William Blake:

A tapasztalás dalai

(válogatott versek)


TARTALOM

KÖLTŐI VÁZLATOK

     A TAVASZHOZ
     A REGGELHEZ
     ŐRÜLT DAL
     A MÚZSÁKHOZ

AZ ÁRTATLANSÁG DALAI

     BEVEZETÉS
     A BÁRÁNY
     A NÉGER KISFIÚ
     A KÉMÉNYSEPRŐ
     AZ ELVESZETT FIÚCSKA
     A MEGTALÁLT FIÚCSKA
     BÖLCSŐDAL
     AZ ISTENI ÁBRÁZAT
     ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK
     A MÁSOK BÁNATA

A TAPASZTALÁS DALAI

     BEVEZETÉS
     A FÖLD VÁLASZA
     A GÖRÖNGY ÉS A KAVICS
     ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK
     DAJKA-ÉNEK
     AZ ELVESZETT KISLÁNY
     A MEGTALÁLT KISLÁNY
     A KÉMÉNYSEPRŐ
     A BETEG RÓZSA
     A LÉGY
     AZ ANGYAL
     TIGRIS
     A TIGRIS
     AZ EMBERI LÉNYEG
     A CSECSEMŐ BÁNATA
     AZ ELVESZETT KISFIÚ
     AZ ELVESZETT KISLÁNY
     AZ AGG BÁRD SZAVA
     ISTENI KÉPMÁS

KÉZIRATOS VERSEK ÉS TÖREDÉKEK

     HÓPEHELY
     SZÉPEK ÉDES ÉKE
     VOLTAIRE, ROUSSEAU, HIÁBA MIND
     A LÉLEKUTAZÓ
     AZ ANGYAL
     FELRIADTAM EGY HAJNALON

VERSEK A THOMAS BUTTSHOZ ÍRT LEVELEKBŐL

     BUTTS BARÁTOMNAK ÍROM
     Ó, MIÉRT SZÜLETTEM

PRÓFÉCIÁK

     AZ ÁRTATLANSÁG JÖVENDÖLÉSEI
     MENNY ÉS POKOL HÁZASSÁGA
     A SZABADSÁG ÉNEKE
     AMERIKA: JÖVENDÖLÉS
     EURÓPA: JÖVENDÖLÉS



KÖLTŐI VÁZLATOK


A TAVASZHOZ

Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh, Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

Szabó Lőrinc


A REGGELHEZ

Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.

Tandori Dezső


ŐRÜLT DAL

A zord szél zúg,
     Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
     Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
     Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget.

Fény-borított
     Ég boltja alá
Megszomorított
     Dalom nyögve száll:
Az éj fülébe cseng,
     Sír tőle a nap;
A vad szél őrjöngve tombol
     S a vihar szárnyra kap.
Mint szörny, kit rejt a felleg:
     Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
     Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.

Képes Géza


A MÚZSÁKHOZ

Ha Ida árnyas szirtfokán,
   Vagy napkeleti termeken,
Az elnyugvó nap csarnokán,
   Hol most az ősi dal - pihen;

Ha mennyben jártok, Szépeim?
   Vagy földünk zöldelő ölén,
Vagy a lég kéklő térein,
   Szelek dallamszülő helyén;

Ha tengermélyi sziklaszál
   Vonzott, víz kristály-hűs tere?
Ligetszám sarjadó koráll?
   Költészet Kilenc Hűtlene!

Elhagytátok szerelmetek?
   Megannyi bárd vágyálma volt!
A húrok már csak tengenek.
   Fogytán a dal, a hang koholt.

Tandori Dezső


AZ ÁRTATLANSÁG DALAI


BEVEZETÉS

Völgy vadonján jártam én
Fújva könnyű énekem,
S egy kisgyermek szállt felém,
És kacagva szólt nekem:

"Bárányról fújj dalt, dudás!"
Fújtam boldogan neki.
"Újra, nem kell semmi más!"
Fújtam, s hulltak könnyei.

"Dobd el vígszavú dudád,
S dúdold vígan éneked!"
Dúdoltam a dalt tehát,
S ő mosolygott, könnyezett.

"Ülj le, s könyvbe írd, legyen
Mások kincse is dalod!"
S míg eltűnt egy fellegen,
Kezem nádszálért kapott,

Ez lett tollam, parlagi,
S megfestvén a kék vizet,
Víg dalom leírtam én:
Hallja minden kisgyerek.

Gergely Ágnes


A BÁRÁNY

   Barikám, ki növelt?
   Barikám, ki nevelt?
Mondd, ki adta éltedet,
S parti réten jó füvet;
S adta rád ez örömöt:
Fényes gyapju-köntösöd;
S gyengéd bégetésedet,
Mely vidámít völgyeket?
   Barikám, ki növelt?
   Barikám, ki nevelt?

   Barikám, tudom ám,
   Barikám, mondom ám:
A neve, mint a tiéd,
Vállalja Bárány nevét,
Bájos ő és nyájas ő,
Kisgyermekként születő,
Bárány te és gyermek én,
Minket hívnak a nevén.
   Isten óv, barikám.
   Isten áld, barikám.

Weöres Sándor


A NÉGER KISFIÚ

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

"Lásd, kél a nap! A napban Isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derüt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
»Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szememfénye, berkedből jöjj ki hát!«"

Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:

"Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk."

Szabó Magda


A KÉMÉNYSEPRŐ

Süvölvény koromban sírba szállt anyám,
És apám egy-kettő túladott fián,
Bár semmit se tudtam, jajgatni alig  -
Hát a kéményt kotrom, koromban nyakig.

Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán,
Göndör volt a gyapja, mint a birka hátán.
"Hallgass! - szóltam én rá. - Jobb lesz kopaszon,
Mert szőke bozontod nem lepi korom."

Végül elcsitúlt; s még aznap éjszaka
Álmot lát, csudásat, Tom Dacre, haj-haja!
Ím ezer koporsó, koromfekete,
Ezer kéményseprőt fektettek bele.

Angyal repül arra, fényes kulcsa volt,
Nyit vele koporsót, fölkél mind a holt;
Egy zöld réten ugrál végig a sereg,
Egy folyóba, zsupsz, be! s jól megfürdenek.

Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren
Szállnak fellegek közt, cicáznak a szélben;
Szól az Angyal: "Tom! csak jól viseld magad,
És meglásd, az Isten fiának fogad."

Mikor Tom fölébredt, sötét volt körűl;
Hej, munkára! seprő, zsák előkerűl;
Hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel;
Dolgon nyüzsgölődő! félni sose kell.

Kormos István


AZ ELVESZETT FIÚCSKA

Apám, apám, hova sietsz úgy,
Ne nyújtsd meg léptedet,
Szólj, szólj, apám, kér kisfiad,
Mert másképp elveszek.

Sötét az éj, az apja sehol,
Csupa harmat a kisgyerek,
Mély a bozót, s ő egyre zokog,
S a ködkép ellebeg.

Tellér Gyula


A MEGTALÁLT FIÚCSKA

A lápon az elveszett fiú,
Kit elcsalt kósza lidérc,
Sír, ám vele jár az Úr, s most odaáll
Fehérben, az apjaként.

Csókolja elébb, majd fogja kezét
S az anyjához vezeti,
Aki bús, halovány, s sír a völgy során,
Míg kisfiát keresi.

Tellér Gyula


BÖLCSŐDAL

Édes álom, ernyőd
Rejtse az arany csecsemőt,
Hints patak-csobogást
Boldog holdsugáron át.

Álom, pihe-szemöldököd
Övezi a csecsemőt,
Álom-angyal, szeretet,
Lengj a gyermekem felett.

Éji hű mosolyok,
Örömömre szálljatok,
Hű anya-mosolyok,
Éjet átvarázsolók.

Galambbúgás-sóhajok,
Álmodat el nem hajszolók.
Mosolyok, libbenők,
Galambbúgást bűvölők.

Szúnyj, szúnyj, kisbaba,
E világ álma, mosolya;
Szúnyj, szúnyj az éjen át,
Míg fölötted sír anyád.

Édesem, arcodon
A szent képét olvasom.
Mint te most, csecsemő,
Sírt értem a Teremtő.

Értem, érted, bárkiért,
Amikor bölcsőbe fért.
Hogyha képét láthatod:
Égi orca, rád-mosolyog.
Rád, ránk, énreám,
Csecsemő lett hajdanán,
S a mosolygó csecsemő
Eget-földet békítő.

Weöres Sándor


AZ ISTENI ÁBRÁZAT

Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... - hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász.

Mert ez a boldog négy erény
A Úr, szelíd Atyád,
És ez a boldog négy erény
Az Ember, a Család.

Emberszívű az Irgalom,
A Jóság - földi test,
A Szeretet menny-föld-arcot ölt
S a Béke - földi mezt.

Mert aki bármely ég alatt
Fohászkodik, szegény,
Égi-földi formátokat
Imádja, négy erény.
Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
Az ember-alakot!
Hol Béke s Irgalom lakik,
Az Isten lakik ott.

Kardos László


ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék
Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék -
Elöl fehér botokkal két szürkülő egyházfi ballagott -
S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok.

Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág!
Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng!
Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké;
Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé.

S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje,
Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje.
Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelid agg;
Légy irgalmas, sohase űzd el ajtódtól az angyalokat.

Kardos László


A MÁSOK BÁNATA

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

Tótfalusi István


A TAPASZTALÁS DALAI


BEVEZETÉS

Halld hát! A Bárd beszél!
Ki múlt-jelen-jövőbe lát,
Ki hallja még
A Szent Igét,
Mely ősi fák között kiált,

S megtévedt lelkeken
Zokog, ha hull az esti dér,
Hogy úr legyen
A zord egen
Míg tűnő fénye újra él!

"Térj vissza, visszatérj,
Ó, Föld, a fűből égre láss,
Fáradt az éj,
És lomha, mély
Álmából jő a pirkadás!

Elég a búcsu már!
Elmenned nem szabad!
Vízpart, sudár
Csillagsugár
Tiéd, amíg felkél a nap."

Gergely Ágnes


A FÖLD VÁLASZA

Felnéz a Föld. Körül
Éj van, félelmes, fénytelen.
Csönd megkövül,
Csak kín feszül
Ősz fürtjein s a félelem.

"Vízpart a börtönöm,
Balvégzet ártó ujja fog,
Láncod nyögöm,
Fagyos közöny!
S az ősök atyja fenn zokog.

Zokogj, boldogtalan!
Álnok, vad, önző rettenet!
Béklyóiban
A Vágy hogyan
Gyújtson fel ifjú szűzeket?

Elrejti mámorát
A rügyfakasztó szép Tavasz?
Ha nap leszállt,
Szánt-vet tovább
Sötét, vak éjben a paraszt?

Törd szét e láncokat,
Velőmig hat a vas foga!
Legálnokabb,
Rút kárhozat:
Szabad szerelmek gyilkosa."

Gergely Ágnes


A GÖRÖNGY ÉS A KAVICS

"A szerelem önnön javát
Nem űzi, nincs magára gondja,
De másnak édes enyhet ád,
És Eget épít a Pokolra."

Így dalolt a kis Göröngy,
Rúgta barmok lába,
Ám a Kavics a patakban
Ezt fonta dalába:

"A szerelem csak enjavát
Kergeti, mást kéjébe törve,
Örvend, ha másnak gondot ád,
S Poklot épít az Égi körbe."

Somlyó György


ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

Istennek való dolog,
Hogy ha Kánaán a hon,
Ennyi kisded nyomorog:
Vész el uzsorahasznokon?

Sírás hangja, reszketeg:
Dal lehet? Öröm dala?
Zengik éhes kisdedek?
Ó, e hon nyomortanya.

Gyatra napja nem ragyog,
Éltető földek sehol,
Útjain tövisbozót:
Itt az örök tél honol.

Mert ahol van jó eső,
És a nap nem torzvigyor,
Nincs éhen halt csecsemő,
Szívet ínség nem tipor.

Tandori Dezső


DAJKA-ÉNEK

Mikor gyerekzsivaj száll a rétek felől
S a völgy valamit susog,
Elmémben feltámad az ifjuság
És belesápadok.

Gyertek haza, gyermekek, nyugszik a nap,
Már éjnek harmata kél;
Nappal, kikelet játszva lepereg,
S itt leskell a tél meg az éj.

