Magyar mitológia

A magyar néphit, a népmesék, a mondák, az archaikus népi imák és ráolvasások, valamint a népművészet és a népszokások alapján rekonstruálható mitológiai elképzelések rendszere. Hasonlóan más európai népekhez (pl. a szlávokhoz), a magyarban sem maradtak fenn kimondottan mítosznak tekinthető szövegek, de a rendelkezésre álló töredékes adatok segítségével meg lehet kísérelni a hajdan volt rendszer helyreállítását. Az ilyen rekonstrukció módszertanilag megalapozható, s hogy ez a munka nemcsak elméletileg lehetséges, arra jó példa a BALTI MITOLÓGIA és a SZLÁV MITOLÓGIA, amelyek tipológiailag és a társadalmi fejlődés szintjét tekintve is sok hasonlóságot mutatnak a magyarral, hiszen mindhárom esetben a parasztság őrizte meg folklórjában a mitologikus elképzeléseket.

A M. régi állapotának és szerkezetének megismeréséhez a többi finnugor nép mitológiája és istenrendszere kellene hogy mintául szolgáljon. Sajnos azonban a magyar anyag erre nem ad lehetőséget, mert teljesen eltér a többi finnugor, de még a nyelvileg legközelebbinek tartott obiugor anyagtól is. Ez azzal magyarázható, hogy a legközelebbinek tartott nyelvrokonainktól is már több ezer éve elvált a magyarság, és megszűnt minden nyelvi, ill. kulturális kapcsolat.

Mivel a magyar néphit anyagában nincsenek olyan korai szövegek, amelyeket a kutatás joggal tart a mítoszteremtő korok termékének (mint pl. az északi népek sagái vagy a Nárt-eposz), ezért a közvetett forrásokra kell támaszkodni. A mitológiai adatok forrásai lehetnek: a régészeti leletek, az antik szerzők magyarokra vonatkozó adatai, a középkori történeti krónikák elbeszélései, az írott források, köztük az elmúlt századok irodalmi hagyatéka és végül a folklór. Azért kell hangsúlyozni szóbeli néphagyomány, a szokások és a népművészet, különösen a fafaragás és a hímzések ornamentikájának forrásértékét, mert mindezek a kulturális "nyelvezetek" a sokféle idegen hatás ellenére is meg tudták őrizni a hajdani mitologikus gondolkodás egyes elemeit. Különösen becsesek azok a 19. sz.-i mitológiai munkák, amelyeknek szerzői tudatosan gyűjtötték a korabeli folklórt.

A források sokfélesége miatt a rendelkezésre álló adatok minősége nem egyforma, e források nélkül mégsem lehet a magyar néphittörténeti rétegeit felderíteni. A rekonstrukció egyik problémája éppen az, hogy a rendelkezésre álló adatok lényegesen befolyásolják azt a képet, amit kialakítunk. Az egyes forráscsoportok figyelmen kívül hagyása pedig jelentősen változtatna a magyar néphit történeti képén. További nehézségeket jelent, hogy népünk a 11. sz.-ban áttért a keresztény hitre, és az új vallás fogalmait a nyelvben régóta meglévő, többnyire ótörök eredetű szavakkal fejezték ki (így pl. böjt, áldás, átok, gyón).

Érdekes vonása a magyar néphitnek az is, hogy az egyes mitikus (vagy pszeudomitikus) alakok, a történetek főhősei mennyire kötődnek a folklór egyes műfajaihoz, ill. egyes forráscsoportokhoz. Pl. a föld alatti világ hetes rétegezettségére csak bizonyos ráolvasásszövegek utalnak (a föld hét csínja), vagy a hiedelemmondákon kívül a boszorkányperekből tudhatunk meg a legtöbbet a magyar boszorkányhiedelmekre vonatkozóan. A magyar mitológia legrégibb történeti rétegeiről szólva a régészetet kell elsősorban segítségül hívni. Így pl. a honfoglalás kori lovas temetkezés (és egyes krónikák említései) alapján a lóáldozat szokása a rendszer fontos elemének tekinthető. A temetőket megfigyelhetően vízen túlra telepítették, a sírokat pontosan betájolták, kelet felé fektették a sírba a halottakat, akikkel együtt temették el mindennapi használati tárgyaikat és személyes holmijaikat. Mindezek fontos tipológiai jellemzők lehetnek az összehasonlító vizsgálatok során.

Nyoma van a krónikáinkban bizonyos totemisztikus mítoszoknak: nevezetes a turulokhoz (hatalmas, sashoz hasonló madár) kapcsolódó történet szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja egy turulmadártól esett teherbe. Egy másik mítosztöredék a csodaszarvast üldöző testvérpár, Hunor és Magor történetét, feleségszerző kalandját, vagyis a nemzetségalapítás eseményeit mondja el. Az égi eredetű csodaszarvas motívuma pedig megjelenik a sok ősi mitologikus elemet tartalmazó regösénekekben is.

A hazai kutatás egyetért abban, hogy a honfoglalás kori magyarság mitológiai világképének alakításában fontos szerepe volt a samanizmusnak. (Ennek nyomait kutatta Diószegi Vilmos ma már klasszikusnak számító művében, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben c. monográfiájában.) A SÁMÁNMITOLÓGIA elemei túlélték az évszázadokat; a magyar néphit szinte napjainkig megőrizte azokat a motívumokat, amelyeknek legjobb párhuzamai a szibériai népek körében találhatók meg. Így pl. a magyar sámánjelölt is betegség útján, tehát passzívan, mintegy akarata ellenére válik "tudóvá", de meg kell szenvednie a tudásért (lásd a "feldarabolás" motívumát; meg kell másznia az égig érő fát). Sámán eleve csak az lehet, aki már születésétől fogva valamilyen jelet visel (pl. foggal vagy burokban született - ez a hiedelem összefügg a szibériai sámánok "felesleges csont" - képzetével). Ami a sámán felszerelését illeti, a magyar néphit rosta vagy szita alakjában őrizte meg a sámándob emlékét, de fellelhető az agancsos fejviselet, a sámánlétra (mint égig érő fa) és az eksztázis emléke is. A viaskodó táltos bikákról szóló hiedelemmondák és a regősének refrénje ("haj regő rejtem") szintén fontos adalékok és bizonyítékok egy valamikori samanisztikus világkép megismeréséhez.

A magyar népi mitológia (a kutatás újabb szóhasználata szerint népi hitvilágnak nevezzük) szerkezetét különféle szempontok szerint lehet meghatározni, mint ahogy a különböző népek mitológiái (istenrendszerei) egymástól merőben eltérő szintek (isten- és szellemcsoportok) meghatározását teszik lehetővé. A következőkben előbb az egésznek keretet adó világképpel foglalkozunk, majd a magyar istenképzet ismertetése után sorra vesszük azokat a természetfeletti szellemlényeket, amelyek a magyar néphitben szerepelnek, végül a természetfeletti képességű személyekhez fűződő hiedelmeket ismertetjük. Az ilyenfajta rekonstrukció csak egy a lehetségesek közül, és az adott keretek között nem térhet ki minden részletre.

A világkép rendezőelve három világra osztja a mindenséget, a felső, a középső és az alsó vagy túlvilágra. A felső az isten(ek) és a megszemélyesített bolygók (Nap és Hold), a csillagok világa. A középső az ember lakhelye, de itt működnek természetfeletti lények (különféle kísértetek, erdei és vízilények), és itt fejtik ki tevékenységüket a természetfeletti képességű emberek is (TÁLTOS, BOSZORKÁNY-ok).

A magyar népmesék segítségével rekonstruálható mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa (VILÁGFA) képzete, amely összeköti az eget és a földet, vagyis az istenek felső világát és az emberek életének színterét, gyökerei pedig a föld alatti világba nyúlnak (ill. a tövénél tátongó lyukon lehet lejutni a sötét, föld alatti világba). Ezt a hatalmas fát csak a sámáni képességekkel rendelkező hős (a kis kanászbojtár) tudja megmászni, hogy eljusson a Hold és a Nap házába (ezüst-, ill. aranykastélyába). Egyes meseszövegek szerint ez a fa gyümölcsöt (aranyalmát) terem, de a termést a tündérek minden éjjel eltüntetik. Más mesetípusokban egy hatalmas sas fészkel az égig érő fa ágai között, vagy a sas fiókáit megmentő hőst magát hozza fel egy hatalmas griffmadár az alvilágból a föld felszínére, a fa tövéhez, ahonnan kalandos útjára elindult. Mindezeket a motívumokat egyes kutatók összefüggésbe hozzák az alsó, ill. a felső világba tett sámánutazás (SÁMÁNMITOLÓGIA) képzetkörével.

Az eget elérő hatalmas fa, egyes elképzelések szerint, oszlopként tartja a világra sátorszerűen boruló égboltot (vagy üstnek is képzelték az eget), amely néhol lyukas, s ettől vannak a csillagok. Az égnek felettünk hét vagy kilenc rétege van, s ezek a rétegek megfeleltethetők az égig érő fa ágainak, amelyeknek száma ugyanennyi. A fa ágai közé képzelték el a Napot és a Holdat. Ez utóbbit a ráolvasásokban férfiként említik ("új Hold, új Király..."), míg a Napot az istenanya megszemélyesítőjének tartják, tehát a női principiummal azonosítják ("napba öltözött asszony").