TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   •   13   14   15   16   17   18   19  

 


II. KÖNYV     12. FEJEZET

Másnap reggel Elizabeth ugyanazokra a gondolatokra és töprengésekre ébredt, melyek miatt nehezen jött álom a szemére. Nem tudott felocsúdni meglepetéséből, egyre csak az előző napi események jártak a fejében, s mivel képtelen volt bármivel is foglalkozni, mindjárt reggeli után elhatározta, hogy hosszú sétát tesz a szabadban. Egyenesen kedvenc sétahelye felé indult, de hirtelen eszébe jutott, hogy Darcy is néha arra veszi útját. Nem ment be hát a parkba, hanem a keskeny útra fordult be, amely elvezetett az országúttól. Egyik oldalon a park kerítése volt a határ, s nemsokára elhaladt az egyik kapu mellett, amely a parkba nyílott.

Kétszer-háromszor végigsétált az útnak ezen a részen, amikor a szép tavaszi reggel arra csábította, hogy megálljon a kapu előtt, és benézzen a kertbe.

Öt hét óta volt Kentben, s ezalatt nagyon megváltozott a vidék képe: a fák korai zöldje napról napra lombosodott. Éppen folytatni akarta sétáját, mikor egy férfit pillantott meg a fák között, a parkot szegélyező ligetben. A férfi feléje tartott, s Eliza tüstént visszafordult, félve attól, hogy esetleg Darcyval találkozik. De a férfi már annyira a közelébe került, hogy meglátta Elizát, sietve kilépett a fák közül, és nevén szólította őt. A leány már hátat fordított neki, de mikor a nevét hallotta, ismét a kapu felé indult, noha ráismert Darcy hangjára. Közben a fiatalember is a kapuhoz ért, és egy levelet nyújtott feléje, amelyet Elizabeth ösztönszerű mozdulattal átvett. Darcy gőgös nyugalommal pillantott rá, és így szólt:

- Már egy ideje sétálok itt a ligetben, remélve, hogy találkozom magával. Szabad arra a kegyre kérnem, hogy elolvassa ezt a levelet?

Ezzel könnyedén meghajolt, visszafordult a liget felé, és hamarosan eltűnt a szeme elől.

Elizabeth mohó kíváncsisággal bontotta fel a levelet, bár nem sok örömet várt tőle. Egyre jobban csodálkozva látta, hogy a borítékban két ív levélpapír van, sűrűn teleírva apró gyöngybetűkkel, s hogy a levél a borítólapon is folytatódik. Továbbsétált az úton, és belekezdett az olvasásba. A levél Rosingsban kelt, reggel nyolc órakor, és így hangzott:

Nem kell aggódnia, Miss Bennet, hogy e levélben újból kifejezem azt az érzelmet, vagy megismétlem az ajánlatot, melyet oly visszatetszőnek talált tegnap este. Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat - de én az igazságérzetéhez fordulok.

Tegnap este két igen különböző természetű, de korántsem egyenlő súlyú vádat emelt ellenem. Az egyik az, hogy Mr. Bingleyt elválasztottam az Ön nővérétől, tekintet nélkül érzelmeikre - a másik pedig, hogy különféle igények ellenére, semmibe véve a becsület és az emberiesség parancsát, megfosztottam Mr. Wickhamet egy jövedelmező állástól, és tönkretettem jövő kilátásait. Szándékosan és indokolatlanul eltaszítani magamtól gyermekkori játszótársamat, atyám dédelgetett kedvencét, egy fiatalembert, aki szinte teljesen a mi pártfogásunkra volt utalva, s akit úgy neveltek, hogy erre joggal számíthatott, olyan aljasság volna, hagy ezt nem lehet összehasonlítani két fiatal személy elválasztásával, akiknek vonzalma mindössze néhány hét alatt fejlődhetett ki. Remélem, a jövőben mentes leszek a szigorú szemrehányásoktól, amelyeket tegnap este oly bőkezűen szórt reám mindkét ügy miatt, ha elolvassa az itt következő beszámolót tetteimről és azok indokairól. S ha ebben a magyarázatban, amellyel önmagamnak tartozom kénytelen vagyok olyan érzésekről is számot adni, amelyek sérthetik az Ön érzéseit, csak annyit mondhatok, hogy sajnálattal teszem. Engednem kell a kényszerűségnek, s minden további mentegetőzés nevetséges volna.

