I.

Mert túl gyakran tapasztaltam, hogy helytelen útra téved a szánalom. Mi azonban, akik az embereket kormányozzuk, megtanultuk, hogy belenézzünk a szívükbe, és csak az érdemesnek juttassunk gondolkodásunkból. De minden szánalmat megtagadok a nők szívét gyötrő, tüntetően mutogatott sebektől, meg a haldoklótól és a halottaktól is. Okom van rá.

Valamikor, amikor még fiatal voltam, szánakoztam a koldusokon és fekhelyeiken. Orvosláshoz értő embereket fogadtam fel melléjük, mindenféle gyógyírt vásároltam részükre. Karavánjaim távoli szigetekről arannyal készült kenőcsöket hoztak, amelyektől új bőr sarjadt a tátongó sebeken. És így cselekedtem egészen addig a napig, amíg megértettem, hogy ezek az emberek ritka fényűzésként ragaszkodnak bűzükhöz; rajtakaptam őket, amint vakaróztak és ürülékükkel mázolták be magukat, akárcsak az, aki trágyát terít a földre, hogy piros virágot fakasszon belőle. Gőgösen mutogatták egymásnak üszkös tagjaikat, hivalkodtak a kapott alamizsnával, mert aki közülük a legtöbbet szedte össze, lelkében egyenlőnek érezte magát a főpappal, aki a népnek Isten legszebb képmását mutatja fel. S ha mégis hajlandók voltak elmenni orvosomhoz, csak azért tették, mert azt remélték, hogy elborzad fekélyük dögletes bűzétől, elképesztő burjánzásától. Csonkjaikkal hadakozva igyekeztek helyet biztosítani maguknak a világban. Úgy fogadták az ápolást, mint valami hódolatot, tagjaikat átengedték ugyan a gyógyító öblítésnek, ám mihelyt meggyógyult a sebük, ráeszméltek, milyen jelentéktelenek, hogy haszontalanná váltak, s immár semmit sem táplálnak magukból, és legfőbb gondjukká lett újra felvakarni a belőlük élő fekélyt. Aztán nyavalyájukba burkolózva, kezükben koldustálkájukkal, kevélyen, hivalkodva ismét a karavánok nyomába szegődtek, mocskos istenük nevében sarcolva az utasokat.

Volt aztán egy olyan korszakom is, amikor a halottak felett szánakoztam. Azt hiszem, hogy akit feláldozok, elhagyatottságában kétségbeesett magányába süllyed, mert még nem sejtettem, hogy soha sincsen magány azok számára, akik meghalnak. Mert még nem ütött mellbe leereszkedő jóindulatuk. De aztán láttam, hogy az önös vagy a zsugori, ugyanaz, aki eddig oly hangosan tiltakozott minden jogtalan eltulajdonítás ellen, utolsó órája közeledvén, hogyan könyörög, hogy csődítsék köré egész házanépét, hogyan osztja javát oly leereszkedő méltányossággal, mintha csak gyerekeknek osztogatna haszontalan játékszereket. Én láttam a gyáva sebesültet, aki nagyság nélkül veszedelembe jutva segítségért üvöltött volna, de amikor valóban a halál szélén állott, elutasított magától minden segítségét, ha úgy adódott, hogy a segítség akár csak a legcsekélyebb bajba is sodorhatta volna bajtársait. Mi magasztaljuk az ilyen önmegtagadást. Én azonban még ebben is csak a megvetés tapintatos megnyilatkozását fedeztem fel. Ismerek olyat, aki utolsó cseppjéig szétosztja kulacsa tartalmát, amikor már csontig aszott a napon, vagy a kiszáradt kenyérhajat is, a reménytelen éhezés tetőfokán. De mert úgy érzi, nincs többé szüksége rájuk, királyi közönnyel másnak veti a csontot, hadd rágódjék rajta.

Láttam asszonyokat, akik az elesett harcosokat siratták. De mi magunk csaptuk be őket! Hiszen tanúja voltál, hogyan tértek haza az életben maradottak, gőgösen és tolakodón, fennen hirdetve hőstetteiket, a vállalt kockázat bizonyítékaként mások halálát mutatva fel, amelynek szörnyűséges voltát azonban csak azért emlegették, mivel őket is sújthatta volna. Ifjúságom idején magam is így hivalkodtam, homlokom körül a mások elszenvedte kardcsapások dicsfényével. Halott bajtársaimra hivatkozva, iszonyú fájdalmukat emlegetve tértem meg a harcokból. De csak akit a halál kiszemelt magának, aki a vérét hányja, és kidőlt beleit igyekszik visszatartani, egyedül csak az fedezi fel az igazságot - azt, hogy nincs haláliszony. Saját testét immár haszontalan eszköznek tekinti, amelyet mint feleslegest eldob magától. Pusztulásában elébe táruló, széthulló testnek. S ha szomjúhozik ez a test, a haldokló csupán a szomjúsága okát látja benne, amelytől jó lenne már megszabadulnia. És haszontalanná válnak mindazok a javak, amelyek arra szolgáltak, hogy ékesítsék, táplálják, ünnepeljék ezt a félig idegenné vált testet, amelyik immár ugyanúgy egyszerű vagyontárgy, mint a karóhoz kötött szamár.

Ekkor kezdődik a haldoklás, amely nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem. Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez.

Igaz, láttam olyan embereket is, akik menekültek a halál elől, eleve iszonyodván a vele való találkozástól. De ne ámítsátok magatokat! Haldoklót még sohase láttam iszonyodni.

Hát akkor miért sajnálnám őket? Miért vesztegetném időmet arra, hogy könnyezzek elmúlásukon? Nagyon is megismertem a halottak tökéletességét. Láttam-e könnyebbet életemben, mint annak a fogoly leánynak a halálát, akivel tizenhat esztendőmet örvendeztették meg, s aki amikor hozzám került, már javában készült a halálra, oly kapkodón lélegezve, köhécselését ágyneműjébe rejtve, úgy zihálva, mint a meghajszolt s már bekerített gazella, mit sem sejtve, mert szeretett mosolyogni. Csakhogy ez a mosoly - folyót felborzoló szellő, álomnyom, hattyúvonta barázda - napról napra tisztult, egyre finomodott, egyre nehezebben felfedezhetővé vált, míg végül tökéletesen tiszta, egyszerű vonal nem lett belőle, mikor a hattyú tovaszállt.

És apám halálát is láttam. Amikor eljutott a tökéletességig, és kővé dermedt. Az mesélik, a merénylő haja megőszült, amikor ahelyett, hogy kiürítette volna, tőre ekkora fenséggel töltötte meg ezt a mulandó testet. Hajnalban leltek rá a gyilkosra: a királyi szobában rejtőzött el, szemben, ó, nem az áldozatával, hanem egy szarkofág óriás gránitszobrával, a maga okozta hallgatás csapdájába szorulva: a halott mozdulatlansága elég volt hozzá, hogy porig alázza.

És alig szűnt meg utolsót lélegezni, atyám, akit a királygyilkos egy csapásra az örökkévalóságba emelt, mindenki lélegzetét megszakasztotta három napra. Annyira, hogy a nyelvek csak akkor oldódtak meg, a vállak csak akkor egyenesedtek ki, amikor már eltemettük. De oly nagynak láttuk őt, aki pedig nem is kormányzott, csak súlya volt, és bepecsételte magát életünkbe, hogy amikor a pattanásig feszülő köteleken leeresztettük a sírba, azt hittük, nem is holttestet bocsátunk le, hanem élelmet vermelünk el. Olyan súllyal nehezedett a kötélre, mint egy templomi padlókőlap. Nem is eltemettük, hanem bepecsételtük a földbe, ahol végre azzá lett, ami, egy réteg kő a többi között.

Ő tanított meg a halálra, ő kényszerített rá, amikor még fiatal voltam, hogy szembe merjek vele nézni, mert ő maga soha sem sütötte le a szemét. Apám a sasok véréből származott.


Az elátkozott esztendőben történt, abban, amelyet a "Nap Lakomájának" neveztünk el, mert ebben az évben a nap kitolta a sivatag határait, sugarait ontva-zúdítva a homokra a csontok, a száraz cserjék, a döglött gyíkok áttetsző bőre és a tevék levásta, szőrré silányult füvek között. Ő, aki által a virágok szára épül, felfalta saját teremtményeit, és úgy trónolt elszórt tetemük felett, mint összetört játékai között a gyermek.

Kiszikkasztotta még a föld alatti tartalékokat is, kiitta a ritka kutak vizét. Kiszítta még a homok aranyszínét is, amitől a homok üres, olyan fehér lett, hogy ezt a vidéket Tükörnek neveztük el. Mert a tükörben sincs semmi, a magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk, se tartamuk. Mert, akárcsak a sóstó, néha a tükör is gyulladásba hozza a szemet.

Ha eltévednek, ha belesnek ebbe a csapdába, amely még sohasem adta vissza zsákmányát, a tevehajcsárok eleinte nem ismerik fel, mert nincsen semmi ismertetőjele, és úgy vonszolják benne magukat, mint napon az árnyékukat, jelenlétük kísértetét. Lépre csalta őket a fény, ők azonban azt hiszik, hogy még mennek, s még az örökkévalóság torkában is azt hiszik, hogy élnek. Nem létező kutat keresve örülnek az üdítő alkonyatnak, holott ez az üdeség már csak hasztalan haladék. Talán még panaszkodnak is, ó, együgyű teremtések, hogy az éjszakák lassan érkeznek, holott nemsokára oly sűrűn suhannak majd el felettük, mint pillák verdesése. És miközben rekedt torokhangon szidalmazzák egymást jelentéktelen sérelmek, igazságtalanságok miatt, nem sejtik, hogy számukra már igazság tétetett.

Azt hiszed, hogy errefelé sietnek a karavánok? Hagyj elmúlni húsz századot, aztán jöjj vissza, és nézd meg!

Időbe süllyedve, homokká változva, tükör felitta kísértetalakokként így fedetem fel őket én is, amikor meg akarván tanítani a halálra, atyám maga mögé ültetett, és kilovagolt velem.

"Ott, ni - mondotta - valaha kút volt."

Az egyik ilyen függőleges kürtő fenekén, amelyek olyan mélyek, hogy csak egyetlen csillag látja meg magát benne, még a sár is meg volt keményedve, s a befogott csillag kihunyt benne. Már pedig elég, ha egyetlenegy csillag hiányzik, hogy oly biztosan elpusztuljon útján a karaván, mintha tőrbe csalták volna.

A kút keskeny szája körül, mint valami elvágott köldökzsinór körül, valamikor hiába tolongtak emberek és állatok, hogy vérüket éltető vizet kapjanak a föld gyomrából. De a legserényebbek és leghozzáértőbbek is, akiket kötélen eresztettek le a kút fenekére, hiába kaparták-túrták a megkérgesedett földet. Elevenen tűre szúrt rovarként, amelyik a halál rángásai között szétszórta maga körül szárnyai selymét, hímporát és aranyát, egyetlen kiszáradt kúttól földhöz szegezve lassan már fehéredett a karaván a kifogott állatok, a kifosztott málhák, a kavicsként kiszórt gyémántok és a homokba süllyedő nehéz aranyrudak mozdulatlanságában.

Ahogy én elgondolkoztam rajtuk, atyám így beszélt hozzám:

"Tudod, milyen a nászlakoma a vendégek és a szerelmespár távozása után. A hajnali szürkület pellengérre állítja az otthagyott rendetlenséget. Az összetört kőedények, az összevissza dobált asztalok, a kihunyt parázs, mind egy mozdulatlanságba merevedett kavargó forgatag nyomait őrzi. De hiába próbálsz olvasni e nyomokban - mondotta atyám -, a szerelemről semmit sem fogsz megtudni belőlük.

Majd így folytatta:

"Miközben emelgeti, forgatja a Próféták könyvét, és elidőz a betűk rajzán vagy a miniatúrák aranyozásán, az írni-olvasni nem tudó kezéből kisiklik a lényeges, ami nem a hívságos tárgy, hanem az isteni bölcsesség. Amint a gyertya lényege sem a viasz, amely elcsepeg és nyomot hagy, hanem a világa."

Mivel atyám észrevette, hogy reszketek ettől a látványtól, amelyet Isten lakomájának a maradékai nyújtottak az antik emberáldozatok asztalaihoz hasonló széles fennsíkon, így folytatta:

"Ami a lényeges, az nem a hamuban mutatkozik meg. Ne időzz hát el tovább e tetemeknél. Nincs itt egyéb, mint kocsisok híján örökre sárba ragadt kocsik."

- De hát akkor - kérdtem tőle kiáltva - kitől tanuljak?

Atyám pedig így felelt:

"A karaván lényegét akkor fedezed fel, amikor a karaván elenyészik. Feledd a szavak hiú cserfelését, és lásd: ha szakadék áll útjába, megkerüli a szakadékot, ha szikla meredezik előtte, kikerüli, ha túlságosan finom, omladékony a homok, keres másutt szilárdabbat, hogy aztán mindig ugyanabba az irányba térjen vissza. Ha a sós mocsár kemény hártyája beszakad málhás szekerei alatt, láthatod, mint sürög-forog, szabadítja ki állatait a kátyúból, tapogatja ki a szilárd talajt, de aztán hamarosan ismét visszatér rendben az eredeti irányba. Ha valamelyik teherhordó állat összerogy, megállnak, felszedik az összetört ládákat, átrakják egy másik állatra, a csikorgó kötélen jól meghúzzák a csomót, hogy le ne csússzanak, aztán indulnak tovább, ugyanazon az úton. Előfordul, hogy aki kalauzolta őket, meghal. Köréje sereglenek. Eltemetik a homokba. Vitatkoznak. Aztán egy másikat kerítenek elő, megteszik vezetőnek, és újra elindulnak, ugyanazon csillag után. Így a karaván, mint súlyos kő a láthatatlan lejtőn, szükségszerűen olyan irányba halad, amely ura az akaratának."


Egy napon a falu bírái egy fiatal asszonyt, akit valamiben bűnösnek találtak, arra ítéltek, hogy a tűző napon vetkezze le gyenge húsát, és egyszerűen kikötötték egy karóhoz a sivatagban.

"Most megtanítlak - mondotta atyám -, mire törekszenek az emberek."

És ismét magával vitt.

Miközben mi haladtunk, az egész nap elmúlt a bűnös asszony felett, a nap felitta langyos vérét, nyálát, meg a hónaljáról lecsorgó verítékét. Kiitta szeméből a fény vizét. A sötétség lassan ránk borult, magával hozva röpke könyörületét, amikor atyámmal felértünk a tiltott magaslatra, ahol a szikla felett, fehéren és mezítelenül, veszendőbben, mint a nedvességtől még táplált virágszál, amely azonban már végképp el van vágva a föld mélyén sűrű csendben gyülekező nehéz vizektől, karjait tördelve, mint a lángokban ropogva égő szőlővessző, jajgatva Isten irgalmáért esedezett az asszony.

"Hallgasd csak - mondotta atyám. - Most fedezi fel a lényeget..."

Én azonban gyermek voltam és gyáva:

"Talán szenved - válaszoltam neki -, meglehet, fél is..."

Atyám így felelt:

"Már túl van szenvedésen és félelmen; az akol e betegségei a szerény nyájnak valók. Most fedezi fel az igazságot."

És én hallottam, hogyan jajgatott, a határtalan éjszaka rabságában hívogatta otthona este meggyújtott lámpáját és a szobát, amely újból emberi közösségbe emelte volna, meg az ajtót, amelyik ismét becsukódott volna mögötte. Az arcát elrejtő világmindenségnek áldozatául odadobva szólongatta a gyermeket, akit elalvás előtt megcsókolunk, s aki a világot jelenti számunkra. Ő, aki e sivár hegytetőn az ismeretlenre várt, a hitvesnek a küszöbön este megkoppanó, ismerős és megnyugtató léptét dalolta. A végtelen térbe kiállítva, ahol nem volt mibe kapaszkodnia, azért könyörgött, hogy adják vissza neki azokat a gátakat, amelyek egyedül teszik lehetővé a létezést: a kártolásra váró lencsomót, azt a bizonyos elmosogatni való tálkát, azt a gyermeket, akit el kell ringatnia, őt és nem másikat. Kiáltása a ház örökkévalósága felé szállt, amelyre a falu többi házával együtt ugyanaz az esti ima borult.

Amikor az elítélt asszony feje a vállára hanyatlott, atyám ismét maga mögé ültetett. És már repültünk is.

Aztán így szólt hozzám:

"Este majd hallani fogod, hogyan vitatkoznak a sátrak alatt, hogyan zúgolódnak a kegyetlen ítélet ellen. De zendülés legcsekélyebb kísérletét is a torkukra fogom forrasztani: én embert kovácsolok."

Szavai mögött éreztem atyám jóságát:

"Azt akarom, hogy szeressék a források csobogó vizét. Meg a nyár okozta repedéseket újra befedő árpavetések sima takaróját. Azt akarom, hogy magasztalják az évszázadok forgását. Azt akarom, hogy hallgatással és lassúsággal töltekezzenek, mint az érő gyümölcs. Azt akarom, hogy sokáig sírjanak gyászukban, és sokáig tiszteljék halottaikat, mert az örökség lassan száll nemzedékről nemzedékre, és én nem akarom, hogy édessége elvesszen útközben. Azt akarom, hogy hasonlatosak legyenek az olajfa ágához. Amelyik tud várni. És akkor majd érezni kezdik, hogy Isten hatalmas erővel megmozdul bennük, oly hirtelen, mint a széllökés, amely próbára teszi a fát. Ő vezeti el, és hozza vissza őket a hajnalból az éjszakába, a nyárból a télbe, az ígérkező aratásból a csűrbe rakott terméshez, az ifjúságból az öregségbe, s aztán az öregségből az új gyermekekhez.

Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt."


II.

A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél. És megértettem az emberek szorongását, és szánakoztam rajtuk.

És elhatároztam, hogy meggyógyítom őket.

Szívem csak azon esik meg, aki a nagy, patriarkális éjszakában felébredve azt hiszi, hogy Isten csillagai alatt védelmet talált, s aztán hirtelen megérzi, hogy úton van.

Nem engedem, hogy kérdezősködjenek, mert tudom, hogy sohasem kapunk olyan választ, amely csillapítja a kíváncsiságot. Aki kérdezősködik, a kifürkészhetetlen mélységet kutatja.

Elítélem a szorongást, amely bűnbe taszítja a tolvajokat, mert megtanultam olvasni bennük, és tudom, hogy nem mentem meg őket, ha megszabadítom őket nyomorúságuktól. Mert magukat csapják be, ha azt hiszik, hogy más aranyára áhítoznak. Az arany azonban úgy ragyog, mint a csillag. Ez az önmagamról mit sem tudó szeretet csupán egy olyan fénynek szól, amelyet sohase szerezhetnek meg. Csillogásról csillogásra mennek, haszontalan javakat lopnak, mint a balga, aki a hold visszavert képét akarja megragadni, de csak a kutak sötét vízét merítgeti. Ők azonban mennek, és orgiák hamar ellobbanó tüzébe vetik az elcsent üres hamut. Aztán újra elfoglalják éjszakai leshelyüket, sápadtan, mintha szerelmi légyottra várnának, mozdulatlanná dermedve attól a félelemtől, hogy félelmet keltenek, azt képzelve, hogy végre itt van ami talán egy napon beteljesíti vágyaikat.

Ha elengedem, az ilyen ember továbbra is hű marad ahhoz, amire életét feltette, és fegyvereseim az ágak között csörtetve holnap megint csak más kertjében kapják rajta, amint dobogó szívvel azt hiszi, hogy ezen az éjszakán végre rámosolyog a szerencse.

És nem tagadom, először szeretet ébred bennem irántuk, mert több buzgalmat ismerek bennük, mint a boltjaikban ülő erkölcsösökben. Én azonban városépítő vagyok. És elhatároztam, hogy itt rakom le citadellám alapjait. Megállítottam útjában a karavánt. Hisz nem volt egyéb, mint szélsodorta mag. A szél illatként ragadja magával a cédrus magját. Én azonban ellenállok a szélnek, és földbe temetem a magvakat, hogy cédrusok nőjenek ki belőlük Isten dicsőségére.

A szeretetnek meg kell lelnie tárgyát. Én csak azt mentem meg, aki szereti, ami van, és akit jól lehet lakatni.

Ezért zárom be az asszonyt is a házasságba, és parancsolom meg, hogy a házasságtörő asszony megköveztessék. Persze, megértem szomját, és azt is, hogy milyen hatalmas az a jelenlét, amelyre hivatkozik. Tudok olvasni benne, amint ott könyököl a látóhatár nyílt tengerétől mindenfelől körülzárt teraszon, amikor az este lehetővé teszi a csodákat, és mint valami magányos hóhérnak, ki van szolgáltatva a szerelem kínjának.

Érzem, hogy teste egy merő verdesés, mint a homokra kivetett pisztrángé, és mint az a tenger emelkedő árját, úgy várja ő a kék köpönyeges lovagot. Hívását az egész éjszakának kiáltja oda. Bárki bukkanjon elő, az fog felelni a hívásra. De ő hiába megy köpenytől köpenyhez, nincs férfi, aki kielégítse. Az enyhülésre váró part hívja így a tenger hullámainak áradását, a hullámok meg örök egyformasággal követik egymást. Egymás után halnak el. Ugyan mire lenne jó törvényesíteni a férjcserét: aki mindenekfelett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást...

Én csak azt mentem meg, aki meg tud valósulni, aki képes háza belső udvara körül szerveződni, ahogyan a cédrus is a magja körül épül fel, és a saját határai között találja meg kibontakozását. Azt mentem meg, aki elsősorban nem a tavaszt szereti, hanem egyik vagy másik virág belső rendjét, amelybe a tavasz bezárkózott. Aki nem elsősorban a szerelemet szereti, hanem azt az arcot, amelyet a szerelem öltött magára.

Ezért kergetem el, vagy szedem szigorúan ráncba azt a feleséget, aki elábrándozik este. Határokat szabok neki, körülbástyázom a tűzhelyével, a vízforraló edényével meg az aranyozott réztálcával, hogy együttesük segítségével, rajta keresztül, lassanként felfedezzen magának egy felismerhető, megszokott arcot, egy csak itt derülő mosolyt. És számára majd ez jelenti Isten fokozatos megjelenését. Akkor aztán gyermeke hangos sírással kéri, hogy szoptassa meg, a kártolásra váró gyapjú ingerelni fogja az ujjait, a parázs pedig követelni a neki kijáró gerjesztést. És ettől fogva már fogolyuk lesz, hajlandó szolgálni őket. Én az vagyok, aki urnát épít az illat köré, hogy ne szálljon el. Én az aprólékos munka vagyok, amely nagyra növeli a gyümölcsöt. Az vagyok, aki kényszeríti az asszonyt, hogy arcot öltsön magára és létezzen, hogy aztán később az ő nevében Istennek ne egy ilyen szélben szertefoszló gyenge sóhajt adjak át, hanem odaadó buzgalmat, gyengéd szeretetet, egyéni szenvedést...

Így elmélkedtem sokáig a béke értelmén. A béke csak a világra jött gyermekekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbetett házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség békéje, azé ami, ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz.

Mert megértettem, hogy az ember teljesen olyan, mint a citadella. Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk. Mindegy miből, csak csinálja igazságát a parázsló venyigéből vagy a nyírásra váró birkából. Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat. Az elrévedező tekintet elveszti Isten látását. Az éjszaka ígéreteire figyelő házasságtörő asszonynál sokkal többet tud Istenről az a bölcs, aki rendet teremtett önmagában, és csak a gyapjúk súlyát ismeri.

Citadella, én téged az ember szívében foglak felépíteni.


Mert van ideje a vetőmagvak kiválasztásának, de van a végérvényes választás megtörténte után a termés növekedésén való örvendezésnek is. Ideje a teremtésnek és ideje a teremtménynek. Ideje a tűzvörös mennykőnek, amely széthasítja az ég vizeinek gátjait, és ideje a ciszternáknak, amelyekben majd összegyűlnek az elszabadult vizek. Ideje a hódításnak, de ideje a birodalmak megszilárdulásának is. Engem, aki Isten szolgája vagyok, vonz az örökkévalóság.

Gyűlölöm azt, ami változik. Megfojtom azt, aki felkel éjjel, és úgy kiáltja széjjel jóslatait, mint az ég vetésétől sújtott fa, amikor recsegve kettéhasad, és lángba borítja az erdőt. Rémület fog el, amikor Isten megmozdul. Ő, a változhatatlan, maradjon csak nyugodtan az örökkévalóságban! Mert van ideje a teremtésnek, de van, méghozzá ezerszer boldog ideje a hagyománynak is!

Békét kell teremteni, műveltséget terjeszteni, pallérozni. Én vagyok az, aki összevarrom a talaj repedéseit, és eltakarítom az emberek szeme elől a tűzhányó hagyta nyomokat. Gyep vagyok a szakadék felett. Présház vagyok, ahol aranyszínűre fordulnak a gyümölcsök. A komp, amelyik Istentől egy nemzedéket kapott zálogba, s azt szállítja egyik partról a másikra. Isten viszont úgy kapja vissza kezeimből, amilyennek rám bízta, talán érettebben, bölcsebben, talán jobban értve az ezüst kancsók cizellálásához, de változatlanul. Népemet bezártam szeretetembe.

Ezért védelmezem a hetedik nemzedékben születettet, aki tovább javítgat a hajótest dőlésén vagy a pajzs hajlatán, mert ő is hozzá akar járulni tökéletesebbé tételükhöz. Védelmezem azt, aki énekmondó ősétől örökségbe kapja a névtelen költeményt, de miközben mondogatja és el-eltévesztgeti, hozzáadja a maga jegyét. Szeretem az áldott állapotban lévő vagy szoptató asszonyt, szeretem a szaporodó nyájat, és szeretem a visszatérő évszakokat. Mert mindenek előtt az vagyok, aki valahol lakik. Ó citadella, lakásom, én védelmezlek téged a homok szándékai ellen, és trombitásokkal raklak meg körös-körül, hogy riadót harsogjanak a barbárok ellen!


III.

Mert felfedeztem egy nagy igazságot. Azt, hogy az emberek laknak, és hogy a dolgok értelme a ház értelme szerint változik számukra. És hogy az út, az árpamező meg a dombhajlat aszerint jelent valamit az ember számára, hogy együtt birtokot alkotnak-e vagy sem. Mert az történik, hogy sokféle anyag egyszerre csak összeáll, és szívügyünkké válik. S az ember nem is ugyanabban a világban lakik aszerint, hogy Isten országában él-e vagy nem. Ó, mennyire tévednek a hitetlenek, akik kinevetnek bennünket, és azt hiszik, megfogható kincseket kergetnek, holott ilyenek nincsenek! Mert például ha erre a nyájra áhítoznak, az már a dölyf jele. S a kevélység örömei megfoghatatlanok.

Ugyanez áll azokra is, akik azt hiszik, hogy azzal fedezik fel az én országomat, hogy részeiben szemlélik. "Van abban minden - mondják -, birkák, kecskék, árpa, lakások, helyek - mi más kellene még?" És szegények, mert semmi egyebük sincs. Fáznak. És én rájöttem, hogy ahhoz hasonlatosak, aki holttetemet boncol. "És most - magyarázza - világosan bebizonyítom, mi az élet: nem egyéb, mint egy halom csont, vér, izom, zsiger." Holott az élet az a csillogás volt a szemben, amelyet többé nem olvashatunk ki hamvából. Holott az én földem egészen más valami, mint ezek a birkák, mezők, házak és hegységek, az én földem az, ami mindezek felett van, ami összeköti őket. A szeretetem hona. És ha ezt tudják, akkor boldogok, mert az én házamban laknak.

És a hagyományos rend ugyanazt jelenti az időben, amit a ház a térben. Mert jó dolog az, hogy a múló időt ne úgy fogjuk fel, mint ami koptat és elveszejt, ne egy marék homokot lássunk benne, hanem valamit, amiben kiteljesedünk. Jó dolog az, ha az idő építő munkává válik. Így ünnepről ünnepre, születésnapról születésnapra, szüretről szüretre megyek, mint gyermekkoromban a tanácsteremből a pihenőházba atyám palotájának falai között, ahol minden lépésnek értelme volt.

Elfogadtattam törvényemet, mert a törvény olyan, mint a falak formája és a házam elrendezése. A balga így szólt hozzám: "Szabadíts meg bennünket törvényed béklyójától, s akkor nagyobbak leszünk." Én azonban tudtam, hogy ebben az esetben először is egy ismerős arcot veszítenénk el, s aztán, mivel már nem szeretnék ezt az arcot, önmagukra sem ismernének rá. Ezért elhatároztam, hogy akaratuk ellenére gazdagabbá teszem őket szeretetükkel. Mert hogy kényelmesebben mozoghassanak benne, azt ajánlották, romboljam le atyám palotájának falait, ahol minden lépésemnek értelme volt.

Hatalmas épület volt ez: egyik szárnyában az asszonyok laktak, s ott volt az elrejtett kert, benne a daloló szökőkút. (És én megparancsoltam, hogy minden háznak szíve legye, ahol közeledni lehessen valamihez, meg távolodni is tőle. Hogy be és ki lehessen járni. Különben, az ember nincs többé sehol. Már pedig nem szabadság az, ha nem vagyunk.) Voltak benne csűrök és istállók is. Megtörtént, hogy a csűrök kiürültek, s az istállók üresen tátongtak. De atyám nem engedte, hogy az egyiket a másik helyett használják. "A csűr - mondotta - elsősorban csűr, és nem lakásod a ház, ha nem tudod, hol vagy. Nem fontos - fűzte hozzá - van-e, vagy nincs belőle hasznod. Az ember nem olyan, mint a hízóba fogott állat, a szeretet fontosabb számára a hasznosságnál. Az ember nem szerethet egy olyan házat, amelyiknek nincs arca, s ahol a lépéseknek nincs értelmük.

Volt benne egy terem, ezt kizárólag a követségeknek tartották fenn, s csak azokon a napokon tárták ki az ablakait, hogy besüssön rajtuk a nap, amikor porfelhő kavargott a közelgő lovasok nyomában, s a látóhatáron feltűntek nagy zászlaik, mintha tengeri szél lobogtatta volna őket. Jelentéktelen, apró fejedelmek látogatásakor ez a terem üresen maradt. Volt aztán egy olyan, amelyikben törvényt ültek, meg egy másik, ahol a halottakat terítették ki. És volt végül egy üres szoba, amelynek rendeltetését soha senki nem tudta meg - talán nem is volt neki, hacsak az nem, hogy megtanítson a titok értelmére, és arra, hogy mindent soha nem érthet meg elménk.

És a rabszolgák, akik terhüket cipelve szaladgáltak a folyosókon, miközben nehéz kárpitokat húztak széjjel, amelyek valósággal ráomlottak a vállukra. Lépcsőkön mentek föl, ajtókat nyitogattak, más lépcsőkön újra lementek, és aszerint, hogy közelebb vagy távolabb voltak a központi szökőkúttól, egyre halkabban beszélgettek, míg végül valósággal árnyakká váltak, nyugtalanok lettek, amikor az asszonyok házának a közelébe értek, mert azoknak a megpillantása, még ha véletlenül történik is, az életükbe került volna. És az asszonyok: nyugodtak, gőgösek vagy lopva osonók, ki-ki a házban elfoglalt helyének megfelelően.

Hallom a balga beszédét: "Mennyi elfecsérelt hely, mennyi kiaknázatlan gazdagság, mennyi, nemtörődömség miatt kárba veszett kényelem! Le kell rombolni ezeket a haszontalan falakat, el kell egyengetni ezeket a kis lépcsőket, amelyek csak a járást nehezítik. És akkor szabad lesz az ember." De én ezt válaszolom neki: "Akkor az emberek vásári állattá lesznek, és az unalomtól való félelmükben ostoba játékokat találnak ki, amelyeket szintén szabályok irányítanak, csakhogy ezekben a szabályokban nem lesz semmi nagyság. Mert a palota költemények születését teszi lehetővé. Ám miféle költeményt lehetne írni az általuk játszott bárgyú kockajátékról? Talán még sokáig élnek majd e falak árnyékából, mert e költemények tovább éltetik emléküket a lelkükben, míg egyszer aztán maga az árnyék is elhalványul, s többé nem fogják megérteni őket."

És akkor már minek örvendeznének?

Ez történik azzal, aki naptalan hétben ünneptelen évben botorkál, és már nem visel arcot. Ez történik a társadalmi rangsort nem ismerő emberrel, aki irigykedik szomszédjára, ha az valamiben meghaladja őt, és minden áron a maga mértékére igyekszik leszállítani. Ugyan miféle örömöt találnak maguknak abban a mozdulatlan pocsolyában, amelyet alkotnak?

Én újra teremtem az erőtereket. Völgyzáró gátakat építek a hegyekben, hogy felfogják a vizeket. Vállalom az igazságtalanságot, és szembeszállok a természetes hajlamokkal. Visszaállítom a társadalmi rangsort ott, ahol az emberek úgy gyűltek össze mint a vizek, miután elvegyültek egymással a pocsolyában. Felajzom az íjakat. A ma igazságtalanságából teremtem meg a holnap jogrendjét. Újra irányelveket szabok ott, ahol ki-ki letelepszik, ahol éppen van, és aztán boldogságnak nevezi ezt a poshadást. Megvetem jogrendjük poshadó vizeit, és felszabadítom azt, akit egy szép igazságtalanság emberré tett. Így teszem nemesebbé országomat.

Mert ismerem az okoskodásukat. Csodálták az atyám formálta embert. "Hogyan merészel valaki - gondolták magukban - egy ilyen tökéletesre sikerült embert zaklatni?" Aztán annak az embernek a nevében, aki éppen a kényszernek köszönhette emberségét, lerázták magukról ezt a kényszert. És amíg élt a szívekben, még hatott egy darabig. Aztán, lassanként mindenki elfeledkezett róla. És akit meg akartak menteni, meghalt.


Ezért gyűlölöm a gúnyolódást is. A gúnyolódás nem férfiak dolga, hanem a lusták találmánya. Mert a lusta így szól hozzájuk: "Ami nálatok szokás, máshol nem az. Akkor hát miért nem változtattok rajta?" De ugyanúgy ezt is mondhatta volna: "Ki kényszerít rá benneteket, hogy a learatott termést csűrbe hordjátok, a nyájat akolba hajtsátok?" De maga esik szavai csapdájába, mert nem tudja, amit a szavak képesek kifejezni. Nem tudja, hogy az emberek házban laknak.

És áldozatai, akik nem képesek e házat felismerni, nekilátnak, és bontani kezdik. Az emberek így herdálják el legértékesebbjüket: a dolgok értelmét. És az ünnepnapokon roppant büszkék rá, hogy nem engednek a szokásoknak, hogy elárulják hagyományaikat, és ellenségüket ünneplik. Persze, szentségtörő viselkedésük közben éreznek valami belső felindulást. Amíg tart a szentségtörő aktus. Amíg olyasmi ellen ágálunk, ami még nyomja őket. És abból élnek, hogy még lélegzik az ellenségük. A törvények árnyéka még eléggé feszélyezi őket ahhoz, hogy haragudjanak a törvényre. Ám hamarosan elhalványul maga az árnyék is. És akkor már semmit sem éreznek, mert a győzelem íze is elmúlik szájukból. És unatkoznak. A palotát köztérré változtatták, de amikor elkopott az az öröm, amit afelett éreznek, hogy hetvenkedő pökhendiséggel térülnek-fordulnak a téren, egyszerre csak azt sem tudják, mit keresnek ebben a zsibvásárban. És homályos szándékok ébrednek bennük, hogy újjáépítsék azt az ezerajtajú házat, amelyben a kárpitok a vállukra omlanak, és az előszobákban meglassul a lépés. És egy olyan titkos szobáról álmodoznak, amelyiktől titokzatossá válnék az egész ház. És anélkül, hogy sejtelmük lenne róla, atyám elfelejtett palotáját siratják, amelyben minden lépésnek értelme volt.

Mivel én ezt jól megértettem, önkényemet szegeztem szembe a dolgok e lassú szétmállásával, és nem hallgatok azokra, akik természetes lejtőkre hivatkoznak. Mert nagyon jól tudom, hogy a természetes lejtők dagasztják fel a pocsolyákat a havasok vizével, gyalulják le a hegyek egyenetlenségeit, és törik meg a folyam hömpölygését, amikor ezer meg ezer egymásra torlódó törvénnyel szétterül a tengerben. Mert nagyon jól tudom, hogy a természetes lejtők - hajlamaik - okozzák, hogy a hatalom szétaprózódik és az emberek egyformává válnak. Én azonban kormányzok és válogatok. Jól tudva, hogy a cédrus is diadalmaskodik az idő ostromán, holott el kellene benne porladnia, mégis évről évre építi, éppen a húzó erő ellenében, büszke lombtemplomát. Én az élet vagyok, és szervezek. Építem a jégmezőket a pocsolyák érdekei ellen. És nem törődöm vele, hogy a békák igazságtalanságról brekegnek! Újra fegyvert adok az ember kezébe, hogy legyen.

Ezért nem hederítek a hülye fecsegőre, aki azt veti szemére a pálmafáknak, hogy nem cédrus, a cédrusnak, hogy nem pálmafa, és összevissza olvasva jó és rossz könyveket, a káosz felé halad. Persze, jól tudom, a fecsegőnek igaza van a maga képtelen tudományában, mert az életen kívül cédrus és pálmafa egy volna, és porrá omlana szét. Ám az élet szembeszáll a rendetlenséggel és a természetes hajlamokkal. Az élet a porból támaszt cédrust.

Az én parancsaim igazsága az az ember, aki majd belőlük születik. Országom szokásainak, törvényeinek és nyelvének jelentését nem önmagukban keresem. Nagyon is jól tudom, hogy amikor követ rakunk egymásra, csendet alkotunk, Csendet, ami nem volt beírva a kövekbe. Nagyon is jól tudom, hogy terhekkel és szemkötőkkel a szeretetbe öntünk életet. Nagyon is jól tudom, hogy aki feldarabolta a hullát, megmérte csontjait és zsigereit, nem tud semmit. Mert csont és zsigerek maguknak semmire sem szolgálnak, akárcsak a tinta vagy a papírmassza, amiből a könyv lesz. Egyedül az a bölcsesség számít, amit a könyv nyújt, az pedig egészen más természetű.

És nem vagyok hajlandó vitatkozni, mert itt nincs semmi, amit be lehetne bizonyítani. Népem nyelve, én meg foglak menteni a pusztulástól. Eszembe jut az a hitetlen, aki eljött atyámhoz:

"Te azt parancsolod, hogy országodban tizenhárom szemű olvasóval imádkozzanak. Mit számít tizenhárom olvasószem - mondta -, nem ugyanannyit ér-e az esti ájtatosság, ha megváltoztatod a számukat?"

És szellemes fejtegetésekkel érvelt amellett, hogy az emberek tizenkét szemű olvasóval imádkozzanak. Én gyermek voltam, akit elbűvölt az okfejtés ügyessége, s kérdőn vizsgálgattam atyámat, nem bízva benne, hogy válasza valami ragyogó lesz, oly megkapónak éreztem a felhozott érveket.

"Magyarázd meg - folytatta a másik -, mennyivel nyom többet a latba a tizenhárom szemű olvasó..."

"A tizenhárom szemű olvasó - válaszolta neki atyám - annyit nyom, mint azok a fejek együtt, amelyeket én már levágtam az ő nevében..."

Isten pedig megvilágosította a hitetlent, aki megtért.


IV.

Emberek otthona, ugyan ki alapozna téged az okoskodásra? Ki lenne képes a logika szerint felépíteni téged? Te létezel, és nem létezel. Te vagy, és nem vagy. Egymástól idegen anyagokból készültél, de még ki kell találnunk ahhoz, hogy felfedezzünk. Akárcsak az, aki lerombolta házát, azt képzelve, hogy ismeri, s aztán nincs többé egyebe, mint egy rakás köve, téglája és cserepe: az sem leli többé azt az enyhet, csendet és meghittséget, amelyet nyújtottak neki, és nem tudja, mit várjon most ettől a halom téglától, kőtől és cseréptől, mert hiányzik belőlük az a lelemény, amely törvényt szab nekik, az építő lelke és szíve. Mert a kőből hiányzik az ember lelke és szíve.

Mivel azonban okoskodni csak a tégláról, kőről és cserépről lehet, nem pedig a nekik törvényt szabó és őket hatalmukkal csendben megváltoztató szívről és lélekről, s mivel a lélekre és szívre nem érvényesek a logika szabályai meg a számok törvényei, azért én lépek közbe az én önkényes döntésemmel. Én, az építő. Én, akinek van lelke és szíve. Én, aki egyedül rendelkezem azzal a hatalommal, hogy csendre tudjam változtatni a követ. Jövök, és azt a masszát, amelyik csak anyag, arra a teremtő képre gyúrom, amely egyedül Istentől, a logika útjain kívül jön hozzám. Kultúrámat építem, és csak az a forma tetszik nekem, amelyet majd magára ölt, ahogyan mások is úgy építik a költeményüket, hajlítják a mondatokat, és változtatják a szót, hogy eközben nem kényszerülnek igazolni sem a mondat lejtését, sem az értelem megváltoztatását, mert csak a forma tetszik nekik, amilyenre majd sikerül, s amelyet a szívük sugall nekik.

Mert én vagyok a főnök. És én írom a törvényeket, én alapítom az ünnepeket, és rendelem el az áldozatokat, és alattvalóim birtokaiból, kecskéiből, házaiból, hegyeiből olyanra építem ezt a kultúrát, mint atyám palotája, amelyben minden lépésnek értelme van.

Mert nélkülem ugyan mi egyebet csináltak volna ebből a rakás kőből, jobbra-balra hányva-tologatva őket, mint egy még ennél is rosszabbul elrendezett másik rakás követ? Én kormányozok és döntök. És egyedül kormányozok. És látod, most ezért imádkozhatnak ebben a csendben és magányban, amelyet az én köveimnek köszönhetnek. Az én szívem képének hasonlatosságára elrendezett köveknek.

Én vagyok a főnök. Én vagyok az úr. Én vagyok a felelős. És megkövetelem az emberektől, hogy segítsenek nekem. Mert jól megértettem, hogy nem az a vezér, aki megmenti a többieket, hanem az, aki ráveszi őket, hogy mentsék meg őt. Mert én általam, a bennem élő kép által alapozódik meg az az egység, amelyet egyedül én teremtettem kecskéimből, birkáimból, házaimból, hegyeimből, és amelyet most úgy szeretnek, ahogyan egy ifjú istennőt szeretnének, aki enyhet ígérő karjait kitárva jönne feléjük a napon, s akit eleinte fel sem ismertek. Lám, most már szeretik azt a házat, amelyet én találtam ki, az én kedvem szerint. És rajta keresztül engem is szeretnek, a ház építőjét. Mint ahogyan az az ember, aki szeret egy szobrot, nem az anyagot, nem a téglát vagy a bronzot, hanem a szobrász stílusát, keze nyomát szereti. Én népem gyermekeit a házukhoz kötöm, hogy fel tudják ismerni. De majd csak akkor ismerik fel, miután vérükkel táplálták. És áldozataikkal ékesítették. Ez a ház mindenüket, a vérüket, a húsukat fogja tőlük követelni, mert őket magukat jelenti. És akkor többé semmi mással nem tévesztik össze ezt az arcot formázó isteni építményt. Akkor majd szeretet ébred bennük iránta. És estéik átforrósodnak tőle. És mihelyt fiaik kinyitják a szemüket és a fülüket, az apáknak az lesz az első gondjuk, hogy felfedeztessék velük azért, hogy ne vesszen bele a dolgok összevisszaságába.

Ha az én házamat elég tágasra tudtam építeni, hogy értelmet adjon mindennek, még a csillagoknak is, akkor, midőn néha éjszaka kilépnek házuk küszöbére, és felnéznek az égre, hálát fognak adni Istennek, hogy ilyen jól irányítja ezeket a hajókat. És ha elég tartósra építem ahhoz, hogy az élet a haladásában is magába tudja fogadni, akkor úgy mennek majd ünnepről ünnepre, mint az egyik csarnokból a másikba, mert tudni fogják, hová mennek, és az élet sokszínűségén keresztül Isten arcára ismernek rá.

Citadella! Ezért úgy építettelek, mint egy hajót. Deszkáidat összeszögeztem, vitorlákkal, csigákkal szereltelek fel, aztán nekieresztettelek az időnek, amely ezentúl nem más, mint merő kedvező szél.

Hajó vagy, amely nélkül az emberek eltévesztenék az örökkévalóság útját!

De én ismerem a hajóra leselkedő veszedelmeket. Ide-oda hányja a kívül tomboló sötét tenger. És nem hagynak neki nyugtot a többi lehetséges elképzelések. Mert mindig le lehet rombolni a templomot, mindig szét lehet szedni a köveit, hogy másikat építsünk belőle, de a másik sem igazabb, hamisabb, igazságosabb vagy igazságtalanabb. És senki sem fogja érezni, milyen szerencsétlenség érte, mert a csend minősége nincs beleírva a halom kőbe.

Ezért kívánom, hogy szilárdra építsék a hajó bordázatát, hogy nemzedékről nemzedékre továbbszármaztathassák, mert nem teszem szebbé a templomot azzal, ha minden pillanatban újra kezdem építeni.


V.

Ezért kívánom, hogy szilárdan megtámogassák a hajó bordázatát. Ember-építés. Mert a hajó körül leselkedik a vak, még formát nem nyert és hatalmas természet. És aki megfeledkezik a tenger hatalmáról, az annak a veszélynek teszi ki magát, hogy eltúlozza a pihenést.

Az emberek azt hiszik, hogy a nekik adott ház önmagában végleges. Mert annyira erőssé lesz a bizonyosság, ha egyszer felmutatják. Aki hajón lakik, már nem is látja a tengert. Vagy ha észreveszi is, nem egyéb számára, mint a hajó dísze. Ilyen ereje van az emberi észnek. Azt képzelte a tengerről, hogy a hajó hordozására való.

De téved. Az egyik szobrász egy emberi arcot mutatott nekik a kövön keresztül. De egy másik egészen más arcot tárt volna elébük. És te magad láttad a csillagképek esetében: az ott például egy hattyú. De egy másik ember talán éppen fekvő asszonyt fedeztetett volna fel benne veled. Csakhogy elkésett vele. Mi már soha többé nem szabadulunk a hattyútól. A kitalált hattyú hatalmába kerített bennünket.

Mivel azonban tévedésből abszolútnak hisszük, eszünkbe se jut immár, hogy védelmezzük. Én azonban jól tudom, melyik oldalról fenyeget engem a balga. Meg a kókler. Aki könnyed ujjaival formál arcokat. Akik belemennek a játékba, elvesztik érzéküket az iránt, ami az övék. Ezért fogatom el és négyeltetem fel őket. De, persze, nem törvénymagyarázóim miatt, akik bebizonyítják előttem, hogy helytelenül cselekedtek. Mert egyáltalán nem cselekedtek helytelenül. Ám igazuk sincsen, s ezért nem tűröm, hogy értelmesebbnek, igazságosabbnak higgyék magukat, mint az én jogászaim. És téved, ha azt hiszi, hogy igaza van. Mert ő is abszolút valóságként tárja elém a kezei alól kikerült tiszavirág életű és csillogó új alkotásait, holott hiányzik belőlük a súly, az idő, a vallások ősi lánca. Szerkezetük még nem alakult ki. Az enyém viszont volt. Tehát ezért ítélem én el a kóklert, és mentem meg így népemet a megrothadástól.

Mert aki már nem figyel oda, és megfeledkezik róla, hogy hajón lakik, eleve szinte védtelen, és nemsokára látni fogja, hogyan támad fel körülötte a tenger, s mossa el hullámaival balga játékait.

Mert birodalmamról ez a kép tárult elém egy alkalommal, amikor zarándokúton népem néhány gyermekével a nyílt tengeren hajóztunk.


Egyszóval a nyílt vizeken hajóztunk, s társaim a fedélzet rabjai voltak. Időnként csendben sétálgattam közöttük. Étellel megrakott tálaik körül guggolva, gyermekeiket szoptatva, vagy pedig olvasóik szemeit pergetve egészen a hajó lakosaivá váltak. A hajó már lakássá lett.

Egy éjszaka azonban feltámadtak az elemek. És amikor szeretetem csendjében eljöttem meglátogatni embereimet, azt láttam, hogy semmi sem változott. Csiszolgatták gyűrűiket, fontak vagy halkan beszélgettek, fáradhatatlanul szövögetve azt az emberi közösséget, azt a kapcsolathálót, amelynek következtében az, aki meghal, mindegyikükből kitép valamit. És hallgattam beszélgetésüket szeretetem csendjében, oda sem figyelve szavaik értelmére, konyhai gondjaikra, betegségük történetére, mert tudtam, hogy a dolgok értelme nem a tárgyakban van, hanem az emberek cselekvésében. Az egyik például most éppen komolykodón mosolygott, s ezzel önmagát ajándékozta oda... a másik meg gondterhelt volt, s maga sem tudta, hogy azért-e, mert félt Istentől, vagy mert nem érzi Istent maga mellett. Így figyeltem őket szeretetem csendjében.

Eközben a tenger súlyos válla, amelyet eddig szinte nem is éreztek, mindnyájunkat hatalmába ejtette lassú, szörnyű vonaglásával. A habok egy-egy feltorlódása alkalmával valósággal minden a semmilétben lebegett. Ilyenkor úgy reszketett az egész hajó, mintha eresztékei szétroppanván darabjaira hullott volna szét, s ilyenkor, amíg a valóságoknak ez az egybeolvadása meg nem szűnt, félbeszakadt az imádság, a beszélgetés, a gyermekek szoptatása és a színezüst tárgy cizellálása. De minden ilyen esetben valami egyszeri, villámcsapásszerű, kemény recsegés szaladt végig a deszkákon az egyik oldalról a másikra. A hajó szinte önmagába zuhant vissza, teljes súlyával ránehezedve szakadni késszülő gerendáira, okádásra kényszerítve a padlóhoz lapított utasokat.

Az olajlámpák ökrendeztető himbálózása közben úgy szorultak egymáshoz az utasok, mint egy összedőlni kész istállóban.

Attól tartva, hogy kétségbeesnek, ezt üzentem nekik:

"Közületek azok, akik ezüstmívesek, készítsenek nekem egy karcsú, cizellált vizeskancsót. Akik társaik ételét készítik, lássanak buzgóbban munkájukhoz. A jó erőben lévők ápolják a betegeket. Akik pedig imádkoznak, merüljenek még jobban bele az imádságba..."

Ahhoz pedig, akit sápadtan, egy gerendához támaszkodva találtam, amint a vastag hajódeszkákon át a tenger tilos énekét hallgatta, így szóltam:

"Menj le a hajófenékbe, és számold meg nekem az elhullott birkákat. Mert előfordul, hogy félelmükben agyonnyomják egymást."

Az pedig így válaszolt:

- Isten dagasztja a tengert. El vagyunk veszve. Hallom, hogyan recsegnek a hajó főbordái... Pedig nem volna szabad észrevétetni magukat, mert ők a keret és a váz. Akárcsak annak a földnek a képalapzata, amelyre házainkat bízzuk, meg az olajfák hosszú sorát, meg az alkonyat idején Isten füvét lassan legelő, gyapjat adó birkák zsengéjét. Jó dolog az olajfákkal, a birkákkal meg az étellel és a szerelemmel foglalatoskodni a házban. De rossz dolog, amikor maga a ház, életünk kerete gyötör bennünket. Amikor újra munkát ad az, ami már elkészült. Lám, itt is egyszerre szót kér az, aminek hallgatás a dolga. Mi lesz belőlünk, ha a hegyek összevissza beszélnek? Én hallottam dadogásukat, és soha nem tudnám elfelejteni...

- Miféle dadogást hallottál? - kérdeztem tőle.

- Uram, valaha egy olyan faluban laktam, amelyiket biztonságot sugalló domb hátára építettek, gondosan elhelyezve a tájban és a föléje boruló ég alatt; egy olyan faluban, amelyet arra rendeltek, hogy maradandó legyen, és az is volt, lépteink csodálatosan fényesre koptatták kútjaink kőkáváját, küszöbeink kövét, forrásaink ívelt kőgátját. De mi történt? Egy éjszaka felébredt valami a domb kőgyomrában. Megértettük, hogy lábaink alatt élni és formálódni kezd a föld. Ami már kész volt, megint készülő munkává változott. Megrémültünk. Nem annyira magunkat, mint inkább erőfeszítéseink gyümölcsét féltettük. Azt, amire életünk folyamán elcseréltük magunkat. Én például vésnök voltam, és azt a nagy ezüstkancsót féltettem, amelyen már két éve dolgoztam. Amelyért két esztendei virrasztást adtam cserébe. A másik finom gyapjúszőnyegeit féltette, amelyeket szőni boldogság volt számára. Minden nap kigöngyölgette őket a napon. Büszke volt rá, hogy összeaszott testéből valamit elcserélt ezért a hullámért, amely először mélynek látszott. A harmadik saját kezével ültetett olajfáiért reszketett. És állítom, hogy egyikünk sem a haláltól rettegett, hanem mindnyájan ostoba, apró tárgyakért reszkettünk. Felfedeztük, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha lassacskán elcseréli valamire az ember. A kertész halála mit sem árt a fának. De ha a fát fenyegeted, akkor kétszeresen hal meg a kertész. És volt közöttünk egy öreg mesemondó, ismerte a sivatag legszebb regéit. És maga is szépített rajtuk. De egyedül ő tudta őket, mert nem volt fia. Aztán, mikor megcsuszamlott a föld, nyomorúságos kis mesékért reszketett, amelyeket soha többé nem mesél tovább senki. A föld azonban tovább élt és gyúródott, hatalmas sárga áradat kezdett hol dagadozni, hol elapadni. De hát mit adjon magából cserébe az ember azért, hogy szebbé tegyen egy lassan torlódó, mindent elseprő hullámzó áradatot? Mit lehet építeni egy ilyen földmozgásra?

A nyomás alatt lassan forogni kezdtek a házak, s egy szinte nem is látható csavarodástól valósággal szétrobbantak a gerendák, mint megannyi puskaporos hordó. Másutt meg a falak kezdtek remegni-rengeni, s aztán hirtelen leomlottak. És azok, akik mindezt túlélték közülünk, elvesztették jelentésüket. A mesemondót kivéve, aki eszét vesztette, és csak énekelt.

Hová viszel bennünket? Ez a hajó el fog süllyedni erőfeszítéseink minden gyümölcsével együtt. Érzem, hogy kívül hiába folyik az idő. Érzem az idő folyását. Nem így kell neki folynia, tapintatosan, hanem keményre edzve, érlelve, öregbítve. Lassan kell elkészítenie művét. Most azonban mit edz majd keményre olyat, ami belőlünk származik és ami megmarad?


VI.

Elmentem hát népem közé, miközben azon a cserén járt az eszem, amelyik nem lehetséges, ha semmi nem marad állandó nemzedékeken át, meg azon az időn, amelyik akkor majd oly haszontalanul pereg le, mint a homokóra. És elgondolkoztam: ez a ház nem elég tágas, a mű pedig, amelyre elcserélődik, még mindig nem elég tartós. És a fáraók jutottak eszembe: hatalmas, elpusztíthatatlan, zömök mauzóleumokat építettek maguknak, amelyek éleikkel szelik az őket észrevétlenül szétporlasztó idők óceánját. És elgondolkoztam a karavánok járta nagy, szűzi homokpusztaságokon, amelyekből itt-ott még előbukkan egy hajdan volt templom, már félig elsüllyedve, mintha a láthatatlan kék vihar tépte volna le vitorláit félig-meddig még dacolva a habokkal, de már pusztulásra ítélve. És elgondolkoztam: nem eléggé időálló ez a templom, hiába gyűjtötte magába hosszú emberéletekbe került aranyos díszeinek és értékes tárgyainak sokaságát, számtalan nemzedék mézét, a zománcozott aranyokat, az aranyfüstös kegytárgyakat, amelyekre öreg kézművesek cserélték el lassan az életüket, a brokát terítőket, amelyeken egy hosszú életen át vakoskodott és vakult meg végül annyi öregasszony, hogy aztán összeaszva, köhécselve, a halál szelétől már megérintve ezt a királyi uszályt hagyják hátra maguk után. Ezt a kitáruló rétet. És azok, akik ma megpillantják, elmerengenek rajta: "Milyen szép ez a hímzés! Milyen szép..." S ilyenkor ráeszmélnek, hogy ezek az öregasszonyok, mint megannyi selyembogár, átalakulásuk közben fonták a selymüket. S közben sejtelmük sem volt mesés szépségükről.

De meg kell építenünk a nagy ládát, amely befogadja azt, ami fennmarad belőlük. És a kocsit is, amelyik tovább vigye. Mert én mindenekelőtt azt tartom becsben, ami tovább tart, mint az emberek. S ilyenformán megőrzöm a pusztulástól cseréik értelmét. És megalkotom a nagy tabernákulumot, amelyre létük értelmét bízzák.

Így lelem meg újra a sivatag e lassú hajóit, amelyek még mindig folytatják utazásukat. És megtudtam azt, ami a lényeges: vagyis hogy először a hajót kell megépíteni, a karavánt kell felszerszámozni, a templomot felépíteni, amely tovább marad fenn, mint az emberek. Akik most már örömmel cserélik el magukat a náluk értékesebbre. És festők, szobrászok, vésnökök, cizelláló művészek születnek. De ne remélj semmit attól, aki a saját életéért, nem pedig az öröklétéért dolgozik. Mert akkor nagyon hasztalanul tanítanám az embereket építészetre és az építészet szabályaira. Ha azért építenek maguknak, házakat, hogy benne éljenek, ugyan mi haszna lenne, ha ezekért a házakért adnák cserébe az életüket? Hiszen a ház csak az életüket szolgálja, semmi egyebet. Ők meg hasznosnak nevezik ezt a házat, és nem önmagában, hanem csupán kényelem szempontjából értékelik. A ház szolgálja őket, ők meg csak azzal törődnek, hogy gazdagodjanak benne. De végül koldusszegényen halnak meg, mert nem hagynak magukból hátra a kőhajó védelmére bízva sem hímzett terítőt, sem aranyozott templomi holmit. Ők, akiktől azt kérték, hogy adják magukat cserébe, azt akarták, hogy őket szolgálják ki. Aztán, amikor távoznak, mi marad utánuk? A semmi.

Népem gyermekei között sétálva, az este védőkarjai között, amikor minden feloldódik, így merengtem rajtuk, amint szorgos méhmunkájuk végeztével ott üldögéltek szerény boltjaik küszöbén, elnyűtt ruháikba burkolózva: de nem annyira ők érdekeltek, mint inkább annak a mézeskalácsnak a tökéletessége, amelyen egész nap dolgoztak. Az egyik előtt, aki vak volt, s ráadásul még a fél lába is hiányzott, elgondolkoztam. Vénember, közel a halálhoz; valahányszor megmozdult, úgy nyikorgott-recsegett, mint valami öreg bútordarab; lassan válaszolgatott, mert nagy volt éveinek a száma, és szavai sem csengtek már tisztán. De mihelyt cseréje tárgyára terelődött a szó, egyre jobban ragyogott, egyre világosabb és érthetőbb lett. Mert reszkető kezeivel hozzátette szavaihoz egyre finomabb elixírré vált munkáját is. S ettől, ilyen csodálatos módon kiszabadulva összeaszott öreg testéből, egyre boldogabb, egyre támadhatatlanabb lett. Egyre elpusztíthatatlanabb. S bár félig halott volt már, erről mit sem sejtett, hiszen keze tele volt csillagokkal...

Így dolgoztak egész életükben egy olyan gazdagságért, amelyet nem használtak, mindenestül elcserélve magukat a nem romlandó hímzett terítőre... miközben munkájuknak csupán töredékét fordították a mindennapi élet dolgaira, a többit pedig teljes egészében a cizellálásra, a fém haszontalan minőségére, a rajz tökéletességére, a hajlat lágyságára, ami mind nem szolgál semmire, csupán arra, hogy megkapják érte a csere ellenértékét, ami tovább él, mint a test.

Így járok én esténként lassú léptekkel népem között, szeretetem hallgatásába zárva őt. És csupán azok nyugtalanítanak, akik hiú fénnyel égnek: a költemények szeretetével teli költő, aki azonban sohasem írja meg a maga versét, a szerelembe szerelmes nő, aki nem tud választani, tehát nem képes lenni, megannyi szorongó fény, én pedig tudom, hogy kigyógyítanám őket szorongásukból, ha lehetővé tenném számukra ezt az áldozatot, választást és a világtól való elfordulást kívánó maguk odaajándékozását. Mert a virág mindenekfelett a többi virág megtagadása. De csupán ezzel a feltétellel szép. Ugyanez áll a csere tárgyára is. Az a balga tehát, aki szemrehányást tesz ennek az öregasszonynak hímzése miatt, azzal a kifogással, hogy szőhetett volna helyette valami mást, többre becsüli a semmit az alkotásnál. Így járok közöttük, és érzem, hogyan száll fel az imádság a tábor illatain, ahol minden csendben, lassan érlelődik és alakul, szinte anélkül, hogy törődnének vele az emberek. Ahhoz, hogy legyen, előbb áznia kell az időben a gyümölcsnek, a hímzésnek vagy a virágnak.

És hosszú sétáim alatt jól megértettem, hogy az én birodalmam kultúrája nem az ételek, hanem a követelmények minőségétől, meg a buzgalomtól függ. Nem birtoklás, hanem adás. Kulturált ember mindenekelőtt az a kézműves, akiről itt szólok, aki munkája tárgyában újrateremti önmagát, és ennek fejében örökéletű lesz, nem fél többé a haláltól. Kulturált az is, aki harcol, és az országért adja magát cserébe. Ellenben emennek semmi haszna belőle, hogy kalmároktól vásárolt fényűző portékákkal veszi magát körül, és szemét csak tökéletes műalkotásokon legelteti, ha előzőleg ő maga semmit sem alkotott. Ismerem én azokat az elkorcsosult fajokat, amelyek már nem írják a verseiket, csak olvassák őket, nem művelik többé a földjüket, hanem kizárólag rabszolgákra bízzák magukat. Teremtő nyomorúságukban Dél homoksivatagjai ellenük szülik szüntelenül az életerős törzseket, amelyek egy napon feltámadnak, és elindulnak holt gazdagságuk meghódítására. Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben. Az idő úgy folyik el számukra, mit a marék homok, és megfeledkezik róluk. Ugyan mit adhatok át nevükben Istennek?

Így ismertem meg nyomorúságukat, amikor a víztároló megrepedt, mielőtt megtelt volna. Mert az apák halála, akik magukat mindenestől elcserélve földdé lettek, nem is halál, hanem csoda, és csupán e csoda haszontalanná vált eszközét temetjük el. Láttam népeim halál fenyegette gyermekeit, akik szótlanul fogytak ki a lélegzetből, félig lehunyt szemmel, de hatalmas pilláik alatt még egy apró, pislogó parázzsal. Mert előfordul, hogy Isten, miként az arató, a virágot is lekaszálja az érett árpával együtt. Aztán, amikor betakarítja a dús kalászú kévét, ott találja közte ezt a haszontalan, fényűző tárgyat is.


"Ibrahim fia halálán van" - mondogatták. Én pedig lassú léptekkel, senkitől sem felismerve, elmentem Ibrahim házába, tudván, hogy a nyelv illúzióin keresztül is meg lehet valakit érteni, ha az ember a szeretet hallgatásába zárkózik. Nem is vetettek rám ügyet, annyira el voltak foglalva azzal, hogy figyeljék haldoklását.

A házban mindenki suttogva beszélt, papucsukat csusszantva úgy lépdeltek, mintha valaki nagyon félne odabenn, s a legcsekélyebb kivehető neszre is elszaladna. Nem merték se nyitni, se zárni az ajtókat, mintha híg olaj felett reszketve égő láng pislogott volna odabenn. Mikor megpillantottam, kurta lélegzetéből, ökölbe szorított apró ökléből, abból, ahogy görcsösen igyekezett követni láza vágtatását, konokul lezárt, látni nem akaró szeméből megértettem, hogy menekült. És láttam őket körülötte, amint csitítgatták, ahogyan a fiatal vadállatokat szokták szelídítgetni. Szinte reszketve nyújtották feléje a tejesbögrét. Hátha mégiscsak megkívánja a tejet, megáll jó illatára, talán iszik is belőle. S akkor majd szólni lehet hozzá, mint a gazellához, amelyik tenyérből eszik. De ő rendkívül komoly és érzéketlen maradt. Nem tej kellett neki. Erre az öregasszonyok halkan, oly halkan, mint amikor a gerléhez beszélnek, csendesen egy dalba fogtak, amelyet valaha szeretett - a forrás vizében fürdő kilenc csillagról szólt -, azonban nagyon távol lehetett már, mert nem hallotta. Még csak hátra se nézett sebes futása közben. Ennyire hűtlenné lett halálában. Ekkor legalább azt a mozdulatot, azt a pillantást koldulták tőle, amelyet az utas vet barátjának anélkül, hogy meglassítaná lépteit... legalább a felismerés jelét. Meg-megfordították ágyában, megtörölgették verejtékében fürdő arcát, erőltették, hogy igyon - mindezt talán csak azért, hogy felébresszék a halálból.

Én pedig magukra hagytam őket, hadd szőjék cseleiket, amelyekkel életben akarják tartani. Ó, együgyű fortélyok, amelyeken még ez a kilenc éves gyermek is átlát! Játékokat adtak a kezébe, hogy a játék boldogító érzésével kötözzék az élethez. De mihelyt túl közel kerültek hozzá, apró keze kérlelhetetlenül ellökte őket magától, azzal a mozdulattal, amellyel a futását akadályozó bozótot hajtja félre a menekülő.

Kiléptem, de aztán visszafordultam a küszöb felé. Csupán a lét egy pillanata volt az egész fény, a város számtalan egyéb arcának egyike. Egy tévedésből szólított gyermek mosolygott vissza, és válaszolt a hívásra. Éppen most fordult be a falnak. Gyermeki jelenlét, múlandóbb immár, mint a tovaröppenő madáré... én pedig hagytam, hadd csituljanak el, hogy megszelídítsék a halálba készülő gyermeket.

Ballagtam a kis utca során. Hallottam az ajtókon át, amint az asszonyok korholták a szolgálólányokat. Rendbe tették a lakást, becsomagoltak az éjszakai utazásra. Nem érdekelt, igazságos vagy igazságtalan-e a korholás. Én csak buzgóságukat hallottam ki belőle. Távolabb, a kútnak dőlve, egy kislány sírdogált, homlokát behajlított karjába rejtve. Gyengéden hajára helyeztem a kezemet, felém fordítottam az arcát, de nem is kérdeztem tőle, mi bántja, hiszen jól tudtam, hogy sejtelme sem lehet róla. Mert a bánat mindig tovaszálló időből születik, amelyik nem hozta meg gyümölcsét. Elfutó napok bánata, az elveszett karkötőé, amelyik elveszett idő, vagy a testvér haláláé, amelyik haszontalanná vált idő. Amikor majd megöregszik ez a lányka, bánata a távozó szeretőé lesz, amely, anélkül hogy sejtené, az elveszett út lesz a valóság, a vízforraló kanna, a jól bezárható ház s a szoptatott gyerekek felé. És az idő egyszerre csak oly haszontalanul fog átfolyni rajta, mint a homokórán.

De íme egy asszony jelent meg a küszöbön, sugárzón, és erősen a szemembe nézett, talán afeletti örömében, hogy gyermeke elaludt, talán az illatozó leves vagy egyszerűen amiatt, hogy valaki hazajött. Meg azért, hogy hirtelen minden ideje az övé. Én pedig elhaladtam a féllábú varga előtt, aki azzal foglalatoskodott, hogy arany filigránokkal díszítette papucsait, és megértettem, bár szinte már hangja sem volt, hogy énekel:

"Varga, mitől vagy ilyen jókedvű?"

De nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy csak önmagát csapná be, s a megkeresett pénzről vagy a reá váró vacsoráról, pihenésről beszélne. Nem tudta, hogy azért boldog, mert aranypapucsokká lényegült át.


VII.

Mert felfedeztem ezt a másik igazságot is. Ami nem más, mint hogy hívságos az otthon ülők önámítása, akik azt hiszik, békén lakozhatnak házukban, holott minden otthont veszedelem fenyeget. Még a templom is, amelyet a hegyre építettél, lassanként úgy elkopott az északi szél erejétől, mint valami elöregedett hajóorr, s már készül elsüllyedni. A homok pedig, amely állandóan ostromolja, lassacskán birtokba veszi. Fundamentumain olyan mozdulatlan, sima sivatagot látsz majd, mint a tenger. És így van ez minden építménnyel, főleg pedig az én oszthatatlan, birkákból, kecskékből, otthonokból és hegyekből összeálló királyi palotámmal, szeretetem e mindennél fontosabb alkotásával, amelyik, ha meghal a király, akiben összegeződik az arculata, ismét hegyekre, kecskékre, lakásokra és birkanyájakra bomlik majd szét. Aztán, a dolgok zavaros összevisszaságába beleveszve, nem lesz többé egyéb, mint szobrászokra váró, összevissza hányt nyersanyag. S jönnek majd a pusztai népek, hogy új arcot adjanak nekik. Jönnek a szívükben hordozott képpel, hogy új értelem szerint rakják össze a könyv régi betűit.

Én is így cselekedtem. Hadjárataim pompás éjszakái, nem tudlak eléggé magasztalni benneteket. Miután a szűz homokra felverettem háromszögletű táboromat, felhágtam egy magaslatra, hogy ott várjam meg az éjszakát, s aztán tekintetemmel felmérve azt a fekete foltot, amelyik alig volt nagyobb, mint egy falu főtere, ahol harcosaimat, hátas állataimat és fegyvereimet helyeztem el, elgondolkoztam esendőségükön. És csakugyan, van-e nyomorúságosabb valami ennél a maroknyi, kék leplei alatt félig mezítelen seregnél, kitéve a fagyos éjszakának, amely már megdermesztette a csillagokat, a szomjúságnak, mert takarékoskodni kellett a tömlők vizével, hiszen kilencnapi járásra volt a kút, meg a homokviharnak, amelyik, ha feltámad, a lázadás erejével tombol, és végül a korbácsütéseknek, amelyektől úgy megpuhul a hús, mint a szotyós gyümölcs? Az ilyen embert már csak elhajítani lehet. Van-e nyomorúságosabb valami, mint ezek a fegyverek acéljától alig valami tartást nyert kékvászon-csomagok, odadobva pőrén e számukra tilalmas térségre?

De mit törődtem ezzel az esendőséggel? Én összefogtam és megvédtem őket a szétszóródástól, a pusztulástól. Azzal, hogy éjszakára kialakítottam az én háromszögletű alakzatomat, elhatároltam a sivatagtól. Táborom úgy zárult önmagára, mint az ökölbe szorított kéz. Láttam, hogy a cédrus is így telepszik meg a kövek között, és védelmezi pusztulástól a koronáját, mert nincsen alvás a cédrus számára sem: éjjel-nappal harcol vastag törzsében, és pusztulása erjedő anyagaiból táplálkozik egy ellenséges világban. A cédrus minden pillanatban építi önmagát. Én is minden pillanatban raktam házam falait, hogy tartós legyen. És ebből az összerakott anyagból, amelyet egy szellőcske is elfújhatott volna, alkottam meg ezt a szögletes kőfundamentumot, amely bevehetetlen volt, mint a bástya, és idővel dacoló, mint a hajó orrtőkéje. És mivel tartottam tőle, hogy táborom elalszik, és mindenről megfeledkezve szétbomlik, őrökkel vettem körül, akiknek megparancsoltam, hogy figyeljék a sivatagból érkező neszeket. S amint a cédrus magába szívja a köveket, hogy cédrussá változtassa őket, az én táborom is a kívülről érkező fenyegetésekből táplálkozott. Áldott legyen az éjszakai csere, áldottak a hallgatag követek, akiknek jöttét senki sem hallotta, csak úgy hirtelen bukkannak fel a tüzek körül, leguggolnak, s hírt mondanak az északon előrenyomulók mozdulatairól, vagy arról, hogy egyes törzsek dél felé vonulnak ellopott tevéik nyomán, vagy arról, hogy amazoknál zendülés készül valakinek a meggyilkolása miatt, meg főleg azoknak a terveiről, akik lepleikbe burkolózva hallgatnak, és a közelgő éjszakán jár az eszük. Meghallgattad őket, a hallgatásukról beszámoló követeket! Áldottak legyenek, akik váratlanul bukkannak fel tábortüzeink körül, de oly gyászos híreket hoznak, hogy a tüzeket azonnal belefullasztják a homokba, s a férfiak puskáikat szorongatva hasra vetik magukat, porból vonva koronát a tábor fölé.

Mert jóformán még le sem száll az éjszaka, máris csodák forrásává válik!

Minden este így merengtem seregemen, amelyet úgy ölelt magába a végtelen tér, mint a tenger a hajót, de amely szorosan együtt maradt, jól tudva, hogy a hajnal ismét érintetlenül találja, tele az ébredés ujjongásával, mint a kakas. Ilyenkor, a hátas állatok felszerszámozása közben, kiáltások hangzanak fel, s úgy recsegnek az üde reggelen, mint a réztrombiták. Ilyenkor a férfiak, a születő világosság italától szinte megrészegülve, kitágult tüdővel szívják a levegőt, és kóstolgatják a nagy térség csípős, fanyar ízeit.

A meghódításra váró oázis felé vezettem őket. Aki nem érti az embereket, még az oázisban is az oázis vallását kereste volna. Ám az odavalósiaknak fogalmuk sincsen az otthonukról. Ezért egy homokba fulladt portyázó csapat kebelében kell rátalálni. Mert én erre a szeretetre oktattam őket.

Így beszéltem hozzájuk: "Ott lenn szagos füveket, csacsogó forrásokat találtok, meg hosszú, színes ruhákba burkolózó asszonyokat, akik rémülten menekülnek majd előletek, mint a fürge szarvasünők csapata, akiket azonban oly édes érzés foglyul ejteni, hiszen arra is valók, hogy elfogjátok őket...

Így beszéltem hozzájuk: "Azt hiszik, gyűlölnek benneteket, és foggal-körömmel igyekeznek majd eltaszítani benneteket maguktól. De megszelídítésükre elegendő lesz a hajuk kék tincseire ráfonódó öklötök."

Így beszéltem hozzájuk: "Elegendő lesz szelíden élnetek erőtökkel, hogy lefogjátok őket. Eleinte lehunyják majd a szemüket, látni se akarva benneteket, de hallgatásotok úgy nehezedik majd rájuk, mint a sas árnyéka. S akkor végre rátok nyitják a szemüket, és látástok könnyel árasztja el azokat."

"Ti lesztek az ő végtelenségük, hogyan felejthetnének hát el benneteket?"

Végezetül, hogy megmámorosítsam őket e paradicsom kilátásaival, így fejeztem be:

"Odalenn tehát pálmaligeteket és tarka színekben pompázó madarakat találtok. Az oázis megadja magát nektek, mert szívetekben hordjátok az oázis vallását, míg azok, akiket kiűztök belőle, méltatlanok rá. Asszonyaik maguk is, miközben vásznaikat mossák az apró, kerek és fehér köveken csörgedező patakban, úgy érzik, mintha valami szomorú, egyetemes feladatot teljesítenének, valahányszor ünnepet ülnek. Ti azonban, akiket keménnyé égetett a homok, szikárrá aszalt a nap, savával cserzett a sóstavak maró kérge, feleségül veszitek őket, és csípőre tett ököllel figyelve, hogyan mossák vásznaikat a kék vízben, élvezitek győzelmetek izét."

"Ma a homokban éltek, ahogyan a cédrus tartja fenn magát, hála ellenségeiteknek, akik minden oldalról vesztetekre törve megedzenek benneteket; amikor majd a tiétek lesz az oázis, abban is megvetitek a lábatokat, ha az oázis nem menedék lesz számotokra, amelybe bezárkóztok, és amelyben mindent elfelejtetek, hanem szakadatlan győzelem a sivatag felett."

"Ezeket azért győztétek le, mert bezárkóztak önzésükbe, elégedetten ülve kincseiken. A minden oldalról őket körülvevő homokról azt hitték, csupán arra való, hogy oázisukat díszítse, és kikacagták az okvetetlenkedőket, akik rá akarták venni őket, hogy források öntözte hazájuk küszöbén váltsák le az elbóbiskoló őrszemeket."

"A birtokolt javak felett érzett boldogság ábrándjával áltatták magukat. Holott a boldogság nem egyéb, mint a tettek melegsége, az alkotás felett érzett megelégedettség. Akik többé már semmit sem adnak cserébe magukból, mástól kapják az ételüket, legyen az a legválogatottabb és a legfinomabb, sőt azok a kifinomult elméjűek is, akik mások költeményeit hallgatják, de soha nem írják meg a magukéit, akik élvezik, de nem éltetik az oázist, mások költötte hálaadó énekeket énekelnek, jószántukból kötik magukat istállójuk jászlai elé, és állattá süllyedvén megértek a rabszolgaságra."

És ezt mondottam nekik: "Semmi lényeges sem változott számotokra azzal, hogy meghódítottátok az oázist. Az oázis is csupán egyik változata a sivatagi tábornak. Mert az én országomra mindenünnen veszély leselkedik. Alkotó anyaga nem egyéb, mint kecskék, birkák, otthonok és hegyek meghitt együttese, ám ha elszakad az őket összetartó kapocs, akkor összevissza hányt építőanyag, rablók könnyű zsákmánya marad belőle."


VIII.

Ráeszméltem, hogy helytelenül fogták fel a tiszteletet. Mert én magam kizárólag Isten jogaival törődtem az emberen keresztül. És, valóban, anélkül hogy eltúloztam volna magamban a jelentőségét, még a koldust is mindenkor úgy tekintettem, mint Isten követét.

Ám a koldusnak meg a koldus fekélyének és rútságának önmagáért, bálványként tisztelt jogait én sohasem ismertem el.

Hiszen találkoztam-e utálatosabb dologgal, mint a városnak e domboldalra épült részével, amelyik úgy folyt le a tengerig, mint egy valóságos szennycsatorna? A sikátorokra nyíló folyosók petyhüdt gomolyagokban böfögték bűzös leheletüket. Az aljanép csak azért bukkant fel időnként odúinak likacsos mélyeiből, hogy rekedt hangján, igazándi düh nélkül szidalmazza egymást, ahogyan az erőtlen buborékok pattannak szét szabályos időközökben a mocsár felületén.

Ott láttam a leprást, amint ocsmány röhögés közben mocskos ronggyal törölgette a szemét. Főleg közönségessége döbbentett meg: aljassága késztette önmaga kigúnyolására.

Atyám elhatározta, hogy felégeti az egészet. Ám a penészes odúihoz ragaszkodó gyülevész népség forrongani kezdett, jogai nevében tiltakozott. Annak a jogának a nevében, hogy leprás maradhasson nyirkos lyukaiban.

"Ez természetes mondotta atyám, hiszen szerintük a jog azt jelenti, hogy állandósítsuk azt, ami van."

És tiltakoztak a rothadáshoz való joguk nevében. Mert a rothadásban megvalósulva rothadáspártiak voltak.

"Ha hagyod elszaporodni a csótányokat, mondotta atyám, akkor megszületnek a csótányok jogai. Amelyek természetesen kétségbevonhatatlanok. Aztán énekeseik támadnak, és magasztalják őket előtted. Arról énekelnek, milyen megrendítő a pusztulástól fenyegetett csótányság sorsa."

"Igazságosnak lenni -, mondotta atyám -, választás kérdése. Igazságosnak az arkangyal vagy az ember szempontjából? Igazságosnak a sebhez vagy az egészséges testhez? Miért hallgatnék arra, aki pestise nevében szólal fel előttem?"

"Persze, mégis ápolni fogom Isten miatt. Mert őbenne is Isten lakozik. De nem az ő kívánsága szerint, mert az ő kívánságában a fekély nyilvánul meg."

"Miután majd megtisztogattam, lemostam és kioktattam, más lesz a kívánsága is, és megtagadja egykor volt önmagát. Akkor hát miért váltam volna szövetségesévé annak, akit később ő maga is megtagadott? Miért akadályoztam volna meg, engedve a közönséges leprás kívánságának, hogy megszülessen és megszépüljön?"

"Miért állnék annak a pártjára, ami ellensége az eljövendőnek? Annak, aki csak tengődik, és ellensége a csírázó maradandónak?"


"Az igazságosság, mondotta atyám énszerintem azt jelenti, hogy tiszteljük a letéteményest a letét miatt. Ugyanúgy, ahogyan magamat tisztelem. Mert ugyanazt a fényt tükrözi. Bármily kevéssé láthatjuk is benne. Az igazságosság azt jelenti, hogy szállítóeszköznek és útnak tekintem. Felebaráti szeretetem abban nyilvánul meg, hogy segítem világra hoznia önmagát."

"Ebben a csatornában azonban, amely a tenger felé hordja szennyét, szívet szorító a rothadás. Annyira tönkretették benne Isten képét... Hiába várom tőlük a jelet, amely megmutatja bennük az embert, nem kapom meg."

- Igen ám, mondtam atyámnak, de én láttam, amint egyik-másik megosztotta a kenyerét, és segítségére sietett a nála is romlottabbnak, megszabadította terhétől, vagy megkönyörült egy beteg gyermeken...

- Mindenüket együvé teszik, válaszolta atyám, aztán ebből a kásából jótékonykodnak. Már amit ők jótékonykodáson értenek. Osztozkodnak. De aztán ebben a paktumban, amilyet sakálok is tudnak kötni egymással a dög felett, valami nagy érzést akarnak felmagasztalni. Azt szeretnék velünk elhitetni hogy amit adnak, az adomány! Holott az adomány értéke attól függ, akinek szól. Nos, itt a legaljasabbnak szól. Mint a vedelő részegesnek adott pálinka. Ezért az ajándékuk betegség. Ellenben ha én egészséget ajándékozok nekik, akkor az eleven húsukba vágok... s a hús gyűlöl érte."

"Odáig jutnak felebaráti szeretetükben, mondotta atyám, hogy inkább választják a rothadást... De ha én az egészséget szeretem jobban?"

"Ha valaki megmenti az életedet, fűzte hozzá atyám, ne mondj érte soha köszönetet. Ne vidd túlzásba a háládat. Mert ha a megmentőd elvárja tőled, hogy hálás légy neki, aljasságból teszi. Mert mit gondol? Hogy szolgálatot tett neked? Ha érsz valamit, akkor Istennek tett szolgálatot a megmentéseddel. Ha pedig te viszed túlzásba a hálát, akkor azért teszed, mert nincs benned se szerénység, se büszkeség. A lényeges ugyanis, amit megmentett, nem a te jelentéktelen véletlen léted, hanem a mű, amelyben munkáddal részt veszel, s amelynek rád is szüksége van. Mivel pedig ő is ugyanettől a közös műtől függ, nincs mit megköszönnöd neki. Köszönetet a saját fáradságától nyert, amellyel megmentett téged. Ez az ő részvétele a műben."

"Büszkeséghiányról is tanúságot teszel, ha belemész roppant közönséges érzésnyilvánításaiba. Ha hízelegsz kicsinyességének, és rabszolgájává alacsonyítod le magadat. Mert ha nemes lelkű volna, visszautasítaná háládat."

"Számomra, mondotta atyám, csupán az embereknek egymáson át való csodálatos együttműködése az érdekes. Felhasznállak téged, vagy felhasználom a követ. Ám ki hálás a kőnek azért, hogy hagyta magát beépíteni a templom fundamentumába?"

"Ezek azonban csak önmaguk érdekében működnek együtt. Ez a tenger felé vezető szennycsatorna nem dajkál dicsérő énekeket, nem műhelye márványszobroknak, nem kaszárnyája hódító hadjáratok katonáinak. Ezek számára csupán egy a fontos, az, hogy a lehető legjobb alkut kössék egymással készleteik felhasználására. Csakhogy ne ámítsd magadat! A készletek szükségesek ugyan, de még az éhínségnél is veszedelmesebbek."

"Ezek az emberek mindent két ütemre bontottak, amelyeknek nincsen semmi jelentőségük: a szerzésre és az élvezésre. Láttál már olyan fát, amely előbb csak nőtt, s aztán nagyra nőve azzal kérkedett, hogy ő most fa? A fa egyszerűen csak növekszik. Én mondom neked: akik a hódítás befejeztével végérvényesen megtelepszenek, már halottak..."

A felebaráti szeretet az én országom értelme szerint a műben való közreműködés.

A seborvosnak megparancsolom, hogy ereje végső megfeszítése árán is igyekezzék átvergődni a sivatagon, ha segíthet az ott lakónak "szerszáma" megjavításában. Még akkor is, ha csupán közönséges kőtörő munkásról van szó, akinek azonban szüksége van izmaira a kőtöréshez. Még akkor is, ha az a seborvos egyébként nagy tudású férfiú. Mert nem arról van szó, hogy tisztelni kell a középszerűséget, hanem arról, hogy meg kell javítani a "szállítóeszközt". Márpedig mind a kettőnek ugyanaz a vezetője. Áll ez azokra is, akik az állapotos asszonyokat védelmezik és segítik. Mégpedig a fiuk miatt, akit rosszulléteikkel és fájdalmaikkal szolgáltak. És az ilyen asszonynak nem volt köszönnivalója, legfeljebb a fia nevében. De íme, most egyszerre rosszullétei és fájdalmai nevében igényel magának segítséget. Holott ha csupán erről volna szó, én megöletném ezeket az asszonyokat, olyan utálatos az ökrendezésük. Mert bennük csupán az a fontos, ami ő belőlük épül, nekik maguknak nincs semmi jogcímük arra, hogy bárkinek köszönetet mondjanak. Mert az is, aki segít rajtuk, meg ők maguk is csak a születés kiszolgálói, s ezért a köszönetnek nincs értelme.

Így volt ez azzal a tábornokkal is, aki felkereste atyámat:

"Fütyülök rád! Csak az ország tesz naggyá, amelyet szolgálsz. Azért öveztelek megbecsüléssel, hogy rajtad keresztül szerezzek tiszteletet országomnak."

De atyám jóságát is éreztem. "Senkit sem szabad megaláznunk, mondotta, aki valaha jelentős szerepet játszott, akit egykor tiszteltek. Senkit sem lehet megfosztani hatalmától, aki uralkodott, nem változtathatod koldussá azt, aki adott a koldusoknak, mert amit ebben az esetben tönkresilányítasz, az olyan, mint a hajód gerendázata és formája. Ezért mérem én a büntetést a bűnöshöz. Azokat, akiket annak idejében kötelességemnek éreztem nemesi rangra emelni, kivégeztetem, ha megtévedtek, de nem süllyesztem vissza rabszolgasorba. Egy napon egy hercegnő került utamba, aki mosónővé süllyedt. Társnői gúnyolták: "Hová lett a királyságod, mosónő? Fejek hullottak porba a parancsodra, de most végre büntetlenül mocskolhatunk, szidalmazhatunk. Mert ez így igazságos!" Az igazságszolgáltatás ugyanis szerintük a kölcsön visszaadását jelentette." "A mosónő meg hallgatott. Talán azért, mert megalázottnak érezte magát, de főleg azért, mert valami nála nagyobbat aláztak meg. Mereven, sápadtan hajolt teknője fölé. Társnői pedig büntetlenül lökdösték-taszigálták könyökükkel. Holott semmi kihívó nem volt benne, hiszen halk szavú, arcra szép, mozdulataiban szerény volt, s ebből megértettem, hogy társnői nem az asszonyon, hanem bukásán gúnyolódtak. Mert ha körmöd közé kaparintod azt, akire irigykedtél, felfalod. Magam elé rendeltem hát:

- Nem tudok rólad semmi egyebet, minthogy valaha uralkodtál. A mai naptól fogva ura leszel társnőid életének és halálának. Visszahelyezlek uralmadba. Menj."

"De amikor újra elfoglalta helyét a hitvány népség felett, nem tartotta magához méltónak, hogy visszaemlékezzék a sérelmekre. A mosodabéli asszonyok pedig, nem tudván többé bukásával táplálni, ezentúl lelki nemességével táplálták belső indulataikat, és tisztelettel övezték őt. A trónjára való visszatérés örömére nagy ünnepségeket rendeztek, porig hajoltak, amikor elhaladt előttük, maguk is megnemesülve attól, hogy valaha megérinthették az ujjukkal."

"Ezért nem szolgáltatom én ki soha a fejedelmeket sem az alja népség szidalmainak, sem börtönőreik durvaságának. Hanem levágatom a fejüket aranytrombiták koszorújában."

"Aki mást megaláz, mondotta atyám, maga is alávaló."

"A vezért sohase ítéljék meg alantasai, mondotta atyám."


IX.

Atyám így beszélt hozzám:

"Kényszerítsd őket, hogy együttes erővel építsék fel a tornyot, és testvérekké teszed őket. De ha azt akarod, hogy gyűlöljék egymást, akkor vess elébük ennivalót."

Majd így folytatta:

"Előbb hozzák el nekem munkájuk gyümölcsét. Öntsék csűrjeimbe aratásuk folyóját. Énbennem építsék magtáraikat. Azt akarom, hogy az én dicsőségemet szolgálják, amikor a búzát csépelik a körülöttük szállongó pelyva aranyszínű felhőjében. Mert ilyenkor a munka, amelyet addig csupán a táplálékért végeztek, magasztaló énekké lesz. Mert nézd csak: a nehéz zsákok alatt görbedők kevésbé sajnálatra méltók, amikor a zsákokat a malomba viszik. Vagy amikor liszttől belepve, fehéren hordják őket vissza. A zsák súlya, akárcsak az imádság, megnöveli a súlyukat. És nézd, milyen vidáman nevetgélnek, úgy hordják a kévét, mint ragyogó, kalászokkal ékes gyertyatartót. Mert egy nép kultúrája azon alapszik, amit megkövetelnek az emberektől, nem pedig azon, amit nyújtanak nekik. Persze, aztán visszajárnak ehhez a búzához, vesznek belőle, és vele táplálják magukat. De az ember szempontjából nem ez a dolgok lényeges oldala. Szívükben nem az táplálja őket, amit a búzától kapnak. Hanem amit adnak neki."

"Mert, és ezt újból elmondom neked, megvetést érdemelnek azok a népek amelyek mások verseit mondják, mások búzáját eszik, vagy idegen építészeket hozatnak, akiket megfizetnek városaik felépítéséért. Az ilyeneket nevezem én otthonülőknek, megtelepedetteknek. És körülöttük nem látom többé a csépelt búzát körüllengő aranypor dicsfényét."

"Mert igazságos dolog, hogy kapjak, amikor adok, főleg avégből, hogy ismét és ezután is adhassak. Áldásom az adás és a visszaadás váltakozásán, amely lehetővé teszi a haladást és az újból való adást. És bár a viszonzás ad rá módot a testnek, hogy megint összeszedje erejét, a szívet csak az adás táplálja."

"Láttam táncosnőket, akik maguk tervezték meg a táncukat. Aztán persze, miután elkészültek vele és eltáncolták, egyikük sem vitte haza munkája gyümölcsét, hogy otthon elraktározza. A tánc átszalad rajtuk, mint a tűzvész. És én mégis azt a népet nevezem kulturáltnak, amelyik maga alkotja meg a táncait, jóllehet a táncot se nem arathatod le, se csűrbe nem rakhatod el. Ellenben faragatlannak mondom azt a népet, amelyik olyan tárgyakat rak polcaira - legyenek bár a legmívesebbek is -, amelyek más munkájából születtek, hiába képes megmámorosodni tökéletességük láttán."

"Az ember, mondotta atyám, mindenek előtt az, aki alkot. És csak azok testvérek, akik együttműködnek. És csak azok élnek, akik nem felhalmozott készleteikben lelték békességüket."

Egyszer ezt az ellenvetést tették neki:

"Mit nevezel alkotásnak? Mert ha olyan leleményt értesz rajta, amely felkelti a figyelmet, akkor nagyon kevesen képesek ilyesmire. És ebben az esetben csupán kevesek nevében szólsz; de mi lesz a többivel?"

Atyám így felelt nekik:

"Alkotni azt jelenti, hogy talán egy lépést elvétesz a táncban. Vagy vésőd félrecsúszik a kövön. Nem a mozdulat sorsa a fontos. Az ilyen erőfeszítés neked, aki vak vagy és túl közelről nézed, terméketlennek látszik. De lépj csak hátrább egy kicsikét. Nézd távolabbról ennek a városnegyednek az elevenségét. Innen már nem egyéb, mint egyetlen nagy odaadás, a munka aranyló porfelhője. Az elhibázott mozdulatokat innen már nem veszed észre. Mert ez a munkája fölé görnyedő nép akarva-akaratlan építi palotáit, ciszternáit, hatalmas függőkertjeit. Művei szinte szükségszerűen születnek ujjai bűvöletéből. És azt mondom neked, épp annyira születnek azokéiból, akik elvétik mozdulataikat, mint azokéiból, akik sikerrel végzik őket, mert az embert nem szabdalhatod széjjel, és ha csak a nagy szobrászokat karolod fel, akkor nem lesznek nagy szobrászaid. Ki lenne elég balga olyan mesterségre adni a fejét, amelyik oly kevés életlehetőséget ad? A nagy szobrász a rossz szobrászok televényéből születik. Ők szolgálnak neki lépcsőül, az ő vállukon emelkedik fel. A szép tánc a tánc hevületéből születik. A tánc hevülete azonban azt kívánja, hogy mindenki táncoljon - azok is, akik rosszul lépnek -, különben nincs hevület, csak megkövült, iskolás tánc, jelentéktelen mutatvány."

"Ne ítéld el tévedéseiket annak a történésznek a példájára, aki ítéletet mond egy lezárt korszak felett. Ki veti szemére a cédrusnak, hogy egyelőre még csak mag, vagy hajtás, vagy ferdén nőtt gallyacska? Bízd rá! Tévedést tévedésre halmozva egyszerre csak magasba szökken a cédruserdő, és árasztja a szeles napokon madarai balzsamát."

Befejezésül még ezt mondotta atyám:

"Már mondottam neked. Az egyik elvéti, a másiknak sikerül, az ilyen különbségekkel egyáltalán ne törődj. Termékeny csupán az emberek nagy részvétele a közös műben egymáson át. Az elvétett mozdulat a sikerült mozdulatot szolgálja. A sikeres mozdulat pedig felmutatja a közösen keresett célt annak, aki elhibázta a magáét. Aki megleli Istent, mindenki számára leli meg. Mert az én országom hasonlatos a templomhoz, tehát igénybe vettem az embereket. Felszólítottam őket, hogy építsék fel. Ezért az ő templomuk. A templom megszületése kibontakoztatja belőlük valódi értelmüket. Feltalálják az aranyozást. És az is feltalálja, aki eredménytelenül próbálkozott vele. Mert egyedül ebből a buzgó odaadásból született az új aranyozás."


Másutt ezt mondotta:

"Ne találj ki olyan országot, amelyikben minden tökéletes. Mert a kifogástalan ízlés a múzeumőr erénye. Ha lenézed a rossz ízlést, akkor nem lesz sem festészeted, sem táncművészeted, sem palotád, sem kerted. Finnyáskodsz, mert félsz a piszkos földmunkától. Tökéletességigényed sivársága megfoszt tőlük. Olyan országot találj ki, amelyben egyszerűen mindenki lelkesen dolgozik."


X.

Seregeim oly fáradtak voltak, mintha valami súlyos terhet cipeltek volna. Vezéreim felkerestek:

"Mikor térünk már vissza otthonainkba? A meghódoltatott oázisok asszonyainak csókja korántsem oly ízes, mint feleségeinké."

Az egyik így beszélt:

"Uram, arról az asszonyról álmodom, akit időm és vitáim szültek. Szeretnék hazamenni, szeretném kedvemre művelni a kertemet. Uram, van egy olyan igazság, amelyet nem vagyok képes jobban elmélyíteni. Engedd, hogy falum csendjében növekedjek. Szükségét érzem, hogy elmélkedjek az életemen."

Megértettem, hogy csendre van szükségük. Mert csak hallgatás közben fogan meg és ver gyökeret az igazság. Mert mindennél fontosabb az idő, éppúgy, mint a szoptatásnál. És maga az anyai szeretet is szoptatásból van. Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: Mennyire megnőtt!" Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. És minden pillanatban az volt, aminek lennie kellett.

Nos, embereimnek időre volt szükségük, ha másért nem, hát azért, hogy megértsenek egy fát. Hogy minden nap kiülhessenek a küszöbre a mindig ugyanazt az ágat ringató fával szemben. Míg csak egyszerre, szinte észrevétlenül ott nem áll előttük az igazi fa.

Mert egyik este a sivatagban, a tábortűz mellett, a költő egyszerű szavakkal elmesélte az ő fájának történetét. Embereim hallgatták, holott sokan közülük addig egyebet se láttak, csak tevének való füvet, törpe pálmákat meg tüskés bokrokat. "Ti nem tudjátok, magyarázta nekik, mi az, hogy fa. Én láttam egyet, amelyik véletlenül egy elhagyatott házban, amolyan ablak nélküli menedékben nőtt, s onnan indult el a fény után. Ahogyan az embernek levegőben, a pontynak vízben kell fürdenie, a fának a fürdetője a világosság. Mert gyökereivel a földbe kapaszkodva, ágaival a csillagok felé nyújtózkodva, ő az az út, amelyen át érintkeznek a csillagok és az emberek. Egyszóval ez a vakon született fa a sötétségben kibontotta hatalmas izomzatát, faltól falig tapogatózott, tántorgott, miközben feszült küzdelme eltörölhetetlen nyomokat írt megcsavarodott törzsébe. Egyszer aztán sikerült kitörnie egy napra nyíló kis padlásablakot, mire oly egyenesen robbant ki rajta keresztül, mint egy sudár oszlop. Én pedig a történész távlatából figyeltem győzelmes hadmozdulatait."

"Pompás ellentétben a koporsójában végzett erőfeszítései eredményeként törzsét eléktelenítő görcsökkel, most már nyugodtan tárulkozott ki, asztalnyira bontva szét lombozatát, amelyen a napnak terített, az ég tejét szívta, az istenek bőséges lakomájának vendége volt."

"És minden nap figyeltem, hogyan ébredezik hajnalban csúcsától a tövéig. Mert telis-tele volt madarakkal. Már pirkadattól kezdődött rajta az élet és a dal, majd amikor végre felkelt a nap, mint egy jólelkű öreg pásztor, égnek eresztette madárseregét az én ház-fám, az én kastély-fám, s aztán üres maradt egészen estig..."

Így mesélt nekünk a költő. Mi meg tudtuk, hogy sokáig kell nézni a fát ahhoz, hogy ugyanígy megszülessen bennünk is. És mindnyájan irigyeltük ezt az embert, aki ekkora tömeg lombot és madarat hordozott a szívében.

"Mikor lesz vége a háborúnak? - kérdezitek tőlem. - Mi is szeretnénk megérteni valamit. Ideje, hogy mi is legyünk..."

Aztán, ha valamelyikük sivatagi rókát fogott, amelyik még olyan fiatal volt, hogy kézből tudta etetni, táplálgatta - vagy néha gazellákat is, ha éppen méltóztattak életben maradni -, s a sivatagi rókafi napról napra becsesebbé lett számára, ahogy sűrűsödött selymes bundája, nőttön-nőtt kópésága és főleg táplálékigénye, amely oly parancsolón követelte a harcos gondoskodását. Az meg abban a hiú ábrándban ringatta magát, hogy átad magából valamit ennek a kis állatnak, mintha az az ő szeretetéből táplálkoznék, alakulna, szerveződne.

Aztán egy napon a róka a szerelem csalogatására a sivatagba szökött, egy csapásra sivataggá téve a férfi szívét. Egyszer tanúja voltam, hogy egy rajtaütés alkalmával azért halt meg az egyik, mert csak ímmel-ámmal védte magát. És amikor megérkezett hozzám halálhíre, eszembe jutott egy titokzatos értelmű mondat, amelyet a rókafi elszökése után mondott, mikor társai megsejtvén, hogy bánata van, azt tanácsolták neki, fogjon magának egy másikat: "Túlságosan sok türelem kell hozzá, válaszolta. Nem a megfogásához, hanem a szeretéséhez."

Most azonban már unták a rókákat és a gazellákat, mert megértették cseréjük hívságos voltát, hiszen a szerelem elcsalogatta róka nem velük gazdagítja a sivatagot.

"Nekem fiaim vannak, mondotta a másik, felnőnek és nem fogom őket semmire sem tanítani. Tehát semmit sem raktározok el bennük. És ha meghalok, hová megyek?"

Én pedig, szeretetem csendjébe zárva embereimet, elmerengtem seregemen, amely egyre jobban szétolvadt a homokban, úgy elveszve benne, mint a zivatarok szülte folyók, amelyeket nem véd az altalaj agyaga, és meddőn múlnak el, mert partjaik mentén nem változtak fává, fűvé, emberi táplálékká.

Seregem vágya az volt, hogy oázissá váljon az ország javára, avégből, hogy királyi házamat távoli rezidenciáival szépítse, és hogy akik róla beszélnek, ezt mondhassák: "Milyen színessé teszik délen ezek a pálmák, ezek az új pálmaligetek, ezek a falvak, amelyeknek a lakói elefántcsont-faragványokat készítenek...

Ám mi anélkül harcoltunk, hogy mindezt megszereztük volna, és most már mindenki a hazatérésről álmodozott. Az ország képe pedig úgy szertefoszlott bennük, mint az az arc, amelyet többé nem nézhetünk, s lassan belevész a világ összefüggéstelen tarkaságába.

"Mit számít nekünk, mondogatták, hogy gazdagabbak leszünk-e vagy sem ezzel az ismeretlen oázissal? Miben gyarapít ez bennünket? Mennyivel tesz bennünket gazdagabbá, amikor hazatérvén falvainkba zárkózunk? Csak annak fog hasznára válni, aki benne lakik, és pálmái datolyáját szüreteli, vagy folyói sebes vizében mossa vásznait...


XI.

Tévedtek, de mit tehettem ellene? Amikor kihuny a hit, Isten maga hal meg, ő maga bizonyul immár haszontalannak. Amikor elapad az emberek buzgósága, maga az ország bomlik szét, mert az ország az ő buzgóságukból épül. Nem mintha önmagában csupán önámítás volna. De ha birtoknak nevezek egy sor olajfát, meg a kalyibát, amelyben az ember meghúzódik, s ha látásukra ez az ember szeretetet érez, és szívébe zárja őket, s aztán egyszerre csak nem lát egyebet, csupán olyan olajfákat, mint minden más olajfa, közöttük, elveszve, egy olyan kalyibát, amelynek semmi más jelentősége nincs, mint az, hogy megvéd az eső ellen: ki mentene meg egy ilyen birtokot az eladástól, a széthullástól? Hiszen áruba bocsátásuk immár mit sem változtatna a kalyibán meg az olajfákon!

Nézzétek csak a birtokok urát, amint a hajnal harmatában egyedül járja az utakat, nem víve magával semmit a vagyonából, nem élve az általa nyújtott előnyökkel. Mintha semmije sem volna, hiszen javainak pillanatnyilag semmi hasznát nem látja, s ha esett az eső, léptei éppúgy beleragadnak a sárba, akárcsak a napszámoséi, botjával éppúgy hajtogatja félre az ázott tüskebokrokat, mint a legutolsó vándor. Hiszen mélyen bevágott útjáról ki se lát a birtokára. Egyszerűen csak tudja, hogy ennek a birtoknak ő az ura.

De ha találkozol vele és rád tekint, megérted, hogy ő az, nem más. Nyugodtan és magabiztosan támaszkodik tulajdonjogának tudatára, amelynek pillanatnyilag semmi hasznát sem veszi. Nem él belőle semmivel, de semmije sem hiányzik. Biztosan áll legelői, árpamezői és pálmaligetei alapzatán, amelyek az övéi. A mezők nyugalomban vannak. A csűrök még alszanak. A cséplőmunkások hadaróján még nem szikrázik a fény. De mindnyájan a szívében vannak. Nem akárki jár erre, a gazda lépeget lassan a lucernásában...

Vaksággal van megverve az, aki az embert kizárólag cselekedeteiben veszi észre, aki azt hiszi, hogy csupán a cselekedet, vagy a tapintható élmény, vagy ilyen-amolyan előny birtoka bizonyít mellette. Az ember szempontjából egyáltalán nem az számít, amije pillanatnyilag van, hiszen például az én sétáló gazdám éppen csak azzal a maroknyi kalásszal bír, amelyet tenyerében összemorzsolhatna, vagy azzal a gyümölccsel, amelyet leszakíthatna. Az a katona, aki követ engem a hadban, tele van szíve választottjának emlékével, pedig nem láthatja, nem érintheti meg, nem szoríthatja a karjába, sőt az még csak nem is gondol rá, hiszen e hajnali órában, amelyben ő a végtelen teret szívja magába, és érzi azt az erőt, amely magához vonja, roppant távoli nyoszolyáján az asszony még csak nem is él a világ számára. Nem is tud magáról, akár a halott. Alszik. A férfi azonban mégis tele van azzal a tudattal, hogy létezik, szerelmes gyöngédségével, amelyet most nem élvezhet, azzal a lénnyel, aki önmagáról is megfeledkezve most úgy alszik, mint a tartalékolt mag; csordultig tele a szíve az illatokkal, amelyeket nem lélegzik be, a háza szívét jelentő szökőkút duruzsolásával, pedig nem is hallja, és magában hordozza egy olyan ország súlyát, amelyik megkülönbözteti a többi embertől.

Vagy például a barátod, akivel összetalálkozol. Ő a beteg gyermekét hordja magában. Aki tőle távol szenved. Akinek a lázát nem érzi kezével, és nem hallja panaszos nyögését sem. Barátod emiatt semmivel sem él másként ebben a pillanatban. De te mégis úgy érzed, szinte összeroppan a szívében hordott gyermek súlya alatt.

Ilyen az a férfi is, aki országomból jön, s bár nem lenne képes sem egyetlen szempillantással felmérni, sem tartalékaival élni, sem akár a legcsekélyebb előnyt húzni belőle, szívében mégis megnő tőle, mint a birtok ura, vagy a beteg gyermek apja, vagy az, akit gazdaggá tesz a szerelem, holott kedvese nemcsak távol van tőle, hanem még alszik is. Mert az ember számára egyedül a dolgok értelme számít.

Persze, ismerem falum kovácsát, aki felkeres, és ezt mondja:

"Mit törődöm én azzal, ami nem tartozik rám! Ha megvan a teám, a cukrom, a jól táplált szamaram, ha mellettem van a feleségem, ha növekednek korban és erényben a gyermekeim, akkor én tökéletesen boldog vagyok, és semmi egyebet nem kívánok. Mire való ez a sok szenvedés?"

De hogyan lenne boldog, ha egyedül van a világon a házában? Ha családostól egy árva sátor alatt lakik a sivatagban? Kényszerítem hát, hogy helyesbítse szavait:

"Ha esténként más barátokra lelsz más sátrak alatt, ha van nekik valami mondanivalójuk a számodra, és híreket hallasz tőlük a sivatagról..."

Mert láttalak ám benneteket, ne feledjétek el! Láttalak benneteket a tábortüzek körül, miközben szorgalmasan sütöttétek a birkát vagy a kecskét, és hallottam fel-felcsattanó hangotokat. Óvatos léptekkel odalopództam hát hozzátok szeretetem csendjében. Igaz, beszélgettetek a fiaitokról is, hol arról, amelyik szépecskén nő, hol meg a másikról, aki betegeskedik, az is igaz, hogy az otthonotokról is ejtettetek szót, de inkább csak úgy ímmel-ámmal. Ám igazán csak akkor melegedtetek bele, amikor közétek telepedett a távoli karavánútjáról visszaérkezett utas, és részletesen beszámolt az ott látott csodálatos dolgokról, egy fejedelem fehér elefántjairól, meg annak a nőnek a tőletek ezer kilométerre kötött házasságáról, akinek a nevét is alig ismertétek. Meg az ellenség fejetlen kapkodásáról. Vagy az üstökösről, valami sérelemről, szerelemről, halált megvető bátorságról, felétek sugárzó gyűlöletről, benneteket körülvevő gondoskodásról mesélt. Ilyenkor megteltetek térrel, rengeteg mindenféléhez kapcsolódtatok, ilyenkor nyerte el jelentését szeretve gyűlölt, fenyegetett és védelmezett sátratok. Ilyenkor valami csodálatos hálóba gabalyodtatok, amely nagyobbá változtatott benneteket önmagatoknál.

Mert térre van szükségetek, és azt csak a beszéd szabadítja fel bennetek.

Emlékszem jól, mi történt a háromezer berber menekülttel, akiket atyám a város északi részén helyezett el egy táborban. Nem akarta, hogy összekeveredjenek a mieinkkel. Jószívű ember lévén ételt adott nekik, ellátta őket ruhával, cukorral, teával. De mindezt anélkül, hogy munkát követelt volna nagylelkű ajándéka fejében. Így aztán nem is kellett aggódnia fennmaradásuk miatt, és mindnyájan elmondhatták volna: "Mit érdekel, ami nem rám tartozik. Ha megvan a teám, a cukrom, a jól táplált szamaram, mellettem a feleségem, ha növekednek korban és erényben a gyermekeim, akkor én tökéletesen boldog vagyok, és semmi egyebet nem kívánok...

De ki hihette volna, hogy boldogok? Amikor atyám oktatni akart engem, meg-meglátogattuk őket.

"Nézd csak, mondotta, olyanná lesznek, mint a háziállatok, szép lassan rothadásnak indulnak... nem, nem a testükben, hanem a szívükben."

Mert minden elveszítette számunkra a jelentőségét. Ha nem teszed is fel vagyonodat a kockára, mégis jó az, hogy álmodban a kockák földbirtokot és nyájakat, aranyrudakat, gyémántokat, olyasmit jelenthetnek, ami neked nincs. Olyasmiket, amik máshonnan valók. Eljön azonban az a pillanat is, amikor a kockák semmit sem jelenthetnek. És vége a játéknak.

És lám, védenceinknek sem volt több mondanivalójuk egymás számára. Mert unos-untig elismételték már családi történeteiket, amelyek mind egyformák voltak. És nem tudtak egymásnak többet mondani a sátrukról sem, hiszen az egyik olyan volt, mint a másik. Már kimerítették a félelemnek, a reménykedésnek, a történetek kitalálásának lehetőségeit. Még éltek a beszéd képességével, de csak a legelemibb dolgokkal kapcsolatban: "Add kölcsön a forralódat" - mondhatta az egyik, Hol a fiam?" - kérdezhette a másik. Almon, az etető vályúk alatt heverő embereim mit is kívánhattak volna? Minek a nevében harcoltak volna még? A kenyerükért? Azt megkapták. A szabadságért? De hiszen az ő világuk határain belül végtelenül szabadok voltak. Sőt valósággal fuldokoltak mértéktelen szabadságukban, amelytől egyes gazdagok szívéből kivész minden érzés. Ellenségük legyőzéséért? De hiszen már ellenségük sem volt nekik!

Atyám így beszélt hozzám:

"Ostort csattogtatva egyedül haladhatsz át a táboron, az arcukba sújthatsz, csupán egy kutyafalkát hergelsz fel bennük, mely hátrálva hörög, és szeretne beléd harapni. De egyik sem áldozza fel magát, és nem harap beléd. Te pedig összefonod előttük melleden a karodat. És megveted őket..."

És hozzáfűzte:

"Embercsontváz ez mind. De ember már nincs bennük. Gyáván, orvul meggyilkolhatnak, mert veszedelmes tud lenni az aljanép. De a tekintetedet nem bírják el."

Ám a meghasonlás úgy fészkelte be magát közéjük, mint a betegség. Értelmetlen viszálykodás, amely nem két táborra osztotta őket, hanem mindenkit mindenki ellen támasztott, mert ha valamelyik megette a maga részét a tábor készletéből, a többi úgy érezte, őt fosztotta meg tőle. Gyanakvón vizslatták egymást, mint az etetővályú körül oldalgó kutyák, s aztán gyilkosságokat követtek el igazságuk nevében, lévén az ő igazságuk mindenek előtt egyenlőség. És ha valamelyikük kivált közülük bármiben, a többség eltaposta.

"A tömeg, mondotta atyám, gyűlöli az ember képét, mert a tömeg következetlen, egyszerre minden irányba húz, és lehetetlenné teszi az alkotó erőfeszítést. Nem kétséges, rossz dolog, hogy az ember elnyomja a nyájat. De ne ebben véld felfedezni az igazi rabszolgaságot: az igazi rabszolgaság az, amikor a nyáj tapossa el az embert."

Így aztán a homályos jogok nevében hasakat lyuggató tőrök éjszakáról éjszakára új hullákat termeltek. És mint ahogyan a szemetet hordják, hajnalban kivonszolták őket a tábor szélére, talyigásaink pedig, mint valami tisztasági hivatal szervei, felrakták őket. És eszembe jutottak atyám szavai: "Ha azt akarod, hogy testvérek legyenek, kényszerítsd őket arra, hogy tornyot építsenek. De ha azt akarod, hogy gyűlöljék egymást, akkor vess elébük ennivalót."

És lassacskán azt is észrevettük, hogy már a beszédről is leszoktak, nem lévén számukra semmi haszna a szavaknak. És atyám elvitt e szinte lélektelen arcok közé, amelyek csak bámultak ránk bárgyún és kifejezéstelenül, anélkül, hogy felismertek volna bennünket. Már csupán kenyeret követelő tompa zúgolódás voltak. Panasz és vágy, gyűlölet és szeretet nélkül tengődtek. És hamarosan már nem is mosdottak, a férgeiktől sem igyekeztek szabadulni. Megtetvesedtek. Egyre több lett rajtuk a fekély, a gennyes seb. És a tábor körül dögletessé vált a levegő. Atyám attól tartott, hogy pestis üt ki közöttük. És minden bizonnyal elgondolkozott az emberi állapoton is.

"Végül is rászánom magamat, hogy felébresszem a trágyadombjuk alatt fulladozó arkangyalt. Mert én nem érzek ugyan irántuk semmi tiszteletet, de rajtuk keresztül Istent tisztelem..."


XII.

"Mert éppen ebben rejlik az ember nagy misztériuma, mondotta atyám. Elvesztik a lényegest, és fogalmuk sincs róla, mit veszítettek. Ugyanígy nincs róla sejtelmük az élelmiszerkészleteiken kuporgó, letelepedett oázislakóknak sem. Mert amit elveszítettek, az nem olvasható ki a sohasem változó anyagokból. És az emberek mindig csak ugyanazt a birka-, kecske-, ház- és hegyegyveleget látják, amely azonban már nem alkot birtokot..."

"Ha kivész belőlük az ország tudata, nem fogják fel, hogy kiszikkadnak, érzéketlenné válnak, kifogynak szubsztanciájukból, és megfosztják értéküktől a tárgyakat. A dolgok persze megőrzik a látszatukat, de mi a gyémánt, mi a gyöngy, ha senki sem kívánja többé: akár a csiszolt üveg. S ha többé nem ajándék az országnak a karodon ringatott gyermek, valamit elveszített magából. Eleinte azonban tudomást sem szerzel róla, hiszen a mosolya semmit sem változott."

"Nem látják, mennyire elszegényedtek, mert használatban ugyanazok maradtak a tárgyaik. Ám mi a gyémánt rendeltetése? És mit ér az ékes öltözék, ha nincs többé ünnep? És mi a gyermek, ha nincs többé ország, és már nem álmodozol arról, hogy hódítót, hatalmas urat vagy építészt nevelsz ebből a gyermekből? Ha egy csomó hús értékére szállítod le."

"Nem ismerik fel azt a láthatatlan emlőt, amelyik éjjel és nappal táplálta őket, mert az ország úgy táplálja szívedet, mint ahogyan szeretetével táplál, és megváltoztatja éretted a dolgok értelmét a kedvesed, aki tőled távol elszunnyadt, és most úgy pihen, mint egy halott. Valahol távol alig hallhatón piheg valaki, még csak magadba sem tudod szívni lélegzetét, de számodra a világ mégis csupa csoda lesz tőle. A harmatos hajnalon bandukolva ugyanígy hordja szívében a birtok ura is munkásai álmát."

"De az emberben, aki kétségbeesik, ha elfordul tőle a kedvese, az a titokzatos, hogy ha ő maga szűnik meg szeretni vagy tisztelni az országot, nem is sejti, mennyivel szegényebb lett. Egyszerűen azt gondolja: "Nem volt olyan szép, nem volt olyan szeretetreméltó, mint álmaimban..." Ám a világ ettől fogva már nem csoda a számára. És a hajnal sem a visszatérés hajnala vagy a karjai között való felébredés hajnala. Az éjszaka megszűnt a szerelem nagy szentélye lenni. Megszűnt az a nagy pásztorköpeny lenni, amivé az álmában csendesen pihegő kedves tette. Minden megfakult. Minden megkeményedett. És a szerencsétlenségéről sejtelemmel sem bíró ember nem siratja tovatűnt teljességét. Boldoggá teszi a szabadsága, pedig az csak a nemlétezés szabadsága."

"Ugyanez áll arra is, akiben meghalt az ország: "Buzgó hevületem, gondolja magában, ostoba elvakultság volt." És persze igaza van. Kívüle nincs más, mint zavaros halmaza kecskéknek, birkáknak, házaknak és hegyeknek. Az ország az ő szívének alkotása volt."

"De hová helyezed a nő szépségét, ha nincs férfi, akit izgalom fog el láttára? Meg a gyémánt bűvös erejét, ha senki sem óhajtja bírni? Meg az országot, ha nincs többé, aki szolgálja?"

"Mert aki tudja olvasni a képet, és a szívében hordozza, és éppúgy nem tud nélküle élni, mint a csecsemő az anyja emlője nélkül, akinek ez a kép a dolgok sarkköve, akinek számára ez a kép a nagyság értelme, jelentése és lehetősége, tere és teljessége: ha egyszer elvágták a forrásától, olyan, mintha szétszakították, lerombolták volna, és megfullad, akárcsak a fa, amelynek elvágták a gyökereit. Soha többé nem leli meg önmagát. S ennek ellenére, bár a benne elpusztuló kép őt is magával sodorja a pusztulásba, mégsem szenved, és kibékül középszerűségével, anélkül, hogy felismerné."

"Ezért helyes állandóan ébren tartani az emberben azt, ami nagy, és átváltoztatni saját nagyságára."

"Mert igazi tápláléka nem a dolgokból származik, hanem abból a kötelékből, amely a dolgokat összetartja. Nem a gyémánt, hanem a gyémánt és az emberek között fennálló kapcsolat az, ami táplálhatja. Sem ez a homok, hanem a homok és a sivatagi törzsek között létesült kapcsolat. Nem a könyvben található szavak, hanem a könyv szavai között létrejött kapcsolatok, amelyek szerelem, költemény és isteni bölcsesség.

"És ha felszólítlak benneteket, hogy működjetek közre, fogjatok össze egy nagy mű megalkotásában, amelytől mindnyájan gazdagabbak lesztek, amelyikben mindegyikőtökből lesz valami, és ha téged, országom gyermeke, bezárlak szeretetem kertjébe, hogyan ne lennétek ettől nagyobbak, és hogyan állhatnátok ellen hívásomnak? Az arc szépsége csak az egyes részeknek a többire való hatása következtében létezik. De látása felkavar. Mint ahogy némely költemény is könnyekre fakaszt. Csillagokat, forrásokat, elvesztett dolgok bánatát választottam tárgyául. Nincs benne semmi más. De elmém formájára gyúrtam őket, s ettől piedesztállá váltak egy istenség számára, amelyik uralkodik fölöttünk, de külön-külön egyikükben sincsen."


És atyám egy dalnokot küldött e széthulló népség közé. A dalnok este felé letelepedett a térre, és énekelni kezdett. Azokról a dolgokról, amelyek egymásban tükröződnek. Dalolt a világszép hercegnőről, akihez csak kétszáz napos menetelés után lehet eljutni, víz nélkül, tűző napon a sivatagon át, és a kutak hiánya áldozat és szerelmi mámor lesz. A tömlők vize pedig imádság, mert elvezet a kedveshez. Így dalolt: "Vágytam a pálmaligetre, és a csendes esőre... de főként arra, akitől azt reméltem, hogy mosolyával fogad... és már nem is tudtam különbséget tenni lázam és szerelmem közt..."

Az emberek pedig megszomjúhoztak a szomjúságra, és öklüket atyám felé rázva így kiáltottak: "Aljas gazember! Elvetted tőlünk azt a szomjúságot, amelyik a szerelemért hozott áldozat mámora!"

Arról a veszélyről dalolt, amely akkor leselkedik az emberre, amikor a háború kitör és viperafészekké változtatja a homoksivatagot. Minden homokdomb urává lesz életnek és halálnak. És az emberek szomjúhozták a sivatagba életet öntő halálveszélyt. Dalolt a félelmetes ellenségről, akit mindenünnen várnak, és aki úgy vándorol a látóhatár egyik szélétől a másikig, mint valami nap, amelyről nem lehet tudni, hol támad fel. És ők epedve várták az ellenséget, aki úgy árasztja el őket lenyűgöző nagyságával, mint a tenger.

És amikor egy arc képében megformálódó szerelemre szomjaztak meg, kirepültek hüvelyeikből a handzsárok. És az emberek könnyek között csókolgatták fegyverüket! Elfeledett, megrozsdásodott, meggyalázott fegyvereiket, amelyek azonban az elvesztett férfiasságot jelentették most számukra, mert csupán ezek teszik lehetővé az ember számára, hogy megteremtse a világot. És ez lett a jeladás a lázadásra, s a lázadásuk oly szép volt, mint egy tűzvész!

És mindnyájan férfiakként haltak meg!


XIII.

Így próbáltuk ki a költők énekének hatását az egyre jobban bomladozó seregre. De az a csoda történt, hogy a költők hatástalannak bizonyultak, a katonák kinevették őket.

"A mi igazságainkról énekeljenek nekünk, válaszolták. A mi házunk szökőkútjáról, a mi estebédünk illatáról. Mit törődünk mi az ilyen fecsegéssel?"

Ekkor tanultam meg a másik igazságot: azt, hogy az elveszett hatalmat többé nem lehet visszaszerezni. És hogy az ország képe elveszítette teremtő erejét. Mert a képek ugyanúgy meghalnak mint a növények, amikor hatékony erejük elhasználódik, és immár nem egyebek, mint széthullásra ítélt holt anyag, televény új növények számára. Félrevonultam hát, és elgondolkoztam ezen a rejtélyen. Mert semmi sem igazabb, és semmi sem kevésbé igaz. Csak hatékonyabb vagy kevésbé hatékony. És immár nem tartottam ujjaim közt különbözőségük csodálatos csomóját. Kicsúszott a kezemből. Országom pedig szinte magától kezdett széthullani, mert amikor a vihar letöri a cédrus ágait, a homokot hordozó szél csonttá szikkasztja, és a cédrus alulmarad a sivataggal szemben, az nem azért van, mintha a homok erősebbé lett volna nála, hanem mert a cédrus megadta magát, és kaput tárt a barbárok előtt.

Amikor énekelt nekik, szemére vetették a dalnoknak, hogy eltúlozza megindultságát. És való igaz, pátosza hamisan csengett, elavultnak tűnt. Együgyű módon hisz maga is a kecskék, birkák, otthonok, hegyek iránti szerető ragaszkodásban? Hogy kerülnek ezek egymáshoz? Együgyű módon elhiszi azt a szeretetet, amelyet, éneke szerint, a háború véletleneitől nem fenyegetett csendesen folydogáló vizek iránt érez, holott ezek a folyók nem érdemlik meg, hogy vért ontsanak értük? És valóban, maguknak az énekeseknek is rossz volt a lelkiismeretük, mint annak, aki illetlen meséket mond gyermekeknek, akik már nem is olyan hiszékenyek...

Tömény butasággal megvert vezéreim szemrehányást tettek nekem énekeseim miatt. "Hamisan énekelnek!" mondották. Én azonban értettem hamis hangjaikat, hiszen egy halott isten dicséretét zengték.

Ekkor így faggattak tömény butasággal megvert vezéreim: Miért nem akarnak többé harcolni az embereink?" Mintha szakmai megbotránkozásukban ezt mondták volna: "Miért nem akarnak többé búzát kaszálni?" Én azonban másként fogalmaztam meg a kérdést, mert így feltéve nem vezetett semmire. Nem valamilyen mesterségről volt itt szó. És azt kérdeztem magamtól szeretetem csendjében: "Miért nem akarnak már meghalni?" És bölcsességem választ keresett.

Mert az emberek nem halnak meg se birkákért, se kecskékért, se házakért, se hegyekért. A dolgok ugyanis megvannak anélkül, hogy bármit feláldoznánk értük. De meghalnak azért, hogy megvédjék azt a láthatatlan kapcsot, amelyik összefűzi, és birtokká, országgá, felismerhető, meghitt arcokká változtatja őket. Az ilyen összetartozásért elcserélik magukat, mert az ember azzal is ezt építi, ha meghal. A halál kifizetődik a szeretet miatt. És aki lassacskán egy olyan gondosan elkészített műre cserélte el életét, amely tovább tart, mint az élet, arra a templomra, amelyik évszázadokon át folytatja útját, a halált is elfogadja, ha szemei meg tudják különböztetni az épületet az anyagok összevisszaságában, és ha nagyszerűségétől elkápráztatva egyetlen vágya, hogy beleolvadjon. Mert valami önmagánál nagyobb fogadja be, és a szeretetének adja oda magát.

De hogyan is lettek volna hajlandók beleegyezni, hogy életüket köznapi érdekekért adják oda cserébe? Az érdek mindenekelőtt azt parancsolja, hogy maradjunk életben. Bármennyire igyekeztek is, énekeseim hamis pénzt kínáltak embereimnek cserébe áldozatukért. Mert nem tudták megláttatni velük azt az arcot, amely lelkesíthette volna őket. Embereimnek nem volt rá lehetőségük, hogy szeretetben haljanak meg. Akkor hát miért haltak volna meg?

Ezért azok, akik szívüket megkeményítve mégis vállalták a halált egy olyan feladat teljesítése közben, amelyet elfogadtak, de nem értettek, szomorúan, görcsösen, szemükben gyűlölettel, szótlanul haltak meg, mindentől megundorodva.

Ezért kerestem én a szívemben új okulást, amely képes lehet megragadni őket, aztán megértve, hogy nincs okoskodás, sem bölcsesség, amely ezt el tudná érni, hiszen egy arcot kellene kiformálni, ahogyan azt a szobrász cselekszi, mikor zsarnoki akaratát ráerőlteti a kőre, Istenhez imádkoztam, hogy világosítson meg.

És egész éjjel virrasztottam embereim felett a felkavart homokszemek zizegő neszében, amint keresztül-kasul nyargaltak a buckákon, itt lehordva, amott újra felépítve őket. Virrasztottam az időtlen éjszakában, miközben a hold hol kibukkant, hol meg eltűnt a szelek felkavarta rőt gomolygásban. És hallgattam, hogyan szólongatják még egymást az őrszemek a háromszögletű tábor három csúcsánál - de hangjuk már csupán vontatott, hit nélküli kiáltás volt, olyan üres, hogy szinte a szívbe markolt.

Én pedig így szóltam Istenhez: "Nincs semmi, ami befogadná őket... Egykori szavaik erejüket veszítették. Atyám hadifoglyai hitetlenek voltak, de egy erős ország állt körülöttük. Atyám egy dalnokot küldött közéjük, de ezért az emberért egy ország felelt. Ezért tudta őket megtéríteni szavának mindenható erejével egyetlen éjszakán. Csakhogy ez az erő nem tőle, hanem az országtól származott."

"Énnekem azonban nincsen dalnokom, se igazságom, és köpenyem sincsen, hogy pásztorrá legyek. Szükségszerű hát, hogy gyilkolják egymást, és megrontsák ezt az éjszakát alattomos tőrdöféseikkel, amelyek olyan haszontalanok, mint a lepra? Kinek, minek a nevében tudom őket összefogni?"


Aztán itt is, ott is hamis próféták támadtak, és néhányat maguk köré gyűjtöttek embereim közül. És híveik, bár kevesen voltak, lelkesen készen álltak, hogy meghaljanak azért, amiben hittek. Ám hiedelmeik mit sem jelentettek a többi számára. És ez a sokféle hit mind ellentmondott egymásnak. És így apró egyházak keletkeztek, amelyek gyűlölték egymást, mert megszokták, hogy csak tévedést vagy igazságot ismerjenek. És ami nem igazság, az tévedés, ami pedig nem tévedés, az igazság. Én azonban jól tudom, hogy a tévedés egyáltalán nem ellenkezője az igazságnak, hanem csupán másfajta elrendezése ugyanazoknak a köveknek, ugyanazokból a kövekből emelt, sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más templom, és mivel ráeszméltem, hogy ezek az emberek csalóka igazságokért készek meghalni, vérzett értük a szívem. És ily szavakkal szóltam Istenhez: "Nem tudsz olyan igazságra tanítani, amelyik legyőzi külön igazságaikat, és mindnyájukat kebelébe fogadja? Mert ha ezekből a most egymást faló füvekből olyan fát csinálok, amelyet egyetlen lélek lelkesít, akkor az ágak egymás erősödéséből fognak gyarapodni, s az egész fa egyetlenegy csodálatos együttműködés, napra való kitárulkozás lesz.

"Nem lesz hozzá elég nagy a szívem, hogy mindnyájukat magába fogadja?"


Aztán elkövetkezett a tiszta lelkűek nevetségessé tétele és a kalmárok diadala. Adtak-vettek. A szüzeket bérbe adták. Fosztogatták az árpakészleteket, amelyeket az éhínség idejére raktároztam el. Egymást gyilkolták. Én azonban nem voltam eléggé együgyű ahhoz, hogy azt higgyem: országom bukása az erkölcs bukásának a következménye, mert nagyon is világos volt előttem, hogy az erkölcs csődje származott országom bukásából.

"Uram, szólottam, ajándékozz meg azzal a képpel, amelyre el fogják cserélni magukat szívükben. És egymáson keresztül mindnyájan megnövekednek erejükben. És az erény annak a jelképe lesz, amik."


XIV.

Szeretetem csendjében sokat kivégeztettem közülük. De minden halál csak tovább táplálta a lázadás föld alatti láváját. Mert az emberek elfogadják a nyilvánvaló igazságot. Itt azonban nem volt ilyen. Nehezen értették meg, miféle nyilvánvaló igazság nevében halt meg ismét valamelyikük. Ekkor kaptam Isten bölcsességétől tanítást arról, hogy mi a hatalom.

Mert a hatalom nem magyarázható a szigorral. Hanem egyedül a beszéd egyszerűségével. Persze, szigorra is szükség van, hogy elfogadtassuk az új beszédet, hiszen semmi sem bizonyít mellette, és sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más. Ám hogyan tudna elfogadtatni a szigor egy olyan beszédet, amely maga úgy osztaná meg az embereket, hogy engedné, hadd mondjanak egymásnak ellent. Mert kényszerrel elfogadtatni egy ilyen beszédet egyet jelent a megosztás elfogadtatásával és a szigor lerombolásával.

Én azonban megtehetem, önkényesen, azzal, hogy egyszerűsítek. Ilyenkor rákényszerítem az embert, hogy más legyen, felengedettebb és világosabb, nemesebb és buzgóbb, egyszóval azonos önmagával a vágyaiban, s akkor, miután meglelte önmagát, megtagadja a lárvát, amelyben korábbi mivoltát fedezi fel, s rádöbbenve a saját nagyszerűségére, elcsodálkozik, és szövetségesemmé, szigorom katonájává lesz. Az én szigoromnak pedig csak egyetlen alapja van, a szerepe. Az én szigorom hatalmas kapu, s az is lehet, hogy az ostorcsapások kényszerítik át rajta a nyájat, hogy vetkezze le régi mivoltát, és lényegüljön át. De ezt nem kényszerből teszik az emberek, hanem azért, mert megtértek.

Ám nincsen hatékony szigor, ha a kapu átlépése után az önmagukat levetkezett, a bábállapotból fényre lépett emberek nem érzik, hogy szárnyak nyílnak bennük, s ahelyett, hogy magasztalnák a szenvedést, amely létet adott nekik, csonkítottnak, szomorúnak érzik magukat, és visszafordulnak a másik part felé, ahonnan jöttek.

Ilyenkor telnek meg a folyók szomorún, haszontalanul az emberek vérével.

Az általam kivégeztetettek, értésemre adván, hogy nem voltam képes megtéríteni őket, ráébresztettek tévedésemre. Ekkor a következő imádságot költöttem:

"Uram, rövid a köpenyem, és rossz pásztor vagyok, mert nem tudok védelmet nyújtani népemnek. Miközben kielégítem az egyik igényeit, megsértem a másikéit."

"Uram, tudom, hogy minden vágy szép. A szabadság vágya éppúgy, mint a fegyelemé. A gyermekeknek szánt kenyéré éppúgy, mint a kenyér feláldozásáé. A kutató tudományé éppúgy, mint az elfogadó és formáló tekintélytiszteleté. Az istenek közé iktató hierarchiáké ugyanúgy, mint a mindenkinek szerepet juttató megosztásé. Az elmélkedést lehetővé tevő időé éppúgy, mint az időt kitöltő munkáé. Az ész kormányozta szereteté, amelyik bünteti a testet és naggyá teszi az embert, éppúgy, mint a testet gyógyító irgalomé. A felépítendő jövőé is, a megőrzendő múlté is. A magvakat elültető háborúé is, a magvakat begyűjtő békéé is."

"De azt is tudom, hogy ezek a civódások nem egyebek, mint szócséplés, és valahányszor felemelkedik az ember, egy kicsivel mindig magasabbról szemlélik őket. És már nincs is több civakodás."

"Uram, meg akarom alapozni harcosaim nemességét, meg a templomok szépségét, amelyre az emberek elcserélik magukat, s amely értelmet kölcsönöz életüknek. De ma este, miközben szeretetem sivatagában ballagtam, egy könnyező kisleányba botlottam. Magam felé fordítottam a fejét, hogy olvasni tudjak szemében. És elkápráztatott a bánata. Ha nem vagyok hajlandó ezt a bánatot megismerni, Uram, akkor a világ egy részét tagadom meg, és nem fejeztem be a művemet. Nem mintha el akarnék fordulni a nagy céloktól, de ennek a kislánynak vigasztalást kell nyernie! Mert csak akkor megy rendben a világ sora. Ez a kislány is a világ jelképe."


XV.

Nehéz dolog a háború, amikor immár nem természetes hajlandóság vagy valamely vágy kifejezése. Tömény butasággal megvert vezéreim furfangos taktikákat tanulmányoztak, vitatkoztak, és igyekeztek mindent tökéletesen előkészíteni, mielőtt cselekvésre került a sor. Mert nem Isten lelkesítette őket, hanem egyszerűen csak becsületesek és szorgalmasak voltak. El is buktak. Én meg összehívtam és kioktattam őket:

"Ti nem győztök soha, mert tökéletességre törekesztek. Holott a tökéletesség múzeumi tárgy. Kizárjátok a tévedéseket, s mielőtt cselekedni kezdenétek, előbb meggyőződtök róla, hogy a megkockáztatandó hadmozdulat bizonyíthatóan eredményes-e. De hol olvastatok arról, hogy a jövendő bizonyítható? S amint ezzel az eljárással megakadályoznátok, hogy a rátok bízott területen festők, szobrászok, vagy bárminő más termékeny felfedező elme bontakozzék ki, ugyanígy a győzelmet is lehetetlenné teszitek. Mert én mondom nektek: a torony, a város vagy az ország is úgy növekszik, mint a fa. Ezek mind az élet megnyilatkozásai, mert ember kell a megszületésükhöz. Az ember pedig azt hiszi, hogy számol. Azt hiszi, hogy kőépületeinek a felépítését az ész kormányozza, holott e kövek felfelé törése elsősorban az ő vágyából származik. S a város őbenne van, abban a képben, amelyet a szívében hordoz, mint ahogyan a fa is benne van a magban. És számításai csak arra valók, hogy felöltöztessék a vágyát. És példázzák azt. Mert nem magyarázzátok meg a fát, ha megmutatjátok, milyen vizet ivott fel, milyen ásványi nedveket szívott magába, milyen az a nap, amelyik erőt kölcsönzött neki. S a várost sem magyarázzátok meg, ha azt mondjátok: "Lám, miért nem omlik be ez a boltozat... íme az építészek számításai..." Mert ha egy városnak meg kell születnie, akkor mindig találnak olyan számolókat, akik helyesen számolnak. Csakhogy ők csupán szolgák. És ha első helyre állítod az ilyent, abban a hitben, hogy a városok az ő kezéből kerülnek ki, egyetlen város sem támad a homokon. A jól számoló mérnök azt tudja, hogy hogyan születnek a városok, azt azonban nem, hogy miért. Ellenben zúdítsd a tudatlan hódítót népével a zord, kietlen földre, a sziklák közé, aztán gyere vissza később: harminc kupolájával ott látod ragyogni a napban a várost... És a kupolák olyan egyenes-keményen fognak állni, mint a cédrus ágai. Mert a hódító vágya sok-kupolájú várossá lett, mert eszközeiül, útjaiul és utcáiul meg tudta találni az összes mérnököt, akit csak akart."

"Ilyenformán, mondottam nekik, el fogjátok veszíteni a háborút, mert ti nem vágytok semmire. Semmiféle vonzalom nem hevít benneteket. És nem működtök együtt, hanem egymást teszitek tönkre következetlen döntéseitekkel. Nézzétek csak a követ, hogy érezteti a súlyát. Gurul a vízmosás feneke felé. Mert a kő mindama porszemek együttműködése, amelyekből gyúratott, s amelyek mind ugyanazon cél felé törekszenek súlyukkal. Nézd csak a tárolók vizét. Ránehezedik az oldalfalakra, és alkalomra vár. Mert eljön ama nap, amikor az alkalmak jelentkeznek. S a víz éjjel-nappal szakadatlanul érezteti súlyát. Látszólag alszik, de él. Mert keletkezzék csak a legcsekélyebb repedés, máris megindul, beszivárog, akadályba ütközik, megkerüli, ha lehet, s ha az út nem vezet sehová sem, látszólag ismét álomba merül az újabb repedésig, amely másik utat nyit neki. Semmiért el nem vétené az új alkalmat. És kifürkészhetetlen utakon át, amelyeket semmiféle mérnök nem tudott volna előre kimérni, egyetlen nyomás elég lett, hogy a tároló minden tartalék vize elfolyjon."

"Seregetek hasonlatos egy olyan tengerhez, amely nem nehezedik vizeivel a partvédő gátra. Kovásztalan tészta vagytok. Bevetetlen föld. Tömeg, amely nem ismer kívánságokat. Vezetés helyett ügyintéztek. Bárgyú tanúk vagytok csupán. És a homályos erők, amelyek viszont teljes súlyukkal nyomják az ország védőfalait, adminisztrátorok nélkül is elpusztítanak benneteket vizeikkel. Aztán nálatok is bárgyúbb történetíróitok majd megmagyarázzák a katasztrófa okait, és az ellenfél bölcsességének, pontos számításának és tudományának nevezik sikerének eszközeit. Én azonban azt mondom nektek, hogy nincs abban semmiféle bölcsesség, számítás vagy tudomány, amikor a víz lerombolja a gátakat, és elnyeli az emberek városait."

"Én azonban annak az alkotó művésznek a módján formálom a jövendőt, aki vésővel bontja ki művét a márványból. És egymás után pattogzanak le a szilánkok, amelyek eddig elrejtették az isten arcát. Az emberek pedig azt fogják mondani: "Ebben a márványban benne volt ez az isten. És ő megtalálta. És a mozdulata volt hozzá az eszköz." De én azt mondom, hogy ez a művész egyáltalán nem számítgatott; csak faragta a követ. A szobor arcán ülő mosoly nem veríték, szilánk, vésőnyom és márvány. A mosoly nem a kőből, hanem az alkotóból származik. Szabadítsd fel az embert, és alkotni fog."


Tömény bárgyúsággal megvert vezéreim összegyűltek: "Meg kell értenünk, mondották, miért hasonlanak meg embereink, miért gyűlölik egymást." És maguk elé szólították őket. Meghallgatták mindegyiküket, igyekezve összebékíteni álláspontjaikat, igazságot tenni közöttük, megadván az egyiknek azt, ami járt neki, elvévén a másiktól azt, amit jogtalanul birtokolt. Ha pedig féltékenység okából gyűlölték egymást, akkor igyekeztek megállapítani, kinek van igaza, ki a hibás. És hamarosan minden összezavarodott előttük, mert annyira egymásba bonyolódtak a problémák, és ugyanaz a cselekedet oly különböző arculatot mutatott - nemes volt, ha erről az oldalról nézték, aljas szándékú, ha a másikról, egyszerre könyörtelen és nagylelkű. Tanácskozásaik belenyúltak a késő éjszakába. És minthogy már nem is aludtak, bárgyúságuk nőttön-nőtt. Végre felkerestek: "Erre a zavaros ügyre csak egy megoldás van, mondották. A zsidók vízözöne!"

Én azonban visszaemlékeztem atyám szavaira: "Amikor a penész beleesik a búzába, okát a búzán kívül keressd, és szerezz neki más csűrt. Amikor az emberek gyűlölködnek, ne hallgasd végig gyűlölködésük okainak hülye felsorolását. Mert van belőlük még sok más is azokon kívül, amiket neked előadnak, de azokra nem gondoltak. És ugyanannyi okuk van arra is, hogy szeressék egymást. És hogy közönyösen, egymással nem törődve éljenek. Én azonban, aki sohasem a szavakkal törődtem, tudván, hogy amit magukkal hömpölygetnek, nem egyéb, mint nehezen elolvasható jel, mint ahogy az épület kövei sem magyarázzák sem az árnyékot, sem a csendet, s a fa alkotó anyagai sem magyarázzák meg a fát, miért foglalkoztam volna gyűlölködésük anyagával? Úgy építették gyűlöletüket, mint valami templomot, ugyanazokból a kövekből, amelyekből a szeretetet is felépíthették volna."

Így tehát egyszerűen csak tanúja voltam ennek a gyűlöletnek, amelyet helytelen érveikkel támogattak körül, s úgy véltem, nem is lehet őket kigyógyítanom belőle azzal, ha az igazságszolgáltatás eleve eredménytelenségre ítélt eszközeit veszem igénybe. Ez csak megszilárdította volna őket érvelésükben, alapot adva egyesek hibáinak, mások igazságának. Meg azok neheztelésének, akiket hibásnak nyilvánítottam és azok fennhéjázásának, akiknek igazat adtam. És ily módon csak tovább mélyítettem volna a szakadékot. De én visszaemlékeztem atyám bölcsességére.

Az történt annak idején, hogy miután új földeket hódított meg, s mivel egyelőre e földek még nem voltak biztonságosak, katonai parancsnokokat küldött oda, hogy legyenek segítségére a kormányzóknak. Nos, az új tartományokból a fővárosba érkező utazók felkeresték atyámat, és figyelmeztették:

"Ebben és ebben a tartományban, mondották neki, a katonai parancsnok megsértette a kormányzót. Már nem is állnak szóba egymással".

A másik, aki egy másik tartományból jött:

"Uram, így szólt, a kormányzó meggyűlölte a vezéredet."

Egy harmadikból érkezett pedig ezt jelentette:

"Uram, odalenn esdve kérnek, hogy oldj meg egy súlyos vitát. A parancsnok és a kormányzó veszekszik egymással."

Atyám pedig előbb meghallgatta a civódás okait. És az indítékok minden esetben nyilvánvalók voltak. Bárki, akinek ilyen módon gázolnak a becsületébe, igyekezett volna megtorolni a sérelmet. Csupa szégyenletes árulás, kiengesztelhetetlen perlekedés! Meg nőrablás, gyalázkodás. És minden esetben teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egyiknek igaza van, hogy a másik hibát követett el. Csakhogy ezek a mendemondák bosszantották atyámat.

"Más dolgom is van, mondotta nekem, mint hogy ostoba veszekedéseikkel foglalkozzam. Országszerte támadnak ilyenek, mindig mások, és mégis mindig hasonlók. Milyen csoda folytán választottam ki minden esetben olyan kormányzókat és vezéreket, akik nem képesek egymást elviselni?"

"Amikor az istállóban elhelyezett állatok egymás után elhullanak, ne bennük igyekezz meglelni a baj okát. Foglalkozz az istállóval, és gyújtsd fel."

Hivatott hát egy üzenetvivőt:

"Helytelenül határoztam meg előjogaikat. Nem tudják, melyiké az elsőbbség a másikkal szemben a díszlakomákon. Sértődötten figyelik egymást. És egy vonalban haladnak egészen a leülés pillanatáig. Aztán az otrombábbik vagy a kevésbé ostoba kerekedik felül, és foglalja el a helyet. A másik persze gyűlöli. És keményen fogadkozik, hogy legközelebb majd nem lesz olyan buta, és jobban fogja szedni a lábát, hogy ő ülhessen le elsőnek. És aztán természetesen elrabolják egymás asszonyait, elkötik egymás nyájait, vagy egyszerűen lepocskondiázzák egymást. Pedig az egész nem egyéb, mint érdektelen ostobáskodás, ők azonban szenvednek miatta, mert hisznek benne. De én nem hallgatok oda a lármájukra."

"Azt akarod, hogy szeressék egymást? Akkor ne vess elébük egy szemernyi hatalmat sem, hogy osztozkodjanak rajta. Hanem szolgálja az egyik a másikat. A másik meg szolgálja az országot. Akkor maid szívesen támogatják egymást, és építenek közös erővel."

Kegyetlenül megbüntette tehát őket, miért csaptak akkora zajt civakodásaikkal: "Az országnak, mondotta nekik, nincs szüksége a ti botrányos viselkedésetekre. A parancsnok nyilvánvalóan engedelmességgel tartozik a kormányzónak. Megbüntetem tehát a kormányzót, mivel nem tudott parancsolni. A másikat meg azért, mert nem tudott engedelmeskedni. És azt tanácsolom, maradjatok veszteg."

És országszerte kibékültek egymással az emberek. Az elhajtott tevéket visszaadták. A házasságtörő asszonyokat visszavitték otthonaikba, vagy eltaszították. A sértésekért elégtételt adtak. És aki engedelmeskedett, az egyszerre büszke lett annak a dicséreteire, aki felettese volt. És örömforrások nyíltak számára. Az pedig, aki parancsolt, boldognak érezte magát, hogy azzal mutathatja meg a hatalmát, ha nagyobbá teszi beosztottját. És az ünnepi lakomák alkalmával maga elé tolta, hadd üljön le ő elsőnek.

"Mindez pedig nem azért történt, mintha buták lettek volna, mondotta atyám. Hanem mert a beszéd szavai semmi figyelemreméltót nem görgetnek magukkal. Tanulj meg ne az üres szavakra vagy azokra az okoskodásokra hallgatni, amelyekkel önmagukat tudják becsapni. Tanulj messzebbre tekinteni. Mert gyűlöletük egyáltalán nem volt képtelenség. Ha nincs minden kő a maga helyén, akkor nincs templom. És ha minden kő a maga helyén van, és a templomot szolgálja, akkor meg csupán a belőlük születő csend s a templomban születő imádság számít. De ki hallja, hogy a kövekről beszélnek?"

Ezért nem érdekeltek engem vezéreim gondjai, akik eljöttek hozzám, és azt kívánták tőlem, hogy az emberekben keressem viszályaik okait, s aztán teremtsek bennük rendet bíráskodásommal. De én szeretetemet magamba zárva végigjártam a tábort, és elnéztem őket, hogyan gyűlölik egymást. Aztán visszavonultam, hogy elmondjam Istennek könyörgésemet:

"Uram, lásd, hogyan viszálykodnak, mivel már nem építik az országot. Mert a tévedés abban áll, hogy azt hiszik, azért nem építik, mivel meghasonlottak egymással. Világosíts fel, milyen tornyot emeltessek velük, amely lehetővé teszi számukra, hogy elcseréljék magukat benne különböző vágyaikra. Amelyik minden képességüket mozgósítja, és mindnyájukat boldoggá teszi azzal, hogy teljes nagyságában mindenestől igénybe veszi. Köpenyem nagyon kurta, és én rossz pásztor vagyok, aki képtelen szárnya alá venni őket. És azért gyűlölik egymást, mert fáznak. Mert a gyűlölet mindig csak kielégítetlenség, nem egyéb. Minden gyűlöletnek van valami mélyen rejtőző értelme, de ez az értelem mindenestől hatalmában tartja. A különböző füvek gyűlölik és felfalják egymást, de nem így az egyet alkotó fa, amelynek minden ága a többi jólétéből gyarapszik. Adj nekem egy darabkát köpenyedből, hogy alája gyűjtsem harcosaimat, földműveseimet, tudósaimat, a férjeket és a feleségeket meg a síró gyermekeket..."


XVI.

Így van ez az erénnyel is. Vezéreim tömény butaságukban elkezdtek nekem az erényről beszélni:

"Tessék, mondották, romlanak az erkölcsök. És ezért bomladozik az ország. Szorosabbra kell fogni a törvények gyeplőjét, kegyetlenebb büntetéseket kieszelni. És lenyisszantani azoknak a fejét, akik megtévedtek."

Én pedig elgondolkoztam:

"Lehet, hogy valóban fontos lenne a bakót dolgoztatni. De az erény mindenek előtt következmény. Embereim megromlása mindenek előtt az embereket megvalósító ország romlása. Mert ha az ország eleven és egészséges lenne, felszítaná nemes érzelmeiket."


És eszembe jutottak atyám szavai:

"Az erény az emberi állapotban való tökéletesség, nem pedig hibák hiánya. Ha várost akarok építeni, akkor előveszem az aljanépet, a csőcseléket, és megnemesítem őket azzal, hogy hatalmat adok nekik. Különb mámorokat kínálok nekik, mint a rablás-fosztogatás, az uzsora vagy a nők megbecstelenítése. És íme, egyszerre hogy építenek izmos karjaikkal! Büszkeségük toronnyá, templommá, bástyává lesz. Kegyetlenségük nagysággá, a fegyelem szigorú megtartásává. És most már egy olyan várost szolgálnak, amely belőlük támadt, s amelyre elcserélték magukat szívükben. És hogy megvédjék, meghalnak majd a bástyáin. S ezentúl nem lelsz bennük mást, csak nagyszerű erényeket."

Te azonban, aki fintorogsz a föld hatalmas erejének, a televénynek meg a televény rothadásának és férgeinek durva látványán, mindenek előtt azt kívánod az embertől, hogy ne legyen, hogy még a szagát se érezd. Erejük megnyilatkozását kifogásolod bennük. Ezért állítasz herélteket országod élére. Azok pedig üldözik a bűnt, holott az nem egyéb, mint munkát nem lelő erő. Az erőt és az életet üldözik. És aztán múzeumőrökké lesznek, és egy halott ország felett őrködnek."


"A cédrus, mondotta atyám, a föld sarából táplálkozik, de azt sűrű lombbá változtatja, a lomb viszont a napból kapja táplálékát."

"A cédrus, mondotta néha atyám, a sár tökéletessége. Az erénnyé vált sár. Ha meg akarod menteni országodat, támassz benne lelkes buzgóságot. Irányt fog adni az emberek indulatainak. És ugyanezek a cselekedetek, indulatok, törekvések és erőfeszítések, ahelyett, hogy lerombolnák, fel fogják építeni a városodat."

"És most azt mondom neked:

"Városod elpusztul, ha egyszer végleg elkészül. Az emberek ugyanis nem abból éltek, amit kaptak, hanem abból, amit adtak. Ha a meglevő készleteken marakodnak, barlangi farkassá fognak visszaváltozni. Ha pedig könyörtelen szigorral sikerül megfékezned őket, akkor farkas helyett istállóban élő barommá lesznek. Mert egy város építése sohasem fejeződhet be. Csak akkor mondom, hogy művem be van fejezve, amikor kifogyott belőlem a hevület. Az emberek ekkor azért halnak meg, mert már halottak. A tökéletesség azonban nem olyan cél, amelyet elérhetünk. A tökéletesség Istenben való elcserélésünk. És én sohasem fejeztem be az én városomat...


Ezért kételkedtem benne, hogy elégséges a pallost suhogtatni. Mert ha azt, aki megromlott, nyilván meg kell öletni, nehogy megrontsa a többit, amint kidobjuk a poshadt gyümölcsöt is a kamrából, a beteg állatot az ólból, mégis helyesebb, ha a kamrát vagy az ólt cseréljük ki, mert elsősorban ezek felelősek a bajért.

Minek megbüntetni azt, akit jó útra lehet téríteni? Ezért intéztem Istenhez ezt a könyörgést: "Uram, add kölcsön nekem köpönyeged egy foszlányát, hogy betakarjak vele mindenkit rengeteg kívánságával együtt. Belefáradtam leöldösni azokat, akiknek nem tudok hajlékot adni, attól tartva, hogy romba döntik művemet. Jól tudom, hogy fenyegetést jelentenek a többiek számára, és tönkretehetik pillanatnyi igazságom vitatható jótéteményeit, de azt is tudom, hogy ugyanakkor nemesek is, és ők is az igazság hordozói."


XVII.

Ezért vetettem én meg mindenkor hiábavalóságuk miatt a könnyű szavakat. Ha voltam bizalmatlan a sziporkázó fecsegéssel szemben. És amikor vezéreim így beszéltek hozzám tömény butaságukban: "A nép lázong, azt ajánljuk neked, légy ügyes...", elbocsátottam őket. Mert az ügyesség csupán üres szó. És alkotás közben nem lehetséges a köntörfalazás. Az ember azt valósítja meg, amit csinál, semmi többet. És ha valamely célt kergetve úgy intézed, mintha más célra törnél, olyanra, amely különbözik igazi célodtól, csak az tart ügyesnek, akit sikerül rászedned. Mert végeredményben te azt valósítod meg, ami a te első célod, és semmi többet. Azt, amivel foglalkozol, semmi egyebet. Akkor is, ha azért foglalkozol vele, hogy küzdj ellene. Azzal, hogy hadakozom ellenük, létet adok ellenségeimnek. Embert kovácsolok belőlük, megacélozom őket. És ha hiú erőlködéssel azt állítom, hogy majdani szabadságjogok nevében fokozom zsarnokságomat, a zsarnokságomat alapozom meg. Mert nincs mód kerülgetni az életet. A fát nem lehet becsapni: olyanra nő, amilyenre nyesegetjük. Minden egyéb szócséplés. És ha azt állítom, hogy az én nemzedékemet a jövő nemzedékek boldogságáért áldozom fel, az embereket áldozom fel. Nem ezeket vagy amazokat, hanem mindet. És egyszerűen mindnyájukat szerencsétlenségbe taszítom. Minden egyéb üres szócséplés. És ha azért háborúskodom, hogy békét nyerjek, a háborút valósítom meg. A béke nem olyan állapot, amelyet háború útján lehet elérni. Ha hiszek a fegyverekkel meghódítható békében, fegyvereimet lerakva meghalok. Mert a békét csak úgy tudom megteremteni, ha szilárd alapokat adok a békének. Más szóval: ha kapok vagy elnyelek, és ha minden egyes ember saját kívánságait látja kifejeződni országomban. Mert a kép ugyanaz lehet, csak mindenki a saját módján szereti. Csupán a meg nem felelő beszéd állítja egymással szembe az embereket, mert amit kívánnak, az nem változik. Én még sohasem találkoztam olyannal, aki rendetlenséget, aljasságot vagy pusztulást kívánt volna. A kép, amely nem hagyja őket nyugodni, amelyet szeretnének megvalósítani, a világ minden részén egyforma, az utak azonban, amelyeken feléje igyekeznek, különböznek. Az egyik azt hiszi, hogy a szabadság teszi lehetővé az embernek, hogy kibontakozzék, a másik azt, hogy kényszer alatt nő majd nagyra, de mind a kettő azt kívánja, hogy nagy legyen. Az egyik azt hiszi, hogy a felebaráti szeretet köti össze az embereket, a másik megvetéssel fordul el a jóságtól, amely szerinte nem egyéb, mint a fekély kímélete, és arra kényszeríti embertársait, hogy tornyot építsenek, s abban olvadjanak egymásba. És mind a kettő a szeretetért küzd. Az egyik azt hiszi, hogy az anyagi boldogulás old meg minden problémát, mert a terheitől megszabadult ember időt tud magának szakítani szíve, lelke és értelme kiművelésére. A másik azonban úgy véli, hogy a szívek, értelmek és lelkek minősége egyáltalán nem a nekik juttatott táplálékoktól, sem a számukra biztosított szabadságjogoktól, hanem azoktól az önkéntes áldozatoktól függ, amelyeket tőlük sürgetnek. Azt hiszi, hogy csak az olyan templomok szépek, amelyek isten követeléseiből születtek, és váltságdíjként adattak őneki. De mind a kettő a lelket, az értelmet és a szívet kívánta szebbé tenni. És mind a kettőnek igaza van, mert ki tudna nagyra nőni egy nehéz munka rabszolgaságában, kegyetlen feltételei között, butító hatása alatt? De ki nőhet nagyra a szabadságomban, a rothadás tiszteletében, az olyan hívságos műben, amely nem egyéb, mint naplopók időtöltése?

Erre aztán fegyvert ragadnak a helytelen szavak miatt, ugyanazon szeretet nevében. És kitör közöttük a háború, amely kutatás, küzdelem és átgondolatlan kísérletezés a kényszerítő irányban, mint a költőm idézte fa erősbödése, amelyik vaknak születve addig döntögette-verte börtöne falait, míg rést nem csinált magának a tetején, hogy aztán egyenesen szökkenjen a nap felé, végre töretlen derékkal, diadalmasan.

A békét én nem erőszakolom rá az emberekre. Ellenségemet alapozom meg, az ő gyűlöletét nevelem, ha megelégszem azzal, hogy leigázom. Nagy csak a megtérítés, és megtéríteni annyit jelent, mint befogadni. Mindenkinek az ő testére szabott ruhát kínálni, hogy jól érezze magát benne. És mindenkinek ugyanazt a ruhát. Mert minden ellentmondás oka csupán a géniusz hiánya.

Ezért ismétlem meg imámat:

"Uram, világosíts meg. Növelj engem bölcsességben, hogy megbékéltessem az embereket, de nem azzal, hogy lemondassam őket valamelyik hőn óhajtott céljukról. Hanem egy új arc felmutatásával, amelyik mindegyikük számára ugyanaz lesz. Mint a hajón, Uram! Akik értetlenül a bal oldali köteleket húzzák, azok ellen dolgoznak, akik jobbra húznak. Tudatlanságukban meggyűlölnék egymást. De ha ezt megértik, akkor együttműködnek, és közös erővel segítenek a szélnek."

A béke olyan fa, amelynek hosszú időre van szüksége a növekedéshez. Akárcsak a cédrusnak, nekünk is még rengeteg sziklatörmeléket kell magunkba felszívnunk, hogy megvalósítsuk magunkat...

Békét építeni annyi, mint elég nagyra építeni az akolt, hogy az egész nyáj elalhasson benne. Annyi, mint elég tágasra építeni a palotát ahhoz, hogy mindenki elférjen benne anélkül, hogy kint kellene hagyniuk a poggyászaikat. Nem pedig kezüket-lábukat levágni, hogy mind elférjenek benne. Békét építeni annyi, mint elérni Istennél, hogy adja kölcsön pásztorköpönyegét, amely alá az emberek minden vágyukkal együtt behúzódhassanak. Ugyanígy van ez a fiait szerető anyával is. Azt is szereti, amelyik félénk és gyengéd. A másikat is, amelyikben forró életvágy lobog. És a harmadikat is, aki talán púpos, hitványka, növésében elmaradt. De különbözőségük ellenére mindegyik iránt egyformán érez. És, bár más és más módon szeretik, egyformán büszke mindegyikre.

De a béke olyan fa, amelynek hosszú időre van szüksége a növekedéshez. Több tisztánlátás kell hozzá, mint amennyi nekem van. És még semmi sem egészen nyilvánvaló. Ezért válogatok és elvetek. Túlságosan könnyű dolog lenne békét teremteni, ha már minden ember egyforma volna.


Így mondott csődöt vezéreim ügyeskedése, mert tömény butaságukban mindenféle okoskodásokkal traktáltak. Én azonban nem felejtettem el atyám szavait: "Az okoskodás művészete teszi lehetővé az ember számára, hogy becsapja magát..."

"Ha embereink elhanyagolják az ország feladatait, azt jelenti, hogy elpusztulnak. Tehát rajtaütéseket rendezünk nekik, azoktól majd megedződnek, és az ország meg lesz mentve."

Így beszélnek a tanárok, akik lépésről lépésre következtetnek. Az élet azonban van. Mint ahogyan a fa is van. És a szár nem holmi eszköz, amelyet a csíra azért talált magának, hogy ág lehessen belőle. Szár, csíra és ág ugyanaz a kiteljesedés.

Ezért hát helyreigazítottam őket: "Ha embereink elpuhulnak, az azért van, mert meghalt bennük az ország, amely életerejüket táplálta. Akárcsak a cédrus, amikor felélte életadottságait. Megszűnik cédrussá alakítani a köveket. És elkezd szertefoszlani a sivatagban. Hogy tehát újra lelket öntsünk beléjük, meg kell őket térítenünk..." Mindazonáltal, mivel nem voltak képesek megérteni engem, elnézőn hagytam, hadd játsszák kisded játékaikat, mire ők halálba küldték embereiket egy kút körül, amelyre pedig senki sem áhítozott, hiszen ki volt száradva, de ahol véletlen folytán tábort vert az ellenség.

Persze, szép a fegyverropogás a kút körül, lepketánc a virág körül, mert aki megszerzi a kutat, az elveszi a földet, és újra rálel a győzelmek ízére. Az ellenség a csapásra visszafordul, mint a jöttödre felröppenő hollósereg, amely hatalmas köröket ír le, hogy aztán ott szálljon le, ahol már nincs tőled több félnivalója. Ilyenkor a homok, amely mögötted felitta őket, puskaporossá válik. Te meg férfi módra élethalálharcot vívsz. Közben táncolsz, hol eltávolodsz, hol közelebb kerülsz valamihez.

De ha ilyenkor nincs ott egyéb, csupán egy kiszáradt kút, a játék nem ugyanaz. Ezért aztán tudod, hogy ez a kút éppoly haszontalan, értelmetlen, mint a játékocska, ha nem teszed fel rá a vagyonodat. Vezéreim látták, hogyan kockáznak a katonáink, és hogyan ölik egymást, ha csalást fedeznek fel, s ezért hittek a szerencsejátékban. És úgy játszottak a kútra, mint egy tét nélküli kockára. Csakhogy senki sem gyilkol, ha tét nélküli kockával csalnak.

Vezéreim soha sem értették meg igazán, mi a szeretet.

Mert látják, mennyire lelkesíti a hajnal a szerelmest, amely az ébredéssel együtt újra meghozza neki szerelmét. És látják, mennyire feltüzeli a harcost a hajnal, amely az ébredéssel együtt újra meghozza neki a készülő győzelmet. A győzelmet, amely már ott nyújtózkodik benne, és vidámságra serkenti. És erre azt hiszik, hogy a hajnal az erős, nem pedig a szerelem. Én azonban azt mondom, hogy szeretet nélkül semmit sem lehet csinálni. Mert untat a kocka, ha nincs töltve valami kívánatos értelemmel. És untat a hajnal is, ha nem csinál egyebet, mint hogy visszavezet nyomorúságos életedbe. És a haszontalanná vált kútért meghalni sincs kedved.

Természetesen minél keményebb a munka, amelyben elégsz a szeretet nevében, annál jobban lelkesít. Minél többet adsz, annál jobban megnősz. De kell valaki, aki kapjon. Veszteni nem azonos az adással.

Amikor látták, hogy az emberek milyen örömmel adnak, vezéreim nem egyszerűen azt a következtetést vonták le belőle, hogy van ott valaki, aki kap. És nem értették meg, hogy az ember fellelkesítéséhez nem elég mindenéből kifosztani.

Én azonban szóra bírtam egy elkeseredett sebesültet. Így szólt hozzám:

"Uram, meg fogok halni. Odaadtam a véremet. De nem kapok érte semmit cserébe. Mielőtt még a társa bosszút nem állt érte rajtam, megfigyeltem haldoklása közben azt az ellenséges harcost, akit hasba lőttem. Úgy éreztem, hogy mivel mindenestől a hitének ajándékozta magát, kiteljesedett a halálban. És halála nem volt hiábavaló. Én viszont, mivel káplárom parancsát teljesítettem, nem pedig olyan valakiét, akinek a gazdagodása megérte volna a halálomat, katonához méltón, de kiábrándulva halok meg."

A többi pedig elmenekült.


XVIII.

Ezért ezen az estén a fekete sziklaszirt tetejéről, amelyre felmásztam, eltűnődtem a síkságon elnyúló táborom fekete alakzatain; a tábor most is háromszögű volt, három csúcsán megrakva őrszemekkel, puskákkal és puskaporral is bőven el volt látva, mint mindig, de mégis közelinek éreztem azt a pillanatot, amikor, mint a kiszáradt fát, elfújja, szétkergeti, szétszórja a szél; és megbocsátottam embereimnek.

Mert megértettem. Megértettem, hogy a hernyó meghal, amikor begubózik. Meghal a növény, amikor felmagzik. Aki átváltozik valamivé, megismerkedik a szomorúsággal és a szorongással. Minden haszontalanná válik benne. Aki leveti régi énjét a vedlő rovar módjára, csupa temető, csupa bánatos visszavágyakozás. És ez a tömeg most a vedlésre várt, mert elkoptatta magán a régi országot, amelyet már senki sem fog megfiatalítani. Senki sem gyógyíthatja meg a hernyót vagy a növényt, sem a kamasszá átvedlő gyermekét, aki, hogy ismét boldognak érezze magát, azt követeli, hadd térjen vissza gyermekségébe, nyerjék vissza színüket unalmassá vált játékai, nyerje vissza édességét az anyai öl, ízét a tej - csakhogy nincs már színük a játékoknak, nincs menedék az anya karjaiban, nincs íze a tejnek - és szomorúan tovább megy. Miután elviselték a régi országot, embereim az új országot követelték, bár fogalmuk sem volt róla, milyen lesz. A kamasszá érett gyermek, aki nem tud többé mit kezdeni anyjával, nem lel addig nyugalomra, míg rá nem talál az asszonyra. Egyedül csak az asszony tudja majd újra emberré összerakni. Ám ki tudja megmutatni országukat az embereknek? A világ zűrzavarában ki képes kizárólag szelleme erejével új arcokat szabni és arra kényszeríteni őket, hogy feléje fordítsák a tekintetüket, és megismerjék? És amikor majd ismerik, szeressék? Nem a módszeres elme, hanem az alkotó, a szobrász műve ez. Mert egyedül csak az alkot művet a márványból, akinek nem kell önmagát igazolnia, és aki a szeretet keltésének a képességét írja bele a márványba.


XIX.

Magamhoz kérettem hát az építészeket, és így szóltam hozzájuk:

"Tőletek függ a jövő városa, nem spirituális jelentésében, hanem arcában, amelyet fel fog mutatni, és amely őt fogja kifejezni. És én azt hiszem, veletek együtt, hogy feladatunk az emberek lehető legjobb elhelyezése. Avégből, hogy rendelkezésükre álljanak a város kényelmei, hogy ne vesztegessék el erőfeszítéseiket hiábavaló bonyodalmakban és terméketlen vállalkozásokban. De én mindig azt tanultam, hogy különbséget tudjak tenni a fontos és a sürgős között. Mert igaz, hogy az embernek feltétlenül szükséges ennie, hiszen ha nem táplálkozik, nem ember, és nem gátolja semmi. Ám a szeretet, az élet értelme és Isten szeretete ennél is fontosabb. Ezért nem érdekel engem az olyan népség, amelyik elhájasodik. A kérdés, amelyet felteszek magamnak, nem annak a megállapítása, vajon az ember boldog-e, gyarapszik-e, kényelmesen lakik-e. Én elsősorban arra vagyok kíváncsi, miféle ember gyarapszik, lakik kényelmesen, él boldogan. Mert megtollasodott és biztonságérzetükben felfuvalkodott kalmáraimnál többre becsülöm a nomádot, aki örökösen vándorol és megy, amerre a szél viszi, mert napról-napra szépül azáltal, hogy ilyen hatalmas urat szolgál. Ha választásra kényszerülvén megtudnám, hogy Isten az előbbiektől megtagadja nagyságát, és csak az utóbbiaknak adja meg, népemet azonnal kivezetném a pusztába. Mert azt szeretem, ha világol az ember. És mit törődöm én a vastag gyertyával! Minőségét csupán a világához mérem."

"De azt sem tapasztaltam, hogy a fejedelem alábbvaló lenne a rakodómunkásnál, a vezér az őrmesternél, a pallér a munkásoknál, bár bővebben dúskálnak a javakban. És a maguknak bronzból bástyákat építtetőket nem találtam alábbvalónak azoknál, akik sárból tapasztják falaikat. Nem tagadom, hogy létezik lépcsője a hódításoknak, amelyen az ember egyre magasabbra emelkedhet. Ám nem tévesztettem össze az eszközt a céllal, a lépcsőt a templommal. Feltétlenül szükséges, hogy legyen lépcső, amely lehetővé teszi a templomba való bejutást, máskülönben a templom elnéptelenedik. De csupán a templom a fontos. Az embernek feltétlenül fenn kell maradnia, meg kell lelnie maga körül a nagyobbá válás eszközeit. De ez csak a lépcső, amely az emberhez vezet. A lélek, amelyet én fogok neki építeni, katedrális lesz, mert csupán a katedrális a lényeges."

"Ezért tehát elítéllek benneteket. De nem azért, mert a mindennapi használati értékeket helyezitek előtérbe. Hanem mert ezeket tekintitek célnak. Mert igaz ugyan, hogy roppant szükség van a palota konyháira, végeredményben azonban egyedül az a palota számít, amelynek a konyhák szolgálnak. És azért hívlak benneteket ide, hogy megkérdezzem tőletek:

"Mutassátok meg nekem munkátok fontos részét!" Ti pedig némán hallgattok előttem."

"Erre ti azt mondjátok: "Mi az emberek szükségleteit biztosítjuk. Lakást adunk nekik." Igen. Ahogyan a barmok szükségleteiről gondoskodunk, amikor istállóba kötjük őket, és almot vetünk alájuk. És, valóban, az embernek szüksége van falakra, hogy elássa magát közéjük, és olyanná legyen, mint a vetőmag. De szüksége van a nagy Tejútra meg a tenger végtelenségére is, holott pillanatnyilag sem a csillagképek, sem az óceán nem szolgál neki semmire. Mert mit jelent szolgálni? Sok embert ismerek, akik hosszú, kemény küzdelem árán másztak fel a hegyre, térdüket leverve, tenyerüket véresre horzsolva, szinte belerokkanva a kapaszkodásba, csak hogy még hajnal előtt elérjék a csúcsot, és megittasulhassanak a kék homály megülte síkság mélységének láttán, ahogy a szomjúhozó keresi a tó vizét, hogy szomját olthassa vele. És felérve leülnek körülnéznek és mélyeket lélegzenek. És szívük boldogan ver, és hatásos írt találnak minden bosszúságukra."

"Olyanokat is ismerek, akik lassan vonuló karavánjukkal igyekeznek a tenger felé, akiknek szükségük van a tengerre. És aztán, a víz fölé nyúló szirtfokra érkezve felülről végigtekintenek e csend ülte mély síkságon, amelyik elrejti tekintetük elől algái vagy koralljai tömegét, belélegzik a sós levegőt, és elkápráznak e látványon, holott pillanatnyilag semmi hasznuk sincsen belőle, hiszen a tengert nem lehet megfogni. De szívükben leöblítik magukról a csip-csup dolgok rabszolgaságát. Talán azért, mert a börtön rácsai mögé zárt rabnak érezték magukat, undorral éltek vízforraló edényeik, háztartási eszközeik, asszonyaik panaszkodásai között mindennapjaik sűrű közegében, amely lehet a dolgok értelmén át kibetűzhető arc, de lehet néha sírgödör is, és megsűrűsödhet, ránk zárulhat."

"Ilyenkor teleszívják magukat végtelenséggel, és hazaviszik magukkal a benne meglelt boldogságot. És házuk egészen más lett attól, hogy valahol hajnalpirkadatban létezik a síkság és a tenger. Mert minden dolog önmagánál tágasabbra nyílik. Minden ösvénnyé, úttá és ablakká lesz, amely valami másra nyílik, mint ő maga."

"Ezért ne bizonygassátok nekem, hogy elegendők az embernek a ti megszokott falaitok, mert ha az ember sohasem látta volna a csillagokat, és nektek hatalmatokban állna óriás ívű Tejutat építenetek a számára, valóságos vagyont költve el ennek a kupolának az elkészítésére, mernétek-e azt állítani, hogy ez a rengeteg költség veszendőbe ment azáltal, hogy így használtátok fel?"

"Ezért mondom nektek: Ha egy haszontalan templomot építetek - mert hiszen nem szolgál sem sütés-főzésre, sem alvásra, sem víztartályul, sem az előkelőségek összejöveteleire, hanem csupán az ember szívének nemesbítésére, az érzékek nyugalmára meg az érlelő időre, lévén egészen olyan, mint egy szív-pince, amelybe beül az ember néhány órára, hogy megmártózzék az igazságos békében és a szenvedélyek elcsitulásában meg a kitagadottakat nem ismerő igazságosságban - egyszóval, ha egy olyan templomot építetek, ahol a fekélyek okozta fájdalom himnusszá és áldozati adománnyá magasztosul, ahol a halálveszély végre lecsendesedett vizeken megpillantott kikötővé lesz: azt hinnétek, hogy elfecséreltétek erőfeszítéseiteket?"

"Ha a hajósokat, akiknek viharos napokon véres cafattá válik a tenyerük a vitorlák megfeszítése közben, akiket éjjel-nappal kegyetlenül hány-vet a tenger, úgyhogy már nem egyebek, csak sótól kegyetlenül összemart eleven hús, időnként befogadhatnánk a kikötő csendes és fényes vizeire, ahol nincs többé hullámzás, lökdösődés, erőlködés, kíméletlen küzdelem, csak a vizek csendje, amelyet alig borzol fel a széltől immár nem hajtott nagy hajó csendes siklása: azt hinnéd-e, hogy hiába fecsérelted el erődet? Hiszen a hullámok keblén végigseprő tarajok és a tenger tajtékzása után most oly lágyan simogatja őket a kikötő védett vize."

"Íme, ezt kínálhatod fel az embernek, és mindez csupán a te géniuszodtól függ. Mert köveid elrendezése elég hozzá, hogy megteremtsd a kikötő vizének, a csendnek és a csodálatos reménykedéseknek az ízét."

"Akkor aztán sürgeti majd őket a templomod, ők pedig bemerészkednek csendjébe. És magukra lelnek benne. Mert egyébként csak a boltok vonzanák őket. A kalmárok pedig csak a vevőt hívogatnák bennük. És nem születnének meg nagyságukban. És nem ismernék meg kiterjedésüket."

"Igaz, fogod erre válaszolni, de ezek az elhízott boltosok mindenben dúskálnak, és más kívánságuk nincs is. Könnyű azonban boldoggá tenni azt, akinek a szívében nincsen tér."

"Persze, munkáitokat haszontalannak mondják az ostobák. De milyen vitathatatlanul cáfolja az ilyen okoskodásokat az emberek viselkedése! Láthatjátok, hogy az emberek a világ minden tájáról idecsődülve igyekszenek felkutatni ezeket az általatok már nem készített kőcsodákat. E szív- és lélekcsűröket. Hol láttatok olyan embert, aki úgy érzi, neki feltétlenül be kell járnia minden országot, hogy megtekintse az ottani raktárakat? Az ember kétségtelenül használ különféle árucikkeket, de azért, hogy fennmaradjon, és tévesen ítéli meg önmagát, ha azt hiszi, hogy elsősorban rájuk vágyik. Mert utazásainak mások a céljai. Láttál utazó embereket. Elgondolkoztál úti céljaikon? Nem kétséges, néha egy-egy nyugalmas kis öböl, egy hóborította hegy vagy a saját hányadékán hízó vulkán vezette őket ide vagy oda, de igazi céljuk mégis csak ezek az eltemetett hajók, az egyetlenek, amelyek elvezettek valahová."

"Körbejárják, végignézik őket, és arról álmodoznak, bár maguk sem tudják, hogy utaznak rajtuk. Mert nem haladnak sehová. És ezek a templomok már nem fogadják magukba a tömegeket, többé nem viszik őket magukkal, és nem változtatják át őket nemesebb fajjá, mint a lepkét a báb. Ezeknek a vándoroknak már nincsen hajójuk, nem képesek levedleni egykori magukat, és szegény és erőtlen lélekből gazdag és nemes lélekké válni, miközben e kőhajók fedélzetén hajóznak. Ezért keringenek az eltemetett templom körül, vizsgálgatják, kutatgatnak járnak a lépésektől fényesre koptatott ragyogó nagy padlóköveken, hallgatják saját szavaik visszhangját a lenyűgöző csendben, elveszve a gránitpillérek erdejében, abban az együgyű hitben, hogy, mint a történészek, ők most tanulnak, holott szívük dobogásából megérthetnék, hogy oszlopról oszlopra, teremről teremre, hajóról hajóra járva a kapitányt keresik, de hiába állnak ott didergő szívvel, nem ismerik, hiába hívnak segítséget, nem érkezik, lesik régi énjük makacsul késő levedlését, önmagukba visszasüllyedve, mert nincs itt immár egyéb, mint félig homokba süllyedt halott templomok, mert nincs itt immár egyéb, csak zátonyra futott hajók, amelyeknek hallgatás- és árnyékrakományát immár alig védi valami, léket kaptak, beomlott boltíveik között hatalmas kék ég-mezők lesnek be, és falaik résein át zizegve száll be a homok. És éheznek olyan éhséggel, amelyet soha semmi nem fog csillapítani..."

"Ezért mondom nektek, ti azért építtetek, mert jó az embernek az erdő mélye, a Tejút meg a hegyek tetejéről áttekinthető kék síkság. De mi a Tejút, a kék síkságok és a tenger roppant térsége ahhoz hasonlítva, amit az éjszaka kínál a kövek között, ha az építész meg tudta őket tölteni hallgatással? És ti magatok, építészek, is nagyobbak lesztek, ha lemondotok róla, hogy csak a hasznosságot keressétek. Csupán az igazi megvalósítandó műből fogtok megszületni, amelyik majd magába szív benneteket, hiszen ezentúl nem ő szolgál titeket, hanem arra kényszerít, hogy ti szolgáljátok őt. És kiszabadít benneteket önmagatokból. Mert hogyan is születnének nagy építészek nagyságot nélkülöző munkákból?"

"Csak akkor lesztek nagyok, ha a kövek, amelyekbe erőt kívántok önteni, nem gondolkodástól felmentő versenypályázatok tárgyai, ha nem bizonyítható használati célokat szolgálnak, hanem piedesztálok, lépcsők és hajók lesznek, amelyek Istenhez vezetnek."


XX.

Tömény butasággal megvert vezéreim nem hagytak nekem békét bizonygatásaikkal. Szinte kongresszusra gyűlve vitatkoztak a jövő felett. Így akartak leleményesnek bizonyulni. Mert az én vezéreimet annak idején főleg történelemre oktatták, és ismertek is hibátlanul minden dátumot, a hódításaimét meg a vereségeimét, a születésekét csak úgy, mint a halálesetekét. Így aztán magától értetődőnek vélték, hogy az események levezethetők egymásból. És az emberiség történetét okok és következmények olyan szakadatlan láncolatának képzelték, amelyik a történelemkönyv első sorával kezdődik, és addig a fejezetig tart, amelyben a jövendő nemzedékek okulására feljegyeztetett, hogy a teremtés ily módon szerencsésen betetőződött a jelenlegi ragyogó vezéri együttesben. Így aztán oly alaposan nekiszaladtak, hogy lépésről lépésre, következményről következményre haladva levezették a jövőt is. Máskor meg ilyesféle roppant súlyos igazságokkal álltak elém: "Így és így kell cselekedned az emberek vagy a béke vagy a birodalom virágzásának érdekében. Mi tudósok vagyunk, hajtogatták, tanultuk a történelmet..."

Én azonban tudtam, hogy tudománya csak annak van, ami ismétlődik. Aki elültet egy cédrusmagot, az előre látja magasba szökkenését, akárcsak az is, aki a követ elhajítva előre látja, hogy a kő le fog esni, mert a cédrus megismétli a cédrust, a kő lehullása pedig a kövek lehullását, jóllehet azzal a kővel, amelyet eldobni készül, vagy azzal a maggal, amelyet a földbe dug, ilyesmi még sohasem esett meg. De ki merné azt állítani, hogy előre látja a cédrus jövendő sorsát is, amelyik magból fává, fából maggá rejtőző állapotok során át változik? Itt olyan fejlődésről van szó, amelyre én még nem láttam példát. Mert a cédrus egy új egyed, amelyik kialakulása közben semmi általam már ismertet nem ismétel meg. Sejtelmem sincsen róla, hová tart. És azt sem tudom, hogy az emberek hová, merre tartanak.

Vezéreim persze a saját logikájuk szerint gondolkoznak, amikor okot keresnek és fedeznek fel az előttük jelentkező hatáshoz. Mert, bizonygatják, minden okozatnak van oka, és minden ok okozatot von maga után. És így okról okozatra következtetve, hangos bizonygatások közepette haladnak a tévedés felé. Mert más dolog visszamenni az okozatról az okra, és megint más az okokból eljutni az okozatokhoz.

Az emberi láb nem taposta, hintőporként mindent belepő homokból utólag én is kiolvastam ellenségeim történetét. Tudva, hogy minden lépést megelőz egy másik, az, amelyet követett, és hogy szem szemet követ a láncban, és soha nem hiányozhat egyetlen szem sem. Ha közben a szél nem támadt fel, és a homokot felkavarva nem törölte le vele fölényes mozdulattal a megírt oldalt, mint a tanító az iskolás gyermek palatábláját, akkor vissza tudok menni lábnyomról lábnyomra egészen a dolgok eredetéig, vagy a karavánt követve rajtaüthetek a vízmosásban, ahol úgy vélte, nyugodtan letáborozhat. De az effajta olvasás semmi olyasmire nem oktatott, aminek segítségével megelőzhetném haladásában. Mert a karaván útját vezérlő igazság egészen más fajtájú, mint az a homok, amely rendelkezésemre áll. És a lábnyomok ismerete csupán meddő ismerete valami visszfénynek, amelyből semmit sem tudhatok meg a gyűlöletről, a rettenetről vagy a szeretetről, amely mindenek felett kormányozza az embereket.

"Akkor hát, mondják majd vezéreim, szilárdan belecövekelődve butaságukba, mégis csak minden levezethető. Mert ha ismerem a gyűlöletet, a szeretetet vagy a rettenetet, amely hatalmukban tartja őket, előre kikövetkeztethetem a mozdulataikat. Más szóval a jövendő benne van a jelenben..."

Én azonban erre azt válaszolom nekik, hogy azt megmondani előre, hol lesz a karaván egy lépéssel azok után, amelyeket eddig tett, valóban lehetséges. Ez az újabb lépés bizonnyal az előtte lévőt fogja ismételni irányában és nagyságában. Tudománya annak van, ami megismétlődik. A karaván azonban hamarosan le fog térni arról az útról, amelyet logikus gondolkodásom rajzolt meg előre, mert közben más szándéka támadt...

És mivel nem értettek meg, elmeséltem nekik a nagy kivonulás történetét.

A sóbányák táján történt. És az emberek több-kevesebb sikerrel igyekeztek szabadulni a sóbányákból, mert errefelé semmi lehetőség nem volt emberi életre. A nyomasztó hőség mindent kiégetett, a föld mélye pedig tiszta víz helyett csak sótömböket adott, amelyek akkor is ihatatlanná tették volna a vizet, ha történetesen nem lettek volna kiszáradva a kutak. A nap és a kősó közé beszorítva a más vidékekről tele tömlőkkel érkezők szaporán munkához láttak, és csákánnyal fejtették az életet és halált jelképező áttetsző kristályokat. Aztán mintha hozzájuk lettek volna kötve a köldökzsinórukkal, sietve tértek vissza boldog földjeikre, dús vizeikhez.

Egyszóval a nap errefelé zord, kíméletlen és fehér volt, akár az éhínség. A sziklák helyenként áttörték a homoktakarót, ébenfekete falaikkal övezve a sóbányákat, és olyan kemények voltak, mint a fekete gyémánt, a szelek hiába próbálták fogaikat tarajukon. Ha valaki tanúja lett volna e sivatag évszázados történelmének, azt hihette volna, hogy örökké tartanak, évszázadokig szilárdan fognak még állni. Azt hihették volna, hogy a hegy lassan kopik majd el, mint valami nagyon gyenge reszelő fogai alatt, hogy az emberek tovább bányásszák majd a sót, a karavánok változatlanul szállítják a vizet, az élelmet, és hoznak váltást, új kényszermunkásokat...

Ám jött egy hajnal, amikor az emberek a hegy felé fordultak. És olyat láttak, mint még soha életükben.

Mert a véletlen úgy akarta, hogy a szelek, amelyek annyi évszázadon át vásták a sziklát, egy óriási haragvó emberarcot faragtak ki rajta. És a sivatag, meg a föld alatti sóbányák, meg az óceán sós vizénél is embertelenebb tájon megtelepedett törzsek fölött fenyegetően emelkedett átokra nyílt ajkakkal a fekete, sziklába vésett, dühös arc a végtelen magas tiszta ég alatt. És az emberek rémülten menekültek, amikor meglátták. A rendkívüli eset híre elterjedt a bányák mélyén is, s amikor a munkások felbukkantak az aknákból, a hegy felé fordultak, és megrettent szívvel rohantak sátraikhoz, sebtében összekapkodták házi eszközeiket, szidták asszonyaikat, gyermekeiket, rabszolgáikat, és aztán pusztulásra ítélt vagyonkájukat maguk előtt tolva a könyörtelen napsütésben, elindultak az észak felé vezető utakon. De mivel nem volt vizük, mindannyian odavesztek. És alaptalannak bizonyultak a logikus elmék jóslatai, akik csak azt látták, hogy a hegy lassan kopik, és hogy az emberek örökre itt maradnak. Hogyan is láthatták volna előre, mi volt készülőben?

Amikor visszamegyek a múltba, a templomot köveire bontom szét. Ez a művelet előrelátható és egyszerű. Hasonlóképpen, ha csontokra, belső részekre szedem szét a feldarabolt testet, törmelékekre a templomot, kecskékre, birkákra, lakásokra és hegyekre a birtokot... De ha a jövő felé haladok, akkor mindenkor számolnom kell új lények születésével, akik majd hozzáadódnak ezekhez az anyagokhoz, és soha nem lesznek előreláthatók, hiszen más fajtájúak. Ezeket az embereket én egyszerinek és egyszerűnek nevezem, mert belehalnak, elpusztulnak, ha részeikre szedjük őket. Mert a csend olyasmi, ami hozzáadódik a kövekhez, de meghal, ha szétválasztjuk őket egymástól. Mert az arc olyan valami, ami hozzáadódik a márványhoz vagy az arc egyéb elemeihez, de meghal, ha összetörik, vagy ha szétválasztják őket egymástól. Mert a birtok olyasmi, ami többletet jelent a kecskékhez, lakásokhoz, birkákhoz és hegyekhez képest...

Én nem tudom megjósolni a jövendőt, de megalapozni tudom. Mert a jövőt az ember építi. Ha egyetlen arcban gyűjtöm össze korom egymástól elütő elemeit, ha istenáldotta szobrászkezem van, akkor megvalósul a vágyam. De magamat ámítom, ha kijelentem, hogy lám, megjósoltam a jövőt. Mert nem megjósoltam, hanem megteremtettem. Az engem körülvevő összevisszaságban felmutattam egy arcot, elfogadtattam az emberekkel, s ezentúl ez az arc fogja őket kormányozni. Akárcsak a birtok, amely néha még a vérüket is követeli tőlük.

Így lett előttem világos egy új igazság, mégpedig az, hogy hiú dolog, önáltatás a jövővel való foglalkozás. Hogy az egyetlen értelmes munka a jelen világ kifejezése. Kifejezni pedig annyit jelent, mint a jelen tarka összevisszaságából megépíteni a mindent kifejező egyetlen arcot, a kövekből megteremteni a hallgatást.

Minden egyéb nagyralátó szándék csupán üres szófecsérlés.


XXI.

És valóban, mindnyájan tudjuk, milyen csalókák az okoskodások. Azokat, akiket ott láttam, a legügyesebb érvelések, a legellenállhatatlanabb bizonyítások sem tudták meggyőzni. "Hát igen, válaszolták, igazad van. Mindazonáltal én nem úgy vélekedem, mint te..." Butáknak nevezték őket. Én azonban megértettem, hogy nem buták, hanem, éppen ellenkezőleg, ők a legokosabbak. Olyan igazságot tiszteltek, amelyet a szavak nem hordoznak magukban.

Mert a többi azt képzeli, hogy a világ a szavakban van, és hogy az emberi szó világot és csillagokat, boldogságot, lenyugvó napot, birtokot, szerelmet, építészetet, fájdalmat, csöndet, mindent kifejez... De én megismertem az embert, akinek az a feladata e világban, hogy lapátonként hordja el a hegyet.

Persze, úgy vélem, hogy miután megtervezték a bástyákat, a mérnökök kezükben tartják bástyáik igazságát. És hogy rajzaik alapján meg is tudják majd építeni a bástyákat. Mert létezik a bástyáknak valamiféle mérnöki igazsága. De melyik mérnök érti meg a bástyák lényegét? Hol olvashatjátok a terveikben, hogy ezek a bástyák gátat alkotnak? Ki teszi lehetővé számotokra, hogy olyannak lássátok őket, mint a cédrus kérge, amelynek a belsejében az eleven város épül? Hol látjátok azt, hogy a bástyák kérget jelentenek a buzgalom számára, és hogy ők teszik lehetővé a nemzedékek Istenben való elcserélődését az erőd örökkévalóságában? A mérnökök az egészben csak követ, cementet, mértant látnak. Persze, igaz, hogy a bástya kő, cement és mértan. De ezen felül a hajó bordázata is, menedék az egyéni sorsok számára. És én mindenekelőtt az egyéni sorsokban hiszek. Amelyek nem jelentéktelenednek el attól, hogy így körül vannak határolva. Mert egyetlen szál virág is a tavasz megismerésére nyíló ablak. A virággá lett tavasz. Mert számomra semmivel egyenlő az a tavasz, amelyik nem termett virágot.

Tulajdonképpen talán nem is olyan lényeges a férje hazatértét váró asszony szerelme. Nem is olyan fontos a távozónak a búcsút integető kéz. De mégis mindegyik valami lényeges dolognak a jele. Nem is olyan fontos az a magányos fény, amely úgy ragyog a bástyán belül, mint a hajó jelzőlámpája, de mégis kibomló élet, amelynek nem tudom felmérni a súlyát.

A bástyák szolgálnak neki kérgül. És ez a város: lárva a burkában. És ez az ablak: a fa egyik virága. És e mögött az ablak mögött talán egy sápadt gyermek él, aki még tejet iszik, imádkozni se tud, csak játszik és gügyög, de ő lesz a holnap hódító hőse, új városokat fog alapítani, és bástyákkal övezi őket. Mint a mag, amelyből a fa lesz. Fontos, nem fontos, honnan tudnám? Különben sincs számomra semmi értelme ennek a kérdésnek, mert a fát, már mondottam, nem szükséges feldarabolnunk ahhoz, hogy megismerjük.

Ám melyik mérnök tudja mindezt? Ő azt hiszi, ért a bástyákhoz, hiszen ő építi őket. Meg van róla győződve, hogy az ő mértantudása mindenestől magába foglalja a bástyákat, hiszen elég, ha pontosan alkalmazza a cementre és a kőre, hogy erős legyen a város. Holott más az, ami a lényegüket jelenti, és ha azt kívánnám megmutatni, mi is a valóságban egy bástya, akkor magam köré gyűjtenélek benneteket, és ti az évek folyamán lassan értenétek meg őket, anélkül, hogy valaha is kimerítenénk ezt a munkát, mert nincs szó, amelybe beleférne a lényegük. Ezért csak jeleket mutatok fel róluk, amilyen például a mértan, meg az a férfikar is, amely átöleli a hitvest, aki gyermeket, egy egész világot hordoz magában, és akit együtt védelmeznek.

Vagy itt van például ez, aki szegény szavaival azt igyekszik bebizonyítani a másiknak, hogy nem helyes, ha szomorkodik; előfordul-e, hogy a másik ettől megváltozik? Hogy nem helyes, ha féltékeny, meg az se, ha szerelmes? Előfordul-e, hogy a másik ettől kigyógyul szerelméből? A szavak igyekszenek magukra ölteni és hatalmukba keríteni a természetet. Így például én kimondtam ezt a szót: "hegy", s ezzel magamévá teszem a hegyet hiénáival és sakáljaival, csend ülte vízmosásaival és égretörésével, egészen a szelek cibálta csúcsokig... csakhogy ez puszta szó, amit meg kell tölteni. S amikor azt mondtam: "bástya", azt is ki kell tölteni. A mérnökök is tesznek hozzá valamit, a költők és a hódítók is, meg a sápadt gyermek és az anyja is, aki az ő jóvoltukból nyugodtan élesztgetheti a parazsat, hogy megmelegítse az esteli tejet, anélkül, hogy a gyilkos erőszak megakadályozza benne. De ha vitatkozhatok is a bástyák megépítésének a tudományáról, hogyan tudnék vitatkozni magukról e bástyákról, amelyeket beszédem képtelen magába fogadni? Mert ami igaz az egyik jelről, nem érvényes a másikra.

Meg akarván nekem mutatni a várost, néhányszor felvittek egy hegycsúcsra. "Nézd csak, ez a mi városunk!" - mondták. Én meg csodáltam az utcák rendjét, a bástyák rajzát. "Nézzétek csak, mondottam, a kaptárt, és benne az alvó méheket. Hajnalban kirepülnek szerte a síkságra, és teleszívják magukat nektárral. Az emberek is így művelik földjeiket, így takarítják be a termést. Aztán apró szamarak hosszú sora szállítja a csűrökbe, a piacokra meg a raktárakba a napi munka gyümölcsét... A város kirajoztatja a hajnalba embereit, hogy este visszahozza őket magába, terheikkel és a télire gyűjtött eleséggel. Az ember az a lény, aki termel és fogyaszt. Így én legjobban azzal fogom őt segíteni, hogy tanulmányozom gondjait, és rendet szabok a hangyabolynak."

Mások viszont, meg akarván nekem mutatni a városukat, átvittek a folyón, és a másik partról csodáltatták meg velem. Így aztán az alkonyat ragyogásában hosszan elnyúlva vonultak el előttem a házak, kicsinyek és nagyok, magasak és alacsonyak, meg a karcsú minarétok, amelyek mint megannyi árbocrúd tűzték tornyukra a bíbor felhők füstjét. Olyannak tűnt számomra, mint egy indulni készülő hajóraj. És a város valósága innen már nem megállapodott rend és mérnöki valóság volt, hanem az embernek mindent elsöprő tengeri útján a föld ellen indított rohama. "Nézzétek csak, mondottam: a megindult hódítás gőgje! Városaim élére kapitányokat fogok állítani, mert az ember mindenekelőtt az alkotásból szerzi örömeit, meg ellenállhatatlan kalandvágyból, a győzelem mámorából." És ez sem volt igazabb vagy kevésbé igaz, csak más.

Egyesek azonban, meg akarván velem csodáltatni városukat, bevittek magukkal bástyáik közé, és először is a templomba vezettek. És én beléptem, és a csend, az árnyék és az üdeség lenyűgözött. Aztán elgondolkoztam. És úgy éreztem, elmélkedésem fontosabb a tápláléknál meg a hódításnál. Mert azért táplálkoztam, hogy éljek, azért éltem, hogy hódítsak, és azért hódítottam, hogy aztán visszatérjek és elmélkedjek, és érezzem, hogyan tágul a szívem hallgatásom nyugalmában. "Nézzétek csak, mondottam, ez az ember igazsága. Az ember csak a lelke által él. Városom élére költőket és papokat fogok állítani. És ők kivirágoztatják az emberek szívét." És ez sem volt igazabb vagy kevésbé igaz, csak más...

És most, ha ezt a szót használom: "város", bölcsességemben nem azért teszem, hogy bölcseket mondjak, hanem egyszerűen azért, hogy pontosan meghatározzam mindazt, amivel megtölti szívemet, amire a tapasztalat róla tanított, magányos ballagásomat az utcáin, a kenyérszegést házaiban, házainak pompás vonulatát a síkságon, a hegyek magasáról megcsodált rendjét. És még rengeteg minden egyebet, amit ki sem tudok fejezni, vagy amire nem is gondolok a jelen pillanatban. De hogyan is próbálnék szavakkal érvelni, mikor az, amit igaz az egyik jelre, hamis a másikra...


XXII.

Mindenek felett azonban világossá vált előttem valami parancsoló, valami szükségszerű azzal az örökséggel kapcsolatban, amelyet nemzedékről nemzedékre adnak tovább egymásnak az emberek, mert amikor szeretetem csendjében lassan járom a várost, és elnézem ezt a lányt, aki a vőlegényével beszélget, és gyengéden-félénken rámosolyog, vagy a másikat, aki a harcból várja haza kedvesét, vagy a harmadikat, aki a szolgálóját leckézteti, az embert, aki belenyugvást hirdet vagy igazságot követel, aki megosztja a tömeget, sarkára áll bosszúérzetében, és védelmébe veszi a gyengét, vagy aki egyszerűen csak elefántcsont remekét vési, folyton újra kezdve, és lépésről lépésre közelítve meg a benne rejlő tökéletességet... ha elnézem városomat, amint elszenderedik, miközben lármája hasonlóvá lesz a megütött réztányér elhaló hangjához, amely egy ideig tovább rezeg, majd elcsendesedik, mintha csak a nap pendítette volna meg, akárcsak a méhraj, amely napkeltekor felzendül, de aztán eljön az este, ellankasztja a méhek szárnyait, hazaküldi a virágok illatát, és nem marad többé barázda a szelek ágyában, amely vezetné őket..., amikor látom, mint hunynak ki lassan a fények, és alszik el a parázs a hamu alatt, miután mindenki betakarította a termést, az egyik a learatott kalászt a csűrök mélyébe, a másik a küszöbön játszó gyerekeit, a harmadik a kutyáját vagy a szamarát, az aggastyán a zsámolyát... amikor végül városom illedelmesen pihen, mint a parázs a hamu alatt, amikor minden gondolat, minden imádság, minden terv, minden szárnyalás, minden félelem, a szív minden fellángolása arra, hogy megtartson vagy elvessen, minden megoldatlan és megoldást váró gond, minden gyűlölet, amely pitymallat előtt nem fog ölni, minden becsvágy, amely napkelte előtt semmit sem talál magának, minden imádság, amely Istenhez kötötte az embert, félretéve, használaton kívül helyezve, mint a boltban a létrák, most el van halasztva, mintha halott lenne, de azért mégsem hunyt ki egészen, hiszen ez a roppant családi vagyon, amely pillanatnyilag nem szolgál semmire, nem veszett el, csak félre van téve, átvíve a számla következő oldalára, s amelyet a nap, mihelyt megzendül tőle a kaptár, vissza fog adni, mint valami örökséget, és amikor mindenki újra elkezd kutatni, örülni, kínlódni, gyűlölködni, nagyra törni, és az én méhcsaládom visszatér a bogáncsaihoz és liliomaihoz, akkor azt kérdezem magamban: hogyan is van az ezekkel a jelkép-csűrökkel?...

És bizonyossággá válik előttem, hogy ha egy még életre nem kelt emberiséget kapnék a kezembe, és megpróbálnám nevelni, oktatni, megajándékozni ugyanazzal az ezernyi és ezerféle indulattal, a nyelv nem lenne ehhez elég erős híd.

Mert ha igaz is, hogy érintkezünk egymással, könyveink szavai mégsem foglalják magukba atyai örökségünket. És ha gyerekekkel foglalkozom, alakítom és önkényesen irányítom őket, akkor végül is elherdálom az örökség egy részét. Ugyanez áll a seregemre is, ha katonáim között nem alakul ki az a bizonyos folyamatos kapcsolat, amely megszakítatlan dinasztiát formál ebből a seregből. Persze, megkapják a kiképzést káplárjaiktól. És az is igaz, hogy engedelmeskedniük kell vezéreik parancsainak. De a szavak, amelyekkel a káplárok és a kapitányok rendelkeznek, csupán tartályok, tökéletesen elégtelenek arra, hogy az emberek átszármaztassák egymásnak számokba be nem zárható, formulákkal ki nem fejezhető élettapasztalatukat. És amelyet nem lehet az élőszóra vagy a könyvekre bízni. Mert itt különböző belső beállítottságokról, egyéni szempontokról, ellenállásokról, fellángolásokról, gondolatokat és dolgokat összekötő rendszerekről van szó... És ha meg akarom őket magyarázni vagy kifejteni, akkor részeikre bontom le őket, és semmi sem marad belőlük. Akárcsak a birtok, amelyikhez szeretettel ragaszkodunk, s amelyikről semmit sem mondtam akkor, amikor kecskékről, birkákról, lakásokról és hegyekről beszéltem, s amelyek belső értéke nem a szón keresztül származik tovább, hanem a szeretet láncán. És az emberek szeretetről szeretetre hagyományozzák egymásnak ezt az örökséget. De ha csak egyetlenegyszer is megszakítjátok ezt a nemzedékről nemzedékre szálló kapcsolatot, akkor vége ennek a szeretetnek. És ha egyetlenegyszer is megszakítjátok seregetekben ezt a kapcsolatot az idősebbek és a fiatalok között, akkor a ti seregetek nem lesz egyéb, mint üres ház homlokzata, amelyik az első csapásra összeomlik, és ha megszakítjátok a kapcsolatot a molnár és fia között, akkor azt veszítitek el, ami a legértékesebb a malomban, erkölcsi tartalmát, a munka hevületét, azt az ezer meg ezer mesterségbeli fogást, amit nem lehet szavakkal kifejezni, azt az ezernyi mozdulatot, amelyeket ésszel nehéz megmagyarázni, de amelyek mégis léteznek - mert több értelem van elrejtve a meglévő, a kialakult dolgokban, mint a szavakban -, de ti mégis azt kívánjátok az emberektől, hogy egy kis könyvből építsék fel újra a világot, holott ez a könyv csupán hatástalan, tartalmatlan képe és visszfénye a rengeteg tapasztalatnak. És kezdetleges, mezítelen állattá alacsonyítjátok az embert, megfeledkezve róla, hogy fejlődésében olyan az emberiség, mint a fa, amely növekszik, és úgy folytatódik egyénről egyénre, ahogyan a fa ereje is görcsein, megcsavarodott derekán, szétváló ágain keresztül marad fenn. Énrám egy nagy testet bíztak, és amikor letekintek városom tornyairól, nem tudom, mit jelent meghalni, mert azt látom, hogy itt-ott hullanak a levelek, amott rügyek fakadnak, a szilárd törzs azonban tovább él ennek ellenére is. De az egyéni bajok semmi lényegesben nem ejtenek kárt, és amint látod, ez a templom is tovább épül, az a csűr is tovább ürül és tovább telik, és szépül a költemény, és fényesedik a kút ívelt kávája. De ha elválasztod egymástól a nemzedékeket, az olyan, mintha magát az embert akarnád újra kezdeni élete derekán, s kitörölve belőle mindazt, amit tudott, érzett, értett, kívánt és rettegett, ezt a testté vált tudáshalmazt könyvből vett soványka formulákkal próbálnád helyettesíteni, miután elvágtad a törzsén szivárgó nedvektől, és nem adnál többé egyebet az embereknek, csak amit szabályokba lehet foglalni. És mivel a szó hamisít, hogy megragadhasson, egyszerűsít, hogy taníthasson, és öl, hogy felfoghasson, többé nem táplálja élet az embereket.

Én azonban azt mondom: helyes dolog támogatni a városban dinasztiák keletkezését. És ha csupán egyetlen kis csoportból kerülnek ki az én gyógyítóembereim, de teljes örökséggel rendelkeznek, nem pedig csak néhány szóval, akkor végeredményben okosabb és képzettebb gyógyítóim lesznek, mintha egész népemre kiterjeszteném a válogatást, és katonák vagy molnárok gyermekeiből toboroznám őket. És nem nyomom el a hivatásérzetet sem, mert ez a törzs elég kemény lesz ahhoz, hogy idegen ágakat is olthassak bele. És az én dinasztiám fel fogja magába szívni, önmagává átalakítja azokat az új táplálékokat, amelyet a hivatásérzetből hozzá csatlakozók hoznak neki.

Mert ismét megtanultam, hogy a logika megöli az életet. És hogy önmagától semmit sem tartalmaz.

De tévedtek az emberrel kapcsolatban a receptgyártók. És a formulát, amely olyan, mint a cédrus árnyéka, összetévesztették a cédrus valóságával, súlyával, színével, a rajta ülő madarakkal, lombkoronájával, holott ezeket a nyelv nem fejezi ki, nem férnek el az erőtlen, elröppenő szavakban...


Mert ezek az emberek a kész kifejezést, amelyik megjelöl, összetévesztik azzal a tárggyal, amelyet megjelöl.

Így vált előttem világossá, hogy hiú és veszedelmes dolog tiltani az ellentmondásokat. Ebben az értelemben válaszoltam vezéreimnek, akik felkerestek és a rendről beszéltek, de a rendet, amely hatalom és erő, összekeverték a múzeumok rendjével.

Mert én azt mondom, hogy a fa rend. De a rend itt az összevisszaság felett uralkodó egységet jelenti. Mert az egyik ágon van madárfészek, a másikon nincsen. Mert az egyik hoz gyümölcsöt, a másik nem. Mert az egyik égre tör, a másik lefelé hajol. Vezéreim azonban nem tudnak szabadulni a katonai szemlék képétől, és azt állítják, hogy csak akkor vannak rendben a tárgyak, ha nem különböznek egymástól. Így aztán, ha engedném, hadd tegyék, ami nekik tetszik, még a szent könyveket is tovább javítanák, pedig azok olyan rendet tükröznek, ami Isten bölcsessége, és úgy raknák rendbe betűit, hogy bármelyik kisgyerek azonnal megállapítaná, hogy össze vannak keverve. Egymás mellé sorakoztatnák az összes A-t, az összes B-t, az összes C-t... és aztán lenne egy alaposan rendbeszedett könyvük. Tábornokoknak való könyv.

De hogyan is lennének képesek elviselni azt, amit nem lehet szavakkal kifejezni, ami még nem érett meg, vagy esetleg ellentmondásba kerül egy másik igazsággal? Hogyan is tudnák, hogy a beszédben, amely csak formuláz, de a lényeget nem ragadja meg, szembekerülhet egymással két igazság? És hogy nem kerülök ellentmondásba önmagammal, ha hol az erdőmről, hol a birtokomról beszélek, jóllehet az én erdőm átterjed más birtokokra is, anélkül, hogy akár csak egyet is teljesen befedne, a birtokom meg kiterjedhet több erdőre is anélkül, hogy közülük bármelyik teljes egészében a birtokomhoz tartoznék? Az egyik nem tagadja a másikat. Az én vezéreim azonban leüttetnék az erdőről daloló költők fejét, ha énekükben a birtok szépségét zengenék.

Mert más dolog egymással szembekerülni, és megint más egymásnak ellentmondani, és én csupán egy igazságot ismerek az életet, és csupán egy rendet ismerek el, az alkotó anyagok felett uralkodó egységet. És mit sem törődöm vele, ha ezek az alkotó anyagok egymástól teljesen különbözők. Az én rendem az összes egyetemes együttműködése az egyen keresztül, és ez a rend szüntelen alkotásra kötelez engem. Mert arra kényszerít, hogy azt a nyelvet alapozzam meg, amelyik fel fogja szívni magába az ellentmondásokat. És amelyik maga is élet. Sohasem szabad bármit elutasítania annak, aki rendet akar teremteni. Mert ha nekem az a legfontosabb, hogy megtagadjam az életet, és törzsem tagjait úgy állítom sorba, mint a jelzőpóznákat az út mellett, akkor az így elért rend tökéletes. És akkor is, ha alattvalóimat termeszbollyá fokozom le. Igen ám, de mi vonzót találhatnék én a termeszekben? Mert én a vallása által felszabadított embert szeretem, akit az általam benne elültetett istenek - ház, birtok, ország, Isten országa - éltetnek, avégből, hogy mindig valami nála hatalmasabbért adhassa magát cserébe. És akkor miért ne engedném, hogy vitatkozzanak egymással, hiszen tudom, hogy a sikerült mozdulat a célját tévesztett összes mozdulat eredménye, és azt is tudom, hogy ha naggyá akar lenni, az embernek alkotnia kell, nem pedig utánoznia. Mert akkor nem lesz egyetlen célja az elraktározott készletek felélése. És végezetül tudom azt is, hogy mindennek, még a hajótest alakjának is növekednie, élnie és változnia kell, mert ellenkező esetben nem egyéb, mint halott múzeumi tárgy, gépies munka. És éles különbséget teszek a folytonosság és a gépiessé vált megszokás között. És különbséget teszek az állandóság és a halál között. Sem a cédrus, sem az ország állandósága nem az elöregedésén alapszik. "Ez jó, mondják vezéreim, tehát többé ne változzék!" Én azonban gyűlölöm a végleg megtelepedetteket, és halottnak nevezem a tökéletesen elkészült városokat.


XXIII.

Rossz dolog az, ha a szív győzedelmeskedik a lélek felett.

Ha az érzelem győzedelmeskedik a szellem felett.

Így világossá lett számomra, hogy országomban könnyebb egymáshoz fűznöm az embereket az érzelem segítségével, mint az érzelmeken uralkodó értelemmel. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy az értelemnek érzelemmé kell ugyan válnia, de elsősorban mégsem az érzelem számít.

Így vált világossá előttem, hogy nem kell a sokaság kívánságainak alárendelni azt, aki alkot. Mert éppen az ő alkotásának kell a sokaság kívánságává válnia. A sokaságnak értelmet kell kapnia, hogy aztán érzelemmé változtassa a kapottat. A sokaság csak a gyomor. A kapott táplálékot szépséggé és fénnyé kell átalakítani.

Szomszédom világot kovácsolt magának, mert szívében érezte azt. És himnuszt csinált népéből. Ám az emberek egyszerre csak félni kezdtek a magánytól, meg a hegyen való barangolástól, amikor a hegy úgy göngyölődik ki a lábuk alatt, mint a próféta uszálya, a csillagokkal való beszélgetéstől, a fagyos kérdésektől s a körös-körül támadt csendtől, meg attól a hangtól, amely beszél az emberhez, de csak akkor szólal meg, ha csend van. És aki e sétából megtér, az istenek tejétől jóllakva tér meg. És nyugodtan, komolyan jön le, köpenye alatt nem sejtett mézét hozva magával. De csak azok hoznak majd magukkal mézet, akiknek joguk volt elhagyni a tömeget. És ennek a méznek mindig keserű lesz az íze. És minden új és termékeny szónak is keserű lesz az íze, mert, amint mondottam, még senki sem ment át boldog vedlésen. És én csak úgy tudlak felemelni benneteket, hogy kihúzlak benneteket a bőrötökből, mint valami tokból, és új bőrt adok rátok, ahogyan a kígyó is új bőrt ölt magára. És akkor az ének úgy válik himnusszá, ahogyan a szikrától borul lángba az erdő. Az ember azonban, aki nem fogadja el ezt az éneket, és az aljanépség, amely megtiltja egyik tagjának, hogy kiszabaduljon köréből és visszavonuljon a hegyre, megöli a szellemet. Mert az a tér, ahol a szellem ki tudja nyitni szárnyait, a csend.


XXIV.

Mert gondolkozni kezdtem azokon, akik többet fogyasztanak, mint amennyit nyújtanak. Vonatkozik ez az államfők hazugságára is, mert a szó hatékonysága és ereje szavuk hitelében rejlett. És így hatalmas eredményeket érhetek el a hazugsággal. De ha használom, eltompítom fegyverem élét. És ha fölébe kerekedem is eleinte ellenségemnek, el fog jönni az az óra, amikor majd fegyvertelenül állok előtte.

Ugyanígy van ez azzal is, aki költeményeit írja, és azzal ér el hatást, hogy csal az elfogadott szabályokkal. Mert a botrányhatás is egyfajta művelet. Ám aki él vele, az gonosztevő, mert személyi előny kedvéért a közös kincset tartalmazó edényt töri össze. Hogy a magáét elmondhassa, tönkresilányítja embertársai kifejezési lehetőségeit, hasonlóan ahhoz, aki felgyújtja az erdőt, hogy lásson. És aztán másoknak nem marad más, csak a hamu. És ha hozzászoktam a hibás mondatszerkesztéshez, azontúl már megbotránkoztatni sem vagyok képes, képtelen vagyok hatni a nem várt fordulattal. Ugyanakkor a régi stílus szépségével sem tudom magamat kifejezni, mert üressé tettem a szokás kialakította formákat, mindazokat a jeleket, szemhunyorításokat, az egész hallgatólagos megegyezést, az egész rendkívül lassan kidolgozott jelrendszert, amelynek segítségével még a legárnyalatnyibbat is át tudtam adni magamból másoknak. Gondolataim megformálása közben elfogyasztottam az eszközömet. És a többi emberét.

Ugyanígy van ez a gúnnyal is, ami nem az ember, hanem a szellemi lustaság terméke. Mert kormányzómat, aki tekintélyt parancsoló és tisztelt férfiú, nevetségessé tettem azzal, hogy szamárhoz hasonlítottam, és a megfogalmazás merészsége mindenkire a meglepetés erejével hatott. Ám elkövetkezik egy nap, amikor e két fogalmat: szamár és kormányzó, már oly szorosan összekapcsoltam, hogy amikor valóban belső meggyőződésemet fejezem ki, senki sem nevet. És leromboltam egy társadalmi rangsort, egy felemelkedési lehetőséget, termékeny becsvágyakat, a nagyság eszményképét. Elfogyasztottam azt a kincset, amelyből éltem. Kifosztottam egy csűrt, szétszórtam a magvakat. A hiba, az árulás abban áll, hogy azért tudtam felhasználni kormányzómat azzal, hogy lehetetlenné tettem, mert mások előttem tekintélyt adtak neki. Alkalmat kínáltak arra, hogy kifejezzem magamat. Én pedig arra használtam fel ezt az alkalmat, hogy tönkretegyem. Tehát árulást követtem el.

Az azonban, aki szigorú pontossággal ír, és úgy alakítja eszközét, hogy gondolatai hordozójává tegye, használat közben tovább élesíti a fegyverét, és ily módon fogyasztja ugyan, de egyúttal gyarapítja is a tartalékait. És azt, aki minden nehézség és minden keserűség ellenére szavainak az igazságával uralkodik népén, és miközben felhasználja, egyúttal gyarapítja hitelét, végeredményben jobban fogják követni háború idején. És aki a nagyságba vetett hitet alapozza meg, azt az eszközt kovácsolja, amelyet holnap fog felhasználni.


XXV.

Ezért kérettem magamhoz a tanítókat, és mondottam nekik:

"Nem az a feladatotok, hogy megöljétek az embert az ő gyermekeiben, sem az, hogy hangyát csináljatok belőle a hangyaboly számára. Mert engem nem érdekel, mennyire érzi magát boldognak az ember. Engem az érdekel, hogy milyen mértékben ember. Nem az a legfontosabb számomra, vajon boldog lesz-e az ember, hanem az, hogy milyen ember lesz boldog. És nem törődöm az istállóban élő baromhoz hasonló, jóllakott helybenülők gazdagságával."

"Ne halmozzátok el az embereket üres formulákkal, hanem olyan képekkel, amelyek rendszereket hordoznak magukban."

"Ne töltsétek meg a fejüket holt ismeretekkel. Hanem tanítsátok meg őket stílusra, hogy meg tudják ragadni az igazságot."

"Ne ítéljetek képességeikről ilyen vagy olyan irányban tanúsított, látszólag könnyű felfogásuk alapján. Mert az jut legmesszebb, és az aratja a legtöbb sikert, aki a legtöbbet dolgozott önmaga ellen. Mindenek előtt tehát a szeretetre ügyeljetek."

"Ne helyezzétek a súlyt a használatra. Hanem az ember alkotására, avégből, hogy híven és becsületben gyalulja a deszkáját, és akkor jobban fogja gyalulni."

"Tanítsátok tiszteletre, mert a gúnyolódás a tehetségtelen tulajdonsága és az arcok elfeledése."

"Küzdjetek az embernek az anyagi javakhoz való kötődése ellen. És alapítsátok meg az embert az ő gyermekében azzal, hogy mindenekelőtt a maga elcserélésére tanítjátok meg, mert csere nélkül nincs egyéb, mint kiszikkadás."

Tanítsatok elmélkedésre és imádságra, mert a lélek ettől tágul. És a szeretet gyakorlására. Mert ki helyettesítené azt? És a magunk szeretete a szeretet ellentéte."

"Mindenekelőtt büntessétek a hazugságot és az árulkodást, amely, igaz, hasznára válhat az embernek és, látszólag, a közösségnek. De egyedül a hűség alkot erősségeket. Mert nem létezik hűség csak az egyik táborban, s a másikban nem. Aki hűséges, az mindenkor hűséges. És nem hűséges az, aki el tudja árulni vele dolgozó társát. Nekem erős városra van szükségem, és ennek erejét nem az emberek megromlására alapítom."

"Tanítsatok a tökéletesség szeretetére, mert minden mű haladás Isten felé, és csupán a halálban fejeződhet be."

"Főleg ne tanítsatok megbocsátásra vagy felebaráti szeretetre. Mert helytelenül értelmezhetnék őket, és aztán nem lennének egyebek, mint a gyalázkodás vagy a fekély tisztelete. Hanem tanítsátok mindenki csodálatos együttműködését az összesen és az egyesen át. Akkor seborvosom majd sietve halad át a sivatagon, hogy helyre tegye napszámosom térdét. Mert itt egy hordozó eszközről van szó. És mind a kettejüknek ugyanaz a vezetője."


XXVI.

Mert én mindenek előtt a vedlés és az önmegváltoztatás nagy csodáját figyeltem. Mert élt a városban egy leprás.

"Nézd csak, mondotta atyám, a feneketlen mélységet."

És kivezetett városából egy sovány és piszkos mező széléhez. A mező körül volt kerítve, a közepén egy alacsony épület emelkedett, s abban lakott a leprás, elkülönítve a többi embertől.

"Te azt hiszed, mondotta atyám, hogy most üvöltve sírja el kétségbeesett helyzetét? Figyeld csak, amikor előjön, és lásd, hogyan ásít."

"Sem jobban, sem kevésbé, mint az, akiben meghalt a szeretet. Nem jobban és nem kevésbé, mint akit tönkretett a számkivetés. Mert mondom neked: a számkivetés nem gyötör, hanem elkoptat. A számkivetett már csak ábrándokból él, és pontozatlan kockákkal játszik. És az sem számít, ha felveti a pénz. Immár nem egyéb, mint a holtak országának fejedelme."

"A szükség, mondotta atyám, lásd, ez a mi menedékünk. Nem játszhatsz üres kockákkal. Nem elégülhetsz ki álmaiddal, azon egyszerű oknál fogva, mivel álmaid nem állják ki a valóság próbáját. Az ifjúkor üres álmodozásaitól feltüzelt seregek kiábrándító látványt nyújtanak. Hasznos az, ami neked ellenáll. És ennek a leprásnak a szerencsétlensége nem az, hogy elrothad, hanem az, hogy semmi sem áll neki ellen. Mert be van zárva, s ott tesped a készletein."

A városbeliek néha kijöttek megbámulni a leprást. Úgy gyülekeztek a mező körül, mint azok, akik egy hegycsúcs megmászása után a vulkán krátere fölé hajolnak. Elsápadnak, amikor hallják lábuk alatt hogyan készül böfögéseire a földgolyó. Szóval úgy szorongtak a leprás telke körül, mintha valami titokzatos dolgot láttak volna. Pedig nem volt ott semmiféle titokzatosság.

"Ne ringasd magadat ábrándokban, mondotta atyám. Ne képzeld magad elé kétségbeesését, hogyan tördeli álmatlan éjjelein a karjait, ne képzeld el haragját Isten, önmaga vagy az emberek ellen. Mert nincs más benne, csupán egyre növekvő eltávolodás mindentől. Mi köze lehetne még az emberekhez? Szemei folynak, karjai, mint az ág, lehullnak. A városból nem jut el hozzá más, csupán egy távoli szekérsor zöreje. Az élet már csak valami ködös színjátékkal élteti. És egy színjáték semmi. Csupán azzal élhetsz, amit átalakítasz. Nem azzal élsz, ami úgy van benned elraktározva, mint valami raktárban. Ez itt akkor élne, ha lovai közé csaphatna, köveket hordhatna, és kivehetné részét a templom építéséből. De mindent megadnak neki."

Azonban egy szokás alakult ki. A lakosok nap mint nap kijártak hozzá, és a nyomor okozta felindulás hatása alatt különféle adományokat dobáltak át neki a kerítés karói felett. Úgy el volt látva mindennel, kiöltözve, kicsicsázva, mint valami bálványkép. A legjobb ételekkel traktálták. Sőt, ünnepnapok alkalmával még zenéltek is a tiszteletére. Ám ha ő rá volt is szorulva mindenkire, őrá senkinek sem volt szüksége. Mindene megvolt, ami csak kellett neki, ő viszont semmit sem tudott nekik nyújtani.

"Akárcsak azok a fából faragott bálványképek, mondotta nekem atyám, amelyeket az emberek mindenféle ajándékkal elhalmoznak. És amelyek előtt ott égnek a hivők mécsesei. És árasztják illatukat az áldozatok. És hajuk drágakövekkel ékes. Én azonban mondom neked, a tömeg, amelyik bálványképei lába elé szórja arany karkötőit és drágaköveit, ezáltal gyarapszik, míg a fakép fakép marad. Mert semmit sem alakít át. Már pedig élni egy fának azt jelenti, hogy virágokat gyúr a földből."

És láttam, amint a leprás kilépett odújából, és végighordozta rajtunk halott tekintetét. Érzéketlenebb volt a zajra, amely pedig gyönyörködtetni igyekezett őt, mint a tenger hullámaira. Elszaladt tőlünk, és immár megközelíthetetlen volt. És ha valaki a tömegből szánalmát nyilvánította, réveteg megvetéssel bámult rá... Mint aki nem vállal közösséget senkivel. Akinek csömöre van ettől a semmire sem kötelező játéktól. Mert ugyan mit ér az a szánalom, amely nem vesz karjára, hogy elringasson? És megfordítva, ha valami állati ösztön még haragra gerjesztette amiatt, hogy látványossággá, piaci mutatvánnyá vált - igazából nem is mély haragra, hiszen mi már nem tartoztunk az ő világába, olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik a medencében lassan körbeúszó pontyot figyelik -, ugyan mit számított nekünk az ő haragja, hiszen mit jelent a harag, ha nem tud ütni, és csak üres szidalmakat szór a levegőbe? Ezért az volt a benyomásom, hogy bősége mindenből kifosztotta. És eszembe jutottak a délen élő leprások, akik a leprásokra hozott törvényeket kihasználva sarcolták az oázisokat lovuk hátáról, amelyről nem volt joguk leszállni. Botra akasztva nyújtották koldustálkáikat. És gonosz tekintettel néztek, de senkit sem láttak, mert a boldog arcok immár nem jelentettek egyebet számukra, mint vadászterületet. És miért is bosszantotta volna őket egy olyan boldogság, amelyik éppoly idegen az ő világuk számára, mint az erdei tisztáson nesztelenül játszadozó állatfiókák boldogsága. Szóval hidegen, szinte nem is látva, szegeződött tekintetük az emberekre. Aztán lassan a bódék elé léptettek, és csak úgy a nyeregből odanyújtották madzagra kötött kosarukat. És türelemmel várták, hogy a kereskedő megtöltse. Komor, félelmetes türelemmel. Mert mozdulatlanságukban már csak a betegség lassú tengődését jelentették számukra. A rothadás kemencéjét, olvasztótégelyét, lombikját. Számukra ők már csak a betegség átkelő helye, bajvívó pályája és háza voltak. De mit vártak? Semmit. Mert az ember önmagában semmit sem vár, hanem csak egy másiktól. És minél csökevényesebb a beszéded, annál durvábbak az emberekhez fűző kötelékek, annál kevésbé ismerkedhetsz meg a várakozással és az unalommal.

De mit is várhattak volna tőlünk ezek az emberek, akik oly tökéletesen el voltak tőlünk vágva? Nem vártak semmit.

"Lásd, mondotta atyám: még ásítani sem képes. Mindenről lemondott, még az unalomról is, ami az emberek várása."


XXVII.

Így értettem meg, hogy az emberek mindenek előtt boldogtalanok. Az éjszaka olyanná lett, mint egy hajó, amelybe Isten bezárja vezető nélküli utasait. És az a gondolatom támadt, hogy különbséget teszek az emberek között. Mert mindenek előtt a boldogságot vágytam megérteni.

Megkondíttattam a harangokat. "Álljanak ide azok, akik tökéletesen boldognak érzik magukat." Mert a boldogságot úgy érzi magában az ember, mint valami csupa íz gyümölcsöt. És láttam egy asszonyt, két kezét a keblére szorította, előre hajolva, mint aki tele van. És a jobb oldalamra álltak. "Jöjjenek ide, mondottam, a boldogtalanok." És értük is megkongattattam a harangokat. "Álljatok a bal oldalamra", mondottam nekik. És miután így jól elválasztottam őket egymástól, igyekeztem megérteni őket. És azt kérdeztem magamban: "Honnan származik a baj?"

Mert én nem hiszek a számolás tudományában. Sem az aggódást, sem az örömöt nem lehet szorozni. És ha csupán népem egyetlen tagja szenved, szenvedése éppolyan nagy, mint az egész népé. De ugyanakkor rossz dolog, ha ez az ember nem áldozza fel magát népe szolgálatában.

Ugyanígy az öröm is. Amikor férjhez megy a királykisasszony, az egész nép táncol. A fa formálja a virágát. De én a csúcsáról ítélem meg a fát.


XXVIII.

Mérhetetlenül nagynak éreztem magányomat. Én csendet és nyugodt életritmust kívántam népemnek. A keserű cseppig kiürítettem lelkem legrejtettebb tartalékát és e gyötrődést a hegyen. Ekkor megpillantottam alattam városom esti fényeit. Éreztem azt a végtelen hívást, amely a városból száll fel, amíg csak mindenki nem találkozik össze egymásra rátalálva, a bezárt ajtók mögött. És láttam, amint egymás után bezárkóztak az elsötétülő ablakok mögött, és tudtam, hogy szeretik egymást szerelemmel. De azt is, hogy utána csömörük van az élettől. Hacsak a szerelem nem cseréli el magát valami nagyobbra, mint a szerelem.

És az utolsó kivilágított ablakokon át megpillantottam a betegeket. Két vagy három rákost, akik olyanok voltak, mint az égő gyertyák. Aztán amott annak a csillagát, aki most a művével küszködik, mert nem tud elaludni, amíg nem fizette meg a dézsmát. Aztán még néhány végtelenül reménykedő, de reménytelen alakot. Mert Isten betakarította aznapi termését, és vannak, akik már sohasem térnek haza.

Egyszóval voltak még néhányan, akik úgy álltak őrt az éjszakával szemben, mintha az a tenger lett volna. "Lám, gondoltam magamban, az élet tanúi ők a megfejthetetlen tengerrel szemben. Előőrsök. Vagyunk néhányan, akiknek virrasztanunk kell az emberek felett, akiknek felelettel tartoznak a csillagok. Néhányan még ébren vagyunk, akik Istent választottuk. A város terhével a vállunkon vagyunk még néhányan e helyhez kötöttek között, akiket kegyetlenül korbácsol a csillagokból hideg köpenyként rájuk hulló didergető szél."

"Vezérek, bajtársaim, íme, milyen szigorú a leszálló éjszaka! Mert a többiek, akik alusznak, nem tudják, hogy az élet nem egyéb, mint a cédrus belső változásai és megroppanásai, és fájdalmas vedlés. Vagyunk itt néhányan, akiknek hordoznunk kell helyettük ezt a terhet, állunk itt néhányan a határokon, akiket éget a bűn, és akik lassan eveznek a világosság felé, várják, mint a matróz az árbockosárban, a választ kérdéseikre, és még reménykednek a hitves visszatérésében..."

De ekkor lett előttem világos a szorongást és a buzgalmat egymástól elválasztó határ. Mert a szorongás és a buzgalom ugyanazoknak az osztályrésze. Mind a kettő a tér és a kiterjedés megérzése.

"Tehát csak a szorongók és a buzgón tevékenykedők virrasszanak velem, mondottam. A többi hadd nyugodjon. Akik nappal alkottak, és akiknek nem hivatásuk az, hogy előőrsön álljanak..."

A város azonban álmatlanul töltötte ezt az éjszakát egy ember miatt, akinek hajnalban bűnhődnie kellett valami bűnért. Az a hír járta ugyanis, hogy ártatlan. És járőrök cirkáltak, azzal a feladattal, hogy akadályozzák meg a tömeg összeverődését, mert valami arra kényszerítette az embereket, hogy előjöjjenek házaikból és összegyűljenek.

És én azt gondoltam magamban: "Egyetlen ember szenvedése támasztja ezt a tűzvészt. Üszökként csóválják fejük felett a börtönében sínylődő foglyot."

Ellenállhatatlan kényszer támadt bennem, hogy megismerjem. És elindultam a börtön felé. Zömök tömegével feketén vált ki a csillagok hátteréből. A fegyveres őrök kitárták előttem a sarkaikon lassan forduló kapukat. A falak szokatlanul vastagnak tűntek, a tetőre nyíló kis ablakokat vasrácsok védték. A tornácokon és a zárt udvarokon fekete őrszemek cirkáltak, vagy mint éji madarak riadtak fel jöttömre... És mindenütt legénységi szobák sűrű szaga, és kripták visszhangjait idéző zajok, valahányszor leejtettek egy kulcscsomót, vagy léptek hangzottak fel a köveken. És elgondolkoztam: "Veszedelmes lehet ez az ember, ha egy egész hegy kell az eltiprásához, holott oly gyenge, oly vézna, hogy akár egy szeg is képes kioltani az életét!"

És minden lépés, amelyet hallottam, a rab gyomrát döngölte. És az összes fal, várfolyosó, pillér őrá nehezedett. "Ő a börtön lelke, gondoltam magamban, folyton csak vele foglalkozva. Ő a börtön értelme, középpontja és igazsága. És mégis mit hagy látni magából? Egyetlen rongycsomót, a rácsokon keresztül, amint ott hever a priccsen talán már álomba zuhanva, ziháló lélegzettel. És lám, még ebben az állapotában is egy egész város kovásza ő. És az egyik faltól a másik felé fordulva, ő okozza ezt a földrengést."

Kinyitották a börtönajtó kémlelőnyílását, és figyeltem. Mert jól tudtam, hogy itt valamit meg kell értenem. És láttam.

És ezt gondoltam: "Talán nem is kell hibáztatnia magát, legfeljebb csak az emberek szeretete miatt. De aki otthont épít magának, az formát ad a saját otthonának. Igaz, hogy minden forma kívánatos lehet, de nem mind együtt. Máskülönben nem lenne már otthon."

"A kőből kifaragott arc az összes elutasított arcból áll. Minden arc szép lehet. De mind együtt nem. Az ő álma bizonyára szép."

"Ő is, én is a hegy gerincén állunk. Ő és én, egyedül. Ma éjszaka a világ csúcsán állunk. Összetalálkozunk és egymáshoz csatlakozunk. Mert ebben a magasságban semmi sem választ el bennünket. Akárcsak én, ő is igazságot kíván. És mégis meg fog halni..."

Szenvedtem szívemben.

Ám ahhoz, hogy a vágy cselekedetté, a fa ereje ággá, az asszony anyává legyen, választani kell. És a választás igazságtalanságából születik az élet. Mert például ebbe a szép asszonyba is számtalan férfi volt szerelmes. De ő önmaga akart lenni, s ezért kétségbeesésbe taszította őket. Ami van, az mindig igazságtalan.

Megértettem, hogy minden alkotás legfőbb jellemzője a kegyetlenség.

Becsuktam az ajtót, és elindultam a hosszú folyosókon. Tele voltam elismeréssel és szeretettel: "Mit ér meghagyni életét rabszolgaságban, amikor nagysága a büszkesége?" És elhaladtam a járőrök, a foglárok és a hajnali sepregetők előtt. Ezek mind az ő rabjukat szolgálták. És a zömök falak úgy őrizték foglyukat, mint az omladozó romok, amelyek az elásott kincstől nyerik értelmüket.

És még egyszer visszafordultam a börtön felé. Ott állt csillagok felé hajított koronát formázó tornyával, mint terhét cipelő hajó, minden porcikájával szolgálva, és én azt gondoltam magamban: "Ki viszi magával?" Aztán, amikor már messze jártam, fáradtan, az éjszakában, ez a tátongó lőportorony...

A városbeliekre gondoltam. "Bizonnyal megsiratják. De hát jó is, hogy sírnak."

Eltűnődtem népem énekein, mendemondáin és elmélkedésein. "El fogják temetni. De az ember tulajdonképpen nem temet. Amit ugyanis eltemet, az vetőmag. Nekem nincs hatalmam az életen, és a rabnak egy napon igaza lesz. Én kötélvégre köttettem őt. De hallani fogom majd egyszer, hogy megéneklik a halálát. És ezt a szózatot visszhangozza majd mindenki, aki össze akarja egyeztetni azt, ami szétválik. De mit békítek majd össze én?"

"Nekem egy bizonyos hierarchiába kell beleilleszkednem, nem pedig egyidejűleg valami másikba. Nem szabad összetévesztenem a megbékéltek boldogságát a halállal. Én boldogságra törekszem, de nem szabad elutasítanom magamtól az ellentmondásokat. El kell őket fogadnom. Ez jó, az rossz, irtózom a dolgok összekeverésétől, ami csupán gyengéknek való szirup, és megfosztja őket férfiasságuktól, nekem azzal kell nemesednem, hogy elfogadom az ellenségemet."


XXIX.

Elmerengtem ezen a táncosnőt ábrázoló maszkon. Konok, makacs, fáradt arcán. És azt gondoltam: "Lám, országa nagyságának idején még maszk volt. Ma viszont már csak egy üres doboz fedele. Kihalt a pátosz az emberből. Nincs számára többé igazságtalanság. Ma már senki sem szenved az ügyéért. Márpedig mit ér az olyan ügy, amelyik nem kíván tőlünk szenvedést?"

"Az ember kapni vágyott. Hát kapott. Ez most számára a boldogság? Hiszen a boldogság a kapás fáradságos kiharcolása volt. Nézzétek a virágot nevelő növényt. Mert megalkotta virágát, most boldog? Nem, hanem vége van. És nincs immár egyéb óhaja, csak a halál. Mert én ismerem a vágyat. A munka szomjúhozását. A siker ízét. Aztán a pihenést. Csakhogy senki sem él ebből a pihenésből, mert a pihenés nem éltet. Nem szabad összetévesztenünk a táplálékot a céllal. Nézd ezt az embert: gyorsabban futott, mint a többi. És nyert. De a megnyert versenyből nem tudhat élni. Mint ahogy az a másik, aki élt-halt a tengerért, sem élhet örökké egyetlen, sikerrel kiállt vihar emlékén. A vihar, amelyet legyőz, csupán egyetlen karcsapás az úszásban. Kell rá következnie egy másiknak is. És a virág megteremtésének, a vihar legyőzésének, a templom felépítésének az öröme nem azonos a kész virág bírásának, a legyőzött viharnak, az elkészült templomnak az örömével. Önmagát csapja be, aki azt reméli, annak a szolgálatában leli majd örömét, amit előzőleg elítélt, és ő, a harcos, az otthonhoz ragaszkodók örömeiben találja meg a maga örömeit. Igaz, a harcos látszólag azért verekszik, hogy azt szerezze meg, ami az otthonülőt táplálja, de nincs joga kiábrándultnak éreznie magát, ha aztán maga is otthonülővé válik: színlelt annak az elkeseredése, aki azt magyarázza neked, hogy a kielégülés örökké kisiklik a vágy karjai közül. Mert ha így van, akkor az az ember rosszul választotta meg vágya tárgyát. Azt állítod, hogy amit szüntelenül kergetsz, szüntelenül távolodik tőled... Mintha a fa így panaszkodnék: "Megtermem virágomat, és lám, maggá lesz, a mag fává, aztán a fa ismét virággá... Te is kiálltad a vihart, és viharod nyugalommá vált, de a te nyugalmad csak új vihar készülődése. Mondom neked: nincs Istentől adott amnesztia, amely megkímél téged attól, hogy megvalósulj. Szeretnél lenni: de csak Istenben leszel. És miután lassan megvalósultál, tetteiddé váltál, majd betakarít a csűrébe, mert ne felejtsd el, lassan születik meg az ember."

"Így vált üressé az életük, mert azt hitték, hogy már elegük van, hogy mindent megkaptak, és mert megálltak az úton, hogy - amint mondani szokták - élvezzék a készleteiket. Mert készlet nincsen. És én ezt tudom, hiszen nagyon sokáig magam is beleestem abba a csapdába, amibe velem együtt oly sokan, tudván, hogy azt a lényt, akit valahol más tájon neveltek és illatosítottak csodálatos füvek olajával, meg tudom magamnak szerezni. És szerelemnek neveztem ezt a mámort. Úgy éreztem, meghalnék szomjan, ha az a lány nem lehet az enyém."

Egyszóval hét országra szóló ünnepségek között zajlott le az eljegyzés, s a szerelembe vetett hit valósággal megszépítette az egész népet. Kosárszámra hintették elénk a virágot, az illatszereket, és égettek el rengeteg férfiverítékbe, vérbe és szenvedésbe került gyémántokat, amelyek úgy préselődtek ki a tömegből, mint egyetlen csepp illatos olaj szekérnyi virágból, és nem is kérdezve maguktól miért, mindenki erején felül pazarolta magát a szerelemben. Ő azután, a gyenge fogoly, ott ült teraszomon, szélben lebegő lepleibe burkolózva. Én meg, a férfi, a győztes harcos, azt hittem, végre elnyertem hadakozásom jutalmát. És akkor, amint ott álltam vele szemben, hirtelen nem tudtam, mivé legyek...

"Galambom, mondottam neki, gerlicém, karcsú lábú gazellám...", mert az ajkamra toluló szavakkal igyekeztem megragadni a megragadhatatlant! Az pedig úgy olvadt el, mint a hó. Mert az ajándék, amit tőle vártam, nem volt semmi. És kiáltva szólítottam: "Hol vagy?" Mert nem leltem sehol. "Hol van hát a határ?" És sánc és bástya lettem. Városomban örömtüzek égtek a szerelmet ünnepelve. Én pedig egyedül szörnyű pusztaságomban néztem őt, amint ott aludt ruhátlanul. "Nem jó zsákmányt választottam, rossz irányba futottam. Nagyon gyorsan menekült előlem, mire én megállítottam, hogy foglyul ejtsem... Ám alig fogtam el, már nem is volt többé..." De megértettem a tévedésemet is. Én a futásért futottam, és oly balgán viselkedtem, mint az az ember, aki korsaját megmerítve a szekrénybe zárta azt, mert szerette hallgatni a források csobogását..."

"De ha nem érlek utol, akkor úgy építlek fel, mint a templomot. Építlek a fényben. És hallgatásod magába zárja a mezőket. És szeretni tudlak túl magamon és túl rajtad. Dicsőítő énekeket költök, hogy magasztaljam szépséged hatalmát. És melyekből a világ néz rám, szemeid lecsukódnak. Bágyadtan pihensz karjaim között, mint egy város. Nem vagy egyéb, mint Istenhez való emelkedésem egyik lépcsőfoka. Arra teremtettek, hogy elégettessél, konszumáltassál, nem pedig hogy visszatartassál... És nemsokára már sír is a palota népe, az egész város hamuba öltözik, mert magam mellé vettem ezer fegyverest, kiléptem a város kapuján, és elindultam a sivatag felé, mert nem leltem meg a boldogságot."

Már mondottam neked: "Egyetlen ember fájdalma felér az egész világ fájdalmával. És egyetlen asszony szerelme, mégoly ostoba legyen is ez az asszony, nyom annyit, mint a Tejút és összes csillaga. Úgy szorítlak karjaimba, mint hajómat a bordái. Ezért sík tengerre szállásom: a szerelem félelmetes hajója..."

Így ismertem meg hatalmam korlátait. De ezekben a korlátokban egyúttal kifejezésre is jut az én hatalmam, mert én csak azt szeretem, ami ellenáll nekem. A fának vagy az embernek a lényege az, hogy ellenáll, hogy kitart. Ezért hasonlítottam üres ládák fedeléhez a konok táncosnőarcokat ábrázoló domborműveket, amelyek maszkok voltak, amikor még a konokságot, a belső küzdelmet és a költészetet - a vívódások lányát - takarták. Szeretem azt, aki ellenállásában, kitartásában mutatja meg magát, aki bezárkózik és hallgat, aki keményen és összeszorított ajakkal tart ki a kínok között, akit nem tör meg se kínhalál, se szerelem. Aki igazságtalan, de inkább nem szeret. Tégedet, aki félelmetes, örökre bevehetetlen bástya vagy...

Mert gyűlölöm a könnyen elérhetőt. És nem ember, aki nem áll ellen. Legfeljebb hangyaboly, amelyben már nincsen Isten. Kovásztalan ember. És ez a csoda jelent meg előttem börtönömben. A csoda, mely erősebb, mint te, mint én, mint mi mindnyájan, mint a börtönőreim, felvonó hídjaim és bástyáim. Ez az a talány, amely gyötört, ugyanaz, mint a szerelemé, amikor mezítelenül tartottam őt karjaim fogságában. Nagysága, de ugyanakkor kicsinysége is az embernek, mert az embert én hitében, nem pedig lázadása kevélységében tudom nagynak.


XXX.

Így értettem meg, hogy az ember nemcsak akkor nem érdemel figyelmet, ha képtelen az áldozatra, a kísértésekkel szemben való ellenállásra és a halál elfogadására - az ilyen ember formátlan -, hanem akkor is, ha a tömegbe beleolvadva, általa irányítva engedelmeskedik a tömeg törvényeinek. Mert egyformán érvényes ez a vadkanra vagy a magányos elefántra meg a hegycsúcsra felhágott emberre; és a tömegnek az a kötelessége, hogy mindenkinek módot adjon a hallgatásra, ne zavarja meg csendjében azért, mert gyűlöli azt, ami hasonlít a hegy fölé magasodó és felette uralkodó cédrusra.

Aki elém áll, és szavaival akarja megragadni, logikus előadásban próbálja kifejezni az embert, az én szememben ahhoz a gyermekhez hasonló, aki az Atlas lábához telepedve vedrével, lapátjával akarja elhordani a hegyet. Az ember az, ami, nem pedig az, amit a szavak fejeznek ki. Persze, igaz, minden emberi tudat célja kifejezni azt, ami van, ám a kifejezés nehéz, lassú, kacskaringós művelet - és a tévedés éppen abban áll, hogy azt hisszük, amit nem lehet szavakkal kimondani, az nincs is. Mert számunkra kimondani és felfogni egyet jelent. Csakhogy csekély az embernek az a része, amit mind a mai napig fel tudtam fogni belőle. Nos, amit az egyik napon felfogtam, létezett már előző nap is, és magamat csapom be, ha azt képzelem, hogy amit nem vagyok képes kifejezni az emberből, nem is érdemli meg a vele való foglalkozást. Mert a hegyet sem fejezem ki, hanem csak jelzem. De összetévesztem a jelzést és a megragadást. Én annak jelzek, aki már ismer valamit, ám ha ugyanez az ember nem ismerné, hogyan tudnám közölni vele a hegyet omladozó kövekkel szegett szakadékaival, levendulás lejtőivel, csillagok közt elvesző csipkés ormával?

Én tudom, mikor nem lerombolt erőd ez a lány, mikor nem tehetetlen bárka, amelynek a kötelét kedvére oldhatja le az ember vasgyűrűjéről, s vezetheti, ahová neki tetszik, hanem csodálatos élet a maga belső gravitációs törvényeivel és az olajozottan forgó csillagvilág csendjénél is fenségesebb csendjével.

Így kezdődött el bennem a fő vita: csodálni az engedelmes és ugyanakkor megalkuvást nem ismerő embert, aki bizonyságot tesz magáról. Mert meg tudtam ugyan érteni a problémát, de képtelen voltam megfogalmazni. Mert akiket a legszigorúbb fegyelem irányít, és egyetlen intésemre vállalják a halált, akiket valósággal megdelejez a hitem, de úgy megedződtek már fegyelmezettségükben, hogy szemtől szemben szidalmazhatom és meghunyászkodásra kényszeríthetem őket, akár a gyermeket, ha eljő a nagy kaland és ellenségbe ütköznek, acélos edzettségről, nagyszerű harci szenvedélyről, halált kihívó bátorságról tesznek bizonyságot...

Megértettem, hogy ez nem egyéb, mint ugyanannak az embernek a két oldala. És hogy az a férfi, akit úgy csodálunk, mint a megfékezhetetlen fergeteget, vagy az az asszony, akit nem lehet megadásra kényszeríteni, és karjaim között is oly távoli, mint a nyílt tengeren sikló hajó, az a férfi, aki méltó erre a névre, mert nem alkuszik, nem paktál, nem egyezkedik, és sem ügyeskedésből, sem kincssóvárgásból, sem kimerültség miatt nem ad fel magából semmit, akit összezúzhatok a malomkő alatt, de akiből képtelen vagyok akár egy cseppjét is kipréselni a titoknak, akinek a szíve legbelül oly kemény, mint az olajbogyó magja, akiről még csak fel sem tételezem, hogy akár a tömeg, akár a zsarnok meghajlásra tudná kényszeríteni, mert gyémánttá lett a szívében: mindig rejt magában egy másik arcot is. És egyszerre tud lenni meghunyászkodó, fegyelmezett és tisztelettudó, hivő és lemondó, egy mély lelkiségű fajta higgadt, jámbor gyermeke, erényeinek letéteményese...

Azok viszont, akiket szabadnak neveztem, akik mindig a fejük után mennek, és kérlelhetetlenül egyedül vannak, nem urai önmaguknak: hajók a szélcsendben, és minden ellenállásuk át nem gondolt, szeszélyes cselekedet.

Ezért én, aki gyűlölöm a nyájembert, a lényegétől kiürült, lelki haza nélküli embert, és sem mint vezér, sem mint tanítómester nem szeretem férfiúi erényeitől megfosztani, vak, engedelmes hangyákká változtatni népemet, megértettem, hogy ha kényszert alkalmazok, azzal életet tudok, életet kell öntenem bele, nem pedig romlásba döntenem. És hogy szelíd viselkedése a templomomban, engedelmessége és másoknak nyújtott segítsége nem elkorcsosultság jele, mert egyedül az ilyen ember képes sarokköve lenni országom határainak. Mert semmit sem kell magunktól várnunk, hanem egyedül csak az embernek emberrel való együttműködésétől...

Így tévesen ítélném meg azt az embert, akire most bástyáim súlya nehezedett, strázsáim vigyáztak, és akit akár keresztre feszíttethettem anélkül, hogy hitét megtagadná, mert hóhéraim fogói is csupán megvető mosolyt préselnének ki belőle, ha viselkedéséből csak mindenáron való ellenszegülést olvasnék ki. Mert ereje másféle hitből származik, van neki egy érzelmeket rejtő másik arca is. Egy másik képe, az olyan emberé, aki leül, és kezét gyermekin bizakodó mosollyal a térdén nyugtatva hallgat, és vannak emlők, amelyek érte adták tejüket. Ilyen az az asszony is, aki tornyomba zárva fel-alá járkál a láthatár kalitkájában, akit nem lehet sem megerőszakolni, sem megérteni, és aki soha sem fogja kimondani a tőle kért szerelmes szót. Mert egyszerűen más vidék, más tűzvész, távoli néptörzs gyermeke, csordultig tele a maga hitével. És ha nem térítem meg, nem lesz mód elérnem hozzá.

Mindennél jobban azokat gyűlölöm, akik nincsenek. Ebfajzat, szabadnak képzeli magát, mert szabadon változtatja véleményét, árulja el hitét (és hogyan is tudnák az ilyenek, hogy árulást követnek el, hiszen önmaguk bírái?). Mert szabadon csalnak, szabadon szegnek meg esküt és tagadnak meg hitet, de elég megmutatnom nekik a vályút, ha éhesek, hogy egyszerre véleményt változtassanak.

Ilyen volt eljegyzésemnek és a halálraítéltnek az éjszakája. És így értettem meg a létet. Őrizzétek meg emberségteket, legyetek állandók, mint a hajótőke, s amit a külvilágból vesztek, változtassátok magatokká, ahogyan azt a cédrus teszi. Én vagyok a keret, a vasszerkezet és a teremtő aktus, amelyből születtek, és most, mint ahogyan az óriásra nőtt fa a maga lombsátrát növeli, nem pedig másik fáét, formálja tű- vagy lombleveleit, a magáét és nem másikét, nektek is növekednetek és szerveződnötök kell...

De mindazokat csőcseléknek nevezem, akik más tetteiből élősködnek, kaméleonként máshoz alkalmazkodnak, szeretik azt, akitől ajándékot kapnak, élvezik a tapsot, és a tömegek tükrében ítélik meg magukat: mert az ilyeneket nem lehet megtalálni, nem zárulnak kincseikre, mint a citadella, nemzedékről nemzedékre nem adják tovább egymásnak a jelszót, hanem úgy hagyják felnőni gyermekeiket, hogy nem gyúrják őket emberré. Azok pedig úgy tenyésznek a világon, mint gomba a fán.


XXXI.

Eljöttek hozzám, hogy a kényelmes életről beszélgessenek velem. Nekem pedig a hadseregem jutott eszembe. Mert tudtam, mennyi erőfeszítést tesz az ember az élet egyensúlyáért, jóllehet, ha beáll az egyensúly, nincs is élet.

Ezért szerettem mindig a békére törekvő háborút. Langyos és háborítatlan, viperákat rejtegető homokjával, emberláb nem taposta tájaival és búvóhelyeivel. És sokszor gondoltam azokra a gyermekekre, akik játék közben képzeletükkel élővé változtatják a fehér kavicsokat: "Tessék, mondogatják, menetelő hadsereg, amott meg nyájak", az arra járó azonban, aki nem lát egyebet, mint köveket, nem is sejti, milyen gazdag a szívük. Vagy azt, aki hajnalban kel, a fagyos reggel hideg vizében végzi el a tisztálkodó öblítést, aztán a nap első óráinak fényében sütkérezik. Vagy egyszerűen azt, aki, ha megszomjazik, kútra megy, és maga húzza a nyikorgó láncot, emeli ki a nehéz vedret a kútkávára, élvezi a víz dalolását és lármás zenéjét. Szomjúsága tehát értelemmel töltötte meg odamenetelét, karját és szemét, olyan ennek a szomjúhozónak a kút felé vezető sétája, mint valami költemény, míg mások intenek a rabszolgának, a rabszolga szájukhoz viszi a vizet, és ezért soha nem ismerik meg a víz dalolását. Kényelmességük nem egyéb, mint részvétlenség: ők nem hittek a szenvedésben, az öröm pedig nem kért őbelőlük.

Ugyanezt tapasztaltam annál is, aki hallgatja a muzsikát, de nem érzi szükségét, hogy beleélje magát. Aki mint valami gyaloghintón, hordoztatja magát a zenével, és nem akar közelebb jutni hozzá, aki lemond a gyümölcsről, mert keserű a héja. Én azonban azt mondom: nincs is gyümölcs, ha nincsen héja. Ti összetévesztitek a boldogságot részvétlenségetekkel. Mert aki gazdag, már nem is érzi, nem is élvezi: értelmetlen dolog az ilyen gazdagság. Mert nincsen hegytetőről feltáruló kilátás, ha senki sem mászott fel a hegy meredekén, mert a feltáruló táj nem látvány, hanem uralom, birtokbavétel. És ha gyaloghintón cipeltek fel a csúcsra, nem látsz mást, mint többé-kevésbé érdektelen dolgok rendjét, tehát hogyan töltenéd meg őket lényegeddel? Mert annak a számára, aki elégedetten fonja keresztbe karját a mellén, a táj az erőfeszítés után vett lélegzet, meg a pihenő izmok és a rásötétedő este együttese, a megteremtett rend felett érzett elégedettség, hiszen minden egyes lépése változtatott valamicskét a folyók rendjén, helyükre tette a csúcsokat, hátrább vitte a falu kőhalmazát. Az ilyen táj őbelőle született, és az arcára kiülő öröm ugyanaz, mint azé a gyermeké, aki kavicsait addig rakosgatta, míg végül várost épített magának, és most elkáprázva szemléli, megtölti önmagával. De melyik gyermek bámulna boldogan egy olyan rakás követ, amelyik erőfeszítést nem kívánó látvány csupán?

Én láttam embereket, akik szenvedtek a szomjúságtól, a betegségnél is kegyetlenebb szomjúságtól, a víz elvesztésétől való félelemtől, mert a test ismeri orvosságát, éppúgy megköveteli, mint ahogy megkívánná az asszonyt is, és arról álmodik, hogyan isznak a többiek. Mert a féltékeny ember észreveszi, ha az asszony másokra mosolyog. Semminek sincsen értelme, ha nem adtam hozzá testemet és lelkemet. Nincsen kaland, ha nem kötelezem el benne magamat. Miközben a Tejutat figyelik, csillagjósaim éjszakákon át tartó vizsgálódások eredményeképpen felfedezik benne a nagy könyvet, amelynek lapjai oly pompásan ropognak lapozgatás közben, és imádják Istent, hogy ilyen szívbemarkoló lényeggel töltötte meg a világot.

Mondom nektek: csak egy másik erőfeszítés nevében van jogotok elhárítani magatoktól az erőfeszítést, mert nagyobbá kell lennetek.


XXXII.

Abban az esztendőben halt meg az a férfiú, aki országomtól keletre uralkodott. Aki ellen kemény harcokat vívtam, és annyi küzdelmes esztendő után értettem meg, hogy úgy támaszkodtam rá, ahogyan a falnak támaszkodnak. Még emlékszem találkozásainkra. Bíbor sátrat verettünk fel a sivatagban, majd mikor a szolgák eltávoztak, mindketten a sátorba léptünk, miközben seregeink távolabb vonultak, mert nem helyes, ha összekeverednek az emberek. A tömeg csak a hasának él. És minden aranyozás lepattogzik egyszer. Így figyeltek bennünket féltékenyen, egyedül fegyvereikben bízva, nem engedve át magukat holmi olcsó elérzékenyülésnek. Mert igaza volt atyámnak, aki azt mondotta: "Ne kívül keresd az embert, hanem lelke, szíve és szelleme hetedik emeletén. Máskülönben addig keresitek egymást leghétköznapibb indulataitokban, míg végül is haszontalan vérontásra kerül köztetek a sor."

Így tehát megértettem őt, és dísztelenül, magányom hármas tornyába zárkózva találkoztam ellenségemmel. Helyet foglaltunk egymással szemben a homokon. Nem tudom, kettőnk közül akkor melyikünk volt a hatalmasabb. De ebben a megszentelt magányban a hatalom mértékké lett. Mert mi ugyan világrengető tetteket vittünk véghez, de most számokra váltottuk őket. Legelőkről tárgyaltunk. "Nekem huszonötezer számos állatom van, mondatta, és most elpusztulnak. Nálad viszont esett az eső." Én azonban nem tűrhettem, hogy magukkal hozzák idegen szokásaikat, és elhintsék köztünk a kétkedést, amelytől minden megromlik. Hogyan fogadjam be földjeimre ezeket a más világból jött pásztorokat? És azt válaszoltam neki: "Nekem meg huszonötezer kis emberpalántám van, akiknek a saját imádságaikat kell megtanulniuk, nem pedig másokét, különben nem fognak magukra formázni..." Így aztán a fegyverek döntöttek népeink között. Olyanok voltunk, mint az egymást váltó dagály-apály. És azért nem haladt előre egyikünk sem, jóllehet teljes erővel szorongattuk egymást, mert a tetőpontra értünk, vereségével keményítve meg ellenségünket. "Legyőztél, tehát még erősebb lettem."

Nem mintha lebecsültem volna nagyságát. Vagy fővárosa függőkertjeit. Kereskedőinek illatszereit. Aranymíveseinek finom ötvösremekeit. Hatalmas völgyzáró gátjait. A lebecsülés az alacsonyabbrendű ember agyában születik meg, mert az ő igazsága kizár minden más igazságot. Mi azonban tudtuk, hogy az igazságok megférnek egymással, ezért eszükbe sem jutott, hogy lealacsonyítjuk magunkat, ha elismerjük a másik igazságát, jóllehet az minálunk tévedés. Az almafa tudtommal nem nézi le a szőlőtövet, sem a pálma a cédrust. Csak éppen a lehető legnagyobb mértékben megkeményítik magukat, és nem keverik össze gyökereiket a másikéival. És megvédik alakjukat, lényegüket, mert ebben olyan felbecsülhetetlen tőke rejlik, amelyet nem engedhetnek elkorcsosulni.

"Az az igazi csere, mondotta nekem, az az illatszeres ládikó, az a mag vagy az az ajándékba adott sárga cédrus, amelyik házadat az én házam illatával tölti be. Vagy a hegyeimből hozzád elhangzó csatakiáltásom. Vagy amit esetleg a követem vitt el hozzád, ha sokáig hangzott, formálódott és keményedett, és amely ugyanakkor, amikor megtagad, el is fogad téged. Mert alsó szintjeiden tagad meg. Viszont rád talál ott, ahol gyűlöletünk felett becsüljük egymást. Az egyetlen megbecsülés, amely ér számunkra valamit, az ellenségé. Míg a barátoké csak akkor ér valamit, ha képesek felülemelkedni hálájukon, köszönetükön és minden egyéb hétköznapi érzelmükön. Ha a barátodért halsz meg, megtiltom neked, hogy elérzékenyülj..."

Ezért hazudnék, ha azt állítanám, hogy barátra leltem benne. De mégis mélységes örömet szerzett nekünk az egymással való találkozás, csakhogy éppen ezen a ponton veszítik el biztonságukat a szavak, az emberek otrombasága miatt. Az örömöt nem őmiatta, hanem Isten miatt éreztem. Istenhez vezető út volt számomra ő. Találkozásaink: megannyi boltozatzárókő. Pedig nem volt mondanivalónk egymás számára.

Bocsássa meg nekem Isten, hogy sírtam, amikor meghalt.

Jól ismertem nyomorúságom tökéletlenségét. "Ha sírok, gondoltam magamban, az azért van, mert még nem vagyok elég tiszta." És magam elé képzeltem, hogy ő értesül halálomról: mintha egy egész országra borulna sötétség. És ő ugyanolyan szemmel figyelné a világ e sötétbe fordulását, mint az est leszálltát. Vagy könnybelábadó szemmel, mint amikor a világ megváltozik a vizek alvó tükre alatt. "Uram, mondotta volna Istenének, akaratod szerint csinálsz éjszakát és nappalt. De mi veszett el ebből a megkötött kévéből, ebből a letűnt korszakból? Voltam, de már nem vagyok". És bezárt volna szavakkal ki nem mondható nyugalmába. Én azonban még nem voltam eléggé tiszta, még nem éreztem eléggé az örökkévalóság ízét. És akárcsak az asszonyokat, engem is elfogott az a könnyed mélabú, amelyet akkor érzünk, mikor az esti szellő lehervasztja üde kertjeim rózsáit. Mert rózsáimban engem hervaszt el. És magamat érzem meghalni bennük.

Életem során eltemettem sok hadvezéremet, menesztettem minisztereket, elvesztettem asszonyaimat. Mint bőreit a vedlő kígyó, száz meg száz képet hagytam magamról a hátam mögött. Mégis, ahogyan visszatér a nap, a világosság mértéke és órája, vagy a nyár, az évszakok váltakozásának mérője, találkozásról találkozásra, békeszerződésről békeszerződésre, fegyvereseim újra meg újra felverték a sivatagban az üres sátrat. Mi meg beléptünk. És velünk együtt az ünnepélyes szokás, a pergamenszerű mosoly, a halál közelében érzett nyugalom. Meg a csend, amely nem embertől, hanem Istentől van.

Most azonban magamra maradtam, egyedül felelős egész múltamért, a tanú nélkül, aki látott élni. Egyedül felelős minden cselekedetemért, amelyeket nem tartottam érdemesnek megmagyarázni népemnek, de amelyeket ő, a keleti szomszédom, annak idején megértett, mindazokért a belső indulatokért és csömörökért, amelyeket nem mutattam ki, de ő megsejtett, ha nem beszélt is róluk. Egyedül maradtam mindazokkal a nyomasztó felelősségekkel, amelyekről senki sem tudott, mert mindennél fontosabb volt, hogy alattvalóim higgyenek ellentmondást nem tűrő intézkedéseimnek, amelyeket azonban ő, az én keleti szomszédom, ellágyulás nélkül mérlegelt, hol többre, hol kevesebbre, mindig tőlem eltérőn, s aki, íme, elszenderedett a sivatag bíborában, úgy vonva magára a homokot, mint hozzá méltó szemfedőt; íme, most elhallgatott, mélabús és Istennel teli mosolyra derülten, amely annak az elfogadását jelenti, hogy ő már megkötötte a kévéjét, lehunyt szemei mögé zárta mindazt, amit gyűjtött. Ó, mennyi önzés tanácstalanságomban! És én milyen gyenge vagyok! Jelentőséget tulajdonítok pályafutásomnak, holott nincs jelentősége, magamhoz mérem országomat, ahelyett, hogy egybeolvadnék vele, és rádöbbenek, hogy életem, mint valami utazás, erre a csúcsra vezetett.

Életemnek ezen az éjszakáján ismertem meg a vízválasztót, miközben lefelé haladtam a hegy egyik oldalán a másik oldal fáradságos megmászása után, immár senkit sem ismerve fel, első ízben érezve magamat aggastyánnak, ismerős arcok nélkül, közönyösen mindenki iránt, mert magam iránt is közönyös lettem, a másik hegyoldalon hagyva minden hadvezéremet, minden feleségemet, minden ellenségemet és talán egyetlen barátomat is - mindörökre magányosan egy olyan világban, amelyet általam nem ismert népek laknak.

Mégis itt, ezen a ponton sikerült visszanyernem önuralmamat. "Feltörtem, gondoltam magamban, utolsó kérgemet, és most talán tiszta leszek. Nem is voltam olyan nagy, hiszen sokra tartottam magamat. Ez a próbatétel is azért küldetett rám, mert gyengülni kezdtem. Mert szívem alantas indulatainak engedve felfuvalkodtam. De majd az őt megillető helyre állítom halott barátomat, a maga nagyságában, és aztán nem fogok többé könnyet ejteni érte. Mától fogva ő egyszerűen csak volt. És a homok gazdagabbnak fog tűnni számomra, mivel oly gyakran látom majd őt rám mosolyogni e homoksivatagban. És minden ember mosolya értékesebb lesz számomra az övé miatt. Ez a különös mosoly gazdagabbá tesz minden más mosolyt. Mert meglátom az emberben azt a még kifejtésre váró alakot, amelyet eddig egyetlen kőfaragó sem tudott kiszabadítani a kőből, és a formátlan anyagon keresztül jobban megismerem az ember arcát, mivel egyet már szemtől szemben alaposan megnéztem."

"Leszállok hát hegyemről: ne félj, népem, újra összekötöttem az elszakított fonalat. Nem volt helyes, hogy ennyire rászoruljak egy emberre. Csak a kéz tűnt el, amelyik meggyógyított és bevarrta sebemet, nem pedig maga a varrat. Leszállok hegyemről, és birkák, báránykák mellett haladok el. Megsimogatom őket. Egyedül vagyok a világon, Isten előtt, de miközben báránykáimat simogatom - nem ezt vagy azt a bárányt, hanem rajta keresztül az emberek gyengeségét -, amelyek megnyitják a szívek forrásait, újra meglelem őt."

Ami pedig azt a másikat illeti, végre révbe juttattam. Soha jobban nem uralkodott. Révbe juttattam a halálban. És minden esztendőben sátrat veretek fel a sivatagban, miközben népem imádkozik érte. Katonáim fegyvereikre támaszkodnak, puskáik töltve vannak, lovas járőreim rendet tartanak a sivatagban, és leütik annak a fejét, aki e vidékre be meri tenni a lábát. Én egyedül megyek oda. Felemelem a sátor lapját, belépek és leülök. És csend lesz a földön.


XXXIII.

És most, hogy derekamat kínozza ez a tompa fájdalom, amelyet orvosaim képtelenek meggyógyítani, és olyanná lettem, mint az erdő fája, amelybe belehasít a favágó fejszéje, és Isten készül már engemet is ledönteni, mint a megrongálódott tornyot, most, amikor ébredéseim többé nem hoznak izmaimnak feloldódást, szellememnek könnyed szárnyalást, mint húsz esztendős koromban, megleltem benne a vigasztalást, ami abból áll, hogy nem szenvedek többé e testemben terjedő jelzések miatt, nem engedem, hogy erőt vegyenek rajtam e kicsinyes, egyéni és belém zárt kínok, amelyeknek országom történészei még három sort sem fognak szentelni krónikáikban, hiszen mit számít, hogy inog a fogam, hogy kihúzzák, meg különben is igen szánalmas dolog lenne részemről, ha bármilyen csekély szánalmat várnék tőlük. De ha rágondolok, mégis elönt a harag. Mert ezek a kéregrepedések az edényen jelentkeznek, nem a tartalmon. És azt mesélik, hogy keleti szomszédom, amikor megbénult, kihűlt, valósággal elhalt az egyik oldala, és neki mindenhova magával kellett cipelnie ezt a már nevetésre is képtelen sziámi ikertestvért, mit sem veszített méltóságából, sőt, ellenkezőleg, ezt a próbát is sikerrel állta meg. És amikor az emberek csodálatukat fejezték ki a lelkierő felett, megvetőn azt felelte nekik, hogy tévedésben vannak vele kapcsolatban, s az ilyesfajta elismeréseket tartsák csak meg a város boltosai számára. Mert aki uralkodik, de közben nem képes a saját testén uralkodni, nevetséges trónbitorló. Számomra sem süllyedés, hanem, ellenkezőleg, csodálatos öröm, hogy egy kissé függetlenebbé válok ma!

Ó, öregség! Bizony semmit sem ismerek fel a hegy másik oldalán. Szívem csordultig telve van halott barátommal. És gyásztól kiszáradt szemmel figyelem a falvakat, várva, hogy mint a tengerár, újra eláradjon rajtam a szeretet.


XXXIV.

Elnéztem ismét a várost, amint fényei kigyúltak az esthomályban. Itt-ott kékes, fehér arcát, meghitt fényeit, amelyek belülről világították meg az otthonokat. Utcái hálózatát. És kezdődő csendjét, mert lassan az a csend telepedett rá, amelyik a víz alatti sziklákat lengi körül. És miközben csodáltam az utcák és a terek rajzolatát, az itt-ott kimagasló templomokat, e lelki csűröket, és körös-körül mindenfelé a domb sötét köpönyegét, hiába volt tele ez a város élő testekkel, egy gyökereiről levágott, kiszáradt növény képét idézte fel képzeletemben. Üres csűrök képe bukkant fel előttem. Nem volt immár az az élőlény, amelynek minden porcikája visszahat a többire, az a szív, amely összegyűjti a vért, s aztán szétáramoltatja az egész testbe, az ünnepnapokon együtt örvendező, egyetlen kórust alkotni képes test. Nem volt ott már egyéb, csak idegen kagylókba betelepült élősdi lények, akik egymással nem törődve külön-külön szorgoskodtak börtönükben. És már város sem volt, csak városkéreg, tele halottakkal, akik azt hitték, hogy még élnek. És elgondolkoztam: "Lám, itt van egy fa, amely ki fog száradni. Egy gyümölcs, amely meg fog poshadni. Teknősbékaéletem a pajzsa alatt." És megértettem, hogy újra nedvekkel kell megtöltenem városomat. Minden ágát újra hozzákapcsolnom a tápláló törzshöz. A csűröket és a ciszternákat újra fel kell töltenem csendtartalékukkal. De mindezt nekem kell elvégeznem: máskülönben ki szeretné az embereket?


XXXV.

Így volt ez a muzsikával is, amelyet hallgattam. Amelyet ők nem voltak képesek megérteni. És így tépelődtem magamban: vagy olyan dalokat énekeltetsz nekik, amelyeket megértenek - és akkor nem haladnak előre -, vagy olyan tudományra tanítod őket, amelyet megértenek - és semmi hasznuk sem lesz belőle. Vagy bezárod őket ezer év óta változatlan szokásaikba, de akkor nincs bennük fa, amely gyümölcseit és új virágait formálgatva növekszik - viszont nyugodtan élnek imádságban, bölcsességben és istenben elszunnyadva -, vagy pedig, ellenkezőleg, a jövő felé törekedve sürgeted, felkavarod, kényszeríted őket, hogy költözzenek ki régi szokásaikból, és aztán nemsokára már csupán honából elköltözött nyájat vezetsz, amelytől egész örökségét elvetted. Olyan hadsereget, amelyik állandóan táborban él, de soha sehol nem veti meg végérvényesen a lábát.

De minden magasba törés fájdalmas. Minden vedlés fájdalom. Nem tudom átélni a zenét, ha előbb nem szenvedtem tőle. Mert a zene nem lehet más, mint az én szenvedésem gyümölcse, márpedig nem hiszek azokban, akik élvezni tudják a mások által gyűjtött javakat. Nem hiszem, hogy elég az emberek gyermekeit beledobni a koncertekbe, költeményekbe és előadásokba, mint a vízbe, hogy megajándékozzuk őket boldogsággal és a szeretet nagy mámorával. Mert igaz ugyan, hogy az ember szeretetre való képesség, de egyúttal szenvedésre való képesség is. És unalomra is, meg olyan mogorva, rossz kedvre is, mint a felhős ég. De még azok sem csak költemény okozta örömöt éreznek, akik tudják élvezni a költészetet, mert ha nem így lenne, sohasem látnánk őket szomorúnak. Hanem bezárkóznának a költeménybe, és csupa ujjongás lennének. Az emberiség bezárkózna a költeménybe, és nem alkotna, csak ujjongana örömében. Ám az ember úgy van teremtve, hogy csak annak tud örülni, amit maga alkot. És ahhoz, hogy élvezni tudja, előbb meg kell másznia a költemény meredekét. De az idegen erőfeszítésből született költemény is olyan, mint a hegyek csúcsáról eléd táruló panoráma: hamar megfakul a szívben, mert csak akkor van értelme, ha a fáradság szülte, izmaid jó hangulata, és ha kipihented magadat, ha újra megszomjaztál gyaloglásra, ugyanez a táj nemsokára már ásításra késztet, nem lévén számodra mit nyújtania. Mert még a más költeménye is csupán erőfeszítésed, belső hegymászásod gyümölcse; a csűrök csupán otthonülőket termelnek, akikből hiányzik minden nemes emberi tulajdonság. Nem bánhatok úgy a szeretettel, mint valami raktárkészlettel: a szeretet mindenekelőtt szívem tevékenysége. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy oly sokan nem értik meg a birtokot, a templomot vagy a költeményt meg a zenét, és eléje ülve így beszélnek: "Mi egyéb van benne, mint többé-kevésbé gazdag összevisszaság? Semmi olyan, ami érdemes volna rá, hogy engem irányítson." Az ilyen emberek azt állítják magukról, hogy józanul gondolkoznak, szkeptikusak és ironikusak, holott az irónia nem az igazi ember, hanem a tunya szellem tulajdonsága. Mert a szerelmet sem ajándékként adja neked valamely arc, amint a lélek derűje sem a táj látványából, hanem sikerrel megvalósított hegymászó vállalkozásodból származik. A legyőzött hegyből. Abból, hogy megvetetted lábadat az égben.

Így van ez a szerelemmel. Mert tévedés az, hogy akkor találkozol vele, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak izével, és arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbantja, holott ez a láz - lelkének erőtlensége és a legyőzött dombocskának jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen győzelmet hoz majd szíve számára.

Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna inkább eltaszítanod.

Ezért nem hatott rám soha a hitetlennek és a módszeresen gondolkodónak az érvelése, aki így beszélt hozzám: "Mutasd hát meg nekem a birtokot, az országot vagy Istent, mert a köveket meg az anyagokat látom, meg is érintem, ezért hiszek a köveknek és az anyagoknak, amelyeket megérintek." Én azonban sohasem igyekeztem felvilágosítani őt egy olyan titok felfedésével, amely elég soványka hozzá, hogy megfogalmazódhasson. Amint a hegyre sem vihetem fel, hogy szeme elé tárjam egy olyan táj igazságát, amely az ő számára soha sem lesz győzelem, és annak a zenének a szépségét sem tudom vele megízleltetni, amelyet előzőleg nem győzött le. Úgy fordul hozzám erőfeszítés nélküli okulásért, ahogyan más azt az asszonyt keresi, aki majd szívébe plántálja a szerelmet. Csakhogy ez nekem nem áll hatalmamban.

Tehát fogom őt, bezárom és gyötrelmes tanulásnak vetem alá, jól tudván, hogy ami könnyű, az ugyanezen oknál fogva meddő is. A munka horderejét az igénybevételhez és a verejtékezéshez mérem. Ezért gyűjtöttem össze iskolamestereimet, és mondottam nekik: "Ne ámítsatok magatokat. Az emberek gyermekeit nem azért bíztam rátok, hogy aztán majd megmérjem ismereteik súlyát, hanem hogy örvendjek haladásuk szépségén. Engem nem érdekel az a tanítványotok, aki gyaloghintóban cipeltette fel magát ezer hegycsúcsra, és így figyelt meg ezer tájat, mert először is egyet sem fog belőlük igazán ismerni, másodszor pedig, mert ezer táj is csupán egyetlen homokszem a világ végtelenségéhez képest. Engem egyedül az fog érdekelni, aki izmait legalább egy hegycsúcs megmászásában próbára tette, és ily módon készen áll arra, hogy jobban megértsen minden jövendő panorámát, mint a másik, a ti áltudósotok, a maga ezernyi, rosszul tanított panorámáját.

"Ha azt akarom, hogy szerelemre szülessen, a szerelem alapjait az imádsággal vetem meg benne."

Tévedésük onnét van, hogy látták, akinek gyakorlata van a szerelemben, az felismeri az őt lángra lobbantó arcot. Ezért tehát hisznek az arc erejében. És mivel látták, hogy az, aki magáévá tudta tenni a költeményt, lángra gyúl a költeménytől, hisznek a költemény erejében.

De még egyszer elismétlem neked: amikor kimondom azt a szót: hegy, akkor én hegyet idézek fel teelőtted, akit véresre szaggattak a hegy tüskebokrai, aki legurultál szakadékaiba, verejtékeztél kövein, szedted és szagoltad virágait a gerincek éles szelében. Felidézek, de meg nem ragadok semmit. Amikor egy elhízott boltosnak mondom: hegy, semmit sem viszek át a szívébe.

És nem azért nincsen többé költemény, mert elfogy a költemény hatóereje. És nem azért nincsen többé szerelem, mert megszűnik az arc vonzóereje. És nem azért nincsenek az ember szívében sem álomba szenderült, tágas szántóföldek, amelyekből az eke nyomán cédrusok és virágok fakadnak, mert megszűnt Isten hatóereje.

Mert én igazán figyelmesen tanulmányoztam az emberek egymás közötti kapcsolatait, és bizony felfedeztem bennük az értelem veszélyeit: azét, amelyik azt képzeli, hogy a nyelv megragadja a valóságot. És meghallgattam a vitatkozók válaszait. Mert nem a szavak útján közlöm azt, ami bennem van. Annak kimondására, ami bennem van, nincs szó. Én azt csupán jelezhetem, ha már úgyis érted valami más úton-módon, nem a szavaimból. Például a szeretet csodájának segítségével, vagy azért, mert ugyanannak az istennek a teremtménye lévén, hasonlítasz hozzám. Máskülönben hajánál fogva rángatom elő ezt a bennem elsüllyedt világot. És ahogyan ügyefogyottságom engedi, hol csupán ezt, hol azt az oldalát mutatom meg, mint például a hegyet, amelyről helyesen jelzem, róla szólván, hogy magas. A valóságban azonban egészen más valami a hegy, hiszen én tulajdonképpen arra gondoltam, milyen nagyszerű az éjszaka, amikor az ember dideregve ül a csillagok alatt.


XXXVI.

Amikor levelet írsz, hajót raksz meg. Csakhogy nagyon kevés hajó ér célba. Elnyeli őket a tenger. Kevés mondat visszhangozik tovább a történelmen át. Mert lehet, hogy sok mindent jeleztem, de keveset ragadtam meg.

És megint ugyanaz a probléma: fontosabb megtanítani a megragadásra, mint a jelzésre. A lényeges: megtanítani a "befogás" műveleteinek az elvégzésére. Egyszóval: mit érdekel engemet ennek az embernek a tudása, akire felhívod figyelmemet? Annyit a szótár is tud. Hanem az érdekel, hogy mi ez az ember. Például ez itt megírta költeményét, beletette szívének minden hevét, de rosszul halászott. Semmit sem hozott fel a mélyből. Tavaszról szólt, de nem idézte fel bennem eléggé ahhoz, hogy táplálhatta volna vele a szívemet.

És csak hallgattam e logikus elméket, a történetírókat és a kritikusokat, figyeltem, hogy jönnek rá, hogy ha erőteljes a műalkotás, akkor ez az erő a mű tervében jut kifejezésre, mert az válik tervvé, ami erős. És ha tervszerűséget fedezek fel a városban, az azért van, mert városom ki tudta magát fejezni és elkészült. Nem a terv alapította meg a várost.


XXXVII.

Közben elnéztem táncosnőimet, énekesnőimet és városom könnyűvérű asszonyait. Ezüst gyaloghintókat csináltattak maguknak, és ha néha sétára szánták el magukat, előre küldték embereiket, hogy jelezzék vonulásukat, összecsődítsék a bámészkodókat. És amikor a taps meg az éljenzés már kellőképpen felizgatta őket, és felébredtek könnyed szendergésükből, engedni méltóztattak az összesereglettek óhajának, félrevonták selyemfátylukat, és fehér arcukat odakínálták hódolatuknak. Szerényen mosolyogtak, miközben kikiáltóik buzgón ügyködtek, mert különben, ha a tömeg szeretete zsarnokságával nem volt képes legyőzni a táncosnő szerénységét, este a korbács várt rájuk.

Tömörarany kádban fürödtek, meghívták a tömeget, hadd lássa, hogyan készül fürdőjükhöz a tej. Száz szamarat fejtek meg. A tejbe pedig fűszereket raktak, és roppant drága virágolajat öntöttek, amely oly diszkréten illatozott, hogy szinte már nem is lehetett érezni.

Én azonban nem botránkoztam meg ezen. Végül is országom tevékenységéből csupán keveset vett igénybe a virágtej kipréselése, a ráfordított költség teljesen illuzórikus volt. Egyébként kívánatos is volt, hogy valahol kellő megbecsülésben részesüljön ez az értékes holmi. Mert nem a felhasználás számít, hanem a buzgóság. És mivel már létezett, mit számított nekem, hogy illatosítja-e vagy sem kurtizánjaimat.

Mert valahányszor vitatkoztak velem filozófusaim, mindig az volt az álláspontom, hogy országomat buzgó tevékenységében szemléljem, készen rá, hogy csak akkor lépjek közbe, ha például már annyira eluralkodott az aranyláz, hogy az emberek megfeledkeztek a kenyérről. Ezzel szemben sohasem léptem fel szigorúan az olyan mérsékelt aranyozás ellen, amely csupán a mester munkájának a megnemesítésére szolgált, és nem nagyon érdekelt, mi lesz a sorsa ezeknek a nem hasznos célokat szolgáló aranyozott tárgyaknak, mert arra gondoltam, mégis csak az lesz a legjobb, ha egy asszony hajzatát ékesítik, nem pedig valami ostoba köztéri szobrot. Mert persze a szoborról elmondhatod, hogy a tömeg tulajdona, de hát, ha szép, az asszony is megérdemelheti, hogy bámulják. A műemlékben, hacsak nem Istennek emelt templom, éppen az a szánalmas, hogy mivel a feladata csupán az emberek szemének elkápráztatása aranykincseivel, nem tarthat rá igényt, hogy bármit is kapjon az emberektől. Az asszony azonban, ha szép, szinte követeli az ajándékot és az áldozatot, azzal mámorosít meg, amit adsz neki. Nem pedig azzal, amit ő ad neked.

Szóval ezek a nők ilyen virágtejben fürödtek. És így legalább a szépség jelképeivé váltak. Aztán ritka és unalmas falatokkal táplálkoztak, egy halszálkától már meg akartak halni. Teleaggatták magukat gyöngyökkel, amelyeket folyton elvesztettek. Én azonban nem ütköztem meg a gyöngyök elvesztésén, mert úgy helyes az, hogy kérészéletű legyen a gyöngy. Aztán hallgatták a dalnokok énekét, ájuldoztak a gyönyörűségtől, de ájulás közben egy világért sem feledkeztek volna meg róla, hogy az összerogyásukhoz kiszemelt párna kellemes összhangban legyen kendőik színeivel.

Időnként a szerelem fényűzésével is megajándékozták magukat. Ilyenkor elkótyavetyélték gyöngyeiket egy-egy ifjú harcos kedvéért, akit végighordoztak magukkal a városban, és akit úgy választottak ki, hogy mind közül ő legyen a legszebb, a legnagyszerűbb, a legkellemesebb, a legférfiasabb...

Az együgyű katona pedig többnyire megmámorosodott a hálától, azt hitte szegény feje, hogy kap tőlük valamit, holott valójában ő legyezgette a hiúságukat, és szolgált hírverésük eszközéül.


XXXVIII.

Eljött az egyik asszony, és hevesen kitörve panaszkodott:

"Ez az ember zsivány, züllött, romlott, becstelen alak. A föld szégyenfoltja. Gyalázatos, hazug hitszegő..."

- "Menj és mosdj meg - válaszoltam neki. - Bemocskolódtál."

Jött egy másik is, és kiabálva panaszkodott, hogy igazságtalanság történt vele, megrágalmazták.

Ne törekedj arra, hogy az emberek megértsék minden cselekedetedet. Soha nem fogják megérteni őket, és ebben nincs semmi igazságtalanság. Mert az igazságosság olyan ábrándot kerget, amelyik magában hordja önmaga ellentétét. Láthattad, milyen nemes lelkűek, nemes lelkűek és szegények, szomjúságtól kicserzettek vezéreim a sivatagban. Homokra heveredve alusznak az ország nagy éjszakájában. Éberek, állandó készenlétben állanak, a legcsekélyebb neszre készek fegyvert ragadni. Olyanok, amilyennek atyám kívánta őket: "Álljanak elő, akik egész vagyonukat egy tarisznyába kötve a hátukra vetették és most készek a halálra. Akik mindig készenlétben állanak. Becsületesek a harcban, önfeláldozók. Álljatok elő, én pedig rátok bízom az ország kulcsait." És azóta mint megannyi arkangyal őrködnek a birodalmon. Sokkalta nemesebbek, mint minisztereim szolgái, vagy akár maguk a minisztereim. Hanem amikor visszarendelem őket a fővárosba, az asztal vége jut nekik a lakomákon, hosszasan topognak az előszobákban, és panaszkodnak, hogy őket, akik pedig valóban nagyok, ennyire szolgának tekintik, megalázzák. "Keserű a sorsa annak - mondogatják -, aki nem találtatott..."

Én azonban ezt felelem nekik: "Keserű annak a sorsa, akit megértenek, és diadalmenetben hordoznak körül, köszönettel, címekkel és vagyonnal halmoznak el. Mert hamarosan otromba módon felfuvalkodik, és bazárárura cseréli el csillagos éjszakáit. Holott gazdagabb volt mindenkinél, nemesebb és nagyszerűbb. De miért veti magát alá az eltunyult városlakók véleményének az, aki uralkodott, amikor egyedül volt? Az öreg ács simára faragott gerendájában leli meg munkája jutalmát. A másik a sivatag csendjének nagyszerűségében. Ő arra teremtetett, hogy elfeledjék, ha hazatért. És ha mégis szenved miatta, az azért van, mert nem volt elég tiszta. Mert mondom neked: az ország az emberek értékén nyugszik. Ez az ember egy darabka ország. Egy része a fa törzsének. Ha arról álmodozol, hogy neki juttatod a kalmárok élvezte előnyöket, és helyette majd a kalmárt küldöd ki a sivatagba, várj csak néhány esztendeig, aztán majd élvezheted munkád gyümölcsét. Kalmárodból sivatagi szelekkel szembeszálló nagyúr lesz, a másikból meg közönséges kalmár.

Védelmezem azokat, akiknek a szíve nemes. És védelmük az igazságtalanság. Ne háborodj fel a szavakon. A hosszú kékpikkelyes halak csúnyák a partra kivetve, ami bizony igazságtalanság. De a hiba benned rejlik: ezek a halak ugyanis arra teremtettek, hogy a tenger mélyén ragyogjanak. Ott voltak szépek, ahol vége a partnak. A sivatagi hadak vezérei is csak ott szépek, ahol elhal a városok szekérsorainak lármája, nem hallik többé a kalmárok vásárlót hívogató szava, és megszűnik minden hiúság. Mert a sivatagban nincsen hiúság.

De vigasztalódjanak. Ismét királyok lesznek, ha úgy kívánják, mert én nem fosztom meg őket királyságuktól, én nem fogom sajnálni tőlük a szenvedést.

Egy másik asszony is eljött hozzám panaszkodni:

"Hűséges, jó magaviseletű és szép feleség vagyok. Csak érte élek. Megvarrom köpenyét, gyógyítgatom sebeit. Osztozom vele minden bajában. De ő minden idejét egy olyan asszonnyal tölti, aki fűvel-fával megcsalja, mindenéből kifosztja."

Én pedig ezt válaszolom neki:

"Ne ismerd félre ennyire az embert. Ki ismeri önmagát? Az ember önmagában halad az igazság felé, a férfi lelke azonban olyan, mint a hegymászás. Látod a csúcsot, úgy érzed, már fel is értél, és egyszerre más csúcsokat, más vízmosásokat, más meredélyeket fedezel fel. Ki ismeri a saját szomját? Vannak, akik a vizek surranására szomjúhoznak, a halált is vállalják, csakhogy hallgathassák. Vannak, akik arra szomjaznak, hogy egy rókafi bújjon menedéket keresve a vállukhoz, és akkor is lesre indulnak, ha ellenség rejtőzik a közelben. Az a nő, akiről te beszélsz, talán éppen a férjedből született. És ezért felelős ő érte. Mert az ember tartozik magával annak, akit teremtett. Férjed azért jár ahhoz az asszonyhoz, hogy az mindenéből kifossza őt. Azért, hogy belőle, tőle ittasuljon meg. Nem kap fizetséget gyengéd szó formájában, de kisemmizettnek sem érzi magát a sértegetések miatt. Nem holmi elszámolási ügylet ez, ahol a gyengéd szó bevételt, a sértés kiadást jelent. Fizetségét áldozatában találja meg. És abban a szóban, amelyet az a nő mond majd neki, és amelyre ő tanította meg. Mint aki hazatért a sivatagból: kitüntetései nem kárpótolják semmiért, de a hála elmaradása sem semmizheti ki. Mert hol tapasztalod azt, hogy szerezni és birtokolni kell? Az ember számára a kérdés: lenni, létezni végre, és a saját lényegének kiteljesedésében meghalni. Ne feledd, hogy a jutalom valójában a halál, amely végre vízre bocsátja a hajót. Boldog, akit kincseinek súlya nyom!"

"De neked mi okod van a panaszkodásra? Hát nem tudsz hozzá visszamenni?"

Ekkor értettem meg, mit jelent a házasság szövetsége, hogy mennyire különbözik a vagyonközösségtől. "Kezdetleges nyelven igyekszenek megértetni magukat egymással, gondoltam, azt képzelik róla, hogy átad, közöl valamit, holott éppen csak jelez. Aztán minden gondjuk az, hogy mérlegeljenek és méricskéljenek. Mindegyiknek igaza van, túlságosan is igaza. De mivel csak igazuk van, önmagukat csapják be. Magukban kialakítanak valami képet a másikról, és céltáblának használják."

A házasság szövetsége akkor is összekapcsolhat bennünket, ha tőrrel támadok rád.


XXXIX.

Sohasem kell megijedni a zsarolástól. Mert aki egyetlen részletkérdésre tesz fel mindent, nemsokára egy másik részletkérdésben is hasonlóképpen cselekszik, s ezért semmi értelme nem lett volna engedni már kezdetben.

Ugyanez áll az ország dolgaira is.

Emberré kell lennünk ahhoz, hogy érthessünk. Ez magyarázza a hívő gőgjét. Az az érzése, hogy a másik kétkedése semmit sem jelent, hiszen az a másik "képtelen" a megértésre.

Tudd felismerni a szeretet kényszerét. Aki esküszik rám, és mielőtt megszólalna, azt várja, hogy előbb én beszéljek, nem érdekel engem. Mert én az emberek között keresem a világosságomat. Egy dolog kórusban énekelni. Más dolog azonban az éneket megkomponálni. De ki vesz részt az alkotásban?

Mert még ezt a dilemmát is fel kell oldanom: csak akkor jön létre alkotás, ha mindenki együtt dolgozik, együtt kutat. Csak akkor születik alkotás, amikor a szeretet ad összetartást a fa törzsének. Persze nem arról van itt szó, hogy mindenki mindenkinek alávesse magát, dehogyis, hanem a nedvek áramlásának az irányításáról, arról az áramlásról, amely lombtemplomot épít az égbe. Itt az emberek ugyanazt a tévedést követik el, mint azok a logikusan gondolkodó elmék, akik a már kész tárgyban tervszerűséget fedezve fel azt hiszik, hogy ebből született az alkotás, holott fordítva van: benne fejeződik ki. Mert a terv a feltárt arc. Nem az egyes embernek mindenki előtt, hanem az összesnek a mű előtt való meghajlásáról van itt szó, arról, hogy az emberek egymást kényszerítik a növekedésre, a gyarapodásra, meglehet éppen azzal, hogy szembeszállnak egymással. Én alkotásra kényszerítem őket, mert ha csak tőlem kapnak, szegények lesznek, nem lesz semmijük. De én kapok mindnyájuktól, ők pedig megnőnek attól, hogy énbennem fejeződnek ki, akit ők tettek naggyá. És amint magamhoz veszem bárányaikat, kecskéiket, magvaikat, sőt még a házaikat is, hogy magamévá tévén szeretetem ajándékaként adjam őket vissza nekik, ugyanúgy azokat a bazilikákat is, amelyeket ők építenek...

Ám ahogyan a szabadság nem szabadosság, a rend sem szabadsághiány. (A szabadságra később még visszatérek).

Himnuszt fogok írni a csendhez, Hozzád, csend, aki a gyümölcsök hegedőse vagy. Hozzád, aki a pincék, présházak és csűrök lakója, a méhek szorgalmának mézesbödöne vagy, a tenger nyugalma vizeinek bősége felett.

Hozzád, csend, amelybe a hegyek csúcsáról letekintve bezárom a várost. Amikor elcsendesül szekereinek zöreje, lakóinak zajongása, üllőinek csengése. Amikor már minden elhallgatott az alkony szent edényében. Hozzád, Isten éber őrködése lázunk felett, Istennek az emberek háborgására borított köpenye.

Hozzád, asszonyok csendje, akik immár nem egyebek, mint gyümölcsét érlelő eleven test. Asszonyok csendje, elnehezült kebleik védelme alatt. Asszonyok csendje, a nap és az élet minden hiúságának csendje, az életé, amely a napok kévéje. Asszonyok csendje, szentély és örök folytatás. Csend, amelyben azt az egyetlen versenyt futják a holnap felé, amely valami célhoz vezet. Az asszonyé, aki hallja méhét feszítő magzatát. Csend, hűséges őrzője belézárt becsületemnek és véremnek.

Hozzád, a férfi csendjéhez, aki fejét könyökére hajtva töpreng, és erejének pocsékolása nélkül kapja és gyártja gondolatai nedvét. Csend, amelynek segítségével tanulhat, de feledhet is, mert jó néha nem tudni. Csend, a férgek, az élősdik és az ártalmas füvek elutasítása. Csend, amely védelmez gondolataid gomolygása közben.

Gondolatok csendje. Méhek nyugalma, mert elkészült a méz, és immár elrejtett kinccsé kell válnia. És érlelődnie. Szárnyaikat bontogató gondolatok csendje, mert nem jó dolog, ha nyugtalankodsz elmédben vagy szívedben.

Szíve csendje. Érzékek csendje. Ki nem mondott szavak csendje, mert jó dolog újra meglelned Istent, aki csend az örökkévalóságban. Mert minden megmondatott és minden elvégeztetett.

Isten csendje, amely olyan, mint a pásztor álma, mert nincsen annál édesebb álom, még ha látszólag veszély fenyegeti is a juhok bárányait, amikor nincs többé sem pásztor, sem nyáj, hiszen ki tudná megkülönböztetni egyiket a másiktól a csillagos ég alatt, mikor minden álom, mikor minden gyapjúpuha álom?

Ó, Uram, egy napon begyűjtvén csűrödbe teremtményeidet, nyisd meg e nagy kaput az emberek fecsegő nemzetsége előtt, az idők végezetén rakd el őket örök aklodban, és vétessék el kérdéseinktől az ő értelmük, ahogyan a betegségből gyógyul ki az ember.

Mert megadatott nékem megértenem, hogy minden emberi haladás annak a fokozatos felfedezése, hogy kérdéseinknek nincsen értelmük; megkérdeztem ugyan tudósaimat, és nem mintha egynémely választ nem találtak volna az elmúlt esztendő kérdéseire, Uram, de ma már mégis mosolyognak önmagukon, mert az igazság a kérdés megszűnésével jött el hozzájuk.

Uram, azt, hogy a bölcsesség nem válasz, hanem a folyton változó szavakból való kigyógyulás, azoktól tudom, akik szeretik egymást, akik lábukat lógatva, szorosan egymáshoz simulva üldögélnek a narancsültetvény alacsony kőkerítésén, és jól tudják, hogy nem kaptak választ tegnap feltett kérdéseikre. Én azonban ismerem a szerelmet, és ezért tudom, hogy azt jelenti: megszűnik a kérdezés.

És megoldott ellentmondásról megoldott ellentmondásra haladva megyek a kérdések csendje és egyúttal a boldogság felé.

Ó szószátyárok! Kérdéseitek teljesen tönkretették az embereket!

Esztelen, aki Istentől remél választ. Ha magához fogad, ha meggyógyít, azt azzal cselekszi, hogy kérdéseidet, mint a lázat, a kezével szünteti meg. Ez így van.

Uram, egy napon csűrödbe begyűjtvén Teremtett világodat, nyisd fel előttünk szárnyas ajtódat, és vezess be bennünket oda, ahol nem válaszolnak többé, mert nem lesz többé válasz, csak boldogság: a kérdések záróköve és lényege, arc, amely boldoggá tesz.

És aki átlép rajta, felfedezi az édes vizek végtelenségét, amely nagyobb a tengerek végtelenségénél, és amelyet már régebben is sejtett, a forrásvizek dalolását hallgatva, amikor lábait lógatva szorosan odasimult az asszonyhoz, aki pedig csak kimerítő hajszában befogott gazella volt, és most ott pihegett a szívén.

Csend, hajót befogadó rév. Isten csendje, minden hajók menedéke.


XL.

Isten elküldte hozzám ezt az asszonyt, aki oly kedvesen, daloló kegyetlenségében oly egyszerűen tudott hazudni. Én meg úgy hajoltam feléje, mint a tenger üde fuvallata felé.

"Miért hazudsz?" - kérdeztem tőle.

Ekkor sírva fakadt, valósággal beletemetkezett könnyeibe. Én pedig elgondolkoztam könnyein:

"Azért sír, tűnődtem magamban, mert nem hisznek neki, amikor hazudik. Mert számomra semmi sem színjáték, amit ember csinál. Számomra nincsen értelme a színjátéknak. Persze, ez az asszony másnak kíván látszani, mint ami. De nem ez az a tragédia, ami engem nem hagy nyugton. A tragédiát ő éli át, aki annyira szeretne egy másik asszony lenni. És én azt tapasztaltam, hogy az erényt sokkal gyakrabban tisztelik azok, akik csak színlelik, mint akik gyakorolják, és úgy erkölcsösek, ahogyan például a csúfok. A hazudozók nagyon szeretnének erkölcsösek, körülrajongottak lenni, de képtelenek uralkodni magukon, vagy, helyesebben szólva: mások uralkodnak felettük. Ezért mindig lázadoznak. És azért hazudnak, hogy szépek legyenek."

A szavakkal játszó érvelések sohasem az igaziak. Ezért nem is vetek mást a szemükre, csupán azt, hogy zavarosan, fonákul fejezik ki magukat. Ennek a hazugságait is szótlanul hallgattam, szeretetem csendjében nem pergő szavaira, hanem csupán igyekezetére figyeltem. Amely olyan volt, mint a csapdából szabadulni igyekvő róka vergődése. Vagy a verdeső madáré, amint vérével fröcsköli tele kalitkáját. És Istenhez fordultam, hogy megkérdezzem: "Miért nem tanítottad meg érthető beszédre, mert ha tovább hallgatom, nemhogy szerelemre gyulladok iránta, hanem felakasztatom. És, mégis, van benne valami szenvedélyes és megkapó, szíve éjszakájában összevérzi szárnyait, és fél tőlem, mint a sivatagi rókafiak: kínáltam nekik húsdarabokat, csak reszkettek, haraptak, majd kikapták kezemből a falatot, és berohantak vele odújukba."

"Uram - mondotta nekem ez az asszony -, az emberek nem tudják, hogy én tiszta vagyok."

Persze, jól láttam, micsoda felfordulást okoz házamban. Mégis úgy éreztem, mintha Isten kegyetlensége szíven szúrt volna:

"Segíts neki, hogy sírni tudjon. Adj neki könnyeket. Hogy elege legyen önmagából, mikor a vállamhoz simul: mert semmi közöny nincsen benne."

Mert rosszul oktatták ki állapota tökéletessége felől, és kedvem támadt, hogy felszabadítsam. Igen, Uram, rosszul játszottam szerepet... Mert nincsen jelentéktelen kislány. Ez, aki most itt sír, nem a világ, hanem a világ jelképe. És szorongása onnan származik, hogy nem képes önmagává lenni. Elégett füstté foszlott. Hömpölygő folyam hajótöröttje, akit immár nincs mód visszatartani. De itt vagyok én, és én vagyok a ti földetek, a ti aklotok és a ti jelentésetek. Én vagyok a szavak egyezményes tartalma, ház, keret és tartószerkezet vagyok.

"Figyelj csak rám" - mondtam neki.

Őt is be kell fogadnunk. Ugyanígy az emberek gyermekeit is, főleg azokat, akik nem tudják, hogy tudhatnak...

Mert kézen fogva akarlak vezetni benneteket önmagatok felé... Én vagyok az emberek áldott ideje."


XLI.

Láttam az embereket boldognak és boldogtalannak, de nem holmi egyszerű, rájuk szakadt gyászeset, vagy (például) az eljegyzés egyszerű boldogsága, betegség vagy egészség miatt, hiszen még a beteget is talpra tudom állítani, és végigvezetni a városon valami lelkesítő hírrel, elég hozzá, hogy a dolgok valamiféle jelentésével - a legegyszerűbb példát veszem: egy győzelem hírével - hassak a kedélyállapotára. Mert az egész várost meggyógyítom győztes seregeim fényes hajnali bevonulásával, és öröm látni, hogyan tolonganak, ölelkeznek, csókolóznak az emberek. Amire te azt fogod mondani: "Miért ne lehetne állandóan olyan hangulatban tartani őket, amilyen például a zenei ünnep hangulata?" Én pedig ezt válaszolom neked: "Mert a győzelem nem panoráma, amelyet a hegy tetejéről csak úgy birtokba veszel, hanem izmaid által felépített és a csúcsról megpillantott táj, átmenet egyik állapotból a másikba. Semmi az olyan győzelem, amelyik állandó. Nem éltet, csak elpuhít és unalmassá válik, mert többé már nem győzelem, hanem egyszerű, befejezett táj. De hát akkor a nyomorúság és a gazdagság örökös váltakozásban kell élnem? Ám rájössz, hogy ez sem igaz, hiszen egész életedet leélheted nélkülözések, nyomor és unalom közepette, mint az, akit hitelezői addig zaklatnak, míg végül felakasztja magát anélkül, hogy közben apró örömök vagy átmeneti halasztások kárpótolták volna álmatlan éjszakáinak gyötrelmeiért. Ugyanúgy sem a vagyon, sem a győzelem nem örökké tartó állapot, amely úgy kijár az embernek, mint a takarmány az állatnak.

Én lelkes és nemes szívű fiakat, ragyogó szemű asszonyokat akarok, de mindez honnan jön? Bizonyos, hogy nem belülről, de nem is kívülről. Erre én ezt válaszolom neked: a dolgok egymásra való hatásának a megízleléséből származik, legyen bár szó vonuló hadaidról, katedrálisodról vagy pirkadatkor aratott győzelmedről. Csakhogy a győzelem csupán egyetlen reggelen elfogyasztott lakoma. Mert miután győzelmet arattál, nem marad más számodra, mint élni a készleteidből, amelyek elpusztítanak tégedet, és a győzelem öröme csak azért volt olyan nagy, mert szenvedélyesen együtt éltél közösségeddel, mert előző nap szomorúságodban még bemenekültél otthonodba, vagy barátaidnál kerestél vigasztalást gyászodra vagy fiaid gyászára, és lám, most itt van ez a győzelem, amint éppen kibontakozik! De aki katedrálisát építgeti, amelynek befejezéséhez száz esztendőre van szükség, az száz esztendőn keresztül élhet úgy, hogy szíve mindig gazdag lesz. Mert azzal gyarapszol, amit adsz, és éppen azzal gyarapítod erődet, hogy adsz. És ha végigjárod az évemet, amelyben életedet építed, boldog leszel attól, hogy ünnepre készülsz, anélkül hogy valaha is készleteket halmoznál fel. Mert amit az ünnep előtt adsz az ünnepre, az jobban gyarapít téged, mint amit az ünnep egyszeri alkalommal képes lesz neked nyújtani. És ugyanez áll felnövő fiaidra is. Meg a hajóidra, amelyek nekivágnak a tengernek, veszélyekbe sodródnak, míg végül diadalmaskodnak rajtuk, és hajnalban partot érnek legénységükkel együtt. Én azt a buzgalmat növelem, amely a saját sikereiből táplálkozik, mint annak az írónak a buzgalma, aki nem plagizál, hanem minél többet ír, annál jobban formálja stílusát. Viszont megtagadom a sikereiben magát emésztő buzgalmat, bármilyen lelkes is. Mert minél többet tudok, minél többet kívánok tudni, minél hajlamosabb vagyok ismereteket szerezni, annál jobban kívánom más jószágát, annál jobban plagizálom műveit, annál jobban hízom rajtuk. És annál jobban pusztulok szívemben.

Mert az ember ráeszmél, hogy a siker mindig becsapja, ha a megszerzett dicsőségből akar élni, összetévesztve az alkotás hevületét a számára semmit sem nyújtó idegen jószág élvezésének örömével. Ám mégis előfordul, hogy rá kell magunkat szánnunk erre is, ilyenkor azonban csupán az olyan felhasználás érdekes, amely elősegíti a sikeres alkotást, ha az utóbbi viszont a felhasználásban segít. Mert a kettő egymást erősíti. Így van ez a tánccal meg az énekkel is, vagy a gyakori imádkozással, amely buzgóságot teremt, és fordítva, a buzgóságból imádság születik; és így van ez a szeretettel is. Mert ha állapotot változtatok, ha nem vagyok többé valami felé irányulás, mozgás és cselekvés, akkor szinte már meg is haltam. És hegyed magasáról nem fogod többé élvezni a panorámát, ha már nem izmaid győzelme, tested kielégülése lesz.


XLII.

Így szóltam hozzájuk: "Ne szégyenkezzetek gyűlölködéstek miatt." Mert százezer embert ítéltek halálra. A halálraítéltek börtöneikben bolyongtak, táblával a mellükön, amely úgy különböztette meg őket egymástól, mint a billog a barmokat. Én pedig jöttem, elfoglaltam a börtönöket, és magam elé rendeltem ezt a rengeteg embert. És úgy láttam, semmiben sem különböznek a többiektől. Mindent meghallgattam, megértettem és megnéztem. Láttam, hogy ugyanúgy osztják meg egymás között kenyerüket, mint a többiek, és ugyanúgy sürgölődnek beteg gyermekeik körül, mint bárki más. Ugyanúgy ringatják el őket, virrasztanak felettük. Láttam, hogy ugyanúgy szenvednek az egyedüllét nyomorúságától, mint bármely más ember. És ők is úgy sírnak, ha e vastag falak között valamelyiknek a felesége szívében hajlandóságot kezd érezni egy másik rab iránt.

Mert emlékszem rá, mit meséltek nekem börtönőreim. Megparancsoltam, hogy véres tőrével kezében vezessék elém azt a rabot, aki előző nap gyilkolt. Én magam hallgattam ki. De nem ő érdekelt, hiszen immár halálfia volt, hanem az emberi szív kifürkészhetetlensége.

Mert az élet ott szerez magának, ahol talál. A szikla nedves hasadékában telepszik meg a moha. Jóllehet eleve halálra ítélte a sivatag első, szikkasztó szele. A moha azonban elrejti magvait, s azok nem fognak elpusztulni. És állította-e valaha bárki, hogy e zöld folt megjelenése haszontalan volt? Szóval megtudtam rabomtól, hogy kigúnyolták. Ő meg szenvedett miatta hiúságában és büszkeségében. A halálra ítélt rab hiúságában és büszkeségében...

És láttam őket, amint szorosan egymáshoz húzódtak a hidegben. És eközben hasonlítottak a föld minden juhaihoz.

Magam elé rendeltem a bírákat, és megkérdeztem tőlük:

"Miért különítettétek el őket a néptől, miért hordják mellükön a halálraítéltek megkülönböztető jelét?

"Ez a törvény" - mondották.

Én meg elgondolkoztam:

"Igen, ez a törvény. Mert szerintünk az igazság azt jelenti, hogy el kell pusztítani azt, ami szokatlan. Az ő szemükben a négerek létezése is igazságtalanság. Meg a hercegnőké is, ha munkássá süllyednek. És a festőké is, ha ők, a bírák, nem értenek a festészethez."

Ezért így válaszoltam nekik:

"Azt óhajtom, az legyen igazságos, hogy szabadon bocsátjátok őket. Igyekeztem megérteni a dolgokat. Különben, ha kitörnek börtöneikből, és ők ragadják magukhoz az uralmat, ők érzik majd elkerülhetetlenül szükségesnek, hogy bebörtönözzenek és megsemmisítsenek benneteket; és én nem hiszem, hogy ebből bármi haszna származnék az országnak."

Ekkor értettem meg igazán az eszmék véres őrületét, ezért így fohászkodtam Istenhez:

"Megbolondultak? Megengedted nekik, hogy higgyenek nyomorult dadogásuknak! Ki fogja őket megtanítani, ó, nem a beszédre, hanem arra, hogy hogyan éljenek a szavakkal? Mert a szavak e szörnyűséges promiszkuitásából, mindent össze-vissza zagyválva, azt a következtetést vonták le, hogy mindennél előbbre való a tortúra alkalmazása. Ügyetlen, összefüggéstelen vagy hatástalan szavaikból hatékony kínzóeszközök születtek."

Ugyanakkor azonban az egészet gyermekin őszintének, a születés vágyával telitettnek éreztem.


XLIII.

Hamis minden olyan élmény, amelyet immár nem lényegében élünk át. Hamis a dicsfényük. Amint hamis a győztes iránt érzett lelkesedésünk is.

Hamisak e hírek is, mert semmi sem marad fenn belőlük.

Mert a tanítás szóljon a keretről, a tartószerkezetről. Nem pedig a mindenkor hamis tartalomról.

Úgy mutatom meg neked, mint valami hatalmas tájat, amely észrevétlenül bontakozik ki a maga teljességében a ködből, nem pedig lépésről lépésre. Akárcsak a szobrász igazsága. Hol láttál olyat, hogy előbb az orr készül el, aztán az áll, aztán a fül? Az alkotás mindenkor egy csapásra megjelenő kép, nem pedig lépésről lépésre haladó levezetés. Az alkotás a sokaság munkája, amelyik alkotva nyüzsög a képen, és magyaráz, cselekszik, épít maga körül.


XLIV.

Rám alkonyodott, miközben lefelé haladtam hegyemről, a számomra immár arcot sem viselő új nemzedékek lejtőjén, eleve unván az emberek fecsegését, nem lelvén sem szekereik zörgésében, sem üllőik zengésében szívük énekét -, eltávolodva tőlük, mintha már nem is érteném a nyelvüket, és közömbös lennék a jövőjükkel szemben, amelyik már nem tartozik rám -, és úgy éreztem, már el vagyok temetve. Mivel kétségbeestem magam miatt, e súlyos önzés-bástya mögé befalazva (Uram, mondottam Istennek, Te visszahúzódtál belőlem, ezért távolodok el az emberektől) kutatni kezdtem magamban, mi volt az a viselkedésükben, ami kiábrándított.

Semmi sem ösztönzött rá, hogy bármit kérjek tőlük. Miért zsúfolnám tele új nyájakkal pálmaligeteimet? Miért gyarapítanám palotámat új tornyokkal, mikor máris úgy bolyongok teremről teremre, mint a hajó a tenger sűrű vizein? Miért etetnék újabb rabszolgákat, hiszen amúgy is hetesével-nyolcasával álltak minden ajtó előtt, mintha házam pillérei lennének, lépten-nyomon beléjük botlottam a folyosókon, szinte belebújtak a falba jöttömre, köntösöm suhogására? Miért ejtenék magamnak foglyul más asszonyokat, amikor már úgyis hallgatásomba zártam őket, mivel megtanultam, hogy ne hallgassak oda, ha hallani akarok? Már eleget láttam őket álmukban, miután lehunyták szemhéjukat, és szemük eltűnt pilláik bársonyában... Ilyenkor otthagytam őket, mert égett bennem a vágy, hogy felhágjak a csillagok vizében ázó legmagasabb toronyra, és megtudjam Istentől álmuk értelmét, mert ekkor alszik minden hangos veszekedés, minden középszerű gondolat, minden lealacsonyító ügyeskedés és hiúság, hogy aztán napkeltével ismét visszatérjenek a szívükbe, és ettől kezdve az legyen az egyetlen gondjuk, hogy túltegyenek társnőjükön, és letaszítsák szívemben elfoglalt trónjáról. (De ha megfeledkeztem szavaikról, akkor az egészből nem maradt egyéb, csak madarak játéka, enyhet adó könnyek...)


XLV.

Este, miközben lefelé haladtam a hegynek azon az oldalán, ahol többé senkit sem ismertem, és úgy éreztem néha, angyalok visznek a sír felé, megvigasztalódtam, beletörődtem az öregségbe. Hogy olyan vagyok, mint az ágai alatt hajladozó fa, megkeményedtem görcseimtől és ráncaimtól, az idő valósággal bebalzsamozott ujjaim pergamenszerű bőrébe, a fájdalom sem nagyon fog rajtam, szinte már önmagammá lettem. És így gondolkoztam magamban: "Aki így megöregedett, azt hogyan ijeszthetné a zsarnok a kínszenvedés illatával, amely olyan, mint a megsavanyodott tejé, hogyan lenne képes bármit változtatni rajta, hiszen mindenestől maga mögött tudja az életét, mint valami elnyűtt kabátot, amelyet csupán egyetlen szál tart össze? Így élek immár az emberek emlékezetében. És részemről semmiféle megtagadásnak nem lenne többé értelme."

Megvigasztalódtam azért is, mert megszabadultam béklyóimtól, úgy éreztem, egész kiszikkadt, összeaszott testemet elcseréltem a láthatatlanban, valamiféle szárnyakra. Mintha végre önmagamból megszületve a régtől fogva hőn keresett arkangyal társaságában sétálnék. Mintha öreg burkomból kilépve egyszerre felfedezném, hogy rendkívül fiatal vagyok. De ez a fiatalság nem lelkesedésből, nem vágyból, hanem rendkívüli derűből volt. Azok közül való, amelyek az örökkévalóságban kötnek ki, nem pedig azok közül, amelyek hajnalhasadtakor az élet tömkelegében érnek partot. Térből és időből állt. Úgy éreztem, örökkévaló leszek attól, hogy végére értem a magammálevésnek.

Én is olyan voltam, mint az, aki vándorútján egy tőrrel megsebzett leányt szedett fel. Görcsösen megfeszülő karjában viszi, mint valami útszélre vetett rózsát, a zilált öltözetű leányt, akit fájdalom nélkül szenderített álomba a megvillanó acél, aki most szinte mosolyog, hogy fehér homlokát a halál szárnyas vállára hajthatja; viszi magával a síkság felé, mert csak ott találhatók azok, akik majd meggyógyítják.

"Csodálatos szendergő teremtés, én majd megtöltelek életemmel, mert engem többé már nem érdekelnek sem az emberek hívságai, haragjai és nagyralátása, sem a rám váró jók, sem a rám leselkedő bajok, hanem csupán az, amire elcserélem magamat; miközben terhemet a síkság orvosai felé viszem, szemfény és hajfürt leszek egy tiszta homlokon, és ha meggyógyítván megtanítom őt az imádságra, a tökéletes lélektől oly egyenes lesz a tartása, mint a gyökereitől jól megtámasztott virágszál..."

Nem vagyok bezárva testembe, amely recseg-ropog, akár az elöregedett kéreg. Hegyem túloldalán lassan aláereszkedve mintha hatalmas köpönyegként vonszolnék magammal minden lejtőt, minden síkságot és itt-ott elszórva, megannyi aranycsillagként, házam fényeit. Adományaim súlya alatt görnyedezve meghajlok, akár a fa.

Álomba szenderült népem: megáldalak, aludj tovább!

Várjon még a nap, ne siessen kizavarni benneteket a simogató éjszakából! Legyen joga pihenni városomnak, mielőtt szárnyait próbálgatná a munkába menetelhez e kora hajnalon. Akiket baj ért tegnap, és immár csak az Isten engedélyezte haladékkal élnek, várjanak még, mielőtt újra vállukra vennék a gyászt, a nyomort, az ítéletet vagy a most burjánzó leprát. Maradjanak még Isten kebelében, mindnyájuk bűnei megbocsáttatván, mindnyájan befogadtatván.

Én veszlek benneteket gondjaimba.

Virrasztok feletted, népem, aludj tovább!


XLVI.

Úgy nehezedett szívemre a világ súlya, mintha egyedül kellene viselnem a terhét. A magányban, egy fához támaszkodva, karomat mellemen összefonva az esti szélben, túszaim lettek azok, akiknek bennem kellett megtalálniuk elveszített jelentésüket. Így veszítette el jelentését az az egyszerű anya is, akinek meghal a gyermeke. Immár haszontalanná vált múltként áll a tátongó sírgödör előtt. Liánerdővé lett a virágzó fa körül, az pedig hirtelen halott fává változott. És azt gondolja magában: "Most mihez kezdek a liánjaimmal? És mitévő legyek az emlőimben duzzadó tejemmel?"

Vagy ez, akit úgy kezd ki a lepra, mint a lassú tűz, és most ki van szakítva az emberi közösségből, nem tud mit kezdeni szíve fellángolásaival, amelyek észrevétlen kerítették hatalmába. Vagy az a másik, akit jól ismersz: burjánzó daganata falja-emészti, holott ezernyi munkába fogott, amelyek mind azt kívánják tőle, hogy még sokáig éljen, akárcsak a fa, amely türelmesen telepítette gyökérhálóját, s aztán hirtelen rádöbben, hogy haszontalan, semmibe nyúló növekedés középpontjává lett. Vagy az, akinek leégett a csűrje, vagy a cizelláló művész, aki elveszíti a jobb kezét. Vagy bárki, akinek kihunyt a szeme fénye.

Ránehezedett szívemre mindazoknak a súlya, akik nem tudnak maguknak egy vállat találni. Mert eltaszítják őket az övéik, vagy el vannak tőlük szakítva. Meg az, aki nyomorúságos ágyán, kínok görcseként dobálja ide-oda tört kocsinál is haszontalanabb testét, talán hívogatva a halált, de megtagadva tőle. És így jajdul fel: "Mire jó ez, Uram! Mire jó!"

Szétvert sereg katonái ők. De én összeszedem és győzelemre vezetem őket. Mert vannak győzelmek minden sereg számára, ha nem is egyformák. Mert annyi mással együtt ők is csupán az élet egy-egy lépését jelentik. A hervadó virág elszórja magvát, a rothadó mag megalapozza a szárát, és minden felhasadó bábból szárnyak kelnek.

Ó, emberek, televény és táplálék vagytok, eszköz az Isten felé vezető nagyszerű felemelkedéshez!


XLVII.

"Hát nem szégyellitek magatokat gyűlölködésetek, meghasonlásaitok, dühkitöréseitek miatt? - mondottam nekik. - Ne szorítsátok ökölbe kezeteket a tegnap kiontott vér miatt, mert ha megújulva kerültök is ki vállalkozástokból, mint a gyermek anyja szétdúlt méhéből, vagy szárnyát bontogatva és megszépülve a rovar, miután szétszaggatta bábját, tegnapi bosszútok miatt mit fogtok megérteni lényegüket vesztett igazságok nevében? Mert én, a tapasztalaton okulva, mindenkor a szerelem véres próbájához hasonlítottam azokat, akik ölre mennek, és egymást marcangolják. A szerelem születendő gyümölcse sem az egyiké, sem a másiké, hanem mind a kettőé. A gyümölcs fontosabbá lesz náluk. Benne fognak kibékülni, egészen addig, amikor majd az új nemzedék tagjai is átesnek a szerelem véres próbáján."

"Nem kétséges, a szerelmesek szenvednek a szülés borzalmaitól. De a borzalom elmúltával elkövetkezik az ünnep órája. És önmagukra lelnek az újszülöttben. Lám, amikor meglep és elszenderít benneteket az éj, mindnyájan hasonlók vagytok egymáshoz. Elmondottam már ezt a börtönök lakóiról, akik a halálraítéltek nyakörvét hordják: semmiben sem különböznek a többi embertől. A fontos csupán az, hogy újra magukra leljenek a szeretetben. És mindnek meg fogom bocsátani, hogy ölt, mert nem vagyok hajlandó különbségeket tenni a szavak ravaszdi fogásai szerint. Az egyik az övéi iránt érzett szeretete miatt ölt, mert az ember csupán szeretetből teszi kockára életét. Csakhogy a másik is az övéi iránt érzett szeretete miatt ölt. Tudjátok ezt elismerni, és ne nevezzétek többé tévedésnek a ti igazságaitok ellenkezőjét, és igazságnak a tévedés ellenkezőjét. Mert tudjátok meg, hogy az a nyilvánvaló bizonyosság, amely hatalmába ejt, és arra kényszerít benneteket, hogy megmásszátok a hegyeteket, ugyanígy hatalmába ejtette a másikat is, aki szintén megmássza a magáét. Tudjátok meg, hogy ezt a másikat is ugyanaz a bizonyosság kormányozza, amelyik titeket vert fel álmotokból. Vagy ha talán nem is ugyanaz, de ugyanolyan erős."

"Ti azonban csak azt vagytok képesek meglátni ebből az emberből, ami tagadása annak, aki ti vagytok. És hasonlóképpen, ő sem képes mást olvasni bennetek, csak ami őt tagadja. Holott mindegyikőtök jól tudja, hogy - önmagában - nem rideg vagy gyűlölködő tagadás, hanem olyan nyilvánvaló, egyszerű és tiszta arc felfedezése, amelynek a kedvéért még a halált is vállaljátok. Tehát azért gyűlölitek egymást, mert hazug és nem létező ellenfelet találtok ki magatoknak. Én azonban, aki uralkodok felettetek, azt mondom nektek, hogy mindnyájan azt az arcot szeretitek, csak éppen még nem ismeritek, nem fedeztétek fel eléggé."

"Mossátok hát le magatokról egymás vérét: rabszolgaságra legfeljebb rabszolgalázadásokat lehet építeni. A szigorral semmire sem megyünk, ha nincsen hajlandóság a megtérésre. Ha a felkínált hit nem ér semmit, de van hajlandóság a megtérésre, akkor meg mire jó a szigor?"

"Ha elérkezik a napja, miért nyúltok hát fegyvereitekhez? Mit fogtok nyerni e gyilkolásokon, mikor azt sem tudjátok, kit öltök meg? Megvetem az olyan primitív hitet, amely csak a börtönőröket nyeri meg."

Lebeszéllek hát a hitvitáról. Mert semmire sem vezet. És arra gondolj, ha olyanokkal vitatkozol, akik azért tévednek, mert a saját belső bizonyosságuk miatt utasítják el a te igazságaidat, hogy te is a te belső bizonyosságod miatt utasítod el az övéket.

Fogadd el, fogd kézen és vezesd őket. Mondd nekik: "Igazatok van, de azért csak hágjunk fel a hegyre" - és rendet teremtesz a világban, ők meg szabadon lélegzenek a meghódított területen.

Nem, nem azt kell mondani: "Ennek a városnak harmincezer lakosa van", amire a másik azt válaszolhatja: "Csak huszonötezer", mert ebben az esetben mindegyikőtök megmakacsolná magát az egyik szám mellett. És így valamelyik tévedne. Hanem: "Ez a város építészi mű, és időt álló. Embereket hordozó hajó." Mire a másik: "Ez a város az emberek közös munkában zengő himnusza..."

Mert így kell beszélni: "Termékeny a szabadság, lehetővé teszi az ember születését és az éltető ellentmondásokat. Vagy: "A szabadság megrothaszt, a kényszer viszont termékeny, mert a cédrus belső szükségszerűsége és princípiuma." Lásd, egymás vérét ontják. Ne sajnálkozzál rajta, mert amit látsz: a vajúdás fájdalma, az embernek önmagán tett erőszakja, Istenhez való fordulása. Mondd hát mindegyiknek: "Igazad van." Mert valóban igazuk van. De vezesd őket még feljebb a hegyükre, mert a mászás kívánta erőfeszítést elutasítanák ugyan maguktól, mivel nagyon igénybe veszi az izmokat és a szívet, ám a szenvedés rákényszeríti őket, erőt ad nekik hozzá. Mert ha karvalyok fenyegetnek, egyre magasabban keresel menedéket. Odafenn keresed a napot, ha fa vagy. Ellenségeid pedig együttműködnek veled, mert nincs ellenség a világon. Tehát az ellenség határol körül tégedet, ő ad neked formát, és alapoz meg. Ezért ezt mondod az embereknek: "Szabadság, és kényszer ugyanannak a szükségszerűségnek két oldala, ami azt jelenti, hogy ez vagy, és nem valaki más." Ez lehetsz, az viszont nem lehetsz. Szabad vagy egy nyelvben. De nem szabad egy másikat belekeverned. Szabad vagy egy bizonyos kockajáték szabályaiban. De nem szabad felrúgnod őket azzal, hogy másik játék szabályaival rontod meg őket. Szabad építened, de nem szabad fosztogatnod, és elherdálnod helytelen felhasználásukkal jószágaid tartalékát, mint az teszi, aki rosszul ír és szabadosságaival hat, tönkretéve ezzel igazi kifejező erejét, mert hiszen ha egyszer végleg tönkresilányította az emberek stílusérzékét, senki sem fog érezni semmit olvasása közben. Például ha szamárnak nevezem a királyt: ezzel mindaddig megnevettetem a hallgatóimat, amíg a király tiszteletet érdemel és tisztelik is. De aztán elkövetkezik egy nap, amikor a király azonosul a szamárral. És ettől kezdve már csak nyilvánvaló tényt mondok ki.

És ezt mindenki tudja, mert akik szabadságot követelnek, erkölcsi érzéket követelnek avégből, hogy valami mégis kormányozza az embert. A csendőr bennünk van, mondják. A kényszer hívei viszont azt bizonygatják előtted, hogy a kényszer a szellem szabadsága, mert házadban szabadságodban áll átmenned előszobáidon, fel s alá járkálnod termeidben, átlépned egyikből a másikba, ajtókat nyitogatnod, lépcsőkön fel s alá járnod. És szabadságod együtt nő a falak, a béklyók és a reteszek számával. Minél több kötelezettséget kényszerít rád falaid keménysége, annál több lehetőség kínálkozik számodra, nyugodtan válogathatsz közöttük. A közös teremben viszont, ahol rendetlenség közepette tanyázol, nem szabadság, hanem zűrzavar vesz körül.

Végeredményben azonban mindnyájan egy és ugyanazon városról ábrándoznak. De az egyik a cselekvés jogát követeli a valóságban adott ember számára. A másik viszont azt a jogot, hogy addig gyúrhassa-alakíthassa az embert, amíg olyanná nem lesz, aki tud majd cselekedni. De mind a ketten ugyanazt az embert magasztalják.

Ám mind a ketten csalatkoznak is. Az első örökkévalónak és önmagában létezőnek hiszi az embert. Megfeledkezve róla, hogy húsz évi tanulás, kényszer és gyakorlás formálta ezzé, és nem egy másikká. És hogy szeretetre való képességed elsősorban az imádságból, nem pedig belső szabadságodból származik. Hasonlóan a zeneszerszámhoz, ha nem tanultál meg játszani rajta, vagy a költeményhez, ha nem ismersz semmiféle nyelvet. De az a másik is téved, mert a falakban, nem pedig az emberben hisz. Például a templomban, nem az imádságban. Holott a templom köveiből csak a bennük honoló csend számít. Meg az a csend, amelyik az emberek lelkében honol. Meg a lelkük, amelyben ez a csend lakozik. Én ez előtt a templom előtt borulok le. Az a másik viszont a kőből csinál magának bálványt, és a valóságos kő előtt esik térdre...

Így van ez az országgal is. Én nem csináltam istent országomból, hogy szolgaságra hajtsa az embereket. Nem áldozom fel az embereket az ország oltárán. Hanem azért alapozom meg országomat, hogy megtöltsem vele az emberek szívét, hogy vele lelkesítsem őket, mert az ember többet számít nekem az országnál. Azért rendeltem neki alá az embereket, hogy benne valósuljanak meg. Nem pedig az ország megalapozásának érdekében rendeltem őket szolgálatára. De hagyd abba ezt a sehová nem vezető beszédet, amelyik különbséget tesz ok és okozat, úr és szolga között. Mert nincs egyéb, csak egymáshoz való viszony, szerkezet és belső függés. Én, aki uralkodom, jobban alá vagyok vetve népemnek, mint bármelyik alattvalóm énnekem. Tehát amikor kilépek teraszomra, és hallgatom az éjszakában siránkozásaikat, együgyű beszédeiket, szenvedés kiváltotta sikoltásaikat meg viharzó örömeiket, hogy himnuszt formáljak belőlük Isten dicsőségére, úgy viselkedem, mint az ő szolgálójuk. Én vagyok a hírnök, aki összegyűjtöm és magammal ragadom őket. Én vagyok a gyaloghintójuk hordozására rendelt rabszolga. Én vagyok az ő tolmácsuk.

Épületük záróköve, én vagyok tehát az a csomó, amely egybe fűzi és templommá csomózza őket. Hogyan is haragudhatnának rám ezért? Akadhatnának kövek, amelyek sértve éreznék magukat azért, hogy tartaniuk kell a zárókövüket?...

Ne szállj vitába ilyen tárgyakról, mert hiú az ilyen vita.

És ne szállj vitába az emberekről sem. Mert állandóan összekevered az okozatokat az okokkal. Hogyan képzeled, hogy az emberek tudják, mi történik általuk, amikor nincsen nyelv ennek a megragadására? Hogyan láthatná magát folyónak a vízcsepp? Pedig a folyó mégis folyik. És hogyan láthatnák magukat fának a fa egyes sejtjei? Pedig a fa mégis növekszik. És hogyan lenne tudatában minden egyes kő a templomnak? Pedig ez a templom csűrként zárja magába hallgatását.

Hogyan ismernék az emberek saját cselekedeteiket, ha nagy fáradsággal sohasem mászták meg egyedül a hegyet, hogy megpróbáljanak önmagukká lenni a csendben? Minden bizonnyal egyedül Isten képes ismerni a fa formáját. Az emberek azonban azt tudják, hogy az egyik jobbra húz, a másik balra. És mindegyik szívesen megfojtaná a másikat, aki bosszantja és zavarja, holott egyikük sem tudja, merre tart. Így ellenségeskednek egymással a trópusi fák is. Mert egymást nyomják-tapossák el, egymástól rabolják el a nekik járó napfényt. De lám, az erdő mégis növekszik, és a hegyet fekete bundával borítja be, amely hajnalban szárnyra bocsátja madarait. Azt hiszed, az egyes ember szavai képesek megragadni az életet?

Évről évre támadnak énekesek, akik arról dalolnak, hogy képtelenség a háború, hiszen senki sem kíván szenvedni, asszonyt és gyermekeket otthagyni, olyan területet szerezni, amelyet ő maga sohasem fog használni, aztán meghalni tűző napon, ellenség kezétől, hasába varrott kövektől. Persze, mindenkit felszólítasz, hogy válasszon. És egyik sem választja a háborút. De lám, alig telik el egy esztendő, s az ország megint fegyvert ragad, és mindazok, akik elutasították a szegényes szavaik megfogalmazásában elfogadhatatlan háborút, összefognak valami megfogalmazhatatlan erkölcs nevében egy olyan vállalkozásban, amelynek látszólag egyikük számára sem volt semmi értelme. A fa magáról semmit sem tudva valósul meg. De ezt csak az ismeri fel, aki prófétává lesz a hegyen.

Ami - emberekről van szó - náluk nagyobb megvalósul és meghal belőlük, az úgy megy át rajtuk, hogy nem tudják szavakba önteni: mély fájdalmuk azonban jelt ad róla. Amikor pedig ország pusztul el, arról ismered fel ezt a halált, hogy az emberek egymás után veszítik el a belé vetett hitüket. De tévedsz, ha őket teszed felelőssé az ország pusztulásáért: ők csak rámutattak a bajra. Ám hogyan tudnál különbséget tenni az okok és az okozatok között? Ha az erkölcs romlik meg, jeleit az állam vezetőinek visszaéléseiből olvashatod ki. De hiába ütteted le a fejüket: ők a romlás gyümölcsei voltak. Nem küzdhetsz a halál ellen azzal, hogy eltemeted a hullákat.

Persze, azért mégis el kell őket temetni, tehát eltemeted őket. A megromlottakat kivágom az ország testéből. Méltóságom azonban azt parancsolja, hogy tiltsam az emberekről szóló vitákat. Mert nem szeretem, ha a vakok egymás szemére vetik nyomorék voltukat. És hogyan is vesztegetném időmet arra, hogy hallgassam gyalázkodásaikat? Vezérem meghátráló seregemet vádolja, a sereg a vezért. És együtt a rossz fegyvereket. A hadsereg a kereskedőket. A kereskedők a sereget. És kórusban, együtt, még másokat. Én azonban így válaszolok: "Az elhalt ágakat le kell nyesni, mert a halál jelei." Ám képtelenség az ágakat vádolni a fa haláláért. Amikor ágai pusztulnak, a fa haldoklik. Az elhalt ág csupán jel volt.

Látván romlásukat, lenyesem őket, de nem vesztegetem rájuk tovább az időmet, tekintetemet inkább más felé irányítom. Nem az emberek romlanak meg, hanem egy-egy ember pusztul el bennük. Én pedig az arkangyal betegségét kezdem vizsgálni...

És jól tudom, hogy orvosságot csak a himnuszban lelhetünk, nem pedig a magyarázkodásokban. Visszaadták-e valaha az életet az orvosok magyarázatai? Mert az orvosok így beszélnek: "Íme, ezért halt meg..." És így is van: valami megismerhető okból, belső szerveinek valamiféle megbetegedése következtében halt meg. Csakhogy az élet mégis más volt, mint a belső szervek rendje. És hiába készítettél el mindent a te logikád szerint, úgy vagy vele, mint az elkészült és beállított olajlámpával: nem ad fényt, amíg nem gyújtottad meg.

Szeretsz, mert szeretsz. A szeretetnek nincs semmiféle észoka. Az orvosság csak alkotó jellegű lehet, mert csupán szívük fellángolásával tudod megteremteni egyetértésüket. És cselekvésük valódi oka az az ének lesz, amelyre rábírod őket.

Persze, holnapra aztán érv, indíték, mozgató ok és dogma lesz belőle. Mert a tudós gondolkozók majd szobrod fölé hajolnak, és felsorolják mindazokat az okokat, amelyek miatt szép. És hogyan is tévedhetnének? Hiszen valóban szép! Csakhogy erre nem a logikájukkal jöttek rá, hanem egészen más módon.


XLVIII.

Mert hozom nektek a nagy vigasztalást, azt, hogy nincsen semmi, amit sajnálni kellene. Vagy elvetni. Ahogyan atyám mondotta:

"Úgy élj a múltaddal, mint azzal a tájjal, amelyet egyik oldalról a hegység, a másikról a folyam övez, és amelyre kedved szerint telepíted a jövendő városokat, figyelembe véve a már meglévőt. De ha ez a már meglévő nem volna, álomvárosokat találnál ki; az ilyesmi könnyű dolog, mert az álmoknak semmi sem áll útjukba, csakhogy az ilyen városok éppen könnyűségük miatt elvesznek, szétoldódnak önkényes elhatározásaidban. Ne panaszkodj fundámentomod miatt, amely ez és nem más, mert a fundámentom ereje mindenek előtt a léte. Akárcsak a palotámé, kapuimé és falaimé."

"És egy-egy terület meghódítása közben melyik hódítót hallottad sajnálkozni a felett, hogy az egyik oldalon hegy meredezik, a másikon folyam hömpölyög? A hímzéshez alapszövetre, az énekléshez és a tánchoz szabályokra van szükség, a cselekvéshez pedig megvalósult emberre."

"Ha sajnálkozol a kapott seb miatt, annyi, mintha azon sajnálkoznál, hogy nem más korban élsz vagy születtél. Mert egész múltad nem egyéb, mint mindennapi megszületésed. A múlt ilyen, érd be vele. Fogadd el olyannak, amilyen, ne rendezd át a hegyeket. Ott és úgy vannak jól, ahogy vannak."


XLIX.

Csak a végrehajtás számít. Mert csak az maradandó; a cél nem egyéb, mint az utas ábrándképe, aki úgy hág hegygerincről hegygerincre, mintha értelme volna az elért célnak. Ugyanúgy nincs haladás a már meglévő elfogadása nélkül, amiből állandóan tovább indulsz. Én nem hiszek a megpihenésben. Mert akit nem hagy nyugodni peres ügye, ne keressen rossz békét a pereskedés valamelyik megoldásának vak elfogadásában. Hol tapasztalod azt, hogy a cédrusnak javára válik, ha el tudja kerülni a szelet? Miközben gyötri a szél, egyúttal fát csinál belőle. Nagyon bölcs legyen az, aki el tudja választani a jót a rossztól. Értelmet keresel életednek, holott ez az értelem az, hogy tudj önmagaddá lenni, nem pedig annak a nyomorult békének az elnyerése, amelyet az szerez, ha fátylat borítsz a perlekedésekre. Ha valami szembeszáll veled, és keservesen meggyötör, hagyd, ne törődj vele, mert ez azt jelenti, hogy gyökeret versz, hogy levedled kinőtt magadat. Áldott a te kínlódásod, amely hozzásegít, hogy megszüld önmagadat: mert semmiféle igazság nem nyilvánul meg, nem érhető el teljes bizonyossággal. És a kínálkozó igazságok nem egyebek, mint kényelmes lepaktálás, megannyi altató.

Mert én megvetem azokat, akik maguktól tompulnak el, hogy feledni tudjanak, vagy akik a békesség kedvéért beszűkítik elméjüket, és elfojtják szívük valamelyik törekvését. Mert tudd meg, hogy minden megoldatlan ellentét, minden jóvátehetetlen viszálykodás arra kényszerít, hogy magad fölé nőve beépítsd őket önmagadba. És ágas-bogas gyökereiddel belekapaszkodsz az arc nélküli földbe, kovakövestől, televényestől, és cédrust építesz belőle Isten dicsőségére. Csak az a templomoszlop dicsőül meg végül, amelyik úgy született meg, hogy közben húsz nemzedéken át koptatták, használták az emberek. Te is, ha nagyobbodni akarsz, kopj el, használódj el perlekedéseid közben: mert ezek vezetnek el Istenhez. Ez az egyetlen létező út a világon. És ezért van az, hogy a szenvedés nagyobbá tesz, ha elfogadod.

De vannak erőtlen fák is, amelyeket nem gyúr keményebbre a homokvihar. Vannak gyatra emberek, akik képtelenek önmaguk fölé emelkedni. Középszerű boldogságból fabrikálják a sajátjukat, miután önkezükkel pusztították el énjük nemesebb részét. Vendégfogadóban állapodnak meg egész életükre. Elvetélték magukat. Az ilyenek esetében számomra lényegtelen, hogy mivé lesznek, hogy élnek-e. Boldogságnak nevezik készleteik nyomorúságában való poshadásukat. Nem ismernek ellenséget sem kívül, sem belül. Lemondanak róla, hogy meghallják Isten szavát, aki szóval ki nem fejezhető szükség, keresés és szomjúság. Nem keresik a napot, ahogyan az erdők sűrűjében keresik a fák, amelyek azonban sohasem kapják meg készletül vagy tartalékul, mert minden fa árnyéka fojtogatja a többit, hanem felfelé törekedve keresik, miközben földből felszökő, istenük hajszolásában hatalmas erővé változott pompás, sima oszlopokká magasztosulnak. Isten elérhetetlen, de kínálja magát, miközben úgy épül az ember a térben, mint a fa lombkoronája.

Ezért kell megvetned a sokaság ítéleteit. Mert ezek az ítéletek visszavezetnek önmagadhoz, és megakadályoznak növekedésedben. Az emberek tévedésnek nevezik az igazság ellentétét, számukra kétségeid egyszerűen megoldhatók, és ezért tévedés gyümölcsének nyilvánítva elfogadhatatlanként utasítják el mindazt, ami feltörekvésedet serkenti. Más szóval azt kívánják tőled, hogy zárkózz be készleteidbe, élősködj önmagad fosztogatójaként, mintha már befejezted volna fejlődésedet. Ugyan miféle szükségérzet késztetne így arra, hogy Istent keresd, hogy magad írd meg a himnuszodat, és egyre magasabbra hágj, hogy lábaid alatt rendet teremthess a rendetlenséggé lett hegyi tájban, vagy megmentsd magadban a napot, amelyet nincs mód egyszer s mindenkorra megszereznünk, mert a nap csupán nappalaid fáradságos keresése?

Hagyd, hadd beszéljenek. Tanácsaik könnyű szívből fakadnak, amely mindenekelőtt boldognak szeretne látni téged. Túl korán kívánják megadni neked azt a békét, amely csak a halálban adatik meg, amikor végre hasznát látod készleteidnek.

Hiszen amit gyűjtöttél, az nem készlet az életre, hanem méz a méheknek az örökkévalóság telére.

És ha azt kérded tőlem: "Felébresszem-e ezt itt, vagy hagyjam inkább aludni, hadd legyen boldog?" - akkor azt felelem neked, hogy én mit sem tudok a boldogságról. De ha sarkvidéki hajnalt láthatna, hagynád-e aludni a barátodat? Senki sem aludhat, ha alkalma nyílik megismernie. Persze, igaz, hogy barátod szereti az alvást, lám, hogy belemerült: de mégis ragadd ki boldogságából, hogy önmagává lehessen.


L.

Az asszony elszedi mindenedet az otthonáért. És való igaz, kívánatos dolog a szerelem, fűszeres illata a háznak, szökőkút dalolása, ezüstkancsók halk koccanása, gyermekek áldása a házra, amint egymás után jönnek az est csendjével szemükben.

De ne igyekezz különbséget tenni, megszokott minták szerint választani a sivatagban harcoló katona ragyogó diadalai és szerelem szerezte boldogsága között. Mert csupán a szavak tesznek köztük különbséget. Nincs igazi szerelem, csak amit a sivatagjának végtelenségével eltelt szívű harcos érez, és nincs áldozatul odaadott élet a kutak körüli rajtaütésekben, csak azé a szeretőé, aki igazán szeretett, mert különben a felajánlott test sem nem áldozati, sem nem szerelmi ajándék. Ha a harcoló katona nem ember, hanem automata, verekedőgép, akkor hol van a harcos nagysága? Én az ilyenben nem látok mást, csak iszonyatos rovarmunkát. És ha a feleségét ölelgető férfi csupán almon fetrengő barom, akkor hol van a szerelem nagysága?

Én nagyot csak abban a harcosban találok, aki leteszi fegyverét, és elringatja gyermekét, vagy a férjben, aki elmegy a háborúba.

Nem azt állítom, hogy a különböző igazságok, az egy ideig érvényes dolgok között kell örökösen hánykolódnunk. Hanem két olyan igazság között, amelyeknek csak együtt van értelmük. Katona voltodban éled a szerelmet, és szerelmesként mész a háborúba.

Az asszony azonban, aki megszerzett magának éjszakái számára, miután megismerte ágyad édességét, hozzád fordul, csodálata tárgyához, és ezt kérdezi: "Csókjaim nem édesek? Otthonunk nem üdít fel? Estéink nem boldogítanak?" Te pedig mosolyogva megnyugtatod. "Akkor - mondja -, maradj mellettem, légy a támaszom. Ha feltámad benned a vágy, csak a karodat kell kinyújtanod, és én úgy hajolok feléd egyszerű érintésedre, mint gyümölcsei súlya alatt a fiatal narancsfa. Mert te ott a távolban szerelemtől megfosztva élsz, és az az élet nem tanít téged ölelésre. Szíved indulatainak - akárcsak a homok-belepte kút vizének - a számára nincsen rét, ahol megvalósulhatnának."

És valóban, magányos éjszakáidon ismerted meg e fájdalmas fellángolásokat az iránt az asszony iránt, akinek a képe felbukkant emlékezetedben, mert minden nő megszépül a csendben.

És azt hiszed, hogy a háború idején való egyedülléted miatt elszalasztottad a csodálatos, a nagyszerű alkalmat. Pedig a szerelem tanulóiskoláját valójában csak a szerelem szüneteiben járod ki. Kéklő hegyeid tájait is csak a gerincre vezető sziklák között járod meg, amint Isten iskoláját is csak választ nem nyerő imáid közben járod ki. Mert csupán az tesz tökéletesen boldoggá anélkül, hogy tartanod kellene az elfásulástól, ami napjaid folyásán kívül adatik meg neked, amikor az időknek végük lesz számodra, és megengedtetik neked, hogy legyél, miután végleg megvalósultál.

Persze, tévedhetsz, és sajnálhatod azt, aki a puszta éjszakába kiáltja hívó szavát, és azt hiszi, hogy az idő haszontalanul múlik benne, kifosztva őt kincseiből. Nyugtalaníthat e szerelem nélküli szerelmi szomj, mert elfeleded, hogy a szerelem lényegénél fogva nem más, mint szerelemszomj, ahogyan azt a táncosok és a táncosnők tudják, akik a közeledésből építik fel tánckölteményüket, holott eleve egyesülhetnének.

Én azonban mondom neked: csupán az elszalasztott alkalom számít. Talán éppen a börtön falain át érzett szerelem az igazi, a nagy szerelem. Az imádság addig termékeny, amíg nem ad rá választ Isten. Az éles kövek meg a tövisbokrok táplálják a szerelmet.

Ne téveszd hát össze a buzgó igyekezetet az összegyűjtött készletek felélésével. Az a lelkesedés, amelyik követel a maga számára, nem igazi lelkesedés. A fa buzgalma a gyümölcsbe száll át, amely viszont semmit sem nyújt érte cserébe. Én is így vagyok népemmel. Mert az én buzgó igyekezetem is olyan gyümölcskertekre irányul, amelyektől nem várhatok semmit.

Ezért hát az asszonyba se zárkózzál be. Hogy azt keresd benne, amit már úgyis megleltél. Legfeljebb időről időre rátalálhatsz újra, mint ahogyan a hegylakó, aki néhanapján leereszkedik a tengerpartra.


LI.

Igazságtalan volt az az ember, aki így beszélt kicsinyke házáról:

"Azért építem, hogy minden igaz barátom beleférjen..." Mert ugyan mit is gondolt az emberekről ez a házascsiga! Ha én minden igaz barátomat be akarnám fogadni a házamba, nem tudnám elég nagyra építeni, mert nem ismerek senkit a világon, akinek akárcsak egyetlen icike-picike, mégoly gyorsan elenyésző része is ne lenne barátom. Én abban is könnyen meg tudnám találni a barátomat, akinek leüttetem a fejét, ha értenénk hozzá, hogy különbséget tegyünk az emberek között. Sőt még abban is, aki látszólag gyűlöl engemet, és ha módjában állna, leüttetné a fejemet. De ne hidd, hogy ez amolyan olcsó elérzékenyülés, elnézés, vagy közönséges óhaj, alacsonyrendű rokonszenv nálam, mert én merev, hajthatatlan, hallgatag maradok. De mindenfelé rengeteg a barátom, és ha megtaníthatnám őket járni, megtöltenék a házamat.

Ám kit nevez igaz barátjának ez a másik? Azt, akire rábízhatja a pénzét, és nem kell tőle tartania, hogy ellopja - és ebben az esetben a barátság csupán szolgai megbízhatóság -, vagy azt, akitől szolgálatot kérhet és kap is - az ilyen barátság csupán emberekből húzott haszon -, vagy azt, aki szükség esetén védelmébe veszi. Ami voltaképpen viszonzott ajándék. Én azonban megvetem az aritmetikát, és azt nevezem barátomnak, akit megláttam benne, aki talán mélyen elrejtőzve szendereg énjébe beágyazva, de velem szemben lassan kibontakozik belőle, mert felismert és rám mosolyog, még ha később kénytelen lesz is elárulni engem.

Ám ez a másik, látod, azokat nevezi barátainak, akik kiürítenék helyette a bürökpoharat - de hogyan képzeled, hogy ettől mindnyájan boldogok lesznek?

Az a harmadik, aki magát jónak nevezte, nem értette, mi a barátság. Atyám kegyetlen volt, mégis voltak barátai, és tudta is őket szeretni, mert nem fájt neki a csalódás. A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszen miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled.

Így ez az ember, akit a barátja megajándékozott a szeretetével, kötelességekké változtatta az ajándékot. Az ajándékba adott szeretet a bürökpohár kiürítésének a kötelezettségévé, rabszolgasággá lett. A barát persze nem szerette a bürököt. A másik ezért megcsalatva érezte magát, ami pedig aljasság. Ebben az esetben ugyanis csupán egy rosszul szolgáló rabszolgában csalódott.


LII.

De most a buzgó szeretetről szólok neked. Mert sok szemrehányáson kell majd túltenned magadat. Az asszony például mindenkor a szemedre fogja vetni azt, amit másutt adsz, nem őbenne. Az emberek szerint ugyanis bárhol adunk bármit, azt máshonnan lopjuk el. Ilyenné tett bennünket Istenről való elfeledkezésünk és a vásárolt árukkal való élés. Mert amit adsz, a valóságban egyáltalán nem tesz szegényebbé téged, hanem, ellenkezőleg, csak még jobban gyarapítja elajándékozható vagyonodat. Így például az, aki minden embert szeret Istenen keresztül, végtelenül jobban szereti minden egyes embertársát, mint az olyan, aki csupán egyetlent szeret, és ezzel cinkosára is kiterjeszti személye nyomorúságos körét. Ugyanúgy, mint az is, aki otthonától távol száll szembe az ellenség fegyvereivel, sokkal többet ad a kedvesének anélkül, hogy annak tudomása lenne róla - hiszen igazabb embert ajándékoz neki -, mint az olyan; aki éjjel-nappal babusgatja, de nem jutott el az emberségig.

Ebben ne takarékoskodj. Mert nincs olyan portéka, amivel takarékosan kell bánni, ha a szív indulatairól van szó. Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.

És amikor adsz, ne kutasd kíváncsian, kinek. Mert majd ilyeneket hallasz: "Ez az ember nem is érdemel ilyen ajándékot!" Mintha valami árucikkről lenne szó, amelyet elherdálsz. Az az ember, aki semmi hasznot nem jelentene számodra a tőle várható ajándékokkal, nagy szolgálatodra lehet neki adott ajándékaid révén, mert rajta keresztül Istent szolgálod. Jól tudják ezt azok, akiket nem indítanak alantas szánalomra a szolganépség fekélyei, ellenben jó szívvel kockára teszik az életüket, és habozás nélkül elvállalnak akár száz napi gyaloglást is a sziklákon át, csakhogy kigyógyítsák fekélyéből szolgáik szolgáját. Csupán azok bizonyulnak alacsonylelkűnek, és alacsonyodnak le a szolga színvonalára, akik valamiféle hálát várnak tőle, hiszen ha darabokra vágná magát, sem tudná akárcsak egyetlen pillantásodat is megfizetni; ellenben te Istennek adtál ajándékot e megajándékozotton keresztül, tehát neked kell hálából térdre borulnod, mert arra méltatott, hogy elfogadja.


LIII.

Ifjúságom idején én is vártam a kedves érkeztét, akit hitvesemül hozott a karaván egy olyan távoli országból, hogy mire ideért, utasai megvénültek. Láttál valaha megöregedni karavánt? Akik közülük eljutottak országom határőreiig, már nem is ismerték a hazájukat. Mert azok, akik elmondhatták volna nekik emlékeiket, útközben meghaltak. És a karavánút mentén egymás után temették el őket. Akik pedig eljutottak hozzánk, csak emlékek emlékeit hozták magukkal örökségül. Az öregektől tanult énekeik is már csak mondák mondái voltak. Láttál-e csodálatosabb csodát egy olyan hajó érkezésénél, amelyet a nyílt tengeren építettek és szereltek fel? A leány pedig, akit arany és ezüst ereklyetartóban hoztak elém, és tudván beszélni, ki tudta mondani a "kút" szót, jól emlékezett rá, hogy valaha, boldogabb napokban hallott emlegetni egy kutat, és úgy mondta ki ezt a szót, mintha fohász lett volna, amelyre nem érkezhet válasz: Istenhez imádkozunk így az emberek emlékezetéért. Még ennél is csodálatosabb volt az, hogy tudott táncolni: éles kövek és tövisbokrok között tanították meg rá, ő pedig jól tudta, hogy a tánc olyan imádság, amely a királyokat elcsábíthatja, de a sivatagi életben nem érkezhet rá válasz. Így van ez a te imádságoddal is egészen halálod napjáig, ez is tánc, amelyet azért táncolsz, hogy egy istent indíts meg vele. De a legcsodálatosabb mégis az volt, hogy ez a lány magával hozott mindent, ami másutt hasznára lehetett. Hozta galamblangyos keblét a szoptatáshoz. És sima hasát, hogy fiúgyermekkel szolgáljon az országnak. Teljesen felkészülve érkezett, mint a szárnyas mag a tengeren át, oly tökéletesre formálva, kifejlődve, szűzi ártatlanságában oly elbűvölőn hasznára soha nem volt csodálatos tulajdonságaival, akárcsak te egymást követő érdemeiddel, tetteiddel és szorgalmas tanulásoddal, amelyek csupán halálod óráján lesznek majd hasznodra, amikor végül megvalósultál; ő is oly kevéssé használta, nemcsak hasát és kebleit - azok szüzek voltak -, hanem királyokat elbűvölő táncait, ajkai öblítésére szolgáló kútjait és virágcsokorkötésben való jártasságát, holott sohasem látott még virágot, hogy hibátlan tökéletességében hozzám érkezve már csak meghalni tudott.


LIV.

Már beszéltem neked az imádságról, amely Isten hallgatása következtében a szeretet cselekedete. Ha meglelted volna Istent, immár elnyerve végleges alakodat, Őbenne élnél tovább. És akkor miért növekednél, hogy legyél? Tehát amikor ez az ember a lány fölé hajolt, aki, tökéletesen menthetetlenül, úgy be volt falazva büszkeségébe, mint hármas bástyasor közepébe, kétségbeesetten panaszolta az emberek sorsát: "Uram - mondotta -, értem és várom a könnyeket. Olyanok, mint az eső, feloldódik bennük a vihar fenyegetése, a könny a kevélység enyhülése, megadott bűnbocsánat. Oldódjon hát fel és sírjon ez a lány is, én megbocsátok neki. De mint a vad, amely foggal-karommal védekezik teremtett világod igazságtalansága ellen, képtelen nem hazudni."

Sajnálta a lányt, hogy ennyire retteg tőle. És így beszélt Istenhez, az emberekről szólván: "Egyszer s mindenkorra megrémítetted őket teremtett világod fogaival, töviseivel, karmaival, kígyómérgeivel, szúrós kagylóhéjaival, tövisbokraival. Időre van szükség, hogy megnyugtasd őket, és visszatérjenek." És jól tudta, hogy az a hazudozó lány milyen távol van, mennyire el van veszve, és milyen rengeteget kellene gyalogolnia, hogy vissza tudjon térni!

És szánta az embereket, mert olyan roppant, felismerhetetlen távolságok rejlenek bennük.

Egyesek csodálkoztak az undorító szabadságok iránt tanúsított elnézése miatt. Ő azonban jól tudta, hogy egyáltalán nincs benne semmiféle elnézés. De, mondotta: "Uram, én nem bírónak vagyok itt. Vannak korok és emberek az ítéletre, és engem is szólíthatnak egyszer, hogy eljátsszam ezt a szerepet másokkal szemben. De amikor én felszedtem ezt a lányt, mert félt, nem azért tettem, hogy szigorú legyek vele szemben. Ki látott olyan életmentőt, aki visszadobta a tengerbe a megmentettet, mert méltatlannak ítélte? Először megmented, habozás nélkül, mert nem őt mented meg, hanem rajta keresztül Istent. Csak aztán lehetsz szigorú. Ezért előbb a halálraítéltet is meggyógyítod, ha beteg, mert megengedtetett ugyan megbüntetned az embert az ő testében, de az nem, hogy megvessed az ember testét.

És azoknak, akik így beszélnek: "Mi célod e cselekedeteddel, hiszen oly kevés remény van a megmentésére?" - azt válaszolom, hogy valamely emberi kultúra alapja sem találmányainak a felhasználása, hanem kizárólag a feltalálásban tanúsított buzgalma. És orvosodtól se kívánd, hogy betege rangjával igazolja beavatkozását. Mindenekelőtt a cselekvés a fontos, a célok ugyanis csak látszólagosak, önkényes állomások, és magad sem tudod, hová mész. Az egyik hegygerinc után másik következik. És túl ezen az emberen valami más az, amit megmentesz, azért teszed, mert így diktálja a lelkiismereted. Ha viszont kifizetődő cél érdekében cselekszel, és előzőleg mintegy szerződésileg kikötöd, mivel fizessenek érte, kalmár vagy, nem ember.

Nem tudhatsz előre semmit az egyes állomásokról, ezek csak szavakban léteznek. Egyedül az iránynak van jelentősége. Az a fontos, hogy haladj valami felé, nem pedig az, hogy meg is érkezz, mert úgysem érkezünk meg soha sehová, csak halálunkban.

Szabadosságát hát szorongásnak és elkeseredésnek tekintettem. Mert ha mindent ki engedsz siklani kezeid közül, az annyit jelent, hogy lemondtál a megragadásról. A szabadosság csupán a létről való lemondás. És elkeseredsz, mert e kincsek lassanként elpusztulnak, elkopnak. A virág elhervad ugyan, de maggá lesz érted, te azonban, aki a virágot másnak, nem holmi átmenetnek képzelted, keseregsz miatta. Mert mondom neked: a megtelepedett ember nem az, aki szerelemmel szereti a lányt, majd elveszi, asszonyává teszi, ringatja gyermekét, emberré neveli, aztán, megvénülvén, bölcsességet áraszt maga körül, és ily módon folyvást előre halad, hanem az, aki szeretne megállapodni az asszonyban, és úgy élvezni őt, mint valami páratlan költeményt vagy összegyűjtött készletet; az ilyen ember azonban hamarosan rádöbben mindennek a hívságos voltára: a földön semmi sem kimeríthetetlen tartály, a hegycsúcsról megpillantott táj csupán győzelmes erőfeszítésed eredménye.

Ilyenkor aztán eltaszítja magától a feleségét, vagy pedig kiábrándulva belőle az választ magának új szeretőt. De mindezért egyedül életvitelük hívságos volta a felelős. Mert szeretni csupán az asszonyon keresztül lehet, nem pedig magát az asszonyt. A költeményen keresztül, és nem a költeményt. A hegycsúcsról megpillantott tájon keresztül. A szabadosság abból a szorongásból születik, hogy nem sikerül igazán lennünk. Akit álmatlanság gyötör, ide-oda forog fekhelyén, keresi a párna még hűvös csücskét. De jóformán még meg sem lelte, máris langyosnak találja, elutasítónak. Erre másutt keres valami tartós enyhülést. Csakhogy ilyen nincsen, mert alig nyúl hozzá, máris elpazarlódott a készlet.

Így van ez azzal a férfival vagy asszonnyal, aki csupán az emberek ürességét vette észre, mert az emberek valóban üresek, ha nem Istenre táruló ablakok vagy padlásnyílások. A közönséges szeretetben ezért szereted azt, aki menekül előled, különben jóllakat és undort kelt benned a kielégülés. Jól tudják ezt a táncosnők, akik szerelmet játszanak előttem.

Egyszóval szerettem volna embert faragni abból a lányból, aki végigfosztogatta a világot, de közben bogánccsal táplálkozott, mert igazi gyümölcsöt csak a gyümölcsön keresztül lelhetünk, és senki sem képes érzelmeket kelteni benned, ha egyszer kiismered a játékát, ha csak játékot kérsz tőle.

Csak akkor indít szerelemre, amikor megszűnsz remélni tőle. Vagy amikor már nem egyéb, mint kép, eltévedt bárány, gyenge gyermek, vagy a rémült rókafi, amelyik belemar az ujjadba, amikor élelmet adsz neki. De vajon haragudni fogsz-e rá azért, hogy rémületbe és gyűlöletbe sáncolja el magát? Sértésnek tekintesz-e egy-egy mozdulatot vagy szót, ha elég megfeledkezned a szavakról és a szavak hordozta üres értelemről, s máris Istenre lelsz rajtuk keresztül?

Persze én vagyok az első, aki leüttetem a bűnös fejét, ha így határozott bíróságom, ha engemet ér a sértés. De a csapdában kínlódó rókának túlságosan felette állok, nem azért, hogy megbocsássak neki, hiszen semmi megbocsátani való sincsen abban a magasságban, melyben egyedüllétre ítélem magamat, hanem azért, hogy féktelen vonításán túl ne halljam reménytelen kétségbeesését.

Ezért lehetséges, hogy hiába szebb, tökéletesebb és nagylelkűbb az az asszony, mégis messzebbről mutatja neked Istent. Nincs mit megnyugtatnod, összefognod, egyesítened benne. És ha azt kéri tőled, hogy csak vele foglalkozz, és zárkózz be szerelmébe, az olyan, mintha azt kívánná, hogy válj vele kétszemélyes önzéssé: ezt, helytelenül, a szerelem világosságának nevezik, holott nem egyéb, csupán terméketlen tűzvész, telt csűrök kirablása.

Én nem azért gyűjtöttem készleteimet, hogy egyetlen asszonyba zárjam be őket, s aztán gyönyörködjem bennük.

Ezért becstelenségében, hazudozásával és félrelépéseivel többre ösztönzött, szívemnek több forrását nyitotta meg, és arra kényszerítve, hogy abban a csendben éljek, amely az igazi szerelem jele, ízleltette meg velem az örökkévalóságot.

Mert van ideje az ítélkezésnek. De van ideje a megvalósulásnak is...

Szólok neked a meghallgatásról. Ha megnyitod kapudat a csavargó előtt, ő pedig eléd telepszik, ne vesd szemére, hogy nem más. Ne ítéld meg. Mert mindenek előtt arra éhezett, hogy legyen valahol, valakinél, a maga darabosságával, emlékbatyujával, nehéz lélegzetével, sarokba állított vándorbotjával. Arra, hogy ott lehessen arcod melegében és békéjében, ne legyen vele más, csak a múltja, amit most senki sem kér számon, és minden immár levetkezett fogyatékosságával. Mankójával, amelyről többé nem is vesz tudomást, hiszen nem azt kéred tőle, hogy perdüljön táncra. És akkor megnyugszik, és amit öntesz neki, a tejet megissza, amit törsz neki, a kenyeret megeszi, a mosoly pedig, amelyet ráderítesz, olyan lágy-meleg köpönyeggé lesz, mint a nap a vak számára.

És azzal az ürüggyel, hogy méltatlan rá, miért gondolod, hogy lealacsonyítana, ha rámosolyognál?

És miből gondolod, hogy bármit is adsz neki, ha éppen a lényegest nem nyújtod, a meghallgatást, ami pedig oly nemessé tudja tenni kapcsolataidat még halálos ellenségeiddel is? Miféle hálára számítasz részéről súlyos ajándékaiddal? Csak meggyűlölhet, ha adósságai alatt görnyedve távozik majd tőled.


LV.

Soha ne téveszd össze a szeretetet a birtoklás elragadtatásával, amelyből a legnagyobb szenvedések származnak rád. Mert a közfelfogással ellentétben a szerelem egyáltalán nem okoz szenvedést. Ami gyötör, az a tulajdon ösztöne, az pedig a szeretet ellentéte. Mert ha szeretem Istent, akkor gyalog is útnak indulok, kínosan botladozva, hogy minél előbb másokhoz is elvigyem. De nem alacsonyítom le Istenemet rabszolgámmá. És én abból élek, amit másoknak ad. Arról tudom felismerni azt, aki valóban szeret, hogy nem lehet megsérteni. Aki meghal az országért, azt az országa nem sértheti meg. Lehet beszélni ennek vagy annak az embernek a hálátlanságáról, de ugyan ki beszélne az ország hálátlanságáról? Az ország a te ajándékaidból épül: miféle zsugori elszámolást vezetsz be, ha egyetlen gondod a tőle kapott elismerés? Aki életét a templomnak adta, és elcserélte magát a templomra, az igazán szeretett; ám miféle formában érezhetné magát sértve a templom által? Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást. És az ember felebaráti szeretetre való tanításában főleg és elsősorban azért bizonyul oly fontosnak az imádság, mivel az imádságra nem érkezik válasz.

A ti szeretetetek gyűlöleten alapul, mert megállapodtok az asszonyban vagy az emberben, készletet csináltok magatoknak belőle, aztán gyűlölet kél bennetek, és mint a kutyák, úgy keringtek az etetővályú körül, ha bárki ráveti szemét a ti falatotokra. Az evésnek ezt az önzését nevezitek ti szeretetnek. Jóformán még el sem nyertétek, s akárcsak talmi barátságaitokban, máris szolgaságot, rabszolgaságot csináltok az önzetlen adományból, sértve érzitek magatokat érdekeitekben attól a pillanattól kezdve, hogy szeretnek benneteket. És hogy még jobban uralkodhassatok felette, szenvedéstek látványával gyötritek a szeretett lényt. Persze, valóban szenvedtek. De énbennem éppen ez a szenvedés kelt visszatetszést. Miért kívánjátok, hogy csodáljam?

Ifjúkoromban valóban jártam én is fel és alá teraszomon a felgyúlt csillagok alatt egyik szökött rabszolganőm miatt, akiben gyógyulásomat reméltem. Hajlandó lettem volna akár hadat is indítani a visszahódítására. Bírásáért tartományokat dobtam volna lábai elé, de Isten rá a tanúm, hogy nem zavartam össze a dolgok értelmét, és az ilyen hajszát zsákmányom után sohasem minősítettem szerelemnek, még akkor sem, ha az életemet tettem is rá.

A barátságot arról ismerem fel, hogy nem csalatkozhat, az igazi szerelmet pedig arról, hogy nem sértődhet meg.

Ha azt mondják neked: "Taszítsd el ezt az asszonyt, mert megsért téged..." - hallgasd meg őket elnézőn, de ne változtass viselkedéseden. Ugyan kinek áll hatalmában megsértenie téged?

És ha azt mondják neked: "Taszítsd el magadtól, mert minden törődésed hasztalan" - hallgasd meg őket elnézőn, de ne változtass viselkedéseden, mert már választottál egyszer. És ha ellophatják tőled azt, amit kapsz, ugyan kinek áll hatalmában ellopnia tőled azt, amit te adsz?

És ha azt mondják neked: "Itt neked adósságaid vannak. Emitt viszont nincsenek. Itt hálával fogadják ajándékaidat. Amott viszont semmibe veszik őket" - fogd be füledet az effajta számvetés előtt.

Mindnyájunknak így felelj: "Engem szeretni velem való együttműködést jelent."

Így van ez a templommal is, ahova csupán a barát lep be, de a barátok száma megszámlálhatatlan.


LVI.

És ugyanezt a titkot tanítom én neked. Egész múltad nem egyéb, mint születés, akárcsak az ország eseményei is mind a mai napig. És ha sajnálsz valamit, akkor éppoly oktalan vagy, mint az, aki azon sajnálkoznék, hogy nem más korszakban vagy, más tájon született, vagy hogy nem kicsi, hanem nagy, és az efféle képtelen képzelgésekből állandó elkeseredést merítene. Balga ember az, aki a múlton vásítja fogait, mert a múlt megváltozhatatlan gránittömb. Fogadd el a mai napot olyannak, amilyennek számodra adatott, ne verd fejedet a megmásíthatatlanba. Megmásíthatatlan: ennek nincs is jelentése, ez minden múltnak a jegye. És ahogyan nincs elért cél, lejárt körforgás, sem bevégzett korszak, hacsak nem a történészek számára, akik az ilyen felosztásokat kiagyalják, hogyan tudhatnád, hogy sajnálni az olyan cselekvést kell, amely még nem ért célhoz, és soha nem is ér - mert a dolgok értelme nem az egyszer s mindenkorra összehordott készletekben van, amelyet az egy helyben ülők fogyasztgatnak, hanem az átalakulás, a menetelés vagy a vágy hevületében. Én azt, akit legyőztek, de legyőzőjének sarka alatt újra meg újra összeszedi magát, győzelmesebbnek mondom e viselkedésében annál, aki úgy élvezi tegnapi győzelmét, mint az eltunyult egy helyben ülő a készleteit, és immár a halál felé halad.

De hát, kérdezed tőle, akkor hová igyekezzünk? Hiszen szerinted nincs jelentőségük a céloknak. Én pedig azzal a nagy titokkal válaszolok neked erre, amely a közönséges és egyszerű szavak alatt rejtőzködik, és amelyre életem során lassanként tanított meg a bölcsesség: vagyis hogy a jövendő előkészítése nem egyéb, mint a jelen megalapozása. És hogy azok, akik képzeletük szülte gyümölcsöket, távoli elképzeléseket hajszolnak, elvesztegetik magukat az utópiában és az álmodozásban. Mert az egyetlen igazi lelemény a jelen megfejtése a maga összefüggéstelen megjelenési formáiban, egymásnak ellentmondó megnyilatkozásaiban. Ám ha engeded magad befolyásolni jövőről szóló üres álmodozásaid ostobaságaival, akkor hasonlatos vagy ahhoz, aki azt hiszi, hogy fel tudja találni a saját oszlopát, és új templomokat képes emelni elszabadult tollával. Mert hogyan találkozhatna ellenségével, ha pedig nem lelne ellenségre, akkor kinek a segítségével valósulna meg? Ki ellen alakítaná ki a saját oszlopát? Az oszlop nemzedékek során alakul, nyer formát, az élettel való küzdelem formálja, koptatja. Még a formát sem úgy találod fel, hanem lassan csiszolgatod a használatban. Így születnek aztán a nagy művek meg birodalmak.

Mindig csak a jelent kell rendbe tennünk. Mire jó az örökségről vitatkozni? Nem előrelátnod kell a jövendőt, hanem lehetővé tenned.

És, persze, dolgod akad bőven, ha a jelen kínálkozik anyagul. Ami engem illet, én ezt a pillanatnyilag adott birka-, kecske-, árpaföld-, ház és hegyegyüttest birtoknak vagy országnak nevezem, valami olyant vonok el belőle, ami eddig nem volt benne, és amit egynek és egyszerűnek mondok, mert ha értelmével nyúl hozzá valaki, tönkreteszi anélkül, hogy megismerte volna; úgy alapozom meg a jelent, ahogyan izmaim erőfeszítése szervezi rendbe a tájat, miközben felhágok a hegygerincre, és láttatja meg velem azt a kék nyugalmat, amelyben úgy húzódnak meg a városok, mint tojások a mezők fészkeiben, és ez sem igazabb vagy hamisabb, mint a hajóként vagy templomokként felfogott városok, csak éppen valami más. Hatalmamban áll táplálékot csinálnom az emberek sorsából lelkem derűje számára.

Tudd meg hát, az igazi alkotás nem a jövő elképzelése, nem agyrémek és utópiák kergetése, hanem jelenből kiolvasott új arc, a jelen pedig örökségül kapott, ömlesztett anyagok tartaléka, sem örülnöd, sem panaszkodnod nem kell miattuk, mert akárcsak te magad, ezek is vannak, miután megszülettek.

Engedd hát, hogy a jövő, mint a fa, egymás után bontogassa ágait. Jelenről jelenre haladva a fa egyszer majd befejezi növekedését, és múlttá válva belép a halálba. Ne nyugtalanítson országom sorsa. Mióta az emberek felismerték a dolgok látszólagos összefüggéstelenségében ezt az arcot, mióta szobrászi művet alkottam a kőből, alkotásom nagyszerűségével irányt szabtam sorsuknak. És most már győzelemről győzelemre fognak haladni, és ezentúl lesz mit megénekelniük énekeseimnek, hiszen halott istenek helyett egyszerűen az élet szépségét fogják ünnepelni.

Nézd csak: a kertészek hajnalban elindulnak kertjeimbe, hogy tavaszt ébresszenek, s eközben nem vitatkoznak sem bibékről, sem pártákról, hanem magot vetnek.

És mondom nektek, elbátortalanodottak, boldogtalanok és legyőzöttek: győzelem serege vagytok! Mert csak most indultok el, és gyönyörű dolog ilyen fiatalnak lenni.

De ne hidd, hogy olyan egyszerű elképzelni a jelent. Mert ilyenkor maga a felhasználandó anyag áll neked ellent, míg a jövőre vonatkozó kiagyalásaid soha sem jelentenek számodra ellenállást. Nézd csak, milyen könnyen halad álmában az, aki kiszáradt kút körül hajtja le fejét a homokba, és szinte már maga is elpárolog a tűző napon. És milyen könnyűvé lesznek számára a szabadulása felé vezető hétmérföldes lépések. Milyen könnyen oltod szomjadat álmodban, lépteid úgy hozzák feléd a vizet, mint jól idomított rabszolgáid, nem áll utadba tövisbokor, hogy visszatartson.

De éppen mivel nincsen ellensége, ez a jövendő nem is valósul meg - te pedig haldokolsz, homok csikorog fogaid között, és a pálmaliget, a lassan hömpölygő folyam meg a ruhát mosó asszonyok énekei csendesen halálba fordulnak.

Aki azonban valóságosan megy, az kimarjítja bokáját a köveken, küszködik a tüskebokrok között, véresre zúzza körmeit az omladékokon. Mert szünet nélkül szembe találja magát a megmászandó hegyoldal minden újabb nehézségével. A vizet lassan teremti elő húsával, izmaival, felhólyagzott tenyerével, véresre sebzett lábával. Az ellentmondó valóságokkal küszködve, a köves pusztaságból csuklója erejével erőszakolja ki a vizet, akárcsak a pék, aki gyúrás közben érzi, hogyan formálódik lassan a tészta, hogyan izmosodik és szegül ellen egyre jobban, hogyan áll össze csomókba, amelyeket szét kell morzsolnia, és tudja, hogy már kezd alakulni a kenyér. Ugyanígy a költő és a szobrász is: eleinte teljesen szabadon, szabadságától megmámorosodva alakítgatta költeményét vagy a követ, hiszen úgy érezte, kedvére fakaszthat mosolyt vagy könnyet a készülő arcon, kedvére billentheti jobbra vagy balra, és ebben a szabadságban mégis képtelen volt megvalósulni. Ám egyszer csak elkövetkezik az a pillanat, amikor a hal harap, és megfeszül a zsinór. Elkövetkezik az a pillanat, amikor a nyelved hegyére tolult szót nem mondottad ki egy másik szó miatt, mert azt is meg akartad tartani, azt is ki akartad mondani és mert kiderül, hogy e két igazság most ellenáll neked. Erre te törölni, húzni kezdesz, vagy olyan mosolyt igyekszel gyúrni az agyagból, amely dacol veled. Te ilyenkor nem döntesz az egyik vagy a másik mellett holmi verbális logika nevében, hanem ellentmondó igazságaid lényegét kutatod, mert semmit sem szabad elvesztegetni - míg aztán érzed, hogy már alakul költeményed, hogy mindjárt előbukkan a kőből az arc, mert szívedben nőtt ellenségek állanak körülötted.

Ezért soha ne hallgass azokra, akik úgy akarnak szolgálatodra lenni, hogy azt tanácsolják, mondj le egyik-másik törekvésedről. Arról ismered fel hivatásodat, hogy belülről nyom. És ha elárulod, önmagadat torzítod el; de tudd meg, hogy igazságod lassan alakul ki, mert az igazság születése olyan, mint a fa születése, nem pedig valami formula kiagyalása, mert itt a főszerep az időé: neked mássá kell lenned, meredek hegyre kell felhágnod. Az új lény, a dolgok látszólagos zűrzavarából kibontakozó egység nem úgy születik, mint a rejtvény megfejtése, hanem mint a kétségek elcsitulása, a sebek gyógyulása. És erejét csak akkor ismered meg, amikor már valóra vált. Ezért tartottam én mindenkor nagy becsben az ember számára a hallgatást és a lassúságot, e két túlságosan elfeledett istenséget.


LVII.

Mert jó nektek, hogy ilyen fiatalok vagytok ti, az élet kitagadottjai, a boldogtalanok és legyőzöttek, akik örökségtekből csak a nyomasztó tegnap részét tudtátok kiolvasni. De ha én templomot építek, ti pedig eljöttök, hogy a hivők serege legyetek, ha elvetettem bennetek magvaimat, és összegyűjtöttelek benneteket a csend nagyszerűségében avégből, hogy lassan érő, csodálatos aratássá legyetek: mi okot láttok a kétségbeesésre? Ismertétek a győzelem hajnalait, amikor a haldoklók az ágyukon, a rákosak az őket körüllengő dögletes levegőben, a nyomorékok mankóikon, az eladósodottak végrehajtóik, a rabok fegyveres őreik között, meghasonlásaikban és fájdalmaikban mindnyájan úgy találtak egymásra a győzelemben, mint valami közösségük számára készült zárókőben; ezeken a reggeleken a tarka tömeg bazilikává lett a győzelem himnuszához.

Ugyanígy láttad azt is, hogyan fogant meg a szeretet, akárcsak a földben megkapaszkodó gyökerek, az egymásban váratlanul visszhangot keltő lelkekben, talán éppen valami hirtelen tartószerkezetté, isteni zárókővé váló csapás hatására, hogy mindnyájából ugyanazt a részt, ugyanazt az együttműködő szándékot váltsa ki: ilyenkor öröm megosztani a kenyeret, helyet kínálni a tűz mellett. Undorkodtál, mint a csiga, apró házacskádban, amelyet még barátaid sem töltöttek volna meg, s íme, egyszerre nyílik a templom, ahová csak a barát lép be, de megszámlálhatatlan sereggel.

Hol találsz itt okot elkeseredésre? Nincs egyéb, csak örökös születés. Igaz, hogy létezik a helyrehozhatatlan, de nincs ebben semmi ok szomorúságra vagy vidámságra, mert hiszen éppen ez a lényege annak, ami már elmúlt. Helyrehozhatatlan a születésem, mert íme, itt vagyok. Helyrehozhatatlan a múlt, a jelen viszont olyan számotokra, mint az építő lába előtt heverő mindenféle épületanyag: a ti dolgotok, hogy jövendőt építsetek belőle.


LVIII.

A barát az az ember, aki nem mond feletted ítéletet. Mondottam neked, ő az, aki megnyitja ajtaját a vándornak, mankójának, sarokba állított botjának, nem unszolja táncra, hogy aztán megítélhesse tánctudását. És ha a vándor az utakat vidámító tavaszról mesél, a barát az, aki benne a tavaszt fogadja házába. És ha arról mesél, milyen borzalmas éhínség dúlt abban a faluban, ahonnan jön, akkor vele együtt szenved éhséget. Mert mondottam neked, a barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki. A barátod igaz, igaz minden, amit neked mond, és akkor is szeret téged, ha a másik házban gyűlöl. A barát, akivel Istennek hála találkozom, és összeér a könyökünk a templomban, az, aki ugyanolyan arcot fordít felém, mint az enyém; az ő arcát is ugyanaz az Isten világítja át, mert ilyenkor egyek leszünk, még ha odakint ő boltos, én meg hadvezér vagyok is, vagy ha ő kertész, én meg távoli vizeken utazó tengerész. Meghasonlásaink fölött rátaláltam, és most barátja vagyok. És hallgathatok mellette, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni. Barátom az, akit szeretettel fogadsz belőlem: az én belső országom követe. Jól bánsz vele, leülteted, aztán hallgatod. És mind a ketten boldogok vagyunk. De hát tapasztaltad-e valaha is, hogy mellőztem a hozzám érkező követeket, vagy elutasítottam őket azon a címen, hogy országuk belsejében, ezer napi járóföldre az enyémtől, olyan ételeket esznek, amelyek nekem nincsenek ínyemre, vagy mert erkölcseik nem azonosak az enyémmel? A barátság mindenekfölött fegyverszünet, hatalmas szellemi érintkezés a köznapi részletkérdések felett. Én semmit sem tudok szemére vetni annak, aki asztalomnál trónol.

Mert tudd meg, hogy a vendégszeretet, az udvariasság és a barátság az embernek emberrel való találkozásai. Mit keresnék annak az istennek a templomában, aki híveinek a termetét vagy a pocakját vizsgálgatná, vagy az olyan barát házában, aki nem fogadná be mankóimat, és azt kívánná tőlem, hogy táncoljak, mert annak alapján akarna megítélni?

Éppen elég bírálóval fogsz találkozni a világban. Ha már mássá kell, hogy gyúrjanak, és meg kell edződnöd, bízd ennek gondját ellenségeidre. Szívesen vállalkoznak rá, akárcsak a vihar, amely a cédrust faragja ki. Barátod arra való, hogy befogadjon magához. Vésd eszedbe: amikor templomába lépsz, Isten nem ítél meg téged, hanem barátként fogad.


LIX.

Ha barátságokat kívánsz kötni ott, ahol nincs immár egyéb, csak a felgyűlt készleteken való osztozkodás, meg ami ebből származik, a szív meghasonlásai - ha azt akarod, hogy meggyűlöljenek, vess elébük ennivalót! -, akkor lelj rá újra az ember megbecsülésére, és arra gondolj, hogy csak olyan közösségben lehet élni, amelyikben senki sem bírálja a másikat. Ha rosszat gondolsz barátodról, és ezt ki is mondod, ez azt jelenti, hogy nem ott találkoztál vele, nem azon az emeleten, ahol az emberek vannak, a gyülekezetben, ha az valóban gyülekezet, a templomban. És ez nem elnézés, nem gyengeség, nem holmi lagymatag erkölcsi felfogás. Szigorúságod helye másutt van, te másutt vagy bíró. Ha úgy kívánja a szükség, akkor ellágyulás nélkül fejeztess. Mert, ismétlem, a bűnöst halálra ítéled, ám ha beteg az elítélt, akkor előbb meggyógyítod. Ne félj az ilyen ellentmondásoktól, amelyeket a tökéletlen nyelv használ emberekről szólván. Mert csak a nyelv ellentmondásos, amely kifejez. Van ugyan egy rész a halálraítéltben, amelyet hóhérkézre adsz, de van benne egy másik is, amelyiket asztalodhoz ültethetsz, és amelyet nincsen jogod megítélni. Mert megparancsoltatott neked, hogy megítéld az embert, ugyanakkor azonban az is megparancsoltatott, hogy tartsd őt tiszteletben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az egyiket ítéld meg, a másikat pedig tiszteld, hanem ugyanazt az embert. Országomnak olyan misztériuma ez, amely csak a nyelv ügyefogyottsága miatt misztérium.

Ezért engem egyáltalán nem zavarnak az ilyen, okoskodó elméknek való ellentétek. Mert abban is mindig meglelem a legjobb gyakorlást lelkem számára, aki ellen hadat viselek a sivatagban, és akit gyűlöletembe zárok. Félelmetesen, de szeretettel vonulunk egymás ellen.


LX.

Elgondolkoztam a hiúságon. Mert a hiúságot én sohasem éreztem bűnnek, hanem betegségnek. És amikor láttam, mennyire izgatja azt az asszonyt a tömeg véleménye, hogyan zülleszti le tetteiben és szavaiban az emberek bámulata, milyen rendkívüli kielégülést szereznek neki a róla ejtett megjegyzések, hogyan tüzel az arca, mert tudja, hogy nézik, én nem ostobaságot láttam benne, hanem betegséget. Mert hogyan nyerhetnénk kielégülést a másik emberben, ha nem úgy, hogy szeretjük, és neki ajándékozzuk magunkat? Ennek ellenére ez az asszony a hiúságából származó kielégülést mégis szívet melengetőbbnek érzi, mint amit a gazdagság nyújthat neki, annyira, hogy minden más örömet hajlandó lenne odaadni érte.

Sovány és örömtelen öröm, szinte lelki fogyatékosság. Akárcsak annak az öröme, aki vakaródzik, ha valamije viszket, és ez gyönyörűséget okoz neki. A szerető simogatás ezzel szemben menedék és otthon. Ha megsimogatom ezt a gyermeket, azért teszem, hogy védelmezzem. Ő pedig bársonyos arcocskáján fogadja ennek a jelét.

Te azonban, hiú asszony, torzkép vagy!

A hiúsággal megvertektől én azt mondom, hogy megszűntek élni. Mert ki cseréli el magát önmagánál nagyobbra, ha előbb kapni kíván? Az ilyen ember örökre csökevény marad, nem növekszik többé.

Ellenben nézd csak ezt a vitéz katonát, hogyan felindul, hogyan reszket, ha megdicsérem, akárcsak a gyermek a simogatásomtól. De ebben nincsen semmiféle hiúság.

Mi indítja meg az egyiket és mi a másikat? Miben különböznek egymástól?

Ha elalszik a hiú asszony...

Soha nem ismeritek meg annak a virágnak az érzéseit, amelyik kirázza a szélbe minden magját, jóllehet soha többé nem kapja vissza őket.

Sohasem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket.

Soha nem tudjátok meg, milyen ujjongó örömöt érez az az ember, aki örökre megválik művétől.

Soha nem tudjátok meg, mit érez a táncosnő, mikor azt a táncát lejti el előttetek, amelyet sohasem adhattok vissza neki.

Ugyanígy van a katona is, aki az életét adja oda. És ha megdicsérem érte, azt azért teszem, mert magának épített hidat. Felvilágosítom, hogy az összes emberben mondott le önmagáról. Ő pedig nem önmaga, hanem az emberek miatt boldog.

A hiú ember azonban önmaga gúnyképe. Én nem szerénységet kérek, mert szeretem a büszkeséget, hiszen a büszkeség élet és állandó készenlét. Ha szerény vagy, akkor szélkakasként engedelmeskedsz a szélnek. Mert az a másik súlyosabb nálad.

Én azt kívánom, ne abból élj, amit kapsz, hanem abból, amit adsz, mert csak ettől nősz nagyra. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy vesd is meg, amit adsz. Te csak alakítgasd, formálgasd a gyümölcsödet. Állandósága felett a büszkeséged őrködik. Különben a szelek kénye-kedve szerint cserélgetnéd színét, ízét és illatát.

De mit jelent neked a gyümölcs? A te gyümölcsöd csak akkor ér valamit, ha nem kaphatod vissza.

Nézd ezt az asszonyt: parádés ágyán heverve élvezi az aljanép tapsait: "Szépségemet, bájaimat, méltóságteljes járásomat adom nekik, az emberek pedig csodálják vonulásomat, amely, mint a sors csodálatos hajója. Ahhoz, hogy adni tudjak, elég, hogy éljek."

A hiúság az önmagát ámító hamis ajándékból él. Mert csak azt adhatod, amit magad készítesz, ahogyan a fa adja földből gyúrt gyümölcsét. Vagy a táncosnő a járásából formált táncot. És a katona templommá vagy országgá változtatott vérét.

A tüzelő szuka azonban semmi. Pedig körülugrálják, sürgetik a hímek. Mert amit ad, azt ő nem alakította át. Örömét a teremtés örömétől lopta el. Erőfeszítés nélkül áramlik szét a hímek vágyaiban.

Vagy ez a másik, ez a férfi, aki irigységet ébreszt másokban, és élvezettel szürcsöli zamatát. Boldog, ha irigylik.

Az adás torzképe ő. Nézd csak: feláll a lakomákon, és szónokolni kezd. Úgy hajol a vendégsereg felé, mint a gyümölcsei alatt hajladozó fa. Csakhogy a vendégek semmi szedni valót nem találnak rajta.

Mindig vannak azonban közöttük olyanok, akik azt hiszik, ők szednek valamit, mert ők még amannál is ostobábbak, és megtisztelve érzik magukat általa. Ha aztán az az öntelt alak ezt tudja, akkor azt hiszi, hogy adott valamit, hiszen a vendég kapott. És úgy hajlonganak egymás előtt, mint két meddő fa.

A hiúság büszkeséghiány, meghajlás a csőcselék előtt, undorító megalázkodás. De te dörgölődsz hozzá, csakhogy hinni tudj a gyümölcseidben.

Vagy nézd ezt itt: úgy érzi, a király egyetlen mosolyától különb emberré lett: "Hát ismer engem" - mondja. Ha azonban volna benne szeretet királya iránt, akkor elpirulna ugyan örömében, de egy szót sem szólna. Mert a király mosolya csak egyet jelentene számára: "A király elfogadja életem feláldozását..." És ettől kezdve egész élete szinte ajándék és csere a király dicsőségéért. "Én is hozzájárultam - mondhatná - a király szépségéhez, aki attól szép, hogy népe büszkesége."

A hiú azonban irigyli a királyt. És ha a király rámosolygott, akkor magára ölti ezt a mosolyt, és groteszk utánzatként páváskodik vele, hogy most már őt is irigyeljék. A király kölcsönadta neki bíborát. Mert nem más ez, csak utánzás és majmolás.


LXI.

Az ilyen emberek annak az erkölcsiségnek a szülöttei, amelyre az áruikat elhelyezni igyekvő kalmárok oktattak. Mivel azt hiszed, örömöd forrása a kapás és a vásárlás, hogyan is jutna eszedbe az ellenkezője, hiszen mindent elkövettek, hogy a tárgyakhoz láncoljanak.

Persze, igaz, a tárgy valóban nagy, ha hozzáadod magadat. Amikor megpróbáltad munkádat a kő ragyogására átváltani. Mert a drágakő ragyogása vallássá is válhat. Én ismertem is egy kurtizánt, aki romolhatatlan gyöngyökre cserélte el romlandó testét. Nem vetem meg az ilyen kultuszt. De alacsonyrendű a tárgy, ha úgy hajtod szolgálatodra, mint valami tömjénezőt. A valóságban ugyanis semmi tömjénezni való sincs benned.

De azért mégis játékot adok a gyermeknek, ő pedig elszalad kincsével, attól tartva, hogy visszaveszem tőle. De csak azért, mert ebben az esetben olyan bálványról van szó, amelyért már az első tövisbokrok megvérzik.


LXII.

Elgondolkoztam a korlátlan hatalmon is, azon a nehézségen, hogy a piramis nem istentől lejt az emberek felé. Mert vedd csak az ország fejét: ha korlátlan úr, akkor természetes szükségszerűségként fogadod el, ugyanúgy, mint ha atyám hatalmas palotájában a tanácsteremből a pihenőházba akarsz menni, e felé a lépcső felé irányozd lépteidet, nem a másik felé, ezt és nem a másik ajtót nyitod ki, és hogyan is sajnálkozhatnál azon, hogy nem valami másik útvonalat választottál, hiszen másik út lehetősége fel sem merülhet előtted? És amiképpen semmi megalkuvás, gyávaság vagy lealjasodás nincsen abban, hogy erre az útra szántad rá magad, és ezt járod végig szabadon, ugyanúgy nincsen megalkuvás, gyávaság vagy lealjasodás abban sem, hogy meghajolsz az ország fejének a tekintélye előtt, mert ez a tekintély egyszerűen, emberi elhatározásoktól függetlenül szinte abszolút. Ám ha őutána történetesen te vagy az ország első embere, és ha feletted gyakorolt hatalma nem szükségszerű keret, hanem politikai véletlen, egyes emberek vitatható ítéletének a gyümölcse, vagy netán sikeres ügyeskedés eredménye, akkor irigykedni fogsz rá. Mert csak arra irigykedünk, akinek a helyét magunk is elfoglalhattuk volna. Melyik néger irigykedik a fehér emberre? Melyik ember irigyli igazán a madarat azzal a gyűlöletet szülő irigységgel, amelyik elpusztítani igyekszik a másikat, hogy a helyébe léphessen? Persze, nem ítélem el becsvágyadat, amikor alkalma nyílik megmutatkozni, mert a becsvágy az alkotás vágyának a jele lehet. De elítélem az irigységedet. Mert akkor fondorkodni fogsz ellene, cselszövevényeidbe bonyolódva megfeledkezel az alkotásról, amely kizárólag az egyesnek az összesen át való csodálatos együttműködése. Mert, miután ítéletet mondtál felette, már meg is veted. Mert azt nehézség nélkül elfogadod, hogy a másik föléd kerekedhessen, ha hatalmasabb, azt azonban hogyan is tudnád elfogadni, hogy ítélőképességével, igazságosságával vagy szívének nemességével bizonyuljon nálad erősebbnek? De ha megveted őt, akkor ki fog megjutalmazni munkádért azzal, hogy kifejezi irántad való megbecsülését? A megvetett embertől szármaró megbecsülés valóságos gyalázat. Ilyen esetben az emberek közötti kapcsolatokat fojtogatónak fogod érezni.

Mindenekelőtt azonban, ha ilyen ember ad neked parancsot, megaláz vele, sőt lesz is rá gondja, hogy megalázzon, mert így jobban megalapozza uralmát. Holott csak az ülhet veled egyenlőként asztalhoz, és kérdezhet, csodálhatja tudásodat, örülhet erényeidnek, aki úgy úr, ahogyan fal a fal, anélkül, hogy ezen örvendenie kellene, hiszen ez egyszerűen így van.

Én például elmegyek alattvalóim legalacsonyabbikához, és leülhetek az asztalához. Ő pedig letörli az asztalt, a parázsra helyezi a vízmelegítőt, és jelenlétem úgy hat rá, mintha az Isten látogatta volna meg. De vajon az épületnek melyik köve vetné szemére a zárókőnek, hogy éppen ő a zárókő? A zárókő meg hogyan nézhetné le bármelyik követ? Már ott is ülünk egymással szemben, két egyenlő ember. Ez az egyetlen egyenlőség, amelynek jelenléte van. Mert ha szántóföldjéről kérdezgetem, nem azért teszem, mintha hiúságának legyezgetésével aljas módon meg akarnám magamnak nyerni - nincs nekem szükségem az ő elismerésére -, hanem azért, mert okulni akarok. Mert az a kérdezősködő, akit nem érdekel a saját kérdése, megveti a másikat. És ha a másik ezt észreveszi, már tapogatja is kését a tüszőjében. Én azonban arra voltam kíváncsi, mennyit nyom egy olajfa bogyótermése, és ezt azért kérdeztem, hogy ajándékot kapjak.

Mert én az embert látogattam meg. Az ember vendégszeretetét élveztem. Persze, ez az ember is kapott tőlem ajándékot, még dédunokáinak is mutogatni fogja azt a helyet, ahol ültem.

Sőt, mivel hatalmamat semmi sem fenyegeti, mivel nincs szükségem lassítani vagy siettetni intézkedéseimet nagyságot nélkülöző indítékok miatt, még hálát is érezhetek, s ha rám mosolyog, ha megtisztel és birkát süt, hogy megvendégelhessen, olyasmit kapok tőle, ami az embertől jön, valamit, ami olyan, mintha ő kapná tőlem. Az ajándékok, mint a kilőtt nyílvesszők, a szívemig hatolhatnak. Isten is szívesen fogadja legegyszerűbb gondolataidat és legjelentéktelenebb tetteidet, még a sivatagi egyszerű koldus déli imádságát is, míg a vitatható kis fejedelmecskének, ha szívedben úgy érzed, hogy meg kell tisztelned, valami egészen rendkívüli ajándékot kell kieszelned, mert ő ajándékod rendkívüliségén méri le önnön dicsőségét.

Ellenben ez a másik, amikor a kút csikorgó fogantyúját forgatva felhúzza a vödröt, aztán a kút kávájára billenti, és közben az egész ember egy merő mosoly egyszerű kis győzelme felett - majd meggörnyedve odahozza hozzám a napsütésben egészen a fal árnyékáig, ahol várom -, és teletölti poharamat a vödör rejtette üdeséggel, valósággal megfüröszt szeretetében.


LXIII.

Aztán eszembe jutott a kurtizánok és a szerelem nagy példája. Mert tévedsz, ha önmagukért hiszel az anyagi javakban. Ahogyan nincsen hegytetőről eléd táruló táj, csak ha magad alkottad meg felkapaszkodásod erőfeszítésének árán, nincsen ez másként a szerelemben sem. Semminek sincsen önmagában értelme, mert e dolgok igazi értelme mindig a szerkezetük. Márványból kifaragott arcod nem orr, fül, áll meg egy másik fül összege, hanem az őket egymáshoz fűző izomrendszer. Összeszorított ököl, amely fog valamit. A költemény igazi arca sem a csillagban vagy a hetes számban vagy a forrásban rejlik, hanem abban az egyetlen kapcsolatban, amelyet én alkotok, amikor arra kényszerítem a Göncölszekér hét csillagát, hogy megfürödjön a forrás vizében. Persze, egymáshoz kapcsolt tárgyak kellenek ahhoz, hogy kitűnjék a kapcsolat. De ennek ereje nem magukban a tárgyakban van. Nem a drótszál, sem tartószerkezete, sem egyéb más része az, ami a rókacsapdát teszi, hanem az összeállítás módja, ami alkotás, meg a róka, amelynek már hallod is a hangját, mert fogva van. Így tudlak én, az énekes, a szobrász vagy a táncos, csapdámba ejteni téged.

És így van ez a szerelemmel is. Mit várhatsz a kurtizánoktól? Mi egyebet, ha nem a test megnyugvását az oázis meghódítása után? Mert a kurtizán nem kíván tőled semmit, nem kényszerít rá, hogy legyél. Ám amikor kedvesednek segítségére kívánsz sietni, a szerelemben szívedet elárasztó hálaérzet azért árad el rajtad, mert felébresztette a benned szendergő arkangyalt.

Nem a könnyedség teszi a különbséget, hiszen ha szeretsz valakit, és ő is szeret téged, elég kitárnod a karodat, hogy magadhoz ölelhesd. A különbség az adásban van. Mert a kurtizánnak nem lehet ajándékot adni, mivel eleve neki járó adónak tekinti, bármit viszel neki.

És ha adót vetnek ki rád, akkor tiltakozol ellene. Mert itt van az eltáncolt tánc értelme. És a sereg, amelyik szegényes, még sok-sok mindenre szolgáló zsoldjával a zsebében szétszéled a város bordélynegyedében, úgy alkuszik a szerelemre, úgy vásárolja, mint az ennivalóját. És amint az élelem képessé teszi az újabb sivatagi menetelésre, a pénzem vett szerelem is megnyugtatja testét, és képessé teszi a magány elviselésére. Igen ám, csakhogy eközben egytől-egyig boltossá lesznek, és semmiféle felbuzdulást nem éreznek az ilyen szerelemben.

Mert ahhoz, hogy adni tudj a kurtizánnak, gazdagabbnak kellene lenned még a királynál is. Amit a kurtizánnak viszel, azt ő egyedül önmagának köszöni, sikerét egyedül magának tulajdonítja, büszke rá, hogy oly ügyes és oly szép, hogy ennyire meg tudott sarcolni. Ebbe a feneketlen kútba akár ezer, aranyat hordozó karaván terhét is beledobhatod anélkül, hogy adni kezdtél volna. Mert az adáshoz kell valaki más is, aki kapjon.

Katonáim ezért simogatják esténként kezük sima hátával a rabul ejtett sivatagi rókát, és éreznek közben valami homályos szeretetfélét, mert abban az ábrándban ringatják magukat, hogy adnak valamit ennek a kis vadállatnak, és ha védelmet keresve odasimul a szívükhöz, valósággal megrészegülnek a hálától.

Ám keress nekem ebben a bordélynegyedben egy olyan kurtizánt, aki egyszerre csak úgy érzi, hogy szüksége van rád, és a válladhoz simul!...

Előfordul azonban, hogy valamelyik katonám, aki se nem gazdagabb, se nem szegényebb, mint a többi, úgy tekint a pénzére, mint szélnek szánt magvaira a fa, mert ő katona, és megveti a készletgyűjtést.

Ez a katonám bőkezűségének nagyszerű érzésétől eltelve sétál éjszaka az örömtanyák körül. Mint aki árpát készül vetni, és most nagy léptekkel halad a magvak befogadására méltó vörös mezők felé.

Katonám valósággal szórja az aranyát, nem kivájna megtartani magának, és mind közül egyedül ő ismer szerelmet ezen az éjszakán. Sőt talán még ezekben az asszonyokban is fel tudja ébreszteni, mert itt most másféle táncot lejtenek, és ebben a táncban valóban kapnak valamit.

Mondom neked, a nagy tévedés az, ha nem veszed tudomásul, hogy egészen más dolog kapni, mint elfogadni. Kapni mindenek felett ajándék, önmagunk odaajándékozása. Nem az a fösvény, aki nem teszi magát tönkre ajándékozással, hanem az, aki nem adja cserébe saját arcának ragyogását a te adományodért. Fösvény a föld, ha nem szépül meg attól, hogy magot vetettél belé.

Kurtizánok és részeg katonák körül is felragyog néha a fény.


LXIV.

Az idő tájt fosztogatók fészkelték be magukat országomba. Mert többé már senki sem teremtett embert. És az átlelkesült arc sem maszk, hanem üres doboz fedele volt.

Mert Élet-rombolásról Élet-rombolásra haladtak. És immár nem látok köztük semmi olyat, ami megérdemli, hogy meghaljunk érte. Tehát azt sem, hogy éljünk. Mert élni csak azért tudsz, amiért elvállalod a halált. A régi épületeket használták hát el, élvezve az összeomló templomok robaját. Ám a leomló templomok semmit sem hagytak maguk után cserébe. Az emberek tehát a saját maguk kifejezésére való képességüket rombolták le. Az embert rombolták le.

Olyan is akadt közöttük, aki helytelen utakon kereste örömét. Mert először így beszélt: "A falu." Meg a falu mindenekkel való dacolása, szokásai és kötelező szertartásai. Amiből lelkes faluközösség született. De aztán mindent összezavart. Örömét nem a megvalósult, lépésről lépésre formálódó struktúrában kereste, hanem abban, hogy betelepszik valami készbe, például a kész költeménybe. De hiú az ilyen remény.

Ugyanúgy jártak azok is, akik nagynak látván az embert, szabadságot kívántak számára. Mert azt tapasztalták, hogy a kényszer megtöri az erős embert. És valóban, ugyanakkor, amikor hozzásegít, hogy megvalósulj, az ellenség egyúttal korlátokat is állít eléd. De pusztítsd csak el az ellenségedet, és még megszületni sem leszel képes.

Például ez az ember is azt hitte, hogy a felhalmozott készletek jelentik az örömöt. Hogy az öröm egyszerűen a tavasz élvezése. Csakhogy gyenge a tavasz zamata, ha vegetáló lénnyé válva egyszerűen csak élvezed. Akárcsak a szerelem íze, ha egy arctól várod, hogy boldoggá tegyen. Mert csak az olyan mű nyújt valamit, amely szenvedés: hogyan csendülhetne fel benned a gályarabok éneke és az elérhetetlené, ha előzőleg nem teremtetted meg magadban az elérhetetlent ezer gyötrelem, és a gályákat sorsod könyörtelensége árán?

Aki sokáig evezett reménytelenül a hajnal fele, átérzi a gályákon felcsendülő éneket, és aki szomjazott a homoksivatagban, átérzi az elérhetetlen dalát. De nincs mit adni neked, ha nem szenvedtél, mert nincsen benned senki.

És a falu sem az a költemény, amelybe egész egyszerűen belecsücsülhetsz a vacsora langyos gőzében, az emberek testvériségében és a hazatérő jószág jó szagában, élvezve az ünnepnap tiszteletére a főtéren gyújtott örömtüzet - mert mit termékenyíthet meg benned az ünnep, ha nem visszhangzik valami máson? Ha nem felszabadulás emléke a rabszolgaság után, szeretet a gyűlölet után vagy csoda a reménytelen kétségbeesésben. Nem lennél sem boldogabb, sem boldogtalanabb, mint bármelyik barmod. De a falu lassan épült fel benned, és hogy azzá legyen, ami, lassan hágtál fel a hegyre. Mert szokásaimban és hagyományaimban formáltalak, a te lemondásaiddal és kötelességeiddel, elmaradhatatlan haragjaiddal és megbocsátásaiddal, régi hagyományokat trónjuktól megfosztó új hagyományaiddal - nem holmi képzelet szülte falu indítja ma este énekre a szívet - így túlságosan könnyű lenne embernek lenni -, lassan megtanult zene ez, amely ellen eleinte sokáig küzdöttél.

De te betelepszel ebbe a faluba, a szokásaiba, és miközben élvezed, ki is fosztod őket, mert ezek a szokások nem mulatságok nem játékok, és ha csupán szórakozásnak tekinted őket, senki sem fog többé hinni bennük. És semmi sem marad belőlük. Sem neked, sem nekik.


LXV.

Atyám így szólt: "A rendet én teremtem meg. De nem az egyszerűség és a takarékosság szempontjai szerint. Mert nem arról van szó, hogy időt nyerjünk. Engem nem érdekel, vajon kövérebbek lesznek-e az emberek, csűröket emelnek-e templomok helyett, vízvezetékeket készítenek-e zeneszerszámok helyett: megvetvén minden zsugori és hiú emberi társadalmat, még ha bőségben fürdik is, számomra az a lényeges, hogy tudjam, milyen fajta emberről lesz szó. Engem csak az érdekel, aki sokáig fürdött a templom elveszett idejében vagy a Tejút lelket tápláló bámulásában, aki választ soha nem nyerő imádsággal gyakorolta szívét a szeretetre (az imádságot megfizető választól csak még zsugoribb lenne az ember), akiben gyakran talált visszhangra a költemény."

"Mert azt az időt, amelyet megtakarítok a templom építésén, amely olyan, mint célja felé lassan haladó hajó, vagy a költemény szépítgetésén, amelytől megpendülnek az emberi szívek, nem arra kell felhasználnom, hogy hizlaljam az emberi fajt, hanem hogy nemesebbé tegyem. Ezért tehát költeményeket fogok írni, és templomokat emelek."

"Így például jól tudom, mennyi idő megy veszendőbe temetésekkel, mert emberek azzal foglalatoskodnak, hogy kiássák a földet, és beletemessék a halott földi maradványait, holott ezt az időt szántásra, aratásra használhatták volna fel, mégis megtiltom halottégető máglyák rakását, mert engem nem érdekel az így nyert idő, ha ugyanakkor elveszítem a holtak szeretetét. Mert nem leltem szebb jelképet az elhunyt szolgálatára, mint a sírt, amelyhez lassú léptekkel járulnak a hozzátartozók, keresve sírkövét a sírkövek között, és tudván, hogy úgy tért meg a földbe, mint ha leszüretelték volna, visszaváltozva a természet kenyértésztájává. De mégis tudván, hogy marad belőle valami, egy ereklye a csontkamrájában, egy valaha simogató kéz formája, a koponya csontja, e kincses láda, amely persze üres, de valaha rengeteg csodával volt tele. És megparancsoltam, hogy - ha lehetőség nyílt rá - valami még hasznosabbat, még költségesebbet építsenek, házat minden egyes halott számára avégből, hogy ünnepnapokon ott gyűlhessenek össze az emberek, és megértsék - nem ki-ki a maga külön értelmével, hanem a lélek és a test minden indulatával -, hogy holtak és elevenek egymáshoz tartoznak, egyetlen, szüntelenül tovább növekvő fát alkotnak. Mert hozzászoktam, hogy ugyanazt a költeményt, ugyanazt a hajóformát, ugyanazt az oszlopot lássam áthaladni a nemzedékek során, szépülve és megtisztulva, mert az ember veszendő ugyan, ha a túlságosan közel hajló rövidlátók módján szembe nézzük, de nem veszendő vetett árnyékában, maga után hagyott visszfényében. És ha megtakarítom a holtak elföldelésére, a holtak házának építésére elvesztegetett időt, és ha ezt az elveszet időt arra akarom felhasználni, hogy összeláncoljam a nemzedékeket, hogy e láncon keresztül művem oly egyenesen törjön a nap felé, mint a fa, ha én ezt a magasba törést emberhez méltóbbnak jelentem ki, mint hasunk kerületének a növelését, akkor az így nyert és rendelkezésemre álló időt, miután jól megfontoltam a rendeltetését, megint csak a halottak eltemetésére fogom felhasználni."

"Az a rend, amelyet én alapozok meg - mondotta atyám -, az élet rendje. Mert azt mondom, hogy a fa rendben van, jóllehet egyszerre gyökér, törzs, ágak, levelek és gyümölcsök, és azt mondom, hogy az ember rendben van, jóllehet értelem és szív, és nem korlátozódik egyetlen hivatásra, mint például a szántás-vetés vagy fajtájának a továbbszaporítása, hanem egyszerre az, aki szánt és imádkozik, szeret és ellenáll a szeretetnek, dolgozik és megpihen, és hallgatja az este felcsendülő énekeket.

"Egyesek azonban felismerték, hogy a dicsőséggel övezett országok rendben vannak. A logikus elmék, a történészek és a kritikusok pedig elhitették velük, hogy az országok rendje az ő dicsőségük szülőanyja, pedig én állítom, hogy rendjük is, dicsőségük is kizárólag buzgalmuk gyümölcse. Hogy rendet teremthessek, szeretni való arcot teremtek. De ők a rendet úgy állítják elénk, mint valami önmagában való célt, aztán addig vitatkoznak rajta, addig-addig tökéletesítik, míg ez a rend tulajdonképpen takarékoskodássá, egyszerűséggé válik. Arról persze nem beszélnek előtted, amit nehéz kifejezni, holott semmi igazán fontosat nem lehet szavakkal kifejezni; én még nem találkoztam olyan tanárral, aki meg tudta volna nekem mondani, miért szeretem a csillagfényes sivatagi éjszakák szelét. Gyakorlati kérdésekben egyetértenek, mert a hasznosságot kifejező nyelv nem okoz gondot. És a meghazudtolástól való félelem nélkül ki lehet jelenteni azt, hogy három zsák árpa jobb, mint egy. Jóllehet én úgy vélem, többet nyújtok az embereknek, ha egyszerűen arra kötelezem őket, hogy időnként éjszaka csillagfénynél meneteljenek a sivatagban, hogy aztán ihassanak abból az italból, amelyiktől tágul a szívük."

"A rend jele, nem pedig oka a létnek. Amint a költemény terve is jele annak, hogy elkészült, jegye a tökéletességének. Nem valamiféle terv szerint dolgozol, hanem azért, hogy valami tervszerűség valósuljon meg. De lám, ők így beszélnek tanítványaikhoz: »Nézzétek csak ezt a nagy alkotást és a rendet, amely belőle sugárzik. Gyártsatok hát nekem előbb rendet, mert így lesz nagy a művetek. Holott ebben az esetben a mű élettelen csontváz, múzeumi selejt lesz csupán.«

"Én megalapozom a birtok szeretetét, és lám, egyszerre minden elrendeződik: a bérlők, a pásztorok és az aratók rangsora, felettük a család atyja. Ahogy a kövek is rendben sorakoznak a templom körül, mihelyt arra kényszeríted őket, hogy Isten dicsőségét szolgálják. Mert ilyenkor az építészek szenvedélyes buzgóságából születik a rend."

"Ne botolj hát meg szavaidban. Ha az életet írod elő, akkor a rendet alapozod meg, de ha a rendet írod elő, akkor a halált kényszeríted az emberekre. A rend a rendért az élet torz mása."


LXVI.

Ám foglalkoztatni kezdett a dolgok ízének a problémája. Láttam, hogy az egyik tábor lakói szép fazekastárgyakat készítenek. A másikéi meg rútakat. És világosan megértettem, hogy a szép kerámiák gyártásának nincs szavakban megfogalmazható törvénye. Hogy ebben nem segít sem a tanulóévekre fordított költség, sem versengés, sem díjak. Sőt azt is megfigyeltem, hogy azok, akiknek becsvágyát nem a tárgy minősége fűti, hiába szentelik munkájuknak éjszakáikat, csupán nagyképű, közönséges és bonyolult tárgyakat képesek alkotni. Mert átvirrasztott éjszakáikat tulajdonképpen pénzéhségük, gyönyörhajhászásuk vagy hiúságuk, vagyis önmaguk szolgálatába állították, és nem Istenben cserélték el magukat olyan tárgyra, amely áldozat forrásává és Isten képévé lesz, amelyben egybeolvadnak a ráncok és a sóhajok, az elnehezült szempillák és az anyag gyúrásától reszkető kezek, a munkában töltött napra következő esti megelégedés és a lelkes munkában való kifáradás. Mert én csak egyetlen termékeny cselekvést ismerek, az imádságot, de azt is tudom, hogy minden cselekvés imádság, ha önmagunk odaajándékozása azért, hogy megvalósuljunk. Olyan vagy, mint a fészkét építő madár, a fészek pedig meleg, olyan vagy, mint a mézet csináló méh, a méz pedig édes; mint az az ember, aki a vázát a váza szeretete miatt gyúrja, tehát szeretetből, tehát imádságból. Hiszel abban a költeményben, amelyet azért írtak, hogy pénzt kapjanak érte? Ha a költemény kereskedelem tárgya, akkor már nem költemény. Ha a váza verseny tárgya, többé nem urna, nem Isten képe. Hanem hiúságod vagy alacsonyrendű étvágyaid jelképe.


LXVII.

Jöttek mások is, még amazoknál is ostobábbak, okoskodásaikkal, magyarázataikkal és hibátlan érvelésükkel. Én azonban tudom, hogy a szó csak jelöl, de nem ragad meg, és a beszédek csupán a gondolat menetét tárják fel, de sem nem cáfolják, sem nem bizonyítanak mellette, ezért nevettem rajtuk.

"Ez a vezér nem hallgatott a tanácsaimra - magyarázta nekem az egyik -. Pedig megjósoltam neki, mi fog bekövetkezni..."

És igaz, hogy ennek az okoskodónak a szóáradata akkor valóban olyan képeket is sodort magával, amelyekhez a jövő hajlandó volt hasonlítani - mint ahogyan más alkalommal viszont ugyanennek a véget nem érő szóáradata ellenkező képeket hömpölygetett: hiszen mindenki mindent megmondott. Ám száz szónak is egy a vége, én az olyan tábornokot, aki, miután felállította seregeit, mérlegelte esélyeit, kiszimatolta a lehetőségeket, megfigyelte, mikor alszik az ellenség, kiszámította, mennyi időt vesz igénybe katonái felriasztása, egyszerre megváltoztatja a terveit, átcsoportosítja parancsnokait, megváltoztatja a csapatrészek menetirányát, és rögtönözve száll harcba csak azért, mert valami útjába kerülő semmirekellő alak öt percen át egy szillogizmusokra felépített nevetséges szóáradatot zúdít rá, én az ilyen tábornokot elcsapom, börtönbe záratom, és még csak az időmet sem vesztegetem azzal, hogy enni adjak neki.

Mert én azt szeretem, aki a kenyérdagasztó mozdulataival jön hozzám, és így beszél:

"Érzem, hogy odaát azok már készek engedni, ha kényszeríted őket. De készek megtáltosodni is, ha magas lóról szólsz hozzájuk. Mert kényesek rá, hogy hogyan beszélsz velük. Meglestem őket alvás közben, nem tetszett az álmuk. Láttam, hogyan ébrednek fel, láttam őket evés közben..."

Szeretem azt, aki ért a tánchoz és táncol. Mert csupán ebben van igazság. Aki hódítani akar, annak mindent a hódításra kell feltennie. A gyilkosság sikeres végrehajtásához is teljes odaadás kell. Kardodat a kardnak feszíted, acél táncol acélon. De láttad valaha, hogy valaki harc közben tanakodik? Hol van ideje tanakodásra? És a szobrász? Nézd, hogyan táncolnak ujjai az agyagban, mert most éppen a hüvelykujjával igazította helyre, amit a mutatóujja elrontott. Hogy látszólag az ellenkezőjét csinálja, de csak látszólag, mert egyedül a szó jelent valamit, de a szavakon kívül nincs ellentmondás. Az élet se nem egyszerű, se nem bonyolult, se nem világos, se nem homályos, se nem ellentmondó, se nem összefüggő. Az élet egyszerűen van. Csak a szó rendezi vagy komplikálja, teszi világossá vagy homályossá, bontja szét vagy rója egybe. És ha egyet jobbra, egyet balra ütöttél, abból nem két ellenkező igazságot, hanem a találkozás egyetlen igazságát kell levonnod. Mert csupán a tánc alkalmazkodik az élethez.

Akik logikus érvekkel, nem pedig szívük gazdagságával hozakodnak elő, és azért vitatkoznak, hogy végül is ésszerűen cselekedjenek, sohasem fognak cselekedni, mert akad majd ügyesebb, aki szillogizmusaikkal még jobb érveket szegez szembe, amelyekre, kellő gondolkodás után, ők még jobb érvekkel fognak felelni. És ez így megy majd örökké, ügyes ügyvéd ügyesebb ügyvédre talál. Mert nincsenek bizonyítható igazságok, kivéve a múlt igazságait, amelyek azért olyan világosak, mivel már vannak. És ha ésszel akarod megmagyarázni, miért nagy ez vagy az a mű, sikerülni fog. Mert előre tudod, hogy mit kívánsz bebizonyítani. Csakhogy az alkotás nem ebbe a tartományba tartozik. Adhatsz köveket a könyvelődnek, nem fog belőlük templomot építeni.

Nézd csak, értelmes műszaki embereid úgy vitatkoznak fogásaikon, mintha sakkoznának. És én szívesen el is ismerem, hogy végeredményben a biztos lépést fogják megjátszani (jóllehet még ebben sem vagyok egészen bizonyos; sakkozás közben ugyanis egyszerű elemekkel játszol, az élet dilemmái azonban nem kiszámíthatók. Meg tudja-e nekem mondani bárki számítások alapján, hogy ha valami okból a pénzsóvár és hiú ember e két hibája összeütközésbe kerül egymással, melyik lesz a győztes: a zsugorisága-e vagy a hiúsága?) - Szóval lehet, hogy a legbiztosabb lépést fogja megjátszani. De közben megfeledkezett az életről. Mert a sakkjátékban ellenfeled nem tolja előre a bábut mindaddig, amíg nem méltóztattál lépni a tiéddel. Vagyis a sakkban minden az időn kívül történik, amelyik ott nem táplál, nem növel fát. A sakkjáték úgyszólván kívül esik az időn. Az életben viszont fejlődő szervezet van. Szervezet, nem pedig okok és okozatok egymásutánja - még ha aztán tanítványaid elkápráztatására felfedezed is őket. Mert ok és okozat csupán egy másik képesség visszfénye: az irányítandó alkotóképességé. Az életben ellenfeled nem vár. Ő talán már húsz lépést is megjátszott, mielőtt te az első bábut elmozdítod a helyéről. Ezért a lépésed már értelmetlen. De miért is várna? Láttál te valaha olyan táncost, aki vár? Kötve van ellenfeléhez, és így uralkodik felette. Akik csűrik-csavarják a dolgokat, bizonyos vagyok benne, elkésnek. Ezért hívom meg országom kormányába azt, aki oda belépve egymást helyesbítő tetteivel azt bizonyítja, hogy olyan tésztát gyúr, amelyik nem ragad hozzá az ujjaihoz.

Az ilyet én állandósult jellemnek tartom, míg a másikat az élet arra kényszeríti, hogy minden percben új logikát építsen magának.


LXVIII.

Megvilágosodott előttem az ember egy másik igazsága is, az, hogy a boldogság mit sem jelent számára - és hogy az érdek sem jelent neki semmit. Mert egyetlen érdek mozgatja, az, hogy sokáig éljen, hogy életben maradjon. A gazdagot, hogy tovább gazdagodjon, a tengerészt, hogy tovább hajózzon, a rablót, hogy lesben álljon a csillagos ég alatt. De láttam, milyen könnyű szívvel megvetette mindegyikük a boldogságot, valahányszor ez a boldogság csupán gondtalanságot és biztonságot jelentett. Ebben a fekete városban, ebben a tenger felé csordogáló szennycsatornában egyszer az történt, hogy atyám szíve megesett a prostituáltakon. Romlott fehér zsiradékként úsztak a szenny felett, és megrothasztották az átutazókat. Atyám megparancsolta fegyvereseinek, hogy fogdossanak össze közülük néhányat, mint ahogyan a rovarokat fogdossuk össze, hogy szokásaikat tanulmányozhassuk. Ott cirkált hát a járőr a rothadó város lucskot izzadó falai között. Mocskos bódéjukból ki-kinézve, amelyből valósággal ragacsos masszaként áradt az áporodott konyhaszag, az emberek ott látták a várakozó lányt; fakó, ólomszürke arccal üldögélt zsámolyán a cégérül szolgáló lámpa alatt, maga is épp oly szomorúan, akárcsak az utcai lámpa az esőben, elnehezedett merev baromarcán sebként nyíló mosollyal. Az volt a szokása, hogy valami egyhangú dalt dúdolt, így próbálta felkelteni a járókelők figyelmét, akárcsak azok a lágy testű medúzák, amelyek ragadós váladékukkal ejtik tőrbe áldozatukat. Így töltötték be a kis utcát a kétségbeesett litániák. Aztán, ha egy-egy férfi hagyta magát becsalogatni, bezárult mögötte néhány pillanatra az ajtó, és megtörtént a szeretkezés a legnyomorúságosabb körülmények között, miközben egy pillanatra abbamaradt a litánia, átengedve helyét a sápadt szörny-nő szaggatott lihegésének meg a katona konok hallgatásának, aki ettől a fantomtól vásárolta meg magának azt a jogot, hogy ne gondoljon többé szerelemre. Azért jött ide, hogy gyötrő álmokat hallgattasson el, mert talán éppen pálmák és mosolygó lányok honából érkezett. És a távoli hadjáratok során lassacskán elviselhetetlenül súlyos erdővé sűrűsödött szívében a pálmaligetek képe. A patak gyötrő muzsikává, a lányok mosolya, langyos keblük és a ruha alatt alig-alig áttetsző testük, a mozdulataikon eláradó báj, mind-mind egyre emésztőbb, szívet mardosó fájdalommá lett benne. Ezért használta fel sovány zsoldját arra, hogy az örömtanyák negyedétől kérje, szabadítsa meg álmaitól. És amikor újra megnyílt az ajtó, önmagába zárkózva, érzéketlenül, megvetéssel tele ismét földet érzett a lába alatt, miután néhány órára megfosztotta színeitől egyetlen kincsét, amelynek már képtelen volt elviselni a fényét.

Szóval visszajöttek a fegyvereseim, és magukkal hoztak néhány prostituáltat, megannyi korallállatkát, akiket valósággal elvakított az őrszoba kíméletlen lámpafénye. Atyám pedig megmutatta nekem őket:

"Most megtanítlak rá, mondotta, mi az, ami mindenek felett kormányozza az embert."

Új ruhákba öltöztette az asszonyokat, mindegyiket üde, tiszta, szökőkúttal ékes házba telepítette, s aztán megparancsolta, hogy finom csipkéket készíttessenek velük. És olyan bért biztosított számukra, hogy a kétszeresét keressék annak, amit azelőtt kerestek. Aztán megtiltotta, hogy felügyeljenek rájuk.

"Semmi kétség - mondotta -, ezek a szomorú, mocsárból kihalászott penészvirágok most boldogok. Tiszták, csendesek, nyugodtak..."

Ám mégis egymásután tünedeztek el, és visszaszöktek a kloákájukba.

"Mert - magyarázta atyám - siratták a nyomorúságukat. Nem azért mintha valami ostoba szeretet fűzné őket a nyomorhoz a boldogság ellenében, hanem azért, mert az ember elsősorban a saját sűrűjét keresi. És az igazság, hogy a fényes ház, a csipke meg a friss gyümölcs csupán felüdülés, játék, tétlenség. Ők azonban képtelenek voltak ezt elfogadni életformájuknak, unatkoztak benne. Mert sokáig tart, amíg ráérez az ember a fény, a tisztaság és a csipke ízére, ha közben meg kell szűnnie üdítő látványnak lenni, hogy kapcsolat-hálóvá, kötelezettséggé és igénnyé váljék. Ezek a nők kaptak, de adni nem adtak semmit. És, lám, fájó szívvel gondoltak - nem azért, mert keservesek voltak, hanem annak ellenére, hogy keservesek voltak - a várakozások nyomasztó óráira, miközben mereven lesték az ajtó fekete nyílását s a benne óráról órára megjelenő éjszakai ajándékot, a konok tekintetű, gyűlölettel teli éjszakai vendéget. Sajnálták azt a lényüket meghatározatlan méreggel elárasztó könnyed szédületet, amikor az ajtót betaszító katona olyan tekintettel nézett rájuk, amilyennel a billogos barmot nézik, a torkát keresve... Mert bizony előfordult egyikkel-másikkal, hogy mint valami tömlőt, egyszerűen kilyukasztották az elnémító tőrrel, hogy aztán tégla- vagy cseréphalmaz rejteke alól előkeressék összegyűjtött ezüstpénzeit."

"Lám, bánkódtak a mocskos odú miatt, amelyben egymás között lehettek, amikor a rendeletek értelmében végre bezárultak az örömtanyák ajtai, és teájukat szürcsölgetve vagy keresményüket számolgatva szidalmazták egymást, jövendőt mondattak maguknak obszcén tenyerükből. És talán éppen ilyen házakat, ilyen kúszó virágokat jósoltak nekik, amilyenekben és amelyek között akkor náluk méltóbbak laktak. Mert az ilyen álomban épített házban az a csodálatosan szép, hogy saját magunk helyett átszellemült, megnemesedett énünket fogadja magába. Akárcsak az utazás, amelytől majd meg fogsz változni. De ha aztán bezárlak ebbe az álompalotába, akkor magad vonszolod magad után régi vágyaidat, régi keserűségeidet, régi undoraidat, magad sántítasz benne, ha sánta vagy, mert nincs bűvös ige, amely más emberré tudna változtatni. Csak lassan, kényszerek és szenvedések segítségével tudlak arra kényszeríteni, hogy bújj ki a bőrödből, valósulj meg végre. Csakhogy ez a lány egyáltalán nem vedlette le régi énjét attól, hogy most egyszerű és tiszta környezetben ébred fel és ásítozik; nem lévén immár kitéve annak, hogy ütlegelni kezdik, ezentúl feleslegesen húzza be a nyakát, ha kopogtatást hall az ajtaján, és ugyancsak feleslegesen reménykedik az újabb kopogtatáskor, mert éjszakai ajándék sincs többé számára. Mivel nem fáradtak gyalázatos éjszakáiktól, nem élvezik a hajnal hozta felszabadulást sem. Lehet ezentúl kívánatos a sorsuk, de ennek ellenében elvesztették azt a lehetőséget, hogy mindig más jóslatoktól függően minden estétől mást várjanak, és csodálatosabb életet éljenek a jövőben, mint amilyet ember valaha élt. Ezért nem tudják, mit kezdjenek hirtelen haragjaikkal, undok és egészségtelen életük gyümölcseivel, amelyek akaratuk ellenére makacsul visszatérnek, mint ahogyan a tengerparton foglyul ejtett kagylók is még sokáig görcsösen bezárulnak házukba, ha jön a dagály órája. Amikor rájuk törnek e haragok, nincs többé mi ellen tiltakozniuk, és egyszeriben olyanná lesznek, mint az újszülöttjüket elvesztett anyák, akikben még tovább gyűlik a szájra többé soha nem találó tej."

"Mert mondom neked: az ember a saját sűrűjét keresi, nem a boldogságát."


LXIX.

Megint eszembe jutott a megnyert idő képe mert azt kérdezem: "Időt nyert, de minek a nevében?" A másik erre ezt válaszolja: "A kultúrája nevében." Mintha ez a kultúra valamiféle üres gyakorlat lehetne. Nézd csak ezt az asszonyt: szoptatja a gyermekeit, rendben tartja a házát, ruhát foltoz, de lám, most felszabadítják ezek alól a szolgai munkák alól, és ettől kezdve a kisujját sem kell mozdítania, megszoptatják a gyermekeit, szépen kitakarítják a házát, ruháit megvarrják. Igen ám, de az így megtakarított időt most valamivel ki kell töltenie. Eldaloltam előtte a szoptatós anyák dalát, és a szoptatás himnusszá lesz, a ház ódájává, s ettől a ház egész súlyával ránehezedik a szívére. De nini: miközben hallgatja, ásítozik, mert mindebben nem működött közre. És ahogyan a hegy számodra a saját élményed töviseivel, omló köveivel, a gerinceken süvítő szeleivel, és ha te magad soha sem szálltál ki a gyaloghintódból, akkor semmit sem közlök veled a "hegy" szóval, semmit sem mondok annak az asszonynak sem, ha a házról beszélek neki, mert a ház nem az ő idejének, nem az ő buzgó munkájának az eredménye. Mert nem élvezte a por játékos táncát, amikor reggel kitárul a napra az ajtó, hogy kiseperjük a hajnalba a dolgok elhasználódásából származó port, mert nem ő teremtett rendet az élet szülte rendetlenségben az est leszálltával, szeretteink nyomai, a tűzhely lapján heverő csészék, a tűzhelyen kihunyt parázs, meg az elszenderült gyermek nedves pelenkái között, mert az élet ilyen alázatosan egyszerű és csodálatos. Nem kelt fel a nappal egy időben önmagáért, hogy újra új házat építsen magának, mint a madarak, amelyek - láthattad őket - a fákon fürge csőrükkel fényesítik a tollaikat, nem rakta újból rendbe a tárgyakat a maguk törékeny tökéletességében, hogy a mindennapi élet, az étkezések és a szoptatások, a gyermekek játékai és a férfi hazatérése újra nyomot hagyjon a viaszban. Nem tudja, hogy a ház hajnalban kenyértészta, és este emlékek könyve. Sohasem fejezte be az üres oldalt. Mi olyat mondasz hát neki, ha majd a házról beszélsz vele, aminek értelme lehet a számára?

Ha életet akarsz önteni belé, akkor kifényesítteted vele a fényét vesztett rézkancsót, hogy egész nap ragyogjon belőle valami a félhomályban, és hogy himnuszt csinálj az asszonyból, észrevétlenül kitalálsz számára egy olyan házat, amelyet minden hajnalban újra kell építeni...

Különben értelmetlen lesz az az idő, amit megtakarítasz.

Balga az, aki szét akarja választani egymástól a kultúrát és a munkát. Mert az ember hamar beleun az olyan munkába, amelyik élete holt része lesz, s aztán az olyan kultúrába is, amelyik csupán felelőtlen játék marad, mint az ostoba kockajáték, ha a kockák nem jelentik többé a szerencsédet, nem sodorják magukkal reményeidet. Mert nincsen kockajáték, csak nyájaid, legelőid vagy aranyad sorsa. Mint a homokozó gyermek számára sem egy marék homokról van szó, hanem citadelláról, hegyről, hajóról.

Igaz, láttam olyan embert, aki örömmel adta át magát egy kis pihenésnek. Láttam aludni pálmái alatt a költőt is. Láttam a katonát teát szürcsölgetni a kurtizánoknál. Láttam az ácsot, amint háza fedett bejárata alatt élvezte az est simogatását. És az is igaz, látszott rajtuk, hogy szívük tele van örömmel. De mondottam neked: éppen azért, mert belefáradtak az emberekbe. A katona hallgatta az énekeket, és gyönyörködött a táncokban. A költő álmodozott a fűben. Az ács szívta az est illatát. De másutt lettek azzá, amik. Életüknek fontos része mégis a munkában töltött rész maradt. Mert ami áll az építészre, aki ember, és akkor jön lázba, akkor nyeri el teljes értelmét, amikor temploma magasba szökkenését irányítja, nem pedig amikor kockajátékban keres felüdülést, az áll minden emberre. A munkán nyert idő, ha nem egyszerű pihenés, izmok lazítása az erőfeszítés után, vagy a szellem elszenderedése a keresés után, csupán halott idő. És két elfogadhatatlan részt csinálsz az életből: az egyik a munka, amely csupán robot, amelynek az ember nem hajlandó mindenestől odaajándékoznia magát, a másik az olyan pihenés, amelyik csupán mindenről való megfeledkezés.

Nagyon balgák azok, akik el akarják szakítani a cizelláló művészeket a cizellálás vallásától, és olyan mesterség karámjába zsúfolják be őket, amely immár nem jelent táplálékot a szívüknek, így akarván emberméltóságra emelni, hogy másutt gyártott finom művű munkákat bocsátanak rendelkezésükre. Mintha úgy öltené magára az ember a kultúrát, mint a kabátját! Mintha léteznének kultúradíszítő művesek és gyárosok!

Én azonban azt mondom, hogy a cizelláló művészek számára csupán egyfajta kultúra létezik, és ez a cizellálók kultúrája. És hogy ez a kultúra nem állhat másból, mint munkájuk beteljesüléséből, ez munkájuk szenvedéseinek, örömeinek, gyötrelmeinek, félelmeinek, nagyságainak és nyomorúságainak a kifejezése. Mert életednek csupán az a része lényeges, csupán az szülhet valódi műveket, amelyik mindenestől szolgálatába fogad, amelyik elkötelezi éhezésedet és szomjúhozásodat, gyermekeid kenyerét és a neked szolgáltatott vagy megtagadott igazságot. Különben nincs más, csak játék, torz élet, torz kultúra.

Mert te csak azzal szemben valósíthatod meg magadat, ami ellenáll neked. És mivel a tétlenség semmit sem kíván tőled, hiszen éppúgy felhasználhatod arra is, hogy aludj egyet a fa alatt vagy könnyű szerelmek karjaiban, mivel nincs benne semmi igazságtalanság, ami gyötörne, fenyegetés, amely aggasztana, mit fogsz tenni azért, hogy létezhess, ha nem azt, hogy magad találod fel újra a munkát?

De ne ámítsd magadat, a játék nem ér semmit, mert nincsen benne szankció, amely arra kényszerítene, hogy játékosként élj. Én nem vagyok hajlandó összetéveszteni azt, aki délután azért fekszik le a szobájában, még ha üres is és be van sötétítve, hogy pihentesse a szemét, azzal a másikkal, akit elítéltem, életfogytiglan befalaztam a cellájába, jóllehet mind a kettő egyformán fekszik, jóllehet mind a két helyiség egyformán üres, jóllehet ugyanaz a fény árad el mind a kettőn. Sőt még akkor sem, ha az előbbi megpróbál életfogytiglan bezárt elítéltet játszani. Kérdezd csak meg őket az első nap lenyugtával. Az egyik csak nevet érdekes játékán, ezzel szemben azt tapasztalod, hogy a másiknak a haja őszebb lett. És képtelen beszámolni az átéltekről, annyira hiányoznak neki a szavak az elmondásukra; mint ahogy az, aki hegyre mászva a csúcsról olyan ismeretlen világot fedezett fel, amelynek a légköre örök nyomot hagyott benne, sem képes átéreztetni veled élményeit.

Az egyedül játszó gyerekek botot szúrnak a homokba, királynővé változtatják, aztán beleszeretnek. De ha én ilyen eszközökkel igyekszem nagyobbá tenni az embereket, hogy gazdagabbá tegyem őket azzal, amit eközben éreznek, akkor nekem ezt a botot bálványképpé kell emelnem, fölébük kell rendelnem, hogy olyan ajándékokat vállaljanak érte, amelyek súlyos áldozatokat kívánnak tőlük.

De ekkor a játék megszűnik játék lenni. A bot termékennyé válik. Az ember félelem vagy szeretet himnuszává magasztosul. Akárcsak az a bizonyos szoba: ha azon a langyos délutánon életre szóló börtöncellává lesz, olyan lénnyé alakítja át az embert, amelyről fogalma sem volt addig, és kiszikkasztja a haja tövéig.

A munka arra kényszerít, hogy elfogadd, magadévá tedd a világot. Aki szánt, kövekbe ütközik, esőtől retteg, vagy esőt kíván, és ezáltal benne él a világban, tágul és világosodik. Minden egyes lépte visszhangot kelt. Mint ahogyan az imádság és a vallás szabályai is arra kényszerítenek, hogy vállald őket, légy hű vagy csalj, ismerd meg a béke vagy a lelkiismeretfurdalás ízét, mint atyám palotája is arra kényszerítette az embereket, hogy ilyen és ne másféle emberek legyenek, nem pedig otromba barmok, amelyeknek értelmetlenek a léptei.




Kezdőlap Előre