Scott Harrison barátom igazán értette a dolgát. Amit egy európai tudhatott az afrikai törzsekről, azt ő tudta is. Catherine Wells szintén az afrikai törzsek megszállottja volt. Ők ketten alkották a Brexwell Egyetem afrikai tanszékét, de nekik még ez sem volt elég.

Egyik nap azzal az elhatározással állítottak be hozzám, hogy kutatóexpedíciót szeretnének szervezni a pigmeusok felkutatása céljából. Mivel úgy tűnt, hogy nagyon komolyan gondolják a dolgot, írtam egy levelet az Akadémia nevében, hogy megnyíljanak előttük az egyébként igencsak szorosra zárt, konzervatív gondolkodást jelképező ajtók.

Fél évbe telt, míg sikerült előteremtenünk a szükséges anyagi források jelentős részét, s már majdnem el is indultak, mikor rájöttem, hogy semmit sem tudok a pigmeusokról. Azonban hiába magyaráztattam el Scotty-val a legelemibb dolgokat is legalább háromszor, semmi érdekeset sem tudtam meg a kicsiny, feltételezhetően nagyon barátságos emberkékről.

S bár Scotty-ék mindent tudtak róluk, kissé szégyenkezve vallották be, hogy még egyetlen egyet sem láttak belőlük. Igaz, ebben nem is volt semmi furcsa, mert ha már találkoztak volna, akkor nem kellett volna még egyszer összefutni velük.

Eljött az utazás ideje és én nagyon egyedül maradtam.

Két hónap elteltével kaptam tőlük az első képeslapot. Egy kicsinyke ember állt egy nálánál nem sokkal nagyobb kunyhó előtt. Catherine a kontraszt kedvéért a kunyhó mellett állt.

A derekáig sem ért.

Nagyon megdöbbentő volt a kép. Azt elmondta nekem Scotty, hogy a pigmeusok nagyon parányiak, de azt nem hittem volna, hogy valóban ennyire parányiak lennének.

A képeslap, mely valójában egy fénykép volt megcímezve, felbélyegezve, a megszokott jókívánságokon kívül semmi fontosat nem tartalmazott.

Ismét eltelt két hónap, mire megint kaptam egy felbélyegzett fényképet. Catherine volt rajta, amint néhány térdig érő pigmeus-gyereket tanít olvasni. Hogy gyerekek voltak és hogy a fényképezés pillanatában éppen olvasni tanultak, azt már a szövegből tudtam meg.

A leírtakból úgy tűnt, sokáig akarnak még a pigmeusok között maradni, mert bár szabadságuk a végéhez közeledett, egyetlen szó sem utalt visszatérésük időpontjára, ezért ismét írtam egy levelet az Akadémiának, melyben közöltem, hogy visszaérkezésük csak későbbre várható.

Eltelt két hónap és a megszokott üdvözlőlap nem érkezett meg. Szerencsére, mire igazán aggódni kezdtem volna, mégiscsak megérkezett.

Ez már a hagyományosnak mondható levélforma volt, de a fénykép hiányát kárpótolták a bőbeszédű sorok, melyek kissé rendezetlenül ugyan, de mégiscsak le voltak írva.

Scotty megírta, hogyan került összetűzésbe a pigmeus törzsfőnökkel. A kicsiny emberkének annyira megtetszett Catherine, hogy Scotty hozzájárulását kérte a házassághoz. Gondolhatják, kedves olvasóim, mennyire meglepődhettek mindketten a furcsa ajánlat hallatán, s mikor Catherine kikosarazta a nem éppen hozzáillő kérőt, az bosszút esküdött ellenük.

Akkor még nevetségesnek tűnt a fenyegetés, de másnap reggelre Catherine eltűnt. Ezért nem tudtak még visszajönni.

Scotty levele végén megígérte, hogy nem fog visszajönni addig, míg meg nem találja kutatótársát, majd pedig megkért engem, hogy próbáljam meghosszabbíttatni szabadságukat.

Szívesen visszaírtam volna neki, de fogalmam sem volt arról, hogy Afrika mely részén tartózkodnak, s mivel már elrendeztem a dékánnal a szabadságuk meghosszabbítását, akár kényelmesen le is mondhattam volna az értük való aggódásról, ha nem nyugtalanított volna Catherine eltűnése.

Rengeteg idő telt el, mikorra ismét levelet kaptam. Ez volt róluk az utolsó értesülésem, s ez is maradt az utolsó emlékem két nagyszerű volt tanítványomról, akik soha többé nem tértek vissza kutatóútjukról.

Ez a levél ismét egy fénykép volt, hátulján a bélyegekkel és egyetlen mondat: Itthon vagyunk.

Nem Scotty írása volt, de nem is Catherine-é. Talán inkább hasonlított egy olyan ember írására, aki még csak néhány hete tanult meg írni, olvasni. Erre utaltak a picinyke, formátlan betűk és a számomra teljesen ismeretlen eredetű anyag is, ami jelen esetben a tinta szerepét töltötte be.

Az egész nagyon furcsának tűnt, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Gyakran elő szokott előfordulni hasonló eset a igazán megszállott kutatókkal, de ez idővel el is szokott múlni.

Aznap, amikor ezt a fénykép-képeslapot megkaptam, egy nagyon fontos, tudományos ismertető anyag összeállításán dolgoztam, ezért a képeslap elolvasása után ismét neki akartam kezdeni, de az egyik könyv megmozdításakor a nagyítóm a fényképre csúszott.

Ekkor vettem észre, Scotty-t és Catherine-t. Rajta voltak a fényképen. Egy kicsinyke kunyhóban, egy kicsinyke asztalon, egy még kisebb ketrecben álltak.

A ketrec alja és teteje egy-egy gyufásdoboz volt.

Ted Clever

Amikor divatba jött, hogy az életunt amerikai sznobok elkezdtek kastélyokat vásárolni maguknak az örökké ködös, párás Angliában, a Queller házaspár is vásárolt egyet Skóciában, távol mindentől, ami a civilizációra emlékeztette volna őket. Mivel egy londoni ingatlanközvetítő iroda bonyolította az adásvétellel kapcsolatos jogi ügyleteket, így nem is kellett elutazniuk, hogy megtekintsék a vásárlás tényét képező ódon, középkori várkastélyt.

Amikor már az övék volt a kastély, Mr. Queller elutazott, hogy a helyszínen irányítsa a kisebb átalakításokat, felújításokat, melyekre szükség volt ahhoz, hogy a helyhez illő hangulatban tölthessék majd el a közelgő ünnepeket.

Mr. Queller közel két hetet töltött a helyszínen és egy alapos megfázással, meg egy fényképpel tért haza, hogy felesége is megtekinthesse a hőn áhított, még lakhatónak látszó épületet.

Amikor elérkezett a karácsonyi ünnepek ideje, mindketten elutaztak Skóciába és a helyi szokásoknak megfelelően lovasfogattal érkeztek meg a kastélyhoz.

- Szebb, mint a fényképen - lelkendezett Mrs. Queller. - Igazi felüdülés a poros metropoliszhoz képest.

(Itt el kell mondanom, hogy a hölgy elragadtatásának gyökerei egészen ifjúkori, poros könyvtárszobájába nyúltak vissza, ugyanis olvasmányai nagy részét középkori véres drámák, E. A. Poe rémregényei és Shakespeare víziói határozták meg. Így már érthető, hogy számára álmai beteljesülését jelentette az épület.)

A felújításokat végző munkások igazán kitettek magukért, hogy lakhatóvá tegyék az épület legalább egy részét, s mivel már nem maradt idejük a befejezésre, nagyon misztikusnak látszott a kastély a lassan vörösbe forduló, lenyugvó nap fényében.

Ottmaradtak éjszakára, s mint ahogyan az életunt amerikai sznoboknál divatos, külön szobában tértek nyugovóra, és talán csak ezért történhetett meg, hogy Mrs. Queller sehogyan sem tudott elaludni. Arra számított, hogy majd éjféltájban, valahol a szoba mélyén tizenkettőt üt egy antik óra, nyikorogni kezd a szúette padló és talán még néhány befalazott, esetleg lefejezett kísértet is meg fog jelenni neki.

Bár tudjuk, hogy ez még a legkorabelibb skóciai várkastélynál sem szokott ilyen egyszerűen menni, de Mrs. Queller annyira kívánta a borzongást, hogy a helyi kísértetek nem tudtak neki ellenállni. Éjféltájban megkondult egy antik óra valahol, az egyik felújítatlan szoba mélyén, elütötte a tizenhármat(!), majd nyikorogni kezdett a szúette fapadló.

Mrs. Queller azt kapta amit várt, ezért nem is rémült meg igazán. Csak akkor futott végig hátán a jeges borzongás, amikor valaki lenyomta az ajtó kilincsét. Az öreg hölgy kiáltani szeretett volna, de csak kétségbeesett sípolásra futotta erejéből. Tudta, hogy férje a szomszéd szobában már alszik, úgysem ébredne fel az eseményekre. Csak tehetetlenül feküdt az ágyban és figyelte, amint nyikorogva feltárult a szoba ajtaja.

Vakító, kék fény öntötte el a szobát. Az ajtóban egy fiatal, áttetsző ruhába öltözött nő állt.

- Sir Lanchester! Sir Lanchester! - suttogta, mintha a lovagot keresné és minduntalan, ha a nevét kiejtette, egy-egy lépéssel beljebb ment a szobába.

- Itt vagyok, Gertrud. Jöjj! - hangzott fel hirtelen a szoba másik sarkából.

Mrs. Queller rémülten fordult a sarok felé, de egy odatámasztott ősi pajzson kívül semmit sem látott. Úrrá lett rajta a rettegés. Úgy gondolta, hogy valami nagyon borzalmas dolog történhetett a szobában és a kísértetek minden éjjel visszajárnak, hogy a méltatlanul megszakított románcuknak hódolhassanak.

Nem tudta, hogyan menekülhetne ki a szobából, mert az egyik oldalon a lovag, a másikon pedig a vakítóan kék hölgy állta útját. Ekkorra már semmi kedve sem volt tanúja lenni a középkori jelenetnek.

- Herald! ordította torkaszakadtából, összeszedve minden erejét.

- Sir Lanchester! - suttogta a kék jelenés.

- Gertrud! - válaszolta a láthatatlan lovag.

Mrs. Queller hamar rájött, hogy ennek így semmi értelme sincs. Reggelig kiáltozhatnák egymásnak a neveket, akkor sem történne semmi.

Felugrott az ágyból, félrelökte a kékfényű kísértetet és kirohant a kivilágítatlan folyosóra. Felszaladt a lépcsőn és egy hatalmas csattanással eltűnt a semmiben.

