Sámánok, ongonok, edzenek, démonok, buddhák

A mongol hitvilág, az ősvallás, a sámánizmus és a sámánizmussal keveredő buddhizmus jellegzetes szereplőiről szól ez a fejezet. A sámánok (halha böö), sámánasszonyok (halha udgan) a közvetítők az emberi és szellemi világ közt.

A szellemi világ segítségével képesek megszüntetni a közösségüket fenyegető bajokat, veszélyeket, betegségeket, jósolnak múltról és jövőről, elvégzik az áldozati szertartásokat, legyen szó a gazdaszellemeknek bemutatott áldozatról, a halott lelkének démonoktól való megóvásáról, vagy akár a vadászszerencse biztosításáról. Számos eredetmítosz szól arról, hogy ki lett az első sámán (sámánasszony) az egyes mongol népcsoportoknál. Sosolok sámánasszony egy ragadozó madártól nyerte el a sámántudományt, a történet totemisztikus elképzelések és a sámánság eredetének összefüggésére utal. Az első sámánasszony első tevékenysége a gyógyítás, melynek két fontos jelképes kelléke is megjelenik a történetben: a fehér nemez a fehér, mint szakrális szín szertartási fontosságra utal, a jurta tartóoszlop pedig a világokat összekötő világfa szimbóluma. Annak ellenére, hogy ősvallási mítoszról van szó, a kezdőkép beleszövi a buddhizmussal megismert teremtéstörténetek egyikét.

Mélyen átitatták a buddhista motívumok a nevezetes mongol sámán Dajin Dérh mítoszait. Dajin Dérhet többnyire Dzsingisz kán kortársának tartják a legendák, ám anakronisztikus módon a dalai lámát is szerepeltetik velük egy időben. Az egyik történetben a sámán és a buddhista egyház feje vetekedik egymással, összemérik erejüket úgy a kártyázásban, mint a lelkek megszabadításban. A mítoszok azt sugallják, hogy a sámán az erősebb, Dzsingisz kán kardja mégis megsebzi, és kőbálvánnyá változik. Az asszonyszöktetés motívuma, valamint a Hövszgöl megyei kegyhelyéhez fűződő termékenységvarázsló rituálék alapján Dajin Dérh nemcsak sámán volt, hanem eredendően termékenységistenség is.

Sámánok vetekedéséről szól Szohor Nojon a Vak nemesúr története. A mítoszban a mongol hitvilágból ismert számos motívum jelenik meg, mint pl. a burját bika-ősről szóló (Buha nojon) totemisztikus mítoszok vándorlásai, a sámánok átváltozóképessége, mágikus tevékenységek (pl. a fehér színű nemezzel való varázslás).

A déli mongol csahar nép eredetmítosza szintén az első sámánok megjelenését meséli el, szorosan összekapcsolva a sámánság eredetét az ősök tiszteletével. Az embereknek kezdetben ártó, majd őket segítő szellemeket a megfelelően végzett áldozatok, halotti szertartások idézték meg.

A történetből arra is választ kapunk, hogyan készült a sámándob és milyen volt az első sámánok fejéke. A sámánokat megszálló két segítőszellem a férfi és a női princípium megtestesítője.

Aliban, az apró termetű szellemlény gyakori szereplője a népi hiedelemvilágnak. Az itt közölt mítoszban inkább egy ártalmatlan pusztai manó tulajdonságait mutatja, szerepe azonban nagyon fontos, hiszen ő a szellemi világ küldötte az emberi világban. A mitológiában és a népi gyógyászatban mint veszedelmes betegségokozó, bajhozó ismert. A burját elképzelések szerint a Keleti Égbolt gonosz istenei által a Földre küldött aliban ok miatt terjedt el minden kórság és viszály az emberek között.

Bár a vizek gazdaszellemei szerves részét alkották mindig is a mongol mitológiai elképzeléseknek, a jelenleg ismert adatok (mítoszok, népvallási szövegek) azt mutatják, hogy a mongol hagyományt nagyban befolyásolták a kínai, majd a buddhizmussal érkező indiai és tibeti jelenségek. Így lett a vizek gazdájából a lúsz, a "sárkány" formájú lény. Alakja, mint számos más mitikus jelenségé kettős, jószándékú az emberekhez, biztosítja a vizek bőségét, de lehet rettenetes pusztító, betegségokozó is, akárcsak eleme a víz. A Fekete Lúsz sárkány című mese jellegzetes mongol népmesének tekinthető, megjelenik benne az ellenfelét eszével legyőző groteszk külsejű "kétarasznyi embereke", a mongol mesék gyakori szereplője Aszar és Baszar, a két földöntúli erejű kutya stb. A többi sárkány és krokodiltörténet erősen magán viseli a buddhizmus és az ősi indiai hitvilág hatását. Az Ocsivániról (skr. Vajrapáói) szóló mítosz tulajdonképpen a világkígyó, világsárkány megszelídítését mutatja be, a legyőzött sárkány helye a vizek birodalma lett. A krokodilról szóló első történet a Mahábháratából is jól ismert mítosz mongol földre jutott változata: a világóceán köpülése a világ tengelye és a világkígyó segítségével, mely létrehozta a Napot, a Holdat és az őket elnyelő szörnyet Ráhut, s ez utóbbi elpusztított testéből lett a csillapíthatatlan étvágyú szörny, Matar (skr. makara).

A szülde a harcos mongol birodalom legfontosabb jelképe, a szülde fogalmában együtt van a harci szellemről, a harcosok férfierejéről, lelkéről, a törzsek összetartásáról és később a birodalmat összefogó vezetőről alkotott elképzelés. A szülde elvont fogalma mikor testet öltött totemmadárként, zászlóként, vagy a buddhizmus és ősvallás pantheonjának kialakulása idején - hadistenként ábrázolták. A Kilenc Szülde istenről szóló mítosz a hadistenről alkotott elképzeléseket tükrözi, kerettörténete a "Jó és Rossz testvér" meséje, mely számos nép mesekincsében megtalálható. A mítosznak egy buddhista tanmese változata is ismert a mongol írott hagyományban.

Ocsirváni és Lham istenasszony a buddhista mitológia jellegzetes alakjai. Ocsiváni kék színét a gonosz mérgező vérének lenyelésével nyerte, megmentve ezzel az élőlényeket. Lham istenasszony a buddhista tanvédő jelkép-istenségek közt az egyetlen nőnemű. Könyörtelen a tan ellenségeivel szemben, így férjét és fiát sem kímélte, közismert ikonográfiai ábrázolása szerint a fia bőréből készült nyeregtakaró fedi öszvérének hátát. A mongol szájhagyományból ismert mítoszban férje Geszer kán, a mitológiai és epikus hős.

Az Ezer Buddha története jellegzetes indiai mese a Világbíró, a Tan kerekét megforgató uralkodóról, akinek - és ez ismét egy gyakori mese- és mitológiai motívum - öregségére sincs gyermeke. Majd legifjabb asszonya fiút szült, s az Égből lehulló ládika varázslata hatására a többi kilencszázkilencvenkilenc asszonya is anyává lett. Az égből aláhulló tárgyak profetikus tulajdonságúak a mongol buddhista hagyományban, s a mítoszban nincs közelebbről meghatározva, és a történet szempontjából lényegtelen is, hogy milyen istenség adománya a mágikus erejű tárgy.




Az első sámánasszony

Amikor az égi ezer Buddha az embert teremtette, megalkotta a kányamadarat is, hogy óvja meg az embert a csötgör-ördög mesterkedésétől. Ha közeledne bármilyen ártó erő, a kányának jelentenie kell a Buddháknak. A kánya, a Buddhák parancsa szerint ült a kerítésen és figyelte az embereket. De az emberek gyermekei nyilazni kezdtek a kányára, nem hagytak békét neki, aki erre a Buddhákhoz ment:

- Én nem tudom ezeket az embereket őrizni, mert lőnek rám és meg akarnak ölni.

Erre a Buddhák így feleltek:

- Akkor menj az emberekhez és add nekik a varázserődet! - A kánya visszarepült és meglátott egy juhterelés közben messzire tévedt lányt, leszállt mellé egy tuskóra és átadta neki a varázserejét. A lány fölébredt, körülnézett és gondolataiban minden tisztán, világosan tükröződött. Amikor hazaért, a bátyja kötekedve így szólt:

- Te hová tűntél el három napra a nyájjal együtt? Most téged megöllek, elpusztítalak. - A lány megbántódott a bátyja ok nélküli kötekedésétől, s a báty abban a pillanatban ájultan esett össze, megbetegedett, s a vizeletét nem tudta kiüríteni. Akkor a lány így szólt:

- Meggyógyítlak téged.

Behívta a jurtába, egy fehér nemezre villásvégű jurta-tartóoszlopot (actai bagan) rakott, hassal arra fektette, majd így szólt:

- Ami rád ragadt, gyorsan múljon el!

Attól kezdve az a kislány sámánasszony lett. Ő volt Sosolok, az első sámánasszony.



Dajin Dérh (1.)

Egykor régen Har mergen, a Fekete Bölcs sámán alászállt az égből és Lhaszába ment. Éppen akkor érkezett meg Dzsingisz kán száznyolc asszonyával és száznyolc lányával, hogy áldozzon Lhaszában. Dzsingisz száznyolc lánya közül, az utolsóként haladó, legkisebb lányt Har mergen elragadta és megszökött vele. Mikor Dzsingisz kán hátranézett, látta, hogy Har mergen a lányát a hóna alá szorítva éppen menekülni készül. A Fekete sámán háromszor megkerülte Lhaszát és észak-nyugati irányba akart távozni, de Dzsingisz kán üldözőbe vette. Átkeltek a Négy kán országán és közben Dzsingisz csak messziről látta a menekülőt. Mas mangirt "Vadhagymás" Höh "Kék" tavánál elvesztette szem elől, de a nyomát újra megtalálta. Üldözte az Altaj tizenhárom hegyén át, majd az Oron-Tagna hegység Űrín hajrhan "Hajnali szenthegye" közelében ismét közelről látta a Fekete sámánt. Már majdnem elérte egy hágón, melyen egy nagy vizű tó és sok-sok hegy látszott, s ahol találkozott egy férfival és annak a gyermekével. Megkérdezte annak a vidéknek a nevét; Unagan har "Csikó fekete" hegy hangzott a válasz. Dzsingisz kán úgy vélte, hogy ez szerencsés jel, bizonyára itt találkozik elrabolt lányával. Megkötözte a Fekete sámán lábát, s mikor az igyekezett elszabadulni, megcsúszott és elengedte a lányt. Azután a délnyugati irányban lévő barlangba repült. A barlangon, melybe a Fekete sámán elrejtezett, még ma is láthatók Dzsingisz kardjának a nyomai.

Ez a sámán volt Dajin Dérh.



Dajin Dérh (2.)

A legelső sámánt Dajin Dérhnek hívták. A Sár "Sárga" folyó forrásánál, Nacsin Bumbarajban lakott. Olyan erős sámán volt, hogy az edzenek az Ég és a Föld jó- és rosszszándékú gazdái, mind mind a segítségére voltak.

Egyszer kártyázott a dalai lámával. Fogadásos játszmájuk három évig tartott, de végül összekülönböztek azon, hogy melyikük nyert többször. Végül megegyeztek abban, hogy összemérik az erejüket. Abban maradtak, hogy a nagyobb erejűnek fizeti a másik az elveszetett játszmák nyereségét. Másnap a dalai láma 1000 embert mentett meg, de Dajin Dérh 1300-at. Akkor a dalai láma így szólt Dajin Dérhhez:

- Megismertem az erődet. Eredj a mongolok földjére. Most nagy szükség van ott a hozzád fogható emberre. - A sámán nem ellenkezett. Összeszedte a sámáneszközeit és elindult. Útközben megállt Alag Tégnél és megpihent. Mivel a Nap hétágra sütött, kettévágta sámándobját, felét felakasztotta a levegőbe és alatta hűsölt, de amikor tovább indult elfelejtette magával vinni. Azóta használnak a sámánok szögletes féldobot.

Amikor Dajin Dérh megérkezett a mongolok földjére, Dzsingisz kán épp kiházasítani készült az egyik lányát Hentij kánnal. Ahogy a kán hírét vette, hogy a híres sámán megérkezett, meghívta a palotájába. Bár Dajin Dérh nem akart elmenni, miután többször is hívták, nem tehetett mást, mint kénytelen-kelletlen elment a kánhoz. Bár csak épp a teát és az ételt akarta megízlelni, de Dzsingisz kán nem engedte el utána sem. Akkor a sámán észrevétlenül, titokban hívta a lovát és el akart lovagolni. Távoztában beleütközött az új menyecskébe, s mivel nagyon megtetszett neki a lány, fölkapta, a nyergébe emelte és elvágtatott. Mivel ezt sokan látták, a hír hamar a kán fülébe jutott, aki üldözni kezdte őket. Mikor arra a hágóra értek, ahol majdnem utolérte őket a kán, akkor Dajin Dérh először a szilkéjét, azután az olvasóját, majd pedig a jurtáját hagyta maga mögött. Azokat a helyeket ma úgy hívják: Ajag harúl, Erh harúl, Ger harúl, azaz a Szilke őrhely, az Olvasó őrhely, a Jurta őrhely. Aztán még átkeltek néhány hegyen és az altajbeli Urmogojt halmon Dajin Dérh kőszoborrá változott, a kánkisasszony pedig a közeli barlangba menekült, s kősziklává lett. A kánkisasszony arca és felsőteste még ma is tükröződik a Cagán "Fehér" tó vizében.

Dzsingisz kán megpróbálta többször is lefejezni a kővé vált sámánt, de akárhányszor is csapott rá kardjával, annak az éle kicsorbult. Akkor úgy döntött, hogy felakasztatja a kőszobrot, s a nyakára kötelet vetett, de Dajin Dérh kérlelni kezdte:

- Ne öljön meg engem kán uram. Örökké a segítségére leszek.

- A kán eleget tett a kérésének és megkegyelmezett neki. S nem csak maga Dajin Dérh segített, hanem a tíz nagy erejű Doksitot, a Tanvédő istenségeket is magával hozta a mongolok földjének védelmére.

Így Dajin Dérh lett az első sámán. Az a kőszobor, Dajin Dérh ma is látható a Cagán tó környékén. Az első sámánhoz, Dajin Dérhhez minden vidékről érkeznek a sámánok, hogy tisztelegjenek előtte.

És hisznek a sámánok Dzsingisz lányában is, aki segít a víz okozta betegségek gyógyításában, valamint a gyermektelen párokon.

Úgy mondják, Dajin Dérhet követően Dzsingisz kán idején élt egy másik hatalmas sámán is, akinek tíz fehér lova volt az Altajban, és tíz fehér köntöst viselt.



Szohor Nojon, a Vak nemesúr

Nagy erejű sámán volt Szohor Nojon, de hogy milyen ember volt és mikor is élt valójában, azt senki sem tudja. Ez a mongol nemesúr folyton harcban állt a szomszédos burját nemzetséggel. Egy alkalommal, a burjátokra támadva számos lábasjószágot zsákmányolt és egy gyönyörű szép fiatalasszonyt ejtett rabságába. Ez a fiatalasszony két fiával, Bajimával és Szidejjel élt együtt. Bajima, akárcsak Szohor Nojon, varázserejű kubilgán volt. A két fiú anyjuk elrablásakor öt-hat éves lehetett, de telt-múlt az idő és felnövekedtek. Egy nap Bajima így szólt:

- Öcsém, őrizd a jurtát és az állatokat, én anyánk keresésére indulok.

Idegen földön vándorolva Bajima éppen egy nagy, homokkal borított helyen kelt át, amikor a homokban egy juhnyáj rengeteg nyomára és a pásztor mezítlábas nyomaira bukkant. Megvizsgálva a nyomokat észrevette, hogy a pásztor jobb lábán a hüvelykujjnak nincs lenyomata. Emlékezve arra, hogy anyjuknak hiányzik a jobb lábán a hüvelykujja, úgy döntött, hogy itt fog várakozni. Másnap a nyájat terelgetve meg is érkezett az anyja.

- Kié ez a nyáj? - kérdezte Bajima, mire az asszony így válaszolt:

- Szohor Nojoné.

Bajima ekkor tisztelettel teával ás húslevessel kínálta.

- Kend mióta él ezen a szálláson? - kérdezte és az asszony részletesen elbeszélte neki, hogyan hagyta el otthonát, hogyan tette őt az asszonyává Szohor Nojon, és hogyan kényszerítette arra, hogy a birka nyáját terelgetve szolgálja őt. Mindent elmondott a fiúnak, még egy szó sem sok, annyit sem felejtett ki.

- Kendnek voltak-e gyermekei? - érdeklődött Bajima, és az asszony elmondta, hogy két fia volt: Bajima és Szidej, de ők a szülőföldjén maradtak. Ezt hallva Bajima felkiáltott:

- Én vagyok a fiad! -, ám az asszony nem hitt neki:

- Holnap eljövök hozzád, és ha tej buzog a mellemben akkor valóban a fiam vagy. - Midőn az asszony másnap visszatért Bajimához valóban tej buzogott a mellében.

- Amikor Szohor Nojon elrabolt engem, megjelöltem a hónaljatokat. Ha a jel rajtad van, akkor a fiam vagy - szólt az asszony, mire Bajima levetette ruháját és megmutatta a jelet. Anyja rögtön ráismert:

- Valóban az én fiam vagy - kiáltotta és sírva magához ölelte. Ezután megbeszélték, hogyan menekülhetnek meg a szörnyű ellenség, Szohor Nojon elől, mivel Szohor Nojon az ellenség közeledtét száz mérföldnyi távolságból és tíz nappal hamarább megérzi.

- Fiam, öreg vagyok én már, kinek is kellhetnék? Hogyan is tudnád te legyőzni Szohor Nojont? Fordulj vissza fiam! - kérlelte az anyja, de Bajima nem hallgatott rá. Ekkor az anya így szólott:

- Rendben van, Szohor Nojonnak van két gyors hátasa, amit két csikós őriz. Ha el tudod lopni őket, megmenekülünk, ha nem, akkor már semmi mód nincs a menekülésre.

Bajima megkérte anyját, hogy másnap ugyanezen a helyen legeltesse a nyájat, ő pedig az éj folyamán Szohor Nojon méneséhez ment, odalopózott a gyors hátasokhoz és elkötötte őket. Ezek a paripák még a szélnél is gyorsabbak voltak. Amikor a csikósok a méneshez érkeztek, észrevették a két paripa eltűnését és rögtön a keresésükre indultak.

Bajima anyja nagyon megörült, amikor fia megérkezett a két gyors hátassal. Megvárták az éjszakát, Bajima egy kövér ürüt vágott maguknak az útra, majd lóra ültek, és az éj leple alatt Szohor Nojon ménesét maguk előtt terelve útnak indultak. Közben a csikósok visszaérkezve a sikertelen keresésből, hűlt helyét találták a ménesnek is.

Nem csaptak nagy lármát, hanem három napon keresztül nyomoztak, és csak a negyedik napon közölték Szohor Nojonnal a ménes eltűnését. Szohor Nojon varázserejével rögtön rájött Bajima tettére, összeszedte harcosait, és az üldözésükre indult. Bajima azonban kitalálta, hogy üldözik és midőn egy Hamar Davá nevű helyen egy rozoga kunyhóra lelt, a kunyhóban egy másodfű csikót hagyott hátra. Amikor Szohor Nojon megérkezett, a kunyhóból szűnni nem akaró csengő-bongó hangot hallott. Rögtön arra gondolt, hogy Bajima kárt akar benne tenni, és azt hitte, valamilyen varázserejű dolgot hagyott a kunyhóban. Egy álló napig tépelődött, mire bemerészkedett, és meglátta az otthagyott csengős másodfű csikót. A csengő mellett egy levelet vett észre, amiben ez állt: "Elhajtottam a ménesedet, és a Dajrag hetvenhét dombján át a Bajkál-tengerbe ömlő hetvenhét folyó torkolatához tartok vele."

Szohor Nojon Bajima cselszövését látva szörnyű haragra gerjedt és tovább folytatva az üldözést a Göltög tengiszhez érkezett. A Bajkál-tengerbe ömlő számtalan folyóág torkolatát meglátva azonban kétségbe esett.

Eközben Bajimának sikerült átjuttatnia a lovát a Göltüsnek nevezett hegyen. Szohor Nojon egy álló napon át kereste a nyomait, de mire rábukkant Bajima már a Hürtej vörös nyárfájának nevezett csalitosnál járt. Szohor Nojon vágtatva közeledett a csalitos felé, ám Bajima a varázserejével egy vastag hótakarót bocsátott rá. Szohor Nojon eltévedt és az Irkutszktól húsz mérföldnyi helyre lévő Angarához lyukadt ki, ahol letelepedett, és evéshez látott. Éppen arra gondolt, hogy tovább megy, amikor a vízen lebegve egy forgácsot vett észre a folyó hullámain. "Vajon milyen emberek lehetnek erre" - tűnődött el, és harcosaival elindult az Angara torkolatának a keresésére. Az Irkutszk-folyóhoz érkezve átkelt a gázlón a túloldalra, felmászott Hajsz-hegyére, és amikor lenézett, az Irkutszk közelében embereket vett észre. Szohor Nojon leereszkedett a hegyről és hozzájuk fordulva odakiáltott:

- Juttassatok át a túlpartra!

