Anne Brontë

Agnes Grey

Fordította: Gy. Horváth László


TARTALOM

1. fejezet A paplak 14. fejezet A lelkész
2. fejezet Első lecke az oktatás művészetében 15. fejezet A séta
3. fejezet Újabb leckéket kapok 16. fejezet A helyettes
4. fejezet A nagymama 17. fejezet Vallomások
5. fejezet A nagybácsi 18. fejezet Gyönyör és gyász
6. fejezet Újra a paplakban 19. fejezet A levél
7. fejezet A Horton-kúria 20. fejezet A búcsú
8. fejezet Az elsőbálozó 21. fejezet Az iskola
9. fejezet A bál 22. fejezet A látogatás
10. fejezet A templomban 23. fejezet A park
11. fejezet A bérlők 24. fejezet A tengerpart
12. fejezet A zivatar 25. fejezet Befejezés
13. fejezet A kankalinok



Első fejezet

A PAPLAK


Minden igaz történetnek van valami tanulsága, ámbár némelyikben nehéz meglelni e kincset, s ha megleljük is, gyakran oly csekélynek bizonyul, hogy a száraz, összezsugorodott bél nem kárpótol bennünket a dió feltörésének fáradságos munkájáért. Hogy az én történetemmel is ez lesz-e a helyzet, nem én vagyok hivatva eldönteni. Néha úgy gondolom, talán hasznára válik majd egyeseknek, másokat pedig elszórakoztat - de hát ítéljen a világ. Ismeretlenségemnek, az azóta eltelt számos esztendőnek és a kitalált neveknek védőpajzsa mögé bújva merészen belevágok, és őszintén a nyilvánosság elé tárom azt, amit négyszemközt kebelbarátném előtt sem fednék fel.

Édesapám lelkész volt Észak-Angliában, olyan ember, akit méltán tisztelt minden ismerőse; ifjúkorában kényelmesen megélt munkája és kicsiny birtoka jövedelméből. Édesanyám, aki családja kifejezett óhaja ellenére ment hozzá feleségül, nemeskisasszony volt - erős és független lélek. Hiába riogatták azzal, hogy egy ágrólszakadt lelkész nejeként le kell majd mondania hintajáról, szobalányáról és mindama kellemetességről és fényűzésről, amik a jómóddal járnak s amik az ő életének természetes tartozékai. A hintó és a szobalány bizony nem megvetendő dolog, mondta; de, hála az Égnek, van őneki erős keze és lába, ellehet hát e kényelem nélkül is. Az előkelő ház, a tágas park bizony ritka kincs; de ő inkább kíván élni egy viskóban Richard Grey oldalán, mint bárki mással palotában.

Látva, hogy ezekkel az érvekkel semmire sem megy, apja végre is tudtára adta a szerelmeseknek: ám keljenek egybe, ha nekik úgy tetszik, de a leánya az örökségből egy garassal sem fog részesülni. Arra számított, hogy ez majd lehűti vonzalmuk hevét; azonban csalódnia kellett. Édesapám bölcsen tudta, milyen nagy kincs, sőt valóságos vagyon édesanyám önmagában is; ha tehát úgy dönt, hogy szerény otthonának éke lesz, ő bárminő feltételek mellett örömmel elfogadja; édesanyám pedig inkább a két kezét ledolgozta volna, hogysem elválasszák attól, akit szeret, akinek boldogságán munkálkodni kedves kötelessége lesz, s akivel lélekben már amúgy is egyek. Örökrésze így azután bölcsebb nővére erszényébe vándorolt, aki egy nábobhoz ment feleségül; ő pedig, ismerősei részvétteljes csodálkozására, beköltözött az isten háta mögötti, egyszerű falusi paplakba az ...-i dombok közt. És, noha anyám erős, határozott lelkű teremtés volt, apám pedig eléggé szeszélyes természetű, egész Angliában nem lehetett volna náluk boldogabb párt találni.

Hat gyermekük közül csak Mary nővérem és én éltük túl a csecsemő- és kisgyermekkorral együtt járó veszélyeket. Öt-hat évvel fiatalabb lévén, én voltam a "kicsi", a család dédelgetett kedvence: apám, anyám és nővérem szinte összeesküdtek, hogy elrontsanak - nem oktalan engedékenységgel, amelynek csökönyösség és rossz természet az eredménye, hanem túlzott kedvességgel és szeretettel, aminek következtében gyámoltalan és önállótlan lettem - alkalmatlan arra, hogy a gondokkal és megpróbáltatásokkal szembenézzek.

Mary és én a legszigorúbb elzártságban nevelkedtünk. Anyám, művelt, sok mindenhez értő és szorgalmas asszony lévén, maga vette kezébe oktatásunkat, kivéve a latin nyelvet - amelyre apánk tanított bennünket -, úgyhogy iskolába sohasem jártunk; és, mivel azon a vidéken úri társaság nemigen akadt, kapcsolatunk a külvilággal mindössze néhány szertartásos teadélutánra szorítkozott, amelyen vendégül láttuk a tehetősebb környékbeli parasztokat és iparosokat (nehogy ránk süssék a bélyeget, miszerint nem óhajtunk elegyedni szomszédainkkal), meg az atyai nagyapámnál tett évenkénti látogatásra; de ott is csak nagyapámmal, drága nagyanyámmal, hajadon nagynénénkkel s két-három idősebb hölggyel meg úrral volt alkalmunk találkozni. Anyánk néha előadott szórakoztatásunkra egy-egy történetet vagy adomát a fiatalkorából, amelyek - miközben nagyon jól mulattunk rajtuk - bennem legalábbis gyakran titkos vágyat ébresztettek arra, hogy egy kicsikét többet lássak a világból.

Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon boldog lehetett lánykorában; látni azonban sohasem láttam rajta, hogy sajnálná az eltűnt időket. Apámat, akinek sohasem volt különösebben derűs vagy vidám a természete, sokszor gyötörte - oktalanul - a gondolat, hogy drága felesége mennyi mindent feláldozott érte; s örökké akörül forgott az esze, miképpen növelhetné meg csekély vagyonát anyánk és a mi kedvünkért. Hiába nyugtatgatta anyám, hogy ő mindennel meg van elégedve, s hogy amennyiben sikerülne egy kevéske pénzt félretennie a gyermekek számára, mindnyájan bőségben élhetnénk mind a jelenben, mind a jövőben; a takarékoskodás azonban nem volt apám erőssége. Adósságba nem verte magát (erre anyámnak gondja volt), de a pénzt mindig elköltötte: szeretett kényelmes házban élni, szerette, ha felesége és lányai jól öltöznek s nem látnak hiányt semmiben; azonkívül irgalmas szívű lévén, tehetsége szerint adakozott a szegényeknek; sőt, gyakran tehetségén felül is.

Végül egyik jó barátja előállt egy ötlettel, hogy hogyan kétszerezhetné meg egy csapásra vagyonát, s utána hogyan sokszorozhatná meg szinte a végtelenségig. Ez a jó barát kereskedő volt, vállalkozó kedvű s tehetséges ember, akit csupán a tőke hiánya akadályozott tevékenysége folytatásában; nagylelkűen felajánlotta apámnak, hogy busás haszonhoz juttatja, ha kölcsönad neki annyi pénzt, amennyit csak elő tud teremteni; határozottan ígérheti, mondta, hogy minden egyes pennyje meg fog fiadzani. Apám sebbel-lobbal el is adta a kis birtokot, és egész árát a barátságos kereskedő markába tette, aki tüstént a rakomány után látott, hogy mielőbb tengerre szállhasson.

A fényes kilátások felderítették apámat és minket is. Immár egyetlen bevételi forrásunk, a lelkészi javadalom ugyan szűkös volt, de apám úgy vélte, megélhetésünkben nem kell csupán arra hagyatkoznunk; így azután, mivel hitelbe vásároltunk Jacksonnál, Smithnél és Hobsonnál, még kényelmesebben is éltünk, mint azelőtt; anyám ugyan hangoztatta, hogy jobb volna, ha addig nyújtóznánk, ameddig a takarónk ér, mivel reményeink a meggazdagodásra eléggé bizonytalanok; hozzátette, hogy ha apám rábízná a pénzügyek intézését, sohasem kellene hiányt látnia semmiben; apám azonban ez egyszer hajthatatlannak bizonyult.

Micsoda boldog órákat töltöttünk el Maryvel a kandalló mellett kézimunkázva, vagy a hanga borította dombok közt barangolva, vagy a szomorúfűz (kertünk egyetlen tekintélyes fája) alatt lustálkodva, miközben az eljövendő boldogságról beszélgettünk, arról, hogy mit fogunk csinálni, mi mindent fogunk megnézni, mi mindenünk lesz majd akkor; pedig légvárainkat pusztán a derék kalmár spekulációiból beáramló majdani gazdagság ígéretére alapozhattuk. Apánk e téren semmivel sem volt jobb nálunk; csakhogy ő úgy tett, mintha a dolgot nem is venné komolyan; vérmes reményeit tréfálkozásba és játékos elménckedésbe burkolta, amit mindig szerfölött kellemesnek és szellemesnek találtam. Anyám örült neki, és kacagott, hogy ilyen boldognak és reménykedőnek látja; de egyszer, amint apám éppen kiment a szobából, fél füllel meghallottam a suttogását: - Adja az Úr, hogy ne kelljen csalódnia! Nem tudom, hogyan viselné el.

Pedig csalódnia kellett, méghozzá keservesen. Villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy a hajó vagyonunkkal együtt elsüllyedt, legénységének nagy része és a boldogtalan kalmár is odaveszett. Rettenetesen sajnáltam őt, sajnáltam összedőlt légvárainkat is; de az ifjúság sok mindent kibír - hamarosan magamhoz tértem a megrázkódtatásból.

Noha a gazdagság csábítónak tűnt, tapasztalatlanságomban a szegénység rémségei sem ijesztettek. Az igazat megvallva, még lelkesítőnek is találtam a gondolatot, hogy mostantól szűkölködnünk kell és csak magunkra hagyatkozhatunk. Csupán annyit kívántam, hogy papa, mama és Mary is hasonló fényben szemlélje a dolgokat; akkor aztán ahelyett, hogy a múltbeli csapásokon siránkoznánk, lelkesen hozzáláthatnánk, hogy következményeiket kiküszöböljük; minél nagyobbak a nehézségek, minél keservesebb az ínségünk, annál derűsebben kell elviselnünk az utóbbit, és annál elszántabban megküzdenünk az előbbiekkel.

Mary nem jajveszékelt, de örökké a balszerencsénken tépelődött, és elkeseredett állapotából semminő erőfeszítéssel nem tudtam kiráncigálni. Nem tudtam rávenni, hogy a dolgot a napfényes oldaláról nézze: sőt olyannyira féltem attól, hogy gyermeki részvétlenséggel vagy ostoba érzéketlenséggel vádolnának meg, hogy lelkesült gondolataimat sorra eltitkoltam, tudván, hogy semmire sem becsülnék őket.

Anyám mással sem törődött, csak apám vigasztalásával, adósságaink törlesztésével és kiadásaink csökkentésével, apámat azonban mélységesen lesújtotta a katasztrófa: egészsége, ereje, szelleme belerokkant a csapásba, és ki sem gyógyult belőle soha többé. Anyám hiába próbálta felvidítani, hiába hivatkozott hitére, bátorságára, iránta és irántunk érzett szeretetére. Éppen ez a szeretet okozta neki a legnagyobb kínokat: a mi kedvünkért akarta oly buzgón megnövelni vagyonát - a mi érdekünk adott szárnyakat reményeinek, s az keserítette el oly nagyon jelenlegi balsorsában. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért nem hallgatott anyám szavára; akkor legalább adósságba nem kellett volna keverednünk; szemrehányásokat tett magának, amiért megfosztotta feleségét előkelő, könnyű és kényelmes életétől, és a szegénység keserveit és gondjait zúdította rá. Féregként rágta lelkét a gondolat, hogy ez a nagyszerű, művelt asszony, akit valaha úgy csodáltak és úgy körülrajongtak, most csupán küszködő háziasszony, akinek sohasem pihenhet meg sem a feje, sem a keze a családi gondok közepette. Az, hogy anyám szívesen végezte tennivalóit, hogy derűs lélekkel viselte el a megpróbáltatásokat, s hogy jóságában a legkisebb szemrehányást sem tette neki, csak még jobban megnövelte e zseniális önkínzó keserveit. Így azután a lélek megtámadta a testet, szétzilálta az idegrendszert, az idegek pedig további gyötrelmeket okoztak a léleknek, míg végül egészségi állapota komolyan megrendült; és egyikünk sem tudta meggyőzni róla, hogy ügyeinek állása feleannyira sem sötét és reménytelen, mint ahogy beteges képzelete látja.

Hasznos kis bricskánkat eladtuk, és megváltunk erős, jól táplált póni lovunktól, öreg kedvencünktől is, noha valamikor szilárdan megfogadtuk, hogy békében fejezi majd be életét, és nem adjuk ki a kezünk közül; a kis kocsiszínt és az istállót bérbe adtuk; a szolgagyereket és két cselédlányunk közül az ügyesebbiket (vagyis a drágábbikat) elbocsátottuk. Ruháinkat kifordítottuk, foltozgattuk, amíg csak a tisztesség engedte; étkezésünk, amely mindig is mértékletes volt, példátlanul leegyszerűsödött - kivéve apám kedvenc fogásait; a szénnel és a gyertyával fájdalmasan takarékoskodni kezdtünk - két gyertya helyett csak egyet használtunk, s azt is nagyon ritkán; ügyeltünk, hogy a szén ne égjen el hamar a kandalló félig üres rostélyán, különösen amikor apám az egyházközséget járta vagy a betegség az ágyhoz szegezte - ilyenkor lábunkat a rostély szélére téve össze-összekapargattuk a haldokló parázsszemeket, és legföljebb egy kis szénport vagy törmeléket öntöttünk rájuk, hogy ki ne aludjanak egészen. A szőnyegeket, amelyek idő jártával igen megkoptak, még többet varrogattuk és foltozgattuk, mint ruháinkat. Hogy a kertész bérét megtakarítsuk, Mary és én vállaltuk, hogy rendben tartjuk a kertet; a főzés és a házimunka az immár egyetlen cselédlányon kívül anyámra és nővéremre maradt, akiknek néha én is segítettem: nem sokat, mert noha a magam szemében már felnőtt nő voltam, az övékben még csak gyermek; anyám, mint a tevékeny, mindenhez értő asszonyok általában, nem volt nagyon tevékeny leánygyermekekkel megáldva - mivel ő maga olyan ügyes és szorgalmas volt, sohasem kényszerült a dolgokat helyettesre bízni, sőt ellenkezőleg, inkább mások helyett is ő gondolkodott és cselekedett; bármiről is lett légyen szó, nem tudta elképzelni, hogy valaki éppolyan jól meg tudná csinálni, mint ő; így azután ha felajánlottam a segítségemet, többnyire ilyen válaszokat kaptam: - Nem, drágám, te ehhez nem értesz. Menj inkább, és segíts a nővérednek, vagy mondd meg neki, hogy vigyen el sétálni... mondd meg neki, hogy nem szabad örökké a négy fal közt üldögélnie... nem csoda, hogy olyan sovány és rosszkedvű szegény.

- Mary, mama azt mondta, hogy segítsek neked; vagy beszéljelek rá, hogy vigyél el sétálni; nem csoda, hogy ilyen sovány és rosszkedvű vagy, ha örökké a négy fal közt üldögélsz.

- Segíteni nem tudsz, Agnes; sétálni pedig nem mehetek veled... nagyon sok a dolgom.

- Akkor hadd segítsek.

- Hidd el, hogy nem tudsz segíteni, szívem. Menj inkább zongorázni, vagy játssz a cicával.

Varrnivaló mindig akadt a háznál; de engem a legegyszerűbb ruha kiszabására sem tanítottak meg, úgyhogy a szegésen és elvarráson kívül alig értettem ilyesmihez: anyám és nővérem ugyanis szilárdan állították, hogy sokkal könnyebb a dolguk, ha ők maguk végzik el a munkát, mint ha nekem elő kell készíteniük; azonkívül jobban örültek neki, ha tanultam vagy elszórakoztam valamivel - akkor is ráérek öreg matrónaként a munka fölött görnyedni, mondták, amikor majd kedves kiscicámból nagy, vén kandúr lesz. Ilyen körülmények között, noha használni alig használtam többet, mint a kiscica, lustaságomra volt némi mentség.

Megpróbáltatásaink közepette mindössze egyszer hallottam anyámat a pénz hiánya miatt panaszkodni. Már közeledett a nyár, amikor így szólt Maryhez és hozzám: - Milyen jó lenne, ha apátok valami fürdőhelyen tölthetne néhány hetet! A tengeri levegő és a környezetváltozás biztosan javára válna. De hát, látjátok... nincs pénzünk - tette hozzá sóhajtva. Mindketten nagyon szerettük volna megvalósítani a tervet, és szomorkodtunk, hogy nem lehet. - Ne szomorkodjatok - mondta anyánk -, annak semmi értelme. Valamit azért tehetnénk az ügy érdekében. Mary, te olyan jól tudsz rajzolni. Készíthetnél még néhány pompás rajzot, bekereteznénk, és a vízfestményeiddel együtt eladnánk egy jószívű képkereskedőnek, aki kellőképpen meg tudja becsülni őket.

- Mama, én boldogan megteszem, ha szerinted tényleg el lehetne adni őket, akármennyiért is.

- Érdemes megpróbálni, drágám; te csak készítsd el a rajzokat, én majd keresek rájuk vevőt.

- Bárcsak én is tehetnék valamit! - vetettem közbe.

- Te, Agnes?! Vagy ki tudja; te is elég szépen rajzolsz. Ha valami egyszerűbb témát választasz, bizonyára tudnál olyasmit produkálni, amit büszkén közszemlére tehetnénk.

- Énnekem más tervem van, mama. Már régóta megvan, csak nem mertem vele előhozakodni.

- Csak nem? Hát halljuk, mi az.

- Nevelőnő szeretnék lenni.

Anyám meglepődve felkiáltott, majd elnevette magát. Nővérem elejtette kézimunkáját, amin éppen dolgozott, és döbbenten így szólt: - Te nevelőnő, Agnes? Miket ki nem találsz!

- Én nem látok ebben semmi rendkívülit. Nagylányokat persze nem tudnék tanítani, de kicsiket igen. Annyira szeretném! Úgy szeretem a gyerekeket! Ugye beleegyezel, mama?

- De hát, szívem, te még magadra sem tudsz igazán gondot viselni; a kisebb gyermekek neveléséhez pedig több tudásra és tapasztalatra van szükség, mint a nagyobbakéhoz.

- Elmúltam tizennyolc éves, mama, és igenis tudok gondot viselni magamra és másokra is. A tudásomról és a tehetségemről pedig fogalmad sem lehet, hiszen még sohasem tetted próbára.

- Gondold csak el - mondta Mary -, mihez kezdenél egy idegenekkel teli házban, ha se a mama, se én nem lennénk melletted... egy csomó gyerekkel, akikre gondot kéne viselned, tanácsért pedig nem fordulhatnál senkihez! Hiszen még öltözködni sem tudnál rendesen.

- Mivel mindig azt tettem, amit mondtatok, most azt hiszitek, hogy nincs önálló ítélőképességem; csak annyit kérek, hogy tegyetek próbára... aztán majd meglátjuk.

Abban a pillanatban belépett apám, és elmagyaráztuk neki, miről is van szó.

- Micsoda? Hogy az én kis Agnesemből nevelőnő legyen! - kiáltott fel, és rosszkedve ellenére elnevette magát.

- Igen, papa, és kérlek, ne is emelj kifogásokat; nagyon szeretnék nevelőnő lenni, és biztos vagyok benne, hogy remekül boldogulnék.

- De hát hová lennénk mi nélküled, drágaságom? - Könny csillogott a szemében, amikor hozzátette: - Nem, nem! Idáig azért még nem süllyedtünk balsorsunkban.

- Persze hogy nem! - mondta anyám. - Semmi szükség efféle lépésre; különben is csak gyermeki szeszély. Csend legyen, te rossz leány! Hiába akarsz mindenáron itt hagyni bennünket, tudod jól, hogy mi sosem eresztenénk el.

Aznapra és még sok-sok napra elhallgattattak, de kedves tervemről nem mondtam le egészen. Mary fogta a rajzeszközeit, és serényen munkához látott. Én is elővettem az enyémeket, de rajzolás közben máson járt az eszem. Milyen nagyszerű is volna nevelőnőnek lenni! Kilépni a világba; új életet kezdeni; végre önállónak lenni; kiaknázni feltáratlan képességeimet; próbára tenni ismeretlen erőimet; ellátni magamat, és apámnak, anyámnak meg nővéremnek is segíteni s felmenteni őket ruházásom és ellátásom gondjai alól; megmutatni apámnak, hogy a kis Agnes mire képes; meggyőzni mamát és Maryt arról, hogy nem vagyok az a tehetetlen, nemtörődöm teremtés, akinek hisznek. Arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatos lenne gyermekek gondozásával és nevelésével foglalkozni! Bármit mondtak is enyéim, én úgy éreztem, képes vagyok e feladatra: tisztán emlékeztem rá, miféle gondolatok is forogtak a fejemben gyermekségem idején, és úgy véltem, ez biztosabb útmutató a legérettebb felnőtt tanácsainál is. Csupán a gyermekkoromat kell felidéznem, és azonnal elnyerhetem kis tanítványaim bizalmát és szeretetét; tudni fogom, hogyan kell felkelteni a bűnbánatot a vétkezőben; hogyan kell bátorítani a félénket, vigasztalni a kesergőt; hogyan kell az Erény gyakorlását könnyűvé, a Tudást kívánatossá, a Vallást széppé és érthetővé tenni.

.............................. Minő öröm
Az ifjú elmét szárnyalásra bírni!
[1]

Gondozni a zsenge növényt, és naponta látni, hogyan bontogatja szirmait!

Mivel ilyen sok szempont csábított, elhatároztam, hogy kitartok; de attól félve, hogy anyámat megharagítom, apámat pedig megbántom érzéseiben, napokig nem hozakodtam elő a tárggyal. Végül anyámnak négyszemközt újra megemlítettem, és némi nehézséggel rábírtam, hogy ígérje meg: támogatni fog erőfeszítéseimben. Ezután apám kelletlen beleegyezését csikartuk ki, s noha Mary még mindig helytelenítve sóhajtozott, az én drága, kedves édesanyám elkezdett nekem állást keresni. Írt apám rokonainak, és átböngészte az újsághirdetéseket - a maga rokonaival már rég megszakított minden kapcsolatot; házasságkötése óta legfeljebb formális levélváltásra került sor köztük néha; ilyen természetű dologban eszébe sem jutott volna a segítségüket kérni. De szüleim oly régóta és oly tökéletesen elzárkóztak a világtól, hogy számos hétnek kellett eltelnie, mire megfelelő állást tudtak szerezni számomra. Végül nagy örömömre eldőlt, hogy gondjaimba vehetem egy bizonyos Bloomfieldné csemetéit, akit az én kedves Grey néném leánykora óta ismert és nagyon derék asszonynak tartott. Férje, nyugalomba vonult kereskedő, elég nagy vagyonra tett szert, de huszonöt fontnál többet nem hajlandó fizetni gyermekei nevelőnőjének. Én örömmel elfogadtam ezt az ajánlatot is, noha szüleim úgy vélték, jobb volna, ha visszautasítanám.

Néhány hetet azonban rá kellett szánni az előkészületekre. Milyen hosszúnak és unalmasnak láttam én ezeket a heteket! Azért persze boldog hetek voltak - tele fényes reményekkel és nagyralátó várakozással. Micsoda élvezettel segédkeztem új ruháim elkészítésében, majd pedig bőröndjeim becsomagolásában! De ez utóbbiba keserű érzések vegyültek; amikor végeztünk vele - amikor már készen álltam a másnap reggeli távozásra, és utolsó otthon töltendő éjszakám közelgett -, hirtelen fájdalom költözött a szívembe. Drága szeretteim oly szomorúak voltak, olyan kedvesen szóltak hozzám, hogy szememet majdnem elöntötte a könny; de azért igyekeztem vidámságot színlelni. Utoljára még kószáltam egyet Maryvel a lápon, körüljártam a kertet és a házat; utoljára etettük meg együtt kedves galambjainkat - ezeket a szépséges állatkákat, amelyek megszokták, hogy a tenyerünkből csipegessék fel az eleséget; búcsúzóul mindegyiknek megsimogattam selymes tollazatát, amint az ölembe odagyűltek. Gyengéden megcsókoltam kedvenceimet, a két hófehér legyezőfarkú galambot; eljátszottam öreg családi zongoránkon az utolsó dallamot, és elénekeltem apámnak utolsó - reméltem, hogy nem örökre, csak nagyon-nagyon hosszú időre az utolsó - dalomat. Lehet, hogy a következő alkalommal már másféle érzésekkel csinálom végig mindezt, gondoltam magamban; a körülmények megváltozhatnak, és lehet, hogy ez a ház többé sohasem lesz az én állandó otthonom. Drága kicsi pajtásom, a cica kétségkívül meg fog változni: máris látszik rajta, hogy milyen szép nagy macska lesz belőle; mire a rövid karácsonyi látogatásra hazajövök, éppúgy elfelejti játszótársát, mint a sok szeszélyes kópéságot, amelyekre mindig kapható volt. Utoljára hancúroztam vele, és fényes, puha szőrét simogatva, miközben ő hangosan dorombolva elaludt az ölemben, alig tudtam fájó szomorúságomat palástolni. Aztán, amikor Maryvel visszavonultunk csendes kis hálókamránkba, ahol fiókjaim és könyvespolcaim már üresen álltak, és ahol Marynek eztán egyedül kell majd aludnia - az ő szavaival élve: rideg magányban -, a szívem még nehezebb lett: önző és gonosz teremtésnek éreztem magam, amiért annyira ragaszkodtam hozzá, hogy magára hagyjam; amikor utoljára letérdeltem kicsi ágyunk mellé, sokkal buzgóbban imádkoztam nővéremért és szüleinkért, mint azelőtt valaha is. Hogy érzelmeimet eltitkoljam, tenyerembe rejtettem arcomat, és tenyerem nemsokára könnyekben fürdött. Amikor felálltam, észrevettem, hogy Mary is sírt; de egyikünk sem szólt semmit; csendben nyugovóra tértünk, és szorosan összebújtunk, tudván, hogy nemsokára el kell válnunk.

Reménykedésem és jókedvem azonban reggel újra visszatért. Korán kellett útnak indulnom, hogy a kocsi, amely elvisz (egy kétkerekű, amelyet Smith úrtól, a falu posztó-, fűszer- és teakereskedőjétől vettünk kölcsön), még aznap visszatérhessen. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, bekaptam a reggelit, megöleltem apámat, anyámat és nővéremet, megpusziltam a cicát Sally, a cselédlány mérhetetlen fölháborodására - ővele kezet fogtam, felkapaszkodtam a kétkerekűre, fátylamat leengedtem, és akkor, de csakis akkor, könnyekben törtem ki. A kétkerekű elindult; visszanéztem; drága anyám és nővérem még ott állt az ajtóban és integetett. Visszaintegettem, és tiszta szívemből kértem rájuk az Úr áldását; leereszkedtünk a domboldalon, és többé nem láttam őket.

- Biz' jó csípős reggelt választott, Agnes kisasszony - jegyezte meg Smith -, meg aztán az ég is igencsak beborult, de azért ne féljen, odaérünk, mielőtt a zápor a nyakunkba szakadna.

- Igen, én is remélem - válaszoltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam.

- Hanem az éccaka hogy zuhogott!

- Valóban.

- Ez a hideg szél talán elkergeti az esőt.

- Reméljük.

Társalgásunk ezzel véget is ért. Áthaladtunk a völgyön, és nekivágtunk a következő domboldalnak. A kapaszkodóról újra visszanéztem; ott volt a templomunk tornya; mögötte az ódon, szürke paplak a felkelő nap fényében sütkérezett - jobban mondva csak egyetlen fénysugárban, mert a falu és a környező dombok sötétes árnyékban maradtak; otthonomra nézve jó jelnek véltem ezt a tétova fénysugarat. Összekulcsolt kézzel, buzgón kértem az áldást a ház lakóira, és sietve elfordultam, mert láttam, hogy a nap fénye egyre fogy; vigyáztam, nehogy még egyszer visszapillantsak, hátha borongó árny veszi már körül a paplakot is, mint a táj többi részét.


Második fejezet

ELSŐ LECKE AZ OKTATÁS MŰVÉSZETÉBEN


Amint továbbhajtottunk, jókedvem is visszatért, és örömmel gondoltam az új életre, amely számomra csak most kezdődik. De, noha alig múlt el szeptember közepe, a sötét felhőktől és az erős északkeleti széltől mégis rettenetesen hideg és szomorú lett az idő; az út is végtelen hosszúnak tűnt, mert, mint Smith megjegyezte, az utak "nehezen járhatók"; de a lova is elég nehezen járt, ami azt illeti: felfelé lassan kapaszkodott, lefelé óvatosan araszolt, s csak akkor volt hajlandó ügetésbe fogni, ha az út sima volt vagy nagyon szelíden lejtett, ami azon a dombos-völgyes tájon ritkán fordult elő; úgyhogy majdnem egy óra lett, mire végcélunkhoz megérkeztünk. Amikor azonban a cifra vaskapun behajtottunk, és ráfordultunk a kaviccsal felhintett sima kocsiútra, amelyet kétoldalt zöld pázsit és fiatal fák szegélyeztek, és közelebb értünk az új, de impozáns Wellwood-házhoz, amely nyárfaligetből emelkedett ki, elcsüggedtem és azt kívántam, bárcsak távolabb lennénk még egy-két mérfölddel. Most, életemben először, a magam lábára kell állnom; immár nem léphetek vissza. Be kell mennem ebbe a házba, meg kell ismerkednem számomra idegen lakóival. Hogyan csináljam? Igaz, már majdnem tizenkilenc éves vagyok; de visszavonult életmódomnak és anyám meg nővérem kényeztetésének hála, tudom, hogy sok tizenöt éves vagy annál is fiatalabb lány felnőttebb nő módjára viselkedne, magabiztosabb és határozottabb volna; mint én. Ha azonban Bloomfieldné valóban kedves, anyai teremtés, akkor még igen jól is elboldogulhatok; a gyerekekkel bizonyára hamar összebarátkozom - Bloomfield úrhoz pedig remélhetőleg kevés közöm lesz.

"Ne idegeskedj, légy nyugodt, bármi történjék is" - mondtam magamban; olyannyira engedelmeskedtem ennek az elhatározásomnak, és olyannyira lekötött idegzetem lecsillapítása és vadul dobogó szívem megnyugtatása, hogy amikor beléptem a hallba és Bloomfieldné színe elé bocsátottak, kis híján elfelejtettem viszonozni udvarias köszöntését; visszagondolva, az a néhány szó is, amit kinyögtem, inkább mintha félhalott vagy alvajáró szájából hangzott volna. A hölgy egyébként eléggé hidegen viselkedett velem, legalábbis később így rémlett. Magas volt, sovány és méltóságteljes, sűrű fekete haja volt, hideg szürke szeme és nagyon fakó bőre.

Mindazonáltal illő udvariassággal megmutatta hálószobámat, és ott hagyott, hogy egy kicsit rendbe szedhessem magamat. A tükörbe nézve megijedtem és elkeseredtem: a hideg szélben megdagadt és kivörösödött a kezem, szétzilálódott és összekuszálódott a hajam, és enyhén szederjes lett az arcom; ráadásul a gallérom rettenetesen összegyűrődött, a ruhám merő sár volt, lábamon ormótlan új csizmacipő; s mivel a bőröndjeimet még nem hozták föl, nem tehettem semmit: úgy-ahogy lesimítottam a hajamat, helyre rángattam makacs galléromat, és szomorú állapotomon elmélkedve ledübörögtem a két sor lépcsőn, s némi nehézséggel ráakadtam arra a szobára, amelyben Bloomfieldné várt.

Bevezetett az ebédlőbe, ahol a család már láthatólag befejezte az étkezést. Kaptam egy szelet marhasültet és egy kevés kihűlt krumplit; Bloomfieldné leült velem szemben, rám szegezte tekintetét (én legalábbis így éreztem), és valami társalgásfélébe kezdett, amely leginkább hideg hangon előadott, érdektelen közhelyekből állt: de lehet, hogy ez az én hibám volt, mert képtelen voltam bármiféle társalgásra. Figyelmemet majdnem teljes mértékben lekötötte az ebéd: nem mintha farkaséhes lettem volna, de a marhasült nagyon kemény volt, a kezem pedig úgyszólván béna a hideg szélben megtett ötórás út után. Szívesen megettem volna a krumplit és otthagytam volna a húst, de mivel ebből jó nagy darabot tettek a tányéromra, nem lehettem olyan udvariatlan, hogy otthagyom; így hát, sok ügyetlen és sikertelen kísérlet után, hogy szétvagdaljam a késsel, vagy széttépjem a villával, vagy darabokra szaggassam a kettővel - tudva, hogy a rettenetes hölgy közben figyelmesen szemléli a műveletet -, elkeseredésemben marokra fogtam a kést és a villát, akár egy kétéves kisgyerek, és maradék erőmet összeszedve nekiestem a sültnek. Ehhez azonban némi mentegetőzés dukált, úgyhogy bátortalanul nevetve azt mondtam: - A kezem úgy megdermedt ebben a hidegben, hogy a késsel és a villával is alig tudok bánni.

- Gondoltam, hogy hidegnek találja az időt - felelte a hölgy hűvös komorsággal, amitől cseppet sem derültem jobb kedvre.

A ceremónia végeztével ismét a nappaliba vezetett, majd csengetett, és elküldetett a gyerekekért.

- Készségeik még korlátozottak, amint látni fogja - mondta -, nekem ugyanis nem volt időm a nevelésükkel foglalkozni, nevelőnőt pedig mind ez ideig azért nem fogadtunk melléjük, mert még kicsinek találtuk őket az ilyesmihez; de azt hiszem, hogy okosak, és könnyen fognak tanulni, különösen a kisfiú: szerintem ő közöttük is a legkülönb - jólelkű, nemes szívű fiúcska, csak irányítani kell, de nem hajszolni; ráadásul soha nem hazudik. A csalást, azt hiszem, mélységesen megveti. - Ez jó hír volt. - A húgát, Mary Annt azonban szemmel kell tartani - folytatta. - Bár általában véve jó kislány: szeretném, ha a gyerekszobába minél ritkábban eresztené be, hiszen már majdnem hatéves; még a végén mindenféle rossz szokásokat tanulna el a dajkáktól; az ágyát átvitettem a maga szobájába, és ha volna olyan kedves felügyelni a mosakodására és az öltözködésére, és gondot viselne a ruházatára is, akkor a pesztonkától teljes egészében megkímélhetnénk.

Azt feleltem, hogy mindezt szívesen vállalom; abban a pillanatban kis tanítványaim léptek be a szobába, két húgocskájuk társaságában. Tom Bloomfield úrfi nagyra nőtt, kicsit sovány hétéves fiú volt, szőke, kék szemű, turcsi orrú és világos bőrű. Mary Ann is magas termetű volt, sötét hajú, akár az anyja, de kerek és piros arcú. Húga, Fanny nagyon szép kislány volt; Bloomfieldné biztosított róla, hogy nagyon szelíd gyermek, bátorításra van szüksége; tanulni eddig semmit sem tanult; néhány nap múlva négyéves lesz, akkor elkezdheti az ábécét, és a gyerekszobából átkerülhet a tanulószobába. A legkisebbik gyermeket Harrietnek hívták: dundi, vidám, játékos kis teremtés volt, alig kétéves, legszívesebben csakis vele foglalkoztam volna - de hát vele nem volt semmi dolgom.

Beszélgetni próbáltam kis tanítványaimmal, hogy amennyire lehet, megkedveltessem magam; de attól tartok, nem értem el nagy sikert, mert anyjuk jelenléte feszélyezett. Ők azonban korántsem mutatkoztak félénknek. Bátor, élénk gyerekeknek látszottak, s reméltem, hogy hamarosan megbarátkoznak velem - különösen a fiú, akiről annyi jót hallottam az anyjától. Mary Ann egy kicsit nyafkának tűnt, s igyekezett mindenáron az érdeklődés középpontjába kerülni, aminek nem örültem. Figyelmemet azonban teljes egészében a bátyja kötötte le; egyenes tartásban állt köztem és a kandalló között, mindkét kezét hátratéve, és valósággal szónokolt; okfejtését csak néha szakította félbe, amikor is dühösen rárivallt túlságosan zajongó húgaira.

- Jaj, Tom, hogy te milyen csodálatos vagy! - kiáltott fel az anyja. - Gyere, csókold meg a te drága mamikádat, és aztán ugye megmutatod Grey kisasszonynak a tanulószobádat meg a szép új könyveidet?

- Nem csókollak meg, mama; de a tanulószobámat és az új könyveimet megmutatom Grey kisasszonynak.

- És az én tanulószobámat és az én új könyveimet, Tom - mondta Mary Ann. - Az enyémek is, nemcsak a tiéid.

- Az enyémek - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a kisfiú. - Jöjjön, Grey kisasszony, elkísérem.

Miután a szobát és könyveket megmutatták - marakodásukat igyekeztem tőlem telhetően elfojtani vagy legalábbis csillapítani -, Mary Ann előhozta a babáját, és terjengős előadásba fogott a baba ruhatáráról, ágyáról, fiókos szekrényéről és egyéb tartozékairól; Tom azonban rászólt, hogy fejezze be a locsogást, mert meg akarja mutatni Grey kisasszonynak a hintalovát, amelyet nagy fontoskodva elő is vonszolt a sarokból a szoba közepére, hangosan követelve, hogy most őrá figyeljek. Majd megparancsolta húgának, hogy tartsa a kantárszárat, felmászott a nyeregbe, és nekem tíz percig ott kellett állnom mellette és néznem, milyen férfiasan használja a lovaglóostort és a sarkantyút. Időközben azért Mary Ann szép babáját és tartozékait is sikerült megcsodálnom; Tom úrfinak azt mondtam, hogy nagyszerűen lovagol, ámde remélem, ha majd igazi póni lesz alatta, nem veszi igénybe ilyen gyakran az ostort és a sarkantyút.

- Dehogyisnem! - felelte ő, és még dühödtebb csapkodásba-sarkantyúzásba fogott: - Úgy belevágom, akár a vajba a kést! Majd meglátja! Úgy fog az vágtatni, hogy beleizzad!

Megrökönyödve hallgattam; de reméltem, hogy idővel némi változást tudok majd e téren előidézni benne.

- Most pedig vegye a kalapját és a kendőjét - parancsolt rám a kis lovag -, mert meg akarom mutatni magának a kertemet.

- A kertünket - mondta Mary Ann.

Tom fenyegetően felemelte az öklét; Mary Ann felvisított, a hátam mögé bújt, és onnan öltögette a nyelvét.

- Remélem, hogy nem akarod megütni a húgodat, Tom! Remélem, hogy sohasem kell ilyesmit látnom!

- Pedig néha látni fog; néha meg kell vernem, hogy rendre szoktassam.

- De hát az nem a te dolgod; nem neked kell őt rendre szoktatnod, hanem...

- Menjen, vegye fel a kalapját.

- Nem is tudom... az ég felhős, nagyon hideg van, és az is lehet, hogy esni fog... azonkívül tudod, hogy hosszú út van mögöttem...

- Nem számít, velem kell jönnie; nem tűrök ellentmondást - felelte az akaratos kis úriember. Mivel ez volt az első napom, gondoltam, elnéző leszek. Valóban nagyon hideg volt, úgyhogy Mary Ann benn maradt a mamájával, bátyja nagy örömére, aki teljesen ki akart engem sajátítani.

A kert nagy volt és ízlésesen volt megtervezve; a fenséges dáliákon kívül másfajta virágok is nyíltak még, de sétapartnerem nem hagyott időt, hogy megcsodáljam őket; követnem kellett a nedves füvön át egy távolabbi, eldugott sarokba, a birtok legfontosabb csücskébe, mivel az volt az ő kertje. Két kerek ágyásban különféle növények nőttek. Az egyikben volt egy szép kis rózsafa. Megálltam, hogy elgyönyörködjem bájos virágaiban.

- Ugyan, azzal ne törődjön! - mondta Tom úrfi megvetően. - Az csak Mary Ann kertje; nézze, EZ az enyém! Miután minden egyes virágot megszemléltem és minden növény részletes ismertetését végighallgattam, eltávozhattam; előbb azonban Tom úrfi méltóságteljesen letépett és átnyújtott egy szál tubarózsát, de úgy, mint aki hihetetlen kegyet gyakorol. A fűben pálcikákból és zsinegből álló készségeket vettem észre, és megkérdeztem, mi célt szolgálnak.

- Madárcsapdák.

- Miért ejted csapdába őket?

- Mert papa szerint kártékonyak.

- És mit csinálsz velük, ha megfogod őket?

- Mindenfélét. Néha odaadom őket a macskának; néha feldarabolom őket a zsebkésemmel; de a legközelebbit élve akarom megsütni.

- Miért művelnél ilyen szörnyű dolgot?

- Két okból: először is látni akarom, meddig él, aztán meg kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az íze.

- De hát nem tudod, hogy ez gonoszság? Gondolj arra, hogy a madár is érez, éppúgy, mint te; gondolj arra, hogy teneked mennyire fájna.

- Ugyan már! Papa tudja, mit csinálok velük, de még sohasem szólt rám; azt mondja, ő is csinált ilyesmit gyerekkorában. Nyáron kaptam tőle egy fészekre való verébfiókát, és látta, amint kitéptem a lábukat meg a szárnyukat meg a fejüket, mégsem szólt semmit; csak annyit mondott, hogy mocskos dögök, és be ne piszkoljam velük a nadrágomat; és Robson nagybácsikám is ott volt, és nevetett, és azt mondta, hogy derék gyerek vagyok.

- És mit szólna a mamád?

- Ó, ő nem törődik az ilyesmivel. Szerinte a szép dalosmadarakat kár megölni, de a hitvány verebekkel, egerekkel meg patkányokkal azt tehetek, amit akarok. Láthatja tehát, Grey kisasszony, hogy nem is gonosz dolog ez.

- De szerintem az, Tom; papád és mamád is így vélné, ha elgondolkodnának rajta... - De gondoljanak, amit akarnak, tettem hozzá magamban, ilyet többé nem fogsz művelni, ha lesz hatalmam megakadályozni.

Odébb vezetett a vakondokcsapdáihoz, azután ki a szérűskertbe a menyétcsapdáihoz: az egyikben, nagy örömére, egy döglött menyétet találtunk; majd bekalauzolt az istállóba, de nem a szép parádés lovakat akarta megmutatni, hanem egy makrancos kiscsikót, amelyet, mint mondta, kizárólag neki nevelnek, és ha megfelelőképp betörték, azon fog majd lovagolni. Igyekeztem kedvében járni a kisembernek, s amennyire tudtam, nyugodtan hallgattam fecsegését; ha van benne egy szikrányi hajlam a szeretetre, gondoltam, azt mindenáron megpróbálom előcsiholni; így majd idővel talán téves és gonosz gondolkodásmódjára is rávilágíthatok; azt a jó szívet, azt a nemes lelket azonban, amiről az anyja beszélt, hiába kerestem; az értelem, a fürge ész megvolt benne, de azt sem mindig kegyeskedett kimutatni.

Majdnem uzsonnaidő volt, mire visszaértünk a házba. Tom úrfi közölte velem, hogy mivel a papája nincs otthon, ő, én és Mary Ann kivételesen a mamával teázhatunk; ilyenkor ugyanis Bloomfieldné velük evett, délidőben, nem pedig este hatkor, mint egyébként. Uzsonna után Mary Ann lefeküdt, Tom azonban egészen nyolcig szerencséltetett bennünket társaságával és fecsegésével. Amikor ő is lefeküdt, Bloomfieldné további felvilágosításokkal szolgált a gyermekek természetéről és tudományáról, arról, hogy mit kell tanulniuk, hogyan kell velük bánni, és figyelmeztetett, hogy hibáikról senkinek sem szólhatok, csak neki. Anyám viszont arra figyelmeztetett, hogy a legkevésbé neki szóljak a hibáikról, mert az emberek nem szeretik, ha gyermekeik hibáiról beszél valaki, úgyhogy ebből arra következtettem: legjobb, ha senkinek sem teszek említést róluk. Fél tíz tájban Bloomfieldné felszólított, hogy osszam meg vele hideg sültből és kenyérből álló szerény vacsoráját. Amikor ennek vége lett, örömmel láttam, hogy veszi a hálószobai gyertyáját és visszavonulni készül; mert, noha nagyon szerettem volna megkedvelni, mérhetetlenül ingerelt a társasága; sajnos, úgy láttam, hogy hideg, komor, érzéketlen teremtés - éppen az ellentéte annak a kedves, melegszívű asszonynak, akit reménykedve elképzeltem magamban.


Harmadik fejezet

ÚJABB LECKÉKET KAPOK


Másnap reményteljes jókedvvel ébredtem, az átélt csalódások ellenére; kiderült azonban, hogy Mary Ann öltöztetése nem könnyű feladat, mert dús haját be kellett kenni pomádéval, aztán hosszú copfba fonni és átkötni szalaggal: gyakorlatlan ujjaim nehezen tudták elvégezni ezeket a műveleteket. Mary Ann közölte, hogy a dajka feleennyi idő alatt meg tudja csinálni, és mivel folyton ficánkolt, még több időbe telt, mire elkészültem. Bementünk a tanulószobába, ahol már várt másik tanítványom, és a reggeliig elbeszélgettünk. Az étkezést befejezve néhány udvarias szót váltottunk Bloomfieldnéval, majd visszatértünk a tanulószobába, és munkához láttunk. Rájöttem, hogy tanítványaim úgyszólván semmit sem tudnak; de Tomnak, noha minden szellemi erőfeszítést utált, voltak bizonyos adottságai. Mary Ann alig tudott egy-egy szót kibetűzni, s olyan gondatlan és figyelmetlen volt, hogy jószerint semmit sem haladtam vele. Sok munkával és türelemmel azonban valami eredményt mégiscsak elértünk, majd pedig kikísértem ifjú pártfogoltjaimat a kertbe, hogy sétáljanak egy kicsit ebéd előtt. Odakinn tűrhetően megvoltunk egymással, csak éppen kiderült, hogy eszük ágában sincs követni engem; nekem kellett velük mennem, ahová éppen a szeszélyük diktálta. Szaladnom, sétálnom vagy álldogálnom kellett, ahogy ők akarták. Ez a dolgok természetes rendjének éppen a fordítottja, gondoltam; azonkívül azért sem tetszett, mert mindig a legsárosabb helyeket és a legszörnyűbb foglalatosságot választották. De nem tehettem semmit; vagy követem őket, vagy magamban maradok, s így gondatlan és lelkiismeretlen nevelőnőnek bizonyulok. Aznap délelőtt például egy kutat szemeltek ki maguknak a gyep végében, s ott tocsogtak, dobálóztak, kavargatták bottal a vizet fél órán át. Állandóan attól rettegtem, hogy anyjuk meglátja őket az ablakból, és engem okol majd, amiért megengedem nekik, hogy besározzák a ruhájukat, bevizezzék kezüket-lábukat, ahelyett, hogy szépen sétálnának; de sem érvekkel, sem parancsokkal vagy könyörgéssel nem tudtam onnan elcsalogatni őket. Ha az anyjuk nem látta is meg, meglátta valaki más - egy férfi lovagolt be a kapun és közeledett a kerti úton; tőlünk néhány lépésre megállt, és éles, átható hangon rákiáltott a gyerekekre, hogy azonnal jöjjenek ki a vízből. - Grey kisasszony - mondta -, mert gondolom, ön Grey kisasszony, csodálkozom, hogy így engedi besározni a ruhájukat! Nem látja, milyen lett Bloomfield kisasszony szoknyája, és hogy Bloomfield úrfi harisnyája csupa víz? Kesztyű pedig egyikükön sincs! Uramisten! Ha megkérhetném, a jövőben legalább arra vigyázzon, hogy tisztességesen nézzenek ki! - Azzal elfordult, és továbblovagolt a ház felé. Ez tehát Bloomfield úr, gondoltam. Csodálkoztam rajta, hogy Bloomfield kisasszonyként és úrfiként emlegeti a saját gyerekeit; de még jobban csodálkoztam azon, hogy ilyen udvariatlanul beszél velem, a nevelőnőjükkel, akit most látott először. Hamarosan megszólalt a csengő, vissza kellett térnünk a házba. Egy órakor ebédeltem, a gyerekek társaságában, egy asztalnál az úrral és feleségével. Ebéd közben tanúsított magatartása nem emelte a szememben. Átlagos termetű vagy annál is alacsonyabb volt, és inkább sovány, mint erős, harminc és negyven közötti; széles szája volt, piszkosszürke arcbőre, savókék szeme és lenszínű haja. Sült ürücomb volt előtte; szelt belőle Bloomfieldnénak, nekem és a gyerekeknek, és felszólított, hogy a gyerekek adagját vagdaljam fel; majd ide-oda forgatva az ürücombot, mindenfelől megszemlélte, kijelentette, hogy ehetetlen, és elrendelte, hogy hozzák be a hideg marhasültet.

- Mi baja az ürünek, drágám? - kérdezte hitvese.

- Túl van sütve. Nem érzi, Bloomfieldné, hogy minden ízt kisütöttek belőle? Nem látja, hogy az a finom vörös lé teljességgel kiszáradt alóla?

- Nos, a marhahús biztosan ízleni fog.

Megérkezett a marhasült, és az úr módfelett gyászos és elégedetlen képpel szeletelni kezdte.

- Mi baja a marhasültnek, Bloomfield úr? Én úgy emlékszem, hogy nagyon finom.

- Az is volt; finomabb már nem is lehetett volna; csak hogy teljességgel elrontották - felelte gyászos hangon a férje.

- Hogyhogy?

- Hogyhogy? Hát nem látja, hogyan vágták fel? Uramisten! Szörnyű!

- A konyhában vághatták fel rosszul, mert én itt tegnap nagyon is vigyázva szeleteltem belőle.

- Kétségtelen, hogy a konyhában vágták fel rosszul, a barbárok! Uramisten! Hát látott már valaki ilyen szép darab marhahúst így tönkretéve? Ne felejtse el, hogy a jövőben, ha egy tisztességes fogás elhagyja asztalunkat, a konyhai személyzet nem nyúlhat hozzá! Ezt ne felejtse el, Bloomfieldné!

A marhahús siralmas állapotának ellenére a ház ura levágott magának néhány vékony szeletet, és egy részét csendben elfogyasztotta. Azután valamivel nyugodtabb hangon megkérdezte, mi lesz estebédre.

- Pulyka és fácán - hangzott a lakonikus válasz.

- És még?

- Hal.

- Milyen hal?

- Nem tudom.

- Nem tudja? - kiáltott fel az úr elszörnyedve, s a kés meg a villa megállt a levegőben.

- Nem. Szóltam a szakácsnak, hogy legyen hal is, de nem részleteztem a dolgot.

- Nahát, ez mindennek a teteje! Egy hölgy, aki azt állítja, hogy házat visz, és azt sem tudja, milyen hal van estebédre! Azt állítja, hogy halat rendelt, de nem hagyta meg, hogy milyet!

- A jövőben talán ön rendelje meg az estebédet, Bloomfield úr.

Több szó nem hangzott el, és én örültem, hogy tanítványaimmal kikerülhetek a szobából; soha életemben nem szégyenkeztem és nem éreztem még ilyen kellemetlenül magam valami miatt, amiben nem én voltam a hibás.

Délután tanultunk, majd újra kimentünk sétálni; a tanulószobában megteáztunk, felöltöztettem Mary Annt a desszerthez, majd, amikor bátyjával együtt lement az ebédlőbe, megragadtam az alkalmat, hogy levelet írjak szeretteimnek; a gyerekek azonban nagyon hamar visszajöttek, még a feléig sem jutottam vele. Hét órakor le kellett fektetnem Mary Annt; nyolcig Tommal játszottam, akkor ő is lefeküdt; befejeztem a levelet, és kicsomagoltam a ruháimat, mert erre eddig nem jutott időm, s végül én is lefeküdtem.

Napjaim azonban korántsem alakultak mindig ilyen kedvezően.

Oktatói és felügyelői munkám ahelyett, hogy könnyebb lett volna, amint tanítványaimmal jobban összeismerkedtem, csak még fáradságosabbá vált, amint a jellemük jobban kibontakozott. A "nevelőnő" szó, úgy látszott, semmiképp sem lesz alkalmazható rám: neveltjeimbe annyi engedelmesség sem szorult, mint egy vad, betöretlen csikóba. Az apjuk ingerlékeny természetétől való félelem és a rettegés a büntetéstől, amelyet mindig kimért rájuk, ha megharagították, annyit elért, hogy a jelenlétében fékezték magukat. A lányok tartottak valamicskét anyjuk haragjától is; a fiút pedig ajándékok kilátásba helyezésével időnként rábírta az engedelmességre; én azonban nem tudtam ajándékokkal megvesztegetni; ami pedig a büntetést illeti, értésemre adatott, hogy azt a szülők kizárólagos joguknak tekintik; ennek ellenére elvárták tőlem, hogy kordában tartsam tanítványaimat. Más gyermekek viselkedését megszabta volna a haragtól való félelem és a dicséretre való sóvárgás; őrájuk azonban egyik sem volt hatással.

Tom úrfi nem érte be azzal, hogy nem tudok uralkodni rajta, hanem egyenesen ő akart uralkodni nemcsak húgain, de nevelőnőjén is, s ebbeli szándékát kézzel-lábbal egyaránt kifejezésre juttatta; mivel pedig korához képest nagyra nőtt, erős fiú volt, ez nem kis gondot okozott nekem. Néhány csattanós pofon persze kijózaníthatta volna ilyen alkalmakkor; mivel azonban kétségkívül megtódítva adta volna elő anyjának a történteket, s anyja kétségkívül hitt volna neki, hisz rendíthetetlenül bízott a fiú őszinteségében - noha, mint hamarosan rájöttem, Tom e téren sem volt feddhetetlen -, úgy döntöttem, hogy még önvédelemből sem ütöm meg; legzabolátlanabb pillanataiban is csak letepertem s kezét-lábát lefogtam, míg jobb belátásra nem tért. De nemcsak az volt nehéz, hogy megakadályozzam annak elkövetésében, ami tilos, hanem az is, hogy rábírjam annak végrehajtására, ami kívánatos. Gyakran kerekperec kijelentette, hogy nem hajlandó tanulni, nem hajlandó felmondani a leckét, de még a könyvébe belenézni sem hajlandó. A nyírfavessző ilyenkor is jót tett volna neki; de mivel hatalmam korlátozva volt, csak a rendelkezésemre álló eszközöket használhattam.

Mivel a tanulásnak és a játéknak nem voltak kijelölt órái, rendszerint feladatot adtam tanítványaimnak, olyat, amelyet mérsékelt figyelemmel is rövid időn belül meg lehet oldani; s amíg ezt meg nem oldották, lehettem akármilyen fáradt, s lehettek ők akármilyen megátalkodottak, a szülői beavatkozáson kívül semmi sem bírt rá, hogy kieresszem őket a tanulószobából; még akkor sem, ha a székemmel az ajtó elé kellett ülnöm, hogy benn tartsam őket. Más fegyverem nem volt, mint a türelem, a határozottság és a kitartás; elhatároztam, hogy ezeket a lehető legügyesebben forgatom, s minden egyes fenyegetésemet és ígéretemet szigorúan beváltom; tehát vigyáznom kell, hogy fenyegetéseim és ígéreteim mindig reálisak, beválthatók legyenek. Továbbá őrizkedtem attól, hogy rosszkedvem és haragom fölöslegesen és értelmetlenül kitörjön: ha tűrhetően viselkednek, én is olyan kedves leszek, amilyen csak tudok, így majd megfelelőképpen különbséget tudnak tenni jó és rossz magaviselet között; ha veszekednem, vitatkoznom kell velük, a legegyszerűbb és leghatásosabb szavakat fogom használni. Ha megrovom őket, vagy nem teljesítem kívánságukat egy súlyos hiba elkövetése után, azt inkább szomorúan, mintsem haraggal teszem: zsoltáraikat és imáikat minél egyszerűbben és érthetőbben fogalmazom meg; amikor lefekvés előtt bűnbocsánatért imádkoznak, emlékeztetni fogom őket az aznap elkövetett bűnökre, komolyan, de kedvesen, nehogy az ellenállás szellemét felébresszem; aki rossz volt, annak penitenciazsoltárokat kell elmondania; aki viszonylag jó volt, annak vidámabbakat; a tudást pedig, amennyire lehet, szórakoztató előadások formájában csöpögtetem a fejükbe - látszólag nem egyéb céllal, mint hogy mulattassam őket.

Ezek az eszközök, reméltem, idővel a gyermekek épülését is elősegítik, és szüleik helyeslését is kivívják; otthon hagyott szeretteimet pedig meggyőzik arról, hogy sem a tehetség, sem a rátermettség nem hiányzik belőlem. Tudtam, hogy a nehézségek, amelyekkel szembe kell néznem, nagyok; de azt is tudtam (vagy legalábbis hittem), hogy a rendíthetetlen türelem és kitartás legyőzheti őket; minden reggel és minden este kértem az Urat, hogy legyen ebben a segítségemre. De vagy a gyerekek voltak javíthatatlanok, vagy a szülők ostobák, vagy az én nézeteim tévesek vagy megvalósíthatatlanok - mindenesetre legjobb szándékaim és legnagyobb erőfeszítéseim sem eredményeztek egyebet, csak annyit, hogy a gyerekek tovább rosszalkodtak, a szülők elégedetlenkedtek, én pedig gyötrődtem.

Az oktatás feladata nemcsak az agyamat, de a testemet is próbára tette. Szaladgálnom kellett tanítványaim után, oda kellett vonszolnom őket az asztalhoz, s gyakran erőszakkal kellett ott tartanom őket, amíg a leckét meg nem csinálták. Tomot gyakran a sarokba állítottam, odaültem eléje egy székbe, kezemben a könyvvel, amelyből fel kellett mondania vagy olvasnia ahhoz, hogy szabadon eresszem. Ahhoz nem volt elég erős, hogy a széket is és engem is hátralökjön, így hát összevissza tekergett és különféle fintorokat vágott - ezt a pártatlan szemlélő bizonyára rendkívül mókásnak találta volna, de én nem; hangosan kiabált és nyafogott, amivel, gondolom, a sírást akarta helyettesíteni, csakhogy könnyeket már nem tudott kipréselni a szeméből. Tudtam, csak azért csinálja, hogy bosszantson; ezért, bármennyire reszkettem is belül az idegességtől és a türelmetlenségtől, hősiesen elfojtottam haragomat, és látszólag közömbösen ültem a széken, várva, hogy Tom megunja és abbahagyja a bohóckodást, és szaladgálhasson a kertben, amennyiben hajlandó lesz végre felmondani vagy elolvasni azt a néhány szót, amit kijelöltem a számára. Néha úgy döntött, hogy csúnyán fog írni; tartanom kellett a kezét, nehogy telipacázza és elcsúfítsa a papirost. Gyakran megfenyegettem, hogy ha nem csinálja szépen, még egy sort leíratok vele; ilyenkor kerekperec megtagadta az újabb sor leírását; s hogy szavamnak álljak, végül kénytelen voltam rászorítani ujjait a tollra, és ide-oda húzogatni a kezét, míg a sort makacskodása ellenére is be nem fejezte valahogy.

Ennek ellenére nem Tom volt a legkezelhetetlenebb tanítványom; nagy örömömre néha volt annyi esze, hogy belássa: okosabb, ha megcsinálja a leckéjét, s aztán mehet ki szórakozni, míg a húgaival mi is nem csatlakozunk hozzá; ez azonban gyakran elmaradt, mert Mary Ann nemigen szokta követni bátyja példáját: ő legjobban a padlón szeretett fetrengeni; lehuppant, akár egy zsák liszt, s amikor nagy nehezen felrángattam, egyik karommal tartanom kellett, másik kezemben pedig a könyvet fognom, hogy olvassa. Amikor a nagy, hatéves lány súlyától az egyik karom már elzsibbadt, átvettem a másikba; ha már mindegyiket kifárasztotta a teher, becipeltem Mary Annt valamelyik sarokba, és közöltem vele: kijöhet, de csak akkor, ha hajlandó lesz a lábát használni és talpra állni; rendszerint azonban szívesebben hevert ott uzsonnáig vagy vacsoráig, amikor - mivel ezektől nem foszthattam meg - így is, úgy is kiszabadult, és kerek, vörös képén diadalmas vigyorral csakazértis négykézláb mászott elő. Néha kereken megtagadta, hogy egyik vagy másik szót a leckéjében kiejtse; most, visszatekintve, már sajnálom, hogy annyi fölösleges munkát fektettem önfejűsége megtörésébe. Ha mint jelentéktelen semmiség fölött elsiklok fölötte, jobb lett volna mindkettőnknek; én azonban kötelességemnek tekintettem, hogy csírájában fojtsam el azt a rossz hajlamot; kötelességem is lett volna, ha végre tudtam volna hajtani; ha hatalmam nincs oly nagyon korlátozva, engedelmességre tudtam volna szorítani; így azonban csak az erőnket mértük össze újra és újra, s ebből rendszerint ő került ki győztesen; minden egyes győzelme pedig újabb próbatételre buzdította. Hiába érveltem, hízelegtem, könyörögtem, fenyegetőztem, hiába szidtam; hiába nem eresztettem ki játszani, vagy ha muszáj volt kieresztenem, hiába nem voltam hajlandó játszani vele vagy kedvesen szólni hozzá; hiába fejtettem ki neki, hogy milyen előnyökkel járna, ha engedelmeskedne, s akkor szeretnék és jól bánnának vele, s hogy milyen hátrányos lesz rá nézve, ha megátalkodottan tovább rosszalkodik. Ha megkért valamire, általában így feleltem:

- Szívesen, Mary Ann, ha előbb kiejted azt a szót. Ugyan, ejtsd már ki, legyél túl rajta!

- Nem.

- Ez esetben semmit sem tehetek érted.

Amikor én ilyen korú voltam vagy még kisebb, a törődés hiánya és a kegyvesztettség a legszörnyűbb büntetésnek tűnt a szememben; rá azonban semmi hatást nem gyakorolt. Néha végső elkeseredésemben vadul megráztam, vagy meghúztam a hosszú haját, vagy a sarokba állítottam; ilyenkor hangos, éles visítozással büntetett meg, amely olyan volt, mintha késsel hasogatnák a fejemet. Tudta, hogy ki nem állhatom az ilyesmit, amikor tehát kedvére kivisítozta magát, bosszúszomjas elégedettséggel az arcomba nézett és kijelentette: - Tessék! Most megkapta! - Aztán tovább visított, amíg csak be nem kellett fognom a fülemet. Bloomfieldné gyakran megjelent odafenn e rémes ordibálásra, és ilyenkor megkérdezte, mi a baj.

- Mary Ann nagyon csúnyán viselkedik, asszonyom.

- De hát mi ez a szörnyűséges ordibálás?

- Mérgében visítozik.

- Ilyen hátborzongató hangokat még sohasem hallottam. Mintha gyilkolná ezt a gyereket. Miért nincs odakinn a bátyjával?

- Mert nem akarja befejezni a leckéjét.

- Mary Ann legyen kislány, és csinálja meg a leckéjét - mondta Bloomfieldné színtelen hangon, a gyerek felé fordulva. - És remélem, hogy soha többé nem kell ilyen rémséges hangokat hallanom!

Hideg, kőkemény tekintetét rám vetve - ezt a pillantást nem lehetett félreérteni - becsukta az ajtót és lement. Néha megpróbáltam túljárni a makacs kis teremtés eszén, s amikor éppen másra gondolt, csak úgy mellesleg megkérdeztem tőle azt a bizonyos szót; előfordult, hogy már-már ki is ejtette, de aztán észbe kapott, és elégedetten rám nézett, mint aki azt mondja: "Na látod, okosabb vagyok én nálad; engem nem csapsz be!"

Máskor úgy tettem, mintha elfeledkeztem volna a dologról; estig beszélgettem, játszadoztam vele, majd lefektettem; s amint ott feküdt mosolyogva, búcsúzáskor fölé hajoltam, s vidáman és kedvesen így szóltam hozzá:

- No, mondd ki azt a szót, Mary Ann, mielőtt az éjszakai puszit megkapod; látod, most jó kislány vagy, biztosan ki fogod mondani.

- Nem mondom.

- Akkor nem adhatok neked puszit.

- Nem is kell.

Hiába mutattam, hogy milyen szomorú vagyok; hiába vártam az ágya mellett a bűnbánat valami jelére; tényleg "nem kellett" neki, így aztán magára hagytam a sötétben, csodálkozva érzéketlen makacsságának ezen az újabb tanújelén. Én gyerekkoromban el sem tudtam képzelni szörnyűbb büntetést annál, hogy anyám nem hajlandó megcsókolni elalvás előtt; már a gondolata is iszonyú volt. Szerencsére a gondolatnál tovább e téren soha nem jutottam, mert egyszer sem követtem el olyan bűnt, amely ezt vonta volna maga után; de emlékszem, hogy nővérem egy ízben méltónak találtatott erre a büntetésre; hogy ő mit érzett, azt nem tudom; de hogy én mit szenvedtem miatta, azt nem fogom egyhamar elfelejteni.

Volt még egy bosszantó tulajdonsága Mary Ann-nek: szeretett be-beszaladni a gyerekszobába és eljátszadozni kishúgaival és a dajkával. Ez elég természetes dolog, de mivel anyja kifejezetten az ellenkezőjét kívánta, én természetesen megtiltottam neki, amivel csak azt értem el, hogy még jobban odaszokott, s minél jobban igyekeztem ráerőltetni akaratomat, annál gyakrabban surrant be és annál tovább maradt ott. Bloomfieldnénak természetesen nem tetszett a dolog, és természetesen engem okolt érte. Másik ilyen megpróbáltatás volt számomra a reggeli öltözködés: Mary Ann hol mosakodni nem akart, hol felöltözni, hacsak nem azt a ruhát adom rá, amiről tudtam, hogy az anyja nem szereti; hol pedig visítva elszaladt, amikor a hajához akartam nyúlni. Ezért aztán, amikor sok nyűglődés után végre sikerült levinnem, a többiek a reggelinek többnyire már a közepén tartottak. Ilyenkor persze mindig kijárt nekem a sötét tekintet "mamától", egy csípős megjegyzés pedig "papától", az utóbbit ugyanis kevés dolog bosszantotta jobban, mint a késedelmes megjelenés az étkezésnél. Az apróbb bosszúságok közé tartozott az is, hogy Bloomfieldnét sohasem sikerült kielégítenem leánya öltözékével; a gyermek hajára pedig többnyire "ránézni is rossz volt". Néha élő szemrehányásként magára vállalta a fésülés és befonás feladatát, majd keserűen panaszkodott, hogy ez mennyi fáradságába került.

Reméltem, hogy a kicsi Fanny, ha beléphet majd a tanulószobába, szelídebb és engedelmesebb lesz; néhány nap, illetve néhány óra is elég volt azonban, hogy ez a remény füstbe menjen; szeszélyes, kezelhetetlen kis teremtésnek bizonyult, már ilyen fiatalon sem állt tőle távol a csalás és a hazudozás, és ijesztő gyakorisággal alkalmazta két kedvenc támadó- és védekezőfegyverét: akire megharagudott, annak az arcába köpött, ha pedig oktalan kívánságait nem teljesítették, bömbölt, akár a bikaborjú. Mivel szülei jelenlétében rendszerint csöndesen viselkedett, s mivel ezért ők rendkívül szelíd teremtésnek tartották, hazugságait is mindig készséggel elhitték, gyakori bömbölése nyomán pedig arra gyanakodtak, hogy keményen és szívtelenül bánok vele; amikor végül rossz természetére még az ő elfogult szemük előtt is fény derült, úgy éreztem, hogy ezt is az én rovásomra írják.

- Milyen csúnyán viselkedik mostanában Fanny! - mondta Bloomfieldné élete párjának. - Maga nem vette észre, drágám, hogy megváltozott, amióta a tanulószobába átkerült? Nemsokára ugyanolyan rossz gyerek lesz, mint a másik kettő; márpedig ők, sajnos, azt kell mondanom, nagyon elkanászodtak az utóbbi időben.

- Helyesen mondja - hangzott a válasz. - Magam is gyakran így vélem. Azt hittem, ha nevelőnőt fogadunk melléjük, az a hasznukra válik; ehelyett azonban egyre rosszabbak lesznek; hogy a tanulásban hogy haladnak, azt nem tudom; de a szokásaikban kétségkívül semmi javulás nem mutatkozik, sőt napról napra durvábbak, piszkosabbak és rendetlenebbek lesznek.

Tudtam, hogy mindez ellenem irányul; az ilyen alattomos szurkálódás jobban bántott, mintha nyíltan megvádoltak volna; az utóbbi ellen ugyanis védekezhettem volna; így azonban bölcsebbnek véltem, ha elfojtom neheztelésemet, és kitartóan tovább próbálkozom legjobb tudásom szerint; mert akármennyire kibírhatatlan volt a helyzetem, az állást nem akartam elveszteni. Ha szilárd kitartással, becsületesen folytatom a harcot, gondoltam, idővel a gyermekek is csak emberibbé válnak: hónapról hónapra, ha nem sokkal is, de okosabbak, tehát kezelhetőbbek lesznek; hiszen ha egy tízéves gyerek is ilyen vad és zabolátlan lenne, mint ezek most, hat-hét évesen, azt már szinte őrültnek kéne nyilvánítani.

Azzal hízelegtem magamnak, hogy szüleimnek és nővéremnek használok vele, ha megmaradok állásomban; mert bármennyire kevés volt a fizetésem, gondos beosztással valamennyit félre tudtam tenni, s reméltem, hogy elfogadják majd tőlem. Meg aztán a magam jószántából jöttem erre a helyre; magamnak köszönhetem ezeket a megpróbáltatásokat, tehát el is kell viselnem őket; és egyáltalán: nem bántam meg, amit tettem. Meg akartam mutatni szeretteimnek, hogy még ilyen körülmények között is alkalmas vagyok e feladatra, és tisztességgel végigcsinálom, amibe belekezdtem; ha megalázónak éreztem a csendes belenyugvást, vagy elviselhetetlennek az örökös munkát, otthonom felé fordultam, és azt mondtam magamban:

Ha összetörtek, sem győznek le engem:
Velük nem gondolok én, csak veled.
[2]

Karácsonykor engedélyt kaptam, hogy hazalátogassak, de szabadságom mindössze két hétre szólt; ugyanis, mondta Bloomfieldné, "csak nemrég jött el hazulról, ezért arra gondoltam, nem kíván hosszabb ott-tartózkodást". Nem ábrándítottam ki; mit tudta ő, milyen hosszú, milyen fárasztó volt számomra ez a tizennégy heti távollét; milyen nagyon vágytam már a szabadságra s mekkorát csalódtam megkurtításán! Őt azonban nem hibáztathattam; sosem beszéltem neki az érzéseimről, magától pedig nem találhatta ki őket; s mivel nem teljes félévet töltöttem a házában, nem járt nekem teljes szabadság.


Negyedik fejezet

A NAGYMAMA


Megkímélem olvasóimat a beszámolótól, hogy milyen örömmel mentem haza, milyen boldog voltam otthon - e rövid idő alatt, amelyet pihenéssel, igazi szabadságban tölthettem el e drága, ismerős helyen, szerető és szeretett hozzátartozók között -, és milyen szomorúan búcsúztam el tőlük újabb hosszú időre.

Mindazonáltal fáradhatatlan energiával tértem vissza munkámhoz - ilyen kimerítő feladatot pedig nem tud elképzelni az, aki még sohasem érezte, milyen keserves dolog szeszélyes, rossz természetű, engedetlen gyerekeket nevelni és irányítani, olyan gyerekeket, akiket a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet a kötelesség útjára téríteni; s ugyanakkor viselkedésükért felelősséggel tartozni egy felsőbb hatalomnak, aki olyasmit követel meg, amit nem lehet elérni a szülő nagyobb tekintélyének igénybevétele nélkül, mely tekintély alkalmazását azonban a szülő, akár lustaságból, akár mert nem akar népszerűtlenné válni gyermekei előtt, kereken visszautasítja. Gyötrelmesebb helyzetet el sem tudok képzelni annál, mint amikor hiába vágyik az ember sikerre, hiába fáradozik, hogy kötelességét lelkiismeretesen teljesítse, erőfeszítése kudarcot vall az alárendeltek miatt, s igazságtalan elbírálásban részesül, félreértetik a kenyéradó részéről.

A felét sem soroltam fel tanítványaim rossz tulajdonságainak, sem a fáradságos munkámmal járó gondoknak, nehogy az olvasó türelmét próbára tegyem; meglehet, ez már amúgy is megtörtént: ám az utolsó lapokat nem annyira a szórakoztatás, mint inkább az okulás végett róttam tele: akit nem érdekelnek az efféle dolgok, nyilván átugrotta őket, magában talán elátkozva a szerző szószátyár természetét; ha azonban akadt csak egy szülő, aki hasznos javaslatot, vagy egy szerencsétlen nevelőnő, aki némi tanulságot merített belőlük, fáradozásom elnyerte jutalmát.

Hogy a zűrzavart elkerüljem, egyenként mutattam be tanítványaimat; így azonban nem adtam megfelelő képet arról, hogy mit jelentett az, amikor mindhármukkal egy időben kellett küszködnöm; amikor - oly gyakran - mindhárman elhatározták, hogy "rosszak lesznek, megkínozzák Grey kisasszonyt, és jól felhergelik".

Néha ilyen alkalmakkor hirtelen eszembe jutott: "Ha ők látnának most..." - szeretteimre gondolva, természetesen; az, hogy mennyire sajnálnának, magamat is önsajnálatra késztetett - olyannyira, hogy a könnyeimet alig tudtam visszatartani: de visszatartottam őket, míg kis kínzóim le nem mentek a desszerthez vagy le nem feküdtek (mindössze ezek voltak menekülési kilátásaim), ilyenkor aztán, a boldog magányban megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy könnyáradatban törjek ki. De ezt is ritkán tettem, mert sokkal több volt a dolgom és sokkal értékesebbek voltak a szabad percek, hogysem meddő siránkozásra fecséreljem őket.

Különösen jól emlékszem egy zord, havas délutánra, nem sokkal a visszaérkezésem után, januárban; a gyerekek feljöttek a vacsorától, és ordítva közölték velem, hogy most pedig "rosszalkodni" fognak; elhatározásukat be is tartották, noha rekedtre kiabáltam magam velük, minden nyakizmom sajgott, de hiába, nem tudtam józanságra bírni őket. Tomot beszorítottam a sarokba, és megmondtam neki: addig ki nem jöhet onnan, míg a leckét meg nem csinálja. Közben Fanny felkapta a kézimunkaszatyromat és beletúrt - sőt bele is köpködött. Rászóltam, hogy tegye le, de persze hiába. - Égesd el, Fanny! - kiáltotta Tom, és ennek a parancsnak Fanny természetesen boldogan engedelmeskedett. Felugrottam, hogy kikapjam a szatyrot a tűzből, s eközben Tom az ajtóhoz szaladt. - Mary Ann, dobd ki az ablakon az íróládáját! - kiáltotta; és kedves íróládám, benne leveleimmel és papírjaimmal, kevéske pénzemmel és minden értékemmel már-már kirepült a második emeleti ablakból. Rohantam, hogy megmentsem. Közben Tom leszaladt a lépcsőn, Fanny követte. Ládámat megmentve utánuk eredtem, Mary Ann a nyomomban. Mindhárman megszöktek előlem, kiszaladtak a kertbe, és nagy élvezettel visongva hemperegni kezdtek a hóban.

Mit tegyek? Ha utánuk megyek, valószínűleg egyet sem tudok elcsípni, s csak még messzebb űzöm őket a háztól; ha nem megyek utánuk, hogyan hozom őket vissza? És mit gondolnak majd rólam a szülők, látva kalap, kesztyű és csizma nélkül hancúrozó gyermekeiket a mély, puha hóban? Miközben ott álltam tanácstalanul az ajtóban, szigorú tekintettel és dühös szavakkal próbálva engedelmességre bírni őket, egyszer csak éles, kellemetlen hangot hallottam a hátam mögött:

- Grey kisasszony! Nem hiszek a szememnek! Hogy képzeli ezt, az ördögbe is?

- Nem tudom beparancsolni őket, uram - feleltem hátrafordulva, és megláttam Bloomfield urat: a haja szinte égnek állt, fakókék szeme majdhogy ki nem ugrott üregéből.

- Én pedig ragaszkodom hozzá, hogy azonnal bejöjjenek! - kiáltotta közelebb lépve, és valósággal fuldoklott mérgében.

- Akkor önnek kell rájuk szólnia, uram, mert énrám nem hallgatnak - feleltem hátralépve.

- Befelé, mocskos kölkek! Befelé, vagy előveszem az ostort! - ordította az úr, és a gyerekek azonnal engedelmeskedtek. - Na látja! Az első szóra bejönnek.

- Igen, ha ön parancsol rájuk.

- Nagyon különös, hogy ön, akinek a gondjaira vannak bízva, egyáltalán nem tud parancsolni nekik! Na tessék! Fölrobogtak a havas cipőjükkel! Menjen utánuk, és hozza őket rendbe, az isten szerelmére!

Az úr anyja akkor éppen ott vendégeskedett a házban; ahogy felmentem és elhaladtam a nappali előtt, hallottam, amint az öreg hölgy kijelenti menyének (csak a hangsúlyosabb szavakat tudtam elkapni):

- Jóságos Isten!... Ilyet még életemben nem... Halálra fognak fagyni... Gondolod, kedvesem, hogy ez a személy megfelelő? Én mondom...

Többet nem hallottam; de ennyi is elég volt.

Idősb Bloomfieldné nagyon figyelmes és udvarias volt velem; mostanáig kedves, jólelkű, beszédes öreg hölgynek tartottam. Gyakran odajött hozzám egy kis bizalmas beszélgetésre; bólogatott vagy a fejét rázta, gesztikulált, a szeme forgott: bizonyos öreg hölgyeknek ez sajátja, noha ennyire eltúlozva még sohasem láttam ezeket a modorosságokat. Együtt érzett velem a gyerekekkel kapcsolatos gondjaimban, s félmondatokban, bólogatással és hunyorgatással sűrűn tarkítva néha azt is értésemre adta, mennyire helyteleníti anyjuk magatartását, hogy tudniillik ennyire megköti a kezemet, s nem hajlandó támogatni engem tekintélyével. A helytelenítés ilyen módon való kinyilvánítása nem volt kedvemre, rendszerint nem is reagáltam rá, s a kimondott szavakon kívül egyebet nem voltam hajlandó kiérteni belőle; magam mindenesetre burkoltan is csak annyit ismertem el, hogy ha a dolgok másképp állnának, feladatom könnyebb volna, s tanítványaimat szerencsésebben nevelhetném; most azonban rájöttem, hogy kétszeresen is óvatosnak kell lennem. Eddig, noha tisztán láttam az öreg hölgy hibáit (ilyen volt többek közt a maga tökéletességébe vetett rendíthetetlen hite), szívesen találtam rájuk mentséget, s inkább nyilvánvaló erényeit vettem figyelembe, sőt képzeletben további jó tulajdonságokkal is felruháztam.

A kedvesség, amelyben oly hosszú időn át részem volt, mostanában annyira hiányzott, hogy szívesen vettem a legapróbb töredékét is. Nem csoda hát, hogy megkedveltem az öreg hölgyet, mindig örömmel fogadtam érkezését, és bánkódtam, ha eltávozott.

De most, amikor szerencsémre vagy balszerencsémre ezt a néhány szót meghallottam, kénytelen voltam gyökeresen megváltoztatni a róla kialakult véleményemet: álszentnek, hazugnak, hízelkedő spionnak kellett immár tartanom. Természetesen az állt volna érdekemben, hogy továbbra is vidám mosollyal és tiszteletteljes barátsággal fogadjam, de erre képtelen voltam; érzelmeimmel együtt a viselkedésem is megváltozott, olyan hűvös és félénk lettem a társaságában, hogy ezt még neki is észre kellett vennie. Észrevette s erre aztán az ő viselkedése is megváltozott: a barátságos bólintást merev meghajlással helyettesítette, a kedves mosolyt rémítő arckifejezéssel; elapaszthatatlan szóáradata attól fogva nem nekem szólt, csakis "az ennivaló kisfiúnak és kislányoknak", és most még jobban hízelgett nekik, még jobban elkényeztette őket, mint az anyjuk.

Megvallom, megijesztett ez a változás: féltem haragjának következményeitől, és még azzal is megpróbálkoztam, hogy visszanyerjem, amit elvesztettem - méghozzá több sikerrel, mint gondoltam volna. Egyszer, merő udvariasságból, a köhögése iránt érdeklődtem; hosszú képén mosoly ömlött el, és részletesen beszámolt róla meg egyéb betegségeiről is, majd pedig patetikus, szónokias hanghordozással (amelyet írásban visszaadni lehetetlenség) ecsetelte az ő jámbor belenyugvását.

- Egy orvosság van ezekre, drágám, ez pedig a belenyugvás - (felvetette a fejét) -, a belenyugvás az Ég akaratába! - (Kezét és szemét az ég felé emelte.) - Ez mindig átsegített minden bajomon, és ezután is át fog - (sűrű bólogatás). - Ezt persze nem mindenki mondhatja el magáról - (fejrázás) -, de én a jámbor emberek közé tartozom, Grey kisasszony! - (Szilaj bólintás, fővetés.) - Hála legyen az Égnek, mindig is jámbor ember voltam - (újabb bólintás) -, és erre büszke vagyok! - Vadul összekulcsolta a kezét, és megrázta a fejét. Majd, miután több passzust idézett tévesen vagy oda nem illő módon a Bibliából, s több vallásos felkiáltás is elhagyta ajkát - amelyeket idézni sem merek, olyan nevetségesen és mesterkélten hangzottak az ő szájából -, visszavonult; jókedvűen kapkodta hatalmas fejét - elégedett volt magával -, én pedig arra a következtetésre jutottam, hogy talán mégis inkább szánalomra méltó, mintsem gonosz.

A következő alkalommal, amikor ellátogatott a Wellwood-házba, odáig mentem, hogy megjegyeztem: örülök, hogy ilyen jó színben látom. A hatás varázslatos volt: merő udvariasságnak szánt szavaimat hízelgő bóknak vette, arca felragyogott, és attól a pillanattól kezdve olyan kedvesen viselkedett velem, hogy jobbat nem is kívánhattam volna - legalábbis a felszínen. A gyerekektől, no meg saját tapasztalatomból most már tudtam; hogy szívélyes barátságát könnyen elnyerhetem, ha minden adandó alkalommal elejtek egy-egy bókot; ez azonban ellenkezett elveimmel, úgyhogy a szeszélyes öreg hölgy hamarosan újra megvonta tőlem jóindulatát, és azt hiszem, titokban sokat ártott nekem.

Menyét nem nagyon hangolhatta ellenem, ugyanis kölcsönösen nem szívelték egymást - ez az öreg hölgy részéről alattomos rágalmazásban és becsmérlésben nyilvánult meg, menye részéről pedig fagyosan formális viselkedésben; ezt a jégből emelt falat az idősebbik hölgynek semminő hízelkedése nem tudta felolvasztani. Fiával már több sikere volt: az szívesen meghallgatta, feltéve, ha ingerlékeny természetét sikerült lecsillapítania s nem még jobban felhergelnie; okom van azt hinni, hogy sikerült a fiát, aki már eddig sem nézett jó szemmel, még jobban ellenem hangolnia. Nyilván azt mondta neki, hogy gyalázatosan elhanyagolom a gyermekeket, és a felesége sem törődik velük kellőképpen; tehát neki, Bloomfield úrnak kell ügyelnie rájuk, különben végleg tönkremennek.

Ekképp felbiztatva Bloomfield úr gyakran időt szakított rá, hogy figyelje őket az ablakból játszadozás közben; néha pedig utánuk ment vagy hirtelen előbukkant, amint a gyerekek éppen a tiltott kútnál pancsoltak, vagy a kocsissal beszélgettek az istállóban, vagy a hátsó udvar mocskában tapicskoltak - én pedig kimerülten álltam mellettük, miután minden energiámat elpocsékoltam arra, hogy jobb belátásra bírjam őket. Gyakran váratlanul benézett a tanulószobába, miközben a gyerekek étkeztek, és magukra vagy az asztalra lötyögtették a tejet, egymás bögréjébe dugdosták az ujjukat, vagy az adagjukon marakodtak, akár a tigriskölykök. Ha ilyenkor éppen hallgattam, bűnrészesnek kiáltott ki illetlen viselkedésükben; ha (és többnyire ez volt a helyzet) emelt hangon próbáltam rendet teremteni, kijelentette, hogy szükségtelen erőszakot alkalmaznom, mert csak rossz példát mutatok a lányoknak durvaságból és csúnya beszédből.

Eszembe jut egy tavaszi délután, amikor az eső miatt nem mehettek ki játszani; valami csoda folytán mindannyian megcsinálták a leckéjüket, és mégsem rohantak le szüleiket bosszantani - ez a szokásuk ugyanis nagyon idegesített, de esős napokon szinte lehetetlenség volt megakadályoznom, odalenn tudniillik mindig találtak valami szórakoztató újdonságot, különösen ha vendégek tartózkodtak a házban; anyjuk, noha ilyenkor megparancsolta, hogy tartsam őket a tanulószobában, sohasem rótta meg s nem is küldte vissza őket. Aznap azonban, úgy tűnt, beérik a tanulószobával, s ami még csodálatosabb, egymás közt játszadoztak, s nem engem nyaggattak, hogy szórakoztassam őket - és ráadásul nem is kaptak hajba. Különös foglalatosságot találtak maguknak: a padlón guggoltak az ablaknál, törött játékok és madártojások fölött - szerencsére a tojásoknak már csak a héja volt meg. Miért, miért nem, azon buzgólkodtak, hogy a tojáshéjakat porrá törjék; nem értettem ugyan a dolgot, de amíg csendesek és jók voltak, nem akartam beavatkozni; szokatlan békességben üldögélhettem tehát a tűz mellett, s éppen egy ruhát fejeztem be Mary Ann babája számára; utána levelet szándékoztam írni anyámnak. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Bloomfield úr kese feje jelent meg a résben.

- Nagyon csöndesek vagytok! Mit csináltok? - kérdezte. "Ma semmit, hál' istennek", gondoltam magamban, Bloomfield úr azonban más véleményen volt. Közelebb nyomult az ablakhoz, s látva, hogy mivel foglalatoskodnak a gyerekek, felkiáltott:

- Hát ez meg mi az ördög?

- Tojáshéjat törünk, papa! - kiáltott Tom.

- Hogy merészeltek ilyen rendetlenséget csinálni, kis csibészek?! Nem látjátok, hogy összemocskolódott a szőnyeg? - Közönséges barna gyapjúszőnyeg volt. - Grey kisasszony, tudta maga, hogy mit művelnek?

- Igen, uram.

- Tudta?

- Igen.

- Szóval tudta! És csak ült ott, és szó nélkül tűrte!

- Úgy gondoltam, ezzel még nem csinálnak semmi rosszat.

- Semmi rosszat! Ide nézzen! Nézze ezt a szőnyeget... látott már ilyet tisztességes keresztény házban? Ez a szoba olyan, akár a disznóól... nem csoda, hogy a tanítványai kész malacok!... Nem csoda... Ó! Ez még az én türelmemet is próbára teszi! - Azzal elrohant, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a gyerekek felnevettek.

- De az enyémet is - motyogtam felállva, s a piszkavasat felkapva, szokatlan hévvel és erővel beledöftem a hamuba; ekképpen, a tűz felélesztésének örvén, vezettem le haragomat.

Ezután Bloomfield úr örökösen ellenőrizte, hogy rendben van-e a tanulószoba; s mivel a gyerekek mindig teliszórták a padlót valami szeméttel: törött játékokkal, botokkal, kövekkel, gizgazzal, falevelekkel - nem tudtam ugyanis megakadályozni, hogy ezeket behurcolják, rávenni sem tudtam őket, hogy felszedjék, a cselédek pedig kereken megtagadták, hogy "kitakarítsanak utánuk" -, becses szabadidőm jó részét a térdemen kellett töltenem, hogy rendet rakjak. Egyszer azt mondtam nekik, hogy addig hozzá sem nyúlhatnak a vacsorához, amíg mindent fel nem szedtek a szőnyegről; Fanny akkor kezdhet vacsorázni, ha bizonyos mennyiséget összegyűjtött, Mary Ann akkor, ha kétannyit, Tom pedig akkor, ha a maradékot. A lányok furcsamód engedelmeskedtek; de Tom ettől úgy dühbe gurult, hogy nekiugrott az asztalnak, és tejet, kenyeret, mindent lesöpört róla, megütötte húgait, kirugdosta a szenet a kannából, megpróbálta felborogatni az asztalt és a székeket, egyszóval mindenáron azon volt, hogy Augiász istállójává változtassa a szobát; én azonban lefogtam, elküldtem Mary Annt az anyjukért, és hiába rugdosott, püfölt, ordított és szidalmazott a fiú, nem eresztettem el, amíg Bloomfieldné meg nem jelent.

- Mi baja a fiammal? - kérdezte Bloomfieldné.

Amikor elmagyaráztam neki, mindössze annyit tett, hogy behívatta a cselédlányt, kitakaríttatott vele, és új vacsorát hozatott Bloomfield úrfinak.

- Na látja! - kiáltott fel diadalmasan, tele szájjal Tom. - Na látja, Grey kisasszony! Mégis kaptam vacsorát, pedig semmit se szedtem fel!

Az egyetlen ember a házban, aki valódi sajnálatot érzett irántam, a dajka volt, mert ő is ki volt téve hasonló szenvedéseknek, noha kisebb mértékben; neki nem kellett tanítania, és a gondjára bízottak viselkedéséért sem kellett felelnie.

- Jaj, Grey kisasszony - mondogatta -, mennyi baja van ezekkel a kölkekkel!

- Van bizony, Betty; de hát maga is tudja, milyen nehéz sor ez.

- De még mennyire hogy tudom! Csak én nem rágom magam miattuk ennyire. Meg aztán, tudja, néha pofon is csapom őket... a kisebbeknek is a fenekükre verek, ha rosszalkodnak... nem árt az nekik. De el is vesztettem ezért az állásomat.

- Tényleg, Betty? Hallottam, hogy el fog menni.

- Úgy bizony, lelkem. Az asszonyság három hete felmondott. Még karácsonykor beígérte, ha újra megütném őket; de hát nem tudtam visszatartani magamat. Fogalmam sincs, maga hogy csinálja, mert Mary Ann kisasszony kétszer olyan rossz, mint a húgai!


Ötödik fejezet

A NAGYBÁCSI


Az öreg hölgyön kívül volt még egy tagja a családnak, aki rengeteg bosszúságot okozott nekem látogatásai során - ez pedig "Robson bácsi" volt, Bloomfieldné fivére: magas, önelégült alak, sötét hajú és fakó képű, akár a nővére, orra, mintha csak megvetné a földet, felfelé kunkorodott, apró szürke szemét többnyire félig lehunyta, s ettől valódi ostobaság és a környező világ iránti affektált megvetés ült ki az arcára. Erős, tagbaszakadt ember volt, de a dereka valószínűtlenül karcsú; ez és természetellenesen merev tartása elárulta, hogy a női nemet mélységesen megvető, emelkedett szellemű Robson úr korántsem vetette meg a fűzőviselés divatját. Engem többnyire figyelemre se méltatott; ha mégis, akkor olyan lekezelő udvariatlansággal bánt velem, hogy már a kezdet kezdetén meggyőződhettem róla: Robson úr nem úriember; noha természetesen a viselkedése éppen az ellenkezőjét volt hivatva bizonyítani. Mégsem ezért szegték kedvemet a látogatásai, hanem a gyerekekre tett hatása miatt - minden rossz hajlamukat a felszínre hozta, és percek alatt tönkretette, ami kis eredményt hónapok munkájával sikerült elérnem.

Fannyhoz és a kis Harriethez ritkán ereszkedett le; Mary Ann azonban a kedvence volt. Állandóan bátorította szenvelgésre való hajlamát (amit én igyekeztem gyökerestül kiirtani belőle), dicsérte szép kis pofikáját és egész megjelenését, tápot adva ezzel a beképzeltségnek (holott én arra tanítottam Mary Annt, hogy mindezt csupán földi hívságnak tekintse, amelynél sokkal fontosabb lelkének és szellemének művelése); és sajnos, sohasem láttam még gyermeket, aki nála jobban kapott volna a hízelgésen. Rossz tulajdonságaikon Robson úr csak nevetett, ha nem éppen dicsérte őket - az embereknek általában fogalmuk sincs róla, mennyi kárt okoznak azzal, hogy nevetnek a gyermekek hibáin és tréfát űznek abból, amit igaz barátaik előzőleg visszataszítónak tüntettek fel.

Noha nem volt iszákosnak mondható, Robson úr rengeteg bort megivott, és szívesen felhajtott egy-egy pohár hígított brandyt is. Arra buzdította unokaöccsét, hogy utánozza ebben, mivel, úgymond, minél több bort és pálinkát meg tud inni és minél jobban szereti az italt, annál rettenthetetlenebb és férfiasabb jellem válik belőle, s annál jobban fölé emelkedik húgainak. Bloomfield úr nem nagyon kifogásolta ezt, hisz kedvenc itala a hígított gin volt; tekintélyes mennyiséget szopogatott el belőle naponta - én a leginkább ennek tulajdonítottam fakó képét és nyűgös természetét.

Robson úr az alacsonyabb rendű teremtmények kínzására is bátorította Tomot, mind elméletben, mind gyakorlatban. Mivel gyakran eljött a sógora birtokán rendezett agárversenyekre és vadászatokra, általában a kedvenc kutyáit is magával hozta; olyan kegyetlenül bánt azonban velük, hogy, noha szegény voltam, szívesen megadtam volna egy koronát a látványért, hogy valamelyik megharapja, feltéve persze, hogy ezt büntetlenül megcselekedheti. Ha jókedvében kapták, néha madárfészket fosztogatni is elment a gyerekekkel; ez engem módfelett dühített, ugyanis azzal hízelegtem magamnak, hogy állhatatos munkával legalább részben sikerült rávezetnem őket e szórakozás gonosz voltára, s azt reméltem, hogy idővel majd az igazság és az emberség mibenlétéről is képet kapnak ennek következtében; de tízpercnyi fészekfosztogatás Robson bácsival, vagy akár csak maga az, hogy nevetve hallgatta végig valamelyik múltbeli barbárságuk történetét, elég volt ahhoz, hogy tönkretegye és megsemmisítse hosszú és fáradságos érvelésem és rábeszélésem minden eredményét. Szerencsére akkor tavasszal, egyetlen alkalmat kivéve, csupán üres fészkeket vagy csak tojásokat találtak - persze azokat sem hagyták ott, nem volt türelmük megvárni, míg kikelnek; ama bizonyos alkalommal Tom, aki nagybátyjával a közeli határban kószált, ujjongva szaladt be a kertbe, markában egy fészekalja apró fiókával. Fanny és Mary Ann, akiket épp akkor vittem ki játszani, odafutottak hozzá, hogy megcsodálják zsákmányát, és kikunyoráljanak tőle egy-egy madárkát. - Nem, egy szemet se kaptok! - kiáltotta Tom. - Mind az enyém! Robson bácsi nekem adta őket... egy, kettő, három, négy, öt... hozzá ne nyúljatok egyhez se! Még csak az kéne! - A fészket a földre téve szétterpesztett lábakkal föléje állt, kezét zsebre vágta, előrehajolt és arca vadul rángatózott a gyönyörűségtől.

- Most ellátom a bajukat! Széttépem őket! Majd meglátjátok! A mindenit, rég nem volt ilyen jó kis fészek a kezeim között!

- Tom - mondtam -, nem engedem, hogy megkínozd azokat a madarakat. Vagy öld meg őket azonnal, vagy vidd vissza, ahol találtad, hogy az anyjuk tovább táplálhassa őket.

- Dehogy viszem; maga meg úgyse tudja, hol találtuk: csak Robson bácsi tudja és én.

- Ha nem mondod meg, akkor magam ölöm meg őket... még ha fájó szívvel is.

- Úgyse meri! Úgyse meri megtenni! Tudja, hogy papa meg mama meg Robson bácsi dühös lenne. Hahaha! Most megfogtam, kisasszony!

- Azt fogom tenni, amit ilyen esetben helyesnek vélek, anélkül, hogy bárkinek a véleményét kikérném. Ha a papádnak és a mamádnak nem tetszik, nagyon sajnálom; Robson bácsikád véleményével természetesen egy fikarcnyit sem törődöm.

Így szólván - kötelességérzetemtől sarkallva s megkockáztatva, hogy rosszul leszek és kihívom magam ellen munkaadóm haragját is -, felkaptam egy jókora követ, amelyet egércsapdának állított fel a kertész, s még egyszer - eredménytelenül - felszólítva a kis zsarnokot, hogy vigye vissza a fiókákat a helyükre, megkérdeztem tőle, mi a szándéka velük. Ördögi ujjongással sorolni kezdte a különféle kínzási módozatokat; amíg az előadás lekötötte, én ráejtettem a követ kiszemelt áldozataira, s az összezúzta őket. Tom hangosan üvöltött és ádázul szitkozódott a merész és felháborító tett láttán; Robson bácsi a sétányon közeledett puskájával, s éppen akkor rúgott bele a kutyájába. Tom odarohant hozzá, és futtában megígérte, hogy engem fog megrugdostatni vele Junó helyett. Robson úr puskájára támaszkodva, nevetve hallgatta unokaöccse szenvedélyes érzelemnyilvánítását, a kegyetlen átkokat és gyalázatos jelzőket, amiket a fejemre halmozott. - Derék gyerek vagy! - kiáltotta végül, és fegyverét a vállára vetve elindult a ház felé. - A fenébe is, ebben a kölökben van spiritusz! Derekabb kis zsiványt még életemben nem láttam! Ez aztán nem lesz anyámasszony katonája! Szembeszáll az anyjával, a nagyanyjával, a nevelőnővel, mindenkivel! Hahaha! Egyet se búsulj, Tom, holnap keresek neked egy másik fészket.

- Ha megteszi, Robson úr, azokat is meg fogom ölni - mondtam.

- Hmm! - mordult fel ő, szúrós tekintetet vetve rám - amelyet várakozása ellenére rezzenetlen arccal kiálltam -, majd megvetőleg elfordult, és bemasírozott a házba. Tom szaladt árulkodni az anyjához. Bloomfieldné semmilyen tárgyról sem szokott hosszan értekezni, de amikor legközelebb találkozott velem, arckifejezése és viselkedése kétszeresen sötét és fagyos volt. Valami megjegyzést tett az időjárásra, majd így szólt:

- Sajnálom, Grey kisasszony, hogy szükségesnek tartja beleártani magát Bloomfield úrfi szórakozásába; rettenetesen el volt keseredve, amiért megölte azokat a madarakat.

- Ha Bloomfield úrfi szórakozása abból áll, hogy érző teremtményeket kínozzon - feleltem -, kötelességemnek tartom beavatkozni.

- Elfelejti - mondta Bloomfieldné hűvösen -, hogy a földnek teremtményei a mi kényelmünket vannak hivatva szolgálni.

Ezt én ugyan vitatható tételnek tartottam, de felelni csak annyit feleltem:

- Még ha így állna is a dolog, pusztán a szórakozás kedvéért kínozni őket nincs jogunk.

- Véleményem szerint - felelte ő - egy gyermek szórakozása fontosabb, mint egy lelketlen állat jólléte.

- De hiszen épp a gyermek kedvéért nem szabad engednünk az ilyenfajta szórakozást - mondtam, a lehető legalázatosabb hanggal igyekezve ellensúlyozni szokatlan makacsságomat. - Boldogok a könyörületes szívűek, mert ők könyörületet nyernek.

- Hát persze; csakhogy ez az embertársaink iránti viselkedésünkre vonatkozik.

- A könyörületes szívű ember könyörületes az állatok iránt is - kockáztattam meg.

- Maga sem mutatott valami nagy könyörületességet - felelte Bloomfieldné kurta kacaj kíséretében. - Felháborító a mód, ahogy azokat a szegény madarakat meggyilkolta, s ráadásul egy futó szeszély kedvéért a könnyekig elkeserítette szegény drága kisfiamat.

Jobbnak láttam, ha nem folytatom. Megérkezésem napja óta most kerültem a legközelebb ahhoz, hogy összevesszek Bloomfieldnéval, és ez volt a leghosszabb beszélgetésünk is egyben.

A Wellwood-házban megforduló vendégek közül azonban nemcsak Robson úr és az öreg Bloomfieldné okozott bosszúságot; kisebb vagy nagyobb mértékben minden látogató felidegesített; nem azért, mert ügyet sem vetettek rám (noha a viselkedésük e téren is különös és kifogásolható volt), hanem mert képtelen voltam távol tartani tőlük tanítványaimat, holott erre mindannyiszor utasítást kaptam: Tom beszélgetni akart velük, Mary Ann tetszeni akart nekik. Halvány fogalmuk sem volt az illendőségről vagy a szerénységről. Felháborítóan és zajosan félbeszakították az idősebbeket, orcátlan kérdésekkel zaklatták őket, a férfiaknak nekiugrottak, hívatlanul az ölükbe másztak, a nyakukba csimpaszkodtak vagy a zsebükben turkáltak, a hölgyeknek a ruháját rángatták, hajukat összeborzolták, gallérjukat összegyűrték, és szégyentelenül kikunyerálták tőlük a csecsebecséiket.

Bloomfieldnéban volt annyi jóérzés, hogy az ilyesfajta viselkedés bosszantsa és felháborítsa; annyi józan esze azonban már nem volt, hogy megakadályozza; azt akarta, hogy én akadályozzam meg. De hát hogy is tehettem volna - amikor a szép ruhájú, új, ismeretlen arcú vendégek örökösen hízelegtek a gyerekeknek, és dédelgették őket, hogy szüleiknek a kedvében járjanak -, hogy is tehettem volna én, egyszerű ruhámban, mindennapi arcommal, őszinte szavaimmal hogy is tudtam volna magamhoz kötni őket? Mindent megpróbáltam; igyekeztem mulattatni őket; felhasználtam minden hatalmamat, latba vetettem minden szigorúságomat, hogy elcsaljam őket a vendégek gyűrűjéből; illetlen viselkedésükért megróttam őket, hátha elszégyellik magukat és nem ismétlik meg. De a szégyent hírből sem ismerték; a tekintélyt, ha nem állt mögötte erőszak, megvetették; ami pedig a jóságot vagy a szeretetet illeti, vagy nem volt szívük, vagy úgy őrizték és rejtegették, hogy semmilyen erőfeszítéssel sem tudtam hozzáférkőzni. Ebbéli megpróbáltatásaim azonban hamarosan véget értek - hamarabb, mint gondoltam s szerettem volna; mert egy balzsamos május végi estén, miközben épp a közelgő vakációnak örvendeztem, s gratuláltam magamnak, hogy mégiscsak sikerült némi eredményt elérnem tanítványaimmal (legalábbis ami a tanulást illeti - valamit mégiscsak sikerült a fejükbe csöpögtetnem, végül mégis rá tudtam venni őket, hogy legalább egy icipicit értelmesebben viselkedjenek, hiszen minél előbb kész a lecke, annál előbb mehetnek szórakozni, ahelyett, hogy egész nap engem és önmagukat gyötörnék értelmetlenül), Bloomfieldné magához hívatott, és közölte velem, hogy Szentiván után nem tart igényt a szolgálataimra. Biztosított róla, hogy jellememet és viselkedésemet kifogástalannak találta, de a gyermekek oly kevés haladást mutattak megérkezésem óta, hogy Bloomfield úr és ő kötelességüknek érzik más nevelési módozat után nézni. Mert noha a legtöbb hasonló korú gyermeknél jobb képességűek, a fejlődésben határozottan lemaradtak mögöttük: modoruk bárdolatlan, természetük makrancos. És mindezt a kellő erély és a szorgalmas, kitartó gondoskodás hiányának tulajdonította részemről.

Erély, töretlen buzgalom, fáradhatatlan kitartás, szüntelen gondoskodás: éppen ezekre a jó tulajdonságaimra voltam büszke; éppen ezek révén reméltem legyőzni minden nehézséget s végül elérni a teljes sikert. Szerettem volna igazolni magamat, de a hangom elcsuklott; s mivel nem akartam kimutatni semmilyen érzelmet, s nem akartam, hogy szememből kicsorduljanak a máris készülődő könnyek, inkább hallgattam, s eltűrtem mindent, akár a vádlott, aki beismeri bűnösségét.

Elbocsátottak tehát, haza kellett mennem. Ó, jaj! Mit fognak gondolni rólam? Annyi dicsekvés után egy évig sem tudtam megtartani állásomat három apró gyermek nevelőnőjeként, akiknek anyja saját nagynéném tanúsága szerint "nagyon derék asszony". Miután ekképpen megmérettem és könnyűnek találtattam, nem remélhettem, hogy még egyszer próbát tesznek velem. Ez pedig keserű gondolat volt; mert hiába gyötörtek, idegesítettek annyit, hiába csalódtam, hiába tanultam meg szeretni és becsülni az otthonomat, még nem fáradtam bele a kalandba, még nem akartam lemondani az erőfeszítésről. Tudtam, hogy nem minden szülő olyan, mint Bloomfieldék, és korántsem minden gyermek olyan, mint az ő gyerekeik. A következő család más lesz, és a "más" csak jobb lehet. Az ellenségesség megacélozott, a tapasztalat bölcsebbé tett, mindenáron vissza akartam hát szerezni becsületemet azok szemében, kiknek véleménye fontosabb volt nekem mindennél e kerek világon.


Hatodik fejezet

ÚJRA A PAPLAKBAN


Néhány hónapot békében töltöttem odahaza, csendesen élvezve a szabadságot, a pihenést és az őszinte szeretetet, melyekre úgy kiéheztem már; továbbá lelkiismeretesen tanultam, hogy behozzam a Wellwood-házban való szolgálatom miatti hátrányt, és jövőbeli használatra új készleteket halmozzak fel magamban. Apám állapota most is ingatag volt, de távozásom óta nem romlott jelentősen; örültem, hogy módomban áll hazatérésemmel felvidítani s kedvenc dalai eléneklésével szórakoztatni.

Senki sem örvendezett kudarcomon, senki sem mondta, hogy jobb lett volna, ha megfogadom a tanácsát, és szépen otthon maradok. Mindnyájan örültek, hogy hazajöttem, s több kedvességgel halmoztak el, mint valaha, hogy az átélt szenvedéseket ellensúlyozzák; senki sem volt azonban hajlandó akár csak egy shillinget is elfogadni abból a pénzből, amelyet oly boldogan kerestem meg s oly gonddal gyűjtöttem össze, hogy majd megosszam velük. Takarékoskodásuk eredményeképpen adósságaink nagy része már törlesztve volt: Mary sikereket ért el rajzaival; apám azonban ragaszkodott hozzá, hogy iparkodása gyümölcsét ő is tartsa meg magának. Amit csak félre tudunk tenni szerény ruházati ellátásunk és egyéb esetleges kiadásaink mellett, mondta, azt rakjuk be a takarékba; hisz nem tudhatjuk, mikor fogunk rászorulni; ő úgy érzi, már nem sokáig tartózkodhat körünkben, és hogy akkor mi lesz anyánkkal és velünk, annak csak Isten a megmondhatója!

Szegény papa! Ha kevesebbet aggódik a halála esetén minket sújtó csapások miatt, biztos vagyok benne, hogy e szörnyű esemény nem következik be oly hamar. Anyám, ha tehetett ellene, nem is tűrte, hogy ezen rágódjék.

- Jaj, Richard! - kiáltott fel egy ilyen alkalommal. - Ha száműznéd lelkedből ezeket a szomorú gondolatokat, elélhetnél addig, ameddig bármelyikünk; megérhetnéd lányaid férjhezmenetelét s nagyapa korodat, és azt is, hogy egy zsémbes vénasszony a házastársad!

Anyám elnevette magát, s erre apám is; apám nevetése azonban gondterhelt sóhajban halt el.

- Az ő férjhezmenetelük... szegény nincstelenek! - mondta. - Ugyan ki venné el őket?

- Csakis olyan valaki, aki szerencséjének tartja, hogy ilyen lányhoz jut! Én talán nem voltam nincstelen, amikor elvettél? Te pedig legalábbis úgy tettél, mintha örülnél a vásárnak. De igazából nem is fontos, hogy férjhez mennek-e vagy sem; ezerféle becsületes módja van a boldogulásnak. Megdöbbentesz, Richard, hogy a halálod utáni szegénységünk miatt aggódsz; mintha bizony azt egy napon lehetne emlegetni a te elvesztésed borzalmával... ez a csapás minden egyebet elhomályosítana, épp ezért mindent meg kell tenned, hogy megóvj tőle minket: a test egészségének megóvására pedig nincs jobb szer a vidám léleknél.

- Tudom, Alice, hogy nem lenne szabad örökösen panaszkodnom, de nem tehetek róla: el kell viselned.

- Nem vagyok hajlandó elviselni, ha módomban áll változtatni rajta - felelte anyám; szavainak azonban élét vette szeretetteljes hangja és kedves mosolya, úgyhogy apám is újra elmosolyodott, méghozzá kevésbé szomorúan és halványan, mint általában.

- Mama - mondtam, amint alkalmam nyílt négyszemközt szólni vele -, a pénzem kevés, úgysem tartana sokáig; ha megsokszorozhatnám, apának legalábbis eggyel kevesebb oka lenne a nyugtalankodásra. Rajzolni nem tudok olyan szépen, mint Mary, úgyhogy a legjobb lenne, ha új állás után néznék.

- Újra meg akarod próbálni, Agnes?

- Határozottan.

- De kedvesem, azt hittem, eleged volt belőle.

- Tudom, hogy nem mindenki olyan, mint Bloomfieldék...

- Vannak náluk rosszabbak is - szakított félbe anyám.

- De azt hiszem, kevesen - feleltem -, abban pedig biztos vagyok, hogy a legtöbb gyerek nem olyan, mint az ő gyerekeik; hiszen Mary és én sem voltunk olyanok: mi mindig engedelmeskedtünk neked, ugye?

- Általában igen; de persze én nem kényeztettelek el benneteket; és azért ti sem voltatok angyalok: Maryben volt egy jó adag csöndes makacsság, te pedig egy kissé temperamentumosabb voltál a kelleténél; de általában véve jó gyerekek voltatok.

- Tudom, hogy néha morcos voltam; szerettem volna, ha néha ezek a gyerekek is morcosak, mert akkor legalább megértettem volna őket, de őket nem lehet megbántani, megsérteni, megszégyeníteni: egyszerűen képtelenek a boldogtalanságra, kivéve amikor éppen tombolnak valami miatt.

- Ez nem az ő hibájuk: a kőtől nem várhatod el, hogy olyan formálható legyen, mint az agyag.

- Lehetséges, de akkor is nagyon kellemetlen ilyen érzéketlen, értetlen gyerekekkel együtt élni. Szeretni őket képtelenség, de ha szeretné őket az ember, arra is fütyülnének; sem viszonozni, sem értékelni, sem felfogni nem tudnák. De ha újra ilyen családot fognék ki, bár ez egészen valószínűtlen, már van némi tapasztalatom, most már akkor is jobban boldogulnék; egyszóval, hadd próbáljam meg újra.

- Nos, kislányom, látom, hogy nem könnyű elvenni a kedved; ennek örülök. De hadd mondjam meg, hogy jóval sápadtabb és soványabb vagy, mint amikor annak idején elbúcsúztál tőlünk; abba pedig nem egyezhetünk bele, hogy veszélyeztesd az egészségedet, akár a magad, akár más számára akarsz pénzt keresni.

- Mary is azt mondja, hogy megváltoztam; nem csoda, hiszen minden egyes napom örökös aggodalomban és nyugtalanságban telt; de elhatároztam, hogy legközelebb higgadtan fogok viselkedni.

Némi vita után anyám megígérte, hogy megint a segítségemre lesz, de várjak türelmesen; hogy apámnak előadja a dolgot, azt rá bíztam, hisz ő tudja, mikor és hogyan célszerű ezt megtenni: hogy elnyeri beleegyezését, abban egy percig sem kételkedtem. Közben nagy érdeklődéssel böngésztem az újsághirdetéseket, és minden megfelelőnek tetsző "Nevelőnő kerestetik"-re válaszoltam; leveleimet is, a kapott válaszokat is kötelességtudóan megmutattam anyámnak; ő pedig, elkeseredésemre, sorra visszautasította őket: ezek közönséges emberek, azok túlságosan nagyigényűek, amazok túlságosan fösvények.

- Nem minden szegény sorsú lelkészlány rendelkezik a te tehetségeddel, Agnes - mondogatta anyám -, nem szabad elfecsérelned. Megígérted, hogy türelmes leszel; sietségre, kapkodásra semmi ok; rengeteg időd van, kaphatsz még jobb ajánlatokat is.

Végül azt tanácsolta, hogy magam is adjak fel hirdetést, amelyben ismertetem képzettségemet stb.

- Zene, ének, rajz, francia, latin és német nyelvtudás - sorolta anyám -, s mindez egy személyben: sokan örülnének neki, ha ilyen oktatót kapnának; és ezúttal előkelőbb családban kell szerencsét próbálnod, egy igazi, hamisítatlan úriember házánál; az ilyen valószínűleg több tisztelettel és figyelemmel bánik majd veled, mint az erszényükre büszke kalmárok és a gőgös felkapaszkodottak. Ismertem több előkelő embert, aki családtagként kezelte a nevelőnőt; persze köztük is vannak dölyfösek és követelődzők, mint ahogy minden társadalmi osztályban vannak jó és rossz emberek.

A hirdetést azonnal megszövegeztem és elküldtem. A két jelentkező közül, akik válaszoltak rá, csak az egyik fogadta el anyám feltételét, az évi ötvenfontnyi bért; még ekkor is haboztam azonban, mert attól féltem, hogy a gyerekek túlságosan idősek, s hogy szüleik előkelőbb, tapasztaltabb, ha ugyan nem képzettebb nevelőnőt kívánnának. Anyám lebeszélt róla, hogy ilyen indokokkal elutasítsam az ajánlatot: igenis meg fogok felelni, mondta, ha túlteszem magam a félénkségen és jobban bízom magamban. Egyszerűen és őszintén ismertessem képzettségemet, nevezzem meg feltételeimet, és várjam az eredményt, mondta. Feltételként csupán azt mertem szabni, hogy évente kéthavi szabadságot kapjak családom meglátogatására, egyszer nyáron, egyszer pedig karácsonykor. Az ismeretlen hölgy válaszában nem emelt kifogást ez ellen, és kijelentette, hogy képzettségemet illetőleg bizonyosan meg lesz velem elégedve; a nevelőnők részéről egyébként sem ezt tartja a legfontosabbnak; mivel O... város szomszédságában laknak, minden tekintetben megfelelő házitanítókat kaphatna; az ő szemében azonban a feddhetetlen erkölcsösségen kívül a szelíd és vidám kedély s készséges természet az első.

Anyámnak ez egyáltalán nem tetszett, s most már ő szerette volna, ha elutasítom az állást; nővérem melegen egyetértett vele, én azonban hajthatatlan voltam; s elnyervén apám beleegyezését (akit nem sokkal korábban értesítettünk a dolgok állásáról), nagyon is "készséges" választ küldtem ismeretlen levelezőtársnőmnek, s végül megkötöttük az alkut.

Január utolsó napján kellett szolgálatba lépnem a Horton-kúriában, Murrayéknál, akik O... környékén laktak, hetven mérföldre falunktól: félelmetes távolság volt ez, hiszen húsz mérföldnél messzebbre sohasem kerültem otthonomtól életem húsz esztendeje alatt; ráadásul a család s a környék minden lakosa teljességgel ismeretlen volt számomra és hozzátartozóim számára. Ez azonban csak annál érdekesebbé tette szememben a dolgot. Bizonyos mértékig megszabadultam már a félszegségtől, ami azelőtt annyira nyomasztott; kellemes izgalommal készültem az ismeretlen tájra s arra, hogy ismeretlen lakói közt a magam erejéből boldoguljak. Most, gondoltam, valóban világot fogok látni: Murray úr rezidenciája egy nagy város környékén van, s ráadásul nem iparvidéken, ahol az embereket más sem érdekli, csak a pénzkereset; társadalmi helyzete, amennyire kikövetkeztethettem, előkelőbb Bloomfield úrénál, s nyilvánvalóan azok közé az igazi, hamisítatlan nemesemberek közé tartozik, akiket anyám emlegetett, s akik tiszteletre méltó, művelt hölgyként kezelik nevelőnőjüket, gyermekeik oktatójaként és irányítójaként, s nem úgy, amint a cselédséget szokás. Tanítványaim, mivel idősebbek, nyilván rendesebbek, taníthatóbbak lesznek, mint az előzőek; kevesebb időt kell majd a tanulószobában tölteniük, nem kell örökösen dolgoztatni őket és felügyelni rájuk; és végül olyan fényes látomások is keveredtek reményeim közé, amelyeknek semmi közük sem volt a gyermekneveléshez és a nevelőnői munkához. Az olvasó tehát láthatja, hogy nem a gyermeki kötelességtudat mártírjaként tüntetem fel magam, aki szabadságát áldozza azért, hogy megszerezze a szülei kényelméhez és támogatásához szükséges anyagi javakat, noha apám kényelme és anyám jövőbeli támogatása természetesen nagy szerepet játszott számításaimban; ehhez pedig az ötven font tekintélyes összegnek látszott. Persze, helyzetemnek megfelelő tisztes ruházatra is szükségem lesz; fizetnem kell majd a mosást és az évenként kétszeri oda-vissza utat is; erre azonban gondos beosztással húsz font nagyjából elég lesz, és így harminc font körüli összeget rakhatnék be a bankba; micsoda hozzájárulás lenne ez csekély vagyonunkhoz! Ó, mindenáron azon kell lennem, hogy ezt a helyemet megtartsam! Egyrészt azért, hogy családom becsülését kivívjam, másrészt azért, hogy hathatós módon a szolgálatukra lehessek.


Hetedik fejezet

A HORTON-KÚRIA


Január harmincegyedike vad, viharos nap volt; erős északi szél fújt, a hó buckákba sodródott a földeken és csak úgy örvénylett a levegőben. Családom azt akarta, hogy halasszam el utazásomat, én azonban attól tartva, hogy munkaadóim rossz véleménnyel lesznek rólam, ha már a kezdet kezdetén is pontatlanságot tapasztalnak részemről, ragaszkodtam az induláshoz.

Nem terhelem meg az olvasót e sötét, téli reggelen való elutazásom részleteivel, a szeretetteljes búcsúzkodással, a hosszú-hosszú úttal O...-ba, a fogadókban való magányos várakozásokkal postakocsira, vonatra - mert már akkoriban is volt néhány vasútvonal -, s végül azzal, hogy O...-ban Murray úr inasa várt, hogy a homokfutón a Horton-kúriába vigyen. Csak annyit mondok, hogy a hófúvások számos akadályt állítottak mind a lovak, mind a gőzmozdonyok útjába, hogy már jó néhány órája besötétedett, mire utam végére értem, s végtére olyan vihar kerekedett, hogy az utolsó néhány mérföldet O... és a Horton-kúria között hosszú és kétségbeejtő vánszorgással tettük meg. Leverten ültem a homokfutóban, a hideg, metsző hópelyhek áthatoltak fátylamon és az ölembe hulltak, nem láttam semmit, és nem is értettem, hogyan is mehet egyáltalán a boldogtalan kocsis és a ló: s bizony fáradságosan, lépésben, küszködve haladtunk, hogy mást ne mondjak. Végül megálltunk; a kocsis kiáltására valaki kinyitotta és csikorgó sarokvasain kitárta, gondolom, a park kapuját. Onnan már simább útja volt a kocsinak; időnként óriási, deres tömeget pillantottam meg a sötétségben: hó borította fákat. Nagy sokára újra megálltunk, az oszlopos, boltíves főbejárat előtt; a nagy ház magas ablakai a földig értek.

Némi nehézséggel felemelkedtem az ölemben meggyűlt hótakaró alól, s azzal a gondolattal szálltam le a kocsiról, hogy a kedves és szívélyes fogadtatás kárpótol majd az úti megpróbáltatásokért. Feketébe öltözött, tekintélyes férfiú nyitott ajtót s eresztett be a tágas hallba, amelyet sárga mennyezetlámpa világított meg, átvezetett egy folyosóra, s kinyitva az egyik hátsó szoba ajtaját, közölte velem, hogy az a tanulószoba. Beléptem és két fiatal hölgyet s két fiatalurat találtam odabent - leendő tanítványaimat. A kölcsönös üdvözlés után a nagyobbik lány, aki egy darab vászonnal és egy kosárnyi gyapjúfonállal foglalatoskodott, megkérdezte, kívánok-e felmenni. Természetesen igennel feleltem.

- Matilda, fogj gyertyát, és mutasd meg neki a szobáját - mondta az ifjú hölgy.

Matilda kisasszony - tenyeres-talpas, tizennégy év körüli süldő lány rövid ruhában és nadrágban - száját elhúzva vállat vont, felvett egy gyertyát, és megindult előttem a hosszú, meredek hátsó lépcsőn, majd egy hosszú és szűk folyosón, míg végül egy kicsi, de tűrhetően kényelmes szobácskába értünk. Akkor megkérdezte, kérek-e teát vagy kávét. Már éppen nemet akartam mondani, amikor eszembe jutott, hogy reggel hét óra óta semmi táplálékot sem vettem magamhoz, következésképp enyhén szédelgek; így azután azt feleltem, hogy egy csésze teát elfogadnék. Majd szól "Brown"-nak, közölte az ifjú hölgy és távozott; mire kihámoztam magam nehéz, átázott köpenyemből, kendőmből stb., belépett egy kényeskedő leányzó, mondván, hogy az ifjú hölgyek kérdeztetik: idefönt óhajtom-e elfogyasztani a teát vagy a tanulószobában. Fáradtságomra hivatkozva azt feleltem, hogy idefönt. A leányzó távozott; majd nemsokára visszatért egy kis teatálcával, és letette az öltözőasztalként szolgáló fiókos szekrényre. Udvariasan megköszöntem neki, és megkérdeztem, mikor kell reggel felkelnem.

- Az ifjú hölgyek és urak fél kilenckor reggeliznek, kisasszony - felelte. - Korán kelnek, de mivel reggeli előtt ritkán tanulnak, gondolom, elég lesz, ha hét körül kel fel.

Megkértem, hogy keltsen fel tehát hét órakor, amit ő meg is ígért, majd visszavonult. Böjtölésemnek egy csésze teával és egy vékony szelet vajas kenyérrel véget vetve, leültem az alig pislákoló kis tűz mellé, és derekas könnyáradattal vigasztaltam magamat; ennek végeztével elmondtam imámat, majd megkönnyebbülve lefekvéshez kezdtem volna készülődni. Látva azonban, hogy a poggyászomat nem hozták fel, a csengő felkutatására indultam; mivel a szoba egyik sarkában sem akadtam efféle alkalmatosságra, fogtam a gyertyát és kimerészkedtem a folyosóra, majd le a meredek lépcsőn. Felfedező utam során egy jól öltözött nőszemélybe botlottam, s közöltem vele óhajomat; persze nem minden habozás nélkül, hiszen nem tudhattam, hogy a cselédség tagja-e avagy maga Murrayné; kiderült azonban, hogy csak a szobalány. Viselkedésével értésemre adva, milyen szokatlan szívességet tesz, megígérte, hogy felküldeti holmimat; visszamentem szobámba, s hosszadalmasan és kétségek közt vergődve vártam (attól tartva, hogy elfeledkezett ígéretéről vagy elhanyagolta a teljesítését, s azon töprengve, várjak-e, feküdjek-e le, vagy menjek-e le még egyszer), míg végül reményeimet kiáltozás és nevetgélés, valamint hangos lábdobogás élesztette föl; egy testes cselédlány és egy férfi behozta poggyászomat: viselkedésük azonban korántsem volt tiszteletteljesnek mondható. Távolodó lépteikre rácsukva az ajtót, kicsomagoltam néhány holmimat és nyugovóra tértem; testben-lélekben egyaránt ki voltam merülve.

Másnap reggel szokatlanul lehangoltan, helyzetem újdonságának erősen a tudatában s valami örömtelen kíváncsisággal ébredtem; úgy éreztem magam, mint akit varázslat ragadott fel s vetett a felhők közül e távoli és ismeretlen vidékre, mely teljességgel különbözött mindattól, amit addig láttam és megismertem; vagy mint a bogáncsmag, mit a szél idegen, terméketlen talajra hullajt, melyben sokáig kell hevernie, mire gyökeret ver és termést hoz, s közben csupa olyasmiből kell tápot merítenie, ami idegen a természetétől - ha ugyan gyökeret tud verni egyáltalán. De még ez sem érzékelteti igazán az érzéseimet; senki sem tudja elképzelni őket, aki nem élt olyan csöndes visszavonultságban, mint én; még talán az sem, aki tudja, milyen az: egy reggel az új-zélandi Port Nelsonban ébredni s látni, hogy hatalmas tengerek vannak közte és az ismerős otthon között.

Nem fogom egyhamar elfelejteni, hogy milyen érzéssel húztam fel a redőnyt s tekintettem ki az ismeretlen világra: végeláthatatlan, fehér mező terült el a szemem előtt:

Hófödte pusztaság,
Földre roskadt bokor.
[3]

Nem éppen lázas mohósággal siettem le a tanulószobába, hogy csatlakozzam tanítványaimhoz, de azért kíváncsi voltam rá, mit hoz a közelebbi megismerkedés. Egyvalamit, egyéb s fontosabb dolgok mellett, máris elhatároztam: azzal kell kezdenem, hogy úrfinak és kisasszonynak szólítom őket. Hideg és természetellenesen merev dolognak tűnt a szememben, hogy a gyermekek és oktatójuk, mindennapi társuk, ilyen etikett szabályozta módon érintkezzenek, különösen ha a gyermekek olyan kicsik, mint a Bloomfield gyerekek voltak; de hát még ott is sértő szabadosságnak tekintették, hogy egyszerűen a nevükön szólítottam őket s a szülők ezt úgy adták tudtomra, hogy gondosan Bloomfield úrfiként és kisasszonyként emlegették őket előttem. Csak lassan fogtam fel a célzást, olyan képtelennek tűnt az egész; most azonban elhatároztam, hogy bölcsebb leszek, s olyan ünnepélyesen és körültekintően kezdem, hogy a család minden tagja meg legyen elégedve; mivel pedig itt a gyerekek jóval nagyobbak voltak, úgy gondoltam, ez nem is esik annyira nehezemre; noha ez a két szó, "úrfi" és "kisasszony", szerintem tüneményes gyorsasággal száműz minden nyíltságot és kedvességet, s kiolt minden szívélyességet, ami oktató és tanítványok közt csak teremhet.

Mivel én nem akarnám az olvasóra szakajtani minden körülményességemet - Galagonya módjára -, nem számolok be aprólékosan az első és a második nap felfedezéseiről és lefolyásáról. Bizonyára be fogja érni azzal is, ha vázlatosan ismertetem előtte a különböző családtagokat s a köztük töltött első egy vagy két év történetét.

Hogy a családfővel kezdjem, Murray úr lármás, nagyhangú földbirtokos volt, megszállott rókavadász, jó lovas, aki a lódoktorsághoz is ért, tevékeny és tehetséges gazdálkodó s igazi életművész. Mindezt többnyire másodkézből tudtam meg, mert a vasárnapok kivételével, amikor templomba ment, hónapszámra alig láttam; hacsak a hallban vagy a parkban bele nem botlottam a magas, erőteljes, vörös képű és rezes orrú úriemberbe: ilyenkor mindig számíthattam egy kurta biccentésre meg egy "Adjonisten, Grey kisasszony"-ra. Hangos nevetését messzebbről már gyakrabban hallottam; és még gyakrabban, amint káromkodva szidta a lakájokat, a lovászt, a kocsist vagy más szerencsétlen istenteremtményét.

Murrayné csinos, életvidám negyvenéves hölgy volt, akinek bájai növeléséhez sem pirosítóra, sem ruhájának kitömésére nem volt szüksége: legfőbb öröme láthatólag abban állt, hogy estélyeket adott és estélyeken vett részt, s a legutóbbi divat szerint öltözködött. A megérkezésem utáni napon délelőtt tizenegy óráig színét sem láttam; akkor kitüntetett látogatásával, körülbelül úgy, ahogy anyám néz be a konyhába, megismerkedni az új cseléddel; de mégsem egészen úgy, mert anyám rögtön a megérkezésekor találkozni akart volna vele, és nem csak másnap; azonkívül kedvesebben és barátságosabban üdvözölte volna, s néhány bátorító szót is szólt volna hozzá azon kívül, hogy a kötelességeit elősorolja; Murrayné azonban sem ezt, sem azt nem tette. Egyszerűen csak belépett a tanulószobába a kulcsárnőtől jövet, akinél az ebédet megrendelte, köszönt, mintegy két teljes percig elálldogált a tűz mellett, ejtett pár szót az időjárásról meg a tegnapi, "bizonyára kellemetlen" utamról, megsimogatta legkisebb gyermekét, egy tízéves fiúcskát, aki anyja szoknyájába törölte a kezét és a képét, miután elfogyasztotta a kulcsárnő kamrájából származó nyalánkságot közölte velem, hogy milyen drága jó kisfiú a szóban forgó gyermek, s azzal arcán önelégült mosollyal kivitorlázott: nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy egyelőre minden szükségeset megtett, s ráadásul milyen kedvesen leereszkedett hozzám! Gyermekeinek szemlátomást ugyanez volt a véleménye, csak én vélekedtem másképp.

Ezután egyszer-kétszer még benézett hozzám a tanítványok távollétében, hogy felvilágosítson kötelességeimről. Ami a lányokat illeti, mindössze azt kívánta, hogy olyan felszínesen vonzóak és látványosan képzettek legyenek, amennyire ezt a legcsekélyebb megterhelésük nélkül el lehet érni; nekem tehát ennek megfelelően kell majd tevékenykednem: szórakoztatnom, engedelmeskednem, oktatnom, tökéletesítenem, csiszolnom kell, ők azonban ne fáradjanak bele, én pedig ne legyek szigorú. A két fiúval nagyjából hasonló volt a helyzet; csakhogy az ő fejükbe minél több latin nyelvtant és memoritert kellett csöpögtetnem, hogy az iskolára felkészítsem őket - anélkül azonban, hogy ez fáradságot okozna nekik. Lehet, hogy John "egy kissé virgonc", és Charles "egy kissé ideges és fárasztó"...

- De azt az egyet remélem, Grey kisasszony - mondta -, hogy maga minden körülmények közt megőrzi a nyugalmát, s kedves és türelmes lesz velük; különösen a drága kicsi Charlesszal; oly ideges természetű, oly érzékeny, annyira nincs hozzászokva máshoz, mint a leggyöngédebb bánásmódhoz. Meg fogja bocsátani, hogy ezeket a dolgokat felsorolom, de ez idáig még a legjobb nevelőnőkkel is bajom volt e tekintetben. Mind arra a jámborságra és alázatra akarta nevelni őket, ami Máté evangélista vagy kicsoda szerint hasznosabb a cifra ruházatnál... maga jobban tudja, melyik passzus ez, hiszen lelkészlány. Remélem, maga ezen a téren is kielégítőnek fog bizonyulni. És ne feledje, ha a gyermekek helytelenül cselekednek, s ha a rábeszélés vagy a gyengéd szemrehányás nem segít, üzenjen valamelyikükkel nekem; én ugyanis megdorgálhatom őket, míg ha maga tenné, az helytelen lenne. Tegyen a kedvükre, Grey kisasszony, amennyire csak tud, és akkor nem lesz semmi baj.

Megfigyeltem, hogy miközben Murrayné oly hosszan ecsetelte a gyermekeknek nyújtandó kényelmet és boldogságot, az enyémet egyszer sem említette; noha őket barátok vették körül, én pedig idegenek között voltam; nem ismertem még eléggé a világot, azért lepett meg ez az ellentmondás.

Murray kisasszony, vagyis Rosalie, tizenhat éves volt, mikor hozzájuk kerültem, és tagadhatatlanul igen bájos; két év leforgása alatt, amint az idő még jobban kifejlesztette alakját, s tartását, mozgását keccsel és kellemmel ruházta fel, valódi s ráadásul nem akármilyen szépséggé nőtte ki magát. Magas volt és karcsú, de nem sovány; hibátlan alakú, makulátlan bőrű, noha nem minden egészséges pír nélkül; haja, melyet hosszú csigákban hordott, nagyon világos barna volt, már-már szőkébe hajló; szeme halványkék, de olyan tiszta és ragyogó, hogy senki sem kívánta, bár lenne egy árnyalattal sötétebb; vonásai finomak voltak, nem teljesen szabályosak, de nem is feltűnően szabálytalanok: habozás nélkül szépnek lehetett nevezni. Bárcsak annyi jót mondhatnék el a lelkéről és a természetéről is, mint az alakjáról és az arcáról.

Nehogy azt higgyék, hogy most szörnyű leleplezésekkel fogok szolgálni: élénk volt, jókedvű, sőt kedves is azokkal, akik nem keresztezték az útját. Velem először hűvös volt és dölyfös, majd szemtelen és parancsoló; később, amikor jobban megismertük egymást, ezeket a modorosságokat félretette, s idővel már úgy vonzódott hozzám, amennyire a magafajta egyáltalán vonzódni képes a hozzám hasonló természetű és helyzetű emberekhez: azt ugyanis csak egy-egy félórára tudta elfelejteni, hogy fizetett alkalmazottjuk vagyok és egy szegény lelkész lánya. Azt hiszem azonban, hogy sokkal jobban tisztelt, mintsem tudatában lett volna; ugyanis én voltam az egyetlen ember a házban, aki állhatatosan tiszta elveket hirdetett, rendszeresen igazat mondott, és az óhajoknak elébe helyezte a kötelességet: ezt természetesen nem a magam dicséretére mondom, hanem hogy érzékeltessem, milyen szomorú állapotban leledzett az a család, amelyhez elszegődtem. Az elveknek a hiánya azonban egyikük esetében sem töltött el akkora szomorúsággal, mint Murray kisasszonyéban; nemcsak azért, mert megkedvelt, hanem mivel oly sok kellemes és vonzó tulajdonsága volt, hogy hibái ellenére én is szerettem őt - amikor éppen nem háborított fel hibáinak kivétel nélküli felvonultatásával. Ezek azonban, legalábbis így próbáltam elhitetni magammal, inkább neveltetése hiányosságának voltak köszönhetők, mintsem jellemének: sohasem tanították meg rá, hogyan tegyen különbséget a jó és a rossz között; akárcsak testvérei esetében, gyerekkora óta eltűrték, hogy zsarnokoskodjék a dajkák, nevelőnők és cselédek fölött; nem tanították meg rá, hogy vágyait fékezze, temperamentumát megzabolázza, akaratára féket vessen, vagy hogy óhaját feláldozza mások javáért. Mivel alapjában jólelkű volt, sohasem erőszakoskodott vagy durcáskodott, de mivel elkényeztették és mértékre nem szoktatták, gyakran ingerlékeny volt és szeszélyes; szellemét nem művelték: intellektusa legalábbis sekélyesnek volt mondható; meglehetősen élénk volt, tűrhető felfogóképességű, némi tehetséget mutatott a zene és a nyelvek iránt, de tizenöt éves koráig nem szorították rá egyikre sem; akkor aztán a magamutogatási vágy feltámadt benne s erőfeszítésekre sarkallta, de persze csak a látványosabb eredmények elérése érdekében. Ilyen állapotban találtam megérkezésemkor: mindent elhanyagolt, csak a franciát nem, meg a németet, a zenét, az éneket, a táncot, a tűfestést és a rajzot - az olyanfajta rajzot, amely a legkisebb munkával a leglátványosabb eredményt produkálja, s amelynek nagy részét különben is én csináltam. Ami a zenét és az éneket illeti, az én alkalmankénti oktatásomon kívül rendelkezésére állt a vidék legjobb tanára, így ebben, valamint a táncban nagy jártasságra tett szert. A zenére túlságosan is sok időt fordított; ezt, hiába voltam csupán nevelőnő, gyakorta meg is mondtam neki; anyja azonban úgy vélte, ha szereti, egyáltalán nem kár az időért, hogy ily vonzó művészetet elsajátítson. A tűfestésről jómagam csak annyit tudtam, amennyit tanítványomtól láttam; de alighogy a rejtelmeibe bevezetett, máris húszféle módon vette hasznomat; munkájának unalmasabb része az én vállamra nehezedett: a keret kifeszítése, a vászon felrakása, a selymek és a fonalak kiválogatása, az alap kitöltése, az öltések számlálása, a hibák kijavítása - és azoknak a hímzéseknek a befejezése is, amelyekbe ő beleunt.

Tizenhat éves korában Murray kisasszony pajkos, csintalan teremtés volt, de csak annyira, amennyire abban a korban természetes és megengedhető; tizenhét évesen ez és minden egyéb tulajdonsága háttérbe szorult fő szenvedélye mellett, s hamarosan mindent kiszorított egyetlen ambíciója: hogy vonzza és elkápráztassa a másik nemet. De ennyi elég is belőle, lássuk most a húgát.

Matilda Murray kisasszony igazi kamasz lány volt, akiről alig is kell többet mondani. Két és fél évvel volt fiatalabb nővérénél, vonásai elnagyoltabbak, bőre sötétebb. Megvolt benne a csinos nő ígérete, de túlságosan nagy csontú és esetlen volt ahhoz, hogy valaha is bájosnak nevezzék, s akkor ez még egyáltalán nem is érdekelte. Rosalie nagyon is tudatában volt bájainak, s a kelleténél sokkal többre becsülte őket s nagyobb fontosságot tulajdonított nekik; Matilda meg volt elégedve a külsejével, de törődni vajmi keveset törődött vele; még kevésbé érdekelte azonban elméjének művelése vagy a látványos képességek elsajátítása. Ahogy a leckéjét tanulta vagy a zenét gyakorolta, az minden nevelőnőt megőrjített volna. Noha feladatai könnyűek és rövidek voltak, ha egyáltalán megcsinálta, akkor összecsapta őket; méghozzá lehetőleg mindig a legrosszabbkor, önmaga számára a legkevésbé eredményesen, az én számomra a legkevésbé kielégítően; a fél óra zongoragyakorlatot rettenetes klimpírozással töltötte, s közben megállás nélkül szidalmazott, vagy azért, mert korrigálás végett félbeszakítottam, vagy mert nem javítottam ki a hibáit még az elkövetésük előtt, vagy egyéb értelmetlen okból. Egyszer-kétszer komoly szemrehányást merészeltem tenni viselkedése miatt; ez azonban oly heves tiltakozást váltott ki az anyjából, hogy láttam: ha az állást meg kívánom tartani, hagynom kell, hogy Matilda kisasszony azt csináljon, amit éppen akar.

Leckéi végeztével azonban rendszerint a rosszkedvének is vége lett: tüzes póniján lovagolva, vagy a kutyákkal és testvéreivel, de különösen kedvenc John öccsével hancúrozva olyan víg volt, akár a dalos madár. Élőlénynek Matilda tökéletes volt, tele élettel, virgoncsággal és tetterővel; értelmes teremtménynek azonban barbár módon tudatlan, csökönyös, nemtörődöm és oktalan; következésképp igen elkeserítő annak a szemében, akinek az elméjét művelni, a viselkedését pallérozni kellett, és akinek segítenie kellett volna őt azoknak a tetszetős képességeknek a megszerzésében, amelyeket nővérével ellentétben éppúgy megvetett, mint a többit. Anyja részben tudatában volt e hiányosságoknak, s gyakorta kioktatott, miképp kellene formálnom Matilda ízlését, s felkelteni és kinevelni benne a hiúságot; ügyes hízelgéssel miképp kellene ráterelnem figyelmét a kívánatos célokra - erre azonban én nem voltam hajlandó; miképp kellene kiköveznem és elegyengetnem előtte a tanulás útját, hogy erőfeszítés nélkül végigszaladhasson rajta: erre pedig nem voltam képes, hisz semmi sem tanítható meg a tanuló bizonyos fokú részvétele nélkül.

Ami az erkölcsi tulajdonságokat illeti, Matilda meggondolatlan volt, önfejű, erőszakos és féktelen. Lelkének szánalmas állapotára jellemző, hogy apja példája nyomán úgy káromkodott, akár a jégeső. Anyját mélységesen megrázta ez az "úrinőhöz nem illő szokás", és el nem tudta képzelni, hogy leánya "hol szedte fel". - De erről hamar leszoktathatja, Grey kisasszony - mondta -, hiszen ez csak rossz szokás, s ha minden alkalommal szelíden figyelmezteti rá, bizonyos vagyok benne, hogy abba fogja hagyni. - Én nemcsak hogy "szelíden figyelmeztettem rá", de igyekeztem megmagyarázni neki, milyen helytelen dolog ez, s mennyire megbotránkoztatja a tisztes embereket, de hiába: nemtörődöm nevetés volt a válasz, vagy legföljebb ennyi: - Nahát, Grey kisasszony, most jól felháborítottam! Jaj, de örülök! - Vagy: - Na és! Nem tehetek róla; papától tanultam; meg egy kicsit a kocsistól is.

Öccse, John, azaz Murray úrfi, tizenegy éves volt, amikor hozzájuk kerültem: erős, egészséges fiú, általában véve őszinte és jó természetű, s egészen derék legényke lehetett volna belőle, ha megfelelőképpen nevelik; így azonban faragatlan volt, vad, kezelhetetlen és féktelen, tanulatlan és taníthatatlan - legalábbis a nevelőnő számára, akire az anyja árgus szemekkel felügyelt. Az iskolamesterek talán többre jutnak vele - mert nagy megkönnyebbülésemre egy év elteltével iskolába küldték; igaz, hogy gyalázatos latintudással, és más, hasznosabb dolgokban való tökéletes járatlansággal, aminek okát bizonyára abban találják majd, hogy egy tudatlan nőnemű lényre volt bízva a nevelése, akinek volt mersze elvállalni olyasmit, amihez maga sem ért. Öccsétől csak egy évvel később szabadultam meg, amikor őt is iskolába küldték, a tudatlanságnak ugyanabban a gyalázatos állapotában.

Charles úrfi volt az anyja kedvence. Alig egy évvel volt fiatalabb Johnnál, de jóval kisebb, sápadtabb, vékonyabb és csendesebb volt nála; nyafogós, gyáva, szeszélyes és önző kis emberke volt, csak a csínytevésben jeleskedett, meg a hamisságok kitalálásában: nemcsak saját bűneit igyekezett eltitkolni, hanem merő rosszindulatból bajba kevert másokat is. Az az igazság, hogy Charles úrfi nagyon nagy nyűg volt a számomra: a türelem csodája volt, ha valaki békében tudott élni mellette; felügyelni rá még rosszabb volt; tanítani vagy úgy tenni, mintha tanítanám: egyenesen elképzelhetetlen. Tízéves korában nem tudta helyesen felolvasni a legegyszerűbb könyv legegyszerűbb sorát sem; mivel pedig anyja utasítása szerint minden egyes szót előre meg kellett mondani neki, mielőtt még elbizonytalanodhatott vagy a szó írásképét megvizsgálhatta volna, s mivel serkentés gyanánt azt sem volt szabad közölni vele, hogy más fiúk előbbre járnak a tudásban, mint ő, nem csoda, hogy kétévi tanításom során csekély előmenetelt ért el. Kurta latinleckéjét addig kellett ismételni előtte, míg kegyesen ki nem jelentette, hogy már tudja, s akkor is segíteni kellett neki a felmondásban; ha egyszerű számtanfeladványaiban hibákat követett el, azonnal rá kellett mutatni s aztán elvégezni helyette a műveletet, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy magától jöjjön rá a megoldásra; így természetesen nem is törekedett a hibák elkerülésére, s legtöbbször gondolkodás nélkül, találomra írta le a végeredményt.

Természetesen nem mindig tettem eleget ezeknek a követelményeknek, hiszen a lelkiismeretem tiltakozott ellenük; de ha a legkisebb mértékben is eltértem tőlük, azonnal magamra vontam kis tanítványom dühét s következésképp az anyjáét is; mert azonnal beszámolt neki bűnömről, sőt rosszindulatúan még el is túlozta vagy kiszínezte; ennek következtében gyakran hajszálon múlt, hogy el nem vesztettem állásomat vagy le nem mondtam róla. De családom kedvéért elfojtottam haragomat és büszkeségemet, és sikerült is kitartanom, míg kis kínzómat iskolába nem küldték; mert apja kijelentette, hagy "az otthoni tanítás semmit sem használ neki, ez a napnál is világosabb; az anyja gyalázatosan elkényezteti, a nevelőnő pedig semmit sem tud kezdeni vele".

Még néhány megjegyzés a Horton-kúriáról és az ott történtekről, s máris befejezem a száraz tények ismertetését. A ház nagyon tiszteletreméltó küllemű volt; Bloomfield úrét korban, méretben és eleganciában is túlszárnyalta; a kert nem volt ugyan olyan ízlésesen megtervezve, de nyírott gyep, karóhoz kötött facsemeték, jegenye- és fenyőligetek helyett tágas parkja volt a háznak, tele szarvasokkal és szép régi fákkal. Maga a vidék kellemes volt, már amennyire a termékeny földek, magas fák, zöldellő dűlőutak, vadvirágokkal ékes, mosolygó sövények kellemessé tudnak tenni egy vidéket; mindazonáltal lehangolóan lapos volt annak a szemében, aki a ...-i zord dombok közt nevelkedett.

A falu templomától majdnem két mérföldre laktunk, így a családi hintó minden vasárnap reggel, de néha gyakrabban is előkerült a kocsiszínből. A Murray házaspár általában elegendőnek tartotta, ha egyszer megmutatják magukat a templomban, de a gyerekek gyakran elmentek a második istentiszteletre is, ahelyett, hogy egész nap a ház körül lézengjenek. Ha tanítványaim úgy döntöttek, hogy gyalog mennek és magukkal visznek engem is, ennek csak örültem; mert a hintóban rendszerint a nyitott ablaktól legtávolabb eső sarokban kellett szoronganom, ráadásul háttal a lovaknak, amitől kivétel nélkül mindig émelyegni kezdtem; s vagy kénytelen voltam az istentisztelet közepén távozni, vagy felkészülhettem arra, hogy áhítatomat bágyadtság és rosszullét meg a még rosszabbtól való félelem fogja megzavarni; ilyenkor egyébként is egész napos nyomasztó fejfájás kísért a megérdemelt pihenő és a nyugodt, szent derű helyett.

- Milyen furcsa, Grey kisasszony, hogy maga mindig rosszul lesz a hintóban; nekem soha semmi bajom benne - jegyezte meg Matilda kisasszony.

- És nekem se - tette hozzá a nővére -, persze ha ott ülnék, ahol ő, akkor lenne... micsoda undorító egy hely az, Grey kisasszony; nem is tudom, hogy bírja!

"Bírnom kell, mert nincs más választásom" - felelhettem volna, de nem akartam megbántani őket, ezért azt mondtam: - Ó, az út nem tart sokáig, és ha a templomban nem leszek rosszul, akkor nem bánom.

Ha a napirendet és a tennivalókat kellene leírnom, igen nehéz dolgom volna. Étkezni mindig a tanulószobában étkeztem tanítványaimmal, akkor, amikor nekik megfelelt: néha félig se főtt meg az ebéd, de ők már csöngettek érte; néha egy óráig is hagyták az asztalon állni, aztán meg mérgelődtek, amiért a krumpli kihűlt s a zsír megdermedt, néha négykor akartak teázni, néha ráripakodtak a cselédségre, amiért nem pontosan ötkor szolgálták fel; amikor pedig parancsaikat a pontosságra való szoktatás kedvéért teljesítettük, otthagyták érintetlenül hét vagy nyolc óráig.

Tanulóóráikat ugyanígy szabták meg, az én véleményemre vagy kényelmemre ügyet sem vetve. Néha Matilda és John úgy döntött, hogy "még reggeli előtt végeznek az egész nyavalyával", ezért fél hatkor ébresztettek a szobalánnyal, és még csak bocsánatot sem kértek; néha megparancsolták, hogy pontosan hatkor álljak készen, s miután kapkodva felöltöztem és lementem, üres szobát találtam, s csak hosszú és idegesítő várakozás után tudtam meg, hogy másképp döntöttek, és még fel sem keltek; vagy, mondjuk egy szép nyári reggel, Brown közölte velem, hogy az ifjú hölgyek és urak elhatározták, szünnapot tartanak, és már ki is mentek játszani; ilyenkor addig kellett várnom a reggelire, míg végül az ájulás környékezett, mert ők még indulás előtt jóllaktak.

Gyakran a szabadban akartak tanulni, ami ellen nem volt kifogásom, csak éppen gyakorta megfáztam a nedves füvön üldögélve, vagy az esti nyirkosságnak, esetleg rosszindulatú huzatnak kitéve, amelyek rájuk semmiféle káros hatással nem voltak. Örültem neki, hogy egészségesek; de megtaníthatták volna őket arra, hogy tekintettel legyenek másokra, akik nem azok. De nem okolhatom őket olyasmiért, ami talán az én hibám volt; mert sohasem tiltakoztam, akárhová akartak ültetni; ostobán megkockáztattam a következményeket, ahelyett, hogy az ő kárukra a magam kényelmével is törődtem volna. Az az ildomtalan mód, ahogyan az órákon viselkedtek, éppoly meghökkentő volt, mint az órák helyének és idejének szeszélyes megválasztása. Miközben engem hallgattak vagy a leckét mondták fel, a díványon vagy a szőnyegen heverésztek, nyújtózkodtak, ásítoztak, beszélgettek, kinéztek az ablakon; én azonban a tüzet sem piszkálhattam meg, elejtett zsebkendőmet sem emelhettem fel anélkül, hogy valamelyik tanítványon meg ne rótt volna figyelmetlenségemért, s ki ne jelentette volna, hogy "mama nem örül az ilyen gondatlanságnak".

A cselédek, látva, mily kevésre tartják a szülők és a gyermekek a nevelőnőt, ennek megfelelően viselkedtek velem. Gyakran a magam érdekeit is kockáztatva kiálltam értük ifjú uraik és úrnőik zsarnokoskodása és igazságtalankodása esetén; igyekeztem oly kevés gondot okozni nekik, amennyire csak lehetséges volt; ők azonban az én kényelmemre ügyet sem vetettek, kéréseimet nem teljesítették, utasításaimnak fittyet hánytak. Biztos vagyok benne, hogy nem minden cseléd viselkedett volna így; a személyzet azonban többnyire mindenütt tudatlan, nincs a józan, független gondolkodáshoz szokva, a fölötte állók gondatlansága és rossz példája könnyen megronthatja; az itteniek pedig alighanem az átlagnál is rosszabbak voltak e tekintetben.

Néha megalázónak éreztem az életemet, s szégyelltem, hogy ily sok méltatlanságnak behódolok; máskor pedig ostobának tartottam magam, hogy egyáltalán törődöm vele, s attól féltem, szégyenletes módon hiányzik belőlem a keresztény alázatosság és szeretet, amely hosszútűrő, kegyes, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, mindent remél és mindent eltűr. Idővel és türelemmel aztán a dolgok jobbra fordultak; igaz, hogy csak lassan és alig észrevehetően; de fiú tanítványaimtól megszabadultam (s ez maga sem volt csekély előny), s a lányok, mint egyikük esetében már jeleztem, kevésbé voltak szemtelenek, sőt némi becsülésfélét is nyilvánítottak irányomban. "Grey kisasszony különös teremtés; sohasem hízeleg, sohasem dicsér nagyon; de ha kedvezően szól róluk vagy bármilyen tulajdonságukról, akkor biztosak lehetnek benne, hogy helyeslése őszinte. Többnyire nagyon engedékeny, csöndes és békés természet, de bizonyos dolgok kihozzák a sodrából: ők persze ezzel sem igen törődnek, de jobb nem felingerelni; ha ugyanis jókedvű, akkor szívesen beszélget velük, kedvesen, és néha, a maga módján, szórakoztatóan is viselkedik; természetesen egészen másként, mint mama, de változatosságnak ez is jó. Minden témáról megvan a véleménye, és ehhez szilárdan ragaszkodik - véleménye gyakran nagyon unalmas; ugyanis mindig azon jár az esze, hogy mi a jó és mi a rossz; furcsa tisztelettel viseltetik a vallási dolgok iránt, és érthetetlen módon kedveli a jó embereket."


Nyolcadik fejezet

AZ ELSŐBÁLOZÓ


Tizennyolc éves korában Murray kisasszony kilépett a tanulószoba csöndes ismeretlenségéből a divatos világ ragyogásába - már tudniillik amennyire Londonon kívül létezhet divatos világ, apját ugyanis semmiképp sem lehetett rávenni, hogy akár csak néhány hétre otthagyja a vidéki örömöket és foglalatosságokat. Murray kisasszony bemutatkozása január harmadikára volt kitűzve, mely alkalomra mamája fenséges bált tervezett O... és húsz mérföldes környékének nemessége és válogatott úri társasága részvételével. Tanítványom természetesen őrjöngő türelmetlenséggel és a legvadabb reményekkel készült az eseményre.

- Grey kisasszony - mondta egy este, egy hónappal a nevezetes nap előtt; én éppen nővérem hosszú és roppant érdekes levelét olvastam, melybe reggel belepillantottam ugyan, hogy nem tartalmaz-e rossz hírt, de ez idáig nem volt egy nyugodt pillanatom, hogy áttanulmányozhattam volna -, Grey kisasszony, ugyan tegye már el azt az ostoba, unalmas levelet, és figyeljem rám! Biztos vagyok benne, hogy amit én mondok, az sokkal érdekesebb!

Leült egy zsámolyra a lábam elé; bosszús sóhajomat elfojtva összehajtogattam a levelet.

- Mondja meg azoknak a derék otthoniaknak, hogy ne untassák magát ilyen hosszú levelekkel - folytatta -; és kérje meg őket, hogy rendes levélpapírra írjanak, ne ezekre a közönséges, nagy árkusokra. Látná csak, milyen előkelő levélkéket küld mama a barátnőinek!

- Azok a derék otthoniak - feleltem - nagyon jól tudják, hogy minél hosszabb a levelük, annál jobban örülök neki. Nagyon szomorú volnék, ha előkelő levélkéket kapnék bármelyiküktől; azt hittem, Murray kisasszony, ön előkelőbb gondolkodású annál, hogy közönségesnek nevezze az árkusokat.

- Jól van, na, csak ugratni akartam. De most a bálról akarok beszélni magával; ezennel kijelentem, hogy el kell halasztania a vakációját, amíg a bál le nem zajlik.

- De miért? Hiszen én nem leszek ott a bálon.

- Nem hát, de láthatja majd a feldíszített termeket, hallhatja a zenét, és mindenekelőtt láthat engem a gyönyörű új ruhámban. Olyan szép leszek, hogy imádni fog... itt kell maradnia.

- Nagyon szeretném látni magát; de hát erre később is lesz alkalmam, számtalan bálon és estélyen fog maga még csillogni, a családomat pedig igazán nem szomoríthatom meg látogatásom elhalasztásával.

- Ugyan, ne törődjön a családjával! Írja meg nekik, hogy mi nem engedjük el és kész!

- De ez nekem is szomorúságot okozna: éppúgy szeretnék már találkozni velük, mint ők velem... talán még jobban.

- Nem lesz ez olyan nagy idő.

- Számításaim szerint majdnem két hét; a gondolatát sem bírom elviselni, hogy a karácsonyt ne otthon ünnepeljem; azonkívül a nővérem férjhez megy.

- Tényleg? Mikor?

- A jövő hónapban; de ott akarok lenni mellette, hogy segítsek neki az előkészületekben és élvezzem a társaságát, amíg még lehet.

- Miért nem mondta ezt előbb?

- Csak ebből a levélből értesültem róla, amelyet maga unalmasnak és ostobának bélyegzett, és amelyet nem hagy végigolvasnom.

- Ki lesz a férje?

- Richardson úr, a szomszédos egyházközség lelkésze.

- Gazdag?

- Nem; de tehetős.

- Jóképű?

- Nem; de rendes, tisztes külsejű.

- Fiatal?

- Nem; középkorú.

- Úristen! Micsoda figura lehet! Miféle háza van?

- Nyugalmas kis parókia, borostyánnal befuttatott tornáccal, régimódi kerttel...

- Ne folytassa! Mindjárt rosszul leszek. Hogy tudja ezt a nővére elviselni?

- Úgy vélem, nemcsak hogy el fogja viselni, de boldog lesz ott. Azt ugyanis nem kérdezte meg, hogy Richardson úr jó, bölcs vagy szeretetre méltó ember-e; mindháromra igennel felelhettem volna... legalábbis Mary így tartja, és én remélem, hogy nem éri csalódás.

- De hát... Ó, a boldogtalan teremtés! Egész életét a mellett a csúnya vénember mellett fogja leélni, tudva, hogy semmi reménye a változásra?

- Nem vénember: csupán harminchat vagy harminchét éves, Mary pedig huszonnyolc, de olyan józan gondolkodású, mintha ötvenéves volna.

- Na, akkor jó... összeillenek; és mondja, az emberek úgy emlegetik, hogy "a mi derék lelkészünk"?

- Nem tudom; de ha igen, hiszem, hogy megérdemli e jelzőt.

- Uramisten, ez borzasztó! És a nővére fehér kötényben fog járni és pitéket meg pudingokat fog sütni?

- A fehér kötényről fogalmam sincs; pitéket és pudingokat természetesen süt néha, de ez nem fog neki gondot okozni, mert csinálta ezelőtt is gyakran.

- És durva kendővel meg jókora szalmakalappal a fején fogja körbejárni férje nyájának szegényeit, és vallásos traktátusokat meg húslevest fog nekik osztogatni?

- Nem tudom; de abban biztos vagyok, hogy minden tőle telhetőt megtesz az egészségük és lelki üdvösségük érdekében, mert anyánk példája lebeg a szeme előtt.


Kilencedik fejezet

A BÁL


- Nos, Grey kisasszony - kiáltott fel Murray kisasszony, ahogy a tanulószobába beléptem, miután négyhetes vakációmból megtérve levetettem útiruhámat -, nos... csukja be az ajtót, üljön le, mesélni fogok magának a bálról.

- Hogyisne! - kiabált Matilda kisasszony. - Hallgass már el, te! Én mesélek neki az új kancámról... micsoda gyönyörű állat, Grey kisasszony! Igazi telivér...

- Csend legyen, Matilda! Én vagyok az első!

- Nem, Rosalie, azért sem! Te olyan sokat tudsz fecsegni, ha egyszer elkezded! Először én mondom el! Itt dögöljek meg, ha nem!

- Sajnálattal hallom, Matilda kisasszony, hogy még nem szabadult meg ettől a szörnyű szokásától.

- Nem tehetek róla, na. De megígérem, hogy egyetlen csúnya szót se hall tőlem, ha megmondja Rosalie-nak, hogy fogja be azt az éktelen nagy száját.

Rosalie tiltakozott, és nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha Matilda kisasszonynak nincs olyan erős hangja; túlkiabálta nővérét, aki végül megadta magát és beleegyezett, hogy ő adja elő elsőnek a történetét; így azután végig kellett hallgatnom a hosszadalmas beszámolót a gyönyörű kanca kitűnőségéről, pedigréjéről, járásáról, vérmérsékletéről meg Matilda kisasszony ügyességéről és bátorságáról, ahogy meglovagolja, s úgy ugrat át vele egy ötgerendás kaput, "akár a villám", s hogy papa azt mondta, részt vehet a legközelebbi falkavadászaton, és mama már meg is rendelte az élénkvörös vadászöltönyét.

- Nahát, Matilda! Hogy te milyen szégyentelenül hazudsz! - kiáltott fel a nővére.

- Jól van, na - felelte húga rezzenetlen arccal -, az a lényeg, hogy tényleg át tudnék ugratni egy ötgerendás kaput, és a papa tényleg meg fogja ígérni, hogy vadászhatok, és a mama tényleg meg fogja rendelni a ruhát, ha megkérem rá.

- Most pedig hallgass - mondta Murray kisasszony -; és drága Matildám, próbálj meg egy kicsit úrihölgyhöz illően viselkedni. Grey kisasszony, mondja meg neki, hogy nem illik ilyen szörnyű szavakat használni; a lovát például folyton kancának nevezi: micsoda illetlen szó! És ahogy a külsejét részletezi! Nyilván a lovászlegényektől tanulja. Valósággal az ájulás kerülget, ha hallom.

- Papától tanultam, te szamár! Meg a jópofa barátaitól - mondta az ifjú hölgy, bőszen pattogtatva lovaglóostorát, amelyet mindenhová magával cipelt. - Éppúgy értek a lovakhoz, mint bármelyikük.

- Tűnj el a szemem elől, te szörnyű teremtés! Csakugyan elájulok, ha tovább hallgatlak. És most figyeljen rám, Grey kisasszony, mesélek magának a bálról. Tudom, hogy már alig várja. Micsoda bál volt! Ilyet még életében nem látott, ilyenről nem olvasott, de még álmodni sem álmodott! A feldíszített terem, a mulatság, a vacsora, a zene... leírhatatlan! És a vendégek! Volt két főrend, három báró, öt nemesasszony és számtalan egyéb hölgy és úr! A hölgyek persze nem érdekeltek, legföljebb annyiban, hogy rögtön jókedvű lettem, amint láttam, hozzám képest milyen csúnya és esetlen a legtöbbje; mama mondta is, hogy a legszebbek, a legtündöklőbb szépségek sem értek a közelembe! Ami pedig engem illet, Grey kisasszony... rettenetesen sajnálom, hogy nem látott! Gyönyörű voltam... nem igaz, Matilda?

- Hát, tűrhetően néztél ki.

- Nem, de igazán... gyönyörű voltam... legalábbis mama azt mondta... meg Brown meg Williamson is. Brown azt mondta, ahány fiatalember csak rám néz, mind azonnal belém fog szeretni, így hát van némi okom a hiúságra. Tudom, hogy maga most felháborítóan beképzelt, frivol teremtésnek tart; de hát nemcsak a személyes vonzóerőmnek tulajdonítom ám mindezt: dicséret illeti a fodrászomat, a csodálatos ruhámat is... holnap meg kell néznie... fehér fátyolszövet rózsaszín atlaszselymen... és a szabása! Meg a nyakláncomat és a karperecemet is azokkal a szép, nagy szemű gyöngyökkel!

- Nem kételkedem benne, hogy gyönyörű volt; de ennek ilyen mértéktelenül kell örülni?

- Ó, nemcsak ennek! Hanem annak is, ahogy körülrajongtak; mennyi hódolót szereztem azon az estén, ha tudná...!

- No és mit ér vele?

- Mit érek vele? És ezt egy nő kérdi!

- Én azt gondolnám, hogy a hódításból elég egy is; sőt az is sok, ha a hódítás nem kölcsönös.

- Jaj, tudja, hogy ezekben a dolgokban sosem értünk egyet! Várjon csak, elmondom, hogy kik a fő imádóim... hogy kik azok, akik a legjobban körülrajongtak aznap este és azóta is... mert azóta már két estélyen is részt vettem. Sajnos, a két főrend, Lord G... és Lord F... házasemberek, különben talán hajlandó lettem volna kitüntetni őket a kegyeimmel; ámbár Lord F...-et, aki utálja a feleségét, szemlátomást elbűvöltem. Kétszer is felkért... mellesleg ragyogó táncos, akárcsak én, el sem tudja képzelni, milyen szépen táncoltam... magam is meg voltam lepve. A lord hevesen bókolt... túlságosan is hevesen... úgyhogy végül kénytelen voltam elutasítólag viselkedni; de legalább részem lehetett abban az örömben, hogy a csúnya, mogorva felesége majd megpukkadt mérgében...

- Jaj, Murray kisasszony, nem gondolhatja komolyan, hogy az ilyesmi örömet szerez magának! Bármennyire nem szereti a...

- Tudom, tudom, hogy ez helytelen. Oda se neki... előbb-utóbb jó leszek, megígérem... csak ne prédikáljon, nagyon kérem! Még a felét se mondtam el. Lássuk csak. Ja igen! Hogy mennyi imádóm volt: először is Sir Thomas Ashby - Sir Hugh Meltham és Sir Broadley Wilson ugyanis vén fülesbaglyok, ők inkább mamához és papához valók. Sir Thomas azonban fiatal, gazdag és vidám; igaz, hogy csúf, mint a fekete éjszaka, de mama szerint pár havi ismeretség után az ilyesmit már észre sem veszi az ember. Aztán Henry Meltham, Sir Hugh kisebbik fia: ő elég jóképű, és kellemesen lehet vele flörtölni; de hát kisebbik fiú, nem örököl, úgyhogy másra nem is jó; aztán Green úr, ő elég gazdag, csak nem előkelő, azonkívül buta falusi tuskó; aztán a mi derék lelkészünk, Hatfield úr: rangja szerint persze ő a legszerényebb rajongóm, de attól tartok, a szerénység nem tartozik keresztényi erényei közé.

- Hatfield úr is részt vett a bálon?

- Hát persze. Csak nem gondolta, hogy nem fog leereszkedni hozzánk?

- Azt gondoltam, hogy nem tartja összeegyeztethetőnek helyzetével.

- De mennyire annak tartotta! Odáig már nem merészkedett, hogy táncoljon is, ámbár alig tudta türtőztetni magát, szegény ember: látszott rajta, hogy az életét adná érte, ha csak egyszer felkérhetne. Ó, erről jut eszembe, új káplánja van; Bligh úr, az a köszvényes vénember végre megkapta rég áhított lelkészi állását és itt hagyott minket.

- És milyen az új káplán?

- Ó, szörnyű! Westonnak hívják. Három szóval jellemezhetem: érzéketlen, csúf, faragatlan tuskó. Ez ugyan négy, de nem baj... ennyit róla!

Ezután visszatért a bálhoz, és részletesen beszámolt a viselkedéséről meg az estélyekről, amelyeken azóta részt vett; további részletekkel szolgált Sir Thomas Ashbyről és Meltham, Green, valamint Hatfield urakról meg a kitörölhetetlen benyomásról, amelyet rájuk tett.

- És melyiket kedveli legjobban a négy közül? - kérdeztem, harmad- vagy negyedízben próbálva elnyomni ásításomat.

- Utálom mindet! - felelte Murray kisasszony, megvetőleg rázva fényes hajfürtjeit.

- Ez, gondolom, azt jelenti, hogy mindet kedveli... de melyiket legjobban?

- Nem, tényleg utálom őket; de, mondjuk, Harry Meltham a legjóképűbb és legszórakoztatóbb, Hatfield úr a legokosabb, Sir Thomas a legnagyobb gazember, és Green úr a legbutább. De ha választanom kell közülük, akkor Sir Thomas Ashbyt választanám.

- De hiszen azt mondta, hogy gazember, és hogy utálja!

- Ó, azt nem bánom, hogy gazember, sőt, csak annál jobban tetszik; ami pedig azt illeti, hogy utálom, hát, ha már úgyis férjhez kell mennem, nem is lenne rossz az Ashby-kastély úrnőjének lenni. Persze, ha örökre fiatal maradhatnék, akkor inkább nem mennék férjhez. Élvezni szeretném az életet, flörtölni az egész világgal, míg csak az a veszély nem fenyegetne, hogy vénkisasszonynak neveznek; ezt a gyalázatot elkerülendő, tízezernyi hódolómnak mind összetörném a szívét, egyet kivéve, egy előkelő, gazdag és bőkezű férfit, olyat, akiért ötven nő eped, és ahhoz hozzámennék.

- Nos, amíg ezek a nézetei nem változnak meg, ajánlom, hogy maradjon csak hajadon; még akkor is, ha a vénkisasszonyság gyalázata fenyegeti.


Tizedik fejezet

A TEMPLOMBAN


- Nos, Grey kisasszony, mit szól az új káplánhoz? - kérdezte Murray kisasszony a következő vasárnap, a templomból hazatérőben.

- Nem is tudom - feleltem -, hiszen még prédikálni sem hallottam.

- De látni látta, nem?

- Igen, de egy ember jellemét nem lehet megítélni egyetlen kurta pillantásból.

- Olyan csúnya, nem?

- Én nem tartom különösebben csúnyának; ez a fajta arckarakter sohasem volt ellenemre; egyvalamit azonban jól megfigyeltem: azt, hogy hogyan olvasott fel - nagyszerűen, legalábbis sokkal jobban, mint Hatfield úr szokott. Úgy olvasott fel a Bibliából, hogy minden vers lényegére hangsúly került; úgy tűnt, hogy még a legfelületesebbeknek is oda kellett figyelniük, még a legtudatlanabbaknak is fel kellett fogniuk; az imákat pedig úgy olvasta, mintha nem is olvasna, hanem őszintén és szívből fohászkodna.

- Na igen, erre jó; a szertartáson átrágja magát, de nincs egy árva eredeti gondolata.

- Honnan tudja?

- Ó, tudom; ilyen dolgokban rendkívül tisztán látok. Megfigyelte, hogyan ment ki a templomból? Mintha rajta kívül nem is lett volna ott senki, se jobbra nem nézett, se balra; szemlátomást csakis az járt a fejében, hogy mielőbb hazaérjen az ebédjéhez; más gondolat nem is fért abba a nagy buta fejébe.

- Maga persze azt szerette volna, ha legalább egy pillantást vet a kegyúri pad felé - mondtam, nevetve felháborodásán.

- Hogyisne! Ekkora arcátlanság nagyon is felháborított volna! - felelte ő, fejét gőgösen felvetve; majd egy pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: - Nos, elismerem, káplánnak megfelelő; de azért örülök, hogy szórakoztatásért nem rá kell hagyatkoznom. Látta, hogy rohant elénk Hatfield úr, hogy pukedlimet megkapja, és hogy a hintóba felsegítsen bennünket?

- Láttam - feleltem, és magamban hozzátettem: "Nem is tartottam papi méltóságával összeegyeztethetőnek, hogy hanyatt-homlok szalad le a szószékről, oly mohón óhajt kezet rázni a kegyúrral s felsegíteni feleségét és lányait a hintóba; azonkívül annak sem örülök, hogy engem kis híján kicsukott belőle"; mert, noha ott álltam az orra előtt, a hintó hágcsójánál, várva, hogy én is beszállhassak, ő annyira ragaszkodott hozzá, hogy felsegítse őket és rájuk csukja az ajtót, hogy a család egyik tagjának kellett kiszólnia: a nevelőnő még nincs benn; akkor aztán bocsánatkérés nélkül, az uraságéknak jó napot kívánva távozott, a lakájra hagyva a további teendőket.

Megjegyzem: Hatfield tiszteletes úr sohasem állt szóba velem, de Sir Hugh és Lady Meltham, Harry úr és Meltham kisasszony, Green úr és húgai sem: senki azok közül a hölgyek és urak közül, akik abba a templomba jártak, sőt senki azok közül, akik a Horton-kúriában valaha is megfordultak.

Murray kisasszony délután újra kérette a hintót a maga és a húga számára: mint mondta, túlságosan hideg van ahhoz, hogy a kertben sétáljanak, azonkívül úgy vélte, Harry Meltham is ott lesz a templomban. - Mert - mosolygott rá ravaszkásan szép tükörképére - néhány hét óta igen buzgó templomjáró lett: az ember már-már azt hinné, jámbor keresztény vált belőle. Maga is velünk jöhet, Grey kisasszony: azt akarom, hogy lássa őt; nagyon sokat javult azóta, hogy külföldről hazajött... el sem tudja képzelni! És újra láthatja a szép Weston urat is, és hallhatja majd prédikálni.

Hallottam prédikálni, és határozottan elégedett voltam tanításának evangéliumi igazságával, viselkedésének komoly egyszerűségével és stílusának tisztaságával és erejével. Valóban üdítő volt ilyen prédikációt hallgatni az előző káplán száraz, unalmas fejtegetései és a lelkész dagályos tirádái után. Hatfield tiszteletes úr rendszerint végigvitorlázott vagy inkább szélvészként végigsöpört a padok között, dúsan hímzett selyemtalárja zizegve röpdösött neki a padajtóknak, felhágott a szószékre, miként a hódító hág fel diadalszekerére, keresett eleganciával leereszkedett a bársonypárnára, és jó ideig úgy maradt, ernyedt mozdulatlanságban; azután elmotyogott egy kollektát, elhadarta a miatyánkot, felállt, lehúzta levendulaszínű kesztyűjét, hogy a gyülekezet megcsodálhassa ragyogó gyűrűit, végigsimította pompásan göndörített haját, közszemlére tette patyolat zsebkendőjét, elmondott egy nagyon rövid passzust vagy akár csak egy mondást a Bibliából, értekezésének mottójául, s végre előadta beszédét, amely mint beszéd általában jónak volt mondható, noha túlságosan körülményes és mesterkélt volt az én ízlésemnek; a tételeket jól állította fel, a bizonyítás logikus volt, mégis, néha alig tudtam türtőztetni magam, hogy valami módon jelét ne adjam helytelenítésemnek vagy türelmetlenségemnek.

Kedvenc témája az egyházi fegyelem volt meg a szertartások és ceremóniák, az apostoli jogfolytonosság, a papságnak járó tisztelet és engedelmesség, a szakadárság égbekiáltó bűne, a kegyes élet elengedhetetlen szükségessége, azon személyek mélységesen elítélendő elbizakodottsága, akik vallási dolgokban különvéleményt merészelnek nyilvánítani vagy az Írást a maguk módján merik értelmezni; és néha (hogy tehetősebb híveit lekötelezze): a szegények kötelező engedelmessége a gazdagokkal szemben. Intéseit és dörgedelmeit az egyházatyáktól vett idézetekkel támogatta meg: őket, úgy tetszett, sokkal jobban ismeri, s legalább annyira fontosnak tartja, mint az apostolokat és az evangélistákat. Időnként azonban másfajta prédikációkkal lepett meg bennünket, olyanokkal, amelyeket sokan nagyon jónak tartanának - csakhogy ezek meg sötétek és ridegek voltak, Istent mint rettenetes munkafelügyelőt és nem mint jóindulatú atyát állították a gyülekezet elé. De miközben hallgattam, magam is hajlottam rá, hogy őszintének higgyem: talán megváltoztatta nézeteit, és igazán vallásos lett; zord és rideg, de legalább elkötelezett. Ezek az illúziók azonban hamar a semmibe vesztek, amint a templomból kijövet megütötte a fülem kedélyes tréfálkozása Melthamékkal, Greenékkel vagy akár Murrayékkal; ilyenkor valószínűleg a saját prédikációján nevetett, remélve, hogy legalábbis szeget ütött ezeknek a nyavalyásoknak a fejébe; a vén Betty Holmes most remélhetőleg lemond majd a pipa bűnös élvezetéről, mely harminc esztendeje volt szegénynek napi vigasza; Georga Higgins eztán remélhetőleg nem fog vasárnap este sétifikálni, Thomas Jacksont pedig furdalni fogja a lelkiismeret, és megingatja szilárd hitében, miszerint örömteli feltámadásban lesz majd része az utolsó napon.

Mindebből arra kellett következtetnem, hogy Hatfield tiszteletes úr azok közül való, akik "nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és rárakják az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem akarják azokat mozdítani", s akik "mellőzik az Isten parancsolatát, s csak az emberek rendeléseihez ragaszkodnak". Örömmel láttam, hogy az új káplán semmiben sem hasonlít hozzá.

- Nos, Grey kisasszony, és most mi a véleménye róla? - kérdezte Murray kisasszony, amint az istentisztelet után helyet foglaltunk a hintóban.

- Semmivel sem rosszabb, mint eddig - feleltem.

- Rosszabb? - kérdezte megrökönyödve. - Hát ezt meg hogy érti?

- A véleményem semmivel sem rosszabb róla, mint eddig volt.

- Nem rosszabb? Még szép! Ellenkezőleg! Nem vette észre, mennyit javult?

- Ó, igen, hogyne - feleltem, mert rájöttem, hogy Harry Melthamre gondol, és nem Weston úrra. Az illető úriember valóban odasietett hozzánk, hogy a kisasszonyokkal beszédbe elegyedjék - ezt aligha merte volna megtenni, ha anyjuk is jelen van -; majd pedig udvariasan felsegítette őket a hintóba. Ő nem akart engem kicsukni, mint Hatfield úr, de a segítségét sem ajánlotta fel (mely esetben egyébként is kénytelen lettem volna visszautasítani); amíg az ajtó nyitva volt, ott álldogált, fecsegve és somolyogva, azután megemelintette kalapját, és útjára ment: ami azt illeti, én alig vettem tudomásul a jelenlétét. Társnőimet annál jobban érdekelte; útban hazafelé nemcsak a külsejét, szavait és cselekedeteit vitatták meg, de minden egyes arcvonását és ruhadarabját is.

- Nehogy azt hidd, hogy kisajátíthatod, Rosalie - vágta el a vitát Matilda kisasszony; nekem is tetszik: remek játszópajtás lenne belőle.

- Rendelkezz vele, Matilda, engem nem érdekel - felelte tettetett közönnyel nővére.

- És abban is biztos vagyok - folytatta húga -, hogy én éppúgy tetszem neki mint te; nem igaz, Grey kisasszony?

- Nem tudom; nem ismerem az érzelmeit.

- Tetszem neki és punktum!

- Drága Matildám! Senkinek sem fogsz tetszeni, amíg meg nem szabadulsz ettől a szörnyűséges modorodtól. - Ugyan már! Harry Melthamnek igenis tetszik a modorom, és papa barátainak is.

- Nos, az öregembereket és a másodszülötteket lehet, hogy rabul ejted; de senki más nem fog rajongani érted, nekem elhiheted.

- Fütyülök rá: engem nem a pénz érdekel, mint téged és mamát. Ha a férjemnek lesz néhány jó lova és kutyája, a többi mehet a pokolba.

- Nos, ha ilyen illetlen kifejezéseket használsz, igazi úriember soha nem fog a közeledbe jönni. Ezt nem volna szabad eltűrnie, Grey kisasszony.

- Nem tudom megakadályozni, Murray kisasszony.

- Azonkívül nagyon tévedsz, Matilda, ha azt hiszed, hogy tetszel Harry Melthamnek; biztosítlak róla, hogy mélységesen tévedsz.

Matilda épp dühös visszavágásra készülődött, amikor szerencsére hazaértünk; a lakáj kinyitotta az ajtót, leeresztette a hágcsót, és ezzel véget vetett a vitának


Tizenegyedik fejezet

A BÉRLŐK


Mivel most már csak egy tanítványom volt - noha sikerült legalább annyi gondot okoznia, mint három-négy másiknak, és noha a nővére is vett még német- és rajzórákat -, jóval több szabad idő állt rendelkezésemre, mint eddig bármikor, mióta csak a nevelőnői munka jármát a nyakamba vettem; ezt az időt részben az otthoniakkal való levelezésre, részben olvasásra, tanulásra, zene- és énekgyakorlásra fordítottam, részben pedig a parkban és a mezőn való sétálgatásra, ha szükségük volt rám, akkor tanítványaimmal, ha nem, akkor egymagamban.

Amikor éppen nem akadt kellemesebb tennivalójuk, a Murray kisasszonyok szórakozás gyanánt végiglátogatták az apjuk birtokán élő szegény bérlőket, fogadták alázatos hódolatukat, és meghallgatták a beszédes öregasszonyok ódon történeteit vagy legfrissebb pletykáit; néha pedig abból a tisztább örömből is kivették a részüket, hogy boldoggá tették ezeket a szegény embereket szívderítő jelenlétükkel s alkalmi ajándékukkal, melyet oly könnyen adtak, s amazok oly hálásan fogadtak. Időnként engem is felszólítottak, hogy kísérjem el őket ezekre a körutakra; időnként pedig egyedül kellett elmennem, hogy teljesítsek valamely ígéretet, amelyet könnyebb volt megtenni, mint beváltani: vigyek el egy kisebb összeget, vagy olvassak fel egy ágyban fekvő betegnek; ekképpen több bérlővel ismeretséget kötöttem, és néha a magam szántából is meglátogattam őket.

Többnyire jobban örültem annak, ha egyedül mehetek, mint ha az ifjú hölgyek is kiruccantak; hiányos neveltetésük következtében ugyanis fölöttébb visszatetszően viselkedtek a náluk alacsonyabb rangúakkal. Gondolatban sohasem cseréltek velük helyet, következésképp nem is ismerhették érzéseiket, ezért egy tőlük teljes mértékben elütő fajtának tekintették őket. Nézték, ahogy ezek a szegény teremtések étkeznek, és udvariatlan megjegyzéseket tettek az étkükre, valamint asztali viselkedésükre; kinevették egyszerű nézeteiket és parasztos beszédüket, míg azok végül már megszólalni is alig mertek a jelenlétükben; vén bolondnak, ostoba fajankónak nevezték a komoly öregeket a fülük hallatára; és elképzelni sem tudták, hogy ezzel megbántják őket. Én láttam, hogy a bérlőket gyakran sérti és felháborítja az ilyen viselkedés, noha a "nagyságos kisasszonyoktól" való félelem féket tesz a nyelvükre; a kisasszonyok azonban nem vettek észre semmit. Úgy vélekedtek, hogy a bérlők, mivel szegények és tanulatlanok, egyben ostobák és bárdolatlanok is; nekik pedig, a fölöttük állóknak, ha már leereszkedtek hozzájuk, és shillingekkel, félkoronásokkal meg ruhadarabokkal ajándékozták meg őket, jogukban áll szórakozni a rovásukra; kétségkívül kijár nekik a hódolat, ha egyszer őrangyalként leszálltak hozzájuk, hogy szükségükben megsegítsék őket s felderítsék szerény hajlékukat.

Gyakorta megpróbáltam kiverni tanítványaim fejéből e téves képzeteket, anélkül azonban, hogy könnyen felszínre törő és csak nehezen csillapítható gőgjüket felborzoltam volna - de vajmi kevés eredménnyel; nem is tudom, melyikük volt a rosszabb: Matilda durva volt és lármás, de az érettebb korú és külsejű Rosalie-tól jobbat várt volna az ember, s ő mégis oly sértően és meggondolatlanul viselkedett, mint egy tízéves gyerek.

Február utolsó hetében, egy derűs napon a parkban sétáltam, élvezve a magány, egy jó könyv és a szép idő háromszoros gyönyörűségét; Matilda kisasszony ugyanis, mint mindennap, kilovagolt, Murray kisasszony pedig délelőtti látogatásra indult valahová anyjával együtt. Egyszerre eszembe jutott, hogy le kellene mondanom ezen önző gyönyörökről, itt hagynom a parkot ragyogó kék mennyboltkupolájával, a még lombtalan ágakat zörgető nyugati szelet, a hófoltokat, amelyek kiteleltek a horpadásokban, de már olvadoztak a nap tüzétől, a kecses őzeket és szarvasokat, amelyek a nedves, immár tavasziasan zsendülő növényzet közt legelésztek - és el kellene látogatnom az özvegy Nancy Brown kunyhójába, akinek a fia álló nap a mezőn dolgozott, s akit most fájdalmas szemgyulladás gyötört, és jó ideje megakadályozta az olvasásban, a komoly, sokat gondolkodó, értelmes asszony legnagyobb bánatára. El is mentem hozzá, és egyedül találtam, mint rendesen, kicsi, szűk és homályos kunyhójában, amelyben megrekedt a füst és a pállott levegő, de amelyet mégis oly tisztán és rendben tartott, amennyire csak tellett tőle. Ott üldögélt az apró tűz előtt (néhány vöröslő parázsszem s pár vékony gally mindössze), és szorgosan kötött, lábánál kicsi zsákvászon párna magánya egyetlen társának, a macskának: ott kuporgott a szelíd állat, hosszú farkát bársony mancsai köré tekerve, s le-lecsukódó, álmos szemekkel nézte az alacsony, girbegurba kandallórácsot.

- Hát hogy van, Nancy?

- Elvagyok, kisasszony, elvagyogatok... a szemem az nem javul, de a lelkem könnyebb valahogy - felelte, és elégedett mosollyal kelt fel üdvözlésemre: ennek örültem, mert Nancyt újabban vallásos melankólia szállta meg. Gratuláltam neki a változáshoz. Egyetértett velem, hogy bizony nagy áldás ez, s hozzátette, hogy "igen-igen hálás is érte". - Ha úgy tetszik az Úrnak, hogy megkímélje a szemem világát, és újra bele-beleolvashassak a Bibliámba, olyan boldog leszek, hogy nem cserélnék a királynővel sem.

- Remélem, hogy megkíméli, Nancy - feleltem -; de addig is eljövök majd néha magához, és felolvasok, ha lesz egy kis szabad időm.

Szegény asszony hálálkodó szavak kíséretében széket akart nekem keríteni, de mivel ezt megtettem helyette én magam, a tűzzel kezdett foglalatoskodni, néhány gallyat dobva a haldokló parázsra; majd pedig levette a polcról használatban megkopott Bibliáját, gondosan leporolta és átnyújtotta. Megkérdeztem, hogy melyik részt kívánja hallani.

- Hát, ha nem bánja, Grey kisasszony, én bizony leginkább azt a részt szeretném hallani János apostol első leveléből, ahol azt mondja: "Az Isten szeretet, és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne."

Némi keresgélés után rábukkantam e szavakra a negyedik részben. Amikor a hetedik vershez értem, Nancy Brown félbeszakított, és szükségtelen bocsánatkérések közepette, hogy ily szabadosságra vetemedik, megkért, hogy nagyon lassan olvassam, mert szeretne minden szónál elidőzni és mindnek az értelmét felfogni; bizonyára megbocsátok neki, de hát ő csak egy "egyszerű személy".

- A legbölcsebb embernek is javára válna - feleltem -, ha akár órákig elmélkedne e verseken; magam is szívesebben olvasom őket lassan.

Ennek megfelelően a lehető leglassabban s a legvilágosabb hangsúlyozással olvastam végig a részt figyelmes hallgatómnak, aki a végén őszinte, szívből jövő köszönetet mondott. Fél percig még némán ültem, hadd elmélkedjen a szöveg értelmén, amikor meglepetésemre ő szegte meg a csendet azzal a kérdéssel, hogy mi a véleményem Weston úrról.

- Nem is tudom - feleltem a váratlan kérdéstől némileg meghökkenve. - Azt hiszem, nagyon jól prédikál.

- Úgy bizony; és milyen szépen beszél!

- Csakugyan?

- Úgy bizony. A kisasszony még nem találkozott... még nem társalgott vele?

- Nem, énvelem senki sem szokott társalogni... kivéve persze az ifjú hölgyeket.

- Ó, azok kedves, derék kisasszonyok; de beszélni nem tudnak olyan szépen, mint ő.

- Tehát meg szokta látogatni magát, Nancy?

- Meg, kisasszony, és én hálás vagyok érte. Jóval többször meglátogat bennünket, szegényeket, mint Bligh úr szokta vagy a nagytiszteletű úr. És mi mindig örömmel fogadjuk, amit a nagytiszteletű úrról nem mondhatok el - attól egyesek még félnek is. Amelyik házba belép, ott biztos, hogy talál valami hibát, és rá is kezdi mindjárt, alighogy a küszöböt átlépi: de persze lehet, hogy a kötelességének tartja. És sokszor meg szidni jön a népeket, hogy mért nem voltak istentiszteleten, mért nem akkor térdeltek le vagy álltak föl, amikor kell, mért járnak a metodista kápolnába; ámbátor énbennem még nemigen talált hibát. Még Weston úr előtt eljött hozzám is egyszer-kétszer, amikor olyan zavaros volt a fejem meg a lelkem; mivel az egészségemmel is bajok vannak, hát voltam bátor elküldetni érte - és ő el is jött azonnal. Nagy volt az én bajom akkor, Grey kisasszony... hála Istennek, elmúlt már... hiába vettem akkor a Bibliámat, az sem tudott nékem vigaszt nyújtani. Az a rész, amit az imént felolvasott, rengeteg gondot okozott szegény fejemnek... "Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent." Ettől igen megijedtem; mert úgy éreztem, nem szeretem igazán sem Istent, sem az embereket, és nem is fogom tudni szeretni, hiába próbálom. Meg az az előtte való rész, amelyik azt mondja: "Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született." Meg az, hogy: "A törvénynek betöltése a szeretet." Meg az a sok többi, kisasszony, de nem akarom evvel fárasztani. Mintha mind elítélt volna, amiért nem a helyes utat járom; és mivel magamtól nem találtam meg a helyes utat, elküldtem Billt, hogy kérje meg Hatfield tiszteletes urat, legyen olyan jó, és nézzen be hozzám; el is jött, és én elmondtam neki minden bajomat.

- És ő mit válaszolt, Nancy?

- Hát, mintha megvetett volna, kisasszony. Lehet, persze, hogy tévedek, de hát csak horkantott egyet, azután elmosolyodott, és azt mondta: "Ez mind csupa bolondság! Maga a metodistákhoz jár, jóasszony!" De hát én sose voltam a metodistáknál, és ezt meg is mondtam neki. Erre azt mondja: "No, azt mondja, hát csak jöjjön el a templomba, ott majd meghallgathatja az Írás helyénvaló magyarázatát, ahelyett, hogy idehaza morfondírozna a Biblián."

Mondtam neki, jártam én templomba eleget, amikor még megvolt az egészségem, de ebben a téli hidegben nem merem kitenni a lábom... meg a zsábám is igencsak kínoz.

Erre azt mondja: "Jót fog tenni a zsábájának, ha elsántikál a templomba; a zsábának jót tesz a gyaloglás. Ha a ház körül tud járkálni, akkor a templomba mért nem tud eljönni? Az az igazság, azt mondja, hogy maga túlságosan elkényelmesedett. A kötelesség elhanyagolására könnyű mentséget találni."

Hát, tudja, Grey kisasszony, ez nem egészen így volt. De azért azt mondtam, hogy megpróbálom. "Csakhogy, nagytiszteletű uram, mondok, mit érek én avval, ha elmegyek a templomba? Szeretném a bűneimet eltöröltetni, hogy a fejemre ne olvastassanak majd, s hogy az Úr szerelme újra eláradjon az én szívemben; de ha a bibliaolvasással meg az itthoni imádkozással ezt nem tudom elérni, mit érek avval, ha elmegyek a templomba?"

"A templom - felelte ő - az Úr szolgálatára kijelölt hely. Magának kötelessége, hogy olyan gyakran járjon el oda, amilyen gyakran csak tud. Ha vigaszt akar találni, azt a kötelesség útján kell keresnie..." - ezt mondta, meg még többet is, csak nem emlékszem már az összes szép szavára. De a lényeg az az volt, hogy járjak minél többet a templomba, vigyem magammal az imakönyvemet, olvassam belőle hangosan a reszponcóriomokat, meg álljak meg térdeljek meg üljek, ahogy dukál, vegyem magamhoz minél többször az úrvacsorát, hallgassam meg az ő meg a Bligh úr prédikációit, és akkor minden rendben lesz; ha teljesítem a kötelességemet, azt mondja, akkor elnyerem majd az Úr áldását is.

"Persze ha így sem talál vigaszra - azt mondja -, akkor nincs mit tenni."

"Ha nem találok vigaszra, akkor én menthetetlen bűnös vagyok, nagytiszteletű uram?" - kérdem tőle.

"Nos - azt mondja -, ha mindent megtesz, hogy bejusson a mennyek országába, és mégse sikerül, akkor maga azok közül való kell hogy legyen, akik bebocsátást kérnek, de nem kapnak."

Akkor megkérdezte, hogy nem láttam-e valamerre a kisasszonyokat; mondtam neki, hogy a Mohás-dűlő felé sétáltak az imént... erre félrerúgta szegény macskámat, és utánuk szaladt, de olyan fürgén, akár a nyúl; én meg igen elszomorodtam. Az utolsó szavai ólomként nehezedtek a szívemre, hogy már alig bírtam őket elviselni.

De azért megfogadtam a tanácsát; gondoltam, jót akar ő, csak hát kicsit furcsaféle. Tudja, kisasszony, a nagytiszteletű úr gazdag és fiatal, nehéz neki megérteni az ilyen magamfajta szegény öregasszony gondolkozását. Mégis igyekeztem megtenni mindent, amit parancsolt... de meglehet, untatom a kisasszonyt a fecsegésemmel.

- Jaj, dehogy, Nancy! Folytassa csak.

- No, hát a zsábám az javult valamicskét... nem tudom, hogy a templomba járástól-e... de aztán huzatot kapott a szemem. Nem gyulladt be persze azonnal, ha nem csak úgy lassacskán... de nem is a szememről akartam én beszélni, hanem a lelkem bajáról... igazat szólva, Grey kisasszony, az nem sokat enyhült a templomba járástól... az egészségem úgy-ahogy helyrejött, de a lelkem az nem. Hallgattam a papokat, olvastam az imakönyvemet, de csak olyan volt az, mint a zengő érc meg pengő cimbalom: a prédikációkat nem értettem, az imakönyvből meg csak azt tudtam meg, hogy milyen gonosz teremtés lehetek, ha azokat a jámbor szavakat olvasva se javulok meg, sőt nehéz munkának érzem az olvasásukat, nem pedig áldásnak meg kiváltságnak, mint a többi jó keresztény. Olyan üres meg sötét volt előttem minden. És azok a rettenetes szavak: "Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába." Minden bizodalmamat elvették.

Aztán egyik vasárnap, amikor a szentségeket kiszolgáltatta, Hatfield tiszteletes úr így szólt: "Ha van köztetek, akinek nem tiszta a lelkiismerete, akinek további vigaszra vagy tanácsra van szüksége, jöjjön el hozzám vagy az Úrnak más megértő szolgájához, és adja elő bánatát!" Úgyhogy következő vasárnap istentisztelet előtt benéztem a sekrestyébe, hogy még egyszer beszélek a pappal. Nem lett volna bátorságom hozzá különben, de hát, gondoltam, ha a lelkem forog a kockán, akkor muszáj. De a tiszteletes úr azt mondta, hogy nem ér rá velem foglalkozni.

"Különben is - azt mondja -, most sem mondhatok mást, mint amit már korábban mondtam. Vegye magához a szentségeket, és teljesítse továbbra is a kötelességét; ha az sem segít magán, akkor semmi sem segít. Hagyjon engem békén."

Úgyhogy kijöttem. De még hallottam, hogy Weston úr... akkor már Weston úr is ott volt, kisasszony, az volt az első vasárnapja Hortonban, ott volt ő is a sekrestyében, karing volt rajta, tudja, és éppen föladta a tiszteletes úrra a talárját...

- Igen, Nancy, folytassa.

- Na, hát akkor hallottam, hogy megkérdi Hatfield tiszteletes urat, hogy ki vagyok én, mire ő azt feleli: "Ó, csak egy fecsegő vén bolond" - azt mondja. - Ez igen rosszul esett nekem, Grey kisasszony, de azért odamentem a helyemre, és imádkozni kezdtem, de a lelkem nem talált békét. A szentségeket magamhoz vettem, de úgy éreztem egyfolytában, mintha a kárhozatomra ennék és innék. Úgyhogy nagy lelki zavarodottságban mentem haza az istentiszteletről.

Másnap, mielőtt még rendet csináltam volna... merthogy nemigen volt erőm a söpréshez meg a mosogatáshoz, hát csak leültem itt a piszokban... egyszer csak beállít Weston úr! Elkezdtem ugye sürgölődni, söprögetni, és azt hittem, jól össze fog szidni a lustaságomért, ahogy Hatfield tiszteletes úr tenné; de tévedtem ám: mert csak barátságosan jó reggelt kívánt. Gyorsan leporoltam egy széket, megpiszkáltam a tüzet a kandallóban; de mivel a tiszteletes úr szavai nem mentek ki a fejemből, hát csak megkérdeztem: "Ugyan mi szél hozza ide, uram, egy ilyen »fecsegő vén bolond«-hoz?"

Hát meglepődött, mondhatom; bizonygatni kezdte, hogy a pap csak tréfált, de látva, hogy én ezt nem hiszem, azt mondta: "Ne is gondoljon rá, Nancy; Hatfield tiszteletes úr rosszkedvében volt tegnap; tudja jól, hogy egyikünk sem tökéletes... még maga Mózes is kiejtett meggondolatlan szavakat az ő száján. Üljön le, ha van egy kis ideje, és mondja el, hogy mitől fél, mi bántja; ha tudok, segítek magán."

Így hát leültem melléje. Tudja, Grey kisasszony, akkor még nem is ismertem őt egyáltalán, és hát fiatalabb még Hatfield tiszteletes úrnál is, meg nem is olyan szép külsejű, meg úgy első látásra komor is egy kicsikét... és mégis milyen kedvesen szólt hozzám... amikor meg szegény macskám felugrott a térdire, hát csak megsimogatta és elmosolyodott, úgyhogy ezt jó jelnek vettem, mert egyszer, amikor a papnak ugrott föl a térdire, az igen dühösen lesöpörte szegénykét. Pedig a macskától nem várhatja el az ember, hogy tudja az illemet, nem igaz, Grey kisasszony?

- Persze hogy nem, Nancy. És mit mondott akkor Weston úr?

- Nem mondott az semmit, csak igen türelmesen végighallgatott, és nem szidott közben egy szóval se; úgyhogy én el is mondtam neki mindent, akárcsak magának az előbb... de még többet is.

"Nos - felelte -, Hatfield tiszteletes úr igen helyesen tanácsolta magának, hogy teljesítse továbbra is a kötelességét; természetesen nem úgy értette, hogy a keresztényi kötelesség csak a templomba járásból áll: úgy gondolta, ott megtudhatja, hogy mi mást lehet még tenni, megtudhatja, hogyan kell élvezetet lelni a lelkigyakorlatokban ahelyett, hogy nyűgnek és tehernek érezné őket. S ha megkérte volna, hogy magyarázza el azokat a szavakat, amelyek megijesztették magát, akkor bizonyára elmondta volna, hogy ha sokan akarnak bejutni a mennyek országába, de nem tudnak, az azért van, mert a bűneik megakadályozzák őket ebben; példának okáért, ha valaki nagy zsákkal a vállán be akar menni egy keskeny ajtón, előbb le kell tennie a zsákot. Én azonban biztos vagyok benne, Nancy, hogy magának nincsenek olyan bűnei, amelyeket ne vetne el szívesen, ha tudná a módját."

"Igaza van, uram, nagyon is igaza" - feleltem én.

"Nos hát - folytatta -, ismeri az első és legfontosabb parancsolatot, és a másodikat, amely szorosan összefügg vele... ezen két parancsolaton alapszik a törvény és a próféták tanítása. Azt mondja, nem tudja szeretni Istent; de véleményem szerint ha belegondol abba, hogy ki és mi Ő, lehetetlen nem szeretnie. Ő a maga atyja, a legjobb barátja: tőle származik minden áldás, minden, ami jó, kellemes és hasznos; mint ahogy a Sátántól származik minden gonoszság, minden, amit gyűlölni, félni és kerülni kell... a Sátán az Ő ellensége, mint ahogy a miénk is. Ezért öltött testet az Úr, hogy lerombolja a Sátán művét; egyszóval: az Úr a szeretet; tehát minél több bennünk a szeretet, annál közelebb vagyunk Hozzá, annál több kegyelem száll ránk."

"Hát, uram - feleltem én -, ha mindig ezekre a dolgokra tudnék gondolni, akkor bizonyára tudnám szeretni Istent; de hogyan szerethetném felebarátaimat, ha folyton bosszantanak, ha olyan rosszak és bűnösek, mint némelyikük?"

"Bizony nehéz dolog - mondta ő - szeretni felebarátainkat, ha sok bennük a gonoszság, és ha hibáik bennünk is felébresztik a gonoszt; de ne feledje, hogy felebarátainkat is Ő teremtette, és szereti őket; és aki szereti a teremtőt, annak szeretnie kell a teremtményeit is. És ha az Úr úgy szeret bennünket, hogy egyetlen fiát adta értünk, akkor minekünk is szeretnünk kell egymást. De amennyiben nem képes ragaszkodást érezni azok iránt, akik nem törődnek magával, ennyit legalábbis megpróbálhat: amit akar, hogy az emberek cselekedjenek magával, mindazt maga is úgy cselekedje azokkal; sajnálnia kell őket hibáikért, megbocsátania gonoszságukért, és jót kell cselekednie velük. Ha ehhez hozzászoktatja magát, Nancy, már maga a próbálkozás is némi szeretettel fogja eltölteni irántuk... arról nem is beszélve, hogy a kedvessége jóakaratot ébreszt majd bennük, ha más jó nem is igen mondható el róluk. Ha szeretjük Istent, és szolgálni kívánunk Néki, próbáljunk meg olyanok lenni, mint Ő, segítsünk Néki az Ő munkájában, munkálkodjunk az Ő dicsőségén - amely nem más, mint az ember üdvössége -, hogy mielőbb eljöjjön az Ő országa, amely nem lesz egyéb, mint a világ békéje és boldogsága; bármennyire tehetetlennek látszhatunk, ha az életben mindama jót megtesszük, ami hatalmunkban áll, a legkisebb közülünk is sokat segíthet; lakozzunk tehát a szeretetben, hogy Ő is bennünk lakozhassék és mi Őbenne. Minél több boldogságot osztunk, annál többet kapunk már ezen a világon; és annál nagyobb lesz a jutalmunk a mennyben, ha majd fáradozásunk után megpihenünk."

Azt hiszem, pontosan ezekkel a szavakkal mondta, kisasszony, mert azóta sokszor elismételtem őket magamban. Azután fogta a Bibliát, felolvasott belőle innen-onnan, és úgy megmagyarázott minden passzust, hogy jobban se kellett: mintha csak új fény tört volna be a lelkembe; éreztem, hogy csodálatosan izzani kezd a szívem, és azt kívántam, bárcsak szegény Bill és az egész világ ott lett volna, hogy hallja és örvendezzék.

Amikor elment, beállított hozzám Hannah Rogers, az egyik szomszédasszony, és azt akarta, hogy segítsek neki a nagymosásban. Mondtam, hogy nem tudok, mert még a krumplit se tettem föl az ebédnek, meg a reggeli edényt se mostam el. Erre elkezdett szapulni, hogy micsoda egy lusta teremtés vagyok. Egy kicsit elfogott a méreg, de nem vágtam neki vissza; csak annyit feleltem csöndesen, hogy az előbb meglátogatott az új segédlelkész; meg hogy igyekszek gyorsan végezni, és akkor átmegyek hozzá segíteni. Erre ő is megenyhült, az én szívem pedig szeretettel telt meg iránta, és nemsokára már igen jó barátnék voltunk. Hát így van ez, Grey kisasszony; "az engedelmes felelet elfordítja a harag felgerjedését; a megbántó beszéd pedig támaszt haragot". Nemcsak azokban, akikkel beszél az ember, hanem önmagában is.

- Milyen igaz, Nancy! Bárcsak gyakrabban jutna az eszébe az embereknek!

- Úgy bizony!

- És Weston úr azóta is járt itt magánál?

- Hogyne, többször is; amióta a szemem ilyen rossz, félórákat itt ül és felolvas nekem; de tudja, kisasszony, másokat is meg kell látogatnia, meg más dolga is van neki... áldja meg az Isten! És a rákövetkező vasárnap micsoda prédikációt tartott! A textusa az volt, hogy "Jőjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket" meg az utána következő két áldott vers. Maga akkor nem volt ott, kisasszony, hanem odahaza volt... micsoda boldog voltam én akkor! És most is boldog vagyok, hála legyen Istennek! És örömmel teszek apró szívességeket a szomszédoknak... már amit egy szegény félvak teremtés megtehet; és ők szívesen fogadják, ahogy Weston úr megmondta. Látja, kisasszony, most éppen harisnyát kötögetek... Thomas Jacksonnak lesz, aki igen fura öregember, a annak idején sokat veszekedtem vele. Így hát, gondoltam, annyit igazán megtehetek, hogy kötök neki egy pár harisnyát; és amióta elkezdtem, sokkal több szeretetet érzek szegény feje iránt. Pontosan úgy lett, látja, ahogy Weston úr megjósolta.

- Nagyon örülök, hogy ilyen boldognak és bölcsnek látom, Nancy; de most mennem kell, hamarosan szükség lesz rám a kúriában - mondtam. Elköszöntem tőle, és megígértem, hogy újra eljövök, ha időm engedi. Majdnem olyan boldog voltam, mint ő.

Egy másik alkalommal egy szegény parasztembert látogattam meg, hogy felolvassak neki: a szárazbetegség utolsó stádiumában volt. A kisasszonyok jártak nála előzőleg, és nagylelkűségi rohamukban megígérték, hogy majd felolvasnak neki; de mivel később már nem volt kedvük hozzá, megkértek, hogy tegyem meg helyettük. Szívesen elmentem; s nagy örömömre ott is Weston úr dicséretét kellett hallanom, mind a beteg ember, mind a felesége szájából. Az előző elmondta, hogy nagy vigaszt merített az új segédlelkész látogatásaiból, aki "igencsak elüt" Hatfield tiszteletes úrtól; ez utóbbi ugyanis Weston úr Hortonba érkezése előtt néha megfordult náluk; ilyenkor ragaszkodott hozzá, hogy a kunyhó ajtaja az ő kedvéért nyitva álljon, tekintet nélkül arra, hogy ez kárára válik a szenvedőnek; felcsapta az imakönyvét, elhadarta a betegeknek rendelt textus egy részét, és már ott sem volt, hacsak azért nem időzött egy kicsivel tovább, hogy valamiért keményen megrója a bánat sújtotta feleségét vagy valami figyelmetlen, sőt szívtelen megjegyzést tegyen, amivel csak növelte és nem csökkentette a szenvedő pár baját.

- De Weston úr bezzeg máshogyan imádkozott - mondta a beteg -, és igen kedvesen beszélt velem; sokszor meg felolvasott, és úgy ült le az ágyam szélire, mintha az édestestvérem volna.

- Úgy bizony! - kiáltott fel a felesége. - Három hete meg, látva, hogy szegény Jem vacog a hidegben, mivel a tűzünk alig pislákolt, megkérdezte, hogy kifogyott-e a szenünk. Mondtam neki, hogy majdnem, és hogy nem tudom, hogyan szerezhetnénk tüzelőt, mivel szegények vagyunk; de nem gondoltam ám én arra, kisasszony, hogy segíteni akar rajtunk; hát másnap aztán küldött nekünk egy egész zsák szenet; azóta rendesen tudunk fűteni, és nagy áldás ez ebben a kutya hidegben. De hát ő már csak ilyen, Grey kisasszony; amint valaki szegény betegnek a házába beteszi a lábát, azt is mindjárt észreveszi, hogy miben látnak szükséget; és ha úgy gondolja, hogy a maguk erejéből nem tudják megszerezni, nem szól egy szót se, csak megszerzi. Nem sokan tennék meg ezt, ha csak annyijuk volna, mint őneki; mert tudja, kisasszony, ő is csak abból él, amit a nagytiszteletű úrtól kap, az pedig, mint mondják, nem sok.

Furcsa diadalérzet kerített hatalmába, mert eszembe jutott, hogy a szeretetre méltó Murray kisasszony milyen gyakran nevezte Weston urat közönséges fajankónak, mivel csak ezüst zsebórát hord, és a ruhája nem olyan szép és új, mint Hatfield tiszteletes úré.

Boldog lelkiállapotban tértem vissza a kúriába, és hálát adtam az Úrnak, hogy van miről elmélkednem; most már van valami, ami kellemes gondolatokkal tölt el életem fárasztó egyhangúsága, magányos robotolása közepette - mivel csakugyan magányos voltam. Hónapról hónapra, évről évre, kivéve az otthon töltött rövid időszakokat, nem találkoztam egyetlen teremtménnyel, aki előtt kitárhattam volna a lelkem annak reményében, hogy együttérzést, netán megértést kapok cserébe; senkivel, hacsak szegény öreg Nancy Brownt nem számítom, akivel úgy igazában elbeszélgethettem volna, s akinek társalgása jobbá, bölcsebbé, boldogabbá tett volna; és aki, már amennyire én megítélhetem, szintén hasznot meríthetne az enyémből. Egyedüli társaságom nem valami szeretetre méltó gyerekek és tudatlan, akaratos lányok voltak, akiknek fárasztó ostobaságához képest a legteljesebb, zavartalan magány is hőn óhajtott és megfizethetetlen megkönnyebbülésnek tűnt. Csakhogy ilyen társaságra szorulni szörnyű dolog mind közvetlen hatásában, mind valószínű következményeiben. Soha nem kaptam kívülről egyetlen új, serkentő gondolatot sem; ha pedig bennem virágzott ki egy-egy idea, azonmód gyászos hervadásra ítéltetett, mivel nem jutott éltető fényhez.

A megszokott társaság, mint tudjuk, nagy hatást gyakorol az ember gondolkodásmódjára és viselkedésére. Akiknek cselekedetei nap mint nap a szemünk előtt zajlanak le, akiknek szavai nap mint nap a fülünkbe csengenek, azok természetszerűleg - noha talán akaratunk ellenére, lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül - arra indítanak bennünket, hogy úgy viselkedjünk és úgy beszéljünk, ahogy ők. Azt nem tudom és nem is akarom meghatározni, hol van ennek az ellenállhatatlan hasonlító erőnek a határa; de ha egy civilizált ember arra kényszerül, hogy tíz esztendőt a szörnyűséges vademberek közt töltsön, hacsak nem sikerül megnevelnie őket, nagy kérdés, hogy a tizedik esztendő végére nem válik-e maga is barbárrá. Mivel ifjú társnőimet megnevelni nem tudtam, attól féltem, hogy ők fognak engem elrontani - hogy fokozatosan a maguk szintjére szorítják le érzéseimet, szokásaimat, tehetségemet anélkül, hogy könnyű derűjüket, gondtalan élénkségüket belém plántálnák.

Máris éreztem, hogy felfogóképességem romlik, szívem keményedik, lelkem elsatnyul; rettegve gondoltam arra, hogy erkölcsi érzékem elhal, a jó és a rossz megítélésére való képességem összezavarodik, s minden jóra irányuló tehetségem elvész az ilyen életmód káros hatása következtében. A föld mérgező párái már fojtogatták lelkem mennyországát; ekkor magasodott fel előttem Weston úr; akár a hajnalcsillag tűnt fel szemhatáromon, hogy megmentsen a sötétségtől; a lelkem örvendett, hogy most már van miről elmélkednem, olyasmi, ami nem alattam, hanem fölöttem áll. Boldogan láttam, hogy a világ nemcsak Bloomfieldekből, Murraykból, Hatfieldekből, Ashbykből tevődik össze, hogy az emberi kiválóság nem merő elmeszülemény. Ha valakiről némi jót hallunk, rosszat pedig semmit, könnyű és kellemes dolog még többet hozzáképzelni; szükségtelen volna tehát minden egyes gondolatomat végigelemeznem; elég az hozzá, hogy a vasárnap gyönyörűségekkel teli nappá vált számomra (a hintó legrosszabb ülőhelyéhez már hozzátörődtem), mivel szerettem hallani - és látni is őt; noha tudtam, hogy nem csinos, még csak nem is jóképű - csúnyának azonban semmiképp sem volt mondható.

Termetre kicsivel, egy igen kicsivel, magasabb volt az átlagosnál; arckaraktere túlságosan szögletes volt ahhoz, hogy szép legyen, de jellemerőt sugallt; sötétbarna haját nem göndörítette gondosan, mint Hatfield tiszteletes úr, hanem egyszerűen kisimította magas, fehér homlokából; a szemöldöke, azt hiszem, túlságosan bozontos volt, de az alatt a sötét szemöldök alatt lenyűgöző erejű szempár csillogott, barna és nem nagy, ráadásul kissé mélyen ülő, de fényesen ragyogó és roppant kifejező; jellemerőről tanúskodott a szája is, határozott akaratról és gondolkodó főről; amikor pedig mosolygott... de erről egyelőre nem beszélek, mert akkoriban még egyáltalán nem láttam mosolyogni; sőt, megjelenése sem utalt arra a nyájas egyéniségre, amilyennek a bérlők leírták. Mindenesetre már korábban kialakult róla a véleményem; és Murray kisasszony fitymálása ellenére meg voltam győződve róla, hogy kiváló értelmű, szilárd hitű, nagy jámborságú férfiú, csak kissé túlságosan komoly és zord: amikor pedig kiderült, hogy e jó tulajdonságait valódi emberszeretet és szelíd, tapintatos jóság gyarapítja, annál jobban megörültem neki, mivel nem számítottam rá.


Tizenkettedik fejezet

A ZIVATAR


Legközelebb csak március második hetében tudtam meglátogatni Nancy Brownt, mert, noha napközben számtalanszor akadt néhány szabad percem, egy egész órára már ritkán tekinthettem úgy, mint saját tulajdonomra; ahol ugyanis a dolgok Matilda kisasszony és nővére szeszélyére voltak bízva, ott rendet vagy rendszerességet aligha lehetett várni. Bármivel foglaltam el magam, ha éppen nem velük kellett lennem, akkor is, hogy úgy mondjam, harcra készen kellett állnom, mert ha nem jelentem meg azonnal, amint hívattak, az súlyos és megbocsáthatatlan bűnnek számított: nemcsak tanítványaim és anyjuk, de még a cseléd szemében is, aki lihegve kiabálta: - Azonnal menjen a tanulószobába, kisasszony! Az ifjú hölgyek várják!!! - Minő borzalom! Várniuk kell a nevelőnőre!!!

Ezúttal azonban biztos voltam, hogy lesz egy-két szabad órám, Matilda ugyanis hosszú lovaglásra készült, Rosalie pedig Lady Ashby estebédjéhez öltözködött; megragadtam hát az alkalmat, és az özvegyasszony kunyhójához siettem, akit nagy aggodalomban találtam a macskája miatt, mivel egész nap a színét sem látta. Azzal próbáltam megvigasztalni, hogy adomákat meséltem neki ezen állatfajta kóbor természetéről. - Én azoktól a vadőröktől tartok - hajtogatta Nancy -, csak rájuk tudok gondolni. Ha persze a fiatalurak idehaza lennének, akkor arra gondolnék, hogy ők uszították rá a kutyáikat szegényre, mert sok szegényember macskájára ráuszították már; de hát ettől most nem kell tartanom. - Nancy szeme javult valamicskét, de meggyógyulni nem gyógyult meg: ünneplő inget akart varrni a fiának, de mint elmondta, nagyon lassan halad vele, pedig nagyon hiányzik már szegény gyereknek. Felajánlottam, hogy segítek egy kicsit a felolvasás után, mert aznap este sok időm lesz, sötétedésig nem kell visszatérnem. Nancy hálásan elfogadta az ajánlatot.

- Így legalább társaságom is lesz, kisasszony - mondta -, mivel igen magányosnak érzem magam a macskám nélkül. - De mire befejeztem a felolvasást, és félig elkészültem egy szegéllyel, ujjamon Nancy tekintélyes méretű rézgyűszűjével, amelyet papírral tömtem ki, Weston úr érkezése szakította félbe munkálkodásomat - és karjában ott volt a sokat emlegetett macska. Most láthattam, hogy mosolyogni is tud, méghozzá igen kedvesen.

- Tettem magának egy jószolgálatot, Nancy - kezdte, majd engem megpillantva könnyedén meghajolt. Hatfield tiszteletes és a magaszőrű urak észre sem vettek volna. - Megszabadítottam a macskáját Murray úr vadőrének keze közül, illetve a puskájától.

- Áldja meg az Isten, uram! - kiáltotta hálásan az öregasszony, és majdnem sírva fakadt örömében, hogy kedvencét újra a keblére ölelheti.

- Vigyázzon rá - mondta Weston úr -, és ne eressze a nyulaskert közelébe, mert a vadőr megfogadta, hogy agyonlövi, ha még egyszer ott kapja; ma is megtette volna, ha nem érkezem idejében. Attól tartok, esik az eső, Grey kisasszony - fűzte hozzá halkabban, látva, hogy félretettem munkámat és távozni készülök. - Kérem, ne zavartassa magát... Egy perc és megyek.

- Mindketten itt maradnak, amíg az eső el nem áll - mondta Nancy, felszítva a tüzet, és még egy széket állított a kandalló elé. - Van itt hely mindenkinek!

- Itt jobban látok, Nancy, köszönöm - feleltem, és az ablakhoz vittem munkámat, s Nancyben volt annyi tapintat, hogy békében hagyott; lekefélte Weston úr kabátjáról a macskaszőrt, gondosan letörölgette kalapjáról az esőcseppeket, a macska elé odatette a vacsoráját, és közben egyre csak beszélt: hol köszönetet mondott papi jótevőjének, hol azon töprengett fennhangon, hogy hogyan akadhatott rá a macska a nyulaskertre, s hogy milyen következményei lesznek e felfedezésnek. Weston úr csöndes, jóindulatú mosollyal hallgatta, és Nancy sürgetésének engedve végre helyet foglalt a tűznél, de megismételte, hogy nem maradhat sokáig.

- Még egy helyre el kell mennem - mondta -, azonkívül látom (s az asztalon heverő könyvre nézett), hogy ma valaki már felolvasott magának.

- Igen, uram; Grey kisasszony volt olyan jó és felolvasott nekem egy részt; most pedig a mi Billünknek segít inget varrnom... csak attól félek, még megfázik ott. Jöjjön már ide a tűzhöz, kisasszony!

- Nem, köszönöm, Nancy, itt is elég meleg van. És amint a zivatar elvonul, úgyis mennem kell.

- Jaj, kisasszony! Hát nem azt mondta, hogy sötétedésig maradhat? - kiáltotta az izgága öregasszony, mire Weston úr tüstént a kalapja után nyúlt.

- Ne, uram - kiáltott fel újra Nancy -, könyörgök, ne menjen el, amíg így zuhog!

- Úgy látom, jelenlétem megakadályozza vendégét abban, hogy közelebb jöjjön a tűzhöz.

- Szó sincs róla, Weston úr - feleltem, remélve, hogy egy ilyenfajta hazugsággal nem követek el nagy bűnt.

- Ugyan már! - kiáltott Nancy. - Van itt hely bőven!

- Grey kisasszony - fordult felém Weston úr tréfálkozva, mint aki szükségesnek érzi, hogy megváltoztassa a témát, akár van mondanivalója, akár nincs -, ugyan lágyítsa meg az uraság szívét irányomban, ha találkozik vele. Ő is jelen volt, amikor Nancy macskáját megmentettem, és nem mondhatnám, hogy helyeselte volna. Erre közöltem vele, hogy ő sokkal inkább nélkülözni tudná az összes nyulát, mint Nancy a macskáját, mely vakmerő kijelentésre úriemberhez cseppet sem illő szavakkal válaszolt, és attól tartok, ez alkalomból engem magamat is kissé elragadott a hév.

- Jóságos ég! Remélem, nem veszett össze az urasággal a macskám miatt! Ki nem állhatja, ha visszabeszélnek neki.

- Ó, semmi baj, Nancy. Egyáltalán nem bánt a dolog; nem mondtam nagyon udvariatlan dolgokat, Murray úrnak pedig egyébként is szokása a szitkozódás, ha dühbe gurul.

- Úgy bizony, uram.

- De most már tényleg mennem kell. Egy mérföldnyire kell még egy házat meglátogatnom, és azt bizonyára nem akarja, hogy sötétben térjek haza; azonkívül az eső is majdnem elállt... úgyhogy Isten áldja, Nancy. Jó estét kívánok, Grey kisasszony.

- Jó estét kívánok, Weston úr. Nem ígérem biztosra, hogy meglágyítom Murray úr szívét, mert szinte sosem találkozom... illetve beszélek vele.

- Valóban? Nos, akkor nincs mit tenni - felelte ő fájdalmas arckifejezéssel, majd mosolyogva hozzáfűzte -: nem baj, azt hiszem, az uraságnak különben is több a mentegetőznivalója. - S azzal távozott.

Ameddig láttam, folytattam a varrást, majd elbúcsúztam Nancytől, s élénk hálálkodását azzal vágtam el, hogy bizonyára ő is megtette volna ugyanezt a helyemben. Visszatértem a Horton-kúriába, ahol, a tanulószobába belépve, a teázóasztalt szörnyű rendetlenségben találtam, a tálcát telelötyögtetve és telemorzsázva, Matilda kisasszonyt pedig valósággal őrjöngő lelkiállapotban.

- Grey kisasszony, hol volt eddig? Már fél órája megteáztam, és ráadásul magamnak kellett elkészítenem és elfogyasztanom! Legyen szíves, ne késsen ennyit!

- Nancy Brownt látogattam meg. Azt hittem, maga lovagol.

- Ebben az esőben? Ezt nem mondja komolyan! Ez az átkozott zivatar is épp eléggé felbosszantott... akkor eredt el, amikor a legjobban élveztem. Erre hazajövök, és teázhatok egyedül! Ráadásul nagyon jól tudja, hogy képtelen vagyok úgy elkészíteni a teát, ahogy szeretem.

- A zivatarra nem is gondoltam - feleltem (és valóban, eszembe sem jutott, hogy haza fogja kergetni Matildát).

- Persze hogy nem, mert magának tető volt a feje felett, és hogy mással mi van, az eszébe sem jutott.

Durva szemrehányásait meglepő nyugalommal, sőt vidáman fogadtam, tudtam ugyanis, hogy több jót tettem Nancy Brownnal, mint amennyit neki ártottam; és talán még más gondolatok is a segítségemre voltak abban, hogy lelkem békéje fel ne boruljon: élvezettel ittam meg a hideg, méregerős teát, az asztal egyébként szörnyű látványa nem hozott ki a sodromból, sőt, még Matilda kisasszony korántsem szeretetre méltó képét is némi jóindulattal szemléltem - volna. Ő azonban hamarosan elvonult az istállók irányába, úgyhogy magányos vacsorám élvezetében többé semmi sem zavart meg.


Tizenharmadik fejezet

A KANKALINOK


Mostanában Murray kisasszony mindig kétszer ment templomba, mert annyira élvezte az iránta megnyilvánuló hódolatot, hogy egyetlen alkalmat sem akart elszalasztani; olyannyira biztos volt magában, hogy tudta, ha Harry Meltham és Green úr nincs ott, akkor lesz valaki más, aki megcsodálja bájait, legvégső esetben a lelkész. Ha az idő megengedte, húgával együtt rendszerint gyalogosan tértek haza; Matilda azért, mert utálta a hintóba való bezárkózást, ő pedig azért, mert utálta a hintóban való elzártságot; jobban szerette a társaságot, amelyben csaknem mindig része volt a templom és Green úr parkjának kapuja közti egy mérföldes úton; a kapu közelében kezdődött a Horton-kúriához vezető magánút, amely az ellenkező irányba haladt; az országút pedig egyenesen folytatódott tovább Sir Hugh Meltham távolabbi kastélya felé. Így azután eddig a pontig többnyire akadt valamilyen társasága: vagy Harry Meltham - Meltham kisasszonnyal vagy nélküle -, vagy Green úr egyik vagy mindkét húgával, és az esetleg náluk vendégeskedő urak.

Hogy én a kisasszonyokkal tartottam-e vagy a szülőkkel a hintóban, az teljesen az ő szeszélyüktől függött: ha úgy döntöttek, hogy "magukkal visznek", velük mentem; ha, ki tudja, milyen okból, egyedül akartak elindulni, elfoglaltam helyemet a hintóban. Gyalogolni jobban szerettem, de mivel nem szívesen erőltetem rá magam senkire, aki nem kívánja, ilyen alkalmakkor is mindig passzív maradtam; váltakozó szeszélyük okai iránt pedig sohasem érdeklődtem. Ez volt a lehető leghelyesebb magatartás: hiszen itt a nevelőnő dolga az engedelmesség és a belenyugvás volt, a tanítványoké pedig az örömök hajhászása. Ha azonban velük tartottam, az út első fele általában nagyon kényelmetlen volt számomra. Mivel az említett hölgyek és urak engem soha észre sem vettek, kellemetlen volt együtt sétálni velük, mintha bizony a beszédjüket hallgatnám vagy azt szeretném, ha közéjük tartozhatnék, miközben a fejem fölött vagy az orrom előtt társalogtak; ha tekintetük beszéd közben véletlenül rám esett, valósággal keresztülnéztek rajtam - mintha valóban nem láttak vagy nem akartak volna meglátni. Mögöttük haladni, s így önként elismerni alárendelt helyzetemet, szintén kellemetlen volt; mert az az igazság, hogy tartottam magam annyira, mint közülük bármelyiket, s szerettem volna, ha ezt ők is tudják, és nem képzelik, hogy cselédnek tekintem magam, aki pontosan tudja, hol a helye: az ilyen előkelő hölgyek és urak mögött - még akkor is, ha úrnői megengedték neki, hogy elkísérje őket, sőt annyira leereszkednek hozzá, hogy szóba is állnak vele, ha megfelelőbb társaság nincs kéznél. Szinte szégyellem bevallani, de nem kevés energiát fordítottam rá (ha ugyan le nem maradtam tőlük teljesen), hogy úgy tűnjék, mintha egyáltalán nem volnék tudatában vagy nem tulajdonítanék fontosságot jelenlétüknek, mintha teljességgel lekötnének a magam gondolatai vagy a környező látnivalók; vagy pedig, ha hátramaradtam, rendszerint valami madár, rovar, fa vagy virág vonta magára figyelmemet, s miután azt kielégítően megvizsgáltam, magamban folytattam kényelmes sétámat, míg tanítványaim búcsút nem vettek társaságuktól s be nem fordultak a csöndes magánútra.

Egy ilyen alkalomra különösen jól emlékszem: gyönyörű délután volt, március vége felé; Green úr és húgai üresen küldték haza a hintót, mert kellemes séta közben akarták élvezni a ragyogó napsütést és a balzsamos levegőt, két vendégük, Ezmegez kapitány és Azmegaz hadnagy (két uniformisba bújt piperkőc), valamint a Murray kisasszonyok társaságában, akik természetesen azonnal csatlakoztak hozzájuk. Az ilyen társaság kedvére volt Rosalie-nak; nekem azonban nem, úgyhogy hátramaradtam, és növény- meg rovartani megfigyelésekkel töltöttem az időt, a zöldellő útszegély és a bimbózó sövények mentén, míg a társaság alaposan el nem távolodott tőlem, s már csak az édes pacsirtadalt hallottam, semmi mást; ekkor az emberektől való irtózásom is szertefoszlott a tiszta, enyhe levegőben és a bársonyos napsütésben; a helyébe azonban a gyermekkor sajgó emléke és letűnt örömök vagy valami fényesebb jövő utáni sóvárgás költözött. Miközben szemem a mélyút sarjadó fűvel és zöld levelű növényekkel lepett, meredek partját és a bimbózó sövényeket járta, rettenetesen szerettem volna valami olyan virágra találni, amely felidézhetné az otthonomat körülvevő erdős völgyeket és zöldellő lankákat: mert a barna lápvidéket itt természetesen semmi sem idézhette fel. Egy ilyen felfedezésre szememből bizonyára megerednek a könnyek; de hát mostanában úgyis ez volt egyetlen örömem. Végül, jó magasan, egy tölgyfa girbe-gurba gyökerei közt, sikerült is megpillantanom három szál gyönyörű kankalint: oly édesen hajlottak ki rejtekhelyükből, hogy már a látványukra könnyel telt meg a szemem; de olyan magasan nőttek, hogy hiába próbáltam egyet-kettőt leszakítani s magammal vinni, hogy legyen miről álmodoznom: csak úgy érhettem volna el őket, ha felmászom a partra, ettől a szándékomtól azonban eltérített az, hogy ebben a pillanatban lépteket hallottam a hátam mögött, s már fordultam volna is el, amikor hirtelen összerezzentem a következő szavakra: - Engedje meg, hogy leszakítsam magának, Grey kisasszony! - Komoly, halk, nagyon is ismerős hang volt. A virágok egy perc múlva már a kezemben pihentek. Természetesen Weston úr volt az - ki más tett volna ilyen szolgálatot nekem?

Köszönetet mondtam, hogy melegen-e vagy hűvösen, azt nem tudom, abban azonban biztos vagyok, hogy őszinte hálámnak a felét sem sikerült tolmácsolnom. Meglehet, ostobaság volt bármiféle hálát éreznem; de akkor úgy tűnt, hogy jóindulatának különleges bizonyítékáról van szó: olyan kedvességről, amelyet sohasem viszonozhatok, de elfelejteni sem fogok soha; egyáltalán nem voltam hozzászokva az ilyen udvariassághoz, eszembe se jutott volna, hogy ilyesmire számítsak a Horton-kúria ötven mérföldes körzetében. Ennek ellenére kissé kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében; most már sokkal jobban igyekeztem beérni tanítványaimat, ámbár ha Weston úr elérti a szándékomat és tűri, hogy minden további nélkül faképnél hagyjam, egy óra múlva valószínűleg megbántam volna; ő azonban nem tűrte.

Ami nekem sietség volt, az neki csupán kényelmes tempó.

- A kisasszonyok lehagyták magát - mondta.

- Igen, megfelelőbb társasággal vannak elfoglalva.

- Akkor ne akarja mindenáron utolérni őket.

Lassítottam lépteimet, a következő pillanatban azonban már megbántam: útitársam nem szólt semmit, magam semmit sem tudtam mondani hirtelenében, és attól tartottam, hogy ő is így van vele. Végül ő törte meg a csendet: a rá jellemző szelíd nyomatékossággal megkérdezte, szeretem-e a virágokat.

- Igen; nagyon - feleltem -; különösen a vadvirágokat.

- Azokat én is szeretem - mondta ő -; a többi nem nagyon érdekel, mert egyet-kettőt kivéve semmilyen képzetet nem keltenek bennem. Mi a kedvenc virága?

- A kankalin, a harangvirág és a hanga.

- Az ibolya nem?

- Nem, mert mint ön mondta, semmilyen képzetet nem kelt bennem: az otthonom körüli dombokon és völgyekben nem nő ibolya.

- Vigasztaló tudat lehet az ön számára, Grey kisasszony, hogy van otthona - jegyezte meg útitársam rövid hallgatás után -; bármilyen távol van, bármilyen ritkán látja, mégis valami, aminek a létezéséből erőt meríthet.

- Olyannyira, hogy nélküle nem is tudnék élni - feleltem lelkesen, de mindjárt meg is bántam, mert e szavak valahogy ostobán hangzottak.

- Ó, dehogynem - mondta ő tűnődő mosollyal. - A szálak, amelyek az élethez kötnek minket, erősebbek, mint gondolná, mint bárki gondolhatná, aki még nem tapasztalta, milyen keményen meg lehet őket feszíteni anélkül, hogy elszakadnának. Lehet, hogy nyomorultul érezné magát az otthona nélkül, de élni akkor is tudna maga is; és nem is érezné magát olyan nyomorultul, mint hiszi. Az emberi szív olyan, mint a gumi: egy kicsitől is feldagad, de a nagyon soktól sem pattan meg. Ha a semminél alig több meg is zavarja, a mindennél alig kevesebb kell, hogy megtörje. Akárcsak testrészeinkben, szívünkben is elementáris életerő testesül meg, amely megvédi a külső erőszaktól. Minden ütés, amelybe belerezdül, csak megkeményíti a következő csapás elviselésére; pontosan úgy, ahogy az állandó munka is megkeményíti a kéz bőrét és megerősíti izmait ahelyett, hogy tönkretenné; ezért van az, hogy egy egész napi kemény munka, amely véresre horzsolná egy hölgy tenyerét, a megedződött szántóvetőén nyomot sem hagy.

Tapasztalatból beszélek - részben a sajátomból. Volt idő, amikor én is úgy gondolkodtam, mint maga... legalábbis teljes mértékben meg voltam győződve róla, hogy az otthon és az otthon által kínált szeretet az egyetlen dolog, amely az életet elviselhetővé teszi; hogy ezektől megfosztva, az ember léte kibírhatatlanul terhes; most azonban nincs otthonom... hacsak a Hortonban bérelt két szobámat nem illeti ez a megjelölés... . és alig egy éve, hogy elvesztettem utolsó és legdrágább hozzátartozómat is; ennek ellenére nemcsak hogy élek, de még a reménytől és a vigasztól sem érzem egészen megfosztottnak magamat, még e földi életben sem; bár be kell vallanom, hogy amikor estetájt belépek akár a legegyszerűbb kunyhóba, és lakóit ott látom békésen a vidám kandalló körül üldögélni, majdnem hogy irigylem őket házi örömeikért.

- Még nem tudhatja, milyen és mennyi boldogság vár magára - mondtam -, hisz útjának még az elején jár.

- A legnagyobb boldogság - felelte ő - máris osztályrészem... megvan hozzá a lehetőségem és az akaratom, hogy hasznos legyek.

Hamarosan egy kerítéslépcsőhöz értünk, amelyen túl az ösvény parasztházhoz vezetett: gondolom, Weston úr most éppen ott kívánt "hasznos lenni"; ugyanis búcsút vett tőlem, átlépett a kerítésen, és határozott, ruganyos lépteivel megindult az ösvényen, én pedig, immár magamban folytatva utamat, eltűnődtem szavain. Hallottam hírét, hogy nem sokkal ideérkezte előtt veszítette el édesanyját. Ő volt tehát utolsó és legkedvesebb hozzátartozója; és most már nincs otthona. Szívemből sajnáltam; olyannyira, hogy majdnem sírva fakadtam. Ez hát az oka, gondoltam, a homlokát oly gyakorta redőző gondterhelt ráncoknak, amelyek komor, harapós természetnek tüntetik fel az irgalmas szívű Murray kisasszony és a hozzá hasonlók körében. "De - elmélkedtem tovább - mégsem érzi magát olyan elesettnek, ahogyan én érezném magam ilyen körülmények között; tevékeny életet él; a hasznos munkálkodás tágas mezeje terül el lábai előtt. Képes arra, hogy barátokat szerezzen; és otthont is tudna szerezni, ha akarna; nem kétlem, hogy ez előbb-utóbb szintén be fog következni. Adja Isten, hogy otthonát megosztó társa méltó legyen hozzá, és boldoggá tegye azt az otthont... megérdemli! Milyen csodás is lenne, ha..." De nem fontos, hogy mire gondoltam ekkor.

Azzal a szándékkal kezdtem e könyvet, hogy nem titkolok el semmit; hogy akiknek kedvük van hozzá, olvashassanak egy embertársuk szívében; vannak azonban olyan gondolatok, amelyeket szívesen megosztunk a mennyekben lakozó angyalokkal, de felebarátainkkal nem - még a legjobbakkal és a legdrágábbakkal sem.

Greenék közben betértek otthonukba, a Murray kisasszonyok pedig ráfordultak a magánútra, ahol most sietve igyekeztem utolérni őket. A két lányt élénk vitába merülve találtam a két ifjú tiszt különb-különb erényeit illetőleg; Rosalie azonban láttomra félbehagyta a mondatot, és gúnyosan felkiáltott:

- Isten hozta, Grey kisasszony! Csak nem ért utol bennünket? Most már értem, hogy miért maradt le tőlünk; most már értem, miért védelmezi oly elszántan Weston urat, valahányszor ócsárolni kezdem. Haha! Minden világos!

- Ugyan, ne bolondozzon, Murray kisasszony - mondtam könnyednek szánt nevetés kíséretében -; tudja jól, hogy az efféle butaságok énrólam leperegnek.

De ő olyan tűrhetetlen ostobaságokat hordott össze - húga is csatlakozott hozzá, mindenféle elképzelt eseményeket rögtönözve -, hogy végül úgy éreztem, mondanom kell valamit mentségemre.

- Micsoda badarság! - kiáltottam. - Ha Weston úr útja néhány lépés erejéig egybeesett az enyémmel, s ő úgy döntött, hogy vált velem néhány szót, mi van abban olyan különleges? Biztosíthatom magukat, hogy előzőleg sohasem beszéltem vele; kivéve egyetlen alkalmat.

- Hol? Hol? És mikor? - kiabálták mohó kíváncsisággal.

- Nancy kunyhójában.

- Aha! Szóval ott találkozott vele, mi? - kiáltotta diadalmas kacajjal Rosalie. - Matilda! Most már tudjuk, miért jár olyan szívesen Nancyhez! Ott szokott flörtölni Weston úrral!

- Nohát, erre már válaszolni sem érdemes!... Mondom, hogy csak egyszer találkoztam ott vele... és különben is, honnan tudhattam volna, hogy odamegy?

Bosszantott ugyan ostoba vidámságuk, és idegesítettek az ingerkedő célzások, de rosszkedvem nem tartott sokáig; miután kinevették magukat, visszatértek a kapitányhoz és a hadnagyhoz; s miközben őket tárgyalták, felháborodásom hamar elszállt; ők elfelejtkeztek az egészről, az én gondolataim pedig kellemesebb mederbe terelődtek. Így haladtunk át a parkon és léptünk be a hallba; hálókamrám felé tartva a lépcsőn csupán egyetlen gondolat foglalkoztatott, egyetlen hő kívánság töltötte csordultig a szívem. Szobámba érve becsuktam az ajtót, térdre estem, és szenvedélyes, de alázatos imába fogtam: "Legyen meg a Te akaratod", mondtam újra meg újra, de utána mindig az következett, hogy: "Atyám, a Te számodra nincs lehetetlen, legyen az az akaratod, hogy..." Ezért a kívánságért... ezért az imáért... sok férfi és nő megvethet... "De Atyám, Te nem vetsz meg érte!" És éreztem, hogy ez így is van. Hittem, hogy éppoly hőn könyörgök másvalaki jólétéért, mint a magaméért; sőt, az övé volt szívem őszinte vágya. Lehet, hogy becsaptam magamat is, de akkor is ez adott önbizalmat ahhoz, hogy kérjek, és hogy reméljem: nemhiába fohászkodom. A kankalinok közül kettőt vázába tettem, és addig maradtak szobámban, míg el nem hervadtak - akkor a szobalány kidobta őket; a harmadiknak szirmait Bibliám lapjai közé préseltem - máig megvannak, és meg is őrzöm őket örökre.


Tizennegyedik fejezet

A LELKÉSZ


Másnap éppen olyan szép idő volt, mint előző nap. Reggeli végeztével Matilda kisasszony - miután minden haszon nélkül végiggaloppozott leckéjén, és egy órán át püfölte bosszúszomjasan a zongorát, eltelve haraggal irántam és az anyja iránt, aki nem volt hajlandó szünnapot adni neki - elvonult kedvenc tartózkodási helyei, a hátsó udvar, az istállók és a kutyaólak felé; Murray kisasszony magányos sétára indult egy divatos regénnyel, s engem ott hagyott a tanulószobában, hogy fejezzem be - még aznap - azt a vízfestményt, amit megígértem neki.

Egy vadóc kis terrier hevert lábam előtt. Matilda kisasszony tulajdona volt, ő azonban gyűlölte az állatot, és el akarta adni, mondván, hogy el van rontva. Nagyszerű kutya volt pedig, de Matilda váltig állította, hogy semmire sem jó, még az úrnőjét sem képes felismerni.

Az igazság az volt, hogy még kölyökkorában vette, és eleinte ragaszkodott hozzá, hogy rajta kívül senki sem érintheti; de mivel hamarosan ráunt a tehetetlen kis jószágra, boldogan engedett kérésemnek, hogy hadd vegyem gondjaimba; én szeretettel nevelgettem az apró teremtményt csecsemőkorától kamaszidejéig, nem csoda hát, hogy elnyertem ragaszkodását; olyan jutalom volt ez, melyet sokra becsültem volna, s mely bőséggel kárpótolt volna fáradozásomért, ha szegény Fürgét hálamegnyilvánulásai nem teszik ki durva szidalmaknak és dühös rúgásoknak meg csípéseknek gazdája részéről, s következésképp nem fenyegeti a veszély, hogy "elemésztik" vagy eladják valami lelketlen, kőszívű embernek. De hogyan akadályozhattam volna ezt meg? Nem utáltathattam meg vele magam kegyetlenkedések árán; Matildának pedig esze ágában sem volt jósággal megengesztelnie.

Miközben a vázlatot készítettem, egyszer csak Murrayné vitorlázott be a szobába.

- Grey kisasszony - kezdte -, jóságos Isten! Hogy tud ilyen szép időben idebenn rajzolgatni? - Azt hitte, hogy a magam örömére csinálom. - Mért nem teszi fel a kalapját, és mért nem megy ki a kisasszonyokhoz?

- Úgy tudom, hogy Murray kisasszony olvas, asszonyom; Matilda kisasszony pedig a kutyákkal van elfoglalva.

- Ha egy kicsit többet foglalkozna Matilda kisasszonnyal, azt hiszem, nem kényszerülne rá, hogy a kutyák, lovak és lovászlegények társaságában keressen szórakozást; ha egy kicsit kedvesebben és gyakrabban társalogna Murray kisasszonnyal, ő sem mászkálna annyit a mezőn, könyvvel a kezében. Persze nem akarom felidegesíteni magát - tette hozzá, látva, hogy arcom elvörösödik, s kezem nem éppen jóindulatú érzelmektől remeg. - Könyörgök, ne legyen már olyan érzékeny... az ember lassan egy szót sem mer szólni magához. Mondja meg inkább, hogy merre ment Rosalie, és miért szeret annyira egyedül lenni?

- Azt mondja, ha egy új könyvet kap, szereti egyedül olvasgatni.

- De miért nem tudja a parkban vagy a kertben olvasni?... Miért kell ahhoz a mezőn és a dűlőutakon kóborolnia? És miért akad rá ilyenkor gyakran Hatfield tiszteletes úr? A lányom a minap mesélte, hogy az egész Mohás-dűlőn végigkísérte, kantárszáron vezetve mellette a lovát; biztos vagyok benne, hogy az imént is őt láttam az öltözködőszobám ablakából: valósággal elszaladt a parkkapu előtt, és éppen arrafelé, ahol Rosalie szokott mostanában sétálni. Kérem, menjen ki és nézze meg, hogy ott van-e; és szelíden emlékeztesse rá, hogy nem illő egy rangjabeli és nagy lehetőségek előtt álló ifjú hölgynek egyedül mászkálnia, kitéve bárki tolakodásának; mintha bizony szegény sorsú, elhanyagolt leány volna, akinek nincs parkja, hogy abban sétálgasson, és nincsenek barátai, akik gondját viseljék; mondja meg neki azt is, hogy a papája igen megdühödne, ha tudná, hogy oly közvetlen formában érintkezik Hatfield tiszteletes úrral, amint gyanítom; persze ha maga... ha egy nevelőnő csak félannyi éberséggel bírna, mint egy anya... csak feleannyira aggódna, mint egy anya, akkor nekem nem kellene ilyesmivel foglalkoznom; akkor maga is felfogná, hogy kettős kötelessége felügyelni rá s egyszersmind megszerettetni magát vele... Menjen, menjen... ne vesztegesse az időt! - kiáltotta, látva, hogy elrakom rajzkészletemet, s az ajtóban megállva várom, hogy mondanivalóját befejezze.

Jóslatának megfelelően Murray kisasszonyt a park melletti kedvenc mezején találtam, és, sajnos, nem egyedül: Hatfield tiszteletes úr magas, tekintélyes alakja is feltűnt az oldalán.

Dilemma előtt álltam. A tête-à-tête-nek véget kellett vetnem, de hogyan? Hatfield tiszteletes urat a magamfajta jelentéktelen személy el nem űzi; hogy odaplántáljam magam Murray kisasszony másik oldalára, s rákényszerítsem nem kívánt jelenlétemet anélkül, hogy társára ügyet vetnék, ez akkora durvaság lett volna, amilyenre képtelen vagyok; de ahhoz sem volt bátorságom, hogy a mező széléről odakiáltsak neki: jöjjön haza, várják. Így azután köztes megoldást választva, lassan, de határozottan megindultam feléjük, gondolva: ha közeledésem nem riasztja el a széptevőt, elhaladok mellettük, és mellesleg odaszólok Murray kisasszonynak, hogy édesanyja látni kívánja.

Kétségkívül nagyon bájos látványt nyújtott, amint ott sétált a bimbózó vadgesztenyefák alatt, melyek kinyújtották hosszú ágaikat a park kerítése fölé, egyik kezében a csukott könyvvel, a másikban egy vékony mirtuszgallyal, mint valami kecses játékszerrel; fénylő fürtjei dúsan omlottak alá kalapkája alól, s a szellő néha megcibálta őket, fehér bőre rózsállott a kielégített hiúságtól, mosolygó kék szeme hol rajongójára villant, hol a kezében tartott mirtuszágra. Fürge azonban, megelőzve engem, előreszaladt, és éppen valamely félig megrovó, félig játékos visszavágás közepén szakította félbe Rosalie kisasszonyt, fogai közé kapva és vadul megrángatva ruhája szegélyét; Hatfield tiszteletes úr azonban pálcájával akkora csapást mért az állatka koponyájára, hogy csak úgy visszhangzott, mire Fürge vonítva hozzám menekült, s hangos méltatlankodásával roppant mód jókedvre derítette a nagytiszteletű urat; engem megpillantva azonban nyilván úgy gondolta, ideje távoznia; miközben lehajoltam s tüntető sajnálkozással simogattam a kutyát, kimutatva, mennyire helytelenítem keménységét, hallottam, amint azt mondja:

- Mikor láthatom újra, Murray kisasszony?

- A templomban, gondolom - felelte Rosalie -, hacsak nem errefelé lesz dolga legközelebb is, éppen amikor idekinn sétálgatok.

- Mindig akadhatna dolgom errefelé, ha pontosan tudnám, mikor és hol találom magát.

- Erről ha akarnám se tudnám értesíteni, mert én nagyon rendszertelen teremtés vagyok: sosem tudom ma, hogy mit fogok csinálni holnap.

- Addig is megkaphatnám ezt vigaszdíjnak? - kérdezte félig tréfásan, félig komolyan a lelkész, kinyújtva kezét a mirtuszágért.

- Jaj, dehogy, szó sem lehet róla!

- Kérem! Kérem, adja ide! Én leszek a legnyomorultabb férfi, ha nem kapom meg. Nem lehet olyan kegyetlen, hogy megtagadjon egy kérést, amelyet oly könnyű teljesíteni s oly nagy örömet szerez! - könyörgött a lelkész, mintha csak az élete függne tőle.

Ekkor már néhány lépésnyire álltam csak tőlük, s alig vártam, hogy távozzék.

- Itt van hát! Fogja és menjen - felelte Rosalie.

A lelkész ragyogó arccal átvette az ajándékot, súgott valamit, amitől Rosalie elpirult és felvetette a fejét, de nevetése leleplezte, hogy haragja teljes egészében tettetett; majd Hatfield tiszteletes úr mély meghajlással távozott.

- Hát látott már ilyen embert, Grey kisasszony? - kérdezte Rosalie hozzám fordulva. - Úgy örülök, hogy kijött! Már azt hittem, sose szabadulok meg tőle. És úgy féltem, hogy papa meglátja!

- Sokáig volt itt?

- Nem, nem sokáig, de elképesztően arcátlan; és folyton errefelé kódorog, mintha papi kötelességei éppen ide szólítanák, pedig valójában az én szegény személyemre vár, hogy rám törjön.

- Nos, a mamája úgy véli, nem illik a parkon vagy a kerten túl merészkednie egy magamfajta meggondolt, érettebb személy társasága nélkül, aki elriasztja a kellemetlenkedő betolakodókat. Észrevette Hatfield tiszteletes urat, amint elsietett a park kapuja előtt, és rögtön kiküldött, hogy keressem meg magát és vegyem gondjaimba, valamint figyelmeztessem...

- Jaj, a mama olyan lehetetlen néha! Mintha én nem tudnék vigyázni magamra. Már ezelőtt is nyaggatott Hatfield tiszteletes úrral kapcsolatban; mondtam neki, hogy nyugodtan megbízhat bennem: sohasem fogok elfeledkezni rangomról és társadalmi helyzetemről, a világ legcsodálatosabb férfia kedvéért sem. Bárcsak holnap térden állva könyörögne nekem, hogy legyek a felesége; akkor bebizonyíthatnám anyámnak, mennyire téved, amikor azt hiszi, hogy... Jaj, de bosszantó ez! Mintha bizony olyan ostoba volnék, hogy csak úgy beleszeressek valakibe! Hát illik az egy nő méltóságához? Szerelem! Utálom ezt a szót! Nemünk bármelyik tagjára alkalmazva gyalázatos sértésnek találom. Valakit előnyben részesíteni, az más; persze nem egy ilyen ágrólszakadt Hatfieldet, akinek nincs évi hétszáz font jövedelme sem. Szeretek társalogni vele, mert olyan okos és szórakoztató... bárcsak Sir Thomas Ashby volna feleilyen kellemes; azonkívül valakivel csak kell flörtölnöm, és másnak nincs annyi esze, hogy erre jöjjön; ha meg elmegyünk valahová, mama csakis Sir Thomasszal hagy flörtölni - ha ott van; ha nincs ott, kezem-lábam megköti, nehogy valaki fogja magát, elterjessze és Sir Thomasnak is a fülébe súgja, hogy másnál vagyok érdekelve; vagy, ami valószínűbb, nehogy az az undok vén anyja meglásson vagy meghalljon valamit, és azt képzelje, nem vagyok alkalmas feleségnekvaló az ő kitűnő fiacskája számára, mintha az ő drágalátos fiacskája bizony nem volna a keresztény világ legnagyobb csirkefogója, és mintha egy magára valamennyit is adó nő nem volna túlságosan is jó neki!

- Valóban ez a helyzet, Murray kisasszony? És a mamája tudja, és mégis hozzá akarja adni?

- De mennyire! Több rosszat tud róla, mint én, csak eltitkolja előlem, nehogy kedvemet szegje; mert persze nem tudja, hogy engem az ilyesmi egyáltalán nem érdekel. Nem olyan nagy baj az; ha megházasodik, majd megjavul, ahogy mama mondja: és a jó útra tért kujonokból lesznek a legjobb férjek, ezt mindenki tudja. Bárcsak ne volna olyan csúf, engem csak ez érdekel; de hát itt vidéken nincs nagy választék; papa pedig egyszerűen nem ereszt el bennünket Londonba...

- Véleményem szerint akkor már Hatfield tiszteletes úr is megfelelőbb volna...

- Kétségkívül, ha ő volna az Ashby-kastély ura... akkor igen; de énnekem kell az Ashby-kastély, bárkivel kelljen is megosztanom.

- De Hatfield tiszteletes úr közben azt hiszi, hogy maga kedveli; arra nem gondol, mekkora csalódás lesz a számára, ha rájön, hogy tévedett?

- Dehogynem! Épp megfelelő büntetés lesz a beképzeltségéért... amiért azt merészelte hinni, hogy tetszik nekem! Semmit sem élveznék úgy, mint hogy fellebbentsem a szeméről a fátylat.

- Minél előbb, annál jobb, ezek szerint.

- Dehogy; mondom, hogy élvezem a társaságát. Azonkívül nem hiszi ő komolyan, hogy kedvelem. Ennél azért jobban vigyázok; nem is tudja, milyen ügyes vagyok. Legföljebb azt képzelheti, hogy valamikor sikerül megkedveltetnie magát velem; de ezért is megkapja majd a megérdemelt büntetését.

- Nos, ügyeljen rá, hogy ne adjon neki túlságosan sok okot a képzelgésre - feleltem.

De hiába intettem a jóra; csak azt értem el, hogy valamivel körültekintőbben titkolta előlem vágyait és gondolatait. A lelkészt többé nem hozta szóba; de láttam, hogy gondolatban, ha szívében nem is, még mindig foglalkozik vele, és hogy újból alkalmat szeretne találni a vele való társalgásra: mert, noha anyja óhajának megfelelően társául szegődtem kóborlásaiban, ragaszkodott hozzá, hogy azokon a mezőkön sétálgassunk, amelyek a legközelebb feküdtek az úthoz; és akár velem beszélgetett, akár a könyvét olvasta, folyton maga köré tekingetett, vagy ki az útra, hogy nem jön-e valaki; s ha egy lovas arra ügetett, mélységes felháborodásából ki tudtam olvasni, hogy azért gyűlöli szegényt, akárki légyen is, mivel nem Hatfield tiszteletes úr.

"Ezek szerint - gondoltam - mégsem olyan közömbös iránta, mint hiszi vagy mint másokkal elhitetni szeretné; anyja aggodalmai tehát mégsem olyan alaptalanok, mint Rosalie állítja."

Eltelt három nap, és Hatfield tiszteletes úr csak nem bukkant fel. A negyedik nap délutánján a park kerítése mentén sétáltunk, amaz emlékezetes mezőn, mindegyikünk egy-egy könyvvel felszerelkezve (mindig elláttam magam ilyesmivel arra az esetre, ha nem igényelné társalgásomat), amikor Rosalie egyszer csak felkiáltott:

- Jaj, Grey kisasszony! Legyen olyan jó, és vigye el Mark Wood feleségének ezt a félkoronást... már egy hete el kellett volna vinnem vagy küldenem, de elfelejtettem. Tessék! - hadarta odavetve az erszényét. - Ne most szedje ki, vigye magával, és adjon neki, amennyit akar; én is magával tartanék, de be akarom fejezni ezt a kötetet. Ha végzek vele, majd maga után megyek. Siessen már... jaj, várjon... olvasson is fel neki, jó? Szaladjon be a házba valami könyvért! Bármi megteszi!

Eleget tettem óhajának; de mivel kapkodása és sietsége felkeltette gyanakvásomat, visszapillantottam, és láttam, hogy Hatfield tiszteletes úr épp abban a pillanatban ért oda a mezőre. Azzal, hogy beküldött a házba, Rosalie megakadályozta, hogy az úton találkozzam a lelkésszel.

"Nem baj - gondoltam. - Szegény Mark örülni fog a félkoronásnak és talán egy jó könyvnek is; ha pedig a lelkész közben rabul ejti Rosalie kisasszony szívét, azzal legalább megalázza kissé gőgjében; s ha netán később összeházasodnának, az csak megmentené őt a még rosszabb sorstól; és különben is éppen összeillenek."

Mark Wood volt az a szárazbetegségben szenvedő parasztember, akit már említettem. Állapota azóta egyre súlyosbodott. Murray kisasszony a bőkezűségével valóban egy haldokló áldását szerezte meg magának; mert noha a félkoronás rajta nem sokat segített, örült neki felesége és gyermekei kedvéért, akiket nemsokára ott fog hagyni. Néhány percig elüldögéltem náluk, felolvastam Mark és bánatos felesége lelki üdvére és épülésére, majd eltávoztam; de alig tehettem meg száz lépést, amikor Weston úrral találkoztam, aki szemlátomást ugyanoda tartott. A maga csöndes, természetes módján köszöntött, s érdeklődött a beteg ember és családja felől, azután szinte testvéries közvetlenséggel, a körülményes illemszabályokra ügyet sem vetve kivette kezemből a könyvet, amelyből az imént felolvastam, belelapozott, tett néhány rövid, ám okos észrevételt, majd visszaadta; mesélt egy szegény betegről, akit épp azelőtt látogatott meg, szót ejtett Nancy Brownról, majd vadóc kis barátomról, a terrierről, aki a lába körül szimatolt, megjegyezte, milyen szép időnk van, és távozott.

Szavait azért nem idézem pontosan, mert talán az olvasót nem érdekelnék annyira, mint engem; nem pedig azért nem, mintha elfelejtettem volna őket. Nagyon is jól emlékszem rájuk, hiszen sokszor elismételtem őket magamban aznap és számos következő nap is, hogy hányszor, meg sem tudnám mondani; eszembe idéztem mély, tiszta hangjának zengését, fürge barna szemének minden pillantását, kellemes, de oly tünékeny mosolyának minden villanását. Attól tartok, ez a vallomás képtelennek tűnhet; de nem baj: leírtam: aki most olvassa, úgysem ismer engem.

Miközben boldogan és elégedetten sétáltam hazafelé, egyszer csak Murray kisasszonyt láttam felém sietni; hetyke léptei, piruló arca, sugárzó mosolya azt sejtették, hogy a maga módján ő is boldog. Odaszaladt hozzám, karomba fűzte karját, és zihálva rákezdte:

- Érezze magát kitüntetve, Grey kisasszony, mert olyan hírrel jöttem magához, amiről még senki sem tud.

- És mi az a hír?

- El sem tudná képzelni! Először is, miután maga elment, megjelent Hatfield tiszteletes úr. Úgy féltem, hogy papa vagy a mama meglátja; de hát magát már nem hívhattam vissza, és... jaj, most nem mondhatok el mindent, mert látom, Matilda ott van a parkban, és neki is el kell újságolnom. Szóval, Hatfield elképesztően arcátlan volt, mértéken felül bókolt, és kimondhatatlanul kedvesen viselkedett - vagy legalábbis megpróbálta -, sikerülni nem nagyon sikerült neki, mert ehhez aztán nem ért. Majd máskor elismétlem magának minden szavát.

- De maga mit mondott? Ez most jobban érdekel.

- Majd később azt is elmesélem. Történetesen éppen jó kedvemben voltam; megértően és kedvesen viselkedtem, de arra ügyeltem, hogy semmilyen tekintetben ne kompromittáljam magam. Az a pöffeszkedő hólyag azonban a maga módján értelmezte szeretetreméltóságomat, s végül arra vetemedett... no, mit gondol?... volt képe ajánlatot tenni nekem!

- És maga...?

- Büszkén kiegyenesedtem, s végtelenül hidegen kifejeztem megdöbbenésemet a hallottak fölött, s egyben reményemet is, hogy viselkedésemben semmi olyasmit nem tapasztalt, ami erre felbátorította volna. Azt az arcot látnia kellett volna! Olyan fehér lett, akár a fal! Biztosítottam róla, hogy nagyra becsülöm őt, de ajánlatának semmiképp sem tehetek eleget; még ha szeretnék, papa és mama akkor sem adnák hozzájárulásukat.

"De ha megadnák - kérdezte ő -, ön beleegyezne?"

"Soha, Hatfield úr" - feleltem olyan jeges hangon, amely egyszerre minden reményt elfojtott benne. Ó, ha látta volna, hogy meg volt alázva... mennyire porig sújtotta a csalódás! Szinte megsajnáltam.

Azért még tett egy végső, elkeseredett kísérletet. Hosszú csend után, amely alatt ő megpróbálta visszanyerni nyugalmát, én pedig megőrizni komolyságomat - mert már majdnem kipukkant belőlem a nevetés, és azzal mindent elrontottam volna -, halványan mosolyogva megkérdezte:

"Mondja, Murray kisasszony, ha rendelkeznék Sir Hugh Meltham vagyonával vagy az idősebbik fia kilátásaival, akkor is visszautasítana? Feleljen őszintén, a lelke rajta!"

"Természetesen - feleltem -, nem látok semmi különbséget."

Nagy hazugság volt, persze, de még mindig olyan magabiztos volt, hogy úgy döntöttem, végleg összezúzom. Mereven az arcomba nézett, de én álltam a tekintetét, úgyhogy nem tudhatta meg, mekkorát hazudtam.

"Tehát mindennek vége" - mondta, de úgy, mint aki mindjárt szörnyethal a dühtől és a fájdalomtól. Mert dühös is volt, nemcsak csalódott. Hisz ott állt ő, kimondhatatlanul szenvedve, és ott álltam én, mindennek könyörtelen okozója, akiről tekintetének és szavainak össztüze ártalmatlanul lepergett, ott álltam hidegen és büszkén - egyszerűen muszáj volt neheztelnie rám; keserű hangon így szólt:

"Erre bizony nem számítottam, Murray kisasszony. Mondhatnék néhány szót múltbeli viselkedéséről s a reményekről, amelyekre felbátorított, de nem teszem, feltéve, ha..."

"Csak semmi feltétel, Hatfield úr!" - vágtam közbe, most már komolyan felháborodva arcátlanságán.

"Akkor hadd kérjem szívességként - mondta halkabban és jóval alázatosabban -; hadd könyörögjek, hogy senkinek se tegyen említést erről a dologról. Ha hallgat róla, senkinek sem származik belőle kellemetlensége... már azon kívül, ami úgyis elkerülhetetlen: én az érzéseimet magamba fogom fojtani, ha megsemmisíteni nem is tudom őket... igyekezni fogok legalább megbocsátani érte, ha már elfelejteni nem tudom szenvedéseim okát. Nem teszem fel, Murray kisasszony, hogy tisztában van vele, milyen mélyen megsebzett. Szeretném is, ha nem volna vele tisztában; de ha a sebhez, amelyet rajtam ejtett... bocsásson meg, de akár akarva, akár nem akarva, maga ejtette... még azt is hozzáadja, hogy a nyilvánosság elé tárja ezt a szerencsétlen ügyet, vagy egyáltalán szót ejt róla, meg fogja látni, hogy én is tudok beszélni, és noha szerelmemet semmibe vette, aligha tudja majd semmibe venni..."

Itt elhallgatott, beharapta vértelen ajkát, és az arckifejezése olyan vad volt, hogy egészen megijedtem. Büszkeségem azonban erőt adott, és megvetően így feleltem:

"Nem tudom, miért hiszi, Hatfield úr, hogy bárkinek is szót ejtenék róla; de ha a kedvem úgy tartaná, fenyegetésekkel ettől nem tántoríthatna el; és különben sem úriemberhez méltó dolog ezzel próbálkozni."

"Megbocsásson, Murray kisasszony - mondta -, olyan nagyon szerettem önt... olyannyira csodálom még mindig, hogy szándékosan sohasem bántanám meg; de noha sosem szerettem és sosem is fogok úgy szeretni nőt, mint ahogy önt, az is bizonyos, hogy egyetlen nő sem bánt még velem ilyen cudarul. Sőt ellenkezőleg, az ön nemét mindmostanáig Isten legkedvesebb, leggyengédebb, legengedelmesebb alkotásának tartottam. (Ezt a beképzeltséget!) De a ma kapott lecke újdonsága és keménysége s a keserűség, hogy abban kellett csalódnom, akitől életem boldogsága függ, mentségül kell hogy szolgáljon látszólagos durvaságomra. Ha jelenlétem kellemetlen a számára, Murray kisasszony - tette hozzá, mivel érdeklődve tekingettem jobbra-balra, értésére akarván adni, milyen kevéssé törődöm vele, és ezért nyilván azt hitte, hogy unom őt -, ha jelenlétem kellemetlen a számára, ígérje meg, hogy megteszi, amire kértem, és már itt sem vagyok. Akadnak hölgyek - még ebben az egyházközségben is -, akik boldogan elfogadnák azt, amit maga oly megvetően lábbal tapodott. Ők természetszerűleg meggyűlölnék azt a személyt, akinek páratlan szépsége olyannyira elidegenítette tőlük szívemet, s olyannyira vakká tett vonzó tulajdonságaik iránt; elég lenne egy apró utalást tennem a történtekre, s ők olyan pletykahadjáratot indítanának maga ellen, amely nagymértékben csökkentené kilátásait és esélyeit a sikerre bármely másik úriemberrel kapcsolatban, akit ön vagy a kedves mamája behálózni kíván."

"Hogy érti ezt, uram?" - kérdeztem, már-már toporzékolva a dühtől.

"Úgy értem, hogy ez az ügy elejétől a végéig enyhén szólva a leggyalázatosabb flörtölésnek tűnik a szememben... olyasminek, amit ön sem kürtölne szívesen szét: főleg ha nőnemű riválisainak hozzátoldásaival és túlzásaival is megtetéztetne, akik boldogan nyilvánosságra hoznák az ügyet, ha erre lehetőséget adnék nekik. De úri becsületemre ígérem, hogy egyetlen önre nézve terhelő szó sem fogja elhagyni ajkamat, amennyiben ön..."

"Jó, jó, én sem teszek említést róla - mondtam. - Bízhat a hallgatásomban, ha ez megvigasztalja."

"Megígéri?"

"Igen" - feleltem, mivel most már igazán meg akartam szabadulni tőle.

"Akkor Isten önnel!" - mondta búbánatos hangon s olyan tekintettel, amelyben a büszkeség hiába hadakozott az elkeseredéssel, sarkon fordult és elment; bizonyára alig várta, hogy hazaérjen s dolgozószobájába bezárkózva sírva fakadjon - ha ugyan kibírta addig könnyek nélkül.

- De hisz máris megszegte az ígéretét! - mondtam, egészen elhűlve álnoksága láttán.

- Ó, csak magának árultam el, maga úgysem adja tovább.

- Természetes, hogy nem; de az imént azt mondta, el fogja mesélni a húgának is; ő pedig elmeséli a fivéreinek, ha majd hazajönnek, és Brownnak is, ha ugyan nem maga meséli el neki; és Brown azután szétkürtöli az egész környéken.

- Ugyan dehogy. Csak a legszigorúbb titoktartás terhe mellett meséljük el neki.

- De hogyan várhatná el tőle, hogy betartsa ígéretét, ha okosabb úrnője sem képes erre?

- No jó, akkor nem fog megtudni semmit - vágta rá mérgesen Murray kisasszony.

- De a mamájának természetesen el fogja mondani - erősködtem -, ő pedig tovább fogja adni a papának.

- De mennyire hogy elmondom neki, hisz ez a legszebb az egészben! Most bebizonyíthatom neki, hogy nagyot tévedett, amikor a jövőmet féltette.

- Tehát erről van szó? Eleinte nem értettem, mitől ilyen boldog.

- Igen; meg attól is, hogy ilyen pompásan megaláztam Hatfield urat; meg attól, hogy... no, hát egy kicsi hiúság bennem is lehet; nem állítom, hogy nemünk e legalapvetőbb tulajdonsága hiányzik belőlem... ha látta volna szegény Hatfield vallomástevő hevületét, s hogy miképp állt elő hízelgő ajánlatával, miképp szenvedett, amikor elutasítottam, akkor maga is elismerné, hogy van némi okom az elégedettségre.

- Én azt gondolnám, minél jobban szenvedett, magának annál kevesebb oka van az elégedettségre.

- Ugyan, ostobaság! - kiáltotta mérgesen toporzékolva az ifjú hölgy. - Maga nem tud vagy nem akar megérteni engem. Ha nem tudnám, milyen jólelkű, azt kellene hinnem, hogy irigyel. De egy okot magának is meg kell értenie... és ez is van olyan jó, mint a többi: örülök, hogy olyan józan, magabiztos, vagy, ha úgy tetszik, szívtelen voltam vele. Nem lepődtem meg, nem zavarodtam össze, nem viselkedtem ostobán; pontosan azt tettem és mondtam, amit kellett, elejétől a végéig tökéletesen a magam ura voltam. Pedig határozottan jóképű férfi... Jane és Susan Green szerint egyenesen elbűvölő... nyilván ők azok, akik állítólag oly szívesen megkaparintanák; mindenesetre okos, szellemes, kellemes társalgó; maga persze nem tartaná okosnak, de azért épp eléggé szórakoztató; az ember sehol sem szégyellne megjelenni vele, és nem unna rá egyhamar; az igazat megvallva, tetszett is nekem... mostanában még Harry Melthamnél is jobban... ő pedig egyenesen bálványozott engem; de, noha váratlanul tört rám és készületlenül ért, volt bennem elég bölcsesség, büszkeség meg erő, hogy elutasítsam... ráadásul megvetően és hidegen: erre igazán büszke lehetek!

- És arra is büszke, hogy azt mondta neki: ha bírná Sir Hugh Meltham vagyonát, az sem változtatna a helyzeten, amikor nem ez az igazság; és arra is, hogy megígérte, senkinek sem árulja el a kudarcát, de szemlátomást esze ágában sincs betartani az ígéretét?

- Hát persze! Mi mást tehetnék? Csak nem azt akarja, hogy... á, maga rosszkedvében van, Grey kisasszony. Ott jön Matilda; lássuk, mit szól hozzá ő és a mama.

Azzal otthagyott, mérgesen, amiért nem éreztem együtt vele, és bizonyára abban a meggyőződésben, hogy irigylem. Nem irigyeltem... legalábbis szilárdan hittem, hogy nem irigylem. Sajnáltam; szívtelen hiúsága elképesztett és undorított; eltöprengtem rajta, miért jut oly sok szépség azoknak, akik rosszra használják, s miért tagadtatik meg azoktól, akik a maguk és mások javára tudnák fordítani.

Isten jól tudja, mit miért tesz, döntöttem el végül a kérdést. Bizonyára vannak férfiak, akik éppily hiúk, önzők és szívtelenek, s akiket az ilyen nők révén lehet megbüntetni.


Tizenötödik fejezet

A SÉTA


- Jaj Istenem! Miért kellett ennek a Hatfieldnek így elhamarkodnia a dolgot?! - mondta másnap délután négykor Rosalie, nagyot ásítva letette hímzését, s türelmetlenül pislogott ki az ablakon. - Most már semmi élvezet nincs a sétában; nincs mire várnom. A napok oly unalmasak és hosszúak, ha nem élénkíti őket egy-egy estély; és ezen a héten egy sem lesz, de a következőn sem, ha jól tudom.

- Kár, hogy olyan dühös voltál vele - jegyezte meg Matilda, akinek e sirámok szóltak. - Sose fog eljönni többet; pedig azt hiszem, végül is tetszett neked. Reméltem, hogy elfogadod széptevődnek, a drága Harryt pedig meghagyod nekem.

- Na hiszen! Az én széptevőmnek valóságos Adonisznak kell lennie, olyannak, akit mindenki csodál, csak akkor érném be vele egyedül. Bevallom, sajnálom, hogy elveszítettem Hatfieldet; de szívesen fogadom az első tűrhető külsejű férfit vagy férfiakat, akik el akarják foglalni a helyét. Holnap vasárnap, kíváncsi vagyok, milyen állapotban lesz, és nem zavarodik-e bele az istentisztelet rendjébe. Valószínűbb, hogy úgy tesz, mintha megfázott volna, és Weston urat kéri föl a helyettesítésre.

- Ő aztán nem! - kiáltott fel megvetően Matilda. - Bolondnak bolond, de nem nyámnyila alak.

Nővére megsértődött, de végül is Matildának lett igaza: a csalódott szerelmes éppúgy teljesítette lelkipásztori kötelességét, mint máskor. Rosalie állította, hogy nagyon sápadt és levert; valóban sápadt volt kissé, de csak alig észrevehetően. Ami a levertséget illeti, tényleg nem hallatszott ki a sekrestyéből a nevetése, mint rendesen, sem hangos és kedélyes csevegése; az azonban kihallatszott, ahogy a sekrestyést lehordta - a gyülekezet nem is tudta mire vélni a dolgot; s ahogy az oltár és az úrvacsoraasztal között járkált, tartásában több volt a komor ünnepélyesség, mint a tiszteletlen, magabiztos vagy inkább önelégült gőg, amellyel rendszerint páváskodni szokott, mintha azt mondaná: "Tudom, hogy mindnyájan csodáltok és imádtok; aki meg nem, arra fütyülök!" De a legszembeszökőbb változás mégiscsak az volt, hogy a tekintete egyszer sem tévedt Murray úr padja felé, és nem lépett ki a templomból, amíg a földesúr hintója el nem indult.

Kétségkívül súlyos csapás érte, de büszkesége arra sarkallta, hogy hatalmas erőfeszítéssel eltitkolja. Csalódnia kellett biztos reményében, hogy nemcsak bájos és számára vonzó feleséget kap, de egyben olyat is, akinek rangja és vagyona silányabb szépséget is érdemmel ruházna fel. Maga a kudarc ténye is sértette, mint ahogy Murray kisasszony iránta tanúsított, megtévesztő viselkedése is. Bizonyára nem kis megelégedésére szolgált, volna, ha tudja, mekkorát csalódott Rosalie, látva, hogy elutasított hódolója milyen szilárd s mennyire meg tudja magát tartóztatni attól, hogy legalább egy pillantást vessen feléje a szertartás alatt; ámbár, mint Murray kisasszony kifejtette, ez is csak azt mutatta, hogy állandóan őrá gondolt, különben legalább egyszer, véletlenségből rápillantott volna; persze, ha rápillantott volna, akkor meg azt állítja, hogy azért, mert képtelen volt türtőztetni magát. Annak is örült volna Hatfield tiszteletes úr, ha látja, milyen mogorva és kedvetlen Rosalie az egész héten (vagy legalábbis a nagy részében), mennyire hiányolja megszokott szórakozását; s hogy milyen sűrűn kijelenti, mennyire sajnálja, hogy "ilyen hamar túladott rajta", akár a gyermek, aki pudingját felhabzsolva az ujjait szopogatja, és siránkozik falánksága miatt.

Aztán egy szép reggel felszólított, hogy kísérjem el a faluba. Az ürügy az volt, hogy berlini gyapjúfonalat akar vásárolni az egyik egészen tűrhető boltban, amelyet leginkább a környékbeli úrihölgyek látogattak; valójában pedig... talán nem fogok túlságosan rosszmájú teremtésnek tűnni, ha feltételezem, hogy a lelkésszel vagy legalább valamelyik másik rajongóval szeretett volna találkozni; ugyanis séta közben gyakran emlegette, "mit tenne vagy szólna Hatfield, ha összefutnánk vele" stb. stb. Amint Greenék parkkapuja mellett elhaladtunk, azon töprengett, "itthon lehet-e az a nagy buta tuskó"; amikor Lady Meltham hintója gördült el mellettünk, akkor meg az jutott az eszébe, "vajon mit csinálhat Harry úr egy ilyen szép napon"; azután Harry bátyját kezdte szidalmazni, amiért "olyan ostoba volt, hogy megnősült és Londonba költözött".

- De hisz azt gondoltam, hogy maga is szeretne Londonban élni - mondtam.

- Persze, mert itt unatkozom; nem utolsósorban azért, mert ő elment; ha nem nősül meg, őt választom inkább a helyett az undok Sir Thomas helyett.

Majd patkónyomokat látva a sáros úton, "kíváncsi volt, vajon melyik úr lovagolt erre", mert úr volt, az biztos, hiszen "azok a nagy, otromba igáslovak" nem hagynak ilyen kicsi nyomot; "ki lehetett az", töprengett, s találkozunk-e vele, ha visszafelé jön, mert abban biztos volt, hogy aznap reggel ment arra; s végül, a faluba beérve s néhány alázatos parasztot meglátva, nem értette, "mért nem tudnak megmaradni a házukban ezek a szörnyű emberek; kíváncsi is ő a csúf arcukra meg a piszkos, visszataszító ruhájukra... nem ezért jött be Hortonba".

Megvallom, titokban magam is azon töprengtem, találkozunk-e majd egy bizonyos valakivel, vagy legalább megpillantjuk-e messziről; amikor lakása mellett elmentünk, nem átallottam arra gondolni: ott van-e vajon az ablakban. A boltba belépve Murray kisasszony felszólított, hogy maradjak odakinn, és jelentsem, ha valaki feltűnik. De, sajnos, a falusiakon kívül csak Jane és Susan Green tűnt fel, szemmel láthatólag sétából jövet, a falu egyetlen utcáján.

- Ostoba teremtések! - morogta Rosalie, amint a vásárlást befejezve kijött a boltból. - Mért nem tudták magukkal hozni azt a mamlasz bátyjukat? A semminél ő is jobb lett volna.

Mindazonáltal vidám mosollyal köszöntötte őket, erősködve, hogy ő éppúgy örül a találkozásnak, mint a nővérek. Azok pedig közrefogták, és nevetve, csacsogva sétálni kezdtek, amint szokása az ifjú hölgyeknek, ha összetalálkoznak, még akkor is, ha éppen csak hogy jóban vannak. Én, fölöslegesnek érezve magam, lemaradtam tőlük, mint mindig: semmi kedvem sem volt Green kisasszony vagy Susan kisasszony mellett baktatni némán és süketen, mint aki beszélni se tud, s akivel nem lehet értelmes szót váltani.

Ezúttal azonban nem maradtam sokáig egyedül. Először nagyon különösnek tartottam, hogy Weston úr épp akkor toppan elém, amikor rá gondolok; de később rájöttem, hogy nincs ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy meg is szólított; hisz miért ne bukkanhatott volna fel egy ilyen szép délelőtt s a lakásához oly közel; ami pedig azt illeti, hogy rá gondoltam, kisebb megszakításokkal alig is tettem egyebet, amióta elindultunk, úgyhogy ebben végképp nem volt semmi különös.

- Már megint egyedül van, Grey kisasszony! - mondta.

- Igen.

- Milyen teremtések azok a hölgyek... a Green kisasszonyok?

- Nem is tudom.

- Furcsa... hisz olyan közel lakik hozzájuk, és olyan gyakran találkozik velük!

- Nos, azt hiszem, eleven, jóindulatú leányok; de ön bizonyára jobban ismeri őket nálam, mert én még két szót sem váltottam egyikükkel sem.

- Nohát! Pedig nem nézné őket különösebben tartózkodónak az ember.

- Bizonyára nem is azok az osztályukbeliek társaságában; de az a véleményük, hogy ők egészen más körökben mozognak, mint én.

Erre nem válaszolt semmit; de kis idő múlva megjegyezte:

- Gondolom, az efféle dolgok miatt hiszi, Grey kisasszony, hogy nem tudna az otthona nélkül élni?

- Nem egészen. Az a helyzet, hogy túlságosan is kedvelem a társaságot ahhoz, hogy elégedett életet folytathatnék egyetlen barát nélkül; mivel pedig egyedüli barátaim otthon találhatók, ha azt... ha őket elveszteném... nem mondom, hogy nem tudnék élni... inkább nem akarnék az ilyen sivár világban.

- Miért mondja, hogy egyedüli barátai? Annyira szereti a magányt, hogy nem tud barátokat szerezni?

- Nem szeretem, mégsem sikerült eddig megbarátkoznom senkivel; jelenlegi helyzetemben pedig erre semmi lehetőségem, sőt még egy közönséges ismeretség megteremtésére sincs. Lehet, hogy részben én vagyok ezért a hibás, de egészen talán mégsem.

- Részben a társadalom a hibás, részben, gondolom, azok, akikkel közvetlenül érintkezik, részben pedig maga; a maga helyzetében ugyanis számos hölgy felhívná magára a figyelmet, és elérné, hogy észrevegyék. De bizonyos fokig a tanítványai is társai lehetnének; hisz alig idősebb náluk.

- Ó, igen, néha valóban jó társak; de barátnak nem nevezném őket, és ők sem illetnek engem ezzel a szóval... van társaságuk, amely jobban megfelel az ízlésüknek.

- Azt hiszem, maga túlságosan okos a számukra. Mivel tölti idejét, ha egyedül van... sokat olvas?

- Az olvasás a kedvenc elfoglaltságom, ha akad ráérő időm és könyv, amit olvassak.

A könyvekről s az olvasásról általában rátért egyes könyvekre, majd ismét témát váltott, több ízben is és oly sebesen, hogy alig fél óra leforgása alatt sok ízlésbeli dolgot megvitattunk, anélkül, hogy ő különösebben személyes megjegyzéseket tett volna; láthatólag nem annyira a maga nézeteit akarta közvetíteni, mint inkább az enyémeket kipuhatolni. Ahhoz nem volt benne elég tapintat vagy ügyesség, hogy érzéseimet és gondolataimat saját véleménye kifejezésre juttatásával csalogassa elő, vagy észrevétlenül úgy irányítsa a társalgást, hogy az óhajtott témáknál kössünk ki; szelíd tapintatlansága, célratörő egyenessége azonban semmiképp sem volt sértő.

"Miért érdeklik erkölcsi és szellemi tulajdonságaim; mit számít neki, hogy én mit érzek vagy gondolok?" - tűnődtem magamban, és a szívem beledobbant e kérdésbe.

Jane és Susan Green azonban hamarosan hazaért. A park bejáratánál állva igyekeztek rávenni Murray kisasszonyt, hogy menjen be hozzájuk, én pedig szerettem volna, ha Weston úr elmegy, ha Rosalie nem látja meg mellettem, amint hátrafordul; de sajnos éppen szegény Mark Woodot akarta még egyszer meglátogatni, úgyhogy majdnem hazáig egy volt az utunk. Amikor Rosalie elbúcsúzott barátnőitől és csatlakozott volna hozzám, Weston úr megszaporázta lépteit és távozni akart; de amint udvariasan kalapot emelt, nagy csodálkozásomra Rosalie nem merev, elutasító meghajlással válaszolt, hanem az elképzelhető legédesebb mosollyal, s melléje szegődve vidáman és szeretetreméltóan társalogni kezdett vele; úgyhogy hármasban haladtunk tovább.

Amikor a beszélgetésben rövid szünet állt be, Weston úr hozzám intézett valami megjegyzést egy olyan tárgyról, amit az előbb vitattunk meg; de még mielőtt felelni tudtam volna, Murray kisasszony már reagált rá és folytatta is; Weston úr válaszolt neki; s Rosalie egészen a társalgás végéig kisajátította magának. Ez részben talán ostobaságomnak, a tapintat és a határozottság teljes hiányának volt köszönhető; mindazonáltal úgy éreztem, udvariatlanul bántak velem; reszkettem a haragtól; irigykedve hallgattam Murray kisasszony könnyed, pergő beszédét, s nyugtalanul figyeltem ragyogó mosolyát, amellyel időről időre Weston úr arcába nézett; ugyanis egy kicsivel előbbre lépkedett, azért (gondolom), hogy lássák is, ne csak hallják. Társalgása felszínes volt és banális, de szórakoztató, és sosem fogyott ki a témákból vagy a szavakból. Most semmi hetykeség vagy kacérság nem volt a viselkedésében, mint amikor Hatfield tiszteletes úrral sétált; szelíd, játékos élénkség jellemezte csupán, amely különösképp tetszhetett egy Weston úréhoz hasonló beállítottságú és temperamentumú férfinak.

Amikor elváltunk tőle, Rosalie nevetve mormolta: - Biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni!

- Mit? - kérdeztem.

- Megfogni ezt az embert.

- Ezt meg hogy érti?

- Úgy, hogy most hazamegy és rólam fog álmodozni. Épp a szíve közepébe találtam!

- Honnan tudja?

- Szilárd bizonyítékom van rá: a tekintete, amelyet rám vetett, amikor elbúcsúzott tőlünk. Nem volt szemtelen tekintet - erről szó sincs -, tiszteletteljes, rajongóan gyengéd tekintet volt. Hahaha! Nem is olyan ostoba tuskó, amilyennek hittem!

Nem válaszoltam, mert a szívem valahol a torkomban dobogott, talán meg sem tudtam volna szólalni. "Jaj, Istenem, mentsd meg ettől! - jajdultam fel magamban. - Az ő kedvéért, nem az enyémért!"

Murray kisasszony számos banális megjegyzést tett, amint a parkban haladtunk, de ezekre (noha nem szívesen mutattam volna ki érzelmeimet) csupán egy-egy kurta szóval feleltem. Hogy engem akart-e gyötörni vagy csak szórakozni kívánt, nem tudom, de nem is érdekelt; a szegény ember és az ő egyetlen báránya meg a gazdag és az ő véghetetlen nyája járt a fejemben; okát sem tudva rettegtem Weston úrért, meghiúsult reményeimtől teljesen függetlenül.

Boldog voltam, hogy megérkeztünk, s bevehettem magam szobám magányába. Szerettem volna beleroskadni az ágy mellett álló székbe, s fejem a párnába fúrva szenvedélyes könnyáradatban keresni vigasztalást; rettenetesen vágytam erre a megkönnyebbülésre; de sajnos még vissza kellett fojtanom érzéseimet: megszólalt a csengő... az a gyűlölt csengő, amely a tanulószobába hívott ebédre; nyugodt arccal, mosolyogva, nevetve kellett lemennem s mindenféle ostobaságról beszélgetnem... és igen, ennem is kellett, mintha minden rendben lett volna, mintha csak most tértem volna meg egy kellemes sétából.


Tizenhatodik fejezet

A HELYETTES


A következő vasárnap a legborongósabb áprilisi napok egyike volt... sűrű, sötét felhők, heves záporok követték egymást. Senki sem akart részt venni a délutáni istentiszteleten, csupán Rosalie - ő ragaszkodott hozzá, hogy elmegy; megrendelte a hintót, és én is vele mentem: szívesen, hiszen a templomban félelem, szégyenkezés vagy megrovás nélkül tekinthettem arra az arcra és alakra, amely kedvesebb volt nekem Isten minden teremtményénél; zavartalanul hallgathattam azt a hangot, amely számomra elbűvölőbb volt a legédesebb muzsikánál; egyesülhettem azzal a lélekkel, amely olyan nagyon érdekelt, magamba szívhattam legtisztább gondolatait, legszentebb vágyait, s örömömbe nem vegyült több üröm, mint titkos lelkifurdalásom, amely gyakran azt suttogta, hogy megcsalom magam s kigúnyolom Istent annak a szívnek a felajánlásával, amely jobban hajlik a teremtmény, mint Teremtője felé.

Néha az ilyen gondolatok megkínoztak; néha azonban el tudtam csöndesíteni őket azzal, hogy hiszen nem is az embert, hanem a jóságát szeretem. "A mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak tisztességesek és jó hírűek, ezekről gondolkodjatok." Jól tesszük, ha Istent művében dicsőítjük és imádjuk; én pedig nem ismerek senkit, akiben annyi tulajdonsága... akiben szelleméből oly sok fényeskedik, mint ebben a hű szolgájában, akit ismerni és nem becsülni ostoba érzéketlenség volna részemről, hiszen szívem mással úgy sincs elfoglalva.

Az istentisztelet véget érvén, Murray kisasszony azonnal kiment a templomból. A tornácon kellett álldogálnunk, mert esett az eső, és a hintó még nem érkezett meg. Nem értettem, miért megy ki oly sietve, hiszen sem az ifjú Meltham, sem Green úr nem voltak jelen; de azután rájöttem, hogy Weston úrral akar társalogni, aki hamarosan ki is jött utánunk. Köszönt nekünk, majd folytatta volna útját, de Rosalie visszatartotta; előbb a szörnyűséges időjárásra tett megjegyzéseket, utána pedig megkérte, hogy másnap jöjjön el az öreg kapusasszony unokájához, aki lázas beteg, és látni kívánja őt. Weston úr megígérte, hogy eljön.

- És pontosabban mikor, Weston úr? Az öregasszony bizonyára tudni akarja majd... hiszen tudja, milyenek: az ember nem is gondolná, milyen sokat adnak arra, hogy úri látogatóikat rendes kunyhóban fogadhassák.

Micsoda józan tapintat az egyébként oly meggondolatlan Murray kisasszony részéről! Weston úr megjelölte az egyik délelőtti órát. Megérkezett a hintó, s a lakáj nyitott esernyővel várta, hogy átkísérhesse Murray kisasszonyt a templomudvaron. Indultam utánuk, de Weston úrnál is volt esernyő, és felkínálta nekem, mivel csak úgy zuhogott az eső.

- Nem, köszönöm, nem félek az esőtől - mondtam. A józan ész ugyanis folyton cserbenhagy, ha valami váratlanul ér.

- De szeretni azért nem szereti, vagy igen?... Mindenesetre egy esernyő nem fog megártani - felelte ő, s a mosolya jelezte, hogy nem sértődött meg; egy indulatosabb vagy kevésbé éleslátó férfi bizonnyal megsértődött volna felajánlkozása visszautasításán. Nem tagadhattam, hogy igaza van, ezért hagytam, hogy odakísérjen a hintóhoz; még a kezét is felém nyújtotta, hogy felsegítsen; felesleges udvariasság volt, de elfogadtam, nehogy megbántsam. Elváláskor egyetlen pillantást, egyetlen kurta kis mosolyt kaptam tőle - de amit kiolvastam, kiolvasni véltem belőle, az jobban lángra lobbantotta bennem a remény tüzét, mint addig bármi.

- Visszaküldtem volna magáért a lakájt, Grey kisasszony, ha vár egy percet... fölösleges volt igénybe vennie Weston úr esernyőjét - jegyezte meg Rosalie, és bájos arca cseppet sem szeretetreméltóan elkomorodott.

- Kijöttem volna esernyő nélkül is, de Weston úr felajánlotta a magáét, s nem utasíthattam vissza anélkül, hogy meg ne sértsem - feleltem elmosolyodva, mert boldogságomban szórakoztatónak találtam azt is, ami máskor bántott volna.

A hintó elindult. Murray kisasszony előrehajolt, és kinézett az ablakon, amint Weston urat elkerültük. A járdán gyalogolt hazafelé, és nem nézett oda a hintóra.

- Ostoba fajankó! - kiáltotta Rosalie hátradőlve. - Fogalmad sincs, mit vesztettél azzal, hogy nem néztél ide!

- Mit vesztett?

- Egy meghajlást a részemről, amely a hetedik mennyországba emelte volna!

Nem szóltam semmit. Láttam, hogy rosszkedvű, s ez titkos elégedettséggel töltött el; nem a rosszkedve, hanem hogy azt hitte, oka van rá. Így ugyanis joggal gondolhattam: reményeim nem csupán óhajaimból és képzeletemből táplálkoznak.

- Weston úrral fogom helyettesíteni Hatfield urat - mondta társnőm rövid szünet után, visszanyerve szokásos vidámsága egy részét. - Tudja, hogy kedden bál lesz az Ashby-kastélyban; mama úgy gondolja, Sir Thomas ez alkalomból fogja megkérni a kezemet; az ilyen dolgok többnyire a bálterem meghitt légkörében történnek, amikor a férfiakat a legkönnyebb elbűvölni és behálózni, s amikor a hölgyek a legcsábítóbbak. Ha azonban ilyen hamar férjhez kell mennem, ki akarom használni a hátralevő időt: nem Hatfield lesz az egyetlen férfi, aki lábam elé helyezte a szívét, és hiába könyörgött, hogy fogadjam el e méltatlan ajándékot.

- Ha Weston urat is áldozatai közé akarja sorolni - feleltem tettetett közönnyel -, előbb olyan messze el kell mennie, hogy igen nehéz lesz visszatáncolni, ha ő megkéri majd, hogy teljesítse a viselkedésében foglalt ígéreteket.

- Azt nem hiszem, hogy megkérné a kezemet, nem is akarom, de nem is merészkedne odáig! A hatalmamat azonban meg akarom éreztetni vele. Persze, már megérezte: de el is fogja ezt ismerni; ami a reményeit illeti, azokat tartsa meg magának, engem csak az eredménnyel szórakoztasson... egy darabig.

"Jaj! Bárcsak súgná e szavakat Weston úr fülébe valami jó szellem!" - fohászkodtam magamban. Ahhoz túlságosan fel voltam háborodva, hogy megkockáztassam a fennhangon adott választ; aznap nem is hangzott el köztünk több szó Weston úrról. De másnap délelőtt, nem sokkal reggeli után, Murray kisasszony bejött a tanulószobába, ahol a húga tanult vagy inkább bíbelődött a leckéjével, mert tanulásnak azt aligha lehetett nevezni, és így szólt:

- Matilda, tizenegy körül sétálni jössz velem.

- Jaj, nem lehet, Rosalie! Ki kell adnom az utasításokat az új zablával és nyeregtakaróval kapcsolatban, és beszélnem kell a patkányfogóval is a kutyáiról. Majd Grey kisasszony elkísér.

- Nem, te fogsz elkísérni - mondta Rosalie, s az ablakhoz intve húgát, valamit súgott a fülébe, mire az beleegyezett, hogy elkíséri.

Eszembe jutott, hogy Weston úr éppen tizenegyre ígérte látogatását a kapusasszonynál, és mindent megértettem. Ebédnél azután hosszú beszámolóban volt részem arról, hogy hogyan érte be őket Weston úr, amint az úton sétáltak; hogyan sétáltak és társalogtak onnan kezdve hármasban, milyen szórakoztató volt, mennyire el volt bűvölve Weston úr, hogy így leereszkedtek hozzá stb. stb.


Tizenhetedik fejezet

VALLOMÁSOK


Mivel úgyis a vallomásoknál tartok, mindjárt beismerhetem azt is, hogy ez idő tájt sokkal több figyelmet szenteltem az öltözködésnek, mint ennek előtte bármikor. Ezzel persze nem mondtam sokat: eddig ugyanis kissé hanyag voltam e tekintetben, de most gyakran két egész percet is a tükör előtti szemlélődéssel töltöttem, noha ebből vajmi kevés vigaszt meríthettem. Semmi szépséget nem tudtam felfedezni ezekben az éles vonásokban, ebben a halovány, beesett arcban és a hétköznapi, sötétbarna hajban: a homlok talán értelmet sugároz, s a sötétszürke szem kifejező, de mi végre?... ha egy alacsony, görögös homlokot, és egy nagy, fekete, kifejezéstelen szempárt úgyis előnyben részesítenek? Dőreség azt kívánni, bárcsak szépek lennénk. Az értelmes ember sosem kívánja ezt magának, és nem törődik vele másokban sem. Ha a szellem kiművelt, ha a szív jó, a külsővel senki sem törődik. Így mondták gyermekkorunk tanítói; így mondjuk mi is a mai gyermekeknek. Illő és okos dolog, kétségtelen; de a tapasztalat alátámasztja-e ezeket az állításokat?

Természetünk diktálja, hogy azt szeressük, ami örömet nyújt, és mi nyújt több örömet egy szép arcnál - legalábbis ha tulajdonosa nem rossz ember? A kisleány szereti a madarát - miért? Mert él és érez, mert tehetetlen és ártalmatlan? A varangyos béka is él és érez, s ugyanolyan tehetetlen és ártalmatlan; de a kisleány, noha nem bántja, mégis képtelen úgy szeretni, mint a madarat, hiszen a madár kecses alakú, puha tollú, fényes, beszédes szemű. Ha egy nő szép és kedves, a férfiak többsége mindkettőért dicséri, de különösen az előbbiért; ha csúnya és rossz természetű, elsősorban csúnyaságát kárhoztatják, mert aki épp csak ismeri, azt látja elsősorban; ha pedig csúnya, de jó, s ráadásul tartózkodó és visszavonult életet él, senki sem ismeri meg a jóságát, közvetlen hozzátartozóit kivéve. A többiek kedvezőtlen véleményt formálnak szelleméről és egyéniségéről, ha másért nem, hát azért, hogy magyarázzák a természet adományaitól ennyire megfosztott ember iránti ösztönös ellenszenvüket; míg a helyzet homlokegyenest ellenkező ott, ahol angyali külső takar gonosz szívet, vagy csalóka bájak lepleznek olyan hiányosságokat és hibákat, amelyeket másokban senki sem tűrne el. Akiknek megadatott a szépség, legyenek hálásak érte, s használják éppúgy a jóra, mint bármely más tehetségüket; akiknek nem adatott meg, vigasztalódjanak és legyenek meg nélküle: mert, noha gyakran túlbecsülik, Isten ajándéka ez is, nem szabad megvetni. Sokan így éreznek azok közül, akik szerettek már, s azt is tudják, hogy méltók a viszontszerelemre, mégis el vannak zárva tőle ennek vagy más, látszólag jelentéktelen dolognak a hiányában, el vannak zárva attól, hogy boldogságot adjanak és kapjanak, noha úgy érzik, hogy arra születtek. Az egyszerű bogár hiába vetné meg a fényt, amelyet magából sugároz: nélküle a hím ezerszer is elrepülne felette, és sohasem szállna le melléje; hallgathatná, hogyan döng körülötte szárnyas kedvese, de hiába keresné, s ő hiába várná, hogy rátaláljon, nem tudná értésére adni, hogy ott van, nincs hangja, amellyel hívogassa, nincs szárnya, hogy kövesse röptét - a szárnyas hím más társat keresne, ő pedig magányosan élne és magányosan halna meg.

Ilyesmiken tűnődtem akkoriban. Folytathatnám is az unalmas elmélkedést. Még mélyebbre merülve, más gondolatokat is felszínre hozhatnék, olyan kérdéseket tehetnék fel, amelyekre az olvasó sem tudna hamarjában felelni, s olyan következtetéseket vonhatnék le, amelyek megrendítenék előítéleteit vagy éppen gúnyolódásra sarkallnák, mivel nem értené meg őket; de nem folytatom.

Térjünk vissza inkább Murray kisasszonyhoz. Mamájával együtt részt vett a keddi bálon; természetesen gyönyörűen kiöltözködve, vonzerejének és fényes lehetőségeinek biztos tudatában. Mivel az Ashby-kastély majdnem tíz mérföldre volt a Horton-kúriától, korán el kellett indulniuk, én pedig Nancy Brownnal akartam eltölteni az estét, akit már régen nem láttam; szeretetre méltó tanítványomnak azonban gondja volt rá, hogy se ott ne töltsem, se bárhol máshol a tanulószobán kívül, ugyanis egy zenedarab lemásolását bízta rám, amellyel egészen lefekvésig munkát adott nekem. Másnap délelőtt tizenegykor, amint előjött a szobájából, azonnal elmesélt mindent. Sir Thomas valóban megkérte a kezét; anyja előrelátó bölcsességét, ha ugyan nem a mesterkedését, dicséret illeti. Én inkább arra hajlok, hogy a hölgy előbb megtervezte a hadjáratot, s csak aztán jósolta meg a sikert. Sir Thomas természetesen igenlő választ kapott, s a vőlegényjelöltet aznapra várták, hogy megbeszélje Murray úrral a megbeszélnivalókat.

Rosalie-nak tetszett a gondolat, hogy az Ashby-kastély úrnője lesz; előre élvezte az esküvői ünnepséget, a pompát, a ragyogást, a külföldi nászutat, a Londonban és másutt várható pompás mulatságokat; egyelőre még Sir Thomas személyével is elégedett volt, hisz nemrég találkozott és táncolt vele, nemrég kapott tőle bókokat; de a kilátás, hogy ily hamar egybekelnek, elkedvetlenítette: legalább néhány hónappal ki szerette volna tolni az ünnep időpontját; én is ezt szerettem volna. Szörnyűnek tűnt elsietni egy ilyen semmi jóval nem kecsegtető házasságot s annyi időt sem adni szegény teremtésnek, hogy átgondolhassa a jóvátehetetlen lépést, amelyet megtenni szándékozik. Nem óhajtottam versenyre kelni a "féltő anyai gondoskodással", mégis meglepett és felháborított Murrayné szívtelensége s a leánya javát illető nemtörődömsége. Figyelmeztetéseimre és intéseimre ügyet sem vetettek, így hiába próbáltam elhárítani a rosszat. Murray kisasszony csak nevetett szavaimon; hamarosan rájöttem, hogy csupán azért vonakodik az azonnali házasságkötéstől, mert szeretne minél nagyobb szívtiprást végezni az ismerős fiatalurak körében, amíg az ilyenfajta csínytevésben végleg meg nem akadályozzák. Mielőtt eljegyzése titkát rám bízta volna, ezért is fogadtatta meg velem, hogy a tárgyról egy szót sem ejtek senkinek. Amikor ezt megértettem, és láttam, milyen hévvel veti bele magát a szívtelen kacérkodás mélységeibe, többé nem éreztem iránta sajnálatot. "Jöjjön, aminek jönnie kell - gondoltam -, megérdemli. Sir Thomas sem rosszabb őnála; minél előbb megakadályozzák a csalásban és mások bántásában, annál jobb."

A menyegzőt június elsejére tűzték ki. E közé és a sorsdöntő bál közé alig esett több hat hétnél; Rosalie tehetségével és eltökéltségével azonban még e rövid időszakban is sok mindent végbe lehet vinni, különösen mivel Sir Thomas ekkor többnyire Londonban tartózkodott; azért utazott fel oda, mondták, hogy ügyvédjével elrendezze a dolgokat és megtegye az előkészületeket a közelgő esküvőre. Jelenlétének hiányát szerelmes levelek özönével igyekezett jóvátenni; ezek azonban nem nyitották fel a szomszédok szemét, nem keltettek olyan figyelmet, mintha személyes látogatások lettek volna, az öreg Lady Ashbyt pedig gőgös, savanyú természete visszatartotta attól, hogy elterjessze a hírt, ingatag egészsége viszont megakadályozta abban, hogy meg-meglátogassa leendő menyét; úgyhogy az eljegyzés híre sokkal kevésbé szivárgott ki, mint általában történni szokott.

Rosalie néha megmutatta szerelmes leveleit, hogy meggyőzzön róla: gyöngéd, rajongó férje lesz. Megmutatta másvalaki leveleit is, a szerencsétlen Green úréit, akinek nem volt hozzá bátorsága, vagy amint ő mondta, "mersze", hogy személyesen próbálja meg ügyét előbbre vinni, de az egyszeri visszautasítás sem szegte kedvét: újra és újra írt. Bizonyára nem tette volna, ha látja a grimaszokat szép bálványa arcán, amint a könyörgéseit olvassa, s hallja gúnyos nevetését és csúnyánál csúnyább jelzőit, amelyekkel állhatatosságát illeti.

- Miért nem mondja meg neki, hogy el van jegyezve? - kérdeztem.

- Ó, nem akarom, hogy megtudja - felelte Rosalie. - Ha megtudná, akkor megtudnák a nővérei is és mindenki, azzal pedig vége lenne az én... hmm! Azonkívül azt képzelné, hogy eljegyzésem az egyetlen akadály, s hogy őt választanám, ha szabad volnék; ezt pedig ne képzelje senki, és különösen ő ne. Érdekelnek is engem a levelei - tette hozzá megvetően -; felőlem írhat, amennyit akar, és bámulhat rám, ha találkozunk, mint borjú az új kapura; azzal is csak mulattat.

Időközben az ifjú Meltham is sűrűn megfordult a házban vagy a környékén; Matilda mérgelődéséből és szemrehányásaiból ítélve nővére bizonyára több figyelmet szentelt neki, mint amennyit az udvariasság megkíván; más szóval, Rosalie olyan élénk flörtölésbe kezdett, amilyet csak szülei jelenléte megengedett. Arra is kísérletet tett, hogy Hatfield tiszteletes urat visszahódítsa; mivel azonban kudarcot vallott, a férfi gőgös közönyét fensőbbséges megvetéssel viszonozta, s olyan undorral beszélt róla, mint előzőleg a káplánjáról. De mindeközben egy pillanatra sem tévesztette szem elől Weston urat. Minden alkalmat megragadott, hogy találkozzék vele, minden fogását bevetette, hogy elbűvölje, s olyan kitartóan üldözte, mintha valóban szerelmes volna belé, és élete boldogsága függne e szerelem viszonzásától. Fel nem foghattam, miért viselkedik így. Ha regényben olvasok ilyesmiről, természetellenesnek tartom; ha másoktól hallom hírét, tévedésnek vagy túlzásnak vélem; de mivel a saját szememmel láttam és szenvedtem tőle, csak arra következtethettem, hogy a túlzásba vitt hiúság, akár az iszákosság, megkeményíti a szívet, eltompítja az érzékeket, s megrontja az érzéseket; s hogy nem a kutya az egyetlen teremtmény, amely, noha már egy falat sem menne le a torkán, falánkan lesi azt, amit nem zabálhat fel, s a legkisebb morzsát is irigyli éhező testvérétől.

Rosalie újabban módfelett nagy együttérzéssel viseltetett a szegény bérlők iránt. Egyre többel ismerkedett meg, egyre gyakrabban és egyre messzebbre látogatott el szerény hajlékukba, így tett szert a leereszkedő és igen irgalmas szívű ifjú hölgy hírnevére, s a dicshimnuszok bizonyára Weston úrnak is fülébe jutottak, akivel egyébként így szintén alkalma volt naponta találkozni egyik vagy másik kunyhóban vagy útközben; vagy a pletykálkodásból kivehette, melyik családot mikor fogja meglátogatni keresztelő vagy beteglátogatás kapcsán, s ennek megfelelően alakította ki haditervét. E kirándulásokra néha magával vitte a húgát - vesztegetéssel vagy egyébbel rávette, hogy elkísérje -, néha pedig egyedül ment, de sohasem velem; így meg voltam fosztva attól az örömtől, hogy lássam Weston urat és halljam a hangját, még akkor is, ha valaki mással társalog: pedig nagy gyönyörűségemre szolgált volna, még ha fájdalmas is. A templomban sem láthattam, mert Murray kisasszony valami ürüggyel kisajátította a kegyúri padnak azt a sarkát, amely kezdettől fogva az enyém volt; hacsak nem akartam Murray úr és Murrayné közé furakodni, háttal kellett ülnöm a szószéknek, és így is tettem.

Mostanában már nem sétálhattam haza tanítványaim társaságában; anyjuk állítólag kijelentette, hogy furcsa s nem ildomos látvány, hogy hárman is gyalogolnak s csak ketten utaznak a hintóban; mivel pedig ők nagyon szeretnek szép időben sétálni, engem ér a kitüntetés, hogy a szülőkkel tarthatok. "Maga különben sem tud úgy gyalogolni, mint mi - mondták. - Folyton lemarad." Tudtam, hogy ez csak ürügy, de nem tiltakoztam, nem mondtam ellent, tudtam, hogy mi van a dolog mögött. Délután pedig ez alatt az emlékezetes hat hét alatt egyszer sem jutottam el a templomba. Ha meg voltam fázva, vagy csak a legkisebb bajomat is észlelték, mindjárt megragadták az alkalmat, hogy otthon tartsanak; sokszor pedig azt mondták, hogy ők maguk sem mennek el délután, aztán mégis elmentek anélkül, hogy szóltak volna, s én már csak későn vettem észre távozásukat. Egyik ilyen alkalommal, amikor hazaértek, élénk beszámolót tartottak a Weston úrral hazafelé jövet folytatott társalgásukról. - Megkérdezte, hogy maga beteg-e, Grey kisasszony - mondta Matilda. - Azt feleltük, dehogy, kutya baja, csak éppen nem akart eljönni az istentiszteletre, úgyhogy most azt fogja hinni, hogy gonosz teremtés lett magából.

Hétközben ugyanígy megakadályozták még a véletlenszerű találkozásokat is; nehogy meglátogathassam szegény Nancy Brownt vagy másvalakit, Murray kisasszony annyi elfoglaltságot talált ki számomra, hogy minden szabad időmet lekötötte. Hol egy rajzot kellett befejeznem, hol egy kottát lemásolnom, hol valami olyan munkát elvégeznem, amely csak annyi időt hagyott számomra, hogy legföljebb a parkban sétálhassak utána, bármily kevés volt is az ő vagy a húga elfoglaltsága.

Egyik délelőtt, miután sikeresen becserkészték és meglepték Weston urat, széles jókedvvel jöttek elújságolni a történteket. - Megint érdeklődött maga után - mondta Matilda, fittyet hányva nővére parancsoló intésének, hogy tartsa a száját. - Nem érti, hogy mért nincs sose velünk, és azt gondolja, hogy nagyon kényes lehet az egészsége, amiért ilyen ritkán jár ki sétálni.

- Ugyan, esze ágában sem volt... miket beszélsz, Matilda!

- Hazudsz, Rosalie! Ezt mondta, igenis, te pedig... na... Rosalie, ne csipkedj!... És, Grey kisasszony, Rosalie azt felelte neki, hogy maga egészen jól van, csak úgy eltemetkezik a könyvei közé, hogy semmi másban nem talál örömet.

"Meglehet rólam a véleménye ezek után!" - gondoltam magamban.

- És az öreg Nancy nem érdeklődik utánam? - kérdeztem.

- De igen: azt feleljük neki, hogy maga úgy szeret olvasni meg rajzolgatni, hogy másra nem jut ideje.

- Ez azonban nem igaz; ha azt mondták volna neki, hogy sok a dolgom, ezért nem tudok elmenni hozzá, ez közelebb állt volna az igazsághoz.

- Alig hiszem - felelte hirtelen felélénkülve Murray kisasszony. - Most, hogy olyan keveset kell a tanítással foglalkoznia, biztos vagyok benne, hogy rengeteg a szabad ideje.

Semmi értelme nem volt vitatkozni az ilyen elkényeztetett, oktalan teremtésekkel, úgyhogy hallgattam. Már hozzászoktam, hogy csendben maradjak, ha bántó kijelentések érik a fülemet; mint ahogy ahhoz is, hogy higgadtan mosolyogjak, ha a szívem keserű. Csak aki érzett már ilyesmit, az képzelheti el, mit éreztem, miközben a mosolygós közöny álarcával ültem és hallgattam a beszámolókat a Weston úrral való találkozásaikról, amelyeknek leírásában oly nagy élvezetet leltek; sok olyasmit mondtak róla, amiről, jelleme ismeretében, tudtam, hogy túlzás és az igazság elferdítése, ha ugyan nem hazugság - ezek a dolgok őrá többnyire rossz fényt vetettek, rájuk, különösen Murray kisasszonyra nézve pedig hízelgők voltak -; szenvedélyesen szerettem volna megcáfolni őket vagy legalább kimutatni kétkedésemet, de nem mertem; mivel hitetlenségemet kifejezésre juttatva egyúttal érdeklődésemet is elárultam volna. Mondtak azután olyasmit is, ami, úgy éreztem vagy attól féltem, igaz, de változatlanul titkolnom kellett érette érzett nyugtalanságomat s az irántuk táplált haragot; mondtak olyasmit, tetteire vagy beszédére utalva, amiről viszont szerettem volna bővebben is hallani, de nem mertem érdeklődni. Így telt ez a kimerítő időszak. Még azzal a gondolattal sem vigasztalhattam magam, hogy Rosalie hamarosan férjhez megy, s akkor számomra is nyílik némi remény.

Esküvője után hamarosan itt a vakáció, s mire otthonról visszatérek, Weston úr már bizonyára nem lesz itt, mert hallottam, hogy ő és a lelkész sok mindenben nem értenek egyet (nyilvánvalóan a lelkész hibájából), és Weston úr más hely után akar nézni.

Nem - az Istenbe vetett reményen kívül egyedüli vigaszom az lehetett, hogy, noha ő ezt nem tudja, jobban megérdemlem a szerelmét, mint a mégoly bájos és elbűvölő Rosalie Murray; én ugyanis értékelni tudom kiválóságát, Rosalie nem; én az ő boldogságának szentelném életemet, Rosalie pedig egy pillanatnyi szeszélye kielégítéséért örökre tönkretenné a boldogságát. "Ó, ha tudná, micsoda különbség van köztünk! - sóhajtottam fel néha. - De nem! A szívemet nem tárnám fel előtte! Bárcsak megsejtené, milyen üres, értéktelen és szívtelen ez a lány, akkor biztonságban lenne, én pedig... én pedig majdnem boldog lennék, még ha nem látnám is soha többé!"

Attól félek, az olvasó már szinte megcsömörlött ettől a rengeteg badarságtól és esendőségtől, amit oly nyíltan eléje tártam. Akkoriban nem beszéltem róla senkinek, és akkor sem beszéltem volna, ha anyám és nővérem történetesen ott tartózkodik velem a házban. Ügyes és elszánt képmutató voltam - legalább ebben az egy tekintetben. Imáimnak, könnyeimnek, vágyaimnak, félelmeimnek és sirámaimnak nem volt más tanúja, csak jómagam és az Ég.

Ha bánat vagy nyugtalanság kínoz bennünket, ha erős érzések nyomasztanak, amelyeket magunkba kell fojtanunk, amelyeket nem tárhatunk fel senki emberfia előtt, de elölni sem tudjuk vagy akarjuk őket, gyakran keresünk megkönnyebbülést a költészetben - s gyakran találunk is -, akár mások lírai kitárulkozásaiban, mivel illenek az adott helyzethez, akár a magunk próbálkozásaiban, amelyekben igyekszünk kifejezésre juttatni gondolatainkat és érzéseinket, talán kevésbé dallamosan, de a magunk esetére szabva, ezért jobban átéljük, átérezzük őket s, legalábbis az adott pillanatban, jobban enyhítik kínjainkat, vagy épp ellenkezőleg, erőt adnak, hogy agyongyötört szívünk végre fellázadjon s levesse terhét. Ezelőtt, a Wellwood-házban, és itt is, ha a honvágy gyötört, kétszer-háromszor már kerestem megkönnyebbülést ebben a titkos vigaszforrásban; most is ehhez menekültem, mohóbban, mint valaha, mert nagyobb szükségem volt rá. Ma is őrzöm a múltbeli szenvedések és élmények ezen relikviáit: mint emlékoszlopok jelölik a különféle eseményeket, amelyek a vándor életében, aki e földi siralomvölgyet járta, bekövetkeztek. A léptek nyoma már elmosódott; a vidék képe megváltozott; de az oszlop megvan, s emlékeztet rá, milyen volt az életem, amikor emeltetett. Ha talán az olvasóban feltámadna a kíváncsiság e lírai próbálkozások iránt, egy kurta kis mintával szolgálok neki: lehet, hogy hidegnek és bágyadtnak tűnnek e sorok, mégis csaknem elviselhetetlen fájdalom volt az, ami életre hívta őket:

Jaj, elrabolt reményemet
Keserülöm nagyon!
Lelkem-üdítő hangodat
Nem hagyják hallanom.
Eltakarják az arcod is,
Melynél nincs kedvesebb;
Hiába küldöd, el nem ér
Mosoly vagy szeretet

Nem baj: biztonságban tudom
A legfőbb javamat,
Szívem, mely szíved ismeri,
S boldog, mert hű marad.
[4]

Igen, ettől nem foszthattak meg: gondolhattam rá éjjel és nappal, s érezhettem úgy, hogy méltó is erre. Senki sem ismerte olyan jól, mint én; senki sem tudta úgy becsülni, mint én; senki sem tudta úgy szeretni, mint... én szerettem volna, ha szerethetem: de éppen itt volt a baj. Minek gondolok én annyit valakire, aki sosem gondol rám? Nem ostobaság ez? Nem helytelen? De ha ilyen nagy gyönyört jelent nekem, hogy rá gondolok, s ha ezeket a gondolatokat magamban tartom és nem zaklatok velük senkit, mit ártok és kinek? - kérdezgettem magamban. Ez az okoskodás tartott vissza attól, hogy bilincseim levetésére kísérletet tegyek.

Igaz ugyan, hogy ezek a gondolatok gyönyört hoztak, de fájdalmas, kínos gyönyört, a szenvedéshez hasonlót; többet ártott nekem ez a gyönyör, mint gondoltam. Olyan élvezet volt, amelyet a bölcsebb vagy tapasztaltabb ember minden bizonnyal megtagad magától. De hát milyen szörnyű lett volna elfordítanom tekintetemet e fényes tárgytól, kényszeríteni magam, hogy csak a szürke, unalmas, sivár tájat lássam magam körül: az örömtelen, reménytelen, magányos utat, ami előttem áll! Hiba volt, persze, ilyen boldogtalannak és csüggedtnek lennem; Istent kellett volna barátomnak választanom, az Ő akaratának teljesítését életem feladatává és örömévé tennem; de gyenge volt bennem a hit, és túlságosan erős a szenvedély.


Tizennyolcadik fejezet

GYÖNYÖR ÉS GYÁSZ


Végre elérkezett június elseje, és Rosalie Murrayból Lady Ashby lett. Tündöklően szép volt menyasszonyi ruhájában. A szertartás után a templomból hazatérve berohant a tanulószobába: ki volt pirulva az izgalomtól és nevetett, úgy tűnt, félig örömében, félig elkeseredésében.

- Nos, Grey kisasszony, most hát Lady Ashby vagyok! - kiáltotta. - Elvégeztetett, sorsom meg van pecsételve: most már nincs visszaút. Azért jöttem, hogy fogadjam szerencsekívánatait és elbúcsúzzam; mivel máris indulunk Párizsba, Rómába, Nápolyba, Svájcba, Londonba... Úristen! Mennyi mindent fogok látni és hallani! De azért ne felejtsen el: én sem felejtem el magát, noha rossz voltam magához. No, hát mért nem gratulál?

- Nem gratulálhatok addig, amíg nem látom, hogy a változás előnyére szolgál - feleltem. - Őszintén remélem, hogy így lesz. Igazi boldogságot kívánok magának és Isten áldását.

- Hát, viszontlátásra, a hintó vár, és már keresnek is.

Kapkodva megcsókolt, és futásnak eredt; de hirtelen visszafordult, több szeretettel ölelt meg, mint amennyire képesnek tartottam, és könnyekkel a szemében távozott. Szegény lány! Tényleg szerettem abban a pillanatban; és szívemből megbocsátottam neki minden fájdalmat, amit nekem és másoknak okozott - a feléről nyilván nem is tudott. Imádkoztam Istenhez, hogy Ő is bocsásson meg neki.

Az ünnepi szomorúság ama napjának hátralevő részében azt csinálhattam, amit akartam. Mivel folyamatos tevékenységre képtelen voltam, egy könyvvel a kezemben sétálgattam órák hosszat, inkább gondolkodva, mint olvasva, mert ugyancsak volt min gondolkodnom. Este kihasználtam a szabadságot, és elmentem meglátogatni öreg barátnémat, Nancyt; bocsánatot akartam kérni hosszú távolmaradásom miatt, mely bizonyára rosszul esett neki, elmondani, mennyi dolgom volt; beszélgetni akartam vele, vagy felolvasni, vagy segíteni a munkájában és persze beszámolni a mai különleges napról; és esetleg cserébe némi információt kapni tőle Weston úr várható elköltözéséről. Erről azonban mit sem tudott, s remélte, mint ahogy én is, hogy vaklárma az egész. Nagyon megörült nekem; de szerencsére már annyit javult a szeme, hogy szinte szüksége sem volt a szolgálataimra. A menyegző részletei nagyon érdekelték; míg az ünnepi nap leírásával s a meghívottak és a menyasszony pompájának lefestésével mulattattam, gyakran sóhajtozva megrázta a fejét, és kívánta, bárcsak jól ütne ki a dolog; akárcsak én, ő is inkább szomorú, mint örömteli eseménynek tartotta ezt a házasságkötést. Sokáig üldögéltem nála erről és egyebekről beszélgetve - de nem toppant be senki.

Bevalljam, hogy néha az ajtó felé pillantottam, hátha kinyílik és belép rajta Weston úr, mint egyszer már megesett? S hogy hazafelé a dűlőutakon és a mezőn gyakran néztem körül, s lassabban ballagtam, mint szükséges volt - szép este volt, de nem különösebben fülledt -, s végül az üresség és csalódottság érzetével érkeztem meg, anélkül, hogy bárkivel találkoztam, bárkit megpillantottam volna, kivéve néhány munkájából hazatérő parasztembert.

De közeledett a vasárnap: akkor látni fogom; most, hogy Murray kisasszony elment, újra enyém lesz a régi sarok. Látni fogom, és külsejéből, beszédéből, viselkedéséből megítélhetem, nagyon lesújtotta-e Rosalie férjhezmenetele. Hála Istennek, még csak árnyékát sem fedeztem fel rajta a változásnak - ugyanolyan volt, mint két hónappal azelőtt: hangja, külseje, viselkedése semmit sem változott; prédikációja ugyanolyan szabatos és őszinte, stílusa ugyanolyan erőteljes és világos, minden, amit mondott és tett, ugyanolyan komoly és egyszerű volt - hallgatósága nem is a szemével és a fülével, hanem a szívével érzékelte.

Matilda kisasszonnyal sétáltam haza; de ő nem csatlakozott hozzánk. Matildának nagyon hiányzott a szórakozás és a társaság; öccsei iskolában voltak, nővére férjhez ment és elutazott, ő maga még fiatal volt ahhoz, hogy a társaságba bevezessék; pedig Rosalie példája után már némi kedvet kapott hozzá - legalábbis bizonyos osztályokhoz tartozó fiatalurak társaságához; az évszak a lehető legunalmasabb volt a számára: sem falkavadászat, de még szalonkázás sincs ilyenkor - ezekben ugyan nem vehetett volna részt, de már az is valami volt, ha látta apját vagy a vadőrt kivonulni a kutyákkal, s ha visszaérkezésükkor beszélgethetett velük az elejtett madarakról. Most a kocsis, a lovászok, a lovak, az agarak és a vizslák társaságának vigaszától is megfosztották; anyja ugyanis, miután a vidéki élettel járó hátrányok ellenére oly sikeresen megszabadult nagyobbik lányától, szívének büszkeségétől, teljességgel a kisebbikre fordította figyelmét; mivel pedig Matilda modorának durvasága kétségbe ejtette, s úgy gondolta, legfőbb ideje valami reform bevezetésének, végre érvényesítette hatalmát, és eltiltotta lányát a hátsó udvar, az istállók, a kutyaházak és kocsiszínek látogatásától. Matilda természetesen nem engedelmeskedett azonnal; anyja azonban, amilyen elnéző volt eddig, most, hogy cselekvésre határozta el magát, korántsem bizonyult olyan szelídnek, amilyennek a nevelőnőjét kívánta látni, és parancsát nem lehetett büntetlenül semmibe venni. Sok anya és lánya közti vita, sőt veszekedés után, melyeket szégyenkezve hallgattam végig, s melyekben gyakran az apa tekintélyére volt szükség, hogy szitkozódással és fenyegetőzéssel támogassa meg a semmibe vett anyai tilalmakat - mert azt még ő is észrevette, hogy "Tilly, ámbár pompás legény lett volna belőle, nem egészen olyan, amilyennek egy ifjú hölgynek lennie kéne" -, Matilda végül rájött, hogy az lesz a legokosabb, ha távol tartja magát a tilos területektől, és csak néha lopózik oda, sasszemű anyja tudta nélkül.

Ne higgyék, hogy közben nekem nem jutott a rosszallásból és szemrehányásokból, amelyek, noha nem fogalmazták meg őket nyíltan, csak annál jobban fájtak; hiszen így még védekezni sem lehetett ellenük. Gyakran felszólítottak, hogy más dolgokkal kössem le Matilda kisasszony figyelmét, s emlékeztessem anyja előírásaira és tiltásaira. Ezt meg is tettem legjobb tudásom szerint, de Matildát nem lehetett akarata ellenére szórakoztatni; s noha az emlékeztetésnél azért messzebb mentem, a szelíd korholás teljességgel hatástalannak bizonyult:

- Drága Grey kisasszony! Ez nagyon különös. Bizonyára nem tehet róla, ha egyszer ilyen a természete... de képtelen vagyok felfogni, hogyhogy nem tudja elnyerni ennek a lánynak a bizalmát, s legalább annyira megkedveltetni vele magát, mint Robert vagy Joseph!

- Azért, mert ők tudnak a legtöbbet azokról a dolgokról, amelyek Matilda kisasszonyt a legjobban érdeklik - feleltem.

- Nohát! Azért különös, hogy ezt épp a nevelőnője mondja! Ki formálja egy ifjú hölgy ízlését, ha nem a nevelőnője? Én ismertem nevelőnőket, akik olyannyira azonosították magukat ifjú úrnőik jó hírével, már ami a szellemi és viselkedésbeli eleganciát illeti, hogy belepirultak volna, ha rosszat kell mondaniuk róluk; a tanítványaikat érő legcsekélyebb rosszallás is jobban bántotta őket, mint ha saját személyüket éri kifogás - és a magam részéről én ezt nagyon természetesnek tartom.

- Valóban, asszonyom?

- Természetesen; az ifjú hölgy tudása és eleganciája fontosabb a nevelőnő számára, mint a sajátja, mert a világ számára is fontosabb. Ha boldogulni akar hivatásában, minden energiáját feladatának kell szentelnie; minden gondolatának és minden vágyának erre a célra kell irányulnia. Amikor egy nevelőnő érdemei felől kívánunk dönteni, természetesen azokat az ifjú hölgyeket vesszük szemügyre, akiket tanított, s ennek alapján ítélünk. Az eszélyes nevelőnő tudja ezt; tudja, hogy míg ő az ismeretlenségben él, tanítványának erényei és hibái közszemlére lesznek téve; tudja, hogy ha a maga személyével csak egy fikarcnyit is törődik, semmi reménye a sikerre. Olyan ez, Grey kisasszony, mint bármelyik szakma vagy mesterség: aki boldogulni akar, testét-lelkét egyaránt hivatásának kell hogy szentelje; ha azonban behódol a lustaságnak vagy az önérdeknek, bölcsebb versenytársai hamar kitúrják a helyéből; mert nem sok különbség van aközött, aki hanyagságával teszi tönkre tanítványát és aközött, aki saját példájával rontja el. Meg fog nekem bocsátani ezekért az apró célzásokért: tudni fogja, hogy a saját érdekében hangzanak el. Vannak, akik sokkal erősebben fejeznék ki magukat; és sokan nem is bajlódnának a magyarázattal, hanem csöndben másik nevelőnő után néznének. Ez lenne persze a legkönnyebb; de tudom, mit jelent az ön helyzetében levőnek egy ilyen hely, tehát nem kívánok megválni magától, mert biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen meg fogja állni a helyét, ha elgondolkodik ezeken a dolgokon, és egy kicsit jobban igyekszik; meg vagyok győződve róla, hogy így hamarosan el fogja sajátítani azt a finom tapintatot, amely még hiányzik ahhoz, hogy megfelelő hatást gyakorolhasson tanítványa Ielkére.

Ecsetelni készültem a hölgynek reménye több szempontból is hiú voltát, de amint beszédét befejezte, máris tovavitorlázott. Elmondta, amit akart, válaszomat esze ágában sem volt meghallgatni: az én dolgom az volt, hogy füleljek, s nem az, hogy beszéljek.

De, mint mondtam, Matilda bizonyos fokig behódolt anyja parancsszavának (kár, hogy nem előbb kényszerült rá); minden szórakozási lehetőségtől megfosztva, kénytelen volt lovász kíséretében lovagolni, nevelőnő kíséretében sétálni, meglátogatni az apja birtokán élő bérlőket és gazdálkodókat, s azzal ütni el az időt, hogy velük társalogjon. Az egyik ilyen sétán véletlenül találkoztunk Weston úrral. Régóta óhajtottam már ezt, de most egy pillanatra azt kívántam, bárcsak egyikünk ne volna itt: úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, valahogy külsőleg is elárulom érzelmeimet; azt hiszem azonban, hogy jóformán rám se nézett, így aztán hamarosan megnyugodtam. Kurta üdvözlés után megkérdezte Matildát, hogy kapott-e már hírt a nővérétől.

- Igen - felelte ő. - Utoljára Párizsból írt; nagyon jókedvű és nagyon boldog.

Az utolsó szót megnyomta, és szemtelenül alamuszi lett a tekintete. A káplán mintha észre sem vette volna; hasonló nyomatékkal és nagyon komolyan folytatta:

- Remélem, hogy továbbra is boldog lesz.

- Valószínűnek tartja ezt? - kockáztattam meg a kérdést, mivel Matilda a kutyája után iramodott, amely egy nyulacskát vett űzőbe.

- Nem tudom - felelte Weston úr. - Lehet, hogy Sir Thomas jobb ember, mint amilyennek gondolom; de azok nyomán, amiket hallottam és láttam, sajnálatosnak tartom, hogy egy ilyen ifjú, vidám és érdekes teremtés - hogy egy szóval fejezzem ki a dolgokat -, kinek legnagyobb, ha nem egyetlen hibája a könnyelműség - nagy hiba, persze, hisz ez minden más hiba elkövetésére is hajlamossá teszi az embert, s minduntalan kísértéseknek teszi ki -, mindenesetre sajnálatos egy ilyen ifjú hölgyet egy ilyen férfira vesztegetni. Az anyja óhaja volt a házasság, ugyebár?

- Igen; és a lányáé is, gondolom, mert csak nevetett, amikor megpróbáltam eltántorítani ettől a lépéstől.

- Szóval megpróbálta? Akkor legalább abban a boldog tudatban élhet, hogy nem a maga hibája, ha valami rosszra fordul. Ami Murraynét illeti, nem tudom, mivel igazolhatná viselkedését; ha jobban ismerném, meg is kérdezném tőle.

- Olyan természetellenesnek tűnik ez a házasság; de bizonyos emberek a rangot és a gazdagságot tartják a legfőbb jónak; s ha ezeket megszerzik gyermekeiknek, úgy vélik, megtették kötelességüket.

- Milyen igaz! De nem különös, hogy tapasztalt emberek, akik maguk is házasságban élnek, ilyen hamisan ítéljenek?

Matilda szaladt vissza lihegve, kezében egy nyúl szétmarcangolt tetemével.

- Az volt a szándéka, hogy megöli vagy hogy megmenti ezt a nyulat, Matilda kisasszony? - kérdezte Weston úr, akit szemlátomást meghökkentett a lány boldog ábrázata.

- Úgy tettem, mintha meg akarnám menteni - felelte ő elég becsületesen -, hiszen annyira nyilvánvalóan kicsi, hogy nem lett volna még szabad vadászni rá; de jobban örülök neki, hogy a kutya elkapta. Maguk ketten tanúsíthatják, hogy nem tehetek róla: Herceget nem lehetett eltéríteni szándékától; belemart a hátgerincébe, és egy másodperc alatt megölte. Gyönyörű hajsza volt, nem?

- Nagyon! Egy ifjú hölgy hajszolt egy nyulacskát.

Annyi csöndes szarkazmus volt a hangjában, hogy még Matilda figyelmét sem kerülhette el; megvonta a vállát, hümmögve elfordult a káplántól, és megkérdezte tőlem, élveztem-e a vadászatát. Azt feleltem, hogy semmi szórakoztatót nem találtam benne, de bevallottam azt is, hogy nemigen kísértem figyelemmel a műveletet.

- Nem látta, hogy váltogatta a csapását, mint egy tapasztalt, öreg nyúl? És nem hallotta a visítását?

- Hála Istennek, nem.

- Úgy sírt, akár egy gyerek.

- Szegény kis állat! Most mit fog csinálni vele?

- Jöjjön, beadjuk az első házba. Nem akarom hazavinni, mert papa megszidna, hogy hagytam megölni.

Weston úr már elment, és most mi is folytattuk utunkat; de miután elajándékoztuk a nyulat egy tanyán, és cserébe elfogyasztottunk némi püspökkenyeret és ribizlibort, hazafelé mentünkben újra találkoztunk a káplánnal, aki most már szintén hazafelé tartott. Kezében egy csokor gyönyörű harangvirág volt, s nekem ajándékozta; mosolyogva megjegyezte, hogy noha ritkán látott az elmúlt két hónapban, még emlékszik rá, hogy a harangvirág a kedvenceim közé tartozik. A jóindulat egyszerű megnyilvánulása volt ez, bókolás és minden udvariaskodás nélkül, s a tekintetében sem volt "tiszteletteljes, gyengéd rajongás" (hogy Rosalie-t idézzem); de azért örültem, hogy jelentéktelen szavaimat ilyen jól megjegyezte; örültem, hogy ilyen pontosan számon tartotta, mióta nem látott.

- Közölték velem - mondta -, hogy maga született könyvmoly, Grey kisasszony, akit annyira lekötnek tanulmányai, hogy más örömök egyáltalán nem is érdeklik.

- Úgy is van! - kiáltotta Matilda.

- Nem, Weston úr, el ne higgye, ez gyalázatos rágalom. Az ifjú hölgyek szívesen ejtenek el efféle megjegyzéseket a barátaik rovására; nem szabad őket túlságosan komolyan venni.

- Remélem, hogy legalábbis ez az állítás alaptalan.

- Miért? Van valami kifogása a tanulmányokat folytató hölgyek ellen?

- Nincs, de az ellen van, ha valaki annyira ennek szenteli magát, hogy más dolgok egyáltalán nem is érdeklik. Bizonyos körülményektől eltekintve az állandó és szüntelen tanulást időpazarlásnak és testre és lélekre egyaránt ártalmasnak tartom.

- Nekem sem hajlamom, sem időm az efféle vétkekre.

Újból elváltunk.

Nos hát, mi különös van ebben? Miért jegyeztem fel? Azért, olvasóm, mert derűs estét, kellemes álmoktól látogatott éjszakát és boldog reményekkel teli reggelt biztosított a számomra. Csacska derű, ostoba álmok, alaptalan remények, mondja az olvasó; és én nem is tagadom: efféle gyanú az én lelkemben is gyökeret vert. De vágyaink olyanok, akár a tapló: a körülmények kovája és acélja folyton szikrákat csihol, amelyek rögtön eltűnnek, ha nem hullanak rá véletlenül vágyaink taplójára; akkor azonban gyújtanak is mindjárt, s a remény lángja egy pillanat alatt fellobog.

De jaj! A remény tétova lángját még aznap reggel szörnyűségesen elfojtotta egy levél, amelyet anyámtól kaptam s amely oly ijesztően számolt be apám elhatalmasodó betegségéről, hogy attól kellett tartanom, kevés vagy semmi esély sincs a felgyógyulására; a vakáció közelgett ugyan, de reszkettem, hogy későn jön, s nem láthatom már apámat ezen a világon. Két nap múlva Mary megírta, hogy fel kellett adniuk minden reményt, s már nagyon közel a vég. Ekkor azonnal engedélyt kértem, hogy még a vakáció kezdete előtt, tüstént útnak indulhassak. Murrayné furcsálkodva bámult, nem értette, honnan az a szokatlan energia és merészség, mellyel kívánságomat előadtam, s úgy vélte, a sietségre semmi ok, de végül megadta az engedélyt; mindazonáltal kijelentette, hogy "semmi szükség ekkora aggodalomra; lehet, hogy fölösleges hűhó az egész; ha pedig nem - hát Istenem, ez a természet rendje: előbb-utóbb mindannyian meghalunk; ne higgyem, hogy én vagyok az egyetlen a világon, akit ilyen csapás ér"; O...-ig igénybe vehetem a homokfutót, tette hozzá. - És búslakodás helyett legyen hálás, Grey kisasszony, mert maga előnyöket élvez. Hány szegény sorú lelkész van, akinek családja a halála esetén nyomorúságba süppedne; de magának befolyásos barátai vannak, akik továbbra is készek pártfogolni magát, és nagylelkűen gondoskodnak magáról.

Köszönetet mondtam "gondoskodásáért", és felrohantam a szobámba, hogy megtegyem az előkészületeket az indulásra. Kalapom és kendőm már rajtam volt, így hát néhány dolgot legnagyobb utazótáskámba dobálva hamarosan le is szaladtam. Hiába kapkodtam azonban, mert mások nem siettek; rengeteget kellett várnom a homokfutóra. Végül odaállt a bejárat elé, és útnak indulhattam: de ó, milyen szörnyűséges, milyen sivár út volt az! Mennyire más volt, mint a többi hazafelé vezető utam! Mivel az utolsó postakocsit lekéstem, tíz mérföldre bérkocsit kellett fogadnom, majd pedig egy szekeret, hogy a zord dombokon átszállítson. Fél tizenegykor érkeztem haza. Még nem feküdtek le.

Anyám és nővérem a folyosón várt... szomorúan... némán... sápadtan! Úgy meg voltam rémülve, hogy nem bírtam megszólalni, nem mertem feltenni a kérdést, amelytől rettegtem.

- Agnes! - szólalt meg anyám, érzelmeivel küszködve.

- Jaj, Agnes! - kiáltotta nővérem, és könnyekben tört ki.

- Hogy van? - kérdeztem fuldokolva.

- Meghalt!

Tudtam, hogy ez lesz a válasz; de a megrendülés, amelyet kiváltott, ettől nem volt kevésbé szörnyű.


Tizenkilencedik fejezet

A LEVÉL


Apám földi maradványait átadtuk a sírnak; szomorú arccal, gyászruhában ültünk szerény reggelinknél, és a jövőre vonatkozó terveinkről beszélgettünk. Anyám erős lelke nem roppant össze még e csapástól sem; lesújtotta, de meg nem törte. Mary azt akarta, hogy menjek vissza a Horton-kúriába, anyám pedig költözzön hozzájuk, és éljen vele meg Richardson úrral a paplakban; kijelentette, hogy férje éppúgy óhajtja ezt, mint ő maga, s hogy ez az elrendezés mindenkinek javára válna; anyám társasága és tapasztalatai felbecsülhetetlen értéket jelentenének a számukra, ők pedig mindent elkövetnének annak érdekében, hogy boldoggá tegyék. De nem használtak sem az érvek, sem a könyörgés; anyám elhatározta, hogy maradni fog. Egy percig sem vitatta lánya jó szándékát, de kijelentette, hogy amíg Isten megkíméli erejét és egészségét, addig maga akarja megkeresni a kenyerét, nem óhajt senkire sem rászorulni, akár tehernek érezné ezt az illető, akár nem. Ha mint lakó illő bér fejében tartózkodhatna a ...-i paplakban, feltétlenül azt választaná minden más ház előtt; mivel azonban körülményei ezt nem teszik lehetővé, csak mint alkalmankénti vendég hajlandó betenni oda a lábát, ha betegség vagy más csapás nem teszi valóban szükségessé a jelenlétét, vagy ha már a kor és a gyengeség megfosztják attól, hogy gondoskodni tudjon magáról.

- Nem, Mary - mondta -, ha Richardsonnak és neked van félretenni valótok, rakjátok félre a családotok számára; Agnes és én majd magunk gyűjtünk mézet magunknak. Szerencsére két lányt kellett felnevelnem, talán még nem felejtettem el az ehhez szükséges tudnivalókat. Ha Isten is úgy akarja, abbahagyom ezt a hiábavaló kesergést... - mondta, miközben könnyek csorogtak az arcán, de letörölte őket, és határozottan megrázva fejét, folytatta: - Keresek egy kisebb házat valamelyik népes, ám egészséges vidéken, és iskolát nyitunk: felveszünk néhány bennlakó ifjú hölgyet - ha találunk ilyeneket -, bejárásra pedig annyit, ahány csak akad, vagy ahányat képesek leszünk oktatni. Apátok régi barátai és rokonai bizonyára küldenek majd nekünk néhány tanítványt, vagy legalábbis ellátnak bennünket ajánlásokkal. Mit szólnál hozzá, Agnes? Hajlandó lennél otthagyni mostani állásodat, hogy próbát tégy?

- Szívesen, mama; a pénz, amit összegyűjtöttem, elegendő lesz a ház berendezésére. Azonnal ki is veszem a bankból.

- Majd amikor szükség lesz rá; először házat kell találnunk, és el kell intéznünk a kezdeti tennivalókat.

Mary is felajánlotta kicsinyke tőkéjét, anyám azonban nem fogadta el, mondván, hogy takarékosan fogunk hozzá a vállalkozáshoz; remélte, hogy az én pénzem vagy annak egy része, valamint az, amit a bútorokért kapunk s amit drága apánk félretett az adósságok törlesztése után, kitart karácsonyig, amikorra valamicske kis jövedelem talán már munkánkból is befolyik. Elhatároztuk, hogy e szerint a terv szerint cselekszünk; a tájékozódáshoz és az előkészületekhez azonnal hozzálátunk; míg anyám ezzel foglalatoskodik, én visszatérek a Horton-kúriába négyhetes vakációm után, s akkor jelentem be végleges távozásomat, mikor már bizonyos, hogy iskolánk hamarosan megkezdheti működését.

Ezekről a dolgokról beszélgettünk az említett reggelen, körülbelül két héttel apám halála után, amikor levelet hoztak be anyámnak - amint megpillantotta, a bánattól és virrasztástól már jó ideje sápadt arca kipirult. - Apámtól jött! - mormolta, és sietve feltépte a borítékot. Hosszú évek óta nem kapott már híreket rokonaitól. Azon töprengve, hogy mi lehet a levélben, figyeltem arckifejezését, miközben olvasta, és csodálkozva láttam, hogy beharapja ajkát, és haragosan összevonja szemöldökét. Befejezvén, tiszteletlenül az asztalra dobta a levelet, és megvető mosollyal így szólt:

- Nagyapátok nagylelkűen hajlandó volt levelet írni nekem. Mint mondja, bizonyára rég megbántam már "szerencsétlen házasságomat", s ha ezt elismerem, ha bevallom, hogy helytelenül cselekedtem, amiért nem követtem a tanácsát, és méltán bűnhődtem érte, hajlandó még egyszer úrihölgyet csinálni belőlem, ha ily hosszan tartó lealacsonyodás után ez még lehetséges, és a lányaimról is megemlékezik majd végrendeletében. Hozd elő az íróládikámat, Agnes, és szedesd le az asztalt; azonnal válaszolni fogok erre a levélre. De előbb, mivel feltett szándékom, hogy megfosztlak benneteket leendő örökségetektől, méltányos lesz elmondanom, hogy mit akarok írni. Azt fogom neki írni, hogy mélységesen téved, ha azt hiszi: megbántam leányaim világra hozását, akik életem büszkeségei s majd öregkorom vigaszai lesznek, vagy hogy megbántam azt a harminc esztendőt, amit legjobb és legdrágább barátom társaságában töltöttem el; ha balszerencsénk háromszor ekkora, akkor is boldog lennék (hacsak nem én idéztem volna azt magunkra), hogy megoszthattam apátokkal és a vigasza lehettem, amennyire tudtam; s ha tízszer ennyit szenvedett volna, akkor sem bánnám, hogy vigyáztam rá és gondját viseltem: mert ha gazdagabb nőt vesz feleségül, a megpróbáltatások és a csapások akkor is osztályrészéül jutottak volna, vagyok azonban annyira öntelt, hogy úgy véljem, más asszony nem tudta volna így tartani benne a lelket, és nem azért, mintha én többet érnék, mint a többi nő, hanem mert néki rendeltettem és ő énnekem; s éppúgy nem bánom a vele töltött órák, napok, évek boldogságát, amelyben egyikünk sem részesült volna a másik nélkül, mint ahogy azt sem, hogy gondozhattam betegségében és vigasza lehettem bajában.

Jó lesz ez így, gyermekeim? Vagy írjam azt, hogy szánjuk-bánjuk, ami az elmúlt harminc esztendő alatt történt, s lányaim azt kívánják, bárcsak meg se születtek volna, de mivel ez a balszerencse megtörtént velük, boldogan és hálásan fogadnak minden csekélységet, amit kedves nagyapjuk juttat nekik?

Természetesen mindketten szívből helyeseltük anyánk szándékát; Mary eltakarította a reggeli maradványait, én előhoztam az íróládikát, anyám megírta a levelet, és azonnal el is küldte; attól a naptól fogva többé nem hallottunk nagyapánkról, csak halálhírét olvastuk, jóval később, az újságban - összes világi javai természetszerűleg ismeretlen, gazdag unokatestvéreinkre szálltak.


Huszadik fejezet

A BÚCSÚ


A...-ban, a divatos fürdőhelyen béreltünk házat jövendő iskolánk számára; kezdetnek mindjárt ígérkezett is két-három tanítvány. Július közepe felé visszatértem a Horton-kúriába, s anyámra hagytam, hogy a házra az alkut megkösse, még több tanítványt szerezzen, régi bútorainkat eladja és újakat vásároljon.

Gyakorta szánjuk a szegényeket, mert még arra sincs ráérő idejük, hogy szeretteik távozását meggyászolják, hiszen a szükség rákényszeríti őket, hogy legkeservesebb bajukban is örökösen munkálkodjanak; de vajon az állandó elfoglaltság nem a legjobb gyógyír-e a bánatra nem a legjobb ellenszere vajon az elkeseredettségnek? Durva vigasz, meglehet; nehéz az élet gondjaival birkóznunk, ha örömeit nem tudjuk élvezni; dologra kényszerülni, amikor a szív már-már meghasad, s a meggyötört lélek legszívesebben csendesen sírdogálna; de hát nem jobb ennél a munka? Nem kevésbé fájdalmasak az élet kicsinyes gondjai és nyűgei, mint az állandó búslakodás pótolhatatlan veszteségeink fölött? Azonkívül a munkával, az aggodalmakkal, a gondokkal többnyire együtt jár a remény - még ha csak annak a reménye is, hogy örömtelen feladatunkat teljesítjük, a szükséges dolgokat elintézzük, s így a további bajoktól megkíméljük magunkat. Én mindenesetre örültem, hogy szegény anyámnak annyi elfoglaltsága támadt. Derék szomszédaink sajnálták, amiért ő, a valaha gazdag és előkelő hölgy gyászában is ily szorultságot szenved, de én biztos vagyok benne, hogy háromszor akkora lett volna szenvedése, ha jómódúan abban a házban marad, amely korábbi boldogságának és mostani gyászának színhelye, s ha a zord szükség nem akadályozza még abban, hogy folytonosan búslakodjék és siránkozzék veszteségén.

Nem részletezem, hogy milyen érzésekkel hagytam ott a régi házat, a jól ismert kertet, a kis falusi templomot - amely most kétszeresen is kedves volt nekem, hisz apám, aki harminc évig oktatott és prédikált benne, már kőpadlója alatt nyugodott - és az öreg, kopár dombokat, melyek sivárságukban is gyönyörködtetően emelkedtek a csobogó patakok erdővel borított szűk völgyei fölé - a házat, amelyben születtem, a tájat, amely gyermekkoromat végigkísérte, a helyet, amely minden szeretetem és ragaszkodásom középpontja volt... ráadásul úgy hagytam oda, hogy többé vissza se térjek! Igaz, a Horton-kúriába indultam, ahol a sok rossz között egy örömforrás azért még maradt; ez az öröm azonban fájdalmakkal keveredett, és, sajnos, ott-tartózkodásom mindössze hat hétre volt korlátozva. Ebből az értékes időből is nap telt el nap után, és nem láttam őt; a templomon kívül két hétig színét se láttam. Hosszú időnek tetszett; mivel gyakran sétáltam a szabadban kóbor kedvű tanítványommal, természetesen remények ébredtek bennem, de el kellett sorvadniuk; s akkor azt mondtam magamban: "Íme, a bizonyíték - ha volna elég eszed, hogy elfogadd, s őszinteséged, hogy elismerd: nem érdekled őt. Ha csak feleannyit gondolna rád, mint te őrá, már sokszor elrendezhette volna, hogy találkozzék veled: ha érzéseidet vallatóra fogod, ezt tudnod kell. Elég tehát ebből az ostobaságból; semmi alapod a reményre; verd ki fejedből e fájdalmas gondolatokat és ostoba vágyakat, törődj a kötelességeddel, és készülj a sivár, örömtelen életre, amely előtted áll. Hisz tudhattad volna, hogy az ilyesféle boldogság nem neked terem."

De végül találkoztam vele. Váratlanul bukkant fel előttem, amint Nancy Browntól jöttem visszafelé - végre meglátogathattam, mivel Matilda Murray kilovagolt páratlan kancáján. Weston úr bizonyára hallott súlyos veszteségemről, de együttérzését nem fejezte ki, mindössze ennyit kérdezett: - Hogy van az édesanyja? - S ez nem udvariaskodó érdeklődés volt, mivel én sohasem mondtam, hogy anyám még él; másoktól hallhatta, ha egyáltalán tudta; kérdésében őszinte jóakarat s mély, megható, minden tolakodástól mentes együttérzés csengett. Illő udvariassággal megköszöntem kérdését, s azt feleltem, hogy jól van, amennyire ez lehetséges. - Mihez fog most kezdeni? - ez volt a következő kérdése. Sokan tolakodónak tartották volna, s kitérő választ adnak; ez a gondolat azonban meg sem fordult a fejemben; röviden és egyszerűen vázoltam anyám terveit és kilátásait.

- Akkor tehát maga is hamarosan távozik innét? - kérdezte.

- Igen, egy hónap múlva.

Tűnődve hallgatott egy darabig. Amikor újra megszólalt, azt vártam, hogy szomorúságát fejezi ki elutazásom miatt; ő azonban csak ennyit mondott: - Gondolom, szívesen megy el?

- Igen... bizonyos dolgok miatt szívesen - feleltem.

- Csak bizonyos dolgok miatt... ugyan mi lehet az, ami miatt sajnálja?

Ezzel felbosszantott, mivel zavarba ejtett: csak egyetlen okom volt ugyanis a sajnálkozásra, az pedig mélységes mély titok, ahhoz neki semmi köze.

- Miből gondolja - feleltem -, hogy nem szeretem ezt a helyet?

- Abból, hogy maga mondta - válaszolta határozottan. - Legalábbis annyit mondott, hogy nem tudna barát nélkül élni, s hogy itt nincs barátja s lehetősége sem arra, hogy szerezzen... azonkívül tudom, hogy nem szereti ezt a helyet.

- De emlékezzék csak, én azt mondtam, avagy legalábbis azt akartam mondani: nem tudnék úgy élni, hogy széles e világon egyetlen barátom se legyen; annyira nem vagyok oktalan, hogy mindig a közelemben akarjak tudni egyet. Azt hiszem, még egy ellenségekkel teli házban is tudnék élni, ha... - De nem, ezt a mondatot nem szabad folytatnom; sietve hozzátettem: - Azonkívül az ember nem hagyhat ott minden sajnálkozás nélkül egy helyet, ahol két vagy három esztendőt töltött.

- Azt fogja sajnálni, hogy itthagyja Murray kisasszonyt, egyetlen megmaradt tanítványát és társnőjét?

- Bizonyos fokig azt is; nővérétől sem tudtam minden szomorúság nélkül megválni.

- Azt el is hiszem.

- Nos, Matilda kisasszony legalább olyan jó, mint a nővére... sőt, egy tekintetben még jobb is.

- És mi az?

- Ő becsületes.

- A nővére talán nem?

- Azt nem mondhatnám, hogy becstelen; inkább egy kicsit hamis.

- Hamis?... Annyit magam is észrevettem, hogy szertelen és hiú... most már azt is elhiszem - tette hozzá némi szünet után -, hogy hamis, noha szinte már túlságosan is egyszerűnek és nyíltnak tűnt. Igen - folytatta eltűnődve -, ez megmagyaráz bizonyos dolgokat, amelyeket eddig nem értettem.

Azután általánosabb témákra fordította a szót. Addig nem hagyott magamra, míg szinte a park bejáratához nem értünk; némi kerülőt kellett tennie, hogy odáig kísérjen, most ugyanis visszafordult, és megindult a Mohás-dűlő felé, amelyet már jó ideje elhagytunk. Én természetesen nem bántam ezt; ha sajnáltam egyáltalán valamit, hát azt, hogy elment... hogy már nem lépked mellettem, s hogy örömteli társalgásunknak vége szakadt. Szerelmes szót ki nem ejtett a száján, gyengédségre, vonzódásra sem utalt semmi a viselkedésében, én mégis határtalanul boldog voltam. A közelében lenni, hallani úgy beszélni, ahogy beszélt, érezni, hogy érdemesnek tart az ilyen társalgásra, mert úgy véli, megértem és értékelem - ez önmagában is elegendő volt.

"Bizony, Edward Weston, tudnék én élni egy ellenséggel teli házban is, ha lenne legalább egy barátom, aki igazán, mélyen és hűségesen szeret; s ha ez a barát te volnál - lennénk bár olyan távol egymástól, hogy alig hallhatnánk egymás felől s még kevésbé találkozhatnánk, venne bár körül baj, aggodalom és örökös gond: akkor is oly boldogság volna ez, hogy álmodni sem merek róla! És mégis, ki tudja - mondtam magamban, amint a park útján a ház felé haladtam -, ki tudja, mit hoz az elkövetkező egy hónap? Majdnem huszonhárom évet leéltem, sokat szenvedtem, örömet eddig keveset láttam; lehetséges-e, hogy ily felhős lesz az egész életem? Lehetetlen-e, hogy Isten meghallgassa imáimat, eloszlassa körülem e sötét árnyakat, s rám tűzzön néhány mennyei napsugár? Megtagadja-e tőlem azokat az áldásokat, amelyeket másoknak oly bőkezűen osztogat, noha nem is kérik s meg sem köszönik? Reménykedhetem-e, bízhatom-e még?" Reménykedtem is, bíztam is egy ideig; de sajnos, az idő fogyott; teltek-múltak a hetek, s egy távoli pillantást és két futó találkozást kivéve - Matilda kisasszonnyal sétáltam, így alig váltottunk egy-két szót - nem láttam többet, csak a templomban.

Elérkezett az utolsó vasárnap, az utolsó istentisztelet. A prédikáció alatt több ízben már-már könnyekben törtem ki - hisz ez az utolsó prédikáció, amit hallok tőle, s a legjobb, tudtam, amit valaha hallani fogok. Vége... a gyülekezet szedelődzködik; nekem is mennem kell. Tehát utoljára láttam őt, utoljára hallottam a hangját. A templomudvaron Matilda kisasszonyt megrohanta a két Green kisasszony. Rengeteg kérdést tettek fel neki a nővéréről s még nem tudom, mi mindenről. Szerettem volna, ha mielőbb abbahagyják a faggatózást, és siethetünk vissza a Horton-kúriába: szobám vagy egy alkalmas kerti zug magányába vágytam, hogy átadhassam magam érzéseimnek... hogy búcsúzóul kisírhassam magam, s meggyászoljam hamis reményeimet, hiú ábrándozásaimat. Még egyszer, utoljára - aztán távozz, terméketlen álmodozás... jöjjön a józan, megbízható, szomorú valóság, s kösse le gondolataimat. Miközben azonban mindezt elvégeztem magamban, valaki halkan megszólalt mellettem: - Ezen a héten utazik el, Grey kisasszony? - Igen - feleltem. Nagyon zavarba jöttem; ha a természetem hajlamos a hisztériára, bizonyosan elkövetek valami ostobaságot. De szerencsére nem az.

- Nos - mondta Weston úr -, szeretnék elbúcsúzni magától... nem valószínű, hogy távozása előtt még egyszer láthatom.

- Isten önnel, Weston úr - mondtam. Jaj, mennyire igyekeztem, hogy szavaim nyugodtan hangozzanak! Kezet nyújtottam. Pár pillanatig nem eresztette el.

- Lehetséges, hogy valamikor még találkozunk - folytatta. - Nem fogja bánni, ha ez bekövetkezik?

- Nem; nagyon örülnék, ha újra láthatnám önt.

Nem mondhattam neki ennél kevesebbet. Gyöngéden megszorította a kezemet és elment. Most újra boldog voltam - bár még soha ilyen közel nem álltam ahhoz, hogy könnyekben törjek ki. Ha abban a pillanatban meg kell szólalnom, zokogás lett volna belőle; a szememet így is elborították a könnyek. Murray kisasszony mellett sétálva félrefordítottam az arcom, és több megjegyzését is eleresztettem a fülem mellett, míg kiabálni nem kezdett, hogy megsüketültem vagy megkukultam-e; akkor (önuralmamat visszanyerve), mint aki mély kábulatból ébred, hirtelen felnéztem, és megkérdeztem, hogy mit is mondott.


Huszonegyedik fejezet

AZ ISKOLA


Elhagytam a Horton-kúriát, és csatlakoztam anyámhoz új otthonunkban. Egészségesnek találtam őt, elszántnak, sőt derűsnek, noha viselkedése természetesen józan és visszafogott volt. Három bennlakónk és fél tucat nappali tanítványunk volt kezdetnek; reméltük azonban, hogy szorgalommal és kitartással hamarosan megnöveljük számukat.

Kellő energiával hozzáláttam, hogy teljesítsem az új életmód szabta kötelességeket. Új életmódnak nevezem, mivel igen nagy volt a különbség aközött, hogy anyámmal dolgozhatom a saját iskolánkban és aközött, hogy idegenek házában cselédeskedem, ahol fiatal és öreg egyaránt megvet és lábbal tapod; az első hetekben korántsem voltam boldogtalan. "Lehetséges, hogy valamikor még találkozunk... Nem fogja bánni, ha ez bekövetkezik?" Még fülemben csengtek ezek a szavak, még a szívembe voltak zárva; titkos vigaszomat és erőforrásomat jelentették. "Látni fogom még... Eljön... Vagy levelet ír." Nem volt olyan fényes vagy valószínűtlen ígéret, amit a remény a fülembe ne sugdosott volna. Felét se hittem a susogásának; sőt, úgy tettem, mintha csak nevetnék rajta; mégis, jobban hittem benne, mint ahogy magamnak bevallottam; különben miért dobbant akkorát a szívem, ha kopogást hallottam az ajtón, s a cseléd jelentette anyámnak, hogy egy úr szeretne beszélni vele? És miért voltam rosszkedvű egész nap, mert csak egy zenetanár jött el, hogy felajánlja szolgálatait iskolánknak? Miért állt el a lélegzetem, amikor a postás több levelet hozott, s anyám az egyiket nekem nyújtotta: "Agnes, ez a tied". Miért szaladt a vér az arcomba, látva, hogy férfikéz írta a címzést? És miért... ó, miért éreztem oly hideg kétségbeesést, amikor a borítékot feltépve látnom kellett, hogy csupán Marytől jött a levél, de, ki tudja, milyen okból, férje címezte meg helyette?

Hát idáig jutottam - hogy csalódást érzek, ha egyetlen nővéremtől kapok levelet, s nem egy viszonylagos idegen írta? Drága Mary! Pedig milyen kedvesen írt! S milyen biztosra vehette, hogy örülni fogok neki! Meg sem érdemeltem, hogy elolvashattam! Annyira haragudtam magamra, hogy úgy véltem, félre kellene tennem, míg meg nem fegyelmezem lelkemet, s méltó nem leszek a levél tartalmának megismerésére; ott volt azonban anyám, aki szerette volna tudni, minő hírek állnak benne; így hát elolvastam, majd odaadtam neki, s bementem a tanterembe, hogy tanítványainkkal foglalatoskodjam; de miközben tollba mondtam, és számtani feladatokat végeztettem velük, miközben a hibákat javítottam és a lustákat dorgáltam, lelkemben még szigorúbb rendet igyekeztem csinálni. "Milyen ostoba vagy - mondta fejem a szívemnek, vagy zordabb énem az esendőbbnek -, hogyan is képzelhetted, hogy írni fog neked? Milyen alapod van erre a reményre... vagy arra, hogy meglátogat, hogy egyáltalán eszébe jut foglalkozni veled vagy gondolni rád? Milyen alapod van minderre?" Ekkor a Remény emlékezetembe idézte utolsó, rövid társalgásunkat, s elismételte azokat a szavakat, amelyeket azóta is dédelgettem. "No és mi van abban? Ki akasztaná reményeit ily vékony gallyra? Mi különleges volt azokban a szavakban, ami nem hangozhatnék el felületes ismerősök között is? Hát persze hogy találkozhattok még; ezt akkor is mondhatta volna, ha történetesen Új-Zélandba indulsz: ebben még nincs benne a szándék a találkozásra... ami pedig az utána következő kérdését illeti, azt bárki feltehette volna: és mit válaszoltál rá te? Csupán egy ostoba közhelyet, amit mondhattál volna Murray úrfinak is, vagy bárkinek, akivel tűrhető jó viszonyban vagy." "No de a hangja és a modora, ahogy a kérdést feltette" - makacskodott a Remény. "Ugyan, ostobaság; mindig is kedves hangja volt; azonkívül ott ácsorgott a két Green kisasszony meg Matilda és mások is, tehát közel kellett húzódnia hozzád, és halkan kellett beszélnie, ha nem akarta, hogy mindenki hallja, mert természetesen nem akarta, még ha nem mondott is semmi különöset." "No de az a szelíd, ám jelentőségteljes kézszorítás, amely mintha azt mondta volna: »Bízzál bennem!«; és még sok más dolog is, ami olyan szép és olyan hízelgő, hogy az ember magának sem meri elismételni." "Ez aztán az eget verő ostobaság... még cáfolatot sem érdemel... merő képzeletszülemény, szégyellhetnéd magad! Ha tekintetbe vennéd cseppet sem vonzó külsőd, tartózkodó mogorvaságod, ostoba félénkséged, amelyek miatt minden bizonnyal hidegnek, unalmasnak, esetlennek és rossz természetűnek tartanak, ha ezeket már az elején tekintetbe vetted volna, akkor sosem dédelgetsz ilyen nagyra törő gondolatokat; de mivel ostoba voltál, bánd meg az egészet, és többé ne is halljunk erről a butaságról!"

Nem mondhatnám, hogy azonnal engedelmeskedtem magamnak; de az érvelés idő haladtával egyre hatásosabb lett, Weston úrtól ugyanis semmi hír nem érkezett; végül feladtam a reményt, mert már a szívem is elismerte, hogy minden hiába. De gondolni azért gondoltam rá; képét tovább dédelgettem lelkemben; minden szavát, tekintetét és mozdulatát, amely emlékemben élt, drága kincsként őrizgettem, s tovább borongtam erényein és furcsaságain, mindenen, amit csak láttam, hallottam vagy képzeltem vele kapcsolatban.

- Agnes, ez a tengeri levegő és a változás neked nem tesz jót, azt már látom: nagyon szánalmasan festesz. Talán túlságosan sokat ülsz egy helyben, és fölöslegesen sokat aggódsz az iskolai gondok miatt. Könnyedébben kell felfognod a dolgokat, mozogj többet, és légy vidámabb; sétálgass, ha van rá időd, az unalmasabb feladatokat meg bízd rám: legalább próbára teszem a türelmemet, s talán nem is ártana, ha néha-néha dühbe gurulnék.

Így szólt hozzám anyám a húsvéti szünetben, amint egyik reggel munkához láttunk. Biztosítottam róla, hogy feladataim nem haladják meg erőmet, egészen jól vagyok, s ha volna is velem valami kis baj, a fáradságos tavaszi hónapok elmúltával annak is vége lesz; nyáron olyan erős és egészséges leszek megint, amennyire csak kívánja - de titokban azért meglepett az éleslátása. Tudtam, hogy erőm fogy, étvágyam nincs, fásult lettem, csüggedt - hiszen ha nem törődik velem, és többé nem láthatom... ha boldogságán nem munkálkodhatom... ha sohasem kóstolhatom meg a szerelem örömét, ha nem adhatok s nem kaphatok cserébe - akkor az élet teher lesz számomra, s ha Mennyei Atyám elszólítana, szívesen pihennék meg örökre. "De meghaljak és itthagyjam magára anyámat? Micsoda önző, méltatlan gyermek az, aki egy percre is el tud róla feledkezni! Hisz nem tőlem függ-e nagymértékben a boldogsága? És ifjú tanítványaink nem rám vannak-e részben bízva? Vonjam ki magam a munka alól, amit Isten mért rám, csak azért, mert nem felel meg az ízlésemnek? Nem Ő tudja-e legjobban, mit kell tennem, min kell munkálkodnom? Kívánhatok-e kilépni az Ő szolgálatából, mielőtt feladatomat teljesíteném, s nyugovóra térhetek-e Nála anélkül, hogy ezért megdolgoznék? Nem; az Ő segítségével talpra állok, és kijelölt feladatomnak szentelem magam. Ha az evilági boldogság nem adatik meg nekem, azon leszek, hogy a körülöttem élők boldogulását elősegítsem, s jutalmam majd a túlvilágon nyerem el." Így szóltam magamban; s ettől kezdve gondolataim csak néha, különleges alkalmak ritka fényűzéseként tévedtek Edward Weston irányába; a nyár közeledtének, ennek az elhatározásnak, az idő múlásának vagy mindegyiknek köszönhetően, nem tudom, de lelki békém hamarosan helyreállt; s a testi egészség és az életerő is lassan, de fokozatosan visszatért.

Június elején levelet kaptam Murray kisasszonytól, azaz most már Lady Ashbytől. Ezelőtt is írt már kétszer-háromszor nászútjának különböző állomásairól, mindig jókedvűen, hangoztatva, hogy nagyon boldog. Nem értettem, hogyhogy nem feledkezett meg rólam ennyi vidámság és változatosság közepette. Végül szünet állt be, s már úgy látszott, hogy valóban elfelejtett, mert több mint hét hónapon át nem érkezett egyetlen levél sem. A szívem ebbe persze nem szakadt belé, noha sokszor eszembe jutott, vajon hogy mehet sora; s amikor végre ez utóbbi levele megjött, örömmel bontottam fel. Az Ashby-kastélyból küldte, ahol végül is letelepedtek, miután sokáig hol a kontinensen, hol a fővárosban tartózkodtak. Hosszan mentegetőzött, amiért ily sokáig elhanyagolt, biztosított róla, hogy nem felejtett el, gyakran akart írni stb. stb., de valami mindig megakadályozta ebben. Beismerte, hogy nagyon zajos életet élt, s én biztosan nagyon gonosznak és könnyelműnek fogom ezért tartani; mindazonáltal sokat gondolkozott, és többek közt arra a következtetésre jutott, hogy rettenetesen szeretne látni engem.

Már több napja itt lakunk - írta -, nincs mellettünk egyetlen barátunk sem, minden olyan unalmas. Maga tudja, hogy én sosem akartam békésen turbékolni egy fészekben a férjemmel, még ha ő volna a legelbűvölőbb férfi, akkor sem; könyörüljön hát rajtam, és jöjjön el. Gondolom, a nyári vakáció maguknál is júniusban kezdődik, mint mindenhol, tehát az idő hiányára nem hivatkozhat; el kell jönnie - különben belehalok. Látogasson meg mint barátnőm, és maradjon nagyon sokáig. Itt nincs senki, csak Sir Thomas és az öreg Lady Ashby, de velük nem kell törődnie - keveset fognak szerencséltetni minket társaságukkal. Lesz külön szobája, ahová bármikor visszavonulhat és rengeteg olvasnivalója, ha a társaságom nem bizonyulna elég szórakoztatónak. Arra már nem emlékszem, hogy szereti-e a kisgyerekeket; ha igen, akkor láthatja majd az enyémet - a legbűbájosabb baba a világon, ebben biztos vagyok; annál is inkább, mert nem nekem kell dajkálnom - erre ugyanis nem voltam hajlandó. Sajnos, kislány, és Sir Thomas ezt sohasem bocsátja meg nekem; de ha eljön, ígérem, hogy maga lesz majd a nevelőnője, amint beszélni tud; maga fogja felnevelni, úgy, ahogy kell, és jobb embert farag belőle, mint amilyen a mamája. Láthatja majd a pudlikutyámat is: bájos kis jószág, Párizsból hozattuk - és két értékes itáliai festményt - a festő nevét elfelejtettem. Bizonyára csodálatos szépségeket fog felfedezni bennük, amelyekre fel kell majd hívnia a figyelmemet, mert én csak akkor tudok rajongani valamiért, ha megmagyarázzák; és láthat még sok más ritka holmit is, amit Rómában és egyebütt vásároltam; és végül láthatja új otthonomat - azt a csodálatos kastélyt és parkot, amelyet valaha úgy kívántam. Ó, jaj! Mennyivel nagyobb a várakozás öröme, mint a birtoklásé! Ez szép gondolat, nemdebár? Láthatja, hogy máris milyen komoly, tisztes hölgy lett belőlem; kérem, jöjjön el, ha másért nem, hát azért, hogy ennek a bámulatos átalakulásnak tanúja legyen. Írjon postafordultával, írja meg, mikor kezdődik a vakációja, és írja azt, hogy másnap már indul is, és az utolsó napig velem marad. Legyen irgalmas a maga

szerető
Rosalie Ashbyjéhez

Megmutattam anyámnak e különös levelet, és tanácsot kértem tőle: mit tegyek. Azt javasolta, hogy menjek el; el is mentem - látni akartam Lady Ashbyt és a kisbabáját, segíteni rajta vigasszal vagy jó tanáccsal, mert azt képzeltem, hogy boldogtalan, hisz különben nem írt volna ilyen levelet - néha úgy éreztem, hogy elfogadva a meghívást, nagy önfeláldozásról teszek bizonyságot, és erőszakot veszek érzelmeimen, ahelyett, hogy kitüntetésnek tartanám a tényt: egy báró felesége barátnőjeként hív meg magához. Úgy döntöttem azonban, hogy látogatásom nem fog tovább tartani néhány napnál; és azt sem tagadom, hogy vigaszt merítettem a gondolatból: az Ashby-kastély nincs messze Hortontól - hátha találkozom Weston úrral, vagy legalábbis hallok felőle.


Huszonkettedik fejezet

A LÁTOGATÁS


Az Ashby-kastély valóban csodálatos építmény volt. Kívül méltóságteljes, belül kényelmes és elegáns; a park tágas és szép, leginkább a vén, fejedelmi fáknak, a nagy szarvascsordáknak, a széles tónak és a rajta túl terjeszkedő ősi erdőnek köszönhetően; emelkedői, dombjai azonban, amelyek még bájosabbá teszik a parki tájakat, alig voltak. Ez tehát az a hely, amelyet Rosalie Murray olyannyira szeretett volna a magáénak tudni, hogy bármi áron meg akarta kapni - bármivel fizessen is érte, s bárki legyen is a társa ekkora boldogság és előkelőség birtoklásában! Mindegy, most már nem akarom bírálni őt.

Nagyon kedvesen fogadott; s noha egy szegény lelkész lánya vagyok, nevelőnő és tanítónő, mesterkéletlen örömmel üdvözölt otthonában; és - micsoda meglepetés - előzőleg még arra is fordított némi gondot, hogy ott-tartózkodásomat kellemessé tegye. Azt persze láttam, hogy elvárja tőlem: legyek meghatva fenséges környezetétől; és bevallom, kissé bosszantott, hogy túlságosan is átlátszóan igyekezett megnyugtatni, nehogy zavarba jöjjek ennyi pompa láttán, nehogy rettegjek az előkelő férjével és anyósával való találkozástól, s nehogy szégyenkezzem szerény megjelenésem miatt. Egyáltalán nem szégyenkeztem; mert, noha egyszerűen voltam öltözve, nem voltam sem rongyos, sem szegényes, és sokkal fesztelenebbül éreztem volna magam, ha leereszkedő modorú vendéglátóm nem fáradozik ezen annyit; ami pedig az őt körülvevő pompát illeti, semmi sem tett rám oly nagy hatást, mint éppen az ő megváltozott külseje. Talán a divatos társasági élet vagy más rossz befolyás következtében alig tizenkét hónap elvégezte rajta tizenkét esztendő munkáját; alakjának teltségén éppúgy, mint arcának üdeségén, mozgásának frisseségén és lelkének vidámságán.

Szerettem volna tudni, hogy boldogtalan-e; de úgy éreztem, nem illik kérdezősködnöm; megpróbálhatom elnyerni bizalmát, de ha ő úgy dönt, hogy a házasságával kapcsolatos gondokat elrejti előlem, nem fogom tolakodó kérdésekkel zaklatni. Így hát először csak általánosságban érdeklődtem egészsége és hogyléte felől, dicsértem a park szépségét és a kislányát, akinek fiúnak kellett volna születnie; hét-nyolc hetes kis csöppség volt, aki iránt anyja - ha törődött is vele annyit, amennyi tőle elvárható volt - nem tanúsított sem különösebb érdeklődést, sem szeretetet.

Megérkezésem után hamarosan beszólította a komornáját, és utasította, hogy vezessen fel a szobámba és lásson el mindennel, amire szükségem lehet: kicsi, egyszerű, de viszonylag kényelmes szobát kaptam. Amikor lementem - fölösleges útiholmimtól megszabadulva, magamat pedig illőn rendbe hozva, hogy előkelő vendéglátóm szégyent ne valljon velem -, bevezetett abba a szobába, amelybe bármikor visszavonulhatok, ha egyedül kívánok maradni, vagy ha ő vendégeket fogad, vagy anyósával kell foglalkoznia, vagy más akadályozza abban, mint mondta, hogy társaságomat élvezze. Csöndes, tiszta kis nappali volt ez; örültem, hogy ilyen menedékhelyet kapok.

- Majd a könyvtárszobát is megmutatom - mondta -; én ugyan sose néztem végig a polcait, de állíthatom, hogy tele vannak rettentően okos könyvekkel; bármikor eltemetkezhetik köztük, ha úgy hozza kedve. Most pedig mindjárt kap egy kis teát - mi hamarosan asztalhoz ülünk, de mivel maga egykor szokott enni, gondoltam, ilyenkor talán szívesebben teázna, enni pedig majd akkor eszik, mikor mi villásreggelizünk; a teát meg itt a nappalijában fogyaszthatja el, így nem kell Sir Thomasszal és Lady Ashbyvel együtt vacsoráznia, ami egy kissé kényelmetlen lenne, vagy nem is kényelmetlen, hanem olyan... tudja, mire gondolok. Azt hiszem, maga nem tartaná kellemesnek - főleg mivel időnként más hölgyek és urak is velünk vacsoráznak.

- Természetesen úgy lesz jó, ahogy mondja - feleltem -, és ha nincs ellene kifogása, minden más étkezésre is ebbe a szobába vonulnék vissza.

- Miért?

- Úgy képzelem, hogy Lady Ashby és Sir Thomas így tartaná helyesnek.

- Szó sincs róla.

- Nekem azonban ez felel meg a legjobban.

Erőtlenül tiltakozott, de azután rám hagyta; láttam, hogy indítványomtól jelentősen megkönnyebbült.

- Most pedig jöjjön át a szalonba - mondta. - Hallja? Csengettek, hogy öltözzünk a vacsorához - de még nem megyek: mi értelme átöltözni, ha nincs, aki lássa; különben is beszélgetni akarok magával.

A szalon kétségkívül impozáns terem volt, és nagyon elegánsan volt berendezve; de láttam, hogy ifjú birtokosa rám pillant, ahogy beléptünk, mintha kíváncsi lenne, mennyire nyűgöz le a látvány, ezért elhatároztam, hogy a lehető legközönyösebb arckifejezést öltöm fel, mintha semmi különöset nem látnék. De ez csak egy pillanatig tartott: lelkiismeretem megszólalt: "Miért okozzak neki csalódást, csak hogy a büszkeségemet óvjam? Nem; inkább feláldozom a büszkeségemet, ha ez némi ártatlan örömet szerez neki." Azzal becsületesen körülnéztem, s kijelentettem, hogy nagyszerű szoba, és nagyon ízlésesen van berendezve. Láttam, mennyire megörül szavaimnak.

Megmutatta kövér francia pudliját, amely egy selyempárnán hevert, és a két szép itáliai festményt; időt azonban alig hagyott rá, hogy szemügyre vegyem őket: ráérek erre máskor is, mondta, inkább a gyémántokkal kirakott óráját csodáljam meg, amelyet Genfben vásárolt; majd körbevezetett, és különféle műtárgyakat mutogatott, amelyeket Itáliából hozott; egy elegáns kis állóórát, több mellszobrot, apró, kecses porcelán figurákat, gyönyörűen munkált fehér márványvázákat. Lelkesedve beszélt róluk, s boldogan mosolyogva hallgatta tetszésnyilvánításomat; mosolyát azonban hamarosan melankolikus sóhaj váltotta fel, mintegy jelezve, hogy milyen értéktelenek az ilyen csecsebecsék a szív boldogságához képest, s mennyire nem tudják kielégíteni telhetetlen vágyait.

Majd ledőlt egy heverőre, és intett, hogy foglaljak helyet a szemben álló karosszékben - nem a kandalló mellett állt, hanem egy nagy, kitárt ablak előtt, hiszen nyár volt, ne felejtsük el, június második felének egyik illatos, meleg alkonya. Csöndben üldögéltem egy darabig, élvezve a mozdulatlan, tiszta levegőt s a park nagyszerű látványát, amely dúsan zöldellt a most már enyhébb, hosszú árnyékoktól hűvösödő aranysárga napfényben. De ki kellett használnom ezt a szünetet, hisz sok mindenről akartam őt kérdezni, s akár egy hölgy levelének utóiratában, a legfontosabb dolgokra mindig legvégül kerül sor. Érdeklődni kezdtem tehát Murray úr, Murrayné, Matilda kisasszony és az úrfiak iránt.

Papát köszvény támadta meg, felelte, ezért nagyon ingerlékeny, nem hajlandó lemondani kedvenc borairól s a kiadós ebédekről és vacsorákról, összeveszett az orvosával is, mert az azt merészelte mondani, hogy semmilyen orvosság nem gyógyítja mag, ha továbbra is ilyen mértéktelenül él; mama és a többiek jól vannak. Matilda még mindig vadóc, de most van neki egy divatos nevelőnője, a modora nagymértékben javul, s hamarosan bevezetik a társaságba; John és Charles (akik hazajöttek a szünidőre) "derék, rakoncátlan, rosszcsont kölykök".

- És hogy vannak a többiek? - kérdeztem. - ...Például Greenék?

- Ó, Green úrnak a szíve szakadt meg - felelte bágyadt mosollyal -; még nem heverte ki a csalódást, és szerintem nem is fogja soha. Agglegény marad élete végéig; húgai pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy valaki elvegye őket.

- És Melthamék?

- Megvannak, gondolom; róluk elég keveset tudok... kivéve Harryt - tette hozzá pirulva, és újra elmosolyodott. - Amíg Londonban tartózkodtunk, gyakran láttam; amint meghallotta, hogy ott vagyunk, rögtön utánunk jött, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja a fivérét, és mindenüvé követett, akár az árnyék, vagy minden sarkon felbukkant előttem, akár valami kísértet. Ne vágjon már ilyen felháborodott képet, Grey kisasszony; biztosíthatom, hogy nagyon tartózkodóan és illedelmesen viselkedtem; de hát az ember igazán nem tehet róla, ha imádják. Szegény fickó! Nem ő volt az egyetlen rajongóm, de a legfeltűnőbb és a legelszántabb kétségkívül ő. Aztán az az undorító... khm... Szóval Sir Thomas egyszer csak megharagudott rá... vagy talán rám, mert nagyon költekeztem... pontosan nem is tudom... a lényeg az, hogy egyszer csak, se szó, se beszéd, hazahozott ide, ahol, gondolom, életem végéig remeteként kell most már élnem.

Beharapta ajkát, és haragosan kinézett a szép birtokra, amelyre valaha olyan nagyon vágyott.

- És Hatfield tiszteletes úr - kérdeztem -, vele mi lett?

Erre felélénkült megint, és vidáman válaszolta:

- Ó, megkérte egy vénkisasszony kezét, és nemrég össze is házasodtak; a hölgy megfakult bájait, úgy látszik, megfelelően ellensúlyozta vaskos pénztárcája, és Hatfield az aranyban vélte megtalálni azt, ami a szerelemben nem jutott osztályrészéül, hahaha!

- Ki is volt még, no lássuk csak... ó, igen, és mit csinál Weston úr?

- Fogalmam sincs róla. Elment Hortonból.

- Mikor? És hová?

- Róla semmit sem tudok - felelte ásítva -, egy hónapja távozhatott, hogy hová, azt sose kérdeztem. - Én bizony szerettem volna megkérdezni, hogy parókiát kapott-e vagy csak egy másik segédlelkészi hivatalt, de nem kérdeztem meg. - Az emberek sokat nyavalyogtak, amiért elment - folytatta Rosalie -, és ez persze cseppet sem volt ínyére Hatfield úrnak, mert Hatfield nem szerette, hogy Weston olyan nagy hatással volt az egyszerűbb emberekre, meg azt sem, hogy nem nagyon hajtott fejet őelőtte... mit tudom én. Most megyek és mégis átöltözöm; mindjárt itt a második csengetés, és ha így jelenek meg a vacsoránál, napokig hallgathatom Lady Ashby zsémbelését. Mégiscsak különös, hogy az ember nem parancsol a saját házában! Csengessen, és elküldök a komornámért, meg hozatok magának teát. Az a kibírhatatlan nőszemély...

- A komornája?

- Nem, az anyósom... de ezt is az ostobaságomnak köszönhetem! Amikor összeházasodtunk, felajánlotta, hogy elköltözik egy másik házukba, de én voltam olyan bolond, hogy megkértem, maradjon, és igazgassa tovább a háztartást; akkor ugyanis még azt hittem, az év nagy részét a városban fogjuk tölteni, azonkívül ifjú és tapasztalatlan lévén, kétségbe ejtett a gondolat, hogy ennyi cselédre és szolgára kell felügyelnem, ebédeket kell rendelnem, estélyeket adnom és így tovább, úgyhogy azt hittem, jó lesz, ha kisegít majd a tapasztalataival; arról álmodni sem mertem volna, hogy kitúr a helyemből: hogy ilyen zsarnokot, spiont és házilidércet veszek a nyakamba vele. Bárcsak meghalna!

Aztán kiadta parancsait az inasnak, aki az utolsó fél percben ott állt szálfaegyenesen az ajtóban, és nyilván végighallgatta a kifakadás második felét, sőt, magában véleményt is formált róla, bár óvakodott attól, hogy ezt kifejezéstelen arcának csak egy rezdülésévei is elárulja, amíg a szalonban van. Amikor távozott, megjegyeztem, hogy meghallhatott egyet-mást.

- No és? Törődöm is én az inasokkal; ezeknek a lelketlen teremtményeknek semmi közük hozzá, miről beszélnek parancsolóik és feljebbvalóik; árulkodni sosem merészelnének; az meg kit érdekel, hogy mit gondolnak... ha gondolkodnak egyáltalán! Szép is lenne, ha a szolgáktól való félelem megbénítaná a nyelvünket!

Azzal elszaladt, hogy átöltözzék, rám bízva, hogy megtaláljam az utat nappalimba, ahol hamarosan fel is szolgálták a teámat. Üldögéltem, és Lady Ashby múltján s jelenlegi helyzetén tűnődtem; meg azon, ami keveset Weston úrról megtudtam, s annak az igen csekély valószínűségén, hogy valaha is láthatom még vagy hallhatok felőle csöndes, szürke életemben, amelyben, úgy látszik, most már legfeljebb esős napok és ólomsötét fellegek fogják váltogatni egymást. Végül belefáradtam a töprengésbe, s szerettem volna tudni, hol találom a vendéglátóm által emlegetett könyvtárszobát, vagy itt kell-e maradnom tétlenkedve egészen lefekvésig.

Mivel nem voltam olyan gazdag, hogy az óra fényűzését megengedjem magamnak, csak abból ítélhettem meg az idő múlását, hogy az ablakom előtt váltig hosszabbodó árnyékokat figyeltem; az ablakból a park egyik szegletére nyílt kilátás, egy facsoportra, melynek felső ágait lármás varjak serege szállta meg, és egy magas falkerítésre, amelynek vastag fakapuja bizonyára az istállóudvarra nyílt, mert széles kocsiút vezetett hozzá a parkból. A fal árnyéka hamarosan beborította az egész parkszegletet, s a napsugaraknak lépésről lépésre vissza kellett vonulniuk, míg végül már csak a fák csúcsán találtak menedéket. Nemsokára azonban a fák csúcsa is árnyékba került - a távoli domboknak vagy talán magának a földgolyónak árnyékába; megsajnáltam a sürgölődő varjakat, hogy lakhelyük, mely nemrég még ragyogó fényben fürdött, az alvilág vagy akár az én lelkivilágom komor, prózai sötétjébe merült. Azok a madarak, amelyek felröppentek a többi fölé, néhány pillanatig még megcsillogtathatták szárnyukat a fényben, amely szurokfekete tollazatukat pompás aranyvörösre varázsolta; de azután ennek is vége lett. A parkba belopózott a szürkület; a varjak elcsöndesedtek; magam is ugyancsak eltörődtem, és azt kívántam, bárcsak már másnap hazamehetnék. Végül besötétedett; már-már gyertyáért csengettem, hogy aludni térjek, amikor megjelent háziasszonyom, és bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig magamra hagyott, "azt az undok vénasszonyt" okolva mindenért, ahogy az anyósát nevezte.

- Ha nem ücsörögnék vele a szalonban, amíg Sir Thomas a borát megissza - mondta -, sosem bocsátana meg; ha pedig azonnal távozom, amint a fia belép - egyszer-kétszer megtörtént -, az tűrhetetlen vétség a drága Thomas ellen. Ő bezzeg sosem viselkedett ilyen tiszteletlenül az ő férjével; ami a ragaszkodást illeti, az a mai feleségekből teljesen kiveszett, hajtogatja folyvást; az ő idejében bizony másképp álltak a dolgok... mintha volna akár egy csepp értelme annak, hogy a szalonban maradjak, férjuram ugyanis mást se csinál, csak morog meg zsémbelődik, ha rosszkedve van; undorító ostobaságokat fecseg össze, ha jókedvű; ha pedig mindegyikhez tompa már, akkor egyszerűen elalszik a díványon; mostanában leginkább ezt csinálja, mivel állandóan a bort vedeli.

- De hát nem tudná valami mással kötni le az érdeklődését; nem tudná rábírni, hogy tegyen le az efféle szokásokról? Hisz magában van tehetség a meggyőzésre és egy férfi szórakoztatására - bármelyik nő irigyelné miatta.

- Még hogy én szórakoztassam őt! Hogyisne; szerintem ez nem a feleség kötelessége. A férjnek kellene szórakoztatnia a feleségét és nem megfordítva; ha pedig nincs vele megelégedve - ha nem hálás azért, hogy egyáltalán megkaphatta -, akkor nem is érdemli meg. Ami pedig a meggyőzést illeti, azzal aztán igazán nem fogok bajlódni: elég nehéz elviselnem őt így is, nemhogy még a megváltoztatásán fáradozzam. Sajnálom, hogy ilyen sokáig magára hagytam, Grey kisasszony. Mivel töltötte az idejét?

- Leginkább azzal, hogy a varjakat figyeltem.

- Jézusom, hogy unatkozhatott! Most már tényleg meg kell mutatnom magának a könyvtárat; egyébként ha akar valamit, csengessen nyugodtan, mintha csak fogadóban lenne. Önző okom van rá, hogy elégedett legyen mindennel, mert itt akarom marasztani; nem szeretném, ha beváltaná szörnyű fenyegetését, és egy-két nap múlva már faképnél hagyna.

- Mindenesetre most már nyugodtan visszatérhet a szalonba - mondtam -, mert fáradt vagyok, szeretnék lepihenni.


Huszonharmadik fejezet

A PARK


Mint egy távoli óra ütéséből megítélhettem, másnap reggel nem sokkal nyolc előtt jöttem le szobámból. A reggelinek nyoma sem volt. Egy óráig kellett várnom rá, arra pedig hiába is vártam, hogy a könyvtárszobába bemehessek; magányos étkezésem után még vagy másfél órát töltöttem el feszélyezetten és tanácstalanul, nem tudván, mit tegyek. Végül belépett Lady Ashby, és jó reggelt kívánt. Közölte velem, hogy az imént reggelizett, most pedig körül óhajt vezetni a parkban. Megkérdezte, mióta vagyok fenn, s válaszomat hallva kifejezte legmélyebb sajnálatát, s újból megígérte, hogy meg fogja mutatni a könyvtárat. Javasoltam, hogy tegye meg tüstént, és akkor nem kell azon aggódnia, hogy elfelejti-e vagy sem. Beleegyezett, feltéve, ha egyelőre hozzá sem nyúlok a könyvekhez, mivel a kertet szeretné megmutatni elsősorban, s aztán sétálni egyet a parkban, míg túlságosan fel nem melegszik a levegő - ami egyébként már többé-kevésbé be is következett. Természetesen beleegyeztem; így hamarosan elindultunk sétánkra.

Miközben a parkban kószáltunk s társnőm úti élményeiről beszélgettünk, egy úr lovagolt el mellettünk. Elhaladtában hátrafordult és az arcomba bámult, így lehetőségem nyílt felmérni a külsejét. Magas volt, sovány és aszott, hajlott hátú, sápadt arcú, a bőre kissé ragyás, a szemhéja vöröses, vonásai semmitmondóak, egész megjelenése bágyadt és jellegtelen, csak a szájában és tompa, lélektelen szemében lehetett felfedezni valami baljósat és rosszindulatút.

- Hogy gyűlölöm ezt az embert! - suttogta keserűen Lady Ashby.

- Kicsodát? - kérdeztem, mert nem akartam elhinni, hogy a férjéről beszél.

- Sir Thomas Ashbyt - felelte kemény, rezzenéstelen arccal.

- Gyűlöli, Murray kisasszony? - kérdeztem, mert annyira meg voltam döbbenve, hogy új nevét is elfelejtettem.

- Igen, Grey kisasszony, és megvetem; ha ismerné, nem hibáztatna érte.

- De hát maga ismerte, mielőtt hozzáment!

- Csak azt hittem, hogy ismerem; igazából egyáltalán nem tudtam, hogy milyen. Tudom, maga ellenezte a dolgot; bárcsak hallgattam volna a szavára; de most már késő bánat. A mama mindkettőnknél jobban tudhatta volna, hogy mi vár rám, és mégsem figyelmeztetett... sőt. Én meg azt hittem, hogy rajong értem és kényeztetni fog... eleinte így is volt, de most már fütyül rám. Ezzel persze egyáltalán nem törődnék, tőlem csinálhatna, amit akar, ha hagyná, hogy szabadon szórakozzam, felutazzam néha Londonba, vagy meghívjam ide néhány barátomat, de nem: ő azt teszi, amihez kedve van, én pedig fogoly vagyok és rabszolga. Abban a pillanatban, hogy rájött: nélküle is jól érzem magam, s mások többre becsülnek, mint ő, a nyomorult féreg szememre hányta, hogy kacérkodom és nem ismerek mértéket semmiben; Harry Melthamet pedig elmondta mindennek, holott arra sem méltó, hogy Harry cipőjét kipucolja. Itt kell élnem vidéken, úgy, akár egy apáca, nehogy foltot ejtsek a nevén vagy tönkretegyem; mintha bizony nem volna ő tízszerte rosszabb nálam az örökös lóversenyzésével, kártyázásával, énekesnőivel, mindenféle barátnőivel.... no és a borospalackjairól meg a konyakosüvegeiről se feledkezzünk meg! Jaj, mit meg nem adnék érte, ha újra Murray kisasszony lehetnék! Borzasztó érzés, hogy ilyen vadállatra kell pazarolnom az életemet, az egészségemet, a szépségemet, miközben semmi élvezet nem jut osztályrészemül! - kiáltotta, és kis híján könnyekben tört ki, úgy elkeseredett.

Természetesen nagyon megsajnáltam; a boldogságról alkotott hamis elképzelése és a kötelességtudás teljes hiánya miatt éppúgy, mint nyomorult házastársa miatt, kihez a sorsát hozzákötötte. Megpróbáltam vigasztalni és hasznos tanácsokkal ellátni; előbb gyengéd rábeszéléssel, majd kedvességgel, jó példával és meggyőzéssel próbálja megnevelni férjét; ha pedig minden hiába, akkor igyekezzék függetleníteni magát tőle, vonuljon vissza a maga lelkének világába, és ne aggassza magát túlságosan érte. Felszólítottam, hogy keressen vigaszt Isten és az emberek iránti kötelességének teljesítésében, vesse bizalmát a mennyek országába, leljen örömet és megnyugvást kisleánya gondos és szerető nevelésében, s akkor elnyeri majd jutalmát, látva, mint gyarapodik testben és lélekben s mint ragaszkodik egyre jobban őhozzá.

- De hát nem adhatom át magam teljességgel egy gyereknek - felelte; az sincs kizárva, hogy előbb-utóbb meghal.

- Ha gondját viselik, a legtörékenyebb gyermekből is erős férfi vagy nő válhat.

- Aztán ha felnő, éppolyan elviselhetetlen lesz, mint az apja, és akkor őt is utálhatom.

- Ez nem valószínű; hiszen leány, és nagyon hasonlít az anyjára.

- Az nem számít; jobb szeretném, ha fiú lenne - igaz, hogy az apja úgysem hagyna rá semmit, mert amit a kezébe kap, elherdálja. De mi örömet lelhetnék egy felnőtt leányban, akinek szépsége el fogja homályosítani az enyémet, s aki élvezni fogja mindazt a gyönyört, amitől engem megfosztottak? De még ha örülni tudnék mindennek, akkor is - ő csak egy gyerek; nem helyezhetem minden reményemet egy gyerekbe - ez csak egy fokkal lenne jobb annál, mint ha valakinek a kutyája az egyetlen vigasza. Ami pedig azt a rengeteg jóságot és bölcsességet illeti, amit maga belém akar oltani, az mind nagyon szép, és ha húsz évvel öregebb volnék, hasznomra is válhatna; de az ember addig élvezze az életet, amíg fiatal; s ha ezt mások nem hagyják... akkor muszáj gyűlölni őket!

- A legjobban akkor élvezheti az életet, ha mindig helyesen cselekszik és nem gyűlöl senkit. A vallás célja nem az, hogy meghalni, hanem hogy élni tanítson bennünket; és minél előbb lesz valaki bölcs és jó, annál több boldogság vár rá. És most hadd adjak még egy tanácsot, Lady Ashby: ne tegye ellenségévé az anyósát. Ne tartsa magát távol tőle, ne tekintsen rá féltékeny bizalmatlansággal. Látni még nem láttam őt, de nemcsak rosszat, hanem jót is hallottam róla; el tudom képzelni, hogy noha a viselkedése hűvös és dölyfös, esetleg túlságosan szigorú, bizonyára szeretni is képes azokat, akik elnyerik a bizalmát; noha vakon elfogult a fia iránt, nincs híján a helyes életelveknek és a józan belátásnak. Ha egy kicsit megbékítené, ha barátságosan és nyíltan viselkedne vele, ha néha hozzáfordulna panaszaival, valódi panaszaival, amelyek miatt joggal kesereg, hiszem, hogy idővel hűséges barátnőjévé válhatna, vigaszává és támogatójává s nem házilidérccé, aminek leírta.

De attól tartok, tanácsom nem sokat használt a boldogtalan fiatalasszonynak; és látva, hogy ily keveset segíthetek rajta, vendégeskedésem az Ashby-kastélyban duplán fájdalmasnak bizonyult. De ahogy megígértem, két napot maradnom kellett; Lady Ashby könyörgése ellenére azonban ragaszkodtam hozzá, hogy a harmadik nap reggelén elutazzam; kijelentettem, hogy anyám nagyon magányos nélkülem, és türelmetlenül várja visszatértemet. Mindazonáltal nehéz szívvel vettem búcsút szegény Lady Ashbytől s hagytam ott fejedelmi lakában. Nem csekély bizonyítéka volt boldogtalanságának, hogy ennyire ragaszkodott jelenlétemhez, s ennyire kívánta olyasvalaki társaságát, akinek ízlése és természete nagyban különbözött az övétől - akit boldogsága kurta idejében tökéletesen elfelejtett, s akinek jelenléte inkább nyűg, mint öröm forrása lett volna a számára, ha szíve valódi vágyainak csak a fele is teljesül.


Huszonnegyedik fejezet

A TENGERPART


Iskolánk nem a város szívében állt; északnyugatról térve be A...-ba, az utazó tisztes külsejű házak sorát pillantja meg a széles, fehér kőút mindkét oldalán, a házak előtt apró virágoskerteket, az ablakokon lécredőnyt, s a takaros, rézkilinccsel ellátott ajtóhoz mindenütt lépcső vezet föl. E hajlékok közül az egyik legnagyobban laktam anyámmal és azokkal az ifjú hölgyekkel, akiket barátaink és más derék polgárok a gondjainkra bíztak. A tengertől tehát meglehetős távolságra éltünk, utcák és házak egész labirintusa választott el tőle bennünket. Mégis a tengerben leltem legfőbb gyönyörűségemet; szívesen átgyalogoltam a városon, hogy kedvemre sétáljak a partján tanítványainkkal vagy anyám társaságában a vakáció alatt. Minden időben és évszakban vonzónak találtam, de kivált ha vad tengeri szél korbácsolta vagy ragyogó nyári reggelen tündökölt.

Az Ashby-kastélyból való visszaérkezésem utáni harmadik reggel korán felébredtem - a nap besütött a redőnyön, és én arra gondoltam, milyen kellemes lenne átvágni a még csendes városon, s egymagamban csatangolni a fövenyen, miközben a fél világ még ágyban van. Nem késlekedtem sem a döntéssel, sem a megvalósítással. Természetesen nem akartam felébreszteni anyámat, így nesztelenül lelopakodtam a lépcsőn, és csendben kinyitottam az ajtót. A templomóra még csak háromnegyed hatra ütött, amikor felöltözve máris kinn voltam az utcán. Ropogós frisseség lengte be az utcákat is, hát még amikor magam mögött hagytam a várost, s lábam már a fövenyt taposta, arcomat pedig a széles, napsütötte öböl felé fordíthattam - lehetetlen érzékeltetnem az ég és az óceán tiszta, mély azúrkékjét, a fénylő reggeli napsugarakat, amelyek a félkör alakú, csipkés sziklasorra tűztek, a lágyan hullámzó zöld dombokra, a végtelen, puha fövenyre, az alacsony tengeri szirtekre - gyom- és moszatruhájukban úgy festettek, mint megannyi kis fű benőtte sziget -, és mindenekfelett: a csillámló, szikrázó hullámokra. És milyen elmondhatatlanul tiszta és friss volt a levegő! A meleg még épp csak akkora volt, hogy a szellő értékét növelje, szél pedig épp csak annyi, hogy a tengert mozgásban tartsa, hogy a hullámok szikrázva, tajtékot túrva, mintegy féktelen örömmel a partnak szaladjanak. Semmi más nem mozgott közel s távol - rajtam kívül nem volt ott egy teremtett lélek. Az egybefüggő, tiszta homokszőnyeget az én lépteim mintázták először; senki és semmi nem járt rajta, amióta az éjszakai dagály eltörölte az előző nap minden nyomát, s tisztára és egyenletesre súrolta, kivéve ahol a visszavonuló víz hátrahagyta apró tócsáit és patakocskáit.

Felfrissülve, felélénkülve, boldogan sétáltam, feledve minden gondomat, s úgy éreztem, szárnyak nőttek a lábamra, akár negyven mérföldet gyalogolhatnék, akkor sem fáradnék el, s olyan felszabadultság költözött a lelkembe, amilyet kora ifjúságom napjai óta nem ismertem. Fél hét körül azonban megérkeztek a lovászok, hogy megjártassák gazdáik lovait a friss levegőn - előbb egy, aztán még egy, s hamarosan már vagy egy tucat ló és négy-öt lovas nyüzsgött a parton; engem azonban nem zavartak, mivel az alacsony szirteknek, amelyek felé tartottam, nemigen szoktak a közelébe menni. Amikor odaértem, és a csúszós, nedves moszaton (kockáztatva, hogy beleesem ama tiszta, sós vizű tavacskák valamelyikébe, amelyek köztük képződtek) megindultam egy kis moha födte szirt felé, amelyet a tenger vize nyaldosott körbe, hátranéztem, hogy látok-e még valakit. Csak a lovászok mozgolódtak, meg egy úr, aki előtt apró fekete kutya szaladt, és egy lajtkocsi, amely bizonyára a fürdőkbe szállította a vizet. A távolban nemsokára megtelnek a fürdőkabinok, és aztán rendszerességhez szokott öregurak meg komoly kvéker hölgyek tűnnek majd fel, amint reggeli egészségügyi sétájukat végzik. Érdekes jelenet lett volna, de nem várhattam be, mivel az onnanfelől tűző nap úgy elvakított, hogy máris visszafordultam, és inkább a szirtemet csapdosó tenger látványában és hangjában gyönyörködtem - a hullámok egyébként nem voltak túl vadak, erejüket megtörték a víz alatt megbúvó sziklák és az összekuszálódott tengeri növények; ha nem így lett volna, ruhámat percek alatt eláztatja a permet. Hanem közeledett a dagály; a víz emelkedett; az öblök és tavacskák lassan megteltek; a sziklaszorosok kiszélesedtek: ideje volt biztosabb talaj után nézni; visszasétáltam, ugrándoztam, botladoztam hát a fövenyre, és elindultam egy magasabb sziklakiszögellés felé azzal, hogy később majd visszatérek.

Egyszer csak szimatolást, szuszogást hallottam a hátam mögött, s egy kutya szaladt oda hozzám farkát csóválva. Fürge volt az - kis fekete, drótszőrű terrierem! Nevén szólítottam, mire az arcomig felugrott, és nyüszített boldogságában. Majdnem éppúgy megörültem neki, mint ő nekem: karomba kaptam az apró jószágot és összecsókoltam. De hát hogy került ide? Csak nem az égből pottyant alá - egyedül nem talált volna el idáig, tehát nyilván gazdája, a patkányfogó vagy valaki más hozta magával; szeretetnyilvánításomat s az övét is megfékezve körülnéztem, és megpillantottam - Weston urat!

- A kutyája nem felejtette el önt, Grey kisasszony - mondta melegen megszorítva kezemet, amelyet teljes zavarodottságomban feléje nyújtottam. - Korán felkelt.

- Nem mindig kelek ilyen korán - feleltem, a körülményekhez képest meglepően hamar visszanyerve önuralmamat.

- Milyen messze akart elsétálni?

- Már éppen vissza akartam fordulni... azt hiszem, ideje is.

Megnézte zsebóráját - most már aranyórája volt -, és közölte velem, hogy még csak öt perccel múlt hét óra.

- Így is elég hosszú utat tehetett meg - mondta a város felé fordulva, amelynek irányába most ráérősen megindultam, s ő követett.

- A városnak melyik részében él? - kérdezte. - Ezt nem sikerült felfedeznem.

Nem sikerült felfedeznie; hát megpróbálta? Megadtam a címünket. Megkérdezte, hogy állnak ügyeink. Kitűnően, feleltem; a karácsonyi szünet után tanítványaink száma megnőtt, s erre számítunk a mostani után is.

- Ezek szerint ön kiváló tanítónő - jegyezte meg.

- Nem én, hanem az édesanyám - feleltem -; ő intéz el ügyesen mindent, s igen tevékeny, okos és jóságos.

- Szeretném megismerni az édesanyját. Bemutatna neki, ha egyszer meglátogatom magukat?

- Igen, örömmel.

- És részesítene engem a régi barát előjogában... megengedné, hogy néha-néha benézzek önökhöz?

- Igen, ha... igen, azt hiszem, igen.

Ez nagyon buta válasz volt, de az az igazság, hogy úgy éreztem, nincs jogom meghívni valakit anyám házába az ő tudta nélkül; ha azonban azt mondom: "Igen, ha anyám is beleegyezik", az úgy hangzott volna, mintha több jelentőséget tulajdonítanék kérdésének a kelleténél; így hát hozzátettem az "azt hiszem"-et, de természetesen értelmesebb és udvariasabb feleletet kellett volna adnom - csak hát alig voltam eszemnél. Egy percig némán sétáltunk tovább; nagy megkönnyebbülésemre azonban Weston úr hamarosan a napfényes reggelről, az öböl szépségéről és A...-nak a többi divatos üdülőhellyel szembeni előnyeiről kezdett beszélni.

- Nem is kérdi, hogy kerülök A...-ba - mondta azután. - Mert azt tudja, hogy nem vagyok olyan gazdag, hogy a magam gyönyörűségére utazzam ide.

- Hallottam, hogy elment Hortonból.

- Ezek szerint azt nem hallotta, hogy megkaptam az f...-i parókiát?

F... egy falu volt A...-tól alig két mérföldre.

- Nem - feleltem. - Még itt is oly elszigetelten élünk a világtól, hogy a hírek alig jutnak el hozzánk, kivéve amit a helyi újságban olvashatunk. De remélem, hogy tetszik önnek az új egyházközsége és gratulálhatok hozzá.

- Egy vagy két év múlva jobban fog tetszeni - tervbe vettem ugyanis bizonyos változtatásokat, s ezeket mielőbb végre akarom hajtani. De gratulálni máris gratulálhat; mert nagyon örülök, hogy saját egyházközségem van, ahol senki sem szólhat bele a dolgomba, senki sem áll útjába terveimnek és erőfeszítéseimnek; azonkívül tisztességes házam van egy nagyon kellemes környéken és háromszáz font évi jövedelmem; semmire sem panaszkodhatom tehát, hacsak a magányra nem, és semmit sem kívánok már, csak egy társat magam mellé.

Rám nézett; sötét szemének villanása lángba borította arcomat: rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam, elviselhetetlen volt, hogy éppen most és ennél a témánál jöjjek zavarba. Ezért erőt vettem magamon, és kapkodva, dadogva azt feleltem, hogy amennyiben megvárja, míg a vidéken kellőképp megismerik, kedvére válogathat majd F... és a szomszédság hölgyei meg az A...-ba látogatók között, ha sok jelentkező közt akar válogatni; a válaszomban rejlő bókot azonban csak akkor fedeztem fel, amikor következő szavai felhívták rá a figyelmemet.

- Nem vagyok annyira beképzelt, hogy ezt higgyem - felelte -, még akkor sem, ha maga mondja; de ha így volna is, nekem meglehetősen szilárd elképzeléseim vannak jövendő házastársamat illetőleg, s az ön által említett hölgyek ezeknek aligha felelnének meg.

- Ha tökéletességet keres, azt sosem fogja megtalálni.

- Nem azt keresek... nincs hozzá jogom, hisz magam is oly távol állok tőle.

Beszélgetésünket egy lajtkocsi dübörgése szakította félbe, mert megérkeztünk a tengerpart forgalmasabb részéhez; a következő nyolc vagy tíz percben, miközben szekerek, lovak, szamarak és emberek közt haladtunk, alig jutott alkalmunk a társalgásra; végül hátat fordítottunk a tengernek, és elindultunk a városba vezető meredek úton. Partnerem itt felkínálta a karját, amit én el is fogadtam, noha nem azzal a szándékkal, hogy támaszként használjam.

- Gondolom, nem jár ki gyakran a tengerpartra - jegyezte meg -, megérkezésem óta ugyanis sűrűn megfordultam itt reggel is, este is, de eddig még nem láttam magát; a városon áthaladva többször is kerestem iskolájukat, de az valahogy nem jutott eszembe, hogy a ... utcában is szétnézzek; egyszer-kétszer érdeklődtem is, de a kívánt információt nem sikerült megszereznem.

A kaptató tetejére érve ki akartam vonni karomat az övéből, de könyökének enyhe szorítása értésemre adta, hogy ezt semmiképp sem helyeselné, úgyhogy letettem róla. Különféle témákról társalogva megérkeztünk a városba, és több utcán végighaladtunk. Láttam, hogy nagy kerülőt tesz így, pedig még hosszú gyalogút áll előtte, s attól tartva, hogy udvariassága kellemetlenséget okoz neki, így szóltam:

- Félek, hogy kerülőre kényszerítem, Weston úr... azt hiszem, az f...-i út egészen máshol vezet.

- A következő utca végén elköszönök magától - mondta.

- Mikor látogatja meg az édesanyámat?

- Holnap, ha Isten is úgy akarja.

A következő utca vége egyben majdnem utam végét jelentette. Ott azonban Weston úr megállt, búcsút vett tőlem, és Fürgét szólította, aki elbizonytalanodott, hogy kit is kövessen, régi úrnőjét vagy új gazdáját-e, de aztán engedelmesen megindult az utóbbi mögött.

- Nem ajánlom fel, hogy visszaadom magának, Grey kisasszony - mondta mosolyogva Weston úr -, mivel nagyon megszerettem.

- Ó, nem is kérem vissza - feleltem -, tudom, hogy jó gazdához került.

- Tehát úgy gondolja, hogy jó vagyok?

Gazda és kutyája távozott, én pedig hálatelten hazatértem, és csak azon imádkoztam, hogy ennyi boldogság után reményeimben ne csalatkozzam újra.


Huszonötödik fejezet

BEFEJEZÉS


- Nem volna szabad ilyen nagyot sétálnod reggeli előtt, Agnes - mondta anyám, látva, hogy két csésze kávét iszom, enni viszont nem eszem semmit, a hőségre és a kimerítő sétára hivatkozva. Valóban lázasnak és kimerültnek éreztem magam. - Mindig túlzásba viszed a dolgokat; ha rövid sétát tennél, de minden reggel, az hasznodra válna.

- Úgy lesz, mama.

- Ez azonban még annál is rosszabb, mint ha ágyban heverésztél vagy a könyveket bújtad volna; egészen belázasodtál.

- Többé nem csinálok ilyet - feleltem.

Azon törtem a fejem, hogyan számoljak be neki Weston úrról, hiszen meg kell tudnia, hogy másnap ellátogat hozzánk. Megvártam, míg az asztalt letakarítják, addigra meg is nyugodtam, s a rajztáblához ülve így szóltam:

- Találkoztam egy régi barátommal a tengerparton, mama.

- Egy régi barátoddal? Kivel?

- Tulajdonképpen kettővel. Az egyik egy kutya. - Emlékeztettem Fürgére, akinek történetét már ismerte, előadtam váratlan felbukkanását, és hogy azonnal rám ismert. - A másik Weston úr, a hortoni káplán.

- Weston úr! Sosem hallottam róla.

- Dehogynem; többször is említettem, csak biztosan elfelejtetted.

- Hatfield urat szoktad emlegetni.

- Hatfield úr volt a lelkész, Weston úr pedig a káplánja; úgy szoktam emlegetni őket, hogy Hatfield tiszteletes úrral szemben Weston úr a tehetségesebb. Mindenesetre ma találkoztam vele meg a kutyával a parton... bizonyára megvásárolta a patkányfogótól; ő is megismert, bár azt hiszem, inkább csak a kutya segítségével; elbeszélgettünk, ő érdeklődött az iskolánk felől, én szóba hoztalak téged és a hozzáértésedet, amire ő azt felelte, hogy szeretne megismerkedni veled, és megkérdezte, bemutatnám-e neked, ha bátorkodna holnap felkeresni bennünket; természetesen azt válaszoltam, hogy igen. Helyesen tettem?

- Persze hogy helyesen. Milyen ember?

- Nagyon tiszteletreméltó, azt hiszem; de majd meglátod magad is. Ő az új f...-i lelkész, s mivel csak pár hete van ott, gondolom, még nem szerzett barátokat, társaságra van szüksége.

Eljött a másnap. Milyen lázas nyugtalanságban telt az idő reggelitől délig - amikor is megjelent! Bemutattam őt anyámnak, majd az ablakhoz húzódtam kézimunkámmal, és vártam a találkozó eredményét. Nagyon jól elboldogultak egymással: ennek örültem, mert aggasztott, hogy mi lesz anyám véleménye. Vendégünk nem maradt sokáig; amikor felállt, hogy távozzék, anyám azt mondta, bármikor szívesen látja, ha kedve van eljönni hozzánk; s amikor távozott, boldogan hallgattam anyám szavait:

- Nagyon értelmes ember. De miért üldögéltél magadban, Agnes, és miért beszéltél olyan keveset?

- Olyan jól eltársalogtál vele; mama, gondoltam, nincs szükséged a segítségemre; azonkívül a te vendéged volt, nem az enyém.

Ezután gyakran ellátogatott hozzánk - egy héten többször is. Rendszerint anyámmal társalgott, ami nem csoda, mert anyám kiválóan tud társalogni. Majdhogynem irigyeltem szabadon szárnyaló, élénk beszédéért, okos, megfontolt véleménynyilvánításáért - de mégsem irigyeltem, mert noha sajnáltam, hogy bennem e tehetség hibádzik, óriási élvezetet jelentett, ha ott üldögélhettem e két teremtés mellett, akiket a világon a legjobban szeretek és tisztelek, s hallgathattam okos; barátságos társalgásukat. Persze, azért nem mindig hallgattam; és azt sem mondhatnám, hogy elhanyagoltak. Több figyelmet fordítottak rám, mint amennyit kívánhattam: nem volt hiány kedves szavakban és még kedvesebb pillantásokban, vége-hossza nem volt az apró jelzéseknek, amelyeket szavakba nem is lehet foglalni - csak a szív érezheti át őket.

A szertartásosságot hamar levetkőztük; Weston úr rendszeres vendég lett házunkban, mindig szívesen láttuk, nem zavart bennünket semmiben. A végén már keresztnevemen szólított; először ugyan félénken, de látva, hogy senkit sem sért vele, sokkal több hajlandóságot mutatott az "Agnes", mint a "Grey kisasszony" iránt; én hasonlóképpen. Milyen unalmasak és lehangolóak voltak azok a napok, amikor nem jött el! De mégsem: ilyenkor még bennem élt az előző találkozás emléke, és vártam a következőt, hogy felvidítson. De ha két vagy három nap is eltelt úgy, hogy nem láttam, rettenetesen aggódni kezdtem - természetesen minden ok és alap nélkül; hiszen ott volt a munkája, az egyházközsége, amellyel törődnie kellett. Előre rettegtem a szünidő végétől, amikor elkezdődik az én munkám is, s előfordul majd, hogy nem találkozhatom vele, néha pedig - ha anyámon a tanítás sora - kettesben kell vele maradnom: erre egyáltalán nem vágytam, mármint benn a házban; a szabadban találkozni és sétálni vele - nos, mint kiderült, ez egyáltalán nem kellemetlen.

A vakáció utolsó hetében azonban egyik este úgy állított be, hogy nem is vártuk: ugyanis az egész délután tartó vihar miatt már-már lemondtam a reményről, hogy aznap láthatom; de a vihar elmúlt, fényesen felsütött a nap.

- Gyönyörű esténk van, Greyné asszony! - mondta belépve. - Agnes, szeretném, ha elsétálna velem a... - Megnevezte a part egyik részét, ahol egy magas domb emelkedett, amelynek tenger felőli oldala meredeken zuhant alá, s a tetejéről csodálatos látvány tárult az ember szeme elé. - Az eső elmosta a port, lehűtötte és megtisztította a levegőt, a látvány pedig gyönyörű lesz. Eljön velem?

- Elmehetek, mama?

- Hát persze hogy elmehetsz.

Felszaladtam átöltözni, és pár pere múlva már lenn is voltam, noha természetesen valamivel több gondot fordítottam öltözékemre, mintha egyedül és bevásárolni indultam volna. A vihar és a zápor a lehető legjótékonyabb hatást tette az időre: csodálatos este volt. Weston úr karját nyújtotta; a zsúfolt utcákon haladva alig szólt egy-két szót, de nagyon gyorsan ment, s komolynak és tűnődőnek tetszett. Nem tudtam, mi bántja, de valami megnevezhetetlen félelmet éreztem, s ettől én is komoly és hallgatag lettem. A rémképek azonban a város határába kiérve szertefoszlottak; mert amint a tisztes, ősi tomplomot, a ...-i dombot meg a mögötte kéklő tengert megpillantottuk, társam felvidult.

- Attól tartok, túlságosan is siettem, Agnes - mondta -; türelmetlenségemben, hogy a városból mielőbb kijussunk, nem is gondoltam a maga kényelmével; most azonban szabja meg maga az ütemet. Azok a világos felhők ott nyugatra azt jósolják, hogy gyönyörű napnyugtában lesz részünk, s még lassú sétával is idejében odaérünk, hogy tengeri tükörképét is megszemlélhessük.

Félúton a dombtető felé megint hallgatásba süppedtünk, amelyet szokása szerint ismét ő tört meg.

- Házam még mindig kihalt, Grey kisasszony - mondta mosolyogva -, pedig már ismerem egyházközségem minden hölgyét s ebben a városban is sokakat, látásból, hallomásból pedig még többet; de feleségnek egyik sem illenék hozzám: ilyen teremtmény csak egy van, és ez maga; tudni szeretném, mi erről a véleménye.

- Komolyan beszél, Weston úr?

- Hogy komolyan-e? Nem hiheti, hogy ilyen témával kapcsolatban tréfálkoznék!

Kezét karján nyugvó kezemre tette; érezhette, mennyire remeg - de mit számított ez most már!

- Remélem, nem rontottam ajtóstul a házba - mondta komoly hangon. - Mostanára tudnia kell, hogy nekem nem kenyerem a hízelgés meg az ostoba enyelgés, s hogy nem adok hangot rajongásomnak akkor sem, ha mélységesen átérzem; s hogy egyetlen szavam vagy pillantásom többet jelent, mint a legtöbb férfi mézesmázos szavai és szenvedélyes esküdözései.

Valami olyasmit feleltem, hogy nem szívesen hagynám ott anyámat, és semmit sem tennék az ő beleegyezése nélkül.

- Greyné asszonnyal már mindent elintéztem, amíg maga feltette a főkötőjét - mondta ő. - Bírom beleegyezését, amennyiben elnyerem a magáét is; megkértem, hogy ha e boldogság osztályrészemül jut, költözzön hozzánk - mert biztos voltam benne, hogy maga is így kívánná. Ő azonban elutasította ezt, mondván, hogy most már megengedhet magának egy kisegítőt, s addig folytatja az iskolai munkát, amíg megfelelő évjáradékot nem vásárolhat ahhoz, hogy kényelmesen megéljen belőle; addig is a szünidőket felváltva hol nálunk, hol a nővérénél fogja tölteni, és ha maga boldog lesz, akkor ő is mindennel meg lesz elégedve. A vele kapcsolatos kifogását tehát ezennel elvetem. Van-e más kifogása?

- Nem... nincs.

- Tehát szeret? - kérdezte, hevesen megszorítva kezemet.

- Szeretem.

Itt abbahagyom. Naplóm is, melyből e lapokat összeállítottam, csakhamar megszakad. Én vég nélkül folytathatnám, de beérem azzal, hogy hozzáteszem: sohasem fogom elfelejteni azt a csodálatos nyári estét, mindig boldogan fogok visszaemlékezni arra a meredek dombra s a szakadék peremére, ahol egymás mellett állva néztük a lábunk előtt elterülő végtelen vízben tükröződő fenséges napnyugtát - szívünk hálával, boldogsággal és szerelemmel telt el, annyira, hogy leírni nem is lehet.

Néhány hét múlva, amikor anyámnak sikerült megtalálnia a megfelelő kisegítőt, Edward Weston felesége lettem; azóta sem volt rá okom, hogy megbánjam, és biztos vagyok benne, hogy nem is lesz soha. Voltak az életünkben megpróbáltatások, mint ahogy bizonyára lesznek is még; de kettesben jól viseljük őket, s felkészítettük egymást s magunkat a végső elválásra is - a legnagyobb csapásra, amely az életben maradót sújthatja. De ha a mennyek csodálatos országára gondolunk, ahol újra találkozhatunk, ahol bűn és bánat ismeretlen fogalom, ezt is el lehet viselni; közben igyekszünk az Ő dicsőségére élni, aki annyi áldást hintett utunkra.

Edward sok fáradsággal és munkával nagyszerű változtatásokat hajtott végre egyházközségünkben, melynek lakói tisztelik és szeretik őt - ahogy meg is érdemli; mert bármennyi hibája lehet mint embernek (hiszen senki sem hiba nélkül való), mint lelkészt, férjet és apát nem érheti vád.

Gyermekeink, Edward, Agnes és a kicsi Mary a legjobbakkal biztatnak; nevelésük egyelőre az én feladatom, és nem is fognak hiányt látni semmiben, amit az anyai gondoskodás megadhat. Szerény jövedelmünk elegendő a megélhetésünkhöz; a nehezebb időkben szerzett sok-sok tapasztalatunkra támaszkodva és sohasem igyekezve gazdagabb felebarátainkat majmolni, nemcsak hogy kényelmesen és elégedetten élünk, de minden évben félre tudunk tenni egy keveset gyermekeink és azok számára, akik szükséget szenvednek.

Úgy vélem, ezzel mindent elmondtam.


Jegyzetek

[1] James Thomson: Az évszakok. Tavasz, I. 1152.

[2] Kiss Zsuzsa fordítása

[3] Kiss Zsuzsa fordítása

[4] Kiss Zsuzsa fordítása