Ijedtében rossz irányba szaladt. Az épületnek azt a részét még nem újították fel. Az a lépcső ahelyett, hogy a harmadik emeletre vezetett volna, néhány fok után megszűnt és Mrs. Queller egy helyrehozhatatlan zuhanással a földszintre került.

Mr. Queller még az éjszaka leszerelte a kék fóliába burkolt diavetítőt, a korabeli pajzs mögül a kicsiny hangszórót, és reggel megvette a vonatjegyet bájos, fiatal barátnőjének, akinek még mindig nagyon fájt a térde és rettenetesen káromkodott, majd a legközelebbi faluban bejelentette, hogy feleségét végzetes baleset érte.

Ted Clever

A Horse házaspár a kandalló előtt üldögélt. Éppen beszélgettek, amikor megcsörrent a telefon. Szokása szerint az asszony vette fel.

- Tessék, Horse lakás.

- Leila vagyok. Beszélhetnék a férjével?

- Egy pillanat - mondta az asszony a telefonba és hátraszólt a férjének: - Téged keres.

- Ki az? - kérdezte Mr. Horse.

- Valamilyen Leila - válaszolta a felesége, idegesen szorongatva a telefonkagylót.

- Nem ismerek ilyen nevű hölgyet. Kérdezd meg, mit akar!

- Asszonyom - szólt Mrs. Horse ismét a telefonba. - Megkérdezhetem, milyen ügyben óhajt beszélni a férjemmel?

- Nem. Magánügy - hangzott az elutasító válasz.

- Azt mondja, magánügy - fordult Mrs. Horse a férjéhez.

- Mondd meg neki, hogy nincs szándékomban beszélni vele. Nem ismerem - válaszolta a férje, most már ő is kissé idegesen.

Mrs. Horse ismét a füléhez emelte a telefonkagylót, gondolkodott kis ideig, majd dühösen lecsapta.

- Légy szíves, mondd meg, hogy ki az a Leila! - kérte tettetett nyugalommal a férjét.

- Hidd el, fogalmam sincs. Még csak nem is hallottam soha ezt a nevet - válaszolta a férj és elővette az újságot, annak jeleként, hogy részéről lezárta a vitát.

- Akkor miért keresett?

- Fogalmam sincs. Nem tudom, ki volt az, mit akart, nem tudok semmit. Légy szíves... hadd olvassak egy kicsit.

Mrs. Horse azonban egy cseppet sem nyugodott meg. Idegesen járkált a nappaliban, mint aki biztosan tudja, hogy férjének valami rejtegetnivalója van előtte.

- Ha nem ismered, akkor miért akart beszélni veled? - kérdezte kis idő múlva.

- Már megint kezded?

- Igen. Nem hagy nyugodni a dolog. Azelőtt sohasem történt velünk ilyen. Nem is tudom, mit tegyek, olyan váratlanul jött...

Mr. Horse maga mellé tette az újságot, összehajtogatta, kisimította és csak ezután válaszolt.

- Nyugodj meg, drágám! Hidd el nekem, nem ismerem ezt a nőt!

- De az előbb téged keresett...

- Felejtsd el, drágám! Tegyünk úgy, mintha csak rossz álom lett volna. Össze ne vesszünk rajta! Jó?

- Rendben. Felejtsük el! - egyezett bele a felesége.

- És ekkor ismét megcsörrent a telefon.

- Hagyd, majd én felveszem! - szólt Mr. Horse és a telefonhoz lépett. Felesége ennek ellenére felvette a konyhai telefont.

- Tessék. Lionell Horse.

- Én vagyok, Leila. Nincs ott a feleséged? - hangzott.

- De itt van.

- Akkor most nem tudsz eljönni?

- Nem tudom, miről beszél. Nem ismerem és nem is szeretnék megismerkedni önnel. Nagyon kérem, ne zaklasson minket!

Mr. Horse letette a kagylót, de ekkorra már a feleségén elhatalmasodott a féltékenység.

- Hogy tehetted ezt velem? - kérdezte kétségbeesve, és zsebkendőért kotorászott zsebeiben, hogy letörölje őszinte könnyeit.

- Könyörgök, hidd el nekem, hogy nem ismerem ezt a nőt! Megesküszöm neked, ha kell, bármire, hogy most beszéltem vele életemben először! - fogadkozott, de ekkor már menthetetlen volt a helyzet. Mrs. Horse elővett egy bőröndöt és elkezdte beledobálni férje apróbb használati tárgyait.

- Nagyon kérlek, hagyd abba, vagy nem állok jót magamért! Értsd már meg, hogy nem ismerem ezt a nőt! - ordította a férj. - Engedd el azt a rohadt bőröndöt, mert a fejedhez vágom! Annyi eszed sincs, hogy megértsd, amit mondok? Nem ismerek semmilyen Leilát!

Odalépett a feleségéhez és megpróbálta kitépni a kezéből a bőröndöt. Amikor az asszony utánakapott, Lionell durván ellökte. A nő nekizuhant a kandalló párkányának. A férfi sápadtan hajolt fölé, de már semmit sem tehetett. A felesége halott volt.

. . .

Eközben nagyon messze, egy kicsiny manzárdszobában a nő ismét kinyitotta a vastag telefonkönyvet. Behunyta szemeit, ujjával az egyik névre bökött, majd feltárcsázta a név mellé írt számot. Megvárta, amíg a hívott fél bemutatkozott, és gúnyosan megszólalt:

- Leila vagyok. Beszélhetnék a férjével?

Ted Clever

Két lány futott a határ felé. Az egyik még nem lehetett több tizenhatnál, a másik meg csak épphogy elhagyta a húszat. Ő fogta a fiatalabbik jobb kezét és húzta, vonszolta a szabadságot jelentő szántóföld felé, ami határsáv gyanánt szolgált a hatalmas medve és a bika által elrabolt legendás nő között.

Amikor elérték az első, felforgatott göröngyöket, meglapultak. Az életük múlott azon, hogy észrevétlenek tudnak-e maradni. Teljesen mindegy volt, melyik ország határőrei fedezik fel őket. A rosszabbik esetben visszakerülnek a Szovjetunióba, jobbik esetben lelövik őket valamelyik oldalon a túlbuzgó határőrök. Egyiket sem szerették volna.

Volt annyi eszük, hogy semmit se jelentsen számukra az egyébként is semmitmondó hazaszeretet kifejezés. Ők talán tudták volna szeretni a kietlen, szeméttől és nacionalizmustól bűzlő sztyeppéket, ha nem tartották volna többre az életüket, mint amennyire azok a barmok tartják, akik az ekét vonszolják a felégetett, terméketlen földeken.

Elérték az első falut. Csak ekkor vették észre, hogy már magyar területen járnak. Szemeikben mint megannyi hajnalcsillag villant fel a remény, de hamar ki is aludt amikor megértették, hogy ebben az országban is épp olyan veszélyben vannak, mint otthon. Gyorsan túl kellett jutniuk a lakott településen, mert ismerték azt a táblát, mely minden lakost felhatalmazott arra, hogy jelentse az illegálisan érkezőket.

Nem tudták, merre menjenek tovább. Az látszott a legbiztonságosabbnak, ha megbújnak valahol, amerre nem járnak az emberek.

A hirtelen leszálló est jótékony sötétségbe burkolta alakjukat, amint űzött vadként osontak a szeméttelep felé. Ott töltötték az éjszakát egy kényelmetlen vashordóban.

Mikor a felkelő nap sugarai először érintették a láthatár peremét, a lányok már egy útszéli csárdában üldögélek és egy-egy forró teát ittak. Reggelire már nem futotta volna a szeméttelepen összegyűjtött üvegek betétdíjaiból.

Kezeikkel a már majdnem elviselhetetlenül forró csészéket szorongatták, mintha ettől egész testük átmelegedhetett volna.

Sokáig üldögéltek ott céltalanul, nagy reményeket fűzve a még nagyon távoli nyugat megérintéséhez.

Ruhájuk gyűrött, több száz kilométeren koszolódott. Mindezek ellenére a lányokban látható módon bujkált a szépség és egy jobb, magasabb rendű élethez való ragaszkodás készsége. Talán ez keltette fel annak a nőnek az érdeklődését, aki hosszas megfigyelés után melléjük ült.

Nem beszélt sokat. Határozott volt és ez nagyon tetszett az elkeseredett lányoknak. Munkát és szállást ígért. Előlegként fizetett nekik egy-egy italt és bográcsgulyást.

Ők hittek és reméltek.

Még az este elvitte őket egy kényelmes luxusautó.

. . .

Klára nyolc, Péter tizenhét éves volt. Mindketten egy németországi magánklinikán feküdtek sok más társukkal együtt. Egy dologban nagyon hasonlítottak egymásra. Mindannyiuknak szüksége volt valamire, amit csak kívülállók adhattak meg nekik. Szüleik csalással és sikkasztással nehezen összeharácsolt pénze és nagyon sok öltönyös, jól menő "üzletember" közbenjárása kellett ahhoz, hogy megkapják, amire szükségük volt.

Ezen a reggelen mindketten úgy ébredtek, hogy ismét egészségeseknek mondhatták magukat.

Sohasem tudták meg, hogy két - nagyon is élni akaró - lánynak kellett meghalnia ahhoz, hogy ismét működőképes veséik lehessenek.

Fekete József

Jack Morrison elhatározta magát. Vett egy revolvert és elment a Saletti irodaházba. A felfelé száguldó liftben még egyszer átgondolta a tennivalókat és a huszonnyolcadik emeleten már úgy szállt ki, hogy teljesen készen volt a nagy terv.

- Mr. Saletti-vel szeretnék beszélni - mondta a vastag ajtó előtti asztalnál ülő titkárnőnek.

- Várja önt?

- Nem, de ha megmondja neki, hogy Jack Morrison van itt, akkor bizonyára fogadni akar.

- Megkérdezem. Addig foglaljon helyet, kérem - mondta a titkárnő és eltűnt az ajtó mögött.

Jack a telefonhoz lépett és a rendőrség segélyhívószámát tárcsázta.

- A Saletti székházból telefonálok. Mr. Saletti túszul ejtette egyik ügyfelét és elbarikádozta magát az irodájában. Azt ordibálja, hogy ha valaki az iroda közelébe merészkedik, lelövi a túszt - hadarta gyorsan a telefonba és letette a kagylót. Mire a titkárnő visszajött, Jack már a várófotelben ült.

- Bemehet, Mr. Morrison.

- Hello Harry! Ugye nem gondoltad volna, hogy egyszer megfoglak látogatni? - kérdezte Jack, amint becsukta maga mögött az ajtót.

- Mit akarsz? - kérdezte kissé megijedve Saletti.

- Küldd haza a titkárnődet!

Amint Saletti visszajött, Jack elővette egy revolvert.

- Maradj a fotelban és hívd fel a rendőrséget! Közöld az ügyeletessel, hogy túszul ejtettél engem és százezer dollárt kérsz vagy megölsz!