Gergely Ágnes


AZ ELVESZETT KISLÁNY

Jövendőbe látok
Abból prófétálok:
Hogy majd a föld felébred
(Ezt jól szivedbe véssed!)

Felkél és megkeresi,
Őt, ki mestere neki,
S akkor a sivatag
Kert lesz az ég alatt.

Hol a déli ég
Hervadatlan ég
Ott feküdt maga
Gyönyörű Ryka.

Járt, kelt, vándorolt,
Hol vadmadár dalolt,
Csak hét nyarat élt,
Kicsi Ryka félt:

"Álom, jöjj körém,
Fa, hajolj fölém,
Sír apám-anyám:
Hol alhat az a lány?

Pusztába veszett
Kicsi gyermeked,
Hogy alhat Ryka,
Mikor sír anya!

Ha szive fáj nagyon,
Én sem alhatom -
Ha anyád elaludt,
Ryka, hagyd a bút.

Vont szemöldü éj,
Vad a puszta, mély,
Lámpám hold legyen,
Míg lehunyom szemem."

Ryka szúnnyadott,
S köré álltak ott
Nagy ragadozók,
Vad barlanglakók.

Fenséges oroszlán
Nézte a kisleányt,
Halkan járta körül
S a megszentelt föld örült.

Leopárd, tigris ott
A lány körül játszadozott,
Hajbókolt az oroszlán vén
Fején az aranysörény,

Nyalogatta szűz kebelét
S nyakára hullatta szét
- Míg lángszeme égetett -
A rubint könycseppeket,

Nagy nősténye ezalatt
Felfedte a szép tagokat,
S a szűz-meztelen lányt
Vitték a barlang iránt.

Hajnal Anna


A MEGTALÁLT KISLÁNY

Bús szülők éjen át
Keresik Rykát:
A mély völgy hallgatag,
Sír a sivatag.

Búval epedtek,
Jajtól rekedtek,
Kéz-kézben hét napon
Bolygnak vad utakon.

Hét éjjel alszanak
Szívszorító árny alatt,
Álmukban sír a lány,
Éhségtől halovány,

Úttalan úton lép,
Tévelyg a képzelt kép,
Elhalón sír, jajong,
Gyengülve csak bolyong.

Kél nyugtalanságból,
Szorongó alvásból
Szegény anya sírva,
S lába már nem bírja.

Búövezett asszonyát
Ura viszi tovább,
S előttük keresztbe
Egy oroszlán teste.

A szív futva fut,
Vissza nincsen ut,
Leroskadtak ők
A nagy sörény előtt.
Zsákmánya körül
Szaglászva örül,
Megnyalta kezük
Némán megállt velük,

Nézték nagy szemét...
S mily meglepetés!
Szellem, ki előttük áll,
Arany-páncélos király.

Kezében korona,
Aranyhaj zuhataga
Arany vállára borul,
A gond szivükről lehull.

"Kövessetek!" - s hangja sziven
Fogta őket szeliden: -
"Ne sírjatok, palotám
Hűsén alszik a lány."

Követték ők a csodás
Vezetőt, szűz látomást:
S látták: lánykájuk ott
Tigrisek közt szunnyadott.

Máig is élnek lenn,
Magányos völgyölen,
Farkas nyí, oroszlán bőg,
Mégsem félnek ők.

Hajnal Anna


A KÉMÉNYSEPRŐ

Keserves hóbuckák között
Kis fekete pont jajong, nyöszörög.
"Ej, hol apád, ej, hol anyád?"
"Templomba ment, istent imád.

Mert örvendtem, ha nyár ragyogott,
Mert víg voltam télvíz idején,
Halál-gúnyába bújtatott
S jajgatni tanított két szülém.

S mert vígan táncolok és dalolok,
Nem ért, úgy vélik, sérelem,
S most áldanak Istent, királyt, papot -
Így, földi nyomorból épül a menny."

Tandori Dezső


A BETEG RÓZSA

Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.

Képes Géza


A LÉGY

Kis legyecske,
Játszi nyarad
Összetört buta
Kezem alatt.

Nem vagyok én is
Légy, mint te, szegény?
S nem vagy te ember,
Akárcsak én?

Nekem is izlik
A tánc, dal, a méz,
Mig le nem üt
Egy vaksi kéz.

Ha a tudat élet
És a sugár
És a tudat
Hiánya halál:

Akkor én boldog
Légy vagyok,
Akár élek,
Akár halok.

Szabó Lőrinc


AZ ANGYAL

Álmot láttam, mily talány!
Voltam szűz királyleány,
Angyalőrzött, égi sarj,
Ne érintsen semmi baj.

S mert könnyen hullott végtelen,
Megtörölte két szemem,
Könnyem hullott, gyors özön,
Elrejtettem örömöm.

Akkor elszállt, menekült;
Rózsa-reggel felderült;
Illant könny és félelem,
Dárda, vért lett fegyverem.

S mire gyorsan visszatért,
Óvott már a dárda, vért,
Mert ifjuságom elrepült,
S fürtjeimre hó terült.

Vámosi Pál


TIGRIS

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyű és szép termeted?

Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?

Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?

Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyű és szép termeted?

Kosztolányi Dezső


A TIGRIS

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, azt csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Szabó Lőrinc


AZ EMBERI LÉNYEG

Nem volna Irgalom, ha nem
Éhezne köztünk senki sem;
S Jóság se, ha a föld fia, mint
Mi, boldog volna mind.

A béke - kölcsönös rettegés,
Dagad az önző szeretet, és
Lappang a Gaz kezén a csel,
Mérgeit gonddal hinti el.

Szent félelemben ő leül,
Könnyet iszik a föld, körül:
Talpa alatt ver gyökeret
Az Alázatos Rémület.

S feje fölött máris komor
Titkok árnya omol,
S a Titkokon a Hernyó és a Légy
Táplálja életét.

S a Bűn gyümölcse búvik ott,
Piros és édes: szíhatod,
S ahol az árny egész vak, ott
Fészket egy holló-pár rakott.

Föld s víz istene mind nekilát,
Keresi-kutatja ezt a Fát,
De hasztalan kutatja, ha
Az Emberi Agyban nőtt ez a Fa.

Kardos László


A CSECSEMŐ BÁNATA

Apám sírt, anyám jajgatott,
S hipp-hopp, e zord földön vagyok,
Pőre kisded, vinnyogó,
Mint egy ködbe bujt manó.

Apám karján csápolok,
A pólyáimmal harcolok,
De hiába fáradok,
Hát anyám mellén duzzogok.

Szabó Magda


AZ ELVESZETT KISFIÚ

"Senki mást nem becsül, szeret,
Miként magát, olyan hiven,
S hogy önmagánál van nagyobb,
Fel nem foghatja senki sem.

Téged testvérem, jó Atyám,
Jobban szeretni nem lehet,
Szeretlek, mint a kismadár,
Mely kenyérmorzsát csipeget."

A pap hallja a kisfiút,
És vakbuzgón hajába kap,
Kabátjánál vonszolja el,
S mind bámulják, mily bölcs a pap.
Az oltárról így prédikál:
"Az ördög ül e kisfiún,
Eszével mér, holott hitünk
A legszentebb misztérium."

A gyermek sír, kérdést se hall,
Szülői sírnak, hasztalan,
Testét csak ing takarja már,
keze meg lába vasba' van.

S a szent helyen elégetik,
Sokan égtek itt egykoron,
Szülői sírnak, hasztalan,
Hát tehetsz ilyet, Albion?

Vámosi Pál


AZ ELVESZETT KISLÁNY

                 Majd egykor olvassák:
                 - E lap kínos igazság! -
                 Megtudják - mily embertelen! -
                 Bűn volt az édes szerelem
.

Volt aranyidő,
Hol tél sose jő,
Hol ifju s édes lány
Szent fény tavaszán
Meztelen örültek sugarán.

Ifju szeretők,
Egymásra leltek ők,
Fényes kert ölén,
Hol a szentelt fény
Kinézett az éjjel függönyén.

Ott, hol kel a nap,
Füvön játszanak,
Messze a szülő,
Idegen se jő,
És a lányka bátorsága nő.

Csókban fáradók,
S újra kell a csók,
Ha az éji csend
Mélyen elmereng
És a fáradt vándor könnye reng.

A lány hazatér,
Apja bús, fehér,
Ám szelid szava
Mint a Biblia -
Óh, hogy reszketett gyöngéd Ona!

Így szól sápadón,
Gyöngéd-elhalón:
Óh a félelem!
Óh bús szerelem!
Reszketeggé teszed ősz fejem.

Hajnal Anna


AZ AGG BÁRD SZAVA

Gyönyörnek gyermeke, jöjj,
S nézd, hajnal nyílt az égre:
Igazság ifju képe.
Viszályok, s felhői az észnek:
Kétség, sötét viták enyésznek.

Örök tévút a dőreség,
A láb kuszált gyökérre lép.
Ó, hány bukott el rajta már!
Éjjel, botolva, holttestekre hágnak,
Gondban élnek, nem tudva bár,
És - vak világtalant - mást vezetni vágynak.

Tótfalusi István


ISTENI KÉPMÁS

Kegyetlenség: emberi szív,
Féltékenység: emberi kép,
Terror: istenember-alak,
Titok: emberi öltözék.

Ember-öltözék: vert acél,
Ember-alak: kohó, s lobog,
Ember-kép: zárt kemenceszáj,
Emberi szív: éhes torok.

Weöres Sándor


KÉZIRATOS VERSEK ÉS TÖREDÉKEK


HÓPEHELY

Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt - játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
- Gazember! - kiáltott utánam a tél.

Petra-Szabó Gizella


SZÉPEK ÉDES ÉKE

Szépek édes éke: mez,
Csalfa és felesleges,
Szépek édes éke ez.

Görgey Gábor


VOLTAIRE, ROUSSEAU, HIÁBA MIND

Voltaire, Rousseau, hiába mind,
Hiába mind a gőg, a gúny!
Szórjátok ti csak szét a port -
A szél az mindent visszafúj.

Mert drágakő és égi fény
Tüzét hordozza a homok;
Itt gúnyos szemetekbe vág -
Izrael útjain ragyog.

Mert Newton és Démokritos
Hires atomjai csupán
Homokszemek a partokon,
Hol Izrael sok sátra áll.

Petra-Szabó Gizella


A LÉLEKUTAZÓ

Az emberhonba vitt utam,
Férfi- s Nőhon tájaira,
S hallottam-láttam oly vadat,
Mint hűs Föld vándora soha.

Kéjben szülik a Kisdedet
És vad kínban fogannak ott,
Ahogy mi vígan aratunk,
Bár könny közt vetjük a magot.

S ha fiú lesz a Kisbaba,
Egy Öregasszony viszi el,
Szirtre szegezi s jajszavát
Aranycsészébe szedi fel.

Fejére vastövist kötöz,
Keze-lábába szúr sebet,
Szivét kivágja oldalán:
Hadd tudjon hőt és hideget.

A gyermek idegét keze
- Mint pénzt fösvény - számlálja meg,
Annak jaján él, s ifjodik,
Ahogy az egyre öregebb.

Mígnem csuromvér ifjú lesz
A gyermek, s ő: Szűzecske, szép,
Az összetépi láncait,
S őt köti, lelni gyönyörét.

S mint Gazda földjébe magot,
Testébe veti önmagát,
Lakhelye, kertje lesz a Szűz,
S hetvenszeres gyümölcsöt ád.

Majd Vén Árny lesz az ifjuból,
S bolyong, mint Földi Hulladék,
Ékkővel, arannyal tele,
Nagy szorgalma jutalmaképp.

Kincsei: Lelke ékei,
Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin,
Fájó szív nagy-sok aranya,
Mártír-jaj s hars szerelmi kín.

Kincsei: étke-itala,
Koldús- s szegénynek java táp;
Vándornak, aki útra kelt,
Mindig megnyitja ajtaját.

Fájdalma azok öröme,
Zeng-bong tőlük fal és tető;
Míg a tűzhely lángja közül
Egy lány-baba nem kél elő.

Tiszta tömör tűz a baba,
S ékkő, s arany, hogy senki se
Meri testét érinteni,
Vagy gyolcsába pólyázni be.

A lány Ahhoz megy, kit szeret,
Ifjú, öreg, dús vagy szegény;
A vén Gazdát kikergetik,
Legyen koldús más küszöbén.

S ő sírva messzi útra kél,
Míg befogadják valahol,
S gyakran vak, hajlott, nyomorult,
Mire egy lány hozzáhajol.

Vegyíteni jeges Korát
A lányt szegény átöleli,
S tűnik szeme elől a Lak,
S a Kert is és Örömei.

Vendége tűnik százfelé
- Másult szem mindent másra vált -
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt.

Csillag, nap, hold, mind elfakul,
Csak végtelen puszta marad,
S nincs már itala-étele,
Csak körben a vak sivatag.

A Lány szűz ajka mézt csepeg,
Mosolya kenyér- s bor-teli,
Szeme-játéka fürge, vad:
S ez őt kisdeddé bűvöli.

Mert míg eszik s iszik: leszen
Nap nap után fiatalabb,
S együtt a vad sivatagon
Nagy-rettegve bolyonganak.

S mint vad Szarvas, elfut a Lány,
Félelme lesz száz vad bozót,
Ő éjjel-nappal üldözi,
Míg Vágy sző rá varázslatot.

Vágy s Gyűlölet varázsol ott,
Mígnem a puszta tele már
Vágy útvesztőivel, ahol
Oroszlán, Farkas, Medve jár.

A férfi makacs baba lesz,
S a lány anyó, ki csak zokog;
Itt járnak a szerelmesek,
S közel a Nap s a Csillagok.

Eksztázist ontanak a fák
Mindre, ki e pusztán halad;
Majd város épül, rengeteg,
S pásztoroknak sok tünde lak.

Ám ha a Babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
"Itt a Baba! Megszületett!"
És menekül, ki merre lát.

Mert ki e mord kis alakot
Érinti: elsorvad keze;
Oroszlán, farkas, medve fut,
A fa gyümölcsét ejti le.

S nincs, ki e mord kis alakot
Megfogja, csak ki Nő s öreg;
Az meg egy szirtre szegezi,
S mint mondtam: minden úgy pereg.

Tellér Gyula


AZ ANGYAL

Az Angyal - születésem elnöke -
Így szólt: "Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose."

Tellér Gyula


FELRIADTAM EGY HAJNALON

Felriadtam egy hajnalon:
"El innen, el! Mi kell? vagyon?
Kincsért fohászkodsz? El, csak el!
A Mammon szürke trónja e hely!"

Szóltam: "Ugyancsak érdekes,
Azt hittem, Isten trónja ez,
Hisz amiért fohászkodom,
Nem is lehet más, mint a vagyon.

Lelki Vígságom, Lelki Javam,
Barátok, Egészség bővibe van.
Van Nőm, ki szeret, s én is szeretem -
Csak Testi Gazdagságom nincs nekem.

Éjjel és nappal vélem az Úr,
Orcája előttem el nem borul.
Ki a bűnnel vádol, mellettem áll,
Pénzes zsákom a lábainál.

A földieket az Úr véle adatja
S ha őt imádnám, még többet is adna,
Így hát gyötörhet bármily gonoszan,
Én nem imádom Önt, Sátán Uram!

Imádkoznom se kell kincseimért,
Isten kevés imámból is ért,
És miként tornyáról ismert egy templom,
Imám ha száll is, csak másokért mondom.

Ha - mondja - Istenként nem tisztelem,
Megrontja jósorsom és ételem.
Ám mit sem adok én, Sátán Úr, arra,
S ön is úgy tesz majd, mint Isten akarja."

Tótfalusi István


VERSEK A THOMAS BUTTSHOZ ÍRT LEVELEKBŐL


BUTTS BARÁTOMNAK ÍROM

Butts barátomnak írom
Első fényvizióm.
Sárga fövenyen ülve
A nap fényleni küldte
Folyamából az égnek
A sugárkévéket.
Földeken, tengeren
Járt végig a szemem,
Az égbolt tájain,
S nem voltak vágyaim,
A tűz porondjain,
S nem voltak gondjaim.
A reggel tiszta fénye
Ég bérceit önti fénybe.
Mint csillogó részecskék,
Fényszőtte ékszerek, szép
Tisztán, külön ragyogtak.
Hökkenve félelemben
Kell szemem meregetnem.
S döbbenve bámulom
Mindenik részt külön.
Mert minden rész egy ember,
Ember-kép... Futva mentem,
Mert intettek felém
A tenger túlfelén.
Mondván: "Föld kőzete,
Föveny minden szeme,
Minden szirt és halom,
Föld, tenger, hegyorom,
Felhő, csillag, meteor,
Fű, fa, virág, bokor,
Minden forrás, berek:
Mind messzi emberek."
Az ég fényáradatában,
Sugaraiban álltam.
Fényes lábam alatt
A felphami tájakat
Bámultam: a női bájt
Szép karjában kivált
Láttam: árnyam ködét,
S a feleségemét,
Barátomét, hugomét.
Halandó, zsenge nép,
Leszállunk - árnyalakok - ...
Szemem egyre nagyobb
Az Ég parancsa nyomán,
Mint parttalan óceán,
Mig a fény ékszerei
- Ég fényemberei -
Egy emberként tüntek fel,
Aki, elégedetten,
Arany fényeivel
Tagjaimat födi el.
Rólam letisztogatott
Minden szennyet, salakot.
S a kéjben enyésztem el én
Napsugaras kebelén.
Ő mosolyog finoman.
Fülembe hangja suhan:
"Karámom ez, óh, aranyos
Szarvú, te, büszke kos!
Aki fölébredél
A mélység peremén.
Hegyek kör-oldalán
Farkas és oroszlán
Bőgése hangozik,
Örvény visszhangozik -
Karámom őrei most...
Te aranyszarvú kos!"
A hang elerőtlenedett,
Elhagyott, mint gyereket.
Most már mindent tudok én
E látás fényözönén.
Látlak... s feleségedet.
Élet-forrás vezet...
Igy jelent meg nekem
E kép a tengeren.

Jánosy István


Ó, MIÉRT SZÜLETTEM

Ó, miért születtem ennyire másnak?
Miért, hogy egyetlen rokont ne lássak?
Az én szemem tűz, az én szavam méreg;
Hát hallgatok, tétlen és társtalan élek.

Versemre gyalázat, Képeimre átok,
Csitulj, gyűlölt kedvem! magamra kiáltok,
Tollam és irónom meddig szégyenít még?
Temetkezz, Tehetség, s pusztulj vele, Hírnév!

Vagy túlsok, vagy semmi, ami rám még várhat:
Sikerért irígység, Tűrésért utálat.

Gergely Ágnes


PRÓFÉCIÁK


AZ ÁRTATLANSÁG JÖVENDÖLÉSEI

Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.

Egy kalitkába zárt vörösbegy
Láttán az egek dühöngnek.
Egy galambdúc, galambbal telve,
Poklot késztet félelemre.
A gazda éhenhalt ebe
Országos vész előjele.
A megkínzott ló szenvedése
Embervérért kiált az égre.
Az űzött nyúl ha fölsivít,
Az agyból rostokat szakít.
Szárnyán sebzett pacsirta véget
Vet a kerub énekének.
A vad kakas, a harchoz edzett,
Kelő napot elijeszthet.
Az oroszlán s farkas ha fölbőg,
Egy-egy lelket veszít az ördög.
A kóbor szarvas ha csatangol,
Védi lelkünket a gondtól.
Közviszályt szül a juh halála,
De a böllérkést megbocsátja.
Ki bántja az ökörszemet,
Utálják azt az emberek.
Ki az ökröt ingereli,
Asszony azt sosem öleli.
A rossz kölyök, ki legyet öl,
Menekül majd a pók elöl.
Ki gyötri lelkét a bogárnak,
Végtelen éjben sző az árnyat.
Hernyója a zöld falevélnek
Anyád siralmát mondja néked.
Ne csapj agyon se molyt, se lepkét,
Mert a Végítélet jöhet még.
Ki harcra nyergel paripát,
A pólus gátján nem jut át.
Az özvegy macskáját etesd,
Koldus ebét, s kövér lehetsz.

A denevér, mely este száll,
Hitetlen észtől messze száll.
Bagoly huhogja éjen át
A hitetlen iszonyát.
Szúnyog a nyárról zengedez, de
Rágalom fullánkmérge benne.
Kígyó, skorpió marnak, ölnek
Lábnyirkával a kárörömnek.
A mézelő méh mérge meg
A művész-irigységgel egy.
Rossz szándékkal mondott igazság
Többet árt, mint bármely hazugság.
Öröm és bú szőttese
Az égi lélek köntöse;
Minden kín és gyász alatt
Öröm fut, selyem-patak.
Így a legjobb minekünk:
Búra s örömre születünk;
Aki ezt megérti jól,
Bárhová megy, nem botol.
Elsőbb a pólyánál a kisded;
Szerszámok és kezek születtek
Mindenütt a földön, azt
Tudja jól minden paraszt.
Szemünk valamennyi könnyét
Kisdeddé váltja az öröklét;
Tünde nők karjukba kapják
S öngyönyörére visszaadják.
Bőgés, ugatás, bégetés
Égre csapó hullámverés.
Pálcázott gyermek ha kiált,
Bosszúra hívja a halált.
Ki a gyermek hitén mulat,
Gúnyolt lesz vénen, s hant alatt.
Ki gyermeket kétségre oktat,
Sírjában mindörökre rothad.
Gyermek hitén ki nem nevet,
Győz pokol s halál felett.
Gyerek játéka, agg esze
Két évszak gyümölcsszürete.
A vallató bármily ravaszdi,
Sohase tud majd számot adni.
Ki a kétkedésnek felel,
A tudás fényét oltja el.
Tücsökszó, találós mese,
Más válasz nem kell sose.
Ha hangya mászik, sas repül,
A sánta bölcselet derül.
Ki a szemének se hisz,
Sohase hisz, tégy bármit is.
Csöppet kételkedne csak,
Kihűlne már a hold s a nap.
Herceg palástja, koldus-condrák
Fukar zsákjában mérges gombák.
A koldus-gönc ha föllebeg,
Ronggyá tépi az eget.
Drágább a szegény garasa,
Mint Afrikának aranya.
Egy munkástól zsarolt garaska
A fukar földjét veszi, adja;
Vagy, ha pártolják az egek,
Nemzetet adhat és vehet.
Kard, puska, mit katona fog,
Bénulttá sújt hév napot.
A legmaróbb mérget pedig
Caesar babérjából nyerik.
Az embert más meg nem gyalázza
Úgy, mint fegyverzete igája.
Aranyeke gyémántja láttán
Békés munkát köszönt az ármány.
Szenvedélyből jót cselekedhetsz,
De ha szenvedélyed van, rajtaveszthetsz.
Szajha, s kártyás, kinek papírt ad
A hatóság, nemzetet irthat.
Vijjogása az utcalánynak
Szemfedőt sző vén Angliának.
Nyertes, vesztes zsivaja ágál
Holt Anglia ravatalánál.

Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja.

Kálnoky László


MENNY ÉS POKOL HÁZASSÁGA

               ELŐHANG

Rintrah bőg, a fojtó légbe rázza tüzeit;
Mohó felhőraj száll alá.

Veszélyes ösvényen szelíden járt
Az igaz ember a halál
Völgyében hajdanán.
Rózsákat plántált, hol tövis tenyész
S a kopár táj felett
Mézért döng a méh.

Az ösvényt akkor beültette ő,
S fakadt forrás és folyó
Síron, sziklatömbökön,
S fehér csonton vörösen
Termett az agyag.

Míg a könnyű ösvényről a gaz
Veszélyes útra tért: az igazat
Lökte sivárabb ég alá.

Kígyó setteng, gyűrüzik
Szelíd, alázkodó,
S az igaz tombol a pusztán, ahol
Oroszlán tébolyog.

Rintrah bőg, a fojtó légbe rázza tüzeit;
Mohó felhőraj száll alá.

Új Menny kezdődött, harminchárom év telt el a jövetele óta, s most az Örök Pokol is újjáéled. S íme! Swedenborg a sírnál ülő angyal: az ő írásai az összehajtott halotti gyolcsok. Most van Edom uralma, most tér vissza Ádám a Paradicsomba. Lásd Ézsaiás 34. és 35. fejezetét.

Ellentétek nélkül nincs haladás. Vonzás és Taszítás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ezek kormányozzák az emberi létet.

Ilyen ellentétekből fakad az, amit a vallásos szívű Jónak és Rossznak nevez. A Jó a tétlen, s az Észnek engedelmeskedik. A Rossz az Energiából fakadó tevékenység.

A Jó a Menny, a Rossz a Pokol.


               AZ ÖRDÖG SZÓZATA

A Bibliák és szentkönyvek mind a következő téves tanokat hirdetik:

1. Hogy az Ember két valóban létező Elvből, ti. Testből és Lélekből áll.
2. Hogy a Rossznak nevezett Erő egyedül a Testből ered, s hogy a Jónak nevezett Értelem egyedüli forrása a Lélek.
3. Hogy Isten örökké fogja büntetni az Embert, amiért az a Benne levő Energiáknak enged.

De ezeknek a tételeknek éppen az ellenkezője igaz:

1. Az Ember Teste nem különíthető el Lelkétől: amit Testnek nevezünk, a Léleknek egy része, az öt Érzéken keresztül felfogva, amelyek a Lélek legfőbb kapui a mi korunkban.
2. Az Energia az egyedüli élet, s a Testből ered; az Értelem a határa, külső kerülete az Energiának.
3. Az Energia Örökös Gyönyör.

Akik elnyomják vágyaikat, azért tehetik, mert az ő vágyuk elég gyönge ahhoz, hogy megfékezzék; s a fékező értelem bitorló módon kormányozza a vonakodókat. A zabolába tört vágy lassankint tétlenné válik s végül csak a vágy árnyékává halványul.

Ezt a történetet írja le az Elveszett Paradicsom, ahol a kormányzó Értelemnek Messiás a neve.

Az eredeti Arkangyal, az égi seregek vezére, Ördög vagy Sátán néven szerepel itt, gyermekeinek neve pedig Bűn és Halál.

Jób Könyvében viszont Milton Messiása viseli a Sátán nevet.

Mert ezt a történetet mindkét fél kisajátította magának.

Az Értelemnek valóban úgy tűnik fel, mintha száműzték volna a Vágyat; de az Ördög állítása az, hogy a Messiás bukott el, s abból alkotta a Mennyet, amit a Mélységből orzott.

Megmutatkozik ez az Evangéliumban, ahol Krisztus imádkozik az Atyához, küldje el a Vigasztalót, vagyis a Vágyat, hogy az Értelem Eszmékre építhessen. Mert a bibliai Jehova nem más, mint az, aki a lángoló tűzben lakozik.

Tudni kell, hogy Krisztusból, halála után, Jehova lett. De Miltonnál az Atya a Végzet, a Fiú az öt Érzékből született Értelem, a Szentlélek pedig puszta Űr!
Jegyzet. Milton bilincsben írt, mikor Angyalokról és Istenről van szó, de szabadon, ha Ördögökről és Pokolról beszél. Ennek oka, hogy igazi költő volt és az Ördög pártján állt, bár maga nem is tudta.


               EGY EMLÉKEZETES ÁBRÁND

Amint a pokol tüzei között jártam, gyönyörködve a Lángész örömei-ben, amelyek az Angyalok szemében gyötrelem és őrület, összegyűjtöttem néhány közmondást, gondolván, hogy valamint egy nemzet szólásmondásai feltárják a nép jellemét, úgy a Pokol Közmondásai is jobban megmutatják a Pokoli bölcsesség természetét, mint az épületek vagy ruhák leírása. Hazatértemben, az öt érzék szakadékán, ahol sima sziklafal mered a mi mostani világunkra, egy sötét felhőbe burkolt hatalmas Ördögöt pillantottam meg, a sziklafal szélein lebegve. Emésztő tűzzel a következő mondatot marta a sziklába, amelyet a földi ember most lelki szemével olvas:

Ki tudja, tán minden madár ott fenn a lég útjain
Határtalan, boldog világ, mit az öt érzék kalitba zárt.


               A POKOL KÖZMONDÁSAI

Vetéskor okulj, aratáskor oktass, télidőben örvendezz.

Hajtsad szekeredet és ekédet a holtak csontjain át.

A Mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába.

Az Okosság gazdag és csúf vénlány, akinek a Tehetetlenség udvarol.

Aki óhajt és nem cselekszik: dögvészt áraszt.

Az elvágott féreg megbocsát az ekének.

Aki a vizet szereti: dobjátok a folyóba.

Az ostoba nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs.

Akinek az arca nem ad fényességet: sohase lesz csillag.

Az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe.

A munkás méhnek nincsen ideje búbánatra.

A Bolondság perceit kiméri az óra, de nincs óra, mely a Bölcsesség perceit megmérje.

Csak az a táplálék egészséges, amelyet háló és tőr nélkül szereztünk.

Számot, súlyt s mértéket ínséges esztendőben vegyünk elő.

Ameddig a madár a maga szárnyán száll, nem mondhatod túlságos magasnak a röptét.

Holttest nem áll bosszút, ha megbántják.

A legfenségesebb cselekedet: másvalakit magad eleibe tenni.

Ha a bolond következetes maradna a bolondságban: bölcs lenne.

Ostobaság a gyávaság ruhája.

Szégyen a gőg ruhája.

Börtönök a Törvény köveiből épültek, bordélyok a vallás tégláiból.

A páva gőgje Isten dicsősége.

A bak bujasága az Isten jósága.

Az oroszlán dühe Isten bölcsessége.

Az asszony meztelensége az Isten munkája.

A bánat telje nevet, az öröm telje sír.

Az oroszlánok ordítása, farkasok üvöltése, a viharzó tenger tombolása és a romboló Kard túlságosan nagy darabjai a Végtelenségnek: sehogy se férnek az ember szemébe.

A róka a csapdát okolja: nem magát.

Gyönyör ejt teherbe, de fájdalom szül.

Hordja a férfi az oroszlán bőrét, asszony a juh gyapját.

Madárnak fészek, póknak háló, embernek barátság.

Az önző, mosolygós bolond és a komor, mord képű bolond: mindkettő bölcsnek akar látszani, hogy mértékül szolgálhasson.*

Amit ma bebizonyítanak: hajdan csak képzelték.

A patkány, egér, róka és nyúl a gyökeret figyeli; az oroszlán, tigris, ló és elefánt a gyümölcsöt.*

A ciszterna tartalmaz; a forrás túlárad.

Egyetlen gondolat betölti a végtelenséget.

Légy mindig kész kimondani a gondolatodat: és minden aljas ember kerülni fog.

Minden, amit el lehet hinni: egy kép az igazságról.

A sas sohsem vesztegette annyira idejét, mint mikor leereszkedett, hogy a varjutól tanuljon.

A róka gondoskodik magáról: de az oroszlánról az Isten gondoskodik.

Reggel gondolkodj, délben cselekedj, este étkezz, éjszaka aludj.*

Az, aki eltűrte, hogy fölékerekedj: jól ismer.

Ahogy az eke megindul a szóra: úgy hallgat az Isten az imára.

A dühös tigris bölcsebb, mint a betanított ló.

Álló víztől mérget várhatsz.

Nem tudhatod, mi elég, míg nem ismered azt, ami több az elégnél.

Ostoba ember szemrehányására jól ügyelj: királyi kitüntetéssel ér föl az!

A szem tűzből vétetett, az orrlyuk levegőből, a száj vízből, a szakáll földből.*

A bátorságban gyenge: erős az ügyességben.

Az almafa nem kérdi a vackort, hogy hogyan kell nőni, sem az oroszlán a lovat, hogy hogyan keresse prédáját.

A hálás megajándékozott bőséges aratást hoz.*

Ha mások nem lettek volna bolondok: mi lennénk.

Az édes gyönyör lelkét be nem mocskolhatod.

Ha sast látsz, a Géniusznak egy darabját látod: emeld fel a fejedet!

Mint ahogy a hernyó a legszebb szirmokra rakja tojásait: úgy rakja a pap átkait a legszebb örömökre.

Egy kis virágot megteremteni: korszakok munkája.

Átkozd a láncokat! Áldjad az Oldásokat!

Legjobb bor a legrégibb, legjobb víz a legfrissebb.

Imák nem szántanak! Magasztalások nem aratnak!

Örömök nem nevetnek! Bánatok nem sírnak!

A fej Fenség, a szív Páthosz, a genitáliák Szépség, a kéz és láb Arány.

Ami a levegő a madárnak, vagy a tenger a halnak: az a megvetés a megvetésreméltónak.

A varju mindent feketének látna, a bagoly mindent fehérnek.*

A Bőség - Szépség.

Ha az oroszlán a rókától venne tanácsot: akkor ügyes lenne.

Javítás teszi az utat simává, de rögös út és javítgatás nélküli a Géniusz útja.

Inkább ölj meg egy csecsemőt a bölcsőjében, mint hogy teljesítetlen vágyakat föltáplálj.

Ahol nincsen ember, meddő a Természet.

Igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék és mégse higgyék el.

Elég! vagy nagyon is sok.

A régi Költők minden érzéki tárgyat Istenekkel vagy Szellemekkel lelkesítettek meg, felruházva őket az erdők, folyók, hegyek, városok, népek és mindazon dolgok nevével és tulajdonságaival, melyeket kitárult és gazdag érzéklésükkel észrevettek.

Különösen az egyes városok és országok géniuszát tanulmányozták, mindegyiket egy-egy szellemi istenség hatalma alá helyezve.

Így alakult ki a rendszer, mellyel egyesek visszaéltek és rabságba döntötték a népet azzal, hogy a szellemi istenségeket önállósították és elvonták a tárgyaktól: innen eredt a Papság.

Költői mesékből válogatták ki az istentisztelet formáit.

S végül kijelentették, hogy mindezt az Istenek rendelték el.

Az emberek pedig megfeledkeztek arról, hogy minden istenség az emberi szívben lakozik.


               EGY EMLÉKEZETES ÁBRÁND

Ézsaiás és Ezékiel próféta velem ebédelt, s én megkérdeztem, hogyan merik oly kereken kijelenteni, hogy Isten szólt hozzájuk; nem gondolták-e, hogy félreérthetik szavaikat, s ezzel alkalmat adnak a megtévesztésre? Ézsaiás így felelt: - Nem láttam Istent, nem is hallottam, véges testi érzékeléssel; de érzékeim mindenben felfedezték a végtelent, s én akkor rájöttem, s ez továbbra is szilárd hitem, hogy a nemes felháborodás szava az Isten hangja. Ezért nem törődtem a következményekkel, hanem megírtam, amit írtam.

- A szilárd hit tehát olyanná teszi a dolgot, amilyennek gondoljuk?  - kérdeztem én erre.

- Minden költőnek ez a véleménye - felelte Ézsaiás -, s a képzelőerő korszakaiban a szilárd hit hegyeket mozgatott meg; de nincsenek sokan, akik bármiben is szilárdan tudnának hinni.

Most Ezékiel vette át a szót: - Kelet Bölcsessége tárta fel először az emberi megismerés alapelveit; egyik nemzet egyik elvet tartotta eredendőnek, a másik más elvet. Mi, Izraelben azt tanítottuk, hogy a Költői Géniusz (ahogyan most neveztek) az alapelv, minden egyéb csupán származékos. Ezért vetettük meg más országok Papjait és Filozófusait, ezért jövendöltük, hogy minden más Isten végül a mi Istenünktől eredőnek fog bizonyulni és a Költői Géniusznak fog adózni: ezt óhajtotta a mi nagy költőnk, Dávid király, egész lelkéből, ezt idézi fel oly szenvedélyesen, mondván, hogy így győzi le ellenségeit és uralkodik az országokon. Annyira szerettük Istenünket, hogy az ő nevében megátkoztuk a környező népek összes istenségeit, lázadóknak nyilvánítva őket; a köznép azt a tanulságot vonta le ebből, hogy végül minden nemzet a zsidók alattvalója lesz.

- És mint minden szilárd hit, ez be is teljesedett - tette hozzá - mert minden nemzet a zsidók törvénykönyvében hisz s a zsidók istenét imádja. Lehet-e ennél nagyobb alávetettség?

Nem csekély csodálkozással hallgattam szavait, s az igazat megvallva meg is győztek. Ebéd után megkértem Ézsaiást, ajándékozza meg a világot elveszett műveivel; azt felelte, semmi olyan nem veszett el, ami értékben a fennmaradtakhoz fogható. Ugyanezt mondta Ezékiel is a saját műveiről. Azt is megkérdeztem Ézsaiástól, miért járt meztelenül és saru nélkül három évig? - Ugyanazon okból - felelte -, amiért Diogenés barátunk, a görög bölcs.

Erre Ezékieltől tudakoltam, miért evett ganéjt, és miért feküdt oly sokáig a jobb és a bal oldalán? - Azért, hogy másokat is a végtelen szemléletéhez emeljek - válaszolta. - Az észak-amerikai törzsek is ezt a gyakorlatot követik, s vajon becsületes ember lehet-e az, aki nem hallgat lelkiismeretére vagy géniuszára, csak azért, hogy könnyűvé és kényelmessé tegye a jelen pillanatot?

A régi hagyomány, hogy a világot hatezer év után tűz fogja elemészteni: színigaz, amint ezt a Pokolban hallottam.

Mert a lángoló pallosú kerub parancsot fog akkor kapni, hagyja el őrhelyét az Élet fájánál; s amikor ez megtörtént, az egész teremtett világ elemésztődik, végtelennek és szentnek bizonyul, míg most véges és romlott képet mutat.

Mindezt az érzéki élvezet tökéletesülése fogja magával hozni.

De először ki kell irtani azt a nézetet, hogy az ember teste független a lelkétől; ezt a Pokol módszereivel fogom elvégezni, mert marószerekkel nyomtatok, amelyek a Pokolban egészséges és gyógyító hatásúak: leolvasztják a látszólagos felszínt, s feltárják az alatta rejlő végtelent.

Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.

Mert az ember bebörtönözte önmagát, amíg végül mindent barlangja szűk hasadékain keresztül lát.


               EGY EMLÉKEZETES ÁBRÁND

Meglátogattam egy nyomdát a Pokolban és néztem, milyen módszerekkel adják át ismereteiket egyik nemzedékről a másikra.

Az első teremben Sárkány-embert láttam, amint törmeléket hordott egy barlang szájától; benne egy sereg Sárkány mélyítette a barlangot.

A második teremben Vipera tekerőzött a szikla és a barlang körül, társai pedig arannyal, ezüsttel és drágakövekkel ékesítették.

A harmadik teremben Sas lebegett, légből szőtt tollakkal és szárnyakkal, aki végtelenné tágította a barlang belsejét; körötte egy sereg Sas-szerű ember palotákat emelt az égbe meredő szirtekre.

A negyedik teremben lángoló, tüzes Oroszlánok tomboltak, élő folyadékká olvasztva a fémeket.

Az ötödik teremben Névtelen alakok szórták az olvadt fémet az űrbe. Tőlük a hatodik teremben sürgő Emberek kapták el, az ő kezükben könyvekké formálódtak és a könyvtárak polcain sorakoztak fel.

Az Óriások, akik ezt a világot érzéki létre gyúrták és most látszólag bilincsbe verve élnek benne, valójában az élet és minden tevékenység forrásai. A láncok: a gyenge és suta lelkek ravaszsága, akik ellen tudnak állni az energiának. Ahogy a közmondás tartja: a bátorságban gyenge: erős az ügyességben.
A lét egyik oldala tehát a Teremtő, a másik a Pusztító.

A Pusztító úgy látja, mintha a Teremtő az ő láncaira volna fűzve. Valójában nincs így: a Pusztító a létnek csupán töredékeit szemléli, s ezeket képzeli egésznek. De a Teremtő nem teremtene többet, ha a Pusztító nem fogadná tengerként magába a teremtés túláradó gyönyörét.

- Hát nem egyedül Isten a Teremtő? - kérdezik egyesek, mire az én válaszom ez: - Isten csak létező lényekben vagy Emberekben él és működik.

Ez a kétfajta ember mindig megtalálható a földön, és természettől fogva ellensége egymásnak. Aki össze akarja békíteni őket, magát a létet igyekszik megsemmisíteni.

A vallás kísérlet a kétfajta ember összebékítésére.

Jegyzet. Jézus Krisztus nem egyesíteni, hanem szétválasztani akarta őket, mint a juhok és bakok példabeszédében. Ezt is mondta: - Nem azért jöttem, hogy Békét hozzak, hanem Kardot.

A Messiást vagy Sátánt vagy a Kísértőt régebben a Vízözön-előtti Lények egyikének tekintették, akik az ember Energiái.


               EGY EMLÉKEZETES ÁBRÁND

Egy Angyal jött és így szólt hozzám: - Ó, te szánalomra méltó, ostoba fiatalember! Ó, milyen borzalmas, ijesztő az állapotod! Gondold meg, milyen forró, izzó börtönt készítesz magadnak örök időkre, ha tovább haladsz ezen az úton.

- Talán megmutatnád, milyen sors vár rám az örökkévalóságban - feleltem én -, együtt elmélkedhetünk majd rajta, s meglátjuk, melyikünk sorsa kívánatosabb. Minekutána elvezetett engem egy istállón keresztül egy templomba, onnan le a templom kriptájába, a végén egy malom volt. Átmentünk a malmon s egy barlanghoz érkeztünk. Lassan, tapogatózva kúsztunk le a kanyargó üregen, míg az égbolthoz hasonló határtalan mélység nyílt meg alattunk. Fagyökerekbe kapaszkodva függtünk a mélység fölött, de én megszólaltam  - Ha úgy tetszik, belevetjük magunkat az űrbe és meglátjuk, működik-e itt is a gondviselés. Ha te nem is vagy hajlandó, én megteszem. - Ne légy ilyen vakmerő, ó, fiatalember - felelte az angyal. - Itt maradunk, s hamarosan meglátjuk, milyen sors vár reád, mihelyt eloszlik a sötétség.

Vele is maradtam s ráültem egy tölgyfa görbe gyökerére. Társam egy óriásgombába kapaszkodott, amely kalapjával lefelé csüngött a mélységbe. Lassanként kibontakozott a végtelen űr: lángokban állt, mint egy égő, füstölgő város. Alattunk, mérhetetlen távolságban volt a feketén izzó nap, körötte tüzes pályákon hatalmas pókok keringtek, zsákmányuk után kúszva, amelyek a végtelen mélységben repültek, vagy inkább úsztak, az oszlásból támadó állatok borzalmas, ijesztő alakjaiban. Tele volt velük a levegő, telisded-tele. Ördögök ezek, s a lég Hatalmasságainak hivatnak. Megkérdeztem társamat, hol az én kijelölt helyem az örökkévalóságban? - A fekete és a fehér pókok között - felelte.

Most azonban a fekete és fehér pókok közül egy tüzes felhő tört elő és szántott végig a mélységen. Minden elsötétült alatta, a mély űr fekete lett, mint a tenger, s ijesztő zúgással hömpölygött. Alattunk nem látszott más, csak a fekete vihar, de kelet felé pillantva lángokkal vegyes vérzuhatagot láttunk a felhők és a hullámok között, s nem sok kőhajításnyira tőlünk egy szörnyű kígyó gyűrűző pikkelyei emelkedtek és zuhantak alá. Végül, keleti irányban, tüzes taréj tűnt fel vagy három foknyira a hullámok fölött. Lassan emelkedett, mint egy arany szirtsor, majd két izzó karmazsinvörös gömb villant fel - a tenger füstgomolyagokban menekült előlük. Most ébredtünk rá, hogy a Leviátán feje jelent meg; homlokát zöld és lila csíkok barázdálták, mint a tigris homlokát. Csakhamar száját és vörös kopoltyúit is megpillantottuk a dühöngő, tajtékzó tenger felett - vérsugárral festette meg a fekete mélységet, s a szellemi lét egész dühével rontott felénk.

Barátom, az Angyal felkapaszkodott őrhelyéről a malomba. Egyedül maradtam, s ekkor a jelenés eltűnt, én pedig egy kies patakparton ültem holdfénynél, s egy hárfást hallottam, aki hárfakísérettel dalolt, ekképpen: "Aki sohasem változtatja véleményét, az állóvízhez hasonlít és csúszómászókat tenyészt lelkében."

De én fölkeltem és megkerestem a malmot, s ott találtam az Angyalt, aki csodálkozva kérdezte, hogyan menekültem meg?

- Mindazt, amit láttunk - feleltem -, a te metafizikai rendszeredből eredt, mert amikor elfutottál, én egy patakparton találtam magam, holdfénynél, s egy hárfás játékát hallottam. De most már láttuk, mi az én sorsom az öröklétben, mutassam meg azt is, milyen lesz a tiéd?

- Az Angyal nevetett ajánlatomon, de én hirtelen erőszakkal karomba kaptam, és nyugat felé röpültem vele az éjszakában, amíg a Föld árnyéka fölé nem emelkedtünk. Innen egyenest a Nap testébe vetettem magam vele, itt fehérbe öltöztem, és kezembe kaptam Swedenborg köteteit, leszálltam a dicső ragyogásból, túlhaladva valamennyi bolygón, amíg a Saturnushoz nem értünk. Itt megpihentem, aztán beugrottam az űrbe, a Saturnus és az állócsillagok közé.

- Itt van a te helyed - mondtam -, ebben a térben, ha ugyan térnek nevezhető. - Nemsokára elénk tűnt az istálló és a templom, s én az oltárhoz vittem az Angyalt, és felnyitottam a Bibliát. S íme! egy mély szakadék tárult fel, melybe leszálltam, magam előtt űzve társamat. Csakhamar hét téglaházat pillantottunk meg, egyikbe be is léptünk. Egy sereg majom volt benne, páviánok és hozzájuk hasonló fajzat, derekukon lánccal. Vigyorogva kapdostak társaik után, de a rövid láncok miatt nem érték el egymást. Láttam azonban, hogy számuk néha megszaporodik, s ilyenkor az erősek megragadják a gyengéket, s vigyori képpel előbb párosodnak, majd felfalják őket. Először egyik tagjukat tépték ki, aztán a másikat, amíg csak a tehetetlen törzs maradt meg; ezt előbb vigyorogva, látszólag gyöngéden csókolgatták, de később szintén felfalták. Itt-ott egy-egy majom nagy élvezettel csipegette a húst saját farkáról. A bűz annyira facsarta orrunkat, hogy mindketten bementünk a malomba, s innen kihoztam egy élő test csontvázát, amelyet a malomban Arisztotelész Analitikája gyanánt tiszteltek.

- A képzeleted megtévesztett engem - mondta az Angyal. - Szégyellheted magad.

- Egymásra erőszakoltuk látásunkat - feleltem én -, de rád kár időt vesztegetni, hiszen te egyedül az Analitikát ismered.

Az Ellenvélemény az igazi Barátság.

Mindig azt tapasztaltam, hogy az Angyalok, hiúsággal telve, egyedül önmagukat tekintik bölcseknek; öntelt arcátlansággal beszélnek magukról így, s ez a rendszeres okoskodás eredménye.

Swedenborg például azzal dicsekszik, hogy mindaz, amit ír, új - pedig csak már megjelent könyvek összefoglalása vagy tartalomjegyzéke.

Egy mutatványos egyszer majmot vitt mutogatni, s mivel kissé bölcsebb volt a majomnál, elbizakodott és azt képzelte magáról, hogy hét embernél is sokkal bölcsebb. Ez történt Swedenborggal is: feltárja az egyházak balgaságát, leleplezi a képmutatókat, míg végül azt képzeli, hogy mindenki vallásos, és ő az egyetlen ember a világon, aki szétszaggatja a hálókat és széttöri a béklyókat.

De halljátok, mi az egyszerű tény: Swedenborg egyetlen új igazságot sem írt le. Többet mondok: csak a régi hazugságokat szajkózta el újra.

S most halljátok, mi ennek az oka. Ő csak Angyalokkal társalgott, akik mind vallásosak, de nem tárgyalt Ördögökkel, akik gyűlölik a vallást - önteltsége megakadályozta ebben.

Swedenborg írásai ily módon csupán a felületes nézeteket összegezik és ízelítőt adnak a fenségesebb felfogásról - de többet nem.

Mondok még egy nyilvánvaló tényt. Bármely közepes tehetségű ember akár tízezer kötetet is szerkeszthet gépies módszerekkel Paracelsus vagy Jakob Boehme írásaiból, s e kötetek mindegyike egyenértékű lesz Swedenborg műveivel - Dantéból vagy Shakespeare-ből pedig végtelen számú kötetet gyárthat.

De ha ezt megtette, ne mondja, hogy különb mesterénél, hiszen csak a napfényben tart gyertyát.


               EGY EMLÉKEZETES ÁBRÁND

Ördögöt láttam, lángoszlopban; egy felhőn ülő Angyal előtt tűnt fel, s az Ördög ezt mondta:

- Istent imádni annyi, mint megbecsülni Isten ajándékát másokban, mindenkiben tehetsége szerint, a legnagyobb embereket részesítve a legnagyobb szeretetben. Akik irigylik vagy rágalmazzák a nagy embereket, azok gyűlölik Istent, mert más Isten nincsen.

Az Angyal majdnem elkékült, mikor ezt hallotta; de lassan erőt vett magán, előbb sárga, végül fehér és rózsa színű lett az arca, s ekkor mosolyogva válaszolt:

- Ó, te Bálványimádó! hát nem egy az Isten? nem Jézus Krisztusban vált-e láthatóvá? s nem Jézus Krisztus szentesítette-e a tízparancsolat törvényét? És vajon mi a többi ember? nem csupa bolond, bűnös és semmiség?

- Törd meg a bolondot mozsárban - felelte az Ördög -, akkor sem vered ki belőle a bolondságot. Ha Jézus Krisztus a legnagyobb ember, őt kell legjobban szeretni. Halld meg hát, hogyan szentesítette a tízparancsolat törvényét. Nem gúnyolta-e ki a szombatot és ezzel a szombat Istenét is? nem ölte-e meg azokat, akiket miatta megöltek? nem védte-e meg a törvénytől a házasságtörő asszonyt? nem tanúskodott-e hamisan, amikor nem volt hajlandó védekezni Pilátus előtt? nem lopta-e meg mások munkáját, hogy megélhessen? nem volt-e kapzsi, amikor tanítványaiért imádkozott s amikor arra biztatta őket, hogy a port is verjék le lábukról, ha nem akarnak nekik szállást adni? Mondom néked, nincs olyan erény, amely ne szegné meg a tízparancsolatot. Jézus csupa erény volt, s szíve sugallatának engedelmeskedett cselekedeteiben, nem a szabályoknak.

Mikor az Ördög befejezte, láttam, hogy az Angyal kitárja karjait, átöleli a tűzoszlopot, elemésztődik a lángokban s mint Illés éled újjá.

Jegyzet. Ez az Angyal, aki így Ördöggé vált, nekem benső barátom. Gyakran olvassuk együtt a Bibliát, pokoli vagy ördögi értelmében, amit a világ is meg fog kapni, ha jól viselkedik.

Megvan nekem a Pokol Bibliája is, amit a világ mindenesetre megkap, ha akarja, ha nem.

Egyazon Törvénye van az Oroszlánnak és az Ökörnek: az Elnyomás.

Nagy László                (ELŐHANG)
Babits Mihály              (A POKOL KÖZMONDÁSAI)
Szenczi Miklós             (A csillaggal jelölt sorok és a próza)


A SZABADSÁG ÉNEKE

1. Nyögött az Örök Nő! a hanggal minden föld betelt.

2. Alél az angol partvidék, fakul a zöldmezős Amerika!

3. A Prófécia Árnyai tavon, folyón remegnek, átsuttogják az óceánt. Franciaország, döntsd le tömlöcöd!

4. Arany Spanyolföld te, az ósdi Róma korlátját lerontsd!

5. Kulcsaidat, ó Róma, dobd a mélybe, mindörökre vesd a pusztulásba el.

6. És sírj.

7. A Nő remegő kézzel fogja fel a bőgő ujszülött terrort.

8. A végtelen tündöklő hegyeken, miket a nagy atlanti tenger most bezár, az ujszülött megállt a csillagos király előtt.

9. Szürke pilláju hótól, mennydörgéses arctól terhesen féltékeny szárnyak lengenek a mély fölött.

10. A dárdás kar fennen ragyog, csapás iránt a pajzs; féltékeny kéz a lángoló fürtök közé beront, s csillagzó éjen át zudítja le az ujszülött csodát.

11. Zuhan a tűz, a tűz.

12. Tekints, tekints fel, ó London polgára, táguljon szemed. Zsidó, ne számolj aranyat, olajhoz, borhoz visszatérj. Ó, afrikai fekete! (szállj, gondolat, ragyogtasd homlokát).

13. Tüzes tagok s hajfürtök, mint a húnyó nap, zuhantak le a tengervízbe nyugaton.

14. Örök álmából fölriad, menekül ordítva a deres őselem.

15. Hiába csapkodott szárnyával, elzuhant a féltékeny király, vele a dér-szemű tanácsnok-had - sok dörgő katona, lehorgadt veterán, paripa, elefánt, pajzs, rúd, kocsi, zászló, kastély, kötél és kő között.

16. Zuhanva, bukva, rontva, romokkal ontva Urthuna odvai felett.

17. Romok alatt a teljes éjen át; s midőn komor tüzük kihúnyt, feltűnnek mind a borongó király körül.

18. Tüzet, zengést idéz, vezényeli a pusztaságban csillagos hadát, kezében tízparancsolat, kihírdeti, szemhéja rémítő sugarat lövell a mély fölött.

19. Napkelet fellegén a tűz fia, amíg az aranymellű pirkadás tollászkodik.

20. Az átokkal megírt felhőket kergeti, rideg törvényt a porba zúz, örökkévaló ménjeit az éj aklából mind kiengedi üvöltve:

NINCS TÖBBÉ BIRODALOM! OROSZLÁN, FARKAS NINCS! MEGSZŰNT ÖRÖKRE!

               KÓRUS

A hajnali Hollónak Papjai ne károgják, ne átkozzák tovább halálos feketén az öröm fiait. Testvér ne légyen az, akit a zsarnok szabadnak nevez - ne húzzon korlátot, tetőt se rakjon ő. Ne kapjon szűz nevet a hervadt szentséges ledér, ki csak sóvárog s nem cselekedik!

Nagy László


AMERIKA: JÖVENDÖLÉS


               ELŐJÁTÉK

Megállt Urthona árnyéklánya a vörös Orc előtt,
Kinek sötét háza felett tizennégy Nap lejárt:
Ételt vitt néki vaskosárban s vaskupában italt.
Állt a névtelen, sötét lány, sisakkal koronás;
Tegzében égő nyilak s ijja mint az éjjelé,
Midőn az ég dögvészt lövell: nem volt más fegyvere,
Sebhetlen ő, bár meztelen, csak ágyékát fedik
Sötét felhők szörny göngyei: csendben állt, mint az éj,
Mert vasnyelvéről nem kél szó és hang se, néma ő
A rémnapig, amíg vadul meg nem ölelte Orc.

"Sötét Szűz - szólt a szőrös Ifjú - zord és gyűlölt apád
Tízszeres láncot gúzsol rám, de szellemem röpül:
Az égen sasként vijjogok, a bércre büszkén hágok
Oroszlánként, s a mérhetlen dühös mélységeket
Cetként korbácslom, azután mint kígyó csavarom
Körül Urthona pillérit, s te sötét tagjaid
Köré fonódom Kanada vadonjain; de gyöngén,
Mert gúzsban tépem barlangom: midőn etetni jősz,
Ujjongok, és vörös szemem keresné arcodat.
Hiába! görgő fellegek takarnak tőlem el."

Némán, mint elszánt szerelem, s féltés erőivel,
Láncát töri a szőrös váll; a tűzcsukló szabad;
A szörnyü árnyékra lecsap. Zihál és küzd a nő
S örül: felhőit leveti és elsőt mosolyog,
Mint sötét felleg néma mélynek villámot mutat.

S meglátván a rémes fiút, így kiáltott a szűz:
"Ismerlek, megtaláltalak s el nem bocsátalak.
A sötét Afrikát lakó Istennek képe vagy,
S alábuktál, hogy éljek én vak halál-körökön.
Amerikám fennsíkjain érzem a gyökerek
Küzdő kínját: tekergetik karjuk a mélybe le:
Egy Kígyót látok Kanadában, bókol szerelmemért,
S Mexikóban egy Sast, és egy Oroszlánt Peruban;
A Dél-tengerben Cetet, mely lelkem issza el.
Ó, mily hasgató szenvedés; te lángod s én fagyom
Üvöltő kínban egyesül, villámod szántja szét.

Ez az örök halál, a rég megjósolt gyötrelem."


               JÖVENDÖLÉS

Albion Védő Hercege éji sátrában ég:
A tengeren zord láng lobog Amerika felé
S a csöndes éjben fölkelő harcos lelkekbe tűz.
Washington, Franklin, Paine s Warren, Gates,
                           Hancock s Green kilép
Ahol az albioni Herceg vérétől gyúlt a part.

Washington szólt: "Amerika Hívei, tengerentúl
Lám: íj feszül az égben s egy nehéz vaslánc leszáll
Szemenként, át a tengeren, Albion bérciről,
Hogy Amerika fiait békózza, mígnem arcunk
Megsárgul, szemünk lesütjük, fej kókad, hang reked,
Kezünket munka, lábunkat pörzs homok vérzi és
A korbács-nyom ükökre száll, kik felejtenek majd."

Elült a hars hang, mert az áradt tengeren szörnyü szél
Feltépte Kelet fellegét: éjféli szirtre kelt
Albion Hercege, sárkány, csattogó pikkelyű,
S lángolt sok vörös meteor Albion földjein,
S ő hangja, fürtje, rettentő válla, izzó szeme
Amerika fiaihoz a felhős éjen áttör.
Zordan dagad az Óceán a bús népek között,
Vörös felhőt, dühös tüzet böffentve mélyiből.
Albion beteg, Amerika alél! a Zenit őrjöng.
A kerek égen mintha vér lövell az érkörön,
Az Óceánból felhő kél, vörös, nagy vér-kerék,
S az Atlanti tenger fölé felhőkben Csoda szállt,
Erős! csupasz! egy Ember-tűz, oly izzó, mint vas-ék
A kohóban; rettenetes tagjai mind tüzek,
Körötte mirjád felhős rém és sötét lobogók
S tornyok: a borús levegőt hő járta át, nem fény.

Az angol Király megremeg, midőn nyugatra néz.

Albion Angyala az Éj Kövénél állt és látta
A rémet, mint egy üstököst vagy bolygót, mely vörös
Szférába zárta egykor mind a vándor-üstököst.
Mars, középpontunk te valál, s bíbor korongodat
Három bolygó kerülte, s míg a Nap ki nem szakadt,
Az izzó Szellem rémes hosszban szennyezte vérsugárral
A templomot, és szólt a hang templomot rengetőn:

"A reggel jő, az éj tünik, már őr sem áll a vártán;
A sír kinyílt, kenet kidőlt, felgöngyölvék a gyolcsok;
Halotti csont, fedő göröngy, összement száraz ín
Megrázkódik feléledőn, lélegzik! ébredez!

Kiugrik rácsai mögül, mint gúzsa-pattant rab.
Fogoly hadd fusson taposó malmából a szabad
Mezőre, nézzen égre és kacagjon fénybe fel:
A láncolt lélek is, setét sóhajaiba zárt,
Ki harminc komor éven át nem láthatott mosolyt,
Emelkedjék; bilincse hull, tömlöc-ajtója nyitva,
A zsarnok ostora alól asszonya és fia
Megjő és egyre visszanéz, hivén, hogy álmodik,
S dalol: »Homályiból a Nap kibújt s frissebb a reggel,
S felhőtlen, tiszta éjszakán ujjong a Hold, a szép;
Mert nincs már Uralom, s Farkas meg Oroszlán se lesz.«"
Dörgésbe hal a hang. Az Éj Kövénél Albion
Láng-Angyala felelt, Örök Oroszlán üvöltéssel
Ínségben s háborúban: "Nem Orc vagy-é te, a kígyó,
Ki Enitharmon kapuin falja gyermekeit,
Antikrisztus, kárhozott Démon, Nemesség gyűlölője,
Ki lázadást szeretsz s az Úr Törvényét általhágod,
E szörny Alakban mért kerülsz Angyal szeme elé?"

Felelt a rém: "Orc vagyok, az átkos fára csavart.
Az idők lejártak: árnyak tűnnek, hajnal hasad:
A tűz-örömöt Urizen tíz torz paranccsá rontá,
Vezetve csillagos hadát éji vadonon át,
E kő-törvényt porrá tiprom s a vallást szétlököm
Négy Szél iránt, mint rongy papírt, s lapját föl sem szedik,
Mállasztja, falja sivatag és feneketlen mélység,
Hogy viruljon a szík s forrásához térjen a mély
S újhodjék a tüzes öröm, s a kőfedél repedjen;
S a sápadt, szentes áhítás, mely Szűziséget óhajt,
Egy rimában találja meg, s rossz-gúnyás tisztességben
A szeplőtlent, bár éj-napot bölcsején gyalázottat;
Mert minden szent, mi él, az élet életnek örül;
Mivel az édes örömnek lelkét nem fogja szenny.
Tűz-gyöngyökben a földgömb, ám az ember el nem ég;
Jár a kéjes tüzek között: lábfeje mint a réz,
Térde és combja mint ezüst, melle s feje arany."

"Szólj, hadi kürt! Tizenhárom Angyalom harssal verd fel!
Örök Farkas üvölt! örök Oroszlán csapkod farkat!
Elsötétült Amerika, s Démonaim riadtan
Lapulnak odvuknál, akár szélben szikkadó bőrök.
Nem sujthatják a gabonát, föld zsírját nem csökkentik,
Nem bujthatnak gonddal, ekét, ásót nem vesznek el,
Nem húzhatnak falat város, árkot várak körül,
Nem nőtetik a csonka tölgy törzsét a domb fölé,
Mert ím a parton félelmes emberek, köntösükbe
- Látom - kicsinyek bújnak a villám elől: ott állnak
Keletnek emelt homlokkal Washington, Paine és Warren.
Ám agg szememre felhő száll. Távoli látomás!
Szólj, hadi kürt! Tizenhárom Angyalom harssal verd fel.
Ó, látomás! Lázadt alak, mely ős egekbe tépett!
Örök, megújult Vipera, felhőkbe göngyölődző,
Te Amerika partján vastag felhőkbe rángod
Egy szörnyű szülés kínját; lázadt taraj s halálos
Szem föllángol; a gyakran hiába nyílt lotyó-méh
Roppant körökbe csap fel; az idő visszatért rád,
Szülőid felfalója; mondhatlan kínod újul.
Szólj, hadi kürt! Tizenhárom Angyalom harssal verd fel!
Örök Farkas üvölt! örök Oroszlán csapkod farkat!"

Így sírt az Angyal hangja, és kürtök vad vihara
Fútt riadót az Atlanti mélység felett tova.
Nem válaszolt se kürt, se síp, sem semmi harsona;
Csöndesek mind a Gyarmatok - hiába riadó.

Albion s Amerika közt az árnyas hegyeken,
Miket most Óceán szeg el, s nevük Atlanti hegység,
Mert fényes ormuk az Arany világba nyit utat,
Ó palota, nagy Hatalmak ősmintája, mereszt
Halhatatlan tornyokat. Rablott arájának Ariston,
Szépség királya, építé az Isten erdején.

Itt bűvös székén zavartan ült Tizenhárom Angyal,
Mert felhő szállt a tengerről a szent tető fölé.

És fölkeltek az Angyalok tüzesen, partjukon
Dörgés görgött, miben az Orc égő lángja dohog;
S éji röptükben így kiált a Boston Angyala:

"Miért remeg a becsület, gyilkosként mért buvik
Ő halhatatlan rangjának haragjai elől?
Mért áldozza fel örömét a nemes a hitványnak
S gúnyos vésznek? Ki rendelé? mely Isten? milyen Angyal?
Hogy ne működjék a nemes, a nemtelen pedig
Féktelenül használja mind a természet erőit:
Míg ipar lesz az irgalom s oly tudomány a jóság,
Mely meggazdagít, s az erős birtoka lesz a puszta.
Mely Isten ír béketörvényt és öltözik viharba?
Mely Részvét-Angyalnak kell könny és legyezésül sóhaj?
Mely álnok hirdet mérséklést és dúskál birkahúsban?
Már többé engedelmesen sosem követem én."

Így szólt s letépte köntösét és jogarát ledobta
Albion Őrzője előtt; s a tizenhárom Angyal
Köntösét szélbe dobta és aranyos jogarát
Amerika földjére; mind hanyatt-homlok repültek
Az égi magasból alá, sebesen, mint tüzek,
Lángol csupasz ábrázatuk a föld homályain;
Megálltak Washington és Paine s Warren mellett. A láng
Hajladozik s vadul süvölt a szurkos éjen át
A vörös Démonhoz, ki ég Amerika felé,
Élvezve rémségét, setét füstdörejben és szélben,
Füstkoszorúkban törve föl a vad mélyből, s kövér
Kohó-lángokban Északtól Délig gyüledezőn.
S a tizenhárom Kormányzó, kit küldött Anglia,
Bernard házába tért, de már az ország lángban állt.

S rázva lelki bilincsük, a tengerhez futnak ők
Rémületüket oltani; és porba hullanak
És vonaglanak Washington lába előtt, miközben
A tizenhárom államban mind a Brit katonák
Rémülten fölüvöltenek s eldobják fegyverük,
S táborból és sötét kastélyból menekülnek
A bősz lángok elől és Orc látomása elől,
Látván Albion Angyalát, ki dühre gyúl s kinyitja
Titkos felhőit északtól délig, s Kelet egére
A harang égő szárnyain kifeszül, át a mennyen.
Alatta Albion minden Angyala táboroz,
Seregüktől setét a hegy, kürtjük rázza a völgyet,
Földi kórokat hinteni a Szakadékba le,
Számszerint negyvenmillió Kelet egére gyűl.

Az égen kirajzolt hadat nézték, tűzvész közül,
Washington, Franklin, Paine s Warren és Allen, Gates meg Lee,
S hallották dörgő parancsát Albion Angyalának.
Szófogadó csapásai a felhőkből kiszálltak,
Amerikára zúdulón őket kiirtani,
Mint üszög a zsenge buzát, midőn csak ütközik.
Sötét az ég fent, és hideg s kemény a föld alant:
S mint fertőző, rovaros szél irt embert s állatot,
S mint tenger földrengéskor a partokat ellepi,
Örjöngés szélvésze söpört által Amerikán,
S Orc csapkodó, vörös tüze, dühvel süvöltve a
Bosszús partokon, s összefut a lakosság vadul.
New York polgára könyveit és ládáit becsukja;
Boston matróza elhajít horgonyt és rakományt;
Pennsylvania írnoka tollszárát elveti;
Virginia kőmüvese kalapácsot elejt.

Amerika akkor veszett volna az Óceán alá
S a Föld megint elvesztett volna a végtelenből egy részt,
Ám éjjel összefutnak mind haragban s dühös tűzben.
Tombolt a tűz! hátrált a vész! és megfordult dühe
Albion Angyala felé: a Dögvész vörös csíkja
Ütött ki Albion őrén - himlő sujtotta Bristol
És Lepra London Szellemét, beteg lett minden törzsük.
Vert vértüket a milliók üvöltve elveték,
S kardot, lándzsát is, meztelen állt ott a sokaság,
Albion Őre kínokban rángott Kelet egén,
Sápadt, vacogott, forgatta fel-felvilló szemét,
Üvöltött, remegett, izmát s inát húzta görcs.
Beteg volt London Őre és az ős, püspöki York,
Fejük havas dombon, jelük az égen gyöngül el.
Égő szélben kúszik a vész, hajtják Orc lángjai
És az éjben összefutó Amerikaiak,
Kúszik Írország, Skócia és Wales Őreire,
Kik vészverten elhagyják a határt és zászlaik
Pokolperzselten torzítják szégyenbe ős egük.
Odvában Albion Bárdja érzé a roppant vészt,
S fején hús-kámzsa, hátán és bordáin pikkely nőtt;
S setét pikkelyű Angyalok rémítik ős egük.
A nász kapui nyitva, és hüllő-rejtekbe búnak
A zörgő pikkelyű Papok Orc tüzei elől,
Mik vad vágykoszorúkban az arany tetők körül
Játszadoznak, csupasz nőket izzítva ifju kéjben.

Mert a holtak nő-szelleme vallásláncokban sóvárg
S pirulva fut a bilincstől, s nagy boltív alatt ülve
Érzi az ifju idegek újhodását, s a régi
Vágyat a sápadt tagokban, mint bort a zsenge fürtben.
Hegyen, völgyön és városon tombol a vörös láng.
Északtól Délig megolvadt az ég; és Urizen,
Dörgő lepleiben a menny fölött, leprás fejét
Kidugta szentélyéből, és könnye szánakozó
Árját a mélybe hullatta; szürke-szemöldü hóval
S dörgő arcokkal lobogós, féltékeny szárnyait
Lengette a mélység fölött, s üvöltő búban sírván
Leszállt a vert, a könnyruhás, didergő had köré.
Hókészletét leszórta és jég-tárait kitárta
A mély felé, s a fehéren fázó Atlanti vízre.
Fehér volt ő, leprás tagú, s dérlepett volt az arca,
S Amerika zord fiai előtt üvöltve sírt,
A földről a vörös Démont hűs ködfelhőkbe rejtve,
Míg kormányozzák az erőst az Angyalok s gyengék,
Tucat évig, míg franciák kapják a Démon fényét.

Rázkódtak égi trónusok! francia, spanyol, talján
Félve nézte az Albion bandáit s az ős Őrök
Elemekre alélását, ön-vészeiktől verten.
Lassan zárják az öt kaput törvény-emelt egükre
Telve vad lázálmokkal és keserv ragyáival,
Kórral s kéjjel, Orc tüzeit gátolni nem tudón.
Ám elhamvadt az öt kapu, zárja, sarka megolvadt,
S mennyek és emberlakhelyek körül tombolt a láng.

Tóth Eszter


EURÓPA: JÖVENDÖLÉS

"Öt ablak fényli be az odvas Embert: egyen át
Leget szív; egyen át csillag-zenét hall; egyen át
Örök borág indáz étkéül; egyen át kinéz
A folyton táguló örök világ morzsáira;
Egyen át bármikor kiléphet és mégsem teszi,
Mert édes a lopott öröm s a titkon csent kenyér."

Egy tündér így gúnyolt, míg csíkos tulipánon ült,
Gondolva, nem látom; kiugrottam a fák közül
És sapkámmal lecsaptam, mint gyermek a szitakötőt.
"Mondd csak, kis úr - kérdeztem -, hol tanultad ezt a dalt?"
Látván, hogy rabságomba csöppent, rögtön így felelt:
"Uram, tiéd vagyok! Parancsolj és én megteszem."

"Mondd, mi a természet világa? Élő, vagy halott?"
Kacagva válaszolt: "A szirmok könyvét írom én,
És ha szerelmes gondolattal táplálsz, s olykor adsz
Egy-egy pohár fénylő poétai fantáziát:
Ha mámoros leszek, lantoddal együtt zümmögök,
S mi e világ, megérted: minden porszem kéjt lehel."

Elvittem forró keblemen; szedtem virágokat,
S ő megmutatta szálanként az örök virágokat,
S kacagott, látva, hogy fájlalják tépő ujjamat;
Mint tömjén felhőztek körém. Szobámba léptem én,
Leültem, vettem írótollamat; tündérem az
Asztalra ült elém és "Európá"-t diktálta nekem.


               PRELÚDIUM

Orcus kebléből kél a névtelen árnyék-szuka,
Enitharmon szele lobogtatja kígyó-haját,
És fennhangon rikoltoz:

"Enitharmon anyám, más sarjakat is szülsz-e még,
Hogy hírem elsöpörd, hogy meg se láthassák nyomom?
Vajúdástól alélok!
Mint sötét mennydörgés napján a terhét-vesztő felleg.

Gyökereim mennyben himbálnak, földben gyümölcseim
Nyílnak, forrnak, kelnek: első szülött, első halott!
Emésztett és emésztő!
Hát mért hoztál keserves létre, átkozott anyám?

Szülő fejemre burkolom felleg-turbánomat,
Köpenyként tagjaimra hajtom a víz lepleit,
Míg a rőt nap s a hold
S telten kicsorgó csillagok kínzáport ontanak.

Vonakodva felnézek, nem-akarva csillagot olvasok,
Örök barlangom óriás vájkójából figyelve
Megragadom csóváik,
És szörnyeket szülök, mindent-faló királyokat.

