megjósolták! De ugyanez az óvintés segít azonosítani a hamis tanokat hirdetőket: a hagyományos hit, amely egyszer s mindenkorra mindenkinek megadatott (3. vers), és nem a később említett eltévelyedések a hitelesek.

19-21 Kiben van jelen Isten lelke? Az eretnekeket "érzéki" embereknek nevezi, amely itt azt jelenti, hogy a test örömeit előtérbe helyezik a lelki élettel szemben (ld: Gal 5,16-25). Erkölcsiségük testi, mert a rossz tanok lelkiség nélküli, világi erkölcshöz vezetnek. Tanaik azért is helytelenek, mert nem Isten lelke, hanem tévedéseik és csalárdság irányítják. Természetesen az eretnekek is isteni irányításra hivatkoznak eszméik alátámasztására, így Isten Lelkének éleselméjűsége az igazság bizonyítékaként igen nagy jelentőséget kapott a korai egyházakban. Bizonyos kijelentések sohasem tulajdoníthatók Isten Lelkének, mint például az "átkozott légy, Jézus" (1Kor 12,3) vagy az, hogy "Krisztus nem testben jött el" (ld: 1Jn 4,1-3). Pál úgy tartja, hogy eredendően spirituális emberek nem osztják meg az egyházat (1Kor 3,1-4), ami végül is ugyanazt hangsúlyozza. Az egyházat másrészről az összetartozás és a szeretet jellemzi, amelyet a közös hit és a Lélek imája tart össze. Ily módon az egyház "kitart" (vagyis folytatja) Isten szeretetét (21. vers); ugyanazt olvashatjuk újra - az Úr szeretetben szólt hozzájuk és sürgette, hogy maradjanak meg ebben a szeretetben (1. vers). Ez a szeretetben való állhatatosság különbözteti meg az egyházat az eretnekektől, akik a vágy útján kóborolnak és a tévtanok felé fordulnak (12-13. versek). Így az igazi hívők jövője az örökös kegyelem és üdvözülés, míg a szertekószáló eretnekek az örökös romlás felé haladnak (13. vers).

22-23 A kinyújtott segítő kéz. Az egyháznak többet kell tennie saját megvédelmezésére az eretnekséggel szemben. Akárcsak az orvosnak, az egyháznak is meg kell mentenie mindazokat, akiket az eretnekek tévútra vezettek. Ez azt jelenti, hogy meg kell próbálni meggyőzni az ingadozókat (22. v.) és megmenteni azokat, akik a romlás útján haladnak, még akkor is, ha közülük néhányan a legádázabbak, akik a vágyban beszennyezik a kegyelem keresztségi ruháját. Ez nem különbözik a Timóteusnak és Titusznak adott tanácstól, hogy szilárd hittel és szeretettel érveljenek az egyház mellett (ld: 1Tim 4,1-2.11-13; 2Tim 4,2-4).

24-25 Búcsúzás és végkövetkeztetés. A levelet jellegzetes búcsú-formula zárja. Istent nevezi meg az egyetlennek, aki egyenesen és tisztán fenntartja az egyházat, mert a helyes teológia helyes erkölcshöz vezet. Hitünk és erkölcsünk tisztasága örömhöz és dicsőséghez vezet. A levelet formális áldás zárja, amelyben az egyház kéri Istent, hogy adjon neki dicsőséget, erőt és tekintélyt - tehát olyan dolgokat, amelyeket Júdás szerint az eretnekek tagadnak (4. és 8. versek).
 

A Timóteushoz írt I. levél

1. Hogyan egyeztethetnénk össze az 1,1-11 törvénykritikáját a levél nyilvánvaló jóerkölcsöket érintő érdeklődésével? Van ebben valami ellentmondás? A háznépi kötelességekre volt valamiféle "törvénye" ennek az egyháznak?
2. Magyarázza meg az 1Tim-et mint a háznépi kötelességek jogszabálygyűjteményét. Sorolja fel, kihez címezték. A morális buzdítás szokása valóban az élethez kapcsolódik, avagy mihez? Mi a speciálisan keresztény benne?
3. Milyen pasztorális jelentősége van annak, ha valaki az egyház első számú vezetőjeként, mint Pál, elmeséli bűnei lajstromát? Mit jelenthet szembesülni a kiválóságra való meghívással, amely oly erősen jelentkezik az 1Tim-ben? Toleráns ez a közösség?
4. Miért tettek oly szigorú intézkedéseket az 1,18-20-ban Alexander és Himéneusz ellen? Ellentmond ez az anyagrész az 1,12-17 kegyelmi részének? Hasonlítsa össze ezt az 5, 17-22-beli idősekkel való bánásmóddal!
5. Miért fordít az 1Tim akkora figyelmet arra, hogy a pogányok előtt jó színben tűnjék fel az egyház? Milyen problémát jelent az 1Tim-ben az, hogy valaki jó polgár és jó keresztény legyen?
6. Milyennek állapítjuk meg az asszonyok helyzetét a 2, 9-15 alapján? Ez az egyedüli hely az Újszövetségben, ahol a nők társadalmi helyzetéről tanítanak? Ez vajon minden nőre, mindenhol és minden időben irányadó? Hogyan tudnánk felelősségteljesen kritizálni ezt az eszmét és érvelést?
7. Újraolvasván a püspökökről szóló anyagot (3,1-7), a diakónusokról szólót (3,8-13) és a presbiterekről szólót (5, 17-22), miféle kapcsolatot találunk ebben a listában és Timóteus saját minősítésében? Hogyan funkcionált Timóteus mint püspök? Mi a munkaköri leírása? Magyarázza meg, mi módon áll a levél középpontjában Timóteus vezetésének bizonyítása! Milyen helyzetekkel és tényekkel konfrontálódott ez az egyház, amely ilyen vezetői stílust követelt?
8. Bizonyítsa be, hogy Isten és Jézus doktrinája a 2, 3-6-ban és a 3,15-16-ban kapcsolatban áll az egyház helyzetével! Milyen pasztorális fontosságot kaptak ezek a megszentelt hagyományok az egyház tagjainak életében? Vajon alkalmazhatjuk a mai kisebbségekre ezeket az eszméket?
9. Az 1Tim szerint a kereszténység új és forradalmi vallás, amely ellene szegül a régi és korrupt struktúráknak? A szerző szerint miféle helye van ennek a vallásnak a világban? Milyen kapcsolata van azzal a várossal és a birodalommal, amelyben él?
10. Sorolja fel Timóteus legfőbb kötelességeit! Miért olyan fontosak ezek az egyház számára? A Mk 10, 45 "szolgálata" és a Mt 18,10-14 "pásztorsága" miért látszanak itt kevésbé fontosnak? Timóteus és a püspökök kötelességeinek a listája az egyedüli út, hogy áttekintsük az egyház vezetőinek funkcióit?
 

A Timóteushoz írt II. levél

1. Ez a levél gyakran hivatkozik Pál testamentumára és végakaratára. Mely bekezdések utalnak rá? Hogyan segít bennünket abban, hogy megmagyarázzuk a levél feladatát az egyház történelmi szükségszerűségének fényében?
2. Kicsoda Loisz és Euniké (1,5), és miért említi meg őket Pál? Hogyan kapcsolható össze Pál velük való rokonsága Timóteussal? Hasonlítsa össze fontosságukat az 1Tim 2,11-14-ben és az 5,3-16-ban leírt női szerepekkel!
3. Milyen változatos jelentése van a "hitnek" a 2Tim-ben? Milyen főtémák állnak a levél középpontjában? Miért áll itt ez a kiemelt hangsúlyozás?
4. A 2Tim-ben meglepően sokat beszélnek az ítélet napjáról és a jutalmazásról/büntetésről. Próbálja meg önmagára vonatkoztatni ezt az anyagot. Miért van ennek oly nagy pasztorális szerepe a levélben? Mit támogat?
5. A 2Tim szerint melyek azok a különböző módozatok, ahogyan a korai vezetőket "jogosítványt kaptak" a szolgálatra? Ki adta nekik ezeket a jogosítványokat? Ha ezt a sokféleséget nézzük, akkor a pasztorális leveleket tartjuk-e az egyedüli útnak, amely az egyházi szolgálatot és vezetést értékeli? Hasonlítsa össze az 1Kor 12, 4-11-el!
6. Miért vannak a 2Tim-nek jóval több személyes vonatkozásai mint az 1Tim-nek? A 2Tim is felsorolja a háznép kötelességeket?
7. Miféle kapcsolat van a 2, 11-13 Jézus-himnusza és e levél főtémája között? Vajon miért épp ezt a himnuszt választotta a levél?
8. Milyen pasztorális jelentősége van annak, hogy a 4,1-18 kihangsúlyozza Jézus "eljövetelét az ítéletre"? Állítás ez vagy vigasz?
9. Hasonlítsa össze Timóteus szolgálatának feladatait azzal, amely a Luk 22, 24-27-ben az apostolok feladata Jézus végakarata szerint? Mi a különbség? Milyen helyzet állt elő Timóteus egyházában, amely ilyen szigorú nézeteket követel? Ez lehet az egyedüli lehetséges gyakorlat az egyház szolgálatára?
 

A Tituszhoz írt levél

1. Mivel a régi levelek elején mindig bemutatták a lényeges témákat, mi a jelentősége annak, hogy az egész levelet végigkíséri az 1,1 azon mondata, hogy Titusz feladata előmozdítani az "igazság ismerete végett" a hívek tudását? És az 1,2 "örök élet reménye" hogyan lehet úgyszintén a levél központi témája? Vajon ezek az egyház problémáira reagáltak?
2. Magyarázza meg a Titusz egyházában lévő presbiterek és püspökök szerepének társadalmi fontosságát a pogány világgal szemben?
3. Hogyan támadhatja Pál az egyház átértékelt zsidó törvényeit és szokásait, és hogyan élvezhetett mégis erős morális helyzetet? Nincs ebben valami ellentmondás? Miért érdekeltek itt a keresztények oly nagyon az igaz erkölcsiségben?
4. Magyarázza meg a 2,1-10 és a 3,1-2 kötelességlajstromát! Forradalmi csoportnak ábrázolja itt az egyház magát? Miért igen és miért nem? Titusz szerint az egyház semmibe veszi a társadalmi felépítést?
5. Titusz szerint milyen haladást jelent az, ha valaki keresztény? A 3,3-8 szerint a kereszténység hoz valamiféle változást az életünkbe? Mihez áll közelebb a Titusz-levél, az 1Tim-hez vagy a 2Tim-hez?

Jakab levele

1. Abból, amit más újszövetségi levélből kiolvas, mi az a tipikus levélírói szokás, ami a Jakab-levélből hiányzik? Miféle irodalmi típusa van ennek a levélnek? Elsősorban kihez szól? Vajon mi ez a levél, hittérítői prédikáció vagy más egyéb?
2. Mi a lényege a Jézusról való állítások viszonylagos hiányának? Mi a levélírói prédikáció Istenről? Készítsen felsorolást arról, hogy mit mond a levél a keresztény Istenről!
3. Hasonlítsa össze az állhatatosság (1,2-4), a türelem (1,12-16) és a kitartás (5,7-11) anyagát. Miért oly fontos ez az anyag Jakab számára?
4. Magyarázza meg a Jak 1 és 2-ben lévő szoros kapcsolatot a hit és a szeretet között! Vajon Jakab is úgy aggódik a tantételi tisztaság miatt, mint a pasztorális levelek esetében? Mi a levél fő érdeklődési területe és Jakab szerint mi a legfontosabb keresztény erkölcs?
5. Mit panaszol fel Jakab az egyházában lévő gazdagoknak? (ld.: 1,9-11; 2,1-5 és 5,1-6). Vajon diszkriminálják őket a gazdagságuk miatt? Miféle kapcsolatot talál Jakab a gazdagság, a "vágy" és az "örömök" között?
6. Pál azt állítja, hogy nem a törvény megtartása ment meg bennünket, hanem a hit, Jakab viszont úgy tűnik, épp az ellenkezőjét állítja. Mi hát a helyzet? Milyen ellentéteket állít fel Jakab az 1,19-25; 26-27-ben és a 2,14-17-ben? Hogyan segít ez bennünket abban, hogy pontosan megértsük a 2, 18-26-ot?
7. Hogyan tökéletesedett Ábrahám hite? A hit mely aspektusát illusztrálja Ráháb? És ez a kétféle hitfelfogás hogyan áll egymással kapcsolatban?
8. Gyűjtse össze a Jakab-levél összes, megtérésre vonatkozó anyagát, az evangélium szerinti élés teljes anyagát és a hitben való kitartás anyagát. Mi az az ideális keresztény profil, amelyet Jakab ábrázol? Vajon Jakab tökéletesség-orientált, avagy tudomásul veszi, hogy bűnök és gyengeségek is vannak bennünk? Milyen gyógyszert ajánl a bűn ellen?
9. Jakabot jobban érdekli a közösség mint az egyén? Látható nála ilyen megkülönböztetés? Jakab szerint mik a legfontosabb erkölcsök és bűnök életünkben? Mi teszi ezeket jóvá vagy rosszá?
10. Milyen értelemben mondhatja valaki, hogy Jakab "katolikus" levélíró, azaz más egyház specifikus problémáira nem vonatkoznak a tanácsai? Mi olyan megkülönböztetően "katolikus" a Jakab-levélben?
11. Miért érdekelte Jakabot annyira a "pontos beszéd"? Netán valahogy kapcsolódik ez ahhoz a funkcióhoz, amelyet a csoport betöltött az egyházban? Mit tudunk meg a levélből erről az egyházi gyülekezetről?
 

Péter I. levele

1. A levél megértéséhez nem véletlen, hogy meg kell jegyezni, pogány áttértekhez írták. Készítsen listát mindazon dolgokról, amelyek arra mutatnak, hogy ezek nem zsidó pogányok voltak, és hogy a keresztény Isten mily különös szeretettel fordul feléjük! Hasonlítsa össze ezt az anyagot az 1Tim-ben foglaltakkal!
2. A jó állampolgárság iránti érdeklődés az 1Pét és az 1Tim közös vonása. Mi közös van bennük e témák terén? Vizsgálja meg azt, hogyan tekinti az 1 Pét a háznépi kötelességek szabályzatát, a polgári hivatalokkal való kapcsolatot és az egyház nyilvánosság előtt mutatkozó arculatát. Ellenségesek ezek az egyházak pogány felebarátaikkal? Magasabbrendűnek érzik magukat náluk? Milyen jellegű kapcsolatban szeretnének állni pogány felebarátaikkal?
3. Készítsen magának lajstromot az 1Pét-ben található "egyház" nyelvezetéről és ábrázolásáról! Hogyan írja le az egyházat, kivált a 2. fejezetben? Miben jelentkezik az, hogy a kereszténység jobb a pogányságnál? A keresztény Isten épp hogy csak egy a sok isten között, avagy Isten különleges igényeket támaszt?
4. Hasonlítsa össze az 1Pét háznépi kötelességek listáját az 1Tim-ben található listával! Mi a különbség? Mi az, ami az 1Pét-ből kimaradt? Mi az, amit kihangsúlyoz? Másféle egyháztípusra mutat ez?
5. A hit és az élet kapcsolata mindig fontos része volt ezeknek a leveleknek. Derítse ki, miféle morális eszméket sürget az 1Pét, és milyen túlélési motivációi vannak ennek az eszmének! Van a levélnek valamilyen központi megvilágítása az ideális erkölcsi életről? Melyik a legfontosabb erkölcs az 1Pét szerzője számára?
6. Zavarónak találja-e, hogy ez az egyház nem nagyon reagál a rabszolgaságra és a nők társadalmi helyzetére ebben a társadalomban? Milyen helyzetben lehet az egyház, ami magyarázatot ad erre a mulasztásra? Hasonlítsa ezt össze az 1Tim 2,11-14 és 5,3-16-al!
7. A 3,18-22 Krisztus-himnuszának felhasználásával nyomozza ki, hogyan interpretálják az adatok a hívők egyéni életét! Hová helyezi a hangsúlyt?
8. Az egész levél elolvasása után olvassa el újból az 1,3-5 hálaadó imáját és határozza meg, hogyan summázza az imádság a levél főtémáját?
9. Mi a teljes, Istenre vonatkozó doktrina a levélben? Írjon össze egy listát mindazon állításokról, amelyek a levélben Istenről szólnak és hasonlítsa ezt össze az 1Tim-ben található ugyanilyen vagy hasonló állításokkal! Mi lehet a célja annak, hogy ilyen részletesen emlékezteti az egyházat az új Istenben való hitükre?
10. A levél elolvasása után készítsen jegyzéket minden szenvedésre vonatkozó anyagról! Milyen nyelvet használ? A mártíromság nyelvét, vagy sokkal családiasabb módon interpretálja ezt az anyagot? A levél szerint melyek azok a szenvedések, amelyeken a megtértek rendszerint keresztülmennek?

Péter II. levele

1. A jellegzetes levelekben rendszerint már az elején céloznak a levél főtémájára. Magyarázza meg, hogyan szolgál a levél főtémája summázatául az 1,1-2 és a 3-4?
2. A levél gyakran kihangsúlyozza a doktrina és az élet kapcsolatát. Mutasson rá, hogy az 1,5-11 hogyan merít tiszta morális konklúziót a doktrinából a jövendő életre és az ítéletre vonatkozólag?
3. Magyarázza meg, hogyan védi meg a szerző az 1,6-21-ben a parúzia prófécia forrását és milyen módon interpretálja? Mutassa ki a 3,1-2-ben és a 3,15-16-ban azokat az egyéb forrásokat, amelyekből a parúzia hagyománya merít!
4. Magyarázza meg, milyen funkciót tölt be a 2,4-9 és a 3,5-7 mint válasz az ellenfélnek azon állítására, hogy Isten nem működik a világban! Miért épp ezeket a példákat választotta?
5. Hogyan mutatja meg a szerző hallgatóságának a 2, fejezetben, hogy az ellenfelek doktrinái tévesek? Mit mondhatunk el az ellenfél álláspontjáról a szerző e fejezetben tett megjegyzései alapján? Vajon úgy foghatjuk fel ezt a fejezetet, mint amely az ellenfelek tökéletes leírását adja?
6. Milyen pozitív választ ad a 3,8-11 az ellenfelek azon érvelésére, hogy Istennek nem áll szándékában megítélni a világot?
7. Az Istenről szóló keresztény tantétel valóban a 2Pét fő érvelési pontja. Mit gondolnak az ellenfelek Istenről? Szerintük mi az, amit Isten csinál (vagy nem csinál)? A levélben hogyan teljesedik be a keresztények Istenről szóló doktrinája? Ez abban is segíthet, ha összehasonlítja az 1Tim Istenről szóló gazdag doktrina-anyagával!
8. A valódi keresztényeket nem rettenti el az a tantétel, hogy Jézus visszatér és ítélkezik. Magyarázza meg, hogy a 3,11-14 hogyan hangsúlyozza hitünk ilyetén aspektusának pozitív oldalát! Próbálja ezt összekapcsolni az 1,4 ígéretével!
9. A 2Pét szerint valóban hitünk fontos elemét képezi az Isten ítéletéről és Jézus visszatéréséről szóló tantétel? Milyen lenne Istenünk karaktere és morális életünk, ha nem vennénk erről tudomást vagy ha kiiktatnánk a tudatunkból?

Júdás levele

1. Melyek a Júdáslevél azon elemei, amelyekből kiderül, hogy egy kései I. századi csoporthoz címezték? Milyen kapcsolatban áll az apostoli egyházakkal?
2. Mit tudunk azokról az eretnekekről, akikkel Júdás egyházának meggyűlt a baja?
3. Hasonlítsa össze a Júdás-levél és a Pasztorális levelek eszméjét a "hit letétbe helyezéséről" és arról a hitről, amely "egyszer s mindenkorra mindenkinek megadatott"! Miért használnak efféle nyelvezetet? Vajon arra céloz, hogy nem lehetséges alkalmazás vagy fejlődés, vagy tán nem is kívánatos?
4. Készítsen listát azokról a kifejezésekről, amelyeket Júdás használ Isten ítéletének kifejezésére! A kérdés az, hogy miért van belőle ilyen sok? Hogyan alkalmazza ezeket Júdás? Tegyen összehasonlítást az ítélet kifejezéséről a Júdáslevélben, a 2Tim-ben és a 2Pét-ben! Milyenek ezek és miben különböznek egymástól? Vajon ezek megfelelő használata e témában fenyegeti vagy támogatja az egyházat?
5. Ha Júdás annyira "hagyományosan" cselekszik, akkor vajon miért idéz hitelesként két olyan nem keresztény műből, mint amilyen a Hénok (14-15. v) és a Mózes mennybevitele (9. v)? Mit lehet elkezdeni ezekkel az írásokkal az egyház főproblémájával szembesítve?
6. Készítsen listát az Istenről és Jézusról leírt megállapításokról a Júdáslevél szerint! Mi tűnik a lista alapján a legfontosabbnak?
7. Ha az ítélkezés annyira fontosnak tűnik, hogyan ajánlhatják az eretnekekkel való bánásmódot a 22-23-as versekben? Hasonlítsa ezt össze az Alexanderrel való bánásmóddal a 2Tim 4-14-ben és a Himéneusszal valóval az 1Tim 19-20-ban.
8. Hasonlítsa össze a Júdáslevelet és a 2Pét 2. fejezetét! Vajon kölcsönöz egyik a másikától valamilyen anyagot? És ez vajon azt jelenti, hogy a kölcsönvevő emiatt kevésbé fontos?

 
Bartha T.: A Szentírás magyarázata Jakab kommentárja. Budapest 1969.
Daxler J.: Szent Péter apostol két levele. Budapest. 1861.
Ecsedy A.: Timóteus - magyarázat a levelekhez. Tahitótfalu 1943.
Halmi J.: II. Timóteus - bevezető tanulmány. Debrecen 1926.
Imre E.: Judás levelének magyarázata. Budapest 1974. In: Jub. komm. pp. 366-368
Imre E.: Péter leveleinek magyarázata. Budapest 1974. In: Jub. komm. pp. 340-349
Imre E.: Jakab levelének magyarázata. Budapest 1974. In: Jub. komm. pp. 330-340
Kálvin J.: Magyarázat Pál apostol Timóteushoz írt leveleihez. Székelyudvarhely 1946.
Kiss S.: Péter apostol 1-2. levelének magyarázata. Pápa 1942, 1944.
Kocsis E.: Timóteus, Titusz levelek magyarázata. Budapest 1974. In: Jub. komm. pp. 287-306
Musnai L.: János evangéliumának és leveleinek magyarázata. Torda 1926.
Szabó J.: Jakab apostol különleges magyarázata. Debrecen 1940.
Vályi N. E.: János leveleinek magyarázata. Budapest 1974. In: Jub. komm. pp. 354-365