Most az Orcusból is feldalolnám
gyönyörre a szürke árnyakat:
ezrek közül énfelém hajolván,
Istennő! hát megláthattalak.
Mint hajós, ha éjjel vízre kelvén
bíbor hajnalt ér a tengeren,
mint a lélek Elízium enyhén,
úgy elámul csodádon szemem!

Hódol már a sas is meg a sólyom,
nem vadássza már a kék eget,
s eléd fogva gyémántos zsinóron
büszke két oroszlán lépeget.
Még a vad folyó is visszahőköl,
s mint a szívem, némaságot ölt,
Boreas sem fúj teli tüdőből:
íme megszenteltetett a föld!

S ó! Királynőm jobbját nyújtja nékem
hűségemért szép dicséretül,
hatalmának bűvigézetében
minden érzékem ujjong, hevül,
s ő, ki koronák fölött itélő,
örök hangja cseng lelkemen át,
zengi a tér, zengi minden élő -
halld, szellemvilág, anyánk szavát:

"Én, kinek az Ős-Káosz parancsol,
bakkhoszi papnő, ki fut s nevet,
nyertem ifjú s merész indulatból
Szabadság Királynője nevet.
Közel láttam már a béke vesztét,
jöttek dühödt harag napjai,
ám törvényem a Szent Végtelenség
testvérihletése szabta ki.

Nem öl az én törvényem, de kedvez
hősnek, gyöngének testvérileg,
s joga van immár a szeretethez,
édes-szép joga mindenkinek.
Véghetetlen vidám s büszke körben
száll ez óriás erő tovább,
simul már édes vágytól gyötörten
a parány is hozzád, nagyvilág.

Útját mely szörny szeghetné sasomnak?
dörgést mely isten csitíthatott?
zsarnok szava tengert láncra foghat?
s eltéríthet-é egy csillagot?
Akit önnön bálványa se fékez
s fűzi csak önkéntes kötelék,
híven a szeretet szent hitéhez,
élheti szent s szabad életét.

Orionnak tiszta lángsugára
ily pompásan nem hullt e napig
a testvéri Tündarida párra,
s bókol az Oroszlán is nekik,
Héliosz is édes nyugalomban
pogányt-boldogítón mosolyog,
bő tenyészet kél, új élet dobban,
szép világa új fényben ragyog.

Akit önnön bálványa se fékez,
s fűzi csak önkéntes kötelék,
híven a szeretet szent hitéhez,
élheti szent s szabad életét.
Egyvalakit bélyegez a csúfság,
az egyetlen, aki kimaradt,
remek pályán róhatná az útját,
s nyög az ember torz iga alatt.

Istenekhez volt méltó leginkább -
hű Természet, néki megbocsásd!
hősiségnek őrzi még a titkát,
érhet még csodás szép gyógyulást.
Jöjj, eljöjj, teremtés perce újra,
süss fel, édes aranykori ég,
s örökös szövetségbe simulva
üld a Végtelenség ünnepét!"

Ó, testvérek! késhet-e az óra,
mely a bajt nem élteti tovább,
mely királyi reményt vált valóra
s menti szégyentől az unokát,
melyben istenerőnk szárnyra rebben,
s lelkünk kész üdvét megváltani? -
Testvérek az igaz szeretetben,
fel, Halandóság Királyai!

Minden idők istene! vigasszal
legyezed, hűsíted szellemünk,
az mosolyog édes rózsa-arccal
ránk, ha kínzó tövis közt megyünk.
Árny ha száll az ősi becsületre,
s a szabadság bástyája ledűl,
szívemből a végső könny pereg le,
s szebb honába sírva menekül.

Annak, mit a kor megtépni vágyott,
holnap virágban kell állnia!
Tavaszt szülnek még a rombolások,
kél a habból szent Uránia,
s Hüperión hősien robogva
ég, s elsápadnak a csillagok -
porladjatok, szolgák! sírotokra
szabad napok mosolya ragyog.

S az Igazság, amely sírva bújta
Mínosz alvilági csarnokát,
lám, mint anya, vágyat érez újra
s öleli a földnek hű fiát.
Isteni Catónak szellemárnya
ül elíziumi diadalt,
s az erény ezer zászlója szállva
köszönti a győztes hadakat.

Istenek öléből a kevélyre
nem esőzik többé jutalom,
Ceres áldott rónáinak fénye
csillog barna sarlósasszonyon,
forró szőlődombokon vidámabb,
boldogabb a vincellér dala,
s mit az öröm adott a világnak,
nem fedi gondszárnyú éjszaka.

Hull az égből fénye szeretetnek,
ész s erő megújul e napon -
az aranykort visszatéritetted,
tiszta gyermek, édes Bizalom!
Él a hűség! és a szabadítók,
mint a cédrus, földre omlanak,
kiket bosszúra a haza hívott,
szebb hazába visz e csoda-nap.

Fekve rég a szűkös lenti lakban,
csontjaim, békén nyugodjatok! -
A remény kelyhéből még ihattam,
s láttam, hogy a hajnal felragyog!
Intesz ott, felhőtlen messzeségben
nékem is, Szabadság, messze cél!
Véletek, szent csillagok, az éjben
lantom ünneplőm együtt zenél!

BERNÁTH ISTVÁN

Ha platánok árnyán, hol virágok
között az Ilisszosz sietett,
ahol minden ifjú hírre vágyott,
hol Szokratész nyert meg szíveket,
mirtuszok közt Aszpászia járt, hol
testvéries örömhangzatok
szálltak a zsibongó Agoráról,
és hol édent Plátóm alkotott:

hol a tavaszt dalok fűszerezték,
hol a lelkesülés árjai
ömledeztek, Minervát, a hegység
óvó istennőjét áldani -
hol az idő, mint egy istenálom,
költészetben múlatozva telt:
leltem volna ott reád, barátom,
ahogy szívem rád pár éve lelt.

Ó, akkor de másként is ölellek! -
Marathonról zengtél volna tán,
s mámoros két szemedből a legszebb
ihlet fénye sütött volna rám;
győzelemtől ifjult volna lelked,
s nem csaphatta volna meg babér-
lombos főd a lomha létlehellet,
melytől kedvünk dermedtté alél.

Szerelmed csillaga már nem ég fenn,
s ifjú rózsafény rád nem nevet?
Hellasz arany órái körén nem
éreznéd a múló éveket;
mint a vesztatűz, izzott örökre
a szívekben erő, szerelem,
s akár a Heszperidák gyümölcse,
ifjúság virult ott szűntelen.

Amaz arany évekből miért hogy
sorsod részt nem juttatott neked!
A pompás athéniak be méltók
lettek volna inni éneked!
Lantszó mellett, fölvidulva kedvben
és édes bort kortyolgatva: így
pihented volna ki ihletetten
az Agora fáradalmait.

Ó, abban a szebb korban hiába
nem vert volna nagy testvérszived
népedért, mert szeméből a hála
mindig könnyen csalt ki könnyeket!
Várj! el kell már hogy az óra jöjjön,
mely szétválaszt port és istenit.
Térj sírba! nemes szellem,
a földön úgysem lelnéd elemedet itt.

Hol az ős istenfiak pihennek,
ledőlt a nagy Attika, a hős,
és az összeomlott márványtermek
romján most halotti csend időz.
Új tavasz jön, mosoly jár előtte,
de nem leli már testvéreit:
Ilisszosz szent völgyében örökre
mindet kopár pusztán temetik.

Vágyva vágyom ama jobb hazába,
Anakreon, Alkaiosz felé.
Bár alhatnám oly szűk házba zárva,
mint a marathoni hősöké.
Ó, a szent Göröghonért utolsó
könnyem, ami csordul, ez legyen!
Párkák! hadd csattanjon hát az olló!
Úgyis a holtaké már szivem.

RÓNAY GYÖRGY

Míg ifju voltam, reggel örültem én
és este sírtam; most, hogy idős vagyok,
 kétkedve kezdem a napot, de
   szent nekem és vidító a vége.

RÓNAY GYÖRGY

Fönt jártok ti a fény
 puha földjén, boldog Géniuszok!
   Sugárzó isteni szellők
     éringetnek titeket: szent
       húrokon így művésznő
         ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
 lélegeznek az égiek;
   szűzi-szerényen,
     bimbón őrzik:
       múlhatatlan
         virul ott a szellem,
           boldog szemeikből
             pillant csöndes,
               tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
 nyugvásunk helye.
   Tűnnek, buknak
     a szenvedők,
       vakon, egy
         óráról a másra, mint
           a víz verődik
             kőről kőre,
               éveken át a bizonytalanba.

TANDORI DEZSŐ

Fellegsötétben régen uralkodol
fejem fölött már, korszakok istene!
 Roncsok, romok széttántorodnak,
   s bárhova nézek, ijedt, vak álmok.

Súnyom gyerekként földre tekintetem,
bújnék előled kő üregébe - bár
 föllelni bírnék egy zugolyt, hol,
   Minden Erők Ura! meg ne látnál!

Ó! végre szemtől szembe mikor jutunk,
atyám? hisz elsőbb épp sugaradra kélt
 föl szellemem, majd nagyszerűen
   életem is te lehelted újjá!

Ád még erőt a zsenge tövek bora,
lát még halandó lágy-levegős napon
 vigasztalóbb istent is éppen,
   járva a halk ligetet: de ifjú

lelket te szólítsz hév ragyogásra, s bölcs
művészetekre aggokat, általad
 a gaz gazabbá, semmivé lesz,
   Minden Erők Ura! épp csak érintsd.

BERNÁTH ISTVÁN

Rég szeretlek, öröm lenne anyámnak is
hívnom, s egyszerű dalt adnom ajándokul;
 legszebb város e honban,
   láttam bár eleget, te vagy.

Mint erdő madara csúcsokat átrepül,
úgy ível folyamod tükre fölött a híd,
 könnyeden és erősen,
   s döngetik kocsik, emberek.

Átmentemben, akár isteni bűvölet,
szegzett egyszer oda holmi varázslat, és
 csábítón a hegyekbe
   intett nékem a messzeség,

és az Ifju, az ár távol a síkra tört
boldog-bánatosan, mint ha betelt a szív
 s az idő folyamába
   hull, merülni szerelmesen.

Friss forrásokat és a szökevény kapott
tőled árnyakat is, néztek utána a
 partok, s nyájasan arcuk
   ott rengett a futó habon.

Zordan dőlt nagy idők titkaitól nehéz
árnyával s az egész völgyre feküdt a vár
 orkán tépte falakkal;
   ám az örök Nap ifjitó

fényt ontott a gigász tömbre, a rom körül
zöldebb volt a borostyán, a hegyoldalon
 nyájas lombjukat erdők
   zúgatták le a vár felől.

Cserjés nyúlt virulón lejtve a völgybe, hol
dombnak kúszva vagy a part üde ékeként
 víg utcáid a kertek
   illatölében nyugszanak.

RÓNAY GYÖRGY

...Mert akárha dicsőn hangolt, kimeríthetetlen
orgonasípokból áradna
tisztán, szent boltívek alatt,
költögető előjáték, a reggel,
csarnokról csarnokra szökellvén,
dallamosan, üdítőn,
hideg árnyak közt megtöltve a házat
lelkesedéssel, míg végtére
felébred, kél, s az ünnep
kelő napjának felel
a gyülekezet kórusa: így jött
hozzánk a szó Keletről,
és a Parnasszosz szikláin s a Küthairónon hallom,
ó, Ázsia, ekhód, megtörik ez
a Capitoliumon, ront ha alpesi görgeteg, jön

hozzánk egy Jövevény,
költögetőnk, az
emberformáló Hang.
Bámul a lélek,
mind a megérintettek lelke, s éj volt
a legkülönbek szemén is.
Mert sokra képes,
szilaj vizeket, sziklát, szikraesőt is
megfékez művével az ember,
és fennkölten a kardtól
sem retten, de ha isteni éri, lesújtva
áll az erős,

szinte mind a vad; ez,
édes ifjúságtól űzve,
nyugtalanul kószál hegyeken,
déli hőségben érzi
ereje teljét. Ám ha játszi
szellőkkel a szent fény
lejjebb száll, s hűsebb sugárral
az örömteli szellem közelíti a boldog
földet, elnyúlik csak, mert épp ami legszebb,
azt nem szokta, szunnyad máris, éjre,
csillag jötte előtt, dől. Így mi. Mert némelyek
szeme fénye kihúnyt, mielőtt dús isten-ajándék

vígsága elért volna minket
Ióniából, Arábiából, s a drága tanítás
és sok édes dal már elhúnyt lelkük
örömre se hangolhatta, de páran
virrasztottak. Jártak köztetek, szép
városok polgárnépe, elégedetten,
harci játékoknál, hol a hős különben titkon,
láthatatlan ült, költőknél, csak nézte a küzdést,
és mosolyogva dicsérte, ő, a magasztalt,
e komoly-ráérős gyermeknépet. Volt s van
szüntelen szeretet. S bár elkülönítve,
gondolunk egymásra, ti, Iszthmosz, Képhiszosz
s Taigetosz boldogultjai,
rátok éppígy, kaukázusi völgyek,
vénséges-ifjú paradicsomok, ti,
így prófétáidra s pátriárkáidra,

ó, Ázsia, erőseidre, anyánk!
Nem féltek ők evilági jelektől,
vállukon égbolt s teljes sors volt,
naphosszat álltak, sziklagyökéren,
elsőül tanulták, önmagukként
mint kell szólniok
Istenhez. Ők most nyugosznak. Ám ha ti,
s ezt mondani kell,
ha ti régiek, mind, nem mondtátok, honnét
adjuk neved: szentül igázott, neved,
Természet! mi néked, kiből újként lépnek ki, akárha
fürdőből, az isten-szülöttek.

Bár csaknem mint árvák járunk;
valójában csak egy gond-viselés nincs többé;
ám, gyerekkort idézve, ifjak
sem idegenek soha a házban.
Háromszor élnek, mint első
fiai az égnek.
S nem hiába lelkünk áldott
birtoka lett a hűség.
Nemcsak minket, őrzi tiéteket is,
és a szent helyeken, fegyvereinél a szónak,
melyeket, sors fiai, távozva innét,
ránk hagytatok, ügyetlenebbjeitekre,
jó szellemek, ti vagytok ott is,
gyakran, ha szent felleg jár valaki körül,
bámulunk csak, nincs magyarázat.
Ám ti nektárral levegőnk füszerezvén
örvendeztettek, vagy töprengésre
bírtok minket, s akit igazán szerettek,
nem nyugszik, míg köztetek ott nincs.
Így, Jóságosak! engem könnyen öleljetek csak,
hogy maradni kedvem volna, dalt vár egy s más,
most azonban, boldog könnyel,
mint a szerelmi legendák, érjen
véget az ének, így is ment sok
elpirulással, sápadással,
kezdettől fogva. De minden így megy.

TANDORI DEZSŐ

Nem őket, a boldogokat, kik megjelentek,
a bálványokat az ősrégi földön,
őket hívnom már nem szabad, de ha,
ti honni vizek, most tivéletek
jajong a szív szerelme, mit akar mást,
a szentül gyászoló? Várakozásban
reszket az ország, s mint forró napokban
leereszkedve, ti vágyakozók!
sejtelmes ég borítja ránk ma árnyát.
Ígéretekkel vemhes ég, s úgy érzem,
fenyegető is, de nem hagyom én el,
s visszafelé lelkem ne meneküljön
hozzátok, nekem oly kedvesek, halottak!
Mivel meglátni szép orcátokat,
mintha csak máskor, félek, hogy halálos,
s ébreszteni alig szabad halottat.

Elszökött istenek! ti is, ti jelenvalóak, akkor
igazabbak még, megvolt az időtök!
Nem tagadok semmit, semmit se kérek.
Mert ha a vég jön, és a nap kilobban,
a papot sújtja előbb, de utána
megy a templom, a kép, s erkölcse is
árnyországba, s nem akar már ragyogni.
Csak mintha síri fáklyákról, arany
füstfelhő száll, a monda, fönt keresztül,
s kétkedőknek, fejünk körül dereng most,
s nem tudja senki, mi lesz vele. Érzi
azoknak árnyát, kik valaha voltak,
a véneket, kik újra földre szállnak.
Mert sürgetnek immár az eljövendők,
és nem késik tovább a kék egekben
szent serege az istenembereknek.

Zöldell, nyersebb idők nyitányaként már
a nekik nevelt mező, és kész az adomány is
az áldozati lakomára, völgyek,
folyók tárulnak prófétai ormok
körül, hogy messze Napkeletre lásson
az ember, s onnan a változások soka felkavarja.
De az éterből lehull
a hű képmás, és isteni szózatok
záporoznak le róla, és zeng a berek szive.
S az Indus partján felszállt sasmadár
a Parnasszus havas
ormain átrepül, magasan Itáliának
áldozati halmain át, s boldog zsákmányt keres
az apának, s gyakorlottabb, mint egyébkor,
a repülésben az öreg, s repesve
lendül átal az Alpokon és lát sokféle földet.

A papnőt, isten legnémább leányát,
ki úgy szeret hallgatni elmerülten,
őt keresi, nyitott szemmel ki nézett,
mint ki nem tud semmit, mikor vihar
zendült feje fölött halálosan meg;
valami jobbat alított a gyermek,
s lőn végre nagy ámuldozás az égen,
mert egy hitében nagy, mint ő maga,
az áldó szűz, a magasság ura.
Ezért küldték a követet, ki ráismer azonnal,
s mosolyogva így tűnődik: törhetetlen,
más szó próbáljon téged, s mondja fennen
az ifjú, Germánia fele nézve:
"Te választott, merő
szeretet vagy és elég erős már
a súlyos boldogságot hordani,

azóta, hogy elrejtőzve a fák közt s az édes
szenderrel teli mákban, részegen, reám nem ügyeltél,
soká, mígnem kisebbek is érezték már
a szűzi büszkeséget, s elámultak: honnan s kié vagy,
de te magad se tudtad. Én felismertelek,
és titkon, amíg álmodtál, baráti
jelet hagytam itt délben, távozóban,
a száj virágát néked, s te egyedül beszéltél.
De küldted teljét arany igéknek is,
te boldog! a folyókkal, s azok kifogyhatatlan
mindenfelé buzognak. Mert szinte, mint ama szenté,
aki anyja mindennek, amit
máskülönben rejtettnek mond az ember,
szeretettel s szenvedéssel
s úgy telve sejtelemmel
s úgy telve békességgel a kebled.

Ó, igyál hajnali levegőt,
mígnem kitárulsz,
s amit a szemed lát, nevezd meg,
nem maradhat titok tovább
a kimondatlan immár,
mivel régóta rejtve van;
mert halandókhoz illik a szégyen,
s így szólni többnyire
bölcs is az istenekről.
De mikor fölösebb, mert forrásként buzog
az arany, s zord lett a harag az égen,
éj s nap között
az igazinak el kell jönnie.
Háromszor írd körül,
de maradjon kimondatlannak is,
ó, ártatlan, ahogyan itt áll.

Ó, nevezd meg, te, a szent föld leánya,
egyszer anyád. A vizek morajlanak a sziklán,
s erdőn a vihar, s az ő nevére
felzeng az ősi időkből az Elmúlt-isteni újra.
De más az! s idefénylik és beszél
az eljövendő is a távolokból.
De az idő szivében
nyugodtan él a szentelt
szűzi földdel az éter,
s örömmel vannak, emlékezetül,
az igénytelenek,
vendégségben az igényteleneknél,
ünnepnapjaidon.
Germánia, hol te vagy a papnő,
s fegyvertelen tanácsot adsz
népeknek, uralkodóknak.

LATOR LÁSZLÓ

Sárga körtéivel csüng
s vadrózsákkal befutva
a tóba a part,
ti szépséges hattyúk,
és csóktól ittasan
merítitek
fejetek a józanság szent vizébe.

Jaj nekem, hol lelek
virágot télen, és hol
napsugarat
s árnyékot a földön?
Szótlan s rideg
a fal, s csörgése hallik
szélkakasoknak.

BERNÁTH ISTVÁN

Sárga körtékkel és
teli vadrózsával, a domb
belecsüng a tóba,
ti, hamvas hattyúk,
csókittasan
mártjátok fejetek
az istenjózanságu vízbe.

Ó jaj, hol találom én, ha
tél van, a virágokat, hol
a napfényt,
s árnyékát a Földnek?
Falak állnak
hidegen, némán, a szélben
csattog a szélkakas.

GÖRGEY GÁBOR

A parttól sárga körte
és dús vadrózsa hajlik
most a tó fölé
s ti, szelíd hattyuk,
csókoktól részeg
fejeteket szent józan
hűs vizekbe mártjátok.

Jaj nekem! hol vegyem
majd télen a virágokat, s hol
a napsugarat
s az árnyékot e földön?
Néma falak
hidegen állnak, szélkakas
csörög a szélben.

HAJNAL GÁBOR

Sárga körték és
csipkegolyók özönével
csüng a tóra a táj.
S hattyuk, ti megszelidültek,
csók-mámor után
fürdetitek fejeteket áldott
hüvösség habjaiba.

Jaj, hol lelek én, tél
jöttén virágokat, napsugarat,
árnyék-játékot a földön?
Állnak hidegen, némán
a falak s csak a kémény
bádog zászlaja sír.

ILLYÉS GYULA

Megrakva sárga gyümölccsel
s vadrózsával telehintve
hajlik a tóba a part,
ti gyönyörű hattyuk!
s csókoktól mámorosan
merül fejetek a józan
szent víz habjaiba.

Jaj, honnan veszek én, ha
majd jön a tél, virágokat, áldott
napsugarat
s árnyékot a földön?
Szótalanul, ridegen
állnak a falak, a szélben
csattognak a zászlók.

KÉPES GÉZA

Sárga gyümölccsel hajlik
és vadrózsával telten
a tóba a part,
ti boldog hattyuk;
és csóktól ittasan
hajtjátok fejetek
a szentül józan vízben.

Jaj, hol veszem én, ha
tél lesz már, a virágot és
a napsugarat
s árnyékot a földön?
A falak némán
állnak és ridegen, a szélben
csikorog a szélkakas.

KERESZTURY DEZSŐ

Sárga virággal és vad
rózsákkal rakva csüng le
a part a tóba,
ti nyájas hattyuk
és részegen csóktól
a józan és szent vízbe
mártjátok fejetek.

Jaj nékem, hol kapok én, ha
tél jön, virágokat és hol
napsugarat
és árnyékot a földön?
Falak merednek
szótlan s hidegen a szélben
csörögnek a zászlók.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Sárgás körtéivel dől
vad rózsákkal rakottan
a tóba a táj;
ti nyájas hattyúk,
csókittasan
hajtjátok a
szentjózan vízbe a főtök.

Jaj nékem, hol veszem,
ha tél jön, a virágot és hol
a napsugarat
s árnyát is a földnek?
Hideg falak
állnak némán, a szélben
zirren a zászló.

RÓNAY GYÖRGY

Sárga körtékkel és vad
rózsákkal omlik
a tóba a hegy;
óh drága hattyúk,
csókmámorosan
merül fejetek
a szentjózan vízbe.

Jaj nekem, hol kapok, ha
tél lesz, virágokat és
ragyogó napot
és földi árnyat?
Hidegen állnak
a néma falak, a szélben
zörög a szélkakas.

SZABÓ LŐRINC

Sárga körtéket csüggeszt,
vadrózsa-burjánzást vet
a tóba a vidék.
Ó, drága hattyúk,
csóktól ittasult
koponyátok bukjon
józanító, szent vízbe.
Jaj nekem, ha a tél jön,
honnét vegyek virágot,
napfényt, honnét
árnyát e földnek?
Szótlan falak állnak
ridegen, a szélben
megzörrennek az érckakasok.

TANDORI DEZSŐ

Mi az ember élete? az istenség képe-mása.
Az ég alatt vonulnak a földiek mind,
és látják az eget. De olvasva, mint az irásban,
utánozni a végtelent, a gazdagságot, emberek.
De gazdag-e hát az egyszerű
ég? Az ezüst felhők
mint a virágok. De onnan esőzik
a harmat, a nedvesség. De ha
kialszik az egyszerű kék, a fénytelen,
a márványforma, akár az érc,
a gazdagság jele.

LATOR LÁSZLÓ

Az élet édességeit kiittam én már,
az ifjúság öröme messze, messze rég már!
Április, május, július be távol!
Semmi vagyok már, válnék a világtól.

RÓNAY GYÖRGY