A mongol eredetmondák, mítoszok
Miért jön a nyárra tél? Miért van négy ujja a tarbagánnak? Honnan származnak
a mongolok? Miért alkotta meg Kakukk Namdzsil a lófejes hegedűt, a morín húrt?
- számos hasonló kérdést fogalmaztak meg a nomád és az erdőlakó mongolok az
évszázadok során. Keresték, mint minden más nép, a magyarázatot az őket körülvevő
világ jelenségeire, s a kételyekre, kihívásokra ősi bölcsességüket tükröző mondáikban,
legendáikban adták meg a választ. Domog - így hívják a halha mongolok az eredetmondákat,
eredetlegendákat, mítoszokat, ülger - így hívják a meséiket. A mondáknak, meséknek
az alapmotívuma a belső-ázsiai vadászok és nomádok öröksége, de gyakran az ősi
rétegtől szinte elválaszthatatlanul beépült a mongol hagyományba az idegen mesekincs
is. A magyar népmesék egyik talán legrégibb hőse - a Fehérlófia - megtalálható
számos mongol népmesében is, ő a tehéntől lett vitéz, kinek teste félig állat,
félig ember, ő Borjúfejű Maszang, vagy a Fehérszájú borjú. Alakja jól ismert
a tibeti mesékből is, s mikor a buddhista vallás terjedésével a mongolok megismerkedtek
az indiai-tibeti műveltséggel, az írott és a szájhagyomány óhatatlanul hatott
egymásra, s ma már nehéz pontosan megmondani egy-egy mesemotívum eredetét. A
totemisztikus elképzeléseket tükröző Fehérszájú borjú típusú történet mindenesetre
az alapját képezi a mongol meséknek, eredetmondáknak. A mongol mondák, mesék
motívumainak ősi rétegét kínai, majd buddhista indiai-tibeti elemekkel gazdagították.
Az indiai-tibeti szüzsék legtöbbször a tanító célzatú, példabeszéd gyűjteményekből
kerültek át a szájhagyományba, s a bennük szereplő, a mongol pusztáktól, erdőktől
idegen lények (elefánt, majom, makara-krokodil stb.) alapján könnyen azonosítható
idegen eredetük. A buddhista világnézet általánossá válása után gyakran kicserélődtek
az eredeti istenségnevek Sákjamuni Buddha, Vadzsrapáni bódhiszattva, az indiai
Eszrua Isten vagy az iráni Ahuramazda mongolosan formált nevére. Az új nevű
istenségek új szüzséket is hoztak a mongol mesekincsbe, elsősorban a világ keletkezésével,
teremtésével, az asztrális jelenségek eredetével szerepével foglalkozó mondákban
mítoszokba.
Bár a mongol népek legrégibb mítosz- és mondakincsének lejegyzése csak a XVIII.
sz. végén kezdődött, mikor az első utazók, mint P. S. Pallas, a tudós érdeklődésével,
aprólékosan összegyűjtöttek minden adatot az általuk felkeresett népekről, a
Nagy Mongol Birodalom kialakulásának idejéből származó írott források is tartalmaznak
mitológiai, eredetmagyarázó történeteket. A XIX. században G. N. Potanin, A.
M. Pozdneev működésével egyre több mongol mítoszt ismerhetett meg a nyugati
világ, az ő feljegyzéseik páratlanul értékesek, számos olyan mondát közöltek,
melyeknek nem is ismert azóta sem újabb változatuk. A jeles magyar kutató, Bálint
Gábor máig kiadatlan kalmük gyűjtéseiben is előfordulnak mitológiai témák.
A XX. század első felében is az orosz tudósok jártak elől a folklórgyűjtésben,
így pl. B. Ja. Vladimircov, Rudnev stb. A legrészletesebben adatolt mitológiai
kiadvány a burját M. N. Hangalovtól, majd pedig a nyomdokain járó N. O. Saraksinovától
származik, de megjelent több tanulmány a kínai fennhatóság alatt élő, s a hagyományos
életmódjukat földművelésre felváltó monguorokról is (D. Schröder). Az utóbbi
évtizedekben ugrásszerűen megnőtt a mongóliai, belső-mongóliai kutatók gyűjtéseinek
kiadása valamint a különböző nemzetközi együttműködésekben zajló kutatóexpedíciók
anyagainak a közzététele.
Jelen kötet anyagának alapját, egy Mongóliában kiadott mítosz és mondagyűjtemény:
a Mongol ardiin domog ülger "Mongol mítoszok, mondák" (l. bibliográfia)
képezi, mely az eleven szájhagyomány, valamint a fent említett utazók által
közzétett mítoszkincsre épül. Ezt kiegészítettük még más gyűjtésekből néhány
olyan, általunk fontosnak tartott mítosszal, melyek nem kerültek be a fent említett
gyűjtemény anyagai közé.
Bár a kötetben előfordul néhány burját, ojrát stb. szüzsé, valamennyi mondát,
mítoszt halha nyelvből, a Mongol Köztársaság hivatalos és irodalmi nyelvéből
fordítottuk.
A fordításban és a szerkesztésben részt vettek az ELTE Belső-ázsiai Tanszékének
oktatói, jelenlegi és már végzett hallgatói. Ezúton köszönet szeretetteli, odaadó
munkájukért.
Reméljük, hogy a magyar olvasó olyan kötetet tart a kezében, melyben átfogó
képet kaphat a mongol gondolkodásmódról, s felfedezhet a mongol mítoszok világában
számos, jól ismert magyar népmesei motívumot.
Bevezetőnek választottunk egy aitiologikus mítoszt, mely a mesék eredetét magyarázza.
A mesélőket, énekeseket, eposzmondókat nagy becsben tartották a mongolok, s
tudásukat túlvilági eredetűnek vélték. A történet hőse Tarvá, mint a jósok és
a mitikus énekesek, elveszti látását, hogy mindennél tisztább belső hangjára
és érzékeire támaszkodva tovább tudja adni az embereknek az alsó világ urának,
Erlig kánnak ajándékát, a mesét.
A mongol és az egyéb idegen eredetű kifejezéseket a Keleti nevek magyar helyesírása
című mű rendszere alapján írtuk át, de tudományos átírásuk, valamint szanszkrit,
tibeti stb. eredetijük megtalálható a kötet végén levő Mutatóban.
A mítoszok szövegét, motívumait nem "csiszoltuk", nem egészítettük
ki, ezért lehet hogy a tisztelt olvasó számára néha "darabosnak" vagy
következetlennek fog tűnni a történet vagy a meseszövés, de úgy gondoltuk, hogy
ily módon sokkal jobban vissza tudjuk adni a mongolok gondolkodásmódját, s megőrizzük
a legrégibb gyűjtések hangulatát is.
Hogyan keletkezett a mese a mongolok között?
Sok évvel ezelőtt a mongolok között elterjedt a félelmetes fekete himlő járvány
és az emberek százával, ezrével, tömegesen pusztultak tőle. Aki egészséges maradt,
fejvesztve menekült, mivel mindenki jósorsa szerint betegedett meg vagy sem.
A menekülők így magára hagytak egy tizenötéves fiatal legényt, az eszméletét
vesztett vak Tarvát. A legényt még a lelke is elhagyta, elment a pokolba Erlig
kánhoz. Erlig kán a lélek láttán nagyon elcsodálkozott:
- Miért jöttél el, hagytad el testedet, amikor az élet még nem távozott el egészen
belőle?
A lélek így válaszolt:
- Úgy tartottam, hogy testem hirtelen meghal, hát, otthagytam, s eljöttem anélkül,
hogy megvártam volna, míg végleg elpusztul.
A lélek ilyetén engedelmessége és igyekezete megtetszett Erlig kánnak, ezért
így szólt:
- Még nem jött el az időd. Menj vissza gazdádhoz és bújj vissza bele. De mielőtt
elmész, kérhetsz tőlem valamit - mondta és végigkísérte a Poklok Birodalmában.
Ott aztán volt minden, ami csak előfordulhat az ember életében: gazdagság, kincs,
bőség, jósors, boldogság, étel-ital, jókedv, szomorúság, búbánat, könny, szórakozás,
játék, nevetés, ének, zene, mese, legenda, tánc. A vak Tarvá lelke végignézett
mindent, s végül a mesét választotta. Erlig kán neki adta a mesét és visszaküldte
a földre.
Mire a lélek visszatért az élettelenné vált testhez, a hollók már kivájták a
szemét. Amikor meglátta, milyen lett teste, nagyon megbánta, hogy vissza kell
bújnia belé, de félt volna megszegni Erlig kánnak adott szavát. Mit volt mit
tenni, visszabújt a testbe.
A vak Tarvá ezután még sokáig élt, s az emberek meséjét, jövendőjét soha nem
tévesztette el. Vak létére a jövendő dolgait előre tudta. Bejárta Mongólia földjét,
meséket mesélt, azokkal nevelte-tanította az embereket. Ettől az időtől kezdtek
a mongolok között mesét mesélni.
A világ keletkezése, a Föld és az
ember teremtése,
a világalkotó elemek
A világ keletkezését magyarázó mítoszokban, mondákban feltáruló
ősi tudás elemei ma is ámulatba ejthetik az olvasót.
A mongolok szájhagyománya egy igen összetett világszemléletet mutató mítosz-
és mondakincset őrzött meg, melyben megtaláljuk az ősvallás, a sámánizmus, a
buddhizmus (elsősorban a Cong-kha-pa által alapított Sárga süveges rend), nyomokban
Máni vallásának, a régi keleti (nesztorianizmus), sőt az újabb keletű (XVIII-XIX
századtól az ortodoxia) kereszténység hatását is. A sokféle műveltség és vallás
hatása legjobban a világ és az ember keletkezését, teremtését magyarázó mítoszokon
érezhető. Gyakori motívum a Földet és az embert teremtő buddhista istenség Sákjamuni,
a történeti Buddha, Majdar az eljövendő korszak Buddhája, Ocsirváni bódhiszattva
stb.).
A mitológia ősi rétegéhez tartozik a mítoszokban még nyomokban meglévő hármas
világtagolás (alsó és fölső világ, ahol a szellemlények, istenségek élnek, és
a középső világ, mely az emberek a gazdaszellemek és az embereket gyötrő, ártó
erők világa). Később, a tételes vallások hatására alakult ki az alsó világ büntető
pokolként való felfogása. A kínai és a buddhista világszemlélettel mutat hasonlóságot
a világot alkotóelemeiből kialakító nézet (föld, víz, levegő, tűz, fém).
Az emberteremtés-mítoszokban az istenség földből, porból alkotja az embert,
s megjelenik a csötgör, a gonosz, akinek célja a teremtés eredményeinek tönkretétele,
s csalárdsága miatt lesz az ember halandó. Az emberteremtés-történetek gyakran
összekapcsolódnak a kutya és a macska teremtésével, illetve e kettő szőrőssé
és az ember csupasszá válásának aitiologikus magyarázatával.
A földrengés keletkezéséről szóló történet a hagyományos indiai világképet idézi,
a föld mozgásait a világ "hátasának", a teknősnek a mozgásával magyarázva.
Szinte tudományos pontosságú az ember felegyenesedésének, kézhasználatának a
magyarázata.
A természet jelenségeit értelmező további mítoszokat az Asztrális mítoszok ill.
az Állat- és növényvilág c. fejezetekben találhatja meg a tisztelt olvasó.
A mi Földünk valaha nem ilyen volt mint most, csak víz borította és nyoma sem
volt a földnek. Akkor Hurmaszt isten leküldte a Földre a Galbinga madarat. Az
a madár háromszor tízezer évig élt. Tízezer év elteltével egy tojást akart tojni.
Szállt, szállt a vízgömb fölött, s mivel nem volt szárazföld, ahová lerakhatta
volna a tojását, saját tollait kitépve készített fészket magának és arra rakta
tojását.
A fészkéhez lassan-lassan homok és por tapadt, s kezdett kialakulni a föld.
A harmadik tízezer évben mindenféle lény kelt ki a tojásból, legeslegutoljára
az ember. Így keletkezett a szilárd föld.
A világ teremtése és pusztulása
Úgy mondják, a világot Sagdzsitüv Buddha alkotta. Egykor nem volt szilárd föld,
csak víz, Buddha hozott az Égből egy csipetnyi port, s azt szétszórván keletkezett
a világunk. Azon pedig létrejöttek a növények, állatok és az ember. Az első
ember egész testét szőr borította, ám ez nem tetszett Buddhának és a haján,
szemöldökén, szakállán kívül mindet kitépte. De még maradt egy kis szőr az ember
hónaljában és ágyékán. Aztán Sagdzsitüv valahonnan hozott egy asszonyt gyermekkel
és ezzel jött létre az emberiség. Kezdetben az ember nem hallgatott Buddhára
és sokat vétkezett, ezért alkotta Buddha a cért, a tilalmakat. Kezdetben az
ember lába előre hajlott, s így minden élőlénynél gyorsabban tudott futni, de
végül is a lába hátra kezdett hajlani és így lett lassú mozgású.
Az első ember hihetetlen magas kort ért meg, de ahogy a leszármazottai egyre
satnyultak, kisebbedett a testük és rövidült az életük. Egyszer majd, ha az
ember már csak hét esztendeig fog élni, tegnap megszületett, holnap férfikorba
érik, akkor a hátasa már csak nyúlnyi, maga pedig könyöknyi lesz csak. Akkor
három nap lesz az égen, s a hőségben csak a hegygerincek maradnak meg. A pusztító
tűzvész után ólom eső fog esni, a hegygerincek is elkopnak, csak a homokhordalék
marad utánuk, melyet a szél szertefúj. Akkor a Földet tartó két teknős közül
az egyik elmozdul és csak az üresség marad a Föld helyén. Hogy az az időszak
milyen hosszú lesz, azt senki sem tudja. Annak az időszaknak a végén eljő Majdar
Buddha, s újra alkotja a Földet, s a Földünket tartó teknősök egyikén újra formálódik
a világ.
A Világ és az ember keletkezése
Réges régen az arany világon nem volt ember, csak hosszúkás, lapos, fényes
valamik léteztek. Abban az időben élt két testvér, a Nap és a Hold. A Nap egyszer
így szólt a Holdhoz:
- Napközben járj te, én meg éjjel járok. - Ám a Holdnak ez nem tetszett:
- Nem, nappal akár sok ember is megfordulhat. Szégyen lenne számomra nappal járni.
- Jó, akkor én nappal járok, te pedig járj éjszaka - mondta a Nap.
A Föld teljesen üres volt, nem volt rajta folyóvíz, zöldellő fa vagy halom,
domb sem, ezért a járás nagyon unalmas volt számukra. Létre kellett tehát hozni
az embereket. Sagdzsitüv Buddha ekkor készített egy férfit és egy nőt.
A nőből világra jött egy bendőhöz hasonló valami. Sagdzsitüv Buddha azt a bendőt
részekre vágta, osztotta, a részeket sok-sok kisgyermekké változtatta és elküldte
őket a világ minden irányába.
- Te erre menj, te meg arra - mutatott a különböző tájakra Buddha, s kijelölte
a gyermekek lakhelyét. Azután Sagdzsitüv Buddha és Majdar fogadtak, hogy melyikük
csészéjében fog előbb kinyílni a virág. Amikor Majdar észrevette, hogy Sagdzsitüv
csészéjében a virág kivirágzott, gyorsan áttette a saját csészéjébe és így szólt:
- Ó, Sagdzsitüv, nézd! Csak az én csészémben virágzott ki a virág!
Sagdzsitüv nagyon békés, nyugodt természetű Buddha volt és úgy tett, mintha
semmiről sem tudna:
- Jó, rendben van. A következő világkorszak legyen a tiéd! A te világkorszakodban
azonban az emberek hazugok és tolvajok lesznek - mondta.
A hegyek és a folyók keletkezése
Valamikor régen egy istennő elvesztette fiát, s amikor őt gyászolva sírva-ríva, kedvét vesztve üldögélt, könnyei folyókká-folyamokká változva ömlöttek, hömpölyögtek. Ugyanakkor egy másik isten elhatározta, hogy körüljárja a világot, de a folyókká változott áradó könnyek megakadályozták őt ebben, ezért az istennőt ültében elvarázsolta, heggyé változtatta. A hegyen növő növények és fák eredetileg az istennő hajszálai, a folyók pedig az ő könnyei voltak.
Mandzsusír teknőssé változott és hátán tartja a világot, karját májához szorítja és hason fekszik. Amikor ez a teknős ide-oda mozgatja a hátát, akkor ezen a világon megmozdul a föld, földrengés van.
Valaha rég nem létezett még a világ, csak víz és levegő volt. Abban az időben
Ocsirváni Buddha az égben volt. Egyszer letekintett a magasból és így gondolkodott.
"Ennek a nagy víznek a helyén megteremtem a világot." Tudta, hogy
egyedül nem boldogul ezért elindult társat keresni, s rátalált Cagán sühertre.
Ahogy közeledtek a vízhez, megláttak a közepén egy nagy teknőst. Ocsirváni így
szólt:
- Merülj le a víz alá és hozd föl azt a teknőst a felszínre és fordítsd a hátára.
Én ráülök a hasára. Aztán merülj le megint és hozz föl homokot a víz mélyéről,
közben gondolj rám és amit akarsz valóra válik annak rendje módja szerint. -
Leküldte Cagán sühertet a víz mélyére. Cagán sühert lemerült a víz aljára és
fel akarta hozni a homokot, de az rendkívül súlyosnak és keménynek bizonyult.
"Nem én, hanem Ocsirváni akarja ezt felhozni" - gondolta és abban
a pillanatban tele lett a marka homokkal és fel is tudta hozni. Ahogy a felhozott
homokot szétterítették a teknős hasán, a teknős lassan eltűnt a szemük elől,
formálódni kezdett a Föld, s ketten üldögéltek rajta. Mindketten befejezték
a dolgukat és elaludtak. Ezelőtt nem volt ismeretes az alvás és a pihenés. Közben
a sulmasz-démon meglátta kettejüket aludni, akkor még nem volt több föld, csak
amennyin ők ketten elfértek. "Ezt a kettőt alvás közben a földjükkel együtt
bedobom a vízbe" - gondolta. Aztán megragadta a földet, hogy a vízbe vesse,
de hirtelen eltűnt a szeme elől a víz. Akkor megfogta a két Buddhát és őket
akarta a vízbe vetni, szaladt velük, hogy a víz széléhez vigye őket. De a sulam-démon
hiába rohant, a víznek színe sem látszott. Addig futott, míg ereje fogytával
nem bírta tovább vinni a két Buddhát, ledobta őket a pusztán és elszelelt. Miután
eltűnt a sulmasz, Ocsirváni fölébredt és fölkeltette társát is:
- A csötgör-ördög mindkettőnket vízbe akart ölni, de a mi Földünk megmentett
minket. - Aztán sétálgattak a megelevenedő Földön, s arról kezdtek beszélgetni,
hogy élőlényeket teremtenek. Akkor agyagból embert alkottak, de abba még életet
kellett lehelni. Ocsirváni tartott attól, hogy a csötgör-ördög visszajön és
megmérgezi a teremtményüket, ezért egy éber őrt kellett készíteni, ami senkit
sem enged a közelébe. Akkor Cagán sühert megteremtette a kutyát őrzőnek. De
a kutyának nem volt szőre, teljesen mezítelen volt. Amint a két Buddha eltávozott,
hogy az embernek elmét, a kutyának szőrt hozzanak, odasettenkedett a csötgör-ördög.
A kutya ugatott, nem engedte a csötgört az ember közelébe, de az így szólt:
- Ne akadályozz engem az ugatásoddal. Adok neked szőrt, eledelt, innivalót.
- adott is szőrt a kutyának, de amikor az az ételt is kérte, így szólt a csötgör:
- Ez az ember lesz a gazdád és ő ad majd neked enni. - Aztán az ember közelébe
osont, elégetett egy zsinórdarabot, s amint annak füstjét befújta az ember orrába,
az ember azonnal lábra állt, s járni kezdett. Akkor a csötgör eltűnt. Mikor
Ocsirváni és a társa visszajött, s látták, hogy az ember megelevenedett és jár,
Ocsirváni így szólt:
- Mi teremtettünk téged, s elmentünk, hogy elmét, okosságot hozzunk neked, de
íme élsz és jársz. Ki élesztett föl téged?
- Nem tudom - válaszolta az ember. - Azután jószágot is teremtettek az emberen
kívül.
- Most szükség lenne valakire, aki irányítja, vezeti az embert, de te semmit
sem ötlesz ki magad, így te alkalmatlan vagy. - Cagán sühert megbántódott erre
a szóra:
- Ha én nem lennék, te semmit sem tehettél volna - mondta. Azok ketten összekaptak,
már majdnem verekedni kezdtek, amikor Ocsirváni így szólt.
- Most mindketten öntsünk egy-egy szilkébe vizet, üljünk egymással szembe és
figyeljük egymást. Akinek a szilkéjéből virág hajt ki, az legyen a világ ura.
- Kettejüket a csötgör veszítette össze ilyen csúnyán. Amint ott üldögéltek,
Ocsirváni szilkéjéből virág hajtott ki. Cagán sühert kinyitotta fél szemét,
meglátta a virágot és áttette a saját szilkéjébe.
Ocsirváni akkor azt mondta, hogy az emberek a Földön álnokok, hazugok lesznek,
megcsalják, becsapják egymást, s fölszállt az égbe.
Miért szőrtelen, csupasz az ember és miért szőrös
a kutya?
Valamikor réges régen,
Amikor éppen csak kialakult a föld belseje,
Amikor éppen csak felizzott a tűz fia,
S a Tejtenger kis pocsolya volt,
A Szümber hegy kis halom volt,
Amikor éppen csak felkelt a Nap,
Amikor éppen kirügyeztek a fák,
Amikor éppen felkelt a Hold,
Amikor éppen elnyerte kék színét az írisz,
hogy embereket alkosson, Buddha sárból készített egy férfi és egy női figurát,
majd hogy életet adjon nekik, elindult az Örök Élet vizének forrásához. Mivel
attól tartott, hogy távozása után az ördög esetleg megrontja őket, a két sárfigurát
a kutya és a macska őrizetére bízta:
- Jól vigyázzatok erre a két emberre! Amíg el nem hozom az Örök Élet vizét,
semmilyen élőlényt se engedjetek a közelükbe! Ők lesznek majd a gazdáitok, védelmezni
fognak benneteket, ezért igyekezzetek, hogy jól őrizzétek őket!
Miután Buddha elment, megjelent az ördög, hogy megrontsa Buddha alkotásait,
de a kutya meg a macska még a közelükbe sem engedte őt. Ekkor a csötgör-ördög
a macskának tejet, a kutyának húst hozott, s amíg azok ettek, rávizelt a két
sárfigurára, s bepiszkítván őket, elment.
Amikor Buddha meghozta az Örök Élet vizét és életet akart adni a két embernek,
észrevette, hogy szőrüket valaki összepiszkította. Nagyon megharagudott és azt
mondta a macskának, hogy nyalja le az emberek csúnya szőrét. Lenyalatta és letisztíttatta
a macskával az emberek szőrét. A fejükön lévő szőrzetet nem érte az ördög vizelete,
ezért ezt meghagyatta, a hónaljban és a lágyékban pedig, ott, ahová a macska
nyelve nem ért el, maradt egy kevés piszkos szőrzet.
Büntetésképpen Buddha az ördög által levizelt mocskos szőrt a kutyára rakta.
Így lett szőrtelen-csupasz az ember és szőrös a kutya. Ezen okból mondják azt
is, hogy mocskos a macska nyelve és hogy mocskos a kutya szőre. Hiába cseppentett
az ember szájába Buddha az Örök Élet vizéből, az ördög rontása miatt nem lett
örök életű az ember, s élete végén mindig meghal.
Buddha az embereket szőrössé akarta tenni, ezért kénytelen volt Ráhut üldözőbe venni, akinél az a szőr volt, amelyet az embereknek szánt. Buddha a Holdtól kérdezte meg, hogy Ráhu merre menekült, majd tovább követte, hogy elvegye tőle a szőrt. Mikor utolérte, kettéhasította, de Ráhu olyan hatalmas és erős testű volt, hogy testének felső része a Holdra, az alsó része pedig a Napra esett, ezért a szőrt Buddha nem tudta megszerezni. Azóta szőrtelenek az emberek.
Miért van két keze az embernek?
Miután Buddha tanítómester megteremtette az élőlényeket, a kancát csikójával,
a tehenet borjával, a tevét borjával és az asszonyt gyermekével, mind a négyüket
egy szakadék mellé telepítette. Az asszony a többi állathoz hasonlóan négy lábon
járt.
Másnap, amikor Buddha újra arra ment, látta, hogy az egész sziklahasadékot gyönyörű
zöld növényzet borítja, és az állatok boldogan legelésznek. Csak az asszony
arca volt szomorú. Buddha tanítómester ezt látva arra gondolt, hogy az asszony
biztos éhes, ezért, hogy éhen ne haljon, olyanná tette, hogy a vadállatokat
is elfoghassa, és megehesse: a mellső két lábát kézzé változtatta.
Úgy mondják, régen a férfinak és a nőnek egyaránt egy hasadék volt a nemi szerve.
Buddha mester hogy különbözővé tegye a férfit és a nőt, a hangyával a férfinak
felvarratta a nemi szervét. A hangya igen aprólékosan, erősen megvarrta, de
senki meg sem dicsérte munkájáért. Ezért aztán megsértődött és az emberek hónalján,
ölén mászkál, hogy a varrását felfejtse. Ha egy gyerek testén hangya fut, az
emberek idegesek lesznek, hogy a varrást felfejti, s ezért leseprik a hangyát.
Egyszer régen két isten arról beszélgetett, hogy az embert és annak lelkét
milyennek teremtsék. Azt mondta az egyik: "Olyan fehér legyen, mint a hattyú".
A másik pedig: "Olyan fekete legyen, mint a varjú". Ekkor így szólt
az első isten:
- Ha olyan feketévé tesszük, mint a varjú, akkor az ember olyan gonosz lesz,
mint az ördög.
A másik isten szerint:
- Ha olyan fehérré tesszük, mint a hattyú, akkor az ételét és italát elosztja
az állatok közt, maga pedig éhen hal. Így aztán megegyeztek, hogy az ember lelkét
olyan tarkává teszik, mint a szarka. Ezért van az ember lelkében együtt a fekete
és a fehér.
Miért kezdett el az ember háziállatokat tartani,
azok húsát enni?
Eredetileg Buddha létrehozta az embereket és az állatokat, és füvet meg növényeket
is teremtett számukra, hogy ki-ki táplálkozzék a magáéval. Ám az ember megkötötte
az állatok lábát és felbéklyózva a legelőn hagyta őket, majd a legfinomabbakat,
legszebbeket, legkövérebbeket kiválasztotta magának és megette. Így alakult
ki az a megosztás, hogy a háziállatok füvet ettek, az emberek pedig háziállatokat
fogyasztottak. Ezután az emberek elkezdtek a háziállatok húsával táplálkozni.
A farkas azonban késve érkezett és megkérdezte Buddhát:
- Hát, én mit fogok enni-inni, min fogok élni?
Mivel Buddha már minden enni-innivalót elosztott, így válaszolt a farkasnak:
- Neked az Ember semmit sem fog csak úgy odaadni, ezért legjobb küzdő képességeddel
magad szerezd meg táplálékodat!
Hogyan ismerte meg az ember a tüzet?
Az emberek szerint Geszer kán tűzből keletkezett. Geszer egy reggel, miután
messzi útjáról megérkezett, így szólt feleségéhez, Anu mergen nagyasszonyhoz:
- Felkeltél-e már vagy még nem? - kérdezte.
- Nem keltem még fel, fekszem - válaszolta az asszony.
Geszer kán erre így szólt:
- Szégyen gyalázat, már a szopós szarvasgida is elkezdett legelni, de te még
nem keltél fel! Ezüstödet kívülre tedd, aranyadat rejtsd el! - mondta.
Ez azt jelentette, hogy rakjon tüzet. Azóta használják az emberek a tüzet.
A tűzistent a mongolok On-gal kánnak nevezik. Ő a tűz lángja fölött lakik, kovakő az anyja, kemény vas az apja. Ezért a tűzáldozat szövege így hangzik:
"Amikor Hangáj kán még kis domb volt,
Kánasszony tenger csak pocsolya volt,
a rezgőnyárfa még csak növekedett,
a kánya madár fióka volt,
a tarka vadkecskebak rókarőt gida volt,
Kán urunk csiholta,
Kánasszonyunk élesztette,
kovakő az anyja,
kemény vas az apja,
csiszolt kő az anyja,
csengő vas az apja,
felhőn áthatoló könnyű párájú,
Földanyán áthatoló hevű,
selyem arcú,
sárga vaj arcú,
tüzes tűz anyának,
tiszta faggyút és zsírt áldozunk..."
Így szokták mondani.