1920

Napló


Január 9. Babona és az élet alapelve és lehetővé tétele:

A bűn egén át nyerhető el az erény pokla? Ilyen könnyű? Ilyen piszkos? Ilyen lehetetlen? A babona egyszerű.

A tarkójából kivágtak egy szelvényszerű darabot. A nappal belenéz az egész világ. Idegesíti, eltereli a figyelmét a munkáról, bosszantja is, hogy éppen ő zárassék ki a színjátékból.

A végleges szabadulás sejtelmét nem cáfolja, ha másnap a fogság még változatlan marad, vagy akár súlyosbodik, vagy ha még határozottan ki is jelentik, hogy soha nem lesz vége. Mindez inkább szükséges feltétele lehet a végleges szabadulásnak.


M. E.-hez

[Prága, 1920. január-február]

Kedves Minze, persze hogy megtalált előző levele, és örültem is neki, gyakran gondoltam rá és Magára, és - nem tudom pontosan, miért - mindmáig nem válaszoltam. Talán azért, mert az a levél annyira önálló volt, s nemhogy segítséget, de mintha még választ sem igényelt volna.

Nem így ma. Ennyire bizonytalan? Rossz lenne, de hát a maga bizonytalansága persze már Schelesenben sem volt híján valami derűnek, gondtalanságnak, bizalomnak. Szorong magáért az ember, mégsem akarnám, hogy más legyen. Ez az én álláspontom, míg viszont a rokonok, akiknek helyzete korántsem lehet könnyű, érthetően csak a szorongást érzik. Nem is emlékszem már, mesélte-e nekem, mennyire volt elégedett magával (az üzletvezetéstől és a betegápolástól eltekintve) az apja, voltak-e gondjai magával, hogyan képzelte a maga jövőjét, stb. Érdekelne. De az apjának valami dühkitöréséről beszélt, azt hiszem.

Hogy a tanulás tervét föladta, nagy kár, nem is egészen érthető. Hiszen Holzmindenbe, mint mondta, már felvették. Meg aztán Holzminden nem lehet az egyetlen lehetőség. Csupán Észak-Csehországban is több ilyen iskola van. S ez a szándéka mintha még most is komoly lenne, úgy érzem, ha adott esetben még gyakornoknak is elmenne egy birtokra. Pillanatnyilag nem tudok lehetőséget, de ilyenek biztosan vannak, maga is beszélt, ha nem tévedek, egy grossprieseni uradalomról, ahová alkalmasint felvennék. - Ebből se lett semmi? Nos, majd ezen még törjük egy kicsit közösen is a fejünket.

Hogyan telt az ideje Schelesenben s utána? Rolffal és mezei mászkálással? Ez igen jó lenne így, csak túl kevés vagy túl sok. Jó dolog, ha álmokat üldözünk, csak az rossz, ahogy aztán többnyire végződik a dolog: hogy az álmok kezdenek üldözni minket. A világ pedig, mint írja, tágas ugyan és nagy, ám egy hajszálnyival sem nagyobb, mint amekkorává magunknak tehetjük. Abban a végtelenségben, amelyben most a világot látja, a bátor szív igazsága mellett ott van még tizenkilenc évének érzékcsalódása is. Könnyen ellenőrizheti ezt azon, hogy például a negyvenéves kor ugyanilyen végtelenségnek tűnik fel maga előtt, holott ebben, mint azt egész környezete tanúsíthatja, az a végtelenség, amelyről Maga álmodik, semmiképp sincs meg.

Mit csinál Karlsbadban? Egészséges már? Karlsbadban van, azt hiszem, egy nőrokona Stüdl kisasszonynak, akiről ő sok szépet mesélt nekem, ismeri? Talán egy hónap múlva utazom Meranba. Járt már maga is Meranban?

Szívélyes üdvözlettel híve,

F. Kafka


Kurt Wolffhoz

[Prága, 1920. február]

Igen tisztelt Wolff úr, semmit sem felejtettem el, ám ahogy decemberben már majdnem megvolt a szabadságom, egy kicsit meghűltem, az orvos megvizsgált, s amikor Münchenről hallott, állapotomat tekintve erőteljesen eltanácsolt tőle, ajánlotta inkább Merant vagy ilyesmit. Igazat kellett neki adnom, valóban nem voltam olyan állapotban, hogy szabadságomat egészségileg szabadon és biztonságosan tölthessem, holott csak úgy lett volna értelme az egésznek; mivel azonban München s ilyen szabadság nem ment, úgy gondoltam, ne legyen más egyéb se - egyébként az egész mérleg erre a túlsúlyra várt -, és maradtam. Önnek, Wolff úr, csakígy inkább nem válaszoltam, hiszen mire lett volna jó most a sok magyarázkodás, amikor nemrégiben még a tejszükségletem gondjaival is terhelni kényszerültem Önt (valójában azzal is csak minél több realitást igyekeztem mindjárt a kezdet kezdetén a tervbe ömleszteni).

Kizárólag egészségesen vágytam volna üdülni, erre azonban nem volt mód - ami késik, talán nem múlik -, ám egy kis egészségügyi üdülés most kora tavasszal elengedhetetlen lesz. És ha már úgyis Bajorország lett volna az úticél, kértem prospektust a Partenkirchen melletti Kainzenbad szanatóriumától, ám az igen lassan s szinte vonakodva válaszoló igazgatóság épp ma kézhez kapott soraiból az derül ki, hogy szabad szobájuk csak március végén lesz, ami kicsit késő. Persze nekem lényegében sem szanatóriumra, sem orvosi kezelésre nincs szükségem, ellenkezőleg, mindkettő inkább árt, használni csak a napfény használna, a levegő, a szabad természet, a növényi koszt, mindehhez azonban Csehországon kívül ebben az évszakban kizárólag szanatóriumokban juthatok. Ha tehát, igen tisztelt Wolff úr, ezen a téren valamiféle tanácsot adhatna, hálásan fogadnám, máskülönben bizonnyal a március végi Kainzbadot választom majd.

Igaz köszönettel és köszöntéssel őszinte híve,

F. Kafka


M. E.-hez

[Prága, 1920. február]

Kedves Minze, hát persze hogy szabad ilyen leveleket írni, főleg ilyeneket szabad. Összefüggőbb, kevésbé szétszórt levelek különben gyakorta eltakarhatnak valami fontos dolgot, ám az ilyen töredékes, pár sorból álló levél semmit sem takar el, itt valóban csak a szem erején múlik, mit lát benne, az ilyen levél annyira meghitt, mintha közös lakásban tartózkodnánk, persze ezer szobával elválasztva, melyeknek ajtói azonban egyetlen hosszú sorban nyitva állnának, úgyhogy magát, ha nagyon aprón is már és ködösen, azért látni lehetne az utolsó szobában, és amit így láthatnék, Minze, nem lenne sem különösebben szép, sem túl vidám, sem nagyon jó. [...]


[Prága, 1920. március]

Kedves Minze, fekszik az ember betegen, régi, levethetetlen szokás szerint finom kis lázzal, és akkor jön Maga, és közli, hogy Ahlemban nem fogadták. Hát egy csöppnyi helyet azért igazán szoríthattak volna Magának, nyilván nem tudják, milyen kicsire össze tud gömbölyödni. Közben hallottam még egy másik zsidó valamiről, a Köln melletti Opladenről, de ott is tele minden, és csak a következő, áprilissal kezdődő évben van némi - ködös - kilátás, talán pontosabbat is hallok majd erről. Hát Immenhof - vagy nem így hívják? - nem válaszolt? És hogy most Grosspriesenben gyakornokoskodna - Grosspriesenről állhatatosan hallgat -, és jövőre Ahlemba menne, az elképzelhetetlen? Miért? Hölgykalapokra zöldfélét tűzködni közben gyönge vigasz, és nem is túlságosan örvendetes, mert Teplitz a helyszín. Bár sosem láttam Teplitzet, ki nem állhatom. Hiszen a maga szűkebb pátriája, és a csak egy kicsit is nyugtalanabb ember számára a szűkebb pátria, még ha készséggel ringatózik is vele kapcsolatban öncsalások közt, mindig maga a szűkösség, otthontalanság, emlékek helye, fájdalmaké, kicsinyességeké, a szégyené, az elcsábíttatásé, az erőkkel való visszaélésé.

Az efféle pátria eredményezi - azzal, hogy gondolatilag is szűkös -, ha önmagát s az embereket, pontosabban a többi lányt ilyen ellentétben érzékeli. Ellentétek bizonnyal léteznek, hiszen a világ a káoszelemet tekintve a Maga fejével rokon, hanem olyan egyszerűen azért, ahogy maga állítaná - hogy itt a többi lány, itt meg vagyok én -, a dolog elképzelhetetlen. Csúnya Teplitz.

Betegségem miatt késett a levél; egyébként ez nem igazi betegeskedés, persze nem is egészség, hanem a betegségeknek abba a csoportjába tartozik, amelyeknek az eredete mégsem ott van, ahol hinni lehetne, s így az orvosok még tanácstalanabbak, mint átlagosan. Tagadhatatlan, hogy a tüdőről van szó, másrészt viszont egyáltalán nem a tüdőről van szó. Talán mégis elmegyek Meranba vagy éppenséggel a holdra, ahol egyáltalán nincs levegő, és így a tüdő a legtökéletesebben pihenhet. [...]


[Prága, 1920. március]

[...] Ami viszont a másikat illeti - látja, Minze, ezt a fájdalmat én is ismerem, mindenki ismeri, és kevesek számára oldódik fel jól, persze én valószínűleg egy bizonyos módon kevésbé ismerem, mint a többi ember, Maga viszont sokkal jobban ismeri bárkinél, ezen a téren dehogy mérném magam Magához, fájdalmát, mint minden idegen fájdalmat, mélységesen tisztelem. De valamit talán félreért. Mindenkinek megvan a maga mardosó, éjeket emésztő ördöge, és ez a tény nem rossz s nem jó, hanem ez az élet: ha nem lenne ez az ördögünk, nem is élnénk. Amit tehát elátkoz önmagában, az épp az élete. Ez az ördög az anyag (s alapjában csodás anyag), amit eleve megkap, amiből azután valamit csinálnia kell. Ha a földeken dolgozott, legjobb tudomásom szerint az nem megfutamodás volt, hanem kihajtotta az ördögét, mint más a barmát, mely addig csupán Teplitz utcáin legelt, hadd legyen része jó harsogó fűben. A prágai Károly-hídon egy szent szobra alatt van egy relief, azon ott a Maga története. A szent ezen a reliefen szánt, és ekéjébe az ördög van befogva. Az ördög ugyan dühös (tehát ez még az átmenet állapota; amíg nem elégedett az ördög is, nem teljes a győzelem), fogát csikorgatja, haragvón pillant hátra urára, görcsösen behúzza a farkát, hanem azért csak igában van már. Nos, Maga nem szent, Minze, és nem is kell annak lennie, és nem szükséges - kár lenne, szomorú volna - minden ördögének az igába feszülnie, hanem ha egy része azt tenné, nem ártana, nagy jó cselekedetnek számítana. A Magáénak. Nem azért mondom ezt, mert így látom történetesen - hanem mert Maga, legbelül, erre törekszik. [...]


Max Brodhoz és Felix Weltschhez

[Meran, 1920. április 10.]

[...] Az erkélyen írom ezt, este fél nyolc van (nyári időszámítás), mindazonáltal kissé hűvös, az erkély bele van süllyesztve egy kertbe, szinte egy kicsit túl mélyen is, jobban szerettem volna egy kis magasságot (de találj magas erkélyt, ha nem kevesebb, mint ezer ilyen erkély van), hanem hát gyakorlati hátrányom ebből nincs, a nap idetűz este hatig, körül a zöld szép, madarak és gyíkok jönnek közelembe.

Eddig az első szállodák egyikében laktam, vagy talán épp a legelsőben, mert a többi hasonló rangú hotel mind zárva. A vendégek között volt pár előkelő olasz, azután még néhány betolakodó, a nagy többség zsidó, részben kikeresztelkedettek (hanem hogy micsoda förtelmes zsidó erők feszítik olykor a szétpukkadásig egyik-másik ilyen kikeresztelkedettet; majd csak a keresztény anya keresztény gyermekében simul el ez). Ott volt például egy török zsidó szőnyegkereskedő, akivel pár héber szót - amennyit tudok - váltottunk; termetre török, török a rendíthetetlensége, a békéje, tegező barátja a konstantinápolyi főrabbinak, akit érdekes módon cionistának tart. - Aztán egy prágai zsidó, aki a fordulatig (bizalmas) tagja volt mind a német háznak, mind a Měštanská Besedának, most csak nagy protekcióval érte el, hogy töröljék a kaszinó tagjainak névsorából (szó szerint így: nevét a teljes olvashatatlanságig kaparták), a fiát pedig azonnal átíratta a cseh reáliskolába, "most nem németül és nem is csehül fog tudni, hanem ugatni". Választani persze "hitvallása szerint" választott. Ám mindez korántsem jellemzi lényét, távolról sem érinti gyökereit; ő csak az, ami: derék, eleven, elmés, lelkesedő öregúr.

A társaság a mostani panzióban (melyre véletlenül bukkantam hosszas, reménytelen keresgélés után, véletlenül csöngettem be a kapuján, nem törődve még azzal a friss keletű intelemmel sem; mely húsvét hétfőjén egy magából kikelt templomjárónő ajkáról harsant az utcán: "Luther maga az ördög!"), a társaság tehát itt tiszta keresztény német, a legjellegzetesebbjei: pár idős hölgy, aztán egy nyugalmazott vagy aktív (a kettő ugyanaz) tábornok s egy hasonló ezredes, mindketten okosak, kellemesek. Kértem, hogy a közös étkezőteremben külön asztalnál terítsenek nekem, láttam, hogy amúgy is ez történt volna, a vegetariánus koszt így legalább nem tűnik fel annyira, elsősorban pedig jobban meg lehet rágni a falatot, s egyáltalán, biztonságosabb. Viszont nevetséges is, főként ahogy kiderült, hogy gyakorlatilag én ülök külön, senki más. Később említettem is ezt a tulajdonosnőnek, ám ő megnyugtatott, szintén tudott egyet-mást a "kérődzés" előnyeiről, s azt szeretné, ha fölszednék egy kicsit. Ma azonban, ahogy az étkezőbe léptem, az ezredes (a tábornok még nem volt ott) oly szívélyesen erőltetett a közös asztalhoz, hogy engednem kellett. A dolog most már elindult a maga útján. Az első szavak után kiderült, hogy prágai vagyok; mindketten, a tábornok (akivel szemközt ültem) és az ezredes is ismerte Prágát. Cseh volnék? Nem. Ember, ezt magyarázd meg a hű német katonaszemeknek - hogy te mi vagy! Valaki azt mondja: "csehországi német", más: "Malá Straná-i". Így az egész ügy elcsitul, ám a tábornok (éles, az osztrák hadseregben filológiailag iskolázott fülű ember) elégedetlen; étkezés után ismét kételyei támadnak kiejtésem németességét illetően, de talán nem is a füle, inkább a szeme hitetlenkedik. Mármost ezt megpróbálhatom a zsidóságommal megmagyarázni. Tudományos szempontból a tábornok elégedett, emberileg nem. Abban a pillanatban, valószínűleg véletlenül, hiszen nem hallhatta mindenki a beszélgetést, de talán mégis valahogy ezzel összefüggésben, az egész társaság fölkel az asztaltól (tény, hogy tegnap soká elüldögéltek még, hallottam, mert ajtóm az étkezőszobával szomszédos). A tábornok is nagyon nyugtalan, udvariasságból azonban még valahogy lekerekíti a kis beszélgetést, csak akkor távozik sietős, hosszú léptekkel. Emberileg engem sem elégít ki ez így túlságosan, miért kell gyötörnöm őket, különben jó megoldás, legalább megint magam leszek a nevetséges forma szerinti elkülönülés nélkül is, feltéve hogy nem találnak ki valami rendszabályt. Egyébként most mindjárt tejet iszom, és lefekszem aludni. Isten veled!

Franz

Max Brodhoz

[Meran, 1920. május eleje]

Drága Max, nagyon köszönöm. Münchent valahogy így képzeltem, a részletek érdekesek. Érthető, talán ha Németország jövőjét nem teszik is tönkre a zsidók, Németország jelene úgy érezheti, hogy tönkremegy miattuk. Kezdettől olyan dolgokat kényszerítettek Németországra, amelyekhez az talán lassan és a maga módján szintén eljutott volna, ám így szembehelyezkedett velük, mert idegenektől származtak. Rettenetesen terméketlen foglalatosság az antiszemitizmus és ami vele összefügg, s ezt Németország a zsidóknak köszönheti.

Ami az én szerény kis körömet illeti itt, az ellentétek rég elsimultak, akkor én ezt eltúloztam, ám a többiek szintúgy. A tábornok például kedvesebb velem, mint bárki mással, amin egyébként nem csodálkozom, van ugyanis egy kétségkívül előnyös társasági tulajdonságom (sajnos csak ez az egy az összes többi rovására): kitűnően, figyelmesen és boldogan tudom hallgatni mások szavait. Fokozatosan alakulhatott ki a családban ez a tulajdonság, egy öreg nagynénémnek például - anélkül, hogy különösebb belső érdeklődés volna benne - rendkívüli odafigyelő arca van: nyitott száj, mosoly, nagy szemek, szüntelen bólogatás, a nyak utánozhatatlan nyújtogatása, amely nemcsak alázatos, de mintha segíteni is akarna a másik ajkáról leválni készülő szavaknak, és segít is. Magam minden nagyralátás nélkül igazságot és életet adtam a nagynéném arcához, mely igen nagy, ám még mindig körülveszi az enyémet. Persze a tábornok ezt helytelenül értelmezi, s ezért gyereknek tart, a minap például kifejezte azt a feltevését, hogy szép könyvtáram lehet, ám - ifjúságomat tekintve - azonnal helyesbített, mondván, bizonyára kezdem már gyűjteni a könyvtáramat. Annak ellenére tehát, hogy személyemmel az asztalnál sokat törődni nem kellett, az antiszemitizmus elárulja jellegzetes ártatlanságát. Egy ezredes négyszemközt azzal gyanúsítja a tábornokot (akit egyébként mindenfelől sok igazságtalanság ér), hogy "ostobán" antiszemita; hallhatok zsidó züllöttségről, pimaszságról, gyávaságról (a háborús történetek tárháza itt eléggé gazdag, rémségek is akadnak, például egy beteg keleti zsidó állítólag tizenkét zsidónak fröcskölt trippermérget a szemébe közvetlenül a frontra való elindulás előestéjén, igaz lehet ilyesmi?), közben mintegy bocsánatkérően nevetgélnek, ámuldoznak, utóbb elnézést kérnek külön tőlem is, csak a zsidó szocialistáknak és kommunistáknak nem bocsátanak meg, azokat leves közben megfojtják, a sültet falatozva ízekre darabolják. Persze itt is tesznek különbséget, van a társaságban például egy kempteni gyáros (Kemptenben is volt pár napig vértelen s nem zsidók által vezetett tanácskormányzat), ő pontosan megvonja a határt Landauer, Toller és mások között, s Lewinről imponáló dolgokat mesél.

Egészségileg jól megvolnék, ha tudnék aludni, súlyom gyarapodott ugyan, de az álmatlanság főként az utóbbi időben mindenbe beleront. Az álmatlanságnak bizonnyal több oka van, ezek egyike talán levelezésem Béccsel. Eleven tűz ez az asszony, amilyet még nem láttam, olyan tűz egyébként, amely mindenek ellenére csak a férjéért ég. Ugyanakkor végtelenül finom, bátor, okos, képes mindent föláldozni vagy, ha úgy vesszük, ily áldozat által megszerezni. Persze micsoda férfi lehet az a férfi is, aki ezt kiválthatta.

Az álmatlanság miatt talán korábban megyek, mint szabad volna. Münchent aligha keresem fel, bármennyire érdekelne is a kiadó, passzív érdeklődés lehetne az csupán.

Sok szíves üdvözlet neked, feleségednek, mindenkinek, Oskarnak különösképpen - neki még nem is írtam, s bár igazán semmi sem akadályoz, roppant nehezen szánom el magam, hogy ilyen, szükségképpen nyilvános jellegű leveleket írjak.

Szeretettel F.


Milena Jesenskához

Meran-Untermais, Ottoburg penzió

Kedves Milena asszony, Prágából küldtem Magának egypár sort és aztán Meranból is. Választ semmit se kaptam. Igaz, e pár soros cetlik nem igényeltek különlegesen sürgető választ, és ha hallgatása csupán azt jelzi, hogy viszonylag jól érzi magát - hiszen ez az érzés gyakran fejeződik ki viszolygásban az írás iránt -, akkor nincs okom panaszra. De az is lehetséges - és ezért írok -, hogy cetlijeim valamiképpen megsértették Magát (milyen durva volna teljességgel akaratom ellenére a kezem, ha netán ez történt), vagy, ami persze még sokkal rosszabb volna, hogy a nyugodt fellélegzés pillanata, amelyről írt nekem, ismét tovatűnt, és ismét rossz korszak köszöntött Magára. Az első lehetőséghez nem tudok hozzászólni, olyan távol áll tőlem ez, és minden egyéb annyival kézenfekvőbb, a második lehetőséggel kapcsolatban nem tanácsolom - hogyan is tanácsolhatnék? -, csak kérdezem: miért nem utazik el kicsit Bécsből? Hiszen Maga csak nem hontalan, mint mások. Nem meríthetne új erőt egy csehországi tartózkodásból? És ha valamilyen okból, amelyet nem ismerek, talán nincs kedve Csehországhoz, akkor elutazhatna máshova, talán még Meran is megfelelne. Ismeri Merant?

Kétfajta válaszra várok. Vagy további hallgatásra, ami ezt jelenti: "Aggodalomra nincs ok, egészen jól vagyok." Vagy pedig pár sorra.

Szívélyesen üdvözli Kafka

Eszembe jut, hogy arcának tulajdonképpen egyetlen meghatározott részletére sem emlékszem. Csak ahogy aztán eltávozott a kávéházi asztalok között, az alakját, a ruháját, azt még mindig látom.

Kedves Milena asszony, a fordítással bajlódik a zűrzavaros Bécs kellős közepén. Ezt valamiképpen megindítónak és megszégyenítőnek érzem. Feltehetően kapott már Wolfftól egy levelet, legalábbis ő írt már régebben nekem egy ilyen levélről. Gyilkosok című novellát, amely állítólag szerepelt egy hirdetésben, nem írtam, ez tévedés; minthogy azonban a legjobbnak tüntetik fel, mégiscsak igaz lehet.

Utolsó és utolsó előtti leveléből azt olvasom ki, hogy teljességgel és véglegesen megszabadult a nyugtalanságtól és az aggodalomtól, ez nyilván a férjére is vonatkozik, mennyire kívánom ezt mindkettőjüknek. Emlékszem, évekkel ezelőtt egy vasárnap délután a Franzensquai-n a házfal mentén lopództam, és találkoztam a férjével, nem sokkal nagyszerűbben jött szembe velem, két fejfájás-specialista, persze ki-ki a maga teljességgel önálló módján. Nem tudom már, hogy együtt mentünk-e aztán tovább, vagy elmentünk-e egymás mellett, a különbség e két lehetőség között nem lehetett túl nagy. Ez azonban elmúlt, és merüljön is el mélyen a múltban. Szép-e Maguknál odahaza?

Szívélyes üdvözlettel, a Maga Kafkája


Meran-Untermais, Ottoburg penzió

Kedves Milena asszony, éppen elállt a két napon és egy éjszakán át tartó eső, feltehetően csak átmenetileg, mégis ünneplésre méltó esemény ez, és én meg is ünneplem azzal, hogy Magának írok. Egyébként az eső is elviselhető volt, hiszen idegenség vesz itt körül, csak kis idegenség ugyan, de jót tesz a szívnek. Maga is, ha benyomásaim nem csaptak be (egyetlen kurta félnéma együttlét emléke nyilván nem meríthető ki) örült a bécsi idegenségnek, még ha ez később az általános viszonylatok következtében össze is zavarodott, de az idegenség önmagában véve is megörvendezteti-e? (Ez egyébként rossz jel volna, és ne kerüljön sor rá.)

Egészen jól élek itt, a haldokló test aligha bírna elviselni több gondoskodást, szobám erkélye egy kertbe nyúlik, körülnövik, benövik a virágzó bokrok (különleges itt a vegetáció, olyan időben, amikor Prágában csaknem befagynak a tócsák, erkélyem előtt lassan kinyílnak a virágok), és mégis teljességgel prédája a napnak (vagy a mélyen felhős égnek, mint csaknem egy hete már). Gyíkok és madarak, össze nem illő párok, a látogatóim: annyira kívánnám Magának Merant, nemrégiben arról írt, hogy nem bír lélegezni, külső és belső lénye nagyon közel van ebben egymáshoz, és talán mindkettő kissé megkönnyebbülne itt.

Igen szívélyesen üdvözli a Maga F. Kafkája


Tehát a tüdő. Egész nap ez forgott a fejemben, semmi másra nem tudtam gondolni. Nem mintha ez a betegség különösképpen megrémítene, Magánál valószínűleg és remélhetőleg - célzásai is erre engednek következtetni - enyhén lép fel, és még a valódi tüdőbajnak is (fél Nyugat-Európának többé-kevésbé beteg a tüdeje), amelyet a magam tapasztalatából három éve ismerek, több hasznát láttam, mint kárát. Nálam mintegy három évvel ezelőtt kezdődött az éjszaka közepén vérhányással. Felálltam azzal az izgalommal, amelyet minden újdonság okoz (ahelyett, hogy fekve maradtam volna, mint ezt később az előírásból megtudtam), természetesen kissé meg is ijedtem, az ablakhoz mentem, kihajoltam, a mosdóhoz mentem, körüljártam a szobát, az ágyamra ültem - folyton-folyvást vér. Eközben egyáltalán nem voltam boldogtalan, mert fokozatosan ráébredtem egy bizonyos okból arra, hogy három, négy csaknem álmatlan év után, feltéve hogy abbamarad a vérzés, első ízben aludni fogok. Abba is maradt (nem is tért vissza azóta), és átaludtam az éjszaka hátralévő részét. Igaz, reggel jött a takarítónő (akkoriban a Schönborn-Palais-ban volt lakásom), egy jó, csaknem önfeláldozó, de fölöttébb tárgyilagos lány, meglátta a vért és ezt mondta: "Pane doktore, s Vámi to dlouho nepotrvá."[2] Én azonban jobban éreztem magam, mint máskor, bementem a hivatalba, és csak délután kerestem fel az orvost. A történet további része itt nem érdekes. Csak ezt akartam mondani: nem betegségétől ijedtem meg (főként mert szakadatlanul félbeszakítom magam, az emlékezetemben kotorászok, felismerem a finomságokon áttörő paraszti frisseséget, és megállapítom: nem, Maga nem beteg, ez intés, de nem tüdőbetegség), nem ettől ijedtem meg tehát, hanem attól a gondolattól, hogy mi minden előzhette meg ezt a rendbontást. Először is nem veszem tekintetbe itt az olyasmit, amit levelében ír, mint például: egy fillére sincs - tea és alma - naponta kettőtől nyolcig - olyan dolgok ezek, amelyeket nem tudok megérteni, ezt nyilvánvalóan csak szóban lehet elmagyarázni. Ettől tehát eltekintek itt (persze csak a levélben, mert elfelejteni az ilyet nem lehet), és csak arra a magyarázatra gondolok, amelyet akkoriban az én megbetegedésemre okoskodtam ki, és amely sok esetre illik. Ez úgy volt, hogy az agy nem bírta tovább elviselni az őt nyomasztó gondokat és kínokat. Ezt mondta: "megadom magam; de ha van itt még valaki, aki némiképpen érdekelt ennek az egésznek a fenntartásában, akkor vállaljon át valamit a terhemből, és így még megy egy ideig a dolog". Ekkor jelentkezett a tüdő, sok vesztenivalója bizonyára nem volt. Ezek a tudtom nélkül lebonyolított tárgyalások az agy és a tüdő közt borzalmasak lehettek.

És most mit fog tenni? Hiszen valószínűleg semmiség, ha kissé óvatosságra intik. De hogy kissé óvatosságra kell inteni, azt bárki beláthatja, aki kedveli Magát, minden más szempontnak el kell hallgatnia. Tehát van szabadulás is itt? Igennel feleltem erre - nem, nem akarok tréfálni, csöppet sem vagyok vidám, és nem is leszek, míg meg nem írja nekem, hogy miként rendezi be újonnan és egészségesebben életmódját. Hogy miért nem utazik el egy kicsit Bécsből, azt meg sem kérdem utolsó levele után, most már értem, de Bécs közvetlen közelében is akadnak szép üdülőhelyek, ahol gondoskodhatnának Magáról. Ma semmi másról nem írok, nincs fontosabb témám. Minden egyébre ráérek holnap, holnap köszönöm meg a füzetet is, mely megindít és megszégyenít, elszomorít és megörvendeztet. Nem, még valamit ma ha alvási idejéből akár csak egy percet is áldoz fordítói munkára, ez olyan, mintha elátkozna engem. Mert ha egyszer ítélőszék elé kerülök, nem bocsátkoznak további vizsgálódásokba, egyszerűen csak megállapítják: ez az ember megfosztotta az alvástól Milenát. Ezzel már el is ítéltek, és joggal. Magamért küzdök tehát, ha arra kérem, ne tegye ezt többet.

A Maga F. Kafkája


Kedves Milena asszony, ma másról akarok írni, de ez a más nem akarja. Nem mintha olyan komolyan venném a dolgot; ha így volna, másként írnék, de olykor-olykor félárnyékban, a kertben egy nyugágynak kellene várnia Magát és tíz pohár tejnek kartávolságnyira. Lehetne ez Bécsben is, kiváltképp most, nyáron, de éhség és nyugtalanság nélkül. Nem lehetséges ez? És senki sincs, aki ezt lehetővé tenné? És mit mond az orvos?

Szinte csalódást éreztem, amikor kivettem a füzetet a nagy borítékból. Magát akartam hallgatni, nem pedig a túlontúl jól ismert hangot a régi sírból. Miért keveredett közénk? De aztán eszembe jutott, hogy közvetített is köztünk. Egyébként azonban fel nem tudom fogni, hogy vállalta ezt a nagy fáradságot, és mélyen megindít, milyen hűséggel járt el, ide-oda rakosgatva a mondatocskákat, olyan hűséggel, melynek lehetőségét és szép, természetes jogosultságát, ahogyan Maga gyakorolja, nem tételeztem fel a cseh nyelvről. Ilyen közel a német meg a cseh? De akárhogyan legyen is, ez mélységesen rossz történet; semmit sem tudnék, kedves Milena asszony, sorról sorra olyan könnyedén bebizonyítani Magának, mint ezt, a bizonyítéknál csak viszolygásom volna még egy kicsit erősebb. A történetnek persze értéket kölcsönöz, hogy Magának tetszik, de ez kissé megzavarja világképemet. Erről elég ennyi. Az Egy falusi orvos-t megkapja Wolfftól, már írtam neki.

Hogyne tudnék csehül. Néhányszor már meg akartam kérdezni Magától, miért nem ír olykor csehül. Nem mintha nem tudna németül. Többnyire bámulatosan jól tud, és ha néha hibát követ el, a német nyelv önként meghódol Magának, és ez különösen szép; német ember ugyanis nem merészelheti ezt remélni a nyelvétől, ilyen személyesen nem mer írni. De csehül szeretnék olvasni Magától, hiszen oda tartozik, hiszen (a fordítás is ezt bizonyítja) ott található a teljes Milena, itt mindenesetre csak a Bécsből vagy Bécsbe készülődő van jelen. Tehát csehül, kérem. És a tárcákat is, amelyekről ír. Legyenek bár lomposak, Maga is keresztülrágta magát a történet lomposságán, de hova? Nem tudom. Talán én is képes vagyok erre, de ha nem volnék rá képes, a lehető legjobb előítélet foglya maradnék.

Az eljegyzésemről érdeklődik. Kétszer (vagy ha úgy tetszik, háromszor, ugyanis kétszer ugyanazzal a lánnyal) jártam jegyben, a házasságtól tehát három ízben is csak néhány nap választott el. Az első jegyesség teljesen elmúlt (új házasság van már ott, és mint hallom, egy kisfiú is), a második él még, de semmi kilátás a házasságra, tulajdonképpen nem él tehát, vagy inkább önálló életet él az emberek kontójára. Egészében itt és másutt arra jöttem rá, hogy a férfiak talán többet szenvednek, vagy, ha úgy tetszik, kisebb az ellenálló erejük ezen a téren, a nők azonban mindig bűntelen szenvednek, mégpedig nem úgy, mintha "nem tehetnének róla", hanem a szó tulajdonképpeni értelmében, amely persze ismét a "nem tehetek rólá"-ba torkoll talán. Egyébként ilyen dolgokon nem érdemes töprengeni. Olyan ez, mintha azon erőlködnénk, hogy egyetlenegy üstöt verjünk szét a pokolban, először is ez nem sikerül, és másodszor is, ha sikerülne, elégnénk ugyan a kiömlő, izzó masszában, de a pokol teljes díszében pompázna tovább. Másutt kell elkezdeni.

Először azonban egy kertben kell heverészni és annyi édességet meríteni a betegségből, főként ha ez tulajdonképpen nem is betegség, amennyit csak lehet. Sok édesség rejlik benne.

A Maga F. K. ja


Kedves Milena asszony, először is, hogy ne levelemből olvassa ki, akaratom ellenére: mintegy két hete még egyre erősbödő álmatlanság lett úrrá rajtam, alapjában nem fogadom ezt rosszul, az ilyen időszakok jönnek és mennek, és mindig néhánnyal több okra vezetik őket vissza (Baedeker nevetséges módon a merani levegőt is megemlíti), mint amennyire szükségünk van, még ha ezek az okok olykor alig láthatók is, mindenesetre olyan tompa lesz tőlük az ember, mint egy tuskó, és ráadásul nyugtalan, mint egy erdei állat.

Egy elégtételem van azért. Maga nyugodtan aludt, igaz, ez még "figyelemre méltó", igaz, tegnap még "zilált volt", de nyugodtan aludt. Ha tehát éjszaka az álom elhalad mellettem, ismerem az útját, és rábólintok. Egyébként is butaság volna, ha fellázadnék, az álom a legártatlanabb lény, és az álmatlan ember a legbűnösebb.

És ennek az álmatlan embernek mond köszönetet utolsó levelében. Ha egy avatatlan idegen olvasná, ezt kellene gondolnia: "Micsoda ember! Ebben az esetben, úgy látszik, hegyeket tolt odébb." Eközben semmit sem csinált, ujját sem mozdította (azon kívül, amellyel ír), tejjel és finom ételekkel táplálkozik: igaz, nem mindig (noha gyakran) van a keze ügyében "tea és alma", és egyébként szabad folyást enged a dolgoknak, és a hegyeket is a helyükön hagyja. Ismeri Dosztojevszkij első sikerének történetét. Ez a történet nagyon sok mindent összegez, és ezenfelül csak a nagy név nyújtotta könnyebbség kedvéért idézem, hiszen egy korabeli vagy még közelebb eső másik történet ugyanezt jelentené. Dosztojevszkij első regényét, a Szegény emberek-et írta, akkoriban egy íróbarátjával, Grigorjevvel élt. Ez hónapokon át látta ugyan az asztalon a sok teleírt lapot, de a kéziratot csak akkor kapta meg, amikor elkészült a regény. Elolvasta, el volt ragadtatva, és anélkül, hogy Dosztojevszkijnek megmondta volna, elvitte Nyekraszovhoz, az akkortájt híres kritikushoz. A következő éjjel három óra körül csöngetnek Dosztojevszkij ajtaján. Grigorjev és Nyekraszov hatol be a szobájába, átölelik és megcsókolják D.-t, Nyekraszov, aki eddig nem ismerte őt, Oroszország reménységének nevezi, egy-két óra hosszat beszélgetnek, főként a regényről, és csak reggel távoznak el. Dosztojevszkij, aki ezt az éjszakát mindig is élete legboldogabb éjszakájának nevezte, kihajol az ablakon, utánuk néz, nem bír uralkodni magán, és sírni kezd. Nem tudom már hol, de leírta, mit érzett eközben - körülbelül ezt: "Micsoda pompás emberek! Milyen jók és nemesek! És milyen közönséges vagyok én. Ha belém látnának! Ha csak elmondom nekik, nem hiszik el." Dosztojevszkij azután még azt is eltökélte, hogy a nyomdokukba lép, de ez már csak sallang, a legyőzhetetlen ifjúság szükségszerű, végső szava, és nem tartozik a történetemhez, amely tehát véget ért. Észreveszi-e, kedves Milena, milyen titokzatos ez a történet, mennyire nem világíthatja át az ész. Azt hiszem, ez a titka: Grigorjev és Nyekraszov a szó általános értelmében bizonyára nem volt nemeslelkűbb Dosztojevszkijnél, de most tekintsen el az összképtől, amelyre D.-nek sem volt szüksége azon az éjszakán, és amely egyedi esetben mit sem használ, és akkor meg lesz győződve arról, hogy G. és Ny. valóban pompás volt, D. pedig végtelenül tisztátalan és közönséges, olyannyira, hogy G.-nek és Ny.-nek természetesen távolról se fog soha a nyomába érni, és még csak szó sem lehet arról, hogy valaha is viszonozza hatalmas, meg nem érdemelt jótettüket. A szó szoros értelmében az ablakból látjuk őket, amint eltávolodnak, és ezzel jelzik, milyen megközelíthetetlenek. A történet jelentését sajnos elmossa Dosztojevszkij nagy neve. Hová vezetett álmatlanságom? Semmi esetre sem olyan terepre, ahol nem a jó szándék uralkodik.

A Maga Franz K.-ja


Kedves Milena asszony, csak pár szót, holnap bizonyára ismét írok Magának, most csak magam miatt írok, csak hogy magamért tegyek valamit, csak hogy levelének hatását kissé leemeljem magamról, különben éjjel-nappal rám nehezedne. Nagyon furcsa Maga, Milena asszony, ott él Bécsben, el kell szenvednie ezt meg amazt, és közben még a csodálkozásra is jut ideje, hogy mások, például én, nincsenek valami jól, és hogy valamelyik éjjel kissé rosszabbul aludtam, mint a megelőzőn. Erről három itteni barátnőm (három nővér, a legidősebb ötéves) értelmesebben gondolkodik, minden alkalommal, akár a folyónál voltunk, akár nem, a vízbe akartak dobni, éspedig nem azért, mert valami rosszat tettem velük, egyáltalán nem azért. Ha gyerekeket fenyegetnek így a felnőttek, akkor ez természetesen tréfából és szeretetből történik, és ilyesmit jelent: most viccből a lehető leglehetetlenebbet akarjuk mondani. De a gyerekek komolyak, és nem ismerik a lehetetlent, ha tízszer nem sikerül vízbe dobniuk, ez sem győzi meg őket arról, hogy a következő alkalommal sem fog sikerülni nekik, sőt még azt sem tudják, hogy előzőleg tízszer nem jártak sikerrel. Félelmetesek a gyerekek, ha szavaikat és szándékaikat a felnőttek tudásával töltjük ki. Ha egy ilyen négyéves kislány, aki látszólag csak arra jó, hogy megcsókoljuk, és magunkhoz szorítsuk, és ráadásul erős, mint egy kis mackó, a régi jó csecsemőidőkből megőrzött kis pocakjával nekünk ront, és két testvérkéje segíti jobbról és balról, és mögöttünk már csak a karfa van, és a gyermekek nyájas atyja és szelíd, szép kövér anyja (negyedik gyermeke babakocsija mellett) távolról ránk mosolyog, és egyáltalán nem akar a segítségünkre sietni, akkor már csaknem elvesztünk, és alig írható le, miként menekülünk meg mégis. Értelmes vagy sokat sejtő gyerekek különös ok nélkül vízbe akartak dobni, talán mert fölöslegesnek tartottak, pedig még a Maga leveleit és az én válaszaimat sem ismerték.

A "jó szándék" az utolsó levélben ne ijessze meg. A teljes álmatlanság ideje, itt nem részletezett ideje volt az, leírtam azt a Magával összefüggésben gyakran végiggondolt történetet, de amikor a végére értem, jobbról és balról sajgó halántékom közt nem tudtam többé rájönni, miért is meséltem el, ráadásul alaktalanul jelen volt az a sok minden, amit odakint a balkonon, a nyugágyban akartam mondani Magának, így tehát csupán az alapérzésre hivatkozhattam, most sem tehetek sokkal többet.

Megkapta összes megjelent írásomat utolsó könyvem, az Egy falusi orvos kivételével, ez kis elbeszélések gyűjteménye, Wolff majd elküldi Magának, legalábbis egy héttel ezelőtt levélben megkértem erre. Sajtó alatt semmi sincs, és nem is tudom, mi következhetne. Akármit tesz is a könyvekkel és fordításokkal, jól teszi, csak azt sajnálom, hogy nem tartom írásaimat nagyobb becsben, mert akkor valóban kifejezhetné Maga iránt érzett bizalmamat, hogy a Maga kezébe helyezem őket. Annak viszont örülök, hogy kis áldozatot hozhatok néhány megjegyzéssel, amelyet A fűtő-vel kapcsolatban kíván tőlem; ez kóstoló lesz a pokolbeli büntetésből, melynek lényege, hogy életünket még egyszer felül kell vizsgálnunk a megismerés pillantásával, és eközben nem nyilvánvaló gaztetteink látványa lesz a legrosszabb, hanem azoké a tetteké, amelyeket egykor jónak tartottunk.

Mindennek ellenére mégis jó az írás, nyugodtabb vagyok, mint két órával ezelőtt, levelével a nyugágyon. Ott feküdtem, egylépésnyire tőlem egy bogár a hátára pottyant, kétségbe volt esve, nem bírt talpra állni, szívesen segítettem volna neki, olyan könnyű volt segíteni, egy lépéssel és egy kis lökéssel nyilvánvalóan segíteni lehetett volna rajta, de megfeledkeztem róla levelével a kezemben, fel sem tudtam állni, amíg egy gyík nem irányította ismét figyelmemet a körülöttem zajló életre, útja a bogár fölött vezetett el, mely már egészen elcsendesedett, ez tehát, mondtam magamban, nem baleset volt, hanem haláltusa, a természetes állathalál ritka színjátéka; de amikor a gyík átcsusszant fölötte, ezzel meg is fordította, egy ideig még halálcsendesen feküdt ugyan, de azután, mintegy magától értetődően, felszaladt a házfalon. Valószínűleg ez adott nekem is némi bátorságot ismét, felálltam, tejet ittam, és írtam Magának.

A Maga Franz K.-ja

Holnap elküldöm a megjegyzéseket, egyébként nagyon kevés lesz, oldalakon át semmi az égvilágon, a fordítás magától értetődő igazságán, ha magától értetődő mivoltát lerázom magamról, újból és újból megdöbbenek, alig van félreértés, ez persze önmagában még nem jelentene olyan sokat, de mindenütt erős és eltökélt megértést tapasztalok. Csak azt nem tudom, nem fogják-e a csehek a szememre vetni hűségét, amit leginkább kedvelek a fordításban (nem annyira a történet, mint magam miatt); cseh nyelvérzékem, mert nekem is van ilyen, teljesen kielégül, de ez a nyelvérzék fölöttébb elfogult. Mindenesetre ha valaki a szemére vetné ezt a hűséget, megbántottságát próbálja hálámmal kiegyensúlyozni.

Kedves Milena asszony (igen, a címzés terhessé válik, de bizonytalan világunkban egyike ez azoknak a fogantyúknak, amelyekben a betegek megkapaszkodhatnak, és még nem a gyógyulás bizonyítéka, ha terhesnek kezdik érezni a fogantyúkat), sosem éltem a német nép körében, a német az anyanyelvem, és ezért természetes a számomra, de a cseh sokkal közelebb áll a szívemhez, levele ezért eloszlat némelyes bizonytalanságokat, világosabban látom Magát, testének, kezének mozdulatait, oly gyorsak, oly határozottak, csaknem találkozás ez, persze ha azután szememet arcához akarom emelni, akkor a levél olvasása közben - micsoda história! - tűz tör ki, és mást sem látok, mint tüzet.

Oda vezethetne ez, hogy higgyek életének törvényében, amelyet megalkotott. Magától értetődően nem óhajtja, hogy szánják e törvény miatt, amely állítólag vezérli Magát, hiszen a törvény megalkotása tisztára csak gőg és pöffeszkedés (já jsem ten, který plati[3]), a törvény bizonyítékait, amelyeket megadott, persze nem lehet tovább taglalni, csak a kezét lehet csöndesen megcsókolni. Ami engem illet, én hiszek a Maga törvényében, csak azt nem hiszem, hogy olyan vakítóan kegyetlenül és örökre megbélyegzőn áll élete fölött, felismerés ez ugyan, de csak útközben szerzett felismerés, és az út végtelen.

Ettől függetlenül azonban az evilágian korlátozott értelem rémülten látja Magát a túlfűtött kemencében, amelyben él. Ez egyszer csak magamról akarok beszélni. Három lehetősége volt velem kapcsolatban, ha az egészet iskolai feladatnak tekintjük. Megtehette volna például, hogy semmit sem beszél önmagáról, de akkor megfosztott volna attól a boldogságtól, hogy megismerjem, és ami még e boldogságnál is fontosabb, hogy e megismeréssel próbára tegyem magam. Azután elhallgathatott vagy megszépíthetett volna egyet-mást, és ezt még most is megtehetné, de a jelenlegi helyzetben megérezném ezt, még ha hallgatnék is róla, és ez kétszeresen fájna. Tehát ezt sem szabad megtennie. Így hát marad a harmadik lehetőség: a kísérlet, hogy egy kicsit megmentse magát. Hiszen leveleiben mutatkozik erre némi kis esély. Többször olvasok nyugalomról és szilárdságról, persze átmenetileg sokszor még másról is, sőt a végén ez áll: "reelní hrůza ".[4] [...]

[...]


Péntek

Ma este, tulajdonképpen első ízben, nagyot sétáltam egyedül, máskor másokkal mentem el, vagy legtöbbször odahaza feküdtem. Micsoda táj ez! Jóságos ég, Milena, ha Maga itt volna, és te szegény, gondolkodásra képtelen ész! És ráadásul hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányzik nekem, ez a legtökéletesebb, legfájdalmasabb varázslat, Maga éppúgy itt van, mint én, és még erősebben is; ahol én vagyok, ott van Maga, akárcsak én, és még erősebben is. Nem tréfa, néha azt képzelem, hogy Maga, aki itt van, engem hiányol itt, és megkérdi: "Hol bujkál? Nem azt írta, hogy Meranban van?"

F.


[...] Hogy lehet az, hogy a nevetséges embereket, a nőt, akit jellemez (szeretettel, tehát varázslatosan), aztán a férfit, aki kérdez, és a többieket nem unta még meg? Elvégre ítélkeznie kell, végül mégiscsak a nő ítélkezik. (A Páriszról szóló monda kissé elhomályosítja ezt, de Párisz is csak arról ítélkezik, hogy melyik istennő végső ítélete a legerősebb.) Nem a nevetséges mozzanatokról van szó, ezek lehetnének a pillanat szülöttei is, amelyek azután hosszú távon komoly és jó értelmet kaphatnának, ez a remény köti Magát a szóban forgó emberekhez? Ki állíthatná, hogy ismeri a bírónő titkos gondolatait, de nekem az a benyomásom, hogy Maga a nevetséges tulajdonságokat mint ilyeneket megbocsátja, megérti, szereti, és szeretetével megnemesíti őket. Holott ezek a nevetséges dolgok csupán a kutyák cikcakkos rohangálásai, miközben uruk rézsút halad át, nem pontosan középen, hanem éppen ott, ahol az út visz. De azért szeretetében bizonyára rejlik valami értelem, ezt szilárdan hiszem (noha arra kényszerülök, hogy érdeklődjem felőle, és különösnek találjam), és eszembe jut, hogy ennek lehetőségét felerősítsem, egyik hivatali kollégám megjegyzése. Néhány évvel ezelőtt sokat jártam egy lélekvesztővel a Moldvát, föleveztem, és aztán teljesen kinyújtózva sodródtam az árral lefelé a hidak alatt. Nagyon komikus látványt nyújthattam a hídról a soványságom miatt. A hivatalnok, aki látott engem egyszer így a hídról, a komikus elem bőséges hangsúlyozása után így foglalta össze benyomását: olyan volt, mint az Utolsó Ítélet előtt: mint az a pillanat, amikor a koporsók fedelét fölemelték már, de a holtak még csöndben fekszenek.

Egy kis kirándulást tettem (nem azt a nagyot, amelyet említettem, és amelyre nem került sor), és csaknem három napig szinte képtelen voltam rá, hogy a (nem is kellemetlen) fáradtságtól bármit tegyek, még írni se tudtam, csak olvastam, a levelet, a cikkeket, többször is, úgy vélve, hogy az ilyen próza természetesen nem önmagáért jött létre, hanem hogy valamiféle útjelző legyen egy másik emberhez vezető úton, olyan úton, amelyen mind boldogabban haladunk tovább, míg egy világos pillanatunkban észre nem vesszük, hogy egyáltalán nem előre haladunk, hanem még mindig a saját labirintusunkban keringünk a szokásosnál is izgatottabban és ziláltabban. De mindenesetre: nem közönséges írónő írta ezt. Ezután csaknem annyira bízom majd az írásaiban, mint a személyében. Csehben (szűkös ismereteim folytán) csak egyfajta nyelvzenét ismerek, Božena Němcováét, itt más zene szól, de eltökéltsége, szenvedélyessége, szeretetreméltósága folytán rokona amannak, és főként éleslátó okosság jellemzi. Vajon csak az utóbbi évek alakították ezt ki? Írt korábban is? Természetesen mondhatja, hogy nevetségesen elfogult vagyok, és igaza is van, elfogult vagyok minden bizonnyal, de csupán az tesz elfogulttá, amit nem megtaláltam a (különben egyenetlen és az újság által olykor károsan befolyásolt) cikkekben, hanem amit újra megtaláltam bennük. Ítéletem csekély értékét azonban rögtön láthatja abból is, hogy két kitételtől félrevezetve, a szétvagdosott divatcikket is a Maga munkájának tartom. Nagyon szívesen magamnál tartanám a kivágásokat, hogy legalább a húgomnak megmutathassam, de minthogy szüksége van rájuk, mellékelem őket, a számtani műveleteket is látom a margón. Férjét nyilvánvalóan másként ítéltem meg. A kávéházi társaságban ő látszott a legmegbízhatóbbnak, a legértelmesebbnek, a legnyugodtabbnak, csaknem túlzottan atyai volt, persze kiismerhetetlen is, de nem oly módon, hogy ez hatálytalanítaná az előbb mondottakat. Mindig tiszteltem, közelebbi ismeretségre nem volt se alkalmam, se képességem, de barátaim, különösképpen Max Brod, nagyra becsülték, ez mindig eszembe jutott, amikor rá gondoltam. Egy időben különösen tetszett az a sajátossága, hogy esténként minden kávéházban felhívták néhányszor. Ott ült valaki alvás helyett a készüléknél, ott bóbiskolt, feje a szék támláján, és időről időre felriadt, hogy telefonáljon. Nagyon jól megértem ezt az állapotot, talán ezért írok róla.

A Maga Franz K.-ja

[...]


Csütörtök

Most csupán erről akarok beszélni (leveleit sem olvastam még el alaposan, csak körülröpdöstem, mint szúnyog a gyertyát, és közben többször megégettem a fejecskémet, arra már rájöttem, hogy két teljesen különböző levél ez, az egyik arra való, hogy felhörpintsem, a másik a rémületre jó, ez utóbbi íródott nyilván később):

Ha találkozunk egy ismerősünkkel, és izgatottan megkérdezzük tőle, mennyi kétszer kettő, akkor ez tébolydába illő kérdés, de az elemi iskola első osztályában nagyon helyénvaló. Az a kérdés, Milena, amelyet Magának tettem fel, mindkét szituációt egyesíti magában, a tébolydait és az elemi iskolait is, tehát szerencsére van benne némi elemi iskolai is. Ugyanis teljesen érthetetlennek találtam mindig, ha valaki belém bonyolódott, és néhány emberi kapcsolatot (például a Weisshez fűződőt) szétromboltam valamiféle logikus szellemi alapállásból, mely mindig inkább hitt a másik fél tévedésében, mint a csodában (amennyiben rám vonatkozik, egyébként nem).

Miért zavarjuk fel, gondoltam, még ilyen dolgokkal is az élet zavaros vizét. Magam előtt látom a számomra lehetséges út egy szakaszát, és tudom, hogy mostani helyemtől milyen iszonytató, számomra nyilván elérhetetlen távolságban válok csak méltóvá a magam (ahogy korábban mások!) alkalmi pillantására (ez nem szerénység, hanem gőg, ha jobban meggondolja), és ekkor megkapom - a Maga leveleit, Milena. Hogyan fejezzem ki a különbséget? Valaki halálos ágyának mocskában és bűzében fekszik, és akkor jön a halál angyala, a legboldogabb valamennyi angyal közül, és ránéz. Merészelhet-e egyáltalán meghalni az az ember? Megfordul, most fúrja csak be magát igazán az ágyába, nem lehetetlenség meghalnia. Röviden: nem hiszek abban, amit ír nekem, Milena, és nincs olyan mód, amellyel ezt be lehetne nekem bizonyítani - Dosztojevszkij sem tudta volna azt bebizonyítani senkinek azon az éjszakán, és életem egy éjszakán át tart -, csak én tudnám bebizonyítani, el tudom képzelni, hogy képes lennék erre (ahogy Maga egyszer elképzelte a nyugágyon fekvő férfit), de még magamnak sem hinném el. Nevetséges kisegítő kérdés volt tehát ez - amit Maga természetesen rögtön felismert -, ahogy néha a tanár is szántszándékkal hagyja, fáradtságból és vágyakozásból, hogy a diák valamelyik helyes válasza elhitesse vele: ez a diák valóban érti a dolgot, holott valójában csak valamilyen lényegtelen vonatkozását ismeri, alapjaiban azonban nem foghatja fel, mert csak a tanár tudná arra őt így megtanítani. De nem nyöszörgéssel, panasszal, simogatással, kéréssel, álmodozással (megnézte az utolsó öt, hat levelet? Nézze meg, az összképhez tartoznak), hanem éppen - hagyjuk ezt függőben.

Futólag látom, hogy levelében megemlítette a lányt is. Hogy ezen a téren minden kétséget eloszlassak: a pillanatnyi fájdalmon túlmenően a legnagyobb jót tette ezzel a lánnyal. El sem tudom képzelni, hogy miféle más módon tudott volna megszabadulni tőlem. Fájdalmas sejtelme volt ugyan róla, de csöppet sem látta tisztán, hogy honnan veszi tulajdonképpen mellettem az a kis hely a (félelmetes, számára nem félelmetes) melegét. Emlékszem: ültünk egymás mellett a kanapén a wrsowitzi egyszobás lakásban (úgy hiszem, ez novemberben történt, a lakást egy héten belül kaptuk volna meg), boldog volt, hogy sok fáradozás után legalább a lakást meghódíthatta, mellette ült jövendőbeli férje (ismétlem: kizárólag nekem jutott eszembe ez a házassági ötlet, kizárólag én akartam a házasságot, ő csupán engedelmeskedett, ijedten és vonakodva, de aztán persze beleélte magát a gondolatba). Ha erre a jelenetre gondolok, minden részletével - számosabbak, mint a lázas szívdobbanások -, akkor azt hiszem, minden emberi elvakultságot (ebben az esetben én is osztoztam benne hónapokon át, nálam persze nemcsak elvakultságról volt szó, hanem más szempontról is, észházasság lett volna belőle a szó legjobb értelmében), minden elvakultságot a gyökereiig meg tudnék érteni, és félek számhoz emelni a tejespoharat, hiszen nem véletlenül, hanem szándékosan szétpattanhatna éppen az arcom előtt, és szilánkjait az arcomba röpíthetné.

Egy kérdés: milyen szemrehányásokat tesznek Önnek? Nos, én is tettem már boldogtalanná embereket, de tartósan bizonyára nem vetnek a szememre semmit, csak elnémulnak, és azt hiszem, belsőleg sem vetnek semmit a szememre. Ilyen kivételes helyzetem van az emberek között.

Mindez azonban lényegtelen ahhoz az ötlethez képest, amely ma kora reggel jutott eszembe, amikor felkeltem ágyamból, és amely annyira elbűvölt, hogy nem is tudom, miként mosakodtam meg és öltöztem fel, és ugyanilyen öntudatlanul meg is borotválkoztam volna, ha egy látogatás nem ébreszt fel.

Röviden a következőről van szó: egy időre elmegy a férjétől, ez nem újság, hiszen egyszer már megtörtént. Az okok: a Maga betegsége, az ő idegessége (neki is megkönnyebbülést okoz) és végül a bécsi viszonyok. Nem tudom, hová akar menni, valami békés cseh tájék volna magának a legjobb. A legokosabb volna, ha ebbe személyesen nem avatkoznék bele, és nem is mutatkoznék. A szükséges pénzt átmenetileg (a visszafizetési feltételekben megegyezünk majd) én biztosítom. (Csak egy mellékelőnyt említek meg, ami ebből rám származna: elragadtatottan dolgozó hivatalnokká válnék - szolgálatom egyébként nevetséges és siralmasan könnyű, nem tudom, miért kapom a pénzt.) Ha egy-egy hónapban olykor-olykor nem volna egészen elegendő, a minden bizonnyal nem nagy hiányt könnyen pótolni tudná máshonnan.

Egyelőre nem dicsérem tovább ezt az ötletet, de Magának, ítéletet mondva róla, alkalma nyílik megmutatni, hogy egyéb ötleteimről formált ítéleteiben bízhatom-e (mert ennek az ötletnek ismerem az értékét).

A Maga Kafkája

[...]


[...] A minap ismét Magáról álmodtam, nagy álom volt, de csaknem semmire sem emlékszem belőle. Bécsben voltam, erről semmit sem tudok, de aztán Prágába érkeztem, és elfelejtettem a Maga címét, nemcsak az utcát, hanem a várost is, mindent, csak a Schreiber név bukkant fel még valahogyan, de nem tudtam, mit kezdjek vele. Teljességgel elvesztettem tehát Magát. Kétségbeesésemben különféle nagyon ravasz kísérletekbe fogtam, amelyeket azonban, nem tudom, miért, nem hajtottam végre, és amelyek közül csak egyre emlékszem. Felírtam egy borítékra: Milena, és alája: "Kérem, kézbesítsék ezt a levelet, különben az államkincstárt iszonyatos veszteség éri." Azt reméltem, hogy ezzel a fenyegetéssel mozgásba hozom a teljes állami apparátust a Maga megtalálása érdekében. Ravasz, ugye? Ne vonjon le belőle rovásomra következtetést. Csak álmomban vagyok ilyen borzalmas.

Még egyszer kiveszem a levelet a borítékból, itt van hely: kérlek, mondd nekem újra - nem mindig, ezt egyáltalán nem akarnám -, mondd nekem egyszer: Te.

[...]


Csütörtök

Látja, Milena, a nyugágyon fekszem, délelőtt, meztelenül, félig a napon, félig árnyékban, egy csaknem teljesen álmatlan éjszaka után; hogyan alhattam volna, amikor, az álomhoz túl könnyű lévén, egyre csak körülröpdöstem Magát, és amikor valóban, pontosan, ahogyan ma írja, megrémített, "ami az ölembe hullott", ugyanabban az értelemben rémített meg, ahogyan a prófétákról mesélik, akik gyönge gyermekek voltak (már vagy még, ez mindegy is), és hallották, amint a hang szólítja őket, és megrémültek és vonakodtak, és lábuk a földbe gyökeredzett, és agytépő félelem fogta el őket, és már korábban is hallottak hangokat, és nem tudták, hogy vegyült éppen ebbe a hangba félelmetes csengés - és azt sem tudták, hiszen gyerekek voltak, hogy már győzött a hang, éppen ez az előre bocsátott sejtelmes félelem kvártélyozta beléjük, amely a hallatára elfogta őket, de ez még semmit sem jelentett prófétaságuk szempontjából, mert sokan hallják a hangot, de hogy méltók-e rá, az objektíve is nagyon kérdéses, és a biztonság kedvéért jobb eleve szigorúan tagadni - tehát így feküdtem ott, amikor megérkezett két levele.

Azt hiszem, van egy közös tulajdonságunk, Milena: olyan bátortalanok és félénkek vagyunk, csaknem minden levél más, csaknem mindegyik megijed az előzőtől és még inkább a válaszlevél miatt. Maga természete szerint nem ilyen, ezt könnyű észrevenni, és én, talán még én sem vagyok ilyen természetem szerint, de már csaknem természetemmé vált, csak a kétségbeesés és legfeljebb még a harag szünteti meg, és ne feledjük el: a félelem.

Néha az a benyomásom, mintha egy szobánk volna két szemben lévő ajtóval, és mindegyikünk fogná ajtaja kilincsét, és ha egyikünknek megrebben a szempillája, a másik már a maga ajtaja mögött van, és az elsőnek meg se kell szólalnia, a második már bizonyára becsukta maga mögött az ajtót, és nem látható többé. Ismét kinyitja majd az ajtót, hiszen olyan szoba ez, amelyet talán nem lehet elhagyni. Ha mármost az első nem volna éppen olyan, mint a második, ha nyugodt volna, ha látszólag inkább a második felé se nézne, hanem lassan rendbe hozná a szobát, mintha olyan szoba volna, mint az összes többi, ehelyett azonban ugyanazt teszi a maga ajtajánál, sőt néha mindketten eltűnnek az ajtók mögött, és a szép szoba üres.

Kínzó félreértések támadnak ebből. Panaszkodik némely levelekre, Milena, hogy bármiképpen forgatja, nem hull ki semmi belőlük, de ha nem tévedek, ezek éppen azok a levelek, amelyekben olyan közel jutottam Magához, vérem annyira megszelídült, annyira megszelídítette a Magáét, oly mélyre merültem az erdőbe, oly megnyugodva a nyugalomba, hogy az ember valóban nem akar mást mondani, csak például azt, hogy a fákon át látható odafent az ég, ez minden, és egy óra múlva megismételhető ugyanez, és ebben mindenesetre "ani jediné slovo, které by nebylo velmi dobře uvazeno".[5] Nem is tart ez sokáig, legfeljebb egy pillanatig, nemsokára felzendülnek ismét az álmatlan éj trombitái.

Gondolja meg azt is, Milena, hogyan érkezem Magához, micsoda harmincnyolc éves utazás van mögöttem (és minthogy zsidó vagyok, ez még sokkal, de sokkal hosszabb), és amikor egy látszólag véletlen útkanyarulatban meglátom Magát, akinek látását soha nem is reméltem, kiváltképp most nem, amikor ilyen késő van már, akkor, Milena, én nem tudok üvölteni, bennem sem üvölt semmi, ezer bolondságot sem mondok, ez nincs meg bennem (eltekintve a másik bolondságtól, amellyel bőséggel el vagyok látva), és hogy térdelek, talán csak abból veszem észre, hogy közvetlenül a szemem előtt látom a lábát, és megsimogatom.

És ne kívánjon tőlem őszinteséget, Milena. Senki sem kívánhatja ezt jobban tőlem, mint én, és mégis sok minden elkerül engem, ez biztos, talán minden elkerül. De a bátorítás ezen a vadászaton nem bátorít fel, ellenkezőleg, egyetlen lépést sem tudok tenni akkor, hirtelen minden hazugsággá válik, és az üldözöttek megfojtják a vadászt. Ilyen veszélyes úton járok, Milena. Maga szilárdan áll egy fánál, fiatalon, szépen, szeme a világ fájdalmát sugározza le rám. Škatule, škatule, hejbejte sé-t[6] játszunk, árnyékban lopódzom egyik fától a másikig, az út felénél vagyok. Valamit kiabál nekem, veszélyekre hívja fel a figyelmemet, bátorítani akar, megrémítik bizonytalan lépéseim, a játék komolyságára emlékeztet (engem!) - nem bírom tovább, elesem, már fekszem is. Nem bírok egyszerre figyelni a bensőmből jövő szörnyű hangokra és Magára is, de azokat meghallom, és el tudom mondani Magának, Magának, ahogy senki másnak a világon.

A Maga F.-je


Vasárnap

[...] Mi a helyzet, Milena, az emberismeretével? Néha már kételkedtem benne, például amikor Werfelről írt, szeretet is volt abban, sőt talán csak szeretet, de félreértésen alapuló, és ha eltekintünk mindattól, ami valójában Werfel, és csak a kövérségét illető szemrehányást tartjuk meg (amelyet egyébként jogosulatlannak érzek, Werfelt évről évre szebbnek és szeretetreméltóbbnak látom, persze csak futólag találkozom vele), hát nem tudja, hogy csak a kövérek bizalomra méltók? Csak ezekben a vastag falú edényekben fő minden puhára, csak a légtérnek ezek a kapitalistái védettek, amennyire emberileg lehetséges, a gondoktól és a tébolytól, csak ők foglalkozhatnak nyugodtan a feladatukkal, és mint valamelyikük egyszer mondta, csakis ők alkalmazhatók az egész földön mint tulajdonképpeni földi lakosok, mert északon melegítenek, délen pedig árnyékot adnak. (Ez persze föl is cserélhető, de akkor nem igaz.)

Azután itt van a zsidóság. Azt kérdi tőlem, hogy zsidó vagyok-e, talán csak tréfa ez, talán csak azt kérdi, hogy ahhoz a bizonyos félénk zsidósághoz tartozom-e, mindenesetre Maga mint prágai asszony e tekintetben nem lehet olyan ártatlan, mint például Mathilde, Heine felesége. (Talán nem ismeri ezt a történetet. Úgy vélem, mintha ennél fontosabbat kellene elmesélnem Magának, valamiképpen vitathatatlanul ártok is magamnak, nem a történettel, hanem azzal, hogy elmesélem; de halljon egyszer valami csinosat is tőlem. Meissner, egy német-cseh költő, nem zsidó, meséli el emlékezéseiben. Mathilde folyvást bosszantotta őt németellenes kirohanásaival: a németek szerinte rosszindulatúak, szellemeskedők, önfejűek, szőrszálhasogatók, tolakodók, egyszóval elviselhetetlen népség! "De hiszen maga egyáltalán nem ismeri a németeket - szólalt meg egyszer végül Meissner. - Németekkel Henry csak újságírókkal érintkezik, és ezek itt Párizsban mind zsidók." "Ah - mondta Mathilde -, maga túloz, nem mondom, lehet köztük hébe-hóba egy-egy zsidó is, például Seiffert..." "Nem - mondta Meissner -, ő az egyetlen nem zsidó." "Hogyan? - kérdezte Mathilde. - Jeitteles például - ez nagy, erős, szőke ember volt - zsidó volna?" "Kétségtelenül" - mondta Meissner. "Hát Bamberger?" "Ő is." "Arnstein?" "Szintúgy." Így vették sorra összes ismerősüket. Végül Mathilde bosszúsan így szólt: "Csak a bolondját járatja velem; a végén még el akarja hitetni velem, hogy Kohn is - zsidó, márpedig Konh Henry egyik unokabátyja, és Henry lutheránus." Ez ellen Meissner már semmit sem tudott felhozni.) Mindenesetre úgy látszik, Maga nem fél a zsidóságtól. Ez városaink utolsó vagy utolsó előtti zsidóságára vonatkoztatva rejt magában némi hősiességet, és - félre minden tréfával! - ha egy tiszta lány így szól rokonaihoz: "Eresszetek", és kivonul oda, akkor ez több, mint amikor az Orléans-i Szűz kivonult a falujából.

Azután szemére vetheti a zsidóknak azt a bizonyos félénkséget, csakhogy az ilyen általános szemrehányásban több az elméleti emberismeret, mint a gyakorlati, mert először is ez a szemrehányás korábbi jellemzése szerint egyáltalán nem érinti a férjét, másodszor is tapasztalataim szerint a legtöbb zsidót nem érinti, harmadszor is csak elszigetelt egyedeket érint, ezeket azonban igen súlyosan, például engem. Az a legfigyelemreméltóbb, hogy a szemrehányás általában nem jogosult. A zsidók bizonytalan helyzete, bizonytalanságuk önmagukban és az emberek között fölöttébb érthetővé tenné, hogy csak azt hihetik a magukénak, amit a kezükben vagy a foguk közt tartanak, továbbá hogy csak a kézzel fogható tulajdon biztosít nekik jogot az életre, és hogy amit egyszer már elvesztettek, azt soha többé nem tudják ismét megszerezni, mivel ez boldogan elúszik tőlük mindörökre. A zsidókat a legvalószínűtlenebb irányokból fenyegeti veszély, vagy a pontosság kedvéért hagyjuk el a veszélyt, és mondjuk ezt: "fenyegeti őket a fenyegetés". Íme, egy Magához közel eső példa. Talán megígértem ugyan, hogy hallgatok erről (amikor még alig ismertem Magát), de aggályoskodás nélkül hozóm most szóba, mert nem mond Magának semmi újat, megmutatja Magának a rokonok szeretetét, a neveket és a részleteket nem árulom el, mert már nem emlékszem rájuk. Úgy volt, hogy legfiatalabb húgomat egy cseh, egy keresztény veszi feleségül, a férfi egyszer megemlítette ezt a szándékát, hogy zsidó nőt vesz feleségül, a Maga egyik nőrokonának, mire ez így szólt: "Csak azt ne, csak zsidóval ne keljen egybe! Ide figyeljen: a mi Milenánk, stb."

Hová akartam mindezzel vezetni Magát? Kissé eltévedtem, de ez mit se számít, hiszen talán velem jött, és most mindketten tévelygünk. A Maga fordítása tulajdonképpen azért szép, mert hű (szidjon csak össze emiatt a "hű" miatt, mindent tud, de a leginkább a szidáshoz ért, szeretnék a tanítványa lenni és folyvást hibázni, csak hogy folyvást élvezhessem, amint összeszid; ülök az iskolapadban, alig merek fölpillantani, Maga fölém hajol, és folyvást ott cikázik fölöttem a mutatóujja, amellyel nyomatékot ad kifogásainak, nem így van?), tehát mert "hű", és az az érzésem támad, mintha kézen fogva vezetném magam mögött a történelem föld alatti, komor, alantas, csúnya járataiban, csaknem vég nélkül (ezért vég nélküliek a mondatok, nem jött rá erre?), csaknem vég nélkül (csupán két hónapja, azt mondja?), hogy azután, kiérve a napfényre, remélhetőleg eltűnjön józan esze sugallatára.

Intés ez, hogy mára félbeszakítsam, mára elengedjem a szerencsehozó kezet. Holnap újból írok, és megmagyarázom, hogy miért nem megyek Bécsbe, ha jótállhatok magamért, és nem nyugszom, amíg azt nem mondja: igaza van.

A Maga F.-je

[...]


Hétfő

Íme, a tegnap megígért magyarázat:

Nem akarok (Milena, segítsen! Értsen meg többet, mint amennyit mondok!), nem akarok (ez nem dadogás) Bécsbe menni, mert nem bírnám ki lelkileg a megerőltetést. Lelkileg vagyok beteg, a tüdőbetegség csak annyit jelent, hogy lelki betegségem kicsapott a medréből. Olyan beteg vagyok első két eljegyzésem négy, öt éve óta. (Nem tudtam rögtön megmagyarázni magamnak utolsó levelének vidámságát, csak később jutott eszembe a magyarázat, újból és újból elfelejtem: hiszen Maga olyan fiatal, talán még huszonöt éves sincs, csak huszonhárom talán. Én harminchét vagyok, majdnem harmincnyolc, szinte egy kis emberöltővel öregebb, a régi éjszakák és a fejgörcsök majdnem megőszítettek.) Nem akarom Maga előtt kiteregetni a hosszú történetet a részletek valóságos erdőségeivel, amelyektől még mindig félek, mint egy gyerek, de a gyerek felejtőképessége nélkül. A három eljegyzési történetben az volt a közös, hogy mindegyikben bűnös voltam, egészen kétségtelenül bűnös, mindkét lányt boldogtalanná tettem, mégpedig - itt csak az elsőről beszélek, a másodikról nem tudok beszélni, olyan érzékeny, minden szó, a legbarátságosabb is, iszonyatosan bántaná, ezt megértem -, mégpedig csupán azáltal, hogy (bár ha akartam volna, talán feláldozta volna magát) nem tudott tartósabban felvidítani, megnyugtatni, nem tudott határozottá, se házasságra képessé tenni, pedig teljesen önként és ismételten biztosítottam róla, hogy sikerült, és annak ellenére sem, hogy olykor kétségbeesetten szerettem, annak ellenére továbbá, hogy semmit sem találtam kívánatosabbnak, mint a házasságot, önmagában véve. Csaknem öt évig csépeltem őt (vagy, ha úgy tetszik, magamat), csakhogy szerencsére törhetetlen volt, porosz-zsidó keverék, erős, diadalmas keverék. Nem voltam elég erős, mindenesetre neki csak szenvednie kellett, míg én ütöttem és szenvedtem is.

Vége, nem tudok többet írni, többet elmagyarázni, noha még csak lelki betegségem leírásának kezdetén vagyok, és most akartam rátérni látogatásképtelenségem egyéb okaira, távirat érkezett: "Találkozóhely Karlsbad kérem ügyelni írásbeli megállapodásra." Elismerem, félelmetes arcot vágtam, amikor felbontottam, noha mögötte a legönzetlenebb, leghalkabb, legszerényebb lény áll, és noha az egész tulajdonképpen az én akaratomra vezethető vissza. Ezt most nem tudom érthetően megmagyarázni, hiszen nem hivatkozhatom a betegség leírására. Annyi máris bizonyos, hogy hétfőn elutazom innen, néha ránézek a táviratra, és alig tudom elolvasni, mintha titkosírás volna ott, amely a látható írást elmossa, és így hangzik: utazz Bécsen át! Nyilvánvaló parancs ez, de a parancsok rettenete nélkül. Nem engedelmeskedem, már külsődleges szempontból is értelmetlen volna, hogy ne a rövid utat válasszam Münchenen át, hanem a kétszer olyan hosszú utat Linzen keresztül és aztán még tovább is, Bécsen át. Próbát teszek: az erkélyen van egy veréb, és várja, hogy az asztalról kenyeret dobjak neki az erkélyre, ehelyett a kenyeret magam mellé dobom a padlóra, a szoba közepére. A veréb kint áll, és nézi a félhomályban élete táplálékát, mérhetetlen a csábítás, megrázza magát, inkább itt van, mint ott, de itt a homály és a kenyér mellett én, a titkos hatalom. Mégis átszökdécsel a küszöbön, még néhány ugrás, többet azonban nem mer, hirtelen riadalmában tovaröpül. De micsoda erők rejlenek ebben a nyomorúságos madárban, kis idő múlva ismét megjelenik, megvizsgálja a helyzetet, szórok neki még egy kicsit, hogy megkönnyítsem a dolgát, és - ha szándékosan - szándéktalanul (így működnek a titkos hatalmak) nem űzöm el egy kis mozdulatommal, megszerezte volna magának a kenyeret.

A helyzet az, hogy szabadságom június végén jár le, és átmenetképpen - itt már nagy a forróság, ami persze önmagában véve nem zavarna - szeretnék még valahol vidéken tartózkodni. Ő is utazni akart, nos hát, akkor találkozhatnánk ott, pár napig ott maradok, azután pár napig talán még Konstantinsbadban a szüleimnél, azután Prágába utazom; ha ezekre az utazásokra gondolok, és összehasonlítom őket a fejem állapotával, úgy érzem magam, ahogy Napóleon érezte volna, ha az orosz hadjárat terveinek felvázolása közben egyidejűleg egészen pontosan tudta volna a hadjárat kimenetelét.

Amikor hajdanában megkaptam első levelét, azt hiszem, röviddel a tervezett esküvő előtt (amelynek terveit például kizárólag én dolgoztam ki), örültem, és megmutattam neki. Később - nem, szót se többet, és ezt a levelet nem tépem szét újra, hasonló tulajdonságaink vannak, csakhogy nekem nincs kéznél egy kályhám, és szinte babonásan félek attól, hogy egyszer egy ilyen megkezdett levél hátlapjára levelet írtam, és elküldtem annak a lánynak.

Mindez azonban lényegtelen, a távirat nélkül se tudtam volna Bécsbe utazni, ellenkezőleg, a távirat inkább érv az utazás mellett. Egészen biztosan nem megyek, de ha mégis - ez nem fog megtörténni -, rettenetes meglepetésemre Bécsbe érkeznék, akkor se reggelire, se vacsorára nem lesz szükségem, hanem inkább egy ravatalra, amelyen egy kis időre végigfekhetek.

Éljen boldogan, ez nem lesz itt könnyű hét.

A Maga F.-je

[...]


Vasárnap

Ma olyasmit írok, ami talán megmagyaráz egyet-mást, Milena (micsoda gazdag, súlyos név, bőségében alig bírható el, kezdetben nem nagyon tetszett nekem, Csehországba tévedt görögnek vagy rómainak véltem, cseh módra megerőszakoltnak, megcsalt hangsúlyúnak, és mégis csodálatos módon színe és alakja asszony, akit karunkban viszünk ki a világból, a tűzből, mit tudom én, készségesen és bizalommal teli simul a karunkba, csak az erős hangsúly az "i"-n nincs rendjén, csak nem szökken el tőled ismét a név? Vagy talán ez csak az a boldog ugrás, amelyet Te magad végzel a terheddel?)

Kétféle levelet írsz, nem a tollal, illetve a ceruzával írottakra gondolok, noha a ceruzaírás önmagában is jelez valamit, és felkelti a figyelmet, de ez a megkülönböztetés mégsem döntő, az utolsó levél a lakástérképpel például ceruzával íródott, és mégis boldoggá tesz; engem ugyanis boldoggá (gondolj, Milena, koromra, elhasználtságomra és főként a félelemre, és gondolj a Te ifjúságodra, frisseségedre, bátorságodra; és az én félelmem egyre növekszik, hiszen visszahúzódást jelent a világból, ezért növekszik a világ nyomása, továbbá ezért növekszik a félelem, a Te bátorságod ellenben előrenyomulást jelent, ezért csökken a nyomás, ezért növekszik a bátorság) a békés levelek tesznek; e levelek lábához tudnék ülni, mérhetetlenül boldogan, eső ez az égő fejre. Ha azonban ezek a másfajta levelek érkeznek, Milena, még ha lényegüket tekintve boldogítóbbak is, mint az előbbiek (de gyöngeségem folytán csak napok múlva bírok előrehatolni eddig a boldogságig), ezek a levelek, amelyek felkiáltásokkal kezdődnek (mégiscsak idáig jutottam már), és amelyek, nem tudom, miféle rémülettel végződnek, akkor, Milena, valóban reszketni kezdek, mint valami vészharang alatt, nem tudom elolvasni, persze mégis olvasom, ahogy egy szomjan vesző állat iszik, közben félelem és félelem, egy bútordarabot keresek, amely alá bekúszhatok, vacogva és teljesen esztelenül imádkozom a sarokban, hogy Te, ahogy beszáguldtál ebben a levélben, ismét kirepülhetsz az ablakon, hiszen csak nem tudok a szobámban tartani egy vihart; Medusa nagyszerű fejét viseled nyilván az ilyen levelekben, így rángnak a rémület kígyói a fejed körül, és az én fejem körül, persze még vadabbul, a félelem kígyói.

[...]


Hétfő

Ma kora reggel, röviddel az ébredés előtt és egyben röviddel az elalvás után, undorító, mondhatnám azt is, hogy félelmetes (szerencsére az álom keltette benyomás hamar elillan), tehát csak undorító álmot láttam. Egyébként egy kevés alvást is köszönhetek neki, az ilyen álomból csak akkor ébredünk fel, ha lefutott már, előbb nem lehet kibontakozni belőle, nyelvünkbe kapaszkodva tart fogva bennünket.

Bécsben történt, hasonlóan ahhoz, ahogyan ábrándjaimban elképzelem, mi volna, ha mégis odautaznék (ezekben az ábrándokban Bécs csak egy csendes kis térből áll, egyik oldalát a házad alkotja, vele szemben a szálloda, amelyben lakni fogok, ettől balra a Westbahnhof, ahol megérkezem, balra ettől a Franz Josefs Bahnhof, ahonnan elutazom, így van, és házam földszintjén barátságosan helyezkedik el még egy vegetariánus étkezde is, ahol eszem, nem az evés kedvéért, hanem hogy súlyt szedjek magamra prágai utazásom előtt. Miért mesélem ezt el? Tulajdonképpen nem tartozik az álomhoz, nyilvánvalóan még mindig félek tőle). Nem így volt pontosan, a valódi nagyvárost láttam estefelé, nedvesen, homálylón, áttekinthetetlenül forgalmasan: a házat, amelyben laktam, hosszú, négyszögletes közpark választotta el a tiedtől. Hirtelen érkeztem Bécsbe, megelőzve a saját leveleimet, amelyek még úton voltak feléd (ez később különösképpen gyötört). Az értesítést mindenesetre megkaptad, és úgy volt, hogy találkozunk. Szerencsére (de egyúttal a feszélyezettség érzése is elfogott) nem voltam egyedül, egy kis társaság volt nálam, közte, azt hiszem, egy lány is, de semmi pontosabbat nem tudok róluk, bizonyos tekintetben a párbajsegédeimnek számítottak. Legalább nyugodtan viselkedtek volna, de folyton csak beszéltek az ügyemről, csupán a lány idegesítő mormogását hallottam, de semmit sem értettem, és nem is akartain semmit sem megérteni.

Házamtól jobbra álltam a járdaszegélyen, és a Te házadat figyeltem. Alacsony villa volt szép egyszerű kerek boltozatú kőloggiával elöl a földszint magasságában.

Hirtelen beköszöntött a reggeli ideje, a loggián az asztal terítve volt, messziről láttam, amint jön a férjed, leül jobbra egy nádszékbe, még álmos volt, és nyújtózkodott. Aztán érkeztél Te, leültél az asztal mögé, úgy, hogy jól láthattalak. Igaz, nem pontosan, olyan messze voltál, férjed körvonalai sokkal határozottabban rajzolódtak ki, nem tudom, miért, te csak valamiféle kékesfehérség maradtál, folyékony, kísérteties. Te is széttártad a karodat, de nem azért, hogy nyújtózkodj, hanem ez ünnepi szertartás volt.

Kisvártatva, ekkor azonban ismét beesteledett, nálam voltál az utcán, Te a járdán álltál, én fél lábbal az úttesten, fogtam a kezedet, és pattogó mondatokból álló, értelmetlenül gyors beszélgetés kezdődött, klapp, klapp, és csaknem szakadatlanul tartott az álom végéig.

Nem tudom visszaadni ezt a beszélgetést, tulajdonképpen csak a két első és a két utolsó mondatra emlékszem, közbülső része egyetlen, nem részletezhető gyötrelem volt.

Arckifejezésedben volt valami, ami arra unszolt, hogy köszönés helyett gyorsan így szóljak: "Másként képzeltél el", Te pedig ezt válaszoltad: "Ha őszinte akarok lenni, azt hittem, fessebb vagy" (valójában még bécsibb kifejezést használtál, ezt azonban elfelejtettem).

Ez volt az első két mondat (ebben az összefüggésben eszembe jut: tudod-e, hogy tökéletesen botfülű vagyok, olyannyira, hogy ez tapasztalatom szerint ilyen mértékben másnál nem fordul elő?), és ezzel alapjában véve eldőlt, mi jöhet még. De most tárgyalások kezdődtek egy újabb találkozásról, Te a lehető legbizonytalanabb kifejezéseket használtad, én szakadatlanul unszoló kérdéseket tettem fel.

Most avatkozott be a kíséretem, az a vélemény alakult ki, hogy azért is jöttem Bécsbe, mert meg akarok látogatni Bécs közelében egy mezőgazdasági szakiskolát, most úgy látszott, mintha éppen szakíthatnék erre időt, nyilvánvalóan irgalomból akartak eltávolítani. Átláttam ezen, mégis velük mentem a pályaudvarra, valószínűleg mert azt reméltem, hogy hatással lesz rád, ha ilyen komolyan el akarok utazni. Valamennyien megérkeztünk a közeli pályaudvarra, itt azonban kiderült, hogy elfelejtettem annak a helységnek a nevét, ahol az iskolának lennie kell. Ott álltunk a nagy menetrendek előtt, ujjak futkároztak szakadatlanul az állomásneveken, kérdezgettek, hogy nem ez vagy az-e az, de egyik se volt.

Eközben kissé megnézhettelek, egyébként teljesen mindegy volt nekem a külsőd, csak a szavad számított. Meglehetősen kevéssé hasonlítottál magadhoz, mindenesetre sokkal sötétebb voltál, és sovány arcú, kerek orcával nem is lehet az ember ilyen kegyetlen. (De vajon kegyetlen volt-e?) Ruhád különös módon ugyanabból az anyagból volt, mint az enyém, nagyon férfias is volt, és tulajdonképpen egyáltalán nem tetszett nekem. De aztán eszembe jutott egy levélbeli kitétel (a vers: dvoje šaty mám a přece slušňe vypadám[7]), és szavad hatalma oly nagy fölöttem, hogy ettől kezdve nagyon tetszett a ruhád.

De aztán elkövetkezett a vég, kíséretem még a menetrendeket böngészte, odébb mentünk és tárgyaltunk. A tárgyalás végső állása körülbelül így festett: másnap vasárnap; Te viszolygatóan érthetetlennek találtad, miként feltételezhetem, hogy vasárnap időt szakíthatsz a számomra. Végül azonban látszólag engedtél, és azt mondtad, hogy negyven percet mégis hajlandó vagy rám szánni. (A beszélgetésben természetesen nem a szavak voltak a legrémesebbek, hanem az alapjuk, az egész tárgyalás céltalansága, ez volt állandó, hallgatólagos érved: "Nem akarok eljönni. Mit segíthet rajtad, ha mégis eljövök?" De hogy mikor lesz számomra ez a negyven szabad perced, azt nem sikerült kiszednem belőled. Nem tudtad; noha látszólag feszülten törted a fejedet, nem tudtál pontos időt mondani. Végül megkérdeztem: "Talán várjak egész nap?" "Igen", válaszoltad, és egy készenlétben álló, rád várakozó társaság felé fordultál. A felelet értelme az volt, hogy egyáltalán nem fogsz jönni, és hogy csak egyetlen engedményt tehetsz nekem: megengedheted, hogy várjak rád. "Nem fogok várni", mondtam halkan, és mivel azt hittem, nem hallottad meg, és mivel mégiscsak ez volt az utolsó adum, utánad kiabáltam ezt kétségbeesetten. De neked mindegy volt, nem törődtél többé ezzel. Valahogy visszabotorkáltam a városba.

De két órával később levelek érkeztek és virágok, jóság és vigasz.

A Te F.-od


Hétfő

[...] A tréfát is értem, de számomra minden lehet fenyegetés is. Ha ezt írod majd nekem: "Tegnap összeszámoltam leveledben az » és« -eket, ennyi és ennyi volt a számuk; hogyan merészelsz » és« -eket írni nekem és éppen ennyit meg ennyit" - akkor én, ha komoly maradsz, talán arra a meggyőződésre jutok, hogy megsértettelek ezzel, és meglehetősen boldogtalan leszek. Elvégre ez talán valóban sérelmes lehet, nehéz ennek utánanyomozni.

Azt sem szabad elfelejtened, hogy bár önmagában véve könnyű megkülönböztetni egymástól a tréfát és a komolyságot, de a jelentős emberek esetében, akiknek élete önmaguktól függ, ez mégsem könnyű dolog, mégiscsak oly nagy a kockázat, mikroszkópszemre teszünk szert, és akinek ilyen szeme van, az már egyáltalán nem ismeri ki magát. Ilyen tekintetben nyilván még erős korszakomban sem voltam erős. Például az első elemiben. Reggelente iskolába a szakácsnőnk kísért, egy kicsiny, aszott, sovány, hegyes orrú, beesett arcú, sárgás, de határozott, energikus és fölényes nőszemély. Abban a házban laktunk, mely a kis Ringet elválasztja a nagy Ringtől. Először tehát a Ringen kellett átmennünk, aztán végig a Teingassén, aztán valamiféle kapuboltozaton keresztül a Fleischmarktgassén le a Fleischmarktig. És ugyanaz ismétlődött meg minden reggel egy éven át. Amikor kiléptünk a házból, azt mondta a szakácsnő, hogy elmeséli a tanítónak, milyen neveletlen voltam odahaza. Mármost valószínűleg nem is voltam nagyon neveletlen, de dacos voltam, semmirekellő, szomorú, komisz, és ebből feltehetően mindig össze lehetett volna állítani a tanító számára valami nyalánkságot. Ezt tudtam, így tehát nem vettem félvállról a szakácsnő fenyegetését. Az elején mégis azt hittem, hogy az út az iskoláig iszonytatóan hosszú, hogy még sok minden közbejöhet (az ilyen látszólagos gyermeki könnyelműségből bontakozik ki lassan, minthogy az utak nem iszonytatóan hosszúak, az a bizonyos félénkség és halálszemszerű komolyság), ezenkívül, legalábbis még az Altstädter Ringen, nagyon is kételkedtem abban, hogy vajon a szakácsnő, aki tiszteletben álló személy ugyan, de mégiscsak a házhoz tartozik, egyáltalán szólni mer-e a tanító világtiszteletben álló személyével. Talán mondtam is valami ilyesmit, mire a szakácsnő rendszerint kurtán azt válaszolta keskeny, könyörtelen szájával, hogy nem kell elhinnem, de azért ő beszélni fog. Körülbelül a Fleischmarktgasse bejáratának tájékán - ennek számomra még egy történelmi jelentősége van (melyik tájékon éltél gyerekkorodban?) - a fenyegetés okozta félelem túlsúlyra jutott. Mármost az iskola önmagában véve is maga volt a rémület, és ezt akarta a szakácsnő nekem még inkább megnehezíteni. Kérlelni kezdtem, ő a fejét rázta, minél inkább kértem, annál becsesebbnek láttam azt, amiért folyamodom, annál nagyobbnak láttam a veszélyt, megálltam, és a bocsánatát kértem, ő tovavonszolt, megfenyegettem, hogy a szüleim bosszút állnak majd, nevetett, itt mindenható volt, megkapaszkodtam az üzletek ajtajában, a sarokkövekben, nem akartam továbbmenni, míg meg nem bocsát, szoknyájánál fogva rántottam vissza (neki se volt könnyű dolga), de továbbhurcolt, és biztosított róla, hogy még ezt is elmondja a tanítónak, késő lett, a Jakab-templom harangja nyolcat ütött, hallani lehetett az iskolai csengőt, más gyerekek futásnak eredtek, leginkább mindig attól féltem, hogy elkések, most már nekünk is futnunk kellett, és egyre csak ez járt a fejemben: "Megmondja? Nem mondja meg?" - nos, nem mondta meg soha, de mindig lehetősége volt erre, sőt látszólag növekvő lehetősége (tegnap nem mondtam meg, de ma egészen biztosan megmondom), és ettől sohasem tekintett el. És olykor - gondold meg, Milena - toporzékolt is az utcán miattam dühében, és egy szénkereskedőnő is ott volt néha valahol, és nézett. Milena, micsoda bolondságok ezek, és hogyan tartozhatok hozzád mindezekkel a szakácsnőkkel és fenyegetésekkel és ezzel az iszonyatos porral, amelyet harmincnyolc év kavart fel, és amely a tüdőmben rakódik le.

De mindezt egyáltalán nem akartam elmondani, vagy legalábbis másképp, későre jár, abba kell hagynom, hogy aludni menjek, és nem fogok tudni aludni, mert abbahagytam a neked szóló írást. Ha egyszer tudni akarod, milyen volt korábban a sorsom, Prágából elküldöm majd azt az óriás levelet, amelyet mintegy fél évvel ezelőtt az apámnak írtam, de még nem adtam át.

És leveledre holnap válaszolok, vagy ha este már késő lesz, akkor csak holnapután. Néhány nappal tovább maradok, mert lemondtam arról, hogy meglátogassam szüleimet Franzensbadban, habár tulajdonképpen az egyszerű erkélyen fekvés nem nevezhető lemondásnak.

És még egyszer köszönöm a leveledet.

F.

[...]


Szerda

Egyszerre két levél érkezett délben; nem olvasásra vannak itt, hanem arra, hogy kiteregessem, belerejtsem arcomat, és eszemet veszítsem. Most azonban kiderül, hogy jó, ha már csaknem elveszett, mert akkor a maradékot még viszonylag könnyen összetartja az ember. És ezért ezt mondja az én harmincnyolc zsidó évem a Maga huszonnégy keresztény évének láttán:

Hogyan történne ez? És hol maradnak a világ törvényei és az ég egész rendőrsége? Te harmincnyolc éves vagy és olyan fáradt, amilyenné valószínűleg egyáltalán nem tehet az öregség. Vagy pontosabban: egyáltalán nem fáradt vagy, hanem nyugtalan, félsz akár csak egyetlen lépést is tenni ezen a térdre borulásoktól hemzsegő földön, ezért tulajdonképpen mindig mindkét lábad egyszerre van a levegőben, nem fáradt vagy, hanem csak félsz az iszonytató fáradtságtól, amely ezt az iszonytató nyugtalanságot követi majd, és (hiszen mégiscsak zsidó vagy, és tudod, mi a félelem) amely, mondjuk, hülye szemmeresztésként képzelhető el, legjobb esetben a Karlsplatz mögötti tébolyda kertjében.

Nos, ez volna tehát a te helyzeted. Részt vettél néhány ütközetben, eközben boldogtalanná tettél barátot és ellenséget (sőt mi több, csak barátaid voltak, kedves, jó emberek, ellenséged nem volt), eközben megrokkantál, azok közé tartozol, akik reszketni kezdenek, ha játék pisztolyt látnak, és most, most hirtelen úgy tetszik neked, mintha behívtak volna a nagy, világmegváltó harcba. Ez mégiscsak nagyon különös volna, nem?

Gondolj arra is, hogy életednek talán legjobb időszaka, amelyről tulajdonképpen még senkinek sem beszéltél igazán, mintegy két évvel ezelőtt az a nyolc falusi hónap volt, amikor azt hitted, hogy mindenkivel szakítottál, csak arra szorítkoztál, amit kétségbevonhatatlannak tartottál önmagadban, szabad voltál, levelek nélkül, a Berlinnel fenntartott ötéves postai kapcsolat nélkül, betegséged oltalmában, és ráadásul változnod sem kellett sokat, csak lényed régi, szűk kontúrjait húztad még szorosabbra (hiszen az arcod, szürke hajad alatt, alig változott hatéves korod óta).

Hogy nem ez a vég, azt sajnos megtudtad az utolsó másfél évben, alig süllyedhettél mélyebbre ebben az irányban (eltekintek a tavalyi ősztől, amikor becsületesen harcoltam a házasságért), mélyebbre nem ránthattál magaddal egy másik embert, egy jó, kedves, önzetlenségben feloldódó lányt, mélyebbre nem ránthattad volna egy minden tekintetben, a mélység irányában is kilátástalan úton.

Nos jó, és most Milena hív téged olyan hangon, mely egyforma erővel hatol értelmedbe és szívedbe. Természetesen Milena nem ismer téged, néhány történet és levél elvakította; olyan, mint a tenger, erős, mint a roppant víztömegű tenger, és mégis teljes erejével beleveti magát a félreértésbe, ha a halott és főként, távoli hold így akarja. Nem ismer téged, de talán gyanítja az igazságot, amikor azt akarja, hogy menj. Hiszen biztos lehetsz benne, hogy valódi jelenléted nem fogja többé elvakítani. Csak nem azért nem akarsz odamenni, törékeny lélek, mert éppen ettől félsz?

De ha elismered: száz más belső okod van rá, hogy ne menj oda (valóban van) és ezenkívül még egy külső okod is, nevezetesen hogy nem leszel képes Milena férjével beszélni vagy akár csak látni is őt, és hogy épp ilyen kevéssé leszel képes Milenával beszélni és látni őt, ha férje nincs ott - mindezt elismerve még két dolgot kell megfontolnod:

Először is Milena, ha azt mondod, hogy odamész, talán már egyáltalán nem akarja majd, hogy odamenj, nem ingatagságból, hanem természetes fáradtsága folytán, szívesen és megkönnyebbülten hagyja, hogy oda utazz, ahova akarsz.

Másodszor is, mondjuk, valóban elutazom Bécsbe! Milena csak arra gondol, hogy kinyílik az ajtó. Ez valóban ki fog nyílni, de azután? Azután egy hosszú, sovány ember áll majd ott, barátságosan mosolyog (állandóan így fog tenni, egy öreg nagynénjétől örökölte ezt, az is állandóan mosolygott, de egyikük sem szándékosan tesz így, hanem csak zavarában), és azután leül arra a helyre, amelyet mutatnak neki. Ezzel tulajdonképpen véget is ér az ünnepélyesség, mert beszélni alig fog, ehhez hiányzik belőle az életerő (itteni új asztaltársam azt mondta tegnap, tekintettel a néma ember vegetariánus étrendjére: "úgy hiszem, a szellemi munka számára feltétlenül kívánatos a húsétel"), még csak boldog sem lesz, ehhez is hiányzik belőle az életerő.

Nos, látja, Milena, nyíltan beszélek. Maga azonban okos, Maga egész idő alatt tudatában van annak, hogy noha az igazságot (a teljes, feltétlen és hajszálpontos igazságot) mondom, de túl nyíltan teszem ezt. Hiszen e bejelentés nélkül is beállíthattam, és Magát egy csapásra elbűvölhettem volna. További bizonyíték az igazságom, a gyöngeségem mellett, hogy nem ezt tettem.

Még két hétig maradok, főként azért, mert szégyellem magam, és mert félek ilyen gyógyeredménnyel visszatérni. Odahaza, és ami különösen bosszantó, intézetemben majdnemhogy gyógyulást várnak ettől az üdülésemtől. Kínos kérdezősködések: mennyit híztál már megint? És eközben fogyok. Ne spórolj! (Támadás a fukarságom ellen!) És fizetem a panziót; de nem tudok enni. És efféle mókák.

Még annyi a mondandóm, de akkor nem menne el a levél. Igaz, még el akartam mondani: ha a két hét elteltével még mindig olyan szilárdan akarja, mint pénteken akarta, hogy odamenjek, akkor megyek.

A Maga F.-a

[...]


Szerda

[...] Végre egyedül vagyok, a mérnök Bozenben marad, visszautazom. Egyáltalán nem okozott olyan nagy szenvedést, hogy a mérnök és a tájak kettőnk közé nyomakodtak, mert még én sem voltam magamnál. Tegnap fél egyig írással és aztán még inkább töprengéssel, veled töltöttem az estét, aztán hat óráig alig pár pillanatot aludtam, csak feküdtem az ágyban, aztán kirántottam onnan magam, ahogy egy idegen ember ránt ki egy idegen embert az ágyból, és ez jó volt, mert különben az egész napot vigasztalan ábrándozásra és írásra tékozoltam volna Meranban. Nem sokat számít, hogy tulajdonképpen alig vált tudatossá bennem ez a kirándulás, és hogy emlékezetemben csak úgy marad majd meg, mint egy nem túl világos álom. Így telt az éjszaka, mert Te leveleddel (pillantásod átható, de ez nem jelentene sokat, hiszen az utcán sürög-forog a nép, és magához vonzza a pillantást, de benned megvan e pillantás bátorsága és főként az erő, hogy túlláss ezen a pillantáson; ez a túllátás a fődolog, és ehhez értesz) ismét felébresztetted az összes régi ördögöt, akik egyik szemükkel alszanak, a másikkal kilesik az alkalmat, ami rémítő ugyan, az embert kiveri a félelemtől a veríték (esküszöm neked: semmi mástól, csak tőlük, a felfoghatatlan hatalmaktól), de ez jó, egészséges, az ember megszemléli őket, és tudja, hogy itt vannak. Mégsem értelmezed teljesen jól az én "El kell utaznod Bécsből"-ömet. Nem könnyelműen írtam le, a kézzelfogható tehertől sem félek (nem keresek sokat, de jól megvolnánk belőle ketten, azt hiszem, természetesen ha nem szól közbe a betegség), továbbá gondolkodó- és kifejezőerőmben őszinte vagyok (korábban is az voltam, de persze először Te láttad ezt meg valódi, segítő pillantásoddal). Amitől félek, mégpedig tágra nyitott szemmel félek, értelmetlenül belesüppedve a félelembe (ha úgy tudnék aludni, ahogy a félelembe süppedek, akkor már nem élnék), az csak ez az ellenem irányuló belső összeesküvés (amelyet jobban megértesz majd apámnak írott levelemből, persze abból sem egészen, mert azt a levelet nagyon is a céljának megfelelően szerkesztettem meg), amely azon alapul, hogy én, aki a nagy sakkjátékban még csak egy paraszt parasztja sem vagyok, távol állok ettől is, most a játékszabályok ellenére és minden játékot összezavarva, még a királynő helyét is el akarom foglalni - én, a paraszt parasztja, tehát egy olyan figura, aki nem is létezik, nem is vesz részt a játékban - és aztán talán még a király helyét is, sőt akár az egész táblát, és hogy ennek, ha valóban akarnám, más, embertelenebb módon kellene megtörténnie.

Ezért neked tett javaslatomnak számomra sokkal nagyobb a jelentősége, mint számodra. Ez az, mi ebben a pillanatban kétségbevonhatatlan, nyavalyáktól mentes, feltétlenül boldogságot hozó.

Így volt tegnap, ma például azt mondanám, hogy biztos elmegyek Bécsbe, mivel azonban máma ma van, holnap pedig holnap, még megőrzöm szabadságomat. Meglepni semmiképp sem foglak, és csütörtök után sem megyek. Ha Bécsbe megyek, csőpostán értesítlek (senkit sem bírnék látni rajtad kívül, ezt tudom), kedd előtt biztosan nem. A Südbahnhofra érkeznék, még nem tudom, honnan utazom tovább, tehát a Südbahnhofnál laknék; kár, hogy nem tudom, hol adod a südbahnhofi óráidat, hiszen akkor öt óra tájban ott várhatnék. (Ezt a mondatot minden bizonnyal olvastam már egy mesében, valahol ennek a másik mondatnak a közelében: Még most is élnek, ha meg nem haltak.) Ma láttam egy Bécs-térképet, érthetetlennek találtam egy pillanatra, hogy miért építettek fel egy ekkora várost, amikor neked csak egyetlen szobára van szükséged.

F.

[...]


Péntek este

Ma reggel butaságot írtam, most befut két csordultig kedves leveled. Szóban válaszolok rájuk, kedden, ha váratlan belső vagy külső esemény nem jön közbe, Bécsben leszek. Nagyon értelmes volna, ha (azt hiszem, kedd ünnep, talán zárva lesz a postahivatal, ahová Bécsből táviratoznék, vagy csőpostát küldenék neked) már ma megmondanám, hol akarlak várni, de megfulladnék addig, ha ma, most megneveznék egy helyet, és három napon és három éjszakán át látnám, milyen üres ez a hely, várva, hogy kedden, egy meghatározott órában felkeresem. Létezhet-e egyáltalán a világon, Milena, annyi türelem, amennyi énhozzám szükséges? Felelj erre kedden.

F.


[Zárt levelezőlap. Postai bélyegző: Bécs, 20. VI. 29.] Kedd, 10 óra

Ez a levél nyilván nem érkezik meg tizenkét óráig, pontosabban egészen biztosan nem érkezik meg, már tíz óra. Akkor hát csak holnap, ülök egy kávéházban a Südbahnhofnál (miféle kakaó ez, miféle sütemény, ezen élsz?), de még nem vagyok teljesen itt, két éjszaka nem aludtam, és vajon a harmadikon fogok-e aludni a Hotel Rivában, a Südbahnhofnál, ahol lakom, egy garázs mellett? Nem jut jobb az eszembe: szerdán tíz órától kezdve várlak a szálloda előtt. Kérlek, Milena, ne lepj meg azzal, hogy oldalról vagy hátulról közeledsz hozzám, én sem teszem ezt. - Ma valószínűleg a látnivalókat tekintem meg: az L. utcát, a postahivatalt, a körutat a Südbahnhoftól az L. utcáig, a szénkereskedőnőt stb., lehetőleg láthatatlanul.

Tiéd


[Prága] Vasárnap

Ma, Milena, Milena, Milena - nem tudok mást írni. Mégis. Ma tehát, Milena, csak sietősen; fáradtan és jelenlét híján (ez utóbbi persze holnapra is érvényes). Hogyan is ne lennék fáradt, negyedévi szabadságot ígérnek egy beteg embernek, és négy napot adnak neki és keddből és vasárnapból csak egy darabot, és az estéket és reggeleket is lecsippentették. Nincs igazam, hogy nem gyógyultam meg teljesen? Nincs igazam? Milena! (Bal füledbe mondom, míg Te a szegényes ágyon fekszel jó forrásból fakadó mély álomban, és lassan, anélkül, hogy tudnád, jobbról balra fordulsz, a szájam felé.)

Az utazás? Eleinte egészen egyszerű volt, a peronon nem lehetett újságot kapni. Ez ok volt arra; hogy kiszaladjak, már nem voltál ott, nagyon helyes. Aztán ismét beszálltam, a vonat elindult, elkezdtem olvasni az újságot, még minden rendben volt, kis idő múlva abbahagytam az olvasást, akkor azonban hirtelen már nem voltál ott, vagy inkább ott voltál, ezt éreztem mindabban, ami vagyok, de a létezésnek ez a módja mégiscsak nagyon más volt, mint a négy napon, és ezt előbb meg kellett szoknom. Ismét olvasni kezdtem, de Bahr naplója a Grein menti Kreuzen-fürdő leírásával kezdődött. Abbahagytam az olvasást, de amikor kinéztem, egy vonat haladt el mellettünk, és a vagonon ez állt: Grein. Pillantásomat visszairányítottam a fülkébe. Egy úr velem szemben a Národní Listy múlt vasárnapi számát olvasta, Ružena Jesenska egy tárcáját látom ott, kölcsönkérem, hasztalanul belefogok, leteszem, és azzal az arcoddal ülök ott, amelyet a pályaudvaron láttam a búcsúzáskor. Természeti jelenés volt az ott a peronon, amilyet még sohasem láttam: napsugár, amelyet nem felhő, hanem önmaga homályosít el.

Mit mondjak még? Torkom nem engedelmeskedik, kezem nem engedelmeskedik.

Tiéd

[...]


Hétfő délelőtt

Reggel megkaptam a pénteki levelet, később a péntek éjszakait. Az első olyan szomorú, szomorú pályaudvari történet, nem annyira a tartalma miatt, hanem mert elavult, mindez elmúlt már, a közös erdő, a közös külváros, a közös utazás. Igaz, nem múlik el ez a nyílegyenes, közös utazás, felfelé a közös utcákon, vissza a fasoron át az esti napfényben, nem múlik el, és mégis ostoba tréfa azt mondani, hogy nem múlik el. Itt akták hevernek köröttem, néhány levél, amelyet most olvastam, tisztelgések az igazgatónál (nem bocsátanak el) és még itt meg amott, és mindehhez egy kis csengettyű szól a fülemben: "ő már nincs melletted", igaz ugyan, hogy még egy másik hatalmas harang is szól valahol az égben, és ezt harangozza: "sohasem fog elhagyni", de a kis harang éppen a fülemben szól. És azután ismét itt az éjszakai levél, érthetetlen, miként olvasható el, érthetetlen, miként tud eléggé kitágulni és összehúzódni a mellkas, hogy magába fogadja ezt a levegőt, érthetetlen, miként élhet tőled távol az ember.

És mégis, nem panaszkodom, mindez nem panasz, és a szavadat adtad.

Most következik az utazás története, és aztán nem mondhatod, hogy nem vagy angyal: régtől tudom, hogy osztrák vízumom valójában (és valótlanságában) már két hónapja lejárt, de Meranban azt mondták nekem, hogy átutazáshoz egyáltalán nem szükséges a vízum, és valóban nem akadékoskodtak, amikor beutaztam Ausztriába. Ezért Bécsben is teljesen megfeledkeztem erről. A gmündi útlevél-ellenőrzéskor azonban a hivatalnok - egy fiatal, szigorú férfi - rögtön felfigyelt a hibára. Útlevelemet félretette, mindenki továbbmehetett a vámvizsgálatra, én nem, ez már önmagában is elég rossz volt (mindig megzavarnak, hiszen ez csak az első nap, még nem vagyok kötelezhető arra, hogy hivatalnoki locsogást hallgassak, és mindig jönnek, és el akarnak űzni tőled, vagyis téged tőlem, de ez nem fog sikerülni, Milena, nem igaz, senkinek, soha). Ez történt tehát, de ekkor már munkálkodni kezdtél. Jön egy határőr - barátságos, nyílt, osztrák, részvevő, szívélyes -, és lépcsőkön és folyosókon át a határfelügyelőségre vezet. Ott áll már hasonló útlevélhiba miatt egy romániai zsidó asszony, figyelemre méltó módon ő is a Te nyájas követed, Te zsidók angyala. P. nagy felügyelő és kis segédhivatalnoka, mindketten sárgák, soványak, mogorvák, legalábbis most, átveszik az útlevelet. A felügyelő rögtön végez: "Vissza magával Bécsbe és szerezze meg a rendőrségen a vízumot!" Nem bírok mást mondani, csak többször egymás után: "Ez számomra rettenetes." A felügyelő, szintén több ízben, ezt válaszolja gúnyosan és gonoszul: "Maga csak hiszi ezt." "Nem lehet táviratilag megkapni a vízumot?" "Nem." "És ha minden költséget vállalok?" "Nem." "Nem találhatok itt felsőbbfokú hatóságot?" "Nem." Az asszony, aki látja szenvedésemet, és nagyszerűen nyugodt, megkéri a felügyelőt, hogy legalább engem engedjen utamra. Túl gyönge eszköz ez, Milena! Így nem viszel át. Ismét vissza kell mennem a hosszú úton az útlevél-ellenőrzésig, és el kell hoznom a poggyászomat, a mai elutazásnak tehát végérvényesen befellegzett. És most ülünk együtt a határfelügyelőségi szobában, a rendőr is csak kevés vigasszal szolgál, csak azzal, hogy a vasúti jegy érvényessége meghosszabbítható stb., a felügyelő kimondta a végső szót, és visszavonult magánirodájába, csak a kis segédhivatalnoka van még a helyén. Számolok: a következő bécsi vonat este tízkor indul, fél háromkor érkezik Bécsbe. Még viselem a Riva-féreg marásait, milyen lesz a Franz Josefs-Bahnhof környéki szobám? De hiszen egyáltalán nem kapok szobát, nos, akkor (igen, fél háromkor) az L. utcába megyek, és szállást kérek ott (igen, reggel ötkor). De akárhogyan lesz is, mindenesetre hétfőn délelőtt meg kell szereznem a vízumot (de vajon rögtön megkapom-e, és nem kell-e várnom rá keddig?), és aztán hozzád megyek, megleplek az ajtóban, amelyet kinyitsz. Jóságos ég. A gondolkodás szünetet tart itt, de aztán tovább megy: de milyen állapotban leszek az után az éjszaka és utazás után, és este rögtön tovább kell utaznom megint, hogyan érkezem meg tizenhat órás vonatozás után Prágába, és mit szól majd az igazgató, akit most ismét meg kell kérnem táviratilag, hogy hosszabbítsa meg a szabadságomat? Mindezt bizonyára nem akarod, de mit is akarsz tulajdonképpen? Hiszen nem megy másképp. Eszembe jut, hogy az egyetlen könnyebbség az volna, ha Gmündben éjszakáznék, és csak reggel utaznék Bécsbe, és már egészen fáradtan megkérdem a csöndes segédhivatalnokot, hogy van-e reggel vonat Bécsbe. Fél hatkor érkezik, és délelőtt tizenegykor érkezik oda. Nos hát, akkor azzal utazom, és a román nő úgyszintén. Itt azonban hirtelen fordulat áll be a beszélgetésben, nem tudom, miképpen, mindenesetre felvillan, hogy a kis segédhivatalnok segíteni akar nekünk. Ha Gmündben éjszakázunk, akkor reggel, amikor egyedül tartózkodik a hivatalban, titokban felenged bennünket a prágai személyvonatra, és akkor délután négykor Prágában leszünk. A felügyelőnek azt kell mondanunk, hogy Bécsbe utazunk a reggeli vonattal. Csodálatos! Mindenesetre csak viszonylag csodálatos, mert Prágába mégiscsak táviratoznom kell. De mégis. Jön a felügyelő, eljátszunk egy kis komédiát a reggeli bécsi vonatról, azután a segédhivatalnok elküld bennünket, este keressük fel titokban a továbbiak megbeszélésére. Vakságomban azt gondolom, Te intézkedsz így, holott valójában az ellenőrök utolsó támadása ez. Lassan elindulunk tehát a pályaudvarról, az asszony meg én (a gyorsvonat, amellyel tovább kellett volna utaznunk, még bent áll, hiszen sokáig tart a csomagellenőrzés). Meddig tart az út a városba? Egy óráig. Még ez is. De kiderül, hogy a pályaudvar mellett is van két szálloda, az egyikben megszállunk. Az egyik sínpár a szállodák közelében vezet, ezen át kell még mennünk, de éppen jön egy tehervonat, gyorsan át akarok menni még előtte, de az asszony visszatart, a tehervonat pedig éppen előttünk áll meg, várnunk kell. Kis ráadás a szerencsétlenséghez, gondoljuk. De a fordulatot éppen ez a várakozás hozza meg, amely nélkül vasárnap nem érkezhettem volna Prágába. Olyan ez, mintha most végigjártad volna az ég összes kapuit, ahogy a Westbahnhof melletti szállodákat jártad végig, hogy könyörögj értem, mert már fut is utánunk lélekszakadva rendőröd a pályaudvarról a jókora úton, és kiabálja: "Gyorsan vissza, a felügyelő átengedi magukat!" Lehetséges ez? Összeszorítja torkunkat az ilyen pillanat. Tízszer kell megkérnünk a rendőrt, amíg pénzt fogad el tőlünk. De most aztán futás vissza, elhozzuk poggyászunkat a felügyelőségről, azzal futunk vissza az útlevél-ellenőrzéshez, aztán a vámvizsgálathoz. De most már mindent rendbe hoztál, nem tudok továbbmenni a poggyászommal, máris mellettem áll véletlenül egy hordár, az útlevél-ellenőrzésnél tolongásba kerülök, a rendőr szabad utat biztosít nekem, a vámvizsgálatnál tudtomon kívül elvesztem arany inggombokkal teli szelencémet, egy hivatalnok megtalálja, és átnyújtja nekem. A vonatban vagyunk, és már indulunk is, végre letörölhetem arcomról és mellemről az izzadságot. Maradj mindig mellettem!

F.


Hétfő

Természetesen le kellene feküdnöm, éjszaka egy óra van, már este írtam volna neked, de itt volt Max, akinek nagyon örültem, és akihez eddig csak azért nem mentem el, mert a lány és a miatta érzett aggodalom meggátolt ebben. Fél kilencig a lánnyal voltam, kilencre Max jelentette be magát, aztán fél egyig járkáltunk. Képzeld el, amit a leveleimben hitem szerint vakító világossággal közöltem vele, hogy Te, Te, Te - ismét félbeszakad egy kissé az írás -, hogy Te vagy az, akiről beszélek - nem jött rá, csak most tudta meg a nevet (persze nem írtam nyers egyszerűséggel, mert az asszony bármikor elolvashatta a leveleket).

A lány: ma jobb volt, de nagy árat fizettem érte: megengedtem, hogy írjon neked. Nagyon sajnálom. Miattad érzett félelmem jele a távirat, amelyet ma küldtem számodra a postahivatalba ("Lány ír neked válaszolj barátságosan és" - itt tulajdonképpen közbe akartam iktatni a "nagyon" szót - "szigorúan, és ne hagyj el"). Egészében ma nyugodtabban zajlott le a találkozás, erőt vettem magamon, és békésen meséltem neki Meranról, a hangulat nem volt annyira fenyegető. De amikor ismét a fődologra terelődött a szó - hosszú percekig remegett mellettem egész testében a lány a Karlsplatzon -, csak azt mondhattam, hogy melletted mindenki más, még ha önmagában véve nem változik is, eltűnik, és semmivé válik. Feltette az utolsó kérdést, amellyel szemben mindig védtelen vagyok, nevezetesen: "Nem tudok elmenni, de ha elküldesz, akkor elmegyek. Elküldesz?" (A gőgtől eltekintve is van valami mélyen undorító abban, hogy ezt elmesélem, de elmesélem miattad való félelmemben. Mit nem tennék meg miattad való félelmemben.[8] Nézd csak, milyen figyelemre méltó újfajta félelem ez.) Ezt válaszoltam: "Igen." Mire ő: "Mégsem tudok elmenni." És most mesélni kezdett, erejét meghaladó bőbeszédűséggel, a kedves jó lélek, hogy mindezt nem érti, hogy Te szereted a férjedet, és titokban beszélsz velem, stb. Az igazat megvallva gonosz szavak is elhangzottak rólad, amelyekért meg akartam és meg is kellett volna ütnöm, de nem kellett-e hagynom, hogy kipanaszkodja magát, legalább ennyit? Megemlítette, hogy írni akar neked, én pedig iránta érzett aggodalmamban és irántad való végtelen bizalmamban megengedtem neki, megengedtem, noha tudtam, hogy ez néhány éjszakámba kerül majd. Éppen az nyugtalanít, hogy engedélyem megnyugtatta őt. Légy barátságos és szigorú, de inkább szigorú, mint barátságos, de mit beszélek, hát nem tudom, hogy Te minden lehetséges válasz közül a leghelyesebbet válaszolod majd? És vajon nem téged aláz-e meg mélyen az a félelmem, hogy szorultságában esetleg valami alattomosságot ír, és ezzel ellenem befolyásolhat téged? Ez lealázó, de mit tegyek, ha szívem helyett ez a félelem dobog a testemben? Mégsem kellett volna megengednem. Nos, holnap viszontlátom, ünnep van (Husz), annyira kért, hogy menjek vele egy délutáni kirándulásra, a hét hátralévő részében, mondta, nem kell mennem. Talán le tudom még beszélni a levélről, ha nem küldte el. De hátha, mondtam aztán magamban, valóban csak magyarázatot akar, szavad talán, éppen barátságos szigorával, megnyugtatja őt - sőt talán - így csapong most valamennyi gondolatmenetem - leveled előtt térdre bukik.

Franz

Még egy ok, amiért megengedtem, hogy írjon: látni akarta hozzám írott leveleidet. De nem tudom őket megmutatni.


Kedd reggel

Egy kis szerencsétlenség: távirat érkezett Párizsból, holnap este érkezik egy öreg nagybátyám, akit egyébként alapjában véve nagyon szeretek, és aki Madridban él, s már sok éve nem volt itt. Azért szerencsétlenség ez, mert időt vesz el tőlem, és nekem minden időre és ezerszer többre, mint minden időre, és ha lehetne, minden létező időre szükségem van a számodra, hogy rád gondoljak, hogy benned lélegezzek. A lakásom is nyugtalan lesz itt, az estéim is nyugtalanok lesznek, másutt szeretnék lenni. Sok mindent másképp szeretnék, és a hivatalt egyáltalán nem szeretném, de aztán ismét azt gondolom, megérdemelném, hogy arcul üssenek, ha olyan kívánságoknak adok hangot, amelyek túlmutatnak e jelenen, e jelenen, amely a tied.

Valahogy nem tudok neked másról írni, mint ami csak ránk, a világ tolongásában csak ránk tartozik. Minden idegen - idegen. Igazságtalanság! Igazságtalanság! De szám gőgicsél, és fejem az öledben fekszik.

Valami keserűség maradt meg Bécsből, mondhatom? Fent az erdőben, azt hiszem, a második napon ilyesmit mondtál: "Nem tarthat sokáig a harc az előszobával." És most az utolsó előtti merani levélben a betegségről írtál. Hogyan találhatnék kiutat e két dolog között. Ezt nem féltékenységből mondom, Milena, nem vagyok féltékeny. Vagy a világ olyan parányi, vagy mi olyan óriásiak, mindenesetre teljesen kitöltjük. Kire legyek féltékeny?


Kedd este

Látod, Milena, most magam küldöm el neked a levelet, és azt sem tudom, mi van benne. Így történt: megígértem neki, hogy ma délután fél négykor a háza előtt leszek. Úgy volt, hogy kirándulunk a gőzössel; csakhogy tegnap nagyon későn kerültem ágyba, és alig aludtam, ezért kora reggel csőpostán megírtam neki: délután aludnom kell, és csak hat órakor érkezem. Nyugtalanságomban, melyet az összes levél- és távirat-biztosítás sem csillapított le, hozzáfűztem: "A bécsi levelet ne küldd el, amíg nem beszéltünk róla." Csakhogy már kora reggel megírta, félig öntudatlanul, a levelet - és rögtön be is dobta. Mihelyt megkapja csőpostalevelemet, szegényke rettegve a főpostára szalad, még valahol elcsípi a levelet, odaadja a hivatalnoknak boldogságában egész pénzét, csak aztán ijeszti meg a nagy összeg, és este elhozza nekem a levelet. Most mit tegyek? Hiszen a gyors és teljes, boldog megoldásba vetett reményem a levélen és válaszod hatásán alapul, elismerem, hogy értelmetlen remény ez, de az egyetlen. Mármost ha kinyitom, és előbb elolvasom, akkor először is megbántom őt, másodszor is biztos vagyok benne, hogy azután már lehetetlen lesz továbbküldenem. Így hát zártan adom a kezedbe, teljes egészében, ahogy magamat is már e kezekre bíztam.

Egy kissé borús az idő Prágában, még nem érkezett levél, a szív kicsit nehéz, teljességgel lehetetlen ugyan, hogy már itt lehessen a levél, de magyarázd meg ezt a szívnek.

F.


Kedden még később

Alig dobtam be a levelet, eszembe jutott: hogyan kívánhattam tőled ilyesmit? Eltekintve attól, hogy itt mégiscsak nekem kell megtennem a helyes és szükséges lépéseket, valószínűleg lehetetlenség a számodra, hogy ilyen válaszlevelet írj egy idegen embernek, rábízva magad. Nos, Milena, akkor bocsásd meg a leveleket és táviratokat, írd mindezt a tőled való búcsú folytán meggyengült értelmem számlájára; nem számít, ha nem válaszolsz neki, majd csak adódik más megoldás. Ne aggódj emiatt. Olyan fáradt vagyok ezektől a sétáktól, ma a vyšehradi hegyoldalon voltam, ez az ok. Holnap a nagybácsi is jön, keveset leszek egyedül.

De hogy valami jobbról is beszéljek: tudod-e egyáltalán, mikor voltál Bécsben a legszebben, szinte már észrevehetően szépen felöltözve? Erről ugyanis nincs vita: vasárnap.

[...]


Csütörtök délelőtt

Végre a leveled. Sietősen csak pár szót a fődologról, még ha a sietség talán helytelen dolgokat is kever bele, amelyeket később megbánok majd: olyan eset ez, amilyenhez hasonlót hármunk kölcsönös viszonylatait tekintve nem ismerek, ezért aztán nem szabad összezavarni más esetekből leszűrt tapasztalatokkal (hullák - kínlódás hármasban, kettesben - valamiképpen eltűnni). Nem vagyok a barátja, egyetlen barátot sem árultam el, de csupán az ismerőse sem vagyok, hanem nagyon szorosan kötődöm hozzá, némely tekintetben talán szorosabban, mintha a barátja volnék. Te szintén nem árultad el őt, hiszen szereted, bármit mondasz is, és ha egyesülünk (köszönöm nektek, ti vállak!), ez más szinten történik, nem az ő tartományában. Ebből az következik, hogy ez az ügy valóban nemcsak a mi titokban tartandó ügyünk, nem is csak kín, félelem, gyötrelem, gond - leveled nagyon felriasztott viszonylagos nyugalmamból, amelyet még együttlétünkből hoztam ide, és amely most talán ismét a merani zűrzavarba vész, a merani állapotok visszatérését persze erőteljes akadályok nehezítik itt -, hanem ez három ember nyílt, nyíltságában tiszta ügye, még ha egy kis ideig hallgatni akarsz is. Éri szintén nagyon ellenzem a lehetőségek végiggondolását - ellenzem, mert az enyém vagy, ha egyedül volnék, semmi se tarthatna vissza, hogy végiggondoljam a dolgokat -, ha már a jelenben a jövő csataterévé válunk, akkor hogyan hordozza a széttúrt talaj a jövő házát?

Most már semmit sem tudok, harmadik napja a hivatalban vagyok, és még egyetlen sort sem írtam, talán most menni fog. Egyébként, miközben ezt a levelet írtam, Max meglátogatott, hallgatása magától értetődik; a húgomon, szüleimen, a lányon és rajta kívül mindenki azt hiszi, Linzen át jöttem.

F.

Küldhetek pénzt neked? Mondjuk, L. közvetítésével, akinek azt mondom, hogy Bécsben kölcsönöztél nekem pénzt, és aki szerkesztőségi tiszteletdíjaddal együtt adná fel neked?[9]

[...]


Hétfő

Ez legalább két szörnyű nap volt. De most látom, hogy teljesen ártatlan vagy benne, valami gonosz ördög csütörtöktől visszatartotta a leveleidet. Pénteken csak a táviratodat kaptam meg, szombaton semmit, vasárnap semmit, ma négy levelet, csütörtökről, péntekről, szombatról. Túl fáradt vagyok, hogy igazából írni tudjak, túl fáradt, hogy rögtön kitaláljam, a négy levélből, a kétségbeesésnek, a szenvedésnek, a szeretetnek és viszontszeretetnek ebből a hegyéből mi marad meg nekem, ilyen önző az ember, ha fáradt, és ha két éjszakán és két napon át a legocsmányabb képzelgésekkel emésztette magát. És mégis - ez ismét a Te életadó erődnek köszönhető, Milena anya -, mégis alapjában véve talán kevésbé vagyok zilált, mint az utolsó hét évben bármikor, nem számítva a falun töltött évet.

Még mindig nem értem azonban, miért nem kaptam választ sürgető csütörtök esti táviratomra. Aztán K. asszonynak is táviratoztam, szintén nem jött válasz. Ne félj, hogy írok a férjednek, ehhez kedvem sincs nagyon. Csak ahhoz van kedvem, hogy Bécsbe utazzam, de ezt sem teszem, még akkor sem, ha nem volnának olyan akadályok, mint az, hogy Te ellenzed, továbbá útlevélnehézségek, hivatal, köhögés, fáradtság, húgom esküvője (csütörtökön). Mindenesetre jobb volna az utazás is, mint a szombatihoz vagy vasárnapihoz hasonló délutánok: Szombaton: kószáltam, egy kicsit a nagybácsival, egy kicsit Maxszal, és minden két órában be a hivatalba, hogy a postáról tudakozódjam. Este jobb volt, L.-hez mentem, nem tudott semmi rosszat rólad, megemlítette leveledet, mely boldoggá tette, telefonált a Neue Freie Presse-beli K.-nak, aki szintén semmit sem tudott, de nem akart felőled érdeklődni a férjednél, és nem akart ma este ismét telefonálni. Így üldögéltem L.-nél, hallottam többször is a nevedet, és hálás voltam neki. Persze nem könnyű és nem is kellemes beszélni vele. Hiszen olyan, mint egy gyerek, mint egy nem nagyon életrevaló gyerek, éppúgy henceg, hazudik, komédiázik, és az ember túlontúl ravasznak és visszataszító pojácának érzi magát, míg ott ül nyugodtan, és figyel. Különösképpen mivel ő nemcsak gyerek, hanem ami a jóságot, részvétet és segítőkészséget illeti, nagy és igen komoly felnőtt is. Ebből a meghasonlásból nem lehet kilábalni, és ha nem mondtam volna folyvást magamnak: "még egyszer, csak még egyszer akarom a nevedet hallani", akkor régen elmentem volna. Ugyanezen a hangon beszélt (keddi) esküvőjéről is.

A vasárnap rosszabb volt. Voltaképpen a temetőbe akartam menni, és az lett volna a helyes, de egész délelőtt az ágyban feküdtem, és délután a húgom vőlegényének szüleihez kellett mennem, akiknél még sohase voltam. Aztán hat óra lett. Vissza a hivatalba, jött-e távirat? Nem jött. Most mit tegyek? Egy pillantás a színlapra, mert J. siettében futólag megemlítette, hogy Staša hétfőn megnéz egy Wagner-operát. Most olvasom, hogy az előadás hat órakor kezdődik, és hatkor van randevúnk. Ajjaj. Most mit tegyek? Az Obstgasséba megyek megnézni a házat. A ház csöndes, senki se megy be, se ki, várok egy ideig a ház felőli oldalon, aztán a szemközti oldalon, semmi, az ilyen házak annyival bölcsebbek, mint az emberek, akik bámulják őket. És most? A Lucerna-átjáróházba, ahol régebben egyszer a Dobré dílo kiállítása volt. Már nincs ott. Akkor tehát ismét Stašához talán, ami nagyon könnyen végrehajtható, hiszen most biztosan nincs otthon. Szép csöndes ház, mögötte kis kert. A lakás ajtaja előtt függőlakat, büntetlenül lehet tehát csöngetni. Lent még egy kis beszélgetés a házmesternével abból a célból, hogy a "Libešic" és a "J." kimondható legyen, a "Milená"-ra sajnos nem nyílt lehetőség. És most? Most jön a legostobább ötlet. A Café Arcóba megyek, ahol már sok éve nem fordultam meg, hogy találjak valakit, aki ismer téged. Szerencsére senki se volt ott, és rögtön távozhattam. Ne legyen sok ilyen vasárnapom, Milena![10]

F.

[...]

Teljesen helyénvaló, amit a Szegény muzsikus-ról mondasz. Ha azt mondtam, hogy semmit sem jelent a számomra, ezt csak elővigyázatosságból tettem, mert nem tudtam, Te mit szólsz majd hozzá, meg azért is, mert úgy szégyellem ezt a történetet, mintha magam írtam volna; és valóban hamisan kezdődik, és egy csomó pontatlan, dilettáns, agyoncicomázott részletet tartalmaz (ez különösen a felolvasás során figyelhető meg; meg tudnám mutatni neked a helyeket); és főként az ilyesfajta muzsikálás nevetséges siralmasan, joggal ingerli arra a lányt, hogy vad dühvel, melyben az egész világ osztozni fog, mindenekelőtt én, a történet után hajítsa az egész hóbelevancot, és ily módon a történetet, mely nem érdemel jobb sorsot, a saját elemei teszik tönkre. Hanem utolérhet-e szebb végzet egy történetet, mint hogy ilyen módon tűnik el? Az elbeszélő, ez a fura pszichológus, nagyon egyetérthet ezzel, mert valószínűleg ő a voltaképpeni szegény muzsikus, aki ezt a történetet a lehető legzeneietlenebb módon előzenéli, és akit túlzottan bőkezűen jutalmaznak meg a szemedből kicsorduló könnyek.


Szerda

Ezt írod: "Ano máš pravdu, mám ho ráda. Ale F., i Tebe mám ráda"[11] - nagyon pontosan elolvasom ezt a mondatot, minden szavát, különösképpen az "i"-nél[12] állok meg, minden rendben, nem volnál Milena, ha nem lenne rendben, és mi volnék én, ha Te nem lennél, és az is jobb, ha Bécsben írod ezt, mintha Prágában mondanád, mindezt pontosan értem, talán jobban, mint Te; és valamiféle gyöngeségből mégsem tudok megbirkózni ezzel a mondattal, vég nélkül olvasom, és végül leírom ide még egyszer, hogy lásd, és együtt olvassuk, összeérő halántékkal. (Hajad a halántékomon.)

[...]

Tegnap voltam az orvosomnál, körülbelül ugyanabban az állapotban talált, mint Meran előtt, a három hónap szinte egyáltalán nem hagyott nyomot a tüdőmön, bal tüdőcsúcsomon a betegség frissen trónol, mint hajdan. Ő vigasztalannak találja ezt az eredményt, én meglehetősen jónak, mert hogyan állnék, ha Prágában töltöttem volna ugyanezt az időt? Továbbá ő azt hiszi, hogy semmit sem híztam, az én számításom szerint azonban mintegy három kilót felszedtem magamra. Ősszel injekciókkal szeretne kísérletezni, de nem hiszem, hogy tűrni fogom.

Ha ezzel az eredménnyel összehasonlítom, hogyan tékozlod Te is az egészségedet - természetszerűleg a lehető legszükségszerűbb módon, ezt többé már hozzá se kell tennem -, akkor néha úgy tűnik nekem, együttélés helyett csak azért fekszünk majd jó szívvel és elégedetten egymás mellé, hogy meghaljunk. De bármi történjék is, a Te közeledben leszek.

Egyébként az orvossal ellentétben tudom: ahhoz, hogy félig-meddig meggyógyuljak, csak pihenésre van szükségem, mégpedig bizonyos fajtájú pihenésre, vagy ha másképp nézzük, bizonyos fajtájú nyugtalanságra.

[...]


Csütörtök

Csak sebtiben, mielőtt a hivatalba megyek, hallgatni akartam, három napja fojtogat ez, legalább most akartam hallgatni, míg Te ott ezt a rettenetes harcot végigharcolod, de ez képtelenség, hozzátartozik a dologhoz, hiszen ez az én harcom. Talán észrevetted, hogy néhány napja nem alszom. Ez egyszerűen a "félelem". Olyasmi ez valóban, ami megfoszt akaratomtól, tetszése szerint hány-vet, nem tudom már, mi van fent és lent, jobbra és balra... ezenkívül utolsó leveleidbe két-három megjegyzés vegyült, mely boldoggá tett, de csak kétségbeesetten boldoggá, mert amit erről mondasz, egyszerre győzi meg a szívet és a testet, de van itt egy még mélyebb meggyőződés, nem ismerem a helyét, melyet nyilvánvalóan semmi sem győzhet meg. Végül az is nagyon közrejátszott a legyöngülésemben, hogy testi közelléted csodálatosan megnyugtató-nyugtalanító hatása elpárolog idővel. Bár itt volnál már! Így hát senkim, senkim sincs itt, csupán a félelem, görcsösen egymásba zsugorodva hánykódunk az éjszakákon át. Van valami nagy komolyság e félelem körül (mely figyelemre méltó módon mindig a jövőbe irányult, nem, ez nem igaz), melyet bizonyos értelemben az is érthetővé tesz, hogy folyvást elém festi a nagy beismerés szükségességét: Milena is csak ember. Amit erről mondasz, az szép és jó, az ember egyáltalán nem akar mást hallani erről, miután ezt hallotta már, mégis nagyon kérdéses, hogy itt nem a legfőbb dologról van-e szó, hiszen ez a félelem mégsem a magánfélelmem - csupán az is, mégpedig félelmetes -, de éppen így ez minden hit félelme ősidők óta.

Már az is hűti fejemet, hogy leírtam ezt neked.

A Tiéd

[...]


Hétfő

Egyet-mást félreértesz, Milena:

Először is egyáltalán nem vagyok olyan beteg, és ha egy keveset alszom, akkor olyan jól érzem magam, amilyen jól Meranban alig voltam. Hiszen a tüdőbetegségek többnyire a legszeretetreméltóbbak valamennyi betegség közül, kiváltképpen forró nyáron. Hogy miként boldogulok majd késő ősszel; az későbbi kérdés. Pillanatnyilag csak kisebb fájdalmaim vannak, például az, hogy a hivatalban semmit sem tudok csinálni. Ha éppen nem neked írok, akkor nyugszékemben fekszem, és kinézek az ablakon. Elég sok minden látható így, mert a szemközti ház egyemeletes. Nem mondhatnám, hogy különösen szomorú volnék, míg kinézek, nem, egyáltalán nem, csak épp nem tudok elszakadni onnan.

Másodszor is nem vagyok pénzzavarban, untig elég a pénzem, némely összegek, például a szabadságodra tartalékolt pénz, szinte nyomasztanak, mert még mindig nálam vannak.

Harmadszor is gyógyulásomhoz már egyszer s mindenkorra döntően hozzájárultál, és ezenkívül újból ezt teszed minden olyan pillanatban, amikor jól gondolsz rám.[13]

Negyedszer is tökéletesen helyes mindaz, amit halk kétellyel a prágai utazásról mondasz. "Helyes", ezt is táviratoztam, de ott ez a férjeddel való beszélgetésre vonatkozott, és kétségtelenül ez is volt egyedül helyes. Ma reggel például hirtelen félni kezdtem, szerelmemben félni, szívszorongatóan félni, hogy valami véletlen csekélységtől félrevezetve, hirtelen Prágába jössz. De valóban döntő lehet-e valami csekélység nálad, aki olyan mélységig éled valóban eleven életedet? És még a bécsi napoknak sem volna szabad félrevezetniük Téged. Nem köszönhettünk-e talán még ott is egyet-mást annak a tudattalan reményednek, hogy este viszontláthatod őt? Ne többet erről. Vagy még ennyit: két ténybeli újságról értesültem legutóbbi leveledből, először is a heidelbergi tervről, másodszor is a párizsi és bankból szökési tervről; az elsőből azt láthatom, hogy valamiképpen mégis a "megmentők" és erőszaktevők sorába tartozom. De mégsem tartozom ebbe a sorba. A másodikból azt láthatom, hogy ott is kínál életet a jövő, terveket, lehetőségeket, kilátásokat, számodra is.

Ötödször is szörnyű önkínzásod - ez az egyetlen szenvedés, amelyet okozol nekem - részben abból fakad, hogy mindennap írsz nekem. Írj ritkábban, én, ha akarod, továbbra is naponta írok neked egypár sort. Így nyugodtabban végezheted a munkádat is, amelynek örülsz.

[...]


Kedd

Itt a két táviratod... De az a fő, hogy egy persze csaknem álmatlan éjszaka után végre itt ülök e levél előtt, amelyet végtelenül fontosnak érzek. Mindazokat a leveleket, amelyeket Prágából írtam neked, nem kellett volna megírnom, főként nem az utolsókat, és csak ennek kellene megmaradnia; vagy inkább megmaradhatnának a többiek is, mindegy volna, de ennek a levélnek kellene felül lennie. Sajnos parányi töredékét se fogom tudni elmondani annak, amit tegnap este mondtam neked, vagy amit ma éjszaka vagy reggel meséltem. Mindazonáltal a fődolog: bármit mondanak is széles körökben mások magasztos okossággal, állati (de az állatok nem ilyenek) eltompultsággal, ördögi jósággal, gyilkos szeretettel rólad - én, én, Milena, a végsőkig tudom, hogy helyesen jársz el, bármit teszel is, akár Bécsben maradsz, akár ide jössz, akár lebegsz mozdulatlanul Bécs és Prága között, akár egyszer ezt, másszor amazt teszed. Mit kezdhetnék egyáltalán veled, ha ezt nem tudnám? Ahogy a tenger mélyén nincs olyan parányi hely, amelyre nem nehezedne folytonosan a legnagyobb nyomás, így van ez veled is, de minden másfajta élet szégyen, és rosszul leszek tőle; eddig azt gondoltam, hogy nem bírom elviselni az életet, nem bírom elviselni az embereket, és nagyon szégyenkeztem, de Te bebizonyítod most nekem, hogy nem az életet láttam elviselhetetlennek.[14]

A Te

[...]


Szerda

Mégis jár bizonyos eredményekkel, ha az ember bátor:

Mindenekelőtt: Grossnak talán mégis igaza van, ha jól értem; legalábbis mellette szól, hogy még élek, noha egyébként benső erőbeosztásom jellege folytán tulajdonképpen már nem volna szabad élnem.

Azután: nem arról van szó, hogy miként lesz később, csak annyi bizonyos, hogy távol tőled nem élhetek másképp, csak ha teljesen igazat adok a félelemnek, inkább igazat adok neki, mint akarja, és ezt kényszer nélkül, elragadtatva teszem, beleárasztom magam.

Igazad van, ha a félelem nevében szememre veted bécsi magatartásomat, de ez a félelem különös annyiban, hogy nem ismerem benső törvényeit, csak kezét ismerem a torkomon, és ez csakugyan a legirtózatosabb, amit valaha is átéltem vagy átélhettem.

Aztán kiderül talán, hogy mindketten házasságban élünk, Te Bécsben, én a félelemmel Prágában, és nemcsak Te, hanem én is hiába próbálok kiszabadulni a házasságból. Mert nézd csak, Milena, ha Bécsben teljesen meggyőztelek volna (hogy egyetérts még azzal a lépéssel is, amelyről nem győztelek meg), akkor már nem volnál Bécsben mindenek ellenére sem, pontosabban nem létezne "mindenek ellenére". Egyszerűen itt volnál Prágában, és mindaz, amivel utolsó leveledben vigasztalod magad, csak vigasz, nem több. Nem hiszed?

Ha rögtön Prágába jöttél volna, vagy legalább rögtön így határoztál volna, ez nem melletted szóló bizonyíték lenne a szememben, nincs szükségem ilyen bizonyítékra, Te mindenekfölött világos és bizonyos vagy a számomra, hanem mellettem szóló bizonyíték, és ez hiányzik nekem most. Alkalomadtán ebből is táplálkozik a félelem.

Igen, ez talán még rosszabb, és éppen én, a "megmentő" kötözlek Bécshez, szorosabban, mint bárki eddig. [...]


Igen, még azt akartam mondani, hogy nagy igazság van (más igazságok közt) a leveledben, že vlastně Ty jsi človek, který nemá tušení o tom...[15] Ez szóról szóra igaz. Minden csak mocsok volt, a legsiralmasabb ocsmányság, pokoli lemerülés, és ennyiben valóban úgy állok előtted, mint egy gyermek, aki valami nagyon rosszat tett, és most az anyja előtt áll, és sír, és sír, és fogadkozik: soha többet nem teszem. De hiszen a félelem éppen ebből meríti erejét: "Ez az, ez az!", mondja, "nemá tušení![16] Még semmi se történt! Tehát még megmenthető!" Felpattanok, a telefon! Az igazgatóhoz! Első ízben hívatnak szolgálati ügyben, amióta Prágában vagyok! Most végre kitudódik az egész csalás. Tizennyolc napja semmi mást nem csináltam, csak leveleket írtam, leveleket olvastam, és főként kinéztem az ablakon, levelekkel a kezemben, letettem, majd ismét kézbe vettem őket, azután látogatókat fogadtam, ez minden. De amikor leérek az igazgatóhoz, barátságosan mosolyog, elmesél valami hivatali ügyet, amit nem értek, elbúcsúzik, mert szabadságra megy, érthetetlenül jó ember (mindenesetre tagolatlanul azt mormogtam, hogy már csaknem mindennel elkészültem, és holnap diktálni kezdek). És most még gyorsan beszámolok erről jó szellememnek.


Szombat

Félreértesz egy kicsit, Milena, hiszen csaknem teljesen igazat adok neked. Ezt egyáltalán nem akarom részletesen kifejteni.

Ma még nem tudom megmondani, megyek-e Bécsbe, de azt hiszem, nem megyek. Ha korábban sok ok szólt ellene, most csak egy, nevezetesen az, hogy meghaladja szellemi erőmet, és aztán talán még egy mellékes ok, hogy valamennyiünknek jobb így. De hozzáteszem, hogy éppen így, vagy még inkább meghaladná erőmet, ha most, az általad vázolt körülmények között (nechat člověka čekat[17]) Prágába jönnél.

Nem pillanathoz kötött a szükségszerűség, hogy megtudjam, amit a hat hónapról mondani akarsz nekem. Meggyőződésem, hogy ez valami borzalmas dolog, meggyőződésem, hogy borzalmas dolgokat éltél át, sőt talán tettél is, meggyőződésem, hogy valószínűleg nem bírtam volna elviselni, ha együtt kellett volna átélnem veled mindezt (noha még hét évvel ezelőtt éppenséggel mindent el tudtam viselni), az is meggyőződésem, hogy a jövőben sem tudnám elviselni, ha mindezt együtt kellene átélnem veled - rendben, de mit jelent mindez, mi lényeges nekem, az élményeid és a tetteid, vagy inkább Te egymagadban? Csakhogy téged ismerlek az elbeszélés nélkül is, sokkal jobban, mint magamat, amivel azonban nem akarom azt mondani, hogy nem ismerem kezeim állapotát.

Javaslatom nincs ellentétben leveleddel, ellenkezőleg, hiszen ezt írod: "Nejraději bych tekla třetí cestou, která nevede ani k Tobě ani s ním, ně kam do samoty.[18]" Ez az én javaslatom, talán ugyanaznap írtad le, mint én.

Annyi bizonyos, hogy ha a betegség ebben a stádiumban van, akkor még időlegesen sem hagyhatod el a férjedet, de ez, mint írod, nem vég nélküli betegség, csak néhány hónapról írsz, már egy hónapnál több is elmúlt, további egy hónap múlva átmenetileg nélkülözhető leszel. És akkor még csak augusztus lesz, legkésőbb szeptember.

Egyébként megvallom: leveled azok közé tartozik, amelyeket nem tudok rögtön elolvasni, és ha ezúttal mégis négyszer egymás után magamba zúdítottam, akkor legalábbis nem tudok rögtön véleményt mondani. Mindazonáltal, azt hiszem, a fentieknek van némi érvényességük.

A Tiéd


Vasárnap

A tegnapiakhoz még:

Leveled nyomán megpróbálom az egészet olyan oldalról szemügyre venni, amilyen oldalról eddig többnyire óvakodtam szemlélni a dolgot. Innen különös látvány kínálkozik:

Én nem harcolok a férjeddel érted, a harc csak benned zajlik; ha a döntés a férjed és köztem dúló harctól függne, akkor már régen eldőlt volna minden. Emellett egyáltalán nem becsülöm túl a férjedet, sőt nagyon valószínű, hogy lebecsülöm inkább, de azt tudom, hogy ha szeret engem, ez a gazdag ember szeretete a szegény iránt (amiből a Te hozzám való viszonyod is tartalmaz egyet-mást). Együttéléstek atmoszféráját tekintve én a "nagy háztartásban" valóban csak az egér vagyok, akinek egy évben legfeljebb egyszer engedtetik meg, hogy nyíltan keresztülfusson a szőnyegen.

Így van ez, és ez nem különös, ezen nem csodálkozom. Azon viszont csodálkozom, és ez valószínűleg teljesen érthetetlen, hogy neked, aki ebben a "nagy háztartásban" élsz, minden érzékeddel hozzátartozol, legerőteljesebb életedet belőle szívod, nagy királynő vagy ott, mégis - ezt pontosan tudom - lehetőségeid nyílnak nemcsak arra, hogy szeress engem, hanem hogy az enyém légy, hogy átfuss a saját szőnyegeden.

De ez még nem a csodálatraméltóság csúcsa. Ez abból áll, hogy Te, ha hozzám akarnál jönni, ha tehát - zenei elbírálás alapján - az egész világról le akarnál mondani, hogy lejöjj hozzám, olyan mélyre, ahol a Te nézőpontodról nemcsak keveset, hanem az égvilágon semmit sem lehet látni, e cél érdekében - különös, különös módon! - nem leszállnod, hanem emberfeletti módon önmagad fölé, önmagad fölé kellene kinyúlnod, oly erőteljesen, hogy eközben talán szükségképpen szétszakadnál, lezuhannál, eltűnnél (és akkor persze én is veled). És mindezt azért, hogy olyan helyre juss, ahová semmi se vonz, ahol én ülök boldogság és boldogtalanság nélkül, érdem és bűn nélkül, csak mert odaültettek. Az emberiség létráján én, mondjuk, egy háború előtti szatócs vagyok peremvárosaidban (még csak nem is muzsikus, még az sem), és még ha kiharcoltam volna is magamnak ezt a helyet - de nem harcoltam ki -, akkor se volna ez érdem.

Fölöttébb világos, amit a gyökerekről írsz, bizonyosan így van ez, Turnauban mindenesetre az volt a főfeladat, hogy először megtaláljunk és eltávolítsunk minden mellékgyökeret, és ha megvolt a főgyökér, akkor befejeződött a tulajdonképpeni munka, mert akkor ásókkal nekiestünk ennek a gyökérnek, és kitéptük az egészet. Még fülemben a hang, ahogy reccsent. Mindenesetre ott jól lehetett tépni, mert ez fa volt, amelyről tudtuk, hogy más földben is jól növekszik majd tovább, és ezenkívül még nem is volt fa, hanem csak gyerek. [...]

Ami a koldusnőt illeti, ebben bizonyára se jó, se rossz nem volt, egyszerűen túl szórakozott voltam, vagy túlzottan csak egyvalamivel foglalkoztam, semhogy cselekedeteimet ne tétova emlékek alapján alakítsam. És egy ilyen emlék például ezt mondta: "Ne adj túl sokat a koldusnak, mert később megbánod." Egyszer, még egészen kis gyerek voltam, egy hatost kaptam, és nagy kedvem támadt, hogy odaadjam egy öreg koldusasszonynak, aki a nagy és kis Ring sarkán ült. Csakhogy az összeget iszonyú nagynak éreztem, olyan összegnek, amekkorát valószínűleg még sohasem adtak koldusnak, ezért aztán szégyenkeztem a koldusnő előtt, hogy ilyen iszonytatót teszek. Mégis oda kellett neki adnom, ezért felváltottam a hatost, egy krajcárt adtam a koldusnőnek, körülfutottam a városháza és az árkádsor teljes tömbjét a kis Ringen, új jótevőként bukkantam fel balról, ismét adtam egy krajcárt a koldusnőnek, ismét futásnak eredtem, és tízszer szerencsésen megismételtem ezt. (Vagy valamivel kevesebbszer, mert azt hiszem, a koldusnő később elvesztette a türelmét, és eltűnt a szemem elől.) Mindenesetre végül, erkölcsileg is, annyira kimerültem, hogy rögtön hazaszaladtam, és addig sírtam, míg anyám nem adott nekem egy másik hatost.

Látod, nincs szerencsém a koldusokkal, mégis késznek nyilvánítom magam arra, hogy egész jelenlegi és jövőbeli vagyonomat a legkisebb bécsi címletekben ott az Operánál lassan kifizessem egy koldusnőnek azzal a feltétellel, hogy ott állsz mellettem, és érezhetem a közelségedet.

Franz

[...]


Szombat

Már jó félórája olvasom a két levelet és a levelezőlapot (nem beszélve a borítékról, csodálom, hogy nem jön fel ide az egész kézbesítőügyosztály, és nem kér bocsánatot a nevedben), és csak most veszem észre, hogy egész idő alatt nevetek. Igazából volt-e már jobb sora egy császárnak a világtörténelem során? Bemegy a szobájába, és ott várja már a három levél, és neki nincs más dolga, mint hogy kinyissa őket - ó, lassú ujjak! -, hátradőljön, és - hinni se bírja, hogy ez vele történik meg, ez a boldogság.

Nem, nem mindig nevettem, a csomaghordásról semmit sem mondok, ugyanis nem tudom elhinni, és ha elhiszem, nem tudom elképzelni, és ha mégis elképzelem, olyan szép vagy - nem, ez már nem szépség, ez az ég eltévelyedése volt -, mint "vasárnap", és megértem az "urat" (nyilván húsz koronát adott, és hármat kért vissza). Mégsem tudom elhinni, és ha mégis megtörtént, elismerem, hogy éppolyan borzalmas volt, mint amilyen nagyszerű. De hogy Te nem eszel, és éhezel (míg engem itt a csömörig túletetnek, noha nem vagyok éhes), és hogy karikás a szemed (ez nem lehet a retusálás eredménye, és elveszi a képed okozta örömöm felét, de azért marad is éppen elég, amiért olyan sokáig csókolnám a kezed, hogy ebben az életben ne legyen módod többé fordítani vele vagy bőröndöket cipelni a pályaudvarról) - ezt sosem tudom megbocsátani, és még száz év múlva is, amikor majd a kunyhónk előtt ücsörgünk, szemrehányásokat fogok mormolni neked ezért. Nem, nem tréfálok. Mert hát micsoda ellentmondás ez, azt állítod, hogy kedvelsz, tehát értem vagy, és mégis ellenem éhezel, és itt hever a fölösleges pénz, és ott tátong az üres gyomor.

Amit a lány leveléről írsz, azt kivételesen megbocsátom, mert (végre!) titkárnak hívsz (tajemník-nek neveznek, mert nagyon tajemné[19], hogy mit dolgozom itt három hét óta); és egyébként is igazad van. De elegendő-e az igazság? És főként: nekem nincs igazam, nem akarsz-e tehát egy kis részt - ez nem megy, tudom, csak az akaratról van szó - az igazságtalanságomból a hátadra venni oly módon, hogy elsiklasz a lány közönyös levele fölött, és az igazságtalanságomat olvasod ki belőle, ott van benne hatalmas betűkkel? Egyébként nem szívesen hallanék többet erről a levélváltásról, melyet ostobán én okoztam. Leveledet néhány barátságos sor kíséretében visszaküldtem neki. Azóta semmit sem hallottam, nem tudtam erőt venni magamon, hogy egy találkozót javasoljak, remélhetőleg minden csendben és rendben zajlik le.

Véded a Stašának írott levelet, és én mégis köszönetet mondtam neked érte.

Voltál-e már Neu-Waldeggben? Én olyan gyakran vagyok ott, különös, hogy nem találkoztunk. Igen, olyan gyorsan futsz és kapaszkodsz fölfelé, bizonyára elsuhantál a szemem előtt, mint már Bécsben is. Micsoda négy nap volt az? Egy istennő jött ki a moziból, és egy kis hordárnő állt a peronon - és ez négy nap volt valóban?

Max még ma megkapja a levelet. Nem olvastam ki belőle többet, mint ami titokban kiolvasható.

Hát igen, Landauerral valóban balszerencséd van. És németül még mindig olyan jónak látod? Mit csináltál belőle, szegény gyermek (nem gyermekecske, vigyázz!), leveleimtől gyötrötten és zavarodottan. Nincs igazam, hogy zavarnak a levelek? De mit segít, ha igazam van? Amikor leveleket kapok, mindig igazam és mindenem van, és ha nem kapnék, nem volna se igazam, se életem, se semmi egyebem.

Igen, Bécsbe menni!

Küldd el, kérlek, a fordítást, akármennyi jut is tőled a kezemhez, sohasem elég.


Max Brodhoz

péntek [Prága, a bélyegző kelte: 1920. VIII. 7.]

[...] A Pogányság-ot mindjárt hétfőn egyvégtében elolvastam, az Énekek éneke fejezetet még nem, mert azóta uszodaidő van. A fejezet magától értetődő bősége, egyszersmind egyenes vonalvezetése, átgondoltsága mindegyre bámulatba ejtett, jóllehet számítottam ilyesmire, hiszen ez a Pogányság részben a Te szellemi hazád, bár ezt nem mindig óhajtanád. Pompás, én voltam itt a Te legkevésbé kritikus galíciai tanítványod, és olvasás közben titkon gyakorta szorítottam meg a kezed, fogtam meg a karod.

Holott egyáltalán nem mondhatom, hogy egyetértenék veled, helyesebben: talán csak a Te titkos egyetértésedet a Pogányság-gal, ezt hordozom nyíltan. Egyáltalán, ahol önmagadat mondod, nagyon közel vagyok hozzád; ahol polemizálni kezdesz, sokszor bennem is felébred a vitatkozó kedv (már amennyire én az ilyesmihez értek persze).

Én ugyanis nem hiszek "pogányságban" úgy, ahogyan a szót Te használod. A görögök például igen jól ismertek bizonyos dualizmust, különben mi értelme lett volna Moirának és sok másnak? Csak oly igen alázatos emberek voltak - vallási szempontból -, egyfajta lutheránus szekta hívei. A döntően istenit nem tudták elegendő távolságban elgondolni maguktól, az istenek egész világa csak eszköz volt, hogy földi testüktől távol tartsák, ami döntő fontosságú; hogy legyen emberi lélegzethez levegőjük. Nagy nemzeti nevelőeszköz, mely az emberek pillantását lenyűgözte; kevésbé mély volt, mint a zsidók törvénye, ám talán demokratikusabb (itt alig akadtak vezetők és vallásalapítók), talán szabadabb (fogva tartott, de nem tudom, mivel), talán alázatosabb (mert az istenek világának látása csupán ezt tudatosította: tehát még csak istenek se vagyunk, és ha istenek volnánk, mik lennénk?). Felfogásodhoz mintegy akkor jut a legközelebb az ember, ha azt mondja: elméletileg létezik a tökéletes földi boldogság lehetősége, mégpedig úgy, hogy hiszünk a döntően isteniben, ám nem törekszünk közelébe. Ez a boldogság-lehetőség ugyanúgy blaszfémia, amiképpen elérhetetlen, de a görögök talán közelebb jártak hozzá, mint sokan mások. Csakhogy ez sem a Te szóhasználatod szerinti pogányság. És azt sem bizonyítottad, hogy a görög lélek kétségbeesett volt, hanem csak azt, hogy Te kétségbeesnél, ha görögnek kellene lenned. Ez persze rád is és rám is áll, de itt sem egészen.

Tulajdonképpen háromféle élményt ad ez a fejezet: a Te pozitívumodét, mely itt is rendületlen marad, s amelyet az elébbiekben nem is érintettem, továbbá a görögség elleni koncentrált, izgalmas támadásodét, végül a görögség csöndes önvédelméét, amit alapjában ugyancsak te fejtesz ki. [...]


Milenához

Péntek

Mindig tudni akarod, Milena, hogy szeretlek-e, csakhogy ez nehéz kérdés, nem lehet rá levélben (még az utolsó vasárnapi levélben sem) válaszolni. Amikor majd legközelebb látni fogjuk egymást, bizonyosan megmondom ezt neked (ha el nem csuklik a hangom).

De nem kellene arról írnod, hogy utazzam Bécsbe; nem megyek, de ahányszor szóba hozod, kis tüzet szorítasz csupasz bőrömhöz, már egy kis máglya van ott, de nem hamvad el, hanem mindig ugyanúgy, sőt növekvő erővel lángol. Ezt mégsem akarhatod.

Fáj nekem a virág, amelyet kaptál. A fájdalomtól még csak azt sem tudom megfejteni, miféle virágok voltak. És most a szobádban virulnak. Ha szekrény volnék, fényes nappal hirtelen kinyomakodnék a szobából. Az előszobában maradnék legalább addig, míg el nem hervadnak a virágok. Nem, ez nem szép dolog. És olyan messze van minden, és szobád kilincse mégis oly közel van a szememhez, mint a tintatartóm.

Hát igen, bizony, megkaptam tegnapi, nem, tegnapelőtti táviratodat, de még akkoriban sem voltak fonnyadtak a virágok. És miért örülsz nekik? Ha ezek a "kedvenceid", akkor mindegyiknek örülnöd kellene, annyi féle-fajta virul a földön, miért épp ezeknek örülsz? De talán ez is túl nehéz kérdés, és csak szóban válaszolható meg. Igen ám, de hát hol vagy? Bécsben? És az hol van?

Nem, a virágoktól nem szabadulhatok. A Kärntnerstrasse, az kísértethistória vagy álom, melyet éji napon álmodunk, de a virágok valódiak, megtöltik a vázát (marně,[20] mondod, és a testedhez szorítod), és még csak közéjük gázolni sem szabad, hiszen ezek a "kedvenc virágaid". Várjatok csak, ha majd kimegy a szobájából Milena, kikaplak benneteket, és lehajítlak az udvarba.

Miért vagy szomorú? Történt valami? És nem mondod el nekem? Nem, az mégsem lehet.[21]

Maxról érdeklődsz, de hiszen már régen válaszolt neked, nem tudom, mit, de vasárnap előttem dobta be a levelet. Tulajdonképpen megkaptad-e vasárnapi levelemet?

A tegnapi nap fölöttébb nyugtalan volt, de nem gyötrően nyugtalan, csak nyugtalan, legközelebb talán mesélek erről. Mindenekelőtt zsebemben volt a táviratod, és különös így a járás. Van valami különös emberi jóság, amelyről az emberek nem tudnak. Például közeledünk a Čech-híd felé, elővesszük a táviratot, és olvassuk (mindig új; ha olvasva felszívjuk a szemünkkel, kiürül a papír, de alig vágjuk zsebre, a lehető leggyorsabban újraíródik ott). Aztán körülnézünk, és azt gondolhatnánk, hogy gonosz ábrázatokat fogunk látni, nem éppen irigységet, mégis olyan pillantásokat, amelyekben ez ül: "Hogyan? Épp most kaptad ezt a táviratot? De hiszen ezt rögvest jelentjük odafent. Legalábbis virágokat (egy ölnyit) küldenek azonnal Bécsbe. Mindenesetre el vagyunk szánva arra, hogy ne fogadjuk el egyszerűen a táviratot." Ehelyett azonban minden nyugodt, ameddig csak ellátsz, a horgászok tovább horgásznak, a nézők tovább nézik, a gyerekek futballoznak, a férfi a hídnál begyűjti a krajcárokat. Ha jobban megnézzük, bizonyos idegesség tapasztalható, az emberek kényszerítik magukat arra, hogy a munkájuk mellett maradjanak, és semmit se áruljanak el gondolataikból. De éppen ez a kényszerítés olyan szeretetre méltó, a hang, mely az egészből beszél: "Helyes, a távirat a tiéd, egyetértünk ezzel, nem kutatjuk, hogy jogosan kaptad-e, eltekintünk ettől, magadnál tarthatod." És ha kis idő múlva megint előveszem, azt gondolhatnánk, hogy ez izgatja majd őket, mert még csak csöndben sem maradok, és nem rejtőzöm el, nem, nem izgatja őket, olyanok továbbra is, amilyenek voltak.[22]

Este ismét beszéltem egy palesztinai zsidóval, levélben lehetetlen megértetnem veled, vagyis hogy milyen fontos a számomra, kicsiny, majdnem apró, gyönge, szakállas, félszemű férfi. De fél éjszakámba került, ahogy felidéztem. A következő alkalommal még visszatérek rá.

Tehát nincs útleveled, és nem is kapsz?


Csütörtök

Milena, szorgalmasom, szobád megváltozik emlékezetemben, az íróasztal és az egész tulajdonképpen nem árulkodott munkáról, de most annyi a munka, és én érzem ezt, meggyőz engem, bizonyára nagyszerűen forró és hűvös és boldog a szobád. Csak a szekrény őrzi meg nehézkességét, és néha elromlik a zár, és a szekrény semmit sem bocsát ki magából, görcsösen csukva marad, és különösképpen azt a ruhát tagadja meg tőled, amelyet "vasárnap" viseltél. Nem is szekrény ez; ha egyszer újból berendezkedsz, kidobjuk.

Nagyon fáj nekem egy s más, amit az utóbbi időben írtam, ne haragudj rám. És ne gyötörd magad, kérlek, folyton azzal a gondolattal, hogy csak a Te vagy egyáltalán a Te bűnöd, hogy nem bírsz elszabadulni. Ez inkább az én bűnöm, egyszer majd írok erről.


Csütörtök, később

Hogy tehát kiiktassuk a kételyt, Milena:

Talán nem ez a lehető legjobb állapot, talán még több boldogságot, még több biztonságot, még nagyobb bőséget tudnék elviselni - noha ez egyáltalán nem biztos, még Prágában sem -, mindenesetre, az átlagot tekintve, jól vagyok, vidámnak és szabadnak érzem magam, egészen érdemtelenül, félelemkeltően jól vagyok, és ha a jelenlegi előfeltételek túlságosan nagy fordulatok nélkül egy ideig eltartanak még, és mindennap kapok tőled életjelet, és az nem mutat túlontúl elgyötröttnek téged, akkor ez valószínűleg elegendő ahhoz, hogy félig meggyógyítson. És most kérlek, Milena, ne gyötörd magad, a fizikát sohasem értettem (legfeljebb valamit a tűzoszlopról, ez is fizika, nem?) és a váha světá-t[23] sem értem, és az minden bizonnyal épp ilyen kevéssé ért meg engem (mit is kezdene egy ilyen szörnyű nagy mérleg velem, ötvenöt kiló vagyok meztelenül, észre se veszi, így hát bizonyára meg se moccan tőle), és úgy vagyok itt, ahogy Bécsben voltam, és kezed a kezemben, ameddig otthagyod.

Werfel verse olyan, mint egy portré, amely mindenkit megnéz, engem is megnéz, és főként a Gonoszt, aki még meg is írta.

Nem egészen értem, amit a szabadságodról írsz. Hová szeretnél utazni?


Péntek

Nem, valóban nem volt olyan rossz. És aztán hogyan szabadíthatnám meg terhétől másként a lelket, mint egy kis gonoszsággal? És ezenkívül ma is helyesnek tartok csaknem mindent, amit írtam. Egyet-mást félreértettél, például amit az egyetlen szenvedésről írtam; mert önkínzásod ez az egyetlen szenvedés, nem pedig a leveleid, amelyek reggelente erőt adnak nekem ahhoz, hogy kibírjam a napot, és olyan jól bírjam ki, hogy ne akarjak lemondani egyetlen egyről sem (e levelek közül, ez természetes, de egyetlen egyről sem) e napok közül. És egyáltalán nem vagyok féltékeny, hidd el, azt viszont valóban nehéz belátni, hogy fölösleges volna féltékenynek lenni. Nem féltékenynek lenni mindig sikerül, de a féltékenység fölösleges voltát csak néha tudom belátni.

Most végre Maxnak is tudok mesélni valamit, a Te kétségkívül kissé kurta ítéletedet az ő nagy könyvéről. Ugyanis folyvást érdeklődik irántad, hogyan érzed magad, és mi történik, és minden szívből érdekli őt. De szinte semmit sem mondhatok neki, szerencsére már a nyelv is meggátol ebben. Hiszen csak nem beszélhetek valamiféle bécsi Milenáról, hogy aztán azzal folytassam: "ő" ezt meg azt gondolja és mondja és teszi. Hiszen Te sem "Milena" nem vagy, sem "ő", ez merő badarság, tehát semmit sem mondhatok. Ez olyan természetes, hogy még csak nem is fáj nekem.

Ahhoz persze értek, hogy idegen emberekkel beszéljek rólad, és ez is ínyenc élvezet. Ha megengedném eközben magamnak, hogy kissé komédiázzak is, amire nagy csábítást érzek, akkor ez az élvezet még nagyobb lenne. Nemrég találkoztam Rudolf Fuchsszal. Szeretem őt, de egyébként bizonyára nem örültem volna annyira a vele való találkozásnak, és a kezét se szorongattam volna olyan szívbőljövően. És közben tudtam, hogy az eredmény nem lesz valami nagy, de jól jön a kicsi is, gondoltam. A beszélgetés rögtön Bécsre fordult és a társaságra, amellyel ott érintkezett. Nagyon szerettem volna neveket hallani, elkezdte felsorolni őket, nem, nem így gondoltam, a nők nevét akartam hallani. "Ja igen, ott volt Milena is, akit ön ismer." "Igen, Milena", ismételtem, és lenéztem a Ferdinandstrasséra, hogy mit szól hozzá. Aztán más nevek következtek, ismét rám tört a régi köhögés, és a beszélgetés elaludt. Hogy keltsem fel újra? "Meg tudná nekem mondani, melyik háborús évben voltam Bécsben?" "1917-ben." "E. P. akkoriban még nem tartózkodott Bécsben? Nem láttam akkor. Nem volt még nős?" "Nem." Kész. Most még beszéltethettem volna egy ideig rólad, de hiányzott belőlem az ehhez szükséges erő.

Hogy állsz a tablettákkal most és az utóbbi időkben? Első ízben írsz újból fejgörcsökről.

Mondhatnál nekem pár szót a párizsi tervről?

Hova utazol most? (Olyan helyre, ahol jó a postai összeköttetés?) Mikor? Mennyi időre? Hat hónapig?

Mindig rögtön tudasd, hogy mely számokban jelenik meg tőled valami.

Tulajdonképpen hogyan rendezted volna be kétnapos prágai utadat? (Puszta kíváncsiságból kérdem.)

Köszönet a "mégis"-ért, varázsszó ez, mely közvetlenül a vérembe vegyül.

[...]


Szombat, később

Akárhogy forgassuk is a mai levelet, ezt a kedves, drága, vidám, boldogító írást, ez mégiscsak "megmentő" levél. Milena a megmentők közt (ha én is köztük volnék, akkor már nálam volna? Nem, akkor bizonyosan nem)! Milena a megmentők közt, ő, aki folyvást a saját bőrén tapasztalja, hogy csak létünk által menthetjük meg a másik embert, más módon sehogy. És miután létével megmentett már engem, most utólag más, összehasonlíthatatlanul csekélyebb eszközökkel próbálja meg ezt. Ha valaki megment valakit a vízbe fúlástól, az természetesen nagyon nagy tett, de ha utána még egy úszótanfolyamra is befizeti a megmentettet, mit jelentsen az? Miért akarja a megmentő ennyire megkönnyíteni a dolgát, miért nem akarja a másikat továbbra is folyvást a létével, a szüntelenül készenlétben álló létével megmenteni, miért akarja áthárítani ezt a feladatot úszómesterekre és davosi szállodatulajdonosokra? És ezenkívül mégiscsak 55,40 a súlyom! És hogyan röpülhetnék el, ha fogjuk egymás kezét? És ha mindketten elröpülünk, akkor mi történik? És ezenkívül, ez az előbbi gondolatok tulajdonképpeni alapja - soha többé nem utazom olyan messze tőled. Hisz most jöttem a merani ólomkamrákból.


Szombat este

Ezt leírtam, ma még mást is akartam írni, de ez most mellékes. Hazajöttem, megláttam a homályban a váratlan levelet az íróasztalon, átfutottam, minduntalan hívtak vacsorához, ettem valamit, ami sajnos csak úgy volt hajlandó eltűnni a tányérról, hogyha lenyelem, aztán elolvastam a levelet alaposan, lassan, gyorsan, vadul, boldogan, előbb álmélkodva - egyáltalán nem hihető, de mégiscsak ott az írás, mégsem hihető, de az ember ráhanyatlik, és ez mégiscsak valamiféle hit -, végül kétségbeesetten, kétségbeesetten, szívdobogtatóan kétségbeesetten. "Nem tudok utazni", ezt tudtam az első sornál, és tudtam az utolsónál, közben persze többször is Bécsben jártam, ahogy álmatlanul átvirrasztott éjszakákon tucatnyi félperces álmot látunk. Aztán a postára mentem, táviratoztam neked, kissé megnyugodtam, és most itt ülök. Itt ülök azzal a nyomorúságos feladattal, hogy bebizonyítsam neked: nem tudok utazni. Nos hát, mondod, én nem vagyok gyönge, tehát sikerül esetleg, főként azonban talán sikerül átvergődnöm a következő heteken, ahol már most ezt a kérdést vigyorogja rám minden óra: "Tehát csakugyan nem voltál Bécsben? Megkaptad ezt a levelet, és nem voltál Bécsben? Nem voltál Bécsben? Nem voltál Bécsben?" Nem értem a zenét, de ezt a zenét sajnos jobban értem, mint minden zeneértő.

Nem tudtam utazni, mert nem bírok hazudni a hivatalban. Vagyis tudok hazudni a hivatalban, de csak két okból, félelemből (ez hivatali ügy, oda tartozik, ilyenkor előkészület nélkül, betéve, ihletetten hazudok) vagy végszükségben (tehát amikor "Else beteg" lesz, Else, Else, nem Te, Milena, Te nem betegszel meg, ez már a legvégső végszükség volna, erről egyáltalán nem beszélek), szükségből tehát azonnal tudnék hazudni, ehhez táviratra se volna szükség, a szükség olyasmi, ami megállja helyét a hivatallal szemben, akkor utazom engedéllyel vagy engedély nélkül. De az összes olyan esetben, ahol a hazugsághoz szükséges okok közül a boldogság, a boldogság szüksége a főok, nem tudok hazudni, nem tudok, ahogy húsz kilós súlyzót sem bírok kinyomni. Ha az igazgatóhoz mennék az Else-távirattal, bizonyára kiesne a kezemből, és ha kiesne, bizonyosan rálépnék a hazugságra, és ha ezt megtenném, bizonyára elfutnék az igazgató színe elől anélkül, hogy kérnék bármit is. Gondold csak meg, Milena, a hivatal nem valamiféle tetszés szerinti buta intézmény (az is, mégpedig túlontúl az, de itt nem erről van szó, egyébként inkább fantasztikus, mint buta), hanem ez az eddigi életem, el tudnám magam szakítani tőle bizonyosan, és ez talán egyáltalán nem volna rossz, de mindmáig az életem ez, bánhatok vele hányavetin, dolgozhatok kevesebbet, mint bárki (így teszek), elfuserálhatom a munkát (így teszek), miközben mégiscsak fontoskodom (így teszek), nyugodtan elfogadhatom, mint ami megillet, a legszeretetreméltóbb bánásmódot, ami csak elképzelhető a hivatalban, de hazudni, hogy hirtelen én, az alkalmazott hivatalnok, szabad emberként oda utazzam, ahová "semmi más" nem unszol, mint szívem természetes verése, nos, tehát nem tudok hazudni. Azt azonban meg akartam írni neked, mielőtt még megérkezett a leveled, hogy ezen a héten megújítom, vagy másképpen rendbe hozom az útlevelemet, és így a lehető leggyorsabban utazhatom, ha így kell lennie.

Átfutom, amit írtam, mégsem így gondoltam, és mégsem vagyok "erős", minthogy nem tudtam helyesen elmondani (még ennyit: talán rosszabbul hazudok ott, mint más, akivel - a legtöbb hivatalnok így van ezzel - véleménye szerint folyvást igazságtalanság történik, aki erejét meghaladóan dolgozik - ha ezen a véleményen volnék, ez már szinte a bécsi gyorsvonat volna -, aki bután vezetett gépezetnek tekinti a hivatalt - az ilyen sokkal jobban csinálná -, gépezetnek, ahol őt éppen a vezetés butasága miatt alkalmatlan helyen használják fel - képességei szerint ő egy fő-fő kerék, és itt csak al-al kerékként dolgozhat, stb., az én szememben azonban a hivatal - és így volt ez az elemi iskolával, a gimnáziummal, az egyetemmel, a családdal, mindennel, olyan eleven ember, aki, bárhol vagyok is, ártatlan szemmel néz engem, olyan ember, akivel valamiféle számomra ismeretlen módon összekapcsolódtam, noha idegenebb, mint azok az emberek, akik most, hallom is, a körúton autóznak. Az értelmetlenségig idegen tehát, de éppen ez késztet tapintatra, hiszen alig rejtem el idegenségemet, de mikor ébred rá erre az ilyen ártatlanság - és én nem tudok hazudni), nem, nem vagyok erős, és nem tudok írni, és semmit sem tudok. És most, Milena, még Te is elfordulsz tőlem, nem hosszú időre, tudom, de lásd, hosszú ideig nem bírja ki az ember szívének dobogása nélkül, és amíg elfordulsz tőlem, miként doboghat?

Ha táviratoznál e levél vétele után! Ez kiáltás, nem kérés. Csak ha szabadon megteheted, akkor tedd meg. Csak akkor, látod, még csak alá se húzom ezeket a sorokat.

Elfelejtettem egy harmadik dolgot, ami lehetővé tenné számomra, hogy hazudjam: ha mellettem volnál. De akkor ez a világ legártatlanabb hazugsága volna, mert akkor az igazgató szobájában senki más nem volna jelen, csak te.


Vasárnap

Még nem tudom, és sokáig nem is fogom tudni, hogy mit szólsz a szombat esti levélhez, mindenesetre itt ülök a hivatalban vasárnapi ügyeleten (ez is különös intézmény, itt ülök, és kész, mások dolgoznak a vasárnapi ügyeleten, igaz, kevesebbet, mint máskor, én éppen annyit), beborult, nemsokára esni fog, a felhőfény szinte zavar az írásban, nos hát, éppen olyan, amilyen, szomorú és nehéz. És ha azt írod, hogy kedvem van élni, akkor ez mára bizonyára aligha érvényes; mit csináljon velem ez az életkedv a mai napon, ma éjjel? Alapjában mégis megvan bennem (jöjj el időről időre újból és újból, jó szó), de a felszínen kevéssé. Magamnak is igen kevéssé tetszem, itt ülök az igazgatósági ajtó előtt, az igazgató nincs itt, de nem döbbennék meg, ha kijönne, és ezt mondaná: "Ön sem tetszik nekem, ezért felmondok önnek." "Köszönöm - mondanám -, erre sürgető szükségem van egy bécsi utazás miatt." "Úgy - mondaná ő -, most megint tetszik nekem, és visszavonom a felmondást." "Ah - mondanám -, akkor hát megint nem utazhatom." "Dehogynem - mondaná -, hiszen most megint nem tetszik nekem, és felmondok." És így menne ez vég nélkül.

Ma álmodtam, azt hiszem, először rólad, amióta Prágában vagyok. Reggeli álom volt, rövid és nehéz, az alvástól elcsippentve, gonosz éjszaka után. Keveset tudok róla. Prágában voltál, átmentünk a Ferdinandstrassén, a Vilimekkel szemben, a rakpart felé, valamiféle ismerőseid haladtak el a másik oldalon, utánuk fordultunk, beszéltél róluk, talán Krasáról is volt szó (nincs Prágában, ezt tudom, a címét megérdeklődöm). Úgy beszéltél, mint máskor, de az elutasítás nem igazán kézzelfogható, kimutatható nyoma volt benn, ezt nem hoztam szóba, hanem elátkoztam magam, és ezzel csak azt az átkot mondtam ki, amely rám nehezedett. Aztán kávéházban voltunk, valószínűleg a Kaffee Unionban (ez útba is esett), egy férfi és egy lány ült az asztalunknál, rájuk azonban egyáltalán nem emlékszem, aztán egy férfi, aki nagyon hasonlított Dosztojevszkijhez, de fiatal volt, szakálla és haja mélyfekete, minden; például a szemöldök, a dudorok a szem felett roppant tömöttek. Aztán ott voltál Te meg én. Ismét semmi sem árulta el elutasító jellegedet, de az elutasítás jelen volt. Arcod - nem tudtam levenni szememet gyötrő furcsaságáról - be volt púderozva, mégpedig túlhangsúlyozottan, ügyetlenül, rosszul, valószínűleg forró is volt, és így valóságos púderrajzok formálódtak rajta, még most is látom őket. Újból és újból előrehajoltam, hogy megkérdezzem, miért vagy bepúderozva; amikor észrevetted, hogy kérdezni akarok, segítőkészen megkérdezted - az elutasítás észrevehetetlen volt -: "Mit akarsz?" De én nem tudtam kérdezni, nem merészeltem, és közben valamiképpen sejtettem, hogy ez a púderozottság az én próbatételem, sorsdöntő próba, hogy, igenis, kérdezzek, és akartam is, de nem mertem. Így hánykódott tova fölöttem a szomorú álom. Közben a Dosztojevszkij-forma férfi is gyötört. Hasonlóképpen bánt velem, mint Te, mégis egy kissé másképp. Ha kérdeztem tőle valamit, nagyon barátságos volt, nagyon részvevő, felém hajló, nyíltszívű, de ha kifogytam a kérdésből vagy a szóból - ez minden pillanatban megtörtént -, akkor egyetlen rándulással visszavonult, egy könyvbe mélyedt, megfeledkezett a világról és különösképpen rólam, eltűnt szakállában és hajában. Nem tudom, miért éreztem elviselhetetlennek ezt, újból és újból - nem tehettem másképp - magamhoz kellett csalnom egy kérdéssel, és aztán mindig elvesztettem őt a saját hibámból.

Van egy kis vigaszom, ma nem szabad eltiltanod tőle, itt van a kezem ügyében a Tribuna, még csak meg sem kellett vennem szembeszállva a tilalommal, kölcsönkértem a sógoromtól, nem, sógorom adta kölcsön. Kérlek, hagyd meg nekem ezt a boldogságot. Elsősorban nem is az érdekel, mi van benne, de hallom a hangot, a hangomat a világ lármájában, hagyd meg nekem ezt a boldogságot. És az egész is olyan szép! Nem tudom, miként történik ez, hiszen csak a szememmel olvasom, miként értesült róla rögtön a vérem, és máris forrón magában hordozza? És vidám dolog is ez így. Én természetesen a második csoporthoz tartozom: ez a lábamra nehezedő súly úgyszólván az én tulajdonom, és egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy tisztán személyes ügyemet nyilvánosságra hozzák; valaki egyszer azt mondta, hogy úgy úszom, mint egy hattyú, de ez nem bók volt. Azután izgalmas is ez így. Óriásnak látom magam, aki kinyújtott karral távol tartja tőled a közönséget - nehéz a dolga, távol kell tartania tőled a közönséget, mégsem akar egyetlen szót sem elmulasztani, egyetlen pillanatra sem akar szem elől téveszteni - ezt a valószínűleg mégiscsak önfejű, ősbuta, ráadásul nőies közönséget tartja távol, aki talán ezt kiabálja: "Hol a divat? Hol van hát végül a divat? Eddig » csak« Milenát láttuk." Csak, és ebből a csakból élek én. A világ egyéb részeit úgy fogtam fel, mint Münchhausen a gibraltári ágyútalpakat, és a nagy tengerbe dobtam őket. Hogyan? Az összes többi részt? És a hazugság? Nem tudsz hazudni a hivatalban? Nos hát, itt ülök, éppolyan borús az idő, mint korábban, és holnap nem jön levél, és az álom az utolsó hír, amelyet felőled kaptam.


Szombat este

Tehát gyorsan, ez a lehetőség, és ez minden héten a rendelkezésünkre áll; miért nem jutott korábban eszembe; mindenesetre előbb meg kell szereznem az útlevelet, ez nem olyan egyszerű, mint gondolod, és Ottla nélkül csaknem lehetetlen:

Valamelyik szombat délután utazom a gyorsvonattal, körülbelül (holnap megérdeklődöm a pontos időt) éjszaka két órakor érkezem Bécsbe. Közben Te már pénteken megveszed a vasárnapi gyorsvonatjegyet Prágába, megtáviratozod, hogy megvan a jegy, e távirat nélkül nem utazhatnék el Prágából. A pályaudvaron vársz, több mint négy közös óránk van, vasárnap reggel hétkor utazom el ismét.

Ez tehát a lehetőség, kissé elszomorító ugyan, csak négy fáradt éjszakai órát lehetünk együtt (és hol? Egy szállodában a Franz Josefs-Bahnhof mellett?), mégis lehetőség, amelyet rendkívüli módon megszépíthet, hogy Te - de létezik-e ez a lehetőség? - elém utazol Gmündbe, és Gmündben maradunk éjszaka. Gmünd osztrák, nem? Tehát oda nincs szükséged útlevélre. Én körülbelül este tízkor érkezem oda, talán még korábban, és vasárnap a gyorsvonattal (vasárnap nyilván könnyű helyet kapni) délelőtt tizenegy körül utazom el, talán ha egy megfelelő személyvonat később indul, még később. Azt azonban nem tudom, hogy Te miként utazhatsz oda és el onnan.

Nos, mit szólsz hozzá? Különös, hogy most kérdeznem kell Téged, pedig egész nap veled beszéltem. Krasa címe: Marienbad, Hotel Stern.


Hétfő

A távirat tehát nem volt válasz, de a csütörtöki levél az. Tehát nagyon helyes volt, hogy nem tudtam aludni, és a ma reggeli szörnyű szomorúságom is nagyon helyes volt. Férjed tud a vérről? Nem kell eltúlozni, talán semmiség, olykor kicsordul a vér, de mégiscsak vér, és nem lehet elfelejteni. És Te éled ezután is hősiesen vidám életedet, élsz, mintha csak ezt mondanád a vérnek: "Gyere hát, gyere végre." És akkor jön is. És egyáltalán nem törődsz azzal, hogy mit csináljak itt, és természetesen Te nem vagy nemluvně,[24] és tudod, mit teszel, de úgy akarod, hogy én itt álljak a prágai parton, miközben Te a szemem láttára és szántszándékkal lemerülsz a bécsi tengerben. És ha nincs mit enned, ez nem szükséglet pro sebe?[25] Vagy azt hiszed, ez inkább az én szükségletem, mint a tied? Nos, akkor igazad is van. És pénzt sajnos nem küldhetek neked többé, mert délután hazamegyek, és belegyömöszölöm a mihaszna pénzt a konyhai tűzhelybe. Így hát teljesen széjjelváltunk, Milena, és úgy látszik, csak egyvalamire vágyunk közösen tiszta erőből, hogy bár itt lennél, és az arcod valahol olyan közel hozzám, amennyire csak lehetséges. És természetesen közös a halálvágy is, a "kényelmes" meghalás vágya, de tulajdonképpen már a kisgyerekek is erre vágynak, ahogy én a számtanórán, amikor láttam, hogy a tanár odafent lapoz a noteszában, és valószínűleg az én nevemet keresi, és ezt az erőteljes, rémítő és valóságos látványt összehasonlítottam ismereteim megfoghatatlan semmiségével, a félelemtől félig álmodva azt kívántam, bár felállhatnék kísértetként, végigszaladhatnék kísértetként a padok közti úton, légből szőtten, amilyen a matematikai tudásom, ellebbenhetnék a tanár mellett, áthatolhatnék valamiképp az ajtón, kint összeszedhetném magam, hogy szabad legyek a szép levegőn, mely az egész általam ismert világon nem rejteget olyan feszültségeket, mint a szobában odabent. Nos hát, ez "kényelmes" lett volna. De nem így történt. Kihívtak, kaptam egy feladatot, megoldásához logaritmuskönyvre lett volna szükség, azt otthon felejtettem, de azt hazudtam, hogy a padban maradt (mert azt hittem, hogy a tanár kölcsönadja nekem a magáét), vissza kellett mennem érte a padhoz, még csak nem is megjátszott rémülettel (a rémületet sohase kellett megjátszanom az iskolában), észrevettem, hogy nincs ott, és a tanár (tegnapelőtt találkoztam vele) ezt mondta nekem: "Krokodil!" Rögtön kaptam egy elégtelent, és ez tulajdonképpen nagyon jó volt, mert csak formálisan kaptam és ezenkívül igazságtalanul (hazudtam ugyan, de ezt senki se tudta rám bizonyítani, hát nem igazságtalanság akkor?), főként azonban nem kellett kimutatnom szégyenletes tudatlanságomat. Egészében tehát ez is meglehetősen "kényelmes" volt, és kedvező körülmények között még a szobában is "eltűnhettem", és a lehetőségek végtelenek voltak, és az életben is meg lehetett "halni".[26]

Csak egyvalamire nincs lehetőség - ez minden fecsegésen túl nyilvánvaló -, hogy Te most bejössz, és jelen vagy, és kellő alapossággal megbeszéljük, miként gyógyulj meg, pedig éppen ez a lehetőség volna a legsürgetőbb.

Sok mindent akartam ma mondani neked, mielőtt a leveledet olvastam volna, de mi mondható a vérrel szemben? Kérlek, írd meg rögtön, mit mondott, és miféle ember az orvos?

A pályaudvari megbánást helytelenül írod le, egy pillanatig sem haboztam, minden olyan magától értetődően szomorú és szép volt, és mi annyira egyedül voltunk, hogy felfoghatatlanul komikusan hatott, mint azok az emberek, akik még csak ott se voltak, hirtelen felindultak, és ki akarták nyitni a peronajtót.

De a szálloda előtt persze úgy volt, ahogy mondod. Milyen szép voltál ott! Talán nem is Te voltál? Nagyon különös lett volna, ha már olyan korán felkeltél volna. De ha nem Te voltál, honnan tudod olyan pontosan, miként történt?


Hétfő, később

Jaj, olyan sok akta futott be ebben a pillanatban. És miért dolgozom, ráadásul ilyen kialvatlan fejjel. Miért? A konyhai tűzhely számára.

És most még a költő is itt van, az első, fametsző is és rézkarcoló, és nem megy el, és annyira duzzad - az élettől, hogy mindent rám dobál, és látja, hogyan reszketek türelmetlenségemben, kezem remeg e levél fölött, fejem már a mellemre csuklik, és ő mégsem megy el, a jó, eleven, boldog-boldogtalan, rendkívüli, de számomra éppen most irtózatosan terhes fiatalember. És neked vér jön a szádból.

És tulajdonképpen mindig ugyanazt írjuk. Egyszer azt kérdem, beteg vagy-e, és akkor erről írsz, máskor meg akarok halni, aztán Te is meg akarsz, megint máskor sírni akarok előtted, mint egy kisfiú, aztán Te énelőttem, mint egy kislány. És egyszer és tízszer és ezerszer és mindig nálad szeretnék lenni, és Te is ezt mondod. Elég, elég.

És még mindig nem érkezett levél arról, hogy mit mondott az orvos, Te lassú, Te rossz levélíró, Te gonosz, Te kedves, Te - nos, micsoda? Semmi, semmi, hallgatni az öledben.


Hétfő délután

Hazug volnék, ha nem mondanék még többet, mint reggeli levelemben, még ellened is, aki előtt olyan szabadon beszélhetek, mint senki előtt, mert még senki sem állt annyira mellettem, tudva és akarva, mint Te, mindenki ellenére, mindenki ellenére. (Különböztesd meg a nagy Mindenkiellenérét a nagy Mindenekellenérétől.)

Legszebb leveleid (és ezzel sokat mondtam, mert egészében, csaknem minden egyes sorukkal a legszebbet képviselik, ami életemben történt velem) azok, amelyekben igazat adsz a "félelmemnek", és egyidejűleg megpróbálod megmagyarázni, hogy nem kellene félnem. Mert én is, bár olykor "félelmem" lepénzelt ügyvédjének látszom, lelkem mélyén valószínűleg igazat adok neki, sőt belőle állok, és talán ő bennem a legjobb. És mert ő bennem a legjobb, talán ő az egyetlen, amit szeretsz. Mert miféle más jelentős szeretetreméltóságot lehetne bennem találni? Ez azonban szeretetre méltó.

És ha egyszer azt kérdezted, miként nevezhettem "jó"-nak a szombatot szívemben a félelemmel, akkor erre nem nehéz a magyarázat. Minthogy szeretlek (és én szeretlek téged, Te nehéz felfogású, ahogy a tenger egy parányi kavicsot szeret a tengerfenéken, épp így árad el rajtad a szeretetem - és nálad én szintén kavics vagyok, ha engedik az egek), szeretem az egész világot, és ennek része bal vállad is, nem, előbb a jobb volt, és ezért megcsókolom, ha úgy tetszik nekem (és Te olyan kedves vagy, hogy elhúzod ott a blúzodat), és ennek része a bal vállad is és arcod fölöttem az erdőben és arcod alattam az erdőben és a pihenés csaknem kitakart melleden. És ezért igazad van, amikor azt mondod, hogy mi már egyek voltunk, és ettől egyáltalán nem félek, hanem ez az én egyetlen boldogságom és egyetlen büszkeségem, és ezt egyáltalán nem korlátozom az erdőre.

De éppen e napvilág és amaz "ágyban töltött félóra" között, amelyről egyszer megvetően azt írtad, hogy férfidolog, számomra szakadék lappang, amelyen nem tudok túljutni, valószínűleg mert nem is akarok. Odaát az az éjszaka ügye, teljességgel és minden értelemben az éjszaka ügye; itt a világ van, és az az enyém, és most ugorjam át az éjszakába, hogy még egyszer a birtokomba vegyem? Lehet-e valamit még egyszer birtokba venni? Nem azt jelenti ez, hogy elveszítjük? Itt a világ, amely az enyém, és menjek át egy kísérteties varázslat kedvéért, egy hókuszpókusz, egy bölcsek köve, egy alkímia, egy áhított gyűrű kedvéért. El vele, iszonyúan félek tőle.

Varázslattal akarjuk egy éjszaka megragadni, sebesen, zihálva, gyámoltalanul, megszállottan, varázslattal akarjuk megragadni, amit mindennap odakínál a nyitott szemnek! (Gyereket "talán" nem lehet másképp szerezni, "talán" a gyerek is varázslat. Hagyjuk még függőben ezt a kérdést.) Ezért vagyok olyan hálás (neked és mindennek), és így lehet samozřejmé,[27] hogy melletted fölöttébb nyugodt és fölöttébb nyugtalan, fölöttébb kényszeredett és fölöttébb szabad vagyok, amiért is e felismerés után minden más életet feladtam. Nézz a szemembe!

Csak most értesülök K. asszonytól, hogy a könyvek az éjjeliszekrényről az íróasztalra települtek át. Előbb feltétlenül meg kellett volna kérdezni engem, hogy egyetértek-e ezzel az áttelepüléssel. És én azt mondtam volna: nem!

És most mondj köszönetet nekem. Kedvem szottyant rá, hogy itt, az utolsó sorokban még írjak valami tébolyultat (valami tébolyultan féltékenyt), ám szerencsésen elfojtottam ezt a vágyamat.

De most elég, most mesélj Emilie-ről.


Hétfő este

Már későre jár egy mindenek ellenére kissé szomorú nap után. Holnap nyilván nem kapok tőled levelet, a szombatit megkaptam, a vasárnapi csak holnapután érkezne ide, a holnapot tehát nem befolyásolja majd közvetlenül levél. Különös, mennyire elvakítanak a leveleid, Milena. Már egy hete vagy régebben érzem, hogy történt valami veled, valami hirtelen vagy fokozatos, alapvető vagy alkalomszerű, világos vagy csak félig tudatos dolog; mindenesetre tudom, hogy bekövetkezett. Nem annyira a levelek részleteiből olvasom ki, noha akadnak ilyen részletek is, mint például hogy a levelek tele vannak emlékezéssel (mégpedig egészen különös emlékezéssel), és hogy bár szokásod szerint mindenre válaszolsz, mégsem mindenre, és hogy oktalanul szomorú vagy, hogy Davosba küldesz, és hogy hirtelen annyira akarod ezt a találkozást. (Azonnal elfogadtad tanácsomat, hogy ne gyere ide; kijelentetted, hogy Bécs nem alkalmas hely a találkozásra; azt mondtad, ne találkozzunk utazásod előtt, és most két, három levélben is sürgetsz. Nagyon kellene örülnöm ennek, de nem tudok, mert valamiféle titkos félelem bujkál a leveleidben, hogy mellettem vagy ellenem-e, azt nem tudom, és félelem van ebben a hirtelenségben és sietségben, amellyel ezt a találkozást sürgeted. Mindenesetre nagyon örülök, hogy találtam valami lehetőséget, és ez mégiscsak lehetőség, annyi bizonyos. Ha nem töltheted Bécsen kívül az éjszakát, akkor néhány közös óra feláldozásával ez is elintézhető. A vasárnapi gyorssal hét óra körül - ahogy akkor én - Gmündbe utazol, tíz órakor érkezel ide, én várlak, és minthogy csak délután fél ötkor utazom el, mégiscsak együtt lehetünk hat óra hosszat. Te azután az esti gyorssal visszautazol Bécsbe, negyed tizenkettőkor érkezel oda, kis vasárnapi kirándulás.)

Ezért vagyok tehát nyugtalan, vagy inkább nem is vagyok nyugtalan, akkora a hatalmad. Ahelyett, hogy a nyugtalannál nyugtalanabb lennék, mert hallgatva elhallgatsz, vagy el kell hallgatnod valamit, vagy öntudatlanul hallgatod el, ahelyett tehát, hogy még nyugtalanabb lennék emiatt, nyugodt maradok, akkora külsőd jeleitől függetlenül a bizalmam irántad. Ha elhallgatsz valamit, ez az elhallgatás is helyesnek bizonyul, gondolom.

De még egy másik valóban rendkívüli okból is megőrzöm nyugalmamat mindezzel szemben. Van egy sajátosságod - azt hiszem, mélyen a lényedhez tartozik, és a többiek bűne, ha nem hat mindenütt -, amelyet még senkinél sem tapasztaltam, sőt amelyet, noha itt megtaláltam, voltaképpen elképzelni se tudok. Ez a sajátosságod az, hogy nem bírsz szenvedést okozni. Nemcsak részvétből nem bírsz szenvedést okozni, hanem azért sem, mert nem bírsz. - Nem, ez fantasztikus, csaknem egész délután ezen gondolkodtam, most azonban nem merem leírni, az egész talán csak egy ölelést igazol többé-kevésbé nagyszabású módon.

És most az ágyba. Mit csinálhatsz most, hétfőn, este tizenegy órakor?


Kedd

Ilyen csekély emberismeret, Milena. Hiszen mindig is mondtam. Else megbetegedett, ez lehetséges volna, és ezért talán Bécsbe kellene utazni, de az öreg Klara néni is súlyosan (megbetegedett)? Hát azt hiszed, oda tudnék menni, minden mástól eltekintve, az igazgatóhoz, hogy Klara néniről beszéljek neki, és megálljam, hogy el ne nevessem magam? (Természetesen ez is az emberismerethez tartozik, minden zsidónak van egy Klara nénije, de az enyém már régen meghalt.) Ez tehát lehetetlen. Még jó, hogy nincs többé szükségünk rá. Még ha meghal is, nincs egyedül, Oskar vele van. No de ki az az Oskar? Mindenesetre vele van. Remélhetőleg nem betegszik meg ő is, az örökségvadász.

De egy levél, és éppen ez! Az esti levelekre nem érvényes, amit kezdetben mondtam, de ezt a (mint mondtam: nyugodt) nyugtalanságot, ha már egyszer beköszöntött, ők sem tüntethetik el. Milyen jó, hogy látni fogjuk egymást. Talán ma vagy holnap táviratozok neked (Ottla már elment ma az útlevélért), hogy már most szombaton is el tudnék-e menni Gmündbe (Bécsről ezen a héten mindenesetre lekéstem, mert már meg kellett volna venni a jegyet a vasárnapi gyorsvonatra), Te táviratilag válaszolsz, hogy jössz-e. Én tehát mindenképpen a postára megyek este is, hogy mihamarabb megkapd a táviratot. Így lesz tehát: ha azt táviratozom: "lehetetlen", ez annyit jelent, hogy ezen a héten nem utazhatom. Ebben az esetben nem várok távirati viszontválaszt, és minden egyebet levélben beszélünk meg (a találkozás a következő négy héten természetesen attól függ, hogy hová utazol vidékre, valószínűleg még messzebbre tőlem, nos hát, akkor egy hónapig nem láthatnánk egymást). Vagy pedig ezt táviratozom: "Gmündben lehetek szombaton." Erre viszontválaszt várok, vagy azt, hogy: "Lehetetlen", vagy pedig: "Szombaton Gmündben leszek", vagy: "Vasárnap Gmündben leszek." E két utóbbi esetre tehát mindent megbeszéltünk, nem kell tovább táviratozgatnunk (nem, én még igazolom, hogy megérkezett a táviratod, így biztos lehetsz benne), mindketten Gmündbe utazunk, és még most szombaton vagy vasárnap látjuk egymást. Ez mind nagyon egyszerűen hangzik. [...]


Kedd

Hol az orvos? Végigfutom a levelet anélkül, hogy elolvasnám, csak hogy megkeressem az orvost. Hol van?

Nem alszom; nem mondom, hogy ezért nem alszom, a zenei érzék híján lévőt inkább hagyják aludni a valódi gondok, mint bármi más, mégsem alszom. Túl sok idő múlt már el a bécsi utazás óta? Túldicsértem a boldogságomat? Mit sem segít a tej és a vaj és a saláta, és most már jelenléted tápláléka kell? Valószínűleg másutt kell keresni az okokat, de nem szépek ezek a napok. Az üres lakás örömét sem élvezhetem három napja, otthon lakom (ezért is kaptam meg rögtön a táviratot). Talán nem is a lakás üressége tesz olyan jót nekem, vagy nem elsősorban ez, hanem az, hogy két lakásom van, egy lakás nappalra és egy másik, távolabbi, estére és éjszakára. Érted ezt? Én nem értem, de így van.

Nos hát, a szekrény. Miatta tör majd ki első és utolsó csatározásunk. Én azt mondom majd: "Kidobjuk", Te azt mondod: "Marad." Én azt mondom: "Válassz köztem és közte", Te azt mondod: "Várj csak. Ferenc és kredenc rímel. A kredencet választom." "Jó", mondom majd én, és lassan lemegyek a lépcsőn (melyiken?), és - ha nem találom meg a Duna-csatornát, akkor életben maradok.

Egyébiránt nagyon is a szekrény pártján állok, csak a ruhát nem volna szabad viselned. Egészen elnyúzod, és akkor mi marad nekem? [...] Látod, tollra van szükséged, miért nem használtuk ki időnket jobban Bécsben? Miért nem maradtunk például mindörökre a papírkereskedésben, hiszen olyan szép volt ott, és olyan közel voltunk egymáshoz. És a szekrénynek csak nem olvastad fel a buta vicceket? Hiszen én ájultan szeretek csaknem mindent, ami a szobádban van.

És az orvos?

Gyakran látod a bélyeggyűjtőt? Ez nem alattomos kérdés, bár annak látszik. Ha az ember rosszul alszik, akkor kérdezget, és nem tudja, mit. Az ember örökre csak kérdezne, s nem alvás kérdezést jelent: ha megvolna a válasz, el lehetne aludni. [...]


Kedd

[...] Irtóztatóan okos, amit rólam írsz, semmit sem akarok hozzátenni, érintetlenül hagyom. Csak egyvalamit, amit Te is említesz, szeretnék még nyíltabban kimondani: szerencsétlenségem, hogy minden embert és persze főként a szerintem legkiválóbbakat jónak tartom, értelmemmel és szívemmel jónak tartom őket (most bejött egy ember, és megrémült, ugyanis olyan arcot vágtam az űrbe, mely kifejezte ezeket a nézeteimet), csak éppen a testem nem bírja elhinni, hogy szükség esetén valóban jónak fognak bizonyulni: testem fél, és ahelyett, hogy kivárná az ilyen értelemben valóban világmegváltó próbát, inkább lassan felmászik a falra. [...]

Tegnap voltam az orvosnál. Várakozásom ellenére sem ő, sem a mérleg nem állapított meg javulást, habár rosszabbodást sem. De úgy véli, el kell utaznom. Dél-Svájc után, melynek képtelenségét magyarázatom után rögtön felismerte, segítségem nélkül azonnal két alsóausztriai szanatóriumot nevezett meg mint a legjobbakat: a Grimmenstein szanatóriumot (dr. Frankfurter) és a Wiener Wald szanatóriumot, mindazonáltal pillanatnyilag egyikük postacímét sem ismeri. Alkalomadtán nem nézhetnél-e ennek utána egy patikában, egy orvosnál, esetleg egy postai vagy telefon-nyilvántartásban? Nem sürgős. Azt sem állítom ezzel, hogy utazom. Ezek kizárólagosan tüdőszanatóriumok, olyan házak, amelyek teljes egészükben éjjel-nappal lázasan köhögnek, ahol húst kell enni, ahol nyugalmazott hóhérok kificamítják az ember karját, ha védekezik az injekció ellen, és ahol szakállsimogató zsidó orvosok egyforma szigorral tartanak szemmel zsidót és keresztényt. [...]


Szerda

[...] És az orvosról már egy szót se szólsz többé? De hiszen nyomatékosan megígérted, hogy elmész az orvoshoz, és Te mindig megtartod a szavad. Azért nem mész, mert nem látsz vért? Nem hozom fel neked a magam példáját, Te összehasonlíthatatlanul egészségesebb vagy, mint én, én mindig csak az az úr leszek, aki mással viteti a bőröndjét (ami azonban mégsem jelent rangkülönbséget, mert először jön az az úr, aki odainti magához a hordárt, aztán jön a hordár, és csak aztán az az úr, aki megkéri a hordárt, hogy vigye a bőröndöt, mert különben felbukik; amikor a legutóbb - legutóbb! - hazamentem a pályaudvarról, a szolga, aki a bőröndömet cipelte, anélkül, hogy bármit is mondtam volna erre vonatkozólag, önszántából vigasztalni kezdett: biztos értek olyan dolgokhoz, amelyeket ő nem tudna elvégezni, és az ő feladata a cipelés, és ezt ő fel se veszi stb., mármost olyan dolgok jutottak eszembe, amelyekre ez - teljességgel elégtelen - válasz volt, de nem mondtam ki világosan ezeket a gondolataimat) -, nos, tehát nem hasonlítom magam ebben hozzád, de gondolnom mégiscsak kell arra, hogy miként ment a sorom, és a gondolkodás gondokat okoz, Te pedig menj orvoshoz. Mintegy három évvel ezelőtt történt, sohase voltam tüdőbeteg, semmitől sem fáradtam el, vég nélkül tudtam gyalogolni, erőm határáig akkoriban a gyaloglás során sosem jutottam el (persze a gondolkodás során akkoriban mindig eljutottam oda), és hirtelen augusztus táján - tehát hőség volt, szép idő, a fejemen kívül minden rendben volt - a polgári uszodában vöröset köptem. Ez különleges volt és érdekes, nem? Egy ideig nézegettem, aztán rögtön kiment a fejemből. Aztán gyakrabban fordult elő, és egyáltalán, ahányszor kiköptem, vöröses színt állítottam elő, teljesen a tetszésemtől függött. Ekkor ez már nem érdekes, hanem unalmas volt, és ismét kiment a fejemből. Ha akkor rögtön orvoshoz megyek - nos, akkor valószínűleg minden pontosan úgy történt volna, ahogy orvos nélkül történt, csakhogy akkoriban senki sem tudott a vérről, tulajdonképpen én sem, és senki sem aggódott. Most azonban aggódik valaki, tehát kérlek, menj orvoshoz. [...]


Péntek

Ki akartam tenni magamért előtted, akaraterőt akartam mutatni, várni akartam a neked írandó levéllel, előbb egy aktát intéztem volna el, de üres a szoba, senki se törődik velem, mintha azt mondanák: hagyjátok őt, nem látjátok, mennyire betölti a saját dolga, mintha szájában volna az ökle? Így hát csak fél oldalt írtam, és ismét nálad vagyok, fekszem a levélen, ahogy melletted feküdtem akkor az erdőben.

Ma nem jött levél, de nem félek, kérlek, Milena, ne érts félre, sohasem félek miattad, ha egyszer ez a látszat, sőt akár ha sokszor is ez a látszat, ez csak a szív gyöngesége, szeszélye, ez a szív mégis pontosan tudja, miért ver, az óriásoknak is vannak gyöngéik, még Héraklész is, azt hiszem, elájult egyszer. De én összeszorított foggal és szemközt a szemeddel, amelyet még fényes nappal is látok, mindent el bírok viselni: a távolságot, a szorongást, az aggodalmat, a levélnélküliséget.

Milyen boldog vagyok, milyen boldoggá teszel! Jött egy ügyfél, képzeld el, ügyfeleim is vannak, megzavart írás közben, bosszankodtam, de olyan jó, nyájas, kövér, ráadásul birodalmi német módon korrekt arca volt, s olyan kedves volt, hogy a viccelődést hivatalos elintézési módnak fogadta el, mindazonáltal rosszkor jött, és ezt nem tudtam megbocsátani neki; aztán még fel is kellett kelnem, hogy más ügyosztályokra menjek vele, de ezt már megsokalltad, Te jóságos, és éppen amikor felkeltem, belép a hivatalszolga, és behozza leveledet, és a lépcsőházban felnyitom, jóságos egek, egy kép van benne, tehát valami teljességgel kimeríthetetlen, egy évre szóló levél, egy öröklétre szóló levél, és olyan jó, végképp nem lehetne jobb, egy szegény kép, és csak könnyek közt és szívdobogva volna szabad ránézni, másképp sehogy.

És ismét egy idegen ül az asztalomnál.

Hogy folytassam a fentieket: mindent él tudok viselni, téged a szívemben, és ha egyszer azt írtam, hogy leveleid nélkül borzalmasan teltek a napok, ez nem igaz így, csak borzalmasan nehezek voltak, nehéz volt a csónak, borzalmasan mélyen merült a vízbe, mégis a Te áramodban úszott. Csak egyvalamit nem tudok, Milena, a Te határozott segítséged nélkül elviselni: a "félelmet", ehhez túl gyönge vagyok, még csak fel sem bírom mérni ezt az iszonyatost, magával sodor. [...]


Péntek

Most tehát olyan rosszul megy a sorod, mint még soha, amióta ismerlek. És ez a legyőzhetetlen távolság a szenvedéseddel tetézve úgy hat, mintha a szobádban volnék, és Te alig ismernél fel, és én tanácstalanul botorkálnék ágy és ablak között ide-oda, és senkiben sem bíznék, egyetlen orvosban, egyetlen gyógymódban sem, és semmit sem tudnék, és bámulnám ezt a komor égboltot, mely a korábbi évek tréfálkozásai után valamiképpen most mutatkozna meg először a maga igazi vigasztalanságában, tanácstalanul, amilyen én vagyok. Az ágyban fekszel? Ki hozza be neked az ételt? És milyen ételt? És ezek a fejfájások. Ha tudsz, írj egyszer erről. Volt egyszer egy barátom, egy kelet-európai zsidó színész, akit minden negyed évben néhány napig iszonyú fejfájás gyötört, egyébként makkegészséges volt, de ha eljöttek ezek a napok, akkor az utcán a házfalaknak kellett támaszkodnia, és segíteni csak annyiban lehetett rajta, hogy félórákig sétált fel-alá az ember, és megvárta őt. - A beteget elhagyja az egészséges ember, de az egészségest is a beteg. Szabályszerűen visszatérő fájdalmakról van szó? És az orvos? És mióta gyötörnek? Nyilván tablettákat is szedsz? Baj ez, nagy baj, és még azt sem mondhatom neked, hogy kicsikém. [...]


Szombat

Pillanatnyilag szórakozott és szomorú vagyok, elvesztettem a táviratodat, vagyis nem veszhetett el, de már az is elég bosszantó, hogy keresnem kell. Egyébként csak Te vagy a hibás; ha nem lett volna olyan szép, nem tartottam volna folyvást a kezemben.

Csak az vigasztal, amit az orvosról mondasz. A vér tehát nem jelentett semmit, nos, én, öreg kuruzsló, is ezt gyanítottam. És mit mond a tüdőrongálódásról? Koplalást és bőröndcipelést bizonyára nem ír elő. És hozzájárult ahhoz, hogy továbbra is jó légy hozzám? Vagy egyáltalán nem kerültem szóba? Vagy tán az én rongálódásomat találta meg a Te tüdődben? [...]


Szombat

Kedves és türelmes, én volnék az? Ezt csakugyan nem tudom, csupán azt tudom, hogy az ilyen távirat úgyszólván az egész testnek jót tesz, pedig mégiscsak távirat és nem elém nyújtott kéz.

De szomorúnak, fáradtnak, betegágyból mondottnak is hangzik ez. Hiszen ez mégiscsak szomorú, és levél se jött, ismét egy nap levél nélkül, mégiscsak nagyon rosszul mehet a sorod. Ki áll jót nekem arról, hogy magad adtad fel a táviratot, és nem fekszel egész nap az ágyadban, odafent a szobában, ahol inkább élek, mint a sajátomban.

Ma éjszaka gyilkoltam temiattad, vad álom volt, komisz éjszaka. Pontosabbat alig tudok róla.

Most mégis megérkezett a levél. Ez a levél persze világos. Természetesen a többiek sem voltak kevésbé világosak, de nem mertem előrenyomulni a világosságukig. Egyébként hogyan tudhatnál hazudni, ez a homlok nem hazudhat.

Nem hibáztatom Maxot. Annyi bizonyos, bármi áll is a levelében, hogy nem volt igaza, semminek, a legjobbnak sem szabad beleártania magát a mi dolgunkba. Ezért gyilkoltam ma éjszaka is. Valaki, egy rokon, azt mondta egy beszélgetés során, amelyre nem emlékszem, de amelynek volt valami értelme, hogy ez vagy amaz nem tudott valamit elintézni - egy rokon tehát ezt mondta végül ironikusan: "Akkor tehát talán Milena." Erre én megöltem valamiképpen, aztán izgatottan hazamentem, anyám folyvást mögöttem szaladt, itt is hasonló beszélgetés alakult ki; végül a dühtől forrón ezt kiáltottam: "Ha valaki rosszul beszél Milenáról, például apa (az apám), akkor őt is meggyilkolom, vagy magamat. "Ekkor fölébredtem, de nem volt ez alvás, és az ébredés sem ébredés.

Ismét visszatérek a korábbi levelekre, ezek alapjában véve hasonlítottak a lánynak írott levélhez. És az esti levelek csupán a fájdalmat fejezték ki a reggeli levelek miatt. És - egyszer este azt írtad, minden lehetséges, csak az lehetetlen, hogy elveszítselek - tulajdonképpen mégiscsak enyhe nyomásra lett volna szükség, hogy a lehetetlen bekövetkezzék. Sőt fel is lépett ez a nyomás, és talán be is következett a lehetetlen.

Mindenesetre gyógyulás ez a levél, hiszen elevenen el voltam ásva az előbbiek alá, és mégis azt hittem, hogy nyugton kell feküdnöm, mert talán csakugyan halott vagyok.

Mindez tehát meg sem lepett tulajdonképpen, vártam már, oly jól ment a sorom, hogy fölkészültem az elviselésére, ha mégis bekövetkeznék; most, hogy bekövetkezik, természetesen még mindig nem vagyok eléggé fölkészülve rá, mindenesetre még nem sújt le. Rettenetes viszont és sokkal erősebb nálam az, amit helyzeted egyéb vonatkozásairól és egészségedről írsz. Erről még beszélünk, ha visszatérsz az utazásról, ott talán valóban megtörténik a csoda, legalábbis a testi csoda, amire vársz, ebben a tekintetben egyébként annyira bízom benned, hogy semmilyen csodát nem akarok, hanem téged, csodálatos, megerőszakolt, meg nem erőszakolandó természet, nyugodtan rábízlak az erdőre, a tóra és az evésre, csak persze ne volna az a sok minden egyéb.

Ha végiggondolom a leveledet - csak egyszer olvastam -, amit a jelenedről és a jövődről írsz, amit az apádról írsz, amit rólam írsz, akkor mégiscsak az derül ki, nagyszabásúan és világosan, amit már egyszer mondtam, nevezetesen, hogy tulajdonképpeni szerencsétlenséged én vagyok, senki más, csak én - egy megszorítással: külsődleges szerencsétlenséged vagyok -, ha ugyanis nem léteznék, talán már negyed évvel ezelőtt elutaztál volna Bécsből, és ha nem negyed évvel ezelőtt, akkor most biztosan. Nem akarsz elmenni Bécsből, ezt tudom, akkor sem akarnál, ha nem léteznék, de éppen ezért mondható el - már a legvégletesebb madártávlatból -, hogy, persze egyebek között, az az érzelmi jelentőségem a számodra, hogy lehetővé teszem neked a Bécsben maradást.

De egyáltalán nem kell ilyen messzire elmenni és kínos finomságokba bocsátkozni, elegendő az a magától értetődő megfontolás is, hogy egyszer már elhagytad a férjedet, és most a sokkal nagyobb nyomás hatására még könnyebben elhagyhatnád őt, de természetesen csak az elhagyás kedvéért hagyhatnád el, nem pedig még valaki más kedvéért is.

De mindezek a megfontolások semmi máshoz nem segítenek tovább, csak az őszinteséghez. [...]


Szombat

Hiszen tudtam, mi áll majd a levélben, csaknem minden levél mögött ez bujkált, ez bujkált a szemedben - mi az, ami nem ismerhető fel világos alapjairól? -, ez bujkált homlokod redőiben, tudtam tehát, mint olyasvalaki, aki az egész napot alva-álmodva-szorongva-magába süllyedve, elsötétített szobában tölti el, és este kinyitja az ablakot, és természetesen egyáltalán nem döbben meg azon, hogy sötét van, csodálatos mély sötét. És látom, hogyan kínzod magad, és nem bírsz - hajítsunk tüzet a lőporkamrába! -, sohasem bírsz majd megszabadulni, és én látom ezt, és mégsem mondhatom: maradj, ahol vagy. De az ellenkezőjét sem mondom, szemben állok veled, és belenézek a szegény kedves szemedbe (mégiscsak siralmas a kép, amelyet küldtél nekem, gyötrelem nézni, olyan gyötrelem, amelynek naponta százszor alávetem magam, és sajnos mégiscsak olyan tulajdonom, amelyet tíz erős férfitól is meg tudnék védelmezni), és valóban erős vagyok, mint írod, bizonyos erő van bennem, ha röviden és homályosan jellemezném, ez az én nem zenei létem. Annyi erőm azonban még sincs, hogy, legalábbis most azonnal, tovább tudjak írni. A szenvedés és a szeretet valamiféle árama fölemel, és tovasodor az írástól.

F.


Vasárnap este

Valami mindig is zavart érvelésedben, utolsó leveledben különösen világos ez, olyan kétségtelen hiba, melynek alapján önvizsgálatot végezhetsz: ha azt mondod, hogy (amint ez igaz is) annyira szereted a férjedet, hogy nem bírod elhagyni (már a kedvemért sem, arra gondolok: szörnyű volna a számomra, ha ennek ellenére megtennéd), akkor elhiszem ezt, és igazat adok neked. Ha azt mondod, hogy Te el tudnád ugyan hagyni, de neki bensőleg szüksége van rád, és nem tud nélküled élni, tehát ezért nem bírod elhagyni, akkor ezt is elhiszem, és szintén igazat adok neked. De ha azt mondod, hogy külsőleg nem tud elboldogulni nélküled az élettel, és Te ezért (ezt főokká emelve), ezért nem bírod elhagyni, akkor ezt vagy a korábban említett okok elleplezésére mondod (nem a megerősítésükre, hiszen ezeknek az okoknak nincs szükségük erősítésre), vagy pedig ez csak egyike az agy ama tréfálkozásainak (utolsó leveledben írsz ezekről), amelyek alatt a test vergődik, és nem csak a test.


Hétfő

Éppen írni akartam neked még valamit az előbbi gondolatmenet folytatásaképpen, ekkor négy levél érkezett, egyébként nem egyszerre, először az, amelyben sajnálkozol, hogy írtál az ájulásodról, kissé később az, amelyet közvetlenül az ájulás után írtál, együtt azzal, nos azzal, amelyik nagyon szép, és újabb kis idő múltán az, amely Emilie-ről szól. Sorrendjüket nem állapíthatom meg egészen pontosan, már nem írsz dátumot.

Válaszolok tehát a "strach - touha"[28] kérdésre, első nekifutásra aligha fog sikerülni, de ha még több levelemben visszatérek rá, akkor talán menni fog. Kedvező feltételeket teremtene ehhez, ha ismernéd apámhoz írott (egyébként rossz, fölösleges) levelemet. Talán magammal viszem Gmündbe.

Ha olyan szűken értelmezzük a "strach"-ot és a "touhá"-t, ahogy Te az utolsó leveledben, akkor a kérdés nem könnyű, de igen egyszerű válaszolni rá. Akkor csak "strach"-om van. És ez így fest:

Emlékszem az első éjszakára. Akkoriban a Zeltnergassén laktunk egy ruhaneműkereskedéssel szemben, az ajtóban mindig ott állt egy kiszolgálólány, fent a szobában én járkáltam föl-alá szakadatlanul, nem sokkal múltam húszéves, és az első államvizsgára magoltam a számomra idegtépően értelmetlen dolgokat. Nyár volt, nagy forróság, elviselhetetlen idő, az utálatos római jogtörténetet mormolva, mindig megálltam az ablaknál, végül jelekkel megegyezésre jutottunk. Este nyolckor kellett érte mennem, de amikor este leértem, már egy másik férfi volt ott, nos hát, ez nem változtatott sokat a dolgon, az egész világtól féltem, tehát ettől a férfitól is; ha nem lett volna jelen, akkor is féltem volna tőle. A lány belékarolt ugyan, de jelekkel felszólított, hogy kövessem őket. Így érkeztünk el a Schützeninselre, sört ittunk, én a szomszéd asztalnál, aztán lassan megindultunk, én lemaradva, a lány lakása felé, valahová a Fleischmarkt közelébe, a férfi ott elbúcsúzott, a lány hazaszaladt, vártam egy kis ideig, míg ismét kijött hozzám, és aztán elmentünk egy szállodába a Kleinseitére. Mindez, mára szálloda előtt, ingerlő, izgató és ocsmány volt, a szállodában szintúgy. És amikor reggel tájban, még mindig szép és meleg volt az idő, a Karlsbrückén át hazafelé tartottunk, akkor persze boldog voltam, de ez a boldogság csak abból állt, hogy folyvást jajongó testem végre nyugton hagyott, főként azonban abból állt ez a boldogság, hogy az egész nem volt még ocsmányabb, még mocskosabb. Aztán, azt hiszem, két éjszakával később, még egyszer voltam a lánnyal, minden ugyanolyan jó volt, mint első alkalommal, de amikor rögtön azután nyaralni mentem, és ott játszottam kicsit egy lánnyal, Prágában ránézni sem tudtam többé a kiszolgálólányra, egyre csak követett mit sem értő szemével. Nem állítanám azt, hogy ellenszenvem egyetlen oka az volt (biztosan nem így van), hogy a lány a szállodában teljesen ártatlanul valami parányi (szóra sem érdemes) ocsmányságot követett el, egy kis (szóra sem érdemes) mocsokságot mondott, de az emléke megmaradt, abban a pillanatban tudtam, hogy ezt sohasem fogom elfelejteni, és egyidejűleg tudtam vagy tudni véltem, hogy ez az ocsmányság és mocsok, külsőleg bizonyára nem szükségszerűen, bensőleg azonban igen szükségszerűen összefügg az egésszel, és hogy engem éppen ez az ocsmányság és mocsok (melyről csak kis jelzést adott a lány apró cselekedete, kicsiny szava) vonzott őrjítő erővel abba a szállodába, amelyet egyébként erőm utolsó megfeszítésével elkerültem volna.

És ahogy akkor történt, úgy maradt mindig. Testemet, mely gyakran csöndes volt éveken át, újból és újból az elviselhetetlenségig megrázta a vágy egy kis, egy pontosan meghatározott ocsmányság iránt, egy enyhén viszolyogtató, kínos, mocskos valami iránt; még a legjobb is, ami adódott ezen a területen számomra, tartalmazott valamit ebből, valamiféle kis rossz szagot, egy kis ként, valami poklot. Ebben az ösztönben volt valami az örök zsidóból, aki értelmetlenül hajszolódik, értelmetlenül vándorol egy értelmetlenül mocskos világon keresztül.

Aztán adódtak olyan időszakok is, amikor a test nem volt csöndes, amikor egyáltalán semmi sem volt csöndes, de amikor mégsem uralkodott rajtam semmilyen kényszer, ez jó, nyugodt, csak a reménytől nyugtalanított (ismersz-e jobb nyugtalanságot?) élet volt. Az ilyen időszakokban, hacsak valamennyire is tartósnak bizonyultak, mindig egyedül voltam. Életemben először élek olyan időket, amikor nem vagyok egyedül. Ezért nemcsak a testi közelléted, hanem Te magad is megnyugtató-nyugtalanító vagy. Ezért nem vágyódom a mocsokra (merani tartózkodásom első felében nyilvánvaló akaratom ellenére éjjel-nappal terveket kovácsoltam, hogyan szerezhetném meg a szobalányt - és ami még rosszabb -, a merani tartózkodás vége felé egy nagyon készséges lány a karomba szaladt, előbb bizonyos mértékig le kellett fordítanom a nyelvemre a szavait, hogy egyáltalán megérthessem), valóságosan sem látok mocskot, semmi olyasmi nincs jelen, ami kívülről ingerelne, de itt van mindaz, ami belülről hoz életet, egyszóval van itt valami abból a levegőből, amelyet a paradicsomban lélegeztek be a bűnbeesés előtt. Csak kevés van ebből a levegőből, ezért hiányzik a "touha", nincs itt az összes levegő, ezért van "félelem". - Most tehát tudod. És ezért "féltem" ugyan egy gmündi éjszakától, de ez csak a szokásos "félelem" volt - ó, elég ebből a szokásos -, amelyből Prágában is részesülök, nem különös gmündi félelem ez. [...]


Vasárnap

A távirat. Igen, nyilván a legjobb, ha találkozunk. Másként milyen sokáig tartana, amíg rendet teremtünk. Honnan zúdult mindez közénk? Hiszen az orrunk hegyéig is alig látunk. És hogy szenvedhettél Te ettől összes többi bajod között. És én már régen teljesíthettem volna ezt, a pillantás elég világos volt, de a gyávaság erősebb. És nem hazudtam-e én is, hiszen a levelekre, amelyekről világosan láttam, hogy nem nekem szólnak, úgy válaszoltam, mintha nekem szólnának? Remélhetőleg nem az egyik ilyen értelemben "hazug" válasz csikarta ki belőled a gmündi utazást?

Egyáltalán nem vagyok olyan szomorú, amennyire e levél alapján hinni lehetne, csak éppen nem tudok többet mondani ebben a pillanatban. Olyan nagy csönd lett, a csöndben az ember egy szót sem mer szólni. Nos, vasárnap úgyis együtt leszünk öt, hat óra hosszat, a beszédhez túl kevés ez, a hallgatáshoz, a kéz-a-kézben, szem-a-szemben együttléthez elég.


Hétfő

De a menetrend szerint még sokkal jobbak az esélyeink, mint gondoltam, remélhetőleg érvényes a menetrend, tehát:

I. lehetőség, a sokkal rosszabbik:

Szombaton délután négy-tizenkettőkor elutazom innen, este tizenegy-tízkor Bécsben vagyok, hét óra áll a rendelkezésünkre, mert vasárnap reggel hét órakor utazom el. E hét órának persze az a feltétele, hogy az előző éjjel (nem könnyű feladat) alszom egy kicsit, különben egy szegény beteg állat érkezik meg hozzád.

II. lehetőség, amelyet a menetrend valósággal káprázatosnak mutat:

Akkor is négy-tizenkettőkor utazom el innen, de már (már!, már!) este hét-huszonnyolckor Gmündben leszek. Még ha vasárnap elutazom is a délelőtti gyorsvonattal, ez csak tíz-negyvenhatkor indul, tehát több mint tizenöt óránk volna, még át is alhatnánk néhányat közülük. De még jobb a helyzet. Nem is kell ezzel a vonattal elutaznom, délután négy-harmincnyolckor még egy személyvonat indul Prágába, így hát ezzel utaznék. Tehát huszonegy közös óránk volna, és ezt (gondold meg!), legalábbis elméletileg, minden héten elérhetnénk.

Csak egy bökkenő van a dologban; remélhetőleg nem komoly, mindenesetre érdeklődnöd kellene felőle. Ugyanis a gmündi pályaudvar cseh, a város pedig osztrák; az útlevél-ostobaság fokozódhat-e odáig, hogy egy bécsinek a cseh pályaudvaron való áthaladáshoz útlevélre van szüksége? Akkor cseh vízummal ellátott útlevélre volna szükségük azoknak a gmündieknek is, akik Bécsbe utaznak, ezt mégsem hihetem, hiszen ez egyenesen ellenünk irányulna. Már az is elég nagy baj, hogy talán egy óra hosszat várnom kell Gmündben a vámellenőrzésre, mielőtt kimehetek a pályaudvarra, és ez a huszonegy óránkat rövidíti meg. [...]


Kedd

Nos hát, nagyon jól nem vagyok felkészülve a születésnapra, még rosszabbul aludtam, mint máskor, a fejem forró, a szemem ég, halántékom sajog, köhögök is. Azt hiszem, hosszabb kívánságot fel sem tudnék mondani köhögés nélkül. Szerencsére nincs szükség vágyra, csak köszönetre, hogy ezen a világon élsz, amelyről eleve nem néztem ki (látod, nekem sincs nagy világismeretem, csak tőled eltérően bevallom), amelyről eleve nem néztem ki, hogy megtalálható lehetsz rajta. És ugyanolyan csókkal köszönöm ezt neked (köszönet ez?), amilyet a pályaudvaron adtam, noha nem nyerte meg a tetszésedet (ma valahogyan dacos vagyok).

Utóbbi időben nem mindig ment ilyen rosszul a sorom, időnként már nagyon jól voltam, de a főünnepet körülbelül egy héttel ezelőtt ültem meg. Teljesen magatehetetlenül végzem vég nélküli medencekörsétámat az uszodában, este volt, már nem voltak sokan, de mindenesetre még elegen, és ekkor szembejön velem a második úszómester, aki nem ismer, körülnéz, mintha keresne valakit, aztán észrevesz, nyilvánvalóan engem választ, és megkérdi: Chtěl byste si zajezdit?"[29] Volt ott ugyanis egy úr, aki a Sophieninselről jött le, és a Judeninselre akarta magát átvitetni, egy nagy építési vállalkozó, azt hiszem; a Judeninselen nagy építkezések folynak. Mármost nem kell ezt az egész dolgot eltúlozni, az úszómester meglátott engem, szegény ifjút, és örömet akart okozni nekem egy ajándék-csónakázással, de tekintettel a nagy építkezési vállalkozóra, mégiscsak egy ifjút kellett keresnie, aki eléggé megbízható mind erejét és ügyességét tekintve, mind pedig abban a vonatkozásban, hogy a megbízatás elvégzése után a csónakot nem használja fel meg nem engedett sétautakra, hanem rögvest visszatér. Úgy vélte, mindezt megtalálja bennem. Odajött a nagy Trnka (az úszóiskola tulajdonosa, még mesélnem kell róla), és megkérdezte, hogy vajon tud-e úszni a fiatalúr. Az úszómester, aki valószínűleg mindent kinézett belőlem, megnyugtatta. Én alig szóltam egy-két szót. Ekkor megérkezett az utas, és elindultunk. Illedelmes ifjúként alig beszéltem. Ő azt mondta, hogy szép esténk van, én azt válaszoltam: ano,[30] aztán azt mondta, hogy már hűvös az idő, én ezt mondtam: ano, végül azt mondta, hogy nagyon gyorsan evezek, erre a hálától szóhoz sem jutottam. Természetesen a legjobb stílusban eveztem a Judeninselhez, ő kiszállt, szépen köszönte, de csalódást okozott azzal, meg megfeledkezett a borravalóról (nos, így jár az ember, ha nem lány). Nyílegyenesen visszaeveztem.

A nagy Trnkát megdöbbentette, hogy olyan hamar visszatértem. - Nos, már rég nem fújt fel annyira büszkeség, mint azon az estén, úgy éreztem, mintha egy parányival, valóban csak egy parányival, de többet érnék a számodra, mint egyébként. Azóta minden este várok az uszodában, hogy nem jön-e megint egy utas, de nem jön több. [...]


Péntek

[...] Ez a levelezés egyébként újból és újból arra a következtetésre indít, hogy téged a férjeddel egy szó szoros értelmében szakramentálisan felbonthatatlan házasság (milyen ideges vagyok, hajóm valamiképpen elvesztette kormányát az utolsó napokban) kapcsol össze, és engem ugyanilyen házasság - nem tudom, kivel, de ennek az iszonyú feleségnek a pillantása gyakran pihen meg rajtam, ezt érzem. És figyelemre méltó, hogy noha mindkét házasság felbonthatatlan, tehát tulajdonképpen nincs mi mást mondani róluk, mindenek ellenére az egyik házasság felbonthatatlansága alkotja vagy legalábbis erősíti meg a másik felbonthatatlanságát, és megfordítva. De csak az az ítélet állja meg a helyét, amelyet így fogalmaztál meg: nebude toho nikdy,[31] és nem akarunk soha többé a jövőről beszélni, csak a jelenről.

Ez az igazság feltétlen, megingathatatlan, ezeken az oszlopokon nyugszik a világ, és mégis megvallom, hogy érzésemben (csak érzésemben, az igazság azonban megmarad, feltétlenül megmarad. Tudod, ha olyasmit akarok leírni, mint azt itt következő, már közelednek is a kardok, hegyük koszorúban fog körül, lassan nyomulnak a testem felé, ez a legtökéletesebb kínzás; ha csak karcolni kezdenek, arról nem is beszélek, hogy belém hasítanak, ha tehát csak karcolni kezdenek, ez már olyan borzalmas, hogy azonnal, első üvöltésemmel, mindent elárulok, téged, engem, mindent), tehát csak e feltétellel vallom meg, hogy az ilyen levelezés e dolgokról érzésemben (ismétlem, hogy életben maradhassak: csak az érzésemben) olyannak tűnik, mintha valahol Közép-Afrikában élnék, és egész életemben ott éltem volna, és innen közölném veled, aki Európában élsz, Európa közepén, megingathatatlan véleményemet a legközelebbi politikai rendezésről. De ez csak hasonlat, buta, ügyetlen, hamis, szentimentális, nyomorult, szándékosan tartalmatlan hasonlat, semmi más, könyörgök, ti kardok!

Jogod van hozzá, hogy idézd nekem férjed levelét, igaz, nem értek mindent pontosan (de ne küldd el a levelet), annyit azonban látok, hogy itt egy "nőtlen" ember ír, aki "házasodni" akar. Mit jelent az ő alkalmi "hűtlensége", amely még csak nem is hűtlenség, mert megmaradtok a közös úton, csak ezen az úton belül ő egy kicsit balra tart, mit jelent ez a "hűtlenség", mely ráadásul szakadatlanul a legmélyebb boldogságot is beleáramoltatja a Te legmélyebb szenvedésedbe, mit jelent ez a "hűtlenség" az én örök kötöttségemhez képest!

Férjed tekintetében nem értettelek félre. Széttéphetetlen összetartozástok összes titkát, ezt a gazdag, kimeríthetetlen titkot újból és újból a csizmájával való törődésbe öntöd. Van ebben valami, ami gyötör engem, nem tudom pontosan, mi. Hiszen nagyon egyszerű a dolog; ha el akarsz menni, akkor vagy egy másik asszonnyal fog élni, vagy egy panzióba költözik, és a csizmáját jobban tisztítják majd, mint most. Ez ostoba és nem ostoba dolog, nem tudom, mi gyötör annyira ezekben a megjegyzésekben. Te talán tudod.

A születésnapot nem kellett volna elrontanod, ha korábban írsz a pénzről. Magammal viszem. - De talán nem is találkozunk, ebben a zűrzavarban ez könnyen lehetséges.

Épp ez az. Írsz azokról az emberekről, akiknek van közös estéjük és reggelük, és azokról, akiknek nincs. Az utóbbiak helyzetét látom kedvezőbbnek. Valami rosszat követtek el, bizonyára vagy esetleg, és e jelenet mocska, mint helyesen mondod, lényegében idegenségükből következik, és ez földi mocsok, mint az, amely egy sohasem lakott és hirtelen vadul feltört lakásban található. Ez tehát komisz dolog, de semmi döntő nem történt, semmi olyasmi, ami az égben vagy a földön igazán döntést hozna, ez valóban csak "játék egy labdával", ahogy mondod. Olyan ez, mint amikor Éva (néha azt hiszem, annyira értem a bűnbeesést, mint senki más) leszakította ugyan az almát, de csak hogy megmutassa Ádámnak, mert tetszett neki. A döntő a beléharapás volt, a játszadozásra nem volt ugyan engedély, de tilalom sem.


Kedd

Erre a levélre tehát csak tíz-tizennégy nap múlva kapok választ, ez az eddigiekhez képest csaknem olyan, mintha elhagytál volna, nem? És éppen most úgy tűnik nekem, mintha bizonyos elmondhatatlan és leírhatatlan dolgokat kellene mondanom neked, nem azért, hogy jóvátegyek valamit, amit Gmündben rosszul csináltam, nem azért, hogy megmentsek valamit, ami vízbe fúlt, hanem hogy mélyen megértessem veled, milyen a helyzetem, hogy el ne rettenthessenek tőlem, amint ez mindenek ellenére végül is megeshetne emberek között. Néha úgy érzem, mintha olyan ólomsúlyokat hordoznék, melyek egy pillanat alatt lehúznak a legmélyebb tenger fenekére, és aki meg akarna ragadni vagy akár "menteni", hagyná ezt, nem gyengeségből, még csak nem is reménytelenségből, hanem pusztán azért, mert bosszúság fogná el. Nos, ezt természetesen nem neked mondom, hanem halvány látszatodnak, ahogyan egy fáradt, üres (nem boldogtalan vagy izgatott, ez csaknem olyan állapot, amelyért hálás lehetnék) fej még épp fölismerheti. [...]


Péntek

A közelben olvasva egyáltalán nem érthető ez a nyomorúság, amelyben pillanatnyilag élsz, kissé messzebbről kell nézni, de akkor is alig sikerül.

A karmokról írottakat félreértetted, persze nem is volt érthető. Amit Gmündről mondasz, az helyes, mégpedig a legtágabb értelemben. Emlékszem például, hogy megkérdezted, nem voltam-e hűtlen hozzád Prágában. A kérdés félig vicces volt, félig komoly, félig közönyös - ismét három fele volt, éppen képtelensége miatt. Megkaptad a leveleimet, és ezt kérdezted. Lehetséges kérdés volt ez? De ez nem elég, én tovább növeltem a képtelenségét. Igen, mondtam, hű voltam hozzád.

Hogyan történhet meg, hogy az ember így beszél? Azon a napon, gyakran és hosszan, úgy beszéltünk egymással, és úgy hallgattuk egymást, mint az idegen emberek. [...]


Csütörtök

Először a ceruzával írott levelet olvastam el, a hétfői levélből csak futólag egy aláhúzott részt, aztán inkább vártam vele még; milyen félénk vagyok, és milyen rossz, hogy nem vethetjük bele teljes valónkat minden szóba, hogy ha támadás érné ezt a szót, teljes lényünkkel védekezhetnénk, vagy megsemmisülne teljes lényünk. De itt sem csak a halál létezik, hanem betegségek is.

Mielőtt még végigolvastam volna a levelet - Te a végén valami hasonlót írsz -, eszembe jutott, nem volna-e lehetséges, hogy egy kicsit tovább maradj ott, ameddig csak megengedi az ősz. Nem lehetséges?

Salzburgból gyorsan érkeztek meg a levelek: Gilgenből eltart egy ideig, de hébe-hóba érkeznek egyéb hírek is. Polgartól újságkarcolat, a tóról szól, és mérhetetlenül szomorú, és zavarba hozza az embert, mert még így is túl vidám - nos, ez nem sok, de aztán ott vannak a hírek Salzburgról, az ünnepi játékokról, a változékony időjárásról - ez sem vidám, mégiscsak túl későn utaztál el; aztán néha kifaggatom Maót Wolfgangról és Gilgenről, nagyon boldog volt ott fiatal korában, a régi időkben bizonyára jobb helyek lehettek. De mindez nem lenne sok, ha nem létezne a Tribuna, ez a lehetőség, hogy mindennap találjak valamit tőled, és aztán hébe-hóba a valódi lelet. Kellemetlen neked, hogy beszélek erről? De amikor olyan szívesen olvasom. És ki beszéljen erről, ha nem én, a Te legjobb olvasód? Már korábban is, mielőtt elmondtad, hogy néha rám gondolsz írás közben, kapcsolatban éreztem ezt magammal, vagyis magamhoz öleltem, de amióta kimondtad, majdnem félénkebb vagyok e téren, és ha például egy hóban nyargaló nyúlról olvasok, szinte magamat látom ott futni.[32]

Most mégis elolvastam a másik levelet, de tulajdonképpen csak ettől a passzustól: "Nechci, abys na to odpovídal."[33] Nem tudom, mi előzi ezt meg, de kész vagyok rá (tekintettel leveleidre, amelyek megcáfolhatatlanul úgy igazolnak téged, ahogyan lelkem mélyébe zárva hordalak), hogy olvasatlanul aláírjam, és igaznak valljam még akkor is, ha ellenem vallana a legtávolabbi hatóságok színe előtt. Piszkos vagyok, Milena, végtelenül piszkos, ezért csapok olyan nagy lármát a tisztaságról. Senki sem énekel olyan tisztán, mint azok, akik a legmélyebb pokolban laknak; amit az angyalok énekének vélünk, az az ő énekük.

Néhány napja megkezdtem "katonai szolgálat"-omat vagy helyesebben "hadgyakorló-életemet", amelyről évekkel ezelőtt felfedeztem, hogy időnként a legjobb a számomra. Délután, ameddig megy, ágyban alszom, aztán két órát kószálok, aztán ébren maradok, ameddig bírom. De ebben az "ameddig bírom"-ban van a bökkenő. "Nem bírom sokáig", se délután, se éjjel, és mégis valósággal fonnyadt vagyok reggel, amikor a hivatalba érkezem. Az igazi zsákmány pedig csak valahol éjszaka közepén rejlik, a második, harmadik, negyedik órában; de ha most legkésőbb éjfélkor nem megyek aludni az ágyba, akkor elvesztem, és velem együtt elveszett az éjszaka és a nappal is. Mindez még nem számít semmit, ez a szolgálatban lét jó, még ha nem hoz is eredményt. Nem is fog hozni, egy fél ilyen esztendőre van szükségem csak, hogy "megoldódjék a nyelvem", és aztán belássam: nincs tovább, és lejárt az engedélyem arra, hogy szolgálatban legyek. De mint mondtam: magában véve jó ez a szolgálat, még ha hosszabb vagy rövidebb időközönként zsarnokian közbe is szól a köhögés.

Igaz, olyan rosszak nem voltak a levelek, de erre a ceruzával írottra mégsem szolgáltam rá. De hol van bárki is, az égben vagy a földön, aki rászolgált volna?


Csütörtök este

Ma alig csináltam mást, mint itt ültem, olvastam egy keveset ebből-abból, főként azonban semmit sem csináltam, vagy egy egészen enyhe fájdalomra füleltem, hogy miként dolgozik a halántékom mögött. Egész nap a leveleiddel foglalkoztam kínlódva, szerelemmel, gondban, bizonytalanul félve valami bizonytalantól, melynek bizonytalansága főként abban rejlik, hogy mérhetetlenül meghaladja erőimet. Amellett még egyáltalán nem mertem másodszor is elolvasni a leveleket és egy fél oldalt előszörre sem. Miért nem bírok kiegyezni azzal, hogy helyénvaló így élni, ebben az egészen különleges, elnyújtott, öngyilkos feszültségben (néhányszor említettél valami ehhez hasonlót, akkoriban megpróbáltalak kinevetni), mire jó ezt szántszándékkal fellazítani, hogy kitörjek belőle, mint egy esztelen állat (és még szeressem is, mint egy állat, ezt az esztelenséget), és ily módon minden megzavart, megvadult villamosságot a testembe vezessek, míg csaknem elég.

Nem tudom pontosan, mit akarok ezzel tulajdonképpen mondani, csak a panaszokat szeretném valamiképpen összegyűjteni, nem a kimondottakat, hanem az elhallgatottakat, amelyek leveleidből áramlanak, és össze is tudom gyűjteni őket, mert alapjában véve ezek az én panaszaim. A legkülönösebb, hogy itt a homályban is ennyire egyek lehettünk - ezt úgyszólván csak minden második pillanatban tudom elhinni.


Péntek

Az éjszakát alvás helyett (persze nem egészen önkéntesen) a levelekkel töltöttem. Mindazonáltal most még nem a lehető legrosszabb a helyzet. Persze nem érkezett levél, de magában véve ez sem jelent semmit. Most sokkal jobb, ha nem írunk naponta; Te ezt hamarabb beláttad titokban, mint én. A napi levelek gyöngítik az embert ahelyett, hogy erősítenék; korábban felhajtottam a levelet, és egyszerre váltam (Prágáról beszélek, nem Meranról) tízszer erősebbé és tízszer szomjasabbá. Most azonban olyan komoly minden, ajkába harap az ember a levél olvasása közben, és semmi sem olyan biztos, mint a kis fájás a halánték mögött. De ez is elviselhető, csak egyvalami számít: nem megbetegedni, Milena, nem megbetegedni. Nem írni jó (hány napomba kerül, míg elkészülök két olyan levéllel, mint a tegnapi? Buta kérdés, elkészülhetek-e velük napok alatt?), de ne betegség legyen az oka. Eközben persze csak magamra gondolok. Mit tennék? Minden valószínűség szerint azt, amit most teszek, de hogyan tenném? Nem, erre nem akarok gondolni. És ráadásul ha rád gondolok, a legtisztábban mindig úgy képzellek el, hogy az ágyban fekszel, ahogyan például Gmündben este a réten feküdtél (ott, ahol a barátomról meséltem neked, és Te alig figyeltél). És ez egyáltalán nem kínzó elképzelés, hanem tulajdonképpen a legjobb, amire most gondolni tudok, hogy az ágyban fekszel, és én kicsit ápollak, olykor-olykor odamegyek hozzád, és a homlokodra teszem a kezemet, elmerülök a szemedben, ahogy lenézek rád, érzem magamon pillantásodat, amikor a szobában járkálok, és folyvást tudom, többé már meg sem fékezhető büszkeséggel, hogy érted élek, hogy szabad ezt nekem, és hogy kezdhetek tehát köszönetet mondani azért, hogy egyszer megálltál mellettem, és a kezedet nyújtottad nekem. És ez végül is csak olyan betegség volna, mely hamar elmúlik, és egészségesebbé tesz téged, mint amilyen korábban voltál, és ismét hatalmasan kikelhetsz az ágyból, míg én hamarosan és hirtelen és remélhetőleg lárma és fájdalom nélkül a föld alá kúszom. - Ez tehát nem gyötör, csak az az elképzelés, hogy Te a távolban megbetegszel.

Szereted a kalauzokat, nem igaz? Igen, a hajdankori vidám és mégis oly hamisítatlanul bécsiesen lesoványodott kalauzokat! De itt is jó emberek ők; a gyerekek kalauzok akarnak lenni, hogy ők is olyan hatalmasak és tekintélyesek legyenek, utazgathassanak ide-oda, a lépcsőn állhassanak, hogy ők is olyan mélyen lehajolhassanak a gyerekekhez, és lyukasztójuk is van, és mennyi villamosjegyük; én azonban, noha mindezek a lehetőségek inkább elijesztenek, azért szeretnék kalauz lenni, hogy én is olyan jókedvű és segítőkész legyek. Egyszer egy lassan haladó villamos mögött mentem, és a kalauz -

(megérkezett a költő, hogy elvigyen a hivatalból, várjon csak, míg el nem készülök a kalauzokkal)

- messze kihajolt a hátsó peronról, és kiabált nekem valamit, amit a Josefsplatz lármájában nem hallottam, és izgatott mozdulatokat végzett mindkét karjával, mutatni akart nekem valamit, de nem értettem, és eközben a villamos eltávolodott, és a kalauz fáradozásai mind kilátástalanabbak lettek - végre megértettem: kinyílt galléromon az arany biztosítótű, és erre akart figyelmeztetni. Ez jutott eszembe ma reggel, amikor ez után az éjszaka után tompán, mint egy rokkant kísértet, felszálltam a villamosra, a kalauz visszaadott az öt koronából, és hogy felvidítson (nem éppen azért, hogy engem vidítson fel, hiszen rám se nézett, hanem hogy a levegőt felvidítsa), valamiféle barátságos megjegyzést tett a kezembe nyomott bankjegyekről, ezt eleresztettem a fülem mellett, de mellettem egy úr e kitüntetés miatt szintén rám mosolygott, és erre én is csak mosollyal válaszolhattam, és így mégis jobb lett minden valamicskét. Bár fölvidíthatta volna az esőfelhőt is St. Gilgen fölött!

[...]


Csütörtök

Megjött a vasárnapi és a hétfői levél és egy levelezőlap. Ítéld meg helyesen, kérlek, Milena. Olyan önmagamba zártan ülök itt, olyan távol és viszonylag mégis nyugodtan, és egy s más megfordul a fejemben, félelem, nyugtalanság, amit papírra vetek, akkor is, ha nincs sok értelme, és elfelejtek, ha hozzád beszélek, mindent, téged is, és csak akkor ébredek ismét az egésznek a tudatára, ha megint érkezik két ilyen levél.

Télre vonatkozó félelmeid közül egyvalamit nem értek egészen. Ha férjed annyira beteg, ráadásul két betegségben szenved, és ha súlyos a dolog, akkor csak nem járhat a hivatalba, de természetesen el se bocsáthatják mint végleges alkalmazásban álló tisztviselőt; betegségei miatt az életét is másképp kell berendeznie, ez leegyszerűsít mindent, és legalábbis külsődleges szempontból meg is könnyíti a helyzetet, bármilyen szomorú is mindez egyébként.

Hanem a földgolyó egyik legértelmetlenebb foglalatossága, legalábbis én így látom, a bűnösség kérdésének komoly taglalása. Nem a szemrehányásokat tartom értelmetlennek, bizonyos, hogy ha az ember bajban van, akkor szemrehányásokat tesz mindenfelé (mindazonáltal ez persze nem a legvégletesebb baj, mert ilyenkor már nem teszünk szemrehányásokat), az is érthető, hogy az ilyen szemrehányásokat egy izgatott és mindent felkavaró időszakban a szívünkre vesszük; de azt már egyáltalán nem értem, ha valaki azt hiszi, hogy úgy tárgyalhat erről, mint valamiféle szokványos, számokban kifejezhető ügyről, mely olyan világos, hogy következményei kihatnak a hétköznapi viselkedésre. Bizonyára bűnös vagy, de akkor bűnös a férjed is, és aztán megint Te, és aztán megint ő, és ez az emberi együttélésben nem is lehet másképp, és a bűn felhalmozódik végtelen sorban egészen a homályló bűnbeesésig, de mit használ nekem a mai napra vagy az ischli orvosnál teendő látogatásomra vonatkozóan, ha az örök bűnben turkálok?

És odakint folyvást esik, és egyáltalán nem akar elállni. Nekem ez mitsem árt, szárazon ülök, és legfeljebb azon szégyenkezem, hogy bőséges villásreggelimet a mázoló előtt költöm el, aki éppen most az ablakom előtt áll függőállványon, és dühöngve az eső miatt és a tömérdek vaj miatt, amelyet a kenyeremre kenek, szükségtelenül befröcsköli az ablakomat, de persze ez is csak képzelődés, a mázoló valószínűleg százszor kevesebbet törődik velem, mint én ővele. Nem, most valóban záporesőben és zivatarban dolgozik. [...]


Vasárnap

Az-e itt a fődolog, Milena, amit írni akarsz, és nem mégis a bizalom? Te is írtál erről egyszer, egyik utolsó Meranba címzett leveledben, már nem tudtam válaszolni rá.

Lásd, Robinsonnak el kellett szegődnie egy hajóra, neki kellett vágnia a veszélyes útnak, hajótörést kellett szenvednie, és át kellett mennie sok mindenen, nekem csak téged kellene elvesztenem, és máris Robinsonná válnék. Sőt inkább volnék Robinson, mint ő. Neki még ott volt a sziget és Péntek és sok minden más és végül a hajó, mely elvitte, és csaknem mindent álommá változtatott ismét, nekem semmim sem maradna, még a nevem sem, azt is neked adtam.

És éppen ezért vagyok bizonyos mértékig független tőled, mert a függőség ennyire túlmegy minden határon. A vagy-vagy túl hatalmas. Vagy az enyém vagy, és akkor jó, vagy elveszítlek, és akkor nem rossz, hanem akkor semmi sincs, akkor nem marad se féltékenység, se szenvedés, se szorongás, se semmi. Bizonyára van valami bűnös abban, hogy ennyire egy emberre építettem, és ezért settenkedik ott is az alapokhoz a félelem, de ez nem a miattad érzett félelem, hanem a félelem amiatt, hogy egyáltalán így merészeltem építkezni. És ezért vegyül védekezésül (de bizonyára eredetileg is ott volt) ennyi isteni vonás kedves, földi arcodba.

Nos, Sámson most elmesélte a titkát Delilának, és ez levághatja, ha úgy tetszik neki, a férfi haját, amelyet felkészülésül már eddig is cibálgatott: ha nincs neki is hasonló titka, akkor úgyis egyre megy minden.

Három éjszakán át felismerhető ok nélkül nagyon rosszul aludtam, hát a Te egészséged tűrhető-e?

Gyors válasz, ha válasz, éppen most futott be a távirat. Olyan meglepően érkezett, és ráadásul nyitva, hogy időm sem volt megijedni. Valóban, ma valamiképpen szükségem volt rá; honnan tudtad? Milyen magától értetődő, ahogy a szükséges megérkezik tőled mindig.


Kedd

[...] Ha valaki tegnap este (amikor nyolc órakor az utcáról benéztem a Zsidó Városháza dísztermébe, ahol jóval több mint száz orosz zsidó kivándorlót - az amerikai vízumra várnak itt - helyeztek el, a terem zsúfolásig megtelt, mint valami népgyűlés alkalmából, és aztán éjjel fél egykor láttam, amint ott alszanak valamennyien, egyik a másik mellett, a székeken is aludtak kinyújtózva, itt-ott köhécselt valaki, vagy átfordult a másik oldalára, vagy óvatosan átment a sorok között, a villanylámpa egész éjszaka égett), ha valaki szabad választásomra bízta volna, hogy az lehetek, ami akarok, akkor egy kis kelet-európai zsidó fiúcska szerettem volna lenni a terem zugában, apám a középen társalog a férfiakkal, anyám vastagon bebugyolálva a motyóban turkál, húgom a lányokkal locsog, és vakargatja szép haját - és egypár héten belül Amerikában leszünk. Persze ez nem ilyen egyszerű, előfordultak már ott vérhasas megbetegedések, az utcán emberek állnak, és szitkokat kiabálnak be az ablakon, még a zsidók is torzsalkodnak, ketten késsel rontottak egymásra. De ha valaki kicsi, mindent gyorsan lát át, és ítél meg, akkor mi baja történhet? És szép számmal futkároztak ott ilyen kisfiúk, a matracokon mászkáltak keresztül, a székek alatt kúsztak át, és a kenyeret lesték, amelyet valaki - ez egy nép - valamivel - minden ehető - megkent.


Kedd

[...] Most megérkezett a távirat is. Valóban? Valóban? És nem csapkodsz tovább felém?

Nem, ennek nem örülhetsz, ez lehetetlen. Pillanat szülte távirat ez, mint az előbbi, és az igazság sem itt, sem ott nem található, néha, korán felébredve, azt hiszem, az igazság közvetlenül az ágy mellett van, nevezetesen egy sír, pár fonnyadt virággal, nyitva, befogadásra készen.

Alig merem olvasni a leveleket, csak szünetekkel bírom olvasni őket, nem tudom elviselni a kínt, melyet a levelek olvasása közben érzek. Milena - és ismét kettéválasztom, és oldalra simítom a hajadat -, valóban olyan gonosz állat vagyok, gonosz magam ellen és éppolyan gonosz ellened, vagy nem inkább az-e a gonosz, ami mögöttem van, és uszít engem? De még csak azt sem merem mondani, hogy az gonosz, csak ha neked írok, akkor érzem így, és akkor kimondom.

Egyébként valóban úgy van, ahogy írtam. Ha írok neked, akkor előtte és utána szó sem lehet alvásról; ha nem írok, akkor legalább felszínesen, óránként alszom egy kicsit. Ha nem írok, csak fáradt, szomorú és súlyos vagyok; ha írok, széttép a nyugtalanság és a félelem. Ez úgy van, hogy kölcsönösen részvétet koldulunk egymástól, és tőled azt kérem, hogy hadd bújhassak most el, Te meg tőlem... de a legborzalmasabb képtelenség, hogy ez lehetséges.

De hogyan lehetséges ez? kérdezed. Mit akarok? Mit teszek?

Körülbelül így fest a dolog: én, erdei állat, akkoriban alig jártam az erdőt, valahol egy piszkos gödörben feküdtem (csak jelenlétem miatt volt piszkos természetesen), és ekkor megláttalak kint a szabadban, a legcsodálatosabbat, amit valaha láttam, megfeledkeztem mindenről, megfeledkeztem teljesen önmagamról is, felálltam, közelebb mentem, igaz, félénken ebben az új és mégis otthonos szabadságban, de mégis közelebb mentem, lekucorodtam melléd, mintha szabad volna ezt tennem, arcomat a tenyeredbe fektettem, olyan boldog voltam, olyan büszke, olyan szabad, olyan hatalmas, annyira otthon voltam, újra meg újra: annyira otthon - de alapjában véve mégiscsak az állat voltam, csak az erdőhöz tartoztam, csak a Te kegyelmedből éltem itt a szabadban, kiolvastam tudtomon kívül (hiszen mindent elfelejtettem) sorsomat a szemedből. Ez nem tarthatott sokáig. Neked, még ha a legjóságosabb kézzel simogattál is, fel kellett ismerned azokat a sajátosságokat, amelyek az erdőre vallottak, erre az eredetre és erre a valódi otthonra, következtek a "félelemről" szóló szükségszerű, szükségszerűen ismétlődő kijelentések, amelyek engem (és téged, de téged ártatlanul) meggyötörtek a puszta idegvégződésekig, egyre jobban felmagasodott előttem, milyen tisztátalan sorscsapás, mindenütt zavaró akadály vagyok számodra, a Maxszal való félreértés pendítette ezt meg, Gmündben már világos volt, aztán következett a Jarmila-megértés és -félreértés, és végül az ostoba-durva-közönyös história V.-nél, és közben még sok apróság. Eszembe döbbent, ki vagyok, szemedből már nem olvastam ki csalódást, az álom-rémület fogott el (valahol, ahová nem vagyok való, úgy viselkedem, mintha otthon volnék), ez a rémület a valóságban is gyötört, vissza kellett menekülnöm a homályba, nem bírtam ki a napot, kétségbeestem, valóban mint egy eltévedt állat, futásnak eredtem, ahogy csak bírtam, és közben állandóan a gondolat: "ha magammal vihetném!", és az ellengondolat: "Létezhet-e homály ott, ahol ő van?" Kérded, hogyan élek: nos, így élek én.

Az első levelet elküldtem már, amikor a tied megérkezett. Eltekintve mindattól, ami benne - a "félelem" stb. címszó alatt - lehet, és amitől undorodom, nem mert undorító, hanem mert gyenge a gyomrom, eltekintve ettől, talán még egyszerűbb a helyzet, mint ahogy Te mondod. Például ilyen: magányos tökéletlenséget el kell viselni minden pillanatban, kettesben nem kell elviselni a tökéletlenséget. Nem azért van-e szemünk, hogy kitépjük, és a szívünk nem ugyanezt a célt szolgálja? Mellesleg ez nem is olyan rossz, ez túlzás és hazugság, minden túlzás, csak a vágy igaz, az nem túlozható el. De még a vágy igazsága sem annyira az ő igazsága, mint inkább minden más hazugságnak a kifejeződése.

Ez nyakatekerten hangzik, de így van.

Talán az sem igazán szeretet; ha azt mondom, hogy téged szeretlek legjobban; a szeretet az, hogy Te vagy nekem a kés, amellyel vájkálok magamban.

Egyébként Te magad mondod: "nemáta síly milovat";[34] nem kielégítő megkülönböztetés ez az "állat" és az "ember" között?

Nem tudod, Milena, pontosan megérteni, miről van szó, vagy részben miről volt szó, én magam sem értem, csak a kitörésétől reszketek, az őrületig kínzom magam, de hogy mi ez, és mit akar a távolban, azt nem tudom. Csak azt tudom, amit a közelben akar: csöndet, homályt, elbúvást, és követnem kell, nem tehetek másképp.

Ez vulkanikus kitörés, és elmúlik, és részben már el is múlt, de az erők, amelyek életre hívják, folyvást bennem remegnek előtte és utána, sőt életem, létem ebből a föld alatti fenyegetésből áll, ha megszűnik, megszűnök én is, az életben ezen a módon veszek részt, ha megszűnik, lemondok az életemről oly könnyen és magától értetődőn, ahogy a szemünket hunyjuk le. Nem volt-e mindig jelen, amióta ismerjük egymást, és pillantottál-e rám akárcsak futólag is olyankor, amikor nem volt jelen?

Természetesen ezt nem forgathatjuk ki, és nem mondhatjuk: most már elmúlt, és én csupán csöndes és boldog és hálás volnék az új együttlétben. Nem mondhatjuk ezt, noha csaknem igaz (teljességgel igaz a hála - a boldogság csak bizonyos értelemben igaz, a csönd pedig sohasem), mert mindig meg fogok rémülni, és főként magamat rémisztem meg.

Eljegyzéseimről és hasonlókról beszélsz, bizonyára nagyon egyszerű volt, a fájdalom nem volt egyszerű, csak a hatása. Olyan volt ez, minthogyha valaki henyén élte volna az életét, és aztán egyszer csak minden henyeség büntetéseképpen elfogták volna, és akkor satuba fogták a fejét, egyik csavar a jobb halántékán, a másik a bal halántékán, és miközben lassan megszorították a csavarokat, ezt kellett mondania: "Igenis, én kitartok a henye élet mellett", vagy: "Nem, felhagyok vele." Természetesen úgy bömbölné az ember a "nem"-et, hogy szétpattanna a tüdeje.

Abban is igazad van, ha jelenlegi cselekedeteimet egy sorba állítod a régi dolgokkal, hiszen mindig csak ugyanaz bírok lenni, és ugyanazt élem át. Csak annyi változott, hogy már tapasztalt vagyok, és nem várok addig az üvöltéssel, amíg a vallomás kicsikarására felerősítik a csavarokat, hanem már akkor üvöltök, amikor hozzák őket, sőt már akkor, amikor moccan valami a távolban, ilyen túl éberré vált a tudatom, nem, nem túl éber, még mindig nem éber eléggé. És még valami más neked úgy mondhatom el a magam és a Te érdekedben az igazságot, mint senki másnak, sőt tőled egyenes úton értesülhetek az igazságomról.

De nem vagy igazságos, Milena, amikor felhánytorgatod, hogy annyira kérleltelek: ne hagyj el. Ebben nem történt változás azóta. A pillantásodból éltem (ezzel nem istenítem rendkívüli módon a személyedet, ilyen pillantás istenivé tehet mindenkit), tulajdonképpen nem volt talaj a lábam alatt; ettől féltem olyan nagyon anélkül, hogy bizonyosan tudtam volna, egyáltalán nem tudtam, milyen magasan lebegek a földem fölött. Ez sem az én hajlamaimnak nem felelt meg, sem a tieidnek. Egyetlen igaz szó, egyetlen elkerülhetetlen igaz szó elegendő volt ahhoz, hogy egy kissé lejjebb rántson, és ismét egy szó következett, és ismét kicsivel lejjebb kerültem, és végül nincs többé kapaszkodó, és lezuhanok, és úgy érzem, ez még mindig túl lassan történt. Szándékosan nem említek példát az ilyen "igaz szavak"-ra, ez csak zavart okoz, és sohasem teljesen helytálló.

Kérlek, Milena, találd ki, hogy írhatnék neked másképpen. Hazug lapokat küldözgetni túlságosan buta dolog; azt sem tudom mindig, hogy milyen könyveket küldjek; marad az az elviselhetetlen elképzelés, hogy egyszer hasztalan mész a postára; kérlek, találj ki egy másik lehetőséget.


Hétfő este

[...] "Tökéletlenség kettesben" - ezt mégiscsak félreértetted leveledben. Csupán ennyit akartam ezzel mondani: a piszkomban élek, és ez az én dolgom. De egészen más, ha még téged is belehurcollak, mégpedig nemcsak azért, mert így elkövetnék ellened valamit, ez mellékesebb szempont, nem hiszem, hogy megzavarhatná bármi az álmomat, amit más ellen követek el, amennyiben ez csak a másik felet érinti. Nem erről van tehát szó. Inkább az a borzalmas, hogy piszkomat rajtad sokkal tudatosabban ismerem fel, és - főként - hogy ez a megmenekülésemet annyira megnehezíti, nem, annyival lehetetlenebbé teszi (mindenképpen lehetetlenség ez, de itt fokozódik a lehetetlen). Ettől ütközik ki homlokomon a hideg verejték; szó sincs arról, hogy Te volnál a bűnös, Milena. [...]

Igaz, Milena, neked itt Prágában van egy tulajdonod, ezt el sem vitatja tőled senki, legfeljebb az éjszaka, az éjszaka harcol e tulajdonért, de az éjszaka mindenért harcol. De miféle tulajdon az! Nem kicsinyítem, kétségkívül valami, sőt olyan nagy, hogy elhomályosíthatná a teliholdat is odafent a szobádban. És nem félsz majd akkora sötétségtől? Sötétség az a sötétség melege nélkül.

Hogy láss valamit a "foglalatosságaim" közül, mellékelek egy rajzot. Négy oszlop áll itt, a középső kettő közé rudakat toltak, ezekhez rögzítik a "delikvens" kezeit; a két szélső közé a lábak számára tolnak rudakat. Mihelyt ily módon rögzítették, lassan kijjebb tolják a rudakat, mígnem a fickó középen kettészakad. A feltaláló az egyik oszlopnak támaszkodik összefont karral és keresztbe tett lábbal nagy büszkén pompázik, mintha eredeti találmány volna ez az egész, holott csak a hentestől leste el, aki üzlete előtt kifeszíti a kibelezett disznót.


Kérdem ezért, nem fogsz-e félni, ugyanis az, akiről írsz, nem létezik és nem létezett, Bécsben nem létezett, Gmündben sem, de ez az utóbbi annál inkább, és legyen átkozott. Ezt azért fontos tudnod, mert ha találkoznánk, ismét jelentkezik majd a bécsi, sőt a gmündi ember is, mintha mi sem történt volna, miközben odalent a valóságos, akit senki sem ismer, még önmaga sem, és aki még kevésbé létezik, mint a többiek, de hatalmi megnyilatkozásaiban valóságosabb, mint minden egyéb (miért nem kapaszkodik fel végül ő maga is, és miért nem mutatja meg magát?), megfenyegeti a föntieket, és ismét szétver mindent.

Igen, Mizzi K. itt járt, egész jó volt. Én azonban, ha valamiképpen lehetőség nyílik erre, nem írok többé más emberekről, az rontott el mindent, hogy beleavatkoztak a leveleinkbe. De nem ezért nem írok többé róluk (hiszen nem rontottak el semmit, csak utat nyitottak az igazságnak és annak, ami követni akarja), nem akarom ezzel büntetni őket, feltéve hogy ezt büntetésnek tekinthetnék, csupán úgy látom, nem illenek már ide. Sötét van itt, sötét lakás ez, amelyben csak az ottlakók igazodhatnak el, és ők is nehezen.

[...]

Tegnap rólad álmodtam. A részletekre alig emlékszem, csak azt tudom még, hogy folyvást átmentünk egymásba, én Te voltam, Te pedig én. Végül valamiképpen meggyulladtál, nekem eszembe jutott, hogy a lángot kendőkkel oltják el, fogtam egy öreg kabátot, és csapkodtalak vele. De ismét kezdődtek az átváltozások, és ez odáig ment, hogy Te már ott sem voltál, hanem én égtem, és az is én voltam, aki a kabáttal csapkodott. De a csapkodás mit sem segített, és csak az a régi félelem igazolódott, hogy az ilyesmi hatástalan a tűzzel szemben. Közben megérkezett a tűzoltóság, és mégiscsak megmentettek téged valamiképpen. De más voltál, mint korábban, kísértetszerű, mint akit krétával a sötétbe rajzoltak, és élettelenül vagy talán csak a megmenekülésed miatt érzett örömödben ájultan a karomba hanyatlottál. De itt is közrejátszott az átváltoztathatóság bizonytalansága, talán én magam hanyatlottam valakinek a karjába.

[...]

Miért írsz, Milena, közös jövőnkről, melyre sohasem kerül sor, vagy talán ezért írsz róla? Már amikor egyszer Bécsben futólag szóba hoztuk, akkor is olyan érzésem volt, mintha keresnénk valakit, akit jól ismerünk, és aki nagyon hiányzik nekünk, és ezért a legszebb neveken szólongattuk, de nem jött válasz; hogyan is válaszolhatott volna, hiszen nem volt jelen se közel, se távol.

Kevés dologban lehetünk biztosak, de ezek közé tartozik, hogy sohasem fogunk együtt élni, közös lakásban, testközelben, közös asztalnál, soha, még csak ugyanabban a városban sem. Csaknem azt mondom most, hogy olyan bizonyosnak látom ezt, mint azt a bizonyosságot, hogy holnap reggel nem kelek fel (csupán fel kell emelkednem! Úgy látom akkor magamat magam alatt, mintha súlyos kereszt alatt feküdnék, hasmánt leszorítva, nehéz munka vár rám, hogy legalább felkuporodhassam, és a hulla fölöttem kissé fölemelkedjék), és nem megyek el a hivatalba. Ez így is van, bizonyára nem kelek fel, de a felkelés csak kicsivel haladja túl az emberi erőt, ennyire még képes vagyok, ennyivel még épp hogy fölé emelkedem az emberi erőnek.

De ezt a felkelésről ne vedd túlontúl szó szerint, ilyen rosszul nem áll a dolog; holnapi felkelésem mindenesetre bizonyosabb, mint az, hogy együttélésünkre akár a legtávolabbról is lehetőség nyílik. Egyébként bizonyára Te sem gondolod másképp, Milena, amikor megvizsgálod magadat és engem és a "Bécs" és "Prága" közti "tengert" a maga áttekinthetetlenül magas hullámaival.

És ami a piszkot illeti, miért ne terjesszem ki újra és újra, egyetlen tulajdonomat (minden ember egyetlen tulajdonát, ám ebben nem vagyok olyan biztos)? Szerénységből tán? Nos, ez volna az egyetlen jogosult ellenvetés.

Félelem fog el a halál gondolatára? Én csak a fájdalmaktól félek iszonytatóan. Rossz jel, ha valaki a halált akarja, a fájdalmakat azonban nem. Egyébként megkockáztatható a halál. Kiküldtek bennünket, mint a bibliai galambot, nem találtunk semmi zöldet, és most visszasurranunk a sötét bárkába.

[...]

Mégiscsak Grimmenstein jobb egyébként. Az árkülönbség körülbelül ötven korona naponta, ezenkívül a másik szanatóriumba vinni kell mindent, ami a fekvőkúrához szükséges (szőrmecsizmát, prémtakarót, vánkost, takarókat stb., semmi ilyenem nincs), Grimmensteinben kölcsönkapja ezeket az ember, a Wiener Waldban nagy óvadékot kell befizetni, Grimmensteinben nem, ezenkívül Grimmenstein magasabban fekszik, stb. Egyébként nem utazom még. Igaz, egy hétig meglehetősen rosszul voltam (kis lázam volt, és olyam légszomjam, hogy féltem felállni az asztaltól, sokat is köhögtem), de úgy látszik, ez csak egy hosszú séta következménye, amikor is beszéltem egy keveset, most sokkal jobban vagyok, így hát ismét mellékesebbé vált a szanatórium.

Most itt vannak előttem a prospektusok: A Wiener Waldban egy déli fekvésű erkélyes szoba csak háromszáznyolcvan koronától kezdődik, Grimmensteinben a legdrágább szoba ára háromszázhatvan korona. Bármilyen undorítóan drága mind a kettő, a különbség túlontúl nagy. Nos, az injekciók lehetőségét meg akarják fizettetni, magukat az injekciókat aztán még külön kell fizetni. Szívesen utaznék vidékre, még szívesebben maradnék Prágában, hogy itt mesterséget tanuljak, a legkevésbé szívesen utazom szanatóriumba. Mi ott a dolgom? Hogy a főorvos a térde közé szorítson, és megfojtson a húsdarabokkal, amelyeket karbolos ujjaival a számba töm, és aztán lenyom a gégémen.

Most két órán át feküdtem a kanapén, és alig gondoltam másra, mint rád.

Elfelejted, Milena, hogy mégiscsak egymás mellett állunk, és azt a lényt nézzük a földön, aki én vagyok; de én, aki tehát nézem, akkor persze lény(eg)telen vagyok.

Egyébként az ősz is játszik velem, gyanúsan melegem van, gyanúsan fázom néha, de nem járok utána, nem hinném, hogy komoly a baj. Valójában gondoltam már én is arra, hogy Bécsen át utazom, de csak azért, mert a tüdőm valóban rosszabb, mint nyáron - ez teljesen természetes -, és nehezemre esik, és kellemetlen következményekkel jár, ha beszélgetek az utcán. Ha már el kell hagynom ezt a szobát, akkor a lehető leggyorsabban elnyúlnék egy grimmensteini nyugágyon. Egyébként talán éppen az utazás tenne jót nekem és a bécsi levegő, amelyet tulajdonképpen életadónak éreztem.

A Wiener Wald tán közelebb van, de a távolság bizonyára nem különbözik nagyon. A szanatórium nem Lebbersdorfban van, hanem távolabb, és az állomásról még félórát kell kocsikázni a szanatóriumig. Ha tehát ebből a szanatóriumból egyszerűen Badenbe utazhattam volna - az előírások ezt bizonyára nem engedik meg -, akkor éppen így elutazhatom, mondjuk, Grimmensteinből Wiener-Neustadtba, ez sem a Te szempontodból, sem az enyémből nem nagy különbség.

[...]

[...] Egész délután az utcákat rovom, és fürdöm a zsidógyűlöletben. "Prašivé plemeno"[35] - nemrégiben hallottam, hogy így nevezte valaki a zsidókat. Nem természetes-e, hogy az ember elmegy onnan, ahol így gyűlölik (nincs ehhez szükség cionizmusra vagy népi érzületre)? A hősiesség, mely a csak azért is maradásban rejlik, a svábbogáré, mely szintén nem irtható ki a fürdőszobából.

Éppen kinéztem az ablakon: lovas rendőrség, szuronyrohamra kész csendőrség, üvöltve szétszaladó sokaság és itt fent az ablakban az undok szégyen, hogy mindig védőszárnyak alatt kell élni.

[...]

[...] Megörvendeztettél az órarenddel. Úgy tanulmányozom, mint egy térképet. Legalább valami bizonyosság. De két hétnél előbb biztosan nem jövök, valószínűleg még később. A hivatalban van még némi elintéznivalóm; a szanatórium, mely korábban készségesen írt nekem, most egy vegetáriánus kérdéssel kapcsolatban elhallgatott; ezenkívül szabályszerűen kelek útnak, mint egy nép, mindig hiányzik még itt vagy ott egy adag eltökéltség, ezt vagy amazt fel kell még vidítani, végül mindnyájan várnak, és nem utazhatnak el, mert egy gyerek sír. Szinte félek is az utazástól; ki fog például eltűrni egy szállodában, ha, mint például tegnap (már negyed tízkor ágyban voltam, ez évek óta nem történt meg velem), negyed tíztől tizenegyig szakadatlanul köhögök, aztán elalszom, tizenkettőkor, amikor bal oldalamról átfordulok a jobb oldalamra, megint elkezdek köhögni, és egy óráig köhögök. Semmiképp sem mernék többé hálókocsiban utazni, pedig tavaly minden nehézség nélkül megtettem.

[...]

Nem vagyok őszintétlen, Milena (mindenesetre az a benyomásom, hogy az írásom korábban nyíltabb és világosabb volt, így van?), olyan őszinte vagyok, amennyire a "börtönrend" megengedi, és ez nagyon nagy szó, és a "börtönrend" is egyre szabadabbá válik. De "azzal" nem állhatok elő, "azzal" lehetetlen előállni. Van egy sajátosságom, amely nem lényegbevágóan, de egyre erőteljesebben különböztet meg összes ismerősömtől. Mindketten szép számmal ismerünk jellegzetes nyugat európai zsidókat, én vagyok, amennyire tudom, a legnyugateurópaibb zsidó köztük, ami túlzó kifejezéssel azt jelenti, hogy egyetlen nyugodt pillanatot sem kaptam ajándékba, semmit sem kaptam ajándékba, mindent meg kell szereznem, nemcsak a jelent meg a jövőt, hanem még a múltat, amit talán minden ember megkap induláskor, azt is meg kell szereznem, ez talán a legnehezebb munka, ha a föld jobb felé forog - nem tudom, ezt teszi-e -, akkor nekem bal felé kellene forognom, hogy pótoljam a múltat. Csakhogy a legcsekélyebb erőm sincs mindezekhez a kötelezettségekhez, nem bírom el a világot a vállamon, még a télikabátomat is alig bírom el ott. Ez az erőtlenség egyébként nem olyasvalami, ami miatt feltétlenül panaszkodnom kellene; mennyi erő kellene ezekhez a feladatokhoz! Minden olyan kísérlet, mely a saját erőkkel próbál boldogulni itt, őrültség, melynek őrültség a bére. Ezért lehetetlen "azzal előállni", mint írod. Saját erőmből nem tudom járni azt az utat, amelyet járni akarok, sőt még csak akarni sem tudom ezt, csak csöndben tudok maradni, nem tudok mást akarni, nem is akarok mást.

Olyan ez, mondjuk, mintha valakinek minden séta előtt nemcsak mosakodnia, fésülködnie stb. kellene - már ez is elég fáradságos -, hanem ráadásul, minthogy minden séta előtt újból és újból hiányzik minden ehhez szükséges dolga, még a ruháját is meg kellene varrnia, csizmáját összeeszkábálnia, kalapot kellene előállítania, botot faragnia, stb. Természetesen mindezt nem csinálhatja jól, néhány utcán át talán kitartanak a holmik, de például a Grabenen szétesik hirtelen minden, és ő ott áll pucéron a rongyaival és törmelékeivel. Micsoda gyötrelem visszaszaladni az Altstädter Ringen! És a végén az Eisengassén még egy csődületbe is belefut, mely zsidókra vadászik.

Ne érts félre, Milena, nem mondom, hogy ez az ember elveszett, egyáltalán nem ezt mondom, de elveszett, mihelyt a Grabenre megy, ott meggyalázza magát és a világot.

[...]

Ma csütörtök van. Keddig őszintén el voltam szánva arra, hogy G.-be utazom. Néha belső fenyegetést éreztem ugyan, ha erre gondoltam, azt is észrevettem, hogy az utazás elhalasztgatásának részben ez az oka, azt hittem azonban, hogy könnyen le tudnám győzni ezt az egészet. Kedden délben hallottam valakitől, hogy nem kell Prágában megvárni a tartózkodási engedélyt, hanem ezt nagyon valószínűen meg lehet kapni Bécsben is. Ezzel tehát megnyílt az út. Egy délutánon keresztül gyötrődtem a kanapén, este írtam neked egy levelet, de nem küldtem el, még azt hittem, le bírom győzni, de az egész álmatlan éjszakán át valósággal kínok közt hánykolódtam. Harcoltak bennem ők ketten, az, aki utazni akar, és az, aki fél az utazástól, mindketten csak részeim, mindketten valószínűleg gazfickók. Korán keltem, mint legkomiszabb időszakomban.

Nincs erőm utazni; azt az elképzelést, hogy előtted állok, eleve nem bírom elviselni, nem viselem el a nyomást az agyamban.

Már leveled is miattam érzett feltartóztathatatlan, határtalan csalódás, tehát még ez is. Azt írod, nem reménykedsz, mégis reménykedsz, hogy teljesen el tudsz menni tőlem.

Nem tudom, veled és senkivel sem tudom megértetni, mi zajlik bennem. Hogyan értethetném meg, miért van ez így; ezt még önmagammal sem tudom megértetni. De ez sem a fődolog, a fődolog világos: az én környezetemben lehetetlen emberien élni; Te látod ezt, mégsem akarod elhinni?


Szombat este

A sárga levelet még nem kaptam meg, felbontatlanul fogom visszaküldeni.

Iszonyatosan tévednék, ha nem volna helyes abbahagynunk most ezt a levelezést. De nem tévedek, Milena.

Nem akarok rólad beszélni, nem mert ez nem az én dolgom, ez az én dolgom, csak beszélni nem akarok erről.

Tehát csak rólam: hogy mi vagy nekem, Milena, túl az egész világon, amelyben élünk, azt nem fejezik ki azok a papírfecnik, amiket naponta teleirkáltam neked. Ezek a levelek, ahogyan vannak, csupán kínlódni segítenek, és ha nem kínoznak, akkor az még rosszabb. Nem segítenek máshoz, csak egy napi Gmündöt idéznek elő, félreértéseket, szégyent, csaknem elévülhetetlen szégyent idéznek elő. Olyan szilárdnak akarlak látni, mint első alkalommal az utcán, de a levelek inkább térítenek el, mint az egész L. utca a maga ricsajával.

De még csak nem is ez a döntő, döntő az a levélről levélre fokozódó tehetetlenségem, hogy túljussak a leveleken, tehetetlenség ez mind veled, mind magammal szemben - ezer leveled és ezer kívánságom sem cáfolhatja ezt meg -, és döntő (talán e tehetetlenség következtében, de itt minden ok a homályban rejlik) az az ellenállhatatlanul erőteljes hang, nyilvánvalóan a Te hangod, mely hallgatásra szólít fel engem. [...]

[...]


Hétfő

Ezt a levelet el akartam tépni, nem akartam elküldeni, a táviratra nem akartam válaszolni, a táviratok olyan sokértelműek, de most itt a lap meg a levél, ez a lap, ez a levél. És még velük szemközt is, Milena, még ha le is kellene harapnom beszélni akaró nyelvemet - hogyan hihetném, hogy most szükséged van a levelekre, amikor semmi másra nincs szükséged, mint nyugalomra, ahogy ezt félig öntudatlanul gyakran mondtad. Ezek a levelek viszont merő kínból vannak, a gyógyíthatatlan kínból fakadnak, és csak gyógyíthatatlan kínt okoznak, mire való e kín - mely még fokozódik is - ezen a télen? Egyetlen mód az életre, ha csöndben maradunk itt és ott. Szomorúan, igaz, de mit tesz ez? Ez csak gyermekibbé és mélyebbé teszi az álmot. De a kín, ami felszántja az álmot - és a nappalt -, ez nem elviselhető.


Szerda

Nincs olyan törvény, mely megtiltja, hogy írjak még neked, és megköszönjem ezt a levelet, amelyben talán a legszebbet fejezted ki, amit írhattál nekem, ezt: "tudom, hogy Te engem... "

Egyébként azonban már régóta egyetértesz velem abban, hogy jobb, ha most nem írunk többet egymásnak; csak véletlen volt, hogy éppen én mondtam ki ezt, Te éppen így kimondhattad volna. És mivel egyetértünk, nem szükséges elmagyarázni, miért tesz majd jót, ha nem írunk.

Csak az a rossz, hogy akkor nekem (mostantól kezdve nem kell többé érdeklődnöd a postán) nem lesz, szinte egyáltalán nem lesz lehetőségem arra, hogy írjak neked, vagy talán mégis, ha lapot küldök neked szöveg nélkül, ez azt jelenti, hogy levél vár rád a postán. Te mindig írj nekem, ha ez valamiképpen szükségessé válik, de hiszen ez magától értetődik.

V.-nél rosszul csináltam a dolgot, ez kétségtelen, de nem olyan rosszul, ahogy első rémületedben vélted. Mindenekelőtt nem kérelmezőként mentem oda, és egyáltalán nem a Te nevedben. Idegenként állítottam be, aki téged jól ismer, és aki egy kissé látta a bécsi viszonyokat, és aki most ehhez még két szomorú levelet is kapott tőled.

Nem búcsúzom. Ez nem búcsú, hiszen akkor a leselkedő nehézkedési erő egészen lehúzna engem. De hogyan tehetné ezt, hiszen élsz.


Max Brodhoz

[Matliary, a bélyegző kelte: 1920. XII. 31.]

[...] F. nem volt ott a felolvasásaidon? Talán a körülményei nem engedték? Berlinben járni és F.-et nem látni: úgy magánemberként nekem ez nem rendjén való, bár természetesen én sem lettem volna másképp a dologgal. F. iránt úgy érzek szerelmet, ahogy egy boldogtalan hadvezér szereti a várost, amelyet nem bírt meghódítani, mely azonban "ennek ellenére" nagy - két gyermek boldog anyja - lett. Az első gyerekről nincsen híred?

Ami engem illet: találtam itt egy jó helyet, jót abban az értelemben, hogy mégis szanatórium jellege van, de nem az. Nem az, mert megszállhatnak benne turisták, vadászok, egyáltalán, akárkik, nincs fölös luxus, fizetni csak azért kell, amit ténylegesen megeszik az ember, és mégis szanatórium, mert van orvosa, fekvőkúra-lehetősége, a konyhája mindenre kész, jó a tej és a tejföl. Két kilométernyire van Tátralomnic mögött, vagyis még két kilométerrel közelebb a nagy Lomnici csúcsokhoz, kilencszáz méter magasan. Jó orvos? Igen, specialista. Bár én is specialista lettem volna! Mennyire leegyszerűsödik számára a világ. Gyomrom gyengesége, az álmatlanság, a nyugtalanság, röviden minden, ami vagyok, s amim van, az ő szemében a tüdő betegségére vezethető vissza. Amíg a tüdőbetegséget nem diagnosztizálták, közönséges gyomorgyengeség, ideggyengeség álarca mögött bújt meg. Bizonyos tüdőbetegségek - gondolom magam is - soha elő sem bújnak efféle álarcaik mögül. S mert a világ szenvedése ennek a specialistának ilyen világos, ennek megfelelően mindig magával hordja kis bőrtáskájában, mely nem nagyobb, mint a nemzeti alap gyűjtőperselye, üdvét e világnak, és ha a világ akarja, tizenkét koronáért kaphat belőle egy injekciónyit. És hogy minden a helyén legyen, takaros, pozsgás képű férfi ez az orvos, ereje teljében, és szereti ifjú (nyilvánvalóan zsidó) hitvesét, van egy szép kislányuk, aki oly csuda mód okos, hogy erről az apa egyáltalán nem is tud beszélni, hát persze, az ő gyerekük, és nem akar felvágni. Naponta eljön hozzám, semmi értelme, de nem is kellemetlen.

Egészében elmondható: ha ezt a szisztémát pár hónapig testileg és lelkileg (s főként ugyanitt) kibírom, igen közel jutok az egészség állapotához. De valószínűleg téves ez a következtetés is, és csak azt jelenti: ha egészséges vagyok, egészséges leszek. Az első héten egy kiló hatvan dekát szedtem fel, ami azonban semmit sem bizonyít, mert az első héten mindig úgy vetem magam a kúrára, mint egy oroszlán.

Mintegy harminc állandó vendég tartózkodik itt, a legtöbbjüket úgy nézem, hogy nem zsidó, annyira színmagyaroknak mutatkoztak, hanem zömében mégis zsidó az egész társaság, kezdve a főpincéren. Nagyon keveset beszélek és kevesekkel, javarészt azért, mert félek az emberektől, valamint azért is, mert úgy tartom helyesnek (hogy aki fél az emberektől, az ne titkolja). Csak egy férfi van itt, akivel mégis, egy kassai, huszonöt éves, hitvány fogakkal, gyönge, többnyire hunyorító szemmel, örökké elrontott gyomorral, ideges is, szintén csak magyar, itt tanult meg németül, semmi szlovák beütés - szeretni való fiú. Elragadó, amúgy keleti zsidó értelemben. Csupa irónia, nyugtalanság, szeszély, biztonság, de rászorultság is. Neki minden "érdekes, érdekes", ám a szó jelentése korántsem a szokványos, hanem hogy "éget, éget", ilyesmi. Szocialista, de a gyermekkori emlékeiből sok héber elem bukkan föl, foglalkozott a Talmuddal, a Schulchan Aruchhal. "Érdekes, érdekes." Ám szinte mindent elfelejtett. Eljár minden gyűlésre, összejövetelre, hallgatott Téged is, meséli, hogy Kassa el volt ragadtatva a beszédedtől, Langert is látta, amikor a Misrachi-csoportot alapította meg. [...]



1921

Max Brodhoz

[Matliary, 1921. január 13.]

Drága Max, az utolsó három napon nemigen voltam alkalmas Matliary védelmére, de még levélírásra sem. Egy apróság. Az egyik vendég, beteg, mégis vidám fiatalember, énekelget egy kicsit az erkélyem alatt, vagy társalog a balkonom fölött egy barátjával (a kassaival, aki egyébként olyan figyelmes velem, mint anya a gyermekével) - szóval megtörténik ez a csekélység, s én nyugszékemen szinte görcsökben fetrengek, a szívem nem bírja elviselni, halántékomba befúródik minden egyes szó, ennek az idegmegrázkódtatásnak a következményeképpen éjszaka sem alszom. Ma el akartam utazni Smokovecre, nem szívesen, hiszen itt minden megfelelő, a szobám is nagyon nyugalmas, mellettem, alattam, fölöttem senki; amit elfogulatlan vélemények Smokovecről hírül adnak, igazolja ellenszenvemet (nincs körülötte erdő, itt minden sokkal szebb, két éve ciklon söpört végig a környékén, a villák és erkélyek városias, forgalmas, poros utcára néznek), ennek ellenére el kellett volna mennem persze, de most itt változást eszközöltek, s így holnaptól előreláthatólag nyugalmas lesz: a két barát helyett fönt egy csendes hölgy. De ha nem, akkor megyek. Egyébként egy idő múlva megyek, már csak a "természetes" nyugtalanságom miatt is.

Mindezt elsősorban azért mesélem el, mert annyira tele vagyok vele, mintha a világ egyébből se állna, csak a fölöttem levő erkélyből s nyugtalanságából, másodszor mert meg akarom mutatni neked, mennyire megalapozatlanok a Matliaryval kapcsolatos szemrehányásaid, hiszen az erkélynyugtalanság (a súlyos betegek köhögése, a szobacsengők hangja) a zsúfolt szanatóriumokban még fokozottabb, és nemcsak fentről hat, de mindenünnét, s egyéb szemrehányást Matliary nevében nem tűrhetek (hacsak azt nem, hogy a szobám nem túlságosan elegáns, ám ez nem kifogás), harmadszor pedig azért említem mindezt, hogy pillanatnyi belső helyzetemről tudósítsalak. Emlékeztet egy kicsit a régi Ausztriára. Hiszen néha egészen jól érzi magát így az ember, fekszik este a kanapén a finoman fűtött szobában, szájában hőmérő, mellette a tejesedény, és élvezi a béke valamiféle változatát, de csak ezt, nem a maga békéjét. Egy csekélység, nem is tudom, a trautenaui hadbíróság kérdése elég volt, hogy Bécsben inogni kezdjen a trón, egy fogtechnikus, mert ez a foglalkozása, mormolva tanulgat a felső erkélyen, és az egész birodalom, de csakugyan az egész, máris lángban áll.

Most elég ebből; se vége, se hossza.

Nem hiszem, hogy abban a bizonyos lényegben olyan alapvetően különböznénk, mint ahogy Te beállítod; én így foglalnám össze: Te a lehetetlent kívánod, számomra a lehetséges a lehetetlen. Én talán egy fokkal alattad vagyok, ám ugyanazon a lépcsőn. Számodra az, ami lehetséges: elérhető; gyerekeid nem azért nincsenek, mintha ez nem volna lehetséges a számodra, hanem mert nem akartad; remélem, még lesznek; szerelmes voltál, és szerettek téged is, nemcsak a házasságban, hanem ez neked nem volt elég, mert Te a lehetetlen kívántad. Talán én ugyanilyen okból nem tudtam elérni a lehetségest, csak épp a villám egy lépcsőfokkal lejjebb sújtott, mint téged, még a lehetséges dolgok elérése előtt, és ez feltétlenül nagy különbség, de nem hiszem, hogy lényegi.

A berlini élmény például az én szememben egyértelműen maga a lehetetlen. Az, hogy egy szobalányról van szó, a Te értékedet korántsem szállítja le, ellenkezőleg, bizonysága, hogy milyen komolyan veszed a viszonyt. Hiszen ez a lány a külszínen igen messze állt attól, ami téged Berlinben elbűvölt, mindannak, amit egyébként átéltél, tulajdonképpen mélyen le kellene törnie ezt a lányt, de nem, ennek ellenére emelt fővel áll, hála a te komolyságodnak, ahogyan ezt a viszont vetted. Hanem - meg ne haragudj rám amiatt, amit most mondok, talán butaság és tévedés, talán levelednek ezt a részletét rosszul értettem, talán az azóta történtek máris cáfolnak -, mondd csak, olyan komolyan veszed-e, mint a vele való viszonyodat, magát a lányt is? És ha valamit, amit nem veszünk egészen komolyan, mégis a legkomolyabban szeretni akarunk, nem azt jelenti-e ez, hogy éppen a lehetetlent kívánjuk, mintha valaki lépne egyet előre, aztán egyet hátra, ám minden valós bizonyíték ellenére azt állítja, hogy ő pedig két lépést tett előre, hiszen két lépést tett, semmi kétség. Itt nem arra gondolok, amit a lány megnyilvánulásairól mondasz, az még talán egészen jól összefér a komolysággal, de hogy lehet az, hogy arra nem is gondolsz: mit jelentesz ennek a lánynak - Te. Egy idegen, egy vendég, mi több, egy zsidó, egy a sok száz férfi közül, akinek a szép szobalány megtetszik, egy férfi, akiről feltételezhető, hogy komolyan vesz egy ilyen éjszakát (és ha nem veszi komolyan), de mi lehet egyéb? Szerelem, országhatárokon át? Levelezés? Reménykedés egy legendás februárban? Ezt a teljes önpusztítást kívánnád? És hogy Te hű maradsz (ezt megértem, hogyne, mélyen hű maradsz) ehhez a viszonyhoz, de hát azt jelenti-e ez, hogy a lányhoz is? Ez vajon nem még az előbbinél is nagyobb lehetetlenség-e? Hogy mekkora szerencsétlenséget rejt, azt iszonyúan jól látni ilyen messziről is; de azok az erők, amelyek téged a lehetetlenbe hajszolnak - legyenek bár csak a vágy erői -, hatalmasak, és nem tűnhetnek el, még ha vereséggel térsz is haza, megtartanak téged megannyi új napra.

Azt mondod, nem érted álláspontomat. Pedig ez a helyzet - legalábbis a legközvetlenebb közelből szemlélve - igen egyszerű. És csak azért nem érted, mert magatartásomban valami jóságot vagy gyöngédséget tételezel fel, aztán ilyesmit mégsem találsz. Én ebben a dologban úgy állok melletted, mint egy nyolcszor megbukott elsős a lehetetlenre - az érettségire - készülő nyolcadikos árnyékában. Sejtem harcaidat, Te azonban, ahogy elnézed, mint hajolok én, nagy ló, egy kis szorzásfeladatra, nem érted. "Nyolc éve! - gondolod. - Ez aztán az alapos ember. Még mindig szoroz. De hát bármennyire alapos legyen is, azért most már végre tudnia kellene a szorzást. Következésképpen nem értem!" De hogy a matematikai felfogókészség netán teljesen hiányzik belőlem, vagy hogy csak reszketős félelmemben nem csalok, netán - ami a legvalószínűbb - félelmemben teljesen elment az eszem -, mindez nem fordul meg a fejedben. Pedig erről van szó csupán, félelemről, a legközönségesebb, halálos félelemről. Mint amikor valaki nem tud ellenállni a csábításnak, messze beúszik a tengerbe, boldog, hogy viszik a hullámok, "most ember vagy, most nagy úszó vagy", aztán hirtelen fölnéz, valahogy csak úgy, és nem lát mást, csupán eget és tengert, a hullámokon egyéb sincs, csak az ő fejecskéje, és iszonyatos félelem szállja meg, minden más közömbös lesz, csak vissza, vissza, ki a partra, ha a tüdeje szakad belé, akkor is. Ennyi az egész.

Mármost vesd össze a Te dolgodat s az én dolgomat - vagy az enyémet inkább mégse, kíméletből - a régi nagy korokkal. Az egyetlen igazi csapás a nők terméketlensége lehetett, ám még ha terméketlen volt is egy nő, kikényszerítették, hogy termékeny legyen. Terméketlenséget ilyen értelemben - szükségképpen magamat tekintve most középpontnak - egyáltalán nem látok. Minden öl termékeny, és haszontalanul vigyorog a világba. És ha az ember elrejti arcát, nem azért teszi, hogy e vigyorok ellen védekezzék, hanem hogy az ő vigyorát más ne lássa. Emellett a harc az apával nem sokat jelent, az apa csak báty, szintén félrevezetett fiú, aki silány kísérleteket tesz, hogy az öccsét, akire féltékeny, a döntő harcban megtévessze; és persze sikerrel. - De most már egészen besötétedett, így illik ez az utolsó káromláshoz.

Franz


[Matliary, 1921. január vége]

Drága Max, még egy utóirat, hadd lásd, hogyan is hatol előre "az ellenség", bizonnyal vannak belső törvények, de a dolog csaknem úgy fest, mintha külső törvények irányítanák. Ezt Te, lévén testileg itt kívülálló, talán jobban érted.

Az erkély-balszerencsét korántsem küzdöttem le, a felső erkély ugyan csöndes, ám az én félelemtől élesült fülem most mindent hall, még a fogtechnikust is, jóllehet négy ablak és egy emelet választja el tőlem.

[Itt a szobák rendjének vázlata következik] és hiába zsidó, hiába köszön szerényen, hiába nyilvánvaló, hogy nincs benne semmi rossz szándék, számomra mégis ő "az idegen ördög". A hangjától szívpanaszaim vannak, fakó ez a hang, egyáltalán nem könnyed, tulajdonképpen halk, mégis falakat jár át. Mint mondtam, előbb ebből kell kigyógyulnom, egyelőre még minden zavar, olykor szinte úgy érzem, hogy az élet az, ami zavar; máskülönben hogyan zavarhatna minden?

És akkor tegnap ez történt: egy betegen kívül, akit még sose láttam, itt csak egyetlen ágybanfekvő van, egy cseh férfi, az erkélyem alatt lakik, tüdő- és gégetuberkulózisa van (íme, egy további variáns az "élet vagy halál" mellett), a betegsége és az a körülmény, hogy rajta kívül itt mindössze két cseli van, akik azonban nem törődnek vele, magányossá teszi; én csak futólag beszéltem vele kétszer a folyosón, aztán ő a szobalánnyal üzent, kérte, látogassam meg egyszer, barátságos, csöndes, ötven körüli ember, két felnőtt fiú apja. Valamivel vacsora előtt néztem be hozzá, hogy hamar túl legyek a dolgon, és akkor kérte, hogy még vacsora után is ugorjak be hozzá egy egészen rövid időre. Így mesélt aztán a betegségéről, megmutatta a kis tükröt, amellyel mélyen le kell nyúlnia a gégéjébe, ha süt a nap, hogy a fekélyeket fény érje, majd a nagy tükröt, melynek segítségével ő maga a torkába nézhet, hogy a kis tükröt helyesen állítsa be, aztán megmutatta a fekélyekről készült rajzot - a fekélyek egyébként mindössze három hónapja jelentkeztek -, akkor a családjáról beszélt még röviden, s hogy egy hete semmi hír róluk, ezért nyugtalan. Hallgattam, néha kérdeztem valamit, kezembe kellett vennem a tükröt és a rajzot, "közelebb a szeméhez", mondta, ahogy a tükröt messze magam elé tartottam, és végül minden átmenet nélkül azt kérdeztem magamtól (már korábban is voltak ilyen rohamaim, és mindig ezzel a kérdéssel kezdődik), "mi lenne, ha most elájulnál", és már láttam is, ahogy az ájulás hulláma végigsöpör rajtam. Mindvégig magamnál voltam, így hiszem legalábbis, de hogy a szobából miként jutok ki, elképzelhetetlen volt a számomra. Mondott-e még valamit a cseh férfi, nem tudom, számomra csend volt. Végül összeszedtem magam, mondtam valamit, hogy milyen szép esténk van, ez magyarázat lett volna arra, hogy az erkélyére kiimbolyogjak, s ott a korláton elüldögéljek a hidegben. Eljutottam odáig, hogy végre képes voltam kinyögni: nem érzem magam egészen jól, s így köszönés nélkül távozhattam. A folyosó falának s az emeleti fordulón álló széknek a segítségével visszajutottam a szobámba.

Jót akartam tenni ezzel az emberrel, és valami egészen rosszat tettem; mint reggel hallhattam, egész éjszaka nem aludt miattam. Ennek ellenére sem tehetek magamnak szemrehányást, sőt épp azt nem értem, miért nem ájul el mindenki. Ami ott abban az ágyban látható, rosszabb, mint egy kivégzés, mi több, még a kínzásnál is szörnyebb. Hiszen a kínzásokat nem mi találtuk ki, ellestük csupán a dolgot a betegségektől; hanem úgy, ahogy a betegségek művelik, ember úgy kínozni nem mer, itt éveken át folyik a kínzás művészies szünetekkel, nehogy túl hamar vége legyen, és - ez a legsajátosabb - a megkínzottat kényszerítik, hogy önakaratából, szegény bensőjéből tegyen meg mindent a kínzatás meghosszabbítására. Ez a merőben nyomorult élet ott az ágyban, a láz, a légszomj, az orvosságolás, a gyötrelmes és veszedelmes (hiszen egy kis ügyetlenkedés elegendő, hogy megégesse magát belül) tükrözés csak azt a célt szolgálja, hogy lassabban növekedjenek a daganatok, amelyek a végén megfojtják; az a célja tehát, hogy ezt a nyomorult életet, a lázrohamokat stb. minél tovább kelljen elszenvednie. És a rokonok, az orvosok, a látogatók odaépítették e nem lángoló, de lassan izzó máglya köré az állványzataikat, hogy a fertőzés veszélye nélkül látogathassák, hűtögethessék, vigasztalgathassák, további nyomorúságra bátorítgassák a kínzás áldozatát. Aztán visszatérnek szobájukba, és kimosakodnak, ahogy én, iszonyú rémületben.

Persze én is alig aludtam, csak éppen volt két vigaszom. Az egyik erős szívfájás, ami egy másik kínzásra emlékeztetett, amely mindazonáltal sokkal szelídebb, mert jóval gyorsabb. S aztán még egy sor álom között ott volt ez: bal felől kisgyerek ült mellettem, ingecskében (nem volt egészen biztos, legalábbis ahogy az álomra visszaemlékszem, hogy az én gyerekem-e, de ez nem zavart), jobbra Milena, mindketten hozzám simultak, én pedig elmeséltem nekik valami históriát a levéltárcámról, amely elveszett, de megtaláltam, csakhogy még nem nyitottam ki azóta, és így nem tudtam, benne van-e még a pénz. Ám ha elveszett, az sem baj, ha ők ketten itt vannak mellettem. - Képtelen vagyok persze újraélni azt a boldogságot, amit úgy reggel tájban éreztem.

Ez volt az álom, de a valóság az, hogy három héttel ezelőtt (sok hasonló levél után, híven ahhoz, hogy elengedhetetlenül szükséges volt számomra - ma is az s az is marad - a befejezés, egy minden addiginál határozottabb levélben) csak azt a kegyet kértem: ne legyen több levél, ne maradjon bármi módja, hogy valaha is lássuk még egymást.

Egyébként ezen a héten is gyarapodtam, összességében négy hét alatt három kiló negyven dekát szedtem fel. Kérlek, Felixnek és Oskarnak add át üdvözletemet. Lett aztán valami Oskar szicíliai útjából? És mit csinálnak most? Ruth?

Nem túl jó világítás mellett, az erkélyen, este:

A levél hevert még pár napot, talán mert hozzá akartam írni még, mi "történik" legközelebb. Nem volt semmi különösebben rossz.

Mai leveled után roppantul szégyellem, amit rólad s a lányról mondtam. Ha nős lennék, és a feleségemmel valami hasonlót tettem volna, túlzással szólván (de nem túlzóbban, mint a premissza), elbújnék egy zugban, és öngyilkos lennék. Te azonban olyannyira megbocsátasz, hogy még csak nem is említed a dolgot. Persze az utolsó előtti leveledben túlzottan általánosságban írtál, nekem azonban át kellett volna látnom az általánosságokon: méghozzá másképp, mint ahogy tettem. Ennek ellenére a témával kapcsolatos alapérzésem nem változott, csak már nem olyan ostobán-könnyen bizonyítható.

Talán jobban megközelíthetem, ha magamról beszélek. Leveled épp nincs kéznél (s hogy ide hozzam, ki kellene kecmeregnem a súlyos csomagolásból), de mintha azt mondanád ott, hogy ha a nő elérése nekem azért lehetetlen, mert a tökéletességre törekszem, ez utóbbinak minden mást is lehetetlenné kellene tennie a számomra, az evést, a hivatalt stb.

Pontosan. Bár a tökéletességre való törekvés csupán egy kis része az én nagy gordiuszi csomómnak, ám itt minden rész egyben az egész is, ezért helyes a megállapításod. De hát ez a lehetetlenség ténylegesen fennáll, az evés stb. lehetetlensége, legföljebb nem olyan durván feltűnő, mint az, hogy számomra a házasság lehetetlen.

Hasonlítsuk csak össze magunkat így: mindkettőnknek akadálya a testiség. Te ezt pompásan leküzdötted. Ahogy erre gondoltam, éppen sízők gyakoroltak a szemközti lejtőn, nem a szokásosak, amilyeneket itt látni többnyire, vagyis nem a szálloda vendégei, nem katonák a közeli barakkokból, jönnek, s már az is roppantul imponáló, ahogy sima mozdulatokkal haladnak az országúton, ahogy fentről lesiklanak, lentről felvonulnak, nem, ez most három idegen volt Lomnicról, valószínűleg nem művészek még, de hogy így is mit tudnak! Egy hosszú ment elöl, követte két kisebb. Nem volt számukra lehetetlen lejtő, árok, rézsű, úgy siklottak mindenen át, ahogy Te a papírt szántod. Lefelé persze gyorsabbak voltak, őrülten száguldoztak, de fölfelé sem volt az csekélység, repülés legalább. S amit lefelé jövet produkáltak, nem is tudom, a nagy Telemark volt-e már (így hívják egyáltalán?), mindenesetre álomszerű volt, így siklik az egészséges ember álomból az ébrenlétbe. Körülbelül negyedóráig ment ez így, csaknem hallgatagon (részben ezért támadt bennem szeretet irántuk), azután megint ott voltak az országúton, és - nem lehet ezt se másképp mondani - lesüvítettek Lomnic felé.

Néztem őket, és rád gondoltam, így küzdötted le Te a testiséged akadályát.

Én viszont - akartam írni tovább.

De jött néhány igen rossz éjszaka, az első kettőnek véletlenszerű, múló, egyéjszakás okai voltak, a többit egy kelésnek köszönhettem, mely pontosan a keresztcsontomnál van, s nappal feküdni, éjjel aludni nem hagy. Csekélységek, és ha nem jönnek további hasonlók, könnyen korrigálom, amit kell, és az egészet csak azért említem, hogy lásd: ha van Valaki, aki a súlygyarapodásomat és az erősödésemet akadályozni akarja (eddig egyébként csupán súlygyarapodást tapasztaltam, öt hét alatt négy kiló húsz dekát), szilárdan ül rajtam a nyeregben.

A további hasonlatokat mára hagyom is, Max, túlságosan fáradt vagyok, és körülményes is az egész, az anyag olyan hatalmasra duzzadt az idők során, és oly kevéssé koncentrált, hogy szükségszerűen fecsegővé tesz, ha újra előkerül.

Hogy gyere-e? Hát persze hogy gyere, ha nem kerül nagyobb fáradságba, lehetőségét azonban csak úgy látom, ha szlovákiai utazást teszel. Leveledből mintha az tűnne ki, hogy a berlini úttal akarnád összekötni, mondjuk, Oderbergen át, nem, az borzasztó fáradságos, semmiképp se tedd, miattam se, túl sok felelősséget terhelnél rám. Vagy maradhatnál három napnál hosszabban, hogy neked is pihenés legyen?

Szinte kedvem lenne hozzá, hogy megint belekezdjek az előbbi témába, úgy bizserget a fecseghetnék. Aláhúzod, hogy "szorongás mitől". Annyi mindentől, de földi síkon elsősorban szorongás attól, hogy nem vagyok elegendő se testileg, se szellemileg, hogy egy idegen ember terhét hordozzam; amíg csaknem egyek vagyunk, ez pusztán afféle kereső szorongás, hogy "micsoda? Hát mi valóban egyek volnánk?", és amikor ez a szorongás megtette a magáét, a legmélyebb meggyőződéstől áthatott, cáfolhatatlan, elviselhetetlen szorongássá válik. Nem, hagyjuk ezt mára; túl sok is volt.

Dehmel leveleit említed, én csak a decemberi számban láthatókat ismerem, olyan félemberesek, házasemberiek.

Erre még vissza kell térnem. Azt írod: "Miért kell a szerelemtől jobban szorongani, mint az élet egyéb dolgaitól?", és mindjárt előtte: "A szerelemben éltem át a leginkább, a leggyakrabban az istenülés állapotát." E két mondatot összevonhatnánk, mintha azt mondanád: "Miért ne féljünk minden csipkebokortól ugyanúgy, mint az égőtől?"

Olyan az egész, mintha életem feladata egy ház birtokbavétele lett volna. - Lezárás nélkül marad ez is, pár nap szünet jött, fáradtság, könnyű láz (valószínűleg a fekélytől), odakint tomboló hóvihar, most jobb, bár ma este újabb zavaró mozzanat következett, remélhetőleg annyira jelentéktelen, hogy puszta nyugtázásával már ki is küszöbölöm, egy új asztaltársnő, egy idősecske vénkisasszony, kibírhatatlanul parfőmös és púderos, valószínűleg nagybeteg, ideges is minden ízében, társaságban fecsegő, s cseh lévén, félig-meddig rám van utalva, ehhez még ráadásul a hozzám közelebbi fülére nagyothall (most van itt néhány cseh, de elutaznak), egyetlen fegyverem van, s ez, bízom benne, megvéd; a kisasszony ma, nem nekem, kedvenc lapjának nevezte a Venkov-ot, főként a vezércikkek miatt, elragadtatással gondolok erre egész este. (Egyébként Smokovecről jön, és már sok szanatóriumot megjárt, dicsérni azonban csak egyet dicsér módfelett: Grimmensteint, hanem márciustól az államé lesz, eladják.) A legfondorlatosabb módszer az lenne, ha várnék talán a közléssel egészen addig, míg vénkisasszonyunk olyasmit mond, amit aztán lehetetlen visszavonni. Grimmensteinről azt mondja: má to žid, ale výtečně to vede,[36] ez még nyilvánvalóan nem elég.

Max, mindezekből, amit itt írok, nehogy azt hidd, hogy üldözési mániában szenvedek, tapasztalatból tudom, hogy nincs olyan hely, amelyet el ne foglalnának, vagyis ha nem én ülök fönn a nyergemben, akkor, csak akkor ül ott az üldöző.

De most befejezem (különben nem kapod meg a levelet az elutazásodig se), bár azt, amit akartam, nem mondtam el, s főleg a magamon át vezető kerülő úton nem leltem a hozzád vezető útra, amelyik, legalábbis kezdetben, sötét-világos volt előttem. Hanem épp ez a rossz író igazi mintapéldánya: aki a közlendőjét mint valami súlyos tengeri kígyót tartja a karjában, és bármerre tapogatja, ha jobbra, ha balra, se vége, se hossza és azt sem bírja elviselni, amit netán átfog. És ha ráadásul még olyan ember is, aki vacsora végeztével a csöndes szobájába visszatér, és egy puszta asztalszomszédság kínos utóhatásától egyszerűen egész testében remeg.


Ottlához

[1921?]

Kedves Ottla, ma, I. 31-ről II. 1-re virradó éjszaka úgy öt óra tájt felriadtam, és hallottalak, ahogy kint az ajtó előtt azt kiáltod: "Franz", finoman, de én tisztán hallottam. Válaszoltam is azonnal, ám akkor már nem jött semmi nesz. Mit akartál?

Szeretettel, Franz


Max Brodhoz

[Matliary, 1921. február eleje]

[...] Tegnap este zavartak, de barátian, van itt egy huszonegy éves orvostanhallgató, budapesti zsidó, igen törekvő, okos, rendkívül olvasott, külsejére egyébként, bár egy kicsit durvább az összkép, Werfelre hasonlít, született orvos lévén, igényli az emberek társaságát, anticionista, Jézus és Dosztojevszkij a csillagai - ő jött át még kilenc óra után a központi pavilonból, hogy (alig szükséges) borogatásomat felrakja, nyilvánvalóan a Te neved hatása, hogy ilyen kedves hozzám, igen, mert jól ismeri a nevedet. Ő és a kassai persze nagy szenzációnak tartja, hogy esetleg idelátogatsz. [...]


[Matliary, 1921. március eleje]

[...] Nem vagyok jól, bár az orvos azt mondja, a tüdőben a dolog a felére ment vissza, én azonban azt felelném erre, hogy legalább kétszer olyan rossz, sosem voltak ennyire erős köhögési rohamaim, nem kínzott ilyen légszomj, ilyen gyöngeség. Nem tagadom, Prágában még sokkal rosszabbul is lehetnék; ha viszont meggondolom, hogy a körülmények, néhány zavaró mozzanattól eltekintve, ezúttal igen kedvezőek voltak, csakugyan nem tudom, hogyan jöhetne még, mitől jöhetne javulás.

Persze buta és hiú dolog, ha valaki így tárgyalja, ennyire komolyan veszi az ilyesmit. Amikor épp ott vagyunk egy kis köhögési roham közepén, nem tehetünk mást, komolyan kell vennünk; ám ha alábbhagy, már másképp nézhetjük, s ez a helyes. Ahogy besötétedik, gyertyát gyújtunk még, és ha leégett, csöndben maradunk a sötétben. Mert az Atya házában oly sok lakás van, nem ildomos zajongani.

Már előre örülök, hogy elmegyek innen, talán ezt kellett volna tennem egy hónappal ezelőtt, de olyan nehezen mozdulok, és itt a legkülönbözőbb emberek voltak érthetetlenül kedvesek hozzám, így hát, ha szabadságom engedné, még tovább maradnék, főleg most, hogy már oly szép az idő. Az erdei fekvőcsarnokban párszor meztelen felsőtesttel is feküdtem már, és az erkélyemen egyszer teljesen meztelenül.


[Matliary, 1921. március közepe]

Drága Max, nagy szívességet kérek, méghozzá azonnal kellene. Maradni akarok még, ha nem is itt, de a Tátrában, dr. Guhr szanatóriumában Poliankán alkalmasint; nagyon dicsérik, bár sokkal drágább persze mint Matliary.

Maradni akarok a következő okokból:

1. Először is azt itteni orvos azzal fenyeget, hogy fennáll a teljes összeomlás veszélye, ha most Prágába megyek, és azt ígéri, hogy ha őszig maradok, nagyjából gyógyultan távozhatom, s akkor évente hat hét a tenger mellett vagy a hegyek közt elegendőképp konzervál. Mindkét jóslat, de a második főként, túlzás; mégis minden reggel így kínoz, atyaian, barátilag, minden módon. És ha tudom is, hogy jóslatai minden szempontból sokkal szerényebbek volnának, ha tudná, hogy át akarok költözködni Poliankára, a dolognak azért csak van rám hatása.

2. Otthonról mindenki arra kér, hogy csak maradjak, s erre több okuk van, mint sejtenék. Jóllehet amióta itt élek a tüdőbetegek között, magam is hiszek benne, hogy fertőzést egészséges ember nem kaphat, ilyen egészséges embernek csak az erdei favágók számítanak, meg itt a konyhán a lányok, akik puszta kézzel magukba tömködik olyan betegek ételmaradékát, akikkel én szemközt ülni is irtózom; de a mi városi köreinkben senki sem védett ennyire. Micsoda tömény undor például egy gégetuberkulotikussal szemközt ülni (a tüdőbetegek vérrokona, a szomorúbb fivér), ahogy kedvesen, ártalmatlanul néz rád megdicsőült tüdőbajosszemmel, és a szája elé emelt kezének ujjai között fröcsögi az arcodba tuberkulotikus fekélyeinek gennypermetét. Ha nem is ilyen szörnyűséges, de hasonlóan ocsmány dolog lenne, ahogy én odahaza mint "jó bácsika" ülnék a gyerekek társaságában.

3. A tavaszt és a nyarat talán egész jól kibírnám Prágában, legalábbis dr. Kral azt tanácsolja levelében, hogy menjek, ám most a szüleimnél mintha visszavonta volna ezt az ajánlatot (ezeket az ingadozásokat az én írásmódom ingatagságai magyarázzák), helyesebb volna mégis talán egyszer végre legalább valami félig határozott dolgot tenni, ha mint ez az orvos mondja, tényleg javulás mutatkozik. És hol lehetne a meleg időszakban jobb helyem, mint a magas hegységben (Polianka ezerszáz méter magasan fekszik). Tudom, hol lenne még jobb helyem; egy faluban, valami könnyű munkával, ám azt a falut nem ismerem.

4. Döntő azonban a magam szubjektív állapota, és ez - persze a rosszabbodásnak még számtalan lehetősége van - nem jó, a köhögés, a légszomj erősebb, mint eddig bármikor, tél derekán - kemény tél volt, nem is a hideg, hanem a szüntelen vad hóviharok miatt - a légszomjam olykor szinte kétségbeejtő volt, most, hogy szép az idő, természetesen jobb. Azt mondom tehát magamnak: vagy igaza van a szubjektív megérzésemnek, s akkor közömbös, hogy mi lesz az állásommal - nem, tévedés, akkor igazán nem közömbös, hogy az állásommal mi lesz, akkor lesz rá elsősorban szükségem, ám ha csak megközelítőleg is felépülök, sokkal kevésbé.

Szabadságom március 20-án lejár, túlságosan hosszan fontolgattam, mit tegyek, merő szorongásból és aggályoskodásból mindmáig vártam, és most már a szabadsághosszabbítást célzó kérelem szinte illetlen zsarolás lenne. Mert a dolog tulajdonképpeni menete az lett volna, hogy előbb kikérem az igazgató véleményét, majd a válasznak megfelelően kérvényt írok, ezt beterjesztem az intéző bizottságnak, stb. Minderre most természetesen nincs idő, írásban semmit sem tehetek, szóbeli kérelemmel kell enyhíteni valamit a zsarolás látszatán, ezért hát Prágába kellene mennem, de minek utazgassak el annyi időt? Akkor inkább megkérhetném Ottlát, menjen ő, hanem a jelenlegi állapotában ilyet kérjek tőle? Meg aztán nem is akarom neki olyan részletesen elmondani a dolgot, ahogy neked. Vagyis csak Te maradsz, Max, akire ezt a terhet átruházhatom. Kérésem: menj el, amilyen hamar csak tudsz, az igazgatómhoz, dr. Odstrčilhoz, vidd az orvosi bizonyítványt, melyet mellékelek (csak délután kapom kézhez, remélem úgy lesz, ahogy megbeszéltük), a legjobb lenne délelőtt tizenegy tájban menned; hogy mit kell mondanod, természetesen jobban tudod, mint én, épp csak azt vázolnám, hogyan gondolom, például:

Kétségkívül képes vagyok a hivatalba járásra (mellesleg arra a munkára [!], ami ott vár, szintén), de hát ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor idejöttem, ugyanígy bizonyos, hogy még az ősszel megint el kellene mennem, méghozzá ismét rosszabb állapotban, mint múlt ősszel. Az orvos tartós munkaképességet ígér, ha most még úgy négy-hat hónapot maradok, kérek tehát további szabadságot, mondjuk, két hónapot, és utána megint részletes orvosi szakvéleményt nyújtok be. Kérem pedig ezt a szabadságot, ahogyan adhatják: teljes, háromnegyed, fél fizetéssel, csak minden nélkül ne hagyjanak, és a nyugdíjazásommal is várjanak még. Egyébként ezt a fél évet törölhetik akár az előmenetelből és a nyugdíjazásból is. Egy ilyen korlátozott szabadságolás azért is lenne megkönnyebbülés nekem, mert nagyon jól tudom, mi szabadságot kaptam már az intézettől. Mostani szabadságkérésem módja bizonyára szabálytalan, mentsége legyen azonban, hogy aggályokkal gyötrődtem, és ezért beszéltem most az orvosommal is alaposabban. Azt is tudom, hogy előbb folyamodványt kell beadni, stb., de talán nem lehetetlen, hogy a folyamodványt pótlólag csatoljam, és feltételezvén, hogy kérésemet teljesítik, továbbra is itt maradjak, azaz 20-án ne kelljen szolgálatba lépnem. Ám ha ez nem lehetséges, bizonyos időre azért Prágába mehetek. [...]


M. E.-hez

[Matliary, 1921. március végén]

[...] Kedves Minze, hány nap telt el az elébbiek óta, meg sem számlálhatom, és hogy mi történt közben, el nem mondhatom. Valószínűleg semmi, nem emlékszem például, hogy egész idő alatt egyetlen könyvnyi könyvet is olvastam volna, gyakran feküdtem viszont valamiféle kábulatban, ahogy gyerekkoromban a nagyszüleimet láttam bóbiskolni. Nem figyeltem a napokat, annál gyorsabban múltak, írásra nem volt idő, szüleimnek egy lapot keservesen összehoztam, hanem hogy magának, Minze, írjak, olyan lett volna az, mintha egész Németország felett a kezemet nyújtanám maga felé, ami, ugye, szintén lehetetlen.

Az időszak eseménye az én számomra az, hogy bár március 20-án már Prágában kellett volna lennem, itt maradok még tovább. A helybeli orvos csúnya dolgokkal fenyegetett meg arra az esetre, ha utaznék, és minden jót ígér, ha maradok, tehát maradok egy darabig. Hanem ahelyett, hogy itt üldögélek az erkélyen, vagy az erdei fekvőcsarnokban heverészem (az erdőket még hó zárja el), szívesebben dolgoznék valahol egy kertben "arcomnak verítékével", mert ez a rendeltetésünk, ezt érzi alapjában mindenki, aki nem csinálja. Maga csinálja, jó magának! Valószínűleg számos részletében nem szép munka, hogyan is lenne az, hiszen egy átok beteljesülése, hanem az átok alól kibújni sokkal rosszabb.

Remélhetőleg a maga munkájára is olyan csodásan süt le a nap, ahogy az én heverésemre (két napja délutánonként meztelenül fekhetem az erkélyemen, teljesen meztelenül, mint egy gyermek valami láthatatlan, óriási anya tekintetébe fogva), és a Keleti-tenger fürdőhelyei bizonnyal szépek, magát azonban csak a saját kertjében szeretném látni (és ha valahol délen lesz ez a kert egy tónál, nem fogom sajnálni a fáradságot, elutazom a Garda-tóhoz vagy a Lago Maggioréhoz), ott, férjével és gyermekeivel, hosszú-hosszú sor gyerek, mennyivel szebb az, mint a leggyönyörűbb farkaskutyák. Egyébként miért legyen a tó okvetlenül európai, a Kinereth- vagy a Tiberias-tó is szép. A mellékelt kivágások - jelentésük szerint ronggyá olvasva - egy kicsit erről szólnak. [...]


Max Brodhoz

[Matliary, 1921. április közepe]

[...] Ez volt tegnap, és még akartam volna mondani egyet s mást, ma azonban levél jött M.-től. Erről a levélről neked nem szabad említést tennem, hiszen ő megígérte neked, hogy nem fog nekem írni. Ezt előrebocsátom, és akkor M.-re vonatkozóan máris úgy áll a dolog, mintha egy szót se szóltam volna neked; ebben bizonyos vagyok. Micsoda boldogság, Max, hogy Te vagy.

Írnom azonban kell neked a levélről, a következő oknál fogva. M. azt írja, hogy beteg, tüdőbeteg; persze az volt már korábban is, röviddel azelőtt, hogy összejöttünk, de akkor még könnyű eset volt, jelentéktelen, ez a betegség szokott néha ilyen félénken lopakodni. Most a helyzet súlyosabb, nos hát, M. erős, élete erős, képzeletem nem bírja őt betegnek látni. Neked más híreid is voltak róla. Mindenesetre írt az apjának, aki barátságos volt, M. Prágába jön, az apjánál fog lakni, később Olaszországba utazik (apja javaslatát, hogy utazzék a Tátrába, elutasította, hanem most tavasz közepén Olaszországba?). Hogy az apjánál fog lakni, igen sajátos; ha ennyire kibékültek, hol marad a férje?

Nos, mindezekért még nem írnék neked erről, természetesen csak rólam van szó. Arról van szó, hogy tudatod velem majd, ha M. Prágában lesz (erről biztosan értesülni fogsz), és azt is, hogy meddig marad, nehogy véletlenül akkoriban Prágába menjek, és azt is közlöd velem, ha olyasmit hallasz, hogy M. a Tátrába jön, hogy innét akkor én idejében távozhassam. Mert a találkozás, az most már nem annyit jelentene csak, hogy a kétségbeesés a hajunkat tépi, hanem hogy a homlokunkat és az agyunkat szaggatja és hasogatja.

Neked azonban, ha ezt a kérésemet teljesíted, nem szabad megint azt mondanod, hogy nem értesz engem. Már régebben is akartam neked írni erről, túl fáradt voltam, gyakran utaltam is rá, nem lesz új neked, ilyen nyersen azonban még nem mondtam ki soha. Önmagában véve semmi különös, egyik korai történeted foglalkozik vele, persze jóakaratúlag, az ösztön betegsége ez, a kor virága, az életerőtől függ annak lehetősége, hogyan boldogulunk el vele, én a magam életerejének megfelelően nem látok lehetőséget, vagy csak azt a lehetőséget, hogy meneküljek önmagam elől, igaz, olyan állapotban, amely a kívülállónak (egyébként magamnak még inkább) megérthetetlenné teszi, hogy mi lenne itt még a megmentendő, hanem az ember nem mindig azért fut, hogy mentse magát, a hamu, amit a tűz fészkéből szétfúj a szél, az se azért röpül, hogy mentse magát.

Nem beszélek a gyerekkor boldog, ebből a szempontból boldog idejéről, amikor zárva volt még az ajtó, mely mögött a törvényszék tanácskozott (a minden ajtót betöltő esküdtszék - apa azóta régen előlépett), később azonban úgy volt, hogy minden második lány teste csábított, annak a lánynak a teste viszont, akibe reményeimet (ezért?) helyeztem, egyáltalán nem. Amíg nem adta magát (F.) vagy amíg egyek voltunk (M.), fenyegetés volt ez csak messziről, vagy akár nem is olyan messziről, mihelyt azonban történt bármi csekélység, minden összeomlott. Nyilvánvaló, hogy a méltóságom miatt, a gőgöm miatt (még ha olyan nagyon alázatosnak látszik is, a girbegurba nyugati zsidó!) csak azt szerethetem, amit oly magasba állíthatok magam fölé, hogy számomra elérhetetlen már.

Alighanem ez a magva az egésznek, a kétségkívül roppantul elhatalmasodott egésznek, egészen a "halálfélelemig". És nemcsak fölépítménye e magnak, hanem nyilvánvalóan az alapozása is.

Ebben az összeomlásban viszont aztán rettentő volt, erről nem beszélhetek. Csak egyet: a Hotel Imperialban csalódtál; amit lelkesedésnek hittél, fogvacogás volt csupán. Boldogság csak négy napnak az éjszakából kiszakított pár töredéke volt, melyek forma szerint elérhetetlenül már szekrénybe zárva pihentek, a boldogság csak a nyögés volt e produkció után.

És most megint itt a levele, amelyben nem kér mást, csak egyetlen, egyszeri hírt, melyre nem jönne válasz, mögöttem egy halánték-marcangoló délután, előttem egy éjszaka, de több nem lesz. M. nekem elérhetetlen, ebbe bele kell törődnöm, és erőim állapotát tekintve tudom: ujjongva engednek. Így járul még a szenvedéshez a szégyen is, körülbelül mintha Napóleon a démonnak, mely Oroszországba szólította, azt mondta volna: "Most nem mehetek, még meg kell innom az esti tejemet", és amikor a démon azt kérdi erre: "Soká tart még az?", így felelne: "Hogyne; kérődznöm kell rajta."

Hát most már érted?


[Matliary, 1921. május eleje]

Kedves Max, tehát még mindig nem értesz? Különös, de annál jobb, mert helytelen volt, helytelen, mint egyedi eset, helytelen, ha nem terjesztjük ki egy egész életre. (Kiterjesztjük? Tehát elmossuk? Nem tudom.) Beszélni fogsz M.-mel, nekem nem lesz többé részem ebben a boldogságban. Ha rólam beszélsz neki, szólj rólam úgy, mint egy halottról, úgy értem, ami "kívülemet", "területenkívüliségemet" illeti. Amikor Ehrenstein múltkorjában nálam járt, azt mondta például, M. személyében nekem az élet nyújtja a kezét, és így élet s halál között választhatok; ez egy kicsit túl nagyszabású volt (nem M.-re vonatkoztatva, hanem rám), de a lényegében igaz, butaság csak az volt benne, hogy mintha választási lehetőséget tételezett volna fel nálam. Ha létezne még delphi orákulum, megkérdeztem volna, hogy azt felelje: "Választás élet és halál közt? Hogy tétovázhatsz?"

Mindig a gyógyulásról írsz. Számomra ez kizárt dolog (nemcsak a tüdőmet tekintve, hanem minden egyebet tekintve is, az utóbbi időben például megint nagy nyugtalansághullám söpör végig rajtam egyre, álmatlanság, gyötrelem a legkisebb zaj, és ezek a zajok jóformán az üres levegőből keletkeznek, hosszú történeteket mesélhetnék erről, és amikor már minden nappali és esti lehetőség kimerült, éjszakára összeáll megint egy kis csapat ördög, és vidáman mulatozik éjfél körül a házam előtt. Reggelre kiderül aztán, hogy alkalmazottak csupán, akik valami keresztény-szocialista gyűlésről tértek haza este, derék, ártatlan népek. Senki sem ért úgy a maszk művészetéhez, mint az ördög), ez tehát kizárt dolog, nézd csak ezt a kényszeredetten élő testet, melyet az agy, megborzadva attól, hogy maga mit művelt, ismét önmaga ellenében életre kényszerítene, kényszeredetten él, nem bír enni, és egy kelés nyomán sebes, tegnap vették le a kötést, egy hónapig kellett nagy kötéseknek rajta lenniök, mire végre habozva begyógyult (a derűs doktor mindenféle segítséggel szolgálhat: arzéninjekció, köszönöm), ez tehát kizárt dolog, de nem is a vágyak netovábbja.

Lányokról írsz, engem itt egyetlen lány sem köt le (azok végképp nem, akik a képen láthatók, el is mentek már hónapokkal ezelőtt), és sehol sem fog lekötni egy se. Érdekes, milyen tompa látásúak a nők, csak azt veszik észre, hogy tetszenek vagy nem, azután hogy esetleg részvétet érzünk irántuk, végül hogy keresünk-e náluk irgalmat, ez minden, nos hát, általánosságban elég is.

Kapcsolatom tulajdonképpen csak az orvostanhallgatóval van, minden egyéb mellékes, ha valaki akar tőlem valamit, megmondja a medikusnak, ha én akarok valakitől valamit, én is neki szólok. Ennek ellenére nem magány ez, korántsem magányosság, hanem amolyan félig-meddig kényelmes élet, külsőleg félig kényelmes, mert igen barátságos emberek változó köre övez, persze nem kezdek mindenki szeme láttára fuldoklani, így nem is kell sehonnét kimenteni, és ők is vannak oly szívesek, hogy nem fúlnak bele semmibe, némely szívélyesség okai egészen világosak, így például sok borravalót adok (viszonylag sokat, minden eléggé olcsó), ami elengedhetetlen, mert a főpincér például levelet írt Budapestre a feleségének, s a köz által megismert tartalmú levélben a vendégeket borravalóik szerint csoportosította, így valahogy: "tizenkét vendég maradhat, a többit viszont elviheti az ördög", és elkezdi sorolni a "többieket", név szerint, megjegyzésekkel, litániaszerűen: "A kedves G. asszonyt (aki egyébként igazán elragadó, gyermeteg parasztasszony cipszervidékről) elviheti az ördög, stb." Én nem voltam köztük: ha mégis elvisz az ördög, egészen biztos, hogy nem a fukar kezem miatt. [...]


Ottla Davidovához

[Matliary, 1921. május elején]

[...] Van itt egy vezérkari százados, a barakk-kórházba küldték, de mint néhány más tiszttársa, ő is itt lent lakik inkább, mert fönn a barakkok nagyon mocskosak, a kosztját hozatja csak onnét. Amíg sok hó volt, hatalmas sítúrákat csinált, egészen a csúcsok közelébe, gyakran egyedül, ami szinte vakmerőség, most csupán két foglalatossága van, rajzolás és akvarellezés az egyik, fuvolázás a másik. Mindennap bizonyos órákban kint festeget és rajzolgat a szabad levegőn, bizonyos órákban a szobácskájában fuvolázgat. Nyilvánvaló, hogy szeretne mindig egyedül lenni (csak ha rajzol, mintha akkor tűrné szívesen, hogy nézik), ezt természetesen roppantul tiszteletben tartom, eddig talán ötször se beszéltem vele, legföljebb ha valahonnét messziről átkiabál, vagy ha véletlenül belébotlom. Ha rajzolás közben érem, mondok neki pár bókot, a dolgai tényleg nem rosszak, jó vagy éppenséggel nagyon is jó dilettáns munkák. Ez volna minden, s ahogy látom, még mindig semmi különös, mondom és tudom: lehetetlen az egésznek a lényegét tolmácsolni. Talán ha megpróbálnám a külsejét leírni: ha sétál az országúton, mindig szálegyenesen jár, lassan, kényelmesen lép, tekintetét örökké a Lomnici-csúcsra emeli, kabátja lobog a szélben, egy kicsit olyan, mint Schiller. Ha közelről nézi őt az ember, sovány, ráncos (részben a fuvolázástól ráncos) arcát, sápadtan fás színezetét, és a nyaka meg az egész teste is olyan szárazon fás, ilyenkor Signorelli képének halottaira emlékeztet (azt hiszem, a mesterművek egyike), ahogy ott sírjaikból kikelnek. [...]


Max Brodhoz

[Matliary, 1921. május vége június eleje]

Drága Max - adósságom már megint oly nagy, oly sokat kaptam tőled, annyi mindent tettél értem, én meg csak fekszem itt mereven és csöndesen, és legbensőmig gyötör az a férfiú, aki kályhákat rak a szomszédos szobákban, és mindennap, ünnepnapokat se kivéve, hajnali ötkor elkezdi a kalapálást, az éneket s a füttyöt, és ez így megy megszakítás nélkül este hétig, akkor egy kicsit kimegy, és kilenc órakor nyugovóra tér, amit magam is megteszek ugyan, de elaludni már nem bírok, ugyanis a többieknek itt más az időbeosztása, s én mindegy Matliary atyja vagyok, aki elaludni akkor tud csak, ha az utolsó visongó szobalány is ágyban van már. És természetesen nem személy szerint ez a férfi zavar (a szobalány ma délben, hiába próbáltam erőszakkal visszafogni - hiszen ugyan mit is tilthatnék meg én, nyugszékek heverészője, egy kiváló munkásembernek? -, megtiltotta neki a fütyörészést, most azután, ha pár pillanatra épp meg nem feledkezik a tilalomról, teljességgel fütty nélkül kalapál, és biztosan átkoz engem, persze, az igazat megvallva, ez nekem így mégis kellemesebb), ha befejezi; itt minden más élőlény kész és képes a helyére lépni, és nem lesz másképp, és nincs is másképp. De nem is az itteni lármáról van szó igazából, hanem a világ lármájáról, és még csak erről a lármáról sem, hanem a magam nem lármázásáról.

Ám eltekintve a már régóta tartó álmatlanságtól, M.-mel való találkozásod előtt egyáltalán nem akartam már írni neked, tehetetlenül hazugságokba bonyolódom mindig, ha róla írok, és - tekintettel nem is annyira rád, mint inkább rám - nem akartalak többé befolyásolni. Hát akkor láttad őt. Hogyan békült ki az apjával, fel nem foghatom, erről bizonyára nincs tudomásod. Hogy nem néz ki rosszul, magam is tudni vélem. Štrba nagyjából a Tátra másik végében van (a legmagasabb hely, de nem igazi szanatórium). Bocsáss meg, hogy olyan dolgokat bíztam rád, az ő akkori levele nyomán érzett első őrült felindulásomban történhetett, mindazonáltal ha jobban meggondolom az ügyet, akkor is pontosan ugyanígy kértelek volna. Hogy azonnal a leveléről kezd majd beszélni, efelől nem volt kétségem, ő azonban elvárhatta tőlem, hogy a leveléről hallgatok. Amit a "fölösleges" levélről írsz s arról, "hogy ily módon ez nem megy tovább", mintha arra utalna, hogy nem akar többé tudni rólam. (Hazugságokba bonyolódom, mint mondtam.) "A szemtől szembe mondott ítéletek", igen, ez az a lényeges mozzanat, amivel, kívülállóként természetesen, egy hozzá hasonló nő esetében mindig elsőül tisztában kell lennünk. Te a hamis felhangokat hallod ki belőle, én erre nem voltam képes, bár füleltem. Másrészt nem túlzom el az ilyen ítéletek igazságtartalmát, nem szilárdak, egyetlen szó megszelídítheti őket, nem akarnék hajó lenni ilyen kormányos alatt, hanem azért bátrak, nagyszabásúak, és elvezetnek az istenekhez, legalábbis az olümposziakhoz. [...]

[...] Az első nyugodt nap, alkalmasint kéthetes mártírium után. Ez a bizonyos értelemben világon kívüli élet, melyet itt folytatok, önmagában véve nem rosszabb, mint bármelyik másféle, panaszra nincsen ok; hanem ha ebbe a világonkívüliségbe aztán a világ sírgyalázóan bekiabál, nálam vége a világnak, magam veszítve homlokommal valóságosan csapkodni kezdem az őrület csak épp hogy betámasztott ajtaját. Bármi csekélység elegendő, hogy ilyen állapotba kerüljek, elegendő, ha az erkélyem alatt arccal felém ott fekszik egy fiatal, félhivő magyar zsidó a nyugszékben, kényelmesen elnyújtózva, egyik keze a fején, a másik mélyen a sliccében, és egész nap derűsen dudorássza az egyházi énekeket. (Micsoda népség!) Elég valami ilyesmi, a többi hamar megvan hozzá, fekszem erkélyemen, mint egy dobban, melyet fent-lent, körös-körül püfölnek, már hinni sem tudok benne, hogy bárhol ennek a földnek a felszínén nyugalom van, az ébrenlétet nem bírom, aludni nem bírok, még ha kivételesen nyugalom van mégis, akkor se tudok elaludni, annyira szétrázódtam már. Írni se tudok, és Te szemrehányásokkal jössz, de hát ha még olvasni se bírok. Találtam három napja (az orvostanhallgató segítségével) egy szép, nem túl távoli erdei tisztást, tulajdonképpen sziget két patak közt, ott csend van, ott három délután (délelőtt persze katonák vannak a helyen) olyannyira meggyógyultam, hogy még az elbóbiskolás is sikerült; ezt ünneplem ma a neked íródó levéllel. [...]


[Matliary, 1921. június]

[...] Olvastam régebben Kraus Irodalom-ját, nyilván ismered? Akkori benyomásomból ítélve persze ez az érzés azóta igencsak elhalványodhatott, rendkívül találó mű, szíven találó mű. A német zsidó irodalomnak ebben a kis világában valóban uralkodó ő, pontosabban az általa képviselt elv, amelynek oly bámulatosan tudta magát alárendelni, hogy még össze is téveszti magát vele, és másokat is e tévedés útjára csábít. Azt hiszem, én eléggé jól szét tudom választani a könyv elemeit: azt, ami csak vicc, bár pompás elmeélű, azt, ami szánalomra méltó nyomorúság, végül pedig azt, ami igazság, legalább annyira az, amennyire valóságos ez az én kezem itt, amelyikkel írok, s olyan világosan és szorongatóan testi. A vicc lényege főként a jidlizés, úgy jidlizni, ahogyan Kraus tud, senki se tud rajta kívül, holott ebben a német zsidó világban szinte egyebet se tud senki, mint jidlizni a szó legtágabb értelmében, ahogyan ezt egyedül érteni szabad itt, jelesül: nagy hangon, vagy csöndben, vagy éppenséggel önkínzóan történő tulajdonításként, idegen tulajdon nagyralátó birtokbavételeként, s ez nem szerzés útján történik, hanem (viszonylag) felületes fogásokkal, tolvaj módon, s a birtok így mindig idegen birtok marad, még ha egyetlen nyelvi hiba nem mutatható ki, akkor is, mert itt persze minden kimutatható, ha a lelkiismeretet a leghalkabb szólítás éri egy bűnbánó órán. Nem mondok ezzel én semmit a jidlizés ellen, a jidlizés önmagában véve még szép is, szerves együttese a papiros németnek és a jelbeszédnek (milyen plasztikusan mondható ez például: mire föl olyan tehetséges?, vagy ez a felkarficamító, szájjal előrebukó: Hiszi maga!, vagy ez a csikordítóan gyakorlatias egyértelműsítés: Neki ül feljebb!), létrehozója egy kifinomult nyelvi érzék, amely felismerte, hogy a német nyelv csak a nyelvjárásokban és kívülük csupán a legszemélyesebb irodalmi németben él valóságosan, míg a többi réteg, a nyelvi középszer merő hamu, látszatéletre azzal kelthető, ha túlontúl is eleven zsidó kezek feltúrják. Ez tény, legföljebb mulatságos vagy borzalmas, ahogy vesszük; de mi vonzza oda oly ellenállhatatlanul a zsidókat? A német irodalom a zsidók szabaddá válása előtt is élt, méghozzá pompásan virulva, elsősorban, ha jól látom, sosem volt az átlaga kevésbé változatos, mint ma, sőt talán mostanság veszített ebből a tarkaságából. És hogy mindkét tény összefüggésben van a zsidósággal mint olyannal, pontosabban a fiatal zsidóknak a zsidóságukhoz való viszonyával, ennek a nemzedéknek a rettenetes belső helyzetével, ezt főként Kraus ismerte föl, helyesebben, rajta mérve vált láthatóvá a jelenség. Olyasmi ő, mint a nagypapa az operettben, akitől csak annyiban különbözik, hogy csupa "oi, oi, oi!" helyett még unalmas verseket is ír. (Bizonyos joggal egyébként; ugyanolyan joggal, ahogy Schopenhauer az általa elismert szüntelen pokolra jutás közepette egészen tűrhetően éldegélt.)

A pszichoanalízisnél jobban tetszik nekem ebben az esetben az a felismerés, hogy ez az apakomplexus, amelyből némelyek szellemileg táplálkoznak, nem az ártatlan apára, hanem az apa zsidóságára vonatkozik. El, csak el a zsidóságtól, többnyire az apák homályos egyetértésével (ez a homály volt a felháborító), erre törekedtek csaknem mind, akik németül kezdtek írni, ezt akarták, ám a hátsó lábacskáikkal még ottragadtak az apa zsidóságában, a két mellsővel pedig nem találtak új talajt. Ezen kétségbeestek, s máris megvolt az ihletük.

Ez az ihletés ugyanolyan becsülésre méltó, mint bármely másik, ám ha jobban megnézzük, nincs híján egy s más szomorú sajátságnak. Először is, amivé a kétségbeesésük kisült, nem vált valóban német irodalommá, bármennyire ezt a látszatot kelti is. Ezek a szerzők három lehetetlenség között éltek (melyeket csak véletlenül nevezek nyelvi lehetetlennek, a legegyszerűbb, ha így nevezem őket, ám egészen más nevet is kaphatnának); az első: lehetetlen volt nem írniok, a második: lehetetlen németül írniok, a harmadik: lehetetlen másképp írniok, és idekívánkozna szinte egy negyedik is: lehetetlen volt írniok (mert ez a kétségbeesés nem olyasmi volt, ami írással lecsillapítható, hanem az élet és az írás ellensége, az írás itt csupán provizórium volt, akár ez olyan embernek, aki a testamentumát írja közvetlenül azelőtt, hogy felkötné magát - s ez a provizórium eltarthat akár egy életen át is), tehát ez minden oldalról lehetetlen irodalom volt, cigányirodalom, mely a német gyermeket kilopta a bölcsőből, és nagy sietve valahogy kiadjusztálta, hiszen valakinek csak kell táncolnia a kötélen. (De ez még csak nem is a német gyermek volt, semmi se volt, csupán úgy mondták, hogy táncol valaki.) [Félbeszakad]


Elli Hermannhoz

[1921 őszén]

Kedves Elli, tulajdonképpen kevésbé elutasító levelet vártam volna, legalábbis valami derűsebben határozottat. Hát nem látod be a boldogságot? Vagy ismered a nevelés különb lehetőségét? Vannak radikálisabb, személyesebben irányított, talán jelentősebb iskolák, például Wickersdorf, vannak simább, idegenszerűbb, innét tőlünk megítélhetetlen iskolák a távolibb külföldön, vannak vérhez közelibb és talán fontosabb iskolák Palesztinában, de a közelben és kevésbé kockázatos nincs még egy, csak Hellerau. Túl fiatal, mert pár hónapja van még a tizedik születésnapjáig? Hétéves gyerekeket vesznek föl oda, van ugyanis három előkészítő év. Lehet mondani, hogy valaki túl fiatal még valamely pályára, a nősülésre-férjhez menésre, a halálra, de hogy túl fiatal legyen egy ilyen finom, kényszert nem ismerő, minden szépet és jót kibontakoztató nevelésre? Tíz év nem nagy idő, ám adott körülmények között komoly életkor, tíz év testgyakorlás nélkül, testápolás nélkül, jólétben, mindenekelőtt jólétben és a szem, a fül, a kezek gyakorlatoztatása nélkül (ha a liftpénz számolását nem számítom), a felnőttek ketrecében, akik, így van ez legtöbbnyire az életben, alapjában véve csak kitombolják magukat a gyerekeken - tíz ilyen év nem kevés. Persze Felixnél nem látszanak meg olyan csúnyán: ő erős, nyugodt, okos, derűs, hanem ráadásul ez a tíz év Prágában telt el, abban a gyerekektől el nem rekeszthető sajátos szellemi légkörben, amely épp a jómódú prágai zsidók között s bennük hat, nem meghatározott személyekre gondolok itt persze, hanem erre a szinte kézzelfogható közszellemre, amely mindenkiben az egyéni alkat szerint különbözően nyilvánul meg, amely benned éppúgy ott él, mint bennem, erre a kicsinyes, mocskos, langyos, hunyorgós szellemre gondolok. Ha valaki megmentheti ettől a saját gyerekét, micsoda szerencse!

F.


[1921 őszén]

[...] Van (többek között) egy nagy mentő tanúm, akit azonban csak azért idézek itt most, mert nagy, valamint mert éppen tegnap olvastam, nem pedig azért, mintha magam hasonló véleményre jutni merészeltem volna. Leírván Gulliver liliputi utazását (Liliput berendezkedését egyébként igen dicséri), Swift ezt mondja: "Szülők és gyermekek kölcsönös kötelességeinek megannyi fogalma merőben eltér a mieinktől. Mivel ugyanis a hímnem és a nőnem párosodása, mint minden állatfajnál, természeti törvényekre épül, ők is azt vallják, hogy férfiak és nők kizárólag ezért egyesülnek: az utódok iránti gyöngédség ugyanebből az alapelvből fakad; ezért nem akarják elismerni, hogy a gyermek hálával tartozna szüleinek a létezésért, amely az emberi nyomorúság miatt eleve nem jótétemény; a szülők nem is akartak jó cselekedetet elkövetni, hanem egészen más dolgokra gondoltak szerelmes együttléteikkor. Ilyen s egyéb következtetések alapján vélik úgy, hogy mind e világon a szülőkre szabad a legkevésbé rábízni a gyermekek nevelését." Swift ezzel, pontosan a Te "ember" és "embernek fia" közötti különbségtevésed szellemében, nyilvánvalóan azt gondolja, hogy a gyermeket, ha emberré akarjuk nevelni, mielőtt ki kell emelnünk, ahogy ő mondja, az állati sorból, a merőben állatias összefüggések rendszeréből.

Magad is bevallod, hogy habozásodban szerepet játszik az önérdek. De hát ez az önérdek, akár még önérdekként is, nem hibás-e valamelyest? Ha például a téli holmidat nyáron nem akarnád odaadni a szűcsnek, mert úgy érzed, hogy mire ősszel visszakapod, bensőleg teljesen idegen lesz tőled mind, így inkább magad őrizgeted őket, és ősszel kétségkívül közel lesznek hozzád külsőleg-bensőleg, de - molyrágottan. (Nem akar ez gonoszkodás lenni, csak egy példa, kézenfekvő példa.)

Így látom hát az aggályaidat, maradéktalanul csakis egyetlen ellenérvet tudnék elfogadni, ezt azonban nem említed. De talán gondolsz rá magadban. A következőre: hogyan érhet valamit az én tanácsom mások gyerekeinek nevelését illetően, ha önmagamnak még annyiban sem tudtam jó tanácsot adni, hogyan legyen valakinek saját gyereke? - Ez az érv elháríthatatlan, ez telibe talál engem, hanem azért bármily kiváló legyen is, azt hiszem, hogy inkább engem érint, nem a tanácsomat itt. Ne büntesd jó tanácsomat, csupán mert tőlem származik.


[1921 őszén]

[...] Swiftnél nem az a lényeg, amit Te kiemelsz (hogy a gyerekeknek nem kell hálát érezniök szüleik iránt a létezésükért). Ilyen kiélezetten ezt tulajdonképpen senki nem is állítja. A hangsúly a zárómondaton van: "Mind e világon a szülőkre szabad a legkevésbé rábízni a gyermekek nevelését." Persze ez, valamint a megelőző bizonyítás is túlságosan tömören hangzik el, ezért megpróbálom valamivel kimerítőbben elmagyarázni neked, miről van szó, ismétlem azonban, mindez csak Swift véleménye (aki egyébként családapa volt), az én véleményem ugyanilyen irányba mutat, csak én nem merek ilyen határozott lenni. Swift tehát így gondolkozik:

Minden tipikus család elsősorban csak állati összefüggést testesít meg, bizonyos értelemben egyetlen organizmust, egyetlen vérkeringést. Ezért, ha önmagára utaltságát tekintjük, nem képes túllendülni saját magán, nem képes új embert létrehozni, s ha ezt családi neveléssel próbálja, a dolog a szellemi vérfertőzés egyik változata.

A család tehát organizmus, méghozzá igen bonyolult és kiegyensúlyozatlan, s mint minden organizmus, szintén állandóan kiegyenlítődésre törekszik. Amennyiben ez a kiegyenlítődésre való törekvés szülők és gyerekek közt megy végbe (a szülők közti kiegyenlítődés nem tartozik ide), nevelésnek hívják. Érthetetlen, miért hívják így, hiszen igazi nevelésről, tehát egy alakuló ember adottságainak nyugodt, önzetlenül szerető kibontakoztatásáról vagy akár az önálló kibontakozás nyugodt tűréséről itt végképp nincs szó. Ellenkezőleg, többnyire görcsök közepette zajló kiegyenlítődési kísérlete ez egy legalábbis sok éven át a legélesebb kiegyenlítetlenségre ítélt állati organizmusnak, melyet az egyedi emberállattól való megkülönböztetésül családállatnak nevezhetünk.

Az ok, amiért az azonnali igazságos kiegyenlítődés (márpedig csak az igazságos kiegyenlítődés nevezhető kiegyenlítődésnek, csak ez tartós) ezen a családállaton belül feltétlenül lehetetlen: részeinek egyenlőtlensége, nevezetesen a szülők iszonyatos erőfölénye a gyerekekkel szemben sok éven át. Ennek következményeképpen a szülők a gyerekek gyerekkorának ideje alatt kizárólagos joguknak tekintik a család képviseletét, s nemcsak kifelé, de ugyanígy a belső szellemi szervezetben is, így tehát lépésről lépésre megfosztják gyermekeiket a személyiség jogától, s ebből eredően képtelenné tehetik őket arra, hogy ezt a jogot valaha is helyesen érvényesítsék; olyan szerencsétlenség ez, amely a szülőket később csakúgy sújthatja, mint a gyerekeket.

A valódi nevelés és a családi nevelés közötti lényegi különbség a következő: az előbbi - emberi ügy, a másik - családi. Az emberiség keretei között minden embernek megvan a maga helye, legalábbis megvan a lehetősége, hogy a maga módján menjen tönkre, ám a szülők által egybekapcsolt családban csupán nagyon is meghatározott embereknek van helye, akik nagyon is meghatározott követelményeknek s ezenfelül még a szülők által diktált normáknak is megfelelnek. Ha nem felelnek meg, szó sincs róla, hogy kitaszítanák őket - ez igen szép eljárás lenne, de hát lehetetlen, hiszen szervezetről van szó -, nem, az ilyeneket megátkozzák, vagy elemésztik, vagy mindkét sors betelik rajtuk. Ez az elemésztés nem testileg történik, ahogy a görög mitológia szülőősképének esetében (a fiait felfaló Krónosz - a legbecsületesebb apa); ám Krónosz a maga módszerét esetleg épp a gyerekei iránti részvétből helyezte a többi módszer elébe.

A szülői önzés - a legsajátabb szülői alapérzés - ugyanis határtalan. A nevelés szempontjából még a legnagyobb szülői szeretet is önzőbb, mint a fizetett nevelő legcsekélyebb szeretetadománya. Hiszen a szülők nem szabadon állnak gyermekeikkel szemközt, ahogyan bárki felnőtt egyébként a gyerekkel szemközt áll, lévén a gyerek a szülők vére - még egy súlyos bonyodalom: a két szülő vére. Ha az apa (ugyanez vonatkozik az anyára) "nevel", olyan dolgokat lát például a gyerekben, amelyeket ő magában egykor gyűlölt, ám leküzdeni nem bírt, most azonban reméli, hogy diadalmaskodhat felettük, mert a gyönge gyermek mintha jobban a hatalmában lenne, mint volt ő maga egykor, így aztán vak dühvel avatkozik bele a formálódó lény életébe, fejlődésnek még csak a lehetőségére se várva, avagy például riadtan döbben rá, hogy valami, amit ő a tulajdonképpeni jeles erények teljének tekint, s ami ezért (ezért!) a családban (a családban!) nem hiányozhat, a gyerekből hiányzik, elkezdi tehát beleverni, ami sikerül is, ugyanakkor mégis kudarchoz vezet, mert közben a gyereket is szétveri, vagy például olyan dolgokra bukkan a gyerekben, amelyeket a feleségében szeretett, de a gyerekben (akit állandóan önmagával téveszt össze, minden szülő ezt teszi) gyűlöl, ahogy például a felesége égszínkék szemét szeretheti valaki, ám attól a gondolattól már viszolyogna, hogy hirtelen az ő szeme válna ilyen színűre, vagy például olyan dolgokat fedez föl a gyerekben, amelyeket önmagában is szeret, vagy kívánatosnak, a családban szükségesnek tart, akkor aztán az ő számára a gyerekben minden egyéb közömbössé válik, a gyerekben csak ezt a szeretett valamit látja, ezen csügg, ennek a rabszolgájává alacsonyodik, ezt emészti el merő szeretetből.

Íme, a szülők önzésből született, két nevelési eszköze: a zsarnokság és a rabszolgaság, s ezek megannyi fokozata, ahol is a zsarnokság igen gyöngéden is megnyilvánulhat ("Hinned kell nekem, hiszen az anyád vagyok!"), és a rabszolgaság igen büszkén ("A fiam vagy, ezért teszlek majd a megmentőmmé"), hanem ez a két rettenetes nevelési eszköz, két anti-nevelőeszköz, mindegyik arra jó csak, hogy a gyereket visszadöngölje, amelyből vétetett, a föld porába.

A szülők a gyermek iránt csak az állati, értelmetlen, önmagát a gyermekkel mindegyre összecserélő szeretetet érezhetik, a nevelő tiszteli a gyereket, és ez a nevelés szempontjából hasonlíthatatlanul több, még ha esetleg szeretet nem játszik is közre a dologban. Ismétlem: nevelési szempontból; mert amikor a szülői szeretetet állatiasan értelmetlennek nevezem, nem az értékét akarom eleve csökkenteni, hiszen ugyanolyan kideríthetetlen titok, mint a nevelő értelmesen alkotó szeretete, csakhogy a nevelés szempontjából nem lehet elegendően csekélyre értékelni ezt a bizonyos szülői szeretetet. Amikor N. "kotlósnak" nevezi magát, igaza van, mert alapjában minden anya az, és aki nem az, az vagy istennő, vagy - ez a valószínűbb - beteg állat. Mivel azonban ez a kotlós N. nem kiscsirkéket, hanem embereket akar gyermekül, gyermekeit nem szabad önmagának nevelnie.

Ismétlem: Swift nem akarja megfosztani méltóságától a szülői szeretetet, ellenkezőleg, adott körülmények között olyan erőnek érzi, amely a gyermeket még önmagától - a szülői szeretettől - is megvédheti. Egy anya, aki valami költeményben az oroszlán mancsai közül menti ki gyermekét, miért ne lenne képes arra, hogy a gyereket a maga kezétől is megvédje? S vajon jutalmazatlanul teszi, pontosabban jutalom lehetősége nélkül? Egy másik ilyen tankönyvversben, melyet biztosan ismersz, a vándorról olvasunk, aki sok év múltán szülőfalujába visszatér, és anyján kívül senki sem ismeri meg: "az anyai szem mégis látta - ő az". Ez az anyai szeretet igazi csodája, és nagy igazság jut kifejezésre itt, de csak féligazság, mert nincs hozzáfűzve az, hogy ha a fiú odahaza maradt volna, az anyja sosem "látta volna őt", mert az a körülmény, hogy nap mint nap együtt vannak, az anya számára teljesen fölismerhetetlenné tette volna a fiát, s akkor épp az ellenkezője lett volna az eredmény, mint amiről így a vers beszámol, és a fiút mindenki más jobban felismerte volna, mint az anyja. (Persze akkor nem is lett volna szükség rá, hogy anyja felismerje, mert sosem tért volna vissza hozzá.) Te talán azt mondod most, hogy az a vándor már tizenegy éves volt, mikor világgá ment, én azonban pontosan tudom, hogy akkoriban csak néhány hónap múlva lett volna tízéves, más szóval nem olyan anyja volt, aki mohó bírvággyal csak maga akarta volna viselni a felelősséget, ugyanilyen mohón magának kívánta volna az örömeket, és ami talán még rosszabb, hasonló részben a fájdalmakat is (ne legyen a fiának semmije külön!), nem olyan anyja volt, aki mindent megtett volna, csak hogy megmentse majd a fia, hanem olyan, akinek volt bizalma benne (egyébként a bizalom és a bizalmatlanság, következményeiket tekintve, hasonlóan kockázatos, ám a bizalmatlanság még önmagában is az), és akit éppen ezért a fia hazatérése megmenthetett. (Persze talán soha nem is forgott ez az asszony valami különösebb veszedelemben, mivel nem prágai zsidó nő volt, hanem buzgó stájerországi katolikus.)

Mi tehát a teendő? Swift szerint a gyerekeket el kell szakítani a szülőktől, tehát a kiegyenlítődést, amelyre annak a bizonyos "családállatnak" szüksége van, ideiglenesen azáltal kell elérni, hogy a gyerekek eltávolításával a végérvényes kiegyenlítődést egy időre elodázzuk, míg a gyerekek a szülőktől függetlenek, velük testi és szellemi erő dolgában egyenrangúak lesznek, és akkor eljön a napja a valódi, a szerető kiegyenlítődésnek, nevezetesen annak, amit Te "megmentésnek" nevezel, és amit mások "gyermeki hálának" hívnak, s oly ritkán tapasztalnak.

Swift egyébként tudja, hogyan kell feltételessé tenni a dolgokat, ezért nem tartja okvetlenül szükségesnek, hogy a szegényektől is elvegyék a gyerekeiket. Szegény embereknél ugyanis a világ, a munkás élet mintegy magától, akadálytalanul elér a kunyhóba (ahogy például Krisztus születésekor a félig nyitott pajtaajtón át az egész világ betekinthetett, jelen volt pásztorok s napkeleti bölcsek képében), és nem jöhet létre a szépen berendezett családi otthonok fojtott, mérgező, a gyermekeket elemésztő levegője.

Swift természetesen azt sem tagadja, hogy adott körülmények között szülők is alkothatnak kitűnő nevelőközösséget, de csak idegen gyermekek számára. Valahogy így olvasom én ezt a swifti passzust.


Klopstock Róberthoz

[Prága, 1921. szeptember 2.]

Kedves Robert, kellemes volt az utazás, említeni is csak azért említem, mert egy sor álomszerűen egymásba játszó véletlen folytán jutottam jó helyhez. A vonat zsúfolt volt, eleinte itt-ott még lehetett egy-egy bőröndön ülni, később már állni is alig. De Vrutkyban majd ránk csatolnak két üres kocsit, ott tehát már lesz hely. Vrutkyban kiszállok, futok a kocsikhoz, zsúfolt minden, ráadásul öreg, piszkos kocsik, futok vissza megint a kocsimhoz, nem találom azonnal, beszállok egy másikba, olyan mindegy, tele az egész szerelvény. Ebben a kocsiban többek között három asszony lapul, és szorong a folyosó fala mentén, Lomnicból utaznak Prágába, egyiküket, öreg tanítónő, futólag ismerem Matlárból, ahol egyszer G. mérnököt, mert másutt nem volt hely, az asztalomhoz vezette. Most a kocsiban teszek neki némi apró szívességeket. A tanítónő, akiben egyesült dühvel tombol az öregasszonyi és tanítónői energia, elhatározza, hogy ő pedig végigjárja a fülkéket, és megpróbál helyet szoríttatni magának. Valóban talál is egy távoli első osztályú fülkében egyetlen szabad helyet, aztán valami véletlen folytán ürül ott még egy hely, így már két nőnek van helye, a harmadik is velük tart. Nyomban azután abban a fülkében a következők történnek: a további négy utas közül ketten vasúti tisztviselők vagy effélék, üggyel-bajjal ráveszik a kalauzt (mivel nekik csak másodosztályra lehet igényük), minősítse másodosztályúnak a fülkét, a kalauznak van ilyen joga kivételes esetekben. Végre beleegyezik, ez viszont sérti azokat az utasokat, akiknek első osztályú jegye van, követelnek egy üres első osztályú fülkét, a kalauz az ő kívánságuknak is eleget tesz, így máris van még két üres hely, az egyik a harmadik nőnek, a másik - mivel az asszonyok így szeretnék meghálálni apró szívességeimet - nekem, hívnak is már a zsúfolt folyosó messzi végéről, fogalmam sincs, hogyan, mert nemcsak a nevemet nem tudják, de a tanítónő, mint később kiderül, tulajdonképpen nem is emlékszik rá, mikor beszélt velem először. Tény, hogy hallom, amint kiáltanak nekem, áttelepülök hát, a kalauz éppen akkor ragaszt egy nagy 2-est az ajtó üvegére.

Az úticsomagból a szilvák voltak a legízletesebbek, kitűnő, finom szilvák. [...]


[Prága, 1921. szeptember végén]

Kedves Robert, jó, hogy van még pár napom, és elmehetek a professzorhoz. A pomerániai látogatás eléggé jól sikerült, rövid is volt, most azonban történt valami nagyobb dolog, a levélírónő, akinek éles, szabályos betűit ismeri, Prágában van, és kezdődnek az álmatlan éjszakák.

Unokanővére hosszabb ideig marad Berlinben? Festeni fog netán? Barl.-ba nem megyek, Robert. Még sokáig ott maradhattam volna a Tátrában, de hogy visszamenjek? Olyan volna az, mintha a saját betegségemmel, mely ott maradt (nem mintha ettől még kevésbé volna itt velem), ismét meg akarnám fertőzni magamat. Megint máshová akarom vinni a betegséget. Az orvosok is igazi szanatóriumot akarnak, ledörzsölésekkel, pakolásokkal, kvarclámpával és jobb koszttal, azonfelül Görbersdorf nem drágább, mint Matlár, persze annak se örült, hogy Görbersdorfba kell utaznom. Nyilvánvaló, hogy tervünk, a Genfi-tó terve volt a legjobb. [...]


Napló


Október 15. Minden naplót odaadtam M.-nek, körülbelül egy hete. Kicsit szabadabb vagyok? Nem. Képes vagyok-e még valami naplófélét vezetni? Más lesz mindenesetre, el fog bújni, egyáltalán nem lesz, Hardtról például, aki pedig viszonylag igencsak foglalkoztatott, csak a legnagyobb fáradság árán tudnék feljegyezni valamit. Mintha már régen megírtam volna róla mindent, vagy ami egyre megy, mintha már nem volnék életben. M.-ről bizonyára írhatnék, de róla sem szabad elhatározásomból, túlságosan ellenem is irányulna, már nem szorulok rá, hogy körülményesen tudatosítsak magamban ilyen dolgokat, mint azelőtt, nem vagyok már olyan feledékeny ezen a téren, mint azelőtt, megelevenedett emlékezet vagyok, ezért is az álmatlanság.


Október 16. Vasárnap. Az állandó kezdet balsorsa, annak a csalatkozásnak a hiánya, hogy minden csak kezdet és még csak kezdet sem, a többiek bolondsága, akik ezt nem tudják, és például futballoznak, hogy végre "előbbre jussanak", tulajdon bolondságorri önmagamban elásva, mintha koporsóban lenne, a többiek bolondsága, akik itt igazi koporsót vétnek látni, olyat tehát, amelyet szállítani lehet meg kinyitni, összezúzni, kicserélni.

A fiatal nők között fenn a parkban. Semmi irigység. Elég képzelőerő, hogy osztozzam a boldogságukban, elég ítélőerő, hogy tudjam, én gyönge vagyok ehhez a boldogsághoz, elegendő bolondság, hogy azt higgyem: átlátom a magam és az ő viszonyaikat. Nem elég bolondság, marad egy piciny rés, besüvít rajta a szél, és megakadályozza a tökéletes rezonanciát.

Ha az a nagy vágyam támad, hogy könnyűatléta lehessek, az valószínűleg olyan, mintha azt kívánnám, hogy a mennybe jussak, és ott olyan kétségbeesett lehessek, mint itt.

Ha mégoly nyomorúságos is a fundusom, "azonos körülmények között" (különösen az akaratgyengeség figyelembevételével), még ha akár a legnyomorúságosabb is a földön, mégis azt kell mondanom, még abbéli szándékommal is, hogy a legjobbat iparkodom elérni vele, s ez merő szofisztika, hogy csak egyet lehet elérni vele - és ezért ez egyben a legjobb -, mégpedig a kétségbeesést.


Október 17. Amögött, hogy nem tanultam semmi hasznosat, és - ami ezzel összefügg - hagytam magam testileg romlásba dőlni, szándék rejtezhet. Azt akartam, hogy ne térítsen el semmi, ne térítsen el egy hasznos és egészséges férfi életöröme. Mintha a betegség és a kétségbeesés nem térítené el az embert legalább annyira!

Lekerekíthetném különféleképpen ezt a gondolatot, és ezáltal javamra zárhatnám lé, de nem merem, és nem hiszek - legalábbis ma és így a napok többségében - semmiféle számomra kedvező megoldásban.

Az egyes házaspárra nem irigykedem, csak az összes házaspárt irigylem - ha csak egy házaspárt irigylek, voltaképpen olyankor is az egész házas boldogságot irigylem a maga végtelen sokféleségében, egyetlen házasság boldogságában valószínűleg még a legkedvezőbb esetben is kételkednék.

Nem hiszem, hogy volnának olyan emberek, akiknek a benső állapota hasonló az enyémhez, mindazonáltal el tudok képzelni ilyen embereket, de hogy a fejük körül szakadatlanul úgy repdes a titokzatos holló, mint az enyém körül, azt még elképzelni sem tudom.

Meglepő, ahogy az évek során módszeresen pusztítottam magamat, olyan volt ez, mint valami lassanként kialakuló gátszakadás, merőben szándékos akció. A szellem, amely ezt elvégezte, most diadalmaskodhatik; miért nem hagyja, hogy én is részesedjem benne? De talán még nem teljesedett be egészen a szándéka, és ezért semmi másra nem tud gondolni.


Október 18. Örök gyermekkor. Megint az élet hívása.

Igen jól elgondolható, hogy az élet gyönyörűsége ott található készenlétben mindenki körül, a maga egész gazdagságával, de elfüggönyözve, mélyen, láthatatlanul, nagyon messze. De ott van, nem ellenségesen, nem idegenkedve, nem süketen. Ha az igazi nevén szólítja az ember, a megfelelő szóval, akkor jön is. Ez a varázslat lényege: nem teremt, hanem szólítja.


Október 19. [...] Annak, aki nem boldogul elevenen az élettel, az egyik keze arra kell, hogy elhárítsa valamelyest sorsa fölül a kétségbeesést - ez nagyon tökéletlenül történik -, a másikkal viszont betakaríthatja, amit a romok alatt lát, mert mást lát és többet, mint a többiek, hiszen ő már életében holt és a voltaképpeni túlélő. Előfeltétel azonban itt, hogy ne a kétségbeeséssel vívott harchoz legyen szüksége mind a két kezére és többre, mint amije van.

[...]


Október 25. [...] A szülők kártyáztak; én egyedül ültem mellettük, teljesen idegenül; apa azt mondta, játsszam én is, vagy legalább nézzem őket; találtam valami kifogást. Mit jelentett ez a gyermekkor óta számtalanszor ismételt elutasítás? A közösségi életet, bizonyos értelemben a közéletet meghívással kitárták előttem, a teljesítményt, amelyet részesként elvártak tőlem, ha jól nem is, de tűrhetően produkáltam volna, valószínűleg még csak nem is untatott volna olyan nagyon a játék - mégis elutasítottam. Innen megítélve nincs igazam, ha amiatt panaszkodom, hogy az életáram soha nem ragadott magával, hogy soha nem szabadultam ki Prágából, soha nem találtam sportra vagy valamilyen kézműves mesterségre és hasonlókra - az ajánlatot valószínűleg mindig elutasítottam volna, ugyanúgy, mint a játékra szóló felhívást. Csak az értelmetlen dolgoknak volt szabad bejárása, a jogi tanulmányoknak, a hivatalnak, később aztán értelmetlen pótlékoknak, mint egy kis kertészkedés, asztaloskodás és hasonlók, ezeket a pótlékokat úgy kell felfogni, mint egy olyan ember cselekvési módját, aki elkergeti ajtajából a szűkölködő koldust, és aztán egymagában játssza el a jótékonykodót úgy, hogy a jobb kezéből a balba teszi az alamizsnát.

Én azonban mindig, mindig elutasítottam, nyilván elsősorban általános akaratgyengeségből, ezt viszonylag csak nagyon későn értettem meg. Korábban ezt az elutasítást többnyire jó jelnek tartottam (azok az általános nagy reménységek csaltak meg, amelyeket magamba vetettem), mára csupán töredéke maradt ennek a barátságos nézetnek.

[...]


November 1. [...] Szabad rendelkezés egy világgal, törvényeit semmibe véve. A törvény kiszabása. E törvényhűség boldogsága.

Nem lehetséges azonban csak a törvényt kiszabni a világra úgy, hogy közben minden maradjon a régiben, az új törvényhozó ellenben szabad legyen. Ez nem törvény volna, hanem önkény, lázadás, önítélet.


November 2. Homályos reménykedés, homályos bizakodás.

Végtelenül borús vasárnap délután, egész éveket elemésztő, évekből álló délután. Hol kétségbeesetten az üres utcákon, hol megnyugodva a kanapén. Néha meglepődés a csaknem szakadatlanul vonuló színtelen, értelmetlen felhők láttán. "El vagy téve egy nagy hétfőre!", Jól mondod, de a vasárnapnak soha sincs vége."


November 3. A felhívás.


November 7. Az önmegfigyelés lerázhatatlan kötelezettsége: ha valaki más figyel, természetesen nekem is figyelnem kell magamat, ha senki más nem figyel, annál tüzetesebben kell nekem figyelnem magamat.

Irigylésre méltó mindenki, aki összevész velem, vagy akinek közömbössé vagy terhessé válok, azért a könnyedségért, amellyel meg tud szabadulni tőlem (feltéve hogy nem valakinek az életéről van szó; mikor egyszer F.-nél, úgy látszott, életre-halálra megy a dolog, nem volt könnyű megszabadulni tőlem, igaz, fiatal voltam, erőm teljében; a vágyaim is erejük teljében).


December 1. Négy látogatás után M. elutazott, holnap utazik el. Négy nyugodtabb nap gyötrelmesek közepette. Hosszú út onnan, hogy elutazása nem szomorít el, nem igazán szomorít el, odáig, hogy elutazása végtelenül elszomorít. Persze a szomorúságnál van rosszabb is.



1922

Napló


Január 16. Olyan volt ez az elmúlt hét, mint valami összeomlás, olyan teljes, amilyen talán csak az az egy éjszaka két évvel ezelőtt, más példáját még nem éltem át. Mintha mindennek vége lett volna, és egyáltalán nem úgy fest még ma sem, mintha másképpen lenne. Kétféle módon lehet ezt felfogni, és alighanem így is kell egyidejűleg felfogni.

Először: összeomlás, lehetetlen aludni, lehetetlen ébren lenni, lehetetlen elviselni az életet, pontosabban az élet egymásra következését. Az órák nem vágnak egybe, ördögi vagy démonikus, mindenesetre embertelen tempóban száguld a belső, a külső akadozva járja a maga megszokott menetét. Mi más történhet, mint hogy a két különböző világ elszakad, éspedig valami iszonyatos módon szakadnak vagy legalábbis válnak el. A belső menet vadságának sokféle oka lehet, legláthatóbb az önmegfigyelés, amely semmiféle képzetet nem hagy lecsillapodni, mindegyiket felriasztja, hogy őt magát is képzetként űzze tovább, újabb önmegfigyelés.

Másodszor: ez a hajsza az emberiség felől jön. A magányosság, amely legnagyobbrészt kezdettől fogva ki volt rám róva, kisebb részben én magam kerestem - de mi más volt ez is, mint kényszer -, most teljesen egyértelművé válik, és legvégső formáját készül felölteni. Hová visz? Legkényszerítőbb erejűnek az látszik, hogy a tébolyba vihet, ezen túlmenően nincs mit kimondani róla, a hajsza rajtam át visz, és szétszaggat. Vágy - ha csak a legparányibb részemben is - fenn tudnám-e tartani magam - tudom-e? -, vitetem hát magam a hajszával. Hová jutok így? "Hajsza" - ez csak egy kép, mondhatnám azt is: "a végső földi határ megostromlása", mégpedig megostromlása lentről, az emberek felől, de mivel ez is csak kép, helyettesíthetem olyan ostromlás képével, amely felülről közeledik hozzám.

Ez az egész irodalom a határ ostromlása, és ha nem jön közbe a cionizmus, könnyen új titkos tanná válhatott volna, valamiféle kabalává. A kezdetei megvannak. Mindazonáltal valamiféle felfoghatatlan zseni kívántatnék itt, aki újonnan gyökereket ereszt a régi évszázadokba, vagy újjáteremti a régi századokat, és mindezzel még nem tárja fel magát, hanem csak most kezdi feltárni magát.

[...]


Január 21. [...] Éjfél után aludtam el, ötkor ébredtem fel, roppant teljesítmény, roppant boldogság, azonkívül még álmos is voltam. A boldogság lett azonban a szerencsétlenségem, mert feltámadt az elháríthatatlan gondolat: ekkora boldogság nem jár neked, a bosszú minden istene rám vetette magát, láttam, amint tomboló ezredeseik vadul szétterpesztik az ujjaikat, úgy fenyegetnek, vagy cintányérokat csendítenek össze rémítően. A hét óráig eltelt két óra izgalmai nemcsak azt emésztették fel, amit nyertem az alvással, hanem egész napra reszketeggé és nyugtalanná tettek.

Ősök nélkül, házasság nélkül, utódok nélkül, vad kívánkozással ősök, házasság és utódok után. Mind nyújtják felém a kezüket: ősök, házasság és utódok, de túl messze vannak tőlem.

Mindnyájuk számára van siralmas, mesterséges pótlék: ősök, házasság, utódok számára. Görcsök közepette hozza létre az ember, és ha nem tették tönkre már az embert a görcsök, tönkreteszi a pótlék vigasztalansága.


Január 22. Éjszakai elhatározás. Az "emlékezés agglegényeire" vonatkozó megjegyzés látnoki volt, mindazonáltal nagyon kedvező körülmények közötti jövőbe látás. De az O. R.-rel fennálló hasonlóság ezen túlmenően is meghökkentő: mindketten csöndesek (én kevésbé), mindketten függünk a szülőktől (én jobban), mindketten ellenséges viszonyban az apánkkal, anyánk szeretetétől övezve (ő még az apjával való szörnyű együttélésre kárhoztatva, persze az apja is erre ítélve), mindketten félénkek, túl szerények (ő még inkább), mindkettőnket jó, nemes embernek tekintenek, ebből bennem semmi, és tudomásom szerint őbenne sem sok volt meg (a félszegség, szerénység, aggodalmaskodás nemes és jó tulajdonságnak számít, mert csekély ellenállást tanúsít a minősítők expanzív ösztöneivel szemben), mindketten eleinte hypochondriásak, aztán valóban betegek, mint semmittevőket mindkettőnket egészen jól eltartott a világ (őt, mivel kevésbé volt semmittevő, sokkal rosszabbul tartotta el, amennyire mostanáig össze lehet hasonlítani), mindketten hivatalnokok (ő jobb), mindketten a lehető legegyhangúbban élők, fejlődés nélkül fiatalok a végig, fiatalnál jobb kifejezés a konzervált, mindketten a téboly küszöbén, ő, zsidóktól távol, roppant bátran, roppant rugaszkodással (melyen lemérhető a téboly veszélyének nagysága), az egyházban keresett menekvést, amennyire látható volt, egész a végig laza tartást nyújtott neki, neki magának alighanem már évek óta nem volt tartása. Különbség volt a javára vagy a hátrányára, hogy kisebb volt a művészi tehetsége, mint az enyém, így fiatal korában jobb utat választhatott volna, nem volt olyan zilált, nem tépdeste annyira a becsvágy sem. Hogy küzdött-e nőkért (önmagával), nem tudom, egy történet, amelyet olvastam róla, erre vallott, meséltek is ilyesmit, mikor kicsi voltam. Túlságosan keveset tudok róla, kérdezősködni nem merek. Egyébként könnyelműen úgy írtam róla eddig, mintha még élne. Az sem igaz, hogy nem volt jó, nyomát sem észleltem rajta fösvénységnek, irigységnek, gyűlöletnek, sóvárságnak; hogy segíthessen önmagán, ahhoz valószínűleg túl jelentéktelen volt. Elmondhatatlanul ártatlanabb volt nálam, itt nem áll meg a lábán semmiféle összehasonlítás. Részleteiben az én karikatúrám volt, a lényeg dolgában azonban én vagyok az ő karikatúrája.


Január 23. Megint nyugtalanság szállt meg. Honnan jött? Bizonyos gondolatokból, amelyek gyorsan elfelejtődnek, a nyugtalanságot azonban feledhetetlenül otthagyják. A gondolatoknál jobban meg tudnám határozni, hol szálltak meg, az egyik például azon a kis füves úton, amely a Régi-Új-Zsinagóga mellett visz el. Nyugtalanság bizonyos jóérzésből is, amely imitt-amott, félénken és kellő távolságból meg-megkörnyékezett. Nyugtalanság abból is, hogy az éjszakai elhatározás csupán elhatározás marad. Nyugtalanság abból, hogy az életem eddig egy helyben álló menetelés volt, fejlődés legföljebb olyan értelemben, amilyenen egy romló, szuvasodó fog megy keresztül. A legcsekélyebb nyomát sem tanúsítottam valamiképpen helytálló életvitelnek. Mintha adott lett volna számomra is, mint bárki másnak, a kör középpontja, mintha ezek után nekem is az lett volna a dolgom, akárcsak minden embernek, hogy végigmenjek a döntő rádiuszon, és aztán megvonjam a magam szép körét. Ehelyett minduntalan nekirugaszkodtam ugyan a rádiusznak, de mindannyiszor azonnal meg kellett torpannom (példák: zongora, hegedű, nyelvek, germanisztika, anticionizmus, cionizmus, héber nyelv, kertészkedés, asztaloskodás, irodalom, házassági kísérletek, saját lakás). A képzeletbeli kör középpontjában összetorlódnak a rádiuszkezdemények; nincs többé hely új kísérletnek, a helyhiány öregséget és ideggyengeséget jelent, és a kísérletek abbamaradása a véget jelenti. Ha olykor továbbvittem a rádiuszt, mint máskor, például a jogi tanulmányoknál vagy az eljegyzéseknél, éppen e többletszakasznyival lett minden rosszabb, semmint jobb. [...]


Január 24. [...] Egyszerű volt a fejlődés. Amikor még elégedett voltam, elégedetlen akartam lenni, és a kor és a hagyomány minden elérhető eszközével az elégedetlenségbe bökdöstem magam, most meg szerettem volna, ha visszatérhetnék. Mindig elégedetlen voltam hát, az elégedettségemmel is. Különös, hogy a komédia kellő rendszerességgel valósággá válhat. Szellemi hanyatlásom gyerekes, mindazonáltal gyerekesen tudatos játékkal kezdődött. Kimesterkedtem például, hogy összeránduljanak az arcizmaim, a fejem mögött összekulcsolt karral mentem végig a Grabenen. Gyermetegen utálatos, de eredményes játék. (Hasonlóképpen alakult az írás sorsa is, csakhogy ez a fejlődés sajnos később elakadt.) Ha elő lehet parancsolni ily módon a balsorsot, minden előparancsolható kellene hogy legyen. Bármennyire cáfolni látszik is a fejlődésem, és bármennyire ellentmond általában a lényemnek, hogy így gondolom, mégsem ismerhetem el semmiképpen, hogy balsorsom kezdetei bensőleg szükségszerűek voltak, lehet, hogy megvolt a szükségszerűségük, de az nem belső volt, repülve jöttek, és rám telepedtek, mint a legyek, és olyan könnyű lett volna elűzni őket, mint azokat.

A túlsó parton épp oly nagy volna a szerencsétlenség, valószínűleg nagyobb (gyengeségem következtében), végtére is erről megvan a tapasztalatom, az emelőkar bizonyos mértékig még azóta remeg, amikor utoljára átállítottam, de miért növelem akkor azt a szerencsétlenséget, hogy ezen a parton vagyok, azzal, hogy vágyom a túlsóra. [...]

Reggel azt gondoltam: "Így talán mégiscsak tudsz élni, most csak oltalmazd meg ezt az életet a nőktől." Oltalmazd meg a nőktől, de hisz az "így"-ben már bennefoglaltatnak. [...]

[...]


Január 28. Kissé öntudatlanul, fáradtan a szánkózástól, akadnak még fegyverek, oly ritkán alkalmazzák őket, oly nehezen hatolok el hozzájuk, mert nem ismerem a használatukban rejlő örömet, nem tanultam meg gyermekként. Nemcsak "apám hibájából" nem tanultam meg őket, hanem azért sem, mert hiszen én a "nyugalmat" szétzúzni, az egyensúlyt megzavarni akartam, és ezért nem hagyhattam, hogy újjászülessék valaki odaát, mikor ideát eltemetni igyekeztem. Persze itt is eljutok a "bűnhöz", mert miért akartam kilépni a világból? Mert "ő" nem hagyott élni a világban, az ő világában. Olyan tisztán mindazonáltal nem szabad ezt megítélnem most, mert most már polgára vagyok ennek a másik világnak, amely úgy viszonylik a közönséges világhoz, ahogy a sivatag a szántóföldhöz (negyven éven át vándoroltam ki a Kánaánból), külföldiként nézek vissza, persze abban a másik világban is - ezt apai örökségként hoztam magammal - a legkisebb és legszorongóbb vagyok, csak az ottani különleges szervezet jóvoltából vagyok életképes, miszerint ott a legalacsonyabbak számára is akadnak villámszerű kimagaslások, mindazonáltal tengernyomásszerű ezeréves széttöredezettségek is. Nem kell-e mindennek ellenére hálásnak lennem? Meg kellett volna találnom az idevezető utat? Nem nyomhatott volna-e agyon ott a "száműzetés" s vele az elutasítás itt a határon? Vajon apám hatalmánál fogva nem volt-e olyan heves a kiutasítás, hogy semmi sem állhatott ellen neki (nem nekem)? Persze ez olyan, mint a fordított sivatagi vándorlás a sivatag folytonos közelítéseivel és azokkal a gyerekes reményekkel (különösen a nőkre vonatkozólag): "talán mégis a Kánaánban maradok", és közben már rég a sivatagban vagyok, és ezek csak a kétségbeesés víziói, különösen olyan időkben, mikor ott is a legnyomorultabb vagyok mindenki közül, és a Kánaánnak kell az ígéret egyedüli földjeként megjelenni, mert harmadik ország nem létezik az ember fia számára.


Január 29. Rohamok a havas esti úton. Minduntalan a képzetek keveredése, valahogy így: szörnyű volna a helyzet a világon, egyedül itt Spindelmühlében, ráadásul egy elhagyatott úton, ahol a sötétben, a hóban állandóan megcsúszik az ember, ráadásul értelmetlen út földi cél nélkül (a hídhoz visz. Miért oda? Azonkívül el se jutottam oda), ráadásul én is elhagyatottan a faluban (az orvost nem tekinthetem emberien személyes segítségnek, nem érdemeltem ki, alapjában véve csak a honorárium fűz hozzá), képtelenül rá, hogy megismerkedjem valakivel, képtelenül, hogy elviseljek egy ismeretséget, alapjában véve végtelen ámulattal eltelve egy derűs társaság iránt (igaz, itt a hotelban nemigen van min derülni, nem mennék olyan messzire, hogy azt mondjam, ennek én vagyok az oka, teszem azt, "a túlontúl nagy árnyékú férfiként"), habár csakugyan túlságosan is nagy az árnyékom ebben a világban, és megújuló ámulattal figyelem némely emberek ellenállóképességét, amellyel mégis, "minden ellenére", ebben az árnyékban is, sőt éppen ebben akarnak élni; ehhez azonban még más is járul, amiről még beszélni kell), hát még szülők és gyermekeik iránt, ráadásul nemcsak itt olyan elhagyatottan, hanem általában, Prágában, a "hazámban", is, éspedig nem az emberektől elhagyatottan, ez nem is a legrosszabb volna, szaladhatnék utánuk, ameddig csak élek, hanem önmagamtól az emberekkel való kapcsolat terén, erőimtől, hogy kapcsolatot teremthessek, szeretem a szeretőket, de magam nem tudok szeretni, túl messze vagyok, kiutasítva, mivel mégiscsak ember vagyok, és a gyökerek táplálékot akarnak, megvannak "odalenn" is (vagy fenn) a képviselőim, szánalmas, fogyatékos komédiások, akikkel csak azért érem be (persze egyáltalán nem érem be velük, és ezért vagyok olyan elhagyatott), mert fő táplálékom más gyökerektől más levegőn át jön, ezek a gyökerek is szánalmasak, de szívósabbak.

Ez átvezet a képzetek keveredéséhez. Ha csak úgy volna, ahogy a havas úton tűnhet, iszonyú volna, veszve volnék, nem fenyegetésként fognám fel ezt, hanem azonnali kivégzésként. De én máshol vagyok, csak az emberi világ vonzereje rettentő, egy-egy pillanatban mindent elfeledtethet. De nagy a vonzereje az én világomnak is, akik szeretnek, azért szeretnek, mert "elhagyatott" vagyok, éspedig talán mégsem Weiss-féle vákuumként, hanem mert érzik, hogy a mozgás szabadsága, amely itt teljesen hiányzik belőlem, más, boldog időkbeli síkon van meg bennem.

Ha például M. hirtelen idejönne, az szörnyű volna. Pedig külsőleg rögtön ragyogó lenne a helyzetem a jelenlegihez képest. Tisztelnének mint embert az emberek közül, többet kapnék csupán formális szavaknál, ott ülnék (persze nem olyan egyenesen, mint most, mikor egyedül ülök, pedig most is összezöttyenve ülök) a színésztársaság asztalánál, külsőleg csaknem egyenrangú volnék társadalmi szempontból dr. H.-val - de lezuhannék egy olyan világba, amelyben nem tudok élni. Már csak az a rejtély vár ezután megoldásra, miért voltam boldog Marienbadban két hétig, s következésképpen miért lehetnék talán itt is az M.-mel, mindenesetre csak a határ fájdalmas áttörése után. De alighanem sokkal nehezebben, mint Marienbadban, az ideológia szilárdabb, a tapasztalatok nagyobbak. Ami azelőtt elválasztó sáv volt, most fal, vagy hegység, vagy még pontosabban: sír.


Január 30. [...] Ha valaki azt mondja: "Mi köt az élethez? Csak a családom miatt nem akarok meghalni." De hisz a család éppen az élet reprezentánsa, tehát mégiscsak az élet kedvéért akar életben maradni. Nos, úgy látszik, ami anyámat illeti, ez rám is érvényes, de csak a legutóbbi időben. De vajon nem a hála és meghatottság indít erre? Hála és meghatottság, mert látom, korához képest micsoda végtelen erőfeszítéssel igyekszik jóvátenni, hogy nincsenek kapcsolataim az élettel.


Klopstock Róberthoz

[Prága, 1922. január vége]

Kedves Robert, újabb korholó levél, ha jól értem (németsége - persze a nemértés oka nem ez - egy kicsit különösebb, mint korábban, egyáltalán nem hibás, csak különösebb, olyan, mintha keveset volna együtt német ajkúakkal), ugyan miért kell engem örökké korholnia? Nem vagyok ebben éppen eléggé önellátó? Szükségem volna még segítségre is? De hát bizonyára szükségem van. És Önnek, ha úgy vesszük, igaza is van, hanem engem annyira az foglalkoztat, hogy egy képzeletbeli gerendát kergessek a szüntelen, valódi hajótörésben, hogy valószínűleg semmi mást nem érezhetek bármi más iránt, csak dühöt.

Különösen ami leveleket illet, ha férfiak, ha nők írnak. A levelek engem megörvendeztetnek, meghatnak, csodálatra méltónak tűnnek a szememben, ám régebben sokkal többet jelentettek a számomra, túlságosan is sokat, semhogy most életem lényeges formáját szolgáltathatnák. Nem csalódtam a levelekben, hanem magamat csaptam be velük, éveken át úgyszólván előre melegedtem annál a hőnél, mely végezetül megtermelődött, amikor az egész levélhalom tűzre került... [...]


[Postai levelezőlap. Spindelmühle, 1922. január vége]

Kedves Robert, Spindelmühlében vagyok, külsőleg kitűnő körülmények között, az első napok egyébként is jól teltek, most álmatlanság, kétségbeejtő álmatlanság. Máskülönben viszont szánkázhatok, hegyet mászhatok, eléggé magas és meredek hegyeket, különösebb hátrányomra nem válik, a hőmérő mutathat, amit akar. Ottla biztosan megírta már Önnek, mikor kezdődik a szemeszter. Minden jót s a viszontlátásra! Hogy fogja most majd másfél év hegyi élet - s micsoda sivár hegyi élet - után a városra vetni magát!

Üdvözli K


Napló


Február 1. Semmi, csak fáradtság. A fuvaros boldogsága, aki minden estét úgy él át, mint én a mait, vagy még ennél is szebben. Este például a kemencepadkán. Tisztább az ember, mint reggel, a fáradt elalvás előtti időben tisztul meg igazán a kísértetektől, elűzve mind, csak az éjszaka haladtával jönnek megint elő, reggel ott van az összes az ember körül, még felismerhetetlenül is, és az egészséges ember nap mint nap kezdi ilyenkor újra elűzni őket.

Primitív szemmel nézve az igazi, cáfolhatatlan, kívülről semmi által (mártíromság, önfeláldozás valaki másért) meg nem zavart igazság kizárólag a testi fájdalom. Különös, hogy nem a fájdalom istene volt az első vallások főistene (hanem talán csak a későbbieké). Minden betegnek a maga háziistenét, a tüdőbetegnek a fulladás istenét. Hogyan lehet elviselni a közeledtét, ha nincs benne része az embernek már a szörnyű egyesülés előtt?

[...]


Február 3. Valamiféle gyöngeség, fogyatkozás rajzolódik ki, de nehéz leírni, szorongás, tartózkodás, szószátyárkodás, lanyhaság keveréke, valami határozottat szeretnék ezzel körülírni, gyöngeségek csoportját, amelyek bizonyos fekvésben egyetlen pontosan jellemzett gyöngeséget alkotnak (melybe nem vegyülnek a nagy bűnök, úgymint hazudozás, hiúság stb.). Ez a gyöngeség mind a tébolytól, mind bárminemű felemelkedéstől távol tart. Azért ápolom, hogy távol tartson a tébolytól; a tébolytól való félelmemben feláldozom a felemelkedést, s ezen a síkon, amely semmiféle üzletet nem ismer, bizonyosan veszítek ezen az üzleten. Ha nem avatkozik be az álmosság, és éjjeli-nappali munkájával le nem tör mindent, ami útban van. De akkor megint csak a téboly fogad be, minthogy a felemelkedést, amelyet csak akkor ér el az ember, ha akarja, nem akartam.

[...]


Február 5. Megszöktem előlük. Valamiféle ügyes ugrással. Otthon a lámpánál a csöndes szobában. Óvatlanság kimondani. Hallatszik az erdőből a hívásuk, mintha a lámpa csak azért gyulladt volna fel, hogy nyomra vezesse őket.

[...]


Február 12. [...] A félelem szánkózás közben, az aggodalmas járás a sima havon, egy kis történet, amelyet ma olvastam, újra felszínre hozza azt a hosszú időn át mellőzött, mindvégig kézenfekvő gondolatot, vajon nem csupán az őrületes önzés, a magam féltése, mégpedig nem valamiféle magasabb rendű énem, hanem a legközönségesebb jó közérzetem féltése okozta-e mégis hanyatlásomat, persze úgy, hogy önmagamból küldtem a bosszúállót (sajátságos eset: nem-tudja-a-jobb-kéz-mit-csinál-a-bal). Irodámban még mindig folyik a számolás, mintha csak holnap kezdődne az életem, holott a végén járok.

[...]


Február 14. A kényelem hatalma rajtam, tehetetlenségem kényelem nélkül. Senkit nem ismerek, akinél oly nagy volna e kettő. Következésképpen minden, amit építek, szellős, nincs tartása, a szobalány, ha reggel elfelejti behozni a meleg vizet, felborítja a világomat. Amellett kezdettől fogva üldöz a kényelmesség, és nemcsak attól az erőmtől fosztott meg, hogy mást elviseljek, hanem attól is, hogy a kényelmet magam teremtsem meg, vagy megteremtődik körülöttem magától, vagy koldulással, sírással, fontosabbról való lemondással érem el.

[...]


Március 7. Tegnap a legpocsékabb este, mintha mindennek vége volna.


Március 9. De az csak fáradtság volt, ma viszont újabb, a homlokomból verítéket kisajtoló roham. Milyen volna, ha az ember önmagába fulladna bele? Ha a szorongató önmegfigyelés következtében a nyílás, amelyen át a világba kiáradunk, túlságosan összeszűkülne vagy bezáródna? Időnként nem vagyok messze ettől. Visszafelé áramló folyó. Nagy részben már régóta ez történik.

A támadó lovát használni a magunk lovaglására. Egyedüli lehetőség. De micsoda erő és ügyesség kell ehhez! És milyen késő van már!

Bozótélet. Féltékenység a boldog, kimeríthetetlen és mégis szemlátomást szükségből (akárcsak én) dolgozó, de az ellenfél minden követelését mindig teljesítő természetre. És milyen könnyed, milyen muzikális.

[...]


Május 8. Munka az ekével. Mélyen befúródik, mégis könnyen halad. Vagy csak barázdálja a földet. Vagy üresen fut felhúzott, semmis ekevassal, vele vagy nélküle, mindegy.

Úgy záródik a munka, ahogy egy be nem gyógyult seb csukódhat össze.

Itt volt M., nem jön többé, valószínűleg így okos és igaz, és mégis van talán egy lehetőség, amelynek zárt ajtaját mindketten őrizzük, hogy ki ne nyíljék, vagy inkább hogy mi ki ne nyissuk, mert magától nem nyílik ki.

[...]


Klopstock Róberthoz

[Postai levelezőlap. Planá, a bélyegző kelte: 1922. VI. 26.]

Kedves Robert, utam, hála az Ön segítségének, igen jó volt, kivéve hogy a fülkében az az ifjú hölgy nem tudta megbocsátani nekem ama csalódást, hogy Ön, az első látszatra rácáfolva, mégsem utazik velünk. Itt nagyon kedvesen fogadtak, Ottla, aki szívből üdvözli Önt, ugyanúgy gondoskodik rólam, mint Věráról, és ez sokat jelent, mivel azonban Planában eleven emberek és állatok vannak, zaj is van, hogy álmomból felriasszon, fejemet sivataggá tegye, különben viszont rendkívül szép a hely, erdőkkel, folyóval, kertekkel. És Ohropax is van a fülbe, ez legalább némi vigasz, ma reggel ugyan hallottam tőle derekasan a vasárnapi vadászkürtszót, ám a parasztgyerek, aki fújta, mintha ennek hatására hagyta volna abba. Miért is zavarja az egyik ember öröme a másik ember örömét? Az én asztalnál ülésem is elűzte Ottlát addigi nagy, kétablakos, meleg szobájából, gyerekkel és lánnyal, egy kisebb, hűvös szobába, miközben én a nagy szobában trónolok, és egy soktagú család boldogsága alatt szenvedek: épp az ablakom alatt forgatják vidáman a szénát.

Ön hogy van?

Üdvözli K


Oskar Baumhoz

[Planá, 1922. július 4.]

Kedves Oskar, Ti igazán jó, pontos és a dolgokat érzékenyen átélő emberek vagytok. Minden, amit előkészítettél, minden, amit tanácsoltál, szükséges és kiváló. Megyek tehát, talán nem éppen tizenötödikén, de biztosan még huszadika előtt, és így is a kellemesebb nekem, ha előbb mehetek, mert madridi nagybátyám augusztusra jelezte jöttét, bár az időpont nincs rögzítve, s így megeshet, hogy - mondjuk - augusztus 20-ra (általában két hetet tölt itt) megint Prágában kell lennem, hogy láthassam. Július 15. és 20. közötti érkezésem pontos napját még megtáviratozom nektek, s ha lennétek olyan szívesek, tudassátok majd a szállásadónőmmel is. Más okokból ugyancsak igen kellemes nekem ez a dátum, itt ugyanis, Ottlánál, bár különben nagyon jó minden, az idő tájt vendégek lesznek, és a hely talán egy kicsit szűkebb, viszont augusztus végén idejöhetek megint, Ottla valószínűleg szeptember végéig marad.

Észreveszed talán, hogyan keverek össze itt fontos dolgokat lényegtelenekkel, és ennek megvan a maga jó vagy rossz oka. Minden egyébtől eltekintve, ami Georgentalba húz (örömem, hogy veled, veletek egy kicsit együtt élhetek; munkád közelében lehetek; kóstolhatok egy kis züraui időt, amely mindazzal együtt, ami akkor én voltam, messze tűnt; látom egy kicsit a világot, és meggyőződöm róla, hogy másutt is van belélegezhető levegő, s még az én tüdőm számára is: olyan felismerés, amely nem viszi ugyan előbbre a világot, de valami mardosó vágyakozást csillapít), eltekintve mindezektől, van még egy rendkívül fontos oka, hogy utazzam - a szorongásom. Valahogy biztosan elképzeled ezt a szorongást, de a mélyéig nem hatolhatsz, ahhoz Te túlságosan bátor vagy. Őszintén megvallom, iszonyúan szorongok az utazástól, persze nem kimondottan ettől az úttól, és egyáltalán, nemcsak az utazás tölt el szorongással, hanem minden változás; minél nagyobb a változás, annál nagyobb a szorongásom, ám ez is viszonylagos, mert ha csupán a legcsekélyebb változásokra szorítanám magam - az élet persze ilyet nem enged -, akkor végül egy asztal helyének megváltoztatása a szobámban, az sem lenne kevésbé rettenetes, mint a georgentali utazás.

Egyébként nemcsak az lesz rémes, hogy Georgentalba utazom, hanem az is, hogy onnét meg el kell majd utaznom. A végső ok vagy legföljebb az eggyel előbbi nyilvánvalóan csak a halálfélelem. S részben az a szorongás is közrejátszik, hogy így az istenek felfigyelnek rám; mert ha csak élek itt a szobámban tovább, szabályszerűen telik egyik nap, mint a másik, persze igénylem a gondoskodást, de hát a dolognak megvan már a maga menete, az istenek keze gépiesen igazgatja csak a gyeplőt, olyan szép, olyan szép az észrevétlenség, s ha állt a bölcsőmnél tündér, bizonnyal a Nyugállomány Tündére állt ott. Hanem hogy a dolgoknak ezt a szép menetét elhagyjam, a nagy, szabad ég alatt csomagostul a pályaudvarra menjek, felbolygassam a világot, amiből persze semmit sem észlelhetünk, csak én, a bensőmben, ez rettenetes. És mégis meg kell lennie, hiszen - nem kellene sok hozzá - különben mindjárt elfelejtem magát az életet. - Tehát tizenötödike és huszadika közt. Üdvözlök mindenkit. Köszönet feleségednek is: a Titkárnő Asszonynak. - Hogy még aznap estére Georgentalban leszek, kitűnő. A helyet így várjam majd: Georgental megállóhely?

Barátod, Franz


Max Brodhoz

[Planá, a bélyegző kelte: 1922. VII. 5.]

[...] Ahogy ma álmatlan éjszakámon mindent újra meghánytam-vetettem sajgó halántékaim közt, tudatosult bennem megint, amit az utóbbi eléggé nyugodt időben csaknem elfelejtettem, hogy milyen gyenge, ha egyáltalán létező, talajon élek, sötétség fölött, amelyből a sötét erő a maga kényére-kedvére tör fel, és dadogásommal mit sem törődve, rombolja szét életemet. Az írás tart meg, de nem helyesebb-e, ha azt mondom, hogy megtartja ezt a fajta életet? Persze nem úgy értem, hogy jobb az életem, ha nem írok. Ellenkezőleg, akkor sokkal rosszabb, és teljesen elviselhetetlen, és őrületbe kell torkollnia. De ez természetesen csak akkor áll, ha - és tényleg így van - író vagyok akkor is, amikor nem írok, és egy író, aki nem ír, mindenképpen az őrületet kihívó rémszülemény. Ám hogyan áll a dolog magával az írással?

Az írás édes, csodás jutalom, no de minek a jutalma? Az éjjel gyermekek szemléltető oktatásának világosságával láttam, hogy az ördög szolgálatáé. Azé, hogy leszállunk a sötét erőkhöz, hogy eloldozunk a természet által megkötött szellemeket, jutalma kétes öleléseknek s mindennek, ami csak odalent történhet, s amiről itt fent már nem tud az ember, amikor napvilágnál történeteket ír. Talán van másmilyen íróság is, én csak ezt ismerem; éjszakánként, amikor a szorongás nem hagy aludni, ezt ismerem csak. És nagyon világosnak tűnik fel benne az ördögi. A hiúság az és az élvhajhászás, mely mindig önmaga vagy valamely idegen alak körül - a mozgás akkor megsokszorozódik, a hiúság egész naprendszerévé alakul - rajzik, és élvez. Amit a naiv ember olykor kívánna magának: "Bár halnék meg, és látnám, ahogy siratnak", azt az ilyen író szüntelenül megvalósítja, meghal (vagy nem él), és siratja magát szüntelen. Ez iszonyatos halálfélelmet eredményez, amelynek nem kell okvetlenül halálfélelemként megnyilvánulnia, jelentkezhet egyszerűen a változástól érzett szorongásként, Georgentaltól való szorongásként. A halálfélelem okai két főbb csoportba sorolhatók. Először az ember iszonyúan fél a haláltól, hiszen még nem is élt. Ezzel nem azt mondom, hogy az élethez asszony és gyerek, föld és jószág szükséges. Az élethez az szükséges csupán, hogy lemondjunk az önélvezetről; hogy beköltözzünk a házba, s ne csak csodáljuk és koszorúzgassuk. Ezzel szemben úgy érvelhetni, hogy ez sors, ez senkinek sincs a kezébe letéve. De hát akkor miért az örökös bűnbánat, miért nem ér véget a megbánás soha? Hogy szebbek és ízlésesebbek legyünk? Ezért is. De miért marad, túl mindezen, a végszó mégis az ilyen éjszakákon mindannyiszor, hogy: élhetnék, mégsem élek. A második főbb ok - talán nem is külön ok, most valahogy nem válik el nekem a kettő - az alábbi megfontolás: "Amit játszottam, be fog következni valóban. Az írással nem válthattam ki magam. Egész életemben csak meghaltam, és most valóban meg fogok halni. Életem édesebb volt, mint másoké, halálom annál borzalmasabb lesz. A bennem élő író persze azonnal meghal majd, hiszen az ilyen alaknak nincsen talaja, nincs állaga, még porból sincsen; csak a legeszeveszettebb földi életben lehetséges valamelyest, csak az élvhajhászás konstrukciója. Ez az író; ennyi. Én magam azonban nem élhetek tovább, hiszen nem éltem, én agyag maradtam, a szikrából nem lobbantottam tüzet, a szikrát csak tetemem kivilágítására használtam." Sajátos temetés lesz, az író, tehát valami nemlétező, a régi holttestet, a kezdettől volt tetemet a sírnak adja. Vagyok annyira író, hogy ezt teljes önfeledtséggel - mert nem az éberség, hanem az önfeledtség az íróság alapfeltétele -, minden érzékemmel élvezni vagy, ami ugyanazt jelenti, elbeszélni akarjam, hanem erre már nem kerül sor. De miért beszélek csak a valóságos halálról. Az életben maradó meghalás ugyanaz. Itt ülök kényelmes írói pozitúrában, minden szépre készen, és tétlenül kell néznem - mert az íráson kívül mi mást tehetnék -, ahogy valóságos énemet, ezt a szegény védtelent (az író létezése: érvelés a lélek ellen, mert a lélek nyilvánvalóan elhagyta a valóságos ént, ám csak író lett belőle, többre nem vitte; hát az éntől való elválás ennyire meggyengítheti a lelket?) valami véletlenszerű ürüggyel, egy kis georgentali utazás ürügyével (nem merem így hagyni, így sem volna helyes)[37] csipkedi, ütlegeli, csaknem szétmorzsolja az ördög. Milyen jogon rémülök meg én, aki nem voltam otthon, hogy a ház hirtelen összedől; tudhatom-e, mi előzte meg az összeomlást, hiszen kivándoroltam, hiszen a házat a gonosz erők martalékául hagytam.

Írtam tegnap Oskarnak, említettem ugyan a szorongásomat, de megígértem, hogy megyek, a levelet viszont még nem adtam postára, közben volt ez az éjszaka. Talán megvárok még egy éjszakát; ha nem bírom ki, mégis le kellene mondanom. Ezzel akkor eldőlt, hogy Csehországot sosem hagyhatom el többé, legközelebb beszorulok Prágába, azután a szobámba, majd az ágyamba, ott egy bizonyos testhelyzetbe, aztán többé semmibe. Talán akkor az írás boldogságáról is önként - az önkéntesség és az öröm, az számít - lemondhatok.

Hogy ezt az egész históriát íróilag poentírozzam - nem én poentírozom persze, hanem a dolog maga -, hozzá kell tennem: az utazástól való szorongásomban szerepet játszik az a megfontolás is, hogy akkor néhány napot az íróasztalomtól távol kellene töltenem. És ez a nevetséges megfontolás valójában az egyetlen jogosult gondolatom, hiszen az író létezése csakugyan az íróasztaltól függ, az írónak tulajdonképpen, ha az őrülettől menekülni akar, sosem szabad elhagynia íróasztalát, fogával is kapaszkodnia kell belé.

Az író, az ilyen író meghatározása és hatásának, amennyiben hatása egyáltalán van, magyarázata: ő az emberiség bűnbakja, ő teszi lehetővé, hogy az emberiség büntetlenül élvezhessen egy bűnt, csaknem büntetlenül. [...]


Oskar Baumhoz

[Planá, 1922. július 5.]

Kedves Oskar, az itt mellékelt levél tegnap, július 4-én íródott, mindjárt leveled vétele után. Két szempontból is visszafogott lett a valósághoz képest, vagyis mind a georgentali utazás örömét, mind az ehhez kapcsolódó szorongást illetően, a két dolog túlságosan ellentmondott egymásnak, s ha mégis egyetlen levélbe kényszerítettem, tompítanom kellett őket. Ahogy aztán a levéllel a postára mentem, találkoztam Ottlával. Azt ajánlotta, hogy inkább határozzam meg az érkezésem időpontját most azonnal; megértettem; mivel nem volt velem ceruza, hazatértem a levéllel. És mindegyre izgatott maradtam, így jött az éjszaka, s félelmemnek megfelelően: álmatlanul, első teljesen átvirrasztott planái éjszakám. Tizenötödikéig még mintegy tíz éjszaka volna, és ha azonnali utazás mellett döntenék, addig is legalább három-négy, ezt nem bírnám ki, tehát nem mehetek. Így persze, ahogy itt áll, a dolog mindenestül érthetetlen. Maxnak már írtam ma erről egy kisebb értekezést - még mielőtt tudtam volna, hogy táviratozok neked -, ettől tehát megkíméllek, ne okozzak neked még ezzel is fájdalmat, meg aztán itt valahogy nem is lenne alkalmas a részletezése. Minőségileg hasonlót már éltem meg magamon, mennyiségileg még nem, számomra is borzalmas fokozás ez, és azt jelenti például, hogy Csehországot nem hagyhatom el többé, és holnap jöhet egy újabb, holnapután egy további, rá egy hétre valami végső korlátozódás. Erre gondoljatok, és talán megbocsáthattok nekem. Megnyugtatna, ha Hornné büntetéspénzt róna ki rám, azonnal küldeném. Isten veletek!

Szeretettel, F.


Max Brodhoz

[Planá, a bélyegző kelte: 1922. VII. 12.]

Kedves Max, épp föl-le futkosok, vagy csak ülök kővé válva, akár egy kétségbeesett állat az odújában, ellenség mindenütt, itt a szoba előtt gyerekek, de a másik szoba előtt is, már azon voltam, hogy elmegyek, erre aztán, nyilván csak átmenetileg, csönd lett, és írhatok neked. Nehogy azt hidd, hogy Planában minden tökéletes vagy megközelítőleg az, s ez lenne legfőbb oka a maradásomnak. Bár a lakás maga, ami a házi békét illeti, csaknem zseniális beosztású, vagyis a berendezést éppen csak használni kell, és Ottla, e gondosak leggondosabbja, használja is, s hiába, hogy falszomszédságban élek velük, sem ő, sem a gyerek, sem a lány nem zavar egy csöppet sem, se nappal, se éjjel, de tegnap délután például a gyerekek - ha pont alattam vannak, kis csibész társaság, odább, balra egészen rendesek - játszani kezdenek az ablakomnál, s hiába, hogy a rendesebbjét öröm nézni, a lárma mindenképpen csak lárma, kizavar az ágyamból, kétségbeesetten ki a házból, fájó halántékkal űz árkon-bokron át, teljesen reménytelenül, éji bagolyként. És ha este békén reménykedve lefekszem, fél négykor felvernek, s aztán már nem is tudok elaludni. A közeli pályaudvaron, mely azonban nem különösebben zavaró, állandóan rönköket rakodnak, s ennek során szüntelenül kalapálnak, pontosabban csak úgy szelíden és kis kihagyásokkal, ám ma reggel, én nem tudom, hogy ez most már így fog-e menni, vagy mi lesz, egészen korán elkezdték, és a csöndes reggelen át és alvásért epedő agyamban egészen más volt minden döndülés, mint nappalonta. Nagyon rossz volt. És akkor fölkelek reggel, bár semmi okom rá, ilyen halántékkal. Ugyanakkor még nagy szerencsém is van. Pár napja mintegy kétszáz prágai iskolást szállásoltak el itt. Pokoli lárma, az emberiség ostora. Nem értem, hogy a helység ekképp sújtott felének lakói - és épp a legnagyobb s legelőkelőbb negyedben - nem őrülnek meg, nem menekülnek házaikból az erdőkbe, méghozzá igencsak messzire kellene futniok, mert e szép erdőségek szegélye mindenütt fertőzött. Egészében még megkímélt ez a csapás, de bármely pillanat hozhat meglepetéseket, ahogyan már kisebbek adódtak is, és néha kutató és várakozó tekintettel nézek ki az ablakon, szegény bűnösként, aki vagyok. Már semmi érzékem a jófajta zajok iránt sem, és nemsokára teljesen érthetetlen lesz számomra, hogyan van az, hogy például a színházakban éppen a lárma végett gyűlnek egybe. [...]

És az írás? (Ami egyébként itt csak úgy gyönge közepesen halad, különben semmi, és lárma fenyegeti folyton.) Lehet, hogy neked egyáltalán nem felel meg a magyarázatom, mely talán csak abból ered, hogy azt, amit Te írsz, minél közelebb akarom tudni ahhoz, amit én írok. És ez a különbség mindenképpen áll: ha én az íráson s mindazon kívül, ami vele összefügg, valaha is boldog voltam netán (nem tudnám pontosan megmondani, voltam-e), az bizonyos, hogy olyankor éppen írni nem voltam képes, és akkor minden, ami legföljebb csak indulóban volt még, azonnal felborult, mert az írás vágya van túlsúlyban mindenütt. Amiből persze egyáltalán nem szabad alapvető, velem született, igazi írói tulajdonságokra következtetni. Távol járok hazulról, és mindegyre hazaírok, nem tehetek mást, írok akkor is, ha mindent, ami az otthon, rég elmosott is már az örökkévalóság. Bármit írok, csak Robinson-lobogót tűzök ki vele szigetem legmagasabb pontjára. [...]


Oskar Baumhoz

[Prága, 1922. július 16.]

Kedves Oskar, ma pár szót csak: forma szerinti indoka is lett, hogy nem utaztam hozzátok, igazolása, hogy semmiképp sem tehettem volna. Mert az eredeti terv szerint tizenötödike lett volna indulásom napja, ám tizennegyedikén Planában táviratot kaptam, hogy apámat, aki Franzensbadban súlyos beteg lett, Prágába szállították. Nyomban Prágába jöttem, apámat még tizennegyedikén este megoperálták, valószínűleg nem rosszindulatú a dolog, nem szervi jellegű; bél becsípődése köldöksérv következtében, vagy valami ilyesmi (nem merem megkérdezni az orvosokat, és ha mégis válaszolnak, nem értem), mindenesetre nehéz műtét, apám hetvenéves, legyengítette a nemrégiben végigszenvedett, talán ezzel az esettel is összefüggő betegsége, a szíve sem egészséges; de mindmáig, vagyis már két nappal a műtét után, ragyogóan jól van. [...]


Max Brodhoz

[Planá, a bélyegző kelte: 1922. VII. 20.]

Drága Max, tegnap délelőtt már nem értem rá átmenni hozzád, viszont el kellett jönnöm, végképp elegem lett az összevissza életből (persze a szabály szerinti életre Planá kevésbé alkalmas, mint Prága, igaz, csupán a lárma miatt, egyébként alkalmasabb, ezt örökké el kell ismételnem, hogy "fönt" elhiggyék), még így is maradtam volna, ha látom, hogy apámnak bármiben is szüksége van rám. Tegnap azonban erről szó sem volt. Irántam érzett vonzalma napról napra (nem, második nap volt a legerősebb, attól fogva egyre) csökkent, és tegnap már azt se tudta, hogyan tegyen ki a szobából, miközben anyámat egyre tartóztatta. Anyám számára egyébként most a szenvedések rendkívüli, új, idegőrlő időszaka kezdődik, akkor is, ha a továbbiakban minden ugyanilyen jól alakul, mint eddig. Mert ha apám mostanáig még, a rettentő emlékek nyomása alatt, jótéteménynek találta is az ágyat, a fekvés gyötrelmei most [kezdődnek el] a számára (van egy sebhely a hátán, mely a hosszabb fekvést mindig lehetetlenné tette neki, ehhez járul a nehéz test helyváltoztatásának minden gondja, a nyugtalankodó szív, a súlyos kötés, a seb fájása köhögéskor, mindenekelőtt azonban nyugalmat nem ismerő, önmagában tehetetlen, komor szelleme), oly gyötrelmek, amelyek véleményem szerint minden eddigit felülmúlnak, ezek a gyötrelmek most már, hogy összességében jobban van, kifelé fordulnak, tegnap már a távozó, szerintem csodálatos ápolónővér háta mögött olyan kézmozdulatot tett, amely az ő nyelvén csakis azt jelenthette, hogy "marha". És ez az állapota, amelynek teljes, sivár borzalmát talán csak én értem egészen, a legjobb esetben is tíz napig eltart még, és ami a terhéből anyám vállára átrakható, az oda is fog kerülni mindenestül. Tíz ilyen nappal, tíz ilyen átvirrasztandó éjszaka, mint most anyám előtt! [...]

[Utóirat:] Azt mondtad, anyagszűkében vagy, ami az esti lapot illeti. Tudnék valamit, ami igencsak megérné: Bílek szobrász munkásságát méltatni. Erről legközelebb. Ismered a kolini Husz-emlékművet, ugye? Rád is olyan egyértelműen nagy hatást tett?


[Planá, az érkeztető bélyegző kelte: 22. VII. 31.]

Drága Max, még gyorsan egy üdvözlet indulás előtt (amennyire lent a háziasszony, unokaöcs és unokahúg - a háziasszonyé - engedi).

A Te sorrendedben:

Bílek: hogy valóban megpróbálod, amit én tulajdonképpen csak fantasztikus óhajként mertem kimondani, erőm többre nem lévén, roppant öröm a számomra. Véleményem szerint olyan harc lenne ez, mely a Janáčekért vívott küzdelem rangjáig emelkedhetne, amennyire értek a dologhoz (és majdnem azt írtam: a Dreyfus érdekében vívott küzdeleméig), ahol is nem Bílek volna a harcban a Janáček vagy a Dreyfus (hiszen az ő sora állítólag s alkalmasint jól megy, abban a cikkben az állt, hogy van munkája, egy kis szobrának - A vak férfi - már a hetedik másolatát rendelték tőle, ismeretlennek se ismeretlen, a cikk - amely általában az állam által a művészetre fordított összegekkel foglalkozott - kimondottan "velikán"-nak[38] nevezte, az eredetiség kérdése nem adhat külön értéket az érdekében folytatott küzdelemnek, le sem szállíthatja e küzdelem rangját), nem, maga a plasztika művészete volna az és az emberi szem boldogsága. És én itt még mindig a kolini Huszra gondolok (s tulajdonképpen nem is annyira a Modern Galéria-beli szobrára, nem a vyšehradi temetőben álló síremlékre s még ezekre is inkább, mint az emlékezetemben elúszó, nem könnyen hozzáférhető fa kisplasztikák és grafikák tömegére, melyeket korábban tőle láthattunk), csak arra: ahogy kijövünk a mellékutcából, és megpillantjuk magunk előtt a tágas teret, körülötte a kis házakat, középen pedig Husz alakját, és az egész - bármikor, hóban vagy nyárban, lélegzetállítóan és felfoghatatlanul, mert szinte önkényesnek érezzük, ahogy az a hatalmas kéz pillanatonként újra kikényszeríti - magát a nézőt is bekerítve egységes. Valami hasonlót ér el talán az idő áldó múlásával a weimari Goethe-ház, ám ennek alkotójáért aligha lehetne harcolni, és házának ajtaja örökké zárva.

Nagyon érdekes volna azonban megtudni, hogyan került sor a Husz-emlékmű felállítására; amennyire néhai unokafivérem elbeszélésére visszaemlékszem, a városi vezetés már előtte is ellenezte a dolgot, utána még inkább s bizonyára még ma is. [...]


[Planá, az érkeztető bélyegző kelte: 22. IX. 11.]

Kedves Max - ne beszélj "helyes ösztönről", mely engem vezérelt, amikor például nem mentem Németországba. Más volt az. Most körülbelül egy hete vagyok itt újra, ezt a hetet nem töltöttem valami vidáman (mert a Kastély-históriát nyilvánvalóan egyszer s mindenkorra félre kellett tennem, a prágai utazás előtt egy héttel kezdődött "összeomlás" óta nem tudtam felvenni az elejtett fonalat, jóllehet az, amit Planában írtam, nem is olyan rossz, mint amit Te ismersz), vidám tehát nem voltam, nyugodt azonban igen, és csaknem meghíztam, aminthogy egyáltalán akkor vagyok a legnyugodtabb, ha Ottlával kettesben lehetek, sógor nélkül, vendégek nélkül. Tegnap délután, ismét igen nyugodtan, elhaladok a háziasszony konyhája előtt, kis beszélgetésbe elegyedünk, ő (bonyolult jelenség), miután eddig forma szerint kedves volt hozzánk, bár e felszín alatt hideg, rosszakaratú, álnok, az utóbbi napokban teljesen megmagyarázhatatlanul nyílttá, szívélyessé, barátságossá vált, vagyis beszélgetésbe elegyedünk tehát, a kutyáról; az időjárásról, az én színemről (jak jste přišel, měl jste smrtelnou barvu,[39]) és ki tudja, miféle ördög súgta hirtelen, hogy azzal kezdjek dicsekedni: milyen remekül érzem itt magam, s hogy a legszívesebben végleg itt maradnék, csak a kocsmai koszt tart vissza ettől, azt mondja erre, hogy olyan szorongós vagyok talán, vagy micsoda, ezt elhárítom, nevetséges, és akkor merőben váratlan dolog történik: nemcsak addigi kapcsolatunk teszi, hogy igazán nem is álmodtam volna ilyet (ráadásul egy gazdag asszony), tény, hogy egyszer csak fölajánlja, legyek a kosztosa, ameddig csak tetszik, már mondja is a részleteket, hogy a vacsora akkor így stb. Boldogan fogadom el az ajánlatot, minden eldőlt; itt maradok most már egész télen, biztos, még egyszer köszönetet mondok, megyek. Ám alighogy fölérek a lépcsőn a szobámhoz, jön az "összeomlás", ez már itt Planában a negyedik. (Az első egy gyerekricsajos napon volt, a második, amikor Oskar levele jött, a harmadik, amikor arról volt szó, hogy Ottla már szeptember 1-én átköltözik Prágába, én meg még egy hónapig maradok, és a kocsmában kell étkeznem.) Az állapot külső jegyeit nem kell leírnom, te is ismered őket, hanem a tapasztalatod szerinti maximumot gondold itt, amikor már tényleg az ájulás fenyeget. Mindenekelőtt pedig tudom, hogy az éjszaka megint nem lesz alvás, alvóképességem szívét tépte ki, ami történt, mi több, már most álmatlan vagyok, jóformán előre élem az álmatlanságot, úgy szenvedek, mintha már mögöttem volna az átvirrasztott éjszaka. Akkor fogom magam, kimegyek, egyébre se bírok gondolni, egyéb se foglalkoztat, csak valami szörnyűséges szorongás, és a világosabb pillanataimban még a szorongás, hogy szorongani fogok. Egy útkereszteződésnél véletlenül összefutok Ottlával, mi több, ez a hely, szintén véletlenül, épp az a hely, ahol akkor találkoztam vele, amikor Oskarnak adtam volna fel a választ a postán. Ezúttal valamivel jobban folyik le a dolog. Tudniillik borzasztó fontos, hogy mit mond Ottla. Ha csak a leghalványabban helyesli is a tervet, akkor legalább néhány napra irgalmatlanul elvesztem. Mert ami engem illet, én magam, önmagamból s magamtól, a legparányibb ellenvetésre sem vagyok képes e tárgyban, hogyne, ez a terv nagy vágyam beteljesülését hozza, magam lehetek, nyugton, jól ellátnak, nem is drágán, itt maradhatok őszre és télre ezen a nekem annyira kedves vidéken. Mi kifogás lehet itt? Semmi más, csak a szorongás, az meg nem kifogás. Következésképpen ha Ottla sem hoz fel semmi kifogást, kénytelen leszek megküzdeni a dologgal, megsemmisítő harcot vívok majd, amelynek ráadásul nem az lesz az eredménye, hogy maradok. Így hát szerencsére Ottla mindjárt azt mondja, hogy nem maradhatok, a levegő túl csípős, itt van például a köd stb. Ezzel a feszültség már fel is oldódik, és megtehetem vallomásomat. Marad ugyan a nehézség az ajánlattal kapcsolatban, melyet már elfogadtam, ám ez Ottla véleménye szerint nem jelentős, persze én úgy érzem, hogy jelentős, hogy rettenetes, mert számomra az egész dolog méretei rettenetessé váltak már. Egyelőre mindenesetre egy kicsit megnyugszom, pontosabban csak az értelmem nyugodt, amennyiben ez értelmi kérdés volt, én magam nem nyugodtam meg, túl sok minden kavarodott fel, ami most már él, létezik, és nem csillapítható le egyetlen szóval, hanem ehhez egy bizonyos időnek kell elmúlnia. Akkor kimegyek egymagam az erdőre, mint minden este; a sötét erdőben töltöm legszebb perceimet; ezúttal azonban csak rémület van bennem; a rémület egész este kitart, éjszaka se hagy aludni. Csupán reggeltájt a kertben oldódik fel egy kevéssé a napfényben, amikor Ottla beszél a dologról a háziasszonnyal, én is bekapcsolódom, és nagy bámulattal veszem tudomásul (teljességgel az értelmemen kívül), hogy ez a más vonatkozásaiban világrengető ügy itt pár felszínesen odavetett mondattal kölcsönösen tisztázódik. Úgy állok ott, mint Gulliver, amikor az óriásnők társalgását hallgatta. Mintha még az is kiderülne, hogy a háziasszony egyáltalán nem gondolta olyan komolyan azt az ajánlatot. Én azonban egész nap üreges szemmel meredek a világba.

Mi ez most? Amennyire gondolataim befogják, tudom. Azt mondod, nagyobb dolgon próbáljam magamat. Ez bizonyos értelemben helyes, másrészt viszont az arányszámok nem segítenek, próbálhatnám magam akár az egérlukamban is. S hogy mi az, aminek én ezt tudom: félelem a teljes magánytól. Ha itt maradok egymagam, teljesen magányos leszek. Nem tudok beszélni a helybeliekkel, s ha beszélnék, az csak a magány fokozása lenne. És úgy nagyjából ismerem a magány rémségeit, nem is annyira az egyedülléttel járó magányét, hanem a magányét az emberek között, mint például azt, amiben Matliary részesített eleinte, vagy amit pár napig Spindlermühlében éltem át, hanem erről nem akarok beszélni. Hogyan áll azonban a dolog a magánnyal? Alapjában mégiscsak a magány az egyetlen célom, legnagyobb csábításom, lehetőségem, és feltéve hogy egyáltalán beszélni lehet róla, hogy az életemet "berendeztem", nos, akkor mindig úgy igazítottam, amit lehetett, hogy a magány jól érezze magát. És ennek ellenére: szorongás attól, amit így szeretek. Sokkal érthetőbb a szorongás a magány megőrzéséért, az a szorongás, amelyiknek az ereje mindig egyforma, s ha hívom, máris jön ("összeomlás", amikor a gyerekek zajongtak; amikor Oskar levele jött), és érthetőbb még a szorongás a kanyargós középúttól, és ez a szorongás mindhárom közül a leggyengébb. E két szorongás között őrlődöm fel - a harmadik csak akkor segít nekik, ha kiderül, hogy szökni próbálnék -, és a végén még valami nagy molnár veszekedni is fog velem, hogy ennyi munkából nem lett kenyere. Tény mindenesetre, hogy egy olyan élet, amilyet például a kikeresztelkedett nagybátyám élt, borzasztana, holott az én utam mentén lelhető az is, legföljebb nem célként, viszont neki sem az volt a célja, legföljebb a hanyatlás utolsó stádiumában. Jellemző egyébként, hogy üres lakásokban olyan jól érzem magam, de mégsem egészen üresekben, hanem ahol emberek emléke él, ahol új élet készülődik, lakásokban, ahol berendezett, házastársi hálószobák vannak, gyerekszobák, konyhák, ahol reggel bedobják - másoknak - a postát, be - másoknak - az újságot. Csak sose jöjjön meg az igazi lakó, ahogy a múltkor is történt velem, mert az rettenetesen megzavar. Tessék, itt az "összeomlások" története. [...]


Napló


Szeptember 26. Két hónapja nem jegyeztem fel semmit. Megszakításokkal jól telt el, hála Ottlának. Néhány napja újra összeomlás. Első napján felfedezésfélére jutottam az erdőben.


Milenához

Kedves Milena asszony, azt hiszem, jobb, ha nem beszélünk sokat a hátfedezékről és arról, ami ezzel összefügg, ahogy például hazaárulásról is jobb hallgatni háborús időkben. Hiszen vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet egészen megérteni, amelyeket végső soron csak kitalálni lehet, olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban csak "nép" vagyunk. Befolyásoljuk az eseményeket, hiszen nép nélkül háborúskodni sem lehet, és ebből jogot formálunk a beleszólásra, de a dolgokat valójában mégis csupán a hatóságok átláthatatlan hierarchiájában ítélik meg és döntik el. És ha az eseményeket egyszer valóban a szavunkkal befolyásoljuk, akkor ebből csak károk keletkeznek, mert hát ezek a szavak szakszerűtlenek, rakoncátlanok, mintha álmunkban mondtuk volna ki őket, és a világ tele van kémekkel, akik fülelnek. A legjobb ebben a tekintetben az olyan nyugodt, méltó lény, akit nem érinthetnek meg a provokációk. Hiszen itt provokáció minden, még a fű is, amelybe Maga leül a hosszú csatorna mentén. (Egészen felelőtlenül egyébként, olyan időben, amikor én fűtött kályha mellett az ágyon, ágymelegítő, két takaró és dunyha alatt a megfázástól félek.) Végül is csak arról formálhatunk ítéletet, hogy miként hat a külső látszat a világra, és ekkor a betegségem előnyt biztosít nekem a Maga, mondhatjuk így, iszonyú sétáival szemben. Mert ha én abban az értelemben beszélek a betegségről, akkor alapjában véve senki sem hisz nekem, és ez valóban csak tréfa. [...]

Georg Kaiser - keveset ismerek tőle, és nem vágytam többre, a színpadon mindenesetre nem láttam még semmit sem tőle. A pere két évvel ezelőtt nagy hatással volt rám, a Tátrában olvastam a tudósításokat, különösképpen a nagy védőbeszédet, amelyben kétségbevonhatatlannak nyilvánította azt a jogát, hogy idegen dolgokat tulajdonítson el, a német történelemben elfoglalt helyét Lutheréval hasonlította össze, és elítélésének esetére azt kívánta, hogy vonják fel Németországban a zászlókat félárbocra. Itt az ágyamnál főként legidősebb fiáról beszélt (három gyereke van), aki tízéves, és akit nem enged az iskolába, és nem is tanít, aki tehát még nem tud olvasni, se írni, de szépen rajzol, és egész nap az erdőben és a tavon időzhet (magányos vidéki házban laknak Grünhaidéban, Berlin mellett). Amikor ezt mondtam búcsúzóul Kaisernek: "Mindenesetre ez egy nagy vállalkozás", ezt felelte: "Ráadásul az egyetlen, a másik ugyanis meglehetősen vacak." Figyelemre méltó volt és nem egészen kellemes, hogy így állt előttem, félig vadóc-vidám berlini kereskedő, félig bolond. Nem látszik egészen megrendültnek, de részben túlontúl erőteljes benyomást kelt, állítólag csak a trópusok rongálták meg, semmi más (fiatal korában dél-amerikai állást vállalt, betegen tért vissza nyolc éven át hevert tétlenül odahaza a kanapén, és aztán egy gyógyintézetben kezdett magához térni). Arca is ezt a felemásságot fejezi ki: lapos arc megdöbbentően üres világoskék szemmel, amely azonban arcának más részeihez hasonlóan villámgyorsan ráng ide-oda, miközben arcának többi része mozdulatlan marad, mintha megbénult volna. Egyébként Maxra egészen más benyomást gyakorolt, szerinte felvidítja az embert, valószínűleg ezért is kényszerítette jóindulatúan Kaisert arra, hogy felkeressen. És most az egész levelet elfoglalja. Akartam még mondani egyet-mást. Majd a következő alkalommal.


Kedves Milena asszony, meg kell vallanom, hogy egyszer nagyon irigyeltem valakit, mert szerették, jótékony oltalomban, az értelem és erő oltalmában és békésen feküdt a virágok között. Az irigység mindig kéznél van nálam.

A Tribuná-ból, amelyet nem mindig, de néhányszor olvastam, azt a következtetést merészeltem levonni, hogy jól töltötte a nyarat. Egyszer Planában kaptam meg a Tribuná-t, a pályaudvaron, egy nyaraló nő beszélgetett ott másokkal, és a háta mögött tartotta a lapot, éppen elém, és akkor a nővérem elkérte azt a számomra. Nagyon mulatságos cikke volt ott, ha nem tévedek, a német fürdők ellen. Egyszer a vasúttól távol eső nyaralóélet boldogságáról írt, az is szép volt; vagy ez ugyanaz a cikk volt? Nem hiszem. A kirakatokról szóló cikke nagyszerűen fölényes volt, mint mindig, amikor a Národni listy-ben jelentkezik, és maga mögött hagyja a zsidó (-divat)-iskolát. Aztán lefordította a szakácsokról azt a cikket, miért? Különös a néni, egyszer azt írja, hogy bérmentesítsük szabályszerűen a leveleket, aztán meg azt, hogy semmit se dobjunk ki az ablakon, csupa támadhatatlan dolog ez, és mégis kilátástalan harcot jelent, de néha, ha nagyon figyelünk, mégis belészivárog valami kedves, megindító és jó íz, csak a németeket ne utálná olyan nagyon, a németek csodálatosak és azok is maradnak. Ismeri Eichendorff versét: "Ó tág völgyek, ó hegytetők!", vagy Justinus Kerner versét a fűrészről? Ha nem ismeri, egyszer lemásolom Magának.

Planáról mesélhetnék egyet-mást, de most már túl vagyok rajta. Ottla nagyon kedves volt hozzám, noha rajtam kívül még egy gyereke is van. Tüdőm, legalábbis szabadban, tűrhetően viselkedett, itt, ahol már tizennégy napja időzöm, nem voltam még orvosnál. Túlontúl rossz azonban nem lehet a helyzet, ha például a szabadban - szent hiúság! - egy órán át és még tovább is bírtam fát hasogatni, el sem fáradtam, és mégis boldog voltam pillanatokra. Más, az alvás és az ehhez tartozó virrasztás, rosszabb volt néha.

Hát a Maga tüdeje, ez a büszke, erős, meggyötört, rendíthetetlen lény?

A Maga K.-ja


Most már olyan régen nem írtam Magának, Milena asszony, és ma is csak egy véletlen folytán írok. Tulajdonképpen nem kellene mentegetődznöm, amiért nem írok, hiszen tudja, hogyan gyűlölöm a leveleket. Életem minden szerencsétlensége - és ezt nem panaszosan mondom, hanem az általános tanulság okából -, ha úgy tetszik, a levelekből vagy a levélírás lehetőségéből fakad. Emberek alig csaptak be valaha is, de a levelek mindig, éspedig itt sem az idegenek, hanem a sajátjaim. Az én esetemben különös balszerencse ez, amelyről nem akarok tovább beszélni, egyúttal azonban általános csapás is. A levélírás könnyű lehetősége - pusztán elméletileg nézve - szükségképpen a lelkek iszonyú szétroncsolását szabadította a világra. Hiszen ez érintkezés a kísértetekkel, mégpedig nemcsak a címzett kísértetével, hanem a saját kísértetünkkel is, amely a kezünk alatt alakul ki a levélben, amelyet írunk, vagy akár a levelek sorozatában, ahol is az egyik levél a másikat keményíti meg, és tanúként hivatkozhat rá. Hogyan jutottak arra a gondolatra, hogy az emberek érintkezhetnek egymással levelek útján! Gondolhatunk egy távol lévő emberre, és megfoghatunk egy közel lévőt, minden egyéb meghaladja az emberi erőt. Levelet írni azonban annyi, mint lemeztelenedni a kísértetek előtt, akik mohón várnak erre. A leírt csókok nem jutnak el a helyükre, hanem útközben kiisszák őket a kísértetek. E bőséges táplálék folytán sokasodnak ilyen példátlanul. Az emberiség érzi ezt, és harcol ellene; hogy a lehető legteljesebben kiiktassa az emberek közül a kísérteteket, és elérje a lelkek természetes érintkezését, békéjét, feltalálta a vasutat, az autót, a repülőgépet, de semmi sem segít, ezek nyilvánvalóan olyan találmányok, amelyeket már bukás közben dolgoztak ki, az ellentábor annyival nyugodtabb és erősebb, a posta után feltalálta a távírót, a telefont, a szikratávírót. A szellemek nem pusztulnak éhen, de mi tönkremegyünk.

Csodálom, hogy Maga nem írt még erről, nem mintha a közléssel meg lehetne gátolni, vagy el lehetne érni valamit, ehhez már túl későre jár, de hogy legalább megmutassuk "nekik": felismertük őket.

Egyébként "ők" a kivételekről is felismerhetők, olykor ugyanis akadálytalanul átengednek egy-egy levelet, és ez úgy érkezik meg, mint baráti kéz, könnyen és jóságosan simul a kezünkbe. Mármost valószínűleg ez is csak látszólagos, és talán ezek az esetek a legvészesebbek, és inkább kell óvakodnunk tőlük, mint a többitől, de ha ez káprázat, akkor legalább tökéletes.

Valami hasonló történt velem ma, és tulajdonképpen ezért jutott eszembe, hogy írjak Magának. Ma levelet kaptam egy barátomtól, akit Maga is ismer; már régóta nem írunk egymásnak, ami fölöttébb értelmes elhatározás. Az előbb mondottakkal függ össze, azzal, hogy a levelezés olyan pompás ellenaltatószer. Milyen állapotban érkeznek meg a levelek! Kiszáradva, üresen és felkavarón, pillanatnyi öröm, melyet hosszú fájdalom követ. Miközben önfeledten olvassuk őket, felrebben az a kis alvás, amink van, kiröpül a nyitott ablakon, és hosszú ideig nem tér vissza. Ezért nem írunk tehát egymásnak. De gyakran, noha túl futólag, gondolok rá. Egész gondolkodásom túl futólagos. Tegnap este azonban sokat gondoltam rá, órákon át; ellenségességük miatt oly drága éjszakai óráimat az ágyban azzal töltöttem, hogy egy elébe terjesztett levélben ugyanazokkal a szavakkal folyvást csak megismételjek néhány olyan közlést, amelyet akkoriban fölöttébb fontosnak vétem. És reggel valóban jött tőle egy levél, és ezenfelül azt a megjegyzést tartalmazta, hogy barátomat egy hónap óta vagy talán helyesebben egy hónappal ezelőtt olyan érzés fogta el, mintha hozzám kellene utaznia - ez a megjegyzés figyelemreméltóan egybevág olyan dolgokkal, amelyeket átéltem. Ez a levélhistória késztetett arra, hogy levelet írjak, és ha már megírtam, hogyan ne írnék Magának is, Milena asszony, akinek talán a legszívesebben írok (amennyiben egyáltalán írhatunk szívesen, amit azonban csak a kísérteteknek mondok, akik sóváran sorakoznak az asztalom körül).


A Kurt Wolff Verlaghoz

[Prága, az érkeztető bélyegző kelte: 1922. október 21.]

[...] Egészen véletlenül értesültem róla, hogy Az átváltozás és Az ítélet magyar fordításban 1922-ben megjelent a kassai Szabadság című lapban, a Testvérgyilkosság pedig a Kassai Napló 1922-es húsvéti számában. A fordító a Berlinben élő magyar író, Márai Sándor. Tudtak Önök erről? Kérem mindenesetre, hogy a továbbiakban a magyar fordítás jogát tartsák fenn kitűnő magyar irodalmár ismerősömnek, Robert Klopstocknak, aki bizonyára kitűnő munkát végez majd.

Őszinte nagyrabecsüléssel, F. Kafka


Napló


November 14. Este mindig 37,6, 37,7. Ülök az íróasztalnál, nem csinálok semmit, alig jutok ki az utcára. Mégis Tartuffe módra panaszkodom a betegségemre.


Klopstock Róberthoz

[Prága, 1922. november 22.]

Kedves Robert, mikor fog már végre ráfestések nélkül olyannak látni engem, amilyen csakugyan vagyok, tehetetlenül heverve itt a kanapén. Fent az orosz templom legkiállóbb toronyhegyén, szemközt velem, tetőfedő bádogosok mászkálnak, dolgoznak és énekelnek esőben-szélben, csak bámulom őket a nyitott ablakból, mint az előidők óriásait; ha én kortárs vagyok, mi egyebek lehetnek ők, mint óriások az előidőkből. Hogy nem írtam, semmi más oka, csakis ez, illetve még egy: tehetetlenségem, mely az Ön meggyőzéséig se jut el.

Nagyon köszönöm. Apránként, csekély segítséggel itt-ott mégis kiássák hát ezt a nagy embert a magyar sötétségből, persze bizonyára sok tévképzet is kavarog a dolog körül, elsősorban hamis analógiáké. Egy ilyen fordítás kissé mintha a szellemek panaszára emlékeztetne, amikor a médiumok kínzó tehetségtelenségét emlegetik fel. Itt így fonódik egybe az olvasó és a fordító, nem a legalkalmasabb médiumként. De a próza egyértelműbb, és ott mégis valamivel nagyobb közelségből látni őt. Egyet s mást nem értek, ám az egészet jól tudom, hova tegyem, és - mint ilyen esetekben mindig - boldog vagyok, hogy ez a költő élt, él, s valami módon a rokonává tesz - "... rokona... nem vagyok senkinek... ", írja, íme, ebben is rokonok vagyunk. A versek fordítása nyilvánvalóan siralmas, csak itt-ott lehet helytálló egy hang, egy szó talán. Hogy a dolognak az eredetihez való viszonyát bemérjem, elegendő, ha mércéül önmagam s a bádogos tetőfedők viszonyát használom. [...]


Max Brodhoz

[Prága, 1922. december]

Kedves Max, érdemben a Te tájékoztatásodra, mert Werfel megy hozzád, mellesleg viszont azért is, hogy gondolatban vigasztalódjam általad.

Tegnap Werfel nálam járt Pickkel, a látogatás, melynek különben nagyon örültem volna, kétségbeeséssel töltött el. W. tudta ugyanis, hogy ismerem a Schweiger-t, tudhattam hát én is, hogy beszélnem kell majd róla. Ha közönséges nemtetszésről lenne szó csupán, az ilyenből kivághatja magát az ember; nekem azonban ez a darab sokat jelent, engem közelről érint, iszonyúan talál a legiszonyúbb vonatkozásban, álmomban sem gondoltam, hogy Werfelnek egyszer még be kell számolnom róla, sőt magam sem voltam egészen tisztában a viszolygásom okaival, mert számomra a darab láttán nem volt semminémű belső vita, csupán azt kívántam, hogy lerázhassam. Hauptmann Anná-ja iránt talán süket vagyok, de ezt az Annát s körülötte a Patkánykirályt gyötrelmes élességgel hallom; mármost ezek a hallásjelenségek összefüggenek. Viszolygásom okait ma nagyjából így foglalhatnám össze: Schweiger és Anna (és ugyanez vonatkozik természetesen a közeli környezetükre is: a rémes Strohschneider nőre, a professzorra, a docensre) nem ember, egyikük se ember (csak a távolabbi kör - kooperátor, szociáldemokraták társasága - mutat némi látszatéletet). Hogy ezt elviselhetővé tegyék, kitalálnak egy - pokoljelenségüket megdicsőítő - legendát, a pszichiátriai történetet. Viszont így megint csak az történik, hogy a természetüknek megfelelően valami hasonló embertelen dolgot módolnak ki, mint amik ők, és a rémség megkettőződik. És még meg is tízszereződik: ennek az egésznek a színleges, minden oldalpillantást kerülő ártatlansága által.

Mit mondhatnék Werfelnek, akit csodálok, akit még ebben a darabban is csodálok, itt persze csak az erejéért, mellyel ezen a háromfelvonásos iszaptengeren átgázol. Másrészt a darab iránti érzéseim annyira személyes jellegűek, hogy az egész így talán csak rám érvényes. Ő pedig eljön hozzám, elragadóan kedves, és akkor én így, ilyen kihordatlan és kihordhatatlan ítéletekkel fogadjam annyi év után. De nem tehettem mást, ezért hát kifecsegtem ezt-azt szívem undorából. Aztán egész este, egész éjszaka ettől szenvedtem. Ráadásul Picket is megsérthettem biztos, mert izgalmamban szinte észre se vettem, hogy ott van. (A darabról egyébként csak Pick távozása után beszéltem.)

Egészségileg jobban vagyok.

Minden jót az életben s a színpadon.

F.


Franz Werfelhez

[Feltehetőleg elküldetlen. Prága, 1922. december]

Kedves Werfel, azok után, ahogy legutóbbi látogatásakor viselkedtem, Ön nem jöhetett többé hozzám, ezt tudtam jól. És biztosan írtam volna Önnek, ha lassan már a levélírás nem esne ugyanúgy nehezemre, mint a beszéd, s ha egy-egy levél elküldése nem volna olyan keserves; mert lett volna levelem az Ön számára. Mi haszna persze a régi dolgok felhánytorgatásának; hova jutnánk, ha szüntelenül védeni vagy mentegetni próbálnánk régi siralmasságainkat. Csak annyit, Werfel, amit bizonyára enélkül is tud: ha szokványos nemtetszésről lett volna szó, nyilvánvalóan könnyebb lett volna a megfogalmazása, valamint olyan érdektelen lett volna a dolog, amiről egyáltalán beszélni sem kell. Ez azonban borzadály volt, s az ilyesmit megokolni nehéz, aki ilyet érez, makacsnak, dacosnak, kötekedőnek látszik, holott csak boldogtalan. Ön kétségkívül nemzedékének vezérei közé tartozik, ami nem hízelgés a részemről, s amit nem is lehet okvetlenül hízelgésként mondani, hiszen ezt a mocsaras társadalmat elég sok mindenféle vezérelheti. Ezért hát Ön nem is csupán vezér, hanem több annál (Ön is mondott hasonlót Brand hagyatékához írt szép előszavában, szép volt az, kivéve az "ámulvást ámítást áhítók" kifejezést), és akik követik, vad izgalommal követik az Ön útját. S akkor ez a darab. Kitüntetheti bármi jeles vonás színházi s magasabb szempontból, ami azonban a vezérséget illeti, ez meghátrálás, nemhogy nem vezeti benne, de még el is árulja a nemzedéket, leplezgeti, anekdotásítja, vagyis lealacsonyítja szenvedéseit.

De ismét fecsegek, amiként akkor, és képtelen vagyok végiggondolni s kimondani, mi is volna itt a lényeg. Maradjon ennyiben. Ha az Ön iránti érdeklődésem, ez a végsőkig önös érdeklődés nem volna oly nagy, elhagynám még e fecsegést is.

És most a meghívásról; ahogy itt van a kezemben, dokumentumként még nagyszerűbben, valósabban hat. Akadályaim a betegség, az orvos (a Semmeringet ismét okvetlenül elutasítja, Velencét kora tavasszal nem feltétlen), valamint a pénz (ki kellene jönnöm havi ezer koronából), ám a legfőbb akadály valami más. Hogy prágai ágyam vízszinteséből egyszerre odakerüljek a Szent Márk térre délceg derékkal, képzelőerőm segítségével még épp hogy megy; ám az az elképzelés, hogy például Velencében társasággal vacsorázom (csak egymagamban vagyok képes étkezni), már a legvadabb fantázián is kifog. Ettől függetlenül: ki nem engedem a kezemből a meghívást, és nagyon köszönöm, Werfel.

Januárban talán látom. Isten önnel!

Híve, Kafka


Napló


December 18. Állandóan az ágyban. Tegnap Vagy-vagy.


Max Brodhoz

[Valószínűleg 1922.]

Kedves Max, nem mehetek, hétkor kell vacsoráznom, különben végképp nincs alvás, íme, az injekciós fenyegetés megteszi a hatását. Továbbá épp ma (ahogy mindennap épp) valami nem könnyű dologgal kell megbirkóznom. Olykor úgy vagyok, mint egy tréningező gladiátor, nem tudja, mire szánják, hanem a rá rótt tréningből ítélve, talán nagy küzdelemről lesz szó egész Róma szeme láttára.



1923

Klopstock Róberthoz

[Prága, 1923. március végén]

[...] Az állítólagos "alacsonyabbrendűség" abban áll, hogy mi, kétségbeesett patkányok, hallván Urunk lépteit, szétfutunk minden irányba, például a nőkhöz, Ön valakihez menekül, én az irodalomhoz, persze mindez hiába, s erről mi magunk gondoskodunk már a menedékhelyek megválasztásával, azzal, hogy milyen nőket választunk, stb. Ez az alacsonyabbrendűség.

Mindamellett bevallhatom, hogy Matlárban más voltam, és Prágában más vagyok. Mert azóta az őrület korszakai korbácsoltak végig, s a nyomukban írni kezdtem, és ez, hogy írok, nekem valami minden körülöttem élő ember számára a legborzasztóbb módon (hallatlanul borzasztóan, erről nem is szólok) a legfontosabb a világon, mint, mondjuk, az őrültnek az őrülete (ha azt elveszítené, "beleőrülne"), vagy mint a terhessége a nőnek. Ennek, hadd ismételjem meg itt is, semmi köze az írások értékéhez, hiszen az értéket mindenekfeletti pontossággal érzem, ám azt az értéket is, amit az én számomra jelent... És ezért őrzöm az írást reszkető szorongással, körültekerítve minden zavarás ellen, és nemcsak azt, hogy írok, hanem ami ettől elválaszthatatlan: hogy magam vagyok. És amikor például tegnap azt mondtam, hogy ne vasárnap este jöjjön, hanem csak hétfőn, és Ön kétszer is megkérdezte: "este akkor hát ne?", és nekem legalább a második kérdésre felelnem kellett, s azt mondtam: "Egyszer már Önre is ráfér egy kis pihenés", ez szín hazugság volt, mert a magányom számított csak.

Ez a különbség tehát igen erősen fennáll Matlárral szemben, más különbség azonban nincs, természetesen arról sincs szó, hogy itt kevésbé volnék "tehetetlen" (ahogy Ön ezt helyesen mondta), mint Matlárban.

A mellékelt levél este íródott, nagyjából tűrhetően szilárd állapotomban. Részben álmatlan, részben álomroncsos éjszakámon kigondoltam még egy másik levelet is, ám ez most, napvilágnál, megint időszerűtlennek látszik. Csupán ennyit: az Ön levelének igazsága és szépsége, valamint a tekintetének igazsága és szépsége mindenképpen megérdemli, hogy igazságommal és rútságommal válaszoljak. De hát ezt teszem kezdettől fogva, szóban és írásban, az első nyugszékes délután óta, az Iglóra írt első levél óta, és éppen az a leggyötrőbb, hogy nem hisz nekem (holott én hiszek Önnek), vagy ami még rosszabb, hogy hisz is nekem, meg nem is, de mind a hittel, mind a hitetlenséggel engem sújt, s ha így, ha úgy, az életem gyökeréig hatoló kérdéssel - "Ön miért nem más, mint amilyen?" - hasogat és éget.

Levele egyébként tartalmaz még egy újdonságot, amely csak azzal összefüggésben világosodott meg előttem, hogy Ön az orvos előtt dadogott, amit viszont én nem hiszek. Beszélgetéseinkben és leveleinkben kezdettől fogva rögzített kérdés volt: Budapesten azért nem tanulhat, mert világot akar látni, mert unokanővérének közelében nem bír élni, elsősorban pedig, mert a politikai viszonyok olyanok, amilyenek; íme, három lényegi ok, s csaknem mindegyik levelében megerősítette ezt. Így még abban a levélben, amelyikben legutoljára útlevélért folyamodott, az áll, hogy a pozsonyi minisztérium által adott tartózkodási engedélyt feltétlenül át kell vezetni az új útlevélbe, mert a jelenlegi körülmények között a halállal egyértelmű, ha nem jut ki Magyarországról. (Ezt némileg túlzásnak tartottam ugyan, mindenesetre Önnek elegendő volt, hogy Budapestet a távolból alkalmatlan helynek ítélje tanulmányainak folytatására.) És a legutóbbi budapesti levelében újra az áll, hogy az unokanővére mellett nem bír élni. Budapest tehát lehetetlen volt, ezt én elismertem, de rólam e tárgyban szó sem volt, rólam csak akkor volt szó azután, amikor választania kellett a Budapesten kívüli egyetemek között. Hogy rám s egyebekre való tekintettel Prágát választotta, helyesnek tartottam, de mindezt csupán azzal a feltétellel, hogy Budapest - tőlem függetlenül is - lehetetlen. Ebben kíván az Ön tegnapi levele módosításhoz folyamodni. És ebben nincs igaza.


Napló


Június 12. Az iszonyú utóbbi idők. Felsorolhatatlanok, szinte szünet nélkül. Séták, éjszakák, nappalok, semmi másra nem képesen, csak fájdalomra.

És mégis. Nem "és mégis", akármilyen szorongva és feszülten nézel is rám, Krizanowskaja, az előttem lévő levelezőlapról.

Egyre aggodalmasabban írok le bármit is. Érthető. Minden szó, ahogy a szellemek keze forgatja - jellemző mozdulatuk kezük e lendülete -, a beszélő ellen fordított nyárssá válik. Kiváltképpen olyan megjegyzés, mint emez. És így a végtelenségig. Vigasz csak az volna: megtörténik, ha akarod, ha nem. És csak észrevétlenül keveset segít, amit te akarsz. Több, mint vigasz: neked is vannak fegyvereid.


Tile Rösslerhez

[Müritz, a bélyegző kelte: 1923. VIII. 3.]

Kedves Tilém, a posta összekuszálta leveleidet, a második délben jött meg, az első csak utána, este, az esti levelet a strandon kaptam meg, ott volt Dora is, olvastunk épp egy keveset héberül, ez volt az első napfényes délután hosszú idő óta s bizonyára hosszú ideig az utolsó, a gyerekek zajongtak, a strandkosaramba nem bújhattam be, mert ott a sógor a futballozás közben megsérült lábujját ápolta, így hát csak álltam, úgy olvastam leveled, miközben Felix fölöttem, körülöttem, rajtam át kövekkel próbált eltalálni egy mögöttem elhelyezkedő karót. Mégis nyugodtan olvastam leveledet, örültem, hogy hiányzunk neked, de ugyanúgy boldog voltam, hogy - legalábbis pillanatnyi érzésem szerint - az elutazással korántsem veszítettél annyit, mint hiszed. Valahogy nem érzem már olyan jól magam itt, mint korábban; nem tudom pontosan, mi teszi, személyes fáradtságom, az álmatlanság, a fejfájás, de - ennyire! - miért nem volt mindez korábban is? Talán nem szabad túl hosszan időznöm egy helyen; bizonyos emberek csak akkor érezhetik valóban otthon magukat, ha úton vannak. Külsőleg minden a régi, az otthonban mindenki igen kedves hozzám, sokkal kedvesebb, mint ahogy én láthatóan viszonozhatom, különösen Dora, akivel a legtöbbet vagyok együtt, csodás lény, mégis, az otthon, önmagában véve, már nem olyan egyértelmű, mint korábban volt, egy látható csekélység belerontott a képbe, más láthatatlan csekélységek azon vannak, hogy tovább rontsák, ami maradt, vendég vagyok itt, idegen, ráadásul fáradt vendég, nincs módom beszélni, tisztázni a dolgokat, és így elmaradok, eddig minden este ott voltam, de ma, bár péntek este van, attól félek, nem fogok elmenni. [...]


Klopstock Róberthoz

[Müritz, 1923. augusztus eleje]

[...] Hétfő reggel elmegyünk innen, én persze maradnék még, ha egyedül maradhatnék. Így azonban, merőben a kolóniára támaszkodva, nem tudnék élni, hiszen ott vendég vagyok csak. Méghozzá nem is egyértelmű vendég, ez fáj, helyzetem nem egyértelmű, mert az általános kapcsolatot még egy személyes is keresztezi.

De bármiféle zavaró részletek vannak is, és ha megélhetéshez kevés is ez így, Müritzben s Müritzen túl is számomra a legfontosabb a kolónia. Berlinben egy-két napig maradok, ha nem leszek fáradt, vállalkozom merészen egynapnyi Karlsbadra is, azaz Berlinből Karlsbadon át térek vissza Prágába, ez talán nem olyan költséges. A merészség gondolati szempontból nem akkora, amilyennek a szavaimból feltűnhet, hiszen gondolatban már elintéztem magammal, hogy Marienbadba megyek a szüleimhez, ám a szüleim a rossz idő miatt hamarább térnek vissza Prágába, így már nem találnám őket ott. Ezért bizonyos értelemben kisebb merészség, hogy Karlsbadon át egyenesen Prágába megyek, valahogy úgy van ez, ahogy az orosz cár sem változtatgathatta önkényesen az útiterveit, mert csak az előkészített útszakaszokon érezhette magát merénylőktől biztonságban. Életvitelem nem kevésbé nagyszabású. [...]


[Levelezőlap. Schelesen, a bélyegző kelte: 1923. IX. 13.]

Kedves Robert, csakugyan elérhetetlen volna Önnek a mensa? Baj lenne, és akkor persze tennünk kell valamit. Mindenesetre beszélek Maxszal. A Karinthy-történet annak idején a Tagblatt-ban jelent meg? - Hogy már ebben a félévben Berlinbe kellene mennie, ezt csak az otthon első bódulatában gondoltam így, a jelenlegi körülmények között túl bonyodalmas lenne, ám a későbbieket tekintve nem szabad elvetni ezt a lehetőséget, hiszen a magányos prágai élet hosszú távon nem Önnek való: egy kis irodalom a kávéházban, egy kis vita a szobatársakkal, gyász és remény némi szomorú keveréke kettőnk között, kapcsolat Maxszal, nos, ez azért túlságosan kevés, vagy ha nem kevés is, rossz koszt, még ha én mint született prágai mindent sokkal borúsabban látok is, mint amilyen a valóságban, de még ezzel a megszorítással is borús a kép, ha az otthonban megnyílt távlathoz hasonlítom. Palesztina egyébként is elérhetetlen lett volna a számomra, viszont így, a berlini lehetőségeket figyelembe véve, nem is sürgetős. Persze Berlin is csaknem elérhetetlen (hőemelkedésem van s egyebek), és előfordulhat, hogy a palesztinai utazás scheleseni úttá zsugorodik. Maradjon legalább ennyiben, s nehogy az legyen belőle a végén, hogy csak a liften megyek az Altstadter Ring egyik bérházában, a szobámig. Anyám viszont Párizsban van.


Oskar Baumhoz

[Levelezőlap. Berlin-Steglitz, a bélyegző kelte: 1923. IX. 26.]

Kedves Oskar, másfél napot töltöttem most Prágában, és nem jártam nálatok, bármennyire vágytam is rá, hogy lássalak titeket. De hát hogyan mehettem volna vakmerő vállalkozásom előtt, mely abban áll, hogy néhány napra Berlinbe jöttem. Az én körülményeim között ez olyan vakmerőség, amihez foghatót csak akkor találunk, ha a történelemben visszalapozunk, mondjuk, Napóleon oroszországi hadjáratáig. Egyelőre látszólag tűrhető minden, ahogy egyébként akkor is az volt. Jössz netán a közeljövőben Berlinbe? (A szobrászdráma!) Vagy nem engednek a kurzusaid, melyekről még nem tudom, szomorkodni kell-e miattuk, vagy nyugodtan kell venni őket.

Szívből üdvözöl mindnyájatokat

Ha netán berlini megbízásaid lennének -

F.


Felix Weltschhez

[Levelezőlap. Berlin-Steglitz, a bélyegző kelte: 1923. X. 9.]

Kedves Felix, nagyon köszönöm a Selbstwehr-t, tovább maradtam, mint gondoltam, és roppantul hiányzott volna. Lisénél nem voltam még, a napok olyan rövidek, még gyorsabban telnek, úgy érzem, mint Prágában, és szerencsére sokkal észrevétlenebbül. Hogy gyorsan múlnak, az persze szomorú, de hát az idővel ez már csak így van, mihelyt elvettük a kezünket kerekéről, csak zúg tovább, és többé nem látunk helyet a kezünk számára. A lakás közvetlen környékéről nem jutok ki szinte soha, igaz, csodálatos környék, utcám ugyanis nagyjából az utolsó félig-meddig városi utca, mögötte már kertek és villák jönnek, dús, régi kertek. Langyos estéken oly erős illat száll, amilyet szinte még sehol nem éreztem. Akkor itt van még negyedórányira a nagy botanikus kert és az erdő, ahol azonban még nem jártam, de az sincs félórányira se. A kis kivándorló szép foglalatba került hát. - Még egy kérés, Felix; ha van rá módod, támogasd egy kicsit (állásközvetítés) a szegény Klopstockot.

Szeretettel üdvözöl mindnyájatokat

F.


Max Brodhoz

[Levelezőlap. Berlin-Steglitz, az érkeztető bélyegző kelte: 1923. X. 16.]

Kedves Max, Emmy valószínűleg mondta már neked: nem akarok Prágába menni, most nem, talán két hónap múlva. Aggodalmaid alaptalanok: az újságokat nem olvasom, az idők káros következményeit a magam bőrén egyelőre nem éreztem, ami az étkezést illeti, pontosan, de hajszálpontosan ugyanúgy élek, mint Prágában, rossz időben a szobámban maradok, a köhögés, melyet csak véletlenül említettem, nem ismétlődött. Rosszabb viszont, hogy az utóbbi időben éji kísértetek látogatnak, de a visszatérésre ez sem ok; ha nem bírok velük, legyen az is inkább itt, mint ott, egyébként annyira azért még nem vagyunk. Téged meg úgyis látlak nemsokára. Volnál olyan kedves, hogy elhoznál nekem egy kézitáskára való téli holmit? Föladnád csomagpoggyászodként, itt átadnád a vényt a csomagkézbesítő-szolgálatnak, csupán Bodenbachban kellene bajlódnod vele. Megtennéd? Találkoztam néhányszor E.-vel. Úgy látom, megint derűsebb és erősebb, főleg akkor éreztem ezt, amikor Prágával beszélt telefonon.

Szeretettel, F.

Három dolgozat, melyet E.-től kaptam, nagy örömemre volt.


Klopstock Róberthoz

[Levelezőlap. Berlin-Steglitz, a bélyegző kelte: 1923. X. 16.]

Kedves Robert, Frýdek jó kiút; nagyon örülök, hogy ilyet talált. Mikor lesz az a vizsga? - Ami engem illet, fölösleges minden aggály: ha csak egy mód van rá, nagyon szeretném itt tölteni a telet. Ha esetem merőben új lenne a történelemben, jogos volna az aggódás, hanem hát vannak elődeim, például Kolumbusz sem fordult vissza mindjárt egykét nap után a hajókkal. - Kosztolásomról: nem étkezem nagy társaságban, tehát csak belső szégyenkezésre van módom. Egyébként itt Steglitzben békés az élet, a gyerekek jó színben vannak, a koldulás mértéke nem nyugtalanító, a korábbi gazdag idők bőséges alapokat hagytak erre a korra, tehát, épp ellenkező előjellel, inkább ez megszégyenítő. A város belsőbb részeit persze nem látogatom, mindössze háromszor jártam bent, az én Potsdamer Platzom a steglitzi városháza előtti tér, s ha még ez is túl lármás, boldogan alámerülhetek a csodálatos csendű fasorokba.

Minden jót,

F.

Maxnak és Felixnek írtam, keresse fel őket.


Max Brodhoz

[Berlin-Steglitz, az érkeztető bélyegző kelte: 1923. X. 27.]

[...] ... a külső körülmények eddig korántsem olyan rosszak, mint hinnéd; általánosságban - talán, de részleteiben bizonyosan nem, mindeddig, ami például az étkezést illeti, ugyanúgy éltem, mint Prágában, vajat ugyan küldenek nekem, de azt is kapni itt. Csak hogy képet adjak neked az árakról: épp a telefonbeszélgetés napján bent ebédeltem a városban, egy vegetáriánus étteremben a Friedrichstrassén (különben mindig odahaza eszem, amióta itt vagyok, ez volt a második vendéglői étkezésem) D.-vel. Ettünk: spenótot tükörtojással és burgonyával (kitűnő volt, jó vajjal készült, már a mennyisége is jóllakatott), azután zöldségszelet következett, majd núdli almapürével és szilvakompóttal (erre ugyanaz vonatkozik, mint a spenótra), akkor még külön egy szilvakompót, majd egy paradicsomsaláta és egy zsömle. Az egészért fizettünk - bőséges borravalóval - nyolc koronát, ez igazán nem sok. Talán kivételes szerencsénk volt csak az árfolyam pillanatnyi állása miatt; a drágulás tényleg óriási, ennivalón kívül semmit se lehet vásárolni, de mint mondtam, enni még lehet Berlinben, s nem is rosszul. Ezért tehát ne fájjon a fejed.

Üdvözlöm Felixet és Oskart, szólj nekik is pár jó szót rólam. Talán ma E.-vel színházba megyek, A nép ellensége van műsoron Klöpferrel. Eddig még minden estémet itthon töltöttem.


Klopstock Róberthoz

[Berlin-Steglitz, 1923. október]

Kedves Robert, szerda délelőtt kapom meg a levelet; ha a történetre már pénteken szüksége van, sietnünk kell, nekem is, meg a postának is. Számomra egyébként mindig csak öröm, ha a fordításait átnézhetem, küldje el mindig, ami van. Magát a történetet igen jónak érzem, csak K.-nak ezek a históriái megannyiszor azt a kellemetlen benyomást is keltik, mintha az önmagában véve igen elfogadható ötlet az utolsó volna épp, vagyis a szegény ember a búcsúkrajcárjától szabadulna, és az érmén kívül még az üres zsebét is látnunk kellene. Nem tudom, mi teszi ezt, amikor pedig írói gazdagsága kétségbevonhatatlan. [...]


Valli Pollakhoz

[Berlin-Steglitz, az érkeztető bélyegző kelte: 1923. XI. 2.]

Kedves Valli, az asztal a kályhánál áll, épp most húzódtam el közvetlen közeléből, mert ott már csakugyan túl meleg van még az én örökké hideg hátamnak is, petróleumlámpám csodásan ég, mesterműve mind a lámpakészítésnek, mind a bevásárlásnak (részenként vásárolták s kérték kölcsön, így állította össze az ügyes kéz, persze nem az én kezem, hogyan tudnék én ilyesmit!, íme, lámpám, akkora égővel, mint egy teáscsésze, és a szerkezete lehetővé teszi, hogy a henger és a bura levétele nélkül is meggyújtsák; tulajdonképpen csak az a hibája, hogy petróleum nélkül nem ég, de hát úgy mi magunk sem égünk), így üldögélek, s előveszem most már oly régi, kedves leveledet. Ketyeg az óra, megszoktam már az óraketyegést is, egyébként csak ritkán hallom meg, általában akkor, ha különösen méltánylandó dolgokat művelek, az óra némiképp személyes viszonyban van velem, mint számos más tárgy is a szobában; csak most, amióta felmondtam (pontosabban: amióta felmondtak nekem, ami minden szempontból jó, egyébként meg oldalakon át részletezhető ügy), részben kezdenek elfordulni tőlem, elsősorban a naptár, melynek igényeiről egyszer a szüleinknek már írtam. Az utóbbi időben mintha kicserélték volna ezt a naptárt, vagy teljesen elzárkózó, mert például az embernek a tanácsára volna szüksége, odamegy hozzá, ő azonban csak annyit mond, hogy: a reformáció ünnepe, aminek bizonyára van valami mélyebb értelme, de ki leli azt; vagy rosszindulatúan ironikus, a múltkor például olvastam valamit, és támadt máris egy ötletem, igen jónak, legalábbis jelentősnek tartottam, olyannyira, hogy meg akartam kérdezni róla a naptárt (csak véletlen, ha mindjárt aznap válaszol, s korántsem akkor, amikor pedánsan, egy bizonyos órán letépjük lapját), "Vak tyúk is talál szemet stb.", mondta; máskor - hasonló alkalommal - elborzadtam, akkora volt a szénszámla, mire ő: "Boldog elégedettség az élet üdve", ebben persze irónia mellett még sértő érzéketlenség is rejlik, a naptár türelmetlen, a naptár alig várja már, hogy én innen elkotródjam, de talán csak a búcsút nem akarja megnehezíteni, lehet, hogy elköltözésem naptárlapja mögött olyan lap jön, amelyiket már nem fogom látni, és ahol olyasvalami áll, mint: "Isten rendelése szerint stb.". Nem, mindent csakugyan nem szabad felírni, amit a naptárunkról gondolunk, "a naptár is ember". [...]


Milenához

Amikor utolsó együttlétünk után hirtelen (de nem váratlanul) eltűntél, első ízben és számomra fájdalmas módon szeptember elején hallottam rólad. Közben júliusban valami nagy esemény történt velem - miféle nagy események léteznek egyáltalán! -, legidősebb nővérem segítségével Müritzbe utaztam a Keleti-tengerhez. Mindenesetre el Prágából, ki a csukott szobából. Meglehetősen rosszul éreztem magam az első időben. Aztán valószínűtlen kifejlődött Müritzben a berlini lehetőség. Hiszen októberben Palesztinába akartam utazni, beszéltünk is erről, természetesen sohasem valósult volna ez meg, képzelgés volt csak, olyan emberé, aki meg van győződve arról, hogy sohasem hagyja el az ágyát. Ha sohasem hagyom el ágyamat, akkor miért ne utazzak legalább Palesztináig. De Müritzben megismerkedtem egy berlini zsidó lakóközösség szünidei telepével, többségükben kelet-európai zsidókkal. Nagy vonzást gyakoroltak rám, utamba estek. Elkezdtem gondolkodni azon a lehetőségen, hogy áttelepülök Berlinbe. Ez a lehetőség akkor nem volt sokkal erősebb, mint a palesztinai, aztán mégis erősebbé vált. Persze lehetetlen volt számomra, hogy egyedül éljek Berlinben, és nemcsak Berlinben, bárhol másutt is lehetetlen lett volna egyedül élnem. Erre is találtam Müritzben egy, a maga módján valószínűtlen segítséget. Aztán augusztus közepén Prágába érkeztem, és aztán még egy hónapig legfiatalabb lánytestvéremnél voltam Schelesenben. Ott véletlenül hallottam az elégetett levélről, kétségbeestem, rögtön írtam egy levelet neked, hogy megkönnyítsem a terhemet, aztán mégsem küldtem el, mert semmit sem tudtam rólad, és végül el is égettem berlini utazásom előtt. A három másik levélről, amelyet megemlítettél, mindmáig semmit sem tudok. Kétségbeestem valamiféle borzalmas gyalázat miatt, amelyet valakinek okoztak, nem tudtam pontosan, kinek a három érdekelt közül. De persze a kétségbeesés miatt, még ha más természetű lett volna is, semmiképp sem bukkantam volna újra fel, akkor sem, ha Müritzben rendesen megkaptam volna a levelet.

Szeptember végén aztán Berlinbe utaztam, röviddel elutazásom előtt még megkaptam lapodat Olaszországból. Ami az elutazást illeti, ezt erőm utolsó még fellelhető morzsájával hajtottam végre, vagy pontosabban, már minden erő nélkül, egészen temetésszerűen.

Most tehát itt vagyok; mindmáig nem olyan rossz Berlinben, mint Te láthatóan hiszed; csaknem vidéken élek, kis kertes villában, úgy érzem, még sohasem volt ilyen szép lakásom, bizonyára el is vesztem nemsokára, túl szép a számomra, egyébként ez itt már a második lakásom. Az étel, mostanáig, nem különbözik lényegesen a prágaitól, persze csak az én ételem nem. Ugyanez a helyzet az egészségi állapotommal. Ez minden. Többet nem merészelek mondani, már az is túl sok, amit eddig mondtam, a lég szellemei mohón zúdítják le telhetetlen torkukon. És Te még kevesebbet árulsz el leveledben. Állapotod egészében jó, kielégítő? Nem tudom megfejteni. Persze önmagunk esetében sem vagyunk képesek erre; éppen ez a "félelem".

F.

Kedves Milena, olyan régen hever itt egy levéltöredék a Maga számára, de folytatására nem kerül sor, mert a régi fájdalmak itt is megtaláltak engem, rám rontottak, és egy kissé a földhöz vágtak, minden fáraszt, minden tollvonás, mindaz, amit ilyenkor írok, túl nagyszabásúnak látszik, nincs arányban erőimmel, és ha leírom: "szívélyes üdvözlettel", akkor ennek az üdvözletnek valóban nincs ereje ahhoz, hogy eljusson a lámpás, vad, szürke, városi L. utcába, ahol én és az én üdvözletem még lélegzethez se jutna. Így hát nem írok, jobb vagy még rosszabb időkre várok, és egyébként jól vagyok itt, és gyengéden vigyáznak rám a földi lehetőségek végső határáig. A világról kapok híreket, mégpedig a leghathatósabban csak a drágulás útján, a prágai újságok nem futnak be ide, a berliniek túl drágák nekem, mi volna, ha olykor küldene nekem cikk-kivágásokat a Národni Listy-ből oly módon, ahogyan egykor annyira megörvendeztetett. Címem egyébként néhány hét óta: Steglitz, Grunewaldstrasse 13., Seifert úr lakása. És most mégis "Szívből jövő üdvözletek", mit számít, ha már a kertajtónál lezuhannak, a Maga ereje talán annál nagyobb.

A Maga K.-ja


1924

Max Brodhoz

[Berlin-Steglitz, 1924. január derekán]

Kedves Max, először azért nem írtam, mert beteg voltam (magas láz, hidegrázás, kísérő nyavalyaként pedig még egyetlen orvosi vizitért százhatvan korona, D. ezt később a felére alkudta le, azóta mindenesetre tízszeresen félek minden megbetegedéstől, egy másodosztályú hely a zsidó kórházban napi hatvannégy korona, és ebben csak az ágy van meg a koszt, tehát se az egyéb ellátás, se az orvos), aztán azért nem írtam, mert azt hittem, hogy Königsbergbe utazván, Berlint is érinted, egyébként akkor E. is azt mondta, hogy három hét múlva jössz, és ott leszel az előadóestjén, és amikor ezen a vélekedésen is túl voltunk (hogy sikerült különben Königsberg? Az, hogy a Bunterbart-tal szemben elutasítóak, még semmit sem jelent; mennyire szeretném már olvasni; a Klarissával is így kezdődött, persze a Klarissa lehetett volna a második darab szálláscsinálója), amikor tehát ezen is túl voltunk, Te pedig a jöveteledet olyannyira elhalasztottad, hogy E.-vel - nem tudom, most hogyan áll a dologhoz - sóhajtozhattunk, nem írtam, mert emésztési bántalmak miatt jelentkező enyhe érzékelési zavaraim voltak stb. Most azonban a lapod felébresztett. Természetesen E.-nél erőm és ügyességem véges határain belül mindent megpróbálok elkövetni, még ha az idős, nyilvánvalóan egyaránt szeszélyes és nehézkes hölgy szembenállása, valamint intrikustehetsége jelent is egyet s mást. Segítségemre van, ugyanakkor ártalmamra is valamelyest, hogy tulajdonképpen örülök, hogy E. és ügye a színészet területén mozog, ami az én számomra mégsem annyira megközelíthetetlen, mint a gége, a mellkas, az orr, a nyelv s a homlok megannyi titka, szavam viszont éppen ezért veszít az értékéből, már ha valaha is volt neki. A legfőbb akadály azonban az egészségi állapotom, mára például telefonbeszélgetésben egyeztünk meg E.-vel, de a hideg szobába átmennem nem túl ajánlatos, hiszen 37,7 a lázam, és ágyban fekszem. Nincs persze különösebb baj, gyakran előfordul ez további következmények nélkül, része lehet benne az időjárás hirtelen változásának, holnapra valószínűleg nyoma se lesz már, ennek ellenére erősen gátolja a mozgási szabadságomat, és az orvosi honoráriumok számjegyeit is lángírással tartja ágyam fölé. Talán mégis be tudok menni holnap délelőtt a városba a főiskolára, és akkor elidőzöm E.-nél, mert az sem a legjobb, ha ilyen időben folyton kicipelem őt ide - szintén meg van hűlve egy kicsit. Továbbá az a tervem, hogy E.-t talán összehozom Midia Pines előadóművésznővel, akiről egyszer meséltem neked. Berlinbe jön pár napra, a Neumann-féle grafikai kabinetben fog előadást tartani (könyv nélkül tudja a remete történetét A Karamazov testvérek-ből), s valószínűleg engem is meglátogat. Talán E.-re jól hat majd, a példa erejével; Midia Pines fiatal nő, és nyelvtanárnő is. Boldogan fogom hallgatni E. felolvasását, már régóta kértem erre, igaz szívből (azért is, hogy hosszú idő után ismét halljam Goethe verseit), csak a külső körülmények akadályozták eddig a dolgot, s ilyen körülmény az is, hogy csodaszép lakásunkból február 1-én szegény, fizetésképtelen külföldiekként elkergetnek minket. Igazad van, amikor a "telt, meleg Csehországot" idézed, hanem az sem olyan könnyű, mégiscsak kátyúba jutottam ott. Schelesen kizárt dolog, Schelesen annyi, mint Prága, valamint abban a telt melegségben negyven évig volt részem, és az eredmény nem csábít további kísérletezésre. Schelesen nekem is, valószínűleg nekünk is túl szűk volna, és nem arról van szó, hogy nem szoktam hozzá a "tanuláshoz", eltekintve attól, hogy nem tanulás az, hanem igazi alap nélküli, formális öröm csak, viszont ha olyan ember van a közelemben, aki ért is valamit a dolgokhoz, az bizonyos bátorítás volna nekem, valószínűleg fontosabb is lenne az illető, mint a dolgok. Tény, hogy Schelesenben ez lehetetlen, hanem talán - ez jutott az eszembe a megjegyzésed nyomán - valamelyik cseh vagy morva vidéki városban. Ne lenne csak a lény maga oly esendő ott középen, a jelenség szinte rajzolható volna: balról támogatja, mondjuk, D.; jobbról, mondjuk, az a bizonyos ember; a nyakát merevítheti például valamilyen "irkafirka"; mármost ha még a lába alatt a talajt is szilárdítaná valami, a szakadékot is betemetnék előtte, a keselyűket elűznék a feje felől, a körülötte kavargó vihart csöndesítenék, ha tehát mindez megtörténne, akkor még menne is valamelyest. Gondoltam már Bécsre is, de legalább ezer korona az utazás (amúgy is kiszipolyozom szegény, igen derekasan viselkedő szüleimet, sőt újabban a húgaimat is), ráadásul útközben Prága, meg aztán úticélként az ismeretlen: túl nagy kockázat volna az. Ésszerű tehát talán még egy kis ideig itt maradni, annál is inkább, mert Berlin hátrányai mindenek ellenére örvendetes nevelő hatással vannak rám. Talán egyszer E.-vel együtt megyünk el innen. - Minden jót, különösen a regényhez, mert hallom, végre visszatérsz hozzá.

Szeretettel F.

[...]


Klopstock Róberthoz

[Levelezőlap. Berfin-Steglitz, a bélyegző kelte: 1924. I. 26.]

Kedves Robert, azt gondoltam, még mindig B.-n van, csak Max leveléből értesültem róla, hogy már Prágában, Max négy fordításról is ír, az Ön munkáiról, melyek megjelentek, és én nem is tudtam róluk. Átnézésre se küld nekem semmit mostanában; ki veszi el a kenyeremet? Közben itt járt Irene, és mesélt egy kicsit Önről; miféle vizsga volt az, amelyikről úgy beszélt neki karácsony táján, hogy sikeresen letette? Midiánál nem jártam, este csaknem mindig hőemelkedésem van, ilyen alkalmakkor mindig a "másik növendék" megy, és ő el volt ragadtatva Midiától. Magamról nem sokat mondhatok, kissé árnyékélet ez, s aki nem látja éppen, nem is veszi észre. Pillanatnyilag lakásgondjaink vannak, tömérdek a lakás, de a gyönyörűségesek elérhetetlenül úsznak el előttünk, a maradék meg kétes. Csak volna valami kereseti lehetőség! De hát az olyannak, aki tizenkettőig hever az ágyban, itt semmi sem akad. Egy ismerősöm, egy fiatal festő, igen szép foglalkozásra tett szert most, irigylem is érte olykor: utcai könyvárus, tíz óra körül kirakodik, alkonyatig áll a standjánál; és már tízfokos fagyok is voltak, még keményebb hidegek. Karácsony körül napi tíz márkát keresett, most napi hármat-négyet.


Felix Weltschhez

[Levelezőlap. Berlin-Steglitz, a bélyegző kelte: 1924. I. 28.]

Kedves Felix, igaz, hogy mindig csak akkor írok neked (szorongva, hogy a Selbstwehr egyszer kimaradhat, pedig olyan pontosan jön most mindig, pontosságát és tartalmát tekintve is a hívek leghívebbike, éspedig nekem, az előfizetők legpontatlanabbikának), ha költözöm, de a levelezésnek így is van módja az élénkségre. Február 1-én (vagyis a következő szám érkezésekor) címem: Berlin-Zehlendorf, Heidestrasse 25-26., dr. Busse asszony leveleivel. Talán helytelenül járok el (s akkor máris megvan a büntetésem: a borzasztó, bár a lakásért nem aránytalanul magas, számomra valójában mégis elérhetetlen bérrel), hogy egy halott író házába költözöm (az 1918-ban elhunyt dr. Carl Bussééba), aki, legalábbis életében, bizonnyal irtózott volna tőlem. Emlékszel netán havi gyűjteményes kritikáira a Velhagen & Klasings Monatshefté-ben? Mindegy, nem rettenek vissza, a világ mindenütt csupa veszély, jöjjön, ha kell, az ismeretlenek homályából most ez, épp ez. Egyébként, különös módon, még ilyen esetben is furcsa otthonosságot érzek, s ez csábítóvá teszi a házat. Csábítóvá, persze csak azért, mert eddigi szép lakásomból mint szegény fizetésképtelen külföldit kitessékeltek.

Szeretettel üdvözöl mindnyájatokat

F.


Klopstock Róberthoz

[Berlin-Zehlendorf, 1924. március eleje]

Kedves Robert, nem, utazásról szó sem lehet, semmiféle ilyen vad cselekedetről, összejövünk mi anélkül is, csendesebb, a roskatag csontoknak megfelelőbb módon. Talán - és erre tulajdonképpen komolyan gondolunk - hamarosan Prágába megyünk, s ha egy bécsi erdei szanatórium számításba jöhetne, akkor biztosan. Nem tiltakozom a szanatórium ellen, panzió ellen sem, de hát mi haszna, amikor a láz ellen sem tiltakozhatom. Mindennapi kenyerem lett a 38 fok, egész este és fél éjszaka. Máskülönben persze jó itt azért, ahogy fekszem a verandán, és nézem, hogyan munkálkodik a napfény két igen eltérő feladaton: természetes életre kellene keltenie engem s a mellettem lévő nyírfát (a nyírfának látható előnye van). Nem szívesen megyek el innen, ám a szanatórium gondolatát mégsem utasíthatom el teljesen, hiszen a láz miatt már hetek óta nem voltam kint a házból; s ha fekszem, eléggé erősnek érzem magam ugyan, de a séta már az első lépés előtt egészen óriás műveletté hatalmasul, ezért hát nem idegenkedem attól a gondolattól, hogy elevenen-békésen eltemessem magam valami szanatóriumba. Aztán megint iszonyatosnak érzem, hogy még ezekben a szabadságra rendelt meleg hónapokban is megfosszanak a szabadságtól. Viszont akkor megint jön az órákig tartó reggeli és esti köhögés, és a csaknem mindennap tele üvegecske - ez megint a szanatóriumot készítené elő. Csak akkor meg például jön a szorongás újra az ottani rémes étkezési kötelezettségektől. [...]


[Levelezőlap. Wiener Wald szanatórium, Ortmann, Alsó-Ausztria
a bélyegző kelte: 1924. IV. 7.]

Kedves Robert, csak az orvosi részről, minden egyéb túl bonyolult, ez viszont - egyetlen előnye - örvendetesen egyszerű. Láz ellen naponta háromszor folyékony Pyramidon - köhögés ellen Demopon (sajnos nem segít) - és Anesztezin-cukorka: a Demoponhoz még Atropin, ha nem tévedek. A lényeg alighanem a gége. Szóban persze alig tudok meg közelebbit, mert a gégetuberkulózisról szólva, mindenki riadtan, kitérően, szemforgató módon beszél. De "duzzanat hátul", "beszűrődés", "nem rosszindulatú", de "határozottabbat még nem lehet mondani", s mindez rút fájdalmakkal párosulva: éppen elég. Különben: jó szoba, szép táj, protekciót nem észleltem eddig. A pneumothoraxot említeni nem volt alkalmam, ilyen leromlott állapotomban (téli ruhában negyvenkilenc kiló) nem is jöhet számításba. - A házbeliekkel nem érintkezem, fekszem csupán az ágyban, csak suttogni tudok (milyen gyorsan ment ez, körülbelül a harmadik prágai napon kezdődött, alig jelzésszerűen), erkélyről erkélyre folyik a fecsegés, nagy pletykatanya lehet, egyenlőre nem zavar.


Max Brodhoz

[Levelezőlap. Wiener Wald szanatórium,
a bélyegző kelte: 1924. IV. 9.]

Kedves Max, sokba kerül, és bizonyos körülmények között még rettenetes pénzbe kerülhet, Josefiné-nek kell egy kicsit segítenie, másképp nem megy. Kérlek, ajánld föl Otto Picknek ( a Szemlélődés-ből természetesen azt nyomtat ki, amit akar), ha kell neki, küldd el neki, kérlek, később, a Kovács-ot, ha nem, akkor azonnal. Ami engem illet, oly nyilvánvaló: a gégém. Dora velem van, üdvözlöm a feleségedet és Felixet és Oskart.

F.

[Dora Diamant utóiratából kiderül, hogy a beteg állapota igen súlyos.]


Klopstock Róberthoz

[Levelezőlap. Wiener Wald szanatórium,
a bélyegző kelte: 1924. IV. 13.]

Kedves Robert, átköltözöm dr. M. Hajek professzor egyetemi klinikájára (Bécs IX., Lazarettgasse 14.). A gégém ugyanis annyira megduzzadt, hogy nem bírok enni, az idegbe (mondják) alkoholinjekciókat kell adni, valószínűleg reszekcióra is szükség van. Így néhány hétig Bécsben maradok. Szívélyes üdvözlet,

F.

Félek az ön Kodeinjétől, ma nemcsak hogy azt az üvegcsét használtam ki teljesen, de csupán Codein 0,03-at szedek. "Milyen lehetek én most belül?", kérdem a nővért. "Mint egy boszorkánykonyha", feleli őszintén.


[Levelezőlap. Bécs, a bélyegző kelte: 1924. IV. 18.]

Robert, kedves Robert, csak semmi erőszakos cselekvés, semmiféle hirtelen bécsi utazás, tudja, hogy mennyire szorongok az erőszakos cselekedetektől, mégis mindig elölről kezdi. Amióta eljöttem abból a buja, nyomasztó, mégis tehetetlen (persze csodálatos fekvésű) szanatóriumból, jobban vagyok, a klinika (apró részletektől eltekintve) jót tett nekem, a nyelési fájdalmak és az égés is enyhült, eddig injekciót nem kaptam, csak mentolos olajat fecskendeztek a gégémre. Szombaton, ha valami különös balszerencse meg nem gátol, átköltözöm dr. Hoffmann szanatóriumába (Kierling/Klosterneuburg, Alsó-Ausztria).


Max Brodhoz

[Kierling, valószínűleg 1924. április 20.]

Drága Max, épp most kaptam meg leveledet, olyan nagy öröm: mintha rettentő régen nem láttam volna egyetlen sorodat sem. Mindenekelőtt elnézésed kérem a levélkavargásért és táviratrajzásért, melyet miattam kellett elviselned. Javarészt vaklárma volt, gyönge idegek műve (milyen fennhéjázón beszélek itt, pedig ma már sírtam néhányszor oktalanul, a szomszédom meghalt az éjszaka) és a rossz, nyomasztó szanatóriumé a bécsi erdőben. Ha egyszer beletörődtünk a gégetuberkulózis tényébe, állapotom tűrhető, egyelőre megint tudok nyelni. A kórházban töltött idő sem volt olyan rettenetes, mint ahogy a jelekből ítélve gondolod, ellenkezőleg, bizonyos szempontból kész ajándék volt. Werfeltől a leveled nyomában sok igen kellemes dologról értesültem: egy orvosnő ismerősének látogatásáról, aki a professzorral is beszélt, azután Tandler professzor címét is megadta, aki a barátja, majd elküldte a regényt (iszonyúan éheztem már egy könyvre, olyanra, amelyik nálam egyáltalán számításba jöhet), küldött rózsákat, s bár kértem, üzentem neki, ne jöjjön (mert a betegek számára ez kitűnő hely itt, de látogatók számára - s így a betegeknek - rémes), egy lapja arról tanúskodik, hogy ma mégis jönni akar, este megy Velencébe. Én Dorával most Kierlingbe megyek.

Nagyon köszönöm azt a sok mindent, amit irodalmi téren intéztél oly remekül ügyes-bajos érdekemben.

Minden jót, neked s ami csak életed része, mindennek.

F.

Címem, melyet Dora a szüleimnek talán nem egészen világosan adott meg:

Dr. Hoffmann szanatóriuma
Kierling/Klosterneuburg, Alsó-Ausztria


[Levelezőlap. Kierling, a bélyegző kelte: 1924. IV. 28.]

Drága Max, milyen jó vagy hozzám, mi mindent köszönhetek neked ezekben az utolsó hetekben. A dolog orvosi részéről Ottla majd tájékoztat. Nagyon gyenge vagyok, de itt igen jó kezekben vagyok. Tandlert eddig nem vettük igénybe, ő talán tudna szerezni ingyenes vagy olcsó helyet a nagyon szép fekvésű Grimmensteinben, de most nem utazhatom, s az is lehet, hogy más szempontból sem volna előnyös a csere. Dr. Blaunak hamarosan köszönetet mondok ajánlóleveléért, nem? A tiszteletpéldánynak nagyon örülök, csak nem jön, eddig a csütörtöki és pénteki számot kaptam meg, mást nem, a húsvéti számot se még, a cím zavaros, egyszer Kieburg állt benne, légy oly kedves szólni, talán még a húsvéti számot[40] is elküldhetnék. A két küldeménnyel, főleg a másodikkal nagy örömet okoztál nekem, és a Reclam-könyveket mintha csak nekem adták volna ki. Arról szó sincs, hogy ténylegesen olvasnék (de Werfel könyvét végtelenül lassan bár, mégis rendszeresen olvasom), ahhoz túl fáradt vagyok, szemem természetes állapota a zártság, de ha könyvekkel és újságokkal játszhatom, boldoggá tesz.

Isten veled, drága jó Max,

F.


[Levelezőlap. Kierling, a bélyegző kelte: 1924. V. 20.]

Drága Max, hát megjött még a könyv is, nézni is nagyszerű, élénksárga és piros, némi feketével, és igen csábító, ráadásul ingyen van, nyilvánvalóan a Taubeles-cég ajándéka - csakis az alkohol okozta bódulat utóhatása lehetett - és mert most mindennap kapok egy-két injekciót, a bódulatok keresztezik egymást, mindig van utóhatás -, hogy Dora ártatlan ösztönzésére hallgatván, nyíltan és szemtelenül megkértelek, "szereznéd meg" nekem a könyvet. Használtam volna egy erőteljes alkoholinjekciót inkább arra, hogy látogatásod idején, melynek már előre is úgy örültem, s amely végül annyira komoran zajlott, egy kicsivel emberszabásúbb legyek. Persze nem volt az holmi gonoszul kivételes nap, ne hidd, épp csak rosszabb volt, mint az előző, ám az idő és a láz alakulása pontosan ilyen. (Robert most Pyramidonnal próbálkozik.) Ilyen s hasonló panaszokon kívül természetesen akadnak apró örömek is, ám ezeknek közlése lehetetlen, vagy éppen egy-egy olyan látogatásra vár, mint amelyiket én aztán oly siralmasan elrontottam. Isten veled, mindent köszönök,

F.

Üdvözlöm Felixet és Oskart.



Jegyzetek

2. "Doktor úr, Maga nem sokáig húzza már." [VISSZA]

3. Én vagyok az, aki fizet. [VISSZA]

4. Valódi rémület. [VISSZA]

5. "Nincs egyetlen olyan szó sem, melyet ne gondoltam volna át alaposan." [VISSZA]

6. Gyerekjáték, talán a "Komámasszony, hol az olló?"-hoz hasonló. [VISSZA]

7. Két ruhám van, mégis csinos vagyok. (Valószínűleg egy cseh népdalból való sor.) [VISSZA]

8. [Jobboldalt a lapszélen:] És mindennek ellenére néha azt hiszem: ha valakit megölhet a boldogság, ez velem esik majd meg. És ha a boldogság egy halálra kiszemeltet megmenthet az életnek, akkor életben maradok. [VISSZA]

9. [Baloldalt a lapszélen:] Egy kicsit az is megijesztett, amit, mint jelzed, a félelem miatt fogsz írni. [VISSZA]

10. [Baloldalt a lapszélen:] Tegnap nem tudtam írni, túl sötétnek láttam mindent Bécsben. [VISSZA]

11. Igen, igazad van, szeretem őt. De F., Téged is szeretlek. [VISSZA]

12. Is. [VISSZA]

13. [A bal oldali lapszélen:] És ezenkívül légy egész nyugodt, ami engem illet, ugyanúgy várok az utolsó napon, mint az elsőn. [VISSZA]

14. [A bal oldali lapszélen:] Nagyon pártolom a chicagói tervet, azzal a feltétellel, hogy olyan kifutófiúkra is szükség lesz, akik nem tudnak futni. [VISSZA]

15. Hogy Te tulajdonképpen az az ember vagy, akinek fogalma sincs erről. [VISSZA]

16. Nincs fogalma. [VISSZA]

17. Megvárakoztatni valakit. [VISSZA]

18. "A legszívesebben elfutnék egy harmadik úton, amely nem hozzád vezet, és nem is vele közös út, valahová a magányba." [VISSZA]

19. Titkár, illetve titokzatos. [VISSZA]

20. Hiába. [VISSZA]

21. [Baloldalt a lapszélen:] És miért vagy szomorú? [VISSZA]

22. [Baloldalt a lapszélen:] És miért vagy szomorú? [VISSZA]

23. A világ mérlegét. [VISSZA]

24. Csecsemő. [VISSZA]

25. Önmagában véve. [VISSZA]

26. [Erre és az előző levéloldalra ceruzával ezt írta Kafka:] Így locsogok csak, mert mindenek ellenére jó nekem Nálad. [VISSZA]

27. Magától értetődő. [VISSZA]

28. Félelem - vágy (vagy megkívánás). [VISSZA]

29. "Volna kedve egy kicsit evezni?" [VISSZA]

30. Igen. [VISSZA]

31. Sohasem következik be. [VISSZA]

32. [A lapszélen balra:] Igen, tudtam, hogy átsiklottam valamin, és aztán, noha elfelejteni sem tudtam, nem bírtam visszaemlékezni rá: Láz? Valódi láz? Megmért láz? [VISSZA]

33. "Nem akarom, hogy erre felelj." [VISSZA]

34. "Nincs erőtök arra, hogy szeressetek." [VISSZA]

35. "Rühes faj." [VISSZA]

36. A tulajdonos zsidó, de kitűnően vezeti. [VISSZA]

37. Kafka itt néhány szót olvashatatlanná tett. [VISSZA]

38. Nagy ember. [VISSZA]

39. Amikor idejött, halotti színe volt. [VISSZA]

40. Épp most jött meg otthonról, mintha rendben menne tehát most már a küldés. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap