MÁSODIK RÉSZ


ELSŐ FEJEZET

Mi értelme csak a szegénységet ábrázolni, mindig csak a szegénységet, meg életünk tökéletlenségét, a birodalom távoli vidékeiről, eldugott zugaiból ráncigálva elő az embereket? De hát mit tehetünk, ha egyszer az írónak olyan a természete, hogy belebetegedve saját tökéletlenségébe, már nem képes mást ábrázolni, mint szegénységet, mindig csak szegénységet, meg életünk tökéletlenségét a birodalom távoli vidékeiről, eldugott zugaiból ráncigálva elő az embereket. Íme, már megint távoli vidékekre, eldugott zugba kerültünk.

Hanem micsoda távoli vidékre, micsoda eldugott zugba!

Mint valami roppant erőd sarokbástyákkal és lőrésekkel megtűzdelt, végeláthatatlan óriási fala, nyúlik a magasba és húzódik több mint ezer versztán át a hegylánc. A patakokkal és vízmosta árkokkal keresztül-kasul szelt agyagos mészkősziklák meredeken, büszkén emelkednek a végtelen síkság fölött; néhol kedves, szelíd halmok domborodnak rajtuk, a kivágott fák helyén sarjadt fiatal bokrok üde zöld prémjével borítva, majd sűrű erdők sötétlenek, amelyeket, csodálatosképpen, mindeddig megkímélt a fejsze. Folyó tűnik fel: előbb híven követte a hegy zegzugos fordulóit, de aztán hirtelen irányt változtat, s egy távolabbi réten kígyózik tovább, csillog, mint tűz a napfelkelte előtt, és néhány kanyarodás után eltűnik a nyír-, fűz- és égerfák között, végül diadalmasan tör elő, hidak és gátak követik nyomon, szinte kergetik minden kanyarodásnál.

A meredek hegyoldalt egy helyen sűrűbben borítja a fák zöld koszorúja. A szakadék talaja olyan egyenlőtlen, hogy észak és dél emberkéz ültette növényei együtt tenyésznek itt. Tölgy, fenyő, vadkörte, jávor, meggy, berkenye, kökény, komlóindákkal átfonva - hol segítve, hol akadályozva egymást a növekedésben - kúszik fel a lejtőkön mindenütt, a hegy lábától a csúcsáig. Fent, a tető sötétzöld fái között urasági épületek piros fedele és a mögöttük megbújó parasztházikók szalmateteje tarkállik. Látszik a lombok között az urasági ház felső emelete, faragványos erkélye és félkör alakú ablaka. E fák és épületek közül kimagaslik a falusi templom fénylő, aranyozott hegyű öt tornya. Mindegyik torony csúcsára áttört aranykereszt erősítve, ugyancsak áttört aranyláncokkal: messziről úgy látszik, mintha támaszték nélkül, teljesen szabadon, szikrázó, csillogó aranyak függnének a levegőben. Mindez megfordított helyzetben - tetőkkel, csúcsokkal, keresztekkel lefelé - kedves látványt nyújtva tükröződik a folyóban, amelynek partján elképzelhetetlenül odvas füzek állnak, egyiket-másikat teljesen ellepi a víz, ágait, leveleit is belelógatja, azok ott egybefonódnak az élénkzöld, síkos hínárral, a sárga vízililiommal, s mintha gyönyörködnének a csodálatos látványban.

A kilátás nagyon szép, de felülről lefelé, a ház erkélyéről nézve még szebbnek tetszik. Vendég, látogató nem maradhat közömbös, ha kiáll az erkélyre. Ámulatában még a lélegzete is eláll, csak annyit tud mondani: "Úristen, milyen határtalan tér!" Végtelen, mérhetetlen síkság tárul elébe; cserjésekkel és vízimalmokkal élénkített mezőkön túl néhány erdősáv zöldell, azokon túl, a már homályosodni kezdő levegőn át homok sárgállik, majd ismét erdők következnek, amelyek már kékesek, mint a tenger vagy a messze terjengő köd; azután megint homok, már halványabb, de még mindig sárga. Távol, a láthatáron, csipkés ormú mészkőhegyek emelkednek, ezek még borús időben is fehéren csillognak, mintha örökös napfény tűzne rájuk. A hegy lábánál, e nagy fehérségen helyenként kékes, ködpáraszerű foltok mutatkoznak: távoli falvak ezek, amelyeket szabad szemmel már nem is igen látni. Csak a templomtornyoknak a napfényben olykor megcsillanó aranyozott csúcsa jelzi, hogy ott nagy, népes falu van. Mindezt háborítatlan, mélységes csend burkolja be, amelyeken még az alig hallható s a távolban elenyésző madárhangok sem tudnak rést ütni. Az erkélyen álló vendég jó kétórai nézelődés után is csak annyit mond: "Úristen, milyen határtalan tér!"

Vajon ki a lakója és gazdája ennek a falunak, amelyet, mint valami erődöt, meg se lehet közelíteni erről az oldalról, hanem meg kell kerülni, a másik oldalon a vendéget nyájas tölgyek fogadják, szélesre tárva terebélyes lombjaikat, mintha üdvözölnék, baráti öleléssel várnák, aztán elkísérik annak a háznak homlokzatáig, amelyet a túlsó oldalról láttunk, s amely most a szemünk előtt áll, egyik oldalán egy sor csúcsos és faragványos tetejű parasztház, a másikon a templom, annak tornyán a csillogó aranykereszt és a levegőben szabadon függő, áttört mintájú aranyláncok. Vajon mely boldog halandóé ez a festői és nyugalmas otthon?

Egy Tremalahanszk járásbeli földbirtokos, Andrej Ivanovics Tyentyetnyikov a gazdája, harminchárom éves, szerencsés fiatalember, aki ráadásul nőtlen is.

Vajon kicsoda-micsoda lehet, milyen tulajdonságai vannak? Ezt már, kedves olvasónőim, a szomszédoktól kell megtudakolni, a szomszédoktól. Egyik szomszéd - a kellemes, de manapság már teljesen kihalóban levő családokból, amelyekben mindig akadnak házsártos nyugalmazott törzstisztek - így nyilatkozott róla: "Címeres ökör!" Egy tíz versztányira lakó tábornok azt mondta róla: "Nem buta fiatalember, csak nagyon sokat képzel magáról. Én hasznára tudnék lenni, mert van némi összeköttetésem, még Pétervárott is, sőt még..." A tábornok nem fejezte be a mondatot. A járási csendőrkapitány ilyen fordulatot adott a feleletnek: "Ha a rangja nem is valami nagy, éppen holnap megyek hozzá adóhátralékot behajtani." Egy falujabeli paraszt arra a kérdésre, hogy milyen ember a gazdájuk - semmit sem felelt. Tehát, mint látható, nem voltak valami jó véleménnyel felőle.

Minden részrehajlás nélkül szólva: nem volt rossz ember, csak naplopó. És tekintve, hogy oly sok ember van a világon, aki lopja a napot, miért ne lophatná Tyentyetnyikov is? Egyébként pedig mutatóban itt van egy nap az életéből: ítélje meg belőle maga az olvasó, milyen természetű ember volt, és élete mennyire állt összhangban az őt körülvevő szépséggel.

Reggelenként nagyon későn ébredt, felült az ágyban, aztán nagyon sokáig üldögélt így, közben folyton dörzsölve a szemét. S minthogy a szeme, sajnos, nagyon apró volt, hát a dörzsölése igen sok időbe tellett, ezalatt pedig az inasa, Mihajlo, véges-végig ott állt az ajtónál, kezében tartva a mosdótálat és törülközőt. Állt, álldogált a szegény Mihajlo egy óra hosszat, két óra hosszat, aztán kiment a konyhába, majd később visszatért: gazdája még akkor is ült az ágyban, és a szemét dörzsölgette. Végre mégis felkelt, megmosakodott, háziköntöst vett fel, s a nappaliba ment, hogy reggelizzék: teát, kávét, kakaót igyék, sőt még frissen fejt tejet is, mindegyikből szürcsölt egy keveset, közben irgalmatlanul szétmorzsolta a kenyerét, és lelkiismeretlenül teleszemetelt mindent pipahamuval. A reggelinél két óra hosszat ült. De még ez sem volt elég: magával vitt egy csésze hideg teát az udvarra néző ablakhoz, és ott letelepedett. Az ablak alatt pedig mindennap a következő jelenet zajlott le:

Mindenekelőtt Grigorij, a belső cseléd tálalómesteri minőségben, üvöltve förmedt Perfiljovna házvezetőnőre, csaknem mindig ezekkel a szavakkal:

- Te gyalázatos, te ocsmány féreg! Jó lesz, ha befogod a szád, te rongy!

- Úgy látszik, ez kellene, mi? - rikácsolta öklét Grigorij orra alá tartva a rongy, azaz Perfiljovna, aki igen zord asszonyság volt, bár nagy kedvelője a mazsolának, cukorkának és egyéb édességnek, amelyeket mind ő tartott zár alatt.

- Hiszen te még az intézővel is képes vagy hajba kapni, te hörcsög! - ordított Grigorij.

- Az intéző is tolvaj, mint te! Azt hiszed, az úr nem tud rólatok mindent? Hiszen itt van, és mindent hall!

- Hol az úr?

- Ott ül az ablakban. Mindent lát.

És csakugyan, az úr az ablakban ült, és mindent látott.

Hogy a pokoli zenebona teljes legyen, torkaszakadtából bömbölni kezdett egy gyerek, mert az anyja pofon teremtette; keservesen vonított egy agár, mert a konyhából kilépő szakács leöntötte forró vízzel, egyszóval mindenki lármázott, ahogy a torkán kifért. Csak mikor a zsivaj olyan elviselhetetlenné vált, hogy még a semmittevést is zavarta, akkor izent ki az úr, hogy csendesebben zajongjanak...

Ebéd előtt két órával bement dolgozószobájába, hogy komolyan dolgozzék egy írásművön, amely hivatva lett volna egész Oroszországot minden oldalról megvilágítani, felölelve a polgári, politikai, vallási és bölcseleti szempontokat, megfejteni a kor legnehezebb, legbonyolultabb feladatait és kérdéseit, s világosan körvonalazni az ország nagy jövőjét, mindezt úgy, hogy megfeleljen azoknak a céloknak, amelyeket egy haladó szellemű ember maga elé tűz. Különben pedig a nagyszabású vállalkozás leginkább csak elmélkedésekre korlátozódott: a szerző egyre rágta a tollat, a papírra kis ábrákat rajzolt, végül mindent félretett, könyvet vett elő, s azt már egészen ebédig le sem tette. Ezt a könyvet olvasta a leves, mártás, a pecsenye, sőt még a sütemény evése közben is; emiatt némelyik étel kihűlt, némelyik pedig érintetlenül került le az asztalról. Ezután pipa és kávé következett, majd sakkozás - egyedül, s hogy azután mi történt vacsoráig, azt nehéz lenne megmondani. Úgy látszik, semmi sem történt.

És a harminchárom éves fiatalember így töltötte az idejét mindig, egyes-egyedül, mindig háziköntösben, nyakkendő nélkül. Nem volt kedve sem szórakozni, sem sétálni sem kimenni, de még ahhoz sem, hogy felálljon, kinyissa az ablakot, és friss levegőt engedjen a szobájába; a táj csodálatos szépsége, amely iránt egyetlen látogató sem maradhatott közömbös, az ő számára, a gazda számára egyszerűen nem is volt a világon. Ebből láthatja az olvasó, hogy Andrej Ivanovics Tyentyetnyikov olyanféle ember, amilyen sok van Oroszországban; régebben mihasznának, semmittevőnek, naplopónak nevezték őket, de hogy most minek nevezik, igazán nem tudom. Vajon az effajta emberek már ilyeneknek születnek, vagy csak később, a szomorú kényszerítő körülmények hatása alatt válnak ilyenné? A válasz helyett inkább elmondjuk gyermekkorának és nevelésének történetét.

Kezdetben mindenjel arra mutatott, hogy helyes irányban fejlődik, lesz belőle valami. A tizenkét éves, igen értelmes, kissé mélázó természetű gyenge szervezetű fiú nevelőintézetbe került amelyet abban az időben egy nem mindennapi ember vezetett: Alekszandr Petrovics, az ifjúság bálványa, minden nevelők gyöngye aki csodálatos képességgel értette meg az emberi természetet. Milyen jól ismerte az orosz ember tulajdonságait! Milyen jól ismerte a gyermekeket! Hogy tudott bánni velük! A fiúk közt nem akadt olyan rakoncátlankodó, aki, ha valami csínyt követett el önként be nem ment hozzá, és be nem vallotta hibáját. Sőt mi több: a vétkes, bár szigorú megrovásban részesült, sosem lógó orral, hanem emelt fővel távozott tőle. Ennek az embernek a tekintetében volt valami bátorító, valami, ami azt fejezte ki: "Előre! Ha elestél is, állj talpra mentől előbb!" Sosem prédikált a gyerekeknek a jó magaviseletről. Ezt szokta mondani: "Én értelmes gondolkodást kívánok, semmi mást. Aki arra törekszik, hogy értelmes ember legyen belőle, annak nem marad ideje a csintalankodásra; ez a hajlam elmúlik magától." Úgy is lett: a rakoncátlankodás magától megszűnt. Társaik megvetésének tették ki magukat azok, akik nem igyekeztek megjavulni. Az ostoba fickók, sőt a nagy kamaszok is kénytelenek voltak eltűrni a legsértőbb gúnyneveket a fiatalabbaktól, de egy ujjal sem merték bántani őket.

"Ez már megint túlzás! - mondották némelyek. - Így aztán a tehetségesebbek elbizakodnak." - "Nem túlzás - mondta ő -, a gyengébb képességűeket úgysem tartom itt sokáig azoknak elég az egyéves tanfolyam is, a tehetségesebbek másféle tanfolyamokon vesznek részt." És csakugyan, az eszesebbek sikeresen végezték el a másik tanfolyamot. Alekszandr Petrovics a rakoncátlankodások felett sokszor szemet hunyt, mert a szellemi fejlődés jeleit is látta bennük, azt mondta, olyan szüksége van rájuk, mint az orvosnak a kiütésekre, mert a tünetekből lehet megállapítani, mi zajlik le tulajdonképpen az ember belsejében.

Hogy szerették a fiúk valamennyien! Szüleikhez sosem ragaszkodnak így a gyermekek! Még esztelen szenvedélyeink esztelen éveiben sem oly olthatatlan érzelmünk, mint amilyen forrón rajongtak érte növendékei. Jóval később, amikor a kiváló és szeretett tanító már régen a sírban pihent, volt tanítványai hálás szívvel emeltek poharat születése napján, és lehunyt pilláik alól könny szivárgott. Legcsekélyebb helyeslése ujjongó örömöt keltett bennük, és lázas igyekezetet, hogy felülmúlják társaikat. A gyengébb képességű növendékeket nem sokáig tartotta az intézetben, azok a rövidebb tanfolyamot végezték. Hanem a tehetségesebbeknek az anyag kétszeresével kellett megbirkózniuk. Az utolsó osztály pedig, amelybe már csak a válogatottak kerültek, nem hasonlított semmiféle más intézet befejező tanfolyamaihoz. Ő csak itt várta el növendékeitől mindazt, amit mások, ésszerűtlenül, már a gyermekektől megkövetelnek - azt a fejlettebb értelmet, amely képesíti az embert, hogy maga ne gúnyolódjék, de mások gúnyolódását fölényesen elviselje, hogy tűrje az ostobaságot, és ne legyen ingerült, ne keljen ki magából, sohase legyen bosszúálló, és mindig megőrizze lelke rendíthetetlen, büszke nyugalmát. Felhasznált minden eszközt, amely alkalmas arra, hogy szilárd férfiúvá eddze az ifjút, s ő maga gyakran tette próbára tanítványait. Ó, hogy értett az élet tudományához!

Intézetében nem volt sok oktató. A legtöbb tárgyat ő maga tanította. Tudálékos műszavak, fontoskodó szempontok, fellengős megállapítások nélkül - a tudományok lényegét emelte ki, hogy még a teljesen kezdők is világosan láthassák, miért van szükségük ezekre az ismeretekre. A tudományágak közül csak azokat válogatta ki, amelyek segítségére vannak az embernek, hogy a haza jó polgára váljék belőle. Az előadások nagy része abból állt, hogy elmondta az ifjaknak, mi vár rájuk a jövőben, egész pályájukat oly élethíven körvonalazta előttük, hogy már az iskola padjaiban egész lelkükkel, minden gondolatukkal jövendő hivatásuknak éltek. Semmit sem titkolt: mindazokat a keserűségeket és akadályokat, mindazokat a csábításokat és kísértéseket, amelyek az embert az élet útjain várják, szépítés nélkül, a maguk leplezetlen mivoltában tárta eléjük. Minden ismeretes volt előtte, mintha minden rangban, minden munkakörben, minden harcot maga is végigküzdött volna. Azért-e, mert ez a rendkívüli nevelő az ifjak becsvágyát annyira feltüzelte, vagy azért-e, mert még a tekintetéből is világított a biztatás: előre! - ez a szó, amelyet jól ismer az orosz ember, s amely csodákat képes művelni a fogékony orosz lélekkel -, elég az hozzá, hogy az ifjú mindjárt kezdetben csak a nehézségeket kereste, csak olyan tevékenységre áhítozott, amely nehéz akadályok elé állította, amely nagy lelkierőt kívánt. Ezt a tanfolyamot csak kevesen végezték, hanem azok aztán nemes veretű, minden vihart kiálló jellemek voltak. A szolgálatban állhatatosan kitartottak a legingatagabb helyeken, amikor sokan mások - talán még náluk tehetségesebbek is - apró, személyes kellemetlenségek miatt elvesztették türelmüket, és otthagyták őrhelyüket, vagy elvesztették józan eszüket, ellustultak, elcsüggedtek, elzüllöttek, és vesztegetők, szélhámosok karmai közé kerültek. Ők azonban soha meg nem inogtak; minthogy egyaránt ismerték az életet és az embereket, nevelésük pedig bölcsességgel vértezte fel őket, jó irányban hatottak még a silány emberekre is.

A becsvágyó növendéknek már a puszta gondolatra is, hogy erre a magasabb tanfolyamra kerül, hevesebben dobbant meg a szíve. A mi Tyentyetnyikovunk számára - úgy látszott - jobb nevelőt elképzelni sem lehetett volna! De éppen, amikor a kiválogatottak magasabb osztályába került - amire már oly nagyon várt -, a nagyszerű tanító váratlanul meghalt. Milyen csapás, milyen leírhatatlan veszteség volt ez Tyentyetnyikovra nézve! Úgy érezte, hogy az intézetben egyszerre megváltozott minden. Alekszandr Petrovics helyét valami Fjodor Ivanovics foglalta el. Ez azonnal valami külsőséges rendet honosított meg, gyerekektől követelt olyasmiket, amiket csak felnőttektől lehet elvárni. A fesztelen, mesterkéletlen viselkedést féktelenségnek minősítette. És, mintha csak elődjével akart volna szembeszállni, kijelentette, hogy nála a jó eszesség és a jó előmenetel nem számít, csak a jó magaviselet a fontos. Fura dolog: Fjodor Ivanovicsnak éppen azt nem sikerült elérnie, hogy növendékei jó magaviseletet tanúsítsanak. Megkezdődtek a titkos csínytevések. Nappal mindenki glédában állt, éjjelenként azonban tivornyákat csaptak.

A tudományokkal is valami különös dolog történt. Új tanítók jöttek, új felfogással, új szemlélettel. A tanulók elméjét új műszavak, új fogalmak tömegével terhelték meg; volt az előadásaikban logikai összefüggés, még új felfedezésre való törekvés, sőt bizonyos lelkesedés is, de sajnos, élet nem volt bennük. A holt tudomány az ő ajkukon holt szavakban nyert kifejezést. Egyszóval minden visszájára fordult. A fiúk elvesztették bizalmukat feljebbvalóik iránt, és már nem tisztelték őket. A nevelőket és tanítókat gúnyolni kezdték, az igazgatót Fegykának, cipónak meg egyébnek nevezték. Már nemcsak gyerekes csínyeket követtek el, hanem olyan léhaságokat, amelyek miatt egyeseket ki kellett csapni az iskolából. Két év múlva rá sem lehetett ismerni az intézetre.

Andrej Ivanovics szelíd kedélyű ifjú volt. Őt nem vonzották a pajtások orgiái, akik magának az igazgatónak ablaka alatt rendeztek találkákat bizonyos hölgyekkel, sem a vallásos érzéseken való gúnyolódásuk azért, mert az intézet pópája történetesen nem volt valami okos ember. Nem, az ő lelke még álmában is tudatában volt mennyei eredetének. Elcsábítani nem tudták, de elcsüggedt és kiábrándult. Becsvágyát már felkeltették, de semmilyen pályához, nem érzett kedvet. Jobb lett volna, ha becsvágyát fel sem ébresztik.

Hallgatta a katedrán tüzeskedő tanárokat, s közben a régi nevelőre gondolt, aki heveskedés nélkül, mindenki számára oly érthetően tudott beszélni. Milyen tárgyakat, mennyi tanfolyamot hallgatott ő! Orvostudományt, kémiát, filozófiát, sőt jogot, valamint az emberiség egyetemes történetét, de olyan óriási terjedelemben, hogy a tanár csak magát a bevezetést és valami német városok fejlődését három évig adta elő - és isten tudja, mi mindent hallgatott még! De az egész csak mint valami alaktalan tömeg maradt meg a fejében. Természetes eszével tudta, hogy nem így kell tanítani, de hogy miképpen kell - azt már nem tudta. Gyakran gondolt Alekszandr Petrovicsra, s olyankor azt se tudta, hova legyen bánatában.

De az ifjúság boldog, mert van jövő előtte. Mennél jobban közeledett az idő, amikor búcsút mond az iskolának, annál hevesebben vert a szíve. Mondogatta magában: "Hiszen ez még nem az élet, ez még csak készülődés az életre. Az igazi élet majd csak akkor kezdődik, amikor szolgálatba lépek. Ott kerül sor a nagy tettekre." Azután pillantást sem vetve a gyönyörű tájra, amely úgy elbűvölt minden látogatót, el sem búcsúzva szülei sírjától - sietett, mint minden törekvő, becsvágyó ifjú, egyenesen Pétervárra, ahova tudvalevően a mi Oroszországunk minden részéből tódul heves vérű fiatalságunk, hogy hivatalt szerezzen, csillogjon, előléptetéshez jusson, vagy csupán valami színtelen, jéghideg, hazug, nagyvilági műveltség mázát szedje magára. Hanem Andrej Ivanovics becsvágyát mindjárt kezdetben lehűtötte nagybátyja, Onufrij Ivanovics, valóságos államtanácsos, aki kijelentette, hogy a fődolog a szép kézírás, a szépírással kell kezdeni.

A bácsi protekciójával aztán nagy nehezen benyomták valami hivatalba. Amikor bevezették egy pompás, világos, parkettes terembe, ahol ragyogó, fényes íróasztalok sorakoztak - mintha ebben a helyiségben a legfőbb méltóságok szoktak volna gyűlésezni és a birodalom sorsáról értekezni; s meglátta ott a csinos fiatalurak légióját, akik nagy tollpercegtetéssel írtak, s közben oldalra hajtották fejüket, majd őt is leültették egy asztalhoz, s mindjárt elébe is tettek valami lemásolni való iratot, mintegy szándékosan olyat, amely valami jelentéktelen apróságot tartalmazott (három rubelról volt benne szó, az ügy már fél éve húzódott), nagyon különös érzés fogta el a tapasztalatlan ifjút: mintha büntetésből áttették volna egy magasabb osztályból az alacsonyabba; a körülötte ülő urak annyira emlékeztették az iskolás fiúkra! S hogy a hasonlatosság teljesebb legyen, némelyikük titokban valami ostoba, idegen nyelvből lefordított regényt olvasott, amelyet az előtte levő iratcsomó széles lapjai közé rejtett, mintha magát az okmányt tanulmányozná, de közben mindig összerezzent, valahányszor az irodafőnök megjelent a közelben. Mindezt nagyon furcsának találta, régebbi elfoglaltságát jelentékenyebbnek tartotta a mostaninál, az előkészületet a hivatalra érdekesebbnek, mint magát a hivatalt. Kezdte sajnálni az iskolát. Képzeletében hirtelen megjelent előtte Alekszandr Petrovics, mintha csak élne - ekkor hajszál híján sírva fakadt. Forogni kezdett vele a terem, összevissza kavarogtak a hivatalnokok, az asztalok, egy pillanatra elsötétült előtte minden, csak nagy nehezen tért magához. "Lesz, ami lesz! - gondolta. - Elvállalom ezt a munkát, bármilyen jelentéktelennek látszik is kezdetben." Összeszedte minden erejét, és elhatározta, hogy szolgálni fog, mint a többi.

Mindenütt akad valami szórakozás. Akad Pétervárott is, bármilyen borúsnak, zordnak látszik a város. Ropog az utcákon a harmincfokos harapós fagy, süvölt az északi sátánfajzata, a hóviharboszorkány: fehér porral fújja be az utakat; az emberek prémgallérját és bajuszát, a bozontos szőrű állatok pofáját, vakítja a járókelőket; de még a vadul kavargó hópelyheken keresztül is nyájasan világít egy-egy kis ablak valahol a harmadik emeleten: barátságos kis szobában, szerény sztearingyertyák fényénél, a zümmögő szamovár mellett szívet-lelket melegítő beszélgetés folyik, valamely költő ragyogó alkotását olvassák, valamely ihletett költőét, amilyenekkel isten jutalmazta meg az ő Oroszországát - és az ifjúnak fiatal szívében olyan magasztos hevület izzik, hogy annak forróságához hasonlót a délszaki ég sem sugároz.

Tyentyetnyikov nemsokára megszokta a hivatali munkát, de ez nem legfontosabb dolga és fő célja volt, mint eleinte képzelte, hanem csak másodrendű tevékenysége. Csak arra szolgált neki, hogy idejét ahhoz mérje, s annál jobban megbecsülje szabad perceit. Nagybátyja, a valóságos államtanácsos, már kezdte hinni, hogy öccse beválik a helyén, de az váratlanul elrontotta a dolgát. Andrej Ivanovicsnak elég sok barátja volt, közöttük kettő olyan, akiket elkeseredett embernek szokás nevezni: különös, nyughatatlan természetű ifjak, akik nemcsak az igazságtalanságot nem tudták közönyösen elviselni, hanem semmit, ami az ő szemükben igazságtalanságnak tetszett. Az ilyenek, ha tulajdonképpen jó emberek is, a maguk cselekedeteiben következetlenek, maguknak elnézést követelnek, mások iránt azonban mindegyik csupa türelmetlenség. Tyentyetnyikovra erős hatást tettek heves beszédükkel is, a társadalom ellen megnyilvánuló nemes felháborodásukkal is; felébresztették benne az ingerlékenységet; érzékenyebbé tették, s hatásuk alatt észrevett olyan jelentéktelen apróságokat, amelyekre régebben nem is hederített volna. Fjodor Fjodorovics Lenyicin, a fényes termekben működő hivatal egyik osztályának főnöke, egyszerre csak nem tetszett neki. Hirtelen egész sereg hibát fedezett fel benne. Úgy látta, hogy Lenyicin, amikor valamely följebbvalójával beszél, émelyítően édes sziruppá olvad, de ecetté változik, ha alárendeltjei fordulnak hozzá; hogy - kicsinyes, korlátolt emberek szokása szerint - megjegyzi magának azokat, akik ünnepi alkalmakkor nem tisztelegnek nála, bosszút áll azokon, akiknek neve nem szerepel a kapus névjegyzékén; Andrej Ivanovics mindezek következtében ideges ellenszenvet érzett iránta, és valami gonosz szellem egyre ösztökélte, hogy kellemetlenséget okozzon Fjodor Fjodorovicsnak. Ez volt minden törekvése; már magában az igyekezetben is valami különös örömét lelte, és sikerült is célt érnie. Egy ízben olyan hevesen összetűzött vele, hogy felettesei kijelentették: vagy bocsánatot kér, vagy távoznia kell. Lemondott állásáról. Nagybátyja, a valóságos államtanácsos, elment hozzá, s kétségbeesve könyörgött neki:

- A Krisztus szerelmére, Andrej Ivanovics, mit tettél? Otthagyni ilyen előnyösen induló pályát csak azért, mert a főnököd véletlenül nem olyan, mint szeretnéd! No de kérlek szépen! Hát mit akarsz? Mit akarsz? Hiszen ha az emberek ilyesmire tekintenének, senki sem maradna meg a hivatalában! Térj észre! Küzdd le a büszkeségedet, önérzetedet, menj hozzá, és engeszteld ki.

- Nem erről van itt szó, bácsikám - felelte az unokaöcs. Hiszen nem esnék nehezemre bocsánatot kérni tőle. Én vagyok a hibás; ő följebbvalóm, nem lett volna szabad így beszélnem vele. A dolog azonban így áll: másféle szolgálat vár énrám. Háromszáz léleknyi jobbágyságom és pusztulóban levő birtokom van, az intézőm pedig szamár. Az állam nem sokat veszít, ha helyettem az irodában más tisztázza le az aktákat, de azzal már bizony sokat veszít, ha háromszáz jobbágy nem fizeti az adót. Én végre is - értse meg, bácsikám - földbirtokos vagyok, s ez nem is naplopás. Ha gondoskodom a rám bízott háromszáz emberről, ha rendben tartom őket, ha javítok a sorsukon, s az országnak háromszáz józan, derék, jól dolgozó alattvalót adok, mennyivel kevésbé hasznos az én szolgálatom, mint bárkié, aki Lenyicin osztályán teljesít szolgálatot?

A valóságos államtanácsos meglepetésében a száját is nyitva felejtette. Nem várt ilyen szóáradatot. Egy ideig gondolkozott, aztán megszólalt:

- No de mégis... Azért csak... azért csak nem szándékozol elbújni a faludban?... Miféle társaság lehet ott... csupa paraszt... Itt még az utcán is egyre-másra tábornokokkal, hercegekkel találkozik az ember... Magad is láthattad... csak úgy elmégy mellettük, mintha... gondold csak meg, itt gázvilágítás van... európai kultúra. Ott meg... no hiszen! ahova csak néz az ember, mindenütt parasztok, parasztasszonyok. Hát mire való ez, miért ítélnéd magad arra, hogy egész életedet ilyen környezetben töltsd?

De a nagybácsi hiába igyekezett meggyőzni unokaöccsét. A falu már kezdett úgy szerepelni a fiatalember képzeletében, mint kellemes menedék, meghitt fészek, amely gondolkozásra, elmélkedésre ösztökél, és a hasznos tevékenység egyedüli tere. Már felkutatta és megszerezte a legújabb mezőgazdasági könyveket. Elég az hozzá, e beszélgetés után körülbelül két héttel már azon a környéken volt, ahol gyermekkorát töltötte, nem messze attól a csodaszép tájrészlettől, amely úgy elbájolt minden vendéget, látogatót. Most új érzés remegtette meg. Lelkében egykori, régen elhalványodott élmények éledtek újjá. Sok helyet már egészen elfelejtett, és kíváncsian nézegette a gyönyörű tájat, mintha először látná. Egyszerre csak, nem tudni, miért, a szíve hevesen megdobbant. Útja keskeny szakadékon át a völgyben buján tenyésző, elvadult rengeteg erdőbe vitte, és lent is, fent is, a szilfák, nyárfák, jegenyefenyők között, a topolyák csúcsai fölött is óriási, háromszáz éves tölgyeket látott, egynek-egynek a törzsét három ember sem érte volna körül; kérdésére, hogy kié ez az erdő, azt felelték: "Tyentyetnyikové"; az erdőből kiérve, a réteken folytatta útját nyárfaligetek, öreg és fiatal fák, füzesek mellett, kissé távolabb zöld dombokat látott, két hídon kétszer kelt át egy és ugyanazon a folyón, amelyet egyszer bal felől, egyszer meg jobb felöl hagyott el maga mögött; kérdésére, hogy kié ez a rét és ez a lápos, azt felelték: "Tyentyetnyikové"; végül aztán hegynek vitt az út egyenletes fennsíkon át, melynek egyik oldalán a lábon álló gabonát: búza-, rozs-, és árpaföldeket, másik oldalán meg azokat a területeket látta, amelyeket már bejárt, s ahol most, a távolból minden kisebbnek tetszett. Lassan leszállt az alkony, és az út a zöld gyepszőnyegen elszórtan álló, terebélyes fák alatt vezetett, egészen a faluig, s amikor már feltünedeztek a parasztházak, a nagy urasági kőépület vörös tetői, megcsillantak az öreg templom aranyozott csúcsai, akkor Andrej Ivanovics hevesen dobogó szíve már kérdés nélkül is tudta, hova érkezett, a szakadatlanul áramló felgyülemlett érzései végre hangos szavakban törtek ki belőle:

- Hát nem voltam én bolond mindmáig? A sors jóvoltából egy földi paradicsom ura vagyok, én meg holmi élettelen okmányok igáját vettem nyakamba, holt betűkkel piszmogtam! Gondos nevelést kaptam, képeztem magam, vannak ismereteim, amelyek segítségével alárendeltjeim javát, egész környezetem fejlődését előmozdíthatom, a földesúr sokféle kötelességét teljesíthetem, egyidejűen parancsoló, bíró és a rend fenntartója lehetek - hát nem voltam én bolond eddig, hogy mindezt rábíztam arra a fajankó intézőre, én magam pedig a távolból, írásban intéztem olyan emberek ügyeit, akiket soha életemben még csak nem is láttam, akiknek jellemét, tulajdonságait nem is ismerem? Hogy a szemem előtt levő vidék ügyeinek igazi vezetése helyett inkább ezer versztányira fekvő vidékek ügyeit intéztem, papíron, fantasztikusan, olyan vidékeket, ahol soha életemben nem jártam, amelyekkel kapcsolatban tehát ostobaságokat és képtelenségeket követhetek el?

De egészen más látvány várt rá. A jobbágyok, akik értesültek a földesúr érkezéséről, összegyűltek a tornácon. Körülvette a falu lakossága: hajdíszes, fészekszerű főkötős, tarka kendős asszonyok és kaftános, festőien sűrű körszakállas férfiak. Amikor felhangzottak a szavak: "Kegyes jótevőnk!", amikor önkéntelenül is sírva fakadtak az öreg asszonyok és öreg emberek, mert nagyapjára és dédapjára gondoltak, ő maga sem tudta visszafojtani könnyeit. "Milyen szeretet! - gondolta magában. - És mindez miért? Mert soha feléjük sem néztem, nem törődtem velük." És megfogadta, hogy megosztja velük a munkát és a fáradságot.

Hozzáfogott a gazdálkodáshoz, intézkedett, rendelkezett. Leszállította a robotot, csökkentette az úrdolgát, ekképpen több időt engedve a muzsiknak arra, hogy magának dolgozhassék. Az ostoba gazdatisztnek kiadta az útját. Maga ügyelt mindenre, maga járt a földekre, a szérűskertekbe, a gabonaszárítóba, a malomba, a kikötőbe, a bárkák és tutajok berakodásához és úsztatásához, úgyhogy a lustábbak már kezdtek vakarózni. De ez nem tartott sokáig. Furfangos a paraszt, és nemsokára felfedezte, hogy az úr, bár tevékeny, buzgó és szeret sok mindennel foglalkozni csak éppen azt nem tudja, hogyan és miképpen fogjon a dologhoz, pedig iskolázott ember, és nem szajkó módjára beszél. A vége az lett, hogy úr és jobbágy - nem mintha egyáltalán nem értették volna meg egymást, hanem egyszerűen, mert nem tudtak egymáshoz alkalmazkodni - más-más nótát fújt.

Tyentyetnyikov kezdte észrevenni, hogy az urasági földeken valahogy minden rosszabbul sikerül mint a parasztokén. Korábban vetettek, mégis későbben hajtott ki a vetés, pedig, úgy látszott, rendesen dolgoztak. Ő mindenütt személyesen jelen volt, sőt elrendelte, hogy a szorgalmasabbaknak egy-egy pohár vodkát adjanak jó munkájuk jutalmául. Mégis, a parasztok földjén a rozs már régen kalászosodott, a zab peregni kezdett, a köles bokrosodott, az ő földjén még alig szökkent szárba a vetés, kalász egyáltalában nem mutatkozott. Egyszóval kezdte észrevenni, hogy a jobbágyok minden kedvezmény ellenére is becsapják. Próbálta korholni őket, de így feleltek:

- Már hogy is lehet olyasmit gondolni, hogy mi nem törődünk az uraság javával? Hiszen tulajdon szemével tetszett látni, mennyire igyekeztünk, amikor szántottunk-vetettünk, még egy pohár vodkát is tetszett adatni nekünk jutalmul!

Milyen ellenvetést lehetett volna itt tenni?

- Hát akkor most miért olyan hitvány a vetés?

- Ki tudná azt megmondani? Nyilván valami féreg rágta meg a gyökerét. Meg aztán micsoda nyár volt ez? Egy csepp eső sem esett.

De az úr látta, hogy a parasztok vetésének a gyökerét nem rágta meg a féreg, és az eső is valahogy nagyon furcsán esett: az ő földjükre csodálatosképpen bőven jutott, az uraságéra pedig egyáltalán semmi sem.

Még nehezebb dolga volt az asszonyokkal. Egyre-másra elkéredzkedtek a munkából, panaszkodtak, hogy milyen súlyos terheket ró rájuk a robot.

Különös! Hiszen ő a vászonra, bogyókra, gombára, mogyoróra teljesen megszüntette a beszolgáltatási kötelezettséget, az egyéb robotok felét pedig elengedte abban a reményben, hogy az asszonyok az így nyert időt a gazdaságra fordítják, foltoznak, varrnak férjükre, gyarapítják és gondozzák a veteményeskerteket. De eszük ágában sem volt! Csak henyéltek, pletykáltak, és oly ádázul civakodtak, hogy a férjek minduntalan az úrhoz fordultak, panaszkodni a szépnemre:

- Uram, térítsd észre ezeket az átkozott boszorkányokat! Olyanok, mintha az ördög szállta volna meg őket, nem lehet bírni velük!

Az úr igyekezett megkeményíteni szívét, igyekezett szigorú lenni. De asszonnyal hogy legyen szigorú az ember? Hiszen az olyan éktelen sivalkodást csap, olyan beteg, olyan förtelmesen rongyos rokolyát aggat magára, hogy csak isten a tudója, honnan szedhette.

- Eredj a szemem elől! Menj már, hogy ne is lássalak! - kiáltotta a szegény Tyentyetnyikov, aztán látta, hogy alig lépett ki a kapun a beteg, gyönge teremtés máris hajba kapott valami répa miatt a szomszédasszonyával, akinek olyan akkurátusan betörte az oldalát, hogy abban még tagbaszakadt férfiak sem vehették volna fel a versenyt.

Gondolt arra is, hogy valami iskolát állít a parasztjai számára, de ezzel a tervével olyan kudarcot vallott, hogy csüggedten lehorgasztotta a fejét, és azt gondolta, jobb lett volna, ha bele sem kezd a dologba. Kell is azoknak iskola! Meg hát ideje sincs senkinek: a tízéves fiúk már minden munkában segítenek, azok ott kapják nevelésüket.

Ami a bíráskodási, igazságszolgáltatási ügyeket illeti, kiderült, hogy mindazok a jogászi finomságok, amelyekre őt bölcs professzorai tanították, egyszerűen használhatatlanok. Az egyik fél is hazudik, a másik fél is hazudik, ördög vigye az egészet! Rájött, hogy a jogi és bölcseleti finomságokon kívül emberismeretre van szükség, felfedezte, hogy belőle valami fontos tulajdonság hiányzik, de hogy mi, csak az isten tudja. Az eredmény pedig az volt, ami oly gyakran tapasztalható: sem a muzsik nem értette az urat, sem az úr a muzsikot; a muzsik is félreértette az urat, az úr is a muzsikot. Az úr felbuzdulása lehűlt. Jelen volt ugyan a munkánál, de már nem is figyelt oda. Akár a kaszát suhogtatták a réten, akár asztagokat raktak, akár a magtárakat töltötték, még ha közvetlenül a szeme előtt folyt is a mezei munka - tekintete a távolban kalandozott; ha meg távolabb dolgoztak, akkor a közelebb eső tárgyakra siklott a pillantása, vagy pedig félrefordulva nézegette a folyó valamelyik kanyarulatát, ahol vörös lábú, vörös csőrű szürke sirály lépegetett a parton; kíváncsian figyelte a madarat, amely az imént fogott halat keresztben tartotta a csőrében, mintha azon tanakodnék, lenyelje-e vagy se, közben pedig állhatatosan nézett a part egy távoli pontjára, ahol egy másik sirály fehérlett, az még nem fogott halat, csak állhatatosan meredt az innensőre, amelyik már fogott. Vagy lehunyt szemmel, arcát az ég felé emelve szívta a mezők illatát, gyönyörködött a levegő dalosaiban, amelyeknek az égből, a földről, mindenfelől áradó csicsergése, trillázása - egymást nem zavarva - tökéletes összhangban olvadt össze: a rozs között fürj pitypalattyol, a fűben haris csacsog, fölöttük a levegőben csattogva röpülnek a kendericék, trillázik a pacsirta, és eltűnik a napfényben, a magasban kürtszóhoz hasonló hangon kurrognak a V alakban repülő darvak... Az egész környék csak úgy zeng a különféle dallamos hangoktól... Teremtőm! Milyen csodálatosan szép is a te világod az eldugott kis zugokban és falvacskákban, távol a romlott nagyvárosoktól! De Andrej Ivanovics idővel ezt is megunta. Nemsokára végképp felhagyott a munka ellenőrzésével, többé nem járt ki a mezőre, csak üldögélt a szobájában, még a jelentést tevő intézőt sem volt hajlandó fogadni.