Fölfalón és fölfaltan bolyongnak rideg bérceken,
Örök halál vadonában, odvas fákban víjjogók.
Ó, Enitharmon anyám!
Ne áldd szilárd testtel a tűz erős ivadékait!

Termő keblemből miriád lángot vetek, magad
Ütöd rájuk pecséted, aztán szétszállonganak,
S tátongok, mint a holt.
Jaj, elnyel árnysötét gyötrelem és jósló öröm.

De ki meri majd a végtelent megkötni, összefogni
Örök pólyával? ki eteti és itatja majd
Tejjel és mézzel?
Látom mosolyát, magamba-fordulok s hangomnak vége."

Így szólt, és begöngyölte fellegét
Mélytitku rejtekébe.


               PRÓFÉCIA

Immár a tél delén
A rejtelmes Fiú
Az öröklét keleti kapuján át megérkezett.
S elült a harc, árnyként hajlékba bújt minden sereg.

Majd Enitharmon látá fölemelkedni sarjait,
Kristály-hajlékban gyülekeztek, mint gyöngy-fellegek,
S a hold gazdája, Los, örvendett békés éjszakán;
Szólalt, míg számos fiai rázták tűz-szárnyaik:

"Megint eljött az éj,
Az erős Urthona pihenni tér,
És Urizen, leoldott lánccal,
Meteorként ragyog fenn északon.
Nyujtsátok kezetek, hogy a természet húrjait
Zúgassátok, a mélység dörejét!

Kelj, metsző szél!
Míg Urizen minden fia mozdul s irígyli Lost.
Az élet minden szellemének
Örömét kössük húrjainkhoz,
A föld tápláló édességeit,
Hogy áldás gyűljön és ihassuk Los fénylő borát
És kikacagjuk a háborút
És megvessük a munkát és borút,
Mert öröm éje-napja jő e jót-adó időn.

Mély odvadból támadj fel, Orcus,
Enitharmon elsőszülötte!
Majdan piros szőlőfüzér övezze koponyád.
Most kötelék nyügöz,
De látlak majd a boldogság óráján, első gyermekem!"

Felkelt a rém-kísértet, körötte tüzes csillagok,
Gyürüzve őrült körökben az örök ördög körül.

Ekkor Enitharmon, piros fényébe borultan,
Szólítá fiait erősen, hogy visszhangzott az ég:

"Im eljött Enitharmon öröm-éje!
Kit hívjak én? Kit küldjek én?
Hogy a hölgy, a bűbájos, uralkodhassék?
Kelj, Rintrah, idézlek! Palamabron, ébredj!
Vigyétek hírül az emberfajnak: a nő szerelme bűn;
S hogy örökélet várja mind a hatvan-telü férgeket,
Jelképes hajlékban, hová a lét sosem hatolt.
Kéjt tiltsatok, s a pöttöm nőstény már süldő-korában
Minden rejtett útra hálót kerít.
Fáradt szemhéjam alkonyúl, de boldogságom új!

Támadj fel, Rintrah, első, csak Orcus után második!
Oroszlán Rintrah, törj ki dühöddel éjszín erdeidből!
Hozd Palamabront, a szarvas papot, ki a bérceken ugrál,
S a halk Elynittriát, az ezüst-íju királynőt.
Rintrah, hová rejtetted arád?
Sír pusztai árnyban?
Jaj, Rintrah, hozd a szép, féltékeny Ocalythront!

Kelj fel, fiam! Vezesd testvéreid, te láng-király,
Nap fejedelme, számtalan népeddel látlak én,
Mely sűrü, mint nyár csillaga
És mind ágaskodik és ráz arany sörényt,
Szemed az erőnek örül, Rintrah, te tomboló király."

Enitharmon szúnyt
Tizennyolc századot. És álma: az Ember!
És a Természet éje és hárfái húrtalan...
Így szunnyadt önnön éji énekében
Tizennyolc századon át, ó, asszonyi álom!

Vihart megnyergelő árny-férfi-had
Szabdalja szét Európa egét,
Míg Albion Angyala, rossebbel verve, haddal menekül.
Albion partján felleg ül,
A jövő démonaival telis-tele.
Tanácskozik Albion valamennyi megvert angyala,
A tanácsházra felleg ül s alázuhan
Albion angyalaira.
Egyszerre mind a ház alatt, a rom közt fekszenek;
De mint sós tóból csillag kél, serkentő fájdalom
Éleszti mind a zűrös ködben küszködő időn.

Kuszáltan kelnek fényes rom közül, némán követve
Tüzes királyukat, s ez keresi kígyó-templomát,
Mely a fehér sziget hosszán árnyát kinyujtja.
Körötte harci felhő kavarog; némán az Angyal
Végtelen Temze-parton az arany Verulamig vonúl.
Ott állnak fennen a tiszteletre méltó boltivek,
Tölgy-díszü oszlopok, szerszámtól szűz roppant kövek,
Ékkő-sziklák: akár a múlhatatlan mennyei
Tizenkétszínü, a földön ritka, foszfor-fényü kő,
Mely csillag-törvényt hord, míg öt érzék magába-nyelte
Özönnel a földfia embert: és az áradó szemek
Álló gömbökké váltak, és mindennek gócai;
Az örökké változó, egek-egébe lendülő
Spirálok meghajoltak, az orr arany-kapúi eltömődtek,
Kifelé fordultak, megmeredve, kizárva a végtelent.
S az eszme kígyóvá bűvölte át a végtelent,
Ölő-irgalmu lánggá: hát az ember elmenekült
Éj-erdejébe; s minden örök erdő szétoszolt
A térben forgó földekké, s a tér, mint óceán,
Kiöntött, elnyelt mindent, csak a hús apró falát nem.
Így lőn a kígyó-templom: véges körpályákba zárt
Ábrája végtelennek; s lett az ember angyal és
A menny szörnyű forgó kör és koronás tirannus az Isten.

Ekkor dél tornácához érkezett az ősi Őr,
Hol legsötétebb lombu fák közén egy fénytelen
Völgy rejtegeté az Éj Kövét; ferdén állott, benőve
Bíbor virággal, rőt bogyóval, az édes délnek képe,
Mely hajdan égre tárult, és a nyakon emelkedett,
Most sűrü haj borítja be, és fedi kő-tető,
És észak vonzza és sűllyeszti le, s a láb körül
Vad örvény minden kandi kutatót a sírba von.

Albion Angyala emelkedett az Éj Kövén.
Látá Urizent az Atlanti-hullámokon,
És rezes Könyve,
Mit másoltak Papok és Királyok,
Terjedt északról délre.

Fakó felhők, sápadt tüzek keringtek Enitharmon
Éjén London falai körül; csak szunnyadt Enitharmon.
Kavargó szürke köd benyelt Szentélyt, Kastélyt, Tetőt,
Mert Urizen nyitotta Könyvét, csalfa irgalommal.
Angolhon ifjusága árnyban átkoz zord eget,
Az éjbe kényszerítve, hogy lássa Albion Angyalát;
A szülők világra hozták, s agg tudatlanság papol
Vad szirten, mit csak az észen-túli érzék foghat át:
Siváran fölmered és Londonra vet nagy árny-karéjt.
Ott látták csontos lábfejét, s a húst láng falta föl;
Látták a kígyó-templomot, s árnyát a fehér szigeten,
Hallották Albion Angyalát, bőg Orcus lángja közt,
Hív végitélet-harsonát.
Miden felett hangzott a bőgés Westminster felől.
Titkos codexek őre ím tisztségét hagyta el
Orcus lángjától űzve; prémtalárja, álhaja
A hússal összenőtt, átszőtték idegek és erek.
Szörnyű kórtól gyötörve, a szélbe fogódzva, menekült
Vergődve a Great George Streeten, a Park-kapun át s a strázsa is
Futott előle; vánszorgott, pusztába, messzire.

Szállt a bőgés, át Európán,
Mert Orcus kedvvel hall üvöltő árnyakat,
De Palamabron villámlott, széles hátát földbe ásva,
S Rintrah a mélységben tanyázott légióival.

Álmában fölkacagott Enitharmon (ó, asszony-siker!),
Hogy minden ház odú, mindenki bilincsben, árny nyüzsög
Kísértetekkel telve, vas átkok minden ablakon;
Kapukra írják, hogy: "Tilos"; kéményre: "Félelem";
Falból kinyúló vas nyakörv feszül a polgárokon,
Ólom-béklyóban vánszorog a külváros lakója,
Meglágyult görbe-csontu mind a falusi paraszt.

Urizen felhői közt forognak Orcus lángjai
Albion Őrének teste körül, húsát emésztve és
Nyögés, bőgés, hörgés, sziszegés, sikoly, kétségbeesés
Támad körötte Albion párás egén. Lázongva
A vörös-mancsu Angyal már gyötrődve megragadja
A végitélet harsonáját, s hangja bennakad.
Háromszor kezdi, hogy ébresztené a holtakat.

Ekkor hatalmas Szellemet kelt Albion,
Neve Newton: vevé a harsonát, és harsogott!
Mint hulló őszi lomb, számlálatlan angyalsereg
A téli égből hullt alá, keresve sírjaik,
Zörgetve üres csontjaik, süvöltve és zokogva.

Most Enitharmon felriadt, nem tudta, hogy aludt,
Tizennyolc század elmúlt,
Akár a semmi.
Szólítá ivadékait
Éji mulatozásra
Kristály házában,
És folytatódott éneke:

"Ethinthus, ébredj! Kiáltson bár a földi féreg,
Kiáltson mindhiába.
Míg a szent árnyak éjjelének
S az emberi magánynak vége!

Ethinthus, habok királynője, az égen hogy ragyogsz!
Lányom, én örömem! Gyermekeid futnak köréd,
Mint víg halak a hab szinén, ha hűs hold harmatot iszik.
Ethinthus, édes vagy nekem, csitítod lelkemet,
Enitharmon lába körül csattognak habjaid.

Manathu-Varcyon! Te palotámban lángoló,
Anyád lelkének fénye, ölyveid lengnek körűl,
Ó, arany szárnyaid és szemfényvesztő lángjaid!

Hol a csábító édeni madár! Leutha, halk szerelem!
Leutha, örül neked a sokszínű szivárvány!
Virágok lelke, Leutha!
Édes mosolygó pestis, látom hajnalpírodat,
És lányaid, a gyakran hűtlenek,
Szállnak, mint illatok, Leutha, selyem királynő!

És hol az ifju Antamon, a gyöngyharmat-királyfi?
Ó, Antamon, hová hagyod Enitharmon anyád?
Látlak, kristály-alak,
Lebegsz a rengő-keblü légen,
Kielégült vágy örömében.
Antamonom, Leutha hét temploma kéri szerelmed!

Hallom a lágy Oothoont Enitharmon sátraiban.
Miért nyitnád ki asszony-titkaid, bús gyermekem?
Két pillanat közt érik az öröm.
Theothormon, te megcsalatott, látom sós könnyeid,
Kristálypalotám lépcsőit végigöntözik.

Sotha és Thiralatha! Álom-odúk titkos lakói,
Jertek, dallal vidítsátok a szörnyű ördögöt.
Csituljon arany-patáju mennydörgésetek,
Kössétek meg sötét paripáitok.
Orcus, kacagj gyermekeimre! Kacagj, kínom fia!
Ébredj, Orcus, bércünkre süss, boldog vörös sugár!"

Elhallgatott: mert mind játszottak ünnepi hold alatt,
Örök dallal ébresztvén Urizen csillagait,
S a természet minden paránya kedvre gyúlt,
Míg pirkadat nyitott kelet-kaput;
Mind hazatért, és Enitharmon zokogott.
Ám a rettenetes Orcus, a hajnal láttán,
Enitharmon bércéről nyilallt,
S dühének fénye megjelent Frankhon szőlőiben.

A nap pirosan égett!
Körbe-körbe robogtak a rémek!
Vértől csepegő kerekek, viharzó arany szekerek.
És fenn kanyarog az oroszlán-farok.
Prédát ragadnak a tigrisek, foguk közt vér csorog,
Enitharmon gyötrődve és ijedve nyög-zokog.

Ekkor fejét emelte Los, vihar-kígyóba öltözött,
Kiáltás rázott minden lényt a végső pólusig,
A vér harcába hívta sok fiát.

Weöres Sándor