Saletti remegő kezekkel emelte fel a telefonkagylót. Mindent úgy mondott, ahogyan Jack meghagyta neki.

- És most mi lesz? - kérdezte Saletti.

- Várunk. Megvárjuk, amíg megérkeznek. Te addig elbarikádozod az ajtót.

Nem kellett sokáig várakozniuk. Amikor Jack észrevette, hogy a szomszédos toronyház szemben lévő ablakaiban megjelennek a rendőrség mesterlövészei, ellépett az ablaktól.

Megcsörrent a telefon.

- Felvegyem? - kérdezte Saletti bizonytalanul.

- Igen. Valamelyik rendőrfőnök hív. Megpróbál alkudozni veled hogy időt nyerjenek, de te ne egyezz bele semmilyen változtatásba. Fenyegesd meg, hogy ha nem lesz itt öt percen belül a pénz, megölsz!

- Ez marhaság. Mit akarsz ezzel elérni? Ennek így nincs semmi értelme! Az én nevemben akarsz hozzájutni a pénzhez?

- Nem erről van szó. Vedd fel a telefont! - válaszolt határozott hangon Jack.

Saletti felvette a kagylót és ismét a megbeszéltek szerint cselekedett. Amikor vége lett a beszélgetésnek, Jack odadobta a fegyvert Saletti-nek.

- Mi a francot akarsz? Semmit sem értek! - ordította Saletti, mikor már kezében volt a revolver.

- Amikor megtudtam, hogy évek óta viszonyod van a feleségemmel, meg akartalak ölni, de azután meggondoltam magam. Majd elintézi helyettem valaki más.

- Bérgyilkost fogadtál? - kérdezte kétségbeesve Saletti.

- Nem. Nekem arra nincs pénzem. Ingyen is megteszi. Ez a munkája. Nem én fizetem.

- Most megölhetnélek - mondta Saletti és felállt az asztaltól.

- Nem. A fegyver nincs megtöltve, de a célnak nagyon jól megfelel.

Saletti még mindig nem értett semmit. Elgondolkodva nézte Jack Morrison-t és egy lépést tett felé.

. . .

- Kettes megfigyelő jelenti, hogy a célpont az ablakhoz lépett, fegyver van nála. Valószínű, hogy éppen használni akarja.

- Várjon még!

- A célpont egy lépést tett előre. Célpont megerősítve!

- Tűz! - adta ki a parancsot a terroristaellenes alakulat vezetője.

Ted Clever

Donald Huke egy kicsiny szigeten lakott feleségével és két fiával. Réges-rég, mikor még volt becsülete a világítótornyoknak, ő kezelte azt, mely periodikus felvillanásaival megvilágította a sziget délnyugati oldalát, de sajnos, mint minden más elektromos irányító-berendezést, ma már ezt is egy lélektelen számítógép vezérelte. S ha valamit számítógép vezérel, akkor ott csak elektronokra van szükség, nem pedig emberi agyra.

Mint a túl gyors változásokra már nagyon nehezen fogékony, idős emberek általában, ő is lenézte az összes olyan készítményt, ami feleslegessé teszi az emberi tevékenységet. Úgy gondolta, ha igazán nagy baj van, akkor csak fel-alá rohangálnak az emberek mert senki sincs, aki egy nekivadult masinát letudna állítani.

Amikor történetünk játszódik, már csak tolószékkel tudott közlekedni, mert egészségét és fiatalságát a világítótoronynak adta. Azonban romlott egészségi állapota ellenére a szigeten maradhatott, s hogy ne unatkozzon, a szolgálati ház emeletén kialakítottak neki egy nemzetközi rádiós segély-hívóállomást. Ha valahol a tengeren valami baj történt egy hajóval, akkor az ő feladata volt a segélyhívást közvetíteni a megfelelő mentőalakulatnak vagy a partőrségnek.

A rádiókészülék nagyon sokat segített neki elviselni helyhezkötöttségét s talán csak ennek tudható be, hogy igen hamar sikerült összebarátkoznia a hatalmas készülékkel. Az állomás felállítása óta szinte minden idejét az emeleten töltötte.

Azon az estén is az emeleti ablaknál üldögélt...

- Margaret! Margaret, gyere ide gyorsan! Láttam valami nagyon fényeset leszállni a Keleti-öbölnél! - kiabálta a földszintre vezető lépcső felé.

- Mi baj van Donald? - kérdezte az éppen előbukkanó felesége.

- Bizisten, láttam egy hatalmas, fényes gömböt!

- Milyen gömböt?

- Nagyon fényes volt. Hatalmas és iszonyú gyorsan zuhant lefelé. Biztosan belezuhant a vízbe, mert nem hallottam, hogy földet ért volna.

- Csak képzelődtél, Donald - mondta kételkedve Margaret és visszament a konyhába.

- Pedig láttam - mondta halkan Donald, talán csak önmagának.

Hamarosan megérkezett Herald, Donald nagyobbik fia, aki a városban dolgozott és minden este a sziget mellett elhaladó hajók valamelyikével tért haza.

- Herald! Láttál valami különöset a Keleti-öbölnél? kérdezte apja érdeklődve vacsora közben.

- Nem. Nem láttam semmit. Kellett volna?

- Igen. Anyád nem hisz nekem. Az előbb láttam valamit lezuhanni az öbölnél. Nagyon fényes volt. A tengerbe eshetett, mert nem hallottam, hogy földet ért volna.

- UFO volt? - kérdezte tettetett érdeklődéssel Herald.

- Lehetett az is - válaszolta szárazon Donald. A kérdésből tudta, hogy fia sem hisz neki. Pedig ő esküdni mert volna rá, hogy látta.

- Talán az idegeid. Többet kellene pihenned. Túl sokat vagy a rádiónál - szólt közbe a felesége.

- Egy francot az idegeim - horkant fel Donald és a vacsora alatt már nem említette fel látomását.

Az éjszaka folyamán hatalmas vihar volt a sziget felett. Donald ugyanannál az ablaknál ült tolókocsijában és a szél erejétől hajladozó ágakat figyelte.

Margaret már az ágyban volt, amikor egy hatalmas csattanást hallott a felső szintről. Kiugrott az ágyból és a lépcsőhöz ment. Donald a lépcső aljában feküdt.

- Mi történt, Don? - kérdezte, de eközben észrevette a felborult tolókocsit a lépcső tetején. - Leestél?

- Szólj Herald-nak! Nagy baj van! Én visszamászok a rádióhoz, riasztom a Partiőrséget! - motyogta kimerülten, akadozva Donald.

- De mi a baj? - kérdezte még mindig higgadtan Margaret.

- Itt vannak, de ne félj! Nem hagyom, hogy elkapjanak. Rajtunk nem fognak kísérletezni! Segíts felmenni!

Margaret átkarolta és lassú léptekkel felvonszolta az emeletre. Ott belesegítette tolókocsijába és a rádió elé tolta. Biztos volt benne, hogy férje csak képzelődött, így nem is vette komolyan.

Amikor biztonságban tudhatta, lement a lépcsőn, hogy visszafeküdjön de még hallotta, hogy Donald megtöltötte vadászpuskáját.

Odafenn Donald már ismét az ablak előtt ült és tágranyílt szemekkel figyelte a mozdulatlan tájat.

A ház közelében semmi sem mozdult.

- Előbb rádióznom kell. Le kell adnom a vészjelzést - morogta maga elé és egy hirtelen mozdulattal a rádióhoz fordította kocsiját.

Itt Donald Huke beszél a Wilde-szigetről. Néhány órával ezelőtt közvetlenül a sziget keleti partjánál lezuhant egy azonosítatlan repülő tárgy. Kérem, aki hallja, azonnal értesítse a Partiőrséget! Hallotta valaki? Vétel.

- Itt a Partiőrség. Mi a francot akarsz, Huke? Be vagy rúgva? A kicsi, zöld űrlények még nem kopogtak be? - kérdezte gúnyosan az ügyeletes tiszt.

- Mindjárt ideérnek - válaszolt Donald. - Az előbb elindultak a ház felé.

- Marha - mondta az ügyeletes tiszt és kilépett a vonalból.

Donald csak ekkor értette meg, hogy senki sem veszi komolyan.

- Margaret! Herald! Gyertek fel gyorsan! - kiáltotta a földszint irányába, miközben le sem vette szemeit az ablakról.

- Mit akarsz már megint? - kérdezte a felesége álmosan, amint felért.

- Azonnal itt lesznek. Meg kell értenetek! Nem akarom, hogy élve fogjanak el minket! Ezt most csakis értetek teszem - mondta Donald.

Ekkorra már Herald is felért az emeletre. Donald felemelte régimódi vadászfegyverét és kilőtte az első töltényt.

Herald, látva, hogy mit tett apja, leakart szaladni a lépcsőn, de a második lövés gyorsabb volt.

- Egyedül maradtam - dünnyögte Donald, miközben remegő ujjakkal ismét megtöltötte a fegyvert. - Már a földszinten vannak.

Ezek voltak utolsó szavai, mielőtt a mellkasához szorított fegyver elsült volna.

. . .

- Teljesen bedilizett az öreg. Szabályos vérfürdőt rendezett az emeleten. Lemészárolta a családját - fogadta a Partiőrség embere a rendőrség gyilkossági csoportjának embereit a ház bejáratánál. - Tegnap este leadott egy zavaros rádiójelentést egy becsapódó UFO-ról, meg valami kicsi, zöld űrlényekről. Persze, nem vettük komolyan, de amint tudtunk, kijöttünk. Tudják, nálunk nagyon kemények a viharok.

A leadott lövések és a holttestek helyzetéből adódóan könnyen rekonstruálni tudták a történteket, ezért nem is időztek sokáig a szigeten.

De egyikük sem vette észre a sekély vízből kiálló különös, a Földön teljesen ismeretlen szerkezetű antennát.

Ted Clever

Fred Williams egy középosztálybeli, rosszulkereső, sokadrangú kutató volt egy majdnem hogy névtelennek számító kutatóintézetben. Éppen ezért találta nagyon furcsának, amikor egyik reggel egy nagyon szépen kidíszített meghívót talált a postaládájában.

- Az Edgar Hillary Kutatóintézettől jött. Ugyan miért küldenének nekem meghívót? - morogta magában, miközben visszacsoszogott a hálószobába.

- Mi az drágám? Számla? - kérdezte felesége az ágyból.

- Nem, dehogy! Miket képzelsz te? Ez egy meghívó az ország legrangosabb kutatóintézetétől - válaszolta, mintha ez teljesen természetes lenne. - Mindjárt felolvasom.

Mr. Williams!

Ezúton szeretnénk önt meghívni, hogy részt vegyen egy olyan kutatómunkában, melynek célja nem kisebb, minthogy gyökereiben változtassa meg az emberek életét. A nemzet legnagyobb tudósai fognak összegyűlni, hogy tanulmányozhassák az emberi szervezet legrejtettebb titkait.

Megjelenésére feltétlenül számítunk. Ha esetleg más irányú elfoglaltsága miatt akadályoztatva lenne, kérjük, idejében jelezze, hogy a kísérletet későbbre halaszthassuk, mert az ön megjelenésének hiánya teljes mértékben kizárja munkánk folytatásának lehetőségét.

A meghívó tartalmazta még a helyet és időpontot, továbbá felsorolta a meghívott vendégek neveit.

Fred volt az egyetlen, akinek semmilyen titulus sem állt a neve előtt vagy után. Rajta kívül a legkisebb rangú meghívott is egyetemi docens volt, a többiek meg még ennél is hangzatosabb címekkel rendelkeztek, de ez egyáltalán nem befolyásolta Fred-et.

- Egy ilyen meghívást sértés lenne visszautasítani - mondta a felesége aki arra gondolt, hogy esetleg előléptetés és fizetésemelés is lesz a dologból.

- Tudom - válaszolta Fred. - Teljes mértékben tisztában vagyok majdani látogatásom jelentőségével. Ezt a meghívást semmiképpen sem utasíthatom vissza. Jelenleg még nem vagyok olyan helyzetben.

Kijelentésével ellentétben Fred Williams úgy érezte, nagyon fontos ember lett, hiszen csak kivételes személyeknek adatik meg, hogy az ország legrangosabb kutatóival, sebészeivel, tanáraival dolgozhasson együtt. De ő igen. Fred Williams nem akárki! A legnagyobbaknak szükségük van rá, hiszen szó szerint megírták neki. Nélküle el sem tudják kezdeni a munkát. Az ő személye nélkülözhetetlen!

Fred annyira belelovalta magát a fennkölt gondolatokba, hogy teljesen elfeledkezett jelenlegi munkahelyéről.

- Egyenes út a karrier felé. A határ a csillagos ég! - kiáltotta feleségének, miközben átöltözött.

Mintha munkatársai is megváltoztak volna körülötte. Úgy tűnt, ő került az érdeklődés középpontjába, bár ezt ügyesen próbálták titkolni, pedig Fred észrevette, hogy főnöke mintha egy kicsit fejet hajtott volna előtte, amikor meglátta őt belépni az irodába.

- Vennem kellene egy autót és néhány új ruhát - ábrándozott tovább az ebédnél. - Mégsem állhatok ilyen szakadtan tudóstársaim elé. Még azt hinnék, hogy rosszabb vagyok náluk. Pedig jól tudják, hogy ez nem így van. Nélkülem semmire sem mennek. Az ország legjobbjai nélkülem semmik. Apró porszemek. Majd én megmutatom nekik ki az, akinek esze is van.

Egyre jobban felpörgette magát.

Amikor végre elérkezett a várva-várt nap, Fred készen állt arra, hogy legjobb tudása szerint betölthesse kiemelkedő pozícióját. Vadonatúj új, részletre vásárolt autóval érkezett Bostonba. Szintén új, hófehér szmokingban lépett be az Edgar Hillary Kutatóintézet kapuján.

Örülök, hogy megérkezett - köszöntötte egy jóvágású fiatalember az előadóterem ajtajánál. - A nevem George Foulton. Mindenben a rendelkezésére állok, hogy a lehető legjobban felkészülhessen feladatára.

- Itt lesz az előadásom? - kérdezte Fred természetes felsőbbséggel.

- Nem kell előadást tartania. Kérem, jöjjön velem. Azonnal indulnunk kell a laboratóriumba. Már egy órája csak önre várnak.

A laboratórium két részből állt. Mr. Foulton bevezette Fred-et az üvegfallal elválasztott részbe, ahol két fehérruhás ember állt. Az üvegfal másik oldalán feszült figyelemmel várakozott a többi meghívott.

- Akkor kezdhetjük - hallatszott a fali hangszóróból. - Kérem, Mr. Williams, vetkőzzön le és feküdjön fel a műtőasztalra!

Ted Clever

Diana Ridge kitöltötte a kávét. Aznap szabadságon volt, de tudta, hogy nem lesz olyan lelkiállapotban, hogy akár egyetlen percet is pihenhessen. Egy telefonhívást várt. A zsaroló hívását.

Valaki megtudta, hogy Diana évekkel azelőtt kicsempészett munkahelyéről néhány dokumentumot, s a bennük felvázolt készülék később orosz szabadalomként került vissza az Egyesült Államokba. Attól kezdve nem volt olyan hónap, hogy a zsaroló ne jelentkezett volna hallgatása áráért.

Kétezer dollárban állapodtak meg, de Dianának ez is túl nagy összeg volt. Az ipari kémkedést már régen abbahagyta, és a titkárnői fizetéséből élt.

Elvből utálta a zsarolót, aki mindig a legalkalmatlanabb időpontokban jelentkezett. Ráadásul időközben Diana házassága is tönkrement.

Megcsörrent a telefon.

- Diana Ridge - mondta kissé határozatlanul.

- Szia, itt Eric. Találkozhatnánk?

Diana férje volt az.

- Eric?! Megegyeztünk, hogy a válás kimondásáig nem találkozunk.

- Látni szeretnélek. Talán még nem késő újrakezdeni.

- Nagyon szépen kérlek, ne hívj többé! Nem szeretném - válaszolta Diana, pedig legszívesebben zöld utat adott volna neki.

- Indulok hozzád. Jó? Együtt vacsorázhatnánk.

- Ne gyere! kiabálta a kagylóba Diana, és le is tette.

Ekkor már három hónapja külön éltek. Diana sohasem beszélt Eric-nek a múltján esett sötét foltról, ennélfogva a zsarolóról sem.

Ismét megcsörrent a telefon.

- Eltelt egy hónap, kisasszony. És a pénzem is elfogyott. Nélkülözni tudna kétezret? - kérdezte az elváltoztatott hang a vonal másik végén.

Most fizetek utoljára, bár eddig sem kellett volna fizetnem. Szerintem már el is évült az ügy.

- Cicuskám, az ipari kémkedés sohasem évül el. Mikor kapom meg a pénzt?

- Személyesen fogom átadni - mondta beletörődően Diana. - A lakásommal szemben, a metrónál.

- Miről fogom megismerni? - kérdezte a zsaroló.

- Majd én megismerem. Legyen a kezében egy csokor szegfű.

- Rendben. Egy óra múlva ott leszek.

Diana minden beszélgetésükkor úgy érezte, hogy ismeri a zsarolót. Eddig postai úton kellett elküldenie a pénzt, nagyon távoli, nem létező címekre. Most végre sikerült személyes találkozóra hívnia. Meg akart szabadulni a zsarolótól, és ehhez lépéselőnyre volt szüksége.

Nagyon szerette a szegfűt, de nem emiatt kérte éppen ezt a jelet.

Cigarettára gyújtott és felhívta régi, orosz összekötőjét, aki még mindig a városban élt.

- Igor? Itt Diana. Nagy bajban vagyok. Valaki tud az Ersey-tervekről. Felhívott, hogy fizessek neki, vagy nyilvánosságra hozza az ügyet. Mit tegyek?

- Semmit. Hol kellene találkoznod vele?

- Egy óra múlva a lakásom előtt, a metrónál.

- Hogy néz ki a fickó?

- Fogalmam sincs, de egy csokor szegfű lesz nála. Ez a jel. Tudsz segíteni?

- Természetesen. Te csak maradj otthon, és ne engedj be senkit. Majd én elintézem a dolgot.

Diana letette a kagylót. Bízott Igorban, megfogadta a tanács át, de a kíváncsiság is hajtotta. Szerette volna megtudni, hogy ki a zsaroló. Ezért amikor egy óra múlva meghallotta a mentőautó szirénáját, lement a ház elé.

- Mi történt? - kérdezte az egyik rendőrt, aki megpróbálta távol tartani a bámészkodókat.

- Gázolás. Valaki elütötte a fickót, és továbbhajtott - válaszolta a rendőr közönyösen. - Mindennapos eset.

Diana átpillantott a rendőr válla felett. Eric feküdt a földön. Mellette szanaszét hevertek az eltaposott szegfűszálak.

- Valami baj van, asszonyom? - kérdezte a rendőr.

Diana remegő lábbakkal ment fel a lakásba. Nem gondolta volna, hogy a férje volt a zsaroló. A zsarolót nem sajnálta, de a férjét igen. Azért voltak időnként jó napjaik is.

Megcsörrent a telefon.

- Talán Igor hív - gondolta.

Nem ő hívta. A zsaroló volt az. Elnézést kért, amiért késett néhány percet a találkozóról. A sok rendőr miatt nem mert a metró lejáratánál várakozni.

Ennek ellenére nagyon szerette volna megkapni a kétezer dollárt...

Ted Clever

A nagymama, akiről a történet szól, épp olyan átlagos volt, mint a nagymamák általában. Ő is épp úgy kedveskedett unokájának mint a többi, minden délben főzött és mosta a jócskán elkoszolódott ruhákat. És mint a legtöbb nagymama, ő sem mondta soha azt unokájának, hogy nem ér rá vagy hogy nincs kedve valamihez. Mindig, mindenben az unoka kedvében akart járni, mert bár az unoka ekkor már túl volt a harmincon, még egyáltalán nem akart önálló lenni.

A helytelen életmód okozta szívpanaszai ellenére, Carlo továbbra is a külvárosi, füstös kis kocsmákban töltötte napjait s kora hajnalonként részegen, alkoholgőztől büdösen tért nyugovóra a nagymama kissé már megkopott, de még biztos otthont jelentő, külvárosi házában.

Egyik este - a már bevált életforma szerint - ismét együtt kártyázgatott cimboráival, amikor az asztalnál ülők közül valaki felvetett egy ördögi tervet. Azt javasolta, hogy valamilyen módon forgassák ki vagyonából a nagymamát. Carlo-nak nem tetszett az ötlet. Bármennyire is züllött volt, a nagymamát mégis kedvelte. Semmi okot sem talált arra, hogy bármiféle kárt is okozzon a kedves öregasszonynak, aki szülei halála óta gondoskodott róla.

Csakhogy ezen az estén nagyon magas összeget kért kölcsön barátaitól, melyet néhány óra múlva el is veszített pókeren. És hát a kártyaadósság az becsületbeli ügy, amit arrafelé huszonnégy órán belül rendezni kellett.

Bárhogy könyörgött, nem kapott haladékot.

Útközben, hazafelé menet rémisztő gondolatok gyötörték, sőt a szíve is elkezdett rendetlenkedni. Bár kezelőorvosa már többször is felhívta a figyelmét arra, hogy a legkisebb izgalmi megterhelés is elég lehet ahhoz, hogy szíve végképp felmondja a szolgálatot, mégsem volt hajlandó változtatni életmódján.

Hogyan is tudna ő ilyen szívvel megölni valakit?

Amikor hazaért, a nagymama még ébren volt és egy távol élő rokonától kapott levelet olvasgatott. Carlo megpróbált a lehető leghamarabb elaludni, de sehogyan sem jött álom a szemére, hiszen másnap estig nagyon sok pénzt kellett előteremtenie. A bűnös gondolatok mint megannyi démoni sugallat, ott rajzottak fejében. Úgy érezte, hogy belefog őrülni, he nem tud kikeveredni az önmaga által felállított csapdából, és a rossz győzött. A részegség és a reményvesztettség érzete megtette hatását.

Már szürkés fénnyel közeledett a hajnal, amikor halkan kinyitotta az ajtót, és a szemben lévő szobához osont. Óvatosan benyitott. A nagymama szobájában ekkor még sötét volt és csak a redőny résein átszűrődő, haldokló holdfény világította meg valamelyest az ágyban fekvő idős hölgyet. Carlo felemelt egy használaton kívüli kispárnát és a nagymama arcára szorította.

Az áldozat még csak meg sem mozdult, nem küzdött az életéért, ezért levette a párnát a nagymama arcáról. Nem tudta mennyi idő telhetett el a gyilkosság óta, de úgy érezte, mintha már órák óta állna az öreg, kissé nyikorgó ágy mellett.

- Milyen könnyű megölni valakit - suttogta a sötétben és egyébként beteg szíve most olyan egyenletesen működött, mintha semmi sem történt volna.

Visszament szobájába, lefeküdt, és néhány perc múlva már aludt is.

Reggel felszabadultan ébredt. Mosolyogva nézte meg a nagymamát és miután látta, hogy semmi sem változott hajnal óta, hozzákezdett a szoba átkutatásához.

Amikor megtalálta a díszes kis pénztartó dobozt, nagyot csalódott. Mindössze néhány kisebb címletű bankjegyet talált benne. Még egyszer átkutatta a szobát, de nem talált több pénzt. Mégsem keseredett el mert tudta, hogy a nagymama már évekkel azelőtt megírta végrendeletét, melyben sok pénzt hagyott rá.

Helyreállította a rendet és értesítette a nagymama háziorvosát, akinek megérkezésekor azt hazudta, hogy reggel, amikor felébredt, már úgy talált rá a holttestre.

- Hát sajnos itt már semmit sem tehetünk - állapította meg fejcsóválva a család idősödő, hűséges doktora.

- Meghalt? - kérdezte döbbenten Carlo. - Mi történt vele?

- Hát ugye az ember öregszik, a szervezet gyengül. Mi is így járunk, ha egyáltalán megérhetjük ezt a szép kort - elmélkedett az orvos elmerengve. - Kiállítom a halotti bizonyítványt, többet itt már úgysem tehetek.

Nagy kő esett le Carlo szívéről. A halotti bizonyítványban a halál okaként végelgyengülés szerepelt. Nem ő gyilkolta meg a nagymamát. Amikor a fejére szorította a párnát, már halott volt.

Déltájban elment kedvenc kocsmájába, ahol bejelentette barátainak a nagymama halálát. Így sikerült elérnie, hogy haladékot kapjon, míg hozzájuthat örökségéhez.

. . .

A végrendelet felolvasására a nagymama lakásában került sor, egy kissé már kopaszodó, joviális arcú ügyvéd és két tanú jelenlétében.

Carlo jól számított. A nagymama rendelkezett néhány régi részvénnyel, melyek az idő múlásával már elég sokat értek ahhoz, hogy segítségükkel megoldhassa problémáját.

A nagymama két részre osztotta vagyonát. Egyik fele, mely már önmagában is jelentős összegnek számított, Carlo birtokába került, a másik fele egy - a nagymamáéhoz hasonló nevű - távol élő rokont illetett meg.

Ez a kis módosítás egyáltalán nem érdekelte Carlo-t, csak az adósságait szerette volna a lehető legrövidebb úton elrendezni.

- Mondja, ügyvéd úr, mikor juthatnék hozzá az engem megillető értékpapírokhoz? - kérdezte határozatlanul.

- Hamarosan uram, csak még várunk valakit - válaszolta az ügyvéd monoton, komor hangján. - Önnek valószínűleg nagy meglepetés lesz ismét találkozni valakivel, akit régen még nagyon szeretett.

Nem telt el negyedóra és valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Carlo azonnal ment is ajtót nyitni.

Amikor az ajtót kinyitotta, szemei tágra nyíltak a rémülettől.

- Neeem! - ordította és az ebben a pillanatban megállt szívéhez kapott. Azonnal meghalt.

Az ajtóban álló idős hölgy a nagymama távolélő nővére volt, aki a nagymama által előző éjszaka olvasott levélben jelezte érkezését. Annyira hasonlított Carlo nagymamájára, hogy egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy ne tudja elviselni a megrázkódtatást. Talán azt hitte, a nagymama tért vissza a halálból, hogy megbüntesse cselekedetéért.

Ted Clever

Mi csak úgy neveztük: Pumpa. Valamikor nagyon intelligens ember lehetett, de ekkorra már csak egy - a társadalom által eltaposott és megvetett - roncs volt. Önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, ezért akibe egy cseppnyi jóérzés is szorult, segítette őt, a külvárosi igazi nagy egyéniségét, hogy ne kelljen hiányt látnia a mindennapok alkohollal dúsított zűrzavarában, és bármilyen szegénynek is láttuk őt a modern kor túl magasra emelt mércéje elkoszolódott, hamis képet adó üvegén keresztül, rendkívüli módon sikerült megőriznie önérzetét.

Olyannyira tudott azonosulni az emberek gondolatvilágával, hogy valamikor (néha úgy érzem, mintha a végtelen idő kezdetén lett volna) ivott egy pohár zavaros löttyöt az Íróklubban és azóta minden nap eljött, hogy hihetetlen, de nagyon érdekes soha meg nem történt élményeit elmesélje az egybegyűlteknek. Ám legérdekesebb történetét mégsem ő találta ki, hanem a nagybetűs élet, mely időnként képes a legagyafúrtabb író által életre keltett fantasztikus helyzeteket is felülmúlni.

Mint minden ilyen esemény, ez is egy viharos, esős éjszakán kezdődött. A város felett uralkodó toronyóra még csak éppen elütötte a tizenhármat, amikor Pumpa egy hatalmas felfedezést tett az egyik (a túlságosan bigott, kissé mégis hétköznapi emberek által többnyire csak szeméttárolónak nevezett) kincsesbányában. Az egyébként tényleg csak szemetet tartalmazó konténer alján egy nagyon régi, talán csak tévedésből kidobott fémdoboz hevert. Alig lehetett észrevenni a koszos rongyok és háztartási hulladékok között. De Pumpának jó szeme volt a tudatos szelekcióhoz. Azonnal felismerte a dobozban rejlő lehetőségeket, és nem vette ki csak úgy egyszerűen, mintha egy üres üveget talált volna, hanem előbb óvatosan körülnézett, hogy akad-e egy esetleges (nem kívánt) szemtanú, aki elorozhatná az értékes zsákmányt.

Nem a doboz volt a lényeg, bár látszatra sem volt teljesen értéktelen. Szép, festett doboz volt, egy kicsinyke lakattal az oldalán, épp úgy, mint azokon a finom női kezek által könnyedén lezárható tároló-alkalmatosságokon, melyekben még régebben az ékszereket, és a féltékeny természetű férjek elől elrejteni kívánt szerelmes leveleket tartották.

A lehetséges tartalom volt a lényeges, hiszen a doboz bármit is rejthetett, az csakis valami nagyon értékes dolog lehetett, különben nem lett volna lelakatolva.

Hiába is próbálnám elmagyarázni olvasóimnak Pumpa gondolkodásmódját, a megértéshez amúgy is elég csak annyit tudni, hogy főhősünk akár az életére is megmert volna esküdni, hogy azon az éjszakán (a tizenhárom harangütés után!) felbecsülhetetlen kincs birtokába jutott.

Amint birtokba vette a dobozt fejéhez emelte, és szakértő mozdulatokkal egy kissé megrázta. Nem nagyon, hanem kellő szakértelemmel, ahogyan a kisgyerekek hallgatják meg a gyufásdobozba zárt méhecske zümmögését.

Pumpának igaza volt. A dobozból apró, surranó neszek jelezték, hogy a zsákmány semmiképp sem nevezhető üresnek, és Pumpának volt annyi esze, hogy ne nyissa ki a dobozt, hiszen akkor rögtön megláthatná a tartalmát, és ő ezt egyáltalán nem akarta.

Pumpa életében nem igazán voltak ünnepélyes alkalmak, de ez akkor nem igazán számított. Rongyos kabátja alá rejtette a kopott festésű, de még díszesnek nevezhető dobozt és úgy döntött, hogy semmi értelme a további keresgélésnek. Ilyen kincset nem lehet találni minden konténerben.

Ünnepélyes alkalom híján, elindult, hogy megfelelő kereteket teremtsen a doboz kinyitásához. Később hallottam, hogy először az Íróklubba akart betérni, de az akkor már zárva volt, ezért az egyik sötét sikátoron keresztül hazaindult, hogy az előző napi italmaradékát elfogyasztva adjon nyomatékot a nagy eseménynek.

Egy kicsiny kamrában lakott a külváros mélyén, nem messze a híres (inkább: hírhedt!) Winsgate-szállótól, ahol a messzi idegenből véletlenül hazatévedt Haditengerészeti alkalmazottak élték megszokott, természetesnek egyáltalán nem nevezhető hétvégi életüket, s mert Pumpa nem tartozott a tivornyázók közé, nem szerette a felesleges fényeket, ezért messzire elkerülte a bizarr, vöröses fényben úszó, kétes erkölcsű hajadonokat ábrázoló cégtáblákat.

Ezen az éjszakán azért egy kicsit minden más volt. A dobozból mintha hangok áradtak volna ki, és egyre csak olyan dolgokat suttogtak volna Pumpa fülébe, melyekre ő még csak gondolni sem szokott. Engedett a csábításnak. Újonnan szerzett kincsével a kabátja alatt betért az egyik kis kocsmába, mely a törzsvendégek kívánalmaihoz igazodva a nap huszonnégy órájában nyitva tartott.

Pumpának nem kellett sokat innia ahhoz, hogy ne tudjon ellenállni a kísértésnek, és ne nyissa ki a dobozt. A kocsma egyetlen, koszos, matrózürüléktől bűzlő mellékhelységében nyitotta fel. Előtte még egyszer megrázta, hogy ellenőrizze tartalmát, s miután mindent rendben talált, zsebkésével lefeszítette róla a lakatot.

Nagyon meglepődött, amikor a doboz fedelét felnyitva semmit sem talált benne. Pedig a doboz nem volt üres egészen addig a pillanatig, míg fel nem nyitotta. De nem maradt ideje elgondolkodni a dolgon, mert az ajtó egy hatalmas rúgástól becsapódott és a rémült Pumpa szembe találta magát két megtermett matrózzal, akik fennhangon követelték tőle a doboz átadását.

Nem hagytak időt a magyarázkodásra. Egyikük egy hosszú pengéjű késsel hasbaszúrta Pumpát, a külváros egyetlen, igazi nagy egyéniségét.

Pumpa nem halt meg azonnal. Bal kezével kiömlő vérének próbálta útját állni, jobbjával pedig a doboz fedelét akarta visszacsukni. Ő már megértette, de késő volt, hogy bármit is tehessen ellene. A szemeire gyorsan leereszkedő fekete köd örökre lezárta előle a kilátást a fényűző pompával álcázott, mocsokban fetrengő világra.

Gyilkosa kitépte kezéből a dobozt, de amikor meglátta, hogy üres, kihajította az ablakon.

Reggel lett, mire a doboz ismét gazdára lelt. Az egyik - akkortájt nagyon közkedveltnek számító - narkónepper találta meg, és belsejét hamar ki is bélelte a drága halált tartalmazó apró zacskókkal. S talán csak a véletlen műve volt, hogy aznap egyetlen grammot sem tudott már árusítani a díszes doboz tartalmából, mert egy előre be nem tervezett közelharc során, melyet a rend éber őreivel vívott az egyik félreeső útszakasz mentén, életét vesztette, és a doboz bűnjelként az egyik rendőrségi raktárba került.

Csak hosszú hónapok múltán jutott vissza a doboz eredeti rendeltetési helyére, a szeméttelepre, ahol később egy kislány akadt rá.

Teljesen áltagos kislány volt. Olyan, kinek gondolatait még nem fertőzte meg a modern civilizációnak nevezett szennyes életforma, hanem csak egyszerű emberi mivoltában élte monoton életét a szeméttelep szélén, ahová a manapság oly divatos nyugati üzletpolitika taszította népes családját.

Felvette a dobozt és beletette az előzőleg szedett, csokorba kötött vadvirágokat. Valamivel odébb, egy hatalmas gödör tátongott, hogy magába ölelje a világ által létrehozott szemetet. A kislány beledobta a dobozt, és kicsiny lábaival egy kis szeméttel elegyített földet is rúgott rá.

Később sírt egy keveset.

A vadvirágokat siratta.

Fekete József

1.

A Párduc egy profi bérgyilkos volt. Senki sem ismerte módszereit, esetleges társait, de legendák keringtek róla, hogy bárkit megtud ölni úgy, hogy még csak nem is tartózkodik a helyszínen. Az FBI nem hitt a legendáknak, de ennek ellenére sem tudtak soha, egyetlen gyilkosságot sem rábizonyítani.

Azon az estén egy népszerű ember meggyilkolása volt a feladat. Az illető egykor a Nagytiszteletű Szindikátus pénztárosa volt s mint az ilyenek, elegendő adat birtokában volt ahhoz, hogy lebuktassa az egész bűnszövetkezetet. Az FBI embereinek sikerült valahogyan becserkészni a fickót és ő hajlandó volt üzletet kötni a legfőbb Ügyészséggel.

Ezt a koronatanúnak ígérkező urat egy lepusztult, kuplerájból szállodává átalakított épületben őrizték és a legnagyobb titkolódzás ellenére is szinte mindenki, akit érdekelt, tudta, hol vannak.

A Párducnak nem volt nehéz dolga. Elhelyezkedett a szemben lévő épület tetején, összeszerelte fegyverét, belenézett távcsövébe és leült az egyik kémény tövébe.

Elővett egy könyvet és olvasni kezdett.

2.

Az egyik, kissé elhagyatottnak tűnő kocsmában a csapos a kötényébe törölte sörtől nedves kezeit.

- Ritkán jársz ide. Vidéken dolgozol? - kérdezte, amikor már elég száraznak érezte mindkét kezét.

- Nem, dehogy. Még nem találtam olyan munkát, ami nekem is tetszene - válaszolta a Párduc és lenyalt egy kevés habot a korsó pereméről. - Semmittevő vagyok.

Még váltott néhány szót a csapossal, megitta a sört és elment a legközelebbi moziba. Vett két jegyet a nyolcórási filmre, azután kiment a mozi elé.

- Elnézést a zavarásért. Két jegyem van erre a filmre, de mint láthatja, egyedül vagyok - szólította meg a popcorn-árus lányt. - Nem jönne be velem megnézni a filmet?

- Köszönöm a meghívást, de a film végéig nem mehetek el innen - válaszolta illedelmesen a lány és bocsánatkérően nézett a Párducra.

Egyedül nézte végig a filmet.

3.

Eközben teljesen besötétedett. A Párduc becsukta a könyvet. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és visszament a falhoz. Lehajolt távcsöves puskájáért, beállította az irányzékot és a szemben lévő szálloda egyik ablakára irányította. Természetesen be voltak húzva a függönyök, de a Párducnak ez nem jelentett akadályt. Kitámasztotta a fegyvert és sporttáskájából kivett egy infraszemüveget. A legkisebbre állította a foton-sokszorozót és ismét a puskához hajolt.

Először a szobát megvilágító lámpa villanykörtéjét lőtte ki és abban a pillanatban, amikor kialudt a fény, sorban, balról jobbra haladva mindenkit, aki a szobában tartózkodott. Majd erősebbre állította az infraszemüveget és mikor meggyőződött róla, hogy már senki sem él, szétszedte fegyverét, bepakolta a táskába és hazament.

4.

Fél tíz után néhány perccel lett vége a filmnek. A Párduc még beszélgetett egy kis ideig az eladólánnyal, azután betért egy közeli bárba. Nem rendelt semmit, csak megkérdezte az egyik felszolgálótól a pontos időt és már indult is haza.

5.

A postás reggel egy vastag borítékot nyújtott át a Párducnak. Ő ledobta az asztalra és visszafeküdt az ágyra. Nem volt kedve felkelni.

Két óra múlva megcsörrent a telefon. A Párduc felvette, de nem szólt bele.

- Én vagyok az - hallatszott a kagylóból. - A pénz felét hagyd az asztalon és repülj el a tizenegyes géppel Toronto-ba. Ott találkozunk. Nagyon fontos, hogy egyenesen a reptérre menj. Az FBI végig a nyomodban lesz, de ez ne zavarjon. Ha megérkeztél, vegyél ki egy szobát és hagyd a címet a Flamingo-ban.

- Mikor induljak?

- Most azonnal. Én a Fifth Avenue-n megyek, te az ellenkező irányba indulj el!

- Egy kicsit hiányzol. Szeretnélek néha látni.

- Ez most egy ideig most megint lehetetlen. Talán egy év múlva - mondta a Párduc és nagyot sóhajtott.

Ekkor már második éve nem láthatta ikertestvérét.

Ted Clever

Gilbert Dupont kilépett a fegyház kapuján. Szabad volt. A tüdejébe hatoló friss levegő és a ragyogó napfény elbódította. Rosszul lett. Tizenöt év nagyon hosszú idő és ezalatt Gilbert teljesen elszokott a fénytől és a virágillattól. S mindez most olyan elemi erővel tört rá, hogy néhány percet a falnak dőlve kellett eltöltenie.

Amint kissé jobban lett, elindult a Fifth Avenue felé. Lassú léptekkel, kopott bőröndjével kezében lépett be Sammy bárjába. Talán ez volt az egyetlen hely a városban, ahol semmi sem változott az eltelt tizenöt év alatt.

- Hogy vagy, Sammy? - kérdezte Gilbert a már jócskán kopaszodó tulajdonostól.

- Csak nem te vagy az, Gil? Mi a fene, már ki is szabadultál? Mire hívhatlak meg? Ez hihetetlen! - álmélkodott Sammy, miközben kitöltötte Gilbert poharába a még a prohibíció idejéről nyakán maradt kétes tisztaságú folyadékot.

- Nem ünnepelni jöttem. Lucky-t keresem - mondta határozottan Gilbert.

- Még mindig ugyanott lakik - válaszolta Sammy. - Már mész is?

- Igen. Köszönöm az italt.

- De hát meg sem ittad! - szólt utána Sammy, de ekkorra Gilbert már az utcán volt.

Sokáig barangolt a szűk sikátorok között, mire ráakadt a romos, négyszintes házra. Bőröndjét behajította az egyik szeméttároló mögé, és becsengetett az egyik földszinti lakásba.

- Ki az? - hallatszott egy rekedt hang a repedezett ajtó mögül.

- Gilbert Dupont. Engedj be!

- Mi a fene?! Gil! Gyere be! - invitálta a Lucky névre hallgató borostás arcú, nagydarab fickó.

- Munkáról van szó. Még ma meg kell csinálni. Segítesz?

- Rendben van, megoldjuk. Foglalj helyet! Iszol egy kávét?

- Nem - válaszolta Gilbert. - Inkább ülj le te is. Elmondom a tervet.

Megvárta míg Lucky is elhelyezkedett az egyik rozoga fotelban, majd elkezdte felvázolni az évtized legnagyobb gyémántrablásának tűnő terv részleteit.

- Ma este szépen felöltözöl. Felhívod telefonon a Hermann's ékszerboltot és a tulajdonost kéred a telefonhoz. Azt mondod neki, hogy egy nagy értékű briliánst szeretnél vásárolni tőle. Az öreg meg fog bolondulni az izgalomtól. Csak az a fontos, hogy legalább öt percig elvond a figyelmét. Ha letelt az idő, közlöd vele, hogy a továbbiakban személyesen fogsz tárgyalni vele. Gyorsan elmész az üzletbe, megnézed az árut, majd gondolkodási időt kérsz. Kisétálsz az üzletből és nyugodt léptekkel a hátsó ajtóhoz sétálsz. Ott egy nő átadja neked a bőröndöt, amit elhozol ide. A többit majd megfogjuk beszélni.

Még megegyeztek néhány apróbb részletben, majd Gilbert elhagyta a lakást. Egyenesen a feleségéhez ment.

- Menni fog a dolog? - kérdezte, amint a nő ajtót nyitott neki.

- Minden rendben lesz. Amint kimegy az öreg, bepakolom az ékszereket a bőröndbe. Már tegnap bevittem az irodába.

- Jó. Még van egy kis időnk. Nagy szerencse, hogy még mindig ott dolgozol. Hamarosan mehetünk Floridába. Soha többé nem jövünk vissza ide.

- És mi lesz Lucky-val? - kérdezte a nő.

- Útközben megszabadulunk tőle. Semmi szükség rá. Majd én elintézem.

Mire beesteledett, Gilbert már a vasútállomáson volt, és kezében egy napilappal figyelte a vonatra felszállókat.

Nem kellett sokat várnia. Hamarosan megérkezett Lucky, egy hatalmas bőrönddel. Óvatosan settenkedett az egyik vonat felé és amikor úgy gondolta, hogy senki sem látja, felszállt az egyik másodosztályú kocsira.

Amint eltűnt, Gilbert utána ment és egy kocsival előrébb szállt fel.

A vonat hamarosan elindult. Bár már sötét volt, a világítást még egyik kocsiban sem kapcsolták fel.

Gilbert megkereste Lucky-t.

- Nem így volt megbeszélve, öregfiú! Arról volt szó, hogy a lakásodon találkozunk - szólította meg, amikor ráakadt.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? - kérdezte tágranyílt szemekkel, megijedve, a bőröndöt magához szorítva Lucky.

- Mindig tudtam, hogy egy szemét alak vagy. Ezért választottalak éppen téged erre a feladatra. Ha egy kicsivel is több eszed lenne, nem így csináltad volna - válaszolta Gilbert és elővett egy rugós kést.

Azon a kocsin csak ők ketten voltak, ezért senki sem hallhatta Lucky üvöltését.

Gilbert magához vette a bőröndöt és átment egy másik kocsiba. Egy idős házaspárral szemben leült és a bőröndöt feltette a csomagtartóra. Nyugodtan gyújtott rá egy cigarettára. Nem kellett attól tartania, hogy valaki esetleg megtalálja Lucky-t. Ő már nem volt a vonaton. Menetközben szállt ki, egy késsel a hasában.

A következő állomáson, leszálláskor történt meg a baj. Gilbert nem tudta, hogy az idős házaspár egy ugyanolyan, akkor nagyon divatos bőröndöt tartott a csomagtartón, amilyen nála is volt. Az idős hölgy azt állította, hogy a Gilbert-nél található bőrönd az övék. Addig kiáltozott, míg megjelent a kalauz.

Mivel már a kocsi ajtajánál álltak, az összesereglett emberek is jól láthatták, amint kapkodás közben a kérdéses bőrönd kinyílt és tartalma a peronra ömlött.

Láthatták a majdnem tízkilónyi gyémántot és egy véres vascsövet, amivel Lucky a bőrönd átvételekor leütötte Gilbert feleségét. S a rengeteg gyémánt egészen addig csillogott a ragyogó napfényben, míg a rendőrök el nem vitték a megbilincselt Gilbert-et.

Ted Clever

Éppoly fagyos, hideg téli nap volt, mint amilyenek mindig is lenni szoktak a jó öreg Albionban. A szokásos reggeli kávémat iszogattam, amikor riasztották a csoportot. Elbúcsúztam kihűlésre ítélt kávémtól és beugrottam a szolgálati gépkocsimba.

Egy magas dombon, öreg fákkal körülvéve állt a Viktória-korabeli kastély. A fal, mely legalább három méter magas lehetett, úgy karolta át a hatalmas udvart, mintha még mindig védelmeznie kellene a betolakodó vikingektől. Amint beléptem a kovácsoltvas kapun, igencsak meglepődtem, mert elképzeléseimmel ellentétben népes csoport fogadott. Már mindenki a helyszínen volt, akinek semmi keresnivalója sem lett volna ott, a szakszerűen, de talán kissé magasra akasztott férfi alatt.

A fa ága, melyen az áldozat lógott, éppoly magas volt, mint a pár lépéssel mellette húzódó kőfal.

Még csak feltevésem sem lehetett arról, miként kerülhetett fel oda az igencsak korosodó öregúr, mert a fa törzsén egyetlen ág sem volt egészen odáig, melyen éppen himbálózott.

- Volt itt valamilyen létra vagy hasonló eszköz, amin felmehetett odáig? - kérdeztem az egyik feleslegesen sétálgató rendőrtől.

- Honnan tudjam? - kérdezett vissza és tovább sétált, még mindig értelmetlenül.

- Nem volt itt semmi. Szerintem nem öngyilkosság volt - súgta hátulról egy, az előbbinél kissé értelmesebb képű rendőr.

- Valami mást találtak?

- Igen. Valaki nemrégiben tüzet gyújtott az áldozat lábaitól majdnem egy méternyire. Talán épp az akasztás előtt.

- És mi ez a megfagyott pocsolya a fa mellett? - kérdeztem.

- Még nem tudjuk biztosan, de nagyon valószínű, hogy nem a hóolvadástól van. Ahhoz még nagyon hideg a levegő - válaszolta és ő is sétálgatni kezdett. Mivel más értelmes ember nem akadt a közelemben, visszakocsiztam az irodába.

Bent megtudtam, hogy a szakácsnő talált rá alig egy órával azelőtt, hogy a helyszínre indultam.

Mivel még eléggé kevesen voltunk az irodában, nekikezdtem a már kihűlt kávénak, de most sem sikerült meginnom.

- Figyelj csak, Larry! Találtunk valami érdekeset. Sir Cleventon-nak van egy nővére, akinek lehetett indítéka felhúzni az öreget. Már évtizedek óta haragban voltak egymással, soha egyetlen pennyvel sem támogatta az öreg, pedig lett volna miből. Inkább zavaros pénzügyi tranzakciókba fektette a pénzét, minthogy bármit is adnia kelljen nyomorgó testvérének - mondta el egy szuszra Manetti.

- Ki az a Cleventon? - kérdeztem.

- Az áldozat.

Behozattuk a szóban forgó hölgyet. Azt állította, hogy a gyilkosság idején valahol Londonban volt, bár egyetlen tanút sem tudott megemlíteni, aki emlékezett volna ottlétére. Elismerte, hogy lett volna oka megölni a Sir-t, de nem tette meg. Ennek ellenére a városi ügyész elrendelte letartóztatását.

Miután elvitték a hölgyet, még sokáig törtem a fejem, hogy miként kerülhetett az öregúr majdnem három méter magasra, miért kellett mellette tüzet gyújtani és többliternyi vizet szétlocsolni körülötte.

Hetek teltek el az esemény óta, de semmi előrehaladás sem történt az ügy kapcsán. Cleventon nővére még mindig tagadott, s mi egy egészen másik ügyön kezdtünk el dolgozni.

Egyik este, amikor sikerült elővennem az egyik iratszekrény mögött rejtegetett whiskymet, a hűtőszekrényhez mentem, hogy jeget keressek hozzá. Természetesen egyetlen darab volt csak benne. A többit valószínűleg az általam rejtegetett italhoz fogyasztotta el egy élelmes detektív. Kivettem az árva jégkockát és megpróbáltam eljutni vele a pohárig. Nem sikerült. A cseles kis jégkocka kiugrott ujjaim közül és egy jól irányzott csúszással bevette magát az igencsak túlfűtött kályha alá.

Mivel ez volt az egyetlen darab, expedíciót szerveztem megmentésére ami abból állt, hogy lehajoltam, majd le is feküdtem a földre, hogy elérhessem.

De azután meggondoltam magam. Inkább végignéztem, amint a jégkocka egy kicsinyke tócsát hagyva maga után, elolvadt. Már nem sajnáltam, hogy nélküle kellett meginnom a kellemesen füstös italt.

Előkerestem a Cleventon-kastély udvarán készült fényképeket, majd felkaptam a telefonkagylót, felhívtam a Londoni tőzsdét és az ügyészséget.

- Hello Charles! Larry vagyok. Nálatok van még Miss Cleventon? Ha igen, engedjétek el. Szerintem ártatlan. Öngyilkosság volt.

- Honnan veszed ezt, Larry? Van valami bizonyítékod?

- Van - válaszoltam és hosszas fejtegetésbe kezdtem, hogyan is történhetett a rejtélyes öngyilkosság.

Beszéltem neki a jégtömbről, melyre felállva felakasztotta magát Sir Cleventon miután megtudta, hogy minden forgótőkéjét elvesztette a tőzsdén, és a tűzrakásról, mely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elolvassza a jeget.

Sir Cleventon öngyilkos lett de még akkor is az vezérelte, hogy a lehető legnagyobb bajba sodorja testvérét.

Larry Sharandon

Suzanne rendes, szófogadó kislány - magyarázta édesanyja az új bébiszitternek. - Csak két órányit kellene vele maradnia, míg vissza nem érkezünk a színházból.

- Rendben van, asszonyom. Meglátja, nem lesz semmi baj - válaszolta az iskolai szünidőben keresni vágyó diáklány.

A szülők elmentek. Csak ketten maradtak. Suzanne és a diáklány.

- Légy jó kislány és foglald el magad. Semmi kedvem sincs egy ilyen kis pisist dajkálni - mondta lekezelően a diáklány, majd leült a telefon mellé.

Suzanne még állt ott egy kis ideig, azután megpróbálta elfoglalni magát valami hasznos dologgal, de ekkor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Suzanne azonnal felszaladt a lépcsőfordulóig és onnan figyelte, amint belépett a házba a bébiszitter barátja. Látta, hogyan ugrottak egymás nyakába, s hogyan vonszolták be egymást a szülei hálószobájába.

- Ezek most itt fognak szeretkezni? - kérdezte önmagától. - Ezt nem szabad csinálni. Valamit tennem kell.

Belesett a hálószoba kissé nyitva maradt ajtaján. Addigra már teljesen összevolt tapadva a szerelmes pár.

- Nem lesz ez így jó - gondolta Suzanne. - Suzanne rendes lány, tudja, hogy nem szabad ilyet csinálni.

Lement a pincébe és egy lécdarabbal kitörte az egyik ablakot, felrúgott néhány üveget és maga mögött minden ajtót nyitva hagyva felment a konyhába.

A konyhai telefonkészülékről felhívta a rendőrséget és bejelentette, hogy betörő van a házukban. A késtartóból kivette a leghosszabb kést, és benyitott a hálószobába.

- Valaki betört hozzánk - mondta a szétugró párnak.

- Mikor? - kérdezte a bébiszitter.

- Az előbb, csak ti nem hallottátok az üvegcsörömpölést. Valaki bejött a házba. Az emeleten van.

- Dan, megnéznéd? Addig én kihívom a rendőrséget - mondta a lány és már tárcsázott is.

- Maradj itt, amíg körülnézek! Elkapom a fickót, mire kijönnek a rendőrök - mondta a fiú Suzanne-nak.

Amint a fiú eltűnt a lépcsőfordulóban, Suzanne a lány mögé lépett, aki éppen az adatait diktálta a telefonba, így nem vehette észre, amint Suzanne kezében megvillant a konyhakés pengéje.

Felemelte a kést és lesújtott vele. Egyetlen szúrás elég volt. A lány vörös vért permetezve szét a szobában, azonnal meghalt. Eközben a fiú is visszaérkezett az emeletről.

- Mi a francot csináltál?! - ordította és Suzanne felé lépett.

Suzanne nem válaszolt. Az ajtóhoz ment és onnan figyelte, amint a fiú megpróbálta kihúzni a még mindig a lány hátában álló kést.

Amikor hosszas erőlködés után végre sikerült, Suzanne felszaladt az emeletre és kirángatta a szekrények fiókjait. Épp a porcelán vázákat csapkodta a földhöz, amikor a rendőrök betörték a bejárati ajtót.

- Segítség! Meg akar ölni! - kiáltotta és leszaladt a lépcsőn.

Ekkor lépett ki a fiú a hálószobából, kezében a véres késsel.

- Ne mozduljon! Le van tartóztatva! Dobja el a kést és tegye a kezeit a tarkójára! - kiáltotta az egyik rendőr és szolgálati fegyverét a fiúra szegezte. A többi egyenruhás követte a példáját. Az önhibáján kívül különös helyzetbe került fiú nagyon megijedt a rászegezett fegyverektől. Eldobta a kést, és megadta magát.

A házat elözönlötték a rendőrök. Suzanne megrettenve állt a lépcsőfordulóban. Ebben a pillanatban nagyon ártatlannak, törékenynek látszott.

- Eltudná mondani, hogy mi történt? - kérdezte Suzanne-t az egyik őrmester.

- Megölte a bébiszittert, azután megerőszakolta. Rettenetes volt látni! Azt mondta, hogy végig kell néznem! - mondta Suzanne és sírva fakadt.

Mire megérkeztek a szülei, a helyszínelők már végeztek.

- Jó estét kívánok! - köszöntötte őket az őrmester. - Egy fickó betört ide a pinceablakon keresztül, mindent összeforgatott az emeleten, megölte a bébiszittert és kényszerítette Suzanne-t, hogy végignézze, amint megerőszakolja áldozatát. A kislány telefonált először, nem sokkal később a bébiszitter, de már későn érkeztünk. Még néhány perc és őt is megölte volna. Épp az emeletre indult a kislány után, amikor elkaptuk a rohadékot.

- Kicsi Suzanne! Milyen rettenetes lehetett! - szörnyülködött az édesanyja és átkarolta az ijedtnek látszó kislányt.

- Ugyanezt mondtam én is - kontrázott rá az őrmester és kiment a bejárat elé az édesapával.

- Nagyon aranyos kislány - állapította meg.

- Igen. Soha, semmi baj sincs vele. Nagyon kedves, aranyos kislány. És sohasem hazudik.

Ted Clever

Az üzlet egyre kevesebbet hozott. Ekkor döntöttünk úgy, hogy egy kissé elhajlunk a kevésbé tisztességes megoldások felé. Több lehetőséget is átgondoltunk, de egy kivételével mindet elvetettük mert nem tudhattuk, hogy a rendőrség valamilyen módon nem szerez-e tudomást elképzelésünkről. Nem szerettük volna, ha idő előtt közbelépnek, mert a rend buzgó őrei teljesen meghiúsíthatták volna számításainkat.

Gyorsan kellett cselekednünk, ezért mindent egy lapra, azaz egy napra tettünk fel. Azt terveztük, hogy egyszerre fogjuk értékesíteni a teljes árukészletet. Tudtuk, ha egyetlen nap alatt eladjuk az egészet, hosszú ideig nem lesz anyagi problémánk, és a célnak szentesítenie kellett az eszközt még akkor is, ha emiatt sokan ráfizetnek.

Amikor végeztünk a terv egyeztetésével, kimentünk a telephelyre. Minden a helyén volt, már csak elkellett adni az egyébként nagyon nehezen értékesíthető árucikkeket.

Beültünk az autómba és egyenesen Sammy bárjához hajtottunk. Épp úgy nézhettünk ki, mint két kiöregedett narkónepper, de tervünk végrehajtásához ez elengedhetetlen volt.

Amikor beléptünk a füstös, zajos ivóba már tudtam, hogy a helyszín ideális az adásvételhez. Amíg üzlettársam megpróbált szabad asztalt keresni, én elmentem a pulthoz telefonálni.

Még az első korsó sörünket sem ittuk meg, amikor megérkezett, akit felhívtam.

- Hol van az anyag? - kérdezte, még mielőtt leült volna.

- Ne ilyen hangosan! - szóltam rá azonnal. - A nyakunkra hozod a rendőrséget! Még csak az kellene, hogy valaki meghallja...

- Hol az anyag? - kérdezte ismét, kicsivel halkabban.

- A Walker-autótelepen. Tudod, ahol azt a sok roncsot árulják. Az egyik autó csomagtartójában - válaszoltam.

- De melyikben?

Körülnéztem. Senki sem figyelt ránk.

- Most kimegyek a mosdóba. Egy kis idő múlva gyere utánam és majd ott megbeszéljük. Ez nem tartozik másokra - mondtam neki sejtelmesen.

Felálltam és kimentem. Mire beértem az ajtón, már meg is érkezett.

- Követett valaki? - kérdeztem azonnal.

- Fogalmam sincs. Az egész bár tele van emberekkel. Hogyan vehetném észre, hogy követett-e valaki! - válaszolta mérgesen.

- Holnap délután menj ki a Walker-telepre. Van ott egy nagyon lerobbant Impala. Megveszed az autót és átviszed Mexikóba. A határnál várni fog valaki. Kiveszed az anyagot a csomagtartóból és átadod neki. Ő kifizeti a pénzt, azután visszajössz. Érted?

- Mennyit fog fizetni?

- Kétmillió dollárt.

- Mit kell csinálnom, hogy a Walker-telepen felismerjenek?

- Van egy jel. Az eladó tudni fogja. Arról fog megismerni, hogy az autót a ráírt ár kétszereséért fogod megvenni. Egyszerűen csak odamész és kifizeted neki a dupla árat, és már viheted is. Ha visszajöttél, odaadom a különbözetet.

- Rendben, akkor holnap. Melyik Impalát vigyem el?

- Texas-i rendszám van rajta. Megfogod találni.

Mindketten kezet mostunk és kijöttünk. Az ajtónál egy nagydarab, szivarozó fickóba botlottam, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Bár üzlettársam kissé fáradt volt, még elmentünk a város legismertebb szórakozóhelyeire. Aznap este legalább tizenöt helyen ittunk.

Másnap délután egy kissé későn érkeztem ki a Walker használtautó-kereskedésbe. Meglepődve vettem észre, hogy egyetlen autó sem állt az egyébként ócskavastelepre emlékeztető udvaron.

- Elvitték az összeset? - kérdeztem az eladót.

- Igen. Mind a tizenöt autót megvették, ráadásul mindegyiket dupla áron. Most már egészen jól állunk, de egy kis időre nem ártana bezárni a boltot.

Igaza volt neki. Ha mind a tizenöt fickó rájön, hogy csak egy-egy ócska autót vettek dupla áron, akkor biztosan elszabadul a pokol.

Thomas Walker

Tegnap, miután végeztem szokásos napi teendőimmel, megpróbáltam az ablakpárkányon egyensúlyozva megtisztítani a keretet, de elveszítettem egyensúlyomat és lezuhantam a ház előtt húzódó járdára. Nagyon megüthettem magam, mert egy hatalmas vértócsa volt a fejem körül, és az arrajáró emberek szörnyülködve néztek le összezúzott testemre. De nem hiszem, hogy nagy bajom lett volna, mert miután minden tagomat végigpróbáltam, felálltam és visszavánszorogtam a hatodik emeleti lakásomba.

Bekapcsoltam a számítógépet és írni kezdtem. Már régóta motoszkált bennem néhány befejezetlen történet, melyeket szerettem volna papírra vetni, mielőtt még teljesen megfeledkeznék valamelyikről.

Még sokáig hallottam lentről az emberek zsivaját. Később érkezett egy ésszerűtlen hangerővel szirénázó mentőautó. Kinéztem az ablakon és láttam, amint egy igencsak rossz állapotban lévő embert hordágyra tesznek, majd betuszkolnak a még mindig nagyon hangos mentőautóba. Furcsának tartottam, hogy egyetlen nap alatt két baleset is történt a házunk előtt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Észrevettem, hogy elfogyott a cigarettám, ezért lementem a sarki kisboltba, hogy pótoljam készletemet, de az eladó, aki eddig mindig szívélyesen viseltetett irányomban, most olyan szemtelenségre vetemedett, hogy még csak észre sem akart venni. Hiába szóltam hozzá, még arra sem méltatott, hogy köszönjön. Végül annyira felmérgesített a viselkedése, hogy bementem a pult mögé és kiszolgáltam magam. Szerettem volna fizetni, de az eladó ekkor sem figyelt rám. Letettem a pénzt a pultra és távoztam.

Otthon levetettem vértől átázott ruhámat és lefeküdtem. Elalvás előtt megpróbáltam elszívni egy szál cigarettát, de nem éreztem az ízét.

Semmit sem álmodtam. Mintha a semmiben lebegtem volna egész éjszaka. Talán nem is aludtam, csak feküdtem a sötétben és vártam a reggelt, mely vörös derengésével és egy új nap lehetőségével kínálta fel a reményt, hogy magyarázatot találjak az előző napon történt furcsa eseményekre.

Mégis, amikor a nap első sugarai beragyogtak ablakomon, megrémültem. Felugrottam, és behúztam a sötétítőfüggönyöket. Nagyon zavart a vakító fény mely úgy tűnt, átölel körülöttem mindent, hogy gyengéd szorításával összeroppantson.

Aludni szerettem volna, de nem tehettem. Mintha az örök kárhozat részévé váltam volna arra ítélve, hogy mindig ébren kell maradnom. Szenvedésem már elviselhetetlenné vált. Amikor megérkezett a bejárónőm, már a ruhásszekrényben voltam. Sötétségre vágytam, s ő még csak meg sem lepődött, amikor kinyitotta a szekrényt, hogy néhány, még használható ruhámat magához vegye.

Ott ültem ruhátlanul, és a nyitott ajtón át végignézhettem, amint eddig barátoknak hitt idegen emberek járkáltak a lakásomban, és hatalmas táskákba gyömöszöltek mindent, ami mozdítható volt.

Estére teljesen kiürült a lakás. Csak ez a rozoga szekrény maradt.

Amikor a bejárati ajtó egy hatalmas dörrenéssel bevágódott, megértettem, hogy többé senki sem jön hozzám.

Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nem érzek semmit és nincs szükségem semmire. Talán már eggyé is olvadtam a semmivel.

Újratanulmányozom önmagam, mint a kisgyermek, aki először látja meg a világot, hogy megérthessem a választ legfontosabb kérdéseimre.

Hiszen nem is maradt más, csak a gondolatok. A gondolatok, melyek egyre gyötrőbbé váltak.

És egy kérdés, melyre senki sem adhatja meg a választ.

Miért nem akarnak engem észrevenni?

Fekete József