A burját Anhlan dzárinnak nevezett sámán azonban így válaszolt:

- Barátom, távozz innen az Angara forrásától és menj vissza oda, ahonnan jöttél!

Erre Szohor Nojon megharagudott Anhlan sámánra, és olyan hideget támasztott, hogy még az ökörszarv is kettérepedt! Befagyasztotta az Angarát, átment a túlsó partra, és a burjátokat teljesen kirabolta, és leöldöste. Anhlan sámánt azonban sem a kard, sem az nyíl nem fogta. Így szólt Szohor Nojonhoz:

- Az Angara folyó torkolatától nem messze két nappal ezelőtt született egy leánygyermek. Ha azzal a nemezzel, amivel be van burkolva, a fejemet körbetekerik, meghalok.

Szohor Nojon megfogadta a szavát és Anhlan sámán egy vörös pöttyös fejű, vörös színű galóca hallá változott. Bement az Angara vizébe és eltűnt.

Ezután Szohor Nojon hazafelé indult. Útközben átkelt a Göltögön és a Kantáros-pusztában elfogott három embert, majd megette őket. Az ő csontjaikból azután három sinsz fa nőtt ki. Tovább menve Szohor Nojon egy sík vidékre érkezett, s éppen letáborozott, amikor két sárgalovú ember szélsebesen elvágtatott mellette, és az egyik a másik fejét levágva a nyeregszíjára akasztotta.

- Hej, gyerekek! Ez gonosz dolog. Bizony, az én fejem az, amit levágtak. Ez csak Anhlan sámán műve lehet - szólt Szohor Nojon és meghalt. A kísérői felemelték a testét és haza felé indultak.



A Fekete Védőszellem Ongod eredete
Csahar sámán-krónika

A messzi északon, a Hangáj hegyei között élt egyszer egy Ingdakaj nevű ember. Apja nagy jártasságra tett szert a sötét, baljós praktikák elsajátításában, de tudását nem használta. A fia egyszer így szólt hozzá:

- Jó lenne, ha könyörületes szívvel fordulnál az élőlények felé, hisz oly nagy tudásra tettél szert.

Szavaira apja ekképpen válaszolt:

- Akármilyen hatalmas tudásra is tettem szert, nagy fájdalom így megöregedni. Életem végének közeledtével, gondoskodnom kell a jövődről. Ha eljön életem fogytának ideje, amikor észrevétlen utolsó leheletem is kilehelem, keress megfelelő nyughelyet számomra, oda temess és ott áldozz nekem. Ha így teszel, akkor én is a javadat szolgálom.

Fia, Ingdakaj figyelmesen hallgatta.

Hónap sem telt, öreg apja hirtelen nehéz betegségbe esett. A kór egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Az öreg magához szólította fiát, s megkérdezte tőle:

- Ugye nem feledted, mit parancsoltam neked? - A fiú azt felelte, hogy nem, nem felejtette el.

- Akkor jó - válaszolta az apa, arca hamuszínűvé vált, ujját a szájához emelte, tudata megzavarodott, az utolsót sóhajtotta, s azzal megszűnt lélegezni.

A fiú pontosan követte az apja megszabta utat, s órát, a megszabott rend szerint egészen egyedül kivitte a holttestet, s lefektette a magányosan emelkedő Vörös Szikla laposán egy délkeleti horpaszban. Áldozatot mutatott be, s imádkozott. Imájában a holtat az "Ősök Véd-Szellemé"-nek nevezte. Dolga végeztével hazatért.

Ezután Ingdakaj rendszeresen áldozatokat mutatott be: egy fakupában teát, egy facsészében vizet és egy másik facsészében tejborpálinkát ajánlott fel minden újhold első, hetedik és kilencedik napján. Tisztelettel meghajolt és imádkozott. Három év telt el így az áldozatokkal. A Vörös Szikla felett felhők gyülekeztek, köd emelkedett, majd szétoszlott. Amikor a felhők megjelentek, a fiú akkor áldozott. Mécseseket, füstölőket gyújtott és imádkozott, hogy elűzze a gonoszt.

Mindeközben az elhunyt atya szelleme szövetséget kötött a hely gazdaszellemeivel. Ahogy múltak az évek, egyre erősebb lett, megtanulta a szent ráolvasásokat. Rálelt Ataga Tengri imájára, s oly tudásra és hatalomra tett szert, hogy képes volt jégesőt előidézni, villámokkal lesújtani, s rettenetes gonoszságokat végrehajtani. Elkészítette fejdíszét bagoly tollából, s dobját keresztfára feszítette.

Az Ősök Védőszelleme hamarosan messze földön híressé vált. Amikor Ingdakaj anyja meghalt, fia a régi szokások szerint a Vörös Szikla déli oldalán temette el, s áldozatokat mutatott be neki.

A korábbi ősök szellemei nem hagyták el a helyet, hanem összegyűltek, s különféle dolgokban testet öltöttek.

Az öregasszony szelleme lassanként szintén igen nagy erőre tett szert, s szövetkezett a természet szellemeivel. Így formálódott Emegeldzsi édzsi, "az Öreg Nagyanyó" Sámánasszony tanítása. Mikor a gonosz erősen terjedt, ez az öregasszony Emegeldzsi édzsi néven jól ismert védőszellemmé vált.

Eleinte tárgyakban jelent meg, s ahogy múltak az évek, fokozatosan oly erőre lelt, hogy fel tudott emelkedni a levegőbe, s képes volt repülni is. Hatalmában állt a felhőket összegyűjteni, esőt varázsolni, villámlást és égzengést kavarni, a villámokkal lesújtani és jégesőt hozni. E katasztrófák előidézésén túl sok egyéb gonoszt is tett az emberekben, s az állatokban: megmérgezte vérüket. A környéken lakó családok rettegtek haragjától, s más vidékre menekültek. Reménykedve messzi, elhagyott tájra értek, azonban a démonasszony sírhelyéről náluk termett egy szempillantás alatt.

Összeültek a népek, hogy megtanácskozzák, mit lehetne tenni, hisz oly nagy lett a fenyegetettség. A halha és az urjanhaj tartomány összefogott. Elvonultak a Vörös Sziklához, áldozatot mutattak be. Felidézték a jó szellemeket, s kiűzték a rosszakat. A tea, a pálinka és a víz javát áldozatul ajánlották. Könyörgésük sikerre vezetett, gyógyírt találtak a bajokra. Elérték, hogy még ha meg is jelennek a gonosz szellemek, megértőek lesznek, és nem bántják a gyerekeket, a csecsemőket, csak a férfiak jó lovait, marháit szállják meg, s okoznak remegést férfinak, nőnek. Így is történt, egyszer egy szellem megszállt egy Bürgeü nevű embert, hogy az csak úgy reszketett. Sokan látták, s a szellemet "Fekete Bálvány"-nak nevezték el. Később "Fekete Védőszellem"-ként kezdték tisztelni, s ettől kezdve tilos volt a fekete szót kiejteni, ezért őt magát is csak "A Sötét"-ként emlegették.

Élt még ott egy bizonyos lány, akit az "Utolsóként született"-nek neveztek. Emegeldzsi édzsi ezt a lányt szállta meg, s hozta rá a reszketést. Sokan voltak ennek tanúi, s döbbenten figyelték, hogy mi lehet ez?

Egy nap aztán végre a Fekete Ongot és Emegeldzsi édzsi sámánasszony révülésbe esett, sótlan teát és tejbor pálinkát hintett a levegőbe, s elűzte a gonoszt. Majd a levegőbe emelkedtek, elrepültek a Vörös Sziklához. A Fekete Ongot és a Sámán lány leereszkedtek a Vörös Szikla csúcsára, megtalálták a keresztrúdra kifeszített dobjaikat, s magukkal vitték őket. Mindegyikük a saját dobját verte, fejükbe nyomták a bagolytollból készült fejdíszüket, majd ismét a levegőbe emelkedtek, s visszatértek. Jurtáról jurtára jártak, s dobjukat verve így kántáltak:

Minden élőt megsegítő
Arany dobunkat hozzuk
Minden világbélit mentő
Ataga Tengritől alászállunk.

Sokan hallották éneküket, s mondogatták egymásnak: ezek csodás erőt bíró védőszellemek ám!

Ongot és Edzsi kikérdezte az embereket bajaikról, fájdalmukról, majd így szóltak: Ha kegyes szívvel áldozatok, tea javát, tej színét, pálinka tetejét, víz tisztáját nekünk adjátok, hatalmunkban áll minden bajotoktól megmenteni benneteket. Az emberek, mikor ezt hallották, arra a sok rosszra gondoltak, ami korábban osztályrészük volt, s megrettentek. Sámánnak és sámánasszonynak szólították őket, teát, tejpálinkát és vizet áldoztak nekik, hogy védelmükbe vegyék őket.

Majd elkészítették képmásukat, testüket egyéves fekete bárány szőréből, szemüket fekete szederből formálták, s Édzsi védőszellemnek, és a Sötét Védőszellemnek nevezték el őket, majd áldozatokat mutattak be nekik.



Aliban

Hurmaszt istennek volt egy gonosz megtestesülése is, aki folytonosan pusztította, gyötörte az élőlényeket, rombolta a teremtést, eloltotta a meggyújtott tüzet, kiszárította a folyóvizeket, szétdúlt mindent. Látva Hurmaszt isten, hogy bármennyire is csak együttérző, segítőkész lényeket akart alkotni, született egy kérlelhetetlen ellensége is, nagyon elővigyázatos lett. Volt Hurmaszt istennek egy aranyos dagina-tündérasszonya, aki mikor átváltozott aranybegyű, ezüsthátú madárrá, a gonosz megtestesülése lelőtte. Akkor Hurmaszt haragra lobbant és megalkotta alibant, a csötgör-ördög küldöncét, s leküldte az alsó világba, hogy a gonosz megtestesülésével is megismertesse a szenvedést. Aliban gyermeknyi testű, fakó hajú teremtmény. Ha a hajszálai összekeverednek, csengő-bongó hangot hallatnak, mint a vas. Aliban étele a szél és a levegőben vándorol. Mikor a csötgör-ördög el akar pusztítani egy embert, először a követét, alibant küldi, hogy szerezze meg az ember lelkét.

Egyszer egy vadász a pusztában aludt vadászat közben és észrevette, hogy valami a talpa alá akar férkőzni. Felkelt, hát látja, hogy egy világos hajú, a feje tetején egyetlen szemű kicsi lény. A feje tetején lévő egyetlen szemmel folytonosan az eget kémleli, hogy mikor jön érte Hurmaszt isten követe, hogy teremtőjéhez visszavigye.



A Vad fekete Lúsz-sárkány

Egykor régen a Vad fekete Lúsz-sárkány nem a vízben, hanem a földön élt. Férfi erejében önhitt, az élőlényeket pusztító, gyötrő kegyetlen ellenség volt. Ez idő tájt élt a világon egy emberke, egy arasznyi testtel, két arasznyi szakállal. Volt neki egy vadkecskeszarv kanala, egy tevenyak bőrzsákja, egy viharnál gyorsabb világos tarka pej lova, és egy szélnél sebesebb sárga foltos paripája. Az a kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke megfogadta, hogy elpusztítja az embereket kínzó veszedelmes Vad Lúsz-sárkányt, felpattant viharnál gyorsabb világos tarka pejparipájára, övébe tűzte vadkecskeszarv kanalát, vérszíjára fűzte tevenyak zsákját. Az úton találkozott egy rókával:

- Kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke hová tartasz?

- Megyek, hogy legyőzzem az élőlényeket gyötrő Vad fekete Lúsz-sárkányt.

- Aki sokat markol, keveset fog! - mondta a róka.

- Ha keveset, hát keveset, mi közöd vele? - válaszolta az öreg, s vadkecskeszarv kanalával megfogta a rókát, a tevenyak bőrzsákba tette és ment tovább. Az úton találkozott egy farkassal:

- Kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke hová tartasz?

- Megyek, hogy legyőzzem az élőlényeket gyötrő Vad fekete Lúsz-sárkányt.

- Aki sokat markol, keveset fog! - mondta a farkas.

- Ha keveset, hát keveset, mi közöd vele? - válaszolta az öreg, s vadkecskeszarv kanalával megfogta a farkast, a tevenyak bőrzsákba tette és ment tovább. Az úton egy tenger került elébe, fogta, s a kecskeszarv kanalával azt is belemerte tevenyak zsákjába. Mikor odaért a Vad fekete Lúsz-sárkányhoz, felment a Hetven domb tetejére és elkiáltotta magát, hogy hangja az égre és földre is hangzott:

- Vad fekete Lúsz-sárkány, eljöttem, hogy megküzdjek veled!

- Ó, te semmi kétarasznyi szakállú, arasznyi testű. Vágtató tízezer juhom felveri a port, s abba fojtalak - mondta, de akkor az arasznyi testű kiengedte a farkast és a juhok ijedtükben mind szétszaladtak.

- Akkor Aszar, Baszar két kutyámmal tépetlek szét - mondta, de amikor a kutyákat ráeresztette, az arasznyi testű kiengedte a rókát, s a kutyák az után vetették magukat. Akkor a Vad fekete Lúsz-sárkány tízezer harcosával jött, hogy megküzdjön az arasznyi testűvel, de az kiengedte a vizet a zsákjából, s a sok katona mind elsüllyedt a tenger vizében.

Attól kezdve él a Vad fekete Lúsz-sárkány a föld felszíne helyett a tenger vizében.



A Lúsz sárkány

Ocsirváninak nagy volt a testi ereje, az alakja pedig így nézett ki: jobb lába térdben behajlítva, jobb kezével jogart markolva int, bal keze mellkasán, szája szóra nyitva.

Réges-régen egy óriási vízikígyó, a lúsz, a világ minden táján sok bajt és kárt okozott az élőlényeknek, ezért az istenek Ocsirvánit küldték a földre, hogy megszelídítse. Ocsirváni ereje közben azonban meggyengült, így nem volt képes megbirkózni a Lússzal. Ekkor a földről felemelkedett az óriási Szümber-hegy tetejére, itt hét napon keresztül áldozatokat mutatott be, és imádkozott az istenekhez.

A hetedik napra ereje óriásivá növekedett, teste Hangarid alakját vette fel, majd megragadta a Lúsz fejét, háromszor körbehúzta a Szümber-hegy körül, végül kövekkel leszorította. Így a Lúsz teste háromszor körbetekeredett a Szümber-hegy körül, a feje le volt szögezve a csúcshoz, míg a farka, mint régen, a vízben maradt. Ekkor a Lúsz azt kérdezte:

- Ki vagy te?

- Én Ocsirváni vagyok.

- Hogy lettél ilyen soha nem látott erős?

- Hét napig imádkoztam az istenekhez, s ilyen hatalmassá lettem - válaszolta, mire a Lúsz behódolt, s Ocsirvánihoz imádkozott. Ezután a Lúsz a vizek ura lett, Hangarid pedig a hegyen élt tovább.



A Matar dzögí, a krokodil-szörny

A tengerekben élő Matar dzögí nevű szörnynek csupán a háta látszott ki a vízből, s olyan óriási volt, hogy ha lapockájából és bordáiból hidat vernének, húsz napig tartana, mire az ember lóval az egyik végéből a másikba átérne.

Egyszer réges-rég, mikor a világon még nem volt más, csak víz, Ocsirváni Buddha azt a parancsot adta tanítványainak, hogy keverjék fel az óceánt. A felkavart vízből először a nap kezdett el sugaraival mindent bevilágítva felemelkedni, ekkor, hogy a nappal világos legyen, Ocsirváni megfogta a napot, és az égre helyezte. Ezután ismét megparancsolta tanítványainak, hogy keverjék fel az óceánt, ekkor egy másik világító test, a hold bukkant fel. Mikor Ocsirváni harmadszorra is felkavartatta a vizeket, az örök élet forrásvize buzogott elő. Ezzel elég, szólt Ocsirváni, de egy tanítványa túlzott kíváncsiságában ismét felkavarta az óceánt, mire egy óriási testű, szörnyűséges élőlény jött fel. Ocsirváni ahogy megpillantotta a szörnyet, jogarával rácsapott, és kettévágta testét. A szörny testének felső része felszállt az égbe, ebből lett a Ráhu nevű démon, alsó része visszaesett a vízbe, belőle lett Matar dzögí. Matar dzögí pedig ha enni és inni akart, hat hónapon keresztül nyolc folyó vizét szippantotta be, egész városokat nyelt el emberestül, állatostul, majd tizenkét hónapig folyamatosan aludt.



A kilenc Szülde istenség

Egykor régen élt egy Janvaj nevű férfi, akinek volt ezer fekete-szürke lova. Született egy fia, akinek a Berh nevet adta. Aztán született még egy fia, annak az Erh nevet adta. Amikor Berh férfikorba érett, az apja asszonyt szerzett neki, leválasztott számára megfelelő örökrészt a jószágából. Hamarosan Erh is férfikorba lépett, s így szólt az apjához:

- Berhnek fölöslegesen vett apám asszonyt.

- Miért fölöslegesen?

- Ha meg akar házasodni keressen magának kedvére való asszonyt - mondta Erh, mert meg akarta szerezni a bátyja asszonyát, hogy vele éljen.

- Ilyen dolgokat nem szokás mondani. Egy férfinak lehet akárhány asszonya, de egy asszonynak csak egy férje lehet - válaszolta az apja.

- Ha elűzöd itthonról Berhet, akkor elvehetem az asszonyát, s akkor csak egy férje lesz.

- Berh jól bánik a jószággal, ugyan hogyan űzhetném el itthonról? - és az apa egyáltalán nem hallgatott Erh szavára.

Attól kezdve Erh nem ment ki többé a ménessel, apjától azt követelte, hogy az mindig Berhet küldje. Teltek-múltak a napok, s a ménes fogytán fogyott. Akkor Erh így szólt ismét apjához:

- Minek tartja kend még mindig ezt a Berhet, hát így kell vigyázni a ménesre, jószágra? Hamarosan mindenéből kiforgatja kendet. - Ám Janvaj a maradék ménesét is Berhre bízta, vele hajtatta ki.

- Merre menjek? - kérdezte Berh.

- Menj az Altaj és a Hangáj irányába. Menj oda és ott élj. - Berh kifogott egy lovat hátasnak és hajtotta a ménest, azt sem tudva, merre van az Altaj és a Hangáj. Berh útközben hallgatta a madarak dallamos csiripelését, énekét, s a szülőföldjére gondolt. Úgy érezte, hogy ez a föld szép és alkalmas arra, hogy itt éljen. A lova egyetlen szökelléssel 1500 linyi földet hagyott maga mögött, s mikor fölért az egyik hegy tetejére meglátta, hogy az ég és a föld határán füst gomolyog. Követte a füst irányát, s mikor a szálláshoz odaért, százesztendős öregasszony jött eléje. Az öregasszony mindent apróra kikérdezett tőle attól kezdve, hogy hogy talált ide, egészen addig, hogy hol a szállása, hogy van az apja, a testvéröccse, milyen a jószága állapota. Akkor Berh nagyon elcsodálkozott, s magában így morfondírozott "Hát ez vajon ördög-e vagy isten-e?".

- Én itt egyedül élek a lányommal - mondta az öregasszony. - Ha mindent megteszel, amire kérlek, megkapod a lányomat. A lányom most megveti neked az ágyadat, s miután aludtál, reggel kelj föl, s egyetlen szó nélkül indulj el. Menj fel a dombokra, tereld össze a ménest, itasd meg, s érj vissza még mielőtt a tea elkészülne. Ha ezt képes vagy megtenni, akkor viheted a lányomat és hazahajthatod a ménest. Ha nem vagy képes megtenni, akkor itt maradsz. - A fiú úgy tett, ahogy az öregasszony mondta, reggel fölkelt, egy szót sem ejtve felült a lovára, s felment a dombokra, ahol fehér-szürke és fekete-szürke lovakat látott. A kút felé terelte, hogy megitassa őket, hát látja, hogy a kútnak arany a vödre, ezüst a vályúja. Berh valamennyit megitatta, s visszaért, éppen mielőtt a lány befejezte volna a teakészítést. Akkor az öregasszony azt mondta, vidd a lányt és hajtsd haza a ménesedet.

Amikor hazaért, az apja örömmel, vigalommal fogadta, de Erh betegeskedett. Akkor azt kezdte követelni az apjától, hogy a lányt, akit Berh hozott haza, elvehesse második asszonyul. Az apja nem engedte meg. Mikor Berh hazatért, éppen akkor veszett el Janvajnak egy ikerborjas tehene. Erh követelte apjától, hogy küldje el Berhet az elveszett jószágot felkutatni, s apja elküldte az ikerborjas tehén után. Berh felpattant a szempillantás alatt 1500 linyi földet átugró lovára és elment az idős asszonyhoz. Úgy tűnt, hogy az már régóta tudja, hogy Berhet Erh unszolására elküldte az apja. Az öregasszony így szólt a fiúhoz:

- Ma éjjel aludj itt, reggel kelj föl és anélkül, hogy egyetlen szót is ejtenél menj föl a dombokra, s ott majd meglátod az elbitangolt jószágot. A borjú először majd menekülni próbál. Fogd el, s ha magadhoz szoktatod, akkor követni fog téged. Akkor a borjas tehenet erre felénk hajtsd. - Berh úgy tett, ahogy az öregasszony mondta, s odahajtotta a borjas tehenet az öregasszonyhoz. Az öregasszony adott neki kilenc kutyát, kilenc fekete madarat, kilenc nyílvesszőt, s jószágával együtt útjára bocsátotta.

Amint ment mendegélt, útjába került egy róka. Berh megpróbálta utolérni a rókát, kilenc kutya és kilenc madár is mind azt űzte. Mivel a kutyák és a madarak nem érték utol, Berh kilőtte az öregasszonytól kapott kilenc nyíl egyikét, de a róka nem pusztult el. Aztán sorban kilőtte a második, harmadik, negyedik nyilát egészen a nyolcadikig, de a róka csak nem pusztult el. Mikor az utolsó, kilencedik nyilát is kilőtte, akkor már megdöglött a róka. Mikor a tehenet hajtva hazaért, ott találta Erhet meghalva. Akkor Berh visszavette két asszonyát és boldogan élt apjával.

Janvaj Namszraj Buddha megtestesülése, a két asszony a Fehér és a Zöld Tára istenanya, Erh csötgör-sulam démon, maga Berh pedig a Kilenc Szülde istenség újjászületése volt.



Hogyan lett Ocsirváni kék színű?

A darhatok úgy vélik, hogy azért van holdfogyatkozás, mert a hetvenfejű Gonosz lenyelte a holdat. Amikor a Gonosz megitta Buddha nektárját, a mester Ocsirvánit küldte, hogy győzze le. Buddha követe, Ocsirváni így szomorkodott:

- Én már sohasem lehetek kék színű. Az a sorsom hogy fehér legyek. - Fogta Buddha gyémánt-villámát, a Gonosz után eredt, utolérte és széthasította. Mérges vizelet folyt ki belőle, végigcsöpögött mindenhol. Ocsirváni ijedten gondolta: ez még másokra is bajt hozhat, s felhörpintette az egészet. Az italtól egész teste kék színűvé vált.



Lham istenasszony

Valamikor réges régen Lham istenasszony Geszer kán felesége volt. Egyszer, ahogy Geszer vadászni ment, összeakadt egy sulmasz démonnal, aki neki ajándékozta a feledés ételét. Evett is belőle minden nap egy kicsit, nem is talált többet haza. Így telt néhány év. Egy nap, reggel, még mielőtt belekóstolt volna a sulmasz démon feledés-ételébe, kiment a mezőre. Összetalálkozott a varjúval, aki ezt mondta neki:

- Te nem vagy a honát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! - szólt, majd elrepült. Ezután találkozott a rókával, aki így szólt hozzá:

- Te nem vagy az otthonát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! - mondta, majd elszaladt. Amikor tovább ment összeakadt egy farkassal.

- Te nem vagy az otthonát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! - mondta a farkas is és eliramodott. Geszer elgondolkodott rajta, hogy mi a csudát beszélnek így hozzá a vadállatok, s a szárnyasok.

- Úgy látszik nem mentem haza, biz ez nincs rendjén - gondolta, s egyenesen hazafelé vette az útját, s elvágatott. Amikor megérkezett, egy három év körüli fiúcska szaladt elé.

- Apa, apa! - kiáltotta.

Geszer így szólt:

- Hát anyád mit csinál?

- Szilaj sárga íját feszíti, s apámat akarja megölni, ha megjön.

- Ha kérdezi, mondd, hogy apád megjött, és észak felé átkelt a hegyen - mondta, s dél felé elügetett.

Mikor a fiú bement a jurtába, kérdezi az anyja:

- Ki jött, mit mondott, mit csinált?

- Apám jött meg, de megijedt anyámasszonytól, s el is ügetett északnak - mondta. Lham istenasszony gyorsan felkapaszkodott az északi hegy tetejére, s körülnézett. Onnan látszott, hogy a déli hegyen éppen átkel valaki, akinek kalpagján az arany gomb megcsillant a napsugárban. Hosszan célzott, s az arany gombot nyilával ketté hasította. Lham istenasszony fogta a fiát, s derékban ketté harapta.

Nálunk Bajdrag hürében a Majdar tiszteletére rendezett maszkos táncban szereplő Lham istenasszonyt szájában egy kettéharapott gyerekkel ábrázolják. Ilyen álarccal jelenítik meg az előadásokon. Az bizony Geszer felesége, Lham Buddha.



Honnan ered a boldog idők Ezer Buddhája?

A Tankereket Megforgató Kánnak kilencszázkilencvenkilenc felesége volt. A kilencszázkilencvenkilenc feleségétől azonban egyetlen egy szem gyereke sem született. Ahogy öregedett gyakran gondolta keserves szívvel: egész életemben megforgattam a tan kerekét, s mégis azt rendelte sorsom, hogy egyetlen fiam se szülessen. Ezen néha elbúsulok.

Összehívta kilencszázkilencvenkilenc feleségét és alattvalóit, s így szólt: még mielőtt meghalok szeretném megérni, hogy egy fiam születik. Megforgatta a tan kerekét, s elindult vándorútra. Ment mendegélt, mígnem egyszer egy nagy hegy barlangjához ért. Kijött egy remete, s el akarta zavarni. A remete mellett egy asszony ült. A Tankereket Megforgató Kán odament a remetéhez, s így szólt hozzá:

- Tiszteletreméltó, öreg láma, ki egész életedben remeteéletet éltél! Csupán egy kisgyerekért rimánkodom: szánj meg engem egy gyermekkel!

Akkor a láma mellett ülő asszony így szólt:

- Elhagytam anyámat, s eljöttem remetének. Anyám közben meghalt. Szegény árva vagyok, csak ez az egyetlen húgom van. A környéken termő gyümölcsöket összegyűjtjük, s azon élünk. Vedd el ezt az én húgomat. Ha feleségül veszed, akkor ő, Nomin Hű lesz az ezredik feleséged.

Így hát, Tankereket Megforgató Kán elvette feleségül, s ezredik asszonyával haza indult. Már három hosszú év telt el azóta, mióta kilovagolt otthonról, így hát, amikor megnősült, azonnal haza indult. Több, mint egy éven keresztül lovagoltak hazafelé. Útközben az új feleség teherbe esett. Egész éven keresztül mentek, mentek, míg végre megérkeztek. A kán így szólt korábbi kilencszázkilencvenkilenc feleségéhez:

- Amíg oda leszek, a legkisebb feleségem, Nomin Hű minden parancsát teljesítsétek! Akármit mond is, mindenben engedelmeskedjetek neki! Egy év elteltével ismét itt leszek. Legifjabb asszonyomnak fiút rendelt a sors - mondta, felpattant lovára, s elügetett. Eltelt egy év, a kán azonban nem érkezett haza. A kilencszázkilencvenkilenc asszony éjjel-nappal őrizte Nomin Hűt, várták, hogy mikor fog megszületni a fia. Két nappal a kán megérkezése előtt a nagyasszony megszülte gyermekét, s nagyon kimerült volt. Miközben a kilencszázkilencvenkilenc feleség ott ült és vigyázta a várandós asszonyt, egy világoskék borítású kerek doboz esett le az égből. Nomin Hű nagyasszony így szólt:

- Nehogy kinyissátok ezt a kék dobozt! Van a Tankereket Megforgató Kánnak két hóhéra. Őket hívjátok ide. - Elküldte a követeket értük, s megjött a két hóhér. A kánasszony így szólt hozzájuk:

- Ti ketten, hallgassatok ide! A dobozt senki nem érintheti. Ha valaki kinyitja, fejével fizet érte. Kivégzitek!

A Tankereket Megforgató Kán országának északkeleti végén, az első lények háborújának idején oda telepített hét kiszáradt nyárfa van. Ezt a kék dobozt vigyétek oda, s tegyétek le elé. Azután jelentsétek nekem. Erre kettőtöknek egy hónapotok van - mondta. Mivel Tankereket Megforgató Kán erősen megparancsolta a kilencszázkilencvenkilenc feleségének, hogy ne merjenek ellenszegülni legkisebb feleségnek, nagyon féltek, s megparancsolták a két hóhérnak, hogy a világoskék dobozt vigyék oda. Útközben a dobozt a földre ne tegyék le, hanem egymást váltogatva vigyék, magukhoz ölelve. Mi majd hátulról figyelünk benneteket - mondták. Életetekkel feleltek, parancsolták. Akkor a két hóhér, ahogy azt a nagyasszony meghagyta, ketten egymást váltva szorították magukhoz a kék dobozt, s fél hónapon keresztül mentek, mentek, mígnem elértek a birodalom végéhez, ahol már messziről látszott a hét kiszáradt nyárfa. Az első nyárfa alá letették a kék borítójú dobozokat és visszafordultak. Éppen egy hónap telt el, mire hazaértek. Amikor megérkeztek, így szóltak:

- Parancsod szerint egész idő alatt nem hallgattunk senkire, nem láttunk semmit, a kék borítós dobozban lévő holmit elvittük és ott hagytuk. Kánunk utasítását követve a vadállatokat megöltük, a hóhér nevet így elnyertük, s visszajöttünk - jelentették a nagyasszonynak. Akkor a kánasszony megparancsolta, hogy attól a naptól kezdve a két küldönc szabaduljon meg a hóhér névtől, s hivatalnoki címet adományozott nekik. Eltelt két hónap, a kán visszatért a vadászatról, s három napon keresztül aludt a saját házában, amikor is megtudta, hogy a kánasszony megszülte a fiúcskát.

- Öregségemig fiú nélkül éltem, most megnézem a kis trónörököst - mondta, s ment asszonya szobájába. A kilencszázkilencvenkilenc feleség a kán kedvét kereste, s amikor felesége szobájához ért, mondták neki, hogy megszületett a fiú. A kán belépett a szobába:

- Öregségemre teljesült kívánságom, utódom született, mutassátok meg a fiamat - mondta.

Erre a kánasszony így válaszolt:

- Jól van, jól, megmutatom. Néhány napot azonban várnod kell. Akkor megmutatom - mondta.

Erre a kán így válaszolt:

- Hol van a fiad? Kánasszonyom, légy jó, mutasd már meg!

A nagyasszony így válaszolt:

- Óh, kán! Hívd össze valamennyi főemberedet! Hét nap alatt minden megye tisztségviselőjét gyűjtsd össze, s készítsd fel őket egy nagy útra! - A kán így is tett, hét nap alatt összehívta főembereit, s felkészítette őket a nagy útra.

- Akkor most mi legyen? - kérdezte a kán.

Erre a nagyasszony így válaszolt:

- Óh kán, még mielőtt te megszülettél volna, az élőlények között nagy háborúság dúlt. Amikor kitört az élőlények háborúsága, birodalmad hét nyárfája menedékbe vonult, az ország északkeleti szélére húzódott, ahol kiszáradtak, s a hét zöld nyárfából hét száraz nyár lett, egész a tövükig teljesen megfonnyadtak. Most elmegyünk azokhoz a nyárfákhoz - mondta.

A kán megöregedvén Tankerékforgató lett, ezért a királynő szavait követve cselekedett. Elindult, felment a magas hegy tetejére, s körülnézett. Hűségesen követték a megyék hivatalnokai, s az ezer kánasszony. A kán, meg a többiek teljes álló hónapig vonultak, s amikor odaértek, hét nagy zöld lombos fa magasodott előttük. Sokféle madár csicsergett, cserregett az ágaik között.

- Hát ez hogy történt? - kérdezte a kánasszonyt.

- Ez a te hét kiszáradt nyárfád - mondta. A hét száraz nyárfa hét zöld, lombos fává lett.

Ennek láttán ellágyult a kán szíve. Akkor most mi legyen? - kérdezte a kán.

A kánasszony így szólt:

- A hét lombos zöld nyárfa köré ültesd le a hivatalnokokat kilenc-kilenc sorba. Középre a kilencszázkilencvenkilenc asszony üljön. A legelső nyárfa alatt lévő világoskék borítójú dobozzal szemben magam ülök.

A kán mindent Nomin Hű kánasszony kívánsága szerint rendezett. Akkor Nomin Hű kánasszony így szólt:

- Anyácska kicsi fia, jöjj anyád mellére! - s jobb mellét háromszor odakínálta.

- Ti is, mindannyian mondjátok, hogy anyácska kicsi fia, jöjj anyád mellére, s jobb melleteket háromszor kínáljátok oda! - mondta. A kilencszáz-kilencvenkilenc feleség követte Nomin Hű parancsát, elővették jobb mellüket, s a kánasszony mondotta szavakat elismételve jobb mellüket háromszor odanyújtva felajánlották. Erre a világoskék doboz felett kilencszínű szivárvány tűnt fel, hirtelen kinyílt a doboz szája, s ezer fiúcska jött ki belőle. Az ezer anyácskához siettek, a keblükre borultak és sírva fakadtak. Akkor az ezer anyácska magához ölelte az ezer fiút. Attól a naptól kezdve ezen a mi földünkön, a Dzambútiv kontinensen, ebben a világkorszakban ezer Buddha született az anyák méhéből. Innen lett a boldog idő ezer Buddhája.