Még nem sok időt töltöttem Hertfordshire-ben, amikor másokhoz hasonlóan magam is észrevettem, hogy Bingleynek jobban tetszik a Kegyed nővére, mint bármely más leány a környéken. De csak a netherfieldi bál estéjén ébredtem rá arra, hogy barátom komoly vonzalmat érez. Szerelmesnek már azelőtt is gyakran láttam őt. Azon a bálon, mialatt Kegyeddel táncolhattam, Sir William Lucas elejtett megjegyzéséből tudtam meg, hogy Bingley figyelmessége Miss Bennet iránt azt az általános hiedelmet keltette, hogy házasságuk küszöbön áll. Sir William úgy beszélt róla, mint befejezett tényről, amelynek csak az időpontja nincs még eldöntve. Attól a pillanattól kezdve gondosan szemmel tartottam barátom viselkedését, s látnom kellett, hogy Miss Bennet iránti vonzalma mélyebb, mint amit bármikor tapasztaltam nála. A Kegyed nővérét szintén megfigyeltem. Modora és tekintete nyílt volt, vidám és megnyerő, mint mindig, de a különösebb érdeklődés minden tünete nélkül. Aznap esti megfigyeléseimből világos volt előttem, hogy szívesen fogadja ugyan barátom udvarlását, de nem bátorítja azzal, hogy viszonozná érzelmeit. Ha Kegyed nem értette félre a helyzetet, akkor bizonyára én tévedtem. Kegyed jobban ismeri a nővérét, s ezért az utóbbi valószínűbb. Ha így áll a dolog, ha én tévedésből fájdalmat okoztam neki, akkor Kegyed joggal neheztelhet rám. De nyugodtan állíthatom, nővérének derűs arca és viselkedése még a legélesebb szemű megfigyelőt is meggyőzhette, hogy bármennyire szeretetre méltó is természete, a szívét nem könnyen adja oda. Hogy szerettem volna őt közömbösnek hinni, azt nem tagadom - de merem állítani, vizsgálódásaimban és döntéseimben rendszerint nem befolyásol az, hogy mit remélek, vagy mitől félek. Nem azért tartottam őt közömbösnek, mert ilyennek óhajtottam - elfogulatlan meggyőződés alapján hittem ilyennek, oly őszintén, ahogy az eszem is ezt kívánta.

Kifogásaim a házasság ellen nem csupán azok voltak, melyeket (mint tegnap este megvallottam) az én esetemben egyedül a szenvedély ereje tudott elnémítani; a megfelelő rokonság hiánya nem érintené barátomat oly súlyosan, mint engem. Más okaim is voltak az idegenkedésre - olyan okok, melyek most is fennállnak, és egyaránt vonatkoznak mindkét esetre, bár én magam iparkodtam róluk megfeledkezni, minthogy közvetlenül nem érintettek engem. Ezeket az okokat, ha röviden is, fel kell tárnom. Édesanyja családjának társadalmi helyzete is kifogásolandó, de ez semmi a modorbeli fogyatékossághoz képest, amely oly gyakran, szinte állandóan megnyilatkozik nemcsak Mrs. Bennet, hanem a Kegyed három húga viselkedésében is, sőt amelytől időnként édesapja sem mentes. Bocsásson meg - kínos nekem, hogy így meg kell bántanom. De ha fájlalja is legközelebbi rokonai hibáit, és rosszulesik azokról hallania, szolgáljon vigasztalásul az a tudat, hogy a Kegyed és nővére viselkedése ellen soha hasonló kifogás nem merült fel, s ez nemcsak az általános dicsérő vélemény kettőjükről, hanem becsületére szolgál okosságuknak és lelki finomságuknak.

Még csak annyit akarok erről mondani, hogy az est eseményei megerősítették régebbi véleményemet a jelenlevőkről, és még inkább arra ösztökéltek, hogy megmentsem barátomat egy (meggyőződésem szerint) szerencsétlen házasságtól.

Bingley másnap Londonba utazott (bizonyosan emlékszik még erre), azzal a szándékkal, hogy rövidesen visszatér Netherfieldbe. Meg kell most magyaráznom, mi volt az én szerepem ebben az ügyben. Bingley nővérei éppúgy nyugtalankodni kezdtek, mint én; csakhamar rájöttünk, hogy véleményünk egyezik, s mivel mindnyájan tudtuk, hogy nincs veszteni való időnk, ha el akarjuk őt téríteni a házasságtól, legott elhatároztuk, hogy haladéktalanul követjük Londonba. El is utaztunk, s én ott készséggel vállaltam, hogy felvilágosítsam barátomat, milyen bajokkal járna az ilyen választás. Leírtam és nyomatékosan hangsúlyoztam minden nehézséget. De ha az én figyelmeztetésem talán meg is rendítette vagy késleltette volna elhatározását, nem hiszem, hogy végül is megakadályozta volna a házasságot, ha nem használom fel azt a döntő évet (s ezt habozás nélkül megtettem), hogy a Kegyed nővére közömbös őiránta. Addig abban a hiszemben volt, hogy Miss Bennet őszintén viszonozza érzelmeit, ha nem is hasonló mértékben. De Bingley természettől fogva igen szerény ember, s jobban bízik az én ítéletemben, mint a sajátjában. Így hát nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy csak ámította önmagát. S miután erre a meggyőződésre jutott, pillanatok alatt rá tudtam beszélni, hogy ne térjen vissza Hertfordshire-be. Nem hibáztatom magam, hogy mindezt megtettem. Az egész ügyben mindössze egy mozzanat van, amire nem tudok lelkifurdalás nélkül visszagondolni, s ez az, hogy nem restelltem fortélyhoz nyúlni, amennyiben eltitkoltam előtte, hogy a Kegyed nővére Londonban tartózkodik. Én magam éppúgy értesülve voltam erről, mint Miss Bingley, de öccse a mai napig sem tudja. Lehetséges, hogy minden rossz következmény nélkül találkozhattak volna, de én úgy éreztem, hagy Bingley vonzalma nem aludt ki még eléggé, s hogy a találkozás nem teljesen veszélytelen. Ez a titkolózás, ez az alakoskodás talán nem volt méltó hozzám. De megtörtént, s én a legjobb szándékkal cselekedtem. Erről a tárgyról nincs több mondanivalóm, egyéb magyarázattal nem tartozom. Ha megsértettem nővére érzéseit, akaratlanul tettem, s bár indokaimat természetesen aligha fogja elegendőnek tartani, én most sem találok bennük kivetnivalót.

Ami a másik, súlyosabb vádját illeti, hogy én igazságtalanul kárt okoztam volna Mr: Wickhamnek, ezt csak úgy tudom megcáfolni, ha feltárom egész kapcsolatát az én családommal. Hogy ő milyen határozott vádakat emelt ellenem, arról nincs tudomásom, de amit én elmondok, azt több, kétségtelen szavahihetőségű tanúval tudom igazolni.

Mr Wickham apja igen derék, becsületes ember volt, aki sok éven át kezelte az egész Pemberley birtokot, s a rábízott feladatot oly kitűnően végezte, hogy apám is természetesen szolgálatára akart lenni, s ezért elárasztotta jóságával George Wickhamet, aki a keresztfia volt. Apám gondoskodott iskoláztatásáról, majd Cambridge-be küldte, s ezzel jelentős segítséget nyújtott, mert édesapja tékozló felesége oldalán egész életében szegény ember maradt, s nem adhatott volna fiának úriemberhez méltó nevelést. Apám nemcsak kedvelte a mindig megnyerő modorú fiatalember társaságát, hanem igen jó véleménnyel is volt róla, s mivel remélte, hogy egyházi pályára lép, ebben az irányban akart jövőjéről gondoskodni. Én magam már sok-sok esztendő óta egészen más fényben látom George Wickhamet. Romlott hajlamai, elvtelensége, amit gondosan titkolt legfőbb jóakarója elől, nem kerülhették el egy vele majdnem egykorú fiatalember figyelmét, aki óvatlan pillanataiban is láthatta őt - apámnak erre nem volt alkalma. Most megint fájdalmat kell okoznom Kegyednek; hogy milyen mértékben, annak csak Ön a megmondhatója. De bármilyen érzelmeket ébresztett is Mr: Wickham, ha sejtem is természetüket, ez nem akadályozhat meg engem abban, hogy fel ne tárjam az ő igazi jellemét, sőt még eggyel több okot szolgáltat erre.

Drága édesapám körülbelül öt éve halt meg, s mindvégig olyan szeretettel csüggött Mr. Wickhamen, hogy végrendeletében külön lelkemre kötötte, teljes erőmből gondoskodjam előmeneteléről, bármilyen pályát is választ, s amennyiben lelkésszé szentelnék, birtokaink egyikén jövedelmező egyházközségbe juttassam, mihelyt lesz üresedés. Ezenkívül ezer fontot hagyott rá. Mr. Wickham atyja nem sokkal élte túl az enyémet. Alig fél évvel a két haláleset után Mr Wickham levélben közölte velem, hogy végleg a lelkészi pálya ellen döntött, s így remélhetőleg nem tartom indokolatlannak, ha valami közvetlen anyagi támogatásra számít a lelkészi állás helyett, amelynek előnyeit nem élvezheti. Jogi tanulmányokat kíván folytatni - tette hozzá -, s be kell látnom, hogy ezer font kamata nem elegendő alap a megélhetésre. Szerettem volna hinni őszinteségében, bár nem kételkedtem benne; mindenesetre készséggel hozzájárultam kívánságához. Tudtam, hogy Mr. Wickham nem való lelkésznek, s ezért hamar megegyeztünk. Ő lemondott minden igényéről, hogy támogassam a lelkészi pályán, még abban az esetben is, ha valaha erre szánná rá magát, s kárpótlásul kapott háromezer fontot. Azt hittem, hogy ezzel minden kapcsolat megszűnt köztünk. Olyan rossz véleményem volt róla, hogy nem hívtam meg Pemberleybe, és Londonban sem érintkeztem vele. Úgy tudom, nagyrészt a városban élt, de jogi tanulmányai csak ürügyül szolgáltak, s többé már semmi sem korlátozta tunya és kicsapongó életmódjában. Körülbelül három évig alig hallottam róla, de mikor meghalt a lelkész, akinek egyházközségét eredetileg neki szántuk, újból írt nekem, és kérte, helyezzem őt ebbe az állásba. Közölte velem, hogy rendkívül mostoha viszonyok között él (ezt nem is volt nehéz elhinnem). A jogászkodás semmi haszonnal sem járt, s ő most szentül elhatározta, hogy lelkész lesz, ha neki adományozom a kérdéses állást - kétsége efelől alig lehet, hiszen más jelöltem bizonyára nincsen, s nagyra becsült édesapám szándékairól sem feledkezhettem meg. Kegyed nem róhatja fel nekem, hogy ezt a kérést visszautasítottam, s hogy további alkalmatlankodása is süket fülekre talált. Mr. Wickham felháborodása szorult helyzetével állt arányban, s kétségkívül éppoly hevesen szidalmazott mások előtt, mint amilyen hevesek voltak nekem tett szemrehányásai. Ezek után az ismeretségnek még a látszatát is megszakítottuk. Hogyan élt, azt nem tudom. De múlt nyáron ismét a legkínosabb módon tolakodott be az életembe.

Most egy olyan körülményre kell kérnem, amelyet magam is szeretnék elfelejteni, s ha nem kényszerítene erre a jelen alkalom, soha nem tárnám fel semmiféle emberi lénynek. Miután ezt elmondtam, nem kételkedem a Kegyed titoktartásában. Húgomnak, aki több mint tíz évvel fiatalabb nálam, anyám unokaöccse, Fitzwilliam ezredes és én vagyok a gyámja. Körülbelül egy éve kivettük az iskolából, és lakást rendeztünk be neki Londonban. Múlt nyáron Ramsgate-be utazott azzal a hölggyel, aki a háztartást vezette - s odautazott Mr. Wickham is, nyilván előre megfontolt szándékkal. Kiderült ugyanis, hogy régi ismerőse Mrs. Younge-nak, akinek jellemében keservesen csalódtunk. Az ő cinkos támogatása révén Mr. Wickham teljesen behízelegte magát húgomnál (Georgiana szerető szívében mély nyomot hagyott, hogy kislány korában kedvesen bánt vele); húgom szerelmesnek képzelte magát, és beleegyezett, hogy Wickham megszöktesse. Még csak tizenöt éves volt, s ez mentségéül szolgál. De ha elmondtam, milyen meggondolatlanul viselkedett, örömmel tehetem hozzá, hogy tőle magától tudtam meg a dolgot. Egy-két nappal a tervezett szökés előtt váratlanul odautaztam, s ekkor Georgiana, nem bírván elviselni a gondolatot, hogy megbántsa és elszomorítsa bátyját, akit szinte édesapjaként tisztelt, mindent bevallott nekem. Képzelheti, mit éreztem, és hogyan jártam el.

Húgom jó neve és érzései iránti kíméletből nem rendeztem nyilvános jelenetet, hanem írtam Mr. Wickhamnek, aki rögtön elutazott, Mrs. Younge-ot pedig természetesen elbocsátottam állásából. Mr. Wickham elsősorban kétségtelenül húgom vagyonára tört, ami harmincezer fontra rúg, de bizonyára erősen ösztökélte az a remény is, hogy bosszút állhat rajtam. Ez a bosszú valóban teljes lett volna.

Ezzel híven beszámoltan Kegyednek minden eseményről, amely kettőnket közösen érdekelhet, s ha szavaimat nem tartja eleve valótlannak, remélem, ezentúl nem vádol kegyetlenséggel Mr. Wickham irányában. Nem tudom, mi módon, milyen ravaszsággal téveszthette meg Kegyedet, de sikerén talán nincs is mit csodálkozni. Mivel Kegyed eddig egyik ügy előzményeiről sem tudott semmit, nem állhatott módjában felkutatni az igazságot, a gyanakvás pedig valóban nem természete.

Talán csodálkozik, miért nem mondtam el mindezt tegnap este. De akkor nem voltam eléggé ura magamnak, s nem tudtam mit szabad és mit kell feltárnom. Hogy igaz-e, amit itt előadtam, erre nézve elsősorban Fitzwilliam ezredes tanúságára hivatkozom, aki mint közeli rokonom, állandó bizalmas barátom, s főleg mint apám végrendeletének egyik végrehajtója kénytelen volt megismerkedni az említett ügynek minden részletével. Ha az én állításaimat értéktelennek tekinti, mert irtózik tőlem, ez nem gátolhatja abban, hogy megbízzék unokabátyámban: s hogy módja legyen őt megkérdezni, keresni fogom az alkalmat, hogy a délelőtt folyamán átadjam Kegyednek ezt a levelet. Még csak ennyit: Isten áldja meg.

Fitzwilliam Darcy

 


KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   •   13   14   15   16   17   18   19