A Volgai Állami Folyamhajózás személykikötőjétől balra, a "Köss ki a gyűrűkhöz, vigyázz a rácsra, a falhoz ne érj!" tábla alatt állt a nagy kombinátor, barátjával és legközelebbi segítőtársával, Kisza Vorobjanyinovval.

A kikötő felett zászlók lobogtak. A hajókéményekből füst szállt fel, göndören, mint a kelvirág. Az Anton Rubinstein a 2. számú kikötőhelyen rakodott. A rakodómunkások vaskampókat döfködtek a gyapotbálákba. A parton vasfazekak, besózott bőrök, dróttekercsek, táblaüvegládák, kévekötő spárgagombolyagok, malomkövek, két színre festett, szikár mezőgazdasági gépek, favillák, zsákszövettel levarrt primőr cseresznyés kosarak és heringes hordók sorakoztak.

A Szkrjabinnak nyoma sem volt. Ippolit Matvejevics nagyon nyugtalankodott.

- Mit izgul? - kérdezte Osztap. - Képzelje el, hogy a Szkrjabin itt van. Hogy jut fel rá? Még az sem érne semmit, ha volna pénzünk, és jegyet válthatnánk. Ez a hajó nem vesz fel utasokat.

Osztapnak még a vonaton sikerült beszélgetésbe elegyednie a hidraulikus sajtó gazdájával, Mecsnyikov szerelővel, akitől mindent megtudott. A Szkrjabin, amelyet a Pénzügyi Népbiztosság bérbe vett, a Nyizsnyij-Caricin utat szándékozott megtenni, megállapodva minden kikötőben, hogy a kölcsön sorsolását végrehajtsa. E célból egész hivatal utazott el Moszkvából: sorsolási bizottság, iroda, fúvószenekar, filmoperatőr, a központi lapok tudósítói és a Kolumbusz Színház. A színházra az a feladat hárult, hogy az úton olyan darabokat mutasson be, melyek az állami kölcsön eszméjét népszerűsítik. Sztálingrádig a színházat a sorsolási bizottság fizette, innen azonban, saját kockázatára, nagy vendégszereplő körútra készült a Háztűznéző-vel a Kaukázusba és a Krím-félszigetre.

A Szkrjabin késett. Azt a felvilágosítást adták, hogy a dokkból, ahol az utolsó simításokat végezték rajta, csak estefelé fog befutni. Ezért a Moszkvából érkezett egész apparátus tábort ütött a kikötőben, és várta a berakodást.

A gyenge nem, kis bőröndökkel és összeszíjazott plédekkel, a dróttekercseken ült, Underwoodjait őrizte, és ijedten pislogva a vaskampós emberek felé. Az egyik malomkövön egy polgár helyezkedett el; lilába játszó, hegyes szakálla volt. Térdén egy halom zománctábla feküdt. A legfelsőn egy kíváncsi ezt olvashatta volna: "Kölcsönös elszámolási osztály". Oszlopos lábú íróasztalok és más, szerényebb asztalok tornyosultak egymáson. A lepecsételt pénzszekrény előtt őrszem járt fel-alá. A Szerszámgép képviselője, Perszickij, nyolcszoros nagyítású Zeiss-látcsövön keresztül nézte a vásár területét.

A Szkrjabin az ár irányával szembefordulva közeledett a kikötőhely felé. Fedélzetén furnérpajzsokat hordott, amelyek hatalmas méretű, szivárványszínű kötvényeket ábrázoltak. A hajó felbőgött, utánozva a mammut kiáltását, vagy talán egy más állatét, amely a történelem előtti időkben a gőzszirénát pótolta.

A pénzügyi és színházi tábor megélénkült. A város lejtőin a sorsjáték személyzete futott lefelé. A köpcös Platon Plascsuk porfelhőben gurult a hajóhoz. Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind a Tutaj csapszékből tántorogtak ki. A pénzszekrény körül már vaskapcsos szállítók serénykedtek. Az akrobatamutatványok oktatója, Zsorzsetta Tyiraszpolszkih tornászléptekkel szaladt fel a kikötőpallón. Szimbijevics-Szingyijevics díszletgondoktól marcangolva nyújtogatta kezét hol a parancsnoki híd, hol a kikötőpallón álló kapitány felé. A filmoperatőr magasan a tömeg feje fölé vitte fel gépét, s még menet közben követelődzött, hogy négyszemélyes kajütöt bocsássanak rendelkezésére, ahol laboratóriumot rendezhet be.

Ippolit Matvejevics a nagy zűrzavarban a székekhez lopakodott, s minden józan megfontolást félretéve, éppen azon volt, hogy elcepelje az egyiket.

- Nem hagyja ott?! - ordított rá Bender. - Úgy látszik, megbolondult! Egy széket megkaparintunk, a többi pedig mindörökre elvész a számunkra! Inkább azon törje a fejét, hogy kerülhetünk fel a hajóra.

Zenészek mentek végig a kikötőhelyen, réztrombitával nyakukban. Undorodva néztek a szaxofonokra, flexotonokra, söröspalackokra és irrigátorokra, amelyekkel a zenei részleg felfegyverkezett.

Egy kis Ford teherautón a szerencsekereket hozták. Hat forgó hengerből álló bonyolult szerkezet volt, amelynek reze és üvege szikrázott a napfényben. Felállítása az alsó fedélzeten hosszú időt vett igénybe.

A lárma és veszekedés késő estig tartott.

A húzási teremben emelvényt ácsoltak össze, a falakra plakátokat és jelmondatokat szögeztek, fapadokat helyeztek el a közönség számára, és a szerencsekerékhez villanydrótokat kapcsoltak. A hajófarba íróasztalokat toltak, s a gépírónők kajütjéből, nevetgéléssel váltakozva, írógépek kattogása hangzott ki. A hegyes, lila szakállú, sápadt férfi végigjárta az egész hajót, és zománctábláit kifüggesztette a megfelelő ajtókra: "Kölcsönös elszámolási osztály", "Személyzeti ügyek", "Titkárság", "Leíró szoba". A nagyobb táblák alá kisebbeket is illesztett: "Belépés csak hivatalos ügyben", "Fogadás nincs", "Idegeneknek tilos a belépés", "Felvilágosítás az iktatóhivatalban"!

Az első osztályú szalont bankjegyek és pénztárjegyek kiállításterméül rendezték be. Ez heves méltatlankodást robbantott ki Galkinból, Palkinból, Malkinból, Csalkinból és Zalkindból.

- Hol fogunk akkor ebédelni? - izgultak. - És ha eső lesz?

- Jaj! - fordult Nyik. Szjosztrin a segédjéhez. - Nem bírom ki!... Mit gondolsz, Szerjozsa, nem lehetnénk meg a zenei részleg nélkül?

- Hová gondol, Nyikolaj Konsztantyinovics! A színművészek ritmushoz vannak szokva.

Újabb veszekedés támadt. Az ötös fogat kiszimatolta, hogy a színdarab szerzője mind a négy széket a maga kajütjébe vitette.

- Úgy, úgy - mondták gúnyosan -, mi majd a hálópadokon ülve kell hogy próbákat tartsunk, a négy széken pedig Nyikolaj Konsztantyinovics és a felesége fog terpeszkedni, akinek semmi köze sincs az együttesünkhöz. S ha nekünk is eszünkbe jut, hogy az útra feleséget vigyünk magunkkal?

A nagy kombinátor elkeseredetten nézett a partról a sorsolási hajóra.

A koncessziósok fülét újabb heves kiáltozás ütötte meg.

- Miért nem szólt előbb?! - lármázott az egyik bizottsági tag.

- Honnan szagolhattam volna, hogy meg fog betegedni?

- Az ördög látott már ilyent! Akkor menjen el a Képzőművész Szövetségbe, és rendeltessen ki soron kívül egy festőt.

- Hová menjek? Mindjárt hat óra. A Képzőművész Szövetség régen bezárt. Meg aztán félóra múlva indul a hajó is.

- Akkor ön maga fog festeni. Ha elvállalta a felelősséget a hajó feldíszítéséért, ám lássa, miképp kerülhet ki a csávából.

Osztap már a kikötőhídon szaladt, könyökével széttaszigálva a szállítómunkásokat, a hölgyeket és a bámészkodó kíváncsiakat. A bejáratnál elállták az útját.

- Engedélyt!

- Elvtárs! - ordított Bender. - Ön! Ön! A köpcös! Akinek festőre van szüksége!

Öt perccel később a nagy kombinátor az úszó sorshúzás köpcös gazdasági főnökének fehér kajütjében ült, és a munkavállalás feltételeiről tárgyalt.

- Egyszóval, elvtárs - mondta a kis köpcös -, a következőket kívánjuk öntől: művészi plakátok és feliratok készítését és a transzparens befejezését. A mi festőnk belekezdett, de megbetegedett. Itthagytuk a kórházban. Ezenkívül, persze, önt illetné az általános felügyelet is a dekorációs részt illetőleg. Vállalhatja mindezt? Előre figyelmeztetem, hogy sok munkája lesz.

- Igen, vállalhatom. Már elláttam hasonló munkakört.

- És tüstént velünk is jöhetne?

- Elég nehéz lesz, de igyekezni fogok.

Nagy és súlyos hegy omlott le a gazdasági főnök válláról. Kimondhatatlanul megkönnyebbült, és örömtől csillogó szemmel nézett az új festőre.

- A feltételek? - kérdezte Osztap vakmerően. - Vegye tekintetbe, hogy nem temetkezési vállalat vagyok.

- Darabonként fizetünk, a Képzőművész Szövetség kollektív szerződésében rögzített honoráriumnak megfelelően.

Osztap a homlokát ráncolta, ami elég nagy fáradságába került.

- De ezenkívül még ingyenes ellátás - folytatta sietve a köpcös - és külön kajüt.

- Na jó, beleegyezem - mondta Osztap, felsóhajtva. - De egy fiú is van velem, a segédem.

- A fiúval nem tudom, hogy lesz. Fiúra előirányzatunk nincs. Saját költségére, persze, magával viheti. Ellakhat az ön kajütjében.

- Legyen, mint mondja. A fiú ügyes, és spártai életmódhoz szokott.

Osztap átvette a belépési engedélyt önmaga és az ügyes fiú számára, a kajütkulcsot a zsebébe süllyesztette, és kiment a forró fedélzetre. A kulcs érintésére az elégedettség meleg hulláma öntötte el. Most először történt ez meg vele hányt-vetett életében. Kulcsa volt, és lakása volt. Csak pénze nem volt. De elég, ha kinyújtja kezét: a pénz is ott volt a közelében, a székekben.

A nagy kombinátor zsebre dugott kézzel sétált a hajókorlát mellett, tudomást sem véve a parton maradt Vorobjanyinovról. Ippolit Matvejevics előbb néma jeleket adott, majd odáig ment merészségében, hogy pisszegett is. De Bender süket maradt. Háttal fordult a koncesszió elnöke felé, és figyelmesen nézte, mint bocsátják le a hidraulikus sajtót a hajó belsejébe.

Az indulás utolsó előkészületei folytak. Agafja Tyihonovna kopogó sarokkal futott ki kajütjéből a hajó farára, lenézett a vízbe, s a látvány elragadtatott felkiáltásokat csalt ki belőle; mindezzel zavart keltett a tiszteletre méltó sorsolási szakemberek soraiban.

A hajó másodszor búgott. Az ijesztő hangtól a felhők megmozdultak. A nap elvörösödött, és a látóhatár alá bukott. A felsővárosban kigyúltak a lámpák. A vásártér felől odahallatszott a gramofonok hörgése, amint versenyre keltek egymással az utolsó vevők előtt. A megsüketült és magára hagyott Ippolit Matvejevics kiáltott valamit, de hangja nem ért el a hajóig. Az emelőcsiga csikorgása minden más zajt elnyomott.

Osztap Bender szerette a hatásvadászatot. Csak a harmadik búgás előtt vett tudomást Ippolit Matvejevicsről, amikor az már kétségtelennek tartotta, hogy játékszerül dobták a sors szeszélyének.

- Mit áll, mint a sóbálvány? Azt hittem, hogy már régen a hajón van. Mindjárt behúzzák a kikötőhidat! Szaladjon! Engedjék fel azt a polgártársat! Itt az igazolványa.

Ippolit Matvejevics csaknem sírva futott fel a hajóra.

- Ez az a fiú, akiről beszélt? - kérdezte a gazdasági főnök gyanakodva.

- Talon nem fiú? - felelte Osztap. - Az dobja rám az első követ, aki azt meri állítani, hogy leány.

A köpcös mogorván távozott.

- Na, Kisza, holnap reggel munkához kell látnunk - mondta Osztap. - Remélem, hogy ért a festékkeveréshez. Aztán jegyezze meg: én festő vagyok, elvégeztem az Országos Képzőművészeti Akadémiát, maga pedig az inasom. Ha azt hiszi, hogy nem így van, akkor szedje nyakába a lábát, és fusson vissza a partra.

Sötétzöld hab szakadt fel a hajófar alól. A hajótest megremegett, a cintányérok összeverődtek, a fuvolák, kürtök, harsonák és trombiták csodás indulóra zendítettek, és a város lassanként átfordult a fedélzet bal oldalára. A hajó, tovább remegve, a folyás irányába állt, és gyorsan besiklott a sötétségbe. Mögötte táncoltak a csillagok, a lámpák és a kikötői jelzőfények. A következő percben már oly messze járt, hogy a város tüzei egy helyben megmerevedett rakétaporként sziporkáztak.

Még hallani lehetett a dolgozó Underwoodok kopogását, de a természet és a Volga már átvette a hatalmat. Kéjes érzés fogta el a Szkrjabin valamennyi utasát. A sorsolási bizottság tagjai elábrándozva kortyolgatták teájukat. A szakszervezeti bizottság első ülésén, amely az orrban folyt le, szeretetreméltóság uralkodott. Oly hangosan lélegzett a meleg szél, oly puhán paskolták a habok a hajó oldalát, oly gyorsan repültek hátra a partok elmosódó körvonalai, hogy a szakszervezeti bizottság elnöke - ízig-vérig a valóság embere, aki azért nyitotta ki a száját, hogy a szokatlan körülmények közt folyó munka feltételeiről beszéljen - váratlanul énekelni kezdett:

És az ülés többi rideg résztvevője vele dúdolta a refrént:

A szakszervezeti bizottság elnökének jelentésével kapcsolatos határozat így megíratlan maradt. Felcsendült a pianínó. A karmester, H. Ivanov, a leglíraibb hangokat csalta ki belőle. A virtuóz, aki Agafja Tyihonovna körül legyeskedett, nem talált egyéni szavakat szerelme kifejezésére, s helyettük a románc szavait dünnyögte:

Szimbijevics-Szingyijevics a korlátba kapaszkodva bámulta a feneketlen eget. A Háztűznéző díszletei, e képhez hasonlítva, felháborító disznóságnak tűntek fel előtte. Utálkozással nézett kezére, amely szorgosan kivette részét a klasszikus vígjáték tartalmi megváltoztatásában.

A legönfeledtebb elábrándozás pillanatában Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind, akik a hajó farában helyezkedtek el, belecsaptak gyógyszerészi és sörös tartozékaikba. Próbáltak. A délibáb tüstént eloszlott. Agafja Tyihonovna ásított, és ügyet sem vetve a szerelmes virtuózra, aludni ment. A szakszervezeti bizottság tagjainak lelkében újra felütötte fejét az általános szerződés, és határozathozatalhoz láttak. Szimbijevics-Szingyijevics érett megfontolás után arra az eredményre jutott, hogy a Háztűznéző díszletezése mégsem olyan csapnivaló. Egy ingerült hang a sötétségből Zsorzsetta Tyiraszpolszkihot tanácskozásra hívta a rendezőhöz. A falukban kutyák ugattak. A levegő lehűlt.

Az első osztályú kajütben Osztap, aki a bőrdíványon feküdt, és elmélázva nézte a zöld vitorlavászonnal bevont parafa övet, Ippolit Matvejevicset faggatta:

- Rajzolni tud? Nagy kár. Sajnos, én sem tudok.

Némi gondolkodás után folytatta.

- Hát a betűrajzolás? Ahhoz sem ért? Nagyon rossz. Hiszen festők vagyunk! Két napig talán sikerülni fog a dolgot elodáznunk, de azután kirúgnak bennünket. Ez alatt a két nap alatt el kell végeznünk mindent, ami szükséges. A helyzet kissé bonyolultabbá vált. Megtudtam, hogy a székek a rendező kajütjében vannak. De alapjában véve ez sem ijesztő. A fontos az, hogy a hajón vagyunk. Mielőtt még kidobnának bennünket, valamennyi széket meg kell vizsgálnunk. Ma már késő van. A rendező alszik a kajütjében.

Az emberek még aludtak, de a folyó úgy élt, mint nappal. Tutajok úsztak: hatalmas gerendamezők, rajtuk kunyhókkal. Egy mérges kis vontató, melyre lapátkereke felett kör alakban volt ráfestve a neve: Viharok Ura, három egymás mellé kötött tartályuszályt húzott. Szembe a Krasznaja Latvija postahajó futott. A Szkrjabin megkerült egy kotrógépet, s a csíkos mérőrúddal megállapítva a mélységet, ár ellen fordult.

A hajón ébredezni kezdtek. Barmino kikötőjében kirepült a spárgához kötött hajítósúly, a csavarok ellentétes irányban kezdtek dolgozni, pezsgő hab öntötte el a fél folyót, és a Szkrjabin egész oldalával a kikötőhelyhez simult. Még korán volt, ezért úgy határozták, hogy a húzást tíz órakor kezdik el.

A munkaidő a Szkrjabinon pontosan kilenckor kezdődött, mintha csak szárazföldön lettek volna. Senki sem változtatott szokásain. Aki a szárazon késve ért a munkahelyére, az elkésett itt is, jóllehet magában a hivatalban aludt. A Pénzügyi Népbiztosság vándorszemélyzete elég gyorsan hozzáidomult az új életberendezéshez.

A küldöncök ugyanolyan közönyösen söpörték ki a kajütöket, mint ahogyan az irodákat seperték fel Moszkvában. A takarítónők széthordták a teát, egyáltalán nem csodálkozva azon, hogy a személyzeti osztály a farban van, az iktatóhivatal pedig az orrban. A kölcsönös elszámolások kajütjéből kihallatszott a számvetők kasztanyettszerű pattogása és a számológép csikorgása. A parancsnoki kajüt előtt valakinek alaposan megmosták a fejét.

A nagy kombinátor a perzselő felső fedélzeten egy hosszú, keskeny, vörös posztócsík előtt járkált mezítláb, a jelmondatot pingálva, melynek szövegét egy papírlapról ellenőrizte.

"Arccal a húzás felé! Minden dolgozónak állami kölcsönkötvény legyen a zsebében!"

Bármennyi igyekezett is, a képesség hiánya kiütközött az alkotásból. A betűk lefelé csurogtak, s úgy látszott, hogy reménytelenül elcsúfította a vászondarabot. Erre a Kisza gyerek segítségével megfordította a csíkot, óvatosságból mészbe mártott vékony kötéllel két párhuzamos vonalat pattintott rá, s Vorobjanyinovot halkan lehordva, újra festéshez látott.

Ippolit Matvejevics lelkiismeretesen végezte el az inas feladatait. Le-leszaladt forró vízért, ólmot olvasztott, tüszkölt, festékeket szórt a vödörbe, és szolgálatkészen nézett az igényes művész szeme közé. Az elkészült és megszáradt jelmondatot a koncessziósok levitték, és a hajópárkányhoz erősítették.

A kis köpcös, aki Osztapot szerződtette, kiszaladt a partra, és onnan nézte meg az új festő művét. A jelmondat betűi hol vékonyabbak, hol vastagabbak voltak, s hol jobbra, hol balra dülöngéltek. Választása azonban nem volt; meg kellett elégednie azzal, amit kapott.

A fúvószenekar partra szállt, és lelkesítő indulóba fogott. A zene hangjaira egész Barminóból összecsődültek a gyermekek, s nyomukban az almakertekből előmerészkedtek a parasztok és parasztasszonyok is. A zenekar addig harsogott, míg a sorsolási bizottság tagjai ki nem jöttek a partra. Népgyűlés kezdődött. A Korobkov-teázó lépcsőiről elhangzottak a nemzetközi helyzetről tartott beszámoló első szavai.

A kolumbuszosok a hajóról nézték a gyűlést. Láthatták a lépcsőtől félénken félrehúzódó parasztasszonyok fehér fejkendőjét, a szónokra figyelő parasztok mozdulatlan tömegét és magát a szónokot, aki időnként élénken gesztikulált. Aztán megint zeneszám következett. A zenekar most sarkon fordult, és tovább játszva, a kikötőhíd felé indult. A tömeg utánaáradt.

A szerencsekerék rendszeresen dobálta ki a számkombinációkat. A kerekek forogtak, a számokat hangosan kihirdették, a barminóiak néztek és hallgattak.

Egy pillanatra feltűnt Osztap is, s miután meggyőződött, hogy a hajó valamennyi lakója a húzási teremben ül, visszafutott a fedélzetre.

- Vorobjanyinov - súgta -, magára sürgős művészi feladat vár. Álljon az első osztályú folyosó ajtajához, és el ne mozduljon. Ha valaki közeledik, énekeljen.

Az öreg elámult.

- Mit énekeljek?

- Semmi esetre se azt, hogy "Isten, őrizd a cárt!" Valami szenvedélyeset: az "Almá"-t vagy a "Szép lány szívé"-t. De figyelmeztetem, hogy ha áriájával nem lép idejekorán közbe - ez nem Kísérleti Színház! -, akkor kitekerem a nyakát!

A nagy kombinátor meztelen sarkával topogva kifutott a meggyfa burkolatú folyosóra. A folyosó végén levő nagy tükör egy pillanatra visszaverte alakját. A zománctáblát olvasta az ajtón: "Nyik. Szjosztrin. A Kolumbusz Színház rendezője." A tükör kitisztult. Aztán újra megjelent benne a nagy kombinátor. Kezében egy hajlított lábú széket tartott. Végigrohant a folyosón, kiért a fedélzetre, és jelentős pillantást váltva Ippolit Matvejeviccsel, felcipelte a széket a kormányosi hidra. Az üvegrekeszben nem volt senki, Osztap továbbvitte a széket a farra.

- A szék itt fog állni éjjelig - adta ki az utasítást. - Mindent megfontoltam. Itt, rajtunk kívül, alig szokott valaki megfordulni. Takarjuk be a széket plakátokkal, s mikor besötétedik, nyugodtan megismerkedhetünk tartalmával.

A következő percben a szék láthatatlanná vált a rádobált furnérlapok és posztóhulladékok alatt.

Ippolit Matvejevicset újra elfogta az aranyláz.

- Miért ne vigyük be a kajütünkbe? - kérdezte türelmetlenül. - Tüstént felnyitnók. És ha megtaláljuk a briliánsokat, illa berek, nádak, erek, ki a partra...

- És ha nem találjuk meg? Mi lesz akkor? Hová tennénk? Vagy talán visszavinnénk Szjosztrin polgártársnak ezekkel az udvarias szavakkal: "Bocsásson meg: elloptuk a széket, de sajnos nem találtunk benne semmit; fogadja hát vissza kissé megsérült állapotban!" Maga így cselekednék?

A nagy kombinátornak, mint mindig, igaza volt. Ippolit Matvejevics csak akkor tért magához zavarából, amikor a fedélzetről az irrigátorokon és söröspalackokon felharsantak a nyitány hangjai.

A sorsolási műveletek erre a napra befejeződtek. A nézők a parti lankákon helyezkedtek el, és minden várakozás ellenére zajosan adtak kifejezést tetszésüknek a gyógyszertári-néger ensemble iránt. Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind büszkén körülnéztek; mintha azt akarták volna mondani: "Látjátok? Pedig azt mondtátok, hogy a tömegek nem értik meg. Az igazi művészet mindenhova elér!"

Aztán, egy rögtönzött színpadon, a kolumbuszosok eljátszottak egy énekes, táncos, könnyű bohózatot, amely körülbelül arról szólt, hogyan nyert Vavila ötvenezer rubelt, s mi következett ebből. A művészek, ledobva magukról a Nyik. Szjosztrin-i konstruktivizmus béklyóit, vidáman játszottak, energikusan táncoltak, kedvesen énekeltek. A part teljes megelégedését érdemelték ki.

Második számként a balalajkavirtuóz lépett fel, utána pedig Zsorzsetta Tyiraszpolszkihra került a sor. A hangverseny orosz nemzeti táncokkal ért véget.

Míg a Szkrjabin útja folytatására készült, és a kapitány a szócsövön keresztül elintézte megbeszélését a gépházzal, és a hajó kazánjai lángoltak, a fúvószenekar újra lement a partra, és általános megelégedésre táncdarabokat kezdett játszani. Festői csoportok alakultak, tele mozgással. A lenyugvó nap lágy, barackszínű fényt árasztott. A filmfelvétel ideális órája volt. S valóban, Polkan, az operatőr, ásítozva kilépett kajütjéből. Vorobjanyinov, aki már megszokta, hogy mindenki mellett inaskodjék, elővigyázatosan vitte utána a felvevőgépet. Polkan a korláthoz ment, és szemügyre vette a partot. A füvön katonapolkát táncoltak. A legények olyan erősen dobogtak meztelen talpukkal, mintha össze akarták volna zúzni bolygónkat. A leányok úsztak a levegőben. A nézők a part teraszain és lejtőin álltak fel. Egy francia filmrendező az Avantgarde iskolából három napra való munkát talált volna itt magának; Polkan azonban patkányszemével végigsiklott a parton, tüstént elfordult, a bizottság elnökéhez sietett, a fehér fal elé állította, könyvet nyomott a kezébe, megkérte, hogy ne mozogjon, és sokáig forgatta egyenletes ütemben a készülék fogantyúját. Aztán a hajó farába vezette a húzódozó elnököt, s háttérben a lenyugvó nappal, megint levette. Miután a felvételt befejezte, fontoskodva visszavonult kajütjébe, és bezárkózott.

A sziréna újra felbőgött, és a nap újra elfutott rémületében. Elérkezett a második éjszaka. A hajó indulásra kész volt.

Osztap félelemmel gondolt a másnapi reggelre. Egy magvetőt kellett kartonból kivágnia, aki kötvényeket hint szét. A nagy kombinátornak nem volt meg a rátermettsége ehhez a művészi feladathoz. Ha a betűkkel meg is birkózott valahogy, a magvető művészi ábrázolásához semmi erőt sem érzett magában.

- Ne felejtse el - figyelmeztette a köpcös -, hogy Vaszjukinál elkezdjük az esti sorsolásokat, ehhez pedig nélkülözhetetlen a transzparens.

- Ne nyugtalankodjék - jelentette ki Osztap, aki többet remélt az aznapi estétől, mint a másnap reggeltől -, a transzparens meglesz.

Csillagos, szeles éjszaka volt. A sorsolási Noé bárka lakossága elszunnyadt.

Aludtak a sorsolási bizottság oroszlánjai. Aludtak a személyzeti osztály báránykái, a könyvelés kecskéi, a kölcsönös elszámolások házinyulai, a zenei részleg hiénái és sakáljai s a leíró iroda galambjai.

Csak egyetlen tisztátalan pár nem aludt. A nagy kombinátor éjfél után kilépett kajütjéből. A hű Kisza nesztelen árnyékként követte. Fellopóztak a felső fedélzetre, és hangtalanul közeledtek a furnérlemezekkel betakart székhez. Osztap óvatosan leszedte a takarót, összeszorította állkapcsát, felhasította a kárpitot, és az ülőke alá nyúlt.

Szél fütyörészett a felső fedélzeten. Az égen lassan meg-megmozdultak a csillagok. A lábuk alatt, mélyen lent, fekete víz csobogott. A partok nem voltak láthatók. Ippolit Matvejevicset a hideg rázta.

- Megvan! - mondta Osztap fojtott hangon.

Drága és egyetlen Kátyám!

Óráról órára közeledünk szerencsénkhez. A "Ne keress mást" fogadóból írok, miután eljártam valamennyi ügyben. Baku nagyon nagy város. Azt mondják, hogy itt bányásszák a petróleumot, de a kutakhoz villanyvonaton kell kiutazni, nekem pedig nincsen pénzem. A festői fekvésű várost a Kaspi-tenger nyaldossa, amely valóban nagyon nagy kiterjedésű. A hőség borzasztó. Egyik karomon a felöltőmet viszem, a másikon a kabátomat, de még így is tűrhetetlen a meleg. Karom megperzselődik. Állandóan teával kell hűtenem magam. Pénzem pedig, mondhatnám, semmi. De sebaj, galambocskám, Katyerina Alekszandrovna: hamarosan csőstül dől hozzánk az arany. Utazgatni fogunk mindenfelé, nyáron pedig kényelmesen letelepszünk Szamarában, gyáracskánk mellett, és likőrrel koccintgatunk. Egyébként, térjünk a tárgyra.

Földrajzi fekvését és lakossága számát tekintve, Baku jelentékenyen felette áll Rosztovnak, viszont forgalom dolgában mögötte marad Harkovnak. Máshitűek tömegesen vannak itt; különösen örmények és perzsák. Innen, anyuskám, Törökország sincs messze. Voltam a vásártéren is, és sok török holmit, sált láttam. Szerettem volna egy muzulmánfátylat venni neked ajándékba, csak nem volt pénzem. És arra gondoltam, hogy amikor meggazdagodunk (s addig már csak napokban kell számolni az időt), módunkban lesz a muzulmánfátylat is megvenni.

Elfelejtettem megírni neked, mamus, két borzasztó esetet, amely Bakuban történt velem: 1. Beleejtettem pék fivéred kabátját a Kaspi-tengerbe, és 2. A vásártéren egy egypúpú teve leköpött. Mindkét esemény rendkívül csodálkozóba ejtett. Miért engednek meg a hatóságok ilyen illetlenséget egy idegennel szemben? Annál is inkább, mivelhogy a tevéhez hozzá sem értem, sőt kedveskedni akartam neki: szalmaszállal megcsiklandoztam az orrlyukát. A kabátra pedig hiába vadásztam; kihalásztam ugyan, de kiderült, hogy teljesen átitatódott petróleummal. Nem is tudom, mit fogok mondani fivérednek, a péknek. Egyelőre, galambocskám, tégy lakatot a nyelvedre. Nálunk ebédel még Jevsztyignyejev, s ha nem, miért nem?

Átolvastam a levelet, és rájöttem, hogy érdemben tulajdonképp még semmit sem mondtam el. Brunsz mérnök tényleg az Azerbajdzsáni Kőolajvállalatnál dolgozik. Csakhogy most nincsen Bakuban. Batumiba utazott szabadságra. Családja állandóan Batumiban lakik. Beszéltem itt néhány emberrel, és azt mondják, hogy Brunsz egész bútora Batumiban van. Egy villában lakik, a Zöld-fokon: van ott egy ilyen nevű nyaralóhely (drága, azt mondják). Az út innen Batumiig tizenöt rubel és néhány kopejka. Küldj ide sürgönyileg húszat, s aztán Batumiból mindent megtelegrafálok neked. A városban azt a hírt terjeszd, hogy még mindig Voronyezsben vagyok, nagynéném halottas ágya mellett.

Szerető férjed,

Fegya

P. S. Mialatt bélyegért mentem, a "Ne keress mást" fogadóban ellopták pék fivéred felöltőjét. Ilyen bánat ért! Még jó, hogy nyár van. Fivérednek ne szólj semmit!

Miközben a regény hősei közül egyesek meg voltak győződve arról, hogy az idő türelmes, mások viszont feltételezték, hogy az idő nem vár, az idő szokásos rendje szerint múlt. A poros moszkvai május után poros június következett. N. járási székhelyen a megrongálódott 1-es számú állami gépkocsi már két hete állt a Sztaropanszkaja tér és a Gubernszkij elvtárs utca sarkán, időnként fullasztó füsttel borítva el a környéket. A sztargorodi fogházból egymás után kerültek szabadlábra a "Kard és Sas Szövetség" összeesküvés leleplezett résztvevői; írásban kötelezték őket, hogy nem hagyják el a várost. Özvegy Grieacujeva (a tüzesvérű asszony, a költők álma) visszatért szatócsboltjába, és tizenöt rubel pénzbírságot fizetett azért, mert nem függesztette ki feltűnő helyen a szappan, bors, kékítő és egyéb cikkek árjegyzékét; megbocsátható feledékenység egy tüzes szívű nőtől!

- Megvan - ismételte Osztap elakadó hangon. - Tartsa! Egy lapos faládikót tett le Ippolit Matvejevics reszkető kezébe, és folytatta a székben a turkálást. Felvillant egy parti keresőlámpa. Arany fénysáv feküdt a vízre, és úszott a hajó után.

- Az ördögbe is! - mondta Osztap. - Egyéb nincsen.

- L-l-lehetetlen - hebegte Ippolit Matvejevics.

- Nézze meg maga is!

Vorobjanyinov lélegzetét visszafojtva esett térdre, és könyékig bedugta karját az ülőke alá. Ujjai rugókba ütköztek. Egyéb szilárd tárgy nem volt. A székből felkavart por száraz, fojtó szaga áradt.

- Nincs? - kérdezte Osztap.

- Nincs.

Osztap most felemelte a széket, és messzire keresztülhajította a hajókorláton. Nehéz csobbanás hallatszott. Az éjszakai nyirkosságtól borzongva, a koncessziósok kétségek közt tértek vissza kajütjükbe.

- Hát így vagyunk - mondta Bender. - Mindenesetre találtunk valamit.

Ippolit Matvejevics kihúzta zsebéből a ládikót, és csalódott tekintettel nézett rá.

- Adja már ide! Mit mereszti a szemét?

A ládikót kinyitották. Fenekén egy megzöldült rézlemez feküdt, a következő felirattal:

Osztap hangosan olvasta ezt a feliratot.

- Hát a briliánsok? - kérdezte Ippolit Matvejevics.

- Maga bámulatosan találékony, drága zsámolyvadász! Briliánsok, mint látja, nincsenek.

Sajgott az ember szíve, ha Vorobjanyinovra nézett. Kissé már kinőtt bajusza mozgott, csíptetője üvege elhomályosult. Úgy tűnt fel, mintha kétségbeesésében fülével pofozná magát.

A nagy kombinátor hideg, józan hangja most is megtette mágikus hatását. Vorobjanyinov combjához szorította kezét, és elhallgatott.

- Csönd, bánat, csönd, Kisza! Valamikor még nevetni fogunk az ostoba nyolcadik széken, amelyben ezt a buta lemezt találtuk. Legyen erős. Még három szék van előttünk: kilencvenkilenc százalék valószínűség!

Az éjszaka folyamán az elkeseredett Ippolit Matvejevics arcán vulkánszerű pattanás támadt. A briliánsvadászat minden szenvedése, minden balsikere, minden kínja mintha ebben a pattanásban öltött volna testet, amely gyöngyház, bíbor- és kék színben szivárványlott.

- Szándékosan csinálta? - kérdezte Osztap.

Ippolit Matvejevics felsóhajtott, s kihúzta derekát, a festékekért ment. A transzparens készítéséhez láttak. A koncessziósok a felső fedélzeten szorgoskodtak.

És elkezdődött a hajóút harmadik napja.

Rövid ütközettel kezdődött a fúvószenekar és a zenei részleg között, a próbahely birtokáért.

Reggeli után rézkürtös birkózók és irrigátoros ösztövér lovagok közlekedtek két irányból egyszerre a tat felé. A taton álló padra Galkinnak sikerült először leülnie. A fúvószenekar klarinétosa másodiknak ért a célhoz.

- A hely foglalt - mondta Galkin sötéten.

- Ki foglalta le? - kérdezte a klarinétos baljósan.

- Én, Galkin.

- És még ki?

- Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind.

- Jalkin nincs maguk között? Ez a mi helyünk.

Mindkét oldal felől erősítések érkeztek. Rézkígyóként háromszorosan körülgyűrűződve, ott állt a heraclisofon, a leghatalmasabb gépezet a zenekarban. Fülszerűen lóbálózott a vadászkürt. A harsonák csatára készen meredeztek. A nap ezerszeresen visszatükröződött a harci felszereléseken.

A zenei részleg lankadt, és erőtlen benyomást tett. Amott egy palackszerű üveg pislákolt, sápadtan csillogtak a irrigátorok, és a szaxofon - felháborító paródiája a fúvós hangszernek - siralmas volt, és csutorára hasonlított.

- A klistélyes zászlóalj igényt tart a helyre - mondta a kötekedő klarinétos.

- Maguk - felelte Zalkind, igyekezve a legsértőbb kifejezésre rátapintani -, maguk a zene konzervatívjai!

- Ne zavarja a próbánkat!

- Maguk zavarnak bennünket.

- Lehet is magukat zavarni! Annál szebben jön ki, minél kevesebbet gyakorolnak éjjeliedényeiken.

- A maguk szamovárjain pedig semmi sem jön ki, akár gyakorolnak, akár nem.

Minthogy megegyezni nem tudtak, mindkét fél a helyén maradt, és konokul belekezdett a maga darabjába. Lent, a folyó szintjén oly hangok lebegtek, amelyeket csak egy üveglapon lassan tovacsúszó villamos lett volna képes előidézni. A fúvósok a kexholmi testőrezred indulóját játszották, a zenei részleg viszont egy néger táncot: "Antilop a Zambezi forrásánál." A veszekedést a sorsolási bizottság elnökének személyes beavatkozása szüntette meg.

Tizenegy óra körül a nagy mű elkészült. Osztap és Vorobjanyinov farolva cipelték a transzparenst a kapitányi hídhoz. Előttük, karját a csillagok felé tárva, a köpcös gazdasági főnök szaladt. Közös erőfeszítéssel a karfához kötözték a transzparenst. Úgy függött az utasfedélzet felett, mint egy ernyő. A villanyszerelő félóra leforgása alatt drótokat vezetett a hátához, és belsejében három villanykörtét helyezett el. Csak a kapcsolót kellett megforgatni.

Elöl, a hajóorr jobb oldalán, már felcsillantak Vaszjuki fényei.

A transzparens ünnepélyes kivilágítására a gazdasági főnök a hajó egész lakosságát összecsődítette. Ippolit Matvejevics és a nagy kombinátor a még sötét törvénytábla két oldalán helyezkedtek el, és felülről szemlélték a gyülekezetet.

Az úszó intézmény lelkesen fogadta a hajó minden eseményét. A gépírónők, küldöncök, felelős munkatársak, a hajólegénység és a kolumbuszosok hátravetett fejjel tolongtak az utasfedélzeten.

- Rajta! - vezényelt a köpcös. A transzparens kivilágosodott.

Osztap lenézett a tömegre. Az arcokra rózsaszínű fény hullt.

A nézők nevettek. Aztán csönd állt be. S lent megszólalt egy dühös hang:

- Hol van a gazdasági főnök?

A hang annyira parancsoló volt, hogy a gazdasági főnök hanyatt-homlok rohant le.

- Nézze meg - mondta a hang -, és gyönyörködjék munkájában!

- Most rúgnak ki minket! - súgta Osztap Ippolit Matvejevicsnek.

És valóban: a köpcös mint egy héja repült a felső fedélzetre.

- Nos, tetszik a transzparens? - kérdezte Osztap szemtelenül. - Megfelel?

- Kösse össze a batyuját! - rivallt rá a gazdasági főnök.

- Miért ez a sietség?

- Kös-se ösz-sze a batyuját! Takarodjék! Bíróság elé állítom! Parancsnokunk nem szereti a tréfát!

- Kergesse el! - harsogott lentről a felelős hang.

- Komolyan kérdem: nem tetszik önnek a transzparens? Valóban rossz a transzparens?

Semmi értelme sem lett volna tovább folytatni a játékot. A Szkrjabin már megállt Vaszjukiban, s a hajóról látni lehetett a kikötőben összesereglett vaszjukibeliek álmélkodó arcát. A pénzigény kategorikus elutasításban részesült. A csomagolásra öt perc engedélyeztetett.

- Kutyafülűek! - mondta Szimbijevics-Szingyijevics, amikor az üzlettársak kiszálltak. - Bízták volna énrám a transzparens elkészítését. Úgy megcsináltam volna, hogy még Meyerhold^[5] sem ér a nyomomba.

A koncessziósok a kikötőből hátranéztek. A transzparens ragyogott a fekete égben.

- Hát igen - ismerte el Osztap. - A transzparens kissé vad. Csapnivaló kivitel.

Egy makrancos öszvér farkával rajzolt kép múzeumi értéknek tűnt volna fel Osztap transzparenséhez képest. Gyakorlatlan keze kötvényeket hintő magvető helyett fatönköt rajzolt, cukorsüvegfejjel és karok helyett vékony ostorokkal.

A koncessziósok mögött a kivilágított hajó lángolt és harsogott, előttük pedig, a magas parton, az éjféli sötétségbe merült járási székhely terült el; kutyák ugattak, távolban harmonika nyekergett.

- Röviden jellemzem a helyzetet - mondta jókedvűen Osztap. - Passzíva: nincs egy fabatkánk, három szék tovaúszik a folyón, nincs hol az éjjelt töltenünk, és nincs egyetlen Gyermekvédő Liga zsetonunk sem. Aktíva: egy 1926-os kiadású Volga-útikönyv (monsieur Szimbijevics kajütjéből voltam kénytelen kölcsönvenni). Deficitmentes mérleget nagyon nehéz készíteni. A kikötőben kell éjszakáznunk.

A koncessziósok elhelyezkedtek a kikötő padjain. Egy pislogó petróleumlámpa fényénél Osztap a következőket olvasta fel az útikönyvből:

"A magas jobb parton Vaszjuki város terül el. Kivitele: faanyag, gyanta, háncs, gyékény; behozatala a vasútvonal ötven kilométeres körzetében elterülő környék ellátása céljából: közszükségleti cikkek. Lakóinak száma 8000; van állami lemezpapírgyára 320 munkással, kis vasöntödéje és bőrgyára. Tanintézetei: elemi iskolák és erdészeti technikum."

- A helyzet sokkal komolyabb, semmint feltételeztem - mondotta Osztap. - Pénzt kipréselni a vaszjukibeliektől egyelőre megoldhatatlan feladatnak látszik. Pedig legalább harminc rubelre van szükségünk. Először táplálkoznunk kell, és azután utol kell érnünk a sorsolódézsát, hogy a kolumbuszosokkal szárazföldön, Sztálingrádban találkozzunk.

Ippolit Matvejevics begubózott, mint egy vén, sovány kandúr, fiatal vetélytársával, a tetők, padlások és szellőztetőnyílások tüzes uralkodójával vívott tusája után.

Osztap fontolgatva és kombinálva fel-alá sétált a padok előtt. Éjjel egy órára pompás tervet dolgozott ki. Lefeküdt üzlettársa mellé, és elaludt.

Reggelre kelve egy magas, sovány aggastyán járt végig Vaszjuki helységben, arany szemüveggel és rövid, mocskos, festékfoltos csizmában. Kézírásos plakátokat ragasztott ki a falakra:

1927. június 22. A Lemezpapír Munkásklub helyiségében O. Bender nagymester felolvasást tart "EGY TERMÉKENY MEGNYITÁSI ELMÉLET" címmel és SZIMULTÁN SAKKPRODUKCIÓT mutat be 160 táblán. Mindenki saját sakktáblájával jelenjék meg. A játékban való részvétel díja 50 kop. Belépti díj 20 kop. Kezdete pontban este 6 órakor. K. Michelsohn impresszárió

Maga a nagymester sem vesztegette tétlenül az időt. Miután három rubelért kibérelte a klubot, a sakk-körbe sietett, amely a sors különös szeszélyéből a Lótenyésztési Igazgatóság folyosóján kapott hajlékot.

A sakk-körben egy félszemű ember ült, és egy Pantyelejev-kiadású Spielhagen-regényt olvasott.

- O. Bender nagymester! - mutatkozott be Osztap, és ráült az asztalra. - Szimultán produkciót rendezek önöknél.

A vaszjuki sakkjátékos egyetlen szeme addig a határig tágult, ameddig a természet lehetővé tette.

- Egy pillanat türelmet, nagymester elvtárs! - kiáltott fel. - Foglaljon, kérem, helyet. Tüstént visszajövök.

S elfutott. Osztap szemügyre vette a sakk-kör helyiségét. A falakon versenylovak fényképei lógtak, az asztalon pedig egy poros irodai könyv feküdt, ezzel a felirattal: "A vaszjuki sakk-kör beszámolója az 1925. évről."

A félszemű egy tucat különböző életkorú polgártárssal tért vissza. Sorjában a vendég elé léptek, bemutatkoztak, és tisztelettel megszorították a kezét.

- Átutazóban vagyok Kazany felé - mondta Osztap szaggatottan -, igen, igen, a produkció ma este lesz, jöjjenek el. Bocsássanak meg, de e pillanatban formán kívül vagyok: a karlsbadi verseny kimerített.

A vaszjuki sakkozók fiúi szeretettel csüggtek a nagymester ajkán.

Osztapot elragadta a hév. Úgy érezte, hogy új erők és sakkgondolatok özöne árasztja el.

- El sem hiszik - mondta -, hová fejlődött már a sakkelmélet. Mint tudják, Lasker ízléstelenségekre vetemedik; egyenesen lehetetlen játszani vele. Ellenfeleit agyonfüstöli szivarjaival. És szándékosan olcsót vesz, hogy a füst annál tűrhetetlenebb legyen. A sakkvilág nyugtalan időket él.

A nagymester most helyi témákra tért át.

- Miért nincs a vidéki városokban semmiféle elmejáték? Vegyük például az önök sakk-körét. Ez is a neve: sakk-kör. Elcsépelt szó, virágszálaim! Miért ne keresztelnék magukat valami szép hangzású, igazán sakkszerű névre? Ez hatalmas tömegeket csábítana a körbe. Nevezzék például körüket így: "Négy Huszár Sakk Klub" vagy "Vörös végjáték" vagy "Minőségveszteség tempónyereségnél". Jó volna! Dallamos!

A gondolatnak sikere volt.

- Valóban, miért ne nevezzük körünket "Négy Huszár Sakk Klub"-nak? - mondták a vaszjukibeliek.

Minthogy a sakk-kör irodája ugyanott volt, Osztap, a maga tiszteletbeli elnökségével, rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen a kört egyhangúlag "A négy huszár sakk-klubjá"-nak nevezték el. A Szkrjabinon vett leckék gyümölcseként a nagymester kartonlapra művészi címtáblát is rajzolt, négy huszárral és megfelelő felirattal.

Ez a fontos esemény a vaszjuki sakkgondolat kivirágzásával kecsegtetett.

- A sakk! - mondta Osztap. - Tudják-e önök, hogy mi a sakk? A sakk nemcsak a kultúrát mozdítja elő, hanem a gazdasági helyzetet is! Tudják-e önök, hogy a "Négy Huszár Sakk Klub", a dolgok helyes megszervezése esetén, teljesen átformálhatja Vaszjukit?

Osztap az előző este óta még semmit sem evett. Ezért ékesszólása rendkívüli volt.

- Igen! - kiáltotta. - A sakk gazdagítja az országot! Ha elfogadják a tervezetemet, márványlépcsőkön fognak lejárni a városból a kikötőbe! Vaszjuki tíz kormányzóságnak lesz a központja. Mit hallottak ezelőtt Semmeringről? Semmit! És ma ez a városka gazdag és világhírű, csak azért, mert nemzetközi sakkversenyt rendezett. Ezért Vaszjukiban nemzetközi sakkversenyt kell rendezni.

- Hogyan? - kiáltoztak valamennyien.

- A terv megvalósításának semmi akadálya sincs - felelte a nagymester. - Személyes összeköttetéseim és az önök önzetlen tevékenysége: íme mindaz, ami a vaszjuki nemzetközi sakkverseny megrendezéséhez szükséges és elegendő. Gondolják csak el, milyen szépen fog csengeni: "Az 1927. évi vaszjuki nemzetközi sakkverseny." José Raoul Capablanca, Emanuel Lasker, Aljohin, Nimzowitsch, Réti, Rubinstein, Maróczy, Tarrasch, Vidmar és dr. Grigorjev részvétele biztosítva van. Ezenkívül biztosítva van az én részvételem is!

- De a pénz! - sóhajtottak a vaszjukibeliek. - Mindegyiknek fizetni kell! Sok ezer rubelt! Honnan vegyük?

- Előre számoltam mindennel - felelt O. Bender. - A pénzt gyűjtés útján teremtjük elő.

- Ki fog nálunk összeadni ilyen őrült összeget? A vaszjukibeliek...

- Mit a vaszjukibeliek! A vaszjukibeliek nem adni fognak pénzt, hanem kapni! Mindez rendkívül egyszerű. A világmesterek részvételével folyó versenyre idegyűlnek az egész világ sakk-kedvelői. Száz- és százezer dúsgazdag ember keresi fel majd Vaszjukit. Először is a folyamhajózás nem lesz képes megbirkózni ilyen rengeteg utassal. Követezésképp a Közlekedésügyi Népbiztosság kiépíti a moszkva-vaszjuki vasúti fővonalat. Ez egy. Kettő: szállodák és felhőkarcolók a vendégek elhelyezésére. Három: a mezőgazdaság fellendülése ezer kilométeres körzetben: a vendégeket élelmezni kell - főzelékfélék, gyümölcsök, kaviár, csokoládébonbonok. A palota, amelyben a sakkverseny folyik: ez négy. Öt: garázsok építése a vendégsereg autófuvarozására. Hogy a verseny szenzációs eredményeit az egész világgal közölhessük, hatalmas rádióállomást kell létesítenünk. Ez hat. Most visszatérek a moszkva-vaszjuki vasúti fővonalra. Kétségtelen, hogy nem fog akkora felvevőképességgel rendelkezni, hogy minden érdeklődőt Vaszjukiba szállítson. Ennek egyenes folyománya: Nagy-Vaszjuki légikikötő; postaszállító repülőgépek és kormányozható léghajók menetrendszerű indítása a világ minden tája felé, Los Angelest és Melbourne-t beleértve.

Vakító lehetőségek tárultak a vaszjukibeli amatőrök lelki szemei elé A szoba határai kitolódtak. A ménesiroda korhadt falai leomlottak, és helyettük a sakk-eszme harminchárom emeletes üvegpalotája emelkedett a kék ég felé. Minden termében, minden szobájában, sőt a puskagolyó-sebességgel repülő liftekben is gondolataikba merült emberek ültek, és malachit berakású táblákon sakkoztak.

Márványlépcsők vezettek le a kék Volgához. A folyón óceánjáró hajók álltak. Kötélpályák szállították fel a városba a külföldi sakkrajongókat, az indiai védelem ausztráliai kedvelőit, a fehér turbános hindukat, a spanyol játék híveit, a németeket, franciákat, új-zélandiakat, az Amazonas völgyének lakóit és a vaszjukibeliek irigyeit: a moszkvaiakat, leningrádiakat, kijevieket, szibériaiakat és odesszaiakat.

Az autók szakadatlan láncban közlekedtek a márványhotelek között. Egyszerre csak valamennyi megállt. A divatos Vezérgyalog szállodából José Raoul Capablanca y Granpera világbajnok lépett ki. Hölgyek fogták körül. A különleges sakkegyenruhába (kockás lovaglónadrág s a gomblyukakban futárok) öltözött rendőr udvariasan tisztelgett. A vaszjuki "Négy Huszár Sakk Klub"-nak félszemű elnöke méltóságteljesen csatlakozott a bajnokhoz.

A két sztár beszélgetését, amely angol nyelven folyt, dr. Grigorjev és a jövendő világbajnok, Aljohin repülőgépének megérkezése szakította félbe. Üdvözlő kiáltások remegtették meg a várost. José Raoul Capablanca y Granpera homloka elsötétült. A félszemű intésére márványlétrát támasztottak az aeroplánhoz. Dr. Grigorjev lesietett a létrán, barátságosan lengetve új kalapját, s útközben azt az esetleges hibát kommentálta, melyet Capablanca fog elkövetni Aljohinnal vívandó mérkőzésén.

A láthatáron hirtelen egy kis fekete pontot fedeztek fel. A pont gyorsan közeledett és nőtt, s nagy, smaragdszínű ejtőernyővé változott. Az ejtőernyő gyűrűjén, jól megtermett retekként, egy alak lógott, bőrönddel kezében.

- Ő az! - kiabált a félszemű. - Éljen! Éljen! Éljen! Felismerem dr. Laskert, a nagy gondolkodót és sakkozót. Az egész világon egyedül csak ő hord ilyen zöld zoknit.

José Raoul Capablanca y Granpera homloka újra elborult. A márványlétrát ügyes mozdulattal Lasker elé tartották, és a fiatalos exbajnok, miközben lefújt kabátja bal ujjáról egy porszemet, amely még Szilézia fölött tapadt rá, a félszemű karjába hullt.

A félszemű átkarolta Lasker derekát, és e szavakkal vezette a világbajnokhoz:

- Béküljenek ki! A vaszjuki nagy tömegek nevében kérem! Béküljenek ki!

José Raoul hangosan felsóhajtott, és megrázta az öreg veterán kezét.

- Mindig meghajoltam az előtt a felfogás előtt, hogy a futár a spanyol játszmában b4.-ről c5-re lép.

- Éljen! - örvendezett a félszemű. - Egyszerű és meggyőző: bajnokhoz méltó stílus!

És az egész beláthatatlan tömeg visszhangozta:

- Éljen! Vivát! Banzáj! Egyszerű és meggyőző; bajnokhoz méltó stílus!!!

Expresszek robogtak be a tizenkét vaszjuki pályaudvarra, és ontották magukból a sakk-kedvelők újabb és újabb tömegeit.

Az ég már lángolt a világító reklámoktól, amikor a város utcáin egy fehér lovat vezettek végig. Ez volt az egyetlen ló, amely a vaszjuki szállítási eszközök gépesítése után megmaradt. Külön rendelettel Huszár névre keresztelték át, jóllehet kanca volt egész életében. Pálmaágakat és sakktáblákat lengetve üdvözölték a sakktisztelők.

- Ne aggódjanak - mondta Osztap -, elgondolásom a termelőerők hallatlan felvirágozását biztosítja városuk számára. Képzeljék csak el, hogy mi lesz, amikor a verseny véget ér, s amikor valamennyi vendég elutazik. A moszkvaiak, akiket lakásínség köt gúzsba, egyenesen meg fogják rohanni az önök pompás városát. Vaszjukiból automatikusan főváros lesz. A kormány ide költözik át. Vaszjuki nevét New-Moszkvára, Moszkváét pedig Ó-Vaszjukira változtatják. A leningrádiak és harkoviak fogukat csikorgatják de semmit sem tehetnek. New-Moszkva legelegánsabb központjává válik Európának, sőt hamarosan az egész földnek.

- Az egész földnek!!! - sóhajtoztak az elkábított vaszjukibeliek.

- Igen! És utána az egész világmindenségnek! A sakkeszme, amely a járási székhelyet a földgömb fővárosává fejlesztette, praktikus tudománnyá változik, és kitalálja az interplanetáris érintkezés módszereit. Vaszjukiból jelzések fognak repülni a Marsra, a Jupiterre és a Neptunra. A Vénusszal ugyanolyan könnyű lesz érintkezni, mint Ribinszkből Jaroszlavlba utazni. S ki tudja... nyolc-tíz év múlva Vaszjukiban talán megtartjuk a világtörténelem első interplanetáris sakk-kongresszusát!

Osztap megtörölte domború homlokát. Olyan éhes volt, hogy egy sült sakkhuszárt is szívesen megevett volna.

- Hát igen - nyögte ki a félszemű, körüljártatva értetlen tekintetét a poros helyiségben. - De hogy lehet gyakorlatilag megvalósítani a tervezetet, megteremteni, hogy úgy mondjam, az alapot?

A jelenlevők feszülten néztek a nagymesterre.

- Ismétlem, hogy gyakorlatilag az egész ügy csak az önök önzetlen tevékenységétől függ. Magamra vállalom, ismétlem, az egész szervezést. Semmi néven nevezendő kiadások nincsenek, nem számítva, persze, a sürgönyköltségeket.

A félszemű összenézett harcostársaival.

- Nos? - kérdezte. - Mi a véleményük?

- Megcsináljuk! Megcsináljuk! - zúgtak a vaszjukibeliek.

- És mennyi pénz kell ezekre... a... sürgönyökre?

- Nevetséges összeg - felelte Osztap. - Mindössze száz rubel.

- A pénztárunkban csak huszonegy rubel tizenhat kopejka van. Természetesen jól tudjuk, hogy ez nem elég...

A nagymester azonban rugalmas szervezőnek bizonyult.

- Jól van hát - mondta -, adják ide azt a húsz rubelt.

- S elég lesz? - kérdezte a félszemű.

- Az első sürgönyökre elég. Aztán majd megkezdődnek az adakozások, s nem fogjuk tudni, mitévők legyünk a pénzzel!

Miután az összeget becsúsztatta zöld tábori kabátjába, a nagymester emlékeztette az összegyűlteket felolvasására és százhatvan táblán bemutatandó szimultán produkciójára, majd az esti viszontlátásig szeretetreméltó búcsút vett, és elindult a Lemezpapír Munkásklubba, hogy Ippolit Matvejeviccsel találkozzék.

- Éhes vagyok - mondta Vorobjanyinov recsegő hangon.

Már a pénztárablak mellett ült, de még egyetlen kopejkát sem vett be, és egy font kenyeret sem tudott vásárolni magának. Egy zöld drótkosár volt előtte, a reménybeli jegyek számára. Nyárspolgári házakban ilyen kosarakba rakják a késeket és villákat.

- Hallja, Vorobjanyinov - kiáltott rá Osztap -, hagyja abba másfél órára a pénztári műveleteket! Menjünk át a népkonyhába ebédelni. Útközben vázolni fogom a helyzetet. Apropó, meg kell borotválkoznia és mosakodnia. Olyan, mint egy koldus. Egy nagymesternek nem lehetnek ilyen gyanús ismerősei.

- Egyetlen jegyet sem adtam el - közölte Ippolit Matvejevics.

- Sebaj. Estére még tolongás is lesz. Húsz rubelt máris áldozott a város egy nemzetközi sakkverseny megrendezésére.

- Akkor mi szükségünk van a szimultán produkcióra? - fogta halkabbra a szót az impresszárió. - Még verést is kaphatunk. A húsz rubellel viszont tüstént hajóra ülhetünk - épp most érkezett felülről a Karl Liebknecht -, nyugodtan elutazunk Sztálingrádba, s bevárhatjuk a színházat. Ott talán sikerül majd felnyitnunk a székeket. Akkor aztán dúsgazdagok leszünk, és minden a mienk.

- Üres gyomorral nem szabad ilyen ostobaságokat beszélni. Ez kártékonyan befolyásolja az agyműködést. Húsz rubelből Sztálingrádig talán valóban elutazhatnánk. De enni miből fogunk? Senkinek sem adják ingyen a vitaminokat, drága marsall elvtárs. Ezzel szemben az előadásért és produkcióért legalább harminc rubelt préselhetünk ki a könnyelmű vaszjukibeliektől.

- Megvernek bennünket! - ellenkezett Vorobjanyinov keserűen.

- A kockázatot viselni kell, ez természetes. Lehet, hogy megpofoznak. Van egyébként egy ötletem, amely a maga feje felől mindenesetre elhárítja a viharfelhőket. De erről később. Egyelőre menjünk és ismerkedjünk meg a helybeli konyhaművészettel.

Este hat óra körül a nagymester jóllakottan, kiborotváltan és kölnivíztől illatosan lépett be a Lemezpapír Munkásklub pénztárszobájába.

- Hogy állunk? - kérdezte halkan a nagymester.

- Belépőjegy harminc, játékjegy húsz - felelte az impresszárió.

- Tizenhat rubel. Gyenge, gyenge!

- Mit beszél, Bender; nézze csak meg, hogy hányan állnak még sorban. Holtbiztos a verés!

- Erre most ne gondoljon. Ráér sírni, amikor majd verik. Egyelőre foglalkozzék a dolgával, és adja el a jegyeket!

Egy óra múlva harminc rubel volt a pénztárban. A tömeg a teremben türelmetlenkedett.

- Húzza le az ablakot! Adja ide a pénzt! - mondta Osztap. - S most figyeljen. Itt van öt rubel, menjen ki a kikötőbe, béreljen két órára egy csónakot, és várjon rám a parton, a magtár mögött. Mondscheinpartie-t csinálunk. Velem ne törődjék. Ma formában vagyok.

A nagymester a terembe lépett. Frissnek érezte magát, és biztosan tudta, hogy az első e2-e4 lépés semmiféle bonyodalmakkal sem fenyegeti. Igaz ugyan, hogy a többi húzás már tökéletesen ködbe veszett elméjében, de ez egyáltalán nem hozta zavarba a nagy kombinátort. Egy egész váratlan lépést tartogatott még a legreménytelenebb játszma megmentésére is. A nagymestert tapsok fogadták. A kis klubterem különböző színű zászlókkal volt díszítve.

Egy héttel azelőtt zajlott itt le a "Vízbefúlókat mentő társaság" estéje, erről tanúskodott a falon ékeskedő felirat:

A VÍZBEFÚLTAK MEGSEGÍTÉSÉNEK ÜGYE
A VÍZBEFÚLÓK SAJÁT ÜGYE

Osztap meghajolt, előrenyújtotta kezét, mintha a meg nem szolgált tapsokat hárítaná el, és fellépett az emelvényre.

- Elvtársak! - mondta ércesen csengő hangon. - Sakktársaim és sakktestvéreim! Mai előadásom tárgya ugyanaz, amiről - be kell vallanom, nem minden siker nélkül - a múlt héten Nyizsnyij-Novgorodban tartottam felolvasást. Előadásom tárgya egy termékeny megnyitási elmélet. Mit jelent, elvtársak, hogy megnyitás, és mit jelent, elvtársak, hogy elmélet? A megnyitás, elvtársak, quasi una fantasia. És mit jelent, elvtársak, hogy elmélet? Az elmélet, elvtársak, logikus sakkformába öltöztetett emberi gondolat. Még jelentéktelen erőkkel is hatalmunkban tarthatjuk a sakktáblát. Minden csak magától a kérdéses egyéntől függ. Vegyük például azt a szőke elvtársat a harmadik sorban. Tegyük fel, hogy jól játszik...

A harmadik sorbeli szőke elvtárs elpirult.

- Az a barna elvtárs pedig amott, mondjuk, hogy rosszabbul.

Mindnyájan hátrafordultak, és szemügyre vették a barna elvtársat is.

- Mit látunk tehát, elvtársak? Azt látjuk, hogy a szőke elvtárs jól játszik, a barna pedig rosszul. És ezt az erőviszonyt semmiféle előadás sem fogja megváltoztatni, hacsak maga a kérdéses egyén nem gyakorolja magát állandóan... Most pedig, elvtársak, néhány tanulságos esetet fogok önöknek elmondani nagyra becsült hipermodernjeink, Capablanca, Lasker és dr. Grigorjev praxisából.

Osztap elmondott a hallgatóságnak néhány ótestamentumi anekdotát, amelyet még gyermekkorában a Szinyij Zsurnal-ból merített, s ezzel befejezte az intermezzót. Az előadás rövidsége kissé csodálkozóba ejtett mindenkit. A félszemű nem vette le egyetlen szemét a nagymester cipőjéről.

A kezdődő szimultán produkció azonban egy időre elaltatta a félszemű sakkjátékos növekvő gyanúját. Ő is segített a többieknek felállítani az asztalokat. Összesen harminc amatőr vette fel a harcot a nagymesterrel. Sokan közülük teljesen elvesztették a fejüket, és egyre a sakk-könyvet bújták, felelevenítve emlékezetükben a bonyolult változatokat, abban a reményben, hogy legalább a huszonkettedik lépésig nem kell majd feladniuk a játékot.

Osztap végigsiklott tekintetével a "feketék" harcvonalán, akik mindenfelől körülvették, majd a bezárt ajtón, és rettenthetetlenül munkához látott. A félszeműköz lépett, aki az első tábla mellett ült, és a királygyalogot az e2 mezőről az e4 mezőre húzta.

A félszemű tüstént kezébe temette fülét, és feszült gondolkodásba merült. Az amatőrök sorain végigmorajlott:

- A nagymester e2-e4-et játszott.

Osztap nem kényeztette el ellenfeleit különböző megnyitásokkal. Ugyanezt a műveletet hajtotta végre a többi huszonkilenc sakktáblán is: a királygyaloggal e2-ről e4-re lépett. Az amatőrök egymás után markoltak üstökükbe, és lázas töprengésbe mélyedtek. A nem játszók követték tekintetükkel a nagymestert. A város egyetlen műkedvelő fényképésze már egy székre kapaszkodott, és éppen a magnéziumot készült ellobbantani, amikor Osztap dühösen legyintett, és abbahagyva a táblák előtti járkálást, hangosan felkiáltott:

- Távolítsák el a fényképészt! Zavar a gondolkodásban! "Minek hagyjam a fényképemet ebben a nyomorúságos városkában? Nem szeretek kapcsolatba jutni a rendőrséggel" - döntött magában.

Az amatőrök méltatlankodó pisszegése arra késztette a fényképészt, hogy lemondjon tervéről. A felháborodás oly fokra hágott, hogy ki is utasították a helyiségből.

A harmadik lépésnél kiderült, hogy a nagymester tizennyolc táblán spanyol játszmát játszik. A többi tizenkettőn a feketék az elavult, de eléggé megbízható Philidor-védelmet választották.

Ha Osztap tudatában lett volna annak, hogy milyen bonyolult partikat játszik, s hogy milyen kipróbált védelemmel ütközik meg, végtelenül elcsodálkozott volna. A dolog azonban úgy állt, hogy a nagy kombinátor most sakkozott életében másodszor.

Az amatőrök s közülük elsősorban a félszemű elképedése eleinte határtalan volt. A nagymester kétségtelenül valamilyen cselt alkalmazott. Megfoghatatlan könnyelműséggel s nyilván gúnyt űzve a vaszjuki amatőrökből, jobbra-balra feláldozta gyalogjait, nehéz és könnyű figuráit. A felolvasáson lebecsmérelt barna elvtárssal szemben éppenséggel vezéráldozatot hozott. A barna elvtárs megrémült, azonnal fel akarta adni a játszmát, s csak akaraterejének végső megfeszítésével tudta magát rákényszeríteni a folytatásra.

Öt perccel később villám csapott le a derűs égből.

- Matt... - hebegte a halálra ijedt barna sakkamatőr. - Ön matt, nagymester elvtárs.

Osztap analizálta a helyzetet, megvetése jeléül "királynő"-nek nevezte a "vezér"-t, és ékes szavakkal gratulált a győztesnek. Az amatőrök sorai zúgni kezdtek.

"Ideje visszavonulót fújnom" - gondolta Osztap, nyugodtan sétálgatva az asztalok közt, és hanyagul húzogatva figuráit.

- Szabálytalan húzást tett a huszárral, nagymester elvtárs - figyelmeztette a félszemű szolgálatkészen. - A huszár nem így lép.

- Pardon, pardon, bocsánat - mentegetőzött a nagymester -, kissé fáradt vagyok az előadás után.

A most következő tíz perc leforgása alatt a nagymester további tíz játszmát veszített el.

Csodálkozó kiáltások hangzottak fel a Lemezpapír Munkásklub helyiségében. A konfliktus már érlelődött. Osztap egymás után elvesztett tizenöt partit, majd még hármat. Csak az egy félszemű ellenfél maradt hátra, aki a játék elején hibát hibára halmozott félelmében, s most üggyel-bajjal vezette a partit a győzedelmes befejezés felé. Anélkül, hogy a körülállók észrevették volna. Osztap lelopott a tábláról egy fekete bástyát, s elrejtette zsebében.

A tömeg szoros gyűrűt font a játékosok köré.

- Az imént még ezen a helyen állt a bástyám! - kiabált a félszemű körülnézve. - S most nincs itt.

- Ha most nincs, nem is volt ott - felelte Osztap durván.

- Már hogyne lett volna? Világosan emlékszem!

- Bizonyos, hogy nem volt ott!

- Akkor hová lett? Talán levette?

- Levettem.

- Mikor? Milyen lépéssel?

- Mit hazudozik nekem a bástyájával? Ha fel akarja adni a játszmát, mondja meg egyenesen!

- Bocsánat, elvtársak; én valamennyi lépést felírtam.

- Az iroda ír - mondta Osztap.

- Ez felháborító! - ordítozott a félszemű. - Adja vissza a bástyámat!

- Adja fel a játszmát! Micsoda átlátszó trükk!

- Adja vissza a bástyát!

A nagymester, aki tudatára ébredt, hogy a késlekedés egyértelmű a halállal, e szavakra felkapott néhány figurát, és a félszemű fejéhez vágta.

- Elvtársak! - hadarta a félszemű. - Valamennyien látták! Bántalmaztak egy sakkamatőrt.

Vaszjuki sakkozói elszörnyűködtek.

Nem vesztegetve a drága időt, Osztap egy sakktáblát a lámpához hajított, a beállt sötétségben belebokszolt néhány állkapocsba és homlokba, és kifutott az utcára. A vaszjuki amatőrök egymásba ütközve rohantak utána.

Holdas este volt. Osztap végigszáguldott a beezüstözött utcán, könnyedén, mint egy angyal, aki elrugaszkodik a bűnös földtől. Minthogy Vaszjuki még nem fejlődött a világegyetem központjává, nem kastélyok között kellett futnia, hanem külső ablaktáblás faházikók között. Mögötte vágtattak a sakkamatőrök.

- Fogjátok meg a nagymestert! - üvöltött a félszemű.

- Gazember! - kontráztak a többiek.

- Tökfilkók! - vágott vissza a nagymester, sebességét fokozva.

- Rendőr! - kiáltoztak a vérig sértett sakkjátékosok. Osztap már a kikötőbe vezető lépcsőn ugrált lefelé. Négyszáz fokot kellett legyűrnie. A hatodik pihenőn már két amatőr várt rá, ezek egy keskeny ösvényen keresztül jutottak ide, amely közvetlenül a domboldalon vezetett át. Osztap hátranézett. Felülről kutyafalkaként gurult alá a Philidor-védelem bőszült híveinek sűrű csapata. Visszavonulásra nem volt lehetőség. Ezért tovább futott előre.

- Majd megmutatom én nektek, semmiháziak! - ordított a bátor járőrökre, lerontva az ötödik pihenőről.

A megrettent vitézek levegő után kapkodtak, keresztülvetették magukat a korláton, és eltűntek valahol a halmok és lankák sötétjében. Az út szabad volt.

- Fogjátok meg a nagymestert! - görgött utána a hang. Rohantak az üldözők, úgy kopogtak a falépcsőn, mint megannyi guruló tekegolyó.

Leérve a parthoz, Osztap jobbra fordult, szemével a ladikot és hű impresszárióját kutatva.

Ippolit Matvejevics idillikusan ült a csónakban. Osztap a padra lendült, és minden erejét megfeszítve evezni kezdett a folyó közepe felé. A következő percben kövek repültek utánuk. Az egyik Ippolit Matvejevicset találta. Valamivel a vulkánszerű pattanás felett sötét daganat nőtt. Ippolit Matvejevics behúzta a nyakát, és nyöszörögni kezdett.

- Bátor legény, mondhatom. Nekem majdnem a fejemet tépték le, és nem csinálok tragédiát belőle: vidám vagyok és bizakodó. S ha még tekintetbe vesszük az ötven rubel tiszta hasznot: igazán tisztességes honorárium azért a kis dudorért a fején.

Ezalatt az üldözők, akik előtt csak most vált nyilvánvalóvá, hogy Vaszjuki New-Moszkvává fejlesztésének terve összeomlott, és hogy a nagymester ötven verejtékes vaszjuki rubelt visz el a városból, egy nagy bárkába ültek, és ordítozva eveztek el a parttól. A bárkában harminc ember szorongott. Valamennyi részt akart venni a nagymesterrel való leszámolásban.

Az expedíciót a félszemű vezényelte. Egyetlen szeme világítótoronyként csillogott az éjszakában.

- Fogd meg a nagymestert! - bömbölték a túlterhelt bárkában.

- Rajta, Kisza! - mondta Osztap. - Ha utolérnek bennünket, nem állok jót szemüvege épségéért.

Mindkét ladik lefelé haladt a vízen. Távolságuk egyre csökkent. Osztap ellankadt.

- Nem viszitek el szárazon! - hallatszott egészen közelről.

Osztap nem felelt: nem volt rá ideje. Evezői erőtlenül csapkodták a vizet, amely szökőárként fröccsent fel a megtébolyodott evezők alól, és elöntötte a csónakot.

- Húzd meg! - biztatta halkan Osztap önmagát. Ippolit Matvejevics is inaszakadtából dolgozott, de a bárka diadalmaskodott. A folyóból magasan kiemelkedő teste bal felől már elébe vágott a koncessziósok ladikjának, hogy a nagymestert a parthoz szorítsa. Siralmas sors várt a koncessziósokra. A bárkán akkora volt az öröm, hogy a sakkozók mind a jobboldalon torlódtak össze, hogy túlerővel csaphassanak le a nagymester-gonosztevőre, mihelyt egy vonalba érnek a csónakkal.

- Vigyázzon a szemüvegére, Kisza - kiáltott kétségbeesetten Osztap, eldobva az evezőket -, mindjárt kezdődik a bál!

- Uraim! - hördült fel egyszerre Ippolit Matvejevics kétségbeesetten. - Csak nem fognak megverni bennünket?

- De még mennyire! - dörögték vissza a vaszjuki amatőrök, akik már átugrálni készültek a ladikba.

Ebben a pillanatban azonban, az egész világ becsületes sakkjátékosainak legnagyobb sérelmére, váratlan esemény történt. A bárka hirtelen megbillent, s jobb palánkjával a vízszint alá merült.

- Vigyázat! - jajdult fel a félszemű kapitány.

De már késő volt. Túl sok amatőr zsúfolódott össze a vaszjuki dreadnought jobb felén. A bárka, amelynek súlypontja áttevődött, többé nem billent vissza, hanem szigorúan követte a fizika törvényeit, felborult.

A folyó nyugalmát általános jajveszékelés törte meg.

- Uau! - nyögték elnyújtottan a sakkjátékosok.

Mind a harminc amatőr a vízbe pottyant. Gyorsan a felszínre rúgták magukat, és egymás után kapaszkodtak meg a felborult bárkában. Utolsónak a félszemű kötött ki.

- Tökfilkók! - kiáltozott elragadtatásában Osztap. - Hát miért nem veritek meg a nagymestereteket? Ha nem tévedek, meg akartatok verni? - Osztap kört írt le a hajótöröttek körül.

- Remélem, tudjátok, vaszjuki individuumok, hogy egyenként a vízbe fojthatnálak benneteket, de meghagyom életeteket. Éljetek, polgártársak! Csak, az isten szerelméért, ne sakkozzatok! Hiszen nem tudtok sakkozni! Eh, ti tökfilkók, tökfilkók... Gyerünk tovább, Ippolit Matvejevics. Isten veletek, félszemű amatőrök! Félek, hogy Vaszjukiból nem lesz a világegyetem központja. Nem hiszem, hogy a sakkmesterek, még ha meg is kérném őket, ideutaznának olyan ostoba fráterek kedvéért, amilyenek ti vagytok. Isten veletek, ti kedvelői az erős sakkemócióknak! Éljen a "Négy Huszár Sakk Klub!"

A reggel Csebokszari közelében virradt a koncessziósokra. Osztap a kormánynál szendergett, Ippolit Matvejevics álmosan meregette az evezőket. Az éjszakai hidegtől mindketten reszkettek. Keleten rózsabimbók feslettek. Ippolit Matvejevics szemüvege egyre jobban megvilágosodott. Ovális üvege csillogni kezdett. Mindkét part váltakozva tükröződött benne. A bal parti jelzőlámpa meghajolt a bikonkáv lencsében. Csebokszari kék kupolái hajókként úsztak. Keleten a kert fokozatosan terebélyesedett. A bimbók vulkánokká nőttek, és legfinomabb cukrász-színárnyalatokban fürdő lávát okádtak. A bal parton fülsiketítően csicseregtek a madárkák. A csíptető arany nyerge a nagymester szemébe vakított. A nap felkelt.

Osztap kinyitotta szemét, és csontjait ropogtatva, nagyot nyújtózott. A csónak billegett.

- Jó reggelt, Kisza - mondta ásítással küszködve. - Üdvözlő szavakkal fordulok hozzád. Elmondom, hogy felkelt a nap, és tűző fényével valamit megbizsergetett...

- Kikötő - jelentette Ippolit Matvejevics.

Osztap kihúzta zsebéből az útmutatót, és tájékozódott.

- A jelek után ítélve, Csebokszari. Igen, igen... "Fordítsuk figyelmünket a nagyon szép fekvésű Csebokszarira." Tényleg szép fekvésű, Kisza?... "Csebokszarinak ma hétezer-hétszázkét lakosa van"... Kisza! Hagyjuk abba a briliánsvadászatot, és szaporítsuk Csebokszari lakóinak számát hétezer-hétszáznégy lélekre. Jó? Hatásos dolog lesz... Nyissunk egy Petits chevaux-t^[6] és ebből a Petits cheveuxból kanyarítsunk magunknak egy grand karéj kenyeret... De nézzük tovább. "A város, amelyet 1555-ben alapítottak, néhány rendkívül érdekes templomot őrzött meg. A Csuvas Köztársaság közigazgatási hivatalain kívül nevezetes épületei: a dolgozók iskolája, pártiskola, pedagógiai technikum, két középiskola, múzeum, tudományos társaság és könyvtár. A csebokszari kikötőben és vásártéren csuvasokat és cseremiszeket láthatunk, akik tüstént feltűnnek külsejükkel..."

Mielőtt még barátaink elérték volna a kikötőt, ahol csuvasokat és cseremiszeket láthattak, egy tárgy vonta magára figyelmüket, amely a csónak előtt úszott lefelé az árral.

- A szék! - kiáltott fel Osztap. - Impresszárió! A mi székünk úszik.

Az üzlettársak a székhez eveztek. Ringott, forgott, víz alá merült, újra felbukott, távolodva a koncessziósok csónakjától. A víz szabadon ömlött felhasított gyomrába.

A Szkrjabinon kizsigerelt szék volt, amely most lassan sodródott a Kaspi-tenger felé.

- Szervusz, barátocskám! - kiáltott utána Osztap. - Rég nem láttuk egymást! Tudja-e, Vorobjanyinov, ez a szék a mi életünket juttatja az eszembe. Mi is az árral úszunk. Víz alá buktatnak, mi felrugaszkodunk, bár látszólag senkinek sem szerzünk vele örömet. Bennünket senki sem szeret, hacsak számba nem vesszük a bűnügyi nyomozó testületet, amely szintén nem szeret. Velünk senki sem törődik. Ha a sakkamatőröknek tegnap sikerült volna vízbe fojtani bennünket, csupán a halottkém jegyzőkönyve maradt volna fenn belőlünk: "Mindkét test lábbal délkelet, fejjel pedig északnyugat felé fekszik. A testeken zúzott sebek, amelyek nyilván valami tompa eszköztől származnak." Bizonyos, hogy az amatőrök sakktáblákkal vertek volna agyon bennünket. Nem vonható kétségbe, hogy elég tompa eszköz... "Az egyik hulla ötvenöt év körüli férfié, szakadozott lüszterkabátban, ócska nadrágban és ócska csizmában. A kabátzsebben Konrad Karlovics Michelsohn névre szóló személyazonossági igazolvány..." Ezt írták volna magáról, Kisza.

- S magáról mit írtak volna? - kérdezte Vorobjanyinov mérgesen.

- Ó! Rólam egészen mást írtak volna. Rólam így írtak volna: "A másik hulla egy huszonhét éves férfié. Szeretett és szenvedett. Szerette a pénzt, és szenvedett a hiánya miatt. Kékesfekete fürtöktől övezett feje, magas homloka a nap felé fordul. Negyvenkettes cipőbe bújtatott kecses lába az északi fény felé tekint. Testén makulátlan fehér ruha, mellén aranyhárfa gyöngyház intarziával, és az »Isten veled, új falu« románc kottája. A megboldogult ifjú fafestészettel foglalkozott; ez kitűnik a frakkja zsebében talált igazolványból, amelyet 1924. augusztus 13-án a »Pegazus és Parnasszus« kisipari szövetkezet állított ki 86/1652. sz. alatt." És pompás temetésem lesz, Kisza, zenével és beszédekkel, és sírkövemre ezt fogják vésni: "Itt nyugszik a híres hőtechnikus, Osztap-Szulejmán-Berta-Mária Bender bej, akinek atyja török állampolgár volt, s amikor meghalt, fillérnyi örökséget sem hagyott fiára, Osztap-Szulejmánra. A megboldogult anyja grófnő volt, és munka nélkül szerzett jövedelméből élt."

Ilyen beszélgetés közben kötöttek ki a koncessziósok a csebokszari parton.

Este, miután a vaszjuki csónak eladása öt rubellel megnövelte forgótőkéjüket, barátaink jegyet váltottak az Urickij hajóra Sztálingrádig, abban a reményben, hogy útközben beérik a lassú járású sorsolási hajót, és a Kolumbusz-társulattal a városban találkoznak.

A tündöklő óriás lefelé úszott a folyón az üzlettársakkal.

A Szkrjabin július elején érkezett meg Sztálingrádba. Barátaink már várták, elrejtőzve a kikötőben, a ládák között. A kirakodás előtt a hajón megrendezték a húzást. Nagy nyereményeket sorsoltak ki.

A székekre négy órát kellett várniuk. Először a kolumbuszosok és a sorsjáték személyzete siettek le a hajóról. Perszickij ragyogó arca tüstént kitűnt közülük.

A leselkedő koncessziósok hallották, amint így kiáltott:

- Igen! Azonnal Moszkvába utazom! Sürgönyt már küldtem! S tudják, hogy milyen szöveggel? "Önökkel együtt ujjongok." Hadd találgassanak!

Aztán beült egy bérautóba, melyet előzőleg alaposan szemügyre vett, sőt a hűtőjét is megtapogatta, és "Éljen!" kiáltásoktól kísérve, elrobogott.

A hajóról kirakták a hidraulikus sajtót, majd megkezdték a Kolumbusz Színház díszleteinek kihordását is. A székeket akkor hordták ki, amikor már sötétedett. A kolumbuszosok öt társzekérre csomagoltak fel, és vidám kiáltozások közben egyenesen a pályaudvarra hajtattak.

- Úgy látszik, hogy Sztálingrádban nem fognak játszani - mondta Ippolit Matvejevics.

Ez dilemma elé állította Osztapot.

- Utaznunk kell majd - döntötte el -, de miből fogunk utazni? Egyébként gyerünk ki a pályaudvarra; ott mindent megtudunk.

A pályaudvaron kiderült, hogy a színház Tyihoreckaja-Minyeralnije-Vodin keresztül Pjatyigorszkba utazik. A koncessziósok pénze csak egy jegyre volt elegendő.

- Tud feketén utazni? - kérdezte Osztap Vorobjanyinovtól.

- Meg fogom próbálni - felelte Ippolit Matvejevics félénken.

- Az ördög bújjon magába! Jobb lesz, ha meg sem próbálja! Még egyszer megbocsátok! Legyen: majd én utazom feketén.

Ippolit Matvejevics számára megváltották a jegyet, és a hajdani nemesi marsall egy fapados kocsiban eldöcögött az észak-kaukázusi vasút zöld dézsás leanderekkel díszített Minyeralnije-Vodi állomására. Keresni kezdte Osztapot, vigyázva arra, hogy szeme elé ne kerüljön a vonatból kirakodó Kolumbusz Színháznak.

A színház már régen továbbutazott Pjatyigorszkba, de Osztapnak még híre-hamva sem volt. Csak este érkezett meg, és akadt rá a teljesen feldúlt Vorobjanyinovra.

- Hol volt? - sóhajtott fel megkönnyebbülten a marsall. - Rettenetesen gyötrődtem.

- Maga gyötrődött, aki jeggyel a zsebében terpeszkedett a vonaton? Szóval én nem is gyötrődtem? Szóval nem is engem kergettek le Tyihoreckajában a vonat ütközőiről? Szóval nem is én ültem az állomáson, mint egy bolond, bevárva egy üres narzan-ásványvizes palackokat szállító tehervonatot? Maga disznó, marsall polgártárs! Hol van a színház?

- Pjatyigorszkban.

- Utazzunk! Közben kerestem is valamit. A tiszta jövedelem három rubel. Ez persze nem sok, de első alkalomra ennyi is elég narzan és vasúti jegyek beszerzésére.

A helyi vonat, amely úgy zörgött, mint egy szekér, ötven perc alatt bevitte az utasokat Pjatyigorszkba. Zmejka és Bestau mellett elhaladva, a koncessziósok megérkeztek a Masuk lábához.

Vasárnap este volt. Minden megtisztálkodott és kimosakodott. Még a bokrokkal és ligetekkel borított Masuk is gondosan megfésültnek látszott, és hegyi flórától illatozott.

A játékszerű peronon csupa fehér nadrág villódzott: zsákvászonból, ördögbőrből, kashából, vitorlavászonból és puha flanellből. Itt szandálban és apacsingben sétálgattak. A koncessziósok, nehéz, sáros csizmában, nehéz, poros nadrágban, forró mellényben és áttüzesedett kabátban, idegennek érezték magukat ebben a környezetben.

A sokféle vidám toalett közül, amellyel a fürdőhely fiatal lányai ékeskedtek, a legszebb és a legelegánsabb az állomásfőnök kosztümje volt.

Mert a vendégek legnagyobb meglepetésére az állomásfőnök nő volt. Bronzvörös fürtjei kikandikáltak a vörös egyensapka alól, amelyen két ezüstsáv díszelgett. Fehér vasutas-zubbonyt és fehér szoknyát viselt.

Miután elolvasták a Kolumbusz Színház pjatyigorszki vendégszereplését tudtul adó, frissen kiragasztott plakátokat, és megittak két pohár ötkopejkás narzant, barátaink a Pályaudvar-Virágoskert jelzésű villamoson bekocsiztak a városba. A belépés a Virágoskertbe tíz kopejkába került.

A Virágoskertben sok volt a muzsika, sok volt a jókedvű ember, és nagyon kevés volt a virág. A szimfonikus zenekar egy fehér kioszkban a Szúnyogtánc-ot játszotta. A Lermontov-csarnokban narzant árultak. Narzant árusítottak a kioszkokban és mozgóárusok útján is.

A két piszkos briliánskeresővel senki sem törődött.

- Eh, Kisza - mondta Osztap -, idegenek vagyunk mi az életnek ezen az ünnepségén.

A koncessziósok az első éjszakát a fürdőhelyen, a narzan-forrásnál töltötték.

Csak itt, Pjatyigorszkban - amikor a Kolumbusz Színház már harmadszor mutatta be az álmélkodó polgároknak a Háztűznéző-t -, ébredtek tudatára a kincsvadászat minden nehézségének. Behatolni a színházba, mint korábban tervezték, lehetetlennek bizonyult. Galkin, Palkin, Malkin, Csalkin és Zalkind, akiknek napidíjuk nem engedte meg, hogy szállodában lakhassanak, a kulisszák mögött éjszakáztak.

Így múltak a napok. Barátaink, akik Lermontov párbajának színhelyén aludtak, és abból éltek, hogy turista kispolgárok poggyászát cepelték, egyre erőtlenebbül álltak lábukon.

A hatodik napon Osztapnak sikerült összebarátkoznia Mecsnyikov szerelővel, a hidraulikus sajtó kezelőjével. Mecsnyikov, akinek pénze nem volt, s ezért a forrásból poharazott narzantól rúgott be naponta, ez idő tájt már erkölcsileg teljesen lezüllött, és Osztap megfigyelése szerint színházi kelléktárgyakat adogatott el a vásártéren. A végleges megállapodást a reggeli tivornyán kötötték meg, a forrásnál.

Mecsnyikov, a szerelő, lelkem-galambocskámnak nevezte Osztapot, és belement az ajánlatába.

- Meg lehet csinálni - mondta -, ezt meg lehet csinálni, lelkem-galambocskám. A legnagyobb örömmel, lelkem-galambocskám.

Osztap tüstént tisztában volt azzal, hogy a szerelő pénzért mindenre kapható.

A szerződéskötő felek egymás szemébe néztek, összeölelkeztek, kedélyesen megveregették egymás vállát, és udvariasan nevettek.

- Mondjuk, az egészért egy tízest! - próbálkozott Osztap.

- Lelkem-galambocskám! - álmélkodott a szerelő. - Még feldühösít. Nincs elég bajom a narzan miatt?

- Hát mennyit kíván?

- Szánjon rá egy ötvenest. Hiszen kincstári tulajdonról van szó. Amúgy is sok bajom van.

- Jól van. Adok egy húszast! Megegyeztünk? A szemén látom, hogy megegyeztünk.

- A megegyezés olyan eredmény, amely a felek minden ellenkezése nélkül jön létre.

- Jól beszél a kutya - súgta Osztap Ippolit Matvejevics fülébe. - Tanulhat tőle... S mikor hozza el a székeket? - kérdezte fennhangon.

- Mihelyt a pénzt megkaptam.

- Rendben van - mondta Osztap gondolkodás nélkül.

- A pénzt előre kérem - jelentette ki a szerelő. - Reggel a pénz, este a székek; vagy este a pénz, és másnap reggel a székek.

- Nem lehetne inkább: ma a székek és holnap a pénz? - tapogatózott Osztap.

- Elgyötört ember vagyok én, lelkem-galambocskám. Az önérzetem tiltakozik ilyen feltételek ellen!

- De én csak holnap kapok sürgönyileg pénzt - ellenkezett Osztap.

- Akkor tárgyalni is holnap fogunk - fejezte be az alkudozást a konok szerelő. - Addig is jó mulatást, lelkem-galambocskám, a forrásnál; nekem azonban mennem kell: sok a munkám a sajtóval. Szimbijevics a torkomon tartja a kezét. Fogytán az erőm; talán elélhet az ember puszta narzanon?

És Mecsnyikov távozott, vörösre festve a lenyugvó nap tüzétől.

Osztap szigorúan nézett Ippolit Matvejevicsre.

- A rendelkezésünkre álló idő - mondta - pénz, amellyel nem rendelkezünk. Karriert kell csinálnunk, Kisza. Százötvenezer rubel és nulla nulla kopejka fekszik előttünk. Mindössze húsz rubelre van szükségünk, hogy a kincs a mienk legyen. A cél szentesíti az eszközt: semmitől sem szabad visszariadnunk. Most vagy cár lesz belőlünk, vagy kalaposinas. Ami engem illet, inkább lennék cár, még ha attól bűzlenék is, még ha lengyelnek kellene is lennem miatta.

Osztap töprengve járt Vorobjanyinov körül.

- Vegye le hamar a kabátját, marsall - szólalt meg váratlanul.

Osztap kivette az álmélkodó Ippolit Matvejevics kezéből a kabátját, földre dobta, és tapodni kezdte poros cipőjével.

- Mit csinál? - hüledezett Vorobjanyinov. - Már tizenöt éve hordom ezt a kabátot, s még mindig olyan, mint az új!

- Ne izguljon! Hamarosan nem lesz olyan, mint az új! Adja ide a kalapját! Most szórja be a nadrágját homokkal, és öntse le narzannal. Elevenebben!

Ippolit Matvejevics néhány pillanat alatt undorítóan mocskos lett.

- Ezzel megérett arra és megszerezte magának a lehetőséget, hogy pénzt keressen becsületes munkával.

- Mit kell tennem? - kérdezte Vorobjanyinov siránkozva.

- Remélem, tud franciául?

- Nagyon keveset. Amennyit a gimnáziumban tanulnak.

- Hm... Kénytelenek leszünk erre a tudására építeni. El tudja mondani franciául: "Uram, hat napja nem ettem"?

- Monsieur - kezdte Ippolit Matvejevics akadozva -, monsieur, hm, hm... Je ne, hogy is van, je ne mange pas... hat, hogy is mondják: un, deux, trois, quatre, cinq, six... six... jours. Szóval: je ne mange pas six jours.

- Micsoda kiejtése van, Kisza! Egyébként, mit lehet egy koldustól elvárni? Az csak természetes, hogy Európai-Oroszországban egy koldus rosszabbul beszél franciául, mint Millerand. Nos, Kiszidja, és hogy állunk a német nyelvvel?

- Minek van minderre szükségem? - kiáltott fel Ippolit Matvejevics.

- Azért - felelte Osztap nyomatékosan -, mert tüstént el fog menni a Virágoskertbe, megáll az árnyékban, és alamizsnát kéreget francia, német és orosz nyelven, hivatkozva arra, hogy kadetpárti tagja volt az Állami Dumának. Az egész tiszta bevétel a szerzőt illeti. Megértett?

Ippolit Matvejevics egy szempillantás alatt átalakult. Melle kidomborodott, mint a Palota-híd Leningrádban, szeme szikrákat szórt, és orrlyukából - legalábbis Osztapnak úgy tetszett - sűrű füst gomolygott elő. Bajusza lassan kunkorodni kezdett.

- Ajjajjaj - mondta a nagy kombinátor, a legcsekélyebb ijedelem nélkül -, hát láttak már ilyent? Nem is ember, hanem mesebeli táltos paripa!

- Vorobjanyinov még sohasem nyújtotta kezét alamizsnáért - hasbeszélt egyszerre Ippolit Matvejevics.

- Nyújtsa akkor a lábát, vén hülye! - kiáltotta Osztap, - Még nem nyújtotta a kezét?

- Még nem nyújtottam.

- Mit szólnak ehhez a selyemfiúhoz? Három hónapja él a nyakamon. Három hónapja etetem, itatom és nevelem, és ez a strici most egyszerre a sarkára áll és kijelenti, hogy... Nos, hát elég, elvtárs! Két eset van: vagy azonnal elmegy a Virágoskertbe, és estére tíz rubellel jön vissza, vagy automatikusan kizárom a koncesszió részesedői közül. Ötig számolok. Igen vagy nem? Egy...

- Igen - dünnyögte maga elé a marsall.

- Akkor ismételje meg a ráolvasást.

- Monsieur, je ne mange pas six jours. Geben Sie mir, bitte, etwas Kopek auf dem Stück Brot. Adjanak valamit az Állami Duma volt képviselőjének.

- Még egyszer. Siralmasabban.

Ippolit Matvejevics újra elmondta a leckét.

- Na, jól van. Maga született koldustehetség. Menjen. Találkozás a forrásnál, éjfélkor. De nehogy azt higgye, hogy a romantika kedvéért, hanem mert este inkább adnak alamizsnát.

- Hát maga hová megy? - kérdezte Ippolit Matvejevics.

- Ne fájjon a feje. A magam számára, mint mindig, a legnehezebb működési területet választom.

A jó barátok elváltak.

Osztap egy papírkereskedésbe szaladt, utolsó tíz kopejkáján egy nyugtakönyvet vásárolt, és majdnem egy órát ült az egyik kilométerkövön, megszámozva és aláírva az egyes lapokat.

- A rendszeresség mindenekelőtt - dörmögte. - Minden kopejka közpénzről számadást illik vezetni.

A nagy kombinátor katonás léptekkel megindult a hegyi ösvényen, amely a Masuk körül, szanatóriumok és üdülők mellett, Lermontov és Martinovi párbajának színhelyére visz.

Elmaradozva az autóbuszok és kétlovas fogatok mögött, Osztap kiért a Proval-szakadékhoz.

Egy sziklába vágott kis galéria vezetett hozzá. Ez a galéria erkélyben végződött, amelyről malachitszínű, bűzös tócsát lehetett a kúp alakú szakadék fenekén látni. A szakadékot Pjatyigorszk egyik látványosságának tartják, és ezért a nap folyamán nem egy kirándulótársaság és magányos turista látogatja.

Osztap tüstént rájött, hogy olyan ember részére, aki mentes az előítélettől, a szakadék bevételi forrás lehet. "Csodálatosképpen a város mindeddig nem jött rá, hogy tíz kopejkát szedjen a Provalba való belépésért - elmélkedett. - Azt hiszem, ez az egyetlen hely, ahova a pjatyigorszkiak ingyen engedik be a turistákat. El fogom tüntetni a város reputációjának ezt a szégyenfoltját; jóváteszem a bosszantó mulasztást."

És Osztap úgy cselekedett, ahogy a józan ész, az egészséges ösztön és az előállt helyzet sugallta.

Felállt a Proval bejáratánál, és kezében a nyugtakönyvvel, időről időre elkiáltotta magát:

- Tessék megváltani a jegyeket, polgártársak! Tíz kopejka! Gyermekeknek és vöröskatonáknak ingyen! Diákoknak öt kopejka! Szakszervezeten kívülieknek harminc kopejka!

Osztap biztosra ment. A pjatyigorszkiak nem jártak a Provalba, viszont egy szovjet turistából tíz kopejkát kivasalni egy belépőjegyért, igazán nem járt különösebb nehézséggel. Megkönnyítették helyzetét a nem szakszervezeti tagok, akik tömegesen fordultak meg Pjatyigorszkban. Valamennyien gyanútlanul adták le obulusaikat, az egyik vörös képű turista Osztap láttára diadalmaskodva feleségéhez fordult:

- Látod, Tanyusa, mit mondtam neked tegnap? S te még erősítgetted, hogy a Provalba nem kell belépti díjat fizetni. Teljes lehetetlenség. Igazam van, elvtárs?

- Tökéletesen igaza van - erősítette meg szavait Osztap. - Lehetetlenség nem szedni belépti díjat. Szakszervezeti tagoknak tíz kopejka. Gyermekeknek és vöröskatonáknak ingyen. Diákoknak öt kopejka, és szakszervezeten kívülieknek harminc kopejka.

Estefelé a harkovi rendőrség egy kirándulócsoportja érkezett két bérkocsin a Provalhoz. Osztap megijedt, és már-már ártatlan turistának tettette magát, de a rendőrök oly félénken csoportosultak a nagy kombinátor körül, hogy visszavonulásra nem volt lehetőség. Ezért Osztap eléggé szilárd hangon kiabálni kezdett:

- Szakszervezeti tagoknak tíz kopejka; minthogy azonban a rendőrség képviselői a diákokkal és gyermekekkel esnek egyenlő elbírálás alá, nekik fejenként öt kopejka.

A rendőrök fizettek, és tapintatosan megkérdezték, hogy milyen célra szedik az ötkopejkásokat.

- A Proval gyökeres rendbehozatalának költségeire - felelte Osztap arcátlanul -, hogy be ne szakadjon.

Mialatt a nagy kombinátor a malachitszínű tócsára nyíló kilátással kereskedett, Ippolit Matvejevics, magába rogyva s szégyenében csaknem föld alá süllyedve, egy akácfa alatt állt, s anélkül, hogy a sétálókra merte volna emelni szemét, a három betanult mondatot szajkózta:

- Monsieur, je ne mange pas... Geben Sie mir, bitte... Adjanak valamit az Állami Duma képviselőjének...

A sétálók a zsebükbe nyúltak, de valahogy gyanakodva. Mindazonáltal a mange szó tiszta párizsi kiejtésének fitogtatásával és a volt képviselő nyomorúságos helyzetének megindító ecsetelésével sikerült körülbelül háromrubelnyi rézpénzt összekoldulnia.

A kavics csikorgott a sétálók lába alatt. A zenekar rövid szünetekkel Strausst, Brahmsot és Grieget játszott. Jókedvű, zsivajgó csoportok hullámzottak fel-alá az öreg marsall mellett. Lermontov árnyéka láthatatlanul ott lebegett a polgárok felett, akik a büfé verandáján vacsoráztak. Az eau de cologne illata összevegyült a narzangáz szagával.

- Adjanak az Állami Duma volt tagjának - dünnyögte a marsall.

- Mondja csak, ön valóban tagja volt az Állami Dumának? - hangzott Ippolit Matvejevics füle mellett. - És ön valóban eljárt az ülésekre? Ah! Ah! Elsőrendű!

Ippolit Matvejevics felvetette fejét. A vér elhűlt benne: mint egy veréb, a köpcös Avesszalom Vlagyimirovics Iznurenkov ugrándozott előtte. Barnás színű l ódzi ruháját fehér kabátra és derűs szürke nadrágra cserélte fel. Rendkívül eleven volt, és nemegyszer öthüvelyknyire is szökdécselt a földtől. Iznurenkov nem ismerte meg Ippolit Matvejevicset, és további kérdésekkel halmozta el:

- Mondja csak, ön valóban látta Rodzjankót? Puriskevics valóban kopasz volt? Ah! Ah! Micsoda téma! Elsőrendű!

Ezzel egy háromrubeles bankjegyet nyomott a fejét vesztett marsall markába, és elszökdécselt.

Ippolit Matvejevics földre sütött szemmel maradt állva a helyén. Pedig kár, hogy így állt; sok mindent nem látott. A pjatyigorszki éjszaka csodás sötétjében Ellocska Scsukina sétált a parkban, magával vonszolva az engedelmes Erneszt Pavlovicsot, aki kibékült vele. Utazása a fürdőhelyre utolsó akkordot jelentett a Vanderbilt lánnyal folytatott nehéz harcában. A fennhéjázó amerikai nő nemrég szórakozás céljából a Sandwich-szigetekre utazott saját jachtján.

- Hohó! - hallatszott az éjszaka csendjében. - Nagyszerű, Ernesztulja! B-bűbáj!

A kivilágított büfében a szarka Alka ült, feleségével, Szaskával. Az asszony arcát még mindig Miklós-pofaszakáll ékesítette. Alka szemérmesen ette karszi rablópecsenyéjét, amelyet 2-es számú kahetyijai borral öblögetett le, Szaska pedig pofaszakállát simogatva várta a megrendelt tokot.

A 2-es számú szociális otthon feloszlatása után (mindent eladtak, beleértve a szakács zsávolykalpagját és a "Jól rágd meg az ételt, ezzel is támogatod a társadalmat!" jelmondatot is) Alka elhatározta, hogy kipiheni magát, és szórakozik egy keveset. Maga a sors óvta ezt a jóllakott szélhámost. Ezen a napon akart kikocsikázni a Provalba, de elkésett. Ez mentette meg. Osztap legalább harminc rubelt préselt volna ki a szemérmes gazdasági főnökből.

Ippolit Matvejevics csak akkor indult el a forráshoz, amikor a zenészek már félrerakták állványaikat, az ünneplő közönség elszéledt, s csak a szerelmespárocskák lihegtek a Virágoskert gyér lombú fasoraiban.

- Mennyit vett be? - kérdezte Osztap, amint a marsall görnyedt alakja feltűnt a forrásnál.

- Hét rubel huszonkilenc kopejkát. Három rubel bankjegyben. A többi réz és némi ezüst.

- Első vendégszereplésre bámulatos eredmény! Egy felelős állású dolgozó napibére! Egészen elérzékenyít, Kisza! De ki volt az a tökfilkó, aki három rubelt adott magának? Vagy talán váltott?

- Iznurenkov adta.

- Lehetetlen! Avesszalom? Nézd a gömböcöt! Hová elgurult! Beszélt vele? Ah, nem ismerte meg!

- Az Állami Dumáról faggatott! Nevetett!

- Látja, marsall: nem is olyan rossz dolog koldusnak lenni! És maga még akadékoskodott, a lordpecsétőrt akarta játszani! Nos, Kiszocska, én sem töltöttem el haszontalanul az időt. Tizenöt rubel, mint egy kopejka. Summa summarum: elég!

Másnap reggel a szerelő megkapta a pénzt, és este elhozott két széket. A harmadikat, szavai szerint, lehetetlenség volt megkaparintania: a zenei részleg kártyázott rajta.

Hogy a boncolás közben meglepetés ne érhesse őket, barátaink majdnem a Masuk csúcsára kapaszkodtak fel.

Lent állandó, mozdulatlan tüzekkel világított Pjatyigorszk. Alatta pislákoló lámpácskák jelezték Gorjacsevodszkaja állomást. A láthatáron két párhuzamos, pontozott vonallal bújt ki a hegy mögül Kiszlovodszk.

Osztap a csillagos égre nézett, és kivette zsebéből a már ismerős laposfogót.

Brunsz mérnök zöld-foki villájának kőverandáján ült, egy nagy pálma alatt, amelynek kemény levelei éles, keskeny árnyékokat vetettek kiberetvált nyakára, fehér ingére és Popova tábornokné Gambs-székére. A mérnök epekedve várta az ebédet.

Brunsz összecsücsörítette széles, húsos ajkát:

- Bogárka-a-a! - nyújtotta el, egy incselkedő tacskó hangján.

A villa hallgatott.

A tropikus növényzet körülhízelegte a mérnököt. A kaktuszok feléje nyújtották tüskés karjaikat. Suhogtak a sárkányfák lombjai. A banánfák és szágópálmák elhessegették kopasz fejéről a legyeket. A veranda futórózsái szandálja elé hullatták szirmaikat.

De mindez hasztalan volt. Brunsz ebédelni akart. Ingerülten nézte a gyöngyházszínű tengeröblöt, Batumi távoli fokát, és éneklőn hajtogatta:

- Bogárka-a-a! Bogárka-a-a!

A hang gyorsan elhalt a nedves, szubtropikus levegőben. Válasz nem jött.

Brunsz képzeletében kirajzolódott egy nagy, barna színű liba, sistergő, zsíros bőrével. Képtelen volt türtőztetni magát, s most már ordítozni kezdett:

- Bogárka!!! Készen van a libácska?!

- Andrej Mihajlovics! - kiáltott vissza egy női hang a szobából. - Ne kínozz!

A mérnök, szokásához híven, megint összecsücsörítette ajkát:

- Bogárka, hát nem sajnálod a férjikéd? - kérdezte.

- Eredj a pokolba, te nagybendőjű! - hangzott a szobából.

De a mérnök nem adta meg magát sorsának. Már éppen azon volt, hogy tovább folytassa Bogárka nyaggatását, amivel több mint két órája hasztalanul kísérletezett, amikor egy váratlan, zizegő hang arra késztette, hogy hátraforduljon.

A sötétzöld bambuszcserjék közül kilépett egy alak, rongyos kék blúzban, dereka körül sűrű bojtos, elnyűtt, sodort övvel és kifényesedett csíkos nadrágban. Az ismeretlen jóságos arcán rövid, kócos szakáll gubancolódott. Kabátját karján tartotta.

Az alak közelebb jött, és kellemes baritonján megkérdezte:

- Hol találom Brunsz mérnököt?

- Én vagyok Brunsz mérnök - felelte a libarajongó, meglepő basszus hangon. - Mivel szolgálhatok?

Az alak némán térdre hullt. Fjodor atya volt.

- Megbolondult? - kiáltott fel a mérnök, felugorva székéből. - Álljon fel, kérem!

- Nem állok fel - felelte Fjodor atya, fejét a mérnök után forgatva.

- Álljon fel!

- Nem állok fel!

És óvatosan, hogy ne fájjon, a kavicshoz verdeste a fejét.

- Bogárka! Gyere ide! - kiáltott a mérnök ijedten. - Nézd, hogy mi megy itt végbe. Álljon fel, kérem! Esedezem!

- Nem állok fel - ismételte Fjodor atya.

Bogárka, aki pontosan ismerte férje különböző hanghordozásait, kifutott a verandára.

Mikor a hölgyet megpillantotta, Fjodor atya ügyesen hozzácsúszott a térdén, porig hajolt előtte, és hadarni kezdett:

- Önben minden reményem, anyuskám, önben minden reményem, galambocskám.

Brunsz mérnök elvörösödött, s hóna alatt megragadva, felemelte az esengőt a földről, abban a reményben, hogy így talpára állíthatja; de Fjodor atya túljárt az eszén: maga alá húzta a lábát. A felháborodott Brunsz erre egy sarokba vonszolta, és erőszakkal egy fotelbe ültette a különös vendéget (egy Gambs-félébe, amely azonban nem a Vorobjanyinov-villából, hanem Popova tábornokné szalonjából származott).

- Nem vehetem magamnak azt a bátorságot - dünnyögte Fjodor atya, térdére fektetve a pék petróleumszagú kabátját -, nem lehetek annyira arcátlan, hogy ilyen előkelő személyiségek jelenlétében üljek.

S megkísérelte, hogy újra térdre essék. A mérnök szomorú feljajdulással nyomta vissza vállánál fogva a helyére.

- Bogárka - mondta lihegve -, beszélj csak ezzel a polgártárssal. Valami félreértés lesz a dologban.

Bogárka tüstént tárgyilagos hangot ütött meg.

- Az én házamban - mondta fenyegetően - tilos a térdeplés.

- Galambocskám! - érzékenyült el Fjodor atya. - Anyuskám!

- Én nem vagyok önnek az anyuskája. Mi tetszik?

A pap érthetetlenül, de megindítóan mormolt valamit. Csak hosszú kérdezősködés után sikerült kiszedni belőle, hogy azt kéri különös kegyként, adják el neki a tizenkét székből álló garnitúrát, amelynek egyik darabján e pillanatban ül.

A mérnök bámulatában elengedte Fjodor atya vállát, a pap nyomban térdre vetette magát, és teknősbékaként mászott utána.

- Miért kell eladnom a székeimet? - kiáltozott a mérnök, kibújva Fjodor atya hosszú kezei közül. - Bármennyit kússzon is a térdén, ezt nem tudom megérteni!

- De hiszen ezek az én székeim - nyögte Fjodor atya.

- Hogyhogy a maga székei? Miért a magáé? Megbolondult? Bogárka! Most már minden világos előttem! Kétségtelen, hogy ez az ember őrült!

- Az én székeim - erősítgette Fjodor atya alázatosan.

- Szóval a véleménye szerint elloptam őket öntől? - fortyant fel a mérnök. - Elloptam? Hallod, Bogárka? Ez valami zsarolás!

- Az istenért, dehogy! - suttogta Fjodor atya.

- Ha elloptam őket öntől, akkor állítson bíróság elé, de ne csapjon botrányt a házamban! Hallod, Bogárka? Ilyen határtalan szemtelenséget! Még ebédelni sem hagynak emberhez méltón.

Nem, Fjodor atya nem akarta bíróság elé állítani a székeiért. Egyáltalán nem. Tudta, hogy Brunsz mérnök nem lopta el tőle a székeit. Ó, nem! Ilyesmi még csak eszébe sem jutott. Ezek a székek azonban a háború előtt az ő, Fjodor atya tulajdonában voltak, és végtelenül szívéhez nőttek a feleségének, aki jelenleg utolsó óráit éli Voronyezsben. A felesége végakaratát teljesítve, és nem a maga vakmerő elhatározásából, nyomozta ki a székek hollétét, és jelent meg Brunsz polgártársnál. Fjodor atya nem kér alamizsnát. Ő, nem! Elég tehetős ahhoz (kis gyertyagyára van Szamarában), hogy az öreg székek visszavásárlása révén megédesítse felesége utolsó perceit. Nem szeretne zsugorinak látszani, s ezért húsz rubelt hajlandó a garnitúráért fizetni.

- Micsoda? - kiáltott fel a mérnök bőszülten. - Húsz rubelt? A gyönyörű szalongarnitúráért? Bogárka! Hallod? Mégiscsak őrült! Istenemre, őrült!

- Nem vagyok őrült. Feleségem végakaratát teljesítve...

- Hogy az ördög vinné el - mondta a mérnök -, megint kezdi a térden csúszást. Bogárka! Már megint a térdén csúszik.

- Szabja hát meg az árát - sóhajtotta Fjodor atya, körültekintőn verdesve fejét egy szobafenyő törzséhez.

- Ne koptassa a fát, maga együgyű! Úgy látszik, Bogárka, mégsem őrült. Csak a felesége betegsége tette félbolonddá. Adjuk el neki mégis a székeket, mi? Hogy megszabaduljunk tőle? Még szét találja zúzni a homlokát!

- És min fogunk ülni? - kérdezte Bogárka.

- Veszünk új székeket.

- A húsz rubeljéért?

- Húszért aligha adom el őket. Kétszázért is aligha adom el... De kétszázötvenért eladom.

Válasz helyett Fjodor atya rettenetes erővel csapta fejét egy sárkányfához.

- Most már aztán torkig vagyok az egésszel, Bogárka.

A mérnök eltökélten a pap elé lépett, és diktálni kezdte ultimátumát.

- Először, menjen a pálmától legalább háromlépésnyire; másodszor, tüstént álljon fel. Harmadszor, a bútort csak kétszázötven rubelért adom el, és nem olcsóbban.

- Nem haszonlesésből - énekelte Fjodor atya -, hanem csak hogy beteg feleségem végakaratát teljesítsem.

- Az én feleségem is beteg, kedvesem. Igaz-e, Bogárka, hogy a tüdőd nincs rendben? De erre hivatkozva azért még nem kívánom, hogy... eladja nekem... mondjuk a kabátját harminc kopejkáért.

- Fogadja el tőlem ingyen! - kiáltott fel Fjodor atya.

A mérnök ingerülten legyintett.

- Hagyja abba az ízetlenkedést - mondta hidegen. - Nem bocsátkozom semmiféle további alkudozásba. Kétszázötven rubelre értékelem a székeket, s ebből egyetlen kopejkát sem engedek.

- Ötven - ajánlotta Fjodor atya.

- Bogárka! - szólt a mérnök. - Hívd be Bagratyiont. Hadd vezesse ki a polgártársat!

- Nem haszonlesésből...

- Bagratyion!

Fjodor atya rémületében elfutott, a mérnök pedig bement az ebédlőbe, és leült a liba mellé. A kedvenc szárnyas jótékony hatást gyakorolt rá. Lassanként lecsillapodott.

Abban a pillanatban, amikor Brunsz cigarettapapírral körülcsavart csontjánál fogva rózsaszínű szájához emelte az egyik libacombot, Fjodor atya rimánkodó arca megjelent az ablakban.

- Nem haszonlesésből... - mondta egy lágy hang. - Ötvenöt rubel.

A mérnök, anélkül, hogy hátranézett volna, felordított. Fjodor atya eltűnt.

Fjodor atya alakja a nap hátralevő részében hol itt, hol meg amott villant fel a nyaraló különböző pontjain. Majd a sziklakert árnyékából ugrott elő, majd a narancsfák közül lépett ki, majd átrepült a hátsó udvaron, és gallyrecsegés közben leszállt a növénykertben.

A mérnök minduntalan Bogárkát hívta, átkozta az őrültet, és a fejét fájlalta.

A leereszkedő félhomályban ismételten felcsendült Fjodor atya hangja.

- Százharmincnyolc! - kiáltotta valahonnan az égből.

A következő percben pedig már a Dumbászov-villa felől hallatszott:

- Száznegyvenegy; nem haszonlesésből, Brunsz úr, hanem kizárólag, hogy...

Végül is a mérnök nem bírta tovább, kiállt a veranda közepére, s a sötétségbe meredve, tagoltan kiáltotta:

- Vigye el az ördög! Kétszáz rubel! Csak pusztuljon innen!

Félretolt bambuszok zizegése, halk sóhaj és léptek távozása hallatszott. Aztán minden elnémult.

Az öbölben csillagok pislákoltak. Szentjánosbogárkák repültek Fjodor atya után, feje körül keringtek, és zöld orvosságfénnyel öntötték el arcát.

Fjodor atya az utolsó autóbuszon már Batumi felé robogott a tengerpart mentén. Közvetlenül alatta, mintha könyvet lapoznának, kis hullámok fodrozódtak, szél legyezte arcát, és sakálüvöltés felelt az autószirénáknak.

Ugyanezen az estén Fjodor atya a következőket táviratozta feleségének, Katyerina Alekszandrovnának, N.-be:

Árut megtaláltam küldj sürgönyileg kétszázharmincat adj el bármit

Fegya

Két napon keresztül elragadtatott állapotban bolyongott a Brunsz-villa körül, távolról köszöngetett Bogárkának, és nemegyszer törte meg kiáltásaival a tropikus messzeségek csöndjét:

- Nem haszonlesésből, hanem kizárólag feleségem végakaratát teljesítve!

A harmadik napon kétségbeesett sürgöny kíséretében megkapta a pénzt:

Mindent eladtam egyetlen kopejkám sem maradt csókollak és várlak Jevsztyignyejev még nálunk eszik

Kátya

Fjodor atya megszámlálta a pénzt, buzgón keresztet vetett magára, társzekeret bérelt, és a Zöld-fokra hajtatott.

Az idő komor volt. A szél felhőket hajtott a török határ felől. Csoroh füstölgött. Az ég kékje egyre kisebbre zsugorodott. Orkán kerekedett. A jelzőbóják megtiltották a tengerben való fürdést és csónakok vízre bocsátását. Batumi felett dörgött a menny, cikáztak a villámok, vihar rázta a partokat.

Mikor Brunsz mérnök villáját elérték, Fjodor atya meghagyta a csuklyás adzsar kocsisnak, hogy várjon, és bement a bútorért.

- Elhoztam a pénzt - mondta. - De azért engedhetne valamit.

- Nem bírom tovább, Bogárka - nyögött fel a mérnök.

- Nem, nem, a pénz itt van - sietett megnyugtatni Fjodor atya. - Kétszáz rubel, mint mondta.

- Bogárka! Vedd el tőle a pénzt! Add oda a székeket! Csak minél gyorsabban. Migrénem van.

Az atya elérte élete célját. A szamarai gyertyagyár magától ölébe hullt. A briliánsok úgy szóródtak a zsebeibe, mint napraforgómagok.

A tizenkét széket egymás után felrakták a társzekérre. Nagyon hasonlítottak a Vorobjanyinov-félékhez, azzal a kis különbséggel, hogy nem virágos bútorszövettel, hanem rózsaszín csíkos kék ripsszel voltak bevonva.

Fjodor atyát türelmetlenség fogta el. Kabátja szárnya alatt egy összesodort zsinegre erősített balta lógott. Fjodor atya felült a kocsis mellé, s minduntalan hátranézve, Batumi felé hajtatott. A virgonc lovak Fjodor atyát és kincsét levitték a műútra, elporoszkáltak a Final vendéglő mellett - bambusznád asztalai és lugasai közt a szél járt -, az alagút mellett, amely elnyelte az olajvezeték utolsó ciszternáit, a fényképész mellett, akit ez a zord nap megfosztott szokott ügyfeleitől, a Batumi Növénykert címtábla mellett, ahol az út már közvetlenül a partot korbácsoló hullámok fölött vezet. Mikor a védőgátakhoz értek, Fjodor atyát sós vízzuhatagok borították el: a védőgátakon megtörő habok gejzírekké változtak, az ég felé tornyosultak, és széles sugárban hulltak alá.

A hullámok csapkodása és bömbölése megedzette Fjodor atya tétovázó lelkét. A széllel küszködő lovak lassan közeledtek Mahindzsauri felé. Ameddig a szem ellátott, mentazöld víz sistergett és szikrázott. Egészen Batumiig tajtékoztak a fehér tarajok, akár egy alsószoknya uszálya, amely kikandikál egy lompos hölgy ruhája alól.

- Állj! - kiáltotta hirtelen Fjodor atya a kocsisra. - Állj, muzulmán!

És izgalomtól remegve kezdte lerakni a székeket a kihalt partra. A közönyös adzsar kocsis megkapta a maga öt rubeljét, rávágott lovaira, és elporoszkált. Fjodor atya pedig, miután meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelében, lecipelte a töltésről a székeket a homokpartnak egy még száraz kis szigetére, és elővette baltáját.

Néhány másodpercig tétovázott: nem tudta, melyik széken kezdje. Aztán, mint a holdkóros, a harmadik székhez lépett, és vadállatként csapott a baltával a támlájára. A szék feldűlt, de sértetlen maradt.

- Ahá! - üvöltött fel Fjodor atya. - Majd megmutatom neked!

S úgy vetette rá magát, mint valami élőlényre. Egy szempillantás alatt pozdorjává zúzta. Fjodor atya nem hallotta, amint a balta a fába, a ripszbe, a rugókba hasított. Mint valami párnázott szobában, minden hang elnémult a vihar hatalmas zúgásában.

- Ahá! Ahá! Ahá! - lihegte Fjodor atya, teljes erejéből vagdalkozva.

A székek egymás után dőltek ki a sorból, Fjodor atya egyre bőszültebb lett. Bőszültebb lett a vihar is. A hullámok már Fjodor atya lábát nyaldosták.

Batumitól Szinopéig zengett az ég. A tenger tobzódott, s tobzódásában végigkorbácsolt valamennyi hajót. A Lenin mindkét kéményéből fekete füstfelhőt okádott, s erősen süllyedő tattal Novorosszijszk felé vergődött. Vihar örvénylett a Fekete-tengeren, ezertonnás hullámokat zúdítva Trapezunt, Jalta, Odessza és Constanta partjaira. A sima Boszporuszon és Dardanellákon túl a Földközi-tenger zúgott. A Gibraltári-szoroson túl az Atlanti-óceán verdeste Európát. Háborgó víz övezte a földgömböt.

A batumi parton pedig ott állt Fjodor atya, és verejtékében fürödve hasogatta szét az utolsó széket. Még egy perc, és vége volt mindennek. Fjodor atyát a kétségbeesés fogta el. Elszörnyedt pillantást vetett a lábakból, támlákból és rugókból felhányt hegyre, s egy lépést tett hátra. Víz harapott a lábába. Kiugrott a partra, és csuromvizesen felrohant a műútra.

Egy nagy hullám csapott ki arra a helyre, ahol az imént még Fjodor atya állt, s amint sebesen visszahúzódott, magával sodorta Popova tábornokné egész összeszabdalt garnitúráját. Fjodor atya ezt már nem látta. A műúton botorkált, magába roskadva, és nedves öklét melléhez szorította.

Beért Batumiba, s üveges szemmel meredt maga elé. Helyzete borzalmas volt. Ötezer kilométernyire otthonától, zsebében húsz rubellel: reménytelennek látszott, hogy valaha is visszajusson szülővárosába.

Fjodor atya keresztülment a vásártéren, ahol ideálisan suttogó hangon Coty-púdert, selyemharisnyát és szuhumi szűzdohányt ajánlottak neki megvételre, elvánszorgott a pályaudvarhoz, és eltűnt a hordárok tömkelegében.

Három nappal azután, hogy a koncessziósok Mecsnyikovval, a szerelővel megállapodtak, a Kolumbusz Színház Mahacs-Kalán és Bakun keresztül továbbutazott Tifliszbe. Barátaink, akiket a Masukon feltárt két szék tartalma nem elégített ki, három napon át várták Mecsnyikovtól a harmadik, szám szerint utolsó Kolumbusz-széket. De a narzantól halálra gyötört szerelő az egész húsz rubelt közönséges vodka beszerzésére fordította, és annyira lerészegedett, hogy elöljárói beáristomozták a kellékkamrába.

- Kurafi ez a szerelő! - méltatlankodott Osztap, amikor megtudta, hogy a színház elutazott. - Ezek után még kedve legyen az embernek üzleti összeköttetésbe lépni egy színházi munkással.

Osztapot még jobban fűtötte a munkaláz, mint eddig. A kincs feltalálásának esélye mérhetetlenül megnőtt.

- Felesleges itt lustálkodnunk - mondta. - Pénzt kell szereznünk, hogy Vlagyikavkazba utazhassunk. Onnan, a Grúz Hadiúton át, autón megyünk Tifliszbe. Bűbájos panoráma! Elragadó tájék! Pompás hegyi levegő. S mint finálé: százötvenezer rubel nulla nulla kopejka. Érdemes folytatni az ülést.

De Minyeralnije-Vodiból elutazni nem volt könnyű feladat. Vorobjanyinov tehetségtelen potyautasnak bizonyult, s minthogy eredménytelenül próbálkozott feljutni a vonatra, kénytelen volt mint hajdani tankerületi gondnok a Virágoskert környékén fellépni. Ennek a szereplésnek nagyon csekély sikere volt: tizenkét órai nehéz és lealacsonyító munkáért mindössze két rubel. Mindazonáltal elegendő összeg a Vlagyikavkazig szóló jegy megváltására.

Osztapot, aki jegy nélkül utazott, Beszlanban lekergették a vonatról, s a nagy kombinátor három versztán át szaladt a szerelvény után, öklével fenyegetve a semmiben sem bűnös Ippolit Matvejevicset. Ezután sikerült a Kaukázusi-hegyláncra lassan felkapaszkodó vonat egyik hágcsójára felugrania. Erről a helyéről kíváncsian szemlélte a panorámát, amely fokozatosan kibontakozott előtte.

Hajnali három körül járt az idő. A csúcsokat sötétrózsaszín napfény világította meg.

A hegyek nem tetszettek Osztapnak.

- Túlzott sikk - mondta. - Vad szépség. Egy hülye fantazmagóriája. Haszontalan valami.

A vlagyikavkazi pályaudvaron a Kaukázusontúli Kereskedelmi Igazgatóság nagy, nyitott autóbusza várta az érkezőket, és az előzékeny személyzet invitálta őket:

- Akik a Grúz Hadiúton utaznak, azokat ingyen bevisszük a városba.

- Hová, hová, Kisza? - kérdezte Osztap. - Szálljunk fel az autóbuszra. Hadd vigyenek bennünket ingyen.

Amikor azonban az autóbusz a Kaukázusontúli Kereskedelmi Igazgatóság irodája előtt megállt, Osztap nem sietett helyet biztosítani magának a gépen. Ehelyett élénk beszélgetésbe merült Ippolit Matvejeviccsel, elgyönyörködött a felhőbe burkolózó Sztolovaja-hegyben,^[7] megállapította, hogy a hegy valóban asztalhoz hasonlít, és gyorsan elkotródott.

Vlagyikavkazban kénytelenek voltak több napot eltölteni: de minden kísérletük, hogy a Grúz Hadiúton való utazáshoz pénzt szerezzenek, vagy teljesen meddő maradt, vagy csak éppen annyit hozott, amennyi a mindennapi kenyérre kellett.

Az a kísérlet, hogy a polgároktól szedjenek be kopejkákat, nem kecsegtetett sikerrel. A Kaukázusi-hegylánc annyira magas volt, és annyira látható csaknem valamennyi irányból, hogy megtekintéséért lehetetlenség volt belépti díjat kérni; más szépségek viszont nem álltak rendelkezésükre Vlagyikavkazban. Ami pedig a Tyereket illeti, a folyó a Trek versenypálya mellett hömpölygött, ahol a belépti díjat maga a város szedte, Osztap segítsége nélkül. A kolduló Ippolit Matvejevicsnek juttatott adományok két nap alatt tizenhárom kopejkára rúgtak.

- Elég volt - mondta Osztap. - Az egyetlen kiút: gyalog menni Tifliszbe. Öt nap alatt megtesszük a kétszáz versztát. Sebaj, apus; bűbájos hegyi panoráma, friss levegő!... De pénz kell kenyérre és véres hurkára. Szótárához hozzáfűzhet még néhány olasz fordulatot: mindegy, honnan veszi őket, de estére legalább két rubelt kell hazahoznia! Ma ebéd nélkül maradunk, kedves elvtárs! Ó, jaj! A kilátások rosszak...

Kora hajnalban a koncessziósok átmentek a Tyerek hídján, megkerülték a kaszárnyákat, és beértek a zöldellő völgybe, amelyben a Grúz Hadiút kanyarog.

- Szerencsénk van, Kisza - mondta Osztap -, éjjel esett, s így nem kell port nyelnünk. Szívja mélyen tüdejére a tiszta levegőt, marsall. Énekeljen. Idézzen kaukázusi verseket. Viselkedjék úgy, ahogyan illik!...

De Ippolit Matvejevics nem énekelt, és nem idézett verseket. Az út emelkedett. A szabad ég alatt töltött éjszakák emlékeként szúrást érzett az oldalában, ólomsúlyt a lábában, a véres hurka következménye gyanánt pedig állandó és kínos égést a gyomrában. Féloldalra dűlve ment, bal lábát kissé vonszolta, s kezében egy vlagyikavkazi újságpapírba göngyölt ötfontos kenyeret szorongatott.

Megint kutyagolni! Ezúttal Tifliszbe, ezúttal a világ legszebb útján. Ippolit Matvejevicsnek mindegy volt. Nem nézett körül, mint Osztap. A szó szoros értelmében észre sem vette a Tyereket, amely már a közelben mennydörgött a völgy fenekén. S csak a napfényben szikrázó jégfedte hegycsúcsok emlékeztették homályosan valamire: félig briliánsok ragyogására, félig Bezencsuk mester atlasszal bevont díszkoporsóira.

Balta városa után az út hegyszorosba torkollt, és keskeny párkányzatként tekergett tovább, amely sötét, függőleges sziklákba volt vágva.

Az úttekervény felfelé kígyózott. Estére a koncessziósok Larsz állomásra értek, ezerméternyire a tenger színe fölé.

Egy nyomorúságos csapszékben találtak ingyenes szállást, sőt még egy-egy pohár tejet is kaptak, azoknak a kártya-bűvészmutatványoknak ellenszolgáltatásaképpen, amelyekkel a gazdát és vendégeit elszórakoztatták.

A reggel gyönyörű volt, és a hegyi levegőtől felüdült Ippolit Matvejevics is frissebben szedte lábát, mint az előző napon. Larsz állomás mögött tüstént feltűnt a Bokojov-hegylánc grandiózus fala. A Tyerek-völgyet e helyen keskeny szorosok zárták el. A vidék egyre komorabb lett, s a feliratok egyre sokasodtak a sziklákon. Ott, ahol a sziklák annyira összeszorítják a Tyereket, hogy a hídáteresz mindössze tízölnyire szűrül, a koncessziósok annyi feliratot láttak a mélyút sziklafalain, hogy Osztap elfelejtkezett a Darjal-szoros felséges látványáról, s a folyó dörgését és zúgását túlharsogva, kiáltozni kezdett:

- Nézze csak, marsall! Látja? Alig magasabban, mint a felhő, és valamivel alacsonyabban, mint a sas! Felirat: "Kolja és Mika 1914. július." Felejthetetlen látvány! Figyelje meg a művészi kivitelt! Minden betű méternyi nagyságú és olajjal festett! Hol vagytok most, Kolja és Mika?

- Kisza, örökítsük meg mi is magunkat - folytatta Osztap. - Véletlenül van is nálam kréta. Istenuccse, mindjárt felmászom és felírom: "Itt járt Kisza és Oszja."

S nem sokat töprengve, a véreshurka-maradékot letette a mellvédre, amely a műutat a Tyerek sistergő szakadékától elválasztja, s felfelé kúszott a sziklára.

Ippolit Matvejevics eleinte érdeklődéssel kísérte a nagy kombinátor kapaszkodását, de aztán figyelme elterelődött, és hátrafordulva, Tamara várának alapzatán bámészkodott el, amely egy lófoghoz hasonló sziklán megmaradt az utókor számára.

Ezalatt, a koncessziósoktól kétversztányira, Fjodor atya érkezett Tiflisz felől a Darjal-szorosba. Kimért, katonás léptekkel haladt, kemény, csillogó szemmel nézett maga elé, s egy kampós végű, hosszú botra támaszkodott.

Fjodor atya utolsó pénzén Tifliszig utazott, s most gyalogszerrel, jótékony alamizsnákból táplálkozva, igyekezett szülővárosa felé. Amikor a Kresztovij-hágón áthaladt (2345 méter magasan a tenger színe felett), egy sas a húsába csípett. Fjodor atya az arcátlan madár felé sújtott botjával, és folytatta útját.

- Nem haszonlesésből, hanem kizárólag, hogy feleségem végakaratát teljesítsem - mormolta, mialatt a felhők közt botorkált.

A távolság az ellenségek között egyre csökkent. Amint egy élesen kiugró sziklát megkerült, Fjodor atya összeütközött egy arany szemüveges aggastyánnal.

A mélyút kettéhasadt Fjodor atya szemében. A Tyerek ezeréves bömbölése elült. Fjodor atya felismerte Vorobjanyinovot. A batumi rettenetes kudarc után, azután, hogy minden reménye szétfoszlott, a gazdagság megkaparintásának újabb lehetősége rendkívüli módon hatott Fjodor atyára.

Megragadta Ippolit Matvejevics sovány torkát, s ujjait összeszorítva, rekedt hangon rárivallt:

- Hová tetted anyósod kincsét, akit meggyilkoltál?

Ippolit Matvejevics, aki mindenre inkább számított, mint erre a találkozásra, hallgatott. Szeme annyira kimeredt, hogy csaknem érintkezett csíptetője üvegével.

- Beszélj! - parancsolt rá Fjodor atya. - Gyónj meg, bűnös!

Vorobjanyinov közel volt a fulladáshoz.

Fjodor atya, aki már biztos volt győzelmében, e pillanatban meglátta a sziklán ugrándozó Bendert. A technikai igazgató lefelé kúszott, és torkaszakadtából énekelt:

Kimondhatatlan rémület fogta el Fjodor atya szívét. Gépiesen tovább szorította a marsall torkát, de térde remegni kezdett.

- Lám, ki van itt?! - csodálkozott Osztap barátságosan. - A konkurrens szervezet!

Fjodor atya nem tétovázott tovább. Egészséges ösztönének engedelmeskedve, felkapta a koncessziósok véres hurkáját és kenyerét, s megfutamodott.

- Verje el, Bender elvtárs! - kiabált alulról, lélegzethez jutva Ippolit Matvejevics. - Utána! Fogd meg!

Osztap fütyült és pisszegett.

- Tyú-ú-ú! - kiáltotta, és a menekülő után eredt. - Csata a piramisok mellett, avagy Bender vadászaton! Ugyan, hová szalad, tisztelt ügyfél? Egy jól kizsigerelt székem van az ön számára!

Fjodor atya már alig bírta az üldöztetés kínjait, és felkapaszkodott egy függőleges sziklafalra. Felfelé hajszolta torkában kalapáló szíve, s kivált az a bizsergés a sarkában, amelyet csak a gyávák ismernek. Lába magától vált el a gránittól, s vitte gazdáját egyre magasabbra.

- Ú-ú-ú! - kiabált Osztap lentről. - Fogd meg!

- Elvitte az élelmünket! - óbégatott Ippolit Matvejevics, és Osztaphoz futott.

- Állj meg! - mennydörögte Osztap. - Jót mondok, állj meg!

De a fenyegetés csak új erőt öntött a már-már kifulladó Fjodor atyába. Még feljebb kapaszkodott, s néhány ugrás után már húsz méterrel magasabbra ért a legmagasabb feliratnál.

- Add vissza a hurkát! - üvöltött Osztap. - Add vissza a hurkát, hülye! Mindent megbocsátok!

Fjodor atya már semmit sem hallott. Egy kis sziklapihenőn állt, amelyre előtte még senkinek sem sikerült felkapaszkodnia. Fjodor atyát gyötrő rémület fogta el. Ráeszmélt hogy innen nem tud lemászni. A sziklafal merőlegesen állt a műút fölött, és leereszkedésre még gondolni sem lehetett.

Lenézett. Lent Osztap őrjöngött, és a szoros fenekén a marsall arany szemüvege csillogott.

- Visszaadom a hurkát! - kiabálta. - Vigyenek le innen!

Felelet gyanánt a Tyerek mennydörgött, és a Tamara várából baljós rikoltozás hallatszott fel. Baglyok fészkeltek benne.

- Vigyenek le-e-e! - kiáltozott Fjodor atya panaszosan. A koncessziósok minden mozdulatát megfigyelhette. A sziklafal alatt futkároztak, s öklüket rázva káromkodtak.

Fjodor atya hasra feküdt, és lelógatta a fejét. Egy óra múlva látta, hogy Bender és Vorobjanyinov megindul a Kresztovij-hágó irányában.

Gyorsan leszállt az éjszaka. A koromsötétben és a pokoli hang-zűrzavarban közvetlenül a felhők alatt reszketett és sírt Fjodor atya. Már nem kellettek neki földi kincsek. Csak egyet akart: leérni a földre.

Éjszaka úgy ordított, hogy időnként túlharsogta a Tyereket; reggel pedig véres hurkát evett kenyérrel, és ördögien kikacagta a lent száguldó automobilokat. A nap hátralevő részét a hegyek és a világító égitest, a nap szemléletével töltötte el. A következő éjszakán pedig megpillantotta Tamara királynőt. A királynő hozzárepült kastélyából, és kacéran megszólította:

- Szomszédok leszünk.

- Anyuskám! - mondta Fjodor atya, mély érzéssel. - Nem haszonlesésből...

- Tudom, tudom - vágott közbe a királynő -, hanem kizárólag feleséged végakaratát teljesítve.

- Ezt honnan tudja? - álmélkodott Fjodor atya.

- Csak bízd rám. Meglátogathatnál, szomszéd. Snapszlizni fogunk! Jó?

Elnevette magát, és gyöngyöző kacagással berepült az éjszakai égbe.

A harmadik napon Fjodor atya prédikálni kezdett a madaraknak. Nem tudni, miért, a lutheránus hitre akarta téríteni őket.

- Madarak - beszélt a lelkükre ércesen csengő hangon -, gyónjátok meg bűneiteket a nyilvánosság előtt!

A negyedik napon már mutogatták lentről a kirándulóknak.

- Jobbra a Tamara vára - mondták a tapasztalt idegenvezetők -, balra pedig egy eleven ember áll, de hogy miből él, s hogyan került oda, titok.

- Micsoda vad népfaj! - csodálkoztak a kirándulók. - A hegyek fiai!

Felhők szálltak. Fjodor atya felett sasok keringtek. A legmerészebb közülük ellopta a maradék véres hurkát, és szárnyát suhogtatva, egy másfél fontos kenyérdarabot ledobott a habzó Tyerekbe.

Fjodor atya ujjával megfenyegette a sast, s örömtől csillogó arccal mosolyogva suttogta maga elé:

A sas Fjodor atyára sandított, rikoltott és elrepült.

Tíz nap múlva Vlagyikavkazból tűzoltóság érkezett megfelelő szerkocsikkal, és leszedte Fjodor atyát.

- énekelte érces hangon, tenyerét összeverve, mikor leszedték.

És a rideg Kaukázus sokszorosan visszhangozta Lermontov szavait és Rubinstein zenéjét.

- Nem haszonlesésből - mondta Fjodor atya a tűzoltóparancsnoknak -, hanem kizárólag...

A kacagó papot a tűzoltókocsin az őrültekházába szállították.

- Mint gondol, marsall - kérdezte Osztap, amikor a koncessziósok Szioni faluhoz közeledtek -, mivel lehetne keresni valamit ebben az isten háta mögötti fészekben, amely két verszta magasan fekszik a tenger szintje felett?

Ippolit Matvejevics hallgatott. Az egyetlen foglalkozás, amellyel az életfenntartáshoz szükséges eszközöket meg tudta volna szerezni, a koldulás volt; de itt, a kígyózó hegyi ösvényeken, nem volt kitől alamizsnát kérni.

Különben itt is létezett koldulás, de különleges, alpesi koldulás: minden autóbuszhoz vagy személyautóhoz, amely a falu mellett elhaladt, gyerekek sereglettek, és a mozgó nézőtér előtt eljárták a lezginka néhány lépését; majd kiáltozva a gép után eredtek:

- Adj pénzt! Adj pénzt!

Az utasok lehajigálták a maguk ötkopejkásait, és továbbrobogtak a Kresztovij-hágó felé.

- Szent ügy - mondta Osztap -, tőkebefektetést nem igényel, a bevételi lehetőség nem nagy, de a mi helyzetünkben megbecsülésre méltó.

A vándorút második napján délután két órakor, a nagy kombinátor ellenőrzése mellett, Ippolit Matvejevics a robogó nézőközönség előtt eljárta első táncát. A tánc mazurkához hasonlított, de az utasok, akik nem tudtak betelni a Kaukázus vad szépségeivel, lezginkának nézték, és három ötkopejkással jutalmazták meg érte.

A következő jármű előtt, amely egy Tifliszből Vlagyikavkazba menő autóbusz volt, maga a technikai igazgató is táncolt és szökdécselt:

- Adj pénzt! Adj pénzt! - kiáltozott bőszülten.

Az utasok nevettek, és bőkezűen megajándékozták ugrándozásáért. Osztap harminc kopejkát gyűjtött össze az út porában, aminek láttára a szíoni gyerekek kőzáport zúdítottak a konkurrensekre. A tűz elől menekülve, vándoraink gyorsított léptekkel igyekeztek a közeli falu felé, ahol keresetüket sajtra és kenyérre váltották át.

Ilyen időtöltés közepette múltak a koncessziósok napjai. Az éjszakát hegyi kunyhókban töltötték. A negyedik napon, a műút cikcakkjain, a Kajsaur-völgybe ereszkedtek alá. Itt forrón tűzött a nap, és az üzlettársak csontjai, amelyek meglehetősen átfagytak a Kresztovij-hágóban, most gyorsan felmelegedtek.

A Darjal sziklái, a hegyszoros köde és hidege helyébe a legmélyebb völgy zöldje és kultúrája lépett. A vándorok az Aragvi felett haladtak, majd beértek a sűrűn lakott völgybe, az állattenyésztés és mezőgazdaság paradicsomába. Itt kikoldulhattak egyet-mást, kereshettek vagy el is csenhettek valamit. Ez a Kaukázusontúl vidéke volt. Paszanauriban, ebben a kétszállodás és több kocsmás gazdag, forró faluban, barátaink összekoldultak egy cipót, és leheveredtek a bokrok közt, szemközt a Franciaország fogadóval, amelynek kertjében két láncra vert medvebocs volt kikötve. Élvezték a meleg, ízletes kenyeret és a megszolgált pihenést.

Pihenésükből csakhamar autók tülkölése és vidám kiáltozás zavarta fel őket. Barátaink kikandikáltak a bokrok közül. A Franciaország elé három új, egyforma típusú autó gördült libasorban. A kocsik nesztelenül megálltak. Az első gépből Perszickij ugrott ki. Utána, poros haját hátrasimítva, a Törvénykezés. Majd a Szerszámgép automobilklubjának többi tagja.

- Itt megpihenünk. Gazda! - kiáltott Perszickij. - Tizenöt nyárson sült rablópecsenyét!

Álmos alakok támolyogtak be a Franciaországba; a fogadóból kihallatszott a bárány bégetése, melyet lábainál fogva hurcoltak a konyhába.

- Maga nem ismer rá erre a fiatalemberre? - kérdezte Osztap. - A riporter a Szkrjabinról; egyike azoknak, akik lesújtó kritikát mondtak a transzparensünkről. De milyen előkelően érkeztek meg! Vajon mit jelenthet ez?

Osztap közelebb lépett a rablópecsenye-habzsolókhoz, és utánozhatatlan eleganciával köszöntötte Perszickijt.

- Bon jour! - köszönt vissza a riporter. - Hol is láttam magát, kedves elvtárs! Á-á-á! Emlékszem. A Szkrjabin festőművésze, nemde?

Osztap szívére szorította kezét, és udvariasan meghajolt.

- Várjon csak, várjon csak - folytatta Perszickij, aki mint riporter, kitűnő emlékezőtehetséggel dicsekedhetett. - Nem maga az, akit Moszkvában, a Szverdlov téren, egy ló elgázolt?

- Hát persze, persze! Az, akinek az ön találó megjegyzése szerint az ijedségen kívül más baja nem történt.

- S itt mint művész tartózkodik?

- Nem. Mint kiránduló.

- Gyalog?

- Gyalog. A szakértők azt tartják, hogy autón utazni a Grúz Hadiúton: merő ostobaság.

- Nem mindig ostobaság, drágám, nem mindig! A mi utazásunk például nem nevezhető ostobaságnak. Mint látja, saját kocsijainkon jöttünk, hangsúlyozom: saját, kollektív kocsijainkon. Közvetlen összeköttetés: Moszkva-Tiflisz. A benzin fillérekbe kerül. Kényelmes és gyors közlekedés. Puha rugók. Európa.

- És honnan vették az autókat? - kérdezte Osztap irigykedve. - Talán százezer rubelt nyertek?

- Ha nem is százat, de ötvenezret valóban nyertünk.

- Huszonegyesen?

- Államkötvényen, amely az automobilklub tulajdona volt.

- És ebből a pénzből autókat vásároltak?

- Mint látja!

- Hm. S nincs szükségük véletlenül egy csoportvezetőre? Ismerek egy fiatalembert. Nem iszik...

- Milyen csoportvezetőre gondol?

- Akinek ügyköre általános irányítás, tárgyi tanácsok, szemléltető oktatás komplex módszer szerint...

- Értem. Nem, nincs rá szükségünk.

- Nincs rá szükségük?

- Nincs. Sajnos. És festőművészre sincs szükségünk.

- Akkor adjon tíz rubelt.

- Advontyin! - kiáltotta Perszickij. - Légy szíves, adj számlám terhére ennek a polgártársnak három rubelt. Nyugta felesleges.

- Rendkívül kevés - jegyezte meg Osztap -, de elfogadom. Tudatában vagyok helyzete minden nehézségének. Persze ha százezret nyertek volna, akkor valószínűleg egy egész ötöst adott volna kölcsön. De hát mindössze ötvenezer rubel nulla nulla kopejkát nyertek! Mindenesetre hálás köszönet!

Bender udvariasan megemelte kalapját. Perszickij udvariasan megemelte kalapját. Bender szeretetreméltóan meghajolt. Perszickij a legszívélyesebb meghajlással válaszolt. Bender búcsút intett. Perszickij beült a volán mellé, és visszaintett. De Perszickij elrobogott egy gyönyörű autóban, napfényben tündöklő távoli vidékek felé, vidám barátok társaságában, a nagy kombinátor pedig ott maradt a poros úton, ostoba üzlettársával.

- Látta ezt az eleganciát? - kérdezte Osztap Ippolit Matvejevicset.

- Kaukázusontúli Kereskedelmi Igazgatóság vagy a Motor magántársaság? - érdeklődött, tárgyilagosan Vorobjanyinov, aki vándorlásuk néhány napja alatt kitűnően megismerkedett az autófuvarozás valamennyi válfajával. - Oda akartam menni hozzájuk, hogy táncoljak.

- Maga hamarosan egészen meghülyül, szegény barátom. Micsoda Kaukázusontúli Kereskedelmi Igazgatóságról beszél? Ezek az emberek, Kisza, ötvenezer rubelt nyertek! Maga is láthatta, Kiszidja, hogy milyen vidámak, és micsoda mechanikai limlomokat vásároltak össze! Amikor majd mi megkapjuk a pénzünket, sokkal racionálisabban költjük el. Nem igaz?

És barátaink elhagyták Paszanaurit, s arról szövögették ábrándjaikat, hogy mit fognak venni, ha majd krőzusok lesznek. Ippolit Matvejevics elhatározta, hogy új zoknikat szerez be, és külföldre utazik. Osztap ábrándjai többrétűek voltak. Grandiózus terveket szőtt, amelyek közt a Kék-Nílus gáttal való elzárása és egy rigai játékbarlang megnyitása is szerepelt, fiókhálózattal valamennyi határállamban.

A harmadik napon, ebéd előtt, az unalmas és poros Ananuri, Duseti és Cilkani falvakat elhagyva, vándoraink megérkeztek Mchetába, Grúzia ősi fővárosába. A Kura folyó itt Tiflisz felé fordul.

Estére elhaladtak a Zemo-Avcsalai vízi erőmű mellett. Az üveg, a víz és az elektromosság színes fényekkel tündökölt, visszatükröződött és reszketett a gyorsan tovafutó Kurában.

A koncessziósok itt barátságot kötöttek egy paraszttal, aki szekerén bevitte őket Tifliszbe. Tizenegy órakor érkeztek meg, abban az időben, amikor a friss esti levegő a nappali fülledtség után az utcára csábítja a grúz főváros lakóit.

- Nem csúnya város - mondta Osztap, amint a Sota Rusztaveli körútra kiértek. - Tudja-e, Kisza, hogy... Anélkül, hogy a megkezdett mondatot befejezte volna, hirtelen utánaeredt egy polgártársnak, tíz lépéssel beérte, és élénk beszélgetésbe elegyedett vele.

Aztán gyorsan visszatért, és ujjával oldalba bökte Ippolit Matvejevicset.

- Tudja-e, hogy ki ez? - hadarta suttogva. - Az Odesszai Perecüzem, moszkvai perecek. Kiszljarszkij polgártárs. Gyerünk oda hozzá. Bármilyen paradoxonnak hangzik is, e pillanatban maga ismét a gondolat óriása és az orosz demokrácia atyja. Ne felejtse felfújni az arcát, és mozgatni a bajuszát. Ah, az ördögbe is! Micsoda véletlen! Fortuna! Ha ötszáz rubel erejéig tüstént meg nem vágom, köpjön a szemem közé! Gyerünk! Gyerünk!

Valóban, a koncessziósoktól némi távolságra a félelemtől kékesfehérre vált Kiszljarszkij állt, nyersselyem öltönyben és tengerészsapkában.

- Azt hiszem, önök ismerik egymást - suttogta Osztap -, íme, a cár meghittje, a gondolat óriása és az orosz demokrácia atyja. A ruhája ne üssön szöget a fejébe. A konspiráció miatt öltözött fel így. Tüstént vigyen el bennünket valahová. Beszélnünk kell egymással.

Kiszljarszkij, aki azért jött a Kaukázusba, hogy kipihenje magát a sztargorodi megrázkódtatások után, le volt sújtva. Valami sületlenséget hebegett a perec- és zsemletermelés válságáról, majd félelmes ismerőseit egy díszes hintóba ültette, és a David-hegyre hajtatott velük. Siklón kapaszkodtak fel e vendéglő-hegy csúcsára. Az ezernyi fényben csillogó Tiflisz az alvilágba süllyedt. Az összeesküvők egyenesen a csillagokba utaztak.

A vendéglői asztalok a füvön voltak felállítva. A kaukázusi zenekar tompán dörgette dobjait, és egy fiatal leányka boldog szüleinek szeme előtt lezginkát járt az asztalok között.

- Rendeljen valamit! - tanácsolta Osztap.

A tapasztalt Kiszljarszkij utasítására bort, zöldséget és sós grúz sajtot szolgáltak fel.

- Valami ennivalót is - mondta Osztap. - Ha tudná, drága Kiszljarszkij úr, hogy mit kellett ma Ippolit Matvejeviccsel kiállnunk, elámulna bátorságunkon.

"Megint - gondolta Kiszljarszkij kétségbeesetten. - Megint kezdődnek a gyötrelmeim. Miért is nem utaztam a Krímbe? Hiszen kifejezetten a Krímbe akartam utazni! Henrietta is azt tanácsolta!"

De zokszó nélkül hozatott két rablópecsenyét, és szolgálatkész arccal fordult Osztap felé.

- Egészen röviden a következőkről van szó - kezdte Osztap, körülnézve és halkabbra fogva a szót. - Már két hónapja figyelnek bennünket, és valószínű, hogy holnap, az összeesküvés fészkében, detektívek ütnek rajtunk. Fegyverrel kell majd kivágnunk magunkat.

Kiszljarszkij arca fakóvá vált.

- Örülünk - folytatta Osztap -, hogy e válságos helyzetben egy olyan férfiúval akadtunk össze, akit a haza önfeláldozó harcosának ismertünk meg.

- Hm... igen! - bökte ki büszkén Ippolit Matvejevics, akinek az járt a fejében, hogy milyen éhes hévvel táncolta a lezginkát Szioni közelében.

- Igen... - suttogott tovább Osztap. - Reméljük, hogy az ön segítségével megsemmisítjük az ellenséget. Adok önnek egy pisztolyt.

- Nem kell - felelte Kiszljarszkij határozottan.

A következő percben kiderült, hogy a tőzsdetanács elnöke képtelen részt venni a másnapi csatában. Nagyon sajnálja, de képtelen. Járatlan a katonai dolgokban. Éppen ezért is választották meg a tőzsdetanács elnökévé. Vigasztalhatatlanul kétségbe van esve, de hogy az orosz demokrácia atyjának életét megmentse (ő maga régi októbrista), anyagi viszonyaihoz mért pénzügyi segítségtől nem riad vissza.

- Ön hű barátja a hazának! - jelentette ki ünnepélyesen Osztap, édeskés kipiani-borral öblítve le az illatos pecsenyét. - Ötszáz rubel megmentheti a gondolat óriását.

- Mondja - kérdezte Kiszljarszkij panaszos hangon -, és kétszáz rubel nem mentheti meg a gondolat óriását? - Osztap nem tudta türtőztetni magát, és elragadtatásában megrúgta Ippolit Matvejevicset az asztal alatt.

- Azt hiszem - mondta Ippolit Matvejevics -, az alkudozás itt nem helyénvaló!

E pillanatban rúgást érzett a combjában, ami ennyit jelentett:

"Bravó, Kisza, bravó! Lám, mit tesz az iskola!" Kiszljarszkij most hallotta életében először a gondolat óriásának a hangját. E körülmény annyira meghökkentette, hogy tüstént átadott Osztapnak ötszáz rubelt. Aztán kifizette a számlát, és fejfájásra hivatkozva eltávozott, magukra hagyva barátainkat az asztalnál. Félóra múlva a következő sürgönyt küldte Sztargorodba, a feleségének:

Tanácsodra a Krímbe utazom, minden eshetőségre készítsd el a kosarat.

A hosszú nélkülözés, amelyen Osztap Bender keresztülment, haladéktalanul kompenzációt követelt. Ezért, még ugyanazon az estén, a nagy kombinátor tökrészegre itta le magát a vendéglő-hegyen, és hajszálon múlt, hogy a szállodába menet ki nem pottyant a siklókocsiból. Másnap aztán megvalósította dédelgetett álmát: gyönyörű szürke öltönyt vásárolt. Az öltöny nagyon meleg volt, mégis benne járt, verejtékben fürödve. Vorobjanyinov a tifliszi szövetkezet készruhaüzletéből fehér pikéruhát kapott és egy tengerészsapkát, egy nem létező jachtklub aranyozott jelvényével. Ebben az öltözékben műkedvelő kereskedelmi admirálishoz hasonlított. Termete kiegyenesedett. Léptei ruganyossá váltak.

- Ah! - kiáltott fel Bender. - Elsőrendű! Ha nő volnék, egy olyan férfiszépségnek, mint maga, nyolc percent engedményt adnék a rendes árból. Ah! Ah! Ilyen megjelenéssel módunkban van társaságban forogni! Maga tud társaságban forogni, Kisza?

- Mi lesz a székkel, Bender elvtárs? - hajtogatta Vorobjanyinov. - Meg kell tudnunk, hogy mi történt a színházzal.

- Hohó! - felelte Osztap, táncot járva egy székkel az Orient szálló mór stílusú, nagy szobájában. - Engem ne tanítson élni. Most haragszom. Van pénzem. De nagylelkű vagyok. Adok magának húsz rubelt és három napot a város kifosztására! Akárcsak Szuvorov!... Fossza ki a várost, Kisza! Mulasson!

És csípőben ringatózva, gyors ütemben énekelni kezdte:

Barátaink egy egész héten keresztül, megszakítás nélkül tivornyáztak. Vorobjanyinov admirális-öltönyét bor-eredetű, tarka almák éktelenítették el, Osztap öltönyén pedig a foltok egyetlen nagy, szivárványszínű almába folytak össze.

- Adjon isten! - mondta a nyolcadik reggel Osztap, akinek csömörében eszébe jutott, hogy elolvassa a Zarja Vosztoka című lapot. - Hallgassa csak meg, maga részeges fráter, hogy mit írnak az okos emberek az újságban! Hallgasson ide!

Tegnap, szeptember 3-án, tifliszi vendégszereplését befejezve, a Moszkvai Kolumbusz Színház továbbutazott Jaltába. A színháznak az a terve, hogy a moszkvai téli szezon kezdetéig a Krím-félszigeten turnézik.

- Ahá! Megmondtam! - kiáltott fel Vorobjanyinov.

- Mit mondott meg? - fortyant fel Osztap.

Mindazonáltal röstellte magát. Ez a baklövés nagyon kellemetlenül érintette. Ahelyett, hogy a kincsvadászatot Tifliszben befejezték volna, most még át kell kelniük a Krím-félszigetre. Elhatározása nyomban kész volt. Jegyeket váltottak Batumiba, és két másodosztályú helyet foglaltak le a Pesztyel hajón, amely szeptember 7-én, tengeri időszámítás szerint huszonhárom órakor indult Batumiból Odesszába.

A szeptember 10-ről 11-re virradó éjszaka, mialatt a Pesztel a vihar miatt nem kötött ki Ampában, hanem a nyílt tengerre kikanyarodva, egyenesen Jalta felé fordult, Ippolit Matvejevics álmot látott.

Azt álmodta, hogy admirális-öltönyében áll sztargorodi házának erkélyén, és tudta, hogy a lent összeverődött tömeg vár tőle valamit. Egy emelődaru fekete foltos disznót bocsátott le a lába elé.

Megjelent Tyihon, a házmester, zakószabású kabátban, hátsó lábainál fogva megragadta a disznót, és felkiáltott:

- Eh, hogy a ménkű üsse meg! A Nimfa talán ad bojtot? Nem tudni, honnan, egyszerre tőr került Ippolit Matvejevics kezébe. A disznó oldalába szúrt vele, és a nagy, széles sebből briliánsok gurultak ki kopogva a cementre. Peregtek, és egyre hangosabban kopogtak. S ez a kopogás végül kibírhatatlan és félelmetes lett.

Ippolit Matvejevicset egy erős hullámcsapás ébresztette fel, amely a főárbocot érte.

Jaltába szélcsendes időben érkeztek meg, tikkasztó, napfényes reggelen. A tengeribetegségből felépült marsall a hajó orrában, a cirádákkal díszített jelzőharang mellett feszített. A part mentén feltűntek a vidám Jalta apró elárusítóbódéi és úszó vendéglői. A kikötőben bársonyüléses omnibuszok, autók és autóbuszok álltak. Téglavörösre sült fiatal leányok forgatták kifeszített napernyőjüket, és lobogtatták zsebkendőjüket.

Barátaink elsőknek szálltak ki az izzó partra. A koncessziósok láttára a hajóra várakozó kíváncsi tömegből kivált egy nyersselyem öltönyös polgár, s gyors léptekkel a kijárat felé indult. De már késő volt. A nagy kombinátor sasszeme tüstént felismerte a nyersselyem öltönyös polgárt.

- Várjon, Vorobjanyinov! - kiáltotta Osztap.

És akkora sebességet fejtett ki, hogy a kijárattól tíz lépésre már utolérte a nyersselyem öltönyös férfit. A következő pillanatban száz rubellel tért vissza.

- Nem ad többet. Különben nem is nagyon álltam a sarkamra, mert még nem lenne miből hazautaznia.

S valóban, Kiszljarszkij még ugyanabban az órában autón Szevasztopolba, onnan pedig harmadik osztályon haza, Sztargorodba menekült.

A koncessziósok az egész napot a szállodában töltötték, pucéron ültek a padlón, s minden pillanatban a fürdőszobába, a zuhany alá futottak. De a csapból folyó víz langymeleg volt, akár egy pocsék tea. A hőség elől nem volt menekvés. Úgy látszott, mintha Jalta tüstént elolvadna, és belefolyna a tengerbe.

Este nyolc óra körül, a világ valamennyi székét elátkozva; az üzlettársak forró cipőjükbe bújtak, és a színházba indultak.

A Háztűznéző-t adták. A hőségtől gyötört Sztyepan a kézállás alatt csaknem a földre zuhant. Agafja Tyihonovna a dróton futkosott, "Podkoleszint akarom" felírású ernyőt tartva izzadt kezében. E pillanatban, éppúgy, mint az egész nap folyamán, csak egyet akart: jeges vizet. A közönség szintén inni akart. Ezért, de talán azért is, mert a forró rántottát felfaló Sztyepan undorodást keltett, a színdarab nem tetszett.

A koncessziósokat kielégítette az előadás, mert székük, három új, díszes rokokó fotellel egyetemben, a helyén volt. Barátaink elrejtőztek az egyik páholy mélyében, és türelmesen kivárták a hihetetlenül hosszúra nyúló előadás befejezését. A közönség végül eloszlott, s a színészek futottak hűsölést keresni. A koncessziós vállalkozás részes tagjain kívül senki sem maradt a színházban. Minden élőlény kimenekült az utcára, az eleredt friss záporba.

- Utánam, Kisza! - vezényelt Osztap. - Ha valami történik, vidékiek vagyunk, akik nem találták meg a színház kijáratát.

Felbotorkáltak a színpadra, melyet gyufák fénye mellett alapos vizsgálat tárgyává tettek, közben nemegyszer nekiütközve a hidraulikus sajtónak.

A nagy kombinátor felfutott a lépcsőkön a kellékkamrába.

- Jöjjön ide! - kiáltotta.

Vorobjanyinov hadonászva rohant fel utána.

- Látja? - kérdezte Osztap, elsercentve egy gyufát.

A sötétségből kirajzolódott a Gambs-szék egyik sarka és egy ernyőcikk: "Podko..." felírással.

- Itt van! Itt van jövőnk, jelenünk és múltunk. Gyújtson gyufát, Kisza. Fel fogom boncolni.

És zsebébe nyúlt a szerszámokért.

- Na, még egy gyufát, marsall - mondta, a szék felé nyújtva kezét.

A gyufa fellobbant, és különös: a szék önmagától félreugrott, majd az álmélkodó koncessziósok szeme láttára váratlanul a föld alá süllyedt.

- Szentatyám! - szakadt ki Ippolit Matvejevicsből, miközben a falnak repült, bár a legkisebb vágyat sem érezte, hogy érintkezésbe jusson vele.

Csörömpölve kihulltak az ablakok. A "Podkoleszint akarom" felírású ernyőt egy forgószél felkapta, és az ablaknyíláson keresztül a tenger felé sodorta. Osztap a padlón feküdt, furnérlemezek alá temetve.

Tizenkét óra tizennégy perc volt. Ez volt az 1927. évi nagy krími földrengés első lökése.

A lökés, amely mérhetetlen károkat okozott az egész félszigeten, kitépte a kincset a koncessziósok keze közül.

- Bender elvtárs! Mi volt ez? - kiáltotta Ippolit Matvejevics rémülten.

Osztap magánkívül volt: a földrengés keresztülhúzta számításait. Ez volt tapasztalatai gazdag tárházában az egyetlen ilyen eset.

- Mit jelentsen ez? - üvöltött Vorobjanyinov.

Kiáltozás, harangzúgás, lábdobogás hallatszott be az utcáról.

- Azt jelenti, hogy nyomban ki kell innen menekülnünk, míg a falak ránk nem omlanak. Gyorsan! Gyorsan! Adja ide a kezét, bikfic!

És a kijárat felé törtettek. Mekkora volt csodálkozásuk, amikor az ajtó előtt, amely a színpadról a mellékutcába nyílt, a Gambs-széket pillantották meg: épen, sértetlen állapotban feküdt a hátán. Ippolit Matvejevics felvonított, és görcsösen megragadta.

- A laposfogót! - kiáltotta Osztapnak.

- Átkozott hülye! - csikorgatta fogait Osztap. - Mindjárt bedűl a mennyezet, ő meg itt félrebeszél! Azonnal ki a szabadba!

- A laposfogót! - ordította Ippolit Matvejevics eszét vesztve.

- Vigye el az ördög! Felőlem forduljon fel a székével együtt! Nekem az életem ennél drágább emlék!

E szavakkal Osztap az ajtóhoz ugrott. Ippolit Matvejevics felkapta a széket, és szűkölve utánaszaladt. Alighogy kiértek az utca közepére, a föld inogni kezdett lábuk alatt, a színház tetejéről cserepek hulltak alá, s azon a helyen, amelyet a koncessziósok csak az imént hagytak el, már a hidraulikus sajtó romjai hevertek.

- Most aztán ideadhatja a széket - szólalt meg Osztap hidegvérrel. - Mint látom, már megunta cipelni.

- Nem adom! - rikoltott Ippolit Matvejevics.

- Micsoda? Lázadás a csatahajón? Adja ide a széket! Hallja?

- A szék az enyém! - bömbölte Vorobjanyinov, túlharsogva minden sóhajt, sírást és recsegést.

- Akkor fogadja tőlem a tiszteletdíját, vén totyakos!

És vastenyerével kiosztott Vorobjanyinovnak egy nyaklevest.

E pillanatban tűzoltókocsi robogott keresztül az utcán, s a fáklyák imbolygó fényében Ippolit Matvejevics olyan rettenetes kifejezést látott Bender arcán, hogy nyomban inába szállt a bátorsága, és engedelmesen átadta a széket.

- Rendben van - mondta Osztap fellélegezve -, a lázadást elfojtottuk. Most pedig fogja a széket, és hozza utánam. Felel a tárgy épségéért. Még ha meg is hasad a föld, a széknek nem szabad, hogy baja történjék! Megértette?

- Megértettem.

A koncessziósok a holtra ijedt tömeggel együtt egész éjszaka kószáltak, minthogy újabb földlökésektől tartva, nem mertek betérni az elhagyott házakba.

Pirkadatkor, amikor a félelem kissé alábbhagyott, Osztap kiválasztott egy helyet; ennek közelében nem voltak sem falak, amelyek összeomolhattak, sem emberek, akik zavarhattak volna, és hozzálátott a szék felboncolásához.

A boncolás eredménye mindkét koncesszióst ámulatba ejtette. A székben semmi sem volt. Ippolit Matvejevics idegei nem bírták ki az éjszaka és a reggel izgalmát, s eszelős kacagásban tört ki.

A következő pillanatban mennydörgésszerű robaj hallatszott, az úttest megnyílt, és elnyelte a földrengés első lökésétől megkímélt s emberkéztől kizsigerelt Gambs-széket, amelynek virágai rámosolyogtak a porfelhőben felkelő napra.

Ippolit Matvejevics négykézlábra állt, és elgyötört arcát a zavaros-bíborszínű fénylő korong felé fordítva, üvölteni kezdett. A nagy kombinátor az állati hangtól elájult. Amikor magához tért, Vorobjanyinov lila borostával benőtt állát pillantotta meg maga mellett. Ippolit Matvejevics ugyancsak öntudatlanul feküdt.

- Alapjában véve, esélyünk most már száz százalék - szólalt meg Osztap, egy lábadozó tífuszbeteg hangján. - Az utolsó szék (a "szék" szónál Ippolit Matvejevics visszanyerte eszméletét) az Október pályaudvar árukezelési hivatalában tűnt el, de a föld nem nyelhette el. Miről van hát szó? Az ülést folytatjuk!

Valahol robbanásszerűen téglák zuhantak, Egy hajósziréna elnyújtottan búgott.

Egy október végi esős napon Ippolit Matvejevics kabát nélkül, apró ezüstcsillagokkal behintett, holdfényszínű mellényében szorgoskodott Ivanopulo szobájában. Ippolit Matvejevics az ablakpárkányon dolgozott, mert asztal még mindig nem volt a lakásban. A nagy kombinátor tekintélyes iparművészeti rendelést kapott: címtáblákat kellett készítenie egy társasház részére. A sablon után való kivitelezést Osztap Vorobjanyinovra bízta, maga pedig Moszkvába érkezésük óta, csaknem egy álló hónapon keresztül cirkált az Október pályaudvar környékén, rögeszmeszerű szenvedéllyel kutatva madame Peturhova utolsó székének nyomait, amelynek kétségtelenül tartalmaznia kell a briliánsokat.

Ippolit Matvejevics homlokát ráncolva festette a vastáblákat.

A briliánsvadászatban eltelt fél év alatt levetkőzte régi szokásait.

Éjszakánként vad transzparensekkel díszített hegyláncokat látott; szeme előtt Iznurenkov röpködött, barna combjával rángatózva, ladikok fordultak fel, emberek merültek víz alá, az égből tégla esőzött, és a meghasadt föld szürke füstöt okádott.

Osztap, aki nap nap után együtt volt Ippolit Matvejeviccsel, semmiféle változást sem vett észre rajta. Pedig Ippolit Matvejevics rendkívül megváltozott. Még járása is megváltozott, szeme vad kifejezésű lett, és kinőtt bajusza sem meredezett már a földfelszínnel párhuzamosan, hanem majdnem merőlegesen, mint egy kivénhedt kandúré.

Belsőleg is megváltozott Ippolit Matvejevics. Jellemében olyan vonások alakultak ki, melyek azelőtt idegenek voltak tőle: határozottság és kegyetlenség. Három epizód fejlesztette ki benne fokozatosan ezeket az új érzéseket: csodálatos megmenekülése a vaszjuki sakkamatőrök súlyos öklei elől, első szereplése kolduspályán a pjatyigorszki Virágoskertben s végül a földrengés, amelynek következményeképpen kissé meghibbant, és titkos gyűlöletet melengetett szívében üzlettársa iránt.

Ippolit Matvejevicset az utóbbi időben állandó gyanú mardosta. Attól félt, hogy Osztap egyedül nyitja fel a széket, s a kincset megkaparintva elutazik, őt magát áldozatul dobva a sors szeszélyének. Szavakba önteni nem merte gyanúját, mert ismerte Osztap vaskezét és hajthatatlan jellemét. Amint napról napra ott ült az ablaknál, és egy öreg, kicsorbult borotvával a kiszáradt betűket tisztogatta, lelkét nem múló kínok marcangolták. Mindennap rettegett, hogy Osztap nem jön többé vissza, és ő, a hajdani nemesi marsall, éhen hal egy nedves moszkvai árokban.

De Osztap minden este megjött, habár örvendetes híreket nem hozott. Energiája és vidámsága kimeríthetetlen volt. A remény egyetlen pillanatra sem hagyta el.

A folyosóról lábdobogás hallatszott, valaki belebotlott a páncélszekrénybe, majd a furnérajtó feltárult, olyan könnyedséggel, amilyennel szél fordít át egy papírlapot. A küszöbön a nagy kombinátor állt. Merő víz volt, orcája piros almaként égett. Erősen lihegett.

- Ippolit Matvejevics! - kiáltotta. - Hallgasson ide, Ippolit Matvejevics!

Vorobjanyinov elámult. A technikai igazgató még sohasem szólította kereszt- és atyai nevén. És egyszerre mindent megértett...

- Megvan? - nyögte ki.

- Megvan! Ah, Kisza, hogy az ördög bújjon magába!

- Ne kiabáljon, mindent meghallanak.

- Igaz, igaz, meghallhatják - halkította gyorsan suttogóra hangját Osztap. - Megvan, Kisza, megvan, és ha akarja, nyomban meg is mutathatom. A Vasutasklubban van, az új klubban... Tegnap volt a megnyitás... Hogyan akadtam rá? Nem fontos. Rendkívül nehéz dolog volt! Remekül végigkövetkeztetett, zseniális kombináció! Antik kaland!... Egyszóval elsőrendű!

Osztap nem várta meg, amíg Ippolit Matvejevics magára rántja kabátját, hanem előre kiszaladt a folyosóra. Vorobjanyinov a lépcsőházban érte utol. A nedves utcákon át a Kalancsevszkaja térig rohantak, s útközben kérdésekkel halmozták el egymást. Még csak eszükbe sem jutott, hogy villamosra is szállhattak volna.

- Úgy van felöltözve, mint egy csizmadia! - fecsegte Osztap túláradó örömében. - Ki jár így, Kisza? Magának minden körülmények között keményített fehérnemű, selyemzokni és persze cilinder jár. Az arcában van valami nemes vonás! Mondja csak, maga igazán nemesi marsall volt?

Miután megmutatta a marsallnak a széket, amely a sakk-kör szobájában állt, és a legközönségesebb Gambs-külsővel bírt, jóllehet mérhetetlen értéket rejtett magában, Osztap a folyosóra vonszolta Vorobianyinovot. Itt egy lélek sem volt. Osztap a télire még be nem ragasztott ablakhoz lépett, és megfordította kilincsét.

- Ezen az ablakon keresztül könnyen és fájdalommentesen bejuthatunk a klubba, ma éjszaka bármelyik órában. Jegyezze meg, Kisza: harmadik ablak a főlépcsőtől.

Még sokáig kódorogtak a klubban, mint a járási oktatásügyi osztály kiküldött megbízottai. Nem tudtak betelni a remek termekkel és szobákkal.

- Ha Vaszjukiban ilyen széken játszom - mondta Osztap -, nem vesztek el egyetlen játszmát sem. Megihletett volna az elragadtatás. De most már menjünk, öreg. Huszonöt rubel dugipénzem van. Sörözzünk egyet, és pihenjük ki magunkat az éjjeli látogatás előtt. Maga nem átall sört inni, marsall? Sebaj. Holnap már pezsgőt szopogathat korlátlan mennyiségben.

Miközben a sörözőből a Szivcev Vrazsek felé tartottak, Bender átkarolta a kapatos Ippolit Matvejevics vállát, és gyengéden így szólt hozzá:

- Maga végtelenül szimpatikus kis öreg, Kisza, de tíz percentnél többet mégsem adok magának. Istenemre, nem adok. Mondja, minek is magának annyi pénz?

- Hogyhogy minek? Hogyhogy minek? - heveskedett Ippolit Matvejevics.

Osztap tiszta szívből nevetett, és arcát koncessziós társa nedves kabátujjára hajtotta.

- No, mondja, mit fog venni, Kisza? Na mit? Hiszen semmi fantáziája sincsen. Istenemre, tizenötezer rubel még sok is lesz magának... Hiszen hamarosan meghal; már csaknem aggastyán. Egyáltalán nincs is pénzre szüksége. Tudja, Kisza, azt hiszem, hogy semmit sem fogok adni magának. Nem akarom elkényeztetni. De magam mellé veszem titkárnak, Kiszidja, jó? Havi negyven rubel és teljes ellátás. Négy szabadnap... Jó? Ingyen ruha, borravalók, társadalombiztosítás... Jó? Tetszik az ajánlatom?

Ippolit Matvejevics kirántotta karját a másikéból, és gyorsan előrement. Az ilyen tréfák félőrültté tették. Osztap a rózsaszínű villa bejáratánál érte utol Vorobjanyinovot.

- Igazán megharagudott rám? - kérdezte. - Hiszen csak tréfáltam. A magát megillető három percentet feltétlenül meg fogja kapni. Istenemre, három percent elég magának, Kisza.

Ippolit Matvejevics komoran ment be a szobába.

- Nos? Nyugodjék bele a három percentbe, Kisza! - csipkelődött Osztap. - Mint barátja ajánlom: nyugodjék bele! Más belenyugodnék. Szobát nem kell kivennie, hála Ivanopulónak, aki egész évre elutazott Tverbe. Vagy pedig lépjen be hozzám komornyiknak... Meleg fészke lesz.

Mikor látta, hogy Ippolit Matvejevicset semmivel sem tudja szóra bírni, Osztap édesdeden ásított, kinyújtózott egészen a mennyezetig, levegővel töltve meg széles mellkasát, és komolyan folytatta:

- Nos, barátocskám, készítse a zsebét. A klubba pirkadat előtt megyünk el. Ez a legjobb időpont. Az őrök alszanak és édesen álmodnak, amiért gyakran teszik ki a szűrüket végkielégítés nélkül. Addig is tanácsolom, hogy pihenje ki magát, drágaságom.

Osztap elhelyezkedett három széken, amelyet Moszkva különböző részeiben vett birtokába.

- Vagy pedig komornyiknak!... - motyogta félálomban. - Rendes fizetés... Teljes ellátás... Borravalók... Ugyan, ugyan, csak tréfáltam... Az ülést folytatjuk! A jég megtört, tekintetes esküdtszék!

Ezek voltak a nagy kombinátor utolsó szavai. Nyugodt, mély, üdítő és álomképektől nem zavart álomba szenderült.

Ippolit Matvejevics kiment az utcára. Tele volt kétségbeeséssel és elkeseredéssel. A hold felhőfoszlányokon ugrált. A villák nedves vasrácsai zsírosan fénylettek. A párás gázlámpák nyugtalanul világítottak. Az Orjol sörözőből egy részeget taszigáltak ki. A részeg ordítozni kezdett. Ippolit Matvejevics összeráncolta homlokát, és kemény léptekkel visszafordult. Egyetlen vágya volt: minél gyorsabban végezni mindennel.

Bement a szobába, szigorú pillantást vetett az alvó Osztapra, megtörölte szemüvegét, és az ablakpárkányról felvette a borotvát. Csorbáin láthatók voltak az olajfesték megszáradt pikkelyei. A borotvát a zsebébe tette, még egyszer elment Osztap mellett; nem nézett rá, de tisztán hallotta lélegzését, és máris kint találta magát a folyosón. Itt álmos csend honolt; nyilván már mindenki lefeküdt. A vaksötét folyosón Ippolit Matvejevics hirtelen gúnyosan elmosolyodott, és érezte, hogy homlokán rángatódzik a bőre. Hogy ezt az új érzést ellenőrizze, újra elmosolyodott. Váratlanul eszébe jutott, hogy egyik gimnáziumi osztálytársa a fülét tudta mozgatni.

Ippolit Matvejevics a lépcsőházig botorkált, és figyelmesen hallgatózott. A lépcsőn senki sem járt. Az utcáról beszűrődött egy ló patkócsattogása, élesen és röviden, mintha számológépen dolgozott volna valaki. A marsall macskaléptekkel visszatért a szobába, Osztap kabátjából húsz rubellel együtt kivette a laposfogót, fejébe nyomta piszkos tengernagysapkáját, és megint hallgatózott.

Osztap csöndesen, szuszogás nélkül aludt. Orrürege és tüdeje ideálisan dolgozott, szabályos ütemben szívta be és lehelte ki a levegőt. Izmos karja egészen a padlóig csüngött. Ippolit Matvejevics, halántékán érezve az ütőér másodpercenkénti verését, kabátja jobb ujját könyöke fölé tűrte, meztelen alsókarját körülcsavarta egy törülközővel, az ajtóhoz ment, zsebéből kivette a borotvát, és szemével a szobatávolságot lemérne, lecsavarta a kapcsolót. A villany elaludt, de az utcai lámpa kékes akváriumfénye kissé megvilágította a szobát.

- Annál jobb - suttogta maga elé Ippolit Matvejevics. A fekvőhely fejrészéhez lépett, s messzire eltartva a borotvát, az egész pengét egyetlen lendülettel ferdén beledöfte Osztap torkába. A nagy kombinátor olyan hangot hallatott, mint egy konyhai lefolyókagyló, mikor a vízmaradékot magába szívja. Ippolit Matvejevics annyira ügyes volt, hogy vér nem fröccsent ruhájára. Kabátjával a kőfalat súrolva, a kék ajtóhoz lopakodott, s egy pillanatra ismét megnézte Osztapot. Teste kettőt rándult, és a székek támlájához hanyatlott. Az utcáról beszűrődő fény egy fekete tócsán csillant meg, amely a padlón képződött.

"Milyen tócsa ez? - villant fel Ippolit Matvejevicsben. Igen, igen, vér... Bender elvtárs meghalt."

Vorobjanyinov lecsavarta karjáról a kissé bevérződött törülközőt, eldobta, a borotvát óvatosan letette a padlóra, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és eltávozott.

A nagy kombinátor a szerencse küszöbén halt meg, amelyet képzeletében kirajzolt magának.

Az utcára leérve, Ippolit Matvejevics meggyorsította lépteit.

"Valamennyi briliáns az enyém, nem néhány percent" dünnyögte, és a Kalancsevszkaja tér felé indult.

A Vasutasklub előtt, a főbejárattól számított harmadik ablaknál Ippolit Matvejevics megállt. Az új épület tükörablakai gyöngyházszínben szürkélltek a virradat fényében. A nyirkos levegőben tolatómozdonyok tompa füttyei lebegtek.

Ippolit Matvejevics ügyesen felmászott a párkányra, belökte az ablakkeretet, és nesztelenül beugrott a folyosóra. Könnyen tájékozódva a klub pirkadat előtti szürkeségében, a sakkszobába osont, s fejével megbillentve Emanuel Lasker falon lógó arcképét, a székhez lépett. Nem sietett. Nem volt miért sietnie. Senki sem üldözte. O. Bender nagymester örök álmát aludta a Szivcev Vrazsek rózsaszínű villájában.

Ippolit Matvejevics leült a padlóra, inas lába közé szorította a széket, és egy fogorvos hidegvérével kezdte kirángatni belőle a rézszögeket, egyetlenegyet sem hagyott ki közülük. Munkája a hatvankettedik szöggel befejeződött. Az angol bútorszövet és az angin szabadon feküdt a szék ülőkéjén.

Csak fel kellett emelnie őket, hogy megpillantsa az ékkövekkel megtöltött tokokat, dobozokat és ládikókat. "Azonnal autóba - tervezte ki Ippolit Matvejevics, aki a nagy kombinátor iskolájában életbölcsességre tett szert -, és ki a pályaudvarra. Aztán a lengyel határra. Egy kis kövecskéért átjutok a túlsó oldalra, ott pedig..."

S minthogy minél előbb látni szerette volna, hogy mi lesz "ott", lerántotta a székről a szövetet és az angint. Szeme elé rugók tárultak, pompás angol rugók és töltelék, finom, békebeli minőségű töltelék, amilyent manapság sehol sem talál az ember. De egyéb nem volt a székben.

Ippolit Matvejevics gépiesen feltúrta a tölteléket, és teljes félóráig ült, anélkül, hogy kiengedte volna a széket görcsbe húzódó lába közül.

- Miért nincs itt semmi? - hajtogatta bambán. - Ez lehetetlen! Ez lehetetlen!

Már csaknem kivilágosodott, amikor mindent a helyén hagyva, és a sakkszobában felejtve a laposfogót s a nem létező jachtklub jelvényével ellátott sapkáját is, keservesen és fáradtan kimászott az ablakon az utcára. Senki sem vette észre.

- Ez lehetetlen - hajtogatta, miközben a szomszédos utcanegyedig jutott. - Ez lehetetlen.

Majd visszatért a klubhoz, fel-alá járkált a nagy ablakok előtt, és szakadatlanul motyogta:

- Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen!

Néhányszor fel is kiáltott, és reggeli ködtől nedves fejéhez kapott. Amikor az éjszaka eseményeire visszagondolt, értetlenül rázta ősz fürtjeit. A briliáns-izgalom túl erős szernek bizonyult: öt perc alatt aggastyán lett belőle.

- Sokan járnak mifelénk - hallotta egyszerre a feje fölött.

Megpillantotta az őrt, vitorlavászon munkaruhában és bőrcsizmában. Nagyon öreg volt, és kedélyes embernek látszott.

- Járnak és járnak - folytatta közlékenyen az öreg, aki megunta az éjszakai egyedüllétet -, s nyilván maga is érdeklődni akar, elvtárs. Igaza is van. A mi klubunk nem közönséges klub.

Ippolit Matvejevics szenvedő tekintetet vetett a pirospozsgás aggastyánra.

- Bizony, nem közönséges klub ez - ismételte az őr. - Sehol sem találni párját.

- Mi van benne olyan rendkívüli? - kérdezte Ippolit Matvejevics, gondolatait összeszedve.

Az öreg örömtől sugárzón nézett Vorobjanyinovra. Nyilván neki magának is tetszett a rendkívüli klub története, s ezért szívesen elmondta mindenkinek.

- Hát akkor figyeljen rám - kezdte el. - Én már tizedik éve vagyok itt őr, de ilyen eset még nem fordult elő. Hegyezd a füled, kedvesem. Azelőtt is volt itt klub, ismeretes, hogy miféle: a forgalmi igazgatóság első körzetének klubja. Éppen annak voltam én az őre. Vacak egy klub volt... Fűtöttük, fűtöttük, és nem tudtuk kifűteni. Megszólít egyszer Kraszilnyikov elvtárs: "Mit csinálsz te a fával?" - kérdi. Talán megeszem a fát? Sok baja volt Kraszilnyikov elvtársnak a klubbal; itt nyirkos, ott hideg, a fúvószenekarnak nem jutott hely, s a színházban egyenesen kínszenvedés a játék: a színész urak csaknem megfagytak. Öt éven át kértek hitelt egy új klubra, de nem tudom, miért, a Vasutas Szakszervezet nem szavazta meg. Most tavasszal aztán Kraszilnyikov elvtárs egy széket vásárolt a színpad számára, szép puha széket...

Ippolit Matvejevics egész testével előredőlve figyelt. Félig alélt volt. Az öreg pedig vidáman kacagva mesélte el, hogyan állt fel egyszer erre a székre, hogy egy villanykörtét kicsavarjon, s hogyan fordult le róla.

- Lecsúsztam a székről, felszakadt a huzata. Tágra meresztem a szemem: a huzat alól csiszolt üvegdarabok és fonalra fűzött fehér üveggyöngyök szóródnak a padlóra.

- Üveggyöngyök - dünnyögte Ippolit Matvejevics.

- Üveggyöngyök! - rikkantott az öreg lelkesülten. - Aztán nézek tovább, és skatulyákat látok. Nem nyúltam én ezekhez a skatulyákhoz, hanem egyenesen Kraszilnyikov elvtárshoz mentem, és jelentettem neki a dolgot. Így jelentettem később a bizottságnak is. Nem nyúltam én ezekhez a skatulyákhoz, nem és nem. És jól is tettem, kedvesem, mert ékszerek kerültek elő belőlük, amiket a burzsujok rejtettek el...

- Hol vannak az ékszerek? - kiáltott fel a marsall.

- Hol vannak, hol vannak - utánozta az öreg -, ide süss, kedvesem. Itt vannak!

- Hol? Hol?

- Mondom, hogy itt! - kiáltott az őr, örvendve a hatásnak, amelyet elbeszélésével keltett. - Itt vannak! Törüld, meg a szemedet! Klubot építettünk belőlük, kedvesem! Látod? Itt áll a klub! Gőzfűtés, sakkszoba órával, büfé, színház, sárcipőben be sem engedik a vendéget!...

Ippolit Matvejevics testén jeges verejték ütött ki. Anélkül, hogy elmozdult volna helyéről, végigjártatta szemét az épületen.

Itt van hát madame Petuhova kincse! Itt van. Minden itt van! Mind a százötvenezer rubel nulla nulla kopejka, miként a meggyilkolt Osztap-Szulejmán-Berta-Mária Bender szerette mondani.

A briliánsok homlokzati ablaküvegekké és vasbeton falakká változtak, a hűvös tornatermek gyöngyből készültek. A gyémánt diadém forgószínpados színházzá alakult, a rubinfüggők csillárokká terebélyesedtek, a smaragdos aranykígyó-karkötőkből gyönyörű könyvtárszoba lett, a csatok pedig gyermekgondozóvá, modellező műhellyé, sakkszobává és biliárdteremmé testesedtek.

A kincs megmaradt, létezett, sőt még meg is nőtt. Meg lehetett érinteni, de elvinni nem lehetett. Más emberek szolgálatába szegődött.

Ippolit Matvejevics megérintette az épület gránitburkolatát. A kő hidege a szívébe hatolt.

És felkiáltott.

Tébolyodott, szenvedélyes és vad kiáltása - egy halálra sebzett nőstény farkas üvöltése - kiröppent a tér közepére, a híd alá csapódott, és - amint az ébredező nagyváros ezernyi hangja visszaverte - gyengülni kezdett, majd végleg elhalt.

Gyönyörű őszi reggel hömpölygött a nedves tetőkről Moszkva utcáira. A város a létért való mindennapos harcba indult.

5. A húszas, harmincas évek hites moszkvai színigazgatója, rendezője és díszlettervezője. ^[VISSZA]

6. Petits chevaux ("lovacskák"): lóversenyjáték, rulettszerű szerencsejáték. ^[VISSZA]

7. Asztal-hegy. ^[VISSZA]

---