Minden könyvben az előszó az első és egyúttal az utolsó szereplő; vagy a mű céljának a megmagyarázására szolgál, vagy arra, hogy az írója bírálatra feleljen és igazolja magát. De az olvasókat általában nem érdekli az erkölcsi cél és a folyóiratok támadása, s ezért nem olvassák el az előszókat. Pedig kár, hogy ez így van, kár különösen nálunk. A mi közönségünk még olyan fiatal és naiv, hogy nem érti meg a mesét, ha nincs a végén erkölcsi tanulság. Nem sejti meg a tréfát, nem érzi meg a gúnyt; egyszerűen rosszul van nevelve. Nem tudja még, hogy jobb társaságban és jobb könyvben nincsen helye a nyílt szitkozódásnak, s hogy korunk műveltsége sokkal élesebb s majdnem láthatatlan, de azért nem kevésbé halált hozó fegyvereket talált fel, melyek védhetetlen, biztos csapással sújtanak a hízelgés leplében. A mi közönségünk hasonlít a vidéki emberhez, aki kihallgatja két ellenséges táborhoz tartozó diplomata beszélgetését, s meg van győződve róla, hogy mind a kettő megcsalja kormányát kölcsönös és gyengéd barátságuk érdekében.

Ez a könyv csak nemrég saját kárán tapasztalta, mit jelent bizonyos olvasók, sőt folyóiratok szerencsétlen hiszékenysége, mely a szavaknak betű szerinti értelmet ad. Voltak, akik szörnyen megsértődtek, s teljesen komolyan, hogy ilyen erkölcstelen hőst állítanak eléjük példaképül, mint a Korunk Hőse; mások meg nagyon finoman megjegyezték, hogy az író itt a maga s ismerősei arcképét rajzolta meg... Régi és szánalmas história! De úgy látszik, Oroszország már úgy van teremtve, hogy minden megújulhat benne - kivéve ezeket a badarságokat. A bűbájos tündérmesék legbűbájosabbika sem kerüli el nálunk azt a vádat, hogy egy létező személyt próbált megsérteni.

Korunk Hőse, igen tisztelt uraim, valóban arckép, de nem egy emberé: olyan arckép, mely egész nemzedékünk hibáit hordozza, teljes fejlettségük fokán. Erre azt mondják nekem, hogy az ember nem lehet ilyen rossz; én pedig ezt kérdezem: ha hinni tudnak minden tragikus és romantikus gonosztevő létezésének lehetőségében, miért nem hisznek Pecsorin valóságában? És ha tudtak gyönyörködni sokkal rémesebb és undorítóbb kitalálásokban - ez a jellem, mégha kitalált is, miért nem lel önöknél kíméletet? Nem azért-e, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?

Azt mondják, hogy nincs benne erkölcsi tanulság? Bocsánatot kérek. Eleget etették már az embereket mindenféle édességgel; elrontották vele a gyomrukat; szükség van a keserű orvosságra s a maró igazságra... De azt se gondolják ezek után, hogy e könyv szerzője valaha is arról ábrándozott, hogy az emberekből eltüntesse hibáikat. Isten őrizze meg az ilyen tudatlanságtól! Egyszerűen jólesett neki megrajzolni a mai kor emberét, amilyennek látja, s amilyen alakban, az önök szerencsétlenségére, túlságosan sokszor találkozott vele. Elég az is, hogy könyvem megmutatja a betegséget; hogy miképp kellene meggyógyítani - csak az Isten tudja.

- Rég. Már Alekszej Petrovics¹ idejében itt szolgáltam - felelte kihúzva magát. - Mikor ő a frontra érkezett, én már hadnagy voltam - tette hozzá -, s ő két rangfokozattal följebb emelt a havasiakkal vívott harcok után.

- És most?

- Most a harmadik frontzászlóaljhoz tartozom. És maga, ha szabad kérdeznem?

Feleltem a kérdésére.

Ezzel véget is ért a beszélgetés, s szótlanul baktattunk egymás mellett. A hegytetőn már havat találtunk. A nap lement, s az éjszaka, ahogy délen lenni szokott, máris nyomon követte a nappalt, de a csillogó hóban továbbra is jól láttuk, hol vezet az utunk, mely még mindig emelkedett, de már nem olyan meredeken. Betétettem az útitáskámat a szekérbe, kicseréltettem az ökröket lovakra, s még egy utolsó pillantást vetettem a völgyre. De a sűrű köd, mely hullámokban gomolygott a szakadékból, teljesen elborította, s egyetlenegy hang sem ért fel hozzánk onnan. Az oszétek lármásan körülfogtak, s borravalót követeltek; de a törzskapitány olyan fenyegetően szólt rájuk, hogy egy szempillantás alatt szétszaladtak.

- Micsoda népség! - mondta. - Még a kenyeret sem tudja oroszul nevén nevezni, de ennyit megtanult: "Tiszt, adj borravalót!" Szerintem még a tatárok is különbek: legalább nem iszákosak...

Egy versztányi utunk volt az állomásig. Csend volt körülöttünk, olyan csend, hogy zümmögése után a szúnyog röptét követni lehetett. Balról mély szakadék sötétlett, mögötte és előttünk a havasok árkokkal barázdált, hóval borított, sötétkék csúcsai rajzolódtak ki a halvány horizonton, amely őrizte még a naplemente utolsó fényeit. A sötét égbolton már villogni kezdtek a csillagok, és - különös dolog - úgy tetszett nekem, hogy sokkal magasabban vannak, mint nálunk, északon. Az út két oldalán csupasz, fekete kőszirtek meredeztek; itt-ott bokrok látszottak ki a hó alól, de egyetlen száraz levél sem rezdült, s jólesett a természet halotti álmának némaságában a fáradt postatrojka fúvását és az orosz csengők gyengébb-erősebb játékát hallani.

- Holnap gyönyörű idő lesz! - szólaltam meg. A törzskapitány egy szót sem felelt, csak felmutatott egy magas hegycsúcsra, mely éppen előttünk emelkedett az ég felé.

- Mi az? - kérdeztem.

- A Gud-gora.

- No és ha az?

- Nézze csak, hogy füstöl.

És csakugyan: a Gud-gora füstölt: könnyű felhőfoszlányok kúsztak az oldalán, az oromra pedig fekete felhő telepedett, annyira fekete, hogy még a sötét égre is foltot vetett. Már a szemünkbe tűnt a postaállomás és a körülötte álló szaklyák teteje, barátságos fények integettek felénk, de egyszerre nedves, hideg szél kerekedett, megzúdult lenn a hasadék, s eleredt az apró szemű eső. Alighogy magamra kanyarítottam a burkámat, az eső havazásra váltott. Komoly tisztelettel néztem a törzskapitányra...

- Most aztán itt kell töltenünk az éjszakát - mondta bosszúsan -, ilyen hóförgetegben nem lehet átkelni a hegyen. Te, voltak-e lavinák a Kresztovaján? - kérdezte a kocsistól.

- Nem voltak, nagyságos úr - felelte az oszét kocsis -, de sok helyütt erősen omlásra áll a hó.

Mivel a postaállomáson nem volt szoba átutazók számára, egy füstös szaklyában jelöltek ki éjjeli szállást. Azt mondtam útitársamnak, hogy szívesen látom egy pohár teára, mert hoztam magammal öntöttvas teáskannát - egyetlen örömem volt kaukázusi vándorlásaimban.

A szaklyát egyik oldalával egy sziklafalhoz tapasztották; három síkos, nyirkos lépcsőfok vezetett az ajtajához. Tapogatózva léptem be, s beleütköztem egy tehénbe (ezeknél az embereknél a marhaistálló helyettesíti a lakájszobát). Nem tudtam, merre forduljak: itt juhok bégettek, ott meg kutya morgott. Szerencsére homályos tűzfény világított ki egyik oldalon, és segített megtalálnom egy másik ajtószerű nyílást. Itt elég érdekes kép tárult elém: a tágas szaklya, melynek fedele két füstös oszlopra támaszkodott, tele volt emberekkel. A szoba közepén kicsi tűz ropogott a földön; a füst, melyet a fedélnyílásból visszacsapott a szél, olyan sűrű fátylat növesztett körös-körül, hogy sokáig nem tudtam tájékozódni; a tűz körül két öregasszony, egy csomó gyermek és egy cingár grúz férfi ült, mindegyikükről rongyokban lógott a ruha. Mit volt mit tenni: letelepedtünk a tűzhöz, pipára gyújtottunk, s nemsokára barátságosan duruzsolt a teafőző.

- Micsoda szánalomra méltó népség! - mondtam a törzskapitánynak, s rámutattam a szennyes háziakra, akik némán, szinte kővé meredve néztek reánk.

- S rendkívül ostoba! - felelte. - El sem hiszi: ezeknek a feje teljesen üres, képtelenek bármiféle művelődésre. Kabardjaink és csecsenceink, noha rabló gazemberek és szegény ördögök, legalább elszánt fickók, de ezeknek a fegyverhez sincs semmi kedvük: valamirevaló tőrt sem lehet egyiknél sem látni. El lehet mondani: igazi oszétek!

- S maga sok ideig élt Csecsnyában?

- Tíz esztendeig voltam ott az erődben a századommal, Kamennij Brodnál állomásoztunk, tudja, hol van?

- Hallottam a hírét.

- Hát bizony, bátyuska, megelégeltük azokat a fenegyerekeket; ezek az idevalók, istennek hála, békességesebb fickók, de ott megesett, hogy ha az ember száz lépésnyire túlment a sáncon, valahol egy bozontos ördög lesett reá; s ha egy pillanatra elmélázott, egyszer csak vagy pányva repült a nyakába, vagy golyó a tarkójába. Azok olyan legények!

- Sok kalandos esete volt velük, ugye? - kérdeztem, mert felcsigázta kíváncsiságomat.

- Hát hogyne lett volna! De még mennyire...

Csipkedni kezdte a bajusza bal végét, lehajtotta a fejét, és elgondolkozott. Rendkívül szerettem volna belőle kicsalni valamilyen kalandos történetet - olyan vágy ez, amely megvan minden utazgató és írogató embernek természetében. Közben elkészült a tea: két kis tábori ivópoharat vettem elő a táskámból, teletöltöttem, s az egyiket eléje tettem. Hörpintett a teából, s mintha csak magának mondaná, megismételte: "De még mennyire..." Ez nagy reményeket keltett bennem. Tudom, hogy a kaukázusi öreg katonák szeretnek élményeikről beszélni és mesélgetni; nagyon ritkán van alkalmuk erre: van, aki öt esztendeig él századával valahol az isten háta mögött, s öt esztendeig senki sem mondja neki: jó napot (mert az őrmestere így köszön: erőt, egészséget). Pedig volna miről elbeszélgetni: vad és érdekes nép él körülötte, a veszedelem mindennapos, különös dolