Antoine de Saint-Exupéry

Citadella


Fordította: Pődör László

 

I.-LXIX.      LXX.-CXXXIX.      CXL.-CCXIX.



A harci repülő és moralista

Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944) életműve eléggé későn vált ismertté Magyarországon. A Vol de Nuit (Éjszakai repülés) ugyan már 1940-ben megjelent magyar fordításban, a Le Petit Prince (A kis herceg) 1947. évi első megjelenése után mégis 1966-ig kellett várni egyéb regényeire, amikor hazájában már némileg halványodóban is volt e hősi halált halt pilóta-író dicsőségének fénye, aki jó két évtizeden át szerepelt a francia szellemi élet vezetőinek sorában, többek között Camus és Sartre oldalán. Mind a mai napig ismeretlen maradt azonban nálunk művének nem regényes része, a halála után kiadott esszék, jegyzetek és elsősorban a Citadella.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel - s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenekelőtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem - hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk - Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. A Citadella csupán megjelenésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt - legalább részleteiben - bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy "nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljuk a megfeszített akarat segítségével." Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy "az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát." Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, poszthumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a poszthumusz mű amolyan "vezérkönyv", amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed a Citadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyönyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: "Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd." Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett - ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből - a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén - önszántából - a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az ifjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa a Citadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik - és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan - az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek... Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát - vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg - pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshez, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés...


Pascal nevét többször idéztük ebben a rövid bevezetésben. Nem véletlenül: a befejezetlen mű át nem dolgozott fejezetei határozottan Pascalt idézik emlékezetünkbe. Saint-Exupéry is ugyanúgy készítette jegyzeteit, mint nagy elődje, ő is egy nagyszabású mű megírását tervezte hasonló didaktikus céllal, s az ő művének is majdnem ugyanaz lett a sorsa, mint amazénak: nem jutott rá ideje, hogy befejezze, átdolgozza, végleges formába öntse. S alapgondolata, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A Citadella kézirata szinte olvashatatlan, zavaros jegyzettömegként maradt ránk. Az író rendszeresen dolgozott rajta esténként, aztán diktafonba mondva újra fogalmazta a kézírásos jegyzetanyagot, s másnap az egészet lemásolta a gépírója. Ez a másolat azonban rengeteg hibát, következetlenséget, helytelen olvasatot tartalmaz, Saint-Exupéry ugyanis gyorsan mondta a szöveget, sokszor tévedett, homonimákat összezavart, s az elkészült anyagot nem mindig, sőt csak nagyon ritkán tudta átolvasni. A fennmaradt kilencszázkilencvenöt oldalnyi kézírásos jegyzethez viszonyítva a gépírásos szöveg rengeteg eltérést tartalmaz, helyenként alig hasonlít hozzá, s mivel a kézírás szinte olvashatatlan, nagyon nehéz, sőt helyenként teljesen lehetetlen volt kijavítani a hibákat. Az író azt tervezte, hogy az anyagot majd megszerkeszti, végleges formába önti, de ebben megakadályozta a halála. Ez magyarázza a jelenlegi szövegben a rengeteg ismétlést, átfedést, itt-ott ellentmondást. Egyes fejezetekkel szemben, amelyek úgyszólván véglegesnek tekinthetők (például az atya palotájáról, a kivégzett asszonyról, a gránitszikláról szóló parabolák), mások nem többek odavetett, alapos átdolgozásra szoruló nyersanyagnál. Ez, sajnos, nagyon nehezen olvashatóvá teszi ezt a rengeteg mélységet és szépséget tartalmazó, poétikusan didaktikus művet. Az olvasó ezért sokszor homályosnak fogja tartani a szöveget. A fordító elnézést kér mindezért: nem mindig az ő hibája, ha ez így van: számtalan esetben még az alany és állítmány egyezését sem lehetett megállapítani, nem beszélve arról, hogy sokszor nincs is alany vagy állítmány. De megtettünk mindent azért, hogy élvezhetővé tegyük a magyar változatot. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviáriumszerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne az író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről...

A fordító




Előre