Régebben be-benézett hozzá egyik-másik szomszédja: egy szüntelenül pipázó, nyugalmazott huszár főhadnagy meg a kormányzatot és minden egyebet igen éles hangon bíráló félbemaradt egyetemista, aki nézeteit és bölcsességét a korabeli röpiratokból és újságokból merítette. Andrej Ivanovics azonban nemsokára ezeket is megunta. Beszédüket felületesnek érezte, európaiasan fesztelen modorukat és térdveregetéseiket, valamint hajbókolásukat és bizalmaskodásukat már túlságosan fesztelennek, túlságosan közvetlennek. Elhatározta, hogy valamennyivel megszakítja az ismeretséget, s ezt a szándékát végre is hajtotta, mégpedig elég udvariatlanul. Egyszer ugyanis, amikor megjelent nála a mindenről oly végtelen élvezetesen társalogni tudó s azonkívül a legújabb, leghaladottabb eszméket valló Varvar Nyikolajevics Visnyepokromov, hogy tüzetesen elemezze a leglényegesebb kérdéseket, kiterjeszkedve a politikára, filozófiára, irodalomra és erkölcsre, sőt még Anglia pénzügyi helyzetére is - Tyentyetnyikov kiüzent, hogy nincs itthon, ugyanakkor azonban olyan vigyázatlan volt, hogy az ablakba állt. A vendég tekintete találkozott a házigazdáéval. Az egyik persze dühösen mormogta a foga közt: "Disznó!", a másik szintén ilyesvalamit dörmögött. Ismeretségüknek ezzel vége is szakadt. Attól kezdve többé senki sem látogatta.

Andrej Ivanovics örült, hogy nem zavarják, és átadta magát annak az ábrándnak, hogy nagyszabású művet fog írni Oroszországról. Hogy miképpen készült e könyv megírására, azt már látta az olvasó. Életrendje furcsa és zavaros volt. De azért nem mondhatjuk, hogy nem akadtak percei, órái, amikor mintha felocsúdott volna révületéből. Mikor a posta meghozta a hírlapokat, a folyóiratokat, s ő nyomtatásban olvashatta néhány volt tanulótársa nevét, aki már tekintélyes állami hivatalt töltött be, vagy munkásságával a tudomány és egyetemes művelődés ügyét szolgálta - olyankor csendes, végtelen szomorúság fogta el, kimondhatatlanul szenvedett a maga akaratlan, kínzóan kényszerű tétlensége miatt. Olyankor kétségbeejtőnek és undorítónak látta egész életét. Olyankor megrohanták a letűnt iskolai évek emlékei, képzeletében egyszer csak - rendkívül élénken és valószerűen - maga előtt látta Alekszandr Petrovicsot... és hullt, hullt a könnye, mint a zápor, s majdnem egész nap zokogott.

Mit jelentettek ezek a könnyek? Talán ezekben jutott kifejezésre gyötrő lelkének titkos fájdalma, amiért kibontakozni kezdő, magasra törekvő szellemének nem sikerült kifejlődnie és céltudatosan, határozott irányban haladnia; amiért nem acélozódván meg a kudarccal, balsikerrel való küzdelmekben, nem sikerült annyira felemelkednie, hogy a nehézségek, akadályok csak fokozzák ellenállását és erejét; amiért a kohóban izzó érchez hasonlóan alaktalanná olvadt gazdag, nagy érzései nem kapták meg az utolsó edzést - az ő számára túlságosan korán halt meg a kiváló nevelő, s most nincs senki az egész világon, aki felrázhatná, lendületet adna és irányt szabna örökösen ingadozó erejének, rugalmasságát vesztett akaratának, nincs, aki buzdítaná és odakiáltaná neki a gyújtó szót: Előre! - pedig ez az a szó, amelyet mindig, mindenütt oly mohón vár minden rendű és rangú orosz!

De hol az az ember, aki orosz lelkünknek annyira édes anyanyelvünkön kiálthatná felénk a mindenható szót: Előre! - aki, ismerve természetünk minden erejét, sajátságát és egész mélységét, egyetlen csodatevő intésével a magasabb rendű élet felé irányítaná? Milyen örömkönnyekkel, milyen forró hálával és szeretettel fizetne neki a hálás orosz! De múlnak az évszázadok, s félmilliónyi otthonülő és naplopó szundikál felébreszthetetlenül, s ritkán születik Oroszhonban olyan férfi, aki ki tudja mondani ezt a szót!

Hanem történt valami, ami majdnem felrázta Tyentyetnyikovot, majdnem új fordulatot adott életének. Valami szerelemhez hasonló érzés ébredt benne - de aztán nem lett a dologból semmi. A szomszéd faluban - vagy tíz versztányira - lakott egy tábornok, aki, mint már értesültünk, nem valami hízelgően nyilatkozott Tyentyetnyikovról. A tábornok tábornok módra élt, vendégeket fogadott, szerette, ha a szomszédok tiszteletüket tették nála: ő maga nem viszonozta a látogatásokat, érdes, rekedt hangon beszélt, könyveket olvasgatott, és volt egy leánya: rendkívüli, csodálatos teremtés.

Olyan eleven volt, mint az élet. Ulinykának hívták. Furcsán nevelték. Angol nevelőnő oktatta, aki egy szót sem értett oroszul. Anyját még gyermekkorában elvesztette, apja nem ért rá vele foglalkozni, egyébként rajongásig szerette, és csak kényeztetni tudta. Minthogy gyermekkora óta teljes szabadsághoz szokott, önálló gondolkozású és akaratos volt. Ha valaki látta volna, hogy hirtelen haragjában mily szigorúan ráncolja gyönyörű homlokát, mily hevesen vitatkozik apjával, azt hihette volna róla, hogy szeszélyes teremtés. De csak olyankor lobbant haragra, amikor tudomására jutott, hogy valami igazságtalanság történt, vagy durván bántak valakivel, bárki lett légyen az. Olyasmi miatt azonban, ami őt magát érte, sosem indulatoskodott, magáért sosem kardoskodott; nem is mentegetőzött. Ingerültsége pillanat alatt elpárolgott volna, ha azt, akire megharagudott, szerencsétlennek látja. Aki adományért fordult hozzá, annak kész volt azonnal, előzetes meggondolások és számítgatások nélkül, egész erszényét odadobni, mindenestül. Volt benne valami állandó igyekezet. Amikor beszélt, arckifejezése, hangja, kézmozdulatai, egész lénye mintha a gondolatot akarná követni a magasba, még ruhája redői is arrafelé húzódtak, mintha már-már ő maga is felröppenne saját szavai után. Sosem titkolt semmit. Senki előtt sem félt kimondani azt, amit gondolt, és semmilyen hatalom nem némíthatta volna el, amikor beszélni kívánt. Senki máshoz nem hasonlítható, elbájoló járása könnyed, de mégis oly délceg, oly határozott volt, hogy mindenki önkéntelenül félreállt volna az útjából. A rossz ember az ő jelenlétében zavarba esett, elnémult bármily fesztelen és bőbeszédű volt is egyébként: akadozott, nem találta a szavakat. A jó pedig, bármily félénk volt is egyébként, vele oly felszabadultan, oly nyugodtan beszélgetett, mint soha senkivel azelőtt, és első pillanattól fogva úgy érezte, mintha ezt a fiatal lányt már régen ismerné valahonnan, mintha ezeket a vonásokat már látta volna valahol, valamikor, talán réges-régen feledésbe merült gyermekkorában, valamely kedves családi körben, barátságos esti összejövetelen, vidáman játszadozó apróságok között - s ezután sokáig vigasztalannak és sivárnak érezte az értelmes felnőttkort.

Ez történt Tyentyetnyikovval is. Megmagyarázhatatlan, új érzés ébredt a lelkében. Unalmas, sivár élete egyszeribe felderült.

A tábornok kezdetben elég udvariasan és nyájasan fogadta, de megbarátkozniuk nem sikerült. Beszélgetéseik rendszerint vitával végződtek, és mindkettejükben kellemetlen érzést hagytak, mert a tábornok nem szerette, ha ellentmondanak neki, Tyentyetnyikov pedig szintén kissé aggályoskodó volt. Persze, az apának sok mindent megbocsátott a leánya kedvéért; a békét fenn is tartották, amíg egyszer csak rokonok nem érkeztek vendégségbe a tábornokhoz: Boldireva grófné és Juzjakina hercegnő, volt udvarhölgyek, akik azonban továbbra is jó összeköttetésekkel rendelkeztek, s az ő jelenlétükben a tábornok kissé magas lóról beszélt Tyentyetnyikovval. A fiatalember úgy vette észre, hogy a hölgyek megérkezése óta a tábornok hűvösebben viselkedik vele, szinte meg sem látja, vagy ha hozzá fordul, lenézően, csak úgy odavetve szólítja, mint valami alantas alkalmazottat: hé, barátom, hallja-e; sőt egyszer azt mondta neki: te. Ez már végképp kihozta a sodrából Tyentyetnyikovot. De uralkodott magán, összeszorította a fogát, és volt ereje rendkívül tisztelettudó, udvarias, sőt lágy hangon beszélni, csak az arcára kiütközött vörös foltok mutatták, micsoda vihar tombol benne:

- Tábornok úr, köszönettel fogadom rokonszenvének ezt a megnyilatkozását. A te szóval ön szorosabbra fűzi baráti kötelékünket, és természetesen elvárja, hogy én is te-nek szólítsam. A köztünk levő korkülönbségnél fogva azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen bizalmas hangot üssek meg önnel szemben.

A tábornok zavarba esett, keresnie kellett a szavakat, és akadozva, kissé összefüggéstelenül azt felelte, hogy a te szót ő nem úgy értette, és öreg embereknek olykor megengedhető, hogy tegezzék a fiatalokat (állását és rangját egy szóval sem említette).

Az ismeretség ekkor, természetesen, megszakadt, s a szerelem mindjárt a kezdetén véget ért. Kialudt a fény, amely egy pillanatra fellobbant, s a rákövetkező homály még sűrűbb lett. Újra kezdődött az az élet, amelyet az olvasó már ismer a fejezet elejéről: a tétlenség, tespedés. A házban visszataszító tisztátlanság és rendetlenség uralkodott. A padlókefe napokon át a szoba közepén hevert a szeméttel együtt, a dívány előtt álló cifra asztalkán zsírpecsétes nadrágtartó hevert, mintha vendéget készülnének megkínálni vele, és Tyentyetnyikov úgy besüllyedt ebbe a posványba, ebbe a kábult tespedésbe, hogy nemcsak a cselédei nem tisztelték már, hanem még a tyúkok is feléje vagdostak a csőrükkel. Néha fogta a tollat, és oda se figyelve, teljes órákon át rajzolgatott a papírra agancsokat, házakat, parasztkunyhókat, szekereket, trojkákat. Hanem a toll olykor, szinte magától, gazdája tudta nélkül, tömött hajfonatokkal koszorúzott fejecskét rajzolt, finom arcvonásokat, élénk, átható tekintetű szemeket, s a toll gazdája ámulva látta, hogy a papírról annak arcvonása mosolyog rá, akiről semmiféle híres festőművésznek nem sikerülne jó arcképet festenie. Ilyenkor még jobban elszomorodott, úgy érezte, hogy a földön nincs boldogság, még jobban elcsüggedt, és visszasüllyedt fásultságába.

Ilyen lelkiállapotban volt Andrej Ivanovics Tyentyetnyikov, amikor a szokásos időben az ablakhoz ült, hogy mint rendesen, kinézegessen. Legnagyobb meglepetésére ezúttal nem hallotta sem Grigorij, sem Perfiljovna hangját, hanem valami mozgolódást - sürgölődést látott az udvaron. A kukta és a szolgáló rohantak a kapuhoz, hogy kinyissák. A kapuban három ló jelent meg, hajszálra úgy, ahogyan a diadalkapukon szokták ábrázolni: egy lófej jobbra, egy balra, egy meg a közepén. A lovaknál magasabban, a bakon: kocsis és inas, bő kabátban, övébe gyömöszölt zsebkendővel. Mögöttük egy úr, ellenzős sapkában, köpenyben, nyakán szivárványszínekben pompázó kendő. Amikor a fogat a tornác elé gördült, kiderült, hogy egy ruganyozott könnyű cséza. A feltűnően gondozott, kellemes külsejű úr csaknem katonás fürgeséggel és ügyességgel ugrott le a tornác lépcsőjére.

Andrej Ivanovics megriadt: azt hitte, valami állami hivatalnok. Tudnunk kell ugyanis, hogy fiatal korában egy ostoba ügybe keveredett. Két filozófus a huszárok közül, akik összeolvastak mindenféle röpiratokat, meg egy esztétikus, aki azonban nem végezte be egyetemi tanulmányait, meg valami tönkrement kártyás, emberbaráti egyesületet akartak alapítani egy vén csirkefogó vezetése alatt, aki szabadkőműves és szintén nagy kártyás volt, s azonkívül nagyszerű szónok is. A társaság azzal a magasztos céllal alakult meg, hogy örök boldogságot biztosít az egész emberiségnek a Temzétől Kamcsatkáig. A pénztárnak hatalmas összegre volt szüksége. Hihetetlen pénzadományokat szedtek be a nagylelkű és bőkezű tagoktól. Hogy mindezt mire fordították - azt csak a legfőbb vezető tudta. Tyentyetnyikovot két barátja bírta rá, hogy lépjen be ebbe az egyesületbe; ezek az elkeseredett emberek kasztjához tartoztak, jó emberek voltak, de olyan gyakran ürítették poharukat a tudományra, a felvilágosodásra és az emberiség jövendő boldogulására, hogy idővel megrögzött iszákosok lettek. Tyentyetnyikov idejekorán észbe kapott, és kilépett ebből a körből. Hanem az egyesület közben már olyan ügyekbe is belekeveredett, amelyek egyáltalában nem illettek nemesemberekhez, úgyhogy később a rendőrség is beleavatkozott a dologba... Nem csoda hát, hogy Tyentyetnyikov - bár kilépett a társaságból, és minden kapcsolatot megszakított vele - nem volt egészen nyugodt, a lelkiismeretét nem érezte egészen tisztának. Éppen ezért most nem minden félelem nélkül nézett a kitáruló ajtóra.

Félelme azonban rögtön eloszlott, amikor a vendég - hihetetlenül kecses, világfias mozdulattal - tisztelettudóan, kissé félrehajtott fejjel üdvözölte, és rövid, de határozott szavakkal előadta, hogy ő már régen utazgat Oroszországban, részint foglalkozásánál fogva, részint érdeklődésből; hogy a mi hazánk valóban csodálatos természeti és egyéb kincsekben bővelkedik, nem is szólva iparáról és a különböző talajféleségekről; hogy ő mennyire el van ragadtatva ennek a falunak festői környékétől; de bármily szép is a táj, a világért sem mert volna látogatásával alkalmatlankodni, ha a tavaszi áradások és a rossz utak miatt hirtelen meg nem lazul valami a kocsiján; mindazonáltal, még ha semmi baja nem történik is a csézájának, akkor sem lett volna hajlandó megfosztani magát attól a szerencsétől és örömtől, hogy itt személyesen tegye tiszteletét.

A vendég befejezte mondókáját, elbűvölő, nagyvilági modorban csosszantott a lábával, amelyen drága gyöngyházgombos lakk félcipő ragyogott, azután rögtón hátraugrott, köpcössége ellenére is könnyedén és ruganyosan, mint a gumilabda.

Andrej Ivanovics már teljesen megnyugodott, és úgy vélekedett, hogy látogatója bizonyára valami búvárkodó professzor, aki talán azért utazza be az országot, hogy növényeket vagy ásatások alkalmával felszínre került régiségeket gyűjtsön. Azonnal kijelentette, hogy a legnagyobb készséggel áll rendelkezésére mindenben, felajánlotta mesterembereit, kerékgyártóit, kovácsait; kérte, hogy helyezkedjék kényelembe, mintha saját házában volna; végül leültette egy nagy Voltaire-karosszékbe, és készült meghallgatni vendége természettudományi előadását.

A látogató azonban inkább a belső világ jelenségeire terjeszkedett ki. Életét tengeren hánykódó hajóhoz hasonlította, amelyet álnok szélviharok hajszolnak; említette azt is, hogy gyakran kellett állást változtatnia, hogy sokat szenvedett az igazságért, sok veszedelmet kellett kiállnia, ellenségei nemegyszer még életére is törtek, s még sok ilyesfélét mondott, mindez pedig arra mutatott, hogy talán mégsem tudós, hanem inkább gyakorlati ember. Beszéde végeztével fehér batiszt zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát olyan hangosan, hogy ahhoz foghatót Andrej Ivanovics soha életében nem hallott. Zenekarokban van néha olyan ravasz trombita, amely ha megszólal, az ember azt hinné, nem is a zenekarból, hanem saját fülében harsog. Pontosan ilyen hang verte fel a szendergő ház szobáinak csöndjét, s rögtön utána a levegőben kellemes kölnivízillat kezdett terjengeni, amely az ügyesen megrázott batiszt zsebkendőből áradt.

Az olvasó már bizonyára kitalálta, hogy a vendég senki más, mint a rég nem látott, nagyra becsült Pavel Ivanovics Csicsikovunk. Kissé megöregedett; az utóbbi idők folyamán szemlátomást sok vihart és izgalmat állt ki. Még a frakkja is mintha valamelyest megkopott volna; mintha csézája, kocsisa, szolgája sőt lovai és lószerszámai is kissé viharvertebbek, rozogábbak lettek volna. Úgy látszott, anyagi helyzete sem irigylésre méltó, de arckifejezése, kellemes és kifogástalan modora változatlan maradt. Sőt, mintha modora még kellemesebb lett volna, s amikor a karosszékbe leült, mintha még kecsesebben vetette volna át egyik lábát a másikon. Beszédében még több lágyság, szavaiban még óvatosabb választékosság, egész viselkedésében még fokozottabb mértéktartás, tapintat volt. Makulátlanul tiszta gallérja és ingmellénye fehérlett, mint a hó, és bár útról érkezett, még csak egy pehely sem tapadt a frakkjára - akár azon mód asztalhoz ülhetett volna egy névnapi lakoma vendégei közé. Oly simára volt borotválva, hogy csak a vak nem lelte volna gyönyörűségét arca és álla kellemes gömbölydedségében.

A házban mindjárt sok változás ment végbe. Azt a felét, amelyet a bezárt ablaktáblák mindaddig vakságra kárhoztatták, most egyszerre derű és világosság árasztotta el. Az immár világos szobákban élénk tevékenység folyt, s rövidesen kialakult a helyzet: a hálószobául kijelölt helyiségbe került az éjszakai toaletthez szükséges holmi; a nappali szobául kijelölt... de mindenekelőtt tudnunk kell, hogy ebben a szobában három asztal volt: egy íróasztal a dívány előtt, egy kártyaasztal az ablakok között s egy sarokasztal a szögletben, két ajtó között, amelyek egyike a hálószobába, másik pedig egy lakatlan terembe nyílt; a terem, a benne levő megrokkant bútorokkal, most előszobául szolgált, ahová vagy egy éve senki be sem lépett. Erre a sarokasztalra rakták ki az útibőröndből előszedett ruhákat, úgymint: frakkhoz való nadrágot, egy új nadrágot, egy szürke nadrágot, két bársonymellényt, két atlaszmellényt, egy kabátot és két frakkot. Mindezt gúla alakban rakták egymásra, legfelül egy selyem zsebkendőt terítettek. A másik szögletben, az ajtó és ablak között, rakták ki sorban a csizmákat, amelyek között voltak nem egészen újak és egészen újak, valamint lakk félcipők és posztópapucsok is. Ezeket is selyemzsebkendővel takarták le szemérmesen, mintha ott sem lettek volna. Az íróasztalon a legnagyobb rendben sorakoztak a következő tárgyak: egy doboz, egy üveg kölnivíz, egy kalendárium és két regény, mindkettőnek csak a második kötete. A tiszta fehérnemű már a hálószoba fiókos szekrényébe került, a mosni való szennyes pedig, csomóba kötve, az ágy alá, s ugyanoda lökték a kiürített bőröndöt is. A szablya pedig, amelyet a rablók ijesztéséül utaztattak magukkal, szintén a hálószobában nyert elhelyezést az ágy közelében, egy szegre felakasztva. Minden tetszetős volt, mindenütt a legnagyobb rend és feltűnő tisztaság uralkodott. Sehol egy papírdarabka, egy pehely, egy porszem. Mintha még a levegő is megnemesedett volna: üde illattal telt meg, ápolt, egészséges férfi illatával, aki gyakran vált fehérneműt, fürdőbe jár, vasárnaponként pedig nedves szivaccsal dörzsöli le magát. Petruska szaga egy ideig az előszobául szolgáló teremben próbált meghonosodni, de Petruskát hamarosan átköltöztették a konyhába, mint ahogy ez illett is.

Andrej Ivanovics az első napokban féltette függetlenségét, attól tartott, hogy a vendég megzavarja az életmódját, megbontja oly jól bevált házirendjét; de félelme alaptalannak bizonyult. A mi Pavel Ivanovicsunknak bámulatos képessége volt arra, hogy mindenhez alkalmazkodjék. Helyeselte házigazdája filozófushoz illő, bölcs higgadtságát, mondván, hogy az a hosszú élet titka. A magányról is igen előnyösen nyilatkozott: ez szüli az emberben a magasztos gondolatokat. A könyvtárra pillantva, nagy elismeréssel nyilatkozott a könyvekről általában, és megjegyezte, hogy azok megmentik az embert a semmittevéstől. Röviden beszélt, de velősen. Viselkedésében pedig még alkalmazkodóbb volt. Mindig a kellő időben jelent meg, s a kellő időben távozott: nem terhelte kérdésekkel házigazdáját, amikor annak nem volt kedve beszélgetni; szívesen sakkozott vele, szívesen hallgatott. Mikor az egyik bodros füstfellegeket eregetett pipájából, a másik, aki nem dohányzott, kitalált magának megfelelő foglalatosságot, például kivette zsebéből fekete zománcú ezüst tubákszelencéjét, bal keze két ujja közé fogta, és gyorsan pörgetni kezdte jobb kezével, mint ahogy a földgömböt szokták forgatni a tengelye körül, vagy dobolt rajta az ujjaival, és fütyült hozzá. Egyszóval nem zavarta házigazdáját.

"Életemben először látok olyan embert, akivel egyazon födél alatt lehet élni - gondolta Tyentyetnyikov -, ilyen nálunk ritkán akad. Okos, művelt, derék emberünk van elég, de változatlanul egyenletes, nyugodt természetű, akivel időtlen időkig lehetne együtt élni veszekedés nélkül... nem tudom, akadna-e nálunk sok ebből a fajtából. Én most látom az elsőt." Így vélekedett vendégéről Tyentyetnyikov.

Ami pedig Csicsikovot illeti, nagyon örült, hogy egy időre ilyen szelíd, békés embernél sikerült letelepednie. Megunta már a cigányéletet. A pihenés a gyönyörű faluban - ha csak egy hónapig is - jót tett neki is, aranyerének is.

Megfelelőbb zugot a pihenésre keresve sem találhatott volna. A tavaszt sokáig késleltették a nagy hidegek, de egyszerre csak beköszöntött teljes szépségében, és mindenütt sarjadt, zsendült az élet. Már kéklettek az erdei tisztások, az első, zsenge füvek smaragdzöld szőnyegén pitypang sárgállott, lilásrózsaszín kökörcsin emelgette fejecskéjét. A tócsák felett muslincák és egyéb rovarok rajzottak, már kergették őket a vízipókok, azokat meg a madarak, amelyek mindenfelől özönlöttek a nádasba. Tódultak egymás felé az élőlények, mintha közelebbről akarnák megnézni egymást. Hirtelen benépesült a föld, felébredt az erdő, a mező. A faluban felhangzott az ének, járták a kórtáncot, javában folyt a mulatozás. Milyen vidám élénkzöld minden! Milyen üde a levegő! Hogy csicseregnek a madarak a kertekben! Paradicsom, ujjongás, örvendezés mindenfelé. Az egész falu zengett, dalolt, mintha lakodalmat ülne.

Csicsikov sokat sétált; válogathatott is a szebbnél szebb helyekben. Néha felment a dombtetőre, onnan nézett le az alant elterülő völgyekre, ahol mindenütt nagy tavak maradtak az áradás után, rajtuk mint sötét szigetek barnálltak a még lombtalan erdők: behatolt az erdő kellős közepébe, a szakadékhoz, ott nőttek a legsűrűbben a fák, mindegyiken tömérdek madárfészek, a felrebbenő károgó varjak egymást keresztező röptükkel elsötétítették az eget. Mikor a pocsolyák felszáradtak, elmehetett a kikötőhöz, ahol éppen felszedték a horgonyt az első hajók - megrakva borsóval, árpával, búzával; s a víz már fülsiketítő zúgással forgatta a malom kerekeit. Kiment a földekre, nézte az első tavaszi munkákat, a zöld alapon húzódó fekete, frissen szántott barázdákat s a magvetőt, aki meg-megveregette a nyakában függő rostát, markából egyenletesen szórta a magot, s egyetlen szemet sem hullatott oldalra.

Elment Csicsikov mindenhova. Szóba állt és elbeszélgetett az intézővel, a parasztokkal, a molnárral. Megtudakolt apróra mindent: hogy halad a munka, hogy áll a gazdaság, mi a búza mázsájának ára, mennyi vámot szednek a gabonaőrletésért, megkérdezte minden egyes paraszt nevét, megtudta, ki kivel áll rokonságban, hol vette a tehenét, mivel hizlalja a disznaját - egyszóval mindent. Megtudakolta azt is, hogy hány jobbágy halt meg. Kiderült, hogy nem sok. Mint eszes ember, mindjárt észrevette, hogy Andrej Ivanovics gazdaságát nem valami dicséretre méltóan vezetik: minden elhanyagolt állapotban, mindenfelé csak nemtörődömség, lustaság, lopás és iszákosság. "Micsoda marha ez a Tyentyetnyikov! - gondolta magában. - Ilyen szép birtokot így elhanyagolni! Hiszen ebből évi ötvenezer rubel jövedelme lehetne!"

Sétái közben nemegyszer támadt az a gondolata, hogy valamikor neki is lesz ilyen birtoka - persze nem most, hanem majd egyszer, majd ha a fődolog sikerül, és meglesznek az eszközei, akkor ő is ilyen szép birtok békés gazdája lesz. Ilyenkor természetesen mindjárt megjelent a képzeletében egy fiatal, friss, fehér bőrű asszonyka is - kupec vagy más gazdag ember leánya -, aki még a zenéhez is ért. Sőt maga előtt látta már az új nemzedéket is, amelynek az a feladata, hogy a Csicsikov nevet megörökítse: egy pajkos fiúcska meg egy szép kislány, vagy esetleg két fiú és két vagy akár három kislány, hadd tudja mindenki, hogy ő csakugyan élt és létezett, nemcsak éppenhogy áthaladt e földön, mint valami árnyék vagy kísértet - és hogy a haza előtt se kelljen szégyenkeznie. Ilyenkor az is megfordult a fejében, hogy nem ártana egy kis rangemelkedés sem, például az államtanácsosság igen tiszteletreméltó és tekintélyt keltő rang... Így séta közben sok minden eszébe jut az embernek, ami kiragadja a sivár jelenből, ami serkenti, felizgatja a képzeletét, s amiről ábrándozni jólesik még akkor is, ha szilárdan meg van győződve arról, hogy sose lesz a dologból semmi!

A falu Pavel Ivanovics szolgáinak is megtetszett. Azok is, mint ő, otthonosan érezték magukat. Petruska nagyon hamar barátságot kötött Grigorijjal, a felszolgálóval, bár eleinte tűrhetetlenül fontoskodtak és hencegtek egymás előtt. Petruska azt hazudta Grigorijnak, hogy ő már nagyon sok falut és várost látott, Grigorij azzal torkolta le, hogy ő meg volt Pétervárott, ahol viszont Petruska nem járt. Petruska mindenáron fölibe akart kerekedni, és hivatkozott arra, hogy milyen szörnyű messze vannak azok a helyek, ahol ő megfordult. Grigorij erre olyan helyekkel hozakodott elő, amelyek semmiféle térképen nem találhatók meg, és több mint harmincezer versztányi távolságokról kezdett beszélni, mire Petruska, tönkresilányítva, úgy elbámult, hogy még a szája is tátva maradt, a cselédség pedig csúfondáros nevetésben tört ki. Ez a vetélkedés azonban a legszorosabb barátsággá változott. Volt a falu végén a Kopasz Pimennek - minden paraszt Pimen bácsijának - egy kocsmája, a Cápa. Ott lehetett őket látni a nap minden szakában. Ott lettek jó barátok és kocsmai törzsvendégek.

Szelifant másfajta csáberő tartotta hatalmában. A faluban esténként dalolgatott és körtáncot járt a fiatalság. Szelifan a telivér, délceg lányok láttára - amilyenek manapság már nemigen akadnak a nagyobb falvakban - elbámészkodott, és órákon át nézte, leste őket. Nem tudta volna eldönteni, melyik a legszebb: mindegyiknek fehér a keble, fehér a válla, szeme, mint a kökény, nézése meleg és gyöngéd, járása, mint a páváé, hajfonata derékig érő. Mikor, két kezében fehér kezüket tartva, velük együtt járta a körtáncot, vagy legényekkel fogózkodott össze, s valamennyien egy sorban mint élő fal vonultak a lányok felé, azok meg szintén egy sorban, élő falként lépkedtek feléjük, nevetve, énekelve: "Bojár, bojár, vezess a vőlegényemhez", s közben a kertekre lassan leereszkedett az alkony, a távolból pedig, a folyó túlsó partjáról mélabúsan rezgett a dalok visszhangja - maga sem tudta, mi történik vele. Ébren és álmában, reggel, este mindig ugyanaz a kép töltötte be a lelkét: fehér kezeket tart két kezében, és járja a körtáncot. Legyintve csak ennyit mondott: "Átkozott lányok!"

Csicsikov lovainak is tetszett új szállásuk. Tyentyetnyikovnál nem unatkozott és nem búsult sem a középrudas, sem az Ülnök, de még a gazember tarka sem. A zab kitűnő, az istálló rendkívül kényelmes és tágas volt. Rekeszeiket ugyan elkerítették egymástól, de ha a válaszfal fölött átnéztek, láthatták a többi lovat is; ha valamelyiküknek kedve szottyan odanyeríteni akár a legtávolabb álló társaságnak, az rögtön felelhetett volna.

Egyszóval valamennyien otthon érezték magukat. Ami pedig a fő okot illeti - amiért Csicsikov a nagy Oroszország oly sok vidékét beutazta -, vagyis ami a holt lelkeket illeti, Csicsikov most már sokkal körültekintőbben és óvatosabban viselkedett, még akkor is, ha egészen ostoba emberek előtt hozta szóba az ügyet, akkor sem vágott bele a közepén. Tyentyetnyikovra pedig igazán nem lehet ráfogni, hogy ostoba, hiszen könyveket olvas, elmélkedik, igyekszik magyarázatot találni mindenre, kutatja az okokat: "Miért, mi célból?" Nem, ehhez más oldalról kell közel férkőznie.

Így vélekedett Csicsikov. A cselédekkel folytatott beszélgetései során megtudta többek közt, hogy az úr azelőtt gyakran látogatta a szomszéd tábornokot, hogy a tábornoknak van egy leánya, s az úr a kisasszony kedvéért járt oda, a kisasszony is jó szívvel volt az úrhoz, de aztán valami okból hirtelen megszakadt az ismeretség. Csicsikov már maga is észrevette, hogy Andrej Ivanovics ceruzával is, tollal is, mindig leányfejecskéket rajzolgat, s azok mind hasonlítanak egymáshoz.

Egyszer ebéd után - ezüst tubákszelencéjét a szokásos módon tengelye körül pörgetve - megszólalt:

- Andrej Ivanovics, itt megvan önnek mindene, de egyvalami mégis hiányzik.

- Vajon mi? - kérdezte a másik, bodros füstfelhőt eregetve.

- Az élettársa - felelte Csicsikov.

Andrej Ivanovics nem válaszolt. Ezzel véget is ért a beszélgetés.

Csicsikov nem esett zavarba, más napszakot választott: vacsora előtt, amint erről is, arról is beszélgettek, egyszerre megszólalt:

- Igazán, Andrej Ivanovics, nagyon helyesen tenné, ha megnősülne.

Tyentyetnyikov egyetlen szót sem szólt, mintha már maga az is kellemetlenül érintette volna, hogy ez a kérdés egyáltalában szóba került.

Csicsikov most sem esett zavarba. Harmadszorra a vacsora utáni időt választotta, amikor is így szólt:

- Márpedig akármennyit töprengek az ön helyzetén, látom, hogy meg kell nősülnie, mert különben még búskomorságba esik.

Csicsikov szavai ezúttal nyilván a szokottnál meggyőzőbben hangzottak, vagy talán Tyentyetnyikov volt aznap különösen közlékeny hangulatban, mert felsóhajtott, pipája füstjét a mennyezet felé fújta, aztán így felelt:

- Szerencse kell mindenhez, Pavel Ivanovics.

Ezután őszintén elmondott mindent úgy, ahogy volt, elbeszélte a tábornokkal való ismeretségének és szakításának történetét.

Csicsikov figyelmesen végighallgatta, s amikor rádöbbent, hogy az egész kavarodást a te szócska idézte elő, elképedve meredt házigazdájára, nem tudta, mit gondoljon róla: sült bolond-e, vagy csak együgyű, végül...

- De Andrej Ivanovics, az isten áldja meg! - kiáltott fel megragadva a fiatalember mindkét kezét. - Mi ebben a sértő? Mi sértő van a te szóban?

- Maga a szó valóban nem sértő - felelte Tyentyetnyikov -; hanem a jelentése, a hang, ahogyan mondta, az volt sértő: Te! Ez azt jelenti: "Ne felejtsd, hogy jelentéktelen senki vagy, csak azért engedlek be a házamba, mert nem akad más, különb, de most megérkezett valami Juzjakina hercegnő, hát húzd meg magad, maradj a küszöbnél!" Ezt jelenti!

Miközben e szavakat mondta, a békés, szelíd Andrej Ivanovics tekintete csak úgy szikrázott, hangjában a sértett önérzet tiltakozása, felháborodása rezgett.

- És még ha csakugyan ezt jelentené is, mi van abban? - csodálkozott Csicsikov.

- Hogyan! Ön tán azt kívánná, hogy ilyen tapintatlan viselkedés után tovább is járjak hozzá?

- Miért volna tapintatlan? Egyáltalában nem is tapintatlan mondta hidegvérrel Csicsikov.

- Micsoda? Ez nem tapintatlanság? - kérdezte meglepve Tyentyetnyikov.

- Nem hát. Ez csak olyan tábornoki szokás, de nem tapintatlanság: a tábornokok mindenkit tegeznek. Egyébként miért ne volna ez megengedhető ilyen érdemes, tiszteletre méltó embernek?...

- Az egészen más - tiltakozott Tyentyetnyikov -, ha ő szegény aggastyán volna, nem ilyen kevély, pöffeszkedő ember, és nem tábornok, akkor megengedném, hogy tegezzen, sőt megtiszteltetésnek tartanám.

"Ennek elment az esze - gondolta magában Csicsikov. - Valami toprongyos öregnek megengedné, de egy tábornoknak nem."

- No jó! - mondta fennhangon. - Tegyük fel, hogy megsértette. De ön sem maradt adósa. Ő megadta önnek, ön megadta neki. Hanem összeveszni, nem törődni a saját érdekével sem, ez igazán... már bocsásson meg... Ha az ember kitűzte a célt, akadályt nem ismerve kell felé törni. Ki akad fenn azon, hogy az ember köp? Mindenki köp, mert úgy van teremtve. Az egész világon nem talál olyan embert, aki nem köp.

"De furcsa ember ez a Csicsikov!" - gondolta magában Tyentyetnyikov, akit egészen elképesztettek vendége szavai.

"Milyen különös csodabogár ez a Tyentyetnyikov!" - gondolta ezalatt Csicsikov.

- Andrej Ivanovics - mondta fennhangon -, úgy beszélek önhöz, mint testvér a testvérhez. Ön tapasztalatlan ember: Engedje meg, hogy ezt az ügyet én intézzem el. Átmegyek őkegyelmességéhez, és megmagyarázom neki, hogy ön csak félreértésből viselkedett úgy, mert még fiatal, és nem ismeri a világot, az embereket.

- Nem szándékozom megalázkodni - jelentette ki sértődötten Tyentyetnyikov -, és önt sem hatalmazhatom fel, hogy az én nevemben ezt tegye.

- Nem szoktam színlelni és megalázkodni - felelte Csicsikov, szintén sértődötten. - Valami másban emberek módjára vétkeztem, de hitványságot elkövetni, soha! Ne vegye rossz néven a jó szándékomat, Andrej Ivanovics, nem vártam volna, hogy szavaimat ilyen sértő értelemben fogja fel - fejezte be nyugodt, méltóságos hangon.

- Én vagyok a hibás, bocsásson meg! - sietett kiengesztelni Csicsikovot a meghatott Tyentyetnyikov, mindkét kezét nyújtva felé. - Nem akartam megbántani önt. Esküszöm, hogy igen nagyra értékelem a jóindulatát. De hagyjuk ezt. Erről a dologról többé soha nem beszélünk.

- Akkor hát erre a dologra való tekintet nélkül megyek el a tábornokhoz.

- Minek? - kérdezte Tyentyetnyikov, és meglepve bámult Csicsikovra.

- Tiszteletemet tenni.

"Különös ember ez a Csicsikov" - gondolta magában Tyentyetnyikov.

"Különös ember ez a Tyentyetnyikov" - gondolta magában Csicsikov.

- Andrej Ivanovics, én már holnap áthajtatok hozzá, reggel tíz óra tájban. Szerintem mennél hamarabb teszi tiszteletét az ember, annál jobb. Minthogy azonban az én csézám még nincs rendben, engedje meg, hogy az ön hintajába fogassak be.

- De kérem, ehhez igazán nem szükséges az én engedélyemet kérnie. Itt ön mindennel rendelkezik. A fogattal és minden egyébbel.

E beszélgetés után jó éjszakát mondtak egymásnak, és ki-ki a maga szobájába ment. Lefeküdtek, de egy darabig még mindegyik eltűnődött azon, hogy milyen furcsa ember a másik.

Hanem ez az eset mégis furcsa volt. Másnap reggel, amikor Csicsikov, új frakkban, fehér nyakkendővel, fehér mellényben katonás könnyedséggel felugrott a hintóra, és elindult, hogy tiszteletét tegye a tábornoknál, Tyentyetnyikovot olyan izgatottság fogta el, amilyet már régen nem érzett. Berozsdásodott, szunnyadó gondolatai hirtelen felélénkültek. A mindaddig tompa tespedtségbe süllyedt tunya álomszuszékon ideges nyugtalanság vett erőt. Hol leült a díványra, hol az ablakhoz szaladt, hol könyvért nyúlt, hol gondolkozni próbált - sikertelen próbálkozás! -, egyetlen gondolat sem jutott eszébe, aztán igyekezett semmire sem gondolni - sikertelen igyekezet!; mindenfelől gondolatokhoz hasonló töredékek, foszlányok tódultak a fejébe, és nem tudott megszabadulni tőlük.

"Fura állapot!" - gondolta, s az ablakhoz lépett, nézte a tölgyesen áthúzódó utat, amelynek a végén még nem ülepedett le a kocsi nyomában felszállt por.

De hagyjuk Tyentyetnyikovot, siessünk Csicsikov után.


MÁSODIK FEJEZET

Derék lovak röpítették Csicsikov hintaját: a tíz versztányi utat alig több mint félóra alatt tették meg; eleinte tölgyerdőn át haladtak, majd a friss barázdákban már zöldülni kezdő vetés között, aztán a hegyoldalon, ahonnan percről percre változó, gyönyörű kilátás nyílt a távolba; végül rügyező hársakból álló, széles fasoron át, amely egyenesen a falu közepébe vezetett. Ott jobbra kanyarodott, s egy útban folytatódott, amelyet alul vesszőfonatú kerítéssel védett, tojásdad lombozatú nyárfák szegélyeztek. Ez az út rácsos vaskapuig vezetett, amelyen át látható volt a tábornok faragott, cikornyás oromzatú, nyolc korinthoszi oszlopon nyugvó háza. Mindenütt friss olajmáz szaga terjengett, sehol semmi kopás, lepattogzás, minden újnak látszott. Az udvar földje tiszta és sima volt, akár a parkett.

Csicsikov tisztelettudóan ugrott le a kocsiról. Szólt, hogy jelentsék be a ház uránál; be is vezették, egyenesen a tábornok szobájába. A tábornok valósággal elkápráztatta megjelenésének nagyszerűségével. Tűzdelt öltésekkel kivarrt, pompás bíborszínű atlasz háziköntös volt rajta. Nyílt tekintetű, férfias arcát őszbe vegyülő bajusz és dús szakáll díszítette; rövidre nyírt haja és vastag, úgynevezett háromemeletes nyaka volt, amely hátul, a tarkó alatt három ráncot vetett, s egy mély ránc keresztbe szántotta. Egyszóval a festői megjelenésű tábornokok közé tartozott, akikben oly gazdag volt a nevezetes 1812-es esztendő. Betriscsev tábornoknak - mint oly sokaknak közülünk - számos erénye és számos hibája volt. Ezek is, azok is valami festői rendetlenségben - mint az oroszoknál általában -, összevissza, következetlenül nyilvánultak meg nála. Döntő percekben: nagylelkűség, vitézség, határtalan bőkezűség, okosság; mindezeken kívül pedig szeszélyesség, nagyravágyás, önzés és azok az apró gyarlóságok, amelyek minden oroszból kiütköznek, ha tétlenül kell töltenie az idejét. Nem szerette azokat, akik a szolgálatban gyorsabban jutottak előre, mint ő, azokról mindig csípős epigrammokban, maró gúnnyal nyilatkozott. Legjobban egy volt bajtársára haragudott, akit szellemi képességek tekintetében maga alatt állónak tartott, s aki mégis többre vitte, mint ő: már két kormányzóság főkormányzója volt, mégpedig éppen azoké, amelyekben az ő birtokai terültek el, s ezzel ő úgyszólván alárendeltje lett. Bosszúból minden alkalommal epés megjegyzéseket tett rá, ócsárolta rendelkezéseit, minden cselekedetében, minden intézkedésében az ostobaság netovábbját látta. Egész magatartásában volt valami különös, kezdve azon, hogy mint lelkes bajnok, harcolt a felvilágosodottságért; azután szeretett csillogni, szeretett olyasmit tudni, amit más nem tud, és nem szerette azokat, akik olyasmit tudnak, amit ő nem tud. Egyszóval: szerette fitogtatni az eszét. Félig külföldi nevelést kapott, de ugyanakkor mégis az orosz urat akarta játszani. Ez az egyenetlen természet, ezek az élesen, rikítóan ellentétes tulajdonságok persze azzal az eredménnyel jártak, hogy a szolgálatban számos kellemetlenség érte, amelyek következtében nyugalomba is vonult, s mindezért valami ellenséges pártot okolt, nem volt benne annyi lelki nagyság, hogy legalább részben magát hibáztassa. Megjelenése nyugalomba vonulása után is változatlanul festői és méltóságos maradt. Frakkban, kabátban, háziköntösben - mindig ugyanaz volt. Egész magatartása, hangjától kezdve legkisebb mozdulatáig, határozott volt és parancsoló, amivel alantasaiban, ha tiszteletet nem is, de legalább félelmet ébresztett.

Csicsikov érezte mindkettőt: a tiszteletet is, a félénkséget is. Fejét tisztelettudóan oldalra billentve, két kezét előretartva, mintha egy csészékkel megrakott tálcát készülne felemelni, bámulatos ügyesen hajolt meg egész testével, és így szólt:

- Kötelességemnek tartottam, hogy bemutatkozzam kegyelmességednek. Mély hódolattal adózom a hős, dicső férfiaknak, akik a csaták mezején védték a hazát, ezért kötelességemnek tartottam, hogy személyesen tisztelegjek kegyelmességednél.

A tábornoknak láthatóan tetszett ez a bevezetés. Igen kegyesen biccentett, és azt mondta:

- Örülök, hogy megismerhetem. Kérem, foglaljon helyet. Hol szolgált ön?

- Az én szolgálatom a pénzügyigazgatóságnál kezdődött, kegyelmes uram - felelte Csicsikov, és leült egy karosszékre, de nem a közepére, hanem oldalt, a legszélére, és kezével a szék karjába kapaszkodott. - Pályafutásomat aztán különféle helyeken folytattam: dolgoztam a bíróságnál, egy építészeti bizottságnál, valamint a vámhivatalban. Életemet leginkább hullámok közt hányódó sajkához lehetne hasonlítani. Tűrtem és szenvedtem, szenvedésben születtem, mondhatnám, szenvedés volt a pólyám is, úgyszólván a megtestesült szenvedés voltam... Hogy pedig ellenségeimtől mit kellett kiállnom, akik még életemre is törtek, arra nincs szó, azt nem lehet lefesteni sem színekkel, sem, hogy úgy mondjam, ecsettel; úgyhogy most, életem alkonyán, csak egy kis zugot keresek, ahol leélhetném hátralevő napjaimat. Egyelőre itt húztam meg magam kegyelmességed közeli szomszédjánál...

- Kinél?

- Tyentyetnyikovnál, kegyelmes uram.

A tábornok összeráncolta a homlokát.

- Ő már nagyon megbánta, hogy nem tanúsította a köteles tiszteletet...

- Ki iránt?

- A kegyelmességed kiváló érdemei iránt. Nem is talál rá szavakat... Azt mondja: "Csak tudnám, hogyan tehetném jóvá... mert, azt mondja, én igen nagyra becsülöm az olyan férfiakat, akik megmentették a hazát", azt mondja.

- No de kérdem, mit gondol ő? Hisz én nem is haragszom rá - mondta egészen ellágyulva a tábornok. - Sőt lelkemből, őszintén megszerettem, és szilárdan hiszem, hogy idővel igen derék ember válik belőle.

- Nagyon helyesen méltóztatott kifejezni magát, kegyelmes uram, ő valóban nagyon derék ember: meggyőzően, ékes szavakkal tud beszélni, és tollforgatáshoz is ért.

- De azt hiszem, csupa értelmetlenséget ír... valami verseket vagy effélét?

- Nem, kegyelmes uram, nem értelmetlenségeket... inkább nagyon is értelmes dolgot... Izét... történelmet ír ő, kegyelmes uram.

- Történelmet? Micsoda történelmet?

- Hogy micsoda történelmet... hát... - itt Csicsikov kissé elhallgatott, talán azért, mert tábornok ült vele szemben, vagy talán hogy nagyobb jelentőséget adjon a tárgynak, aztán így folytatta: - ...a tábornokok történetét írja meg, kegyelmes uram.

- Hogyhogy a tábornokokét? Miféle tábornokokét?

Itt Csicsikov végképp zavarba esett, elvesztette lába alól a talajt, majdhogy le nem köpte magát, és bosszúsan gondolta: "Úristen, micsoda ostobaságokat fecsegek összevissza!"

- Bocsásson meg, nem egészen értem... Mi lesz az tulajdonképpen, egy bizonyos kornak a története, vagy egyes életrajzok? És valamennyi tábornoké vagy csak azoké, akik részt vettek az 1812-es hadjáratban?

- Úgy van, kegyelmes uram, úgy van: azoké, akik részt vettek az 1812-es hadjáratban - felelte Csicsikov, közben pedig ezt gondolta: "Ha agyonütnek, sem értem!"

- Hát akkor mért nem jött át hozzám a fiatalember? Én sok érdekes adattal tudnék segítségére lenni.

- Fél, kegyelmes uram.

- Ostobaság! Egyetlen szó miatt... hiszen én egyáltalában nem olyan ember vagyok... No, nem bánom, átmegyek én hozzá!

- Azt már ő nem engedi, ő fog idejönni - jelentette ki Csicsikov, aki teljesen magához tért, és felbátorodott. "Micsoda váratlan fordulat! - gondolta magában. - Milyen jól beváltak a tábornokok! Pedig csak úgy találomra mondtam az egészet!"

A szobában valami nesz hallatszott. Egy diófa szekrény faragott ajtaja magától kinyílt, s mögüle, a belső oldal rézkilincsét kezében tartva, kilépett egy élő alak. Ha sötét szobában valamely átlátszó képet hirtelen megvilágítanának a mögéje rejtett, erős fényű lámpák, az sem okozhatna olyan meglepetést váratlan előtűnésével, mint ez a nőalak, aki mintha azért jelent volna meg, hogy fényt árasszon a szobára. Mintha vele együtt napsugarak osontak volna be, s a tábornok komor szobája elmosolyodott volna. Csicsikov az első pillanatban nem is tudott számot adni magának arról, hogy tulajdonképpen mi áll előtte. Nehéz lett volna megmondani, mely föld szülötte lehet ez a fiatal leány; ilyen tiszta, nemes arcvonásokat sehol sem talált volna az ember, legföljebb antik kámeákon. Könnyed, sudár termete mintha kimagaslott volna a környező tárgyak közül. De csak látszatra. Mert egyáltalában nem volt magas növésű, csak csodálatosan arányos testalkata mutatta annak. Ruhája úgy állt rajta, mintha a legügyesebb varrónők tanácskoztak volna egymással, hogy művészetük legjavát nyújtsák. De ez is csak látszat volt. Öltözéke jóformán magától készült el: az egy darabban hagyott, ki sem szabott, egyszínű kelmét egy-két helyen néhány tű tartotta össze, s az máris oly hibátlanul, oly elragadó redőkben fogta körül alakját, hogy ha így lefestik, a legdivatosabban öltözködő kisasszonyok is csak tarka rongybábunak tetszettek volna mellette. S ha mind e szépen omló redőkkel márványba faragják, ezt a szobrot valami mester készítette képmásnak mondták volna.

- Bemutatom önnek az én elkényeztetett kis kedvencemet - szólt Csicsikovhoz fordulva a tábornok -, hanem még nem tudom az ön vezeték-, apai és keresztnevét.

- Kell is egy olyan ember apai és keresztnevét tudni, aki semmiféle dicső tettel nem tüntette ki magát! - mondta Csicsikov szerényen, fejét félrehajtva.

- Azért mégiscsak tudnom kell...

- Pavel Ivanovics, kegyelmes uram - mondta Csicsikov meghajolva, és ügyesen, csaknem katonás könnyedséggel ugrott hátra, mint a gumilabda.

- Ulinyka! - fordult a tábornok a leányához. - Pavel Ivanovics az imént nagyon érdekes újságot mondott. Ez a mi szomszédunk, ez a Tyentyetnyikov egyáltalán nem olyan ostoba, mint amilyennek mi tartottuk. Elég fontos dologgal foglalkozik: az 1812-es hadjáratban részt vett tábornokok történetével.

- Hát ki gondolta, hogy ostoba? - mondta gyorsan Ulinyka. - Legföljebb Visnyepokromov! És te annak hiszel, pedig üres és aljas ember!

- Üresnek kicsit üres, nem mondom, de miért aljas? - kérdezte a tábornok.

- Kicsit gazember, kicsit jellemtelen, nemcsak kicsit üres! Aki képes volt úgy megbántani a fivéreit, kikergetni házából a tulajdon húgát, az alávaló ember!

- De hiszen ezt csak úgy beszélik.

- Ilyesmit nem szoktak ok nélkül beszélni. Nem is értem, apám, hogy te, jólelkű és nemes szívű férfi létedre hogyan bocsáthatsz magadhoz, hogy láthatsz vendégül ilyen embert, aki oly távol áll tőled, mint ég a földtől, s magad is tudod róla, hogy gonosz.

- Látja - fordult a tábornok Csicsikovhoz -, mindig így zsémbelődik velem. - Aztán ismét a kis zsémbeskedő felé fordulva folytatta: - Lelkecském, hát csak nem kergethetem el!

- Miért kergetnéd el? De azért nem kellene olyan nyájasnak lenned hozzá. Nem kellene annyi szeretetet mutatnod iránta.

Itt Csicsikov kötelességének tartotta, hogy közbevessen néhány szót.

- Mindenki szeretetre vágyik, kisasszony - mondta. - Mit tehetünk? Még az oktalan állat is szereti, ha megsimogatják. Kidugja a pofáját az ólból: no, itt vagyok, simogass meg!

A tábornok nagyot nevetett.

- Igaz bizony, kidugja a pofáját: simogass meg! Hahaha! Pedig nemcsak a pofája, hanem mindene csupa mocsok, aztán mégis megkívánja, mint mondani szokás, az ajnározást... Hahaha!

A tábornok egész teste remegett a kacagástól. Válla, amelyen valamikor sűrű vállrojtok díszlettek, úgy rázkódott, mintha még mindig sűrű vállrojtok díszlenének rajta.

Csicsikov szintén megengedte magának, hogy nevessen, de a tábornok iránti tiszteletből e hangra: hehehehe. Az ő teste is remegett a kacagástól, de a válla nem rázkódott, mert ő sosem viselt vállrojtot.

- Megkárosítja, meglopja a kincstárt, és még jutalmat vár a nyavalyás! Jutalom nélkül, azt mondja, nem lehet annyit fáradozni... Hahaha!

A fiatal leány nemes vonású, bájos arca fájdalmas méltatlankodást fejezett ki.

- De apám! - kiáltott fel. - Nem értem, hogy nevethetsz ezen. Én az ilyen becstelenségben csak azt látom, ami elszomorító, semmi egyebet. Amikor azt kell tapasztalnom, hogy csalnak mindenki szeme láttára, és a világ még csak meg sem veti a bűnöst, azt sem tudom, hova legyek... olyankor magam is dühössé, sőt gonosszá válok... azt hiszem, hogy... hogy... - Nem tudta folytatni, majdnem sírva fakadt.

- No, no lelkecském, azért ne haragudj ránk - mondta a tábornok -, minderről nem mi tehetünk, nem igaz? - fordult Csicsikovhoz. - Most csókolj meg, és menj a szobádba. Mindjárt öltöznöm kell ebédhez, mert, ugye - fordult ismét Csicsikovhoz, és a szemébe nézett -, remélem, te itt maradsz ebédre?

- Hát... ha kegyelmességed...

- Csak semmi teketória! Hál' istennek, van még mit ennünk. Scsí van bőven.

Csicsikov, két kezét kecsesen előretartva, hálásan s egyúttal hódolattal meghajolt, oly mélyen, hogy a szobában levő tárgyak mind eltűntek szeme elől, csak saját félcipője hegyét láthatta. Egy ideig ebben a helyzetben maradt, s mire felemelte fejét, Ulinyka már nem volt ott. A helyén nagy bajuszú, sűrű szakállú, óriás termetű komornyik állt, kezében ezüst mosdótálat tartva.

- Megengeded, hogy a te jelenlétedben öltözködjem? - kérdezte Csicsikovot a tábornok.

- Kegyelmességed az én jelenlétemben nemcsak öltözködhet, hanem megtehet mindent, ami csak tetszik.

A tábornok levette köntösét, hatalmas karjain feltűrte az ingujjakat, és mosdani kezdett; pocskolt-fröcskölt, mint a kacsa. Csak úgy röpködött mindenfelé a szappanhab.

- Az ám, szeretik, valamennyien szeretik a dédelgetést - mondta, miközben minden oldalról megtörölgette a nyakát. - Simogatni, cirógatni kell őket! Mert dédelgetés nélkül nem tudnak még lopni sem! Hahahaha!

Csicsikov ragyogó hangulatban volt. Hirtelen valami ihlet szállta meg. "Víg kedélyű és nyájas öreg - gondolta -, próbáljuk meg!" Mikor látta, hogy az inas a mosdótállal kiment, felkiáltott:

- Kegyelmes uram! Ön mindenkihez oly jóságos és előzékeny, hogy én is bátorkodom egy rendkívül fontos kéréssel előállni.

- Miről van szó?

Csicsikov óvatosan körülnézett.

- Van nekem egy vénséges vén nagybátyám - kezdte. - Annak van háromszáz lelke... és egyedüli örököse én vagyok. Ahhoz, hogy maga vezesse a gazdaságot már nagyon öreg, de nekem sem akarja átadni. És micsoda különös okkal hozakodik elő! "Én - azt mondja - nem ismerem az unokaöcsémet: lehet, hogy tékozló. Előbb bizonyítsa be, hogy érdemes ember: szerezzen magának ő is háromszáz lelket, akkor átadom neki az én háromszáz jobbágyomat is."

- De hát bolond az a vénember? - kérdezte a tábornok.

- Hiszen ha csak bolond volna, az még hagyján. Hanem micsoda helyzetben vagyok én, kegyelmes uram! Van az öregnek valami kulcsárnéja, annak meg egy csomó gyereke. Megtörténhetik, hogy egy szép napon minden az ő kezükbe kerül!

- Az öregnek elment az esze, azzal megvan - jegyezte meg a tábornok. - Csak azt nem tudom, hogyan segíthetek én ezen?

- Kigondoltam én valamit: ha kegyelmességed a falujabeli holt lelkeket átadná nekem, olyan formák között, mintha élőkről volna szó, adásvételi szerződéssel, én azt a szerződést megmutatnám az öregnek, akkor ő, ígéretéhez képest, átadná nekem a birtokot.

A tábornok erre olyan harsány kacagásban tört ki, ahogyan ember még aligha kacagott. Úgy, amint volt, lehuppant egy karosszékre. Fejét hátravetette, majdhogy meg nem fulladt nevettében. Felriasztotta az egész házat. Ott termett az inas; ijedten futott be Ulinyka.

- Mi történt veled, apuskám? - kérdezte rémülten, és aggódva, értetlenül nézett apja szemébe.

De a tábornok még sokáig nem tudott kinyögni egyetlen szót sem.

- Nincs semmi bajom - mondta, mikor kissé magához tért -, ne aggódj, kedveském. Csak menj vissza a szobádba; mindjárt megyünk valamennyien ebédelni. Nyugodj meg, kedvesem. Hahaha!

Még néhányszor elfulladt, aztán újult erővel tört ki belőle a kacagás, harsogva, betöltötte az egész házat, az előszobától az utolsó kamrácskáig.

Most már Csicsikovot is nyugtalanság fogta el.

- Nahát, az a nagybácsi! Az a nagybácsi! Azt ugyan jól bolonddá teszed! Haha! Élők helyett holtakat kap! Haha! Hahaha!

"Ismét rákezdte! - nyugtalankodott Csicsikov. - Micsoda csiklandós öreg!"

- Haha! - folytatta a tábornok. - Micsoda vadszamár! Hát kinek jutna eszébe ilyesmit követelni: "Előbb szerezzen magának a semmiből háromszáz lelket, akkor én is adok neki háromszáz lelket!" Hisz ez sült bolond!

- Sült bolond, kegyelmes uram.

- Hanem micsoda nagyszerű tréfáid vannak: holtakat adni ajándékba az öregnek! Hahaha! Nem tudom, mit adnék érte, ha láthatnám, amint átadod neki azt az adásvételi szerződést. És mondd, miféle ember az? Nagyon öreg?

- Úgy nyolcvanéves.

- És bírja még a lába? Ámbár elég jó erőben lehet, hiszen van egy kulcsárnéja is...

- Jó erőben! Már csak hálni jár belé a lélek, kegyelmes uram!

- Micsoda szamár! Ugye, hogy szamár?

- Szamár, kegyelmes uram. Félkegyelmű.

- De azért kijár még a házból? Jár emberek közé?

- Jár, de nehezen.

- Vén szamár! De azért egészséges? Vannak még fogai?

- Összesen kettő, kegyelmes uram.

- Ilyen szamár! Már csak ne haragudj, barátocskám... Ha nagybácsi is, azért mégis szamár.

- Szamár hát, kegyelmes uram. Bár rokonom, és fáj a lelkemnek, hogy ezt kell mondanom róla, de hát mit tegyek.

Csicsikov hazudott: egyáltalában nem fájt a lelkének, hogy ezt kellett mondania, mert aligha volt neki valaha is ilyen nagybátyja.

- Hát akkor, kegyelmes uram, arra kérem, engedje át nekem...

- Hogy adjam át neked a holt lelkeket? Ezért a pompás ötletedért akár földestül, koporsóstul, vidd akár az egész temetőt! Hahaha! Jól jár az a vénember! Hahaha! Jól bolonddá teszed a nagybácsit! Hahahaha!

És a tábornok kacagása újra végigharsogott az egész házon.[18]


HARMADIK FEJEZET

- Ha Koskarjov ezredes csakugyan őrült, az nem rossz - mondta Csicsikov, amikor megint a szabad térségeken, mezőkön robogott, s mikor mögötte már minden eltűnt, előtte pedig csak a végtelen égbolt látszott, meg oldalvást két felhő.

- Te, Szelifan! Jól megtudakoltad, melyik út visz Koskarjov ezredeshez?

- Tetszik tudni, Pavel Ivanovics, nekem mindig a kocsival kellett bíbelődnöm, hát nem értem rá. De Petruska kérdezősködött a kocsisnál.

- Hát nem vagy te szamár? Nem megmondtam, hogy Petruskára semmit sem lehet bízni? Petruska tökfilkó, Petruska barom, Petruska, azt hiszem, most is be van rúgva.

- Hát hiszen nem kell ahhoz olyan nagy tudomány! - dünnyögte Petruska félig hátrafordulva, és keresztbe álló szemével ferdén pislantva gazdájára. - Éppen csak le a hegyről, egyenesen a réteken át, azzal megvan, egyéb nem is kell.

- Neked se kellett egyéb, csak bundapálinka, mi? Szép dolog, mondhatom, gyönyörű dolog! Csak látnád magadat! Egész Európa álmélkodnék a szépségeden! - E szavak után Csicsikov megsimogatta állát, és ezt gondolta: "Azért mégis micsoda nagy különbség van egy művelt polgár és egy inas durva arca között!"

Eközben a kocsi a hegyoldalon haladt. Újra szántóföldek és nyárfaligetekkel váltakozó mezők tárultak a szem elé.

Az út alig észrevehetően lejtett, de azért a könnyű, ruganyozott kocsi óvatosan ereszkedett lefelé a mezőkön, a malmok mellett, majd halk zörejjel egy hídon gördült át, végül enyhén bukdácsolva a zötyögtető, hepehupás úton, leért a lapályra. És egyetlen buckát, egyetlen gödröt sem érzett meg az ember oldala. Nem is cséza ez, hanem valóságos gyönyörűség! A távolban homokföld látszott. Gyorsan suhantak mellettük a karcsú égerfák és ezüstös topolyák, ágaik a bakon ülő Petruska és Szelifan arcába csaptak, és minduntalan lesodorták Petruska sapkáját. A mogorva inas leugrált a bakról, és szidta az ostoba fákat meg azokat, akik éppen ide ültették, hanem azért a sapkáját nem kötötte le, még csak a kezével sem tartotta, mert mindannyiszor azt remélte, hogy az már az utolsó eset, többé nem ismétlődik meg. Most már egymás után bukkantak fel a nyírfák és fenyők is. A fák tövénél bozót, a fűben kék nőszirom és sárga erdei tulipán. A fák sötét erdővé sűrűsödtek, s úgy látszott, az éjszaka készül közéjük leszállni. De egyszerre csak mindenfelől tükörcsillogáshoz hasonló fények lobbantak fel. Ritkultak a fák, növekedtek a fények, kivilágosodott. Az utasok előtt tó terült el, vagy négy verszta átmérőjű víztükör; a túlsó parton elszórt, szürke faházakból álló falu. A tó felől kiáltások hangzottak. Vagy húsz ember - ki derékig, ki vállig, ki nyakig a vízben - vontatóhálót húzott az átellenes part felé. Váratlan dolog történt: egy kövér ember - ugyanolyan széles, mint amilyen hosszú, akár a görögdinnye vagy a hordó - belegabalyodott a hálóba, s most ficánkolt a halakkal együtt. Kétségbeejtő helyzetében torkaszakadtából kiáltozott:

- Hé, Gyenyisz Tyelepeny! Add át a kötél végét Kozmának! Kozma, vedd már el Gyenyisztól! Ne húzd meg annyira, nagy Foma! Arrafelé menj, ahol a kis Foma áll! Ördög vigyen benneteket, mondom, hogy még elszakítjátok a hálót!

A görögdinnye szemlátomást nem maga miatt aggódott, hisz olyan kövér volt, hogy egyáltalában nem fenyegette a vízbefúlás veszélye, akárhogy igyekezett volna elmerülni, a víz mindannyiszor felvetette volna, s még ha ketten a hátára ülnek is, ő, mint valami makacs hólyag, velük együtt is, orrából-szájából légbuborékokat eregetve, kissé hápogva, de a víz színén marad. Attól azonban, igenis, nagyon félt, hogy elszakadhat a háló, és kiszabadulhatnak a halak, s ezért a parton állók is újabb köteleket hajítottak felé, és próbálták kifelé vonszolni.

- Pavel Ivanovics - szólalt meg Szelifan -, ez bizonyára a földesúr, Koskarjov ezredes.

- Miből gondolod?

- Abból, hogy tetszik látni, a bőre fehérebb, mint a többieké, meg egészben véve olyan tiszteletre méltó, olyan úri formán testes.

Eközben a hálóba akadt urat már jóval közelebb vontatták a parthoz. Amikor a sekélyebb vízben feneket ért a lába, felállt; ekkor megpillantotta a csézát s a benne ülő Csicsikovot.

- Ebédelt már? - kiáltott oda neki, aztán, még hálóval borítva, kimászott a partra. Olyan volt, mint női kacsó az áttört nyári kesztyűben, egyik kezét szeme fölé tartotta, védelmül a nap ellen, a másikat lejjebb, oda, ahová a fürdőből kilépő medici Vénusz.

- Még nem! - kiáltotta vissza Csicsikov, leemelve sapkáját, és meghajolva a kocsiban.

- No, akkor hálát adhat istennek! Kis Foma, hagyd most a hálót, emeld ki azt a tokhalat a dézsából! - harsogta az úr. - Tökfilkó Kozma, eredj, segíts te is!

Két halász valami szörny fejét emelte ki az óriási dézsából.

- Ez aztán fejedelmi! A folyóból jött ide - magyarázta a gömbölyű úr. - Menjenek máris hozzám. Kocsis, arra lefelé hajts, a veteményeseken át. Fuss, nagy Foma, te tökfilkó, emeld le a kerítésgerendát! Ő majd mutatja az utat, mindjárt ott leszek én is...

A nyakigláb nagy Foma úgy, amint volt, egy szál ingben, szaladt a kocsi előtt az egész falun át - ott minden ház különféle hálókkal, varsákkal volt teleaggatva, mert a férfiak valamennyien halászattal foglalkoztak -, aztán kiemelte egy kert kerítés gerendáját, s a fogat a kerteken át egy térre érkezett, egy fából épült templom közelében; kissé távolabb, a templomon túl, már látszottak az urasági épületek tetői.

"Fura ember ez a Koskarjov" - gondolta magában Csicsikov.

- No, én is itt vagyok - hallatszott egy hang oldalról.

Csicsikov odanézett, hát látja, hogy a gömbölyű úr már mellette hajtat fűzöld nankingkabátban, sárga nadrágban, nyakkendő nélkül, mint Cupido! Oldalvást ült, betöltve az egész kocsit. Csicsikov mondani akart neki valamit, de a pufók férfiú addigra már eltűnt. Kocsija megint azon a helyen bukkant fel, ahol a halat fogták. Ismét harsant a hangja:

- Hallod-e, kis Foma, nagy Foma! Hé, Kozma, Gyenyisz!

Mikor Csicsikov a ház elé ért, legnagyobb meglepetésére a vastag úr már a tornácon állt, és kitárt karokkal várta. Hogy miképp sikerült oly hirtelen otthon teremnie, az felfoghatatlan volt. Összeölelkeztek, és orosz szokás szerint, háromszor megcsókolták egymást keresztbe. A kövér házigazda régi vágású ember volt.

- Üdvözletet hozok önnek őexcellenciájától - mondta Csicsikov.

- Miféle excellenciától?

- A rokonától, Alekszandr Dmitrijevics tábornoktól.

- Ki az az Alekszandr Dmitrijevics?

- Betriscsev tábornok - felelte kissé zavartan és csodálkozva Csicsikov.

- Nem ismerem - jelentette ki meglepve a házigazda.

Csicsikov még nagyobb zavarba esett.

- De hát akkor... Remélem, Koskarjov ezredessel van szerencsém beszélni?

- Ne remélje. Nem hozzá érkezett, hanem énhozzám. Én pedig Pjotr Petrovics Petuh vagyok, Petuh Pjotr Petrovics! - magyarázta a házigazda.

Csicsikov elképedt.

- Hogy lehet ez? Hát ti, átkozott szamarak, mit csináltatok? - förmedt Szelifanra és Petruskára, akik szintén elképedtek, és tátott szájjal, kimeredt szemmel bámultak a két úrra, egyikük a bakról, a másik a kocsi ajtaja mellett állva.

- Nem megmondtam, hogy Koskarjov ezredeshez kell hajtani? Ez pedig Pjotr Petrovics Petuh...

- Nagyon jól tették a legények! Menjetek a konyhába, ezért kaptok egy-egy pohárka vodkát! - mondta Pjotr Petrovics. - Fogjátok ki a lovakat, aztán máris mehettek a cselédházba.

- Én csak töprengek, de fel nem foghatom, hogyan eshetett meg ez a tévedés... - hebegte Csicsikov:

- Semmi tévedés! Előbb kóstolja meg az ebédemet, aztán mondja meg, hogy tévedés-e? Kérem, fáradjon be - mondta Petuh, és karon fogva vezette Csicsikovot a házba. A belső szobákból nyári zubbonyban két fiú jött elébük, vékonyak voltak, mint a fűzfavessző, s apjuknál egy teljes rőffel magasabbak.

- Ezek a fiaim, gimnazisták; az ünnepekre jöttek haza... Nyikolasa, te a vendéggel maradsz, te pedig, Alekszasa, velem jössz. - Ezzel a házigazda eltűnt.

Csicsikov beszélgetni kezdett Nyikolasával. Úgy látszott, a fiúból meglehetősen silány ember válik, mire felnő. Mindjárt kezdetben elmondta, hogy a kormányzósági gimnázium nem ér semmit, hogy ő bátyjával együtt Pétervárra akar menni, mert a vidék egyáltalán nem érdemli meg, hogy ott lakjanak...

"Persze - gondolta Csicsikov -, s a dolog a főváros cukrászdáiban és körutain végződik..."

- No és - kérdezte fennhangon -, milyen állapotban van az édesapja birtoka?

- El van zálogosítva - felelte maga az édesapa, aki ismét megjelent a fogadószobában - mindenestül.

"Baj - gondolta Csicsikov -, ezeknek rövidesen semmijük sem marad: jó lesz sietni."

- Talán nem is kellett volna úgy sietni az elzálogosítással - jegyezte meg együttérzést kifejező tekintettel.

- Oda se neki - felelte Petuh. - Azt mondják, nagyon előnyös a dolog. Mindenki elzálogosítja a birtokát, miért maradnék én el a többiek mögött? Meg aztán én mindig csak itt éltem. Hát most megpróbálok egy kicsit Moszkvában élni. A fiaim is rábeszélnek, fővárosi műveltségre akarnak szert tenni.

"Bolond jószág! - gondolta magában Csicsikov. - Mindent eltékozol, a gyerekeiből is tékozlókat nevel. Pedig a birtokocska egészen rendes. Ha gondját viseli, a parasztoknak is jó dolguk van, ő maga sem él rosszul. De ők fővárosi műveltségre akarnak szert tenni... az éttermekben és színházakban! Így aztán mindent elvisz az ördög! Jobb lenne, ha meghúzódnál falun, te hájas gombóc!"

- Tudom ám, hogy mit gondol - mondta Petuh.

- Mit? - kérdezte riadtan Csicsikov.

- Azt gondolja: "Bolond jószág ez a Petuh. Meghívja az embert ebédre, s az ebéd még nincs készen." De mindjárt meglesz, tisztelt uram Mire egy megnyírt lány befonja a haját, az ebéd is megfő.

- Édesapám, Platon Mihalics jön! - mondta Alekszasa kinézve az ablakon.

- A pej lován jön - vette át a szót Nyikolasa, kihajolva az ablakon.

- Hol? Hol? - érdeklődött élénken Petuh, maga is az ablakhoz lépve.

- Ki az a Platon Mihajlovics? - kérdezte Csicsikov a nagyobbik fiútól.

- A szomszédunk: Platon Mihajlovics Platonov, gyönyörű ember, nagyszerű ember - felelt maga Petuh.

Közben már be is lépett a szobába Platonov, igen szép arcú, magas, délceg férfiú, gyűrűkbe göndörödő fényes, világosszőke fürtökkel, mögötte pedig, réz nyakörvét csörgetve, Jarb nevű, ijesztő pofájú, hatalmas kutyája.

- Ebédelt már? - kérdezte a házigazda.

- Ebédeltem - felelte a látogató.

- Micsoda dolog ez? Azért jött tán, hogy megcsúfoljon? Mi hasznom van nekem önből, ha már megebédelt, mi?

- Megvigasztalhatom - nevetett a vendég -, hogy semmit sem ettem, egyáltalában nincs étvágyam.

- Pedig micsoda jó fogást csináltunk ma, csak látta volna! Milyen hatalmas tokhalat, micsoda óriás pontyokat, micsoda kárászokat fogtunk!

- Még hallgatni is rossz! Ugyan mitől olyan jókedvű?

- Mért bánkódnám? Miért unatkoznám? - kérdezte a házigazda.

- Miért?! Mert az élet unalmas!

- Nem eszik eleget, ez az egész baja. Ezt az unalmat csak mostanság találták ki. Régebben senkinek sem jutott eszébe unatkozni.

- Ugyan, ne kérkedjék! Mintha ön még sosem unatkozott volna!

- Soha! Nem is tudom, honnan venném rá az időt. Reggel alighogy felébred az ember, már jön is a szakács, meg kell rendelni az ebédet, aztán jön a tea, aztán betoppan az intéző, aztán kezdődik a halászat, mire visszaérkezem, már itt az ebéd. Ebéd után alig szundít az ember, megint nyakára jön a szakács, meg kell rendelni a vacsorát; kíváncsi vagyok, mikor érnék rá unatkozni?

Csicsikov egész idő alatt a vendéget nézte, akinek szokatlan szépsége, arányos, délceg termete, elhasználatlan, friss fiatalsága, tiszta gyermekarca, amelyen egyetlen pörsenés sem éktelenkedett, csodálatba ejtette. Ezt az üde arcot nem merték érinteni sem szenvedélyek és szomorúságok, sem indulatok vagy megrázkódtatások, nem mertek nyomot hagyni rajta - de nem is elevenítették meg. Noha időnként gunyoros mosoly suhant át rajta, kifejezése szinte álmos volt.

- Engedje megjegyeznem - szólt Csicsikov -, hogy én sem értem, miképp lehetséges ilyen külsővel unatkozni. Persze, aki pénzzavarral küzd, vagy ellenségek hálójába kerül... mert vannak ám, akik képesek még az ember életére is törni...

- Higgye el - mondta a vendég -, szeretném, ha a változatosság kedvéért olykor valami izgalom érne, akár csak az, hogy mondjuk; megharagítana valaki, de soha semmi. Unatkozom, minden hiába.

- Talán nem elég nagy a birtoka, vagy kevés a jobbágya?

- Szó sincs róla. A fivéremmel együtt tízezer gyeszjatyina földünk és ezernél több jobbágyunk van.

- Furcsa. Sehogy sem értem. Akkor talán rossz volt a termés? Betegség pusztított? Sok férfijobbágy halt meg?...

- Dehogy. A birtokon minden a legnagyobb rendben van, s a bátyám kitűnő gazda.

- És mindezek ellenére unatkozik!... Nem értem - csodálkozott Csicsikov, és vállat vont.

- No, mindjárt elkergetjük az unalmat - szólt a házigazda. - Alekszasa, szaladj gyorsan a konyhába, és mondd meg a szakácsnak, hogy küldjön be nekünk rizses halpástétomot. Hol van az a málészájú Jemeljan s a tolvaj Antoska? Miért nem hozzák az előételt?

De az ajtó már ki is tárult, megjelent a málészájú Jemeljan és a tolvaj Antoska, hozták az abroszokat, asztalkendőket, megterítettek, tálcát tettek az asztalra, rajta különböző színű párlatokkal teli hat pálinkásüveget. A tálcákat és a pálinkásüvegeket hamarosan gyöngysorként vették körül a különféle ínycsiklandó falatokkal megrakott tányérok. A szolgák szünet nélkül jöttek-mentek, fürgén, egymás után hordták be a lefödött tálakat, amelyekből zsír sistergése hallatszott. Az ételhordók, málészájú Jemeljan és tolvaj Antoska ugyancsak kitettek magukért. Melléknevüket csak serkentésül és kedveskedésből kapták. Gazdájuk egyáltalában nem szeretett veszekedni, igen jó lélek volt. Hanem az orosz ember már olyan, hogy kedveli az erős, fűszeres szavakat, mint étkezés előtt a pohárka vodkát. Hiába no, nem szeret semmit, ami édeskés.

Az előételek után következett az ebéd. Itt a békés házigazda már valósággal úgy viselkedett, mint valami erőszakos zsivány. Mihelyt észrevette, hogy valamelyik tányéron csak egy darab van valamelyik ételből, azonnal tett hozzá egy másodikat, mondván: "Pár nélkül sem ember, sem madár nem élhet a világon." Ha két darabot látott a tányéron, harmadikat tett hozzá: "Kettő, az kevés, isten is a szentháromságot kedveli." Ha három darab volt a vendég előtt, odaszólt neki: "Ki látott háromkerekű szekeret? Ki épít háromszögletű házat?" De a négyre, az ötre is tudott szállóigét. Csicsikov tehát vagy tizenkét darabot megevett, és azt gondolta magában: "De most már nem fog többet rám erőltetni a házigazda!" Tévedett, Petuh szó nélkül nyárson sült borjúvesét rakott a tányérjára, annak is a legízletesebb részét.

- Két évig tejen neveltem, úgy ápoltam, úgy becéztem, mint tulajdon fiamat.

- Nem tudok többet enni - szabadkozott Csicsikov.

- Előbb ízlelje meg, aztán mondja, hogy "nem tudok".

- Hiába, nem fér belém. Nincs már hely a gyomromban.

- A templomban sem volt hely, de bement a polgármester, és egyszeriben lett hely. Pedig akkora volt a tolongás, hogy egy almát sem volt hová leejteni. Csak próbálja meg, ez a falatka ugyanaz, mint az a polgármester.

Csicsikov megpróbálta, és csakugyan, az a falat olyan polgármesterféle lehetett: akadt számára hely, pedig úgy látszott, hogy már semmi sem fér be.

"Miért megy az ilyen ember Pétervárra vagy Moszkvába? Hogy fog ott boldogulni? Hiszen ilyen vendégeskedések mellett három év alatt feléli az egész vagyonát az utolsó kopejkáig!" - gondolta magában Csicsikov. Persze nem tudta, hogy ez a jövendölése már be is teljesedett: nem kell három év, már elég három hónap, vendégeskedések nélkül is.

A házigazda egyre töltögetett. Amit a vendégek nem ittak meg, azt odaadta Alekszasának és Nyikolasának, akik különben is csak úgy vedelték a vodkát, egyik poharat ürítették a másik után. Képzelhető volt, miféle ismeretek elsajátítására fognak törekedni, ha majd a fővárosba kerülnek.

A vendégek feltápászkodtak az asztaltól nehézkesen cammogtak az erkélyre, és nehézkesen helyezkedtek el a karosszékekben. A házigazda valami négyüléses, hatalmas zsöllyébe telepedett és azonnal el is aludt. Teljes gömbölyűségében valóságos kovácsfújtatóvá változott: nyitott szájából és orrából olyan hangok törtek elő, amilyenek még a legújabb legdivatosabb zeneszerzők műveiben is csak ritkán hallhatók: dobszó flótakísérettel, meg kutyaugatáshoz hasonló szaggatott búgások, vakkantások.

- Jól fújja! - jegyezte meg Platonov.

Csicsikov elnevette magát.

- Persze, ilyen ebédek után nem unatkozás, hanem alvás szokott következni.

- Nagyon igaz, nagyon igaz. Hanem bocsássa meg, én sehogy sem értem, hogyan unatkozhatik az ember. Hiszen az unalom elűzésének oly sok módja van.

- Például?

- Különösen fiatal emberek számára: tánc, zene, játék valamilyen hangszeren... vagy akár a házasság.

- Kit vennék el?

- Hát nincsenek ezen a környéken szép és gazdag lányok?

- Nincsenek.

- Akkor másutt kell keresni. El kell utazni. - Csicsikovnak hirtelen ragyogó gondolata támadt. - Igen, ez lenne a legjobb unaloműző! - mondta Platonov szemébe nézve.

- Melyik?

- Az utazás.

- Hová utaznám?

- Hát, ha ráér, tartson velem - felelte Csicsikov, és Platonov arcát nézve, ezt gondolta magában: "Pompás dolog lenne. Az útiköltséget megfelezhetnők, a hintójavítás költségét pedig teljesen ő fedezhetné."

- És ön hova utazik?

- Most nem annyira a magam kedvtelésére, mint inkább másvalaki érdekében utazgatok. Betriscsev tábornok, igen jó barátom, s mondhatni, jótevőm, arra kért, látogassam meg a rokonait... Hát persze, megteszem a rokonok miatt is, de részben, hogy úgy mondjam, a magam kedvéért is, mert a világot látni, figyelni a sürgő-forgó embereket, már akárki akármit mond, olyan, mint valami eleven könyvet nézegetni, tanulmányozni... Valóságos tudomány...

Csicsikov, miközben ezt mondta, tovább fűzte gondolatait:

"Csakugyan nagyon jó lenne. Úgy is lehetne intézni a dolgot, hogy az összes költségeket ő fedezze, és hogy az ő lovai húzzák a kocsit, az enyéim meg addig nála, az ő falujában kapnák az abrakot."

"Miért is ne utazgatnék egy kicsit? - gondolta eközben Platonov. - Itthon úgysincs semmi dolgom, a gazdaságot úgyis a bátyám vezeti, egyszóval semmiféle zavart nem okoznék. Miért is ne utaznék el?"

- Hajlandó lenne úgy két napra vendégségbe jönni a bátyámhoz? - kérdezte fennhangon. - Mert máskülönben nem enged el.

- A legnagyobb örömmel. Akár három napra is.

- Hát akkor kezet rá! Utazunk! - mondta egészen felélénkülve Platonov.

Csicsikov a fiatalember tenyerébe csapott.

- Utazunk! - kiáltotta ő is.

- Hova, hova? - kérdezte a házigazda, aki már felébredt, és most tágra meresztett szemmel nézett rájuk. - Nem, nem, kedves uraim! Az ön kocsijának kerekeit leszedettem, az ön csődörét pedig, Platon Mihajlovics, már vagy tizenöt versztányira hajtották innen. Nem, nem, a mai éjszakát már csak töltsék itt, holnap majd korán ebédelünk, aztán elutazhatnak.

Mit felelhettek volna Petuhnak? Maradniuk kellett. Hanem jutalmul csodálatosan szép tavaszi estét élvezhettek. Házigazdájuk kirándulást rendezett a folyón. Tizenkét legény huszonnégy evezővel, dalolva röpítette őket a tükörsima tavon. A tóról tovább siklottak a lankás partok között csillogó széles, nagy folyóra, s minduntalan közel jutottak a folyón keresztben kifeszített halászkötelekhez.

A víz mozdulatlannak látszott, nesztelenül suhantak; mellettük, előttük egyre változott a táj, egyre-másra feltünedező, festői facsoportok, elbájoló kis ligetek gyönyörködtették a szemet. A legények egyszerre csak mind a huszonnégy evezőt a magasba emelték, s a ladik magától, könnyedén, mint a madár, repült a tükörsima vízen. A kormányostól a harmadik evezős - széles vállú siheder - dalba kezdett; tiszta, csengő hangon énekelt, mint a pacsirta, öt másik is belekapott, majd még hat - és zengett, áradt a dal, s határtalan volt, mint Oroszhon. Petuh szíve is hevesebben kezdett dobogni: ő is rázendített, s ha a kórus hangja nem volt elég erős, megtetézte a magáéval. Még Csicsikov is érezte, hogy orosz. Csak Platonov gondolta: "Ugyan mi szép van ebben a bús énekben? Csak bánatosabb lesz az ember."

Mire visszatértek, már egészen beesteledett. Sötétben csapódtak az evezők a vízre, amely már nem tükrözte az eget; sötétben kötöttek ki a parton, ahol helyenként már tüzet raktak a halászok, háromlábú kondérokban főzték a hallevest, friss sügérből. A jószág már mind otthon volt. Régen hazaterelték a teheneket, libákat, a nyomukban felkavarodott por is leülepedett már. A pásztorok a kapuban állva várták a tejesköcsögöket, meg azt, hogy őket is meghívják hallevesre. Halk beszélgetés hallatszott, kutyaugatás hangzott, olykor a szomszéd faluból is. Feljött a hold, a sötét táj lassan megvilágosodott, ezüstfehér fényben úszott. Csodálatos látvány volt ez! De nem akadt senki, aki gyönyörködjék benne. Alekszasa és Nyikolasa - nemhogy tüzes csikókra pattanva beszáguldották volna a szépséges vidéket - csak Moszkvára gondoltak, a cukrászdákra és színházakra, amelyekről egy, a fővárosból érkezett hadapród szokott beszélni. Apjuk azon gondolkozott, hogy mit adjon enni a vendégeinek. Platonov ásított. Valamennyiük közül Csicsikov látszott a legélénkebbnek. "Ejnye, csakugyan, okvetlenül szerzek magamnak egy falut!" - gondolta, és megint fiatal feleségről meg kis Csicsikovokról kezdett ábrándozni.

Vacsorára ismét rengeteget ettek. Pavel Ivanovics, amikor később bement a szobájába lefeküdni, megtapogatta a hasát: "Mint a dob - állapította meg -, ebbe ugyan már nem férne be semmiféle polgármester." A házigazda szobája véletlenül éppen az övé mellett volt, s olyan vékony fal választotta el tőle, hogy minden szó áthallatszott hozzá. Petuh a szakáccsal tanácskozott, s - a másnapi korai reggeli ürügyén - bőséges ebédet rendelt. És micsoda ínycsiklandó részletességgel! Még a halottnak is étvágya kerekedett volna tőle.

- A halas kalácsot négyszögletűre csináld - mondta áhítattal -, az egyik sarkát tok fejével és hátával töltsd meg, a többit gombával, hagymával, haltejjel, velővel és mindennel, ami még akad, csak nagyon jó legyen... Aztán úgy vigyázz, hogy az egyik fele ropogós pirosra süljön, érted, ugye, a másik fele meg világosabb maradjon. Az alsó részét úgy süsd, hogy egészen beleivódjék a töltelék íze... és tudod, leveles legyen, de ne olyan, hogy szétmorzsolódjék, hanem hogy elolvadjon a szájban, mint a hó, észre se vegye az ember. - E szavak után Petuh elragadtatva csettintett a nyelvével.

"Ördög vinné! nem hagy aludni" - gondolta Csicsikov. S a fejét a paplanba bugyolálta, hogy ne halljon semmit. De a házigazda szavai a paplanon át is a fülébe hatoltak:

- ...és körítésül a tok mellé csillag alakúra vágott céklát, rizikegombát, spárgát, karottát adj, meg más effélét, érted, hogy mindenből legyen, mégpedig bőven. A hideg disznógömböcbe jégdarabkát tégy, hogy szép magas maradjon, tudod?...

Petuh még jó néhány fogást rendelt, sokáig hallatszottak még ilyen szavak: "Aztán jól süsd ám ki, jó puhára párold, jó omlós legyen..." Valami pulykapecsenyére vonatkozó utasítások közben Csicsikov végre elaludt.

Másnap valamennyien úgy teleették magukat, hogy Platonov nem tudott nyeregbe ülni, paripáját Petuh lovászával kellett hazaküldeni, a vendégek pedig kocsira szálltak. A nagy, félelmetes kutya lomhán ballagott a kocsi után, az is teleette magát.

- Ez már igazán sok volt a jóból - jegyezte meg Csicsikov, mikor kigördültek az udvarból.

"S mindezt nem unod, ez a bosszantó!" gondolta magában Platonov.

"Volna csak nekem is, mint neked, évi hétezer rubel jövedelmem - gondolta Csicsikov -, eszem ágába sem jutna unatkozni. Meg ott van Murazov, az adóbérlő, könnyű neki... tízmillió... Egészen szép összegecske!"

- Nem lenne baj, ha kerülőt tennénk? A nővéremtől és sógoromtól szeretnék elbúcsúzni.

- A legnagyobb örömmel - felelte Csicsikov.

- Ha önt érdekli a gazdálkodás, akkor érdekelni fogja a sógorom is: kitűnő gazda, aligha találni párját. Tíz év alatt úgy rendbe hozta a birtokát, hogy az most harmincezer helyett kétszázezer rubelt jövedelmez.

- Ó, akkor igazán kiváló ember! Nagyon fogok örülni, ha megismerkedhetem vele. Ilyen ismeretség igazán csak hasznára válhatik az embernek! Az ilyen embertől csak tanulni lehet. És mi a neve?

- Kosztanzsoglo.

Apai és keresztneve?

- Konsztantyin Fjodorovics.

Platonov magára vállalta Szelifan irányítását, ami nagyon hasznos és szükséges volt, mert csak úgy dülöngélt a bakon, Petruska pedig kétszer is lerepült a kocsiról, s végül kötéllel kellett odaerősíteni a helyére. Csicsikov mind a kétszer csak annyit mondott: "Micsoda barom!"

- Nézze csak - szólt Platonov -, itt már az ő birtoka kezdődik. Egészen más, mint a többi föld.

S valóban, a földeken át egyenlő magasságú sudár, fiatal fákból álló erdősáv húzódott, azon túl meg egy öregebb erdő, magasabb, mint a másik; aztán újra földsáv következett amelyet, az előbbihez hasonlóan, egy fiatalabb és egy öregebb erdő borított, s a kocsi három erdőn haladt keresztül, mint három kapun.

- Mindez nála valami nyolc-tíz év alatt nőtt meg ilyen szépen, más húsz esztendő alatt sem ért volna el ilyen eredményt.

- És neki hogy sikerült?

- Azt majd kérdezze meg tőle magától. Nagyszerűen érti a dolgát, nála semmi sem vész kárba. Nemcsak a talajt ismeri, hanem tudja, melyik növénynek milyen környezetre van szüksége, melyik gabonaféle milyen fákat tűr meg a szomszédságában. Nála mindennek három-négy rendeltetése van egyszerre. Neki az erdő azonkívül, hogy fát szolgáltat - arra kell hogy bizonyos helyeken, bizonyos mértékben növelje a talaj nedvességét, lehullott levelei bizonyos mennyiségű trágyát, lombjai bizonyos mértékű árnyékot adjanak... Amikor körös-körül aszály van, nála nincs. Amikor körös-körül mindenütt rossz a termés, nála nem rossz. Kár, hogy én magam kevéssé értek ezekhez a dolgokhoz, hát nem is tudok mindent úgy elmondani, ahogy kellene, hanem ő aztán csodálatosan ért mindenhez... Varázslónak nevezik...

"Valóban csodálatra méltó férfi lehet - gondolta Csicsikov -, kár, hogy ez a fiatalember olyan felületes, és nem tudja részletesebben elmondani a dolgot."

Végre megpillantották a falut. Szinte városnak tetszett a három magaslaton, három templom körül elszórtan fekvő házak sokaságával; körös-körül mindenütt óriási asztagok, kazlak és magtárak emelkedtek.

"Ez már igen - gondolta Csicsikov -, látszik, hogy itt olyan gazda lakik, aki érti a dolgát."

A parasztházakon is, a szekereken is látszott, hogy erősek, tartósak és meglehetősen újak. A parasztok arckifejezése értelemről tanúskodott. A szarvasmarha mind válogatott fajta volt, még a paraszt disznaja is úgy tekingetett a világba, mint valami nemesember. Itt, látnivalóan, olyan parasztok éltek, akik, mint a nóta mondja, lapáttal szedik az ezüstöt. Nem voltak itt angolparkok, meg cikornyás, nyírt pázsitok, hanem, mint a régi időkben, magtárakból és munkásházakból álló sugárút vezetett egészen az urasági házig, hogy az úr mindent láthasson, ami körülötte történik; a háztetőről tizenöt versztányi körzetben fényszóró világította meg az egész vidéket. Az érkezőket a bejáratnál fürge szolgák fogadták, egészen másfélék, mint a részeges Petruska, ha frakk helyett házi szövésű kék posztóból készült kozák kaftánt viseltek is.

A ház asszonya sietett ki a tornácra. Üde volt, pirospozsgás, szép, mint az isten napja, és úgy hasonlított Platonovhoz, mint egy csepp víz a másikhoz, azzal a különbséggel, hogy az asszony nem volt unott és lankadt, hanem beszédes és vidám.

- Hozott isten, bátyám! Úgy örülök, hogy eljöttél! Konsztantyin ugyan nincs itthon, de nemsokára hazajön.

- Hát hol van?

- Valami vevőkkel van dolga a faluban - felelte a fiatalasszony, és bevezette őket a szobába.

Csicsikov kíváncsian nézegetett körül annak a nem mindennapi embernek a házában, akinek évi kétszázezer a jövedelme. Azt gondolta, talál olyan jeleket, amelyekből megtudhat valamit a házigazda tulajdonságairól, mint ahogyan az üres kagylóból következtetnek az egykor benne élt osztriga vagy csiga tulajdonságaira. Itt azonban nem juthatott semmiféle következtetésre. A szobák mind egyszerűek, csaknem üresek voltak. Sehol falfestmények, képek, bronzok, virágok, porcelánokkal megrakott polcok, még könyvek sem. Egyszóval, minden arra mutatott, hogy az itt lakó ember élete túlnyomó részét nem a négy fal között éli, hanem kinn, a földeken, mezőkön, s hogy tennivalóit nem szibarita módra a kandalló előtti kényelmes karosszékben ülve fontolja meg, előre, hanem kint a munka színhelyén alakulnak ki a tervei, s azokat ott mindjárt meg is valósítja. A szobákban Csicsikov csak asszonyi gazdálkodás nyomait láthatta: az asztalokon és székeken tiszta hársdeszkák feküdtek, azokon pedig szétterítve szárítani való virágszirmok.

- Miféle szemetet szárítgatsz itt, húgom? - kérdezte Platonov.

- Hogy mondhatsz olyat, hogy szemét! - méltatlankodott a háziasszony. - Ez a legjobb szer hideglelés ellen. Tavaly a parasztokat mind ezzel gyógyítottuk ki. Ezekből itt kivonatot készítünk, ez meg befőzéshez kell. Ti mindig kinevetitek a befőzött, besózott ételeket, de amikor eszitek, bezzeg dicséritek.

Platonov a zongorához lépett, és válogatni kezdett a kották között.

- Úristen, micsoda ócskaságok? Nem szégyelled magad, húgom?

- Hát bizony, kedvesem, én már régen nem érek rá, hogy zenével foglalkozzam. Nyolcéves kislányom van, azt kell tanítanom. Idegen országból való nevelőnőre bízzam, csak azért, hogy ráérjek muzsikálni Már bocsáss meg, kedves bátyám, azt én nem teszem.

- Jaj, micsoda unalmas teremtés lett belőled, húgom - mondta Platonov, és az ablakhoz ment. - De már jön a sógor - tette hozzá.

Csicsikov is az ablakhoz sietett. A tornác felé egy negyven év körüli, napbarnította, fürge férfi közeledett. Öltözékére nem fordított különös gondot, teveszőr kabát és gyapjúsapka volt rajta. Két oldalán, levett sapkával, két egyszerűbb ember haladt, és beszélt hozzá. Az egyik valami jobbágy, a másik egy átutazó kulák - minden hájjal megkent fickó - kék kaftánban. Minthogy a tornác előtt álltak meg, beszélgetésük behallatszott a szobákba.

- Legjobban teszitek, ha megváltjátok magatokat a földesúrtól. Nem bánom, adok rá kölcsönt is, később majd ledolgozzátok - mondta nekik Kosztanzsoglo.

- Nem. Konsztantyin Fjodorovics, miért váltanánk meg magunkat? Fogadjon fel bennünket. Itt önnél mindent megtanul az ember. Ilyen gazdát, mint ön, az egész világon nem sokat lehet találni. Most az a mi bajunk, hogy nem tudunk magunkra vigyázni. A kocsmárosok most olyan italt tartanak, hogy ha egy pohárkával lehajt az ember, olyan szomjas lesz tőle, hogy vederszámra inná. Az ember észre se veszi, már be is rúgott. Nagyon nagy a kísértés. Ravasz ez a világ, isten úgyse! Mintha minden összeesküdnék, hogy megtévelyedjék a muzsik... most már kitalálták a dohányt is, meg mindenfélét... Mitévők legyünk, Konsztantyin Fjodorovics? Hiszen csak emberek vagyunk, nem tudunk uralkodni magunkon.

- No de gondold csak meg: hiszen nálam is jobbágy lennél. Igaz, hogy nálam mindjárt mindent kapsz, tehenet is, lovat is. Csakhogy a dolog úgy áll, hogy én többet is követelek a parasztjaimtól, mint bárki más. Nálam első a munka; nekem dolgozol, vagy magadnak, egyre megy, semmiképpen sem tűröm a henyélést. Én magam is dolgozom, mint az igavonó barom, de nálam úgy kell dolgozniuk a jobbágyoknak is, mert azt tapasztaltam, testvér, hogy minden rosszra a tétlenség viszi rá az embert. Hát mindezt gondoljátok meg nyugodtan, és beszéljétek meg egymással.

- Beszéltünk mi már erről Konsztantyin Fjodorovics. Még az öreg emberek is azt mondják, hogy minek annyit okoskodni! Önnél minden paraszt jómódú: megvan annak az oka. Itt még a pópák is barátságosak. Tőlünk meg a pópákat is elvették, nincs aki eltemesse a halottainkat.

- Azért mégiscsak menj haza, és előbb tanácskozzatok a dologról.

- Igenis, kérem.

- Ejnye no, kérem, Konsztantyin Fjodorovics - kezdte a másik oldalán haladó kékkaftános -, tegye meg már azt a kis szívességet, engedjen már valamit...

- Megmondtam már: nem szeretek én alkudozni. Én nem vagyok olyan, mint azok a földesurak, akikhez mindig aznap szoktál menni, amikor lejár a bankkölcsönük határideje. Ismerlek én benneteket: valamennyien jegyzéket vezettek arról, hogy kinek mikor kell kölcsönt vagy effélét fizetnie. Egyszerű a dolog: az illetőt szorongatják a hitelezői, hát féláron is odaadja a termést. De nekem mi szükségem a te pénzedre? Nálam akár három évig is heverhet a termés. Nekem nincs törleszteni valóm a banknál.

- Tökéletesen igaz, Konsztantyin Fjodorovics. Hiszen nem is kapzsiság vezet engem, kérem, csak az, hogy fenntartsam az összeköttetést önnel a jövőre nézve is. Méltóztassék elfogadni tőlem háromezer rubel foglalócskát.

A kulák egy csomó zsíros bankjegyet szedett elő a kebeléből, Kosztanzsoglo hidegvérrel átvette, és olvasatlanul a hátsó zsebébe gyömöszölte.

"Hm! - gondolta Csicsikov. - Mintha csak a zsebkendőjét tenné el."

Kosztanzsoglo megjelent a fogadószoba ajtajában. Csicsikovot most még jobban meglepte arcának barnasága, sűrű, fekete haja, amelybe helyenként már idő előtti ősz szálak is vegyültek, élénk tekintete és lényének délszaki származásra valló, lobbanékony jellege. Nem volt egészen orosz. Maga sem tudta honnan kerültek ősei az országba. Családfájával nem sokat törődött, úgy vélekedvén, hogy úgysem az a fontos, a gazdaságban pedig se nem szoroz, se nem oszt. Egyébként szilárd meggyőződése volt, hogy ő orosz, nem is tudott más nyelven, csak oroszul.

Platonov bemutatta neki Csicsikovot. A két férfi összecsókolózott.

- Szabadulni akarok a rossz kedvemtől, hát elhatároztam, hogy beutazok néhány kormányzóságot - mondta Platonov. - Pavel Ivanovics pedig felajánlotta, hogy tartsak vele.

- Nagyszerű - jegyezte meg Kosztanzsoglo. - És milyen helyekre szándékozik menni? - kérdezte nyájasan Csicsikovhoz fordulva.

- Őszintén szólva - felelte Csicsikov fejét előzékenyen oldalt hajtva és a szék karfáját simogatva - most nem annyira a magam kedvtelésére, mint inkább másvalaki érdekében utazgatok. Betriscsev tábornok, igen jó barátom, s mondhatni, jótevőm, arra kért, hogy látogassam meg a rokonait. Hát persze megteszem a rokonok miatt is, de részben, hogy úgy mondjam, a magam kedvéért is, mert utazni, nem is szólva az aranyér tekintetében elérhető kedvező eredményről, világot látni, figyelni a sürgő-forgó embereket... olyan, hogy úgy mondjam, mint valami eleven könyvet tanulmányozni... valóságos tudomány.

- Hát nem is árt néha egy kicsit körülnézegetni a világban.

- Nagyon találóan tetszett megjegyezni: csakugyan nem árt! Igazán nem! Az ember olyan dolgokat lát, amilyeneket egyébként sosem látott volna, olyan emberekkel kerül össze, akikkel sosem találkozott volna. Az ilyenekkel elbeszélgetni valósággal aranyat ér, mint például az én esetemben ez a mostani alkalom... Kéréssel fordulok önhöz, mélyen tisztelt Konsztantyin Fjodorovics: oktasson engem, oktasson, tanítása az igazságról, mint a harmat, csillapítja lelkem szomjúságát; mint a mannát, úgy várom az ön éltető szavát.

- De hát mire taníthatnám én önt? - kérdezte zavartan Kosztanzsoglo. - Hiszen én sem jártam magasabb iskolába.

- Bölcsességre, mélyen tisztelt uram, bölcsességre: arra a bölcsességre, hogy miképpen kell a gazdaságot helyesen kormányozni, miképpen lehet biztos jövedelemre szert tenni, miképpen lehet igazi, tehát nem elképzelt, hanem valóságos javakat szerezni, ily módon honpolgári kötelességet is teljesíteni s a honfitársak tiszteletét is kivívni.

- Tudja mit? - szólt Kosztanzsoglo, és elgondolkozva nézett rá. - Maradjon itt egy napocskára. Megmutatom a gazdaságot, és elmondok mindent. Látni fogja, hogy nem kell a vezetéséhez különös tudomány.

- Csakugyan maradjon - mondta a háziasszony, és fivéréhez fordulva, hozzátette: - Igazán, maradj, hova sietnél?

- Nekem mindegy. De mit szól hozzá Pavel Ivanovics?

- Ó, én a legnagyobb örömmel maradok. Hanem a dolog úgy áll, hogy nekem meg kell látogatnom Betriscsev tábornok rokonát, bizonyos Koskarjov ezredest...

- Hisz az... őrült!

- Úgy van, őrült. Nem is mennék én hozzá, de hát Betriscsev tábornok, igen jó barátom, s mondhatni, jótevőm, arra kért...

- Hát akkor, tudja mit? - fordult hozzá Kosztanzsoglo. - Hajtasson át hozzá most. Az út alig tíz verszta, vagy még annyi sem, a homokfutóm befogva vár. Induljon most mindjárt, teára már vissza is érkezhetik.

- Remek gondolat! - kiáltott Csicsikov, és már vette is a kalapját.

A kocsi előállt, és félóra alatt elröpítette az ezredeshez. Az egész faluban nagy volt a felfordulás, mindenütt építkeztek, átépítettek, javítottak, az utcákon halomban állt a törmelék, a mész, a tégla, a deszka. Némelyik ház olyan volt, mint valami középület. Az egyiken aranybetűs felírás hirdette: "Mezőgazdasági szerszámok lerakata", egy másikon: "Főszámvevőség", egy harmadikon: "Mezőgazdasági bizottság", a negyediken: "Falusiak alapvető népművelési intézete", és az ördög tudja, még mi minden.

Az ezredest magas irodai asztalánál állva találta, foga között írótollat szorongatott. Nagyon barátságosan fogadta Csicsikovot. Igen jóindulatúnak és előzékenynek látszott. Mindjárt arról kezdett beszélni, milyen nagy fáradságba került birtokát a jólét és fejlettség jelenlegi fokára emelnie; panaszkodott, milyen nehéz megértetni a paraszttal, hogy vannak magasabb rendű megnyilatkozások, amelyek az embernek a kultúra finomultabb élvezeteit nyújtják: a művészet, a tudomány; hogy a parasztasszonyokat, sajnos, mindmáig nem tudta rábírni a fűzőviselésre, mikor pedig Németországban - ahol ő 1814-ben ezredével állomásozott - egy molnár lánya még zongorázni is tudott; hogy azonban ő, a tudatlanok minden konoksága ellenére is, feltétlenül eléri majd, hogy az ő falujabeli muzsikok szántás közben Franklinnak a villámhárítóról írt könyvét, vagy Vergilius Georgicon-ját vagy A talaj vegyi összetételé-t fogják olvasni.

"Hát még mit nem! - gondolta magában Csicsikov. - Lám, én mindmáig még a Lanvalličre hercegnő-t sem olvastam ki, sosem jut rá időm."

Az ezredes még sokat beszélt arról, hogy miképpen kell a népet boldoggá tenni. E tekintetben igen nagy jelentőséget tulajdonított a párizsi divatnak és általában az öltözködésnek. Szentül hitte, hogy ha az orosz parasztoknak csak a felét német nadrágba bújtatnák - azonnal föllendülne a tudomány, felvirágozna a kereskedelem, és Oroszországban beköszöntene az aranykor.

Csicsikov merően nézett rá, és azt gondolta magában: "No, ezzel, úgy látszik, nem kell sokat teketóriázni", és mindjárt kijelentette, hogy ilyen és ilyen lelkekre van szüksége, a rendes formák közt, adásvételi szerződéssel.

- Ha szavait jól értettem - mondta az ezredes a legcsekélyebb zavar nélkül -, ez kérés, ugye?

- Úgy van.

- Akkor tessék írásba foglalni, és benyújtani a jelentések és feljelentések iktatási osztályán. Az osztály a megfelelő megjegyzések megtétele után továbbítja hozzám; tőlem a mezőgazdasági ügyosztályra kerül, onnan, a szükséges javítások és pótlások hozzáfűzésével, a tiszttartóhoz; a tiszttartó a titkárral egyetértésben...

- No de kérem! - kiáltott fel Csicsikov. - Hisz ilyenformán, tudja isten, meddig húzódik el az ügy! Aztán meg, hogy lehet erről írásban tárgyalni? Hisz ez nem olyan természetű... izé... A szóban forgó lelkek ugyanis... bizonyos értelemben holtak.

- Nagyon helyes; akkor írja is úgy, hogy a lelkek bizonyos értelemben holtak.

- Micsoda? Hogy holtak? Így nem lehet írásba foglalni. Mert igaz ugyan, hogy holtak, de úgy kell feltüntetni, mintha élők volnának.

- Nagyon helyes. Akkor írja is úgy, hogy: úgy kell feltüntetni, vagy azt a látszatot kell kelteni, úgy kell tenni, mintha élők volnának. Írásbeli beadvány nélkül ezt nem lehet megcsinálni. Példa rá Anglia és maga Napóleon. Majd adok ön mellé egy megbízottat, aki elvezeti önt az illetékes hivatalokba.

Csöngetett. Valami titkárféle lépett be.

- Titkár! Jöjjön be egy megbízott! - Bejött a megbízott, félig paraszt, félig hivatalnok. - Íme, ez az ember majd elvezeti önt az illetékes hivatalos helyekre.

Csicsikov rászánta magát - már csak kíváncsiságból is -, hogy elmegy a megbízottal, és megnézi azokat az illetékes hivatalokat. Az iktatóosztály létét csak a felirat hirdette, ajtaja be volt zárva. Vezetőjét, Hrulevet, áthelyezték az újonnan létesült mezőgazdasági építkezési bizottságba. Helyét Berjozovszkij, az ezredes inasa foglalta el, de az építő bizottság azt is kivezényelte valahová. Bebotlottak a mezőgazdasági ügyosztályra, de ott átalakítások folytak: felráztak valami részeg embert, de az egyetlen értelmes szót sem tudott kinyögni. "Hát bizony nagy összevisszaság van nálunk - mondta végül a megbízott. - Az urat orránál fogva vezetik. Itt mindenben az építő bizottság rendelkezik, az meg mindenkit elrángat a munkától, küldözgeti az embereket erre-amarra, ahova neki tetszik. Nálunk csak az érhet el valamit, aki az építő bizottságnál van." A megbízott szemlátomást nem volt megelégedve az építő bizottsággal. És Csicsikov láthatta is, hogy ahova csak nézett, mindenütt építkeztek. Mást aztán már nem is akart látni. Visszament az ezredeshez, és elmondta neki, hogy így meg így áll a dolog, mindenütt a legnagyobb zűrzavar uralkodik, senkitől egy értelmes szót nem lehet hallani, iktatóhivatal pedig egyáltalában nincs is.

Az ezredesben csak úgy forrt a nemes felháborodás, hálája jeléül erősen megszorította Csicsikov kezét. Azután tüstént tollat ragadott, és a lehető legszigorúbb fogalmazásban nyolc kérdést intézett az illetékesekhez: az építő bizottság mi jogon rendelkezik önhatalmúan az ő hatáskörén kívül eső hivatalnokokkal? Hogyan tűrhette az osztályfőnök, hogy egy vezető, a hivatala előzetes átadása nélkül, más küldetést vállaljon? És miképp tűrhette oly egykedvűen a mezőgazdasági szakosztály, hogy iktatóhivatal egyáltalában nincs is?

"Tyűha micsoda zűrzavar" gondolta Csicsikov, és már távozni akart.

- Nem, most már nem engedem el. Most már az én becsületemről, az én tekintélyemről van szó. Majd megmutatom én, mi az a szervezett, szabályszerű gazdasági rendszer! Most majd olyan embernek adom át az ön ügyét, aki egymagában többet ér, mint a többiek valamennyien: egyetemet végzett. Ilyenek az én jobbágyaim! Hogy drága idejét ne vesztegesse hiába, kérem, fáradjon be a könyvtáramba - mondta az ezredes, és kinyitott egy kis oldalajtót -, van itt könyv, papír, toll, ceruza, minden. Rendelkezzék velük tetszés szerint, mintha csak saját házában volna. A művelődés lehetőségét mindenkinek meg kell adni.

Így beszélt Koskarjov, miközben látogatóját a könyvtárba vezette. Nagy terem volt ez, megrakva könyvekkel a padlótól a mennyezetig. Akadt ezek között számos szakmunka: erdészeti, baromfitenyésztési, disznótenyésztési, kertészeti szakkönyvek, különféle szaklapok, amelyeknek csak mutatványszámait küldözgetik szét, előfizetési felhívással, de amelyet senki sem olvas. Mikor Csicsikov meggyőződött arról, hogy ezek nem a kellemes időtöltés célját szolgáló könyvek, egy másik szekrényhez ment - csöbörből vödörbe: ott csupa bölcseleti munkát látott. Többek közt hat vaskos kötetből álló sorozatot, amelynek ez volt a címe: Előkészítő bevezetés a gondolatok világába. A közösség, az összefüggés, a lényeg elmélete a társadalmi termékenység szerves alapjainak megértéséhez való alkalmazásban.

Csicsikov forgatta a lapokat, de minduntalan ilyen kifejezésekre bukkant: jelenség, fejlődés, elvontság, zártság, befejezettség, meg az, ördög tudná mindet elsorolni. "No, ez nem nekem való" - állapította meg Csicsikov, és egy harmadik szekrényhez lépett; ott csupa művészeti könyvet látott. Kihúzott egy óriási kötetet, amely tele volt szemérmetlen mitológiai képekkel, azt kezdte nézegetni. Az efféle képek rendszerint nagyon tetszenek a középkorú agglegényeknek, sőt néha öreguracskáknak is, akik balettben és hasonló, a képzeletet felgyújtó dolgokban szeretnek gyönyörködni. Végignézegette a könyvet, és éppen egy másik efféle művet akart elővenni, amikor belépett Koskarjov ezredes, ragyogó arccal és egy irattal.

- Minden a lehető legnagyobb rendben van! Az az ember, akiről az imént beszéltem, valóságos lángész! Elő is léptetem, haladéktalanul valamennyi többi fölé helyezem, és teljes, külön osztályt szervezek neki! Nézze csak, micsoda világos fő! És az egészet néhány perc alatt fogalmazta meg!

"No, hála istennek" - gondolta Csicsikov és készült meghallgatni a ragyogó fogalmazványt. Az ezredes olvasni kezdett:


"Az ügyre vonatkozóan, amelyet Nagyságod megbízásából tüzetesen áttanulmányoztam, bátorkodom a következőket jelenteni:

1. Pavel Ivanovics Csicsikov miniszteri tanácsos úrnak már a kérvénye is félreértést foglal magában, mert a revíziós jegyzékbe fölvett lelkeket meggondolatlan módon holtaknak nevezi. Valószínűleg úgy méltóztatott érteni, hogy közel vannak a halálhoz, nem pedig úgy, hogy már meghaltak. Egyébként maga ez az elnevezés a tudományok empirikus - s valószínűleg az egyházközségi iskola által korlátozott - tanulására mutat, mert hiszen a lélek halhatatlan.


- Furfangos kópé! - jegyezte meg Koskarjov elégedetten félbeszakítva az olvasást. - Itt egy kicsit az orrára koppintott önnek! De azért ismerje be ön is, hogy ragyogó tolla van annak az embernek!


2. Az egész birtokon egyetlen elzálogosítatlan lélek sincs, sem a halálhoz közel levő, sem másféle, mert valamennyi kivétel nélkül el van zálogosítva, sőt újra elzálogosítva egyenként kétszázötven rubelével, kivéve a kis Gurmajlovka falut, amely vitás helyzeténél fogva és a Pregyiscsev földesúrral folyamatban levő pereskedés következtében bírói zár alatt van, mint ezt a Moszkvai Hivatalos Közlöny 42. számában közhírré is tették."


- Hát miért nem mondta ezt nekem mindjárt? Miért marasztalt itt mindenféle hiábavalóságok miatt? - fakadt ki bosszúsan Csicsikov.

- Mert szükséges volt, hogy mindezekről a megfelelő formák között, írásba foglalt kimutatás alapján győződjék meg. Ez nem tréfa, kérem! Csak úgy, véletlenül, a bolond is megláthatja a dolgok állását, de tudatosan kell látni mindent, tudatosan!

Csicsikov fogta a sapkáját, és dühösen, minden udvariassági szabály mellőzésével kiszaladt az ajtón: haragudott. A kocsi már útra készen várta, mert a kocsis tudta, hogy a lovak abrakoltatására vonatkozóan írásbeli kérvényt kellett volna benyújtania, amelynek elintézésére, a zab kiutalására csak másnap került volna sor. Bármilyen goromba és tiszteletlen volt is Csicsikov, az ezredes udvariasan és finoman viselkedett. Erősen megszorította a kezét, magához ölelte, és köszönetet mondott, amiért alkalmat adott neki, hogy tudomást szerezzen arról, micsoda munka folyik a hivatalokban. Közölte vele, hogy feltétlenül megregulázza, lehordja a vétkeseket, máskülönben még elalszik az ügy, s a kormányzás rugói meglazulnak, megrozsdásodnak; de ennek az esetnek kapcsán pompás ötlete támadt: új bizottságot alakít, amelynek az lesz a dolga, hogy ellenőrizze az építő bizottságot és felügyeljen rá úgyhogy akkor majd senki sem merészel lopni.

Csicsikov haragosan, elégedetlenül érkezett vissza, oly későn, hogy akkor már régen égtek a gyertyák.

- Miért maradt nála olyan sokáig? - kérdezte tőle Kosztanzsoglo, amikor belépett az ajtón.

- Miről tudott vele annyi ideig beszélni? - kérdezte Platonov.

- Ilyen bolondot soha életemben nem láttam - jelentette ki Csicsikov.

- Az még semmi - mondta Kosztanzsoglo. - Koskarjov még vigasztaló jelenség, sőt tanulságos jelenség mert benne, karikatúrává torzítva, megmutatkoznak tudálékoskodóink jellegzetes tulajdonságai, azoké a tudákosoké, akik, mielőtt saját környezetük viszonyait jól megismernék, mindenféle külföldről behozott ostobaságot akarnak meghonosítani. Mit művelnek ezek: hivatalokat, gyárakat, iskolákat állítanak fel, bizottságokat meg tudja ördög, miféléket alakítanak. Az 1812-i francia hadjárat után kicsit magukhoz tértek, most aztán, nosza! lerombolnak minden eredményt. Hiszen ezek nagyobb pusztítást vittek véghez, mint a franciák, úgyhogy Pjotr Petrovics Petuh hozzájuk képest még jó földbirtokos.

- De hiszen most ő is elzálogosította a birtokát a banknál - mondta Csicsikov.

- Hát bizony, nálunk mindenki bankkölcsönre támaszkodik, minden a bankok kezére jut - felelte Kosztanzsoglo, de már kissé ingerülten. - Kalapgyárakat, gyertyagyárakat létesítenek. Londonból hozatják a mesterembereket, kereskednek, alkudoznak. Földbirtokosokból - pedig mily tiszteletre méltó hivatás ez! - kalmárrá, gyárossá vedlenek! Szövőgépeket hozatnak... muszlint szőni a városi szajháknak, örömlányoknak...

- Hiszen neked is vannak gyáraid - jegyezte meg Platonov.

- Az ám, de ki akart itt gyárakat létesíteni? Maguktól keletkeztek! Felhalmozódott a sok gyapjú, eladni nem tudtam, hova tettem volna? Hát elkezdtem posztót szövetni, de egyszerű, vastag posztót, azt itt helyben a piacokon olcsó áron mindjárt meg is veszik, mert olyan posztó az, amilyenre a parasztjaimnak van szüksége. A birtokomon levő vizek partjain, ahol halászat folyik, hat év alatt rengeteg halpikkely meg csont és egyéb hulladék gyűlt össze, mit kezdtem volna azzal? Elkezdtem enyvet főzetni belőle, kerestem is rajta negyvenezer rubelt. Nálam ez mindennel így van.

"Ejha! - gondolta Csicsikov, és tágra nyílt szemmel meredt rá. - Micsoda összegeket vág ez zsebre!"

- Meg aztán azért is foglalkoztam ilyesmikkel, hogy kenyérhez juttassam a parasztokat, akik seregestül bolyongtak munka nélkül, s az éhhalál fenyegette őket, mert a gyárossá vedlett földbirtokosok jóvoltából, akik abbahagyták a szántás-vetést, beköszöntött az éhínség. Hát ilyenfajta gyár akad nálam sok, testvér. Minden évben másféle, aszerint, hogy mi az, amiből a legtöbb maradék, hulladék halmozódik fel. Nézz csak körül figyelmesen a magad gazdaságában: minden szemét jövedelmet hajt, minden hitványság, amelyet odább rúgsz, és azt mondod rá: nem kell. Csakhogy én ezeknek nem építek oszlopos, oromzatos palotákat.

- Csodálatos... De a legcsodálatosabb, hogy minden szemét, jövedelmet hajt... - álmélkodott Csicsikov.

- Nincs ezen semmi meglepő. Hiszen ha az emberek olyan egyszerűen fognák fel a dolgot mint amilyen! De mindegyik ezermester akar lenni; nem egyszerű, hanem bonyolult eszközökkel akar végezni minden munkát! Ezért képes elutazni egyenesen Angliába! Ez itt a baj! Ostobaság! - kiáltotta Kosztanzsoglo, és köpött egyet. - Pedig amikor külföldről visszatér, még százszor nagyobb szamár!

- Ejnye, Konsztantyin, már megint dühbe gurultál! - nyugtalankodott a felesége. - Pedig tudod, hogy az árt neked!

- Hát hogyne volnék dühös! Hiszen ha mindez idegenekkel történnék! De olyanokról van szó, akik közel állnak a szívemhez. Mégiscsak elszomorító, hogy az orosz jellem egyre romlik. Az orosz természetben most olyan Don Quijote-i vonások nyilvánultak meg, mint még soha! Ha az orosz ember a művelődésre adja magát, a műveltség Don Quijote-ja lesz: olyan iskolákat állít, amelyekben semmi hasznosat nem lehet tanulni; aki azokból kikerült, sehol sem állja meg a helyét, sem falun, sem városban, és leissza magát, hogy emberi méltóságát érezze. Ha emberbaráti feladatokra adja magát, a jótékonyság Don Quijote-ja lesz: milliós költséggel építtet hasznavehetetlen, cifra oszlopcsarnokos kórházakat, jóléti intézményeket, ő maga tönkremegy, és másokat is tönkrejuttat, nesze neked jótékonyság!

Csicsikovot nem a művelődés és a jótékonyság érdekelte. Ő arról szeretett volna hallani részletesen, hogyan hajt jövedelmet minden szemét. De nem kérdezősködhetett, Kosztanzsoglo nem hagyta szóhoz jutni, fékezhetetlenül áradtak belőle a keserű szavak:

- Azon törik a fejüket, hogyan műveljék ki a jobbágyot!... Tedd előbb jómódúvá, jó gazdává, majd kiművelődik az magától is! Hiszen az utóbbi időkben az egész világ úgy megháborodott, hogy el se tudja képzelni! Hogy ezek a firkászok is mi mindent össze nem írnak! Mihelyt valamelyik tejfölösszájú kiad valami füzetecskét, mind rávetik magukat. Ilyeneket prédikálnak: "A paraszt túlságosan egyszerűen él. Meg kell ismertetni vele a fényűzést, olyan igényeket kell ébreszteni benne, amelyeknek kielégítése meghaladja vagyoni helyzetét..." Arról persze nem esik szó, hogy ők maguk éppen a fényűzés jóvoltából rongyok lettek és nem emberek, ördög tudja, miféle betegségeket szedtek fel, s nincs az a tizennyolc éves ifjonc, aki már ki ne tapasztalt volna mindent: foga sincs, haja sincs, kopasz, mint a tök - és most a parasztot is meg akarják mételyezni. Hiszen hálát kell adni istennek, hogy még van nálunk legalább egy egészséges népréteg, amely nem ismeri ezeket a hóbortokat. Nálunk a szántóvető ember a legtiszteletreméltóbb - miért akarják bántani? Bárcsak minden ember olyan volna, mint a szántóvetők!

- Ezek szerint ön úgy véli, hogy a szántás-vetés a legjövedelmezőbb foglalkozás? - kérdezte Csicsikov.

- Nem arról van szó, hogy a legjövedelmezőbb, hanem a legbecsületesebb. Arcod verejtékével műveld meg a földet, mondja az írás. Ezen nincs mit okoskodni. Évszázados tapasztalatok bizonyítják, hogy a földműveléssel foglalkozó emberek erkölcsösebbek, tisztábbak, nemesebbek, fennköltebb lelkűek. Nem azt mondom, hogy mással ne foglalkozzunk - de mindennek az alapja a földművelés legyen. Erről van szó. Gyárak majd amúgy is létesülnek, de azok majd olyan cikkeket állítanak elő, amelyekre a népnek szüksége van, és úgy, hogy itt, a helyszínen, könnyen hozzáférhetők legyenek - nem pedig holmi fényűzést szolgáló, mindenféle hóbortos igénynek megfelelő gyárak, amelyeknek termékei csak elkorcsosítják a mai embert. Nem olyan gyárak kellenek nekünk, amelyek fenntartásuk és áruik értékesítése céljából piszkos eszközökhöz folyamodnak, és elrontják, tönkreteszik a szerencsétlen népet. Az én birtokomon nem is lesz ám ilyen, beszélhetnek nekem az előnyeiről, nekem nem kellenek azok a magasabb igényeket ébresztő termékek, dohány se, cukor se, még ha milliókat veszítek, akkor sem. Ha mindenáron akarják, taszítsák a fertőbe, a romlásba a világot - de ne az én segítségemmel! Én tiszta maradok isten előtt! Húsz éve élek én a néppel, tudom, mi következménye lehet ezeknek a dolgoknak.

- Engem leginkább az ejt csodálatba, hogy ésszerű gazdálkodással minden maradék, hulladék, sőt minden szemét jövedelmet hajt - mondta Csicsikov.

- Hm! A közgazdászok! - folytatta Kosztanzsoglo oda sem figyelve, arcán maró gúnnyal. - Pompás emberek azok a közgazdászok! Egyik bolond ül a másik nyakában, a harmadik meg hajtja őket. Egy se lát tovább az orránál! Szamár! És még felmászik a katedrára, pápaszemet tesz fel... Ostobaság! - kiáltotta, és mérgében ismét köpött egyet.

- Mindenben tökéletesen igazad van, csak kérlek, ne heveskedj annyira - nyugtatta a felesége. - Mintha nem lehetne erről úgy beszélni, hogy ne kelj ki magadból!

- Ha az ember önt hallgatja, mélyen tisztelt Konsztantyin Fjodorovics, akkor, hogy úgy mondjam, behatol az élet értelmébe, szinte érzi, tapintja a dolog magvát... De félretéve az általános emberi dolgot, engedje meg, hogy az egyénire hívjam fel figyelmét. Ha tegyük fel, földbirtokos lennék, és rövid idő alatt szeretnék annyira meggazdagodni, hogy ezzel, úgyszólván, teljesítsem honpolgári kötelességemet, hogyan kellene hozzákezdenem, mit kéne tennem?

- Mit kéne tennie, hogy meggazdagodjék? - vette át tőle a szót Kosztanzsoglo. - Hát először is...

- Menjünk vacsorázni! - szólalt meg a háziasszony; felkelt a díványról, a szoba közepére ment, és kissé megborzongó fiatal tagjait nagykendőbe burkolta.

Csicsikov csaknem katonásan felpattant a székről, s támaszul karját nyújtotta neki, majd két szobán át ünnepélyesen vezette az ebédlőbe; ott már az asztalon állt a födetlen levesestál, s a fűszerek, zöldségek és friss tavaszi gyökerek kellemes illata áradt belőle. Mind asztalhoz ültek. A szolgák letakart tálakban ügyesen, gyorsan egyszerre felraktak minden fogást és minden evőeszközt, aztán távoztak. Kosztanzsoglo nem szerette, ha az inasok hallgatják az urak beszélgetését, és még kevésbé, ha evés közben a szájukba néznek.

Csicsikov megette levesét, és kihörpintett egy pohárka magyar tokajira emlékeztető csodálatosan jó italt, azután ismét a házigazdához fordult:

- Engedje meg, mélyen tisztelt uram, hogy visszatérjek az imént félbeszakadt beszélgetésünkre. Azt voltam bátor kérdezni öntől, hogy mit kéne tennem...[19]



- A birtokért, ha negyvenezret kérne érte, azt is nyomban megadnám.

- Hm! - Csicsikov elgondolkozott. - Akkor hát miért nem veszi meg ön maga? - kérdezte kissé bátortalanul.

- Tudni kell végül is mindennek a határát. Éppen eleget vesződöm a magam birtokával. Meg aztán a nemesek itt nálunk már úgyis kígyót-békát kiáltanak rám, azt állítják, hogy visszaélek szorult helyzetükkel, és potom áron vásárlom össze a földeket. Ezzel már torkig vagyok.

- Milyen rossznyelvűek az emberek mindenütt! - jegyezte meg Csicsikov.

- Hát még itt, a mi kormányzóságunkban, azt el sem képzelheti! Engem nem is hívnak másképp, csak világ kapzsijának, telhetetlen pénzeszsáknak. Ha róluk magukról van szó, mindenre találnak mentséget: "Én - azt mondják - persze mindenemet elfecséreltem, de csak azért, mert magasabb igényeknek megfelelően éltem, pártoltam a gyárosokat (vagyis a gazembereket), pedig hát nyilván lehet disznó módjára is élni, mint Kosztanzsoglo."

- Bárcsak én lehetnék olyan disznó! - mondta Csicsikov.

- Persze mindez csak hazugság és ostoba fecsegés. Micsoda magasabb igények ezek? Kit szednek rá az ilyesmivel? Könyveket ugyan vesznek néha, de sosem olvasnak. Csak kártyáznak és részegeskednek. Ellenem pedig csak azért acsarkodnak, mert nem rendezek ebédeket, és nem adok nekik pénzt kölcsön. Ebédeket azért nem adok mert az nekem terhes volna: nem szoktam meg. De ha valaki eljön hozzám, és eszi azt, amit én eszem, nagyon szívesen látom. Hogy pedig pénzt nem adok kölcsön, az ostoba fecsegés: ha olyan ember fordul hozzám, aki valóban szorult helyzetbe került, és részletesen el is mondja nekem, hogy szándékozik felhasználni a tőlem kért pénzt, ha szavaiból látom, hogy okosan akarja felhasználni, s hogy az csakugyan nyereséget jelent neki: sosem tagadom meg a kölcsönt, még kamatokat sem számítok.

"Ezt azért jó lesz megjegyezni" - gondolta magában Csicsikov.

- A segítséget sosem tagadom meg - folytatta Kosztanzsoglo -, de nem vagyok hajlandó pénzemet az ablakon kidobni. Nem bánom én, ha szidnak is érte. Ördög bújjék bele, fogja magát és lakomát csap valamelyik szeretője tiszteletére, vagy megbolondult, és újonnan akarja berendezni a házát, vagy álarcosbálba készül valami feslett életű nőszeméllyel, vagy valami évfordulót akar ünnepelni annak emlékére, hogy haszontalanul élt e földön - hát ezeknek, ilyesmire adjak én pénzt kölcsön!...

Kosztanzsoglo megint köpött egyet, és majdnem kicsúszott a száján valami illetlen, szitkozódó kifejezés a felesége jelenlétében. Arca elsötétült, vonásaira a hipochondria komor árnyéka ereszkedett. Homlokán keresztben is, hosszában is ráncok jelentek meg, az érzékeny, felingerelt epe izgatottságának jelei.

- Engedje meg, mélyen tisztelt uram, hogy visszatérjek az imént félbeszakadt beszélgetésünkre - szólt Csicsikov, és gyorsan felhajtott még egy pohárka igazán kitűnő málnalikőrt. - Ha én, mondjuk, megvenném azt a birtokot, amelyről ön az előbb tett említést, mennyi idő alatt lehetne annyira meggazdagodni, hogy...

- Ha gyorsan akar meggazdagodni - vágott a szavába hirtelen és mogorván Kosztanzsoglo, aki igen rossz hangulatban volt -, akkor sosem lesz gazdag; ha azonban úgy akar meggazdagodni, hogy nem kérdezősködik, mennyi időbe telik az, akkor hamarosan meggazdagodik.

- Egyszóval így áll a dolog! - álmélkodott Csicsikov.

- Így bizony! - csattant fel Kosztanzsoglo, mintha haragudnék Csicsikovra. - Szeretni kell a munkát, másképpen semmit sem lehet elérni. Szeretni kell a gazdálkodást. Úgy ám! S higgye el, csöppet sem unalmas dolog az. Csak úgy kitalálták az emberek, hogy falun unalmas az élet... Nekem meg az lenne halálosan unalmas, ha csak egyetlen napot kéne városban töltenem, úgy, ahogyan ők lebzselnek a klubjaikban, vendéglőikben és színházaikban. Bolond, szamár, ostoba nemzedék! A gazda nem unatkozhatik, nincs is rá ideje. Az ő életében nincs egy csöppnyi üresség sem, minden perce tele van zsúfolva. Hányféle dolga van! s milyen dolga! Az ő foglalkozása igazán lélekemelő. Annyi bizonyos, hogy a földet művelő ember együtt halad a természettel, az évszakokkal, részese és társa mindennek, ami a teremtésben végbemegy. Figyelje csak meg egy kerek év munkáját. Még be sem köszönt a tavasz, már minden és mindenki felkészülten várja jöttét: előkészítjük a vetőmagvakat, kiválogatjuk és megmérjük a gabonát a csűrökben, szárítókban; betanítjuk az új munkásokat. Egész évben mindent előre megvizsgálunk, előre kiszámítunk. Aztán egyszerre csak megtörik a jég, megindulnak a folyók, majd egészen felszárad és megrepedezik a föld, a veteményesekben és a kertekben már dolgoznak az ásók, a földeken meg az ekék és boronák, ültetnek, vetnek. Érti, mi ez? Csekélység! A jövő aratását vetik! Az egész föld áldását vetik! Milliók táplálékát vetik!... Azután jön a nyár... A kaszálás... a réteken... Aztán hirtelen itt az aratás; aratják a rozsot, a búzát, az árpát, a zabot. Mindenütt csak úgy ég a munka, egyetlen percet sem szabad vesztegetni, ha húsz szeme volna az embernek, bőven akadna mindnek néznivalója. Amikor ezzel is elkészültünk, és megünnepeltük az aratást is, következik a cséplés, a gabona behordása a magtárakba, aztán az őszi szántás, majd a csűrök, istállók rendbe hozása, javítása, az asszonyok munkája; aztán számadást csinál az ember, és látja, mi mindent végzett... ez már valami. Hát még a tél!... Minden szérűn csépelnek, a kicsépelt magot átszállítják a pajtákból a magtárakba. Az ember elnéz a malomba, a műhelyekbe, vágószínbe, benéz a parasztokhoz is, hogy lássa, hogyan dolgoznak önmaguknak. Én például, ha látom, hogy az ács ügyesen bánik a szekercével, képes vagyok két óráig is ott állni és nézni, olyan gyönyörűség nekem a jó munka. S ha meggondolom, hogy mi a célja mind e munkának, és látom, hogy körös-körül minden gyarapodik, sokasodik, gyümölcsöt hoz, jövedelmet hajt - akkor olyan érzés fog el, hogy azt ki se lehet mondani. És nem azért ám, mert több lesz a pénzem, hanem mert - pénz ide, pénz oda - mindez az én két kezem munkája, látom, hogy mindezt én hoztam létre, én vagyok a teremtője, és mindenre én árasztok bőséget és áldást, mint valami varázsló. Hát hol találna ön nekem ehhez hasonló gyönyörűséget? - kérdezte Kosztanzsoglo, és felemelte arcát, amelyről már eltűntek a ráncok. Mint valami cár a koronázása ünnepén, úgy ragyogott az egész ember, arca valósággal sugárzott. - Az egész világon nincs ilyen gyönyörűség! Éppen ebben utánozza istent az ember. Isten magának tartotta fenn a világ teremtésének munkáját mint legfőbb gyönyörűséget, az embertől pedig azt követeli, hogy boldogságot, jólétet teremtsen maga körül. És ezt nevezik unalmas foglalkozásnak!

Mint valami paradicsomi madár énekét, úgy hallgatta Csicsikov házigazdája bűvösen hangzó szavait! Nagyokat nyelt az élvezettől. Szeme olajosan fénylett, tekintetében elragadtatás csillogott, időtlen időkig elhallgatta volna ezt a beszédet.

- Konsztantyin! - szólalt meg a háziasszony. - Ideje asztalt bontani.

Valamennyien fölkeltek. Csicsikov támaszul karját nyújtotta a háziasszonynak, és visszavezette, de mozdulatai már nem voltak olyan fürgék és lendületesek, mert gondolatait most valóban életbevágóan fontos dolgok foglalkoztatták.

- Akármit is mondasz, bizony unalmas az élet - szólalt meg mögöttük Platonov.

"Ez a vendég nem buta ember - gondolta magában a házigazda; a szavai megfontoltak és nem is holmi firkász" - állapította meg, és még jobban felderült, mintha saját szavai vidították volna fel, s mintha örült volna, hogy talált embert, aki elég okos ahhoz, hogy meghallgassa az okos tanácsot.

Amint aztán elhelyezkedtek a gyertyákkal megvilágított, barátságos kis szobában, szemközt az erkéllyel, ahonnan üveges ajtó nyílt a kertre, s a szendergő fák fölött ragyogó csillagok bekandikáltak hozzájuk, Csicsikovot rég nem tapasztalt jóleső érzés fogta el: mintha hosszan tartó kóborlás után végre ismerős, nyájas hajlék fogadta volna be, mintha már minden vágya teljesült volna, s ő elhajítva vándorbotját így kiáltana fel: "Elég volt!" Mindenki összeakad néha olyan emberrel, akinek beszédét szívesebben hallgatja, mint másokét, akinek szavai közelebb férkőznek a lelkéhez, buzdítóbban hatnak rá, mint más szavak. És néha váratlanul, valami isten háta mögötti, csöndes kis fészekben bukkanunk olyan emberre, akinek szívet melegítő, lelkesítő szavai feledtetik velünk az úttalan utakat, a gyakori hajléktalanságot, a mai kor értelmetlen lármáját, az emberek romlottságát, álnokságát. Élénken és örökre bevésődik az ily kellemesen töltött este, nem felejtjük el azt sem, hogy ki volt jelen, ki hol ült, mit tartott a kezében, nem felejtjük el a falakat, a szögleteket, a legjelentéktelenebb apróságokat sem.

Csicsikov emlékezetébe is ilyen mélyen vésődött be ennek az estének minden részlete: az egyszerű bútorzatú, kedves kis szoba, az okos házigazda nyájas, jóindulatú arckifejezése, de még a tapéta mintái sőt a Platonovnak átnyújtott borostyán szipkájú pipa is, amelyből a fiatalember a füstöt félelmetes kutyája, Jabr orrába fújta, aztán Jabr prüszkölése, és a háziasszony mosolygó korholása: "Hagyd már abba, ne bántsd szegényt!", a barátságosan világító gyertyák a szögletben cirpelő tücsök, az üveges ajtó, a ragyogó csillagokkal teleszórt tavaszi éjszaka, amely a kert fáira könyökölve kandikált be hozzájuk, s a csalogányok dala a zöld, sűrű bokrok mélyén.

- Csodálatos, feledhetetlen szavakat mondott, kedves és tisztelt Konsztantyin Fjodorovics - szólalt meg Csicsikov. - Merem állítani, hogy egész Oroszországban nem találkoztam olyan okos emberrel, mint ön.

A házigazda elmosolyodott. Maga is úgy érezte, hogy ebben a megállapításban rejlik némi igazság.

- Nem - mondta -, ha igazán okos embert akar megismerni, van itt nálunk egy, akiről csakugyan el lehet mondani, hogy okos, s akinek én nyomába se érek.

- Lehetséges, hogy van ilyen ember? - álmélkodott Csicsikov. - Ki az?

- A mi adóbérlőnk, Murazov.

- Ezt a nevet már hallottam! - kiáltott fel Csicsikov.

- Olyan ember az, aki nemcsak egy birtokot, hanem egy egész országot is el tudna kormányozni. Ha én uralkodó volnék, azonnal kinevezném pénzügyminiszterré.

- És azt a teljességgel valószínűtlen, minden képzeletet meghaladó hírt terjesztik róla, hogy már tízmilliót szerzett!

- Az ám, tízet! Negyvennél is többet! Csakhamar fél Oroszországot megkaparintja.

- Ne mondja! - kiáltott fel Csicsikov, és kimeresztette a szemét, még a száját is nyitva felejtette.

- Ez az igazság. Érthető is: akinek csak néhány százezre van, az lassan gazdagodik, de akinek milliói vannak, annak nagyobb a hatósugara. Amihez hozzányúl, megkétszereződik, megháromszorozódik, még ha nem akarja is. Óriási területen ő az úr. Ott már versenytársak nincsenek. Minden árat ő szab meg, nincs senki, aki túllicitálhatná.

- Szentséges úristen! - mormolta Csicsikov keresztet vetve, és Kosztanzsoglóra meredt, még a lélegzete is elakadt. - Ezt nem lehet felfogni ésszel! Az embernek ijedtében még az értelme is megbénul. Egy bogárka láttán álmélkodni szoktak a gondviselés bölcsességén, de az én szememben sokkal csodálatosabb az, hogy halandó ember kezén ilyen óriási összegek foroghatnak. Engedje meg, hogy egy körülményre vonatkozóan kérdezzek valamit öntől: természetesen nem minden bűn nélkül alapozta meg a vagyonát?

- A vagyon megalapozása is a legkifogástalanabb, legszabályszerűbb módon történt.

- Hihetetlen! Ha ezrekről volna szó, még valahogy megérteném, de milliók...

- Éppen ellenkezően: ezreket nehéz törvényes módon szerezni, de a milliók már könnyen halmozódnak fel. A milliomos nincs rászorulva arra, hogy görbe utakra térjen; egyenes úton haladhat, és mindent fölszed, ami csak elébe kerül. Mások nem szedhetik fel, nem telik az erejükből, neki nincsenek versenytársai. Erejének hatósugara nagy, mondom, amihez csak nyúl, megkétszereződik, megháromszorozódik, még ha nem akarja is. De az ezrekkel mit lehet kezdeni? Legföljebb tíz-húsz százalékot hoznak.

- És ami mindennél megfoghatatlanabb: kopejkákkal kezdte.

- Másképpen nem is lehet. Ez a dolgok törvényszerű rendje - mondta Kosztanzsoglo. - Aki ezresek birtokosául született, ezresekből nevelkedik, az már nem szerez, abban már megvannak és vele együtt fejlődnek az igények, szeszélyek, meg tudja ördög, még micsodák. Mindent az elején kell kezdeni, nem a közepén, kopejkával, nem pedig rubellel, alulról, nem pedig felülről. Csak így lehet jól megismerni az embereket és körülményeket, amelyek között majd boldogulnunk kell. Ha némely dolgot a maga bőrén tapasztal ki az ember, ha felfedezi, hogy minden kopejkát háromkopejkás szög tart, ha egy sereg megpróbáltatáson megy keresztül, csak akkor tanulta ki a dolgot, csak akkor lesz okos, akkor nem téved, és nem követ el ostoba tévedéseket a vállalkozásaiban. Higgye el, így van ez. Az elején kell kezdeni, nem a közepén. Aki azzal áll elém: "Adj nekem százezret, mindjárt meggazdagodom", abban nincs bizalmam, az csak vaktában vág neki a dolognak, nem a bizonyosra épít. Kopejkával kell kezdeni.

- Akkor én hamarosan meggazdagodom - mondta Csicsikov, önkéntelenül a holt lelkekre gondolva -, mert én csakugyan semmivel kezdem.

- Konsztantyin - szólalt meg a háziasszony -, ideje már, hogy Pavel Ivanovics pihenjen, aludni térjen, te pedig még egyre beszélsz.

- Meg is fog gazdagodni, okvetlenül - mondta Kosztanzsoglo, nem is hallgatva feleségére -, csak úgy ömlik majd önhöz a pénz, patakokban árad önhöz az arany, azt se fogja tudni, hova tegye a jövedelmét.

Pavel Ivanovics elbűvölten hallgatta e szavakat. Gondolatai mámorosan csapongtak az áhított arany ábrándvilágában. Felhevült képzelete díszes aranymintákkal hímezte ki jövendő dús nyereségeinek aranyszőnyegét, s szüntelenül fülében csengtek a házigazda szavai: "Patakokban árad önhöz az arany, patakokban..."

- No, Konsztantyin, most már igazán ideje, hogy Pavel Ivanovicsot aludni engedjük.

- Ejnye, mit akarsz? Hát menj; ha neked úgy tetszik - mondta Kosztanzsoglo. Körülnézett, mert az egész szobát betöltötte Platonov harsány horkolása, mellette pedig Jabr még hangosabban fújta. A házigazda most már belátta, hogy csakugyan ideje visszavonulni, felrázta Platonovot: "Eleget horkoltál!" - mondta neki, azzal jó éjt kívánt Csicsikovnak, ki-ki szobájába ment, és hamarosan aludtak valamennyien.

Csak Csicsikovnak nem jött álom a szemére. Ébren tartották a gondolatai. Azon töprengett, miképp lehetne belőle nem állítólagos, hanem valóságos földesúr. A házigazdával folytatott beszélgetése után minden oly egyszerűnek tetszett. A meggazdagodás lehetősége oly közelinek, oly nyilvánvalónak látszott. A gazdálkodás nehéz munkája oly könnyűnek, bonyolult feladatai oly világosaknak és érthetőknek tűntek fel, s úgy érezte, ez a hivatás felel meg leginkább az ő természetének. Csak sikerüljön ezeket a holt lelkeket elzálogosítania a banknál, és valóságos földbirtokot vásárolnia! Már látta magát tevékenykedni, intézkedni, pontosan úgy, ahogyan Kosztanzsoglótól hallotta: serényen, körültekintően; nem fog semmi újítást meghonosítani, mielőtt a régit keresztül-kasul meg nem ismeri; mindenről saját szemével győződik meg, minden parasztot személy szerint ismer; mindent, ami fölösleges, távol tart magától, csak a munkának, a gazdaságnak szenteli magát. Előre élvezte azt az elégedettséget, amelyet akkor fog érezni, amikor már szigorú rendet teremtett, s a gazdasági gépezet minden rugója, kereke élénken, fürgén, szabályosan működik. Mindenütt nagy lendülettel megindul a munka, s mint ahogyan a malomban a magból egykettőre liszt lesz, úgy itt minden kacatból, minden szemétből - készpénz lesz, készpénz! Állandóan a mintaszerű gazda képe lebegett előtte. Szemében ő volt a legkülönb ember egész Oroszországban, és személyes tiszteletet érzett iránta. Eddig csak olyan embereket tisztelt akinek magas rangjuk vagy tekintélyes vagyonuk volt. Az eszéért még soha senkit sem tisztelt. Kosztanzsoglo volt az első. Megértette, hogy vele nem lehet tréfálni. Most más terv foglalkoztatta - az, hogy megveszi a Hlobujev-féle birtokot. Tízezer rubelje volt. Úgy gondolta, hogy tizenötezret megpróbál kölcsönkérni Kosztanzsoglótól, aki maga mondta, hogy hajlandó bárkinek segítségére lenni, aki meg akar gazdagodni. A többit bankkölcsön útján szerzi meg, vagy az eladó majd egyszerűen vár egy kicsit. Hisz ez is lehetséges: legföljebb majd pereskedik, ha kedve tartja! Ezen sokáig gondolkozott. Végül az álom, amely az egész házat már teljes négy órája tartotta - mint mondani szokás - a karjaiban, őt is karjaiba vette. Mély álomba merült.


NEGYEDIK FEJEZET

Másnap úgy ment minden, mint a karikacsapás. Kosztanzsoglo nagyon szívesen adott tízezer rubelt, kamat nélkül, jótálló nélkül - egyszerűen nyugta ellenében. Ilyen készségesen volt hajlandó segíteni bárkinek, aki a vagyonszerzés útjára akart lépni.

Megmutatta Csicsikovnak egész gazdaságát. Minden berendezés olyan egyszerű, oly okos volt, hogy a munka szinte magától ment. Egyetlen perc sem múlt el haszontalanul. Sehol a legcsekélyebb hanyagságot nem lehetett tapasztalni. Ha bármi baj történt, az ezerszemű földesúr hirtelen ott termett, és azonnal helyrezökkentett mindent. Tétlenül lézengők sehol sem voltak. A paraszt szántott-vetett, boronált; arcáról értelem és elégedettség sugárzott.

Még Csicsikov is csak meglepetéssel láthatta, mennyi hasznosat művel ez az ember csöndben, feltűnés nélkül, nem épít légvárakat, és nem firkál hóbortos tervezeteket az egész emberiség boldogulásáról. S mily meddőn, mily haszontalanul telik a fővárosi urak élete, akik csak bokájukat csapkodják össze a parketteken és megtöltik a vendéglőket, vagy a légvárépítőké, akik a birodalom távoli zugában odújukból törvényeket diktálnak az államnak.

Csicsikov, elragadtatva mindattól amit látott, még szilárdabban eltökélte, hogy földbirtokos lesz. Kosztanzsoglo nemcsak megmutatott neki mindent, hanem felajánlotta, hogy elkíséri Hlobujevhez, s majd együtt nézik meg az eladó birtokot. Csicsikov igen jókedvű volt. Bőséges reggeli után mindhárman Pavel Ivanovics csézájába ültek, a házigazda könnyű kocsija üresen ment utánuk. Jabr előrefutott, és elriasztotta az útról a madarakat. Az út két oldalán, teljes tizenöt versztán át Kosztanzsoglo földjei és erdei húzódtak. Az erdők rétekkel váltakoztak. Itt egyetlen fűszál sem nőtt fölöslegesen, s az egész olyan volt, mint valami kert, mint valami paradicsom. De mikor Hlobujev birtokára értek, akaratlanul is elhallgattak: az erdők helyén kopár, lelegelt bokrok, siralmasan ritka, rothadó zabvetés, amelyet teljesen elborított, megfojtott a konkoly és másféle gaz. Végül rozoga parasztkunyhók tünedeztek fel, közöttük pedig egy új, lakatlan ház. Tetőre már nyilvánvalóan nem telt, hát úgy hagyták, csak szalmával fedve és egészen megfeketedve. A gazda egy másik, földszintes kis házban lakott. Kiszaladt elébük, elnyűtt kabátban és ócska, lyukas csizmában, álmosan, kócosan és lerongyoltan, de az arcában volt valami jóság.

Nagyon megörült a vendégeknek, mintha rég nem látott testvérei érkeztek volna meg.

- Konsztantyin Fjodorovics! Platon Mihajlovics! De örülök, hogy eljöttek! Hadd dörzsöljem meg a szememet! Én már bizony azt hittem, hogy hozzám senki el nem látogat. Mindenki kerül, mint a pestist, attól félnek, hogy kölcsönt kérek. Ó, Konsztantyin Fjodorovics, nehéz az életem, nagyon nehéz! Bevallom, hogy mindennek magam vagyok az oka. De hát mit tegyek? Disznók módjára éltem. Bocsássanak meg, uraim, hogy ilyen öltözetben fogadom önöket, a csizmám, mint látják, lyukas. Mit parancsolnak, mivel vendégelhetem meg?

- Ne fáradjon. Üzleti ügyben jöttünk. Vevőt hoztam. Ez itt Pavel Ivanovics Csicsikov - mondta Kosztanzsoglo.

- Nagyon örvendek. Engedje, hogy megszorítsam a kezét.

Csicsikov mindkét kezét odanyújtotta.

- Nagyon szívesen megmutatom a birtokot, igen tisztelt Pavel Ivanovics, meglátja, hogy igazán figyelemre méltó. Hanem ebédeltek már, uraim?

- Ebédeltünk, ebédeltünk - felelte Kosztanzsoglo, hogy mennél hamarabb szabaduljon. - Ne késlekedjünk, hanem induljunk máris.

- Menjünk, menjünk - mondta Hlobujev, és fogta a sapkáját. A vendégek feltették sapkájukat, és elindultak a falu utcáján.

Az utca mindkét oldalán kapcarongyokkal betömött, parányi ablakú rozzant, vaksi viskók álltak.

- Menjünk, hogy lássák az én rendetlenségemet, az én könnyelműségemet - mondta ismét Hlobujev. - Hát persze, azt jól tették, hogy már ebédeltek. Akár hiszi, akár nem, Konsztantyin Fjodorovics, még csak egy csirke sem akad a háznál, idáig jutottam!

Felsóhajtott, de mintha érezte volna, hogy Konsztantyin Fjodorovicsban mindez nem kelt különösebb részvétet, karon fogta Platonovot, és előrement vele, erősen szívéhez szorítva a fiatalember kezét. Kosztanzsoglo és Csicsikov hátramaradtak, és egymást karon fogva, kissé távolabbról követték amazokat.

- Nehéz, az én életem, Platon Mihajlovics - mondta Hlobujev -, el sem képzeli, milyen nehéz. Pénztelenség, kenyértelenség, csizmátlanság. Önnek ez persze kínaiul van. Mindezzel nem törődném én, ha fiatal és egyedülálló ember volnék. De amikor vénségemre sújt ez a nyomorúság, és feleségem, öt gyermekem van, hát hogyne bánkódnám... ha akarok, ha nem, mindig bánkódom...

- No és ha eladja a faluját, az segít magán? - kérdezte Platonov.

- Jaj, dehogy segít! - mondta Hlobujev, és csak legyintett. Minden az adósságokra megy, nekem legföljebb ezer rubel marad.

- Hát akkor mit fog csinálni?

- Isten tudja.

- Miért nem kezd valamibe, hogy kikecmeregjen ebből a nyomorúságos helyzetből?

- Ugyan mibe foghatnék?

- Valamilyen állás után kellene néznie.

- Hiszen én kormányzósági titkár vagyok, hát miféle állást adhatnak nekem? Csak valami olyat, amely szóra sem érdemes. Mit érnék én ötszáz rubel fizetéssel? Hiszen feleségem és öt gyermekem van.

- Menjen intézőnek.

- Ki bízná rám a birtokát, amikor a magamét is tönkretettem?

- No de ha éhenhalás fenyegeti, mégiscsak kezdeni kell valamit. Megkérdezem a bátyámtól, nem tudna-e valaki révén állást szerezni önnek a városban.

- Nem, Platon Mihajlovics - mondta sóhajtva Hlobujev, és erősen megszorította Platon kezét -, nem érek én már semmit, nem válnék én már be sehol. Megrokkantam, mielőtt még megöregedtem volna, a derekam is fáj, régi bűnök miatt a vállamat meg reuma gyötri. Mihez fogjak? Miért károsítsam a kincstárt? Most úgyis emelkedett az állami hivatalnokok száma, mert az ő állásuk jól jövedelmez. Isten őrizz, hogy az én járandóságom miatt is emeljék a szegénységben sínylődök adóját.

"Lám, mindez a könnyelműség következménye - gondolta Platonov -, ez még rosszabb, mint az én álmosságom."

Mialatt pedig ezek ketten így beszélgettek, Kosztanzsoglo, aki Csicsikovval néhány lépésnyi távolságban követte őket, magából kikelve fordult társához:

- Nézze - mondta mutogatva -, micsoda nyomorba döntötte a parasztjait! Se szekerük, se lovuk. Ha marhavész üt ki, nem szabad az embernek a saját érdekét néznie: inkább adja el mindenét, de gondoskodjék igavonó állatokról a jobbágyok számára, hogy egyetlen napig se maradjanak munkaeszközök nélkül! Most már évek alatt sem lehet helyrehozni ezt a mulasztást! A paraszt meg közben ellustult, megszokta a henyélést és a részegeskedést. Mert ezek, ha csak egy évig munka nélkül élnek, örökre elromlanak, hozzászoknak a rongyokhoz és a csavargáshoz... Hát a föld! Nézze csak, milyen a föld! - mondta felháborodva, és a rétekre mutatott, amelyek mindjárt a házak után következtek. - Ez itt mind árterület. Én itt lent termelnék, és csak maga a len vagy ötezer rubelnyi jövedelmet hajtana; répát ültetnék, az is hozna négyezret. Nézze, ott a hegyoldalon kihajtott a rozs, de csak az elhullajtott magvakból. Ő nem vetett semmi gabonafélét, azt tudom. Látja azokat a szakadékokat? Azokban én olyan erdőket növesztenék, hogy a varjú sem tudna a fák csúcsáig felrepülni. Ő meg kiaknázatlanul hagy ilyen kincsesbányát! Ilyen remek birtokot így elhanyagolni! Ha nem volt mivel szántani, ásóval kellett volna dolgozni a veteményesekben. Fogott volna ásót ő maga, állította volna oda feleségét is, gyerekeit, cselédeit is. Mihaszna naplopója! Halj meg, nyavalyás, de dolgozz! Akkor legalább kötelességed teljesítése közben halsz meg, nem pedig úgy, hogy disznó módra telezabálod magad ebédnél! - mondta dühösen, és köpött egyet, homloka pedig elsötétült az epés indulattól.

Mikor a meredek, gazzal benőtt szakadékhoz értek, megpillantották a távolban kanyargó folyót, a sötét hegynyúlványt, valamivel közelebb pedig, a fák között, Betriscsev tábornok házának egy részét, amögött, a messzeség kéklő ködén át, a lombos erdőkkel borított lankás hegyet, amelyről Csicsikov nyomban eltalálta, hogy az már minden bizonnyal Tyentyetnyikové, és így szólt: - Milyen szép lenne a táj, ha én itt erdőt ültetnék...

- Úgy veszem észre, ön szereti a szép tájakat - mondta Kosztanzsoglo hirtelen és szigorúan. - Jól vigyázzon: ha az a fő törekvése, hogy a táj szép legyen, akkor hamarosan kenyér nélkül marad... és szép tájak nélkül is. A hasznosságot tartsa szem előtt, ne a szépséget. Megjön a szépség magától is. Nézze például a városokat: azok a legszebbek, amelyek maguktól alakultak ki, ahol mindenki a maga szükségletei és ízlése szerint építkezett: de a zsinórmérték szerint épített városokban egyik kaszárnya a másik nyakán... Félre a szépséggel! Azzal törődjék, ami szükséges!

- Kár, hogy sokáig kell várni. Úgy szeretnék már mindent olyan formában, olyan állapotban látni, amilyenben lennie kell...

- Micsoda, hát ön talán huszonötéves ifjú? Nyughatatlan, pétervári hivatalnok... Nézze meg az ember!... Türelem! Dolgozzék hat évig egyfolytában. Szántson-vessen, túrja a földet fáradhatatlanul, percig se pihenjen! Nehéz, annyi bizonyos. Hanem aztán, mikor már a földet jól megmozgatta, akkor az a föld maga kezd segíteni önnek, de nem úgy, mint holmi milliós összeg; nem, bátyuska, a munkásainak hatvan-hetven kezén kívül még hétszáz láthatatlan kéz dolgozik majd önnek! Minden megtízszereződik! Én a magam birtokán már az ujjamat sem mozdítom - megy minden magától. A természet szereti a kitartást; és ez törvény, istentől származik, aki megáldja a türelmeseket.

- Ha az ember önt hallgatja, úgy érzi, hogy új erőre kap, felbuzdul a lelke.

- Nézze, hogy szántották fel azt a földet! - kiáltotta haragosan Kosztanzsoglo a hegyoldalra mutatva. - Nem is maradok én itt tovább, nekem halálom még csak látni is ezt a rendetlenséget, ezt a pusztulást. Ön most már nélkülem is elintézheti vele a dolgot. Vegye el ettől a bolondtól mennél hamarabb ezt a kincsesbányát. Hiszen ő csak meggyalázza isten adományát - jelentette ki Kosztanzsoglo, s arca ismét elsötétült a felháborodástól; elbúcsúzott Csicsikovtól, aztán a házigazda után sietett, és attól is elköszönt.

- De Konsztantyin Fjodorovics! - kiáltott az meglepetten. - Hiszen csak most érkezik, és máris megy?

- Nem maradhatok tovább. Sürgős elintéznivalók várnak rám otthon - felelte Kosztanzsoglo, azzal elbúcsúzott, kocsijára ült, és elhajtatott.

Hlobujev nyilván megértette, miért ment el Kosztanzsoglo olyan hamar.

- Nem bírta tovább nézni - mondta -, persze az olyan gazda, mint Konsztantyin Fjodorovics, látni sem szereti az effajta elhanyagolt birtokot. Higgye el, Pavel Ivanovics, hogy ebben az évben még gabonát sem vetettem. Őszintén megmondom: nem volt vetőmagom, arról nem is szólva, hogy nincs mivel szántani. Azt se érdemlem meg, hogy a nap rám süssön. Azt mondják, az ön bátyja, Platon Mihajlovics, nagyon jó gazda; hogy Konsztantyin Fjodorovicsot ne is említsem, mert az a maga nemében valóságos Napóleon! Igazán, gyakran gondolom is: "Minek egy fejbe olyan sok ész? ha legalább egy cseppnyi jutott volna belőle az én buta kobakomba is..." Itt vigyázzanak, uraim, ezen a hídon óvatosan lépkedjünk, nehogy a tóba pottyanjunk. Már tavasszal elrendeltem, hogy pótolják a hiányzó deszkákat... Legjobban szegény parasztocskáimat sajnálom; tudom, hogy mindenekelőtt jó példát kellene mutatnom nekik. De miféle példamutatás telnék tőlem? Mit tehetek én? Fogadja őket jóindulatába, Pavel Ivanovics, és rendelkezzék velük. Hogyan szoktathattam volna őket rendre, mikor magam is rendetlen vagyok? Már régen felszabadítottam volna őket, de mi értelme lett volna? Előbb olyan körülményeket kell teremteni számukra, hogy megélhessenek. Szigorú és igazságos ember kellene ide, aki sokáig köztük, velük él, és fáradhatatlan munkásságának példájával... Az orosz ember - magamról tudom - nem boldogul ösztökélés nélkül; ellustul, közönyössé válik...

- Különös - szólalt meg Platonov. - Vajon az orosz emberben miért van olyan erős hajlam az álmodozásra, a besavanyodásra? Mi az oka annak, hogy ha az egyszerű emberre nem ügyelnek, részeges, semmittevő lesz?

- A műveltség hiánya az oka - jegyezte meg Csicsikov.

- Tudja isten, mi az oka. Hiszen mi műveltek vagyunk, egyetemre is jártunk, aztán mire vagyunk jók? Mi hasznosat tanultam én? Azt semmi esetre, hogy rendesen éljek, inkább azt tanultam meg, hogyan kell költekezni, miféle új divatú élvezetekre lehet fecsérelni a pénzt, megismertem olyan fényűzési tárgyakat, olyan szórakozásokat, amelyek mind pénzbe kerülnek. Megtanultam, hogy sokat költsek a kényelemre. Lehetséges, hogy csak én értelmeztem rosszul, amit tanultam? Nem; hiszen a társaim is ilyenek. Legföljebb ketten-hárman vették igazán hasznát a tanulmányainknak, de talán azok is csak azért, mert amúgy is okosak. A többi csak olyasmit igyekszik megtanulni, ami tönkreteszi az egészséget, és sok pénzbe kerül. Isten úgyse, néha már azt gondolom, hogy az orosz ember elveszett ember. Mindent szeretne csinálni, és nem csinál semmit. Mindig azt gondolja: no, holnaptól fogva új életet kezdek, holnaptól fogva mértékletesen táplálkozom; de esze ágában sincs. Még aznap este úgy teleeszi magát, hogy csak pislog, szuszog, nem forog a nyelve sem; csak ül, mint a bagoly, és maga elé mered - így van ez mindig!

- Hát bizony szokott ez így lenni - jegyezte meg mosolyogva Csicsikov.

- Nem arra születtünk, hogy józanul gondolkozzunk. Nem is hiszem én, hogy van közöttünk józan gondolkodású ember. Még ha látnám is, hogy valaki rendesen él, félreteszi és gyűjti a pénzt, annak sem hinnék. Öregkorára azt is megbolondítaná az ördög: egyszerre verné el mindenét. Én igazán mondom, mindnyájunkkal így van ez, a műveltekkel is, a tanulatlanokkal is. Nem, valami más hiányzik belőlünk, de hogy mi, azt magam sem tudom.

Miközben így beszélgettek, megkerülték a házakat, s már kocsin folytatták útjukat a réteken át. A táj szép lett volna, ha sok helyen ki nem vágják a fákat. Az utasok körülnéztek. Oldalvást, a kéklő távolban emelkedett az a domb, ahol Csicsikov nemrégen járt. De sem Tyentyetnyikov, sem Betriscsev tábornok faluját nem lehetett látni, azokat eltakarták a hegyek. Lejjebb, a réten, ahol csak füzek és alacsony topolyák nőttek - a magas fákat mind kivágták -, benéztek a rozoga vízimalomba, látták a kis folyót, amelyen nagyszerűen lehetett volna fát úsztatni - ha lett volna mit. Néhol egy-egy sovány tehén legelészett. A látogatók mindezt megnézték, aztán, de sem szállva a kocsiról, házigazdájukkal együtt visszahajtattak. Mikor a faluba értek, egy parasztot láttak, aki az utca közepén a hátát vakargatta, és akkorákat ásított, hogy a legöregebb pulykák is rémülten menekültek a közeléből. A tetők is ásítottak. Platonov, mikor rájuk esett a pillantása, szintén ásított. Folt hátán folt. Az egyik kunyhó tetejére födél helyett egy kaput fektettek. A gazdaságban a Triska kaftánja rendszerét alkalmazták: levágták a kabát szárnyát, és kihajtóját, hogy a könyökét megfoltozzák.

- Hát így van ez nálam - mondta Hlobujev. - Most nézzük meg a házat - tette hozzá, és bevezette látogatóit a lakószobákba. Csicsikov azt várta, hogy itt is ócska, ütött-kopott holmit, ásításra ingerlő tárgyakat fog találni. De csodálkozva tapasztalta, hogy a szobák tiszták és csinosak. A belépőket meglepte a szegénységnek meg a legújabb divatú, fényűző dísztárgyaknak és csecsebecséknek furcsa keveredése. A tintatartón Shakespeare ült; az asztalon cifrán faragott, hosszú elefántcsont pálca hevert, mely arra szolgált, hogy az ember a hátát vakarja vele. A vendéget a háziasszony fogadta igen ízléses, legújabb divatú ruhában. A szintén igen csinos öltözetű gyermekek mellett még nevelőnőt is tartottak. Mind kedvesek, bájosak voltak, de jobb lett volna, ha inkább tarka szoknyába, egyszerű ingbe öltöztetik őket, és szaladgálnak az udvaron, éppen úgy, mint a parasztok gyerekei. A háziasszonynak nemsokára vendége érkezett, valami locsogó-fecsegő asszony. A nők egy másik szobába mentek, a gyerekek utánuk. A férfiak maguk maradtak.

- Hát szóval mennyit kér ön a birtokért? - szólalt meg Csicsikov. - Az igazat megvallva, azért kérdezem, hogy megtudjam a legeslegvégső árat, mert a gazdaság sokkal rosszabb állapotban van, mint vártam.

- A lehető legsiralmasabb állapotban, Pavel Ivanovics. Őszintén megmondom: a revíziósjegyzékbe felvett száz lélekből mindössze ötven van életben, olyan pusztítást vitt véghez nálunk a kolera. Sokan meg el is távoztak minden írás nélkül, úgyhogy azokat is holtaknak tekintheti. Ha bírói úton hozatnám vissza őket, a költségekre rámenne az egész birtok. Éppen ezért csak harmincötezret kérek öntől.

Csicsikov természetesen alkudozni kezdett.

- De kérem, hova gondol: harmincötezer! Ilyen birtokért harmincötezret kérni! Nyugodtan ideadhatja huszonötezerért.

- Kérem, Pavel Ivanovics, ezt az árat megéri a birtok - mondta Platonov. - Ha ön nem adja meg érte a harmincötezret, mi összeadjuk a bátyámmal, és megvesszük.

- Jól van, megadom - mondta ijedten Csicsikov -, megadom, de azzal a kikötéssel, hogy a felét csak egy év múlva fizetem ki.

- Nem, Pavel Ivanovics, ezt a feltételt semmiképpen sem fogadhatom el. A felét most mindjárt fizesse ki, a felét pedig tizenöt hónap múlva. Hiszen ezt az összeget én a banktól is megkaphatom. Csak azt akarom, hogy legyen mivel betömni a piócák száját.

- Most igazán nem tudom, hogy legyen... nálam csak tízezer rubel van - mondta Csicsikov, de hazudott: azzal együtt, amit Kosztanzsoglótól vett fel, húszezer volt nála, csak valahogy sajnált annyi pénzt egyszerre kiadni.

- Kérem, Pavel Ivanovics! Mondom, hogy feltétlenül szükségem van tizenötezerre.

- Én adok önnek kölcsön ötezret - szólt közbe Platonov.

- Így már talán lehet - mondta Csicsikov, s magában azt gondolta: "Ez a kölcsön nagyon kapóra jön."

A csézából behozták a ládikát, abból Csicsikov mindjárt kivett és átadott Hlobujevnek tízezer rubelt; közölte vele, hogy a többi ötezret másnap adja át, már tudniillik azt ígérte. De valójában az volt a szándéka, hogy egyelőre csak háromezret hoz, azt is csak két vagy három nap múlva, sőt, ha lehet, még később; Pavel Ivanovicsnak ugyanis valahogy sosem akarózott pénzt kiadnia a kezéből. Ha aztán, legvégső esetben, mégis meg kellett tennie, akkor is úgy gondolta, hogy jobb holnap fizetni, mint ma. Vagyis úgy viselkedett, mint mi valamennyien. Mi is szívesen járatjuk a bolondját azzal, aki kér valamit, csak koptassa a lábát, csak várakozzék az előszobában! Mintha bizony nem is lehetne várnia egy kicsit! Mit érdekel bennünket, hogy neki bizonyára minden perce drága, és talán más, fontos teendőjét mulasztja: "Csak gyere holnap, barátocskám, ma, tudja isten, nem érek rá."

- No és ön hol fog lakni ezután? - kérdezte Hlobujevtól Platonov. - Van talán más falucskája?

- Nincs, hanem beköltözöm a városba, ott van egy kis házam. Meg kell tennem a gyerekek kedvéért, hogy rendes nevelést kaphassanak. Itt meg úgy áll a dolog, hogy hitoktató még csak akad valahogy, de olyat, aki zenére, táncra tanítaná őket, semmi pénzért nem lehet kapni.

"Betevő falatjuk sincs, de a gyerekeket táncolni taníttatják" - gondolta Csicsikov.

"Furcsa!" - vélekedett Platonov.

- Hanem valamivel le kell öblítenünk a vásárt - mondta Hlobujev. - Hé, Kirjuska! Hozz be egy üveg pezsgőt, fiam.

"Betevő falatja nincs, de pezsgője van" - tűnődött Csicsikov.

Platonov már nem is tudta, mit gondoljon.

Hlobujev csak kényszerűségből hozatott pezsgőt. Beküldött ő a városba kvaszért, de hitelbe a boltos nem adott, pedig inni csak kell valamit. A francia ellenben, aki nemrégen érkezett borokkal Pétervárról, mindenkinek adott - hitelbe is. Mit tehetett hát Hlobujev? Beszerzett néhány üveg pezsgőt.

Tehát behozták a pezsgőt. Ittak; mindegyik lehajtott három pohárral, és hamarosan jókedvük kerekedett. Hlobujevnek megoldódott a nyelve, kiderült, hogy kellemes és okos ember, csakúgy ontotta az elmésségeket és adomákat. Beszédében annyi emberismeret, olyan mély életbölcsesség nyilvánult meg, sok jelenséget oly világosan és helyesen látott, birtokos szomszédait oly tömören és találóan jellemezte, oly világosan látta mindegyikük hibáit, fogyatékosságait, oly értelmesen mondta el tönkrejutásuk okát, módját, egész történetét, olyan eredetien és szórakoztatóan tudta utánozni apró szokásaikat - hogy egészen elbájolta mindkét vendégét; hajlandók voltak a legokosabb, legkellemesebb embernek tartani Hlobujevet.

- És ilyen okos ember létére nem tudja módját lelni, hogy zöld ágra vergődjék? Csodálatos! - mondta Csicsikov.

- Mód lenne bőven! - felelte Hlobujev, és mindjárt egész sor hóbortos tervvel hozakodott elő. Egyik képtelenebb volt, mint a másik; olyan furcsa, fonák gondolkozásra vallottak, oly kevés világ - és emberismeret nyilvánult meg bennük, hogy a vendégek csak vonogatták a vállukat, és azt gondolták: "Úristen! micsoda óriási különbség e kettő között: ismerni az embereket, és hasznát venni az emberismeretnek." Minden azon fordult meg, hogy lehet-e valahonnan sürgősen száz- vagy kétszázezer rubelt előteremteni. Mert akkor, mint hitte, minden rendbe jönne, a gazdaság újjáéledne, pótolni lehetne minden hiányt, helyre lehetne hozni minden mulasztást, a jövedelem is megnégyszereződnék, és minden adósságot ki lehetne fizetni.

- De hát mit tegyek? - fejezte be előadását. - Hiába minden! Ne adj isten, hogy olyan jótevőre akadnék, aki hajlandó lenne kétszáz- vagy háromszázezer rubelt kölcsönözni nekem! Ez már nyilvánvalóan isten rendelése.

"Majd éppen ilyen sült bolondnak fog az isten kétszázezret küldeni!" - gondolta magában Csicsikov.

- Van nekem egy nagynéném: háromszoros milliomos - folytatta Hlobujev. - Istenfélő, jámbor néne: templomokra, kolostorokra szívesen adakozik, de közeli rokonát segíteni, azt már nem. Régi vágású öregasszony, érdemes lenne megnézni. Van neki négyszáz kanárimadara. Aztán vannak még a házában mopszlik, élősdi barátnők és olyan cselédek, amilyeneket manapság már sehol sem látni. A legfiatalabb szolgája is hatvan felé jár, de ő csak úgy szólítja: "Hé, fiú!" Ha valamelyik vendégének a viselkedése nem tetszik neki, akkor az ebédnél megparancsolja, hogy kerüljék ki a tállal. És ki is kerülik. Hát ilyen asszony az.

Platonov elnevette magát.

- Hogy hívják és hol lakik? - kérdezte Csicsikov.

- Itt lakik a városban, a neve pedig Alekszandra Ivanovna Hanaszarova.

- Hát miért nem fordul hozzá? - kérdezte Platonov. - Azt hiszem, ha megtudná, milyen helyzetbe jutott ön családostul, semmi esetre sem tagadná meg a segítségét.

- Megtagadná az bizony. A nénike cudarul kemény természetű. Hajlíthatatlan öregasszony az, Platon Mihajlics! Meg aztán nálam nélkül is elegen sündörögnek körülötte. Hízelegnek neki, kedvét keresik. Van köztük egy, az kormányzó akarna lenni, a nyakába varrta magát, hogy rokona... - Hlobujev most hirtelen Platonovhoz fordult: - Szerencséltessen a jövő héten: ebédet adok a városi előkelőségek tiszteletére...

Platonov kimeresztette a szemét. Ő még nem tudta, hogy Oroszország városaiban és fővárosaiban vannak olyan okos emberek, akiknek élete megoldhatatlan rejtély. Ezek - úgy látszik - mindenüket felélték, fülig eladósodtak, segítséget sehonnan nem remélhetnek - de ebédeket mégis adnak. A vendégek mindannyiszor azt mondogatják egymásnak, hogy ez az utolsó eset, mert a házigazdát már másnap elhurcolják az adósok börtönébe. Ezután eltelik vagy tíz év, s az okos ember még akkor is a világban forgolódik, még több az adóssága, mint volt, és tovább is rendületlenül adja az ebédeket, a vendégek pedig mindannyiszor azt gondolják, hogy ez már az utolsó alkalom, és valamennyien szentül hiszik, hogy a házigazdát már másnap elhurcolják az adósok börtönébe.

Hlobujev városi háza nem mindennapi jelenetek színhelye. Egyik nap díszes palástba öltözött pap tart benne istentiszteletet, másnap ugyanott a francia színészek rendeznek próbát; némelykor egy harapás kenyeret nem lehet találni az egész házban - másnap nagyszabású lakoma az összes színészek és művészek tiszteletére, pompás ajándékokkal mindegyik vendégnek. Néha olyan súlyossá vált Hlobujev helyzete, olyan gondok gyötörték, hogy más az ő helyén már régen fölakasztotta vagy agyonlőtte volna magát, őt azonban megmentette vallásossága, amelyet csodálatosképpen össze tudott egyeztetni könnyelmű felfogásával, kicsapongó életmódjával. Legkeservesebb óráiban hősök és vértanúk élettörténetét olvasgatta, abból merített erőt, hogy elviselje a súlyos szenvedéseket. Ilyenkor egészen ellágyult, elérzékenyült a lelke, szeme könnyekkel telt meg. Imádkozott, és - mily különös! - csaknem minden alkalommal váratlan segítség érkezett valahonnan. Vagy valamelyik régi barátja emlékezett meg róla, és küldött neki pénzt, vagy valamely átutazó hölgy hallotta véletlenül a történetét, s a női szívre jellemző felbuzdulással nagylelkű, gazdag adományt küldött neki; vagy váratlanul megnyert valami pert, amelyről soha nem is tudott. Ilyenkor mélyen megilletődött szívvel ismerte el a gondviselés véghetetlen irgalmát, hálaadó istentiszteletet rendezett - aztán folytatta a dáridózást ott, ahol abbahagyta.

- Sajnálom ezt az embert, igazán sajnálom - mondta Csicsikovnak Platonov, mikor már elbúcsúztak Hlobujevtól, és útnak indultak.

- A tékozló fiú! - válaszolta Csicsikov. - Az ilyen ember nem érdemel sajnálatot.

És hamarosan mindketten meg is feledkeztek róla. Platonov azért, mert közönyösen, mintegy félálomban vett tudomást mások sorsáról, mint mindenről a világon. Jólelkű és együttérző természetű ember volt, szívének fájdalmat okozott mások szenvedése, de valahogy nem hagyott benne elég mély nyomot. Néhány perc múltán már nem is gondolt Hlobujevre, mert nem gondolt ő önmagára sem; Csicsikov pedig azért nem, mert az ő gondolatait most csak a birtokvásárlás ügye foglalkoztatta, mégpedig igen komolyan. Hiába, most, hogy - ilyen hirtelen - már nem csupán állítólagos, hanem végre valóságos tulajdonosa lett egy immár nem képzeletbeli, hanem valóságos földbirtoknak, már komolyabb szándékokat és terveket forgatott fejében, s ettől arcvonásai valahogy jelentősebb kifejezést öltöttek.

"Türelem, szívós munka! - gondolta magában. - Nem lesz nehéz. Hisz egész gyermekségem ideje alatt, úgyszólván pólyáskorom óta gyakoroltam ezeket az erényeket. Nekem egyik sem újdonság. Hanem kérdés, hogy lesz-e most is annyi türelmem, mint fiatal koromban?"

Akármi volt is a helyzet, akárhogyan meghányta-vetette, akárhogyan forgatta is a vásárt, úgy találta: mindenképpen előnyös a vétel. Megteheti azt, hogy elzálogosítja a birtokot, de előbb lassacskán eladogatja a határrészeket. Intézheti úgy is, hogy csak a birtoknak szenteli magát, olyan földbirtokos lesz, mint Kosztanzsoglo, s felhasználja szomszédja és jótevője tanácsait. Megteheti azt is, hogy továbbadja a birtokot valamely magánszemély kezelésébe (természetesen csak ha nem lesz kedve gazdálkodni), és csupán a szökött meg holt lelkeket tartja meg magának. Majd egy másik előny is csábította: egészen egyszerűen meglép, és vissza sem fizeti Kosztanzsoglónak a kölcsönt. Különös ötlet! Nem is jött erre a gondolatra, hanem a gondolat maga vetődött fel előtte, ingerkedve, nevetve, évődőn kacsingatva. Ocsmányság! Furcsa nyughatatlanság! És vajon ki teremti az ilyen hirtelen felvillanó gondolatokat? Csicsikov elégedett volt, elégedetten gondolt arra, hogy most már földbirtokos, nem állítólagos, hanem valóságos földbirtokos, olyan, akinek földjei, jobbágyai vannak - nemcsak a képzeletében szereplő állítólagos, hanem igazi, élő jobbágyai. És lassacskán ugrándozni kezdett, a kezét dörzsölgette, önmagára kacsingatott, a szájához emelt öklébe, mint valami kürtön, egy indulót dúdolt, sőt fennhangon néhány ösztönző szót és elnevezést intézett önmagához, mint például "pofikám", vagy "kis kappanom". Ám később, amikor ráeszmélt, hogy nincs egyedül, hirtelen elcsendesedett, s igyekezett elfojtani lelkesedésének e féktelen kitörését, s amikor Platonov, aki, e hangokat hozzá intézett szavaknak vélte és megkérdezte: "Mi?" ő azt felelte: "Semmi."

Csicsikov csak most nézett körül: már jó ideje egy gyönyörű erdőben haladtak, az út mentén jobbra is, balra is szép sudár nyírfák sora állt; beljebb az erdőben nyírek és nyárfák karcsú, fehér törzsei, mint behavazott kerítés karói világítottak a fiatal lombok zsenge zöldje közül. A liget mélyén versenyt énekeltek a fülemülék, a fűben erdei tulipán sárgállott. Csicsikov nem tudott számot adni magának, hogyan került erre a gyönyörű helyre, mikor még csak az előbb mezők terültek el körülöttük. Á fák között fehér kőtemplomot pillantottak meg, a másik oldalon, a liget mögül, rácskerítés tűnt elő. Az út másik végéről egy úr közeledett feléjük, sapkában, kezében görcsös botot tartott. Vékony lábú angol kutya szaladt előtte.

- Ott jön a bátyám - mondta Platonov. - Kocsis, állj! - kiáltotta, és leszállt a kocsiról. Leszállt Csicsikov is.

A kutyák addigra már körülszaglászták egymást. A hosszú lábú Azor buzgón nyalogatta előbb Jabr pofáját, aztán Platonov kezét, végül felágaskodott, és megnyalta Csicsikov fülét.

A fivérek megölelték egymást.

- Hallod-e, Platon, hogy tehetsz ilyet velem? - fakadt ki a testvér, akit Vaszilijnak hívtak.

- Miért, mit tettem? - kérdezte közömbösen Platonov.

- Még ilyet! Három napja nyomtalanul eltűntél! A lovadat Petuh lovásza hozta haza. "Elutazott - azt mondja - valami úrral." Ha legalább csak annyit mondtál volna, hogy hová, miért, mennyi időre. Tudod-e, öcskös, hogy ez igazán nem járja! Én meg itt azalatt aggódom, és tudja isten, miket gondolok...

- Hát mit tehetek most már? Elfelejtettem üzenni - mondta Platonov. - Konsztantyin Fjodorovicsot látogattuk meg. Azt üzeni neked, hogy tiszteltet, a húgunk szintén. Pavel Ivanovics, bemutatom Vaszilij bátyámat. Vaszilij testvér, ez itt Pavel Ivanovics Csicsikov.

Az új ismerősök kezet szorítottak, aztán sapkájukat levéve, megcsókolták egymást.

"Miféle szerzet lehet ez a Csicsikov? - töprengett Vaszilij. - Az én Platon öcsém nem nagyon válogatja meg az ismerőseit." Aztán megnézte Csicsikovot, már amennyire az illendőség engedi, és megállapította, hogy jó szándékú embernek látszik.

Csicsikov is megnézte Vaszilijt - már amennyire az illendőség engedi -, és megállapította róla, hogy alacsonyabb, mint Platon, a haja sötétebb, az arca korántsem olyan szép, mint öccséé, de vonásaiban sokkal több az élénkség, a szívjóság (ez azonban Pavel Ivanovicsot nem nagyon érdekelte). Az is meglátszott rajta, hogy kevesebbet szundikál.

- Elhatároztam, Vaszja, hogy utazgatni fogok Pavel Ivanoviccsal a szent Oroszhonban, hátha ez szétoszlatja búskomorságomat.

- Ejnye, ilyen hirtelen elhatároztad? - kérdezte Vaszilij meghökkenve, és majdnem hozzátette: "Elutazni, mégpedig olyan valakivel, akit először látsz életedben, aki talán gazember vagy ördög tudja, micsoda!" - Lopva megint Csicsikovra nézett, nagyon bizalmatlanul, és megint kénytelen volt megállapítani róla, hogy igen derék embernek látszik.

Jobbra fordultak, és beléptek egy kapun. Az udvar is, a ház is régimódi volt, amilyeneket manapság már nem építenek, a magas tetők alatt eresz húzódott. Az udvar közepén két óriási terebélyes hársfa állt, alattuk számos falóca. A két hárs az udvarnak csaknem felét árnyékba borította. Az udvart virágzó orgona- és fagyalbokrok vették körül, mint a gyöngysorok, és sűrű lombjaikkal, virágaikkal teljesen elfedték a kerítést. A házat egészen beborították a lombok, csak az ajtók és ablakok kandikáltak ki alóluk. Kissé távolabb, az egyenes, sudár fák között konyhák, kamrák és pincék falai fehérlettek. Mindent fák és bokrok vettek körül, az egész ligetet betöltötte a fülemülék hangos éneke. Szelíd, derűs nyugalom áradt el az ember lelkében. Minden azokra a rég múlt, gondtalan időkre emlékeztetett, mikor az emberek olyan békésen éldegéltek, és minden olyan egyszerű és természetes volt. Vaszilij hellyel kínálta Csicsikovot. Letelepedtek a hársak alatt a padokra.

Egy tizenhét év körüli legény, szép, hímzett ingben, különféle színű és fajtájú gyümölcsborokat rakott eléjük, némelyike olyan sűrűnek látszott, mint az olaj, némelyik pezsgett, mint a szódavizes limonádé. A legény letette az urak elé a korsókat, aztán fogta a fához támasztott ásóját, és elment a kertbe. A Platonov fivéreknél, éppen úgy, mint sógoruknál, Kosztanzsoglónál, tulajdonképpen inasok nem is voltak, mindnyájan kertészek, vagy jobban mondva inasok voltak, de a cselédek felváltva látták el ezeket a teendőket. Vaszilij mindig azt erősítgette, hogy az inasok munkája nem önálló mesterség: felszolgálni bárki tud, erre a célra nem érdemes külön személyzetet tartani: az orosz ember csak addig szorgalmas és igyekvő, csak addig nem válik naplopóvá, ameddig parasztingben, daróckaftánban jár; de mihelyt német kabátot húz magára, rögtön ügyetlen, henye és naplopó lesz, nem vált inget, többé nem jár fürdőbe, éjszakára sem veti le a kabátot, abban alszik, és tenyészti a német kabát alatt a rengeteg poloskát, bolhát. Ebben talán igaza is volt. Az ő falujukban a nép feltűnően csinosan öltözködött: az asszonyok főkötője mind arannyal hímzett, a ruhaujjuk válla és szegélye díszes volt, akár a török kendők.

- Ezekről a gyümölcsborokról régen híres a mi házunk - kínálta Vaszilij a vendéget.

Csicsikov töltött magának egy pohárral az első korsóból - valódi, hársmézszörp volt, amilyet valaha Lengyelországban ivott: úgy habzott, mint a pezsgő, s a szénsav olyan kellemes-bizseregtetőn hatolt a szájból az orrba.

- Nektár! - mondta. Ivott egy pohárral a másik kancsóból, az még jobb volt. - Italok itala! - áradozott. - Mondhatom, az ön tisztelt sógoránál, Konsztantyin Fjodorovicsnál ittam a legjobb likőrt, önnél pedig a legjobb kvaszt.

- Az a likőr is a mi családi receptünk jóvoltából olyan zamatos, hisz a húgunk készítette. Anyánk Kis-Oroszországból, Poltava környékéről származott. De manapság már senki sem tudja személyesen vezetni a háztartását. Merrefelé, hova szándékozik utazni? - kérdezte Csicsikovtól a házigazda.

- Én nem annyira a magam kedvtelésére, mint inkább másvalaki érdekében utazgatok - felelte Csicsikov kissé ringatózva a lócán, és a térdét simogatva. - Betriscsev tábornok, igen jó barátom, s mondhatnám, jótevőm, arra kért, hogy látogassam meg a rokonait. Természetesen megteszem nemcsak a rokonok, hanem a magam kedvéért is, mert, nem is beszélve az aranyér tekintetében várható kedvező hatásról, világot látni és a sürgő-forgó embereket figyelni már magában véve is, hogy úgy mondjam, olyan, mint valami élő könyv.

Vaszilij elgondolkozott. "Kicsit cifrán beszél, de van valami igaz a szavaiban" - állapította meg. Rövid hallgatás után Platonhoz fordult:

- Kezdek én is úgy vélekedni hogy az utazás talán csakugyan felráz téged, Platon. Nincs neked más bajod, mint a szellemi álmosság. Egyszerűen elaludtál, mégpedig nem a túlságos jóllakottságtól vagy a fáradtságtól hanem azért, mert nincsenek élénk élményeid és érzéseid amelyek ébren tartanának. Nálam éppen fordítva áll a dolog. Én nagyon szeretném, ha nem éreznék olyan mélyen, és nem vennék mindent a szívemre.

- Kár is az embernek mindent annyira szívére vennie - felelte Platon. - Te magad keresed a nyugtalanságot, magad idézed fel az izgalmakat.

- Miért keresném, jönnek azok maguktól is, lépten-nyomon kellemetlenségeim vannak - felelte Vaszilij. - Hallottál róla, hogy a te távolléted idején megtréfált bennünket Lenyicin? Elfoglalta a parlagunkat! Először is én azt a parlagot semmi pénzért nem adnám... A mi jobbágyaink minden évben ott szokták megünnepelni a fehér vasárnapot,[20] ehhez a helyhez fűződnek a falu emlékei; nálam pedig az ilyen szokások szentek, én azokért minden áldozatra kész vagyok.

- Azért foglalta el a parlagot, mert ő nem ismeri ezeket a szokásokat, hisz csak nemrégen érkezett ide Pétervárról. Fel kell világosítani, meg kell magyarázni neki a dolgot.

- Dehogynem ismeri, nagyon is jól ismeri. Meg is üzentem neki, de ő gorombasággal válaszolt.

- Személyesen kellett volna elmenned hozzá. Beszélj vele, magyarázd meg neki magad.

- Azt már nem. Már amúgy is nagyon fenn hordta az orrát. Én bizony nem megyek el hozzá. Menj el te, ha akarsz.

- Mennék, de én nem avatkozom az ilyen dolgokba... Engem félrevezethet, megcsalhat.

- Ha kívánják, elmehetek én - ajánlkozott Csicsikov. Vaszilij ránézett, és azt gondolta: "De nagyon szeret utazgatni!"

- Csak tájékoztassanak, miféle ember az, és valójában miről van szó.

- Restellném önt ilyen kellemetlen megbízással terhelni. Az az ember, szerintem, silány fickó. Egyszerű kisnemes a mi kormányzóságunkból, Pétervárott szolgált, elvette valakinek a törvénytelen lányát, és most nem fér a bőrébe, ő a hangadó. De nálunk nem olyan ostobák ám az emberek, nekünk a divat nem törvény, nekünk Pétervár nem templom.

- Természetesen - jegyezte meg Csicsikov. - De voltaképpen miről van szó?

- A dolog úgy áll, hogy neki csakugyan szüksége van földre. Ha nem így viselkedik, én szívesen átengedtem volna neki más helyen egy darab földet, ingyen. De most... ez a fennhéjázó fickó még azt hiheti...

- Szerintem legjobb megbeszélni vele: lehet, hogy akkor... Bíztak már rám más ügyeket is, és nem bánták meg... Betriscsev tábornok is...

- De engem bánt, hogy önnek olyan emberrel kell szóba állnia...[21]



- ...és főként azt hangsúlyozom, hogy mindennek titokban kell maradnia, mert nem annyira a törvény megszegése, mint inkább a nyilvános botrány járna káros következményekkel.

- Úgy van, tökéletesen igaz - helyeselt Lenyicin, egészen oldalra hajtva a fejét.

- Milyen kellemes dolog, ha az ember megértésre talál - lelkesedett Csicsikov. - Van nekem is egy ügyem: törvényes is, meg nem is; látszatra törvényellenes, lényegében törvényes. Nekem ugyanis kölcsönre van szükségem, de senkit sem akarok kitenni annak a kockázatnak, hogy két rubelt fizessek egy-egy élő lélekért. Hiszen megeshetik, amitől isten óvjon, hogy tönkrejutok, az kellemetlen lenne a birtokosnak. Ezért elhatároztam, hogy azokat a szökött és holt lelkeket használom fel erre a célra, akik még nincsenek törölve a revíziós jegyzékből, s ily módon keresztényi jótéteményt gyakorolok, egyúttal pedig a szegény birtokost is megszabadítom attól a tehertől, hogy fejadót kelljen fizetnie a lelkekért. Tehát mi csak forma szerinti adásvételi szerződést kötünk, mintha azok a lelkek élők volnának.

"Ejha, ez mégis nagyon-nagyon különös!" - gondolta Lenyicin, és székestül kissé hátrább húzódott.

- Igen, csakhogy ez az ügy olyan természetű, hogy... - kezdte fennhangon, de nem folytatta.

- Nem lesz belőle semmi baj, mert titokban marad - nyugtatta meg Csicsikov -, mégpedig jó szándékú emberek között.

- De ha mégis... valahogy...

- Egyáltalán nincs mitől félnie - mondta nyugodtan és bátran Csicsikov. - Az ügy, mint az imént megállapítottuk, jó szándékú, érett korú érett eszű, magas állású emberek között fog lebonyolódni, ráadásul titokban - jelentette ki, és nyíltan, nemesen nézett Lenyicin szemébe.

Bármennyire leleményes volt is Lenyicin, és bármilyen járatos is volt mindenféle hivatalos ügyben, most teljesen zavarba esett, annál is inkább, mert valahogy, különös módon, mintha saját hálójába gabalyodott volna bele. Egyáltalában nem volt képes szabálytalanságokra, és nem szeretett volna szabálytalanságokat elkövetni, még titokban sem. "Milyen meglepő fordulat! - gondolta. - Hát így kössön az ember szoros barátságot, még jóravaló emberekkel is! Most aztán mitévő legyek?"

De a sors és a körülmények szinte szándékosan Csicsikovnak kedveztek. E bonyolult, nehéz helyzetben váratlan segítsége érkezett: belépett a szobába a ház fiatal úrnője, Lenyicin felesége, alacsony termetű, sápadt, vékonyka, ám pétervári divat szerint öltözött asszonyka, aki nagyon kedvelte a comme il faut embereket. Utána a szoptatós dajka jött, karján a nemrégen egybekelt házasok szerelmének első gyümölcsével. Csicsikov könnyed, ruganyos lépteivel, oldalra hajtott fejével egészen elbűvölte a pétervári hölgyet, majd a csecsemőt is. Az ugyan sírni készült, de Csicsikov becézgetni kezdte: "Utyi-kutyi-mutyi!" - mondogatta, pattintott az ujjaival, lóbálta előtte az óraláncáról függő karneol pecsétgyűrűt, s ily módon sikerült magához csalogatnia a kicsit. Azután magasra emelte, csaknem a mennyezetig, mire a gyerek elragadtatásában kacagni kezdett, a szülők rendkívüli örömére. De a váratlan, kellemes izgalomtól-e vagy más okból, a kicsi hirtelen illetlenül viselte magát.

- Jaj, istenem! - kiáltott fel a háziasszony. - Az egész frakkja bepiszkolódott!

Csicsikov végignézett magán: vadonatúj frakkjának ujja egészen tönkrement. "Ördög vitt volna el, te rusnya kis féreg!" - gondolta dühösen.

Az apa, az anya, a dajka - valamennyien szaladtak kölnivízért, és kezdték mindenfelől buzgón törölgetni, tisztogatni a frakkot.

- Nem baj, nincs semmi baj! - mondogatta Csicsikov, és amennyire csak tőle telt, igyekezett jó képet vágni a dologhoz. - Tehet-e valami rosszat egy ilyen apróság, az ő angyali, zsenge korában? - ismételgette, magában pedig azt gondolta: "Hogy a farkasok falnák fel ezt az átkozott vakarcsot, jól elintézte a frakkomat a nyavalyás!"

E látszatra oly jelentéktelen eset révén Csicsikov tökéletesen megnyerte magának a házigazdát. Hogy is tagadhatna meg valamit ettől a vendégtől, aki oly gyöngéden dédelgette az ő kicsikéjét, és nagylelkűen feláldozta saját frakkját? Nem akart rossz példával elöl járni, elhatározta hát, hogy titokban ütik nyélbe az ügyet, hisz nem annyira maga az ügy, mint inkább a botrány lenne káros.

- Engedje meg, hogy szívességét szívességgel viszonozzam - mondta neki Csicsikov. - Felajánlom közbenjárásomat a Platonovokkal folyó ügyben. Önnek földre van szüksége ugyebár?...[22]


AZ UTOLSÓ FEJEZETEK EGYIKE[23]

Mindenki a világon a maga érdekeit tartja szem előtt. Tudjuk a közmondásból is, hogy "minden szentnek maga felé hajlik a keze". Csicsikov utazása a pénzesládák körül igen eredményes volt, ebből a vállalkozásból a saját ládikájába is csurrant-cseppent valami. Egyszóval: okosan és óvatosan intézte a dolgait. Nem lehetne azt mondani, hogy lopott, csak megragadta és kihasználta az alkalmat. Hiszen valamennyien ezt tesszük: egyik a kincstári erdők, a másik a közpénzek kezelése során kínálkozó alkalmakat használja ki, ez tulajdon gyermekeit lopja meg valamelyik átutazó színésznő kedvéért, az meg a parasztokat, hogy Gambs-bútort vagy hintót vásárolhasson magának. Mit lehet itt tenni: oly sok a kísértés! A képtelenül drága vendéglők, az álarcosbálok, az ünnepségek, mulatozás a cigányleányokkal... Oly nehéz lemondani mind e szórakozásokról, mikor körös-körül mindenki így él s a divat is ezt parancsolja - hogy legyünk akkor önmegtartóztatók? Az ember nem isten. Így Csicsikov is azok számát szaporította, akik - minthogy szeretik a kényelmet - igyekeznek minden ügyből hasznot húzni.

Most már természetesen tanácsos lett volna elhagyni a várost, de rosszak voltak az utak. Ez idő tájt a városban megkezdődött egy újfajta vásár - valójában csakis a nemesurak számára. Az azt megelőző ló-, marha- és nyerstermék-vásár volt, ahol parasztok, állatkereskedők és kulákok árusítottak. Most azonban a Nyizsnyij Novgorod-i vásárról hozott, uraknak való fényűzési cikkek kerültek eladásra. Megérkeztek az orosz bugyellárisok kiforgatói: a pomádékat árusító franciák, a francia kalaposkisasszonyok, hogy elvigyék a nehéz munkával, véres verejtékkel szerzett pénzeket, ezek az egyiptomi sáskák - mint Kosztanzsoglo nevezte őket - nemcsak mindent felfalnak, hanem még petéiket is itt hagyják a földbe ásva.

Sok földbirtokos csak a rossz termés és az ínséges esztendő miatt maradt a falujában. A hivatalnokok azonban, akiket nem érintett a rossz termés, annál többen jöttek el; őszinte sajnálatukra feleségük is elkísérte őket. Ezek különféle könyveket olvastak össze - amilyenek az utóbbi időkben seregestül jelentek meg azzal a céllal, hogy az emberiségben magasabb igényeket ébresszenek -, s most mohón kívánták megismerni ezeket az újfajta élvezeteket. Egy francia a kormányzóságban még sosem látott új szórakozóhelyet nyitott, ahol állítólag rendkívül olcsón és félig hitelre lehetett vacsorázni is. Ez már elég volt ahhoz, hogy ne csak irodafőnökök, hanem egyszerűbb irodai alkalmazottak is járjanak oda, abban a reményben, hogy kérvényezőkkel találkozhatnak, akik majd igyekeznek megvesztegetni őket. Sokan arra törekedtek, hogy lovaikkal, hintajukkal, kocsisukkal kápráztassák el egymást. A társadalmi rétegeknek ez a vetélkedése igen szórakoztató volt... A pocsék idő, a sár és latyak ellenére is pompás fogatok száguldoztak az utcákon. Honnan kerültek ide, isten tudja, de annyi bizonyos, hogy Pétervárott is tetszést arattak volna... A kupecek, segédek buzgó kalapemelgetés kíséretében hívogatták az urakat a boltokba. Nagy szakállú, prémkucsmás embereket csak ritkán lehetett látni. Csupa európai módra borotvált áll, csenevész arcok, szuvas fogak...

- Hát tessék, urak, tessék! Sétáljanak be az üzletbe! Méltóztassanak befáradni! - hangzott a kisfiúk kiáltása itt is, ott is.

Ezekre azonban mély megvetéssel néztek az európai szokásokkal ismerős alkuszok: ők csak nagy néha, méltóságosan szóltak egy-két szót: "Valódi francia selyem", vagy: "Itt elsőrangú gyapjúszövet kapható!"

- Van áfonyaszínű pettyes szövete? - kérdezte az egyik árustól Csicsikov.

- A legjobb minőségű, amit csak képzelni lehet - felelte a kereskedő, és egyik kezével lekapta sapkáját, a másikkal a boltra mutatott.

Csicsikov belépett. A kereskedő ügyesen felemelt egy csapólemezt, s az így keletkezett résen át a pult túlsó oldalára ment. Ott állt most, háttal a padlótól mennyezetig érő, áruval megrakott polcnak és szemben a vevővel. Két kezével a pultra támaszkodva, és könnyen himbálózva kérdezte:

- Tehát milyen szövetet parancsol?

- Olaj- vagy palackzöldet, pettyeset, amely, hogy úgy mondjam, már-már áfonyaárnyalatú - mondta Csicsikov.

- Biztosíthatom uraságodat, hogy nálam a legjobbat kapja, jobbat már csak a legműveltebb világvárosokban találni. Hé, fiú, add csak le onnan fentről a 34. számú véget! Ne azt, barátocskám! Az csak olyan magadfajtának való. Azt igen! Dobd ide. Ezt tessék megnézni. Ez igen, ez aztán szövet! - s egy darabot legöngyölve a végből, egyenesen Csicsikov orra alá tartotta, úgyhogy az nemcsak megtapogathatta, hanem meg is szagolhatta a selyemfényű kelmét.

- Szép, de mégsem az, amit én keresek. Én a vámhivatalnál szolgáltam, értek a dologhoz. Nekem ne ezt adja, hanem a legjobb minőségűt, áfonyaszínbe játszó palackzöldet, és a pettyek nagyobbak legyenek.

- Kérem, kérem, a legdivatosabb színt tetszik parancsolni. Van nekem az is. Bátorkodom figyelmeztetni, hogy meglehetősen drága, de minden pénzt megér!

Az európai modorú kereskedő felmászott a szövetért, lehozta és szétgöngyölte a régi időkben szerzett ügyességgel, egy pillanatra meg is feledkezett arról, hogy már az újabb nemzedékhez tartozik. Aztán a világossághoz vitte, még az üzletből is kiment vele, úgy mutatta meg napvilágnál, és hunyorogva mondta: - A legfinomabb minőség! A legszebb szín: navarini füst és láng!

Csicsikovnak megtetszett a szövet, és bár a kereskedő erősítgette, hogy nála szigorúan szabott árak vannak, alkudni kezdett rá, végül meg is egyeztek. A boltos, kezébe kapva a kelmét, igen ügyesen összegöngyölte, majd orosz módra és hihetetlenül gyorsan papirosba csomagolta, végül zsineggel átkötötte, amelyre igen érdekes csomót bogozott. A zsineg végét kis ollóval levágta, s a csomagot a kocsira tette. Ekkor hirtelen férfihang hallatszott:

- Kérem, mutasson nekem valami fekete posztót!

"Ördög vitte volna, hisz ez Hlobujev!" - gondolta Csicsikov, és sietve elfordult, nehogy a másik ráismerjen, mert nem tartotta volna helyesnek ha ő maga hozza szóba az örökség ügyét, és magyarázkodni kezdjen. Hanem Hlobujev már meglátta.

- Mi az, Pavel Ivanovics? Igazán azt kell hinnem, hogy szándékosan kerül engem. Soha, sehol sem tudom megtalálni, pedig nekünk igen fontos, komoly megbeszélnivalóink vannak.

- De igen tisztelt barátom, hogy gondolhat olyat, hogy én kerülöm? - mondta Csicsikov, és buzgón szorongatta Hlobujev kezét. - Higgye el, magam is már régen szeretnék önnel beszélni, csakhogy sosincs időm. - Magában pedig azt gondolta: "Vinne el az ördög!" s ebben a percben megpillantotta a belépő Murazovot. - Á, á! Afanaszij Vasziljevics! - kiáltott fel sugárzó arccal. - Hogy szolgál az egészsége?

- Hát az öné? - kérdezte Murazov, levéve sapkáját.

A kereskedő és Hlobujev is levette sapkáját.

- Néha fáj egy kicsit a derekam, és nem elég jól alszom. Talán azért, mert nem mozgok eleget...

Murazov azonban nemhogy Csicsikov bántalmainak okára vonatkozó fejtegetésekbe mélyedt volna, hanem Hlobujevhez fordult:

- Megláttam, hogy ön belépett ebbe a boltba, Szemjon Szemjonovics, hát utánajöttem. Szeretnék önnel valamiről beszélni. Nem látogatna meg?

- De, hogyne, nagyon szívesen - sietett felelni Hlobujev, és Murazovval együtt eltávozott.

"Vajon mi beszélnivalójuk lehet?" - töprengett Csicsikov.

- Afanaszij Vasziljevics igen tiszteletreméltó, igen eszes ember, érti is a dolgát, de műveltsége nincs - állapította meg a kereskedő. - Mert például vegyük a kupecet, ugyebár. Nem kupec az, kérem, hanem közvetítő. Fontos tényezője az, kérem, az államgazdaságnak, nélküle, kérem, általános elszegényedés következnék be...

Csicsikov legyintett.

- Jaj, Pavel Ivanovics, már mindenütt kerestem! - hallatszott mögötte Lenyicin hangja. A kupec tisztelettel emelte meg sapkáját.

- Ah, Fjodor Fjodorovics!

- Az istenért, jöjjön velem, okvetlenül beszélnem kell önnel - mondta Lenyicin.

Csicsikov ránézett, és látta, hogy halotthalvány. Fizetett a kereskedőnek, és mindketten távoztak az üzletből.[24]

- Á, Szemjon Szemjonovics, éppen önt várom - mondta Murazov a belépő Hlobujevnek. - Fáradjon be az én kis szobámba. - Azzal bevezette látogatóját a szobájába, amely igénytelenebb volt, mint valamely évi hétszáz rubel fizetésből élő kishivatalnoké.

- Mondja, kérem: ugye, önnek a helyzete most javult? Hiszen a agynénjének hagyatékából csak kapott valamit?

- Hogy mondjam el önnek, Afanaszij Vasziljevics... Nem is tudom, javult-e a helyzetem. Összevissza ötven lelket és harmincezer rubelt kaptam, abból adósságaim egy részét kellett kifizetnem, és most megint nincs semmim. Ami pedig a leglényegesebb: ez az egész végrendeletügy egyáltalában nem tiszta. Itt nagy gazságok történtek, Afanaszij Vasziljevics! Mindjárt elmondom, tudom, csodálkozni fog. Ez a Csicsikov...

- Bocsásson meg, Szemjon Szemjonovics, de mielőtt arról a Csicsikovról szólna, beszéljen magáról. Mondja: saját becslése szerint mennyire lenne szüksége ahhoz, hogy kievickéljen zilált helyzetéből, és teljesen rendbe jöjjön?

- Nagyon nehéz az én helyzetem - felelte Hlobujev. - Hogy teljesen rendeződjenek a viszonyaim, minden adósságomat megfizessem, s azután még maradjon annyim, amennyiből szerényen megéljek, ahhoz százezer rubel lenne szükséges, ha nem több, egyszóval reménytelen a dolog.

- No és ha mégis hozzájutna ehhez az összeghez, hogy élne akkor?

- Akkor valami szerény lakást bérelnék, és a gyermekeim nevelésének szentelném minden időmet. Magamra nem is gondolok: az én pályafutásomnak vége, én már semmire sem vagyok jó.

- Hanem akkor tétlen életmódot folytatna, márpedig a tétlenség olyan kísértésbe visz, olyan gondolatokat ébreszt, amilyenek dolgozó embereknek eszébe sem jutnak.

- Hiába, nem való vagyok én már semmire, végképp tönkrementem, a derekam is mindig fáj.

- No de hogy lehet munka nélkül meglenni? Hogy lehet kötelességek, hivatás, foglalkozás nélkül élni a világon? Gondolja csak meg! Nézze meg isten bármely teremtményét: mindegyiknek van valami rendeltetése, valami haszna. Még a kő is azért van a világon, hogy felhasználják, hát akkor az ember, a legeszesebb lény, céltalanul, haszontalanul töltse az életét? Hát lehetséges ez?

- Hiszen ami azt illeti, nem tölteném én tétlenül az életemet. A gyermekeimet nevelném.

- Nem, Szemjon Szemjonovics, hisz ez a legnehezebb! Hogyan neveljen gyermeket az, aki önmagát sem tudta megnevelni? Hiszen gyermekeket csak példaadással, saját élete példájával nevelhet az ember. Gondolja, hogy az ön élete alkalmas arra, hogy a gyermekei példát vegyenek róla? Abból legföljebb azt tanulhatják meg, hogy miképpen kell semmittevéssel tölteni az időt. Nem, Szemjon Szemjonovics, ez nem lenne jó. Adja át nekem a gyerekeit, ön csak elrontja őket. Gondolja meg komolyan: önt tönkrejuttatta a tétlenség; fel kell hagynia vele. Hogy is lehet úgy élni, hogy semmi se kösse le az embert? Valamilyen hivatást mindenkinek be kell töltenie. A napszámos is dolgozik, kötelességet teljesít. Garasos kenyeret eszik, de azt megszolgálta, és érdekli a foglalkozása.

- Isten bizony, próbálkoztam én, Afanaszij Vasziljevics, úgy igyekeztem erőt venni magamon! De mitévő legyek? Megöregedtem, mindenre alkalmatlanná váltam. Mihez fognék? Talán hivatalba lépjek? Én negyvenöt éves ember létemre kezdő írnokocskákkal egy asztalnál üljek? Azonkívül bennem nincs meg az a képesség, hogy megvesztegetéseket fogadjak el, magam is bajba kerülnék, és másoknak is ártanék. Ott már e tekintetben valóságos kasztrendszer alakult ki. Nem, Afanaszij Vasziljevics, annyit töprengtem én ezen is, gondolatban sorra vettem mindenfajta hivatalt, állást... sehol sem felelnék meg. Talán a szegényházban...

- A szegényház azoknak dukál, akik fáradoztak; de akik egész fiatalságukban csak vigadoztak, annak azt mondják, amit a hangya a tücsöknek: "No, ha egész nyáron hegedültél akkor most csak táncolj!" Meg aztán a szegények házában is dolgoznak, nem whistet játszanak, Szemjon Szemjonovics - mondta Murazov átható tekintettel nézve Hlobujev szemébe -, ön megcsalja magát is, engem is.

Merően nézett az arcába, de a szegény Hlobujev szót sem tudott kinyögni. Murazov megsajnálta.

- Hallgasson ide, Szemjon Szemjonovics - folytatta. - Hiszen ön szokott imádkozni, templomba jár, nem mulasztja el sem a reggeli, sem az esteli misét, tudom. Akármilyen nehezére esik is oly korán felkelni, azért mégis felkel és megy, hajnali négy órakor, amikor még mindenki alszik.

- Az egészen más, Afanaszij Vasziljevics. Jól tudom, hogy ezt nem az emberek kedvéért teszem, hanem annak szolgálok vele, akinek rendeléséből e világon élünk. Mit tegyek! Hiszem, hogy ő irgalmas hozzám, és bármily hitvány, silány ember vagyok is, ő megbocsát nekem, és oltalmaz akkor, amikor az emberek megrugdosnak, amikor a legjobb barátom elárul, s azután még azt mondja, hogy jóindulatból árult el.

Hlobujev arca keserű fájdalmat fejezett ki, Murazov könnyekig megilletődött, de nem felelt semmit. Csak néhány pillanat múlva szólalt meg:

- Akkor hát szolgálja őt, aki oly irgalmas. Neki ugyanolyan kedves a munka, mint az imádság. Vállaljon bármilyen munkát, s azt úgy végezze, mintha neki dolgoznék, nem pedig az embereknek. Bármivel foglalkozik, még ha üres szalmát csépelne is, arra gondoljon; hogy ezt neki, érte teszi. Még ennek is meglesz az a haszna, hogy nem marad ideje a rosszra, nem ér rá kártyázni, lakomázni, dorbézolni, nagyvilági életet élni. Igaz, Szemjon Szemjonovics, ismeri ön Ivan Potapicsot?

- Ismerem, és igen nagyra becsülöm.

- Igen jóravaló kereskedő volt: már félmilliót sikerült összegyűjtenie. Hanem mikor látta, hogy amihez csak nyúl, minden hasznot hajt neki, túlzásokra ragadtatta magát. A fiát franciául taníttatta, a lányát tábornokhoz adta feleségül. S már nem ült a boltjában, nem járt a tőzsdére, mindig csak a barátaival igyekezett találkozni, aztán cipelte őket a drága vendéglőkbe, és folyton dőzsöltek; a vége az lett, hogy csődbe jutott. És akkor isten szerencsétlenséget küldött rá. Most nálam dolgozik mint segéd. Elölről kellett kezdenie mindent. A lecke igen tanulságos volt: megjavult tőle. Összeszedte magát, most már megint önálló üzletet nyithatna, ötszázezer rubelt is forgathatna. De ő azt mondja: "Mint kereskedősegéd kezdtem, mint kereskedősegéd akarok meghalni is. Most egészséges és friss vagyok - azt mondja -, akkor pedig nagy pocakom nőtt, és kezdődő vízibetegség gyötört... Nem! - azt mondja. - Elég volt!" És most még teát sem iszik. Csak scsí és kása kell neki, egyéb semmi, úgy bizony. És úgy imádkozik, mint egyikünk sem, és úgy segíti a szegényeket, mint egyikünk sem. Más is szívesen segítene, de eltékozolta a pénzét...

A szegény Hlobujev elgondolkozott.

Murazov megfogta a kezét.

- Szemjon Szemjonovics - mondta -, ha tudná, mennyire sajnálom! Az utóbbi időkben nagyon sokat gondoltam önre. És most hallgasson ide. Ugye tudja, hogy van itt a kolostorban egy remete, aki senkit sem lát. Igen-igen okos ember... olyan esze van, hogy én azt ki sem tudom mondani. Ha az valami tanácsot ad... Elmondtam neki, hogy van egy ilyen meg ilyen barátom - nevet nem említettem -, annak ez meg ez a baja. Egy darabig hallgatott, aztán hirtelen közbevágott: "Az isten dolga előbbrevaló, mint az ember saját ügye. Templomot akarnak építeni, és nincs rá pénz. Gyűjtést kell rendezni a templom céljára!", azzal becsapta az ajtót. Gondolkoztam: mit jelenthet ez? Úgy látszik, nem akar tanácsot adni. Felkerestem az archimandritánkat. Alig lépek be hozzá, azt kérdi tőlem, nem ismerek-e valakit, akit meg lehetne bízni, hogy gyűjtsön a templomra, lehetőleg nemesembert vagy kereskedőt, egyszóval műveltebb férfit, aki olyan fontosnak tekintené ezt, mint tulajdon üdvösségét. Rögtön eszembe jutott: "Istenem, a remete bizonyára ezt a feladatot szánta Szemjon Szemjonovicsnak! Ez a legjobb mód az ő bajának leküzdésére! A gyűjtőkönyvecskével egyik embertől a másikhoz járna, nemestől paraszthoz, paraszttól polgárhoz, s közben saját szemével látná, ki hogyan él, ki miben szenved szükséget, és minthogy egész kormányzóságokat járna be jobban megismerné az egyes vidékeket és az ottani körülményeket, mint azok, akik a városokban laknak..." Ilyen emberekre pedig most nagy szükség van. Éppen nemrégiben mondta nekem a herceg, hogy sokért nem adná, ha olyan hivatalnokot kaphatna, aki nemcsak leírásokból ismeri az ügyeket, hanem a maguk valóságában, mert, azt mondja, aktákból, iratokból semmit sem lehet megtudni, azokban minden érthetetlen és kusza.

- A legnagyobb zavarba hoz, Afanaszij Vasziljevics - mondta csodálkozó tekintettel Hlobujev. - Szinte el sem hiszem, hogy ezt nekem mondja, hisz ehhez fáradhatatlan, buzgó, tevékeny ember kellene! És hogy hagyjam ott feleségemet, gyermekeimet, akiknek nincs miből élniük?

- Felesége és gyermekei sorsa miatt ne nyugtalankodjék! Róluk majd én gondoskodom, gyermekei oktatása is jó tanítók kezében lesz. A maga számára jobb és felemelőbb, ha isten szolgálatában gyűjt adományokat, minthogy koldustarisznyával a nyakában alamizsnáért könyörög. Rendelkezésére bocsátok egy egyszerű kis födeles szekeret; ne féljen a rázástól, az csak javára válik az egészségének. Pénzt is adok önnek, hogy ha útközben olyanokkal találkozik, akik igazán segítségére szorulnak, segíthesse őket. Igen sok jó cselekedetre lesz alkalma: most már nem fog tévedni, s olyanoknak fog segítséget nyújtani, akik csakugyan megérdemlik. Ha így utazgat, közvetlen tudomást szerezhet a körülményekről, közelről láthatja, ki hogyan él. Az ön tapasztalatai mások lesznek, mint a legtöbb kiküldött hivatalnokéi, akiktől mindenki fél, s akik előtt mindenki titkolózik. Önnel azonban, akiről tudják, hogy a templomra gyűjt, mindenki szívesen fog elbeszélgetni.

- A gondolat gyönyörű, látom én azt, és boldog lennék, ha legalább részben teljesíteni tudnám a feladatot, de igazán úgy érzem, hogy meghaladja az erőmet.

- De hát mi az, ami nem haladja meg az erőnket? - kérdezte Murazov. - Hiszen tulajdonképpen minden nagy feladat teljesítése meghaladja. A magasból jövő segítség nélkül semmit sem tehetünk. De az imádkozás erőt ad. Az ember keresztet vet, és így fohászkodik: "Uram segíts!", aztán megragadja az evezőt, és partot ér. Ezen nem sokat kell töprengeni, ezt egyszerűen isten rendelésének kell tekinteni. A szekere mindjárt útra készen áll, addig siessen át az archimandrita atyához, hogy megáldja önt; vegye át tőle a könyvet, azzal máris induljon.

- Engedelmeskedem önnek, s a feladatot isteni parancsnak tekintem - felelte Hlobujev. "Uram, segíts" - fohászkodott magában, s úgy érezte, hogy erő és bátorság árad a lelkébe. Még az esze is mintha felébredt, felélénkült volna a reménységtől, hogy vigasztalanul szomorú helyzetéből kivergődhetik. A messzeségből fénysugár világított...

De hagyjuk most Hlobujevet, és figyeljünk Csicsikovra...

Időközben csak úgy özönlöttek a kérvények a bírósághoz, egyik a másik után. Felbukkantak olyan rokonok, akiknek mindaddig még a létezéséről sem tudott senki; mint dögmadarak a holttetem körül, úgy rajzottak az öregasszony után maradt vagyon körül. A bírósághoz egyre érkeztek Csicsikov ellen a feljelentések, amelyek hamisítványnak bélyegezték az utolsó végrendeletet, meg olyanok, amelyek az elsőnek a valódiságát is kétségbe vonták; bizonyítékok voltak arra nézve, hogy egyes nagyobb összegeket egyszerűen elloptak. Az is kiderült, hogy Csicsikov holt lelkeket vásárolt, hogy még vámhivatali szolgálata idején csempészbandával állt összeköttetésben. Mindent kifürkésztek, leleplezték egész addigi életét. Csak isten a megmondhatója, honnan tudták meg mindezt, de kinyomoztak még olyan dolgokat is, amelyekről Csicsikov azt hitte, hogy rajta és a négy falon kívül még csak sejtelme sem lehet róla senkinek. Egyelőre azonban mindez a bíróság titka volt, s még semmi sem jutott el az ő füléhez. Jogtanácsosától ugyan hamarosan levelet kapott, amelynek hangjából kiérzett, hogy készült valami. A rövid, tömör levélben ez volt: "Sietek tudatni önnel, hogy az ügyből kifolyólag valami hercehurca lesz. De ne felejtse, hogy megijednie nem szabad. Fő a nyugalom. Mindent rendbe hozunk." Csicsikovot a levél tökéletesen megnyugtatta. "Ez az ember igazán valóságos lángész!" - állapította meg. Hogy elégedettsége teljes legyen, a szabó éppen ekkor hozta haza új ruháját. Hirtelen nagy kedve kerekedett, hogy megnézze magát navarini füst- és lángszínű új frakkjában. Felhúzta nadrágját, amely oly csodálatosan simult a testéhez, mintha csak ráöntötték volna, lágyan tapadt combjához és lábikrájához, tagjai a finom posztóban még ruganyosabbnak látszottak. Mikor hátul összehúzta az övpántot, hasa kidomborodott, mint a dob. Rá is csapott a kezével, s azt gondolta: "Ej, buta pocak! De azért egészben véve festenivaló!" A frakk még szebb volt, mint a nadrág: sehol egy ráncocska, mindenütt kifogástalanul simult, tapadt, minden hajlatot követett, a testalkat minden előnyét kiemelte. Csicsikovnak arra a megjegyzésére, hogy a jobb hónalj alatt kicsit vág, a szabó csak elnézően mosolygott, mondván, hogy annál jobban testhez áll.

- Ami a munkát illeti, uraságod egészen nyugodt lehet - mondta többször is a magabiztosság diadalmas fölényével. - Így ezt sehol sem tudták volna megvarrni, legföljebb Pétervárott.

A szabó maga is Pétervárról való volt, és cégtábláján ez a felirat díszlett:

Külföldi szabó Londonból és Párizsból.

Nem szerette a kockázatokat, és e két város feltüntetésével egy csapásra elejét akarta venni annak, hogy más szabók e városokkal hozakodhassanak elő, azok csak elégedjenek meg valami "Karlsruhával" vagy "Koppenhágóval".

Csicsikov gavallérosan kifizette a szabót, s aztán egyedül maradva, nézegetni kezdte magát a tükörben, kedvtelve, a művész esztétikai gyönyörűségével, con amore.[25] Most mindent még szebbnek látott, mint előbb, mintha arca még érdekesebb, álla még csábosabb volna; a fehér gallér előnyösen emelte ki arcszínét, a kék atlasz nyakravaló a gallér fehérségét, az új divatú, redőzött ingmell a nyakravaló kékségét, a pompás bársonymellény az ingmell makulátlanságát, a selyemfényű navarini füst- és lángszínű frakk pedig mindezeknek szépségét külön-külön és együttvéve. Jobbra fordult - gyönyörű! Balra fordult - még szebb! Testtartása akár egy kamarásé vagy más előkelő úré, aki úgy beszél franciául, mint a vízfolyás, s aki, ha megharagszik, még szitkozódni sem jut eszébe oroszul, még káromkodni is csak franciául tud, olyan kényes, olyan finom, olyan pallérozott! Fejét kissé oldalra hajtva, megpróbált olyan tartást felvenni, mintha éppen valamely magas műveltségű, középkorú hölggyel beszélgetne: egyszerűen festői látványt nyújtott! Művész, ragadj ecsetet, és örökítsd meg így! Elragadtatásában entrechat-szerű[26] lépést tett: könnyedén ugrott egyet, mire megingott a komód, és leesett róla a kölnivizes üveg. De ez egyáltalában nem zavarta. A kölnivizes üveget, magától értetődően, lehordta, ostobának nevezte, aztán azon kezdett gondolkozni, hogy hol is jelenjék meg először... Talán legjobb lesz... Ekkor az előszobából hirtelen sarkantyús csizmák dobbanása-pengése hallatszott, s belépett egy állig felfegyverzett zsandár, olyan marcona tekintettel, mintha a szemében is egész hadsereg készülne rohamra.

- Az a parancs, hogy azonnal jelentkezzék a főkormányzónál!

Csicsikov egészen megdermedt a rémülettől. Bajuszos szörnyeteg állt előtte, sisakján lószőr forgó, rajta vállszíj, azon keresztbe másik vállszíj, oldalán óriási pallos. És Csicsikovnak úgy tetszett, mintha a másik oldalán is fegyver, meg ördög tudja, mi minden lett volna: egy személyben egész hadsereg! Szólni akart valamit, de a félelmetes szörnyeteg durván förmedt rá: "Az a parancs, hogy tüstént!" Kipillantott az ajtón át az előszobába: ott is egy szörnyeteget látott, kinézett az ablakon - odalenn kocsi áll. Mitévő legyen? Úgy, amint volt, navarini füst- és lángszínű frakkban, egész testében reszketve, fel kellett ülnie a kocsira, és a zsandár kíséretében elindulnia a főkormányzóhoz.

Mikor odaért, még annyi időt sem adtak neki, hogy az előszobában kissé összeszedje magát.

- Indulás befelé! Várja a herceg! - mondta az ügyeletes hivatalnok. Mintha sűrű ködön át látta volna az előszobát, a küldöncöket, mindenféle csomagokkal, aztán egy termet, amelyen áthaladva csak ezt gondolta magában: "Most bizonyosan letartóztat, aztán tárgyalás nélkül, minden nélkül egyenesen Szibériába küld!" Szíve hevesebben dobogott, mint a legféltékenyebb szerelmesé. Végre kinyílt előtte a végzetes ajtó, s ő belépett egy szobába, amely tele volt iratokkal, szekrényekkel, könyvekkel, s ott volt a herceg is, haragosan, mint a megtestesült felháborodás.

"Összezúz, összezúz! - gondolta Csicsikov. - Ez engem széttép, mint farkas a bárányt!"

- Kímélettel voltam ön iránt. Megengedtem, hogy a városban maradjon, mikor pedig tömlöcben lett volna a helye, s most megint olyan gyalázatos becstelenséggel piszkolta be magát, amelynél aljasabbat elképzelni sem lehet! - mondta a herceg, s az ajka remegett a haragtól.

- Miféle gyalázatos becstelenséggel és aljassággal? - kérdezte Csicsikov, egész testében reszketve.

- Az az asszony - mondta a herceg kissé közelebb lépve, és egyenesen Csicsikov szemébe nézve -, az az asszony, akit felbujtott, hogy írja alá a végrendeletet, kézre került, és szembesíteni fogjuk önnel.

Csicsikov előtt elhomályosodott a világ.

- Kegyelmes uram - kiáltotta -, őszintén bevallok mindent. Hibás vagyok, csakugyan hibáztam, de nem oly nagyot: ellenségek vettek körül... ők vittek bűnbe...

- Nem kellett önt másnak bűnbe vinnie, mert ön sokkal becstelenebb, mint a legutolsó hazug gazember. Azt hiszem, ön egész életében semmi olyat nem tett, ami nem alávalóság volt. Minden kopejkáját becstelen úton, lopással szerezte, márpedig a lopás olyan becstelenség, amelyért Szibériát és korbácsot érdemel! Hanem most elég! Ebben a pillanatban máris visznek a börtönbe, ott, utolsó hitvány gazemberekkel és útonállókkal együtt vársz, amíg ügyed eldől. És még ez is irgalmas eljárás, mert te sokkal rosszabb vagy, mint azok a toprongyos gonosztevők, azok szakadt bekecsben, lyukas csizmában vannak... te meg...?

És végignézett a navarini füst- és lángszínű frakkon, s meghúzta a csengő zsinórját.

- Kegyelmes uram! - kiáltott fel Csicsikov. - Legyen könyörületes. Hisz ön is családapa! Irgalmazzon, ha nem is nekem, legalább szegény anyámnak!

- Hazudsz! - kiáltott magából kikelve a herceg. - Annak idején ugyanígy könyörögtél családodra, gyerekeidre hivatkozva, holott sosem voltak gyerekeid, most meg az anyáddal hozakodol elő!

- Kegyelmes uram! Semmirekellő, hitvány gazember vagyok... Csakugyan hazudtam, nem volt családom, nem voltak gyerekeim; de isten a tanúm, hogy mindig szerettem volna megházasodni teljesíteni emberi és honpolgári kötelességemet, hogy azután valóban megérdemeljem polgártársaim és feletteseim megbecsülését... De mindig olyan szerencsétlenül alakultak a körülményeim! Higgye el, kegyelmes uram, véres verejtékkel kellett megkeresnem mindennapi kenyeremet... Lépten-nyomon csábításoknak, kísértéseknek voltam kitéve... Felbujtók, gazemberek, tolvajok vettek körül... Ellenségeim, akik még életemre is törtek... Egész életemet viharban hányódó sajkához, vagy tornyosuló hullámok között vergődő csónakhoz lehet hasonlítani... Esendő ember vagyok, kegyelmes uram!

Szeméből csak úgy patakzott a könny. Úgy, amint volt: navarini füst- és lángszínű frakkjában, bársony mellényében, kék atlasz nyakravalójában, csodálatos szabású nadrágjában a herceg lába elé vetette magát, s homlokát, amely fölött gondosan fésült haja elsőrendű kölnivíz illatát árasztotta, a földhöz verte.

- El innen! Hívjatok be katonákat, hogy vigyék! - parancsolta a herceg a belépő szolgálattevőnek.

- Kegyelmes uram! - kiáltott fel Csicsikov, s mindkét karjával átölelte a herceg csizmaszárát.

A herceg egész testén ideges rángás futott végig.

- El innen, ha mondom! - kiáltotta, és igyekezett kiszabadítani csizmáját Csicsikov öleléséből.

- Kegyelmes uram! Nem mozdulok innen, amíg kegyelmet nem kapok - esedezett Csicsikov, és csak nem engedte el a herceg csizmáját, s a navarini füst- és lángszínű frakkban szánkázott végig a padlón.

- Menjen innen, ha mondom! - kiáltotta a herceg olyan ellenszenvvel és undorral, amilyet az ember olyankor érez, amikor valami ocsmány férget lát, de azért nem viszi rá a lelke, hogy széttapossa, és nagyot rántott magán, úgy, hogy csizmája Csicsikov homlokát, orrát és ellenállhatatlanul gömbölyded állát találta. De az mégsem eresztette el, sőt még szorosabban ölelte magához a csizmákat. Végül két markos zsandár felemelte, és karjánál fogva vonszolta ki a szobából.

A megtört, sápadt Csicsikov olyan rémületet érzett, mint aki az emberi természettel oly ellentétes, fekete, iszonyatos és elkerülhetetlen halál előtt áll...

A lépcső felől éppen az ajtóban - Murazov jött vele szembe. Hirtelen reménysugár villant fel előtte. Emberfeletti erővel szakította ki magát a két zsandár keze közül, s a meglepett öregember lábai elé vetette magát.

- Bátyuska, Pavel Ivanovics, mi történt önnel?

- Segítsen! Mentsen meg! Visznek a börtönbe, a halálba!

A zsandárok azonban megragadták, és elhurcolták, nem engedték, hogy befejezze, amit mondani akart.

Nedves, nyirkos kamra, a helyőrségi katonák csizma- és kapcabűze, festetlen asztal, két rozoga szék, vasrácsos ablak, düledező kályha, amely csak füstöl, de meleget nem ad - íme, ilyen lakhelyet jelöltek ki hősünknek, aki már megízlelte és kezdte élvezni az élet édességét, és magára vonni honfitársai figyelmét, ide hozták őt navarini füst- és lángszínű, finom, új frakkjában. Még azt sem engedték meg neki, hogy intézkedhessék, hogy magával hozhassa legszükségesebb holmiját és ládikáját, ahol a pénzét tartotta, amely talán elég lett volna ahhoz...[27] Iratai, a holt lelkekre vonatkozó adásvételi szerződései már mind a hivatalnokok keze közt voltak.

A földre vetette magát, ott fetrengett, és a bánat, a reménytelenség szorongatta a szívét. A kétségbeesés egyre mélyebben mart bele ebbe a semmivel sem vértezett, védtelen szívbe. Még egyetlen ilyen gyötrelmes nap, és Csicsikov belepusztul. De még őfelette is őrködött valaki, és kinyújtotta felé segítő kezét. Egy óra múltán nyílt az ajtó, és belépett az öreg Murazov.

Ha az égető szomjúságtól elgyötört, tikkadt, elcsigázott utas kiszáradt torkába tiszta forrásvizet tölt valaki - akkor sem áradhat el benne a felfrissülésnek, az újjáéledésnek olyan megváltó érzése, mint amilyen szegény Csicsikovot fogta el, amikor megpillantotta Murazovot.

- Megmentőm! - kiáltott, hirtelen felpattanva a földről, ahol még az imént kínjában fetrengett, és gyorsan megcsókolta, majd szívéhez szorította az öregember kezét. - Isten meg fogja jutalmazni, amiért eljött hozzám, szerencsétlenhez.

Szeméből patakzott a könny.

Az öreg fájdalmasan, szomorúan nézett rá, és csak annyit mondott:

- Ó, Pavel Ivanovics, Pavel Ivanovics, mit tett ön!

- Mitévő legyek? Tönkrejuttatott az az átkozott természetem! Nem ismertem mértéket: nem tudtam idejében abbahagyni a dolgot. Kísértésbe vitt az átkozott sátán, elvette a józan eszemet, megbolondított. Vétkeztem, vétkeztem! De azért mégis, hogy lehet így bánni velem? Egy nemesembert, nemesembert! Vizsgálat nélkül, tárgyalás nélkül börtönbe vetni!... Egy nemesembert, Afanaszij Vasziljevics! Miért nem engedtek meg legalább annyit, hogy hazamenjek, és intézkedjem a holmimat illetően? Hiszen otthon most mindenem felügyelet nélkül maradt! A ládikám, Afanaszij Vasziljevics, a ládikám! Az egész vagyonom abban van! Vérrel, verejtékkel, évek munkájával, nélkülözések árán szereztem én azt!... A ládikám, Afanaszij Vasziljevics! Most majd mindent ellopnak, széthordanak! Ó, istenem!

Nem volt képes uralkodni kétségbeejtő fájdalmán, amely most újra megrohanta a szívét; hangos zokogásban tört ki, amely áthatolt a börtön vastag falán, s tompán visszhangzott a távolban; letépte atlasz nyakravalóját, s gallérját megragadva, összeszaggatta magán a navarini füst- és lángszínű frakkot.

- Ó, Pavel Ivanovics! Mennyire elvakította önt az a vagyon! Amiatt nem látta borzasztó helyzetét!

- Jótevőm, mentsen meg, mentsen meg! - kiáltotta kétségbeesetten a szegény Csicsikov, és Murazov lábához borult. - A herceg szereti önt, és az ön kedvéért mindent megtesz.

- Nem, Pavel Ivanovics, nem fordulhatok hozzá, bármennyire szeretnék is segíteni, nem tehetem. Önt a kérlelhetetlen törvény sújtja, nem pedig egyik vagy másik ember hatalma.

- Engem a gaz sátán, az emberiség megrontója kerített hatalmába!

Fejét a falba verte, öklével pedig akkorát csapott az asztalra, hogy kiserkent a vér a kezéből, de nem érezte fájdalmát sem a fején, sem a kezén.

- Pavel Ivanovics, nyugodjék meg, arra gondoljon, hogy az istennel béküljön ki, nem az emberekkel: gondoljon szegény lelkére.

- De hát miért jutottam én ilyen sorsra, Afanaszij Vasziljevics! Van-e akár csak egyetlen ember, akinek ilyen a sorsa? Hiszen én türelemmel, mondhatni, a véremmel, munkával, fáradsággal rakosgattam a kopejkáimat, én nem raboltam, nem loptam meg a kincstárt, mint némelyek. Hogy mi célból szereztem a pénzt? Azért, hogy hátralevő napjaimat nyugalomban élhessem le; hogy hagyhassak valamit feleségemre és gyermekeimre, akiket a haza javára, a haza szolgálatában szándékoztam nevelni. Hát ezért akartam szerezni valamicskét. Titkolóztam is, ravaszkodtam is, nem tagadom... De mit tehettem volna? Csak olyankor folyamodtam furfanghoz, amikor láttam, hogy az egyenes úton nem boldogul az ember, és a görbe út egyenesebben vezet célhoz. De dolgoztam, fáradoztam, nagy gyakorlatra tettem szert. Pénzt csak gazdagoktól fogadtam el. Márpedig azok az igazi gazemberek, akik a bíróságnál ezrekkel károsítják meg a kincstárt, nem a gazdagokat lopják meg, hanem elszedik az utolsó kopejkát attól, akinek semmije sincs! Milyen szerencsétlen vagyok én, lássa be! Valahányszor valamiféle eredményt érek el, s már kezdeném élvezni is fáradságom gyümölcsét, hirtelen vihar kerekedik, vagy zátonynak futunk, s az egész hajó szilánkokká zúzódik. Volt már nekem háromszázezernyi tőkém, s volt már kétemeletes házam! Már kétszer vásároltam falut is... Ah, Afanaszij Vasziljevics, micsoda sors ez? Egyik csapás a másik után! Hát nem volt az én életem enélkül is olyan, mint a hullámok között hányódó sajka? Hol itt az isteni igazság? Hol itt a türelem, a példátlan kitartás jutalma? Hiszen én háromszor kezdtem mindent újra; mikor mindent elvesztettem, elölről kezdtem mindent, s megint csak kopejkákkal, amikor mások az én helyemen már régen ivásnak adták volna magukat kétségbeesésükben, s a kocsmákban pusztultak volna el! Mennyit kellett küzdenem, mi mindent kellett elviselnem! Minden egyes kopejka megszerzéséhez úgyszólván teljes lelkierőmre szükségem volt!... Lehet, hogy mások könnyebben szerezték, de az én esetemben, mint a közmondás tartja, minden kopejkát háromgarasos szög tartott, s ezt a háromgarasos szöggel odaerősített kopejkát én, isten a tanúm, mindig olyan vasakarattal téptem le magamnak...

Nem tudta befejezni, elviselhetetlen szívfájdalmában hangosan felzokogott, székére roskadt, aztán már amúgy is foszlányokká szaggatott frakkja szárnyát egészen letépte és elhajította magától, majd pedig két kézzel nekiesett a hajának - amelyet azelőtt oly gondosan ápolt -, és kíméletlenül tépdeste, élvezte a fájdalmat: ezzel akarta tompítani szíve csillapíthatatlan gyötrelmét.

Murazov sokáig, szótlanul ült előtte, nézte ezt a szokatlan szenvedést, amilyet most először látott. Nézte a szerencsétlen, elkeseredett embert, aki nemrég még vidáman, a nagyvilági ember könnyedségével s katonásan rugalmas léptekkel járt-kelt mindenfelé, most pedig szennyesen, vérző kézzel, kócosan hentereg, és szidja a gonosz, ellenséges erőket, amelyek az embereket megrontják.

- Jaj, Pavel Ivanovics, Pavel Ivanovics! Milyen ember lehetett volna önből, ha mindezt az erőt, mindezt a kitartást valami hasznos munkára, valamely jó cél elérésére fordítja! Istenem, mennyi jót tehetett volna! Ha a derék, jóra törekvő emberek közül egy is annyi fáradságot fordít valamely becsületes célra, mint ön a kopejkái megszerzésére, ha képes lett volna a jó érdekében áldozatul dobni hiúságát, becsvágyát, magát nem kímélve, mint ahogy ön nem kímélte magát kopejkái megszerzése érdekében, úristen, hogy felvirágozhatott volna a mi földünk! Pavel Ivanovics, Pavel Ivanovics, nem az a legnagyobb baj, hogy mások szemében vétkessé vált, hanem az, hogy önmaga ellen vétkezett, a szívós erő és gazdag képességek ellen, amelyekkel a sors megajándékozta! Ön arra volt hivatva, hogy nagy emberré legyen, de tehetségét elfecsérelte, tönkretette magát...

Vannak a léleknek titkai; bármilyen messzire tért is el a megtévelyedett bűnös az igaz útról, bármennyire elzüllött, bármilyen megrögzött érzéketlen, konok, gazemberré vált is, bármi mélyen merült is el a bűn fertőjében: ha jó tulajdonságaira hivatkozva tesznek neki szemrehányást ha azért róják meg, mert saját érdemeit taposta sárba - egyszeribe megrendül, felébred benne a lelkiismeret.

- Afanaszij Vasziljevics! - kiáltott fel a szegény Csicsikov. Ó, ha sikerülne kiszabadulnom, s a vagyonomat visszakapnom! Esküszöm önnek, hogy mától kezdve egészen más életet élnék! Mentsen meg, jótevőm, mentsen meg!

- Mit tehetek én? Ahhoz, hogy kiszabadítsam, a törvény ellen kellene harcolnom! De tegyük föl, hogy erre is rászánom magam, az sem érne semmit, mert a herceg olyan igazságszerető, hogy álláspontjától semmi esetre sem lenne hajlandó eltérni.

- Jótevőm! Ön mindent elérhet. Nem a törvénytől rettegek én - ami a törvényt illeti, találok én eszközöket -, hanem attól, hogy ártatlanul börtönben kell sínylődnöm, hogy elpusztulok itt, mint a kutya, s hogy egész vagyonom, irataim, ládikám... Szabadítson ki innen!

Átölelte és könnyeivel öntözte az öreg lábait.

- Ó, Pavel Ivanovics, Pavel Ivanovics! - sóhajtott az öreg Murazov fejcsóválva. - Mennyire elvakította önt ez a vagyon! Emiatt nem hallgat szegény lelke szavára!

- Gondolok én a lelkemre is, csak szabadítson ki innen!

- Pavel lvanovics... - kezdte az öreg, de újra elhallgatott. - Ön maga is tudja - folytatta aztán -, hogy a kiszabadulása nem tőlem függ, de amennyire csak tőlem telik, azon leszek, hogy könnyítsek a helyzetén, és kiszabadítsam. Hogy sikerül-e, azt nem tudom, de mindenesetre megkísérlem. Ha azonban minden várakozáson felül sikerülne, fáradozásomért jutalmat kérek öntől, Pavel Ivanovics: hagyjon fel azzal a mohó törtetéssel, amellyel a vagyon után veti magát. Becsületszavamra kijelentem önnek: ha egész vagyonomat elveszíteném, amely pedig jóval nagyobb, mint az öné, nem sírnék utána. Hiszen, higgye el, nem az az igazi vagyon amelyet elvehetnek az embertől, hanem az, amelyet soha senki el nem lophat, el nem vehet. Ön már sok mindent megélt. Hiszen az élete, saját szavai szerint is, hullámokon hánykolódó sajkához hasonlítható. Most már van annyija, amennyiből hátralevő napjai végéig megélhet. Telepedjék le valamely csöndes, békés zugban, mennél közelebb a templomhoz és az egyszerű, jóravaló emberekhez. Vagy ha nagyon is ösztökéli a kívánság, hogy utódokat hagyjon maga után, vegyen feleségül valami egyszerű sorban nevelkedett, jólelkű leányt, aki megszokta a mértékletes életet, és ért a gazdálkodáshoz, ön pedig felejtse el ezt a zajos életet minden csábításával és hóbortjával együtt; nem baj, ha az is elfeledi önt. Ebben a világban úgy sincs nyugalom, csak ellenségek, csábítók és árulók vannak benne.

- Igen, okvetlenül ezt fogom tenni! Okvetlenül! Már akartam is, már szándékomban is volt új életet kezdeni, mérsékelni az igényeimet, már arra gondoltam, hogy majd gazdálkodással foglalkozom. De megtévelyedtem, letérített a jó útról a csábító démon, a sátán, a pokolfajzat!

Mindeddig ismeretlen érzés ébredezett Csicsikovban, maga sem értette, mi történt vele. Mintha valami távoli, régóta elfojtott törekvés akart volna életre kelni lelkében valami, ami sivár gyermekkorában, a szülői ház komor légkörében, állandó magárahagyatottságában nem juthatott kifejezésre, s mintha az első élmények szegényessége, fakósága, a könyörtelen sors zord pillantása, amely a hóvihartól behordott, homályos kis ablakon át hatolt be hozzá - mintha mindezek az emlékek akartak volna kitörni belőle, mélyen felsóhajtott, és két kezét arcára tapasztva, keserűen mondta:

- Igaza van! Igaza van!

- A törvényellenes cselekedetekben sem emberismerete, sem tapasztalatai nem segíthették önt. De ha emberismeretéhez és tapasztaltságához még az járult volna, hogy a törvény útján halad! Ej, ej, Pavel Ivanovics, miért is tért le a jó útról! Szedje össze magát: még nem késő, még van rá idő...

- Nem, már késő, késő! - jajdult fel Csicsikov olyan hangon, hogy Murazovnak majd megszakadt a szíve. - Most kezdem érezni, most kezdek a tudatára ébredni, hogy nem a helyes úton járok, hogy messzire eltértem az egyenes ösvénytől, de most már hiába! Nem olyan nevelésben részesültem! Apám folyton erkölcsi prédikációkat tartott nekem, vert, erkölcsi szabályokat íratott le velem, ő maga pedig a szemem láttára lopta a szomszéd fáját, sőt még engem is kényszerített, hogy segítsek neki. Nem is leplezte előttem, hogy igazságtalan pörökbe kezdett. Megrontotta az árva lánykát, akinek gyámja volt. A példa pedig erősebb, mint a követendő szabály. Látom, érzem, Afanaszij Vasziljevics, hogy nem úgy élek, mint kellene de nem eléggé irtózom a bűntől; eldurvult a természetem; nincs bennem elég szeretet a jó iránt, az istennek tetsző cselekedetekre való dicséretes hajlam nem vált természetemmé, szokásommá... nem olyan erős bennem az a kívánság, hogy jót cselekedjem, mint az, hogy vagyont szerezzek... Ez az igazság... őszintén beszéltem... Mitévő legyek?

Az öreg felsóhajtott.

- Pavel Ivanovics, önben oly erős akarat, oly szívós türelem lakozik. Az orvosság keserű, de a beteg mégis beveszi, mert tudja, hogy másképpen nem gyógyul meg. Önben nincs hajlam a jó iránt, kényszerítse hát magát a jóra, ha már nem szereti. Ez még nagyobb érdeme, mint annak, aki azért teszi, mert szeret jót cselekedni. Kényszerítse magát néhányszor, később majd megjön a hajlam. Higgye el, nem lehetetlenség ez...[28] Birodalmak igába hajlanak, mondja az írás. Csak erőfeszítéssel lehet odáig vergődni, csak erőfeszítéssel lehet megszerezni. Ej, Pavel Ivanovics, hiszen önben olyan erő van, amilyen másokban nincs, olyan szívósság, olyan türelem, ön ne tudna erőt venni magán? Hiszen önből valóságos hős lehetne! Manapság az emberekben nincs akarat, valamennyien olyan gyengék...

E szavak észrevehetően mély hatást tettek Csicsikovra, egyenesen a lelkébe hatoltak, és valami becsvágyfélét ébresztettek benne. Ha nem is eltökéltség, de valami ahhoz nagyon hasonló villant fel a szemében...

- Afanaszij Vasziljevics - mondta szilárd hangon -, ha sikerül engem kiszabadítania, és kieszközölnie, hogy innen valami kis vagyonkával mehessek el, szavamat adom önnek, hogy új életet kezdek: veszek egy kis falucskát, ahol majd gazdálkodom, gyűjteni fogom a pénzt, de nem magamnak, hanem azért, hogy másokon segíthessek, annyi jót fogok tenni, amennyi csak telik az erőmből. El akarom felejteni régi magamat, a várost, a dáridókat és lakomákat, egyszerűen, józanul fogok élni.

- Isten adjon önnek erőt, hogy e szándékát végre is hajtsa! - mondta örvendezve az öreg. - Minden erőmmel azon leszek, hogy kikönyörögjem a hercegtől az ön szabadon bocsátását. Sikerül-e vagy nem, isten tudja. Annyi azonban bizonyos, hogy helyzetén mindenesetre könnyíteni fognak. Ó, istenem! Öleljen meg, és engedje, hogy én is megöleljem önt! Ha tudná, milyen örömet szerzett nekem! Most pedig, isten nevében, máris megyek a herceghez.

Csicsikov magára maradt.

Lelke mélyéig megrendült, megilletődött. Még a legtűzállóbb, legkeményebb fém: a platina is megolvad, mikor a kohóban egyre erősítik, fújtatóval élesztik a lángot, s mikor a tűz már elviselhetetlen hőséget áraszt, a makacs fém megfehéredik és folyékonnyá válik. Mikor a szenvedések kohójában a legmagasabbra csap a láng, s a gyötrelem már elviselhetetlen, a legedzettebb, legkeményebb férfi is megadja magát.

"Én magam ugyan lelkiismeretlen és érzéketlen vagyok, de minden erőmmel azon leszek, hogy másokban felébresszem a lelkiismeretet és az érzéseket; én tudatlan és silány ember vagyok, de igyekezni fogok másokat a jóra serkenteni; én nem vagyok jó keresztény, de mindent el fogok követni, hogy másokat ne vigyek kísértésbe; arcom verejtékével fogok fáradozni, munkálkodni a faluért, becsületesen dolgozni, hogy jó példát adjak másoknak. Hiszen elvégre nem vagyok én olyan javíthatatlanul hitvány, olyan teljesen hasznavehetetlen ember! Értek a gazdasághoz, tudok takarékoskodni, van bennem bizonyos ügyesség, van képességem arra, hogy tapasztalataimat helyesen alkalmazzam, azonkívül szívósan kitartó is vagyok. Csak elhatározás dolga az egész..."

Így elmélkedett Csicsikov, és ébredező lelkében mintha világosság derengett volna, mintha rátapintott volna valamire. Mintha természete sötét érzékkel megérezte volna, hogy e földön minden embernek vannak kötelességei, amelyeket teljesítenie kell mindenütt, minden zugban, bármilyen körülmények között, minden akadály, minden nehézség ellenére is. S már oly élénken képzelte el a munkás, békés életét - távol a városok zajától, tévutaitól és kísértéseitől, amelyekbe a tétlenség viszi az embert -, hogy csaknem megfeledkezett aggasztó helyzetéről, sőt talán még hajlandó lett volna hálát is adni a gondviselésnek e súlyos csapásért, csak bocsássák szabadon, és adják vissza vagyonának legalább egy kis részét.

De... kitárult a piszkos odú egyszárnyú ajtaja, és belépett egy hatalmas termetű, széles vállú, óriás lábú hivatalnok. Szamoszvisztovnak hívták; epikureista volt, vidám, korhely fickó, vakmerő ember, jó cimbora és minden hájjal megkent furfangos kópé, mint saját barátai mondogatták róla. Háború idején az ilyen ember hőstettekre volna képes: ha parancsot kapna, hogy veszélyes, járhatatlan utakon áttörve, az ellenséges katonák orra előtt lopja el az ágyúkat, megtenné. Minthogy azonban nem katonai pályára került, ahol talán becsületes emberré vált volna, mindenféle tisztességtelen dolgokat művelt. Közben pedig - érthetetlen módon - meglepő felfogást és elveket vallott: társaihoz jó volt, soha senkit el nem árult, adott szavát megtartotta; hanem a felettes hatóságokat valamiféle ellenséges ütegnek tekintette, amelyen neki át kell törnie, felhasználva minden gyönge pontot, minden rést és mulasztást.

- Mindent tudunk az ön helyzetéről, mindent hallottunk! - mondta, amikor látta, hogy az ajtó bezárult mögötte. - Nincs semmi baj! Ne aggódjék, mindent eligazítunk. Valamennyien dolgozunk az ön érdekében, és rendelkezésére állunk. Harmincezer rubelbe kerül az egész, azzal aztán vége minden bajnak.

- Csakugyan? És akkor felmentenek?

- Teljesen! Még kárpótlást is kap.

- És mennyit kellene fizetnem?

- Mondom, harmincezret. Abban már minden benne van: a mi részünk is, az is, ami a főkormányzó hivatalnokainak jár, az is, ami a titkárjának.

- De, engedelmet... hát hogyan... hisz minden holmim, a pénzesládám is le van pecsételve zár alatt.

- Egy óra múlva mindent megkaphat. Akkor hát megegyeztünk, ugye? Kezet rá!

Csicsikov a kezét nyújtotta. Hevesen dobogott a szíve, el sem hitte, hogy mindez lehetséges...

- Addig is ég vele! Közös barátunk azt üzeni önnek, hogy fő a nyugalom és a lélekjelenlét!

"Hm! - gondolta Csicsikov -, értem: a jogtanácsos!"

Szamoszvisztov eltűnt. Csicsikov magára maradt, és csak nem hitt abban, amit az imént hallott. De még egy óra sem múlt el beszélgetésük óta, és már hozták is a ládikáját - iratai, pénze, minden a legnagyobb rendben volt. Szamoszvisztov a parancsoló szerepében lépett fel: összeszidta az őröket, hogy nem eléggé éberek; a felügyelőt utasította, hogy kérjen szolgálaton kívüli katonákat az őrség megerősítésére, magához vette nemcsak a ládikát, hanem azokat az iratokat is, amelyek bajt hozhattak volna Csicsikovra, mindezeket összerakta, lepecsételte, s magával az őrt álló katonával sürgősen elküldte Csicsikovnak, mintha nélkülözhetetlen hálóruhát és ágyneműt küldött volna, úgyhogy Csicsikov az iratokkal együtt még meleg holmit is kapott, ami szükséges volt halandó testének befödésére. Az, hogy Szamoszvisztov ilyen gyorsan teljesítette ígéretét, kimondhatatlanul megörvendeztette Csicsikovot. Most már kezdett erősen reménykedni, és megint csábító képek lebegtek lelki szeme előtt: este színház, a táncosnő, akinek udvarolgatott. A békés, csendes, falusi élet gondolata halványulni kezdett, a zajos, eleven város képe egyre fényesebbé vált... Ó, élet!

Eközben az ügy - mind az alsó, mind a felső bíróságon - hatalmas méretűvé dagadt. Buzgón percegett az írnokok tolla; izgatottan szippantották a tubákot, és a jogügyi szakértők kedvtelve figyeltek, művészek módjára élvezték a bonyolult eljárást. A jogtanácsos, mint valamely elrejtőzött varázsló, láthatatlanul forgatta, irányította az egész gépezetet. Mindent szándékosan összekuszált, mielőtt bárki észrevehette volna. A bonyodalom egyre fokozódott. Szamoszvisztov önmagát múlta felül példátlan vakmerőségével és elképesztő arcátlanságával. Megtudta, hol őrzik a letartóztatott asszonyt, egyenesen odament, s fellépése oly magabiztos, oly tekintélyt keltő volt, hogy az őr feszesen kihúzta magát, és tisztelgett, neki.

- Rég állsz itt?

- Reggel óta, nagyságos uram.

- Mikor váltanak fel?

- Három óra múlva, nagyságos uram.

- Szükségem lesz rád. Majd megmondom a parancsnokodnak, hogy mást állítson a helyedre.

- Igenis, nagyságos uram.

Szamoszvisztov hazaszaladt, s hogy senkit se kelljen beavatnia a dologba, maga öltözött zsandárnak, bajuszt és oldalszakállt is ragasztott, az ördög sem ismert volna rá. Megjelent abban a házban, ahol Csicsikov lakott, ott elfogta az első útjába eső asszonyt, átadta két szakavatott, szintén igen ügyes hivatalnoktársának, ő maga pedig bajuszosan, fegyveresen, amint dukál, visszament az őrhöz:

- Mehetsz! A parancsnok úr küldött, hogy váltsalak fel.

Ezalatt az első asszony helyére már a másik került, aki semmit sem tudott, semmit sem értett. Az elsőt úgy elrejtették valahol, hogy később sem tudták meg, hová lett. Míg Szamoszvisztov mint katonai személy tevékenykedett, addig a jogtanácsos mint polgári személy művelt csodákat: a kormányzóval elhitette, hogy az államügyész feljelentést ír ellene, a zsandárparancsnokkal, hogy egy titkos hivatalnok feljelentést ír ellene, a titkos hivatalnokkal, hogy van egy még titkosabb hivatalnok, aki feljelentést ír ellene, végül valamennyit olyan helyzetbe hozta, hogy kénytelenek voltak őhozzá fordulni tanácsért. Mindebből pedig óriási felfordulás keletkezett: egyre-másra érkeztek a feljelentések, olyan ügyek kerültek nyilvánosságra, amilyeneket még senki sem hallott, de olyanok is, amelyek soha meg sem történtek. Az ügy alkalmából mindenki arról beszélt, kicsoda kinek a törvénytelen fia, mikor, hogyan, miért ki tart szeretőt, kinek a felesége folytat szerelmi viszonyt és kivel. A pletykák, a botrányok annyira összegabalyodtak a Csicsikov ügyével, a holt lelkekkel, hogy lehetetlen volt megállapítani, melyik a nagyobb képtelenség. Valamennyi egyformán képtelen volt.

Mikor aztán az iratok végre a főkormányzóhoz jutottak, a szegény herceg egy szót sem értett belőlük. Egy igen kiváló eszes és tapasztalt hivatalnok, akit azzal bíztak meg, hogy az ügy okmányaiból kivonatot írjon, csaknem beleőrült a feladatba: képtelen volt megtalálni a pör vezető fonalát. A herceget éppen abban az időben egy sereg más, igen kellemetlen ügy foglalkoztatta. A kormányzóság egy részében éhínség volt. Az élelmiszerek kiosztásával megbízott kiküldöttek valahogy nem úgy intézkedtek, ahogyan kellett volna. A kormányzóság egy másik részében nyugtalankodni kezdtek a szakadárok. Valaki azt terjesztette köztük, hogy megszületett az Antikrisztus, aki még a halottakat sem hagyja nyugodni, és megvásárolja a holt lelkeket. Az emberek gyóntak és vétkeztek, s azzal az ürüggyel, hogy kiirtják az antikrisztusokat, olyan embereket pusztítottak el, akik nem voltak antikrisztusok. Egy másik helyen a jobbágyok lázadtak fel a földesurak és a járási rendőrfőnök ellen. Holmi csavargók telebeszélték a fejüket, hogy most olyan idők következnek, amikor a jobbágyokból földesurak lesznek, és frakkba kell öltözniük, a földesurak meg jobbágyok lesznek és parasztzubbonyban kell járniuk; a parasztok nem gondolták meg, hogy így nagyon is sok lenne a földesúr - és az egész járás megtagadta az adófizetést. Erőszakot kellett alkalmazni ellenük. A szegény herceg igen rossz hangulatban volt. Ekkor jelentették, hogy Murazov szeretne vele beszélni. "Engedjék be!" - mondta a herceg. Az öreg belépett.

- No hiszen, szép dolgokat művelt az ön Csicsikovja! - fakadt ki a herceg. - Ön mindig kiállt érte, mindig védte. Most aztán olyan piszkos dologba keveredett, amilyenre a legutolsó tolvaj sem vetemedne!

- Bocsásson meg, kegyelmes uram, de én nem nagyon értem ezt az egész ügyet...

- Végrendelet hamisítás! De még milyen!... ezért nyilvánosan meg kellene korbácsolni!

- Kegyelmes uram, nem mintha védeni akarnám Csicsikovot, de a vád még nincs bebizonyítva. A vizsgálat még nem ért véget.

- Íme a bizonyíték: az az asszony, akivel az igazi örökhagyó helyett aláíratták a végrendeletet, kézre került. Szándékosan az ön jelenlétében akarom kihallgatni. - A herceg rendelkezett, hogy az asszonyt vezessék be.

Murazov elhallgatott.

- Micsoda becstelenség! - folytatta a herceg. - És, szégyenszemre, a város első hivatalnokai vannak belekeverve. Még maga a kormányzó is. Neki nem volna szabad tolvajok és naplopók közé aljasodnia! - mondta a herceg felindultan.

- De hiszen a kormányzó is azok közé tartozott, akik örököltek, hát jogosan tartott igényt a neki járó részre. Hogy pedig a többiek belekeveredtek, az, kegyelmes uram, emberi dolog. Az elhunyt gazdagon halt meg, de nem gondoskodott róla, hogy vagyonát helyesen, igazságosan osszák szét. Érthető, hogy mindenfelől özönlöttek azok, akik hasznot reméltek az ügyből. Emberi dolog...

- De miért követtek el ilyen aljasságokat? Bitangok! - mondta felháborodva a herceg. - Egyetlen becsületes hivatalnokom sincs, mind gazember!

- Kegyelmes uram, hát van közöttünk, akit ne érhetne gáncs? A mi városi hivatalnokaink is csak emberek. Vannak érdemeik is... Sokan közülük kiválóan értik a dolgukat... De a bűn oly közel van!

- Hallgasson ide, Afanaszij Vasziljevics. Ön az egyetlen, akit becsületes embernek ismerek. Hát mondja meg nekem: miféle szenvedélye az, hogy mindenféle gazfickót védelmébe vesz?

- Kegyelmes uram - felelte Murazov -, akiket ön gazfickóknak nevez, azok is emberek. Hogyne védeném az embereket, mikor tudom, hogy bűneik felét tájékozatlanságból, tapasztalatlanságból és ostobaságból követik el? Hiszen mi magunk is lépten-nyomon igazságtalanságokat követünk el, és minden rossz szándék nélkül okozói vagyunk mások szerencsétlenségének! Ön maga is nagy igazságtalanságot követett el, kegyelmes uram!

- Én? - kiáltott fel a herceg elképedve.

Murazov egy darabig hallgatott, mint aki gondolkozik valamin, azután megszólalt:

- Igen. Például a Gyerpennyikov-ügyben.

- De Afanaszij Vasziljevics! Az ősi, állami törvények megsértése egyenlő a hazaárulással!

- Én nem akarom védeni őt. De igazságos-e, ha egy fiatalembert, akit tapasztalatlanságánál fogva mások megtévesztettek, elcsábítottak, ugyanolyan szigorúan ítélnek el, mint a főkolompost, a felbujtót. Hiszen őt is olyan ítélettel sújtották, mint Voronov-Drjannijt, pedig a vétkük nem egyforma.

- Az isten szerelmére! - kiáltott fel észrevehető izgalommal a herceg. - Ön talán tud valamit erről? Mondjon el mindent. Éppen nemrégen írtam Pétervárra, hogy enyhítsenek a sorsán.

- Nem, nem azért szóltam, mintha olyasmit tudnék, amit ön, kegyelmes uram, nem tud. Bár csakugyan van egy körülmény, amely neki hasznára lehetne, de azt ő maga nem engedi nyilvánosságra hozni, mert valaki másnak árthatna vele. Csak azon gondolkozom: nem méltóztatott-e akkor elsietni a dolgot? Bocsásson meg, kegyelmes uram, én csak a magam igen szerény képességű eszével gondolkozom. Kegyelmes uram többször felszólított arra, hogy nyíltan beszéljek. Amikor még én is hivatalfőnök voltam, kérem, nekem is sok alárendeltem volt, rossz is, jó is. Mindig figyelembe kell vennünk az emberek előéletét. Ha nem higgadtan vizsgálunk meg mindent, hanem úgy kezdjük a dolgot, hogy kiabálunk, ráförmedünk az illetőre, akkor csak megijesztjük, nem érjük el, hogy őszinte vallomást tegyen. De ha részvéttel, felebaráti megértéssel közeledünk hozzá, és indulat nélkül kérdezzük, a maga jószántából mindent elmond, még enyhítést sem kér, és nincs benne elkeseredés senki ellen, mert világosan látja, hogy nem én büntetem, hanem a törvény.

A herceg elgondolkozott. Ekkor fiatal hivatalnok lépett be, és kezében iratcsomóval, tisztelettudóan állt meg az ajtónál. Fiatal, még üde arca kissé gondterhesnek látszott. Látni való volt, hogy nem ok nélkül esett a választás éppen rá, amikor különleges megbízatásokat kellett végrehajtani. Azoknak a keveseknek egyike volt, akik szívvel-lélekkel, con amore foglalkoznak munkájukkal. Nem a becsvágy sarkallta, sem az, hogy különleges előnyökhöz jusson, és nem is akart másokat utánozni: csak azért dolgozott olyan buzgón, mert meggyőződése volt, hogy neki éppen ezen a helyen kell lennie, és nem máshol, hogy neki ez a hivatása, ő erre született. Figyelni vizsgálódni, apránként, részekből összerakni az egészet, megtalálni a vezérfonalat, és kibogozni az összekuszált szálakat - ez volt az ő dolga. Erőfeszítéseiért, fáradozásaiért, átvirrasztott éjszakáiért bőséges kárpótlás volt neki, ha végre kezdett világosan látni az ügyben, ha fény derült a rejtett indítóokokra, s ő érezte, hogy már jelentést tehet róla, már elő tudja adni kevés szóval, tömören, világosan úgy, hogy mindenki megértheti. Talán a tanuló sem örül annyira, mikor megvilágosodik előtte valamely nehéz, bonyolult mondat értelme, s kiderül a lényeg, a voltaképpeni mondanivaló, mint ahogyan ő örült, amikor sikerült tisztáznia valamely bonyolult ügyet. Viszont... [29]



[30]...kenyérrel az éhínség sújtotta vidékekre, mert én jobban értek az ilyen dolgokhoz, mint a hivatalnokok: személyesen győződöm meg róla, kinek mire van szüksége. S ha kegyelmes uram megengedi, majd beszélek a szakadárokkal is. Ők a magamfajta egyszerű embert testvérüknek tekintik, és szívesebben beszélnek az ilyennel. Talán, isten tudja, békésen elintézhetem velük az ügyet. A hivatalnokok sehogy sem boldogulnak velük. Úgy belegabalyodnak a jelentésekbe, jegyzőkönyvekbe, mindenféle iratokba, hogy az iratokból már semmit sem látnak tisztán. Pénzt azért nem fogadnak el, mert, istenemre, szégyen lenne, ha az ember saját hasznát tartaná szem előtt, ilyen időkben, mikor mások éhen halnak. Van nekem tartalék gabonám, most is küldtem belőle Szibériába, és jövő évben megint lesz.

- Ezért a nagyjóságáért csak isten jutalmazhatja meg önt, Afanaszij Vasziljevics. Én egy szót sem szólok, mert érzi ezt ön is, itt minden szó kevés. De, az iménti kérésével kapcsolatban kérdezni szeretnék öntől valamit: mi a véleménye, van nekem jogom figyelmen kívül hagyni ezt az ügyet? És igazságos, becsületes dolog lenne, ha megkegyelmeznék ezeknek a gazembereknek?

- Kegyelmes uram, istenemre mondom, nem lehet őket így nevezni, annál kevésbé, mert sok érdemes ember van köztük. Néha az ember helyzete, kegyelmes uram, nagyon nehéz. Gyakori dolog, hogy némely ember bűnösnek látszik, aztán kiderül, hogy nem az.

- De mit fognak szólni ők maguk, ha büntetlenül hagyom őket? Hiszen akadhat köztük olyan, aki ezután még magasabban hordja az orrát; majd még azt mondják, hogy megijedtem tőlük, Ők fogják legkevésbé méltányolni, hogy ennyire elnéző voltam irántuk...

- Kegyelmes uram, engedje megmondanom, hogy az én véleményem szerint mi lenne a legjobb: ha összehívná valamennyiüket, közölné velük, hogy mindent tud, elébük tárná saját helyzetét, mint az előbb énelém tárta, s tanácsot kérne tőlük, megkérdezné mindegyiket, mit tenne ő kegyelmességed helyén.

- És ön azt hiszi, hogy akkor nemesebb törekvések ébrednének bennük, mint a pénzszerzés vágya? Higgye el, csak kinevetnének.

- Nem hiszem kérem, kegyelmes uram. Az orosz emberben, még a legrosszabban is, van igazságérzet. Valami zsidóban talán... az más... de az orosz emberben van. Nem, kegyelmes uram, semmit sem kell titkolnia. Mondjon el mindent, nyíltan, úgy, mint ahogy nekem el méltóztatott mindent mondani. Hiszen ők azt híresztelik önről, hogy nagyra törő, dölyfös ember, még meghallgatni sem akar senkit, csak saját véleményének helyességében hisz. Hát hadd lássák valamennyien, hogy nem így áll a dolog. Mitől tarthat ön? Hiszen a helyes úton jár. Beszéljen velük úgy, mintha istennek gyónna.

- Majd gondolkozom a dolgon, Afanaszij Vasziljevics - mondta tűnődve a herceg -, addig is köszönöm a tanácsot.

- És elrendeli kegyelmes uram, hogy Csicsikovot szabadon bocsássák?

- Mondja meg annak a Csicsikovnak, hogy hordja el magát innen mentől előbb és mentől messzebb. Annak én soha meg nem bocsátanék.

Murazov meghajolt, s a hercegtől egyenesen Csicsikovhoz ment.

Már egészen jó hangulatban találta, nyugodtan fogyasztotta ebédjét, amelyet nagyon rendes porcelán edényekben hoztak neki valami nagyon jó konyháról. Az öreg már beszélgetésük első mondataiból észrevette, hogy Csicsikovnak sikerült érintkezésbe lépnie valamelyik törvénycsavaró hivatalnokkal, sőt azt is megállapította, hogy itt a minden hájjal megkent jogtanácsos befolyása érvényesült.

- Hallgasson ide, Pavel Ivanovics - mondta. - A szabadságot hozom önnek. De ennek a szabadságnak van egy feltétele: ön nem maradhat a városban. Szedje össze minden holmiját, aztán, isten nevében, máris induljon, percig se késlekedjék, mert különben ronthat a helyzetén. Tudom, itt önt befolyásolja valaki; bizalmasan közlöm önnel, hogy ha még egy ilyen dolog napfényre kerül, azt az embert semmiféle erő meg nem menti. Az természetesen boldog, másokat bemárthat, hogy ne legyen magában, de az ügy már megérett a teljes elintézésre. Én megtartom önt jóindulatomban, sőt most még inkább a javát akarom, mint valaha. Komoly szavam van önhöz: a legfontosabb nem a vagyon, amelyért az emberek oly ádázul civakodnak, s amelyért képesek megölni egymást, már csak e földi életben való boldogulásukkal törődnek, s arra a másik életre nem is gondolnak. Higgye el, kérem, Pavel Ivanovics, hogy akik mindent sutba dobnak az anyagi javakért, s lelki javakkal nem törődnek, azok ebben az életben sem fognak boldogulni, s földi javaikon sem lesz áldás. Mind, kérem, a népek életében, mind az egyesekében is elkerülhetetlenül bekövetkezik az ínség, a nyomorúság időszaka... Ez világos. Akárki akármit mond is: a test a lélektől függ. Ne a holt lelkekre gondoljon, hanem saját élő lelkére, és isten nevében térjen más útra! Holnap én is elutazom. Készülődjék, siessen, mert ha én nem vagyok itt, ön a legnagyobb bajba kerül.

Az öreg azután eltávozott. Csicsikov töprengve nézett maga elé. Megint világossá vált előtte az élet jelentősége. "Murazovnak igaza van! - gondolta. - Ideje más útra térni!"

Ezután elhagyta a börtönt. Az egyik börtönőr a ládikáját, a másik pedig matracát és ágyneműjét cipelte utána. Szelifan és Petruska kimondhatatlanul megörültek gazdájuk kiszabadulásának.

- No, barátocskáim - fordult hozzájuk nyájasan Csicsikov -, most aztán gyorsan csomagolni kell; elutazunk.

- Utazzunk, Pavel Ivanovics - helyeselt Szelifan: - Az utak bizonyára rendbe jöttek, mert elég sok hó esett. Igazán, legfőbb ideje, hogy itt hagyjuk ezt a várost. Úgy meguntam, látni sem akarom.

- Menj a kocsigyártóhoz, intézkedj, hogy tegye a kocsit szántalpakra - rendelkezett Csicsikov, ő maga pedig bement a városba, de sehol sem tett búcsúlátogatást. A történtek után ez kínos is lett volna, annál is inkább, mert a városban a legkellemetlenebb históriákat beszélték róla. Úgy igyekezett, hogy senkivel se találkozzék, csak ahhoz a kereskedőhöz surrant be, akinél a navarini füst- és lángszínű posztót vásárolta, újra vett belőle négy rőfnyit egy frakkra és nadrágra, azután elment ugyanahhoz a szabóhoz, aki az első öltönyt készítette.

A mester kétszeres árért elvállalta, hogy másnapra megvarrja a ruhát, és valamennyi segédjével, legényével együtt egész éjszaka dolgozott, tűvel, vasalóval, foggal - s a frakk csakugyan el is készült másnapra, igaz, hogy kicsit későn. Már a lovak is be voltak fogva. Hanem azért Csicsikov felpróbálta az öltönyt. Nagyszerűen sikerült, szakasztott olyan volt, mint az első. De ó jaj, észrevette, hogy a haja között tar foltok fehérlenek... Szomorúan gondolta: "Miért is adtam át magam annyira a kétségbeesésnek? A hajamat semmi esetre sem lett volna szabad kitépnem." Kifizette a szabót, s végre elhajtatott a városból, de valami igen különös hangulatban. Ez már nem a régi Csicsikov volt, hanem csupán romja a régi Csicsikovnak. Lelkiállapotát lebontott épülethez lehetett volna hasonlítani, amelyet azért szedtek szét, hogy újat építsenek belőle. De a munkát még nem kezdték meg, mert a terv még nem érkezett meg az építésztől, s a munkások tétováznak, nem tudják, hogyan fogjanak hozzá.

Egy órával előbb indult el gyékényfödeles kis szekéren az öreg Murazov meg Potapics, egy órával Csicsikov elindulása után pedig kihirdették, hogy a herceg Pétervárra készül, de elutazása előtt látni kívánja a hivatalnokokat, mind egytől egyig.

A főkormányzó nagytermében gyűltek össze a város főbb hivatalnokai valamennyien, kezdve a kormányzótól a címzetes tanácsosokig, az irodafőnökök, tanácsosok, az ülnökök, Kiszlojedov, Krasznonoszov, Szamoszvisztov, akit megvesztegettek, akit nem vesztegettek meg, a hazugok, a félig hazugok, és egyáltalán nem hazugok, de valamennyien bizonyos izgalommal, nyugtalansággal várták a főkormányzó jöttét.

A herceg belépett. Nem látszott komornak, de derűsnek sem, tekintete kemény volt, mint a lépte. A hivatalnokok mélyen meghajoltak, némelyik csaknem a földig.

A herceg könnyed főhajtással viszonozta az üdvözlést, aztán megszólalt:

- Elutazom Pétervárra. Illendőnek tartom, hogy elbúcsúzzam önöktől, sőt közöljem önökkel utazásom egyik okát. Botrányos dolog történt itt nálunk. Gondolom, a legtöbben tudják, miféle dologról beszélek. Az eset kipattanásával kapcsolatosan világosság derült más, nem kevésbé becstelen ügyekre is; ezekbe olyan egyének is belekeveredtek, akiket én mindeddig tisztességesnek tartottam. Ismeretes előttem a titkos cél is: mindent annyira összekuszálni, hogy lehetetlenné váljék a vizsgálatot a szokásos hivatalos eljárás útján lefolytatni. Azt is tudom, ki a főirányítója az egész cselszövénynek s kinek...[31] bár igen ügyesen leplezte a dologban való részvételét. De most úgy áll a dolog, hogy ezúttal nem szándékozom a formális, írásbeli elintézéshez folyamodni, hanem rögtönítélő katonai bíróság elé akarom vinni az ügyet, mint háború idején, és remélem, ebbe az uralkodó is beleegyezik, ha tájékoztatom a történtekről. Az ilyen esetekben, amikor a polgári törvénykezési eljárással nem lehet célt érni, amikor iratszekrényeket égetnek el a bennük levő aktákkal együtt, s amikor egyesek hamis tanúvallomásokkal és hazug jelentésekkel igyekeznek az amúgy is zűrzavaros, homályos ügyet még homályosabbá tenni, akkor szerintem csakis a katonai eljárástól lehet eredményt remélni, s erre nézve tudni kívánom véleményüket.

A herceg elhallgatott, mintha választ várna. De az egybegyűltek csak álltak, lesütött szemmel, sápadtan.

- Tudomásom van még egy dologról - folytatta a herceg -, amelyet abban a szilárd meggyőződésben követtek el, hogy soha senki meg nem tudhatja. Ennek letárgyalása nem papírforma szerint fog történni, mert itt én magam vagyok a felperes is, a kérvényező is, és döntő bizonyítékokat fogok szolgáltatni.

Valaki összerezzent; néhány félénkebb jelenlevőt szintén nyugtalanság fogott el.

- A főkolomposra természetesen hivatalvesztés és vagyonelkobzás vár; a többieket elbocsátják állásukból. Persze ezek között van sok olyan is, aki ártatlan. De mit tehetünk? Ilyen szokatlanul aljas bűncselekmény szigorú megtorlást kíván. Azonkívül tudom, hogy a büntetés még csak nem is lesz tanulságos lecke, mert az elbocsátottak helyébe mások kerülnek, és azok, akik mindeddig becsületesek voltak, becstelenné válnak, és azok, akiket bizalomra érdemesítenek, csalással és árulással fogják viszonozni a bizalmat. Mindezek ellenére kénytelen vagyok vasszigorral eljárni, mert ezt követeli az igazságszolgáltatás. Tudom, szememre vetik majd, hogy rideg és kérlelhetetlen vagyok, de tudom, hogy azok is majd...[32] Ilyenformán a törvényes eljárás érzéketlen fegyverévé válok, bárddá, amelynek le kell sújtania a bűnözők fejére.

Minden arcon remegés futott át.

A herceg nyugodt volt. Az ő arcán sem harag, sem izgalom nem látszott.

Most pedig az, aki sokak sorsát tartotta kezében, s akit semmi kérés nem volt képes megindítani, az önök lába elé borulva fordul kéréssel mindnyájukhoz. Minden feledve lesz, minden elsimul, minden vétkes bocsánatot nyer, én magam leszek szószólójuk. Íme a kérésem: jól tudom, hogy semmilyen hatalommal, semmilyen eszközzel, rémítéssel, büntetéssel nem lehet kiirtani a hazugságot; már nagyon is mélyen gyökeredzik. A megvesztegetés becstelen, aljas szokását már olyanokkal szemben is gyakorolni kell, már olyan emberek is megkövetelik, akik nem arra születtek, hogy becstelenek legyenek. Tudom, hogy sokaknak már csaknem lehetetlen az ár ellenében haladniuk. Én azonban most, mint olyan döntő és szent pillanatban, mikor a haza megmentéséről van szó, azokhoz kiáltok, akiknek keblében még orosz szív dobog, akik valamennyire értik, mit jelent e két szó: nemes érzés. Mit beszéljek én itt arról, hogy melyikünk a legnagyobb bűnös. Lehet, hogy én követtem el a legnagyobb bűnt, talán eleinte túlságos zord voltam önökkel, talán túlságos gyanakvásommal elriasztottam azokat, akikben igazán jó szándék volt, akik őszintén igyekeztek hasznossá tenni magukat, pedig nekem is így kellett volna viselkednem, nekem is ezt kellett volna tennem. Ha az ilyeneknek valóban drága volt az igazság és hazájuk java, nem volt-e meg minden okuk, hogy elkeseredjenek, nem volt-e természetes, hogy az én dölyfös, rideg magatartásom elnyomta önérzetüket, elnyomta egyéniségüket? Észre kellett volna vennem önfeláldozásukat, törekvésüket a jóra, s végül el kellett volna fogadnom hasznos és okos tanácsaikat. De úgy illik, hogy az alárendeltek alkalmazkodjanak a fölötteshez, nem pedig a fölöttes az alárendeltekhez. Ez könnyebb is, mert az alárendelteknek csak egy főnökük van, a főnöknek azonban sok száz alárendeltje. De hagyjuk most azt a kérdést, hogy ki a legnagyobb bűnös. Most az a fődolog, hogy megmentsük hazánkat; a mi hazánk nem azért megy tönkre, mert húsz idegen nemzetség nyelve tör be hozzánk, hanem mi magunk tesszük tönkre. Mert a törvényes kormányzat mellett egy más, minden törvényesnél erősebb, hatalmasabb rendszer uralkodik itt, a maga kialakult, sajátos törvényei szerint, mindennek árat szab, mi több, ezek az árak általánosan ismeretesek. És nincs olyan vezető - még ha minden törvényhozónál bölcsebb volna is -, aki akár a megbízhatatlan hivatalnokok cselekvési szabadságának korlátozásával, akár szigorított felügyelettel, képes volna megakadályozni a sok rosszat, amit ezek elkövetnek. Minden igyekezetünk eredménytelen marad, amíg valamennyien úgy nem érzünk, mint a népek felkelése idején, és fel nem fegyverkezünk az ellenség ellen. Így kell hadra kelnünk a hazugság ellen. Most mint orosz ember, mint olyan, akit a közös származás, a vér köteléke fűz egybe önökkel, fordulok önök közül azokhoz, akiknek van némi fogalmuk arról, hogy mi a nemes gondolkozás. Azokat felszólítom, hogy gondoljanak kötelességeikre, amelyek az emberre mindenütt várnak, hogy vizsgálják meg közelebbről földi hivatásuk feladatait és kötelességeit, mert ez bizony mindnyájunk előtt homályos és alig...[33]


Jegyzetek

18. A fejezet vége hiányzik. A második kötet első kiadásában (1855) e helyen a következő megjegyzés állt: "Itt elmarad Betriscsev tábornok és Tyentyetnyikov kibékülése, az ebéd a tábornoknál, társalgásuk a 12-es évről, Ulinyka és Tyentyetnyikov eljegyzése, a lány fohásza és zokogása anyja sírjánál, a jegyesek beszélgetése a kertben. Betriscsev tábornok kérésére, Csicsikov felkeresi a tábornok rokonait, hírül adni nekik Ulinyka eljegyzését, Csicsikov meglátogatja az egyik rokont, Koskarjov ezredest..." [VISSZA]

19. A Holt lelkek második kötetének első kiadásában (1855) e helyen a következő megjegyzés áll: "Kosztanzsoglo és Csicsikov beszélgetéséből hiányzik egy rész. Feltehetően Kosztanzsoglo felajánlotta Csicsikovnak, hogy vásárolja meg szomszédja, Hlobujev birtokát." [VISSZA]

20. Fehér vasárnap - a húsvét utáni első hét, régi orosz népszokás szerint ilyenkor tartották a lakodalmakat is. [VISSZA]

21. Itt egy rész hiányzik a kéziratból. A Holt lelkek második kötetének első kiadásában (1855) itt a következő megjegyzés áll: "A kimaradt rész bizonyára arról szól, Csicsikov hogyan kereste fel Lenyicin földesurat." [VISSZA]

22. Itt félbeszakad a második kötet első négy fejezetének kézirata. [VISSZA]

23. E fejezet korábban készült, mint a többi. [VISSZA]

24. Itt az első fogalmazvány javítatlan szövege következik, amely néhány vonatkozásban nem egyezik a már javított szövegrészekkel. Lásd fent: (Hlobujev) Murazovval együtt eltávozott. [VISSZA]

25. Szerelemmel. [VISSZA]

26. Bokázás a levegőben. [VISSZA]

27. A kézirat hiányos. [VISSZA]

28. A kézirat hiányos. [VISSZA]

29. A kézirat hiányos. [VISSZA]

30. A szöveg új oldalon kezdődik a kéziratban, a mondat eleje hiányzik. [VISSZA]

31. A kézirat hiányos. [VISSZA]

32. A kézirat hiányos. [VISSZA]

33. Itt a kézirat megszakad. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap