A csavar fordul egyet

A történet hatása alatt eléggé izgatottan ültünk a tűz körül, de emlékezetem szerint azt az egy magától értetődő kijelentést nem számítva, hogy hajmeresztő az egész, amiképp az karácsony estéjén egy ódon házban az ilyen különös históriákhoz illik is, semmilyen megjegyzés sem hangzott el, míg valaki azt nem mondta, hogy most hall először olyan esetről, amelyben egy gyerek esik efféle látomások áldozatául. Az eset, hadd említsem meg, éppen egy olyan régi épületben történt, mint amilyenben most összegyűltünk: látomás, riasztó látomás jelent meg egy kisfiú előtt, aki egy szobában aludt az anyjával, és rémületében föl is ébresztette, de az asszony nem csitította el a gyermek félelmét, nem ringatta újra álomba - még mielőtt sor kerülhetett volna rá, ő is szembe találta magát ugyanazzal a látvánnyal, amely a gyermek lelkét felkavarta. Ennek a megjegyzésnek hallatára - nem rögtön, hanem később este - mondott valamit Douglas, és most ennek érdekes következményeire szeretném felhívni a figyelmüket. Egyikünk belefogott egy nem különösebben hatásos történetbe, és észrevettem, hogy Douglas ügyet se vet rá. Számomra ez annyit jelentett, hogy neki is van valami a tarsolyában, csak ki kell böjtölnünk. Két napig várakoztunk végül is; akkor aztán este, még mielőtt szétszéledtünk, elárulta, mi nyomja a lelkét.

- Nekem is az a véleményem, már ami Griffin barátunk szellemét (vagy bármi lett légyen is) illeti, hogy sajátos ízt éppen az ad a történeteknek, hogy először a kisfiú előtt, egy ilyen csöpp fiúcska előtt jelent meg. De nem ez az egyetlen ilyen elragadó eset, amelyről tudok, és amelynek gyerek a hőse. És ha a gyerek miatt úgy érezzük, hogy itt most ismét fordul egyet a csavar, mit szólnának ahhoz, ha két gyerek...?

- Azt - kiáltott közbe valaki -, hogy akkor a csavar kettőt fordul. És hogy hallani szeretnénk, mi történt a két gyerekkel.

Látom, ahogy Douglas ott áll a tűz előtt, mert időközben felállt, hogy megmelegítse a hátát, és zsebre dugott kézzel néz a közbeszólóra.

- Mindmostanig senki sem hallotta, csak én. Túlontúl borzalmas.

Ezt a bejelentést természetesen számos felkiáltás üdvözölte, máris a legnagyobb megbecsüléssel övezve a történetet, barátunk pedig, művészi nyugalommal készítvén elő végső diadalát, végighordozta szemét a társaság tagjain, és így folytatta:

- Minden képzeletet felülmúl. Még csak hozzá foghatót sem tudok.

Emlékszem rá, hogy megkérdeztem:

- Olyan szörnyű?

Mintha azt felelte volna, hogy nem olyan egyszerű a dolog; és hogy nem is tudja, minek nevezze pontosan. Végighúzta kezét a homlokán, egy pillanatra megrándult az arca.

- Olyan rémületes... rémületteljes!

- Jaj, de remek! - kiáltott fel az egyik dáma.

Douglas rá sem hederített; rám nézett, de mintha nem is engem, hanem azt látta volna, amiről beszélt.

- Olyan hátborzongatóan rút és iszonyatos és fájdalmas.

- Akkor hát - mondtam - ülj le máris, és kezdd el.

A tűz felé fordult, lábával arrébb lökte az egyik fahasábot, és egy másodpercig azt figyelte. Aztán megint felénk nézett.

- Nem tudom elkezdeni. Előbb a városba kell küldenem valakit.

Szavait általános felhördülés, zajos szemrehányás fogadta; Douglas magyarázkodni kezdett, a maga szórakozott módján.

- A történet le van írva. Ott lapul egy lezárt fiókban... évek óta elő se vettem. Esetleg írhatnék az inasomnak, és mellékelhetném a levélhez a kulcsot; ő pedig leküldhetné az egész paksamétát, úgy, amint van.

Mintha egyenesen hozzám intézte volna ezeket a szavakat; szinte kért, hogy noszogassam: ne késlekedjék már tovább. Sok-sok tél hallgatásának vastag jegét törte meg; oka volt ennek a hosszas hallgatásnak. A többiek bosszankodtak a késedelem miatt, engem azonban épp ez az aggályoskodás bűvölt el. Szavát vettem, hogy az első postával írni fog, és mihamarabb megint ideáll elénk; aztán megkérdeztem hogy vele történt-e meg a szóban forgó esemény. Rögtön válaszolt:

- Hála istennek, nem!

- És a beszámoló? Te jegyezted fel a dolgokat?

- Csak a hatásukat. És az itt van feljegyezve - mutatott a szívére. - Azóta sem felejtettem el, soha.

- Ezek szerint a kézirat...

- Régi, megfakult tintával van írva, gyönyörű kézírással. - Megint tűzbe jött. - Egy nő írta. Húsz éve halott. A kérdéses irományt közvetlenül a halála előtt küldte el nekem.

Mindenki figyelmesen hallgatott, és természetesen akadt valaki, aki idétlenkedni kezdett, vagy legalábbis le akarta vonni a következtetéseket. Douglas, ha nem is éppen mosolyogva, de mindenesetre neheztelés nélkül tért ki e következtetések elől.

- Fölöttébb bájos lény volt, de tíz esztendővel idősebb nálam. A húgom nevelőnője - mondta csendesen. - Sosem ismertem ilyen kellemes teremtést az ő társadalmi helyzetében; különben is, bármilyen társaságban megállta volna a helyét! De hát ez régen volt, és ez a kis epizód még jóval régebben történt. A Trinity College-be jártam, és mikor nyáron hazajöttem, már ott volt nálunk. Sokat tartózkodtam otthon abban az évben; gyönyörű év volt; szabad óráiban sokat sétálgattunk és beszélgettünk a kertben... és roppant megnyerőnek és kedvesnek bizonyult a beszélgetések során. Igen, ne mosolyogjanak: nagyon kedveltem, és máig is örömmel tölt el az a gondolat, hogy ő hasonlóképpen kedvelt engem. Mert ha nem, nem mondta volna el nekem ezt a históriát. Soha, senkinek sem mondta el. Nem csupán azért mondom, mert ezt állította: tudtam, hogy nem tette meg. Biztos voltam benne: láthattam. Önök is, ha meghallgatnak, egykettőre rá fognak jönni, hogy miért.

- Mert olyan riasztó volt az egész?

Továbbra sem vette le rólam tekintetét.

- Egykettőre látni fogják - ismételte. - Te egykettőre rá fogsz jönni.

Én sem vettem le róla tekintetemet.

- Értem. Szerelmes volt.

Most nevetett először.

- Telibe találtál. Igen szerelmes volt. Vagyis szerelmes volt valamikor. Ez ki is derült... ki kellett derülnie, nem mondhatta volna el másképp a történetét. Észrevettem, és ő is észrevette, hogy észrevettem; de egyikünk sem beszélt róla. Emlékszem, hol és mikor történt... a gyepágy szélén, a magas bükkfák árnyékában, egy hosszú, forró nyári délutánon. Nem az a színhely, ahol végig szokott futni az ember hátán a hideg; és mégis...

Ott hagyta a kandallót, és visszazökkent a székébe.

- Csütörtök reggelre várod a csomagot? - kérdezősködtem.

- Valószínűleg csak a délutáni postával.

- Rendben van; vacsora után...

- Valamennyien itt lesznek? - Újra körülnézett. - Senki sem utazik el?

A hangja szinte reménykedő volt.

- Mindenki marad!

- Maradok... én is maradok! - kiáltoztak a hölgyek, bár az elutazásuk időpontja már ki volt tűzve.

Mrs. Griffin azonban szükségesnek tartotta, hogy további felvilágosításokat kérjen.

- Kibe volt szerelmes a hölgy?

- Majd a történet elárulja - vállaltam magamra a válaszadást.

- Alig várom már a történetet!

- A történet nem fogja elárulni - mondta Douglas -, közönségesen, nevén nevezve nem.

- Az már baj. Mert én másként úgyse fogom soha kitalálni.

- És te sem fogod elárulni, Douglas? - kérdezte valaki.

- De igen... holnap. Na de ideje már lefeküdnöm. Jó éjt.

Gyorsan felkapott egy gyertyatartót, és magunkra hagyott bennünket. Kissé zavarban voltunk. A hatalmas barna terem felénk eső végén még hallani lehetett lépteit a lépcső felől; aztán Mrs. Griffin szólalt meg:

- No, azt ugyan nem tudom, kibe volt szerelmes a hölgy, de azt igen, hogy kibe volt Douglas.

- Tíz évvel idősebb volt a nő - mondta a férje.

- Raison de plus... abban a korban! De az igazán szép, hogy mindeddig hallgatott a dologról, igazán szép!

- Negyven évig! - szólt közbe Griffin.

- És utána ez a hirtelen kitárulkozás...

- Ez a kitárulkozás - válaszoltam - emlékezetessé fogja tenni számunkra a csütörtök estét.

Ezzel mindenki egyetértett, olyannyira, hogy minden más iránt el is vesztettük az érdeklődésünket. Meghallgattuk az utolsó történetet, bármilyen tökéletlen volt is, pusztán a vele kezdődő sorozat kedvéért; aztán "kezet és gyertyát fogtunk", mint valaki mondta, és nyugovóra tértünk.

Másnap megtudtam, hogy a levél és benne a kulcs az első postával útnak indult Douglas londoni lakására; de annak ellenére - sőt talán éppen azért -, hogy ez a hír végül is mindenkinek a tudomására jutott, nem háborgattuk Douglast vacsora utánig, vagyis az estének egy olyan órájáig, amely a leginkább illik ahhoz az érzelemhez, melybe reménységünket vetettük. Ekkor valóban olyan közlékeny lett, amilyennek csak szerettük volna, és tökéletesen meg is indokolta, hogy miért. Megint a kandalló előtt állt, akár csak előző este, amikor, enyhén szólva, ámulatba ejtett bennünket. Kiderült ugyanis, hogy az ígért elbeszélés helyes megértéséhez valóban szükséges néhány szó, egy kis bevezetés. Hadd szögezzem le mindjárt, hogy ne legyen több gond vele: ezt az elbeszélést nyújtom át most az olvasónak, mégpedig egy általam jóval később készített másolat alapján. Szegény Douglas a halála előtt - mikor már minden percben számítani lehetett rá - rendelkezésemre bocsátotta azt a kéziratot, mely a harmadik napon eljutott volt hozzá, és amelynek felolvasásába ugyanazon a helyen, rendkívüli hatással, bele is fogott elnémult kis társaságunk előtt a negyedik nap estéjén. A távozni készülő hölgyek, akik azt mondták, hogy mégis maradnak, természetesen - hála istennek - nem maradtak: nem titkolták, hogy csak a korábbi megállapodások miatt távoznak, holott majd meghalnak a kíváncsiságtól, mert Douglas néhány futó megjegyzése máris izgalomba hozott valamennyiünket. Távozásuk végül is legfeljebb csak még jobban összeforrasztotta válogatott kis hallgatóságát, amelyet a közös izgalom odaszögezett a kandalló köré.

Az első ilyen futó megjegyzésből arról értesültünk, hogy a leírt beszámoló bizonyos értelemben később veszi fel az elbeszélés fonalát, mint ahonnan voltaképp a történet elindul. Ezért tudnunk kell annyit, hogy ez a hajdani barátnő, egy szegény falusi lelkipásztor legifjabb lánya a sok közül, húszesztendős korában, mikor először szolgálatba állt mint tanítónő, felutazott Londonba, reszketve az izgalomtól, hogy személyesen is jelentkezzék egy hirdetésre, melynek ügyében már váltott néhány levelet a hirdetés közzétevőjével. Ez a személy - aki előtt meg kellett jelennie egy, az ő szemében hatalmas és csodálatos Harley Streeti házban -, ez a leendő munkaadó tetőtől talpig úriember volt, nőtlen, a legszebb férfikorban: olyan lény, amilyennel ez a hampshire-i lelkészlakból idekerült izgatott, ijedt kislány legfeljebb álmában vagy valamilyen régi regényben találkozhatott. A férfit könnyű leírni: szerencsére ez a típus nem pusztul ki soha. Jóképű, megnyerő és magabiztos, könnyed, kedves, és vidám. A lány, magától értetődően, finomnak és előkelőnek ítélte, leginkább mégis az vette le lábáról, az adta neki a bátorságot, amire később szüksége is volt, hogy ez az úr úgy beszélt az egész dologról, mint valami szívességről, valami kötelezettségről, amit örömmel vállal. Gazdag, de félelmesen különcködő, gondolta a lány; a férfi az előkelő divat, megnyerő külső, a költséges szokások, a nőket meghódító, behízelgő modor csillogó bűvkörében jelent meg a szeme előtt. Városi háza hatalmas volt, tele utazásai során összegyűjtött emléktárgyakkal és vadásztrófeákkal: most még is azt kérte, hogy a lány haladéktalanul utazzon tovább vidéki otthonába, a család ősi fészkébe, Essexbe.

A férfit ugyanis, mikor a szülők Indiában meghaltak, gyámul nevezték ki kis unokaöccse és unokahúga, két évvel ezelőtt elvesztett katona öccse gyermekei mellé. Ezek a gyermekek a magafajta ember számára - egyedülálló férfi, a szükséges tapasztalatok teljes híjával, egy szemernyi türelem nélkül - végzetesen nyomasztó felelősséget jelentettek. Rengeteg bonyodalommal és - nyilván az ő hibájából - tengernyi melléfogással járt mindez, de ő roppant sajnálta szegény apróságokat, és mindent megtett értük, amit csak tudott, így például leküldte őket vidéki házába, hiszen az a nekik való hely, ez csak természetes, ott is tartotta őket mindjárt kezdettől fogva, a lehető legjobb kezek gondjaira bízva. Még a saját személyzetétől is megvált, azokat rendelte szolgálatukra, sőt, ő személyesen is lement, ahányszor csak szerét ejthette, hogy lássa, miképp megy a soruk. Az a kellemetlen, hogy a gyerekeknek senki más rokonuk nincs, és hogy neki egyéb tennivalói minden idejét felemésztik. Így hát rendelkezésükre bocsátotta Blyt, ezt az egészséges és biztonságos helyet, és e kis létesítmény élére - itt persze csak a háztartás vezetésére gondol - egy nagyszerű asszonyt állított, bizonyos Mrs. Grose-t, megboldogult édesanyja hajdani komornáját, akit bizonyára látogatója is meg fog kedvelni. Most ő a házvezetőnő, és ideiglenesen ő ügyel föl a kislányra, akit, saját gyermeke nem lévén, szerencsére nagyon szeret. Számos segítőtársa van, de magától értetődően, mindannyiuknak az az ifjú hölgy fog parancsolni, aki odautazik majd, nevelőnőnek. Neki kell, a szünidőkben, gondját viselni a kisfiúnak is: különben bentlakó egy kollégiumban - bizony, nagyon fiatal még hozzá, de hát mi mást lehetett volna tenni -, de mert nemsokára kezdődik a szünidő, egyik napról a másikra hirtelen csak meg fog jelenni. Nagy szerencsétlenség, hogy elvesztették azt az ifjú hölgyet, aki először a gyerekek mellett volt. Csodálatosan foglalkozott velük - rendkívül megbízható teremtés volt - egész a halála percéig, és pontosan ez a kínos haláleset okozta, hogy a kis Miles kénytelen volt iskolába menni. Azóta, már ami a jó modort meg az egyéb dolgokat illeti, Mrs. Grose foglalkozik legjobb tudása szerint Florával; és van még ott egy szakács meg szobalány, fejőasszony, az öreg póniló mellé egy öreg lovász, végül egy öreg kertész, valamennyien ugyancsak tökéletesen megbízható teremtések.

Eddig jutott el Douglas a dolgok ecsetelésében, mikor valaki közbeszólt:

- És miben halt meg az előző nevelőnő? Talán tökéletes megbízhatóságában?

Barátunk nyomban válaszolt:

- Ki fog derülni. Nem árulom el a dolgokat előre.

- Bocsánat, de úgy hittem, éppen azt teszi.

- Ha én kerültem volna a helyébe - szólaltam meg -, tudni óhajtottam volna, nem jár-e az állás...

- Életveszedelemmel? - fejezte be Douglas a gondolatomat. - Ő is tudni óhajtotta, és meg is tudta. Holnap hallani fogják, mit tudott meg. Egyébiránt a kilátásait persze elég nyomasztónak ítélte. Fiatal volt, tapasztalatlan, ideges: úgy érzete, hogy sok komoly kötelezettsége és vajmi kevés társasága adódik majd, sőt, hogy egészen egyedül lesz. Habozott, kért néhány napot, hogy mindent meggondoljon és megfontoljon. De a felajánlott fizetség messze meghaladta szerény elképzeléseit, és a második találkozás alkalmával úgy döntött, vállalja a következményeket, és beadta a derekát.

Ekkor Douglas megállt egy pillanatra, és ez arra késztetett engem, hogy a társaság kedvéért közbeszóljak:

- Aminek az oka természetesen a nagyszerű fiatalember bűvereje volt. A lány engedett a csábításnak.

Fölállt, és akárcsak előző este, odalépett a tűzhöz, megpiszkálta az egyik fahasábot a lábával, és egy percig így állt, háttal nekünk.

- Mindössze kétszer látta.

- Igen, és ebben a szerelemben éppen ez a legszebb. Akadtak olyanok is - folytatta -, akik nem engedtek a csábításnak. A férfi becsülettel feltárta előtte aggodalmát... hogy sok jelentkező számára egyenesen riasztóak a feltételek. Egyszerűen megijedtek valamitől. Lehangolódtak... különösnek ígérkezett az egész; már csak a férfi legfőbb követelménye miatt is.

- Mégpedig?

- Hogy sohase zaklassa őt... soha, de soha: ne kérjen, ne írjon semmit, ne panaszkodjon; oldjon meg mindent egymaga, vegye át a pénzt az ügyvédtől, vegyen át mindent, és hagyja őt békén. A lány mindezt meg is ígérte, és később bevallotta nekem, hogy amikor a férfi megköszönte ezt az áldozatot, és egy pillanatra, megkönnyebbülve, boldogan, megfogta a kezét, máris úgy érezte, hogy fejedelmien megjutalmazták.

- Ez volt minden jutalma? - kérdezte az egyik hölgy.

- Nem látta a férfit soha többé.

- Ó! - mondta a hölgy; és mivel barátunk nyomban eltávozott, több lényeges szó nem esett e témával kapcsolatban egészen másnap estig, mikor Douglas, a kandalló mellett, a legjobb karosszékben ülve, kinyitotta a kopott, vörös fedelű, vékony, régimódi, aranyszegélyes albumot. Maga a történet nemcsak ezt az egy éjszakát vette igénybe, de az első alkalommal ugyanaz a hölgy ismét föltett egy kérdést:

- Mi a címe?

- Nem adtam neki.

- De én igen! - mondtam.

Douglas azonban ügyet se vetett rám, hanem olvasni kezdett, olyan világosan és tisztán, mintha ezzel akarta volna méltóképp tolmácsolni a fülünk számára a szerző keze írásának szépségét.

1

Úgy emlékszem vissza mindennek a kezdetére, mint egymást váltogató felszárnyalásokra és aláhanyatlásokra, a jóleső és a szorongató szívdobbanások hinta-inga-játékára. A városban, miután örömest igent mondtam ajánlatára, tagadhatatlanul volt néhány rossz napom: újra tele voltam kétségekkel, sőt, biztosan éreztem, hogy hibát követtem el. Hosszú órákat töltöttem ebben a lelkiállapotban egy zötyögő-himbálózó postakocsin, míg meg nem érkeztem arra a megállóhelyre, ahol a házból értem küldött járműnek kellett várakoznia rám. Megígérték, hogy gondoskodni fognak róla, és valóban, a júniusi késő délutánon egy kényelmes cséza várt. Ebben az órában, ezen a csodás napon, ahogy vitt a kocsi a tájon át, mely nyári pompájával szinte barátságosan köszöntött, újjáéledt a bátorságom, és mikor a házhoz vezető útra kanyarodtunk, egyenesen szárnyra kapott, alighanem ezzel is csak azt bizonyítva, hogy előzőleg milyen mélyponton volt. Úgy látszik, olyan lehangoló látványra készültem fel - vagy legalábbis ettől félhettem -, hogy a ház megpillantása kellemes meglepetést okozott. Emlékszem, milyen tökéletesen megnyugtató volt a széles, tiszta homlokzat a nyitott ablakokkal, új függönyökkel és az ablakból kifelé néző szobalányokkal; emlékszem a pázsitra, a tarkálló virágokra, a kerekek csikorgására a kavicson, a sűrű lombkoronákra és fölöttük az aranyló égen körözgető és károgó varjakra. Az egész olyan nagyszabású volt, hogy nem is emlékeztetett az én szerény vidéki otthonomra - az ajtóban pedig, egy kislányt vezetve, máris megjelent egy tisztelettudó asszonyság, és olyan mély meghajlással üdvözölt, mintha a ház úrnője vagy valamilyen előkelő látogató lennék. A Harley Streeten hallottak után mindent kisebbnek képzeltem, és most, mikor visszagondoltam a beszélgetésre, még tökéletesebb úriembernek éreztem a tulajdonost, és ez azt sejtette, hogy még több jóban lesz részem, mint amennyit megígért.

Másnapig nem is tért vissza a rosszkedvem, mert a következő órákat felejthetetlenné tette az, hogy megismerkedtem kisebbik tanítványommal. A kislány, aki Mrs. Grose társaságában jelent meg, annyira elbűvölő volt már első látásra is, hogy nagy szerencsének tartottam, hogy vele kell majd foglalkoznom. Ilyen szép gyereket nem láttam még életemben, és később csodálkoztam is, miért nem beszélt többet róla a munkaadóm. Keveset aludtam azon az éjszakán, túlontúl izgatott voltam; és ahogy visszagondolok rá, magam is megütköztem rajta, hogy ez a nyugtalan érzés megmaradt bennem, hozzáadódott ahhoz a jóleső érzéshez, hogy olyan őszinte szívélyességgel fogadtak. A tágas, szép szoba, az egyik legszebb a házban, a hatalmas, királynői ágy, mert valósággal annak éreztem, a földig érő, mintás függönyök, a hosszú tükrök, melyekben életemben először tetőtől talpig megnézhettem magam, ezek mind, mind - még a rám váró kötelesség rendkívüli vonzereje is - ráadásnak számítottak. Az első pillanattól fogva ugyanígy ráadásnak számított az is, hogy Mrs. Grose-zal jól meg fogjuk érteni egymást, hiszen attól tartok, még az úton, a kocsiban is, elég sokat tűnődtem ezen. Egyetlen olyan dolog volt akkor, a kezdet kezdetén, ami újra megriaszthatott volna: az a tagadhatatlan tény, hogy Mrs. Grose szokatlan módon megörült az érkezésemnek. Félóra alatt rádöbbentem, hogy ez a termetes, egyszerű, igénytelen, tiszta, életerős asszony annyira örül, hogy már szemlátomást arra vigyáz, nehogy túlságosan is elárulja boldogságát. Már akkor elcsodálkoztam rajta, miért palástolja, és ez, ha alaposabban végiggondolom, ha gyanút fogok, csakugyan joggal nyugtalaníthatott volna.

Annál vigasztalóbb tudat volt, hogy semmilyen kellemetlen érzés nem furakodhat közém és a kislány örömtől sugárzó lénye közé, hiszen - inkább, mint bármi más - az ő angyali szépsége okozta azt a nyugtalanságot, ami még hajnal előtt arra késztetett, hogy felkeljek, és helyzetemen, kilátásaimon tűnődve fel-alá járkáljak a szobában; hogy megcsodáljam a nyári hajnal derengését a nyitott ablakból, szemügyre vegyem a ház többi részét, már amennyit láthattam belőle, és hogy figyeljek, mialatt a tovatűnő szürkületben az első madarak csiripelni kezdtek, nem ismétlődik-e néhány olyan, kevésbé természetesnek tetsző hang, amelyet korábban nem is kintről, hanem bentről, az épületből véltem hallani. Egyszer azt éreztem, hogy a távolban halkan egy kisgyerek sír; aztán pedig, még félig öntudatlanul, összerezzentem, mert könnyű lépteket hallottam az ajtóm előtt, a folyosón. De ezek a képzelgések nem voltak elég elevenek, meg is feledkeztem róluk, és csak más, későbbi események fényében - inkább azt kellene mondanom, hogy árnyékában - jutottak most újra eszembe. Mindenesetre a kis Flora nevelése, gondozása, "formálása" szép és hasznos élet reményével kecsegtetett. Odalent meg is egyeztünk, hogy az első éjszaka után természetesen velem fog lakni, kis fehér ágyát át is vitték e célból az én szobámba. Teljesen magamra vállaltam a gyerekek gondozását, és csak azért maradt még egyszer és utoljára Mrs. Grose-zal, mert figyelembe vettük, hogy én még szükségszerűen idegen vagyok neki, ő pedig félénk természetű. De félénksége ellenére - amit egyébiránt furcsa módon roppant bátran és becsületesen tűrt, és megengedte, a tudatosság minden zavaró jele nélkül, valóban, szinte Rafael isteni gyermekeinek mélyről jövő, édes komolyságával, hogy beszéljünk róla, tekintettel legyünk rá, és határozzunk felőle - biztos voltam benne, hogy hamarosan megszeret. Részben emiatt szerettem magát Mrs. Grose-t is: láttam, hogy gyönyörűsége telik abban, mennyire rajongok és lelkesedem kis tanítványomért, mikor ott ülünk a vacsoránál, négy szál gyertya mellett, és a kislány magas székéről, kendővel a nyakában vidáman néz szembe velem a gyertyák közt, a kenyér és tej fölött. Természetesen Flora jelenlétében számos dologról csak hálás és csodálkozó pillantásokat válthattunk, homályos és célozgató szavakat.

- És a kisfiú? Hasonlít-e hozzá? Ő is ennyire figyelemre méltó?

Nem szabad, ezt már leszögeztük egymás között, szembe dicsérni a gyereket.

- Igen, kisasszony, roppant figyelemre méltó. És ha erről itt jó véleménnyel van... - Mrs. Grose csak állt ott, tányérral a kezében, sugárzó arccal bámulva kis társunkra; ő pedig hol egyikünkre, hol másikunkra emelte ártatlan, nyugodt és tiszta tekintetét, amely semmi olyasmit nem tartalmazott, ami belénk fojtotta volna a szót.

- Igen, ha jó véleménnyel vagyok róla?

- Akkor a fiatalembertől egyenesen el lesz ragadtatva!

- Azt hiszem, épp erre vágyom... hogy el legyek ragadtatva. Különben is attól félek - emlékszem, úgy éreztem, hozzá kell tennem ennyit -, hogy engem elég könnyű elragadni. Már Londonban el voltam ragadtatva!

Most is a szemem előtt lebeg Mrs. Grose széles arca, ahogy mindezt megemészti.

- A Harley Streeten?

- A Harley Streeten.

- Hát kisasszony, nem maga az első... És nem is maga lesz az utolsó.

- Ó, nem vagyok annyira beképzelt - sikerült felnevetnem -, hogy azt higgyem, én vagyok az egyetlen. Szó, ami szó, ha jól értettem, a másik tanítványom holnap érkezik.

- Nem holnap. Pénteken, kisasszony. Ő is, akárcsak maga, postakocsin jön, a kocsis vigyáz rá, és a megállóhelyen őt is várja majd a cséza.

Rögtön kijelentettem, hogy az lenne a leghelyesebb és egyszersmind a legbarátságosabb és legkellemesebb is, ha én várnék rá a húgocskájával együtt a postakocsi érkezésekor; Mrs. Grose olyan lelkesen támogatta elgondolásomat, hogy magatartását nyugodtan egyfajta fogadalomnak tekinthettem - és istennek hála, sohasem szegte meg! -, hogy minden kérdésben tökéletesen egyet fogunk érteni. Igen, ez az asszony örült, hogy én most itt vagyok.

Úgy hiszem, azt, amit másnap éreztem, mégsem nevezhetem egyszerűen a megérkezés örömét követő természetes visszahatásnak: talán az okozott egy kis nyomasztó érzést, hogy alaposabban szemügyre vettem, megértettem és végiggondoltam tennivalóimat, tisztába jöttem valóságos arányaival. Olyan sok és olyan sokféle volt, hogy szinte készületlenül ért, és súlyuk alatt egyszerre töltött el a félelem és büszkeség! Ebben a lelkiállapotban bizonyára némi késedelmet szenvedtek a kislány tanulnivalói; arra gondoltam, hogy első teendőm minden ügyességemet latba vetve megnyerni a gyerek szívét, elérni a lehető legfinomabb eszközökkel, hogy megbarátkozzék velem. Kószálással töltöttük az egész napot; nagy örömére úgy állapodtunk meg, hogy ő és csakis ő mutathatja meg az egész házat. Meg is mutatta, lépésről lépésre, szobáról szobára és titokról titokra, kedves, mulatságos és gyermeteg szavakkal - és azzal az eredménnyel, hogy félóra sem telt bele, máris roppant jó barátok lettünk. Egész körutunk alatt csodálattal adóztam, hiszen olyan aprócska volt még, maga biztosságának és bátorságának, annak, ahogy üres szobákban és sötét folyosókon, tekervényes lépcsőkön, ahol meg-meg kellett állnom, sőt még egy öreg, lőrésekkel ellátott szögletes torony tetején is, ahol szédülés fogott el, mondom, tehát annak, ahogy ezt a sok mindent készségesen elmesélte, és hogy többet beszélt, mint amennyit kérdezett; annak, ahogy gyerekhangjának csengő muzsikájával vezetett. Nem láttam Blyt, amióta eljöttem onnét, és ma, idősebb és tapasztaltabb szememmel, bizonyára jóval kisebbnek látnám. De mikor apró útikalauzom aranyszőke hajával és kék ruhájában ott táncolt előttem a fordulókban, és tipegett végig a folyosókon, úgy éreztem, mintha elvarázsolt kastélyban járnék, amelyben egy rózsás ki kobold lakik, olyan helyen, ami a gyermeki lélek örömére valahogy a tündérregékből, mesekönyvekből nyerte a tulajdonságait. Lehet, hogy egy mesekönyvre borulva elaludtam, és most álmodom? Nem, egyszerűen egy nagy, régi, csúnya, de kényelmes házban voltam, amely néhány jellegzetes vonást - részben átépítve, részben változatlanul felhasználva - őrzött egy még régibb épületből, és úgy képzeltem, éppannyira elveszünk és eltűnünk benne, mint az a néhány utas egy hatalmas, úszó hajón. De, bármilyen különös volt is, én tartottam kezemben a kormányt.

2

Erre akkor döbbentem rá, amikor két nap múlva Florával kikocsiztam, hogy fogadjuk, mint Mrs. Grose mondta, a fiatalurat; annál is inkább, mert teljesen felkavart egy váratlan esemény, amely a második este történt. Az első nap nagyjából-egészében, mint már mondtam is, megnyugtató volt; mégis meg kellett érnem, hogy más hangnemben érjen véget. Azon az estén a postazsákban - jó későn érkezett - akadt egy levél az én számomra is; a munkaadóm írta, s csak pár sorból állt, de kiderült, hogy van a borítékban egy neki szóló levél is, érintetlen pecséttel. "Úgy látom, hogy ezt az iskolaigazgató írta, az iskolaigazgató pedig roppant unalmas fickó. Olvassa el, kérem; intézze el; de nehogy aztán beszámoljon róla! Egyetlen szóval sem. Elutaztam!" Nagy erőfeszítéssel feltörtem a pecsétet - olyan naggyal, hogy jó sok időbe telt, míg egyáltalán rá tudtam keríteni a sort; végül is felvittem a kibontatlan üzenetet a szobámba, és csak közvetlenül lefekvés előtt rohamoztam meg. Jobb lett volna, ha várok másnap reggelig, mert neki köszönhettem második álmatlan éjszakámat. Másnap azután nagyon le voltam törve, mert nem volt kihez fordulnom, és ez az érzés végtére is annyira elhatalmasodott rajtam, hogy rászántam magam: legalább Mrs. Grose-nak kiöntöm a szívemet.

- Mit jelentsen ez? A gyereket elbocsátották az iskolából.

Észrevettem, milyen jelentőségteljesen néz rám, egy pillanatra: utána jól láthatóan iparkodott úgy viselkedni, mintha egy szót sem értene az egészből.

- De hát a többit is...

- Hazaküldik... igen. De csak a szünetre. Miles pedig nem mehet vissza soha többet.

Figyeltem, és ő bűntudatosan elvörösödött.

- Nem akarják visszavenni?

- A leghatározottabban megtagadják.

Most megint rám emelte a szemét, mert eddig lesütötte; láttam, hogy tele van könnyel, igazi könnyekkel.

- Mit csinált?

Haboztam; végül is úgy láttam legjobbnak, ha egyszerűen odaadom neki a levelet; ő azonban, ahelyett, hogy elvette volna, a háta mögé kapta a kezét. Szomorúan nemet intett a fejével.

- Nem illet ez engem, kisasszony.

Szóval a tanácsadóm nem tud olvasni! Megrázkódtam, tőlem telhetőleg iparkodtam jóvátenni az elkövetett hibát, és újra szétnyitottam a levelet, hogy felolvassam; de aztán meginogtam az elhatározásomban, megint csak összehajtottam, és visszacsúsztattam a zsebembe.

- És igazán rossz?

Még mindig könnyes volt a szeme.

- Azt írják róla az urak?

- Nem bocsátkoznak részletekbe. Egyszerűen csak sajnálkozásuknak adnak kifejezést, hogy a továbbiakban nincs módjuk foglalkozni a gyerekkel. Ez nem jelenthet mást.

Mrs. Grose néma izgalommal figyelt; nem mert megkérdezni, mit is jelenthet akkor; én pedig mindjárt folytattam is, hogy legyen egy kis összefüggés a dolgok közt, és hogy kihasználjam azt a segítséget, amit puszta jelenléte jelentett számomra.

- Hogy megrontja a többieket.

Erre, az egyszerű emberek gyors hangulatváltozásával, váratlanul felcsattant:

- Miles fiatalúr? Hogy ő megrontja...

Annyi jóhiszeműség áradt a szavaiból, hogy bár még nem is láttam a gyereket, alapos félelmeimtől sarkallva örömmel kapaszkodtam abba, milyen képtelen is ez a gondolat. Hogy kedvére tegyek, csak ennyit mondtam gúnyosan:

- Szegény ártatlan kis iskolatársai!

- De hát szörnyűség - sopánkodott Mrs. Grose - ilyen borzalmas dolgokat mondani. Hiszen alig tízesztendős.

- Igen, hogyne; ez egyszerűen hihetetlen.

Szemmel láthatóan hálás volt ezért a kijelentésért.

- Először nézze csak meg magának, kisasszony, aztán higgye el!

Máris újra elfogott a türelmetlenség, hogy lássam: és ez még csak a kezdete volt annak a kíváncsiságnak, mely a következő órákban csaknem fájdalommá erősödött. Mrs. Grose tisztában volt azzal, észrevettem, hogy milyen hatást gyakoroltak rám a szavai, és igyekezett a helyzetet erélyesen kihasználni.

- Ennyi fáradsággal még a kisasszonykáról is ezt hihetné. A drága... - tette hozzá a következő pillanatban - vessen már rá egy pillantást!

Megfordultam, és láttam, hogy Flora, akit tíz perccel ezelőtt egy árkus papír, egy ceruza és lemásolni való "szép kerek O betűk" társaságában hagytam a tanulószobában, megjelenik a nyitott ajtóban. Ezzel árulta el, a maga módján, mennyire tartózkodik minden kellemetlen kötelességtől, mégis akkora gyermeki rajongással sugárzott rám, mintha az egész csak az én személyem iránt érzett ragaszkodás következménye volna, mintha emiatt érezné feltétlenül szükségesnek, hogy utánam jöjjön. Nem is volt többre szükségem, hogy átlássam Mrs. Grose hasonlatának igazságát, felkaptam védencemet, elárasztottam csókjaimmal, beléjük rejtve megkönnyebbült zokogásom.

A nap további részében mégis kerestem az alkalmat, hogy újra közel férkőzhessek társnőmhöz, különösen estefelé, mikor az az érzésem támadt, hogy valósággal kerül engem. Emlékszem, utolértem a lépcsőn; együtt mentünk le, és a lépcső alján megállítottam, megfogtam a karját.

- Amit délben mondott, úgy tekintem, mint valami nyilatkozatot, hogy a maga tudomása szerint a gyerek sosem volt rossz.

Hátravetette a fejét; mostanra már szemlátomást és igazán becsületesen kialakította a maga álláspontját.

- Jaj, hogy tudomásom szerint... Nem, ezt nem mondhatom!

Ez megint felkavart.

- Szóval, tud arról, hogy...?

- Igen, kisasszony, istennek legyen hála!

Gondolkodtam egy kicsit rajta, és beletörődtem.

- Vagyis úgy érti, hogy az a fiú, aki sosem...

- Azt én nem is veszem fiúszámba!

Egyre inkább sarokba szorítottam.

- Szereti, ha van bennük annyi elevenség, hogy akár rosszak is legyenek? - aztán, meg sem várva a válaszát, mohón kimondtam: - Én is! De nem addig a mértékig, hogy megfertőzzön...

- Hogy megfertőzzön?

A nagy szó, amit használtam, zavarba ejtette. Megmagyaráztam.

- Hogy megrontson...

Nagyot nézett, mikor végre felfogta a szó értelmét; de csak valami furcsa kacagás szakadt ki belőle.

- Attól fél, hogy megrontja magát?

Olyan merészen, olyan jó humorral tette fel a kérdést, hogy elnevettem magam, bár nevetésem az övé mellett aligha hatott természetesnek, és azt se bántam, ha egy pillanatra nevetségesnek látszom.

Másnap, mikor már közeledett a kocsi indulásának az ideje, megint előhozakodtam a témával, de más oldalról.

- Milyen volt az a hölgy, aki előttem volt itt?

- A nevelőnő? Ő is fiatal volt és csinos... majdnem olyan fiatal és majdnem olyan csinos, mint a kisasszony.

- Remélem, hogy hasznát is vette a fiatalságának és szépségének! - vetettem oda. - Úgy látszik, ő szereti, ha csinosak és fiatalok vagyunk!

- Szerette bizony - helyeselt Mrs. Grose -, már ő mindenkit csak így szeretett. - Alig mondta ki ezt, már szívta volna is vissza. - Úgy értem, hogy így szereti ő... a gazda.

Meglepődtem.

- De hát kiről beszélt az előbb?

Értetlenül nézett rám, de elvörösödött.

- Hát róla.

- A gazdáról?

- Ki másról?

Nyilvánvalóan nem lehetett másról szó, és a következő pillanatban már nyoma sem volt annak a korábbi érzésemnek, hogy Mrs. Grose véletlenül többet árult el, mint amennyit akart; ezért csak az után kérdezősködtem, amit valóban meg akartam tudni.

- Nem vett észre a másik kisasszony valami olyat a fiúcskánál, ami...?

- Ami nem volt rendjén? Sosem mondott ilyesfélét.

Kételkedtem benne, de aztán erőt vettem magamon.

- És elég körültekintő volt... elég gondos?

Mrs. Grose megpróbált lelkiismeretesen válaszolni.

- Bizonyos dolgokban... igen.

- De nem mindenben?

Megint elgondolkozott.

- Hát, kisasszony... ő már elment. Nem fogok pletykálkodni.

- Tökéletesen megértem magát - feleltem sietve, de egy pillanatnyi szünet után mégiscsak úgy éreztem, hogy jogom van tovább faggatózni: - Itt halt meg?

- Nem... elment.

Volt valami Mrs. Grose kurta válaszában, ami valahogy kétértelműen hatott.

- Elment meghalni?

Mrs. Grose mereven kinézett az ablakon, de én úgy éreztem, hogy legalábbis elméletben, jogom van megtudni, mi szokott a Blyban szolgáló fiatal lányokkal történni.

- Úgy érti, hogy megbetegedett és hazament?

- Már amennyire meg lehet ítélni, nem lett ő itt, ebben a házban beteg. Az év végén eltávozott, azt mondta, hogy hazamegy egy kis szabadságra, ez pedig annyi idő után járt is neki. Akkor felvettünk egy fiatalasszonyt... egy dajkát, aki aztán tovább is itt maradt: ügyes és rendes lány volt; erre a szünetre aztán ő vállalta a gyerekeket. De a mi kisasszonyunk csak nem jött vissza, és amikor már nagyon vártuk, üzente a gazda, hogy meghalt.

Tovább kényszerítettem.

- De miben?

- Azt nem mondta meg! De ha megengedi, kisasszony - mondta Mrs. Grose -, most már mennék a dolgom után.

3

Az a tény, hogy gondjaim közepette így hátat fordított nekem, szerencsére nem számított olyan nyers visszautasításnak, amely határt szabhatott volna egymás iránti kölcsönös megbecsülésünk elmélyülésének. Ámulatom és elképedésem, mikor hazahoztam a kis Milest, még közelebb hozott bennünket egymáshoz: annyira felháborítónak ítéltem, hogy egy ilyen gyermeket, mint aki az imént elém került, valósággal kiátkozzanak. Kissé késve érkeztem az állomásra, és mihelyt megpillantottam a kocsma előtt álldogálva - mert ott szállt le a postakocsiról -, amint sóvárogva keres engem a szemével, azonnal láttam, hogy ő is, mint a húga, törékeny, tiszta, teste-lelke sugárzóan ártatlan. Hihetetlenül szép gyerek volt - és Mrs. Grose telibe talált, mikor azt mondta, hogy nem is lehet mást érezni iránta csak valamiféle gyengédségi rohamot. Megvolt benne egyfajta, szavakkal alig kifejezhető isteni tulajdonság, mellyel, ilyen tökéletes fokon, egyetlen gyermeknél sem találkoztam, és ami miatt már akkor és ott rögtön a szívembe zártam: az áradt belőle, hogy semmit sem ismer a világon, csak a szeretetet. Rossz hírnevet ennél több édes ártatlansággal aligha lehet viselni; úgyhogy mire visszatértünk Blyba, a szobámban egy fiók mélyén heverő szörnyű levél gondolata már pusztán valamilyen döbbent megrökönyödést - ha ugyan nem felháborodást - váltott ki belőlem. Mihelyt néhány szót válthattam négyszemközt Mrs. Grose-zal, megmondtam neki, hogy nevetségesnek tartom az egészet.

Rögtön megértett.

- Arra a förtelmes vádra gondol?

- Egy pillanatra sem hiszek benne. Kedvesem, vessen csak rá egy pillantást!

Mosolyogva vette tudomásul, hogy felfedeztem, milyen kedves ez a gyermek.

- Nem is teszek egyebet, kisasszony, efelől biztosíthatom! És mit fog ezek után válaszolni? - tette hozzá rögtön.

- Hogy mit válaszolok a levélre? - Már döntöttem. - Semmit.

- És a nagybátyjának?

Határozott voltam.

- Semmit.

- És a fiúcskának?

Csodálatos voltam.

- Semmit.

Gondosan megtörölte a száját a kötényével.

- Akkor én magával tartok. Kibírjuk mi ezt is.

- Kibírjuk mi ezt is! - visszhangoztam buzgón, és hogy fogadalmunkat megpecsételjük, megszorítottam a kezét.

Mrs. Grose egy pillanatig nem ereszt el, aztán a szabad kezével megint gyorsan a szájához kapta a kötényét.

- Nem venné tolakodásnak, kisasszony, ha...

- Ha megcsókolna? Dehogy! - vontam magamhoz ezt a derék teremtést, és miután megöleltük egymást, mint jó testvérekhez illik, még erősebbnek éreztük magunkat és felháborodásunkat.

Egyelőre ez történt tehát; de ezek a napok annyira zsúfoltak voltak, hogy mikor most fel akarom idézni őket, minden művészetemre szükség van, hogy meg tudjam különböztetni őket egymástól. Amire leginkább döbbenten nézek vissza, az a tény, hogy belenyugodtam ebbe a helyzetbe. Vállaltam társammal együtt, hogy "kibírjuk mi ezt is", és nyilvánvalóan valamilyen varázslat tartott igézetében, ami elterelte figyelmem az efféle próbálkozás nehézségeiről, messzire ágazó és bonyolult szövevényeiről. Hátára emelt a rajongás és a szánalom hatalmas hulláma. Tudatlanságomban, zavaromban, talán önmagamat is becsapva, egyszerű feladatnak éreztem azt, hogy boldoguljak ezzel a fiúcskával, akinek a nevelése tulajdonképp csak most veszi kezdetét. Ma már arra sem tudok visszaemlékezni, milyen terveket kovácsoltam a szünet utánra, Miles tanulmányainak folytatására. Abban valamennyien egyetértettünk, hogy ezen a gyönyörű nyáron én fogom majd tanítani: de ahogy visszagondolok rá, heteken keresztül inkább én tanultam. Megtanultam valamit - legalábbis eleinte -, amire addig szűk korlátok közé szorított életemben nem volt lehetőségem: megtanultam, hogy vidámnak kell lenni, sőt mulatságosnak, és nem szabad a holnappal törődni. Ekkor éreztem először egy bizonyos értelemben, hogy megismerkedtem a szabadsággal, a nagy távlatokkal, a szabad levegővel, a nyár muzsikájával, és a természet titkaival. És itt én voltam a nagy tekintély - és ez a nagy tekintély édes érzés volt. Igen, csapda volt - nem gonoszul kitervelt, de mély -, csapda a képzeletem, az érzékenységem, talán még a hiúságom számára is; minden tulajdonságom számára, amit egyáltalán izgalomba lehetett hozni. A legjobb hasonlat, amit mondhatok rá: nem álltam résen. A gyerekek alig okoztak gondot nekem, szelídségük egyenesen elképesztő volt. Néha eltűnődtem azon - de ilyenkor is csak homályosan és összefüggéstelenül -, hogy mit is tartogat számukra a kegyetlen jövő (mert minden jövő kegyetlen!), és hogy talán még meg is sebzi őket. A gyerekek majd kicsattantak a boldogságtól és egészségtől; én mégis úgy éreztem, mintha két kis mágnást, két királyi vérből származó herceget gondoznék, akik számára mindent, hogy helyes legyen, körül kell határolni, változatlanul meg kell tartani, így hát a kettőjük jövőjének számomra évek múltán is egyetlen elképzelhető külső kerete ugyanez a kert, ugyanez a park volt, legföljebb romantikusan, valóban királyi módon felnagyítva. Persze, az sem lehetetlen, hogy a később bekövetkező dolgok adták meg ezeknek a korai pillanatoknak a nyugalom varázsát - a néma csendét, amelyben készülődik vagy lesben áll valami. És a változás valóban úgy tört ránk, mint egy fenevad.

Az első hetekben hosszúak voltak a nappalok; gyakran a legszebb napokon, megkaptam tőlük valamit, amit "az én órámnak" hívtam, azt az órát, amikor tanítványaim megitták az esti teájukat és lefeküdtek, és nekem volt még egy kis időm, mielőtt nyugovóra tértem, önmagam számára. Bármennyire szerettem is társaimat, az egész napból mégis ez az óra volt a legkellemesebb; kivált olyankor, mikor halványulni kezdett a napvilág - inkább talán azt mondhatnám, mikor a nap már éppen hogy csak fenn volt, és a vörös égboltról, a vén fák közül az utolsó madarak utolsó kiáltásait lehetett hallani -, és én kisétálhattam a parkba, és szinte a tulajdonos érzésével, ami mulattatott is, hízelgett is nekem, élvezhettem a birtok szépségét és méltóságát. Örömömre szolgált, hogy ezekben a percekben azt éreztem: nyugodt vagyok, és helyesen cselekedtem; talán arra is gondoltam, hogy tapintatommal, nyugodt, józan eszemmel és feltétlen megbízhatóságommal örömöt okozhatok - ha ugyan valaha gondolt erre! - annak a férfinak is, akinek a kedvéért hajlandó voltam mindenre. Hogy azt teszem, amit ő buzgón remélt, sőt, egyenesen kért is tőlem, és hogy végül is képes vagyok rá, hogy megtegyem, még nagyobb örömöt jelentett, mint amilyet vártam. Röviden azt mondhatnám, hogy tetszelegtem magamnak a figyelemre méltó fiatal nő szerepében, és az a meggyőződés vigasztalt, hogy kitűnő tulajdonságaim még nyíltabban is meg fognak mutatkozni. Nos, valóban szükségem is volt erre a "figyelemreméltóságra", hogy szembe tudjak nézni azokkal a figyelemre méltó dolgokkal, melyek máris hírt adtak létezésükről.

Egy délután történt, "az én órám" kellős közepén: a gyerekeket már ágyba bújtattuk, én pedig kijöttem egy kis sétára. Kóborlásaim során mindig arra gondoltam, és most sem rettenek vissza attól, hogy megemlítsem: milyen szép lenne, akár egy szép mese, ha hirtelen találkoznék valakivel. Valaki felbukkanna az egyik ösvény kanyarulatában, ott állna előttem, és mosolyogva és helyeslően bólogatna. Nem is kértem többet, csak ennyit - csak azt, hogy tudjon róla; és egyetlen dolog igazolhatta, hogy tényleg tud is róla: ha látom is ezt, ennek a kedves tükröződését az ő csinos arcán. Éppen ez lebegett előttem - természetesen az arcára gondolok - az egyik első ilyen alkalommal, egy hosszú júniusi nap végén, mikor kiléptem a fák közül, és hirtelen meg kellett torpannom: megláttam a házat. A lábam a földbe gyökerezett - nagyobb izgalmat okozott nekem, mint bármilyen más látvány -, mert rádöbbentem, hogy egy szempillantás alatt valósággá változott, amiről ábrándoztam. Ott állt - de messzire tőlem, túl a pázsiton, annak a toronynak a tetején, amelyikre az első délelőttön a kis Flora vezetett fel. Két torony volt - négyszögletes építmények, képtelen, csipkés oromzattal -, és bár alig láttam köztük különbséget, mégis, ki tudja miért, öreg toronynak és új toronynak hívták őket. A ház két végén magasodtak, és építészeti képtelenségüket bizonyos mértékig valószínűleg az enyhítette, hogy azért nem teljesen szervetlenül illeszkedtek az épülethez, nem voltak túl rátartian magasak, talmi régiességük pedig a ma már tiszteletre méltó múltnak számító romantikus korból származott. Mindig megbámultam őket, és képzelődtem róluk, mert a csipkés oromzat pompájában valamennyien szívesen gyönyörködtünk, kiváltképp a szürkület derengésében; de a férfi, akit előzőleg oly gyakran megidéztem, valahogy mégsem volt a helyén ott, abban a magasságban.

Mikor megpillantottam a tiszta alkonyi fényben, emlékszem, hogy kétszer is elakadt a lélegzetem: gyors egymásutánban és jól megkülönböztethetően két meglepetés ért. A második kíméletlenül rádöbbentett arra, hogy az előbb tévedtem: a férfi, aki most a szemembe néz, nem az, akinek hittem. Úgy megriadtam ettől a látványtól, hogy ennyi év után sincs semmi, ami feledtetni tudná. Ismeretlen férfi elhagyatott helyen - magányosan felnőtt lány joggal ijed meg tőle; és a velem szemben álló alak - néhány másodperc alatt megbizonyosodtam róla - nem az volt, akinek képe lelkemben élt; nem is ismertem. Nem láttam a Harley Streeten, nem láttam sehol és semmikor. És hihetetlenül furcsa: a hely egyetlen pillanat alatt, és éppen annak eredményeképpen, hogy ez az alak megjelent, teljesen elhagyatottá vált. Most, mikor olyan megfontoltan számolok be mindenről, mint még soha, újra átérzem, amit abban a pillanatban éreztem. Miközben tudomásul vettem, amit tudomásul kellett vennem, mintha minden élet megállott volna azon a környéken. Újra hallom most, írás közben, azt a halálos némaságot, melybe az esti hangok belefúltak. Nem károgtak már a varjak az aranyló égen, és a barátságos alkonyi óra egy - elmondhatatlanul iszonyú - percre elvesztette minden hangját. Semmi más változást nem vettem észre, hacsak azt nem, hogy hallatlanul élesen láttam mindent. Az arany fény még ott ragyogott az égen, a levegő tiszta volt, és a férfit, aki az oromdíszek fölött rám vetette tekintetét, olyan világosan láttam, mint valami bekeretezett képet. Hihetetlen gyorsasággal végiggondoltam, ki mindenki lehetne ő, de egyikük sem volt. Elég soká néztünk farkasszemet ilyen távolságból ahhoz, hogy közben kétségbeesetten törhessem a fejem: mégis ki lehet - és amikor láttam, hogy nem tudom megmondani, elfogott a döbbenet, és ez az érzés néhány pillanat alatt igazi kétségbeeséssé erősödött.

Így utólag, figyelembe véve bizonyos dolgokat, tudom, az a nagy kérdés, vagy legalábbis az egyik nagy kérdés, hogy mennyi ideig tartott ez a néhány pillanat. Nos, ez az én esetem, bármit gondoljanak is róla, tartott annyi ideig, amíg vagy egy tucat magyarázattal próbálkoztam, bár egyik sem bizonyult használhatónak: mondjuk, hogy van valaki a házban - de vajon mióta? -, akinek a létezéséről nem tudok. Tartott annyi ideig, hogy meg is sértődjem egy kicsit, hiszen az effajta tudatlanság, egy ilyen ember létezése sehogy sem fért össze bizalmi állásommal. Tartott annyi ideig, hogy a látogató, aki valamilyen furcsa szabadossággal, szinte családiasan, emlékszem, még kalapot sem viselt, ugyanolyan kérdően, ugyanolyan kíváncsian méregessen engem a gyengülő fényben, mint jelenlététől ingerelve én is őt. Túl messze voltunk ahhoz, hogy odaszóljunk egymásnak, de volt egy olyan pillanat, amikor, ha közelebb vagyunk, a kölcsönös, leplezetlen bámészkodás után valamilyen szóval megtörtük volna a csendet. A férfi ott állt a háztól távolabb eső sarokban, szálfa egyenesen, és ahogy láttam, mindkét kezével a párkányzatra támaszkodva. Olyan tisztán láttam őt, mint most a betűket e papíron; aztán egy perc múlva, pontosabban úgy, mintha ez is szervesen hozzátartozna a jelenethez, lassan helyet változtatott, átment a másik sarokba, és közben szakadatlanul rajtam tartotta a szemét. Igen, világosan éreztem, hogy útja során egyetlen pillanatra se vette le rólam a szemét, és most is látom, hogyan vándorol a keze eközben egyik kőcsipkéről a másikra. A túlsó sarokban is megállt, de már nem olyan hosszú időre, és amikor eltávozott, még akkor is szemlátomást engem figyelt. Eltávozott; ez volt minden, amit tudtam.

4

Nem mintha nem vártam volna tovább is, hiszen a látvány nemcsak felkavart, hanem valósággal oda is cövekelt a földhöz. Csak nem lappang valamilyen "titok" Blyban: valamilyen rejtélyes Udolpho vagy egy eszét vesztett, titkon idezárt rokon? Nem tudnám megmondani, mennyi ideig törtem ilyesféléken a fejem, hogy mennyi ideig maradtam a kíváncsiságtól és félelemtől zavartan találkozásunk helyén; csak arra emlékszem, hogy mikor visszatértem a házba, már majdnem sötét volt. Közben bizonyára szorításban tartott és hajszolt az izgalom, mert legalább három mérföldet gyalogoltam a ház körül, de később annyival súlyosabb csapások értek, hogy riadalmamnak ez a puszta kezdete még csak egyfajta elviselhető borzongást jelentett. A legkülönösebb az volt az egészben - mert hiszen különös volt az egész -, amire bent a házban Mrs. Grose-zal való találkozásomkor döbbentem rá. A kép a megszokott sorrendben születik most újjá bennem, ahogy akkor visszatérve láttam a faborítású, tágas, fehér termet, a lámpafény ragyogásában, az arcképekkel és a vörös szőnyeggel, no és barátnőm jóindulatú és csodálkozó arckifejezését, mely rögtön elárulta, mennyire hiányoztam már neki. Mihelyt láttam ezt a jámbor örömöt, ezt a leplezetlen megkönnyebbülést, éreztem, hogy semmit sem tud arról, amit elmondhatnék neki. Nem gyanítottam, hogy ez a megnyugtató arc voltaképp kérdőre von, és számomra az jelezte a látottak fontosságát, hogy haboztam beszélni róla. Az egész történet legérzékenyebb pontja éppen az volt, hogy félelmem tényleges kezdete úgyszólván egybeesett azzal az ösztönös szándékkal, hogy kímélni akartam a társamat. Ott, a pompás előcsarnokban, Mrs. Grose rám szegeződő tekintete alatt, egy akkor még meg sem fogalmazható kiváltó ok valóságos belső forrongást indított meg bennem - valamilyen homályos magyarázatot adtam kései visszatértemre és az éjszaka szépségét, a sűrű harmatot és átnedvesedett lábbelimet emlegetve, a lehető leggyorsabban szobámba siettem.

Szobámban már egész másféleképp láttam a dolgokat: itt, napok múlva, már nagyon is különös történetnek tartottam. Mindennap voltak olyan órák - vagy legalábbis percek, szükség esetén a kötelesség elől ellopott percek -, amikor be kellett zárkóznom, hogy gondolkozzam. Nem mondhatnám, hogy annyira ideges voltam, hogy már nem is tudtam elviselni, inkább csak féltem, nagyon féltem attól, hogy az leszek; mert, tömören és világosan fogalmazva, tudomásul kellett vennem azt a tényt, hogy semmilyen magyarázat sem illik arra a látogatóra, akivel oly megmagyarázhatatlanul, de mégis úgy éreztem, oly meghitten foglalkoztam gondolataimban. Rövid idő alatt rájöttem, hogy ki lehet puhatolni, minden kérdezősködés és izgágaság nélkül is, vajon valamilyen házi bonyodalomról van-e szó. Az elszenvedett megrázkódtatás mintha még élesebbé tette volna az érzékeimet: három nap múlva, hála körültekintő figyelmemnek, már biztos voltam abban, hogy nem a cselédek szedtek rá, nem valamilyen "móka" áldozata vagyok. Bármi volt is az, amiről tudtam, a környezetemben levők semmit sem tudtak róla. Ezek után egyetlen értelmes magyarázat kínálkozott: valaki túl merész lépésre ragadtatta magát. Ezt ismételgettem minduntalan, valahányszor beosontam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Mindnyájan egy kellemetlen, tolakodó fickó áldozatai vagyunk: valamilyen gátlástalan utazó lehetett, aki észrevétlenül belopózott ide, mert érdeklik az ódon házak, gyönyörködött egy kicsit a látványban, mégpedig a legjobb helyről, és aztán, úgy ahogy jött, el is tűnt. Az, hogy olyan nyugodtan és hosszasan megbámult, nos, az is csak tapintatlanságát bizonyítja. Egy szó, mint száz, az a jó benne, hogy bizonyára nem fogjuk látni soha többé.

El kell ismernem, annyira jó dolog mégsem volt, hogy ne éreztem volna világosan: lényegében mégiscsak a munkám, nagyon kellemes munkám fontos egyedül nekem a világon. Ez az elragadó munka egyszerűen az életemet jelentette, Milesszal és Florával együtt, és éppen az tette olyan elragadóvá, hogy baj esetén valósággal belevethettem magam, minden bánatom elfeledni. Könnyű feladatom csábító volta állandó örömet okozott, és újra meg újra csodálkoznom kellett hajdani félelmeim hívságán, hiszen eleinte azt gondoltam, hogy munkám szürke és prózai lesz, és jó előre valóságos undort éreztem iránta. De látni lehetett, hogy szó sincs itt semmiféle szürkeségről és prózaiságról, semmiféle lélekölő robotról. Természetes, hogy kellemesnek érezzük azt a munkát, ami mindennap új gyönyörűséget jelent. Tele volt a gyerekszoba regényességével, a tanterem poézisével. Persze, ezzel nem akarom azt mondani, hogy csak regényeket és verseket tanultunk; de nem tudok más kifejezést arra az érdeklődésre, amit tanítványaim iránt éreztem. Nem tudok mást mondani, csak a következőt: ahelyett, hogy egyszerűen megszoktam volna őket - pedig csodálatos érzés ez a nevelőnő számára: a kedvesnővérek tanúsíthatják! -, állandóan új meg új felfedezéseket tettem. Egyetlen olyan terület volt, kétségtelen, ahol nem kínálkozott út és mód semmiféle felfedezésre: továbbra is sűrű homály borította a kisfiúnak az iskolában viselt dolgait. De rádöbbentem, valahogy megadatott nekem, hogy gyötrő kíváncsiság nélkül szemléljem ezt a rejtélyt. Talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy maga a gyermek tisztázta az egészet, méghozzá egyetlen szó nélkül. Nevetségessé tette az egész vádat. Végső következtetéseim igazságot szolgáltattak rózsálló ártatlanságának: túl kedves és túl nyíltszívű volt a kisszerű, undorító, szennyes iskolai élethez, és meg is adta érte az árát. Gondosan kielemeztem, hogy az ilyen jellembeli fölény, a kivételes egyéniség sugárzása kivétel nélkül minden esetben bosszúvágyat támaszt a többiekben - és ezek közé számítottam egyes ostoba és hitvány igazgatókat is.

Mindkét gyerek olyan szelíd volt (ez volt az egyetlen hibájuk, de ez sem tette Milest ügyefogyottá), hogy - hogyan is fejezzem ki? - szinte teljesen személytelenné és végképp megbüntethetetlenné váltak tőle. Olyanok voltak, mint a mesebeli angyalkák, akiken - legalábbis morálisan - nincs mit elfenekelni! Emlékszem, különösen Milesszal kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy egyszerűen nincs is múltja, története. Amúgy is "előélet" gyanánt csak valami hiányos kuszaságot várhatunk egy ilyen kisgyerektől, de ebben a gyönyörű fiúcskában volt valami különlegesen érzékeny és mégis különlegesen boldog vonás, amiről úgy éreztem (inkább, mint bármelyik hozzá hasonló korú ismerősömnél), hogy mindennap újraszületik. Egyetlen másodpercig sem szenvedett. Ez az én szememben világosan bizonyította, hogy sosem fenyítették meg. Ha gonosz lett volna, megkapta volna a magáét, következésképpen én is megkaptam volna a magamét: én is észrevettem volna, megtaláltam volna a nyomait, megéreztem volna a becstelen gyalázatot. De semmire sem sikerült rájönnöm, vagyis nem lehetett más, csak angyal. Sosem beszélt az iskoláról, egyetlen iskolatárs vagy tanár nevét sem említette; és ami engem illet, túl erősen dolgozott még bennem az undor, semhogy célzást tettem volna rá. Természetes, hogy én is valamilyen bűbáj hatása alá kerültem, de éppen az volt a szép benne, hogy teljesen tisztában is voltam ezzel. Átadtam magam ennek az érzésnek: orvosságot jelentett minden fájdalomra, és azokban a napokban bizony sok fájdalom ért. Nyugtalanító leveleket kaptam hazulról: otthon nagyon rosszul álltak a dolgok. De hát mit számít nekem a világ, mikor itt vannak a gyerekeim? Ezt a kérdést tettem fel újra meg újra magamnak, mikor visszahúzódtam a szobámba. Teljesen elkápráztatott, mennyire szeretetre méltóak.

Egy vasárnap aztán - hogy tovább szőjem mondanivalómat - annyi ideig és olyan erővel zuhogott az eső, hogy nem vonulhattunk ki még a templomba sem; éppen ezért meg is állapodtam Mrs. Grose-zal, hogy ha estére megjavul az idő, elmegyünk együtt a kései istentiszteletre. Szerencsére el is állt az eső, és én már készülődtem a sétához, ami vagy húsz percig tart, végig a parkon és a faluba vezető úton. Mikor lementem az előcsarnokba, hogy társnőmmel találkozzam, eszembe jutott, hogy megfeledkeztem a kesztyűmről, ami egy kis javításra szorult, és amit a délután folyamán valóban meg is javítottam - nem valami szép tőlem, de nyilvánosság előtt -, miközben a gyerekek vasárnapi teájukat iszogatták, a szokástól eltérően a "felnőtt" ebédlőben, a sárgaréz és a mahagónifa hűvös és tiszta szentélyében. Itt felejtettem a kesztyűket, és most vissza kellett mennem értük. Már szürkült, de azért még elég világos volt, és mihelyt a küszöbre tettem a lábam, máris megpillantottam a keresett tárgyat egy székben, a becsukott nagy ablak mellett, sőt azt is észrevettem, hogy valaki áll az ablak túlsó oldalán, és merőn néz befelé. Egy lépést tettem előre, befelé a szobába; a látomás csak néhány pillanatig tartott, de tisztán láthattam. A merőn befelé bámuló férfi ugyanaz volt, aki már egyszer megjelent előttem. Újra magam előtt láttam tehát, s bár nem mondhatnám, hogy még tisztábban, mint először, hiszen az lehetetlen, de olyan közelről, hogy ez valamiképp szorosabbra fonta kapcsolatunkat. Elakadt a lélegzetem, és megfagyott a vér az ereimben. Ő volt az - igen, ő, és most is, mint a múltkor, csak deréktől fölfelé láttam, mert bár az ebédlő is a földszinten van, az ablak nem ér le a földig, a teraszig, ahol ő állt. Arca közel volt az üveghez, de ez a közeli kép furcsa módon inkább csak  arra volt jó, hogy igazolja, milyen tisztán láttam őt múltkor, messziről. Csak néhány pillanatig állt ott, de ez is elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön: ő is látott, ő is felismert engem; és az volt az érzésem, hogy már évek óta nézem, és örök időktől fogva ismerem. Mégis észrevettem valamit, amit az előző alkalomkor nem észleltem; most is ugyanolyan mélyen és határozottan nézett a szemembe az üvegen és a szobán keresztül, mint akkor, de aztán elfordította rólam a tekintetét, én pedig követtem a szemét, és láttam, hogyan néz végig sorra mindent. Azonnal átjárt valami új bizonyságérzés: nem miattam jött ide. Másvalakiért jött. Ez a szikrányi felismerés - mert hiszen felismerés volt ez a félelem kellős közepén - egészen rendkívüli hatással volt rám, váratlanul felébresztette kötelességérzetemet és bátorságomat. Bátorságot mondok, mert kétségtelenül valami ilyesféle ragadott magával. Rögtön kiszöktem az ajtón, oda, a ház ajtajához, egy szempillantás múlva kint voltam a felhajtón, majd végig a teraszon, amilyen gyorsan csak bírta a lábam, utána befordultam a sarkon, és máris ott voltam a látomás helyén. De most már nem láttam semmit - látogatóm eltűnt. Megálltam, szinte összeroskadtam a megkönnyebbüléstől, de aztán végiggondoltam az egészet újra - szóval időt adtam arra, hogy újra megjelenhessen. Időről beszélek, de hogy mennyi idő is lehetett? Ma már nem tudom megállapítani. Elhagyott az időérzékem: nem tarthattak ezek a pillanatok olyan sokáig, mint ahogy éreztem. A terasz, az egész hely, a pázsit és mögötte a kert, minden, amit csak a parkból láttam, valami nagy ürességet árasztott. Voltak ott cserjések, vastag törzsű fák is, de emlékszem, milyen tiszta bizonyossággal éreztem, hogy egyikük sem rejti el előlem. Vagy ott volt, vagy nem; de ha nem láttam, akkor nem. Ezt megértettem, aztán ösztönösen, ahelyett, hogy visszamentem volna a házba, odaléptem az ablakhoz. Az az érzés munkálkodott bennem zavarosan, hogy nekem is oda kell állnom, ahol ő állt. Meg is tettem; odahajtottam a fejem az ablaktáblához, és benéztem, akárcsak ő, a szobába. Ugyanebben a percben Mrs. Grose, mint az előbb én, belépett a szobába az előcsarnokból - így láthattam, milyennek látta az a férfi az egészet. Pontosan megismétlődött az, ami az előbb történt. Mrs. Grose megpillantott, akárcsak a látogatómat én; megtorpant, ahogy én; átérzett valamit abból a megrendülésből, amit én átéltem. Elfehéredett, és arra kellett gondolnom, vajon én is ennyire elsápadtam-e. Rövidre fogva: rám meresztette a szemét, és mint én az előbb, kiszaladt a szobából; tudtam, hogy kijön, megkerüli a házat, és hamarosan ott lesz előttem. Ott maradtam, ahol voltam, és a várakozás másodpercei közben sok gondolat megfordult a fejemben. De csak egyet említenék meg. Kíváncsi voltam, vajon neki, neki mi oka lehetett a félelemre.

5

Hamarosan tudtomra adta.

- Az isten szerelmére, mi baj van? - kérdezte, mihelyt előbukkant elfúló lélegzettel és kivörösödve a ház sarka mögül.

Egy szót se szóltam, míg oda nem ért hozzám.

- Velem? Csak nem látszik rajtam valami?

Csodálkozó arcot vághattam.

- Olyan fehér, mint a fal. Rossz magára nézni.

Gondolkoztam; most már mindenféle ártatlansággal nyugodtan szembe tudtam nézni. Észrevétlenül elszállt a vállamról az a nyomasztó érzés, hogy kímélnem kell Mrs. Grose ártatlanságát, és ha egy pillanatra haboztam is, annak már más oka volt, mint amiért eddig hallgattam. Kinyújtottam felé a kezem, és ő meg is fogta; magamhoz szorítottam egy kicsit, mert jólesett a közelsége. Meglepett és szégyenlős pihegésében valamilyen támogatásfélét éreztem.

- Azért jött, ugye, hogy induljunk a templomba; de én nem mehetek.

- Csak nem történt valami?

- Igen. Most már meg kell tudnia. Nagyon furcsa voltam?

- Itt az ablakon keresztül? Ijesztő!

- Igen - mondtam. - Nagyon megrémített valami.

Mrs. Grose szemében világosan tükröződött, hogy ő egy cseppet sem akar megrémülni, de láttam azt is, hogy tökéletesen tisztában van a helyzetével, és kész minden kellemetlenséget megosztani velem. Igen, most már nyilvánvaló volt, hogy meg is kell osztania!

- Hasonló dolog történt velem, mint amit maga látott egy perccel ezelőtt az ebédlőből. De amit én láttam, éppen előtte, még sokkal rosszabb volt.

Erősebben szorított a kezével.

- Mi volt az?

- Egy különös figura. Befelé nézett.

- Milyen különös figura?

- Fogalmam sincs róla. Egy férfi.

Mrs. Grose körülnézett, de hiába.

- És hova tűnt?

- Azt mégúgy se tudom.

- Látta már korábban is?

- Igen... egyszer. Az öreg torony tetején.

Még szigorúbb arccal bámult rám.

- Csak nem mondja azt, hogy idegen volt?

- De még mennyire!

- És mégsem szólt róla?

- Nem... okom volt rá. De most, hogy kitalálta...

Mrs. Grose tágra nyílt szemmel vette tudomásul ezt a vádat.

- Ó, dehogy találtam ki! - mondta aztán egyszerűen. - Honnan tudjam, hogy nem képzelődés-e az egész?

- A legkevésbé sem képzelődés.

- És nem látta sehol másutt, csak a toronyban?

- És itt, éppen az előbb.

Mrs. Grose megint körülnézett.

- És mit csinált az az ember ott a toronyban?

- Csak állt, és nézett rám lefelé.

Gondolkozott egy percig.

- Úriember volt?

Nekem nem kellett gondolkoznom.

- Nem.

Még jobban elámult.

- Nem.

- És nem is a környékről való? Nem a faluból?

- Ó, nem. Nem beszéltem magának a dologról, de megbizonyosodtam róla.

Most mintha kissé megkönnyebbülve sóhajtott volna fel: ezt ugyanis furcsa módon kész nyereségnek könyvelte el. De nem sokra ment vele.

- És ha nem úriember...

- Hogy akkor micsoda? Szörnyeteg.

- Szörnyeteg?

- Igen, egy... istenemre, fogalmam sincs róla, hogy mi lehet!

Mrs. Grose még egyszer körülnézett; a ködös messzeségbe meresztette tekintetét, aztán összeszedte magát, és nyers következetlenséggel így szólt:

- Már a templomban kellene lennünk.

- Pedig én most nem tudok templomba menni!

- Nem tenne jót magának?

- Nem tenne jót nekik! - intettem a ház felé.

- A gyerekeknek?

- Nem hagyhatom őket magukra.

- Csak nem fél?

Nyíltan megmondtam:

- Attól a férfitól? Félek.

Mrs. Grose széles ábrázatán most villant át első ízben valamilyen felismerésféleség távoli és bizonytalan fénye: megéreztem belőle, hogy most késve születik meg a fejében valamilyen elképzelés, amit nem is én sugalltam neki, és ami egyelőre teljesen érthetetlen az én számomra. Emlékszem, nyomban elhatároztam, hogy ki fogom csikarni belőle ezt a valamit; és úgy éreztem, ez az elképzelés az oka, Mrs. Grose hirtelen támadt vágyának, hogy minél többet tudjon meg.

- Mikor is történt az... a torony tetején?

- A hónap közepe táján. Körülbelül ebben az órában.

- Vagyis majdnem sötétben - mondta Mrs. Grose.

- Szó se róla. Olyan tisztán láttam, mint most magát.

- De hát hogy kerülhetett ide?

- És hogy kerülhetett ki innét? - nevettem fel. - Nem volt módomban megkérdezni tőle. Ma este pedig, látja - folytattam -, nem is tudott bejönni.

- És csak kukucskál?

- Remélem, hogy nem is tesz egyebet!

Eleresztette a kezemet; elfordult egy kicsit. Vártam néhány pillanatig, aztán megszólaltam:

- Menjen csak el a templomba. Isten vele. Én majd vigyázok.

Lassan megint felém fordult.

- Őmiattuk fél?

Hosszasan egymásra néztünk megint.

- Miért, maga nem?

Válasz helyett közelebb lépett az ablakhoz, és egy pillanatra odanyomta arcát az üveghez.

- Így, most láthatja, hogyan is nézett befelé - folytattam közben.

Nem mozdult.

- Mennyi ideig állt itt?

- Amíg ki nem jöttem. Mert kijöttem, hogy szembeszálljak vele.

Mrs. Grose végre megfordult, és arca most még többet árult el.

- Én nem lettem volna képes rá, hogy kijöjjek.

- Én sem! - nevettem fel újra. - De megtettem. Tudom, mi a kötelességem.

- Én is! - felelte, majd hozzátette: - És milyen is volt az a férfi?

- Az életem is odaadnám, ha meg tudnám mondani. De nem hasonlít senkire.

- Senkire? - visszhangozta.

- Nincs rajta kalap.

Láttam az arcán, hogy - növekvő kétségbeesésére - már ennyiből is sejt valamit, és gyorsan sorolni kezdtem egyik vonást a másik után.

- Vörös a haja, nagyon vörös, sűrű és göndör, az arca sápadt, hosszúkás, arcvonásai szabályosak, rendesek. Furcsa, rövid, pofaszakálla van, éppolyan vörös, mit a haja. A szemöldöke viszont sötétebb: nagyon ívelt, és mintha folyton mozogna. A szeme szúrós és furcsa, ijesztően furcsa: csak azt tudom róla, hogy kicsi és roppant merev. Hosszú, vékony szája van, és nem számítva azt a kis pofaszakállat, simára borotvált arca. Valahogy az az érzésem róla, hogy színész.

- Színész!

Mrs. Grose ebben a másodpercben mindenre emlékeztetett, csak színészre nem.

- Még sosem láttam színészt, de éppen ilyennek képzelem. Magas, mozgékony, szálegyenes - folytattam -, de nem úriember... nem, semmiképpen sem az!

Társnőm arca, ahogy beszéltem, egyre sápadtabb lett; kerek szeme kidagadt, szelíd száját eltátotta.

- Úriember? - hüledezett zavarodottan és elámulva. - Még hogy úriember... ő?

- Hát ismeri?

Érezhetően iparkodott uralkodni magán.

- De azért csinos?

Láttam, mivel segíthetek neki.

- Feltűnően!

- És a ruhája?

- Valaki másé. Nagyon elegáns ruha, de nem az övé.

Kétségbeesve, de egyetértően nyögött fel.

- A gazda ruhái!

Közbevágtam:

- Szóval ismeri?

Csak egy pillanatig habozott.

- Quint! - kiáltotta.

- Quint?

- Peter Quint... az ő embere, az inasa, mikor még itt volt!

- Mikor a gazda itt volt?

Még mindig kissé a csodálkozástól bambán, de őszintén sorakoztatta fel a tényeket.

- A gazda kalapját sosem vette fel, de hordta a... például néhány mellény hiányzott! Mind a ketten itt voltak... tavaly. Aztán a gazda elment, és Quint itt maradt egyedül.

Követtem a gondolatmenetét, de most megálltam egy kicsit.

- Egyedül?

- Egyedül, velünk együtt - mondta, aztán még egy szó tört fel a lelke legmélyéből. - Felügyelni.

- És mi lett vele?

- Ő is elment - bökte ki végül.

- Hova ment?

Megdöbbentő volt az arckifejezése.

- Isten a megmondhatója! Meghalt.

- Meghalt? - csaknem felsikoltottam.

Iparkodott támaszt keresni, biztosabban megvetni a lábát, hogy kimondhassa a legmegdöbbentőbbet:

- Igen. Mr. Quint halott.

6

Természetesen valami másra is szükség volt, nemcsak erre a különös jelenetre, hogy egymás mellé állva szembenézzünk e tényekkel, melyekkel most már együtt kell élnünk, ahogy lehet - az én immár eleven példával is igazolt fogékonyságomra az ilyen benyomások iránt, és Mrs. Grose tudomására, félig álmélkodó és félig részvevő tudomására erről a hajlamomról. Azon az estén e hihetetlen jelenés után - amely egy órára valósággal megsemmisített -, azon az estén egyikünk sem jutott el a templomba imádkozni, hanem mintegy betetőzve eddigi sorozatos kéréseinket és fogadalmainkat, egymásnak sírtunk és fogadkoztunk, fohászkodtunk és esküdöztünk, utána pedig sietve behúzódtunk a tanulószobába, és bezárkóztunk, hogy mindent elmondhassunk egymásnak. Ez a mindent elmondás annyit jelentett, hogy a végsőkig menő szigorral alkotó elemeire bontva tisztázzuk a helyzetünket. Mrs. Grose nem látott semmit, még csak egy árnyék árnyékát sem; a házban senki, csakis és egyesegyedül a nevelőnő volt ebben a szorongatott állapotban; a jó asszony mégsem vonta kétségbe épelméjűségemet, elfogadta a tényeket úgy, amint elmondtam neki, és a végén olyan riadt nyájasságot tanúsított irántam, olyan odaadással adózott több mint kétes értékű kivételezett helyzetemnek, hogy máig is őrzöm e nyájasság emlékét, mint az emberi jóság egyik legédesebb és legékesebb példáját.

Aznap este végül is arra az eredményre jutottunk, hogy együtt talán szembe tudunk nézni a dolgokkal; és én még abban sem voltam biztos, hogy társamnak jutott a könnyebb feladat, még ha a látomások megkímélték is. Úgy érzem, akkor már tudtam, mi mindenre vagyok képes, hogy megvédjem tanítványaimat; de még egy kis időbe került, amíg teljesen megbizonyosodtam róla, hogy hű szövetségesem is kész szerződésünk szent terheit vállalni. Különös társaságot jelenthettem számára, és különös társaságot kaptam én is cserébe; de ha végiggondolom, mi mindenen mentünk keresztül, látom, hogy közös nevezőre találtunk abban az egyetlen gondolatban, amely szerencsés körülmények közt még csak növelhette volna állhatatosságunkat. Ez a gondolat, ez a második indítás volt az, ami - hogy úgy mondjam - kivezetett engem félelmemnek ebből a rejtekéből. Így legalább kimehettem levegőzni az udvarra, és Mrs. Grose is csatlakozhatott hozzám. Tökéletesen fel tudom idézni azt a furcsa érzést, ahogy visszatért a lelkierőm, még mielőtt elbúcsúztunk volna éjszakára. Újra és újra átvettük látomásom legapróbb részleteit.

- Azt mondja, hogy valaki mást keresett... Valaki mást, nem magát?

- A kis Milest kereste - szállt meg valamilyen baljós tisztánlátás. - Igen, őt keresi.

- De honnan tudja?

- Tudom, tudom, tudom! - nőtt bennem az izgalom. - És ezt maga is tudja, drágám!

Nem is tagadta, de nekem érzésem szerint ennyi áruló jelre sem volt szükségem. Egy pillanat múlva így folytatta:

- És mi lenne, ha meglátná?

- A kis Milest? Éppen ezt akarja!

Megint roppant riadtnak látszott.

- A gyerek?

- Isten őrizz! A férfi. Meg akar jelenni nekik.

Borzalmas érzés volt, hogy ilyesmi megtörténhet, mégis valahogy uralkodni tudtam rajta; és ezt, ahogy tovább is ott időztünk, gyakorlatilag is sikerült bebizonyítanom. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy újra látni fogom, amit már láttam, de valamilyen belső hang azt mondta, hogy ha bátran feláldozom magam, egyedül magam, ennek a riasztó élménynek, ha befogadom, megidézem és legyűröm, akkor ezzel az engesztelő önfeláldozással meg tudom őrizni a ház többi lakójának lelki nyugalmát. Elsősorban a gyerekeket lehet így megoltalmazni, szinte megváltani. Emlékszem, hogy akkor éjjel, a beszélgetés végén, ezt mondtam Mrs. Grose-nak:

- Furcsállom, hogy a tanítványaim sosem beszéltek...

Szigorúan nézett rám, mikor tűnődve megálltam.

- Arról, hogy ő itt élt, és hogy egy ideig együtt voltak vele?

- Igen, hogy egy ideig együtt voltak vele; de legalábbis a nevéről, az életéről, történetéről. Egy szóval sem említették.

- Ó, a kisasszonyka nem is emlékszik rá. Nem is hallott, nem is tud róla.

- Már hogy a halálának körülményeiről? - gondolkoztam feszülten. - Meglehet. De Milesnak emlékeznie kell... Milesnak tudnia kell róla.

- Jaj, nehogy faggatni kezdje - szakadt ki a szó Mrs. Grose-ból.

Ugyanolyan tekintettel néztem vissza rá, mint ahogy az előbb ő énrám.

- Ne féljen. De mégiscsak különös - törtem tovább a fejem.

- Hogy sosem beszélt róla?

- Még a legkisebb célzást sem tette. Pedig maga azt mondja, hogy sülve-főve együtt voltak.

- De nem a gyerek kezdte! - jelentette ki Mrs. Grose nyomatékosan. - Ez Quint szórakozása volt. Úgy értem, hogy játsszon vele... hogy elrontsa.

Egy pillanatra megállt, aztán hozzátette:

- Quint túl sokat engedett meg magának.

Máris felrémlett előttem a férfi arca - az az arc! -, és hirtelen elfogott az undor.

- Túl sokat engedett meg magának... Az én kis Milesommal?

- Mindenkivel!

Egyelőre óvakodtam attól, hogy tüzetesebben végigelemezzem ezt a jellemzést, annyit azonban mégis megállapítottam, hogy ez a "mindenki" a cselédség számos tagjára vonatkozhat, legalább fél tucat olyan lányra és férfira, akik most is tagjai a mi kis közösségünknek. Mégis sokat számított az a szerencsés tény, hogy ehhez a kedves öreg helyhez semmilyen kínos történet, semmilyen cselédperpatvar emléke sem tapadt az emberek emlékezetében. Blynak nem volt sem rossz neve, sem rossz híre, Mrs. Grose egyetlen vágya pedig szemmel láthatólag az volt, hogy továbbra is hozzám tartozzon, és némán reszkessen félelmében. Végezetül őt is próbára tettem. Akkor történt, amikor éjféltájban a tanulószoba kilincsére tette a kezét, hogy elbúcsúzzon.

- Vagyis maga azt állítja - mert ez nagyon fontos -, hogy Quint köztudomásúan és egyértelműen rossz volt?

- Ó, nem köztudomásúan. Én tudtam... de a gazda nem.

- Nem is mondta el neki?

- A gazda nem nagyon szerette a pletykálkodást, a panaszkodást pedig egyenesen gyűlölte. Kurtán-furcsán végzett az effélével, és ha neki megfelelt valaki...

- Akkor semmi más nem érdekelte?

Mindez elég jól egybevágott róla alkotott elképzeléseimmel: úr volt, nem szerette a kellemetlenségeket, és talán a környezetét, társaságát sem válogatta meg elég körültekintően. Mindegy, tovább gyötörtem társamat.

- Szavamra, én bizony megmondtam volna!

Érezte, hogy józanul ítélem meg a helyzetet.

- Nem volt igazam, belátom. De féltem is... komolyan.

- Félt? Mitől?

- Jaj, az az ember sok mindenre képes lett volna. Quint roppant ügyes volt... és roppant ravasz.

Alighanem jobban megértettem, mint amennyire éreztettem vele.

- Mástól nem félt? Mondjuk, attól a hatástól...

- Attól a hatástól? - ismételte, és míg én keresgéltem a szavakat, szorongó arccal várt.

- ...amit Quint az ilyen ártatlan kis lelkekre gyakorolt. Hiszen a maga gondjaira voltak bízva.

- Nem, nem az enyémre! - mondta határozottan és egészen lesújtva. - A gazda megbízott benne, és azért küldte ide, mert elég rossz bőrben volt, és azt remélte, jót tesz majd neki a falusi levegő. Attól kezdve ő döntött itt mindenben. Igen - mondta ki végül -, még velük kapcsolatban is.

- Velük kapcsolatban... az a fickó? - erőt kellett vennem magamon, hogy fel ne üvöltsek. - És maga ezt el tudta viselni!

- Nem. Nem tudtam... és most sem tudom.

És a szegény asszony sírni kezdett.

Másnaptól, mint már mondtam, szigorúan ellenőriztük a gyermekeket; mégis, egy héten át hányszor és milyen szenvedélyesen tértünk vissza erre a témára! Bármennyit beszéltünk is róla vasárnap este, engem egyre csak az gyötört az utánakövetkező órák alatt - mert el lehet képzelni, mennyit aludtam -, hogy van még valami, amit Mrs. Grose nem mondott el nekem. Én semmit sem hallgattam el, de ő egyvalamit igen. Reggelre már biztos voltam abban, hogy ez nem az őszinteség hiánya: mindnyájunkat mindenfelől körülvett a félelem. Most, elejétől végig újra átgondolva a dolgot, az az érzésem, hogy mire reggel felragyogott a nap, az előttünk álló tényeket türelmetlenségemben már csaknem mindazzal a jelentéssel felruháztam, amit a későbbi, még kegyetlenebb események kölcsönöztek nekik. Mindenekelőtt ennek a sötét embernek élő alakja lebegett a szemem előtt - most nyugodtan távol lehetett a halott! -, és azok a hónapok, amelyeket megszakítás nélkül Blyban töltött: nem is kevés idő, ha jól meggondoljuk. És ennek a baljós időszaknak csak az vetett véget, amikor egy téli nap hajnalán Peter Quintet egy korán munkába igyekvő napszámos a faluból errefelé vezető úton holtan találta; a fején látható seb - legalábbis első látásra - megmagyarázta, mi történt: könnyűszerrel okozhatta - és mint a végső tanúbizonyság igazolta, okozta is - valamilyen végzetes esés, utat tévesztve a sötétben a kocsmából jövet azon a meredek jeges lejtőn, amelynek tövében végül is rábukkantak. A jeges lejtő, az éjszaka és ital hatására eltévesztett út sok mindent érthetővé tett, sőt végül, vizsgálat és tömérdek súgás-búgás után, gyakorlatilag mindent; de olyan dolgok is akadtak ennek az embernek az életében - furcsa és baljós részletek, titkolt zavarok, vétkeknek több, mint puszta gyanúja -, melyek még sokkal többet is érthetővé tehettek volna.

Nem is tudom, miképp fogalmazzam meg a mondanivalómat, hogy hiteles képet rajzoljak lelkiállapotomról; de ezekben a napokban őszinte örömet jelentett számomra az a rendkívüli hősiesség, melyet helyzetem megkövetelt. Most láttam, milyen csodálatos és nehéz munkára kértek fel; és milyen nagy szó lesz, ha majd látni fogják - igen, ott, azon a bizonyos helyen! -, hogy én megállom a helyem ott is, ahol pedig sok más lány csődöt mondana. Hallatlanul nagy segítségemre volt - így utólag, bevallom, valósággal tapsolok magamnak! -, hogy ennyire erősen, ennyire tisztán élt bennem hivatásom tudata. Azért voltam itt, hogy megvédjem és megoltalmazzam a világ legaranyosabb és legárvább teremtéseit, akiknek kiszolgáltatottsága egyszerre a napnál is világosabb lett előttem, és szakadatlan kegyetlen szívfájdalmat okozott. Igen, el voltunk vágva a világtól, de mindannyian; és a közös veszély egyesített minket. Nem volt senkijük, csak én, nekem pedig... nekem pedig csak ők. Rövidre fogva: ez volt a nagy lehetőség. És ez a lehetőség roppant kézzelfogható alakban jelent meg előttem. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint a spanyolfal - ott kell állnom előttük. Mennél többet látok én, annál kevesebbet látnak ők. Fojtott feszültséggel figyeltem őket, palástolt izgalommal, amely, ha sokáig tart, könnyűszerrel őrületbe torkollik. Ma már úgy látom, az mentett meg, hogy hirtelen más arcot öltött az egész dolog. Nem maradt meg feszült izgalomnak - borzalmas bizonyosság váltotta fel. Igen, bizonyosság, attól a pillanattól fogva, hogy valóban megértettem mindent.

Ezt a pillanatot egy délutáni óra hozta el, melyet kisebbik tanítványommal kettesben a parkban töltöttem. Milest ott hagytuk egy ablakfülkében levő ülés vörös párnáján kuporogva; be szeretett volna fejezni egy könyvet, és én az ő esetében örömmel pártfogoltam ezt a dicséretes buzgalmat, hiszen azt tartottam egyetlen hibájának, hogy egy kissé türelmetlen, szertelen. Flora annál inkább ki akart jönni velem: kószáltunk is vagy egy félóráig, lehetőleg az árnyékban, mert a nap még magasan járt, és szokatlanul nagy volt a meleg. Újra feltűnt nekem séta közben, hogy ő is, akárcsak a bátyja - és ez mindkettőjüknek roppant vonzó tulajdonsága volt - magamra tud hagyni, anélkül, hogy megfeledkezne rólam, és velem tud maradni, anélkül, hogy teher lenne számomra. Egyikük sem volt figyelmetlen, sem tolakodó. Felügyelői tisztem mindössze annyit jelentett, hogy hagytam, hadd mulassanak pompásan nélkülem: mindig nagy buzgalommal készítették elő ezt a szórakozást, s nekem csak annyi szerepem volt, hogy csodáljam őket. Benne éltem a képzeletük világában - nem volt szükség arra, hogy az én képzeletemet is segítségül hívják; azzal töltöttem az időmet, hogy az alkalomhoz igazodva valamilyen fontos személy vagy tárgy szerepét játszottam, és ez, hála a fennkölt és felsőbbrendű személyiségemnek, kellemes, felettébb megtisztelő és kényelmes munka volt. Nem tudom, milyen szerepet játszottam éppen akkor, csak arra emlékszem, hogy valami roppant lényeges és nyugalmas dolog voltam, és hogy Flora nagyon elmerülten játszott. A tó szélén voltunk, és mert éppen akkor kezdtünk bele a földrajztanulásba, ez a tó volt az Azovi-tenger.

Egyszerre csak észrevettem játék közben, hogy az Azovi-tenger túlsó partjáról valaki érdeklődve figyel bennünket. A világ legkülönösebb érzése volt, ahogy ez a felismerés kialakult - csak az volt még sokkal különösebb, amivé rögtön átváltozott. A medence melletti kőpadon ültem, valamilyen kézimunkával a kezemben, mert olyasmit játszottam, ami ülhet; s ekkor hirtelen egyre nagyobb bizonyossággal tört rám az érzés, hogy a távolban egy harmadik személy is jelen van, anélkül, hogy látnám. A vén fák, a sűrű sövény jóleső árnyákot adtak, de a csendes, forró nap fénye mégis mindenhová beragyogott. Minden teljesen tiszta volt előttem; az a meggyőződés is, ami hirtelen úrrá lett rajtam, és elárulta, mit fogok magam előtt látni a tó túlsó oldalán, ha a tekintetemet felemelem. Egyelőre azonban sikerült mereven a kézimunkámra néznem, mert éppen azzal foglalkoztam, és most újra érzem azt a görcsös erőfeszítést, amit akkor, hogy ne is nézzek föl mindaddig, amíg elég erősnek nem érzem magam, hogy el tudjam dönteni: mit tegyek. Valamilyen idegen dolog volt ott a víz mellett: egy alak; és én rögtön és szenvedélyesen azt állítottam, hogy nincs ott semmi keresnivalója. Emlékszem, gondosan számba vettem minden lehetőséget, és még azt is elmagyaráztam magamnak, hogy nincs ebben semmi különös: miért ne tartózkodhatna ott például valamelyik férficseléd, vagy akár a faluból valamilyen küldönc, levélhordó vagy kifutófiú. Ez a magyarázat nem változtatta meg a meggyőződésemet: tudtam - még mindig fel sem pillantva -, hogy nem változtatja meg látogatóm személyét és céljait sem. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy valaki más legyen, nem ő - mégis ő volt.

Mihelyt bátorságom kis óraműve a megfelelő pillanatot jelzi, meg fogok győződni róla, hogy ki is ez a jelenés; addig is, és ez is épp elég komoly erőfeszítés volt, a kis Florára szögeztem a szemem, aki abban a pillanatban alig tíz méternyire lehetett tőlem. A szívdobogásom is elállt, mikor előbb még megkérdeztem magamtól, csodálkozva és rémülten, hogy vajon ő is látja-e; visszafojtottam a lélegzetem, vártam, hogy valamilyen kiáltás, valamilyen váratlan és ártatlan jel, akár izgatott, akár ijedt, elárulja. Vártam, de semmi sem történt; akkor végre elszántam magam, hogy ránézzek, elsősorban azért - és úgy érzem, ebben több iszonyat van, mint bármi másban, amit elmondhatok -, mert éreztem, hogy egy perce már szünetel önfeledt csacsogása; másodsorban pedig azért, mert éreztem, hogy játék közben e pillanatban hátat fordít a víznek. Így is volt, láttam, mikor végre rávetettem a szemem - abban a szent meggyőződésben, hogy továbbra is mindkettőnket figyelnek. A kislány éppen felemelt egy lapos kis fadarabot, észrevette, hogy lyukas a közepe, és az a gondolata támadt, hogy egy másik pálcikát beletűzzön: az lett az árboc, a kettő együtt pedig a hajó. Néztem, ahogy nagyon gondosan és alaposan bele próbálja szorítani a második darabkát a helyébe. Láttam, mit csinál, és ez annyira erőssé tette a lelkem, hogy néhány másodperc múlva úgy éreztem, még többet is el tudok viselni. Megint felemeltem a szemem - és szembenéztem azzal, amivel szembe kellett néznem.

7

Amilyen hamar csak tudtam, elkaptam Mrs. Grose-t; és nem is tudom értelmes magyarázatát adni, hogyan bírtam ki addig. Arra azonban még most is emlékszem, hogy zokogva vetettem magam a karjaiba.

- Tudják... szörnyű, elviselhetetlen: tudják, tudják!

- És mi az ördögöt?

Éreztem, ott a karja közt, hogy nem hisz nekem.

- Mindazt, amit mi tudunk... és Isten a megmondhatója, mennyi mindent még!

Aztán, mikor elengedett, megmondtam neki: sőt lehet, hogy magamnak is csak most fogalmaztam meg elég világosan.

- Két órával ezelőtt a kertben - alig tudtam eldadogni - Flora látta!

Mrs. Grose-t valósággal fejbe kólintotta ez a hír.

- És ezt ő mondta? - lihegte.

- Egy szóval sem... ez a borzalmas. Titokban tartotta! Egy nyolcéves gyerek, egy ilyen kisgyerek!

Még mindig nem tudtam elrebegni, milyen döbbenetes számomra az egész.

Mrs. Grose természetesen annál jobban ámult-bámult.

- Akkor honnan tudja?

- Ott voltam... a saját két szememmel láttam: igenis tisztában van vele, hogy ott van.

- Úgy érti, hogy az a férfi?

- Nem... egy nő.

Egyre inkább éreztem, hogy csodás dolgok ezek, mert hatásuk lassan társam képén is tükröződni kezdett.

- Ezúttal... egy másik alak... de éppolyan gonosz és iszonyatos: egy fekete ruhás nő, sápadt, riasztó... az arca és az egész megjelenése... a tó túlsó oldalán. Ott voltam a gyerekkel... egy óra hosszat, nyugodtan... és aztán egyszerre csak megjelent.

- Megjelent... de honnan?

- Ahonnan az ilyenek szoktak! Egyszerre csak megjelent, és ott állt... csak nem olyan közel.

- És nem is jött közelebb?

- Így is annyira nyomasztó érzés volt, mintha nem lett volna távolabb tőlem, mint maga!

Barátnőm, ellenállhatatlan kényszernek engedve, gyorsan hátralépett.

- Még sohasem látta?

- Még soha. De a gyerek igen. Sőt... maga is.

És hogy lássa, hogy mindenre rájöttem:

- Az elődöm... az, aki meghalt.

- Miss Jessel?

- Miss Jessel. Nem hiszi el? - támadtam neki.

Jobbra-balra csavargatta a nyakát kétségbeesésében.

- Honnan tudja ilyen biztosan?

Annyira fel voltak zaklatva az idegeim, hogy türelmetlenül felcsattantam.

- Kérdezze csak meg Florát... ő aztán igazán tudja! - De alig mondtam ki, máris visszavontam. - Nem, az isten szerelmére, meg ne kérdezze! Azt fogja mondani, hogy nem is ő az... hazudni fog!

Mrs. Grose nem jött annyira zavarba, hogy ösztönösen ne tiltakozott volna: - Hogyan mondhat már ilyeneket?

- Mert igazam van. Flora nem akarja, hogy én is tudjam.

- De csak azért, hogy kímélje magát.

- Nem, nem... Ezeknek a dolgoknak mélységei, szakadékai vannak! Minél többet gondolkozom, annál több mindent látok, és minél többet látok, annál jobban félek. Nem is tudom, van-e olyasmi, amit nem látok... amitől nem félek!

Mrs. Grose iparkodott nyomon követni a gondolataimat.

- Szóval attól tart, hogy megint látni fogja?

- Nem, dehogy; az már semmi! - Meg is magyaráztam. - Attól félek, hogy nem fogom látni.

Mrs. Grose kifejezéstelen arccal bámult maga elé.

- Nem értem én magát.

- Attól félek, hogy a gyerek újra látni fogja... és igenis fogja látni... és eltitkolja előlem.

Ez a gondolat, ez a lehetőség egy pillanatra megtörte Mrs. Grose-t, de hirtelen megint összeszedte magát, mintha érezné, hogyha itt akár csak egy ujjnyit is enged, soha többé nem tud majd ellenállni.

- Aranyoskám, aranyoskám... ne veszítsük el a fejünket! És aztán, ha a gyerek nem bánja... - még egy baljós tréfával is megpróbálkozott: - talán még élvezi is!

- Ilyen dolgokat... az a csöpp gyerek!

- Ez is csak az ő áldott ártatlanságát bizonyítaná! - vágta ki barátnőm hősiesen.

Egy pillanatra majdnem sikerült meggyőznie.

- Igen, ebben kell bíznunk... ebbe kell kapaszkodnunk! Mert ha nem azt bizonyítaná, amit maga mond, akkor... akkor isten tudja, mit is bizonyít! Mert az az asszony a borzalmak borzalma.

Mrs. Grose egy pillanatra lesütötte a szemét; utána megint felvetette, és így szólt: - Mondja meg, honnan tudja!

- Szóval elismeri, hogy így van? - kiáltottam.

- Mondja meg, hogy honnan tudja? - Ismételte meg barátnőm egyszerűen.

- Honnan? Hát láttam! Ahogy nézett!

- Magára, úgy érti? Gonosz szemmel?

- Ugyan... azt el tudtam volna viselni. Rám se pillantott. Csak a gyereket bámulta.

Mrs. Grose megpróbálta maga elé képzelni.

- Bámulta?

- De még milyen szörnyű szemmel!

Mereven rám nézett, mintha tekintetemből következtethetne az asszonyéra.

- Arra gondol, hogy haragosan?

- Uram irgalmazz, dehogy. Valami sokkal rosszabbra.

- Rosszabbra még a haragnál is? - ez hallatlanul megdöbbentette.

- Valamilyen leírhatatlan elszántsággal... valamilyen tébolyult szándékkal.

Elsápadt.

- Szándékkal?

- Hogy megkaparintsa...

Mrs. Grose - még mindig rajtam tartotta tekintetét - megrázkódott, és az ablakhoz ment; miközben ott állt kifelé bámulva, befejeztem a mondatomat.

- ... és ez az, amit Flora is tud.

Kisvártatva megfordult.

- Azt mondja, hogy feketében volt a nő?

- Gyászban... szegényes, szinte kopott gyászruhában. De... igen, nagyon szép volt.

Láttam, hogy lassan-lassan sikerült meggyőzni áldozatomat, mert észrevehetően elgondolkozott szavaimon.

- Igen... nagyon, nagyon csinos - erősködtem. - Csodálatosan szép. De becstelen.

Lassan visszajött hozzám.

- Miss Jessel csakugyan... becstelen volt.

Megint megfogta a kezem, jó szorosan, mintha erőt akarna önteni belém a titok elárulását követő és egyre növekvő nyugtalanság ellen.

- Mind a ketten becstelenek voltak - mondta végül.

Egy kis időre tehát megint egymás kezét fogva néztünk szembe a tényekkel; és én határozott könnyebbségnek éreztem, hogy ennyire világosan látok.

- Higgye el, méltányolom azt a tapintatot - mondtam -, hogy mindeddig nem beszélt róla; de most aztán elérkezett a pillanat, amikor meg kell tudnom mindent.

Látszott rajta, hogy egyetért velem, de még mindig hallgatott.

Erre így folytattam: - És most kell megtudnom. Hogyan halt meg? Mondja csak, hiszen tudom, hogy volt valami kettőjük közt.

- Volt ott minden.

- Bármennyire különböző...

- ...volt is a helyzetük, a rangjuk - bökte ki gyászosan. - Mert a kisasszony úrihölgy volt.

Gondolkoztam egy kicsit; megint ott láttam, magam előtt.

- Igen... úrihölgy volt.

- A férfi pedig roppant alantas - mondta Mrs. Grose.

Éreztem, hogy az ő társaságában nem szabad különösebben firtatnom, milyen helyet foglal el a ranglistán egy cseléd; de semmi sem gátolhatott meg abban, hogy kételkedjem Mrs. Grose szavaiban elődöm lezüllésének mértékét illetően. Egyetlen módon lehetett elkönyvelni a dolgot, és így is könyveltem el; annál is inkább, mert magam is ilyennek láttam munkaadónk hajdani ügyes és jóképű "emberét": arcátlannak, magabiztosnak, romlottnak és erkölcstelennek.

- Utolsó gazember volt az a fickó.

Mrs. Grose elgondolkozott, mintha finom árnyalatok megítéléséről lenne szó.

- Soha életemben nem láttam ilyen embert. Akármit akart, meg is tette.

- A kisasszonnyal?

- Mindenkivel.

Barátnőm szemében most mintha megjelent volna Miss Jessel. Akárhogy volt is, egy pillanatra ugyanolyan tisztán láttam, mint akkor a tónál; és határozottan kijelentettem:

- Biztos a kisasszony sem akart mást.

Mrs. Grose arca elárulta, hogy ez így igaz, de rögtön ki is mondta: - Szegény teremtés... meg is fizetett érte!

- Szóval maga tudja, hogyan halt meg? - kérdeztem.

- Nem... nem tudok semmit. Nem is akartam megtudni; örülök, hogy nem is tudtam meg; és hálát adtam az égnek, hogy Miss Jessel szépszerivel elhagyta a házat!

- De mégiscsak volt valamilyen elképzelése...

- Hogy igazából miért ment el? Ó, arról aztán volt! Mert egyszerűen nem maradhatott. Gondolja csak el... hogy egy nevelőnő! Arról aztán volt elképzelésem... sőt még most is van... És szörnyűség az, amit elképzelek.

- Nem olyan szörnyű, mint amit én - feleltem.

Ebből meg kellett látnia - és én teljesen tisztában voltam vele -, hogy nyomorultul vereséget szenvedtem. Ez megint mozgósította minden irántam érzett rokonszenvét, és jószívűségének újabb megnyilatkozása megtörte ellenállóerőmet. Kiszakadt belőlem - mint a múltkor az én szavaim hatására őbelőle - a zokogás; anyai keblére vont, én meg kétségbeesetten sírtam, jajveszékeltem:

- Hiába, nem megy! Nem tudom megvédeni, megoltalmazni őket! Rosszabb ez a legborzalmasabb álomnál is... Elvesztek!

8

Sok igazság volt abban, amit Mrs. Grose-nak mondtam: olyan mélységei és rejtélyei voltak a tudomására hozott dolgoknak, melyeket nem is nagyon mertem bolygatni; és mikor még egyszer visszatértünk az egészre, egyetértettünk abban, hogy kötelességünk határt szabni a túlzott képzelődésnek. Ha minden mást elveszítünk is, a fejünket nem szabad elveszítenünk - és ez épp elég nehéz feladat volt, ha figyelembe vesszük, mennyi teljesen vitathatatlan tény akadt csodás tapasztalásainkban. Késő este, mikor már mindenki aludt, újra összeültünk a szobámban, és ő lépésről lépesre mindent ellenőrzött, hogy megbizonyosodjon, valóban helyesen láttam-e. Hogy teljesen meggyőzzem, egyszerűen csak annyit kellett kérdeznem, hogyan tudtam volna, ha csak "kitalálás" az egész, ennyire pontos, a legapróbb részletekig, ismertetőjegyekig helytálló képet rajzolni mindenkiről, aki megjelent előttem - olyannyira pontos képet, hogy ő rögtön fel is ismerte és néven nevezte valamennyit. Persze szívesen vette volna - és nem is lehet kárhoztatni érte! -, ha fátylat borítunk az egészre: mindjárt megnyugtattam, hogy nekem sincs hőbb vágyam, mint megtalálni a módját, miképp lehetne tőlük megszabadulni. Egyetértettünk abban, hogy én a sok ismétlődés jóvoltából - mert biztosra vettük, hogy a jelenések továbbra is ismétlődni fognak - hozzá fogok szokni ehhez a veszedelemhez; és én határozottan állíthattam, hogy most már az nyugtalanít a legkevésbé, hogy én vagyok e látomások áldozata, újabb gyanúmat elviselhetetlennek éreztem; de a nap késői órái egy kis enyhülést hoztak erre a bonyodalomra is.

Mikor első sírógörcsöm után otthagytam Mrs. Grose-t, magától értetődően tanítványaimhoz siettem, az ő kedvességükben keresve orvoslást fájdalmaimra; már eddig is sokszor és tudatosan így tettem, és ez a gyógymód még soha nem mondott csődöt. Egyszerűen belevetettem magam Flora különleges társaságába, és rádöbbentem, hogy a gyermek parányi kezével - valóságos áldás! - rögtön rá tud tapintani arra a pontra, ahol fáj. Kedvesen összeráncolt homlokkal mért végig, aztán vádló hangon a szemembe mondta, hogy sírtam. Azt hittem, hogy ezeket a csúf áruló jeleket már sikerült eltávolítanom, de ott és akkor, látva ezt a mérhetetlen gyöngédséget, valósággal ujjongani kezdtem, hogy mégsem tűntek el egészen. Belenézni a gyermek mélykék szemébe, és azt állítani, hogy kedvessége valamilyen koraérett ravaszságból származik, nos, ez olyan gonosz cinizmus lett volna, hogy inkább megfeledkeztem józan ítélőképességemről és - amennyire tudtam - zaklatott lelkemről is. Nem egyszerűen azért feledkeztem meg, mert ez volt a szándékom, hanem, ahogy Mrs. Grose-nak szoktam mondogatni - és meg is tettem, újra meg újra, ráérő óráimban -, ha hallottam a hangjukat, ha odabújtak a mellemre, ha üde arcukat az arcomhoz szorították, nem lehetett mást érezni, csak azt, hogy képtelenek minden rosszra, és hogy gyönyörűek. Nagy kár volt, hogy - mert egyszer s mindenkorra le akartam számolni vele - ugyanígy újra fel kellett sorakoztatnom a ravaszság minden megnyilatkozásait, melyek azon a délután, ott a tónál, alkalmat adtak csodás önuralmam bizonyítására. Nagy kár volt, hogy újra fel kellet idéznem azt a percet, azt a döbbenetet, hogy ami számomra megfoghatatlan kapcsolat, a másik kettő számára teljesen természetes dolog. Nagy kár volt, hogy megint el kellett rebegnem az okokat, miért nem kérdeztem kábulatomban legalább annyit a kislánytól, hogy látta-e a látogatónkat egyáltalán, mint mondjuk én Mrs. Grose-t, hiszen a gyerek azért tett úgy, mintha nem látott volna semmit, mert ki akarta puhatolni - anélkül, hogy bármit is elárulna -, vajon én láttam-e! Nagy kár volt, hogy még egyszer magam elé kellett képzelnem azt a fontoskodó igyekezetet, amivel el akarta terelni a figyelmem: élénk mozgásával, játszadozásával, dúdolgatásával, csacska locsogásával, hancúrozásra csábító szavaival.

De ha nem idéztem volna fel így a múltat, igazolni, hogy ebből a szempontból nem volt benne semmi, nem vettem volna észre azt a két-három határozatlan vonást sem, ami mégis megnyugtatott egy kissé. Például azt sem tudtam volna bebizonyítani barátnőmnek, hogy biztos vagyok benne - és ez is egy kis jót jelentett -, hogy a legkevésbé sem árultam el magam. Meg sem tudtam volna kísérelni, hogy a szükségtől, a kétségbeeséstől hajtva - nem is tudom, minek nevezzem -, szabályosan a sarokba szorítsam társnőmet, és így csikarjak ki belőle további értesüléseket. A kényszer hatására sok mindent elmondott nekem lassanként; de volt valami tisztázatlan pont a dolgok fonákján, amitől még mindig égnek borzolódott a hajam, mintha denevér szárnya legyintette volna meg; és emlékszem, hogy akkor végre megéreztem - és ebben az alvó ház nyugalma, a közös veszély és éber őrködés tudata is segített -, mennyire fontos teljesen széthúzni a függönyt.

- El sem tudok hinni ilyen szörnyűségeket - mondtam -, nem, szögezzük le határozottan, nem hiszem el. De tudja, ha elhinném, akkor még valamit, és most ez egyszer magát sem kímélve (mert nem csekélységről van szó!), meg kell tudnom. Mi járt az eszében, mikor a kis Miles hazajövetele előtt a miatt a levél miatt keseregtünk, és maga az én erősködésemre azt felelte: nem mondhatja, hogy a kisfiú sosem volt "rossz"? Mert ezekben a hetekben, már amióta vele vagyok és figyelemmel kísérem, igazán sosem volt az; ő a szívderítő és szeretetre méltó jóság eleven kis szobra. Éppen ezért maga nem állíthatott volna róla ilyesmit, ha nem tud valamilyen kivételről, amit figyelembe kellett vennie. Mi volt ez a kivétel, mit tapasztalt nála?

Kíméletlen őszinteséggel szegeztem mellének a kérdést, de ebben a dologban nem ismertem tréfát, és még mielőtt a szürkület válásra szólított fel bennünket, meg is kaptam a választ. Nagyon is idetartozott az, ami annak idején a barátnőm eszébe járt. Nem több és nem kevesebb, mint hogy Quint és a fiúcska hónapokon keresztül sülve-főve együtt volt. Mrs. Grose, igen helyesen, kétségbe merte vonni ennek a dolognak az üdvös voltát, célozni merészelt ennek a túlságosan is meghitt kapcsolatnak a képtelenségére, sőt olyan messzire ment, hogy nyíltan szóvá is tette Miss Jesselnek. Miss Jessel a lehető legkurtábban megkérte, hogy törődjön csak a saját dolgával, mire a derék asszony egyenesen a kis Mileshoz fordult. Nem hagytam békén, míg ki nem nyögte, hogy a következőket mondta: nem szereti, ha a fiatalurak megfeledkeznek a rangjukról. Most persze ezen a ponton gyötörtem tovább.

- Megmondta neki, hogy Quint csak egy alantas cseléd?

- Meg bizony. És az is, amit erre válaszolt, az is helytelen volt.

- Mondjon még egy példát! - folytattam. - Elárulta Quintnek, hogy maga mit mondott?

- Nem, azt nem. Azt sose tenné meg! - mondta nagy meggyőződéssel. - Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy nem tette meg - folytatta. - De bizonyos dolgokat letagadott.

- Milyen dolgokat?

- Amikor úgy csináltak, mintha Quint lenne a kisfiú nevelője, mégpedig nagy tekintélyű nevelője, Miss Jessel pedig csak a kislányé. Például mikor elmentek kettesben ezzel a fickóval, és órákig együtt voltak.

- És mikor maga megkérdezte, nem adott rá egyenes választ... azt mondta, hogy nem is így volt.

Mrs. Grose annyira egyetértett velem, hogy egy perc múlva már ezt is hozzátettem:

- Értem. Hazudott.

- Ó! - motyogta Mrs. Grose, ezzel is jelezve, hogy semmit sem számít az egész; sőt egy újabb megjegyzéssel még jobban megvilágította a történteket: - Tudja, végtére is Miss Jessel nem bánta. Nem tiltotta meg.

Elgondolkoztam.

- Ezzel védekezett Miles?

Most megint halkabbra fogta a hangját.

- Nem, sose beszélt róla.

- Sose említette Miss Jesselt Quinttel kapcsolatban?

Elvörösödött, mert megértette, mire célzok.

- Nem, kérem, Miles nem árult el semmit, csak tagadta - ismételgette. - Csak tagadta.

Istenem, milyen kegyetlenül faggattam!

- Vagyis maga látta, hogy a gyerek tud arról, milyen kapcsolat van a két nyomorult között?

- Nem tudom... nem tudom! - hörögte szegény asszony.

- Dehogynem tudja, kedvesem - feleltem -, csak magában nincs annyi rettenthetetlen erkölcsi bátorság, mint bennem, és félénkségből és tapintatból és szerénykedésből még arról a dologról is hallgat, ami valósággal szerencsétlenné tette, hiszen akkor még egyedül kellett küszködnie, nem voltam itt, hogy segítsek. De majd én kiszedem magából! Volt valami a fiú viselkedésében folytattam -, amiből maga arra következtetett, hogy Miles titokban tartja, sőt takargatja az ő kapcsolatukat.

- De hiszen nem tudta megakadályozni...

- Hogy maga rá ne jöjjön az igazságra? Meghiszem azt! De az ég szerelmére - viharzott át rajtam a felismerés -, éppen ez mutatja, mennyire sikerült megrontaniuk.

- Most már minden rendben van - érvelt Mrs. Grose gyászosan.

- Nem csoda - erősködtem tovább -, hogy furcsán nézett rám, mikor említést tettem arról az iskolából jött levélről!

- Nem tudom, hogy furcsábban néztem-e, mint maga - vágott vissza keresetlen egyszerűséggel. - És ha Miles csakugyan olyan rossz volt, mint ahogy gondolja, hogyhogy most mégis olyan, mint egy angyal?

- Igen, ez igaz... De ott az iskolában gonosz volt! Hogyan lehet ez? Nos - mondtam kínomban -, mondja csak el szép sorjában nekem még egyszer az egészet, bár néhány napig nem leszek képes válaszolni rá. De azért csak mondja el még egyszer! - kiáltottam, de úgy, hogy barátnőmnek kerekre nyílt a szeme. - Vannak olyan vonatkozásai ennek a dolognak, amelyekkel most nem tudok foglalkozni. - Közben visszatértem Mrs. Grose első példájára, amelyre épp az imént utalt, tudniillik, hogy a fiú néha még a botlásra is hajlamos. - Mikor maga annak idején tiltakozott, és azt mondta Milesnak, hogy Quint csak egy alantas cseléd, azt hiszem, a gyerek azt mondta magának, hogy maga is az. - Láttam, hogy igazam van, és ezért így folytattam: - Megbocsátotta neki?

- Maga talán nem tenné meg?

- Dehogynem!

A hirtelen támadt csendben váratlanul - felettébb furcsamód - egymásra kuncogtunk. Aztán így szóltam:

- Akárhogy is, mikor a kisfiú együtt volt ezzel a férfival...

- Flora kisasszony együtt volt a nővel.

Nagyon is megfelelt ez így nekik.

Nekem, úgy éreztem, még jobban megfelelt: azt értem ezen, hogy tökéletesen megegyezett azzal a végzetes elképzeléssel, amelyben semmi áron sem akartam hinni. Mégis sikerült megállnom, hogy ne tegyek nyíltan említést róla, és most is legfeljebb annyira vagyok hajlandó megvilágítani, amennyire ez Mrs. Grose-nak odavetett utolsó megjegyzésemből kiderül.

- Jobb magyarázatot szerettem volna hallani arról, miben nyilvánul meg Miles rejtett rosszasága, mint pusztán azt, hogy hazudott és arcátlan volt. De ennyi is elég - tűnődtem -, mert most mégis világosabban érzem, mint valaha, hogy mennyire vigyáznom kell.

A következő pillanatban elpirultam, mert észrevettem barátnőm arcán, hogy ő mennyivel készségesebben hajlandó volt megbocsátani, mint én, akit ez a gyengédségemre számító történet is alig indított arra, hogy hozzá hasonlóan cselekedjem. Mindez akkor derült ki, mikor a tanulószoba ajtajában búcsút vettünk.

- Csak nem akarja azzal vádolni, hogy...

- Hogy kapcsolatot tartott fenn vele, és letagadja? Nem, további bizonyosságig nem vádolok én senkit.

Aztán, mielőtt útjára eresztette volna, ki a folyosóra, ennyit mondtam végezetül:

- Még várnom kell.

9

Vártam és vártam, és ahogy tovatűntek a napok, döbbenetem is enyhült valamicskét. Egynéhány nap, melyet újabb szörnyűségek nélkül, szüntelenül tanítványaimon tartva a szemem tölthettem el, valósággal elmosta gyászos képzelgéseimet, sőt gyűlöletes emlékeimet is. Már beszéltem arról, hogy képes voltam tudatosan átengedni magam csodálatos gyermeki varázsuknak, és elképzelhetetlennek éretem, hogy ne forduljak most is ehhez a forráshoz, bármilyen vigaszt nyújtson is. Nem is tudom elmondani, mennyire nehéz volt felvenni a harcot ezek ellen a friss értesülések ellen! De kétségtelenül még sokkal nagyobb feszültséget jelentett volna, ha ez a harc nem jár szinte állandó sikerrel. Eltűnődtem azon, nem sejtik-e kis védenceim, milyen különös dolgokat gondolok róluk, és az a tény, hogy a gyerekek éppen ezektől a dolgoktól lettek olyan érdekesek, aligha tette könnyebbé számomra titokban tartásukat. Reszkettem, nehogy észrevegyék, hogy valóban milyen rettentő érdekesek. De ha elkészültem a legrosszabbra - és töprengéseim során ez sokszor megesett -, rájöttem, hogy ha ártatlanságuk elhomályosulásáról van szó, vállalni kell minden kockázatot, hiszen mindketten feddhetetlenek voltak, bár megjelölte homlokukat a végzet. Néhányszor ellenállhatatlan vágy fogott el, fel kellet kapnom, a szívemhez kellett szorítanom őket. De mihelyt megtettem, rögtön meg kellett kérdeznem magamtól: "Mit fognak gondolni róla? Nem árul el az ilyesmi túl sokat?" Könnyű lett volna izgatottan és vadul belebonyolódni annak számítgatásába, mennyit árulhattam el nekik; de úgy érzem, ezeknek az utolsó, békességben eltöltött óráknak alapvető jellegét az adta meg, hogy társaim közvetlen kedvessége még akkor is bűvös erővel hatott rám, ha beárnyékolta a gyanú, hogy tettetés az egész. Mert nemcsak az jutott eszembe, hogy szenvedélyes kitárulkozásaim felébreszthetik gyanakvásukat, hanem az is, emlékszem, hogy az ő szemmel láthatóan egyre gyakoribb megnyilatkozásaikban nincs-e valami aggasztó furcsaság.

Ebben az időszakban hihetetlenül, szinte természetellenesen rajongtak értem: de ez, végtére is, mondhattam magamban, pusztán az örökösen dédelgetett és ajnározott gyerekek kedves viszontérzése. Bőségesen áradó hódolatuk valóban jó hatással volt az idegeimre, egy-egy percre meg is feledkeztem arról, hogy mondhatni ugrásra készen állok, hogy valamilyen furcsa rejtett gondolaton rajtakapjam őket. Azt hiszem, sosem akartak ennyire sok mindent megtenni szegény védelmezőjükért; abban az értelemben gondolom - mert persze napról napra jobban végezték el feladataikat, és természetesen ennek volt a legnagyobb hatása -, hogy szórakoztatták, mulattatták, elterelték a figyelmét; felolvastak neki, meséket mondtak, kitalálósdit játszottak, álöltözetbe burkolózva, történelmi figurák vagy állatok jelmezébe rejtőzve rávetették magukat, legfőképp pedig titokban bemagolt és végeláthatatlanul szavalt "darabokkal" lepték meg. Sosem jutnék a végére annak a sok és titkos magyarázatnak, és még több és még titkosabb helyesbítésnek, mellyel ezekben a napokban minden percüket pergőtűz alá vettem. Kezdettől fogva könnyen fogtak fel mindent, és ez a képességük látványos eredményekkel járt, valahányszor belefogtak valamibe. Örömmel fogadták kis feladataikat, és megengedhették maguknak, hogy az emlékezőtehetség önkéntes kis csodatételeivel szórakozzanak, olyan bőségesen megvolt bennük a természetnek ez az adománya. Nemcsak tigrisek meg rómaiak, hanem Shakespeare-figurák, csillagászok és hajóskapitányok jelmezében törtek néha rám. Alighanem ez a sok kitűnő képesség volt az oka egy olyan ténynek, melyet ma sem tudok mással megmagyarázni: arra gondolok, milyen szokatlan nyugalmat tanúsítottam Miles esetleges új iskolájának kérdésével kapcsolatban. Emlékszem, abba is beletörődtem, hogy egy ideig ne bolygassuk az egészet - és azért törődtem bele, mert állandóan éreznem kellett az ő újra meg újra megnyilatkozó eszességét. Túl eszes volt ahhoz, hogy egy rossz nevelőnő, egy falusi pap leánya el tudja rontani; és a legkülönösebb, ha nem a legragyogóbb szál a gondolatok eme szőttesében, melyről az imént beszéltem - ha ugyan végig mertem volna követni az útját -, az a meggyőződésem volt, hogy a fiú értelmi világában valamilyen állandó befolyás, valamilyen veszélyes ajzószer működik.

Könnyű volt úgy határozni, hogy egy ilyen eszes fiú nyugodtan mehet később is iskolába, de annál nehezebb volt megérteni, valóságos kibogozhatatlan rejtély, miért "rúgott ki" egy ilyen eszes fiút az iskolaigazgató. Azt is meg kell említenem, hogy a gyerekek társaságában - nagyon ügyeltem arra, hogy szünet nélkül velük legyek - egyetlen nyomot sem tudtam elég kitartóan követni. Bűvöletben éltünk, a zene, a szeretet, a színházasdi és a siker bűvkörében. A gyerekek zenei érzéke is hihetetlenül jó volt, kiváltképp az idősebbik tudta bámulatosan megjegyezni és elismételni a dallamokat. A tanulószobában álló zongorán így hát a legkülönfélébb rémes zeneszámok csendültek fel; és ha ebbe belefáradtak, összesúgtak a sarokban, majd egyikük a lehető legvidorabban kivonult, hogy nemsokára mint valami egészen új figura "jöjjön vissza". Nekem is voltak fiútestvéreim, és tudtam, milyen rabszolgaalázattal szoktak a lányok a fiúkon csüggeni. Itt még az is tetézte ezt az érzést, hogy Miles a lehető legfigyelmesebben és legkedvesebben viselkedett Florával, a "gyengébb nemmel", a kisebbel és tanulatlanabbal szemben. Tökéletesen megértették egymást, és ha csak annyit mondanék róluk, hogy sosem veszekedtek, sosem panaszkodtak egymásra, akkor vajmi ridegen nyilatkoznék hihetetlen kedvességükről. Ha néhanapján csakugyan rideg találtam lenni hozzájuk, valamilyen megállapodásféle nyomait vettem észre a viselkedésükben: az egyik iparkodott szóval tartani engem, hogy közben a másik elinalhasson. Azt hiszem, minden diplomáciában van egy adag naivitás; de abban, ahogy a tanítványaim űzték, a lehető legkevesebb volt a közönségesség. Mert a közönségesség, némi szünet után, valahol egészen másutt bukkant elő.

Úgy érzem, hogy szándékosan késlekedem; de most már bele kell vágnom. Mikor folytatni akarom beszámolómat Bly szörnyűségeiről, nemcsak a legelfogulatlanabb bizalomra van szükségem - amire egyébként nem sokat adok -, hanem, és ez egészen más, újra fel kell idéznem, mennyit szenvedtem, megint végig kell élnem gyötrelmeimet. Hirtelen eljött az óra, amely után, ahogy most visszanézek, már minden csak kínszenvedés volt számomra; de ezzel legalább már benne vagyok a legközepében, és akkor jutok ki innen a leghamarabb, ha a már megkezdett úton haladok előre. Egy este - minden előzmény, minden bevezetés nélkül - megint elővett az az érzés, ami megérkezésem napján dermesztett meg, és amire mint már mondtam is, alig emlékeztem volna, ha további ott-tartózkodásom kevesebb izgalommal jár. Még nem tértem nyugovóra; gyertyavilágnál üldögéltem és olvastam. Blyban a régi könyvek egy egész termet megtöltöttek; közöttük múlt századi regények, melyek közül néhánynak, sajnos, csak a gondosan kárhoztatott híre-neve (de egyetlen árva példánya sem) csendes családi otthonomba is eljutott, és titokban felkeltette ifjonti kíváncsiságomat. Emlékszem, hogy éppen Fielding Ameliá-ja volt a kezemben; és arra is, hogy nagyon is éberen voltam. Fel tudom idézni, mennyire tisztában voltam azzal, hogy roppant késő lehet már, és mennyire nem mertem az órámra pillantani. És tudom, hogy az akkori szokás szerint a kiságy fejénél összehúzott fehér függöny mögött, mint erről már korábban meg is győződtem, Flora tökéletes gyermeki békességben alszik. Rövidre fogva: emlékszem, hogy bár a regény nagyon érdekelt, egyszer csak, mikor épp lapoztam, hirtelen megtört a varázs, felnéztem a könyvből, egyenesen a szobám ajtajára. Egy pillanatig figyeltem, halványan visszaemlékezve az első éjszakára, arra az érzésre, hogy valami meghatározhatatlan jövés-menés van a házban, és észrevettem, hogy a nyitott ablaknál alig láthatóan meg-megmozdul a félig leeresztett vászonredőny. Ekkor hihetetlen elszántsággal - ha látta volna valaki, bizton megcsodálja - letettem a könyvet, felálltam, egy szál gyertyával a kezemben kimentem a gyertyavilágban is homályos folyosóra, nesztelenül becsuktam és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.

Nem tudom már megmondani, milyen ösztön dolgozott bennem, mi vezérelt, de magasra emelt gyertyával végigmentem az előcsarnokon, egészen amíg meg nem pillantottam a lépcső nagy kanyarodója fölötti hosszú ablakot. És ekkor hirtelen három dologra lettem figyelmes. Gyakorlatilag mindhárom ugyanabban a pillanatban történt, mégis mintha villanásszerűen követték volna egymást. Gyertyám hirtelen nagyot lobbant és kialudt, én pedig a lefüggönyözetlen ablakra tekintve észrevettem, hogy nincs is rá szükség, mert a hajnal lassan derengeni kezd. A következő pillanatban gyertya nélkül is láttam hogy valaki van a lépcsőn. Egymásutánról beszélek, de egyetlen másodpercre sem volt szükség ahhoz, hogy összeszedjem magam, és harmadszor is szembenézzek Quinttel. A jelenés elérte a pihenőt a lépcsőfordulóban, ott volt közvetlenül az ablak mellett, mikor megpillantott: megtorpant és ugyanúgy meredt rám, mint korábban a toronyról és a kertből. Jól ismertük már egymást, kölcsönös elszántsággal néztünk megint farkasszemet a hűvös hajnali derengésben, mely egy parányi fényt vetett a magas ablaktáblára és a fényezett tölgyfa lépcsőre. Most eleven, gyűlöletes, veszélyes lénynek látszott. De nem ez volt a legnagyobb csoda, ezt a kifejezést valami egészen más érzésre tartogatom: arra, hogy minden félelmem elszállt, és képes voltam szembeszállni és megmérkőzni vele.

E rendkívüli másodperc után heves fájdalmat éreztem, de - Istennek hála - nem rémületet. És ezt ő is tudta - egy pillanat múlva pedig én is csodásan tisztában voltam vele. Éreztem, szilárd és törhetetlen önbizalommal éreztem, hogyha még egy percig helyt tudok állni, nem kell - legalábbis egyelőre - tovább izgatnom magam miatta; és ez alatt a perc alatt is csak olyan volt az egész, mint egy igazi személyes találkozás: ocsmány és emberi; épp azért ocsmány, mert emberi, mintha csak éjszaka, mikor mindenki alszik a házban, szembetalálkoznék valamilyen ellenséggel, kalandorral, bűnözővel. Csak az a halotti némaság, amellyel közvetlen közelről egymásra meredtünk, tette valahogy természetellenessé ezt a borzalmas jelenetet - mert az volt. Ha ott és akkor, mondjuk, egy gyilkossal találkozom, mégis legalább megszólaltunk volna. Valami mégis megtörte volna a csendet; és ha nem, legalább megmozdul egyikünk. Olyan hosszú volt ez a perc, hogyha csak egy kicsit is tovább tart, azt sem tudtam volna, életben vagyok-e egyáltalán. Képtelen vagyok szavakba önteni, mi történt, csak annyit mondhatok, hogy - és ez is az én erőmet bizonyította - maga a csend volt az a közeg, amelyben az alak eltűnt a szemem elől; mert határozottan láttam, ahogy hátat fordít nekem, mint ahogy az a nyomorult fickó is, aki hajdan életében volt, megfordult valamilyen parancs hallatára - igen, a semmilyen púppal ocsmányabban el nem torzítható hátát fordítja felém, és elindul lefelé a lépcsőn, egyenesen lefelé a sötétségbe, melybe a következő lépcsőforduló beleveszett.

10

Egy darabig még ott álltam a lépcső tetején, majd hirtelen megértettem, hogy mikor imént a látogató elment, valóban elment; így hát visszatértem szobámba. Az első, amit az égve maradt gyertya világánál azonnal észrevettem, az volt, hogy Flora kiságya üres; és ettől annyira elfogott a rémület, melynek öt perccel ezelőtt még ellen tudtam állni, hogy elakadt a lélegzetem. Odaugrottam az ágyhoz, melynek függönyeit (mert a kis selyem ágytakaró és a lepedők összevissza voltak hajigálva) valaki ravaszul összehúzta; aztán leírhatatlan megkönnyebbülésemre valamilyen neszt hallottam: megrázkódott a vászonredőny, és a kislány, aki ott gubbasztott, rózsás arccal bújt elő a túlsó oldalról. Ott állt előttem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, kicsi hálóingében, meztelen rózsaszín lábacskákkal és aranyragyogású fürtökkel. Roppant komolyan nézett rám, és én világosan éreztem, hogy odavan az addigi fölényem (pedig ennek az izgalma volt olyan csodálatos az imént), mikor szemrehányó hangon megszólalt: - Haszontalan vagy; hol voltál? - Ahelyett, hogy összeszidtam volna gonoszkodásáért, még én kezdtem védekezni és magyarázkodni. Teljes jószándékkal és kedves egyszerűséggel mondta el, mit is tett. Az ágyban fekve hirtelen ráeszmélt, hogy én kimentem a szobából, és erre kiugrott az ágyból, megnézni, mi van velem. Örömömben, hogy megkerült, leroskadtam a székre - és akkor, de csakis akkor fogott el egy kis rosszullét, ő pedig egyenesen odatipegett hozzám, a térdemre pattant, és ahogy az ölemben tartottam, a gyertya fénye beragyogta gyönyörű, az alvástól még mindig kipirult kis arcát. Emlékszem, egy pillanatra szándékosan behunytam a szemem az ő kék szeméből sugárzó csodálatos szépségtől lefegyverezve.

- Engem kerestél az ablakból? - kérdeztem. - Azt hitted, hogy kint sétálok a kertben?

- Igen, azt gondoltam, hogy van ott valaki. - És még el sem sápadt, mikor ezt mosolyogva a szemembe mondta.

Jaj, milyen tekintettel meredtem rá!

- És láttál is valakit?

- Ó, nem! - válaszolta gyerekes következetlenséggel, csaknem neheztelő hangon, mégis temérdek bájt vesztegetve erre az elnyújtott tagadásra.

Abban az idegállapotban rögtön biztos voltam benne, hogy hazudik; és ha megint becsuktam a szemem, azért tettem, mert elvakított a három-négyféle magyarázat lehetőségének fénye. Egyikük oly roppant erősen megkísértett, hogy csak egyféleképpen tudtam ellenállni: görcsösen megszorítottam a kislányt, és ő csodák csodájára egyetlen zokszó, az ijedtség minden jele nélkül tűrte ezt. Igen, a legjobb lenne rögtön rákiabálni, és egykettőre túl lenni az egészen - egyenesen a szemébe vágni, a gyönyörű, ragyogó szép szemébe! "Hiszen tudod te jól, hogy mit teszel, és már azt is gyanítod, hogy én is hiszek az egészben; miért nem vallod hát be őszintén, hogy legalább együtt szenvedhessünk, és talán sorsunk különös útján azt is megtudjuk, hol vagyunk, és mire való mindez?" Sajnos, ez a kérdeznivágyás, úgy, amint jött, el is múlt, pedig ha nyomban engedtem volna neki, elkerülhettem volna... nos, látni fogják, mit. Ahelyett, hogy engedtem volna a követelésnek, felpattantam, az ágyára pillantottam, és tehetetlenségemben megint a középutat választottam:

- Miért húztad össze az ágyon a függönyt? Hogy azt higgyem, még mindig ott vagy?

Flora szemlátomást törte a fejét: aztán szokott angyali mosolyával így szólt:

- Mert nem akartalak megijeszteni!

- De ha azt hitted, hogy kimentem...

Egyáltalán nem jött zavarba; belenézett a gyertya lángjába, mintha a kérdés éppolyan jelentéktelen vagy ide nem illő volna, mint mondjuk az, hogy mennyi kilencszer kilenc, vagy éppenséggel valamilyen találós kérdés.

- Hát, tudod, azért, mert közben esetleg vissza is jöhettél volna - vágta ki magát -, mint ahogy vissza is jöttél, te aranyos!

És aztán, mikor visszabújt az ágyába, hosszú ideig ott ültem mellette, és fogtam a kezét, ezzel is bizonyítva, hogy belátom, milyen helyes volt visszajönnöm.

El lehet képzelni, milyenek voltak az éjszakáim ettől a perctől fogva. Rendszeresen fennmaradtam, isten tudja, meddig; kilestem a perceket, mikor hálótársam biztosan aludt, kilopóztam, nesztelenül végigjártam a folyosót, sőt odáig is elmerészkedtem, ahol utoljára Quinttel találkoztam. De nem láttam ott soha többet; és mindjárt azt is megmondhatom, hogy egyetlen alkalommal sem láttam ezek után a házban. De azért történt velem valami a lépcsőkön. A lépcső tetejéről lefelé nézve észrevettem, hogy az egyik alsó lépcsőfokon egy női alak ül, háttal nekem, előregörnyedve, gyászos mozdulattal a kezébe rejtve az arcát. Csak egy pillanatig álltam ott, és a jelenés - anélkül, hogy rám nézett volna - eltűnt. Mégis pontosan tudtam, milyen szörnyűséges arcot rejtettek el azok a kezek; és arra gondoltam, ha nem fent, hanem lent állok, fel mertem volna-e menni, ugyanolyan lelkierőről téve tanúbizonyságot, mint a múltkor Quint esetében. De a későbbiek során is akadt alkalom lelkierőm próbára tételére. A tizenegyedik éjszakán - mert a férfival való utolsó találkozás óta számon tartottam valamennyit - olyan riadalomban volt részem, amely nagyon megviselt, és már csaknem teljesen váratlan volta miatt is a leghevesebb megrázkódtatást jelentette számomra. Éppen ez volt az első éjszaka, amikor kimerülten a sok virrasztástól, úgy határoztam, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül le fogok feküdni a megszokott órában. Azonnal elaludtam, és - mint később megtudtam - aludtam egész éjjel egyig; de mikor felébredtem, rögtön olyan éberen ültem fel, mintha valamilyen ismeretlen kéz rázott volna meg. Este égve hagytam egy gyertyát, de most már nem égett, és én azonnal megéreztem, hogy Flora oltotta el. Azon nyomban felugrottam, és a sötétben egyenesen az ágyához szaladtam; üres volt. Mikor az ablakra pillantottam, már többet tudtam, és mikor gyufát gyújtottam, megértettem mindent.

A gyerek megint felkelt - ezúttal a gyertyát  is elfújta -, megint behúzódott a vászonredőny mögé, hogy figyeljen, s talán választ is várjon, és nézett-nézett kifelé az éjszakába. Most látott is valamit - mert az előző alkalommal nem látott, erről megbizonyosodtam -, és ezt az a tény is igazolta, hogy nem törődött vele, mikor újra meggyújtottam a gyertyát, és sietve bebújtam papucsomba és hálóköpenyembe. Elrejtőzve, biztonságban, a világról megfeledkezve ülhetett ott az ablakpárkányon - az ablakszárnyak kifelé nyíltak -, és ezzel elárulta magát. Csendesen sütött a telihold, hogy tisztábban lehessen látni, és ennek szerepe volt az én gyors elhatározásomban is. A kislány most szemtől szembe látta azt a kísértetet, amellyel a tó partján találkoztunk, sőt, most szót is válthatott vele, nem úgy, mint akkor. Én is mindenáron egy ugyanilyen irányba néző ablakot akartam keresni, de a folyosón, nehogy Florát megzavarjam. El is jutottam az ajtóig, anélkül, hogy meghallott volna: kisurrantam, behúztam az ajtót magam mögött, és hallgatóztam, nem hallok-e valamilyen áruló hangot bentről a szobából. Ahogy kinn álltam a folyosón, bátyja szobájának alig tíz lépésnyire levő ajtajára esett a tekintetem, és megmagyarázhatatlanul újra erőt vett rajtam az a furcsa érzés, amelyet az előbb kísértésnek neveztem. Mi lenne, ha egyenesen bemennék hozzá, és odaállnék az ő ablakába? Mi lenne, ha megkockáztatnám, ha vállalnám, hogy elképzelhetően a fiúcska legnagyobb megdöbbenésére, leleplezném előtte titkos indítékaimat, ha kiengedném kezemből a kormányt, ha megelégelném azt a szívós helytállást, melyet e rejtélyes ügyben mindeddig tanúsítottam?

Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy odalépjek Miles ajtajához, de mindjárt meg is álljak. Szinte természetfölötti erővel hallgatóztam; elképzeltem magamban, mi minden  történhetik odabent; tűnődtem, vajon üres-e az ő ágya is, nem figyel-e ő is titokban kifelé. Hosszú, néma perc volt, s a végére elfogyott a bátorságom. Miles csendben van; talán ártatlan is; szörnyűség ennyit kockára tenni; megfordultam tehát. Mert egy alak kószál a kertben - és ez az alak, akivel Flora foglalkozik, azért jár fel és alá, hogy még jobban, még többet lásson; de nem az én kis Milesom miatt jár ide. Megint megtorpantam, de más okok miatt, és csak pillanatokra: aztán határoztam. Blyban üres szobák is voltak, csak ki kellett választani a megfelelőt. Eszembe ötlött, hogy éppen jó lesz az alsó szoba - ez is magasan a kert fölött volt -, a háznak abban a végében, melyet öreg toronynak neveznek. Nagy, négyzet alakú szoba volt, megfelelően bútorozva és hálószobának berendezve, de szokatlan méretei annyira kényelmetlenné tették, hogy bár Mrs. Grose példás rendben tartotta, évek óta nem használta senki. Sokszor megcsodáltam már, és most is tudtam, mit kell tennem; ha egy pillanatra megriaszt is a terem fagyos ridegsége, mégis oda kell menni az ablakhoz, és amilyen halkan csak lehet, ki kell nyitni az egyik ablaktáblát. Átvágtam a szobán, zaj nélkül kinyitottam a fatáblát, és mikor az üveghez szorítottam az arcom, láttam, hogy odakint sokkal világosabb van, mint idebent, és hogy a helyes irányt választottam. Aztán valami mást is észrevettem. A holdfényes éjszakában messzire lehetett látni, és a távolban a füvön ott állt egy parányi alak, mozdulatlanul és megszállottan bámult felfelé, énfelém - sőt, nem is annyira engem nézett, hanem valaki mást, a fejem fölött. Valaki volt ott a fejem fölött, fent a torony tetején; és a parányi alak nem az volt, akinek képzeltem, akivel elszántan farkasszemet akartam nézni. Az a parányi alak ott a füvön - rosszullét környékezett, mikor felismertem - szegény kis Miles volt.

11

Csak másnap későn tudtam Mrs. Grose-zal beszélni; következetességem, hogy tanítványaim mindig ott legyenek a szemem előtt, gyakran akadályozta bizalmas együttlétünket, annál is inkább, mert mindketten éreztük, mennyire kell vigyázni - mind a cselédség, mind a gyermekek miatt -, nehogy bárki is megneszeljen valamilyen nyugtalanító rejtélyt, kipletykázni való titkot. Mrs. Grose nyugodt ábrázata nagy biztonságérzetet kölcsönzött nekem. Sima arcán egyetlen apró jel sem árulkodott arról, milyen rettenetes titkokat osztottam meg vele. Biztos voltam benne, hogy mindent elhisz nekem; nem is tudom, mi lett volna velem nélküle, hiszen egyedül nem bírtam volna elviselni ezt a feszültséget. Eleven bizonyítéka volt annak, milyen áldás lehet a képzelőtehetség hiánya: kis védenceinkben csak a szépséget és jóságot, csak az észt és kedvességet látta, és nem tudta közvetlenül érzékelni gyötrődésem okait. Ha látni lehetett volna rajtam, mennyire roskadozik és inog minden a lelkemben, bizonyára kinyomozza a kiváltó okokat, bizonyára elszántan szembenéz velük; és most, hogy így álltak a dolgok, s ő hatalmas, fehér karjait összefonva, szokásos derűs nyugalmával vette mindezt szemügyre, éreztem, hogy őrá - hála az égnek - akkor is lehetne számítani, ha az egész világ összeomlana körülöttünk. Az ő lelkében a képzelet  csapongó lángja helyett szelíd, egyenletes tűz lobogott, és ahogy erősödött bennem az a meggyőződés, hogy végtére is - ha ezután sem történik semmiféle katasztrófa - a kicsinyek már tudnak vigyázni magukra, kezdtem azt is megérteni, miképp igyekszik ő a legnagyobb körültekintéssel enyhíteni a kicsinyek gyámhelyettesének szomorú helyzetén. És ez sokkal egyszerűbbé tette a dolgokat az én számomra: arról tudtam gondoskodni, hogy arcomról a környezet semmit le ne olvashasson, de jelen körülményeim közt roppant idegfeszültséget okozott volna, ha még az ő arckifejezése miatt is aggódnom kell.

Az említett órában, mikor csatlakozott hozzám a teraszon (bár nem önszántából), már egészen kellemes volt a délutáni nap: vége felé járt a nyár; ott ültünk egymás mellett, a gyerekek pedig távolabb, de még hallótávolságon belül sétáltak fel és alá, engedelmesen és szófogadóan. Lassan mendegéltek, nagy egyetértésben, és a fiú valamilyen meséskönyvből olvasott fel, karjával átfogva a lány derekát, hogy minél közelebb érezze magához. Mrs. Grose nyugodtan és szelíden nézte őket; aztán valósággal hallani véltem azt az elfojtott hangot, amellyel megfordult, hogy kiolvassa tekintetemből, milyennek látom én az érem másik oldalát. Bármilyen kísérteties dolgokat hoztam a tudomására, furcsamódon mégis mindig elismerte felsőbbségemet - képességeimet és a rangomat -, azzal is, hogy türelmesen osztozott szenvedéseimben. Meghallgatta vallomásaimat: hiszen ha boszorkányitalt főztem volna, és ha elég magabiztosan kínálom meg vele, biztosan tartja nekem a csöbröt. Pontosan ilyen magatartást tanúsított, mikor az elmúlt éjszakáról szóló beszámolómban eljutottam odáig, mit mondott Miles, mikor megpillantottam őt éjnek évadján, majdnem ugyanazon a helyen, ahol most kószál, és kimentem érte; mert semmiképp sem akartam felverni a házat, és inkább ezt a módszert választottam, mint valamilyen hangosabb megoldást. Nem hagytam afelől sok kétséget, hogy minden őszinte együttérzése ellenére aligha sikerül megértetnem vele, milyen félelmetes teljesítménynek érzem, ahogy a fiú megfelelt, szinte valamilyen sugallat hatására, végső és határozott szemrehányásaimra, mikor visszatértünk a házba. Mihelyt a holdsütötte teraszon megpillantott, rögtön odajött hozzám: szótlanul kézen fogtam, végigvezettem a sötét házon, fel a lépcsőn, ahol Quint olyan mohón lesett rá, végig az előcsarnokon, ahol előzőleg én hallgatóztam reszketve, majd pedig be üresen hagyott szobájába.

Útközben egyetlen hang sem hagyta el az ajkunkat, és én azon tűnődtem - és milyen kétségbeesve tűnődtem -, vajon milyen elfogadható, nem túl nevetséges magyarázatot kovácsolgat most kis koponyájában. Ez jócskán  próbára teszi majd a leleményességét! A gyerek zavarodottságát érezve, valami furcsa, diadalittas izgalom fogott el. Csapdába ejtettem azt, aki eddig sikerrel űzte kisded játékait! Most már nem adhatja az ártatlant, nem garázdálkodhat tovább; hogy az ördögbe fog kimászni ebből a csávából? De nemcsak ez a kérdés dobogtatta meg hevesen a szívem, hanem egy másik, ugyanilyen kimondatlan érzés is; hogy az ördögbe fogok én ebből a kutyaszorítóból szabadulni? Annyi idő után végre-valahára szembe kell néznem minden kockázattal, amivel még most is jár e borzalmas dolgok néven nevezése. Emlékszem arra is, mikor beléptünk a szobájába, ahol ott állt az érintetlen ágy, az elfüggönyözetlen ablakon beragyogó hold még azt is fölöslegessé tette, hogy gyufát gyújtsak -, nos, emlékszem, hirtelen le kellett ülnöm, valósággal leroskadnom az égy szélére, olyan erővel tört rám a gondolat, hogy a gyerek nyilván nagyon jól tudja, mennyire a "markában vagyok", mint mondani szokták. Azt csinálja velem, amit csak akar, minden eszét és erejét ellenem fordíthatja - én pedig egyre csak azt az igazságot hajtogatom, hogy minden tanító bűnös, aki félelemre és babonára nevel! Valóban a markában tartott; alaposan benne voltam a pácban: mert ugyan ki oldozna fel engem, ki engedne futni büntetlenül, ha éppen én tenném tönkre mindeddig tökéletes kapcsolatunkat ilyen alantas eszközök alkalmazásával, mindjárt az első, a legenyhébb rezdülésre? Nem, nem: hiábavaló próbálkozás volt, hogy Mrs. Grose megértse ezt, és majdnem ugyanilyen reménytelen volt megsejtetni vele, milyen ámulatot váltott ki belőlem Miles  néhány szava rövid és kényszerű szóváltásunk során, a sötétben. Természetes, hogy én roppant kedves és elnéző voltam; soha, de soha nem tettem még ilyen gyöngéden a vállára a kezem, mint akkor az ágy szélén, mikor faggatni kezdtem. Nem volt más választásom, legalább forma szerint fel kellett szólítanom:

- Most el kell mondanod mindent... a teljes igazságot. Miért mentél ki? Mit csináltál odakint?

Még mindig látom csodálatos mosolyát, a homályban rám ragyogó, gyönyörű szemét, kivillanó hófehér fogait.

- Ha elmondom, meg is fogod érteni?

A szívem a torkomban dobogott. Valóban meg fogja mondani? Meg sem tudtam szólalni, csak valami fintorral, határozatlan bólintással válaszoltam. Miles maga volt a megtestesült nyájasság, úgy állt előttem, mint a mesebeli herceg, mikor sikerült igent intenem a fejemmel. Ez a tiszta derű megnyugtatott egy pillanatra. De akkor is ezt fogom-e érezni, ha valóban elmond mindent?

- Hát - mondta végül -, éppen azért csináltam, hogy te is ezt csináljad.

- Mit csináljak?

- Hogy azt hidd rólam egyszer, hogy rossz vagyok!

Sosem felejtem el, milyen kedvesen és vidáman ejtette ki száján ezt a szót, utána pedig nyomban hozzám hajolt és megcsókolt. Gyakorlatilag most már mindennek vége volt. Én is megcsókoltam, és ahogy egy pillanatra a karomba zártam, minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne sírjam magam. Azt az egyetlen választ adta, ami mögé nem lehetett belátni, és csak akkor tudtam újra megszólalni, mikor beletörődtem ebbe. Körülnéztem a szobában.

- Szóval le sem vetkőztél?

Valósággal tündökölt a sötétségben.

- Nem én. Fennmaradtam és olvastam.

- És mikor mentél le?

- Éjfélkor. Mert mikor rossz vagyok, nagyon rossz vagyok!

- Persze, persze... nagyon kedves... De honnan tudtad, hogy ezt én észre is fogom venni?

- Megbeszéltem Florával - felelte habozás nélkül. - Hogy ő majd szépen felkel, s kinéz az ablakon.

- És ezt meg is tette.

Vagyis én estem a csapdába!

- Szóval ő felzavart téged, és hogy lássad, mit bámul Flora, te is kinéztél... és láttál.

- Te pedig - folytattam - halálra fagytál abban a hűvös éjszakában!

Ettől a hőstettől annyira kivirult, hogy sugárzó jókedvvel még rám is hagyta szavaimat.

- Persze, különben nem lettem volna elég rossz - mondta.

Még egy ölelés, aztán vége is volt az egész jelentetnek és a mi beszélgetésünknek: arra azért figyelmeztettem, hogy ez után a tréfa után most már szedje össze minden maradék jóságát.

12

Még egyszer meg kell ismételnem, hogy ezt a csodálatos érzést nem tudtam tökéletesen megértetni Mrs. Grose-zal, bár még azt a megjegyzést is idéztem neki, amit Miles közvetlenül elválásunk előtt tett.

- Mindössze hat szó az egész - mondtam -, és ezen a hat szón fordul meg minden. "Most már láthatod, mire vagyok képes!" Ezt azért vetette oda, hogy megmutassa, mennyire jó. Tökéletesen tisztában van azzal, mi mindenre képes. Abból adott ízelítőt nekik is, ott az iskolában.

- Uramisten, maga aztán alaposan megváltozott! - kiáltotta barátnőm.

- Nem változtam meg... csak éppen megértettem az egészet. Azok négyen, higgye el nekem, rendszeresen találkoznak. Maga is értené ezt, ha mostanában csak egyetlen éjszakát is valamelyik gyerekkel töltött volna. Mennél tovább várok és figyelek, annál tisztábbam érzem, hogy ha más nem is, de ez a tervszerű hallgatás mindent igazol. Soha, még véletlenül sem tesznek célzást régi ismerőseikre, mint ahogy Miles sem beszél a kicsapatásáról. Ó, igen, mi csak ülünk itt, és bámuljuk őket, ők pedig alakoskodhatnak nekünk ítéletnapig; mert még akkor is, mikor úgy tesznek, mintha a mesék világában andalognának, még akkor is ott látják maguk előtt ezeket az újjáéledt halottakat. Miles nem mesét olvas Florának - nyilatkoztattam ki -, róluk  beszélnek... szörnyűségekről, kísértetekről beszélnek! Tudom, olyan vagyok, mint a bolond; és csoda is, hogy nem bolondultam meg. Maga megbolondult volna attól, amit én láttam; én viszont egyre tisztábban látok tőle, egyre több dolgot értek meg világosan.

Tisztánlátásom szörnyűsége elől társnőm valahogy a két kis drága áldozatba kapaszkodva keresett oltalmat; éreztem, milyen vadul kapaszkodik beléjük, ahogy egymást édesen átölelve sétálgattak ott - szüntelenül kísérte őket tekintetével, és az én fullasztó szenvedélyem viharától még a szempillája se rezdült.

- És mégis, miféle dolgokat értett meg?

- Azt, ami mindig gyönyörködtetett, elbűvölt, és furcsa módon mégis zavarba ejtett és felkavart: a gyerekek nem is földi szépségét, egyáltalán nem is természetes jóságát. Mindez csak játék - folytatta -, tettetés és csalás!

- Hogy ezek a kis aranyoskák...

- Akik olyan kedves csöppségeknek látszanak? Igen, tudom, ez tiszta őrület!

Az, hogy volt erőm kimondani, segített abban is, hogy meg tudjam magyarázni, ízekre szedjem és összerakjam az egészet.

- Nem voltak ők jók... egyszerűen nem is voltak itt köztünk. Könnyű velük együtt élni, hiszen a saját életüket élik. Nem hozzám, nem hozzánk tartoznak... hanem őhozzájuk!

- Quinthez és ahhoz a nőhöz?

- Quinthez és ahhoz a nőhöz. És el is akarnak jutni hozzájuk.

Jaj, hogyan bámulta, vizsgálta őket most szegény Mrs. Grose!

- De miért?

- Mert szeretik a rosszat... amit hajdan, a szörnyű napokban, azok ketten ültettek a szívükbe. És azért járnak most is vissza, hogy folytatni tudják a gonosz lélek munkáját, hogy még több rosszra tanítsák őket.

- Uramisten - mormogta  barátnőm a foga közt.

A megjegyzés önkéntelenül szaladt ki a száján, de elárulta, mennyi joggal feltételezem, hogy azokban a régi, rossz időkben borzalmas dolgok történtek itt - mert volt itt rosszabb idő még a mostaninál is! És minden másnál jobban igazolt az, hogy Mrs. Grose személyes tapasztalatai megerősítették a két nyomorult hihetetlen aljasságáról alkotott elképzeléseimet. Egy perc múlva, nyilván emlékeinek hatása alatt, megint megszólalt:

- Bizony, gazemberek voltak! De mit tehetnének most?

- Mit? - visszhangoztam olyan élesen, hogy Miles és Flora megálltak séta közben, és odapillantottak ránk. - Hát nem elég az, amit tesznek? - kérdeztem halkabban, miközben a gyerekek ránk mosolyogtak, integettek, köszöntek is, majd tovább folytatták útjukat.

Egy kis időre mindkettőnket rabul ejtett a látvány varázsa; aztán csak ennyit mondtam:

- El tudják veszejteni őket!

Társnőm most már felém fordult, de csak szótlanul, némán kérte, hogy fejtsem ki ezt világosabban.

- Még nem tudják, hogyan; de nagyon elszántan próbálkoznak. Egyelőre csak valamin keresztül, valamin túlról néznek ide... Furcsa helyekről és magas pontokról, torony tetejéről, háztetőről, az ablak túlsó feléről, a tó másik oldaláról; de mindkét fél arra törekszik, hogy csökkentse a távolságot, hogy félresöpörje az akadályokat; és a kísértők előbb-utóbb diadalt aratnak, csak idő kérdése. Csak továbbra is ragaszkodniuk kell veszélyes ajánlataikhoz.

- Hogy a gyerekek megpróbáljanak odamenni hozzájuk?

- És elpusztuljanak eközben!

Mrs. Grose lassan fölemelkedett, én pedig aggályoskodva folytattam:

- Hacsak mi meg nem tudjuk akadályozni!

Ülve maradtam, ő pedig ott állt előttem, és nyilván a teendőket mérlegelte.

- A bácsikájuknak kell ezt megakadályozni. El kell vinni őket innen.

- És ki fogja rávenni erre?

Mrs. Grose eddig a messzeségbe révedt, de most hirtelen rám nézett ostoba arccal.

- Maga, kisasszony.

- Írjam meg neki, hogy a ház levegője meg van mérgezve, hogy az unokaöccsének és unokahúgának elment az esze?

- De ha így van, kisasszony...

- Azt hiszi, hogy az én eszem is elment? Szép kis meglepetés lenne ez az ő számára, méghozzá pont attól a nevelőnőtől, akit azért vett fel, hogy megkímélje magát a gondoktól.

Mrs. Grose megint a gyerekeket követte tekintetével, és töprengett.

- Igen, gyűlöli a kellemetlenséget. Éppen ez volt az oka...

- Hogy azok a gonosz lelkek annyi ideig félre tudták vezetni? Biztosan így volt, bár akkor is borzasztó ez a közömbösség. Nos, én nem vagyok gonosz lélek, nem szabad félrevezetnem.

Társnőm egy pillanat múlva és válasz helyett megint leült, és megragadta a karom.

- Legalább arra vegye rá, hogy jöjjön el ide, magához.

- Hozzám? - ámuldoztam; egyszerre félni kezdtem attól, mi minden telik ki még tőle. - Hogy ő, énhozzám?

- Itt kellene lennie... hogy segítsen.

Felpattantam, és furcsábban néztem rá, legalábbis azt hiszem, mint eddig bármikor.

- Azt képzeli, hogy idehívom látogatóba?

Nem, ezt nem hihette, hiszen látta az arcomat, vagyis inkább azt látta - már ahogy egyik asszony olvas a másik arcából -, amit én is: gazdám tekintetét, ahogy gúnyosan, lekicsinylően, elégedetten nézi, hogyan omlik össze bennem az a határozottság, mellyel magányos sorsomat vállaltam, hogyan hozom működésbe azt a bonyolult gépezetet, mellyel ravaszul magamra akarom vonni a figyelmét. Ez a derék asszony nem tudta - senki sem tudta -, milyen büszke vagyok arra, hogy őt szolgálhatom, és mennyire tartom magam megállapodásainkhoz; következő figyelmeztetésemet azonban, azt hiszem, mégis világosan megértette.

- Ha elvesztené a fejét, és idehívná a gazdáját...

Most valóban meg volt ijedve.

- Igen, kisasszony...

- Rögtön itt hagynám őt is és magát is.

13

Nagyon jólesett megint csatlakozni a gyerekekhez, de most is, mint korábban, erőmet meghaladó feladatnak bizonyult beszélgetni velük - ugyanolyan megoldhatatlan nehézségeket jelentett, mint azelőtt. Egy hónapig tartott ez így, egyre több bosszúsággal, egyre furcsább hangok, elsősorban tanítványaim egyre gúnyosabb, sokatmondó szavainak kíséretében. Mindez, most is meg vagyok győződve róla, akárcsak akkor, nem pusztán az én pokoli képzeletem játéka volt: tökéletesen látni lehetett, hogy tisztában vannak az én nehéz helyzetemmel, és együttlétünk alaphangulatát hosszú időre valahogyan ez a különös kapcsolat határozta meg. Nem mintha kétélű, kínos célzásokat vagy bármi közönségeset tettek volna - ilyesmitől az ő esetükben nem kellett tartani; inkább úgy értem, hogy egyre több és több dolog volt köztünk, amiről tapintatosan hallgattunk, amit nem bolygattunk, és csak valamilyen hallgatólagos megegyezés birtokában lehetett ennyi kényes pontot sikeresen elkerülni. Gyakorta támadt olyan érzésünk, mintha olyan dolgokat pillantanánk meg minduntalan, melyek előtt meg kell torpannunk: hirtelen vissza kellett fordulnunk olyan ösvényekről, melyek sehová sem vezettek, be kellett csapnunk azokat az ajtókat, melyeket tapintatlanul kitártunk - be kellett csapnunk akkora zajjal, hogy önkéntelenül is összenéztünk, mert, mint minden ilyen zaj, ez is hangosabb volt a kelleténél. Minden út Rómába vezet; mi is sokszor rádöbbentünk, hogy szinte minden lecke, minden beszédtéma, tiltott területre vezérel. Tiltott terület volt általában a halottak visszatérése, és különösen az, ami kisgyermekek emlékezetében él elveszített barátaikról. Voltak olyan napok, mikor meg mertem volna esküdni, hogy egyik gyerek észrevétlen oldalbaböki a másikat, és odasúgja: - Azt hiszi, hogy most meg tudja tenni... pedig nem! - "Meg tudja tenni": ez, mondjuk annyi jelentett, hogy kivételesen megengedek magamnak valamilyen nyílt megjegyzést azzal a hölggyel kapcsolatban, aki előttem foglalkozott velük. Csodálatos és kielégíthetetlen étvággyal hallgatták végig életem minden apró részletét, amellyel újra meg újra jóllakattam őket: pontosan tudtak mindent, ami valaha történt velem, ismerték a magam, a testvéreim, sőt a kutyánk és a macskánk legkisebb kalandját is, apám különc természetét, házunk berendezését és bútorait, még a falusi vénasszonyok pletykáit is. Mindent összevéve elég sok dologról lehetett csevegni, ha istenigazából nekilódult az ember, és ösztönösen tudta, hol kell visszafordulnia. A gyerekek sajátos tehetséggel játszottak emlékezetem és találékonyságom húrjain; mikor utóbb visszagondoltam ezekre a jelenetekre, igen, talán ilyenkor éreztem legvilágosabban, hogy titokban figyelnek. Csak az én életem, az én múltam, az én barátaim nyújtottak egy kis biztonságot; sőt néha, teljesen alkalomszerűen, éppen ez váltotta ki legélénkebb érdeklődésüket. Látszólag minden összefüggés nélkül megkértek arra, hogy ismételjem el Goody Gosling híres mondását, vagy erősítsem meg a paplak pónijának eddig is oly sokszor ecsetelt jó hírét.

Ahogy körülményeim megváltoztak, részben épp ezeken a pontokon, részben teljesen másutt vált igazán érzékelhetővé az én "nehéz helyzetem", mint az imént elkereszteltem volt. Az a tény, hogy napjaim újabb jelenések nélkül teltek, csillapítólag hathatott volna idegeimre. A második éjszaka óta, tehát mióta a lépcső tetejéről megpillantottam az alján kuporgó asszonyt, sem a házban, sem a házon kívül nem találkoztam olyasfélével, amivel jobb lett volna nem találkoznom. Pedig sokszor számítottam arra, hogy a következő kanyarodóban ott áll Quint, sok baljós pillanat fenyegetett Miss Jessel megjelenésével. Eljött és tovatűnt a nyár; aztán leszállt Blyra az ősz és vele a szürkeség. Olyan volt az egész hely az ólmos éggel, hervadt virágokkal, a csupasz tájjal és a lehullott levelekkel, mint valami színházelőadás után, összegyűrt műsorfüzetekkel teleszórva. Az idő, a hangok és a csendesség váltakozása, az ilyesfajta percek meg sem fogalmazható hangulata egy-egy pillanatra felidézték - elég hosszú ideig ahhoz, hogy észre lehessen venni - annak a júniusi estének a levegőjét, amikor először találkoztam kint a kertben Quinttel, máskor meg azt, amikor megpillantottam az ablakon keresztül, és utána hiába kerestem a cserjék között. Felismertem a jeleket, a csodás jeleket - felismertem a helyet, a pillanatot. De nem jelent meg senki és semmi, és én mentes maradtam minden zaklatástól, ha ugyan illik ez a kifejezés egy olyan fiatal nőre, akinek érzékenysége felettébb furcsa módon nem csökkent, hanem inkább fokozódott. Mikor annak idején Mrs. Grose-nak elmeséltem azt a borzalmas jelenetet Florával a tó partján - és végképp összezavartam vele szegényt -, azt mondtam, hogy e perctől kezdve nagyobb csapás lenne elveszíteni, mint megtartani látnoki képességeim. Azt mondtam ki, ami oly nagyon nyomta a lelkemet: hogy akár láttak valamit a gyerekek, akár nem - mert ezt akkor még nem lehetett pontosan tudni -, szívesen vállalom, mert egyfajta biztosítéknak érzem, hogy egyedül csak én legyek kitéve e látomásoknak. Kész voltam megismerni a legrosszabbat, amit ember egyáltalán megismerhet. Mert akkor egyetlen borzasztó pillanatra átláttam: nem lehetetlen, hogy az én szemem vak, s az övék lát tisztán. Igen, e percben úgy tetszett, hogy az én szemem igenis vak, olyan áldás volt ez, amiért hálát nem adni istenkáromlás lett volna. De az volt a baj, hogy én csak akkor adtam volna hálát ezért teljes szívemből, ha nem vagyok végképp meggyőződve tanítványaim rettenetes titkáról.

Hogyan is jártam végig újra megszállottságom különös állomásait? Voltak együttlétünknek olyan pillanatai, amikor hajlandó lettem volna megesküdni rá, hogy az én jelenlétemben, ha nem is a szemem láttára, látogatók járnak nálunk, jól ismert és szívesen látott látogatók. Ilyenkor, ha nem tart vissza annak lehetősége, hogy sokkal súlyosabb kárt okozhatok, mint amilyet elhárítanék, legszívesebben hangot adtam volna diadalérzetemnek. "Itt vannak, itt vannak - kiáltottam volna -, most aztán nem tagadhatjátok, nyomorult kis férgek!" A nyomorult kis férgek azonban kedvességükkel és gyöngédségükkel váltig tagadták ezt, és éppen ebből a kristályos mélységből villant ki - mint a halak csillogása a habok közül - gúnyos fölényük. A valóságban még mélyebbre hatolt belém a kétségbeesés, mint ahogy azon az éjszakán éreztem, amikor a csillagfényben Quint vagy Miss Jessel alakja helyett a gondjaimra bízott kisfiút pillantottam meg, és ő rögtön rám vetette szép szemét, mellyel az előbb még a fejem felett magasodó torony tetejéről Quint rémalakja kacérkodott. Ha e kétségbeesést a rémület szülte, nos, amit akkor láttam, minden másnál jobban megrémített, és éppen rémületemben vontam le a következtetéseimet. Sokszor annyira megkínoztak, hogy egy-egy percre be kellett zárkóznom, és hangosan eljátszanom - egyszerre hihetetlen megkönnyebbülés, és megújuló kétségbeesés -, milyen lesz, mikor sor kerül a végső leszámolásra. Hol így közeledtem hozzá, hol úgy, de ezek a görcsös jelenetek ott a szobámban mindig azzal végződtek, hogy kikiabáltam a szörnyű neveket. Mihelyt elhaltak az ajkamon, azt mondtam magamban, hogy szívesen venném, ha valami ocsmányat jelentenének, hiszen kimondásukkal erőszakot teszek azon az ösztönös finomságon, melyhez hasonlót aligha látott még tanulószoba. Mikor azt mondtam magamban: "Ők olyan jó modorúak, hogy hallgatnak, te pedig, te bizalomra méltó híresség, olyan közönséges vagy, hogy beszélsz!" - éreztem, hogy elvörösödöm és kezembe temettem az arcom. Az ilyen titkolt jelenetek után, ha lehet, még többet fecsegtem, még bőbeszédűbb voltam, egész amíg megint nem lehetett azt a csodás, kézzel tapintható csendességet érezni - nem tudom másképp nevezni -, azt a különös, szédítő lebegést vagy úszást (keresgetem rá a szavakat!), minden élet pillanatnyi szünetelését, amely számára mindegy volt, mennyi zajt csapunk éppen abban a másodpercben, és amelyet tisztán hallottam, minden harsány örömkiáltáson, pergő nyelvű szavalaton, még a zongora hangjain keresztül is. Ilyenkor voltak ott ők, a betolakodók. Bár nem voltak angyalok, mégis ott suhantak keresztül, ahogy a franciák mondják, és jelenlétük pillanataiban reszkettem a félelemtől, hogy kis áldozataiknak még elevenebb képet öltenek, még pokolibb gondolatokat sugallnak, mint amilyenekkel engem megtiszteltek.

Attól a kínzó elképzeléstől tudtam legnehezebben megszabadulni, hogy bármit látok is, Flora és Miles még többet lát - borzalmas és nem is sejtett dolgokat, melyek hajdani kapcsolatuk szörnyűséges emlékeiből táplálkoznak. Ez az érzés egy időre valamilyen felszínes borzongást okozott, bár mi nagy hangon tagadtuk, hogy ilyesfélét érzünk, és oly pompásan hozzáedződtünk ehhez lassanként mind a hárman, hogy szinte gépiesen ugyanazokkal a gesztusokkal jeleztük egy-egy ilyen jelenet végét, minden egyes esetben. Döbbenetes volt, hogy a gyerekek ilyenkor mindig megcsókoltak, bármennyire szükségtelen volt ez abban a pillanatban, és valamelyikük mindig feltette azt  hasznos kérdést, mely már sok nehéz percen keresztülsegített bennünket: "Vajon mikor fog eljönni? Nem kellene írni neki?" Tapasztalatból tudtuk, hogy az efféle kérdések minden másnál többet érnek, és véget vetnek a kínos helyzeteknek. Természetesen a Harley Street-i nagybácsiról volt szó, és azzal az elképzeléssel kecsegtettük magunkat, hogy egyszer csak hirtelen be fog állítani, és itt marad velünk. Pedig ő aztán semmi olyat nem tett, ami efféle elméletek felállítására bátoríthatott volna, de ha nincs ez az elmélet, ez a támasz, nem bizonyíthattuk volna minduntalan nemes érzelmeinket. Mert ő még csak nem is írt nekik - és ez talán önzésnek látszik, pedig mindössze azt igazolta jólesően, mennyire megbízik bennem; mert férfi semmi mással nem adhatja kézzelfoghatóbb tanújelét egy nő iránti nagyrabecsülésének, mint azzal, hogy önnön kényelme szent törvényeinek áldoz; és úgy éreztem, vállalt kötelezettségeim szellemében cselekszem, mikor megértetem védenceimmel, hogy leveleiket csupán bájos stilisztikai gyakorlatnak tekintem. Túl szépek voltak ahhoz, hogy elküldjem őket; megtartottam valamennyit: és most is birtokomban vannak. Éppen ettől lett olyan meghökkentő és mulatságos a gyerekek kitartó erősködése, hogy nagybátyjuk bármelyik pillanatban betoppanhat. Mintha bizony kis barátaim tudták volna, hogy számomra ez lenne a lehető legkínosabb. Így visszatekintve csodálkozni tudok csak azon, hogy minden diadaluk és minden idegeskedésem ellenére egyetlen pillanatra sem vesztettem el a türelmemet. Valóban imádatra méltó gyerekek lehettek, ha még ezekben a napokban sem gyűlöltem meg őket! Vajon ha nem jön valamiféle megkönnyebbülés, mégis erőt vett volna rajtam az elkeseredés? Nagyjából egyre megy, hiszen eljött. Megkönnyebbülésnek nevezem, bár inkább olyan érzés volt, mint mikor elpattan a megfeszített húr, mikor fojtogató, forró napon kitör az égiháború. Mégis: változást jelentett, hirtelen jött, és váratlanul ért.

14

Templomba mentünk egy vasárnap reggelén, Miles énvelem, közvetlenül előttünk pedig Flora Mrs. Grose-zal. Csípős, tiszta reggel volt, az első ebben az évben; az éjszaka még egy kis fagyot is hozott, és a derűs őszi időbe szinte vidáman kondultak bele a templom harangjai. Furcsa módon éppen ekkor jutott eszembe, milyen jóleső érzés, hogy kis védenceim ennyire engedelmesek. Miért nem tiltakoznak örökös és terhes társaságom ellen? Nem tudom, mi okozhatta, de most hirtelen megéreztem, mennyire odakötözöm a fiút a szoknyám széléhez, és mennyire elárulja az is, ahogy társaink ott masíroznak kettesben, néhány lépésnyire előttünk, hogy valamilyen készülődő lázadás ellen védekezem. Olyan voltam, mint a börtönőr, aki örökösen meglepetésektől, szökési kísérletektől retteg. Mindez együtt - csodálatos önfeláldozásukra gondolok - mégis pontosan beleilleszkedett a dolgok oly végzetes és összebonyolódott fonadékába. A nagybácsi szabója (aki teljesen szabad kezet kapott, ismerte a remekbe készült mellények titkát és a gyerek pompás kis egyéniségét) ugyancsak kicsípte Milest vasárnapra, és a fiúcskából annyira sugárzott nemének és rangjának minden előjoga, függetlenségének tudata, hogy ha hirtelen a szabadságot választja és nekilódul a világnak, egy szót se tudtam volna szólni. Különös véletlen, de éppen azon gondolkoztam, miképp szállhatnék szembe vele, mikor a forradalom pillanata elérkezett. Forradalomnak nevezem, mert most már tisztán látom, hogy az ő végzetes szavaira tárult szét a függöny szörnyű tragédiám utolsó felvonása előtt, e szavak siettették a végzet beteljesedését.

- Légy szíves, te aranyos - mondta kedvesen -, áruld el, mikor mehetek végre vissza az iskolába?

Így leírva elég ártalmatlannak látszik az egész, különösen ha hozzászámítjuk Miles kedves és közvetlen vékony hangját, amellyel úgy vetette oda megjegyzéseit mindenkinek, kiváltképp álladóan sarkában levő nevelőnőjének, mintha rózsákat szórna. Volt benne valami, ami rögtön megragadta az embert, és engem ezúttal úgy megragadott, hogy valósággal a földbe gyökerezett a lábam, mintha a park valamelyik fája elénk zuhanva eltorlaszolta volna az utat. Máris ott volt valamilyen új elem a levegőben, és Miles világosan tudta, hogy ezt én is azonnal észrevettem; egy szemernyit sem kellett kevésbé szelíden és kedvesen viselkednie ehhez. Azt is megéreztem, hogy nyomban felfogta, milyen előnyös helyzetben van velem szemben, hiszen látta, hogy hirtelenjében nem tudok mit válaszolni. Nem jutott eszembe semmi, ő pedig egy perc múlva ráérősen, megnyerő, ha nem is meggyőző mosollyal így folytathatta:

- Tudod, te aranyos, hogy ha egy fiú folyton csak nők társaságában van...

Mindig úgy szólított, hogy "te aranyos"; e megszólítás gyengéd bizalmassága pontosan tükrözte, milyen érzelmekkel kívántam eltölteni és kormányozni tanítványaimat. Könnyed volt, de nem tiszteletlen.

Akkor bezzeg milyen nehézkesen kapkodtam a megfelelő szavak után! Hogy időt nyerjek, emlékszem, még nevetni is megpróbáltam, és gyönyörű szemében látni véltem, milyen csúf és furcsa ábrázattal meredek rá.

- És ráadásul mindig ugyanannak a nőnek a társaságában? - feleltem végre.

Nem sápadt el, a szeme se rebbent. Pedig tulajdonképp már minden elszabadult körülöttünk.

- Persze, nagyon kedves nő, igazi hölgy; de én mégiscsak fiú vagyok, nem igaz?... Már egész nagyfiú.

Egy pillanatra végtelen gyöngédséget éreztem.

- Igen... már egész nagyfiú vagy.

De jaj, mennyire ügyefogyott voltam!

Máig is kínoz az a szívszorító érzés, hogy ő tudta ezt, és játszott velem.

- És te sem mondhatsz mást, csak azt, hogy nagyon is jó voltam.

A vállára tettem a kezem; tudtam, hogy jobb lenne folytatni az utunkat, de egyszerűen nem volt hozzá erőm.

- Nem is mondok mást, Miles.

- Kivéve azt az egy éjszakát, emlékszel!

- Azt az egy éjszakát?

De nem tudtam olyan ártatlan képet vágni hozzá, mint ő.

- Igen, amikor lementem... amikor kimentem a parkba.

- Persze, persze. De már nem is tudom, miért tetted.

- Nem tudod? - mondta csodálkozó, gyermeki nehezteléssel. - Hát hogy megmutassam, hogy képes vagyok rá!

- Igen, képes vagy rá.

- És képes lehetnék rá még egyszer.

Úgy éreztem, talán mégis sikerült megőrizni ép eszemet.

- Bizonyára. De nem fogod megtenni.

- Nem, ezt tényleg nem. De hát nem volt komoly az egész.

- Nem volt komoly - mondtam. - De most már mennünk kell.

Megindult velem együtt, és belém karolt.

- Szóval mikor megyek vissza?

A lehető legkomolyabban fontolóra vettem a szavait.

- Nagyon jól érezted magad az iskolában?

Csak egy pillanatig várt a válasszal.

- Én mindenhol jól érzem magam!

Megremegtem.

- Hátha itt is olyan jól érzed magad!

- Igen, de ez nem elég! Persze te nagyon sok mindent tudsz...

- Csak nem akarod azt mondani, hogy te is tudsz annyit - kockáztattam meg, mikor elhallgatott.

- Feleannyit se, mint amennyit szeretnék - vallotta be őszintén. - De nem erről van szó.

- Hanem miről?

- Hát... szeretnék többet látni az életből.

- Értem, értem.

Már megpillantottuk a templomot, s egész sereg embert körülötte, közöttük sok ismerőst Blyból, akik szintén arrafelé tartottak, vagy az ajtó körül szorongtak, hogy lássák, amikor bemegyünk. Meggyorsítottam lépteimet, oda akartam érni, mielőtt még nyíltabban kérdőre von; azon tűnődtem, milyen jó, hogy most több mint egy óra hosszat csendben kell majd lennie; sóvárogva gondoltam a homályba vesző templomi padra, a térdeplőből felém sugárzó lelki vigasztalásra. Valósággal versenyt futottam, hogy legyőzzem azt a fenyegető zavart, melybe bele akar taszítani, de érzetem, hogy vesztettem, mikor - még a templomkertbe sem érve - hirtelen odavágta:

- Nekem az kell, aki olyan, mint én!

Valósággal összegörnyedtem a kíntól.

- Nem sok olyan van, mint te - próbáltam nevetni. - Talán csak a drága kis Flora!

- Csak nem akarsz egy olyan csöpp kislánnyal összehasonlítani?

Már alig álltam a lábamon.

- Miért, hát nem szereted a mi kis Floránkat?

- Hát hogyha nem szeretném... és téged is... hát hogyha nem szeretném...!

Úgy ismételgette a szavait, mintha valamilyen ugrásra készülődne; de nem mondta ki végig, amit gondolt, és mikor a kerítéshez értünk, szorongatni kezdte a karom, valósággal kényszerített rá, hogy megálljak. Mrs. Grose és Flora már eltűntek a templomban, követték őket a hívek is, és mi egy percre kettesben maradtunk a sok régi sír közt. Egy hosszúkás, alacsony asztalra emlékeztető sírkő mellett álltunk, a kerítéstől befelé vivő úton.

- Hogyha nem szeretnéd?...

Haboztam, ő meg a sírokat nézegette közben.

- Akkor meg tudnám mutatni!

Nem mozdult, de hirtelen valami olyat mondott, amitől leroskadtam a sírkőre, mintha meg kellene pihennem.

- A bácsikám is úgy gondolkozik erről, mint te?

Jelentőségteljesen ülve maradtam.

- Honnan tudod, hogy én mit gondolok?

- Hát nem tudom, persze; mert sohasem mondod meg. De vajon ő tudja-e?

- Mit, Miles?

- Hogy mi lesz velem.

Hamar átláttam, hogy erre a kérdésre csak valami olyasféle választ adhatok, ami csorbát ejt munkaadóm tekintélyén. Mégis úgy véltem, ennyit nyugodtan megtehetek, hiszen mi magunk is épp elég áldozatot hozunk itt Blyban.

- Nem hiszem, hogy a nagybátyád sokat törődne ezzel.

Miles most már rám nézett.

- Nem gondolod, hogy mégis rá lehetne bírni?

- De hogyan és mikor?

- Hát amikor lejön.

- És ki fogja rávenni arra, hogy lejöjjön?

- Majd én! - mondta a gyerek nyíltan és önérzetesen.

Még egy pillantást vetett rám, még egy nyílt és önérzetes pillantást, aztán bement a templomba egyedül.

15

A dolognak gyakorlatilag vége is volt, attól a pillanattól fogva, hogy nem mentem utána. Szánalmas módon engedtem nyugtalanságomnak, és valahogy az sem adott most elég erőt összeszedni magam, hogy tudatában voltam mindennek. Csak ültem ott a síron, és lassan-lassan felfogtam kis barátom előző szavainak teljes értelmét; mire ez megtörtént, arra is rájöttem, hogy jobb kint maradni: szégyenkeznem kellene tanítványaim és a többi hivő előtt, ha így megkésnék. Mindenekelőtt azt állapítottam meg magamban, hogy Miles kiszedett belőlem valamit, és ezt az ő szemében éppen mostani gyászos összeomlásom fogja bizonyítani. Kiszedte belőlem, hogy van valami, amitől nagyon félek, és valószínűleg félelmemet önnön céljaira fogja felhasználni: hogy nagyobb szabadságot harcoljon ki magának. Azért féltem, mert most megint foglalkoznom kell majd azzal az elviselhetetlen kérdéssel, miért zárták ki az iskolából, vagyis valójában azzal, milyen borzalmak rejtőznek  emögött. Most már, az igazat megvallva, egyenesen kívánatos lett volna az a megoldás, hogy a nagybácsi beállít, és megbeszéli velem ezeket a dogokat; de olyannyira nem volt erőm szembenézni e visszataszító és gyötrelmes jelenettel, hogy inkább halogattam mindent, tengődtem egyik napról a másikra. Ráadásul - és ez roppant nyugtalanított - a fiúnak teljesen igaza volt, teljes joggal ezt mondhatta volna: "Vagy tisztázod gyámommal, miért kellett ilyen rejtélyesen megszakítani a tanulmányaimat, vagy nyugodtan hagyj fel azzal a reménnyel, hogy tovább folytathatjuk ezt a fiúhoz végképp nem illő életmódot." A gondjaimra bízott fiúhoz pedig végképp nem illett az a tudatosság, az a tervszerűség, melyet most hirtelen felfedeztem.

Igen, ez volt, ami végül is erőt vett rajtam, ami lehetetlenné tette, hogy bemenjek utánuk. Ott sétáltam a templom körül, és tűnődtem, törtem a fejem; úgy éreztem, hogy gyógyíthatatlan sebet ütött rajtam máris. Emiatt nem hunyhattam szemet a dolgok fölött, emiatt nem vállalkozhattam arra az emberfeletti erőfeszítésre, hogy bepréseljem magam a padba, őmellé; biztosabb lehettem volna benne, mit valaha, hogy belém karolna, és egy órán keresztül ott ülhetnék vele, meghitt némaságban, érezve, mit gondol beszélgetésünkről. Megérkezése óta most első ízben szerettem volna szabadulni tőle. Mikor megálltam a keletre néző magas ablak alatt, és hallottam az istentisztelet kiszűrődő hangjait, hatalmába kerített egy gondolat, és éreztem - teljes meggyőződéssel -, ha csak egy pillanatra is engedek neki, könnyen és végleg kiszabadít nehéz helyzetemből. Itt volt az alkalom; senki és semmi nem tarthatott föl; most megadhatom magam - hátat fordíthatok az egésznek, megfutamodhatok. Csak annyi kellett volna hozzá, hogy gyorsan visszamenjek készülődni-csomagolni a házba, amely gyakorlatilag üresen maradt, hiszen a cselédség szinte mind egy szálig ott volt az istentiszteleten. És senki, igen, senki sem kárhoztathatott volna, ha most kétségbeesésemben elmegyek innen. Mert ha csak vacsoráig maradok távol, nem sokat ér az egész. Néhány órát nyernék mindössze, s utána kis tanítványaim  - már előre jól láttam - ártatlan csodálkozással kérdezgetik majd, miért nem siettem utánuk.

"Mit csináltál, te csúnya, te haszontalan? Miért ijesztettél meg minket ennyire - azt se tudtuk hirtelen, mit gondoljunk -, miért hagytál ott bennünket, épp az ajtóban?" Nem tudtam volna elviselni ezeket a kérdéseket, sem a kérdezőket, a kérdező drága, de hazug szemeket; annyira jól sejtettem, mi vár rám, hogy mikor kilátásaim élesen körvonalazódtak előttem, rászántam magam a szökésre.

Sikerült is elmennem, legalábbis ami az első pillanatot illeti; gyorsan kijöttem a templomkertből, és töprengésbe merülve siettem visszafelé a parkon át. Mire a házhoz értem, úgy éreztem, végleges mér cinikus elhatározásom: meg fogok szökni. A háznak és környékének vasárnapi csöndessége izgalomba hozott: itt az alkalom. Ha gyorsan távozom, most mindjárt, kínos jelenet, egyetlen szó nélkül sikerül távoznom. Mindenesetre gyorsan kell cselekednem, és valahogy azt is ki kell találnom, milyen közlekedési eszközt válasszak. Emlékszem, az akadályoktól és nehézségektől gyötörtetve az előcsarnokban leroskadtam a lépcső alján - valósággal odazuhantam a legalsó fokra, és aztán, váratlanul, eszembe jutott, hogy ugyanitt láttam, több mint egy hónappal ezelőtt az éj sötétjében, gonosz gyötrelmektől görnyedezve, a legszörnyűségesebb asszony alakját. Erre már össze tudtam szedni magamat; fölmentem a lépcsőn; idegességemben a tanulószoba felé siettem, hiszen sok olyan holmim volt ott, amit magammal szeretem volna vinni. Mikor kinyitottam az ajtót, lehullott a hályog a szememről, hirtelen újra láttam. És az, amit láttam, újra visszaadta régi elszántságomat.

Egy alakot pillantottam meg a déli verőfényben, asztalomnál ülve; első pillantásra - ha nem rendelkezem már bizonyos tapasztalatokkal - valamilyen szolgálónak vélhettem volna, aki otthon maradt, hogy vigyázzon a házra, és most, felhasználva a ritka alkalmat, hogy nem látja senki, és ott van előtte a tanulóasztal, a toll, tinta és papiros, nekiül és nagy igyekezettel levelet körmöl a kedvesének. Látni lehetett a nagy igyekezetet, mert könyöke az asztalon nyugodott, fejét pedig fáradtan a tenyerébe támasztotta; és mihelyt ezt észrevettem, rádöbbentem arra is, hogy betolakodásom ellenére sem mozdul, csak ül mereven. Utána - és éppen ezzel leplezve le magát előttem - megmozdult, és máris tudtam, kicsoda. Felállt, nem mintha meghallotta volna lépteimet, nem, inkább valami leírhatatlan, lehangoló szenvtelenséggel és közönnyel, és ott állt előttem, alig három-négy méternyire: ő volt, gonosz elődöm. Ott állt előttem, tragikusan és megbecstelenítve; aztán eltűnt a szemem előtt, pedig rámeredtem, agyamba akartam vésni szörnyű alakját. Komor volt, mint az éjfél, fekete ruhájában, hervadt szépségével és kifejezhetetlen bánatával, és hosszan nézett engem, mintha azt mondaná, hogy ugyanannyi joggal ül le az én asztalomhoz, mint én az övéhez. Ezekben a pillanatokban hihetetlen borzongás járt át, az volt az érzésem, hogy én vagyok a betolakodó. Vadul tiltakoztam ez ellen, rá is kiáltottam - "Te förtelmes, te nyomorult teremtés!" -, és hallottam a tárva maradt ajtó mellett, ahogy hangomat a hosszú folyosó és az üres ház visszaveri. Rám nézett, mintha hallaná, de addigra már magamhoz tértem, és mindent tisztáztam. A következő pillanatban semmi más nem volt a szobában, csak a napfény, és az a tudat, hogy maradnom kell.

16

Annyira biztos voltam abban, hogy tanítványaim hazatérésükkor valóságos nagyjelenetet fognak rendezni, hogy egészen felkavart, mikor észre kellett vennem: egyetlen szóval sem emlékeznek meg távolmaradásomról. Nem szidtak össze kedvesen, nem dédelgettek - még csak nem is céloztak rá, hogy hiányoztam nekik, s így hát nem tehettem egyebet, Mrs. Grose különös ábrázatát tanulmányoztam, látva, hogy ő sem szól semmit. Igen, ezt tettem, méghozzá olyan alaposan, hogy megbizonyosodtam róla: valamilyen módom megvásárolták a hallgatását; de tudtam jól, hogy ennek a hallgatásnak az első adandó alkalommal fel fogom törni a pecsétjét. Teázás előtt adódott is rá alkalom; öt percnyire sikerült elcsípnem a frissen sült kenyér szagáról árulkodó, de gondosan kitakarított és rendbe rakott házvezetőnői szobában - ott ült a szürkületben, szomorúan, de nyugodtan a tűz előtt. Most is ilyennek látom, éppen ilyennek: bámulja a lángokat, egyenes hátú székében ülve, homályos, de ragyogóan tiszta szobájában, mely eleven példája volt annak, amire azt mondjuk: "rend a lelke mindennek" - pihenőnek jó, de korántsem megnyugtató hely a gondosan becsukott, kulcsra zárt fiókjaival.

- Igen, megkértek arra, hogy ne szóljak semmit; és hogy a kedvükbe járjak, rá is álltam, már amíg ők is itt voltak. De mi történt?

- Én csak a séta kedvéért tartottam magukkal. - mondtam. - Aztán visszajöttem ide, hogy találkozzam egy barátommal.

Látszott rajta, hogy meglepődik.

- Egy barátjával... maga?

- Persze, van nekem barátom, nem is egy - nevettem fel. - És megmondták a gyerekek azt is, miért kérik erre?

- Hogy ne célozgassak a maga távollétére? Igen; azt mondták, hogy magának ez így jobban esik. Valóban jobban esik?

Elszomorodott, mikor látta az arckifejezésem.

- Nem, sokkal rosszabb így! - De egy pillanat múlva hozzátettem: - Megmondták, miért esik nekem így jobban?

- Nem, Miles fiatalúr mindössze ennyit mondott: "Csak olyat szabad tenni, ami jólesik neki!"

- Bár valóban eszerint is viselkedne! És mit mondott Flora?

- Flora kisasszony is roppant kedves volt. Azt mondta: "Ó, persze, ó, persze!", és ugyanezt mondtam én is.

Egy percig tűnődtem.

- Maga is roppant kedves volt. El tudom képzelni az egész jelenetet. De hiába; Miles és köztem már minden tisztázódott.

- Minden tisztázódott? - bámult rám barátnőm. - De mi, kisasszony?

- Minden. Nem számít. Már határoztam. Azért jöttem haza, kedvesem - folytattam -, hogy egy kicsit elbeszélgessek Miss Jessellel.

Mostanra már megtanultam, hogyan lehet Mrs. Grose-t beszélgetés közben szinte szó szerint a markomban tartani, még mielőtt a hangom mindent elárul; így hát most is, mikor szavaim hallatára merészen megpróbált hamis nyomra terelni, nem gyengült a szorításom.

- Beszélgetni? Azt mondja, hogy ő szólt magához?

- Igen, ez történt. Mikor visszajöttem, itt volt a tanulószobában.

- És mit mondott?

Még most is hallom a derék asszony hangját, érzem őszinte megdöbbenését.

- Hogy kínok gyötrik...

Az igazságnak ettől a töredékétől, ahogy gondolatban kiegészítette, elakadt a szava.

- Azt mondja - szólt végre elcsukló hangon -, hogy az elkárhozottak kínjai?

- Az elkárhozottak kínjai. Az örök tűzre taszítottak kínjai. És éppen azért, hogy másokat is... - a rémülettől az én hangom is elcsuklott.

Társnőm, akinek kevesebb volt a képzelőereje, tovább erősködött.

- Hogy másokat is...?

- Éppen azért kell neki Flora.

Mrs. Grose, ha nem számítottam volna rá előre, most könnyen faképnél hagyhatott volna. De nem eresztettem, hadd lássa, hogy erre is számítottam.

- Mondtam már, hogy nem számít az egész.

- Mert már határozott? De miről?

- Mindenről.

- Hogyhogy mindenről?

- Úgy, hogy írok a bácsikájuknak.

- Írjon kisasszony, az ég is megáldja  - tört ki barátnőm.

- Igen, meg fogom tenni, meg kell tennem. Ez az egyetlen lehetőség. És ami "tisztázódott", ha már így neveztem, annyi, hogy Miles azt hiszi, hogy én félek, és arról ábrándozik, mi mindent nyerhet ezzel, de majd meglátja, mekkorát tévedett. Igen, igen; megmondom a nagybátyjának itt, ezen a szent helyen (sőt, ha szükséges, a gyerek jelenlétében), hogy ha szemrehányást érdemlek, amiért semmit sem tettem a gyerek iskolába menetele érdekében...

- Igen, kisasszony... - sürgetett társnőm.

- Akkor annak megvan a maga szörnyű oka.

De szegény Mrs. Grose már annyi szörnyűségről hallott, hogy érthető módon azt se tudta, melyiket válassza.

- Igen... a maga... de melyik?

- Hát a levél a régi iskolából.

- Megmutatja a gazdának?

- Rögtön meg kellett volna mutatnom.

- De nem! - mondta Mrs. Grose határozottan.

- Meg fogom mondani neki - folytattam kérlelhetetlenül -, hogy nem foglalkozhattam ezzel a kérdéssel, hiszen olyan gyerekről van szó, akit eltávolítottak az iskolából, méghozzá...

- Méghozzá fogalmunk sincs róla, mi miatt! - jelentette ki Mrs. Grose.

- A gonoszsága miatt. Ugyan mi más miatt, mikor olyan eszes, olyan szép és tökéletes? Talán bizony ostoba? Vagy rendetlen? Vagy beteges? Vagy rossz a természete? Nem, ő szinte hibátlan - csak az  lehetett az oka; és ez mindent mindjárt világossá tesz. Végtére is - mondtam - ez a bácsikájuk hibája. Ha egyszer ilyen embereket hagyott itt!

- Fogalma sem volt róla, milyenek. Az én hibám.

Egészen elsápadt.

- De emiatt ne gyötörje magát - feleltem.

- Csak a gyerekek ne gyötrődjenek! - válaszolta nyomatékosan.

Egy darabig hallgattam; egymásra meredtünk.

- Akkor mit mondjak neki?

- Nem kell vele fáradnia. Majd megmondom neki én.

Fontolóra vettem a szavait.

- Szóval írni fog... - kezdtem, de eszembe jutott, hogy írástudatlan, és megálltam. - Hogyan fogja tudomására hozni?

- Megkérem a jószágigazgatót. Majd ő leírja.

- És örülne annak, ha ő végighallgatná és megírná a mi történetünket?

Kérdésemben, részben akaratom ellenére, annyi gúny volt, hogy Mrs. Grose néhány pillanat múlva váratlanul összeroppant. Megint tele volt a szeme könnyel.

- Jaj, kisasszony, mégis írjon maga!

- Jó... ma este - mondtam végül; ezzel aztán búcsút is vettünk egymástól.

17

Aznap este el is jutottam addig, hogy belefogjak. Az idő rosszabbra fordult, erős szél kerekedett, és én hosszú ideig ott ültem szobámban a lámpa és a békésen alvó Flora mellett, egy árkus üres papirossal, a zuhogó esőre, a háborgó szélre figyelve. Végül gyertyát fogtam és kimentem; keresztülsétáltam a folyosón, és egy percig Miles ajtajánál hallgatóztam. Gyógyíthatatlan szorongásom kényszerített rá, hogy leselkedjek, hátha ébren van, és elárulja magát valamivel; ez meg is történt, ha nem is úgy, ahogy vártam. Egyszer csak felcsendült a hangja:

- Hallod-e... gyere csak be.

Ez a hang volt az ürömben az öröm!

Be is mentem gyertyástól, és láttam, hogy roppant ébren és roppant nyugodtan fekszik az ágyban.

- Miért vagy fönt? - kérdezte olyan kedvesen és barátságosan, hogy rögtön eszembe jutott: ha Mrs. Grose itt lenne, hiába keresné a bizonyítékokat arra, hogy valami "kipattant".

Odaálltam mellé, gyertyával a kezemben.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Hát hallottalak. Azt hiszed, hogy nem ütsz zajt? Úgy jársz-kelsz, mint egy csapat dragonyos! - nevetett utánozhatatlanul kedvesen.

- Szóval nem aludtál?

- Nem én! Csak feküdtem és gondolkoztam.

Gondosan kiszámítva egy kicsit távolabb raktam le a gyertyát, és mikor Miles felém nyújtotta baráti kis kezét, leültem az ágya szélére.

- És miről gondolkoztál? - kérdeztem.

- Mi másról, mint rólad, te aranyos?

- Ó, ennyire igazán nem kell becsülnöd engem! Szívesebben vettem volna, ha inkább alszol.

- És még, tudod, erről a mi furcsa ügyünkről.

Éreztem, milyen hűvös az a nyugodt kis keze.

- Milyen furcsa ügyről, Miles?

- Hát arról, ahogy tanítasz. Meg a többiről!

Egy percre visszafojtottam a lélegzetem, de még a gyertya gyenge fényénél is tisztán láttam, hogyan mosolyog rám a párnájáról.

- Mit értesz a többi alatt?

- Tudod te azt, jól tudod!

Egy percig nem is jutottam szóhoz, pedig éreztem, miközben fogtam a kezét, és a szemébe néztem, hogy ezzel a hallgatással szinte beismerem bűnösségemet, és hogy semmi sem olyan mesébe illő e pillanatban az egész világon, mint a mi kettőnk kapcsolata.

- Persze, hogy vissza fogsz menni az iskolába - mondtam -, ha ez bánt olyan nagyon. De nem a régi helyre... másikat, jobbat fogunk keresni helyette. Honnan tudhattam volna, hogy ez bánt, ez a kérdés foglalkoztat, ha sohasem árultad el, sohasem beszéltél róla?

Figyelő, értelmes kis arca ebbe a sima fehér keretbe ágyazva olyan megható volt, mint valamilyen sóvár kis betegé a gyermekkórházban; és mikor erre ráeszméltem, éreztem, hogy minden kincsem odaadnám érte, ha én lehetnék az ápolónő, az irgalmas nővér mellette, ha segíthetnék meggyógyítani. De talán még így is segíthetek valamit!

-  Tudod, hogy egyetlen szót se szóltál az iskoláról... mármint a régi iskoládról; hogy semmit sem mondtál el róla?

Mintha csodálkozott volna; de változatlan kedvességgel mosolygott rám. Jól láthatóan időt akart nyerni; valamilyen jelzésre, útmutatásra várt.

- Tényleg nem?

Nem tőlem várta, hogy segítsek rajta - azoktól, akikkel találkoztam!

Mikor meghallottam ezt, a hangjától, az arckifejezésétől úgy összefacsarodott a szívem, mint még soha; olyan kimondhatatlanul megindító volt látni, ahogy lázasan gondolkozik, töri kis fejét, azt az igyekezetet, hogy a ránehezedő varázs hatása alatt megpróbálja következetesen és ártatlanul játszani a szerepét.

- Nem, sohasem... sohasem, mióta csak megjöttél. Nem beszéltél a tanáraidról, a pajtásaidról, sem arról, mi minden történt veled az iskolában. Egy szót sem. Soha, de soha még csak nem is céloztál rá, drága kis Miles, mi történhetett ott veled. Elképzelheted, hogy teljesen a sötétben tapogatózom. Találkozásunk percétől ma reggelig, mikor végre kimondtál valamit, jóformán nem is beszéltél eddigi életedről. Annyira csak a mában, a mában éltél.

Döbbenetes volt, hogy titkos koraérettségébe (hogyan is kereszteljem el annak a mérgező hatásnak következményeit, melyet félig sem mertem megfogalmazni), igen, titkos koraérettségébe vetett szilárd meggyőződésem miatt, rejtett zavarának minden enyhe tanújele ellenére is éppen úgy beszéltem vele, mint egy felnőttel - mint egy velem szinte azonos szellemi színvonalon álló lénnyel.

- Azt hittem, úgy akarsz élni ezután is, mint eddig.

Észrevettem, hogy erre egy kicsit elpirult. Mindenesetre, akárcsak egy kissé fáradt beteg, bágyadtan megrázta a fejét.

- Nem... nem én. El akarok menni innen.

- Meguntad Blyt?

- Nem, nagyon is szeretem.

- Nohát akkor?

- Ó, tudod te jól, mi kell egy fiúnak!

Úgy éreztem, korántsem tudom olyan jól, mint Miles, és egy pillanatra valamilyen kibúvót kerestem.

- A bácsikádhoz akarsz menni?

Erre megint megismételte az előbbi mozdulatot, ott a párnán, kedvesen gúnyos arccal.

- Ó, nem úszhatod meg ilyen olcsón!

Egy ideig hallgattam és ezúttal, gondolom, én pirultam el.

- Drágám, én nem akarom olcsón megúszni!

- Nem is tudod, még ha akarnád is. Nem tudod, nem tudod! - mondta fekve, elragadóan tágra nyitott szemmel. - A nagybácsinak ide kell jönnie, és mindent el kell intéznetek rendesen.

- De ha megtesszük - mondtam egy kicsit élénkebben -, biztos lehetsz benne, az lesz a vége, hogy elvisz magával.

- Hát nem látod, hogy éppen ezt akarom? El kell mondanod neki... hogy miért nem törődtél az egésszel; jó sok mindent el kell mondanod neki!

Olyan örömmel jelentette ki mindezt, hogy erre már én is könnyebb szívvel vágtam vissza.

- És mennyi mindent kell majd neked elmondanod, Miles! Mert sok érdekes dolgot fog kérdezni tőled!

Töprengett egy kicsit.

- Könnyen lehet. De milyen dolgokat?

- Olyan dolgokat, amikről velem sohasem beszéltél. Hogy el tudja dönteni, mit is tegyen veled. Mert nem küldhet vissza...

- Nem is akarok visszamenni! - szakított félbe. - Új helyet akarok.

Csodálatra méltó derűvel, vitathatatlan, érezhető örömmel mondta ki ezt; és kétségtelenül ez a hang juttatta eszembe, milyen megrendítő jelenet, milyen természetellenes gyermektragédia lesz, mikor három hónap múlva valószínűleg újra vissza fog kerülni ide, nem kevésbé bátran, de még becstelenebbül. Elöntött az az érzés, hogy ezt sohasem leszek képes elviselni, és nem tudtam tovább türtőztetni magamat. Ráborultam, szánakozásom minden gyöngédségével átöleltem.

- Drága kis Miles, drága kis Miles...

Arcom odasimult az övéhez, és ő megengedte, derűsen tűrte, hogy megcsókoljam.

- Mi baj van, nénémasszony?

- Nem akarsz... nem akarsz semmit sem mondani nekem?

Elfordult egy kicsit, a fal felé fordította az arcát, fölemelte a kezét, és éppen úgy nézett, ahogy a beteg gyerekek szoktak.

- Már megmondtam... reggel már megmondtam.

Ó, mennyire szántam szegényt!

- Hogy ne zavarjalak szakadatlanul?

Most felém fordult, szinte elismerő pillantást vetett rám, hogy megértettem őt; aztán roppant szelíden csak ennyit mondott:

- Hogy hagyj magamra.

Volt ebben a mondásban valami furcsa kis méltóság, úgy, hogy eleresztettem, de mikor felálltam, mégis ott maradtam mellette. Isten a megmondhatója, sohasem akartam zaklatni, de most világosan úgy éreztem, hogy hátat fordítani neki annyit jelentene, mint sorsára hagyni, vagy még pontosabban fogalmazva: elveszíteni őt.

- Épp most fogtam bele egy levélbe. A bácsikádnak - mondtam.

- Rajta, fejezd be!

Vártam egy percig.

- Mondd, mi történt azelőtt?

Megint álmélkodva nézett rám.

- Mi előtt?

- Mielőtt hazajöttél. És még mielőtt elmentél.

Egy kis ideig csendben volt, de továbbra is farkasszemet nézett velem.

- Mi történt?

Térdre estem, úgy hatott rám ez a mondat, melyben most első ízben érezni véltem valamiféle bűntudat, beismerés gyenge remegését - igen, térdre estem az ágy mellett, és még egyszer megpróbáltam, hogy magam felé fordítsam a lelkét.

- Drága kis Miles, drága kis Miles, ha tudnád, mennyire szeretnék segíteni rajtad! Segíteni akarok, semmi mást, csak segíteni, mert inkább meghalnék, mint hogy fájdalmat okozzak vagy rosszat tegyek neked... inkább meghalnék, mint hogy a hajad szálát meggörbítsem. Drága kis Miles - igen, kimondtam, még akkor is, ha túllövök vele a célon -, azt szeretném, ha segítenél nekem, hogy megmenthesselek!

A következő pillanatban már tudtam, hogy túllőttem a célon. Rögtön válasz is jött a felhívásomra, hűvös szélroham, vad, fagyos fuvalom, mely úgy kavarta fel a szobát, mintha az orkán betörte volna az ablaktáblákat. A fiú hangosan, élesen felkiáltott, és ez a sikoly, beleveszve a többi hang kavargásába, egyként jelenthetett örömet és riadalmat - nem tudtam megítélni, pedig ott voltam mellette. Újra felugrottam, és ráeszméltem, hogy sötét van. Egy percig így maradtunk; vadul tekingettem körül, és láttam, hogy az összehúzott függönyök meg sem rezdülnek, hogy az ablak sértetlen.

- Jaj, elaludt a gyertya! - kiáltottam.

- Én fújtam el, te aranyos! - mondta Miles.

18

Másnap a leckék után Mrs. Grose kileste az alkalmas pillanatot, hogy csendben odasúgja:

- Megírta kisasszony?

- Igen... megírtam.

De nem tettem hozzá - legalábbis akkor nem -, hogy a levél, megcímezve és lepecsételve, még mindig ott lapul a zsebemben. Bőven van még rá idő, hogy elküldjem, mielőtt a küldönc útnak indul a faluba. Tanítványaim viszont ezenközben a legragyogóbb, legpéldásabb délelőttel örvendeztettek meg. Úgy tetszett, mintha mindketten azon fáradoztak volna, hogy fátylat borítsanak az utóbbi idők minden kis egyenetlenkedésére. A legszédítőbb számtani mutatványokkal kápráztattak el, szinte túlszárnyalva a magam nem valami fényes képességeit, és a lehető legvirágosabb kedvvel földrajzi és történelmi találós kérdéseket adtak fel egymásnak. Természetesen észre lehetett venni, elsősorban Milesnál, hogy éreztetni kívánja, milyen könnyűszerrel tud az orromnál fogva vezetni. Ez a gyermek most is a szépség és a nyomorúság semmilyen szóval meg nem fogalmazható keretébe foglalva él emlékezetemben; minden megnyilatkozásában akadt valami sajátos, egyéni íz; ez a kis teremtés az avatatlan szem számára csupa nyíltság és közvetlenség volt, valójában pedig a legeszesebb és legfurcsább kis úriember. Mindegyre küszködnöm kellett az álmélkodó töprengés ellen, melyre az én avatott szemem csalárdul rávett engem; figyeltem céltalan tekintetét, csüggedt sóhajtozását, állandóan és egyszerre felismerni véltem és tagadni kívántam azt a rejtélyt, hogy mit követhetett el ez a kis úriember, ami ilyen büntetést érdemelt. Így aztán, ha a borzalmas csodák révén tudtam is, hogy minden gonoszság igenis feltárult a képzelete előtt, igazságérzetem mégis azt kívánta, hogy mindezekből a lehetőségekből sohase legyen tett.

Olyan tökéletes kis úriember mindenesetre sosem volt még, mint ezen a borzalomteljes napon, mikor korai estebédünk után odajött hozzám, és megkérdezte, nem bánnám-e, ha egy félóráig játszana nekem. Dávid sem ragadhatta meg az alkalmat finomabb érzékkel, mikor Saul királynak muzsikált. A tapintat, a nagylelkűség csodálatos megnyilatkozása volt ez, épp annyi, mintha nyíltan kimondta volna: "Az igazi lovagok, akikről olyan szívesen olvasunk, sohasem élnek vissza a lehetőségekkel. Tudom, mit gondolsz most: azt, hogy - mert egyedül akarsz maradni, háborítatlanul - nem fogsz nyugtalankodni, kémkedni utánam, nem fogsz a szokott rövid pórázon tartani, szabadon hagysz jönni-menni. Lásd, én ide is jöttem - és nem megyek el! Arra még bőségesen lesz idő. Nagyon jól érzem magam a társaságodban, csak azt akartam megmutatni, hogy egy eszméért harcolok." Elgondolható, hogy nem álltam ellen ennek a csábításnak, és kézen fogva megint a tanulószobába felé mentünk. Leült a vén zongora mellé, és úgy játszott, mint még soha - és ha valaki azt gondolja, hogy jobban tette volna, ha ehelyett a labdát rúgja, nos, akkor csak annyit mondhatnék, hogy teljes szívemből egyetértek vele. Mert egy idő múlva - a muzsika hatása alatt nem is figyeltem, hogy mennyi idő múlva - hirtelen összerezzentem, úgy éreztem, mintha elaludtam volna a posztomon. Étkezés után voltunk, a kandalló parazsa mellett, de én mégsem aludtam el, egyetlen pillanatra sem; még annál is rosszabbat tettem: elfeledkeztem mindenről. Mert hol volt ez alatt az idő alatt Flora? Mikor megkérdeztem Milestól, egy percig még zongorázott válasz helyett, aztán pedig egyszerűen csak ennyit mondott: - Honnan tudnám én azt, te aranyos? - aztán vidáman felkacagott, nem is hagyta abba, értelmetlenül és furcsán trillázott tovább, mintha ezzel kellene a zongorát kísérni.

Egyenesen a szobámba mentem, de nem találtam ott a kislányt; aztán mielőtt lementem volna, még egy csomó szobába benéztem. Sehol se láttam; bizonyára Mrs. Grose-zal lesz valahol, gondoltam, és erőt merítve ebből a feltételezésből, most már őt kezdtem keresni. Rá is akadtam, ott, ahol előző este, de sürgető kérdésemre csodálkozó, értetlen tekintettel válaszolt. Azt hihette, hogy étkezés után magammal vittem mindkét gyereket; és teljes joggal hitte ezt, mert a mostani volt az első eset, hogy a kislányt minden felügyelet nélkül hagytam, szem elől tévesztettem. Természetesen valamelyik lánnyal is lehetett, az volt tehát a teendőnk, hogy minden különösebb nyugtalankodás nélkül tovább kutakodjunk. Ebben rögtön meg is állapodtunk; de mikor tíz perc múlva, megállapodásunkhoz híven, összetalálkoztunk az előcsarnokban, kölcsönösen csak annyit tudtunk mondani egymásnak, hogy minden gondos kérdezősködésünk ellenére sem sikerült a kislány nyomára akadnunk. Egy percig ott álltunk egymásra meredve, némán kicseréltük riadt gondolatainkat, és éreztem, milyen hallatlan izgalommal viszonozza barátnőm mindazt, amit az első pillanattól fogva sugalltam neki.

- Fent lesz valahol - mondta hirtelen -, valamelyik szobában, ahol nem kereste.

- Nem; messzebbre van - döntöttem el. - Kiment a parkba.

- De hisz kalapot se vett - álmélkodott Mrs. Grose.

Sokatmondóan néztem rá.

- Az a nő is mindig kalap nélkül járt!

- Csak nem ővele van?

- De igen, ővele van! - jelentettem ki. - Meg kell keresnünk őket.

A karjára tettem a kezem, de barátnőm ezúttal nem engedelmeskedett felszólításomnak, annyira megdöbbentette nyílt, világos beszédem. Helyette nyugtalanul kérdezősködni kezdett.

- És hol van Miles fiatalúr?

- Quinttel van. A tanulószobában.

- Az istenért, kisasszony!

Tisztában voltam vele, hogy még sosem viselkedtem ilyen nyugodtan és határozottan; és gondolom, a hangom erről tanúskodott.

- Ügyes fogás volt - folytattam -, és bevált a számításuk. Miles megtalálta a legistenibb módszert, hogy lekösse a figyelmemet, míg a kislány kiszökik.

- Legistenibb? - visszhangozta Mrs. Grose kétségbeesetten.

- Legyen hát legördögibb - válaszoltam szinte derűs hangon. - És a saját céljairól sem feledkezett meg. No jöjjön már!

Segélykérőn nézett fel az emeletre.

- Hát ott hagyná?

- Milest Quinttel?  Igen... Az most nem is érdekel.

Ilyen esetekben végül is mindig megragadta a kezem, hogy valamiképp visszatartson. De most váratlan beletörődésemtől egy pillanatra zavarba jött, és izgatottan így szólt:

- A levél az oka?

Feleletképpen gyorsan a levelemhez kaptam, elővettem, meglobogtattam, és aztán, kiszabadítva a kezem, odamentem a nagy asztalhoz, és a tetejére tettem.

- Luke majd elviszi - mondtam, és megfordultam.

Odaléptem a kijárati ajtóhoz, kinyitottam, és máris kinn voltam a lépcsőn. Társam még mindig késlekedett; az éjszakai és hajnali vihar rég elült már, de nyirkos és borús volt a délután is. Lesiettem az útra, ő pedig ott állt a küszöbön.

- Így megy, semmit se vesz magára?

- Törődöm is én azzal, mikor a gyereken sincs semmi? Nem vesztegethetem az időt öltözködéssel - kiáltottam -, és ha maga most öltözködni kezd, itt hagyom! Akkor nézzen körül odafönt, egyedül.

- Még hogy én, velük?

Erre a gondolatra nyomban az én társaságomat választotta.

19

Egyenesen a tóhoz mentünk, mert Blyban ennek nevezték, úgy hiszem, nem is alaptalanul, bár most már az az érzésem, hogy csak az én keveset tapasztalt szememben látszott olyan nagynak ez a víz. Nem sok állóvizet láttam életemben, és valahányszor - nagyon ritkán - tanítványaim védelme alatt kimerészkedtem erre a tóra a rendelkezésünkre álló ósdi, lapos fenekű csónakban, mindig meglepett, milyen nagy kiterjedésű és milyen nyugtalan. A csónak a háztól jó fél mérföldnyire volt kikötve, nekem valami belső hang mégis azt súgta, hogy Flora semmiképp sem lehet otthonunk közelében. Nem akármilyen kis kaland kedvéért hagyott faképnél, és az igazi nagy kaland pillanata óta, melyet együtt éltünk át a tó partján, tudtam, hogy a park melyik részéhez vonzódik leginkább. Ezért is irányítottam a magam és Mrs. Grose lépteit olyan határozottan ebbe az irányba; mikor aztán Mrs. Grose ráeszmélt, merre is megyünk, vonakodni kezdett, ezzel is jelezve, mennyire meg van döbbenve.

- Csak nem a vízhez megy, kisasszony? Azt hiszi, hogy ott van... hogy bele...?

- Meglehet, bár, úgy emlékszem, a víz mindenütt elég sekély. Legvalószínűbbnek mégis azt tartom, hogy ott találjuk, ahol a múltkor együtt láttuk... tudja, mit, hiszen elmondtam.

- Mikor úgy csinált, mintha nem is látná?

- Méghozzá elképesztő önuralommal! Azóta biztos vagyok benne, hogy vissza akar menni oda egyedül. És ezt a bátyja most lehetővé tette számára.

Mrs. Grose még mindig ott állt, ahol az előbb.

- Tényleg azt hiszi, hogy róluk szoktak beszélgetni?

Ezt nyugodtan megerősíthetem.

- Olyan dolgokat mondanak, hogy leesne az állunk, ha hallanánk.

- És ha a kislány ott van?

- Akkor?

- Akkor Miss Jessel is vele van?

- De még mennyire! Mindjárt meglátja.

- Még csak az kéne! - kiáltott fel barátnőm, és nem mozdult, állt, mint a cövek, úgyhogy jobbnak láttam, ha nélküle megyek tovább.

Mikor a tóhoz értem, mégis ott volt mögöttem, és tudtam, hogy bár nyugtalanítja, mi minden történhetik velem, még mindig az én társaságomat tartja a kisebbik bajnak. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre megpillantottuk a víztükör nagyobbik felét, s a gyereket nem láttuk sehol. Florának nyoma sem volt az innenső parton, ahol annak idején olyan döbbenetes látványban volt részem, sőt a túlsó parton sem, ahol csak egy húszméteres sávot hagyva szabadon, sűrű cserjés szegélyezte a vizet. A téglalap alakú tó aránytalanul keskeny volt, végeit azonban látni se lehetett - nyugodtan valamilyen folyócskának vélhette az ember. Az üres sávot néztük, mikor megéreztem barátnőm tekintetéből, hogy eszébe jutott valami. Azt is tudtam, hogy mi, és tagadólag ráztam meg a fejem.

- Nem, nem, csak várjunk! Hiszen elkötötte a csónakot.

Társnőm az üres kikötőhelyre bámult, majd megint a tó túlsó oldalára.

- De hova vihette?

- Hogy nem látjuk, éppen az a legdöntőbb bizonyíték. Átevezett, és ügyesen elrejtette.

- Egyedül... az a csöpp gyerek?

- Először is nincs egyedül; és ilyenkor nem csöpp gyerek ő, hanem vén, tapasztalt öregasszony.

Ameddig csak szemem ellátott, végigfürkésztem a partot, miközben Mrs. Grose, ezúttal is engedelmesen, tudomásul vette különös okoskodásomat; utána felhívtam a figyelmét arra, hogy  csónak alighanem ott lapul a tó egyik kis öblének rejtekében, mert ezt a beszögellést az innenső oldal felől eltakarja a kiugró partszakasz és a víz mentén növő facsoport.

- Jó, a csónak ott van, de hol a csodába a gyerek? - kérdezte társnőm aggódó hangon.

- Éppen azt akarjuk kideríteni.

Máris továbbindultam.

- Meg akarjuk kerülni a tavat?

- Bármilyen hosszadalmas legyen is, nincs más út. Tíz perc az egész, de, látja ez is elég volt ahhoz, hogy a gyerek inkább a csónakot válassza. Egyenesen átevezett.

- Uramisten! - kiáltotta barátnőm.

Sebezhetetlen logikámnak ezúttal sem tudott ellenállni. Ez kényszerítette őt most is, hogy a nyomomba lépjen; és mikor már a fele utat megtettük - tekervényes, fárasztó túra volt, hepehupás, gazzal benőtt ösvényen -, megálltam, hogy kifújhassa magát. Átfogtam a karommal, és elmondtam, milyen hálás vagyok neki, és milyen nagy segítséget jelent az én számomra; ettől új erőre kaptunk, és néhány perc múlva elértünk arra a pontra, ahol a csónak rejtekét sejtettem, egyébiránt teljes joggal. Szándékosan úgy hagyták ott, hogy ne nagyon lehessen látni, a kerítés egyik karójához kötve, mely itt egész a partszegélyig húzódott, és a kiszállásnál is segítségére volt az embernek. Azonnal rájöttem, mikor a két, gondosan biztonságba helyezett rövid, vastag evezőlapátot megpillantottam, hogy ezt a bámulatos tettet a kislány nem vihette végbe; de hát akkor már nagyon régóta éltem csodálatos dolgok közepette, és sokszor dobogott már torkomban a szívem. A kerítésen kapu is volt; kinyitottuk, és csakhamar szabadabb részre érkeztünk.

- Ott van! - kiáltottunk fel egyszerre.

Flora valóban ott állt, nem messze a fűben, és mosolygott, mintha meg lenne elégedve azzal, amit tett. Aztán hirtelen lehajolt, és leszakított - mintha csakis ezért jött volna ide - egy csúf, hervadt páfrányt. Rögtön sejtettem, hogy most jött ki a cserjésből. Várt ránk, nem tett egyetlen lépést sem felénk, és éreztem, hogy mi milyen szokatlanul ünnepélyesen közelítünk feléje. Csak mosolygott és mosolygott; aztán odaértünk; de mindez csendben, egyre riasztóbb, baljóslatú csendben ment végbe. Mrs. Grose törte  meg a varázst elsőnek: térdre borult, magához húzta a gyereket, magához vonta, és hosszan a keblére szorította az engedelmes, törékeny kis testet. Csak néztem és néztem az egész görcsös, szótlan jelenetet - annál is inkább, mert láttam, hogy Flora társnőnk válla fölött felém kukucskál. Most komoly volt az arca, már nem mosolygott; de ez is csak fokozta azt a fájdalmas irigységet, melyet Mrs. Grose iránt éreztem: milyen egyszerű volt a kettőjük kapcsolata! Más nem is történt, hacsak az nem, hogy Flora ledobta a földre azt az ostoba páfrányt. De szavak nélkül is elmondtuk egymásnak, hogy itt már nem használ a tettetés. Mikor Mrs. Grose végre feltápászkodott, akkor sem eresztette el a gyerek kezét; ott álltak előttem mind a ketten; és szótlan és szoros kapcsolatunkat csak még jelentőségteljesebbé tette az a nyílt tekintet, melyet Flora rám vetett. "Akasszanak fel, ha valamit is elárulok!" - mondta ez a tekintet.

Mégis Flora volt az első, aki szelíd álmélkodással véve szemügyre bennünket, végül is megszólalt. Meglepte, hogy mindketten hajadonfőtt vagyunk.

- Hová tettétek a holmitokat?

- Ahová te a tiedet, drágám! - vágtam vissza habozás nélkül.

Mostanra már visszanyerte vidámságát, és úgy látszott, hogy ez a válasz kíváncsiságát tökéletesen kielégíti.

- És hol van Miles? - folytatta.

Volt valami ebben a bátor kis mondatban,  ami megadta nekem a kegyelemdöfést: ez a négy szó, hirtelen, mint a meztelen penge villanása, megreszkettette a kezem és benne azt a színültig telt kelyhet, melyet hetek és hetek óta szorongattam, és amely most, még az első kimondása előtt kicsordult, kiáradt.

- Megmondom, ha te is megmondod nekem, kicsikém...

Hallottam a saját hangom; és azt is, ahogy remegve elhallgatok.

- Jó, de mit?

Mrs. Grose-ból csak úgy sugárzott felém a visszafojtott izgalom; de már késő volt, mert kereken kimondtam:

- Hogy hol van, angyalkám, Miss Jessel!

20

Éppen úgy, mint a templomkertben Milesszal, itt is minden elszabadult körülöttünk. Mindig nagyon ügyeltem arra, hogy a gyerekkel folytatott beszélgetésekben véletlenül se szerepeljen ez a név, és Flora most hirtelen olyan sebzett tekintettel fogadta kérdésemet, mintha nemcsak a csendet törtem volna meg, hanem egy ablaktáblát vágtam volna be. Ugyanebben a pillanatban Mrs. Grose is felkiáltott erőszakosságom láttán, szinte el akarta hárítani vele a csapást, a megriadt, sőt inkább a megsebesített állat sikolyával, melyet aztán néhány pillanat múlva az én felhördülésem követett. Megragadtam társnőm karját.

- Ott van, ott van!

Miss Jessel ott állt előttünk a túlsó parton, éppen úgy, mint utoljára, és emlékszem, furcsamód valami boldog izgalmat éreztem legelőször, hogy íme itt a bizonyíték. Miss Jessel ott állt, és ezzel igazságot szolgáltatott nekem; igenis, ott állt, én tehát nem vagyok sem kegyetlen, sem őrült. Most láthatja hát végre a szegény, riadt Mrs. Grose és mindenekelőtt a kis Flora; és szörnyűséges napjaim egyetlen perce sem volt olyan roppant különös, mint éppen ez, amikor - tudva, hogy ez a sápadt és kiéhezett rémalak megérzi és megérti szándékomat - kimondatlanul, bár de tudatosan biztosítottam hálámról. Ott állt mereven, azon a helyen, ahol az előbb barátnőm meg én, és gonosz kívánságainak legparányibb sugara is célba talált. Ez az első eleven látomás és benyomás csak néhány pillanatig tartott, és eközben Mrs. Grose döbbent tekintettel követte az ujjamat, fényesen bizonyítva, hogy végre ő is lát, az én tekintetem pedig váratlanul a kislányra esett. Valóban nagyon meglepett az a mód, ahogy Flora érzései megnyilatkoztak, sokkal jobban, mintha egyszerűen csak izgatott lett volna, hiszen igazi megdöbbenésre nem számíthattam. Szakadatlan nyomozásunk éberré és felkészültté tette, bizonyára el akar fojtani tehát minden áruló jelet; és éppen ezért mindjárt a kezdet kezdetén mélyen megindított az első jel, melyre egyáltalán nem számítottam. Látni, hogy rózsaszín kis arcocskája meg se rándul, hogy egyetlen pillantást sem vet a szörny felé, akit megmutattam neki, hanem helyette engem néz, csendesen, szigorúan és komolyan, számomra mindeddig ismeretlen és teljesen új arckifejezéssel, mely mintha olvasna a lelkemben, vádolna és ítélkezne - ettől a csapástól szinte maga a kislány változott át azzá a jelenéssé, amelytől elszállt az erőm. Elszállt az erőm hűvös közönye láttán, pedig ha valamikor, hát most igazán biztos voltam abban, hogy Flora sohasem látott még olyan tisztán, mint éppen most; szükségét éreztem, hogy védekezzem, és ebbe a bizonyosságba kapaszkodva szenvedélyes hangon szóltam rá a kislányra:

- Ott van, te kis boldogtalan... ott, ott, ott, te is éppolyan jól látod, mint én!

Nem sokkal ezelőtt mondtam Floráról Mrs. Grose-nak, hogy ilyenkor nem gyerek, hanem vén, tapasztalt öregasszony, és ennek a megállapításnak helyességét semmi sem igazolhatta csattanósabban, mint az, hogy Flora felelet helyett egyszerűen, semmit be nem vallva, semmit el nem ismerve, egyre és egyre szigorúbb, váratlanul határozott rosszallással nézett rám. Ebben a pillanatban - ha ugyan egyáltalán össze tudom rakni a dolgokat - jobban elképesztett a - nevezzük talán így - modora, mint bármi más; pedig ugyanakkor azt is észrevettem, hogy Mrs. Grose ellenkezésével is, méghozzá komolyan, számolnom kell. Idősebb társam ugyanis egy másodperc múlva mindenről megfeledkezve, vörös arccal, szinte kiabálva, egészen megbotránkozva tiltakozni kezdett:

- Szavamra, ez már szörnyűség, kisasszony! Hol az ördögbe lát itt bárkit is?

Most még indulatosabban megragadtam, mert miközben beszélt, a förtelmes szörnyalak továbbra is ott állt előttünk, jól kivehetően és mozdulatlanul. Már vagy egy perce láttuk, és láttuk még akkor is, mikor vasmarokkal megszorítva társnőmet, valósággal odakényszerítettem szembe vele, és megmutattam őt a szörnynek, és egyre csak mutattam, mutattam a szörnyet őneki:

- Hát nem látja ugyanolyan tisztán, mint mi? Azt akarja mondani, hogy nem látja... most, most? Hisz olyan, mint valami tűzoszlop! Nézze csak, jóasszony, nézze hát!

Odanézett, akárcsak én, és tagadó, elutasító, együttérző felhördülése - a sajnálkozás keveredett benne annak örömével, hogy ő nem lát semmit - még akkor is azt az érzést keltette bennem, hogy szívesen segítene rajtam, ha tudna. Erre nagy szükségem is lett volna, mert éreztem, attól a szörnyű csapástól, hogy társnőm végérvényesen nem lát semmit, helyzetem roppant ingataggá vált, éreztem - láttam -, hogyan akarja a halálsápadt elődöm mindenáron kikényszeríteni a vereségemet, és mindennél jobban tisztában voltam azzal, mivel kell e pillanattól fogva Flora megdöbbentő magatartása miatt szembenéznem. Mrs. Grose is rögtön és erőszakosan részt kért magának ebből a zűrzavarból, és - miközben vereségem tudatán átragyogott valamilyen megmagyarázhatatlan egyéni diadal sugara - lélekszakadva kezdte ontani a biztató szavakat:

- Nincs ott bizony, kis kisasszony, és nincs is ott senki... és soha nem is látott maga semmit, drága aranyom! Hogyan is lehetne szegény Miss Jessel... hiszen szegény Miss Jessel meghalt, és el van temetve! Mi tudjuk, angyalkám, nem igaz? - és hebehurgyán egyenesen ezt mondta a gyereknek: - Tévedés, szamárság, tréfa az egész... most pedig szépen hazamegyünk, amilyen gyorsan csak tudunk.

Kis társaságunk erre furcsán és gyorsan válaszolt valamit, kimérten, erőltetett nyugalommal, és mikor Mrs. Grose újra felemelkedett, ott álltak egymás mellett, úgyszólván sértetten, szembeszegülve énvelem. Flora továbbra is engem nézett ellenséges kis ábrázattal, én pedig ugyanebben a pillanatban Istenhez fohászkodtam, bocsásson meg nekem, de mintha úgy látnám, hogy Flora semmihez sem hasonlítható gyermeki szépsége, ahogy ott áll, barátnőm ruhájába kapaszkodva, hirtelen megfogyatkozik, sőt teljesen eltűnik. Már mondtam: szó szerint és szörnyűségesen szigorú volt az arckifejezése; közönséges lett, szinte csúnya.

- Nem tudom, mit akarsz. Senkit se látok. Semmit se látok. Soha nem is láttam. Gonosz vagy. Nem szeretlek!

Ez után a kijelentés után, mely egy szájaskodó kis utcagyereknek is dicsőségére válhatott volna, még szorosabban magához szorította Mrs. Grose-t, és rettenetes kis arcát az asszony szoknyájába temette. E fedezékből jajveszékelt, szinte őrjöngve:

- Vigyél el, vigyél el, jaj, vigyél el tőle!

- Tőlem? - lihegtem.

- Tőled... igen, tőled! - zokogta.

Még maga Mrs. Grose is elképedve nézett rám, én pedig nem tehettem mást, megint megkerestem azt az alakot, aki mozdulatlanul, mereven, mintha a távolság ellenére is hallaná a szavainkat, ott állt a túlsó parton, és csakis a vesztemet akarta, és segítségemre nem sietett.

A nyomorult gyerek éppúgy beszélt, mintha valamilyen segítőtárs súgta volna oda neki minden egyes kegyetlen kis szavát, én pedig kétségbeesve láttam, mi vár rám, és csak szomorúan megráztam a fejem.

- Ha valaha kételkedtem volna is, most már eloszlott minden kételyem. Szörnyű igazság árnyékában éltem, és most minden bezárult körülöttem. Téged, természetesen elveszítettelek: megpróbáltam közbelépni, de te... az ő segítségével - és most megint odamutattam a tó túlsó oldalára, beszélgetésünk ördögi tanújára - megtaláltad a visszautasítás könnyű és tökéletes módját. Mindent megtettem, mégis elveszítettelek. Isten veled.

Mrs. Grose-nak csak annyit kiáltottam oda parancsolóan, majdnem dühödten, hogy menjen már, és ő szavaim hallatára végtelenül csüggedten, a gyerekkel az oldalán, vaksága ellenére is abban a szent meggyőződésben, hogy valami szörnyűség történt, valamilyen végzet sújtott le ránk, megindult visszafelé azon az úton, amelyen jöttünk, olyan gyorsan, ahogy csak bírta a lába.

Arra már nem emlékszem, mi történt, mikor egyedül maradtam. Csak azt tudom, hogy mondjuk egy negyedóra múlva ráébredtem arra, most már keserveim közepette is megérezve a göröngyöket, a dohos és dermesztő nyirkosságot, hogy bizonyára arcra vetettem magam a földön, és átengedtem magam a gyásznak, a kétségbeesésnek. Soká fekhettem ott sírva és zokogva, mert mikor fölemeltem a fejemet, már majdnem vége volt a napnak. Fölálltam, egy pillantást vetettem még a szürke tóra, üres, kísértetjárta partjára a homályban, aztán megindultam nehéz és sivár utamra, visszafelé. Mikor a kerítés kapujához értem, meglepetve láttam, hogy nyoma sincs a csónaknak, és újból érezhettem, milyen tökéletesen ura a helyzetnek a kis Flora. Az éjszakát hallgatólagos és mondhatnám - ha nem lenne a kifejezésnek valamilyen kínosan hamis hangzása - szerencsés megállapodás alapján Mrs. Grose-zal töltötte a kislány. Egyikükkel sem találkoztam, miután hazatértem, de kétes kárpótlásul annál többet láttam Milesból. Úgy éreztem, többet látok belőle - nem tudom helyesebben kifejezni magam -, mint amennyit addig összesen láttam. Egyetlen Blyban töltött estém sem volt ilyen szörnyű; és ennek ellenére - és a döbbenet, a lábam előtt tátongó mélységesen mély szakadéka ellenére - volt ebben az egyre valószerűtlenebb érzésben valami hihetetlenül jóleső szomorúság. Mikor visszatértem a házba, eszembe se jutott megkeresni a kisfiút; egyenesen a szobámba mentem átöltözni - és egyetlen szempillantással felmérni Flora távozásának oly sok látható bizonyítékát. Minden kis holmiját kivitték. Mikor később, a tanterem kandallója előtt, a lány szokás szerint felszolgálta a teát, egyáltalán nem kérdezősködtem másik tanítványom felől. Kiharcolta magának a szabadságot - használja csak, ameddig jólesik! Igen, kiharcolta; és arra használta - legalábbis részben -, hogy este nyolc óra tájban bejött hozzám, és ott ült csendben velem. Mert mikor kivitték az edényeket, elfújtam a gyertyákat, és közelebb húzódtam a kandallóhoz: halálos fagy járt át, azt éreztem, többé sohase tudok átmelegedni. Mikor Miles megjelent, ott ültem, gondolataimba veszve, a zsarátnok fényében. Megállt egy percre az ajtónál, jól megnézett magának; aztán - mintha meg akarná osztani gondolataimat - odajött a kandalló másik oldalára, és egy székbe vetette magát. Teljes némaságba burkolózva ültünk, mégis éreztem, hogy ott akar lenni, velem.

21

Még nem is virradt meg, mikor másnap arra ébredtem, hogy Mrs. Grose ott áll szobámban az ágy mellett, és rossz híreket hoz. Flora annyira lázas volt, hogy betegségtől kellett tartanunk; roppant nyugtalanul töltötte az éjszakát, és ezt az éjszakát a félelem tette nyugtalanná, nem a korábbi, hanem csakis a mostani nevelőnője iránt érzett félelem. Nem az ellen tiltakozott, hogy újra lássa Miss. Jesselt, hanem elszántan és szenvedélyesen csakis énellenem. Rögtön talpon voltam, és most valami nagyon nagy dolgot kellett kérnem; annál is inkább, mert barátnőm észrevehetően iparkodott összeszedni magát, hogy újfent a segítségemre lehessen. Mihelyt megkérdeztem tőle, hogy melyikünknek hisz, a gyermeknek-e vagy nekem, megéreztem ezt.

- Flora továbbra is azt állítja, hogy nem látott, hogy sohasem látott semmit?

Látogatóm valóban kínos helyzetben volt.

- Jaj, kisasszony, mégsem kínozhatom ilyen kérdésekkel! Bár meg kell mondanom, nem kellene sokáig kínozni. Öreg lett ettől az egésztől minden porcikája, tetőtől talpig.

- Ó, igen, teljesen tisztában vagyok vele. Bármilyen kicsi is, megsértődik, mint valamilyen fontos személyiség, hogy kétségbe merik vonni a szavahihetőségét, sőt, úgyszólván a tiszteletre méltó voltát. "Még hogy Miss Jesselt... ő!" Mondhatom, igazán tiszteletre méltó - a kis béka! Az a hatás, amelyet tegnap gyakorolt rám, állíthatom, a lehető legkülönösebb volt; túlszárnyalt minden korábbit. Valóban nagy szamárságot csináltam! Soha többé nem fog szóba állni velem.

Csúnya és zavaros volt az egész, úgyhogy Mrs. Grose el is hallgatott egy pillanatra; aztán olyan őszintén ismerte el az igazamat, hogy éreztem, emögött bujkál valami.

- Bizony, én is azt gondolom, kisasszony, hogy sohase fog. A viselkedése ebben a dologban rendkívül határozott.

- És tulajdonképp ez a viselkedés az ő baja most! - foglaltam össze.

Igen, ez a viselkedés, láttam látogatóm arcán, és semmi de semmi más!

- Szinte percenként megkérdezi, nem jön-e be maga hozzá.

- Értem... értem.

Ennyit én egymagam is könnyen ki tudtam következtetni.

- Mondott magának - azonkívül, hogy tagadja, hogy bármi köze is lenne ilyen szörnyű dolgokhoz - tegnap óta egyetlen szót is Miss Jesselről?

- Egyetlen szót sem, kisasszony. És persze - tette hozzá barátnőm - a tónál el is hittem neki, hogy legalább ott és éppen akkor nem látott senkit.

- De még mennyire! És még most is elhiszi, természetesen.

- Nem akarok ellentmondani neki. Ugyan mi mást tehetnék?

- Semmit az égvilágon! Magának a lehető legszebb kisgyermekkel van dolga. Mert azok - a barátaikra gondolok - még eszesebbé tették őket, mint amilyennek Isten megteremtette; ilyen csodálatos matériával érdemes is foglalkozni! Florát most sérelem érte, és ezt ki is fogja használni, elejétől végig.

- Igen, kisasszony, de mi lesz a vége?

- El fog bánni velem, be fog panaszolni a nagybátyjánál. El fogja hitetni vele, hogy én vagyok a legaljasabb teremtés a világon!

Összeborzadtam, mert Mrs. Grose arcáról könnyen el lehetett képzelni az egész eljövendő jelenetet; egy pillanatra úgy meredt maga elé, mintha máris tisztán és világosan látná, mi fog történni akkor.

- De hiszen a gazda olyan jó véleménnyel van magáról!

- Furcsa módját választotta (most jut eszembe) - nevettem fel -, hogy bebizonyítsa! De ez nem számít. Mert Flora célja természetesen az, hogy megszabaduljon tőlem.

Társnőm buzgón helyeselt.

- Még csak látni sem akarja magát.

- Úgyhogy maga tulajdonképp azért jött - mondtam -, hogy utamra bocsásson. - Még mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen megállítottam. - Jobbat gondoltam ki... sok töprengés után. Azt hogy én elmenjek, kezdetben jó megoldásnak látszott, és vasárnap nagyon közel voltam hozzá, hogy szedjem a sátorfámat. De mégsem ez a jó megoldás. Magának kell elmennie. És el kell vinnie Florát.

Látogatóm erre gondolkodóba esett.

- De hova is vihetném?

- El innen. El azoktól. És el, mert most ez a legfontosabb, el éntőlem. Egyenesen a nagybátyjához.

- Még hogy beárulja magát!

- Semmi "még hogy"! Itt kell hagyniuk engem bajaim orvosságával.

Még mindig habozott.

- És mi a maga orvossága?

- Először is a maga hűsége. Utána pedig Milesé.

Szigorúan nézett rám.

- Azt hiszi, hogy ő...?

- Hogy ő nem fog ellenem fordulni, ha alkalma lesz rá? Igen, el tudom képzelni. De legalább meg kell próbálni. Vigye el Florát, amilyen hamar csak lehet, és hagyjon itt minket kettesben.

Magam is csodálkoztam azon, hogy még mindig maradt ennyi lelkierőm, és éppen emiatt talán még jobban meglepett, hogy Mrs. Grose az előbbi szép példa ellenére most habozik.

- Egy dologra persze vigyázni kell - folytattam: - Nem szabad, hogy akár egy másodpercre is találkozzanak, mielőtt Flora elmegy innen. - Aztán eszembe jutott, hogy talán már minden késő, bár Florát a tó partjáról hazajövet alighanem azonnal teljesen elkülönítették; aggódva kérdeztem: - Csak nem azt akarja mondani, hogy találkoztak?

Erre a füle tövéig elvörösödött.

- Jaj, kisasszony, nem vagyok én olyan ostoba! Ha kénytelen voltam háromszor-négyszer magára is hagyni, mindig vele volt valamelyik lány, és most, mert egyedül van, biztonság kedvéért rázártam az ajtót. De mégis... de mégis!

Ez már túl sok volt.

- De mégis?

- Hát, maga is ennyire bízik abban, hogy a fiatalúr...?

- Semmiben nem bízom, csak magában. De tegnap este óta valami új reménység költözött belém. Azt hiszem, hogy Miles szeretne valamilyen megoldást keresni számomra. Azt gondolom, hogy - szegény, drága kis lelkem! - mondani akar valamit. Tegnap este két óra hosszat ült velem a tűz mellett, csendben, mintha a következő pillanatban mindjárt sort kerítene rá, hogy elmondja, ami a lelkét nyomja.

Mrs. Grose merev tekintettel nézett kifelé az ablakon, a szürke, kora reggeli fénybe.

- És sor került rá?

- Nem, pedig vártam, és vártam, de be kell vallanom, nem került sor rá, és egyetlen szóval sem törtük meg a csendet, a leghalványabb célzást sem tettük húgának az állapotára vagy távollétére, míg a végén aztán megcsókoltuk egymást búcsúzóul. Akárhogy legyen is - folytattam -, nem engedhetem meg, ha nagybátyja találkozik Florával, hogy Milesszal is találkozzon, mielőtt nem adok a fiúnak - annál is inkább, mert a dolgok ilyen rosszra fordultak - még egy kis időt.

Barátnőm annyira húzódozott ettől, hogy egyszerűen nem is értettem.

- Mi az, hogy még egy kis időt?

- Egy nap vagy kettő... hogy tényleg kibökje a dolgot. Akkor aztán már az én pártomon lesz... és ennek fontosságával maga is tisztában van. Ha nem kerülne sor semmire, nos, akkor legföljebb kudarcot vallottam, és maga a legrosszabb esetben azzal segített nekem, hogy a városba érve mindent megtett, amit csak megtehetett. - E szavakkal próbáltam tudtára adni, mit akarok, de ő továbbra is olyan érthetetlenül zavart volt, hogy újra a segítségére kellett sietnem. - Hacsak - fejeztem be - nem maradnak szívesebben.

Láttam, hogy végre felderül az arca; felém nyújtotta a kezét, szinte fogadalomra emelve.

- Igen, elmegyek. Még ma reggel elmegyek.

Nagyon méltányos akartam lenni.

- Ha szívesebben várna még egy kicsit, szavamat adom, hogy nem fogok találkozni a gyerekkel.

- Nem, nem; baj van az egész házzal: jobb, ha elmegy. - Egy pillanatra fáradt szemmel méregetett engem, majd kimondta, ami még a lelkét nyomta. - Magának van igaza. Ami pedig engem illet, kisasszony...

- Igen?

- Nem vagyok képes itt maradni.

A tekintete láttán hirtelen találgatni kezdtem.

- Úgy érti, hogy tegnap óta látott?

Méltóságteljesen rázta meg a fejét.

- Hallottam!

- Hallott?

- A gyerek szájából... Förtelmes dolgokat! Jaj, igen! - sóhajtott fel szomorúan, megkönnyebbülve. - Becsületemre, kisasszony, olyan dolgokat mond!

De az emlékek felidézésétől elpárolgott minden ereje; hirtelen felzokogott, és leroskadt a díványra, és mint már többször is tette, átengedte magát a kétségbeesésnek. Én a magam részéről egészen más módon engedtem szabad folyást érzelmeimnek.

- Ó, hála istennek!

Mrs. Grose hirtelen újra felpattant, és nyöszörögve törölgette a szemét.

- Hála istennek?

- Mert engem igazol!

- Magát igazolja, kisasszony!

Igazán nem is kívánhattam volna buzgóbb helyeslést, mégis tétováztam egy kicsit.

- Olyan szörnyű dolgokat mondott?

Láttam, hogy társnőm azt se tudja, hogyan fejezze ki magát.

- Teljességgel megbotránkoztató dolgokat.

- És énrólam?

- Magáról, kisasszony... De hát el kell viselnie. Minden képzeletet felülmúl, hogy egy ilyen kislány... és még elképzelni sem tudom, hol tanulhatta...

- Azokat a döbbenetes szavakat, amiket rám szór? Én bezzeg tudom! - vágtam közbe, és nevetésem bizonyára sok mindent elárult.

Barátnőm azonban csak még komolyabb lett tőle.

- Hát lehet, hogy nekem is illene tudni... mert én is hallottam ilyesfélét korábban! Mégsem vagyok képes elviselni - folytatta szegény asszony, és közben gyorsan odapillantott az öltözőasztalomra, az órámra. - De most már vissza kell mennem.

Én azonban visszatartottam.

- Ó, ha nem tudja elviselni!...

- Hogyan maradhattam mégis mellette, azt kérdi? Bizony, csakis azért: mármint, hogy elvigyem innen. Ha messze kerül ettől a háztól - folytatta -, messze tőlük...

- Akkor megváltozhat? Megszabadulhat? - ragadtam meg barátnőm karját, valósággal felujjongva. - Vagyis a tegnap történtek ellenére is hisz...

- Ilyen dolgokban? - Ez az egyszerű kinyilatkoztatás is elég volt, látva Mrs. Grose arckifejezését, s ő olyan kendőzetlenül beszélt, most az egész dologról, mint még soha. - Hiszek.

Igen, ez volt az igazi öröm: még mindig vállvetve néztünk szembe minden veszedelemmel; és ha ebben továbbra is biztos lehetnék, nem is nagyon törődnék mással. Ugyanolyan támogatásra számíthatnék most, a szerencsétlenség pillanataiban, mint annak idején, fogyatékos önbizalmam napjaiban, és ha barátnőm kezeskedik az én becsületemért, én szívesen kezeskedem minden másért. Most, az elválás percében, mégis bizonyos mértékig zavarban voltam.

- Nem szabad elfeledkeznünk - most jut eszembe - még valamiről. Levelem, mely már jelezte a veszélyt, meg fogja előzni magukat.

Most még tisztábban láthattam, hogyan köntörfalazott eddig Mrs. Grose, és hogy mennyire kimerült tőle.

- A levele nem fog odaérni. A levele el se ment.

- Mi történt vele?

- Tudja ég! Miles fiatalúr...

- Azt akarja mondani, hogy ő elvette? - kapkodtam a levegő után.

Habozott, de aztán legyűrte vonakodását.

- Azt akarom mondani, hogy tegnap, mikor hazajöttem Flora kisasszonnyal, láttam, hogy nincs ott a levél, ahova maga tette. Később este sikerült kikérdeznem Luke-ot, ő pedig azt mondta, hogy nem tud róla, ő hozzá se nyúlt.

Szokásunkhoz híven némán fürkésztük mindketten gondolataink mélységét, és a mérőónt Mrs. Grose húzta fel elsőnek, szinte diadalittasan kiáltva fel:

- Na látja!

- Igen, látom. Tehát Miles vette el a levelet, akkor bizonyára el is olvasta és megsemmisítette.

- Mást nem lát?

Szomorú mosollyal néztem rá egy pillanatig.

- Azt hiszem, hogy a maga szeme most már tisztábban lát, mint az enyém.

Ez be is igazolódott, de a derék asszony még mindig elpirult, szinte azért, hogy ezzel is bizonyítson.

- Rájöttem, hogy mit csinálhatott az iskolában. - És az ő egyszerű, de határozott modorával, majdnem vidáman és kiábrándultan biccentett rá. - Lopott!

Gondolkoztam egy kicsit, és megpróbáltam igazságosabban ítélkezni.

- Igen... talán...

Olyan szemmel nézett rám, mintha meglepően nyugodtnak tartana.

- Leveleket lopott.

Nem tudhatta, miért van okom ennyi - ha nem is éppen rendíthetetlen - nyugalomra; így hát, amennyire tellett tőlem, felvilágosítottam.

- Remélem az iskolában több értelme volt ennek, mint most! Legalábbis azzal a levéllel, amelyet tegnap ideraktam az asztalra - folytattam -, nem sokra mehetett (hiszen pusztán annyi volt benne, hogy szeretnék találkozni a gazdával), és  most már valósággal szégyelli, hogy ilyen kevés eredményért ilyen komoly lépésre ragadtatta magát, annál is inkább, mert tegnap este épp az nyomta a lelkét, hogy még be kell vallania bizonyos dolgokat. - E pillanatban úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy mindent megértettem. - Menjen csak, menjen - mondtam, már az ajtóban, kitessékelve látogatómat. - Majd én kiszedem belőle. Ha szembe találja magát velem, be fogja vallani. Ha bevallja, megmenekült. És ha megmenekült...

- Akkor maga is megmenekül?

A drága asszony megcsókolt, én pedig elbúcsúztam tőle.

- Megmentem én magát nélküle is! - mondta sírva és elment.

22

Mégis, mikor Mrs. Grose elment - és nekem rögtön hiányzott is -, igen, akkor jött el az igazi megpróbáltatások ideje. Ha eddig gondolkoztam is, milyen érzés lesz egyedül maradni Milesszal, most egyszeriben megértettem, hogy rendkívül tanulságos lesz kettesben lenni vele. Ittlétem egyetlen órája sem volt annyira telve balsejtelemmel, mint amikor lejöttem, és meghallottam, hogy a kocsi Mrs. Grose-zal  és ifjabbik tanítványommal már kigördült a ház kapuján. Most, mondtam magamban, most valóban ki vagyok szolgáltatva a veszedelmeknek, és a nap hátralevő részében, miközben gyengeségem ellen hadakoztam, bizony azt éreztem, hogy roppant meggondolatlanul cselekedtem. Szorultabb helyzetbe kerültem annál, mint amilyenben eddig forgolódtam; annyival is inkább, mert most először láttam a többiek arcán a válság jeleinek tükröződését. Magától értetődően elámultak azon, ami történt; mondhattunk akármit, rengeteg magyarázattal maradtunk adósak társnőm hirtelen elutazásával kapcsolatban. A szolgálók és az emberek tekintete kifejezéstelen volt; ez eleinte nyomasztólag hatott az idegeimre, de aztán rádöbbentem, hogy nyugodtan támogatásnak is érezhetem. Rövidre fogva: az utolsó pillanatban megragadtam a kormányt, és sikerült elkerülnöm a végső pusztulást; sőt még azt is hozzá merném tenni, hogy ezen a reggelen - hogy egyáltalán el tudjam viselni a dolgokat - nagyon előkelő és nagyon kimért magatartást vettem fel. Örömmel töltött el a bizonyosság, hogy sok a tennivalóm, és mindenkivel megértettem, hogy így, magamra maradva is, rendkívül határozott vagyok. A következő egy-két órában eszerint viselkedtem, és jártam be az egész házat, és jól tudom, lehetett látni rajtam, hogy minden eshetőségre készen állok. Szomorú szívvel szemléltem meg mindent, azoknak a megnyugtatására, akiket aggasztottak a dolgok.

Az, aki, úgy látszik, legkevésbé aggódott egészen a vacsoráig, mint kiderült, a kis Miles volt. Körutam során ugyanis egy pillanatra sem láttam, és ez még csak nyilvánvalóbbá tette mindenki szemében kapcsolatunk átalakulását, mely akkor kezdődött, mikor Miles zongorázásával előző nap annyira becsapott és bolonddá tett Flora kedvéért. A dologról mindenki tudott, hiszen világosan mutatta ezt Flora elkülönítése, majd távozása, kapcsolatunk átalakulását pedig az jelezte, hogy nem tartottuk be a tanteremben töltött órák szokásos rendjét. Mikor lefelé mentem és benyitottam a szobájába, már csak hűlt helyét találtam, leérve pedig megtudtam, hogy már meg is reggelizett - néhány szolgáló jelenlétében - Mrs. Grose-zal és Florával együtt. Utána elment, mint mondta, egy kicsit sétálni; semmi sem fejezhette volna ki világosabban gondoltam magamban, hivatalom gyors és gyökeres átalakulásáról vallott meggyőződését. Hogy ez a hivatal milyen jogokkal jár majd a jövőben, mit engedélyez majd Miles, még nem tudtam: mindenesetre valami furcsa megkönnyebbülést jelentett - úgy gondolom, különösen az én számomra -, hogy egyfajta igényről le kellett mondanom. Ha már oly sok minden felszínre bukkant, aligha túlzok, mikor azt állítom, hogy a legszembeszökőbb közülük az volt, hogy képtelenség továbbra is fenntartani azt a látszatot, mintha bármit is taníthatnék ennek a fiúnak. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy ravaszul, fortélyosan, ilyen-olyan fogások segítségével - ezekben ő még nálam is nagyobb gonddal ügyelt méltóságomra -, hozzá kellett fordulnom, hogy ettől a feszültségtől mentesüljek, és igazi képességeinek megfelelő színvonalon kerülhessek kapcsolatba vele. Mindenesetre kivívta magának a teljes szabadságot; soha többé nem fogom korlátozni semmiben; mint ahogy ezt fényesen igazoltam is, mikor előző este odajött hozzám a tanterembe, és én nem céloztam, nem is utaltam egyetlen szóval sem a most véget ért időszak eseményeire. E perctől fogva ugyanis túlzottan elfoglaltak másfajta gondolataim. Mégis, mikor Miles végre-valahára megérkezett, a gyönyörű kisgyermek láttán, akin mindeddig látszólag nem ejtettek foltot, és akire nem vetettek árnyékot az eddig történtek, rögtön megértettem, milyen nehéz lesz elképzeléseimet a valóságba átültetni, mennyire megsokasodtak a megoldásra váró kérdések.

Hogy az egész ház láthassa, milyen magasak a követelményeim, elrendeltem, hogy a kisfiúnak és nekem, ahogy mi mondtuk, a földszinten tálaljanak; itt vártam őt tehát, e nagy és pompázatos szobában, melynek ablaka előtt azon az első riasztó vasárnapon Mrs. Grose először gyújtott ki az agyamban valami olyasfélét, amit aligha nevezhetnék világosságnak. Itt most megint megéreztem - mert újra és újra éreztem -, mennyire attól függ a lelki egyensúlyom, hogy sikerül-e szilárdan érvényt szereznem elhatározásaimnak, annak az elhatározásomnak, hogy mindenáron szemet hunyjak az igazság fölött, hiszen az, amivel viaskodnom kell, égbekiáltóan természetellenes. Csak úgy tudtam boldogulni, hogy bizalmamba fogadtam, számításba vettem a "természetet", úgy tekintettem egész szörnyű megpróbáltatásomra, mint valamilyen kellemetlen és persze szokatlan fordulatot vett helyzetre, mely mindenekelőtt becsületes helytállást követel, egyszerű emberi erényeket, hogy forduljon a csavar, ha csak egyet is. Mégis, egyetlen ilyen vállalkozás sem követelhet több tapintatot, mint éppen ez az igyekezet, hogy az ember önmagából pótolja az egész természetet. Hogyan kényszeríthetnék bele csak egy csipetnyit is ebből az anyagból mondjuk abba, hogy nem teszek megjegyzést a történtekre? És ugyanakkor, hogyan tehetnék bármilyen megjegyzést anélkül, hogy újra bele ne zuhanjak a homály szörnyűségeibe? Nos, egy kis idő múlva mégis sikerült egyfajta választ találni erre, és ezt az is megerősítette, hogy tagadhatatlanul valami olyan ösztönző látvánnyal kerültem szembe, ami kis társamnál felettébb ritka volt. Úgy látszott, mintha még most is talált volna - mint már oly sokszor tanulás közben - valamilyen új, tapintatos módszert, hogy a bajokról elterelje a figyelmemet. Vajon nem volt-e elég világosság abban a tényben, amely  (miközben megosztottuk egymással magányunkat) oly tetszetős csillogással hívta fel magára a figyelmet, amilyet eddig soha el nem árult - abban a tényben, hogy (az alkalom is segített, a kedvező alkalom, mely most érkezett el) felháborító volna, ha egy ilyen tehetséggel megáldott fiú esetében az ember lemondana arról a segítségről, melyet a ragyogó szellemi képességekből lehet kicsiholni? Miért adatott neki ennyi ész, ha nem azért, hogy megmentse őt? Nem tudna-e az ember utat találni a lelkéhez oly módon, hogy megpróbálja félszegen védő szárnyai alá venni e kivételes egyéniséget? Mikor magunkra maradtunk az ebédlőben, Miles mintha még azt is pontosan megmutatta volna, mi a módja mindennek. Az ürüpecsenye ott volt az asztalon, én pedig már a személyzet segítsége nélkül is boldogultam. Miles, mielőtt leült, egy percig még ott állt zsebre vágott kézzel, és nézte a pecsenyét, mintha valami tréfás megjegyzést akarna tenni rá. Ehelyett hirtelen így szólt:

- Mondd, te aranyos, csakugyan olyan nagyon beteg?

- A kis Flora? Nem olyan nagyon, és nemsokára jobban is lesz. London használni fog neki. Bly nem tett jót Florának. De most gyere. Tessék, itt a húsod!

Éber figyelemmel engedelmeskedett, óvatosan a helyére vitte a tányért, és mikor letelepedett, tovább folytatta:

- És Bly csak úgy egyik pillanatról a másikra nem tett jót neki?

- Nem is olyan hirtelen, mint gondolnád. Látni lehetett, hogy ez lesz a vége.

- Akkor miért nem küldted el hamarabb?

- Minél hamarabb?

- Mielőtt túl beteg nem lett az utazáshoz.

Rögtön kész voltam a válasszal.

- Nem túl beteg ő ahhoz, hogy utazzon, de ha tovább marad, még azt is megérhettük volna. Ez volt az a pillanat, amit meg kellett ragadni. Az utazás majd tönkreteszi a káros befolyásokat - jaj, milyen nagyszerűen viselkedtem! -, és messzire űzi.

- Értem, értem.

Ebben az ügyben Miles is nagyszerűen viselkedett. Azzal a kedves "asztali jó modorral" ült a vacsorája mellett, amely megérkezésünk pillanatától fogva fölöslegessé tett minden otromba figyelmeztető szót részemről. Bármi miatt távolították is el az iskolából, nem azért tették, mert csúnyán evett. Ma is, mint mindig, feddhetetlen volt; de szemmel láthatóan most még jobban vigyázott is mint általában. Észrevehetően több dolgot tartott természetesnek, mint amennyivel segítség nélkül boldogulhatott volna; és mikor megérezte, mi a helyzet, békésen elhallgatott. Étkezésünk a lehető legrövidebb volt - az enyém puszta ürügy, és rögtön el is vitettem mindent az asztalról. Míg ez megtörtént, Miles megint zsebre dugta a kezét, és hátat fordított nekem - csak állt, és nézett kifelé a nagy ablakon, amelyen át azon a korábbi napon olyasmit láttam, hogy földbe gyökerezett a lábam. Továbbra is csendben voltunk, míg a lány bent tartózkodott - olyan csendben, jutott eszembe furcsa módon, mint valamilyen ifjú pár, akik a nászútjukon a fogadóban szégyellik magukat a felszolgáló előtt. Miles csak akkor fordult meg, mikor a szolgáló magunkra hagyott bennünket.

- Na... szóval egyedül vagyunk!

23

- Igen, többé-kevésbé - mondtam, bár éreztem, hogy a mosolygásom erőtlen. - De nem teljesen. Azt nem is szeretnénk! - folytattam.

- Nem... azt hiszem, nem szeretnénk. Persze, itt vannak a többiek.

- Itt vannak a többiek... csakugyan, itt vannak - helyeseltem.

- De ha itt vannak is - felelte, még mindig zsebre vágott kézzel álldogálva előttem -, nem sokat számítanak, nem igaz?

Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, de tudtam, hogy sápadt vagyok.

- Attól függ, mit értünk azon, hogy "sok"!

- Igen - mondta a lehető legkészségesebben -, minden attól függ.

Ezzel megint az ablak felé fordult, és határozatlan, téveteg, nyugtalan léptekkel oda is ment. Egy darabig ott állt, homlokával az üveghez támaszkodva, és a jól ismert ostoba cserjéket, az unalmas novemberi látnivalókat nézegette. Most is mint mindig, volt nálam valamilyen kézimunka, és e képmutatást felhasználva, helyet foglaltam a díványon. Miután letelepedtem, mint már oly sokszor azokban a gyötrelmes percekben, melyekben, amiképp le is írtam, tisztában voltam vele, hogy a gyerekek érzékelnek valamit, ami számomra hozzáférhetetlen, szokásomhoz híven most is el voltam készülve a legrosszabbra. De valamilyen rendkívüli érzés fogott el, mikor megértettem, miért fordítja felém a hátát Miles olyan zavarodottan - az az érzés, hogy ez a valami ezúttal nem az én számomra hozzáférhetetlen. Következtetésemből néhány perc alatt teljes bizonyosság lett, hiszen közvetlen közelről érzékelhettem, hogy ezúttal tagadhatatlanul az ő számára hozzáférhetetlen. A nagy ablak támlái és keretei valamilyen furcsa képpé álltak össze a szemében, valamilyen kudarc furcsa képévé. Legalábbis, mikor ránéztem, éreztem, hogy belül vagy kívül rekedt. Csodálatra méltó volt, de nyugtalan; egy kis szorongó reménységgel vettem ezt tudomásul. Vajon nem valami olyasmit néz-e a kísértetjárta ablakon keresztül, amit nem lát? Vajon nem most fordul-e elő az egész eset folyamán először, hogy ilyen kudarc éri? Először, legelőször; csodálatos jelnek éreztem. Miles nyugtalan volt, bár iparkodott uralkodni magán; nyugtalan volt egész nap, és még akkor is, amikor ott ült az asztalnál, szokott kedvességével és jó modorával még akkor is minden furcsa kis tehetségére szüksége volt, hogy palástolni tudja nyugtalanságát. Mikor végre megfordult, hogy szembenézzen velem, szinte az volt az érzésem, hogy ezúttal csődöt mondott ez a tehetsége.

- Még szerencse, hogy nekem jót tesz Bly!

- Ebben a huszonnégy órában alighanem sokkal többet láttál belőle, mint az elmúlt időkben bármikor. Remélem - folytattam vitézül -, hogy jól szórakoztál.

- Igen, ilyen messze még nem is voltam; mindenfelé körös-körül... mérföldekre innen. Sosem voltam még ennyire szabad.

Valóban egyéni módszerrel dolgozott, és én nem tehettem mást, próbáltam lépést tartani vele.

- Na és szereted?

Mosolyogva állt ott; aztán ebbe a két szóba: - És te? - több józan ítélőképességet zsúfolt bele, mint amennyit két szóba foglalva valaha is hallottam. Mielőtt válaszolhattam volna, hirtelen folytatta, mintha érezné, hogy ezt az arcátlanságot valahogyan enyhíteni kell.

- Mert te a lehető legkedvesebben veszed tudomásul, hiszen ha mi ketten vagyunk itt egyedül, akkor te vagy leginkább egyedül. De remélem - vetette oda -, hogy nem nagyon bánod!

- Hogy veled kell lennem? - kérdeztem. - Hogyan is bánhatnám, drága gyermekem? Mert ha le kell is mondanom a társaságodról - annyira túlnőttél már rajtam -, azért mégis nagyon élvezem. Mi másért maradnék különben?

Most még közvetlenebbül nézett rám, és úgy éreztem, sohasem láttam még ilyen elragadónak, bár az arckifejezése nagyon komoly volt.

- Hát csak ezért maradsz itt?

- Természetesen. Itt maradok, mint a barátod, és itt maradok a miatt a hihetetlen érdeklődés miatt, amit irántad érzek... amíg csak nem tudunk valami okosabbat tenni az érdekedben. És ez ne lepjen meg. - A hangom reszketett, és nem is tudtam palástolni a remegésem. - Nem emlékszel arra, hogy azt mondtam neked, mikor egy szörnyű éjszakán leültem az ágyad szélére: nincs olyan dolog a világon, amit meg ne tennék érted?

- De igen, igen!

Miles is szemlátomást egyre idegesebb lett, de uralkodni akart a hangján; és ez jobban sikerült neki, mint nekem, mert komolyságát legyőzve még nevetni is tudott; egyszerűen úgy tett, mintha csak kedélyesen tréfálkoznánk.

- De azt hiszem inkább azt akartad, hogy én tegyek meg valamit neked!

- Részben talán azt, hogy tegyél meg valamit - vallottam be. - De tudod, hogy nem tetted meg.

- Ó, persze - mondta élénk és felszínes lelkesedéssel -, azt akartad, hogy mondjak el neked valamit.

- Ez az. Mondd ki nyíltan. Tudod, azt, hogy mi nyomja a lelkedet.

- Úgy, szóval mégis ezért maradtál?

Vidáman beszélt, de mégis érezni lehetett szavai mögött a sértett indulat finom remegését, de képtelen vagyok elmondani, milyen hatást gyakorolt rám még az ilyen parányi, burkolt megadás is. Olyan volt, mintha mindaz, amiért sóvárogtam, hirtelen, legnagyobb ámulatomra, megvalósult volna.

- Jól van, igen... hadd könnyítsek a lelkiismeretemen. Pontosan ezért maradtam.

Olyan hosszú ideig hallgatott, hogy úgy éreztem, arra való az egész, hogy elítélje a színlelést, amelyen egész magatartásom alapult; de a végén csak ennyit mondott:

- Gondolod, hogy most... itt?

- El sem lehet képzelni alkalmasabb helyet és időt.

Nyugtalanul tekingetett maga körül, engem pedig az a ritka - igen, az a különös - érzés kerített hatalmába, hogy most veszem észre először rajta a fenyegetően közelítő félelem első jeleit. Mintha váratlanul félni kezdene tőlem - és úgy gondoltam, talán felhasználhatnám ezt arra, hogy egy kis nyomást gyakoroljak rá. De a próbálkozás gyötrelmében hiábavalónak éreztem, hogy szigorú hangot üssek meg, és a következő pillanatban már hallottam is, hogy szinte nevetségesen gyöngéd a hangom.

- Annyira szeretnél megint egy kis sétára menni?

- Rettenetesen!

Hősiesen rám mosolygott, és ezt a megindító kis bátorságot csak fokozta az is, hogy kínjában elpirult. Felkapta a kalapját, melyet magával hozott, forgatta a kezében, és engem még most is amikor már-már célhoz értem, elfogott a borzongás, látva, mit teszek. Mert ezt tenni, bármilyen módon, nem más, mint erőszakot tenni - nem más mint a bűn, a gonoszság gondolatával gyötörni egy védtelen kis teremtményt, aki hajdan a legcsodálatosabb emberi kapcsolat lehetőségét kínálta számomra. Nem aljas dolog-e ilyen gyötrően kínos helyzetbe sodorni egy ennyire túlfinomult lényt? Azt hiszem, olyan tisztánlátást vetítek most vissza hajdani állapotunkra, ami szinte elképzelhetetlen, de úgy érzem, hogy szegény szemünkre valamilyen fénysugarat vetett már az elkövetkező szorongás előérzetének szikrája. Így jártunk tehát körbe-körbe, kétkedve és riadtan, mint a vívók, mikor nem mernek összecsapni. De mi egymás miatt éreztük ezt a rettegést! És ez még egy parányi ideig megóvott a sebektől.

- Mindent elmondok neked - szólalt meg Miles -, úgy értem, bármit, amit hallani akarsz. Te itt maradsz velem, mi mind a ketten remekül fogjuk érezni magunkat, és én el fogom mondani... igen, el fogom. De nem most.

- Miért nem most?

Következetességem láttára megint hátat fordított nekem, és olyan csöndben állt oda újra az ablakjához, hogy még a leghalkabb sóhajtást is hallani lehetett volna. Aztán megint felém fordult,  és úgy tett, mintha valamilyen fontos személyiség várna rá odakint.

- Beszélnem kell Luke-kal.

Különbnek tartottam annál, mint hogy ilyen olcsó kis hazugságokhoz kellene folyamodnia, így hát rettenetesen szégyelltem magam. De, bármilyen szörnyű is ilyet mondani, éppen az ő hazugságai jelentették az én igazságomat. Elgondolkozva kötöttem még néhány szemet a kézimunkámon.

- Rendben van, menj és beszélj Luke-kal, én pedig várok arra, amit ígértél. De ennek fejében teljesítsd, mielőtt még elmész, egy sokkal szerényebb kérésemet.

Úgy nézett rám, mintha azt gondolná, hogy elég ügyesen viselkedett ahhoz, hogy alkudozhasson egy kicsit.

- Sokkal szerényebb?...

- Igen, a nagy kérésnek csak egy parányi töredékét. Mondd meg azt - ó, a kézimunka lekötötte a figyelmemet, és így fesztelenül ki tudtam mondani -, hogy tegnap délután az előcsarnok asztaláról nem vetted-e el véletlenül a levelemet?

24

Nem tudom, mit szólt a kérdésemhez, mert megzavart valami, nem is mondhatok róla mást, mint hogy hirtelen egyfajta törés állt be a figyelmemben - és ettől a csapástól az első pillanatban, mikor felugrottam, nem is voltam képes másra, mint vakon megragadni a gyereket, magamhoz húzni, és a legközelebbi bútorhoz támaszkodva, ösztönösen háttal fordítani az ablak felé. Megint ránk telepedett teljes súlyával az a jelenés, amellyel már ugyanezen a helyen szembe kellett néznem: Peter Quint jelent meg odakint, mint őrszem a börtön előtt. A következő, amit láttam, az volt, hogy kívülről odalépett az ablakhoz, és tudtam, hogy az üveghez tapadva befelé bámul, megint a szoba felé fordítja kárhozott fehér arcát. Ha durván meg akarnám fogalmazni, mi ment végbe bennem a látomás pillanatában, azt mondhatnám, hogy egyetlen másodperc alatt megéreztem, mi a teendő; és azt hiszem, sohasem szerezte vissza ennyire megrendült asszony ilyen hamar a cselekvési képességét. Rögtön a jelenés pillanatának borzalmában felfogtam, mit kell tennem: láttam, és szembenéztem azzal, amit láttam, most pedig, szembenézve vele, úgy kell viselkednem, hogy a gyerek semmit se vegyen észre. Igazi sugallat volt - nem tudok rá más nevet -, mert éreztem, hogy önkéntes áldozatom, magasrendű szellemem segítségével ez sikerülhet is. Úgy éreztem, mintha egy démonnal hadakoznék egy emberi lélekért, és mikor ezt nagyjából megértettem, láttam azt is, hogy ennek az emberi léleknek - ott tartottam, remegő kezem közt, karnyújtásnyira tőlem - szép gyermekhomlokára kiüt a verejték. Arca, oly közel az enyémhez, ugyanolyan fehér volt, mint az a másik arc az ablaknál, és egyszerre csak a hangját is meghallottam, se nem halk, se nem gyönge, de nagyon távoli hangját, melyet úgy szívtam magamba, mint valami illatfelhőt.

- Igen... én vettem el.

Örömömben feljajdultam, átöleltem a gyereket, és magamhoz szorítottam; és miközben odasimult a mellemre, és kis testének lázas hevéből megéreztem, milyen vadul ver a szíve, szüntelenül az ablaknál látható látomásra szögeztem a szemem, láttam, hogy megmozdul, hogy változtatja a helyét. Az előbb őrszemhez hasonlítottam, de lassú mozgása egy pillanatra inkább egy zavarba ejtett vadállat ólálkodására emlékeztetett. De hirtelen támadt bátorságom olyan nagy volt, hogy lobogását inkább úgyszólván takargatnom kellett, mint éreztetnem. Közben az az arc újra megjelent az ablaknál, a nyomorult csak nézett, mintha várna és figyelne. Bíztam benne, hogy most sikerül legyőznöm, és tudtam, hogy a gyermek ezúttal semmiről sem tud. Így hát volt erőm folytatni:

- Miért vetted el?

- Hogy lássam, mit írsz rólam.

- Ki is nyitottad a levelet?

- Kinyitottam.

Egy kissé távolabbra tartottam magamtól Milest, és szememet most az ő arcára szögeztem: eltűnt róla az előbbi színlelő kifejezés, elárulva, mekkora pusztítást vitt végbe lelkében ez a zavaros érzés. Mert most végre, csodás módon, hála az én ügyességemnek, az ő érzékei voltak megbénulva, és az ő közvetlen összeköttetése szünetelt: tudta, hogy jelen van valami, de nem tudta, mi az, és még kevésbé tudta, hogy én is érzékelem, sőt felismerem ezt a jelenést. De mit számított ez a feszültség, mikor újra az ablakra emeltem a szemem, és láttam, hogy ismét tiszta a levegő, hogy - és ez az én diadalom! - megtört a varázs? Senki sem volt ott. Éreztem, hogy a helyzet ura vagyok, és most mindent el tudok és el is fogok érni.

- És nem találtál benne semmit! - ujjongtam föl.

Roppant gyászosan, töprengő arccal megrázta a fejét.

- Semmit.

- Semmit, semmit! - valósággal kiáltoztam a boldogságtól.

- Semmit, semmit - ismételte Miles szomorúan.

Megcsókoltam a homlokát; csuromvizes volt.

- És mit csináltál vele?

- Elégettem.

- Elégetted? - Most vagy soha, éreztem. - Ezt tetted az iskolában is?

Jaj, mi mindent idéztem föl ezzel!

- Az iskolában?

- Ott is elvettél a leveleket? Vagy másvalamit?

- Másvalamit?

Úgy látszott, hogy valami nagyon távol eső dologra gondol, ami csak a nyomasztó aggodalom hatására jut el a tudatáig. De mégis eljutott.

- Loptam?

Éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok, és azon álmélkodtam-elmélkedtem, hogy vajon mi különösebb: ilyen kérdéssel támadni rá egy kis úrra, vagy pedig látni, hogyan veszi tudomásul, ezzel is jelezve, milyen mélyre zuhant e világban.

- Emiatt nem szabad visszamenned?

Legföljebb egy kis szomorú meglepetést árult el.

- Hát tudtad, hogy nem mehetek vissza?

- Mindent tudok.

Hosszabban és furcsábban nézett rám, mint valaha.

- Mindent?

- Mindent. Szóval, mondd meg, csakugyan...

De nem voltam képes újra kimondani.

Miles képes volt, igen egyszerűen.

- Nem. Nem loptam.

Az arcom biztosan elárulta, hogy hiszek neki, feltétlenül; de a két kezem - bár merő gyöngédségből - megrázta, mintha meg akarná kérdezni, miért kínzott engem hónapokon keresztül - teljesen hiába.

- Hanem mit tettél?

Fájdalmasan és határozatlanul nézett körös-körül, felfelé a szoba mennyezetére, és kétszer-háromszor is nagy lélegzetet vett, szinte akadozva. Mintha a tenger fenekén állt volna, felfelé fordítva szemét, valami enyhe zöld derengés felé.

- Hát... mondtam bizonyos dolgokat.

- Ennyi volt az egész?

- Azt mondták, hogy ez is elég!

- Ahhoz, hogy kidobjanak?

"Kidobott" ember sohasem magyarázkodott még ennyire keveset, mint ez a kis ember! Szemmel láthatólag mérlegelte a kérdésemet, de teljesen szenvtelenül és majdnem tehetetlenül.

- Hát, azt hiszem, mégse kellett volna.

- És kinek mondtad ezeket a dolgokat?

Látszott, hogy megpróbál visszaemlékezni, de hiába - nem jut eszébe.

- Nem tudom!

Valósággal rám mosolygott vigasztalan vereségében, mely most már annyira végleges volt, hogy jobb lett volna nem bolygatni tovább. De meg voltam részegülve, a diadal elvakított, pedig a gyerek ekkor már inkább távolabb került tőlem, mint közelebb hozzám.

- Mindenkinek?

- Nem: csak... - szomorúan rázta meg a fejét. - Nem emlékszem a nevükre.

- Olyan sokan voltak?

- Nem... alig néhányan. Akiket szerettem.

Akiket szeretett? Semmi sem lett világosabb körülöttem, sőt, mintha egyre sűrűbb homály fogott volna körül, és sajnálkozásomból egyik percről a másikra megszületett az a döbbenetesen riasztó érzés, hogy hátha ártatlan a gyerek. Zavaros és kifürkészhetetlen érzés volt, hiszen ha a gyerek ártatlan, ugyan mi vagyok én? Megbénított a lehetőség puszta pillanatnyi lehelete is, eleresztettem a gyereket, ő pedig nagyot sóhajtva újra hátat fordított nekem; és mikor az üres ablak felé fordult, valósággal szenvedtem, mert nem volt ott senki, akitől megoltalmazhattam volna.

- És ők talán továbbmondták, amit elmondtál nekik? - kérdeztem egy perc múlva.

Gyorsan messzire elhúzódott tőlem, még mindig lihegve, megint olyan arccal - bár ezúttal minden harag nélkül -, mint akit akarata ellenére fogva tartanak. Megint, akárcsak korábban is, kibámult a sápadt napvilágra, mintha mindabból, ami eddig életben tartotta, csupán valami kimondhatatlan szorongás maradt volna.

- Igen - válaszolta mégis -, biztosan továbbmondták. Azoknak, akiket ők szerettek - tette hozzá.

Ez kevesebb volt, mint amire számítottam; de azért fontolgatni kezdtem.

- És az egész eljutott...

- A tanárok fülébe? Persze - mondta egyszerűen. - De nem tudtam, hogy ők is el fogják mondani.

- A tanárok? Nem mondták el... Sohase mondták. Azért kérdezlek téged.

Megint felém fordította gyönyörű, lázban égő kis arcát.

- Igen, az nagyon csúnya lehetett.

- Nagyon csúnya?

- Úgy gondolom, az, amit néha mondtam. Hogy megírták haza.

El sem tudom mondani, milyen megindító volt az ellentét e beszéd és a beszélő között; csak azt tudom, hogy a következő pillanatban nyersen odavetettem:

- Buta beszéd!

De elég szigorú lehetett a hangom utána is:

- És milyen dolgokat mondtál?

Minden szigorúságom csakis a bírájának, a hóhérának szólt; ő mégis újra elfordult tőlem, és én ekkor, egyetlen ugrással, vissza nem fojtható üvöltéssel rávetettem magam. Mert ott volt megint az ablaknál, hogy megrontsa a gyermek vallomását, megakadályozza válaszát, minden nyomorúságunk förtelmes okozója: a kárhozott fehér arc. Furcsa szédülést éreztem diadalom veszte, küzdelmeim kiújulása láttán, és valóságos felszökellésem kétségbeesett nagysága mindent elárult. E mozdulat közben is éreztem, hogy a gyerek megsejti, miről van szó, és mikor felfogtam, hogy most is csak találgat, pedig ott van az  ablak a szeme előtt, ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajtam, hogy keserves csalódását megszabadulásának bizonyítására használjam fel.

- Elég volt, elég volt! - sikoltoztam, és megpróbáltam a gyereket magamhoz szorítva, arccal látogatónk felé fordítani.

- Itt van a kisasszony? - pihegte Miles, mikor látásra képtelen szemével is megérezte, mire céloztak a szavaim.

Megdöbbentem a furcsa "kisasszony" hallatára, lihegve megismételtem a szót, ő pedig hirtelen támadt dühvel kiáltozni kezdett:

- Miss Jessel! Miss Jessel!

Kábultan értettem meg, mit sejt: valamilyen folytatását annak, amit Florával tettünk, de most még inkább meg akartam mutatni neki, hogy nem, nem az, hanem valami jobb annál.

- Nem Miss Jessel! De ott van az ablaknál... éppen előttünk. Ott van... a gyáva, ocsmány alak, ott van, most utoljára!

Úgy mozgatta a fejét, mint a szimatoló kutya a nyomon, aztán kétségbeesve megrázta, hogy levegőt kapjon, hogy lásson, majd megint felém fordult, fehéren izzó haraggal, hasztalanul nézve maga körül, semmit észre nem véve - bár az én számomra úgy betöltötte a szobát, mint a méreg szaga - a mindent elárasztó jelenésből.

- Ő lenne az?

Annyira el voltam szánva, hogy megszerzem a végső bizonyítékokat, hogy olyan lettem, mint a jég: ki akartam csikarni belőle.

- Kit értesz "ő" alatt?

- Peter Quintet... te ördög! - Megint könyörgő, elkínzott tekintettel nézett körül a szobában. - Hol van?

Még mindig itt cseng a fülemben ez a megadással kiszolgáltatott név, ez az önfeláldozásomnak kijáró tiszteletadás.

- Mit számít ő már, én drágaságom? Mit számít ő már ezek után? Az enyém vagy - vágtam oda a leselkedő vadnak -, és ő elveszített örökre! Ott van, nézd, ott! - mondtam aztán Milesnak, hogy tettemet igazoljam.

Ő azonban már sarkon fordult, nézett, bámult megint, és nem látott mást, csak a csendes napvilágot. Kétségbeesett a veszteségtől, melyre én olyan nagyon büszke voltam, riadtan felkiáltott, mint egy szakadékba taszított eleven lény - és én úgy nyúltam ki érte, úgy szorítottam, mintha zuhanásában kaptam volna el. Igen, elkaptam, a karomban tartottam, el lehet képzelni, mekkora szenvedéllyel; de egy perc múlva érezni kezdtem, mit tartok a karomban valójában. Egyedül voltunk a csendes napvilággal, és az ő kis szíve, megszabadított kis szíve már nem dobogott.