Jegyzetek

Dzsétavana - Buddha kedvenc tartózkodási helye, park kolostorral, amelyet egyik tisztelője, Anáthapindika vásárolt számára.

Beérkezett (Tathágata) - Buddha mindig ezen a néven beszélt magáról a megvilágosodás utáni időszakra vonatkozólag.

Nimi - a történet a dzsaina legendában is szerepel (itt Nami névalakban), ami mutatja, hogy a buddhista legendák közkeletű össz-indiai regekincsből táplálkoznak. Makhádéva története ugyanígy olvasható a fiktíven Buddhának tulajdonított prédikációk között a Maddzshima-nikája gyűjteményben (83. sz.).

négy nemes igazság (arijaszaccsam) - a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedés megszüntetéséről és az ehhez vezető útról szóló négy buddhai alaptétel ("minden szenvedés").

beléptek a sodrásba (szótápanna) - a megtérő világi hívek megjelölése; egyszer tértek vissza (szakad-ágámi) - akikre még egy újjászületés vár; nem tértek vissza (an-ágámi) - akik elérték a nirvánát.

Ánanda - Buddha unokaöccse és legkedvesebb tanítványa.

Ráhula - Buddha fia, akit apja maga mellé vett szerzetesnek.

Dévadatta - Buddha rokona, aki belépett a szerzetesrendbe, de később szakadást idézett elő, sőt Buddha életére tört. A dzsátakák a szereplőket azonosító záró szakaszban leggyakrabban Dévadattával azonosítják a negatív főszereplőt.

a hívők négy gyülekezete - szerzetesek, apácák, világi hívő férfiak és asszonyok.

Padumuttara Buddha - a tizedik a megelőző 24 Buddha közül, 100 ezer évig élt.

Alamizsnagyűjtő körút - a szerzetesek minden reggel, kezükben egy öblös szilkével, elindultak a faluba élelmet koldulni; innen származik a szerzetesek Buddha-adta neve: bhikkhu 'koldus'. Mikor a szilke megtelt, elfogyasztották, s másnap délelőttig nem ettek. Buddha ugyanezt az életmódot folytatta haláláig.

Brahmadatta - fiktív személy. A legtöbb dzsátaka az ő idejébe helyezi a történetet, az itt szereplő sztereotip formulával.

Bódhiszattva - Bölcsesség-lény vagy Buddha-szerű lény, Buddha régebbi születéseinek egyike, amikor még nem volt "Beérkezett", "Megvilágosodott" (ez a Buddha szó jelentése). A név a páliban Bódhiszatta-nak hangzik; fordításunkban kivételesen a meggyökeresedett szanszkrit alakot használjuk, ugyanúgy, mint a nirvána szó esetében, amelynek páli alakja nibbána.

Fatörzs-gazella - Nigródha-miga, szó szerint banjan-fa gazella.

öt parancsolat - a szerzetesekre is, világi hívőkre is kötelező öt parancsolat: tartózkodás élet kioltásától, idegen tulajdon elvételétől, paráznaságtól, hazugságtól, részegítő italtól.

méltó sorsra távozott (jathákammam gató 'tettei szerint távozott') - érdemei jutalmául következő életében magasabb szinten született újjá. Minden tettnek megvan a maga "gyümölcse" a következő életben, ezért a "tett" (kamma, szanszkrit karma) szó fejezi ki a "sors" fogalmát is.

tökéletességek (páramitá) - tíz erény: adakozás, igazmondás, megbocsájtás, stb.

világkor (kappa) - a ciklikus világteremtésben egy-egy keletkezéstől pusztulásig tartó szakasz, mintegy 4 millió év.

vitával kapcsolatban - a hivatkozott eset nem itt, hanem egy másik dzsátakában (536.) szerepel.

Fürj, majom és elefánt rangvitája - a bevezető elbeszélés arról szól, hogy egyes előkelő származásukra büszke szerzetesek elfoglalták a szállást idősebb társaik elől. A múltbeli történet elmondása után Buddha leszögezi, hogy minden tekintetben az idősebbet (ti. a szerzetbe korábban belépettet) illeti meg a tisztelet. Buddha élesen elítélte a származási különbséget, elsősorban a szerzetesrenden belül.

Rák és kócsag - a humoros bevezető elbeszélés arról szól, hogy egy csalfa szerzetes rongyokból varrt köntösöket, majd befestette, hogy újnak nézzenek ki, és hozzá vitt új anyag fejében ezzel csapta be szerzetestársait, amíg egy falusi szabó ugyanezt a fogást nem alkalmazta vele szemben.

Mára, a Gonosz (Máró pápimá) - a buddhizmus ördöge, a Kísértő, aki Buddha ellen hasztalanul próbál fellépni. Már Buddha is említette ilyen szerepében, valószínűleg jelképesen (Buddha istenekkel és egyéb szellemlényekkel nem foglalkozott, hiszen a lélekvándorlásban azok is ugyanúgy újjászületésre vannak ítélve, mint az emberek), a későbbi legendákban és az ikonográfiában azonban a legkedveltebb téma lett Mára támadása Buddha és a szerzetesek ellen, ugyanúgy, mint az ördög áskálódása a keresztény szentek ellen.

áhítati napok (upószatha) - a korai buddhizmusban az egyetlen szertartás az volt, hogy holdtöltekor és újholdkor a szerzetesek összegyűltek és nyilvános gyónást tartottak. Később a híveknek is prédikáltak, akik ilyenkor déltől kezdve böjtöltek.

Paccsékabuddha - olyan (legendás) megvilágosult, aki csak maga számára éri el a tökéletességet, nem hirdeti a Tant, mint Gótama Buddha.

Anótatta-tó - a Himálajában képzelt tó, istenek és nagy szentek gyülekező helye.

ráksasza - emberevő szörnyeteg (páli alakban rakkhasza).

Ragadja meg a kezemet - a motívum Trisztán és Izolda történetében ugyanígy szerepel; kérdéses, hogy kapcsolat van-e közöttük (perzsa közvetítéssel).

nem szabad szeretetet érezni - Buddha sohasem szeretetet (szinéha), hanem csupán jóindulatot, barátságos érzületet (mettá) hirdetett, mert a szeretet ragaszkodást jelent, és bármihez vagy bárkihez való ragaszkodás újjászületést eredményez.

Öt Természetfeletti Tudás (abhinnyá) - repülni tudás, tetszőleges alak felvevése, semmiből tárgyak teremtése, mások gondolatának és az előző születéseknek az ismerete.

Nyolc Tökéletesség (szamápatti) - a révület négy fokozata, a tér végtelensége, a tudat végtelensége, a semmiség vagy nemlét birodalma, a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapota.

nincs semmi - a késői buddhista filozófia egyik legjelentősebb ágazatának tana, amely szerint a világ nem létezik. Buddhánál még csírájában sincs jelen ez a gondolat.

Brahma-világ - az istenként születők 20 fokozatú égi világa.

a déli kapun át - a dél a halottak birodalma.

Indra trónusa felizzott - valahányszor a világrendet megingató igazságtalanság, vagy világot megváltó nemes lelkű megnyilatkozás történik, Indra márvány trónusa izzásba jön, jelezve, hogy uralmát veszély fenyegeti. Indra a páli szövegekben mindig Szakka (szanszkrit Sakra) néven szerepel.

Csábító boszorkányok - a történet mutatja, hogy a görögségtől is kerültek át mesemotívumok Indiába. A csábító boszorkány motívuma már az Odüsszeiában szerepel (Kirké), és a kalandos tengeri útra indulás (ami a dzsátakákban és a későbbi meseirodalomban kedvelt téma lett) szintén jellegzetes görög irodalmi elbeszélés-téma.

Buta papagáj, okos papagáj - a mese később egy nagysikerű szanszkrit novella-gyűjtemény keretelbeszélése lett (Suka-szaptati A papagáj hetven meséje, magyar ford. 1962), amely perzsa, majd török fordításban (Tútí-náme) az egész Keleten elterjedt.

leült oldalt előtte - a tanítvány a mester előtt nem vele szemben, hanem féloldalt előtte ült.

Védák - a hindú vallás szent szövegei, különböző istenekhez intézett himnuszok és áldozati formulák. A buddhizmus elvetette a Védák tekintélyét.

oroszlánordítás - a szó csatakiáltást és diadalordítást is jelent, s a Bódhiszattvák egy-egy nagy tettük után hallatják. Olykor Buddha megnyilatkozásaira is használják ezt a szót. A történet, mint az önfeláldozás szélsőséges példája, jellegzetes buddhista termék.

a nyúl képét festette a holdra - indiai felfogás szerint a hold foltjai a holdban lakozó nyulat mutatják, ezért a hold egyik szinonimája szanszkritul sasánka 'nyúl-jegyű'.

bőrköntös viselő - a buddhista szerzetesek öltözete szövetköntös volt, bőrruhában a vetélytárs szekták szerzetesei jártak. Erre céloz a ruha megjelölése.

Kasszapa Buddha - a Buddhát megelőző 24 korábbi Buddha neve. A Tízerejű (Daszabala) Kasszapa Buddha az utolsó, 24-ik Gótama Buddha előtt.

A hazájában igen népszerű Mahádzsanaka-dzsátaka kötetünk első darabjának, Makhádéva történetének témaváltozata. Eredeti szövege igen hosszú, nagyszámú versbetéttel, ezért közöljük csupán kivonatos alakban.

A gyümölcs-hasonlatban valószínűleg nyelvi célzás rejlik. A tettek elkerülhetetlen következményét a szanszkritban (ritkábban a páliban) a phala 'gyümölcs' szó fejezi ki, s ez a "gyümölcs" az oka az újjászületés kényszerének. Csak aki lemond a gyümölcsről, az éri el a megváltást. Így jelképezi a gyümölcstelen fa a lemondó remeteséget.

A Vesszantara-dzsátaka az egész gyűjtemény leghosszabb, legjelentősebb, legnépszerűbb darabja, valóságos kiseposz. 786 versszak terjedelmű, és a versekhez csak kevés és fölösleges prózai összekötő szöveg járul, amelynek elhagyásával kitűnő szerkezetű, lírai szépségekben bővelkedő költeményt kapunk. Témája és kidolgozása erősen emlékeztet a Rámájana című szanszkrit eposzra, amely ugyanígy indul: a minden erényben bővelkedő Ráma királyfit őserdőbe száműzik, neje követi, ott nejét elrabolják.

A különbség az, hogy a továbbiakban Vesszantara a jellegzetes buddhista önfeláldozás, alamizsnálkodás, mindenről lemondás jelképévé válik (számunkra több, mint szokatlan szélsőségességgel), míg a világi jellegű Rámájana mentes ettől a vallási fanatizmustól. Terjedelme miatt kényszerültünk kivonatos ismertetésére.


Utószó

A buddhizmus régebbi, úgynevezett hína-jána "kis szekér" vagy théra-váda "vének tanítása" ágazatának szent könyve három részből áll (Tipitaka "Hármas kosár"): egyik a szerzetesi élet szabályainak gyűjteménye, másik a dogmák értelmezése, a harmadik, legterjedelmesebb és legsokrétűbb, Buddha állítólagos beszédeinek (szutta) gyűjteménye, amely Buddha tényleges beszédein kívül neki tulajdonított, de nem tőle származó tanításokat, legendákat, bölcsmondásokat, vallásos költeményeket tartalmaz, s egyebek között egy 547 állatmeséből és novellisztikus történetből álló gyűjteményt, a dzsátakákat, "születés-történeteket". Ezek mindegyikének tárgya az, hogy Buddha előző születései során mint Bódhiszattva "Buddha-lény", leendő Buddha, különböző állatok, esetleg királyfiak, papok, kereskedők, földművesek, rablók (!) stb. alakjában öltött testet, s valamely erényes cselekedetet hajtott végre, vagy pedig bölcsességével jó tanácsot adott, utána jutalmul a mennybe jutott, esetleg egy fokkal magasabb rendű életformában született újjá.

Valamennyi történet azonos szerkezetű, tehát a végső szerkesztés során egy kéz állította össze, illetőleg egységes elv szerint dolgozták fel ezeket a különböző eredetű népmeséket, legendákat, kegyes történeteket. A bevezető és záró formula is mindegyikben azonos. Kezdődik egy Buddha életében lejátszódott (feltehetőleg fiktív) eseménnyel (paccsuppanna-vatthu "most történt eset"), amelyhez kapcsolódva a Mester elmondja a szerzeteseknek, hogy hasonló eset már lezajlott egyszer ugyanazoknak a szereplőknek előző életében, s akkor ő mint Bódhiszattva részt vett benne (atíta-vatthu "múltbeli eset"), végül Buddha röviden azonosítja a múltbeli és a jelenlegi eset szereplőit, önmagát is beleértve (szamódhána "összekapcsolás"). Kötetünkben mutatóba teljes szöveggel, mindhárom résszel közöljük az első öt mesét (továbbá a 126. számút), amelyeknél a bevezető rész is érdekes, a továbbiakban a zömmel semmitmondó, bevezető sablon mellőzésével csak a fő történetet, a "múltbeli esetet" fordítjuk.

Formai sajátosságuk a dzsátakáknak, hogy mindegyik tartalmaz egy vagy több rövid, kétsoros (fordításunkban olykor négysoros) verset, amely összefoglalja a történet csattanóját, míg maga a történet prózai szövegű, és mintegy kifejtésül, magyarázatul szolgál a vershez. Ez a gyűjtemény létrejöttével magyarázható. A hagyomány csak a verset tekinti kanonikusnak, szent szövegűnek, tehát fiktív módon Buddhától származónak; a prózai rész a verseket értelmező, későbbi kommentárnak minősül. Ezért vezeti be a verset mindig egy sztereotip fordulat: "Akkor a Bódhiszattva (vagy ez és ez a szereplő) a következő verset mondta." A történetek a versek mennyisége szerint vannak sorrendbe szedve: először az egy verset tartalmazók következnek (1-150.), utána a két verset tartalmazók (151-250.), stb., egészen a 786 verset tartalmazó utolsó darabig.

A "múltbeli eset", amely magát a történetet képezi, túlnyomórészt a buddhizmustól független népmese vagy novellisztikus elbeszélés, amelyet erőszakkal alakítanak át erkölcsi példázattá. A buddhista szerzetesek ugyanolyan előszeretettel fűszerezték prédikációikat mesékkel és legendákkal, mint középkori keresztény kollégáik. Mondani sem kell, hogy e mesék egyike sem származik Buddhától. Buddha ugyan gyakran élt hasonlatokkal (éppúgy, mint fél évezreddel később Jézus Krisztus), de példázatait a való életből merítette (szintén Jézushoz hasonlóan), nem a mesék és fantasztikus kalandok anyagából. Hitelesnek tekinthető beszédeiben saját régebbi születéseiről (Bódhiszattva-múltjáról) sohasem tesz konkrét említést. Így a bevezető "most történt eset"-nek (legfeljebb néhány kivételtől eltekintve) nincs több köze a történeti Buddhához, mint a Krisztus és Szent Péter legendameséknek Jézus Krisztushoz.

A dzsátaka-történetek jelentős része bizonyára indiai népköltészeti közkincs volt. Számos történet más indiai mesegyűjteményekben, pl. a Pancsatantra állatmeséi között is előfordul (pl. az oroszlán és bika meghasonlása 349. sz. a Pancsatantra egyik könyvének keretelbeszélése). Némelyik mesének az ókortól kezdődő európai párhuzamai is vannak, pl. a táncoló páva (32.) motívuma már Hérodotosznál is szerepel, keleti eredetre utalva. A Mahábhárata című eposz egyik-másik története, és a Rámájana című eposz kivonata szintén szerepel a dzsátakák között. Nehéz megállapítani, hogy mit vettek át a dzsátakák ismeretlen szerzői a régebbi (akár Buddha korát megelőző) népköltészeti anyagból, és mi az, amit a későbbi indiai meseirodalom a dzsátakákból kölcsönzött. Mindenesetre a dzsátaka-gyűjtemény tartalmazza a legrégibb ránkmaradt indiai meseszövegeket; a Pancsatantra és a többi szanszkrit mesegyűjtemény később keletkezett. A Hármas Kosár szövegét (tehát a dzsátakák verseit is) a hagyomány szerint Kr. e. 240 körül rögzítették élőszóban, s hogy ezidőtájt a dzsátakák már igen népszerűek voltak, azt bizonyítja az a tény, hogy a Kr. e. 3-2. században keletkezett bharhuti és száncsíi sztúpa (síremlék) kőkerítésén számos dombormű található dzsátaka-jelenettel, sőt kifejezetten a "dzsátaka" megjelöléssel. Az egész hátsó-indiai hína-jána buddhista kultúrkörben elterjedtek a dzsátakák.

A szövegek írásba foglalása később (talán a Kr. u. 1. század táján) történt, méghozzá a dzsátakák esetében kissé bonyolultan. Az élőszóban eredetileg páli nyelven (az egész kánon nyelvén, amelyen a hagyomány szerint Buddha is prédikált) hagyományozott szöveg prózai részét lefordították a Ceylonban beszélt szingaléz nyelvre, majd újból visszafordították pálira. A versekhez nem nyúltak. Ennek következtében a versek nyelvezete régiesebb, mint a prózáé. A végső szöveg a Kr. u. 5. század táján nyerte el mai alakját.

A páli nyelv a szanszkrit leánynyelve, és ez a nyelve a hína-jána buddhizmus egész irodalmának, míg a későbbi, mahá-jána "nagy szekér" ágazat a szanszkrit nyelvet használja. Fordításunkban pontosan követtük a páli eredetit, csupán a némileg egyhangú sztereotip fordulatokat tettük olykor szinonimákkal változatosabbá, pl. az "odament hozzá" kifejezést alkalmilag "odalépett", "felkereste" igével adtuk vissza.

Megtartottuk a versek eredeti időmértékes formáját, amely a kétsorosoknál ún. slóka vagy anustubh, négysorosoknál (amelyeket az ind metrika kettesével összevonva, szintén két sornak tekint) dzsagatí vagy tristubh. Mindkettőt igen szabadon kezelik, s ezt tettük a fordításban mi is.

Az egyes történetek címe az eredetiben nagyrészt a főszereplő neve vagy meghatározása, pl. Nyúl-dzsátaka (316. sz.). Az eredeti címet és a történetek sorszámát a tartalomjegyzékben közöljük.

A teljes dzsátaka-gyűjteményt németre fordította J. Dutoit (Leipzig, 1908-1921), angolra E. B. Cowell és munkatársai (London, 1895-1907, utánnyomás: 1969). A fordításunk alapjául szolgáló páli szövegkiadás: The Jataka together with its commentary, ed. V. Fausboll (London, 1877-1896, utánnyomás: 1962-1964).


Kezdőlap