TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   •   14   15   16   17   18   19  

 


II. KÖNYV     13. FEJEZET

Mikor Darcy átadta a levelet, Elizabeth nem várta, hogy megismétli benne vallomását, sőt el sem tudta gondolni, mit mondhat. De ismerve a levél tartalmát, könnyen elképzelhetjük, milyen mohón futotta át, s milyen ellentétes érzelmeket ébresztett benne. Alig lehet meghatározni, mit érzett olvasás közben. Eleinte csodálkozva fedezte fel, hogy Darcy egyáltalán lehetségesnek tartja a kimagyarázkodást - hiszen konokul hitte, hogy a fiatalember semmi olyan magyarázatot nem adhat, amit a természetes szégyenérzés el nem titkolna. Telve előítélettel mindaz iránt, amit Darcy mondhat, Elizabeth elkezdte olvasni a beszámolót a netherfieldi eseményekről. Oly mohón falta a betűket, hogy a szavak értelmét alig tudta felfogni - türelmetlenül várta, mit tárhat fel a következő mondat, s ezért nem tudta megérteni, amit éppen olvasott. Hogy Darcy közömbösnek tartotta volna Jane-t, erről rögtön megállapította magában, hogy nem lehet igaz; amit pedig igazi, legsúlyosabb kifogásairól írt a házassággal szemben, az annyira felbőszítette Elizát, hogy nem is kívánta igazságosan mérlegelni Darcy érveit. Darcy meg sem bánta kellő módon, amit tett; a levél hangja gőgös volt, nem bűnbánó, kihívó büszkeség áradt minden sorából.

De amikor Wickham ügyére tért át, amikor már kissé világosabb fejjel olvasott olyan eseményekről, melyek, ha igazak, le kell hogy rontsák minden eddigi jó véleményét (pedig Darcy beszámolója kísértetiesen hasonlított mindahhoz, amit Wickham önmagáról mesélt), Elizán még nehezebben jellemezhető és még gyötrőbb érzések lettek úrrá. Megdöbbenés, félelem, sőt borzadás futott át rajta. Egész lelkével tiltakozott a vádak ellen, újra meg újra felkiáltott: - Ez nem lehet igaz! Lehetetlen! Szemenszedett hazugság! -, s miután átolvasta az egész levelet, bár az utolsó egy-két oldalra már alig ügyelt, sietve eltette, szentül megfogadva, hogy többet a kezébe sem veszi, és bele sem néz többé.

Ebben a feldúlt lelkiállapotában, ide-oda csapongó gondolatokkal próbálta folytatni a sétát - de hiába. Fél perc múlva újra kibontotta a levelet, amennyire tudta, összeszedte magát, újból belekezdett a Wickhamre vonatkozó részek gyötrelmes olvasásába, s már annyira úrrá lett érzésein, hogy külön-külön megvizsgálta minden egyes mondat értelmét. Wickham ugyanígy vázolta kapcsolatát a pemberleyi családdal, amit pedig Darcy édesapja jóságáról írt (Elizabeth nem tudta eddig, hogy mi mindenre terjedt ki), az is pontosan egyezett Wickham szavaival. Idáig a két beszámoló kölcsönösen megerősítette egymást, de mikor a végrendelethez ért, nyilvánvaló lett az eltérés. Wickham elbeszélése a lelkészség sorsáról még frissen élt a leány emlékezetében, s mikor felidézte, kelletlenül úgy érezte, hogy az egyik vagy a másik fél nagyon kétszínűen viselkedett. Néhány pillanatig abba a hitbe ringatta magát, hogy vágyai nem tévesztették meg. De ahogy aprólékos figyelemmel újra meg újra követte az események sorát, közvetlenül azután, hogy Wickham lemondott a lelkészségre vonatkozó minden igényéről, s ennek fejében jelentős összeget, háromezer fontot kapott - ez ismét gondolkodóba ejtette Elizát. Letette a levelet, igyekezett elfogulatlanul mérlegelni minden körülményt, fontolóra vette mindkét állítás valószínűségét, de nem sok eredménnyel. Mind a két részről puszta állításokra támaszkodott. Megint belefogott az olvasásba. De a levél minden sorából egyre jobban kiviláglott, hogy ez az ügy, melyet eddig, meggyőződése szerint, semmiféle ravaszkodással nem lehetett volna úgy beállítani, hogy Darcy szerepe ne tűnjék fel gyalázatosnak, oly módon is magyarázható, hogy Darcy mindvégig kifogástalanul járt el.

A tékozló és feslett életmód, amellyel Darcy nem átallotta Wickhamet vádolni, rendkívül megdöbbentette a leányt, annál is inkább, mert nem volt semmiféle ellenkező bizonyítéka. Sohasem hallott Wickhamről, mielőtt az belépett az X. grófság ezredébe, ott is egy fiatalember rábeszélésére vállalt szolgálatot, aki véletlenül találkozott vele Londonban, és régebben is csak futólag ismerte. Korábbi életmódjáról semmit sem tudtak Hertfordshire-ben, kivéve azt, amit ő maga mesélt. Igazi jelleméről akkor sem tudakozódott volna, ha módjában áll ilyen értesüléseket szerezni. Wickham arca, hangja, modora rögtön minden erény birtokosává avatta őt szemében. Próbált visszaemlékezni valamilyen jó cselekedetére, a becsület vagy a jóakarat valamilyen jelére, amely megvédte volna őt Darcy támadásaitól; vagy legalább értékes tulajdonságaira utalva ellensúlyozhatta alkalmi botlásait - Elizabeth ide szerette volna sorolni mindazt, amit Darcy tunya és kicsapongó életmódnak nevezett. De semmi ilyen emlék nem jött segítségére. Tüstént maga elé tudta őt idézni, megnyerő arcát és modorát - de egyebet nem írhatott javára, csak azt, hogy a környéken általános tetszést aratott, meg hogy a tiszti étkezdében kedvelték szórakoztató társalgása miatt. Jó ideig töprengett ezen, majd újra hozzáfogott az olvasáshoz. De sajnos, most Miss Darcy elleni ármánykodása következett, ezt a történetet pedig némileg alátámasztotta a beszélgetés, amelyet éppen előző délelőtt folytatott Fitzwilliam ezredessel. A levél végén az állt, hogy az elmondottakat Fitzwilliam pontról pontra igazolhatja - ő pedig magától az ezredestől hallotta, hogy unokaöccse minden ügyébe beavatta, s Fitzwilliam jellemében nem volt oka kételkedni. Egy pillanatra már majdnem elszánta magát, hogy az ezredeshez fordul, de visszariadt a fonák kéréstől, s végül elűzte magától a gondolatot, jól tudva, hogy Darcy nem kockáztathatott volna meg ilyen javaslatot, ha nincs meggyőződve, hogy unokabátyja mindenben megerősíti állításait.

Elizabeth pontosan emlékezett Wickhammel folytatott beszélgetésére, amikor első este találkoztak Philipséknél. Nem egy szava frissen megmaradt emlékezetében; most hirtelen ráeszmélt, milyen illetlenség volt ilyesmit kitálalni egy idegennek, s csodálkozott, hogy eddig ez nem jutott eszébe. Látta, hogy Wickham tapintatlanul, tolakodóan viselkedett, s eljárása nem egyezett fennen hangoztatott elveivel. Dicsekedve mondta, hogy ő nem fog találkozni Darcyval, inkább Darcy hagyja el a környéket, de ő nem mozdul onnan; s mégis, már a következő héten távol maradt a netherfieldi bálról. Eszébe jutott az is, hogy amíg Bingleyék el nem költöztek Netherfieldből, Wickham csak neki panaszolta el sorsát, de elutazásuk után a történet szájról szájra járt - akkor már minden gátlás és lelkifurdalás nélkül ócsárolta Darcy jellemét, pedig előzőleg kijelentette, annyira tiszteli az apja emlékét, hogy emiatt sohasem fogja leleplezni a fiát.

Milyen más színben tűnt most fel Wickham minden cselekedete! Elizabeth most látta meg, hogy Miss Kingnek csak gyűlöletes pénzéhségből udvarolt; a leány szerény vagyona többé nem Wickham mérsékelt igényeit bizonyította, hanem azt, hogy mohón kap minden után. Az őiránta tanúsított viselkedését sem lehetett menteni; vagy abban a hiszemben volt, hogy gazdag leány, vagy hízelgett hiúságának, hogy bátoríthatja azt a vonzalmat, amelyet Elizabeth igen óvatlanul elárult előtte. Hiába próbálta őt magában védeni, igyekezete egyre jobban gyöngült. Darcy igazolására kénytelen volt azt is elismerni, hogy Bingley már régen kijelentette, amikor Jane nála kérdezősködött: barátja nem hibás a Wickham-ügyben; hogy bármilyen gőgös és elutasító is a modora, ismeretségük egész folyamán - pedig az utóbbi időben sokat voltak együtt, és Elizabeth közelebbről megismerhette gondolkodásmódját - soha nem tapasztalt olyasmit, ami elvtelen vagy igazságtalan felfogásra vallott, ami vallásba vagy erkölcsbe ütköző szokásokról tanúskodott volna. Baráti körében becsülték, és nagyra tartották; még Wickham is elismerte róla, hogy jó testvér - ő maga gyakran hallotta, milyen szeretettel beszél húgáról, bizonyságául annak, hogy van benne legalább némi meleg érzés. Ha Wickham híven írta le eljárását, amely sárba tiprása minden méltányosságnak, ez alig maradhatott volna rejtve a világ előtt, s ha erre képes volna, érthetetlen, hogy olyan melegszívű emberrel tartson fenn barátságot, mint Bingley.

Elizabeth mélységesen elszégyellte magát. Akár Darcyra gondolt, akár Wickhamre, azt kellett éreznie, hogy vak volt, részrehajló, elfogult és nevetséges.

- Milyen gyalázatosan viselkedtem! - kiáltott fel. - Én, aki büszke voltam jó ítélőképességemre! Én, aki képességeimmel kérkedtem! Hányszor lenéztem Jane nagylelkű, nyílt szívét, hányszor hízelegtem a hiúságomnak alaptalan, kárhozatos gyanakvásommal! Milyen megalázó ez a felfedezés! De mennyire rászolgáltam a megaláztatásra! A szerelem sem sújthatott volna nyomorultabb vaksággal. De engem a hiúság szédített el, nem a szerelem. Ismeretségünk legelején megörültem, hogy az egyik kitüntet figyelmével, s megsértődtem, mert a másik elhanyagol - rabul ejtett a tudatlanság és a balítélet, s elfojtottam a józan ész szavát, mikor e két férfiról volt szó. E pillanatig teljesen félreismertem önmagamat.

Önmagáról Jane-re, Jane-ről Bingleyre tértek át gondolatai, s most eszébe jutott, hogy Darcy magyarázata ezen a ponton nem látszott kielégítőnek - mire újra elolvasta a levél elejét. A második olvasás egészen más hatást váltott ki belőle. Hogyan is vonhatta kétségbe Darcy, állításait az egyik esetben, mikor a másikban kénytelen hinni neki? Darcy kijelentette, hogy sejtelme sem volt Jane szerelméről - s Elizának vissza kellett emlékeznie, mi volt Charlotte-nak erről mindig a véleménye. Azt sem tagadhatta, hogy Darcy híven írta le Jane-t. Maga is megfigyelte, hogy nővére alig árulja el legforróbb érzéseit, arca és modora állandó nyugalmat sugároz, ami ritkán párosul mély érzékenységgel.

Mikor a levélnek ahhoz a részéhez ért, melyben családjáról esett szó, telve gyötrelmes, de megérdemelt szemrehányásokkal, Eliza szinte a föld alá süllyedt szégyenletében. A vád elevenére tapintott, s nem is tudta jogosultságát tagadni. A körülmények, melyekre Darcy elsősorban hivatkozott - a netherfieldi bál eseményei igazolták első kedvezőtlen véleményét -, a fiatalembert sem érinthették érzékenyebben, mint magát Elizát.

Darcy bókja, mely neki és nővérének szólt, nem kerülte el figyelmét. Jólesett neki, de nem vigasztalhatta meg a lenézésért, amelyet a család többi tagjai magukra vontak. S amikor arra gondolt, hogy Jane csalódását valójában legközelebbi rokonai okozták, s hogy mennyit árt kettőjüknek a család modortalan viselkedése, olyan levertség fogta el, mint még soha életében.

Két óra hosszat kóborolt az erdei úton, ezerfélét gondolva magában - újra meg újra felidézte az eseményeket; fontolgatta a lehetőségeket, s próbált beletörődni, amennyire tőle telt, a váratlan és fontos változásba -, míg végre eszébe jutott, milyen régóta van távol, s a fáradtság is hazatérésre bírta. Azzal a szándékkal lépett be a házba, hogy szokásos jókedvét erőlteti magára, s elfojt minden bánatos gondolatot, amely alkalmatlanná tenné a társalgásra.

Rögtön azzal fogadták, hogy távollétében a két rosingsi úr külön-külön megjelent náluk. Darcy csak néhány percre jött, búcsúzni, de Fitzwilliam ezredes legalább egy órát töltött velük, Elizát várva, és majdnem utánament, hogy megkeresse. Elizabeth úgy tett, mintha sajnálná, hogy elkerülték egymást, de igazában örült. Fitzwilliam ezredes többé már nem érdekelte. Nem tudott másra gondolni, csak a levélre.

 


KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   •   14   15   16   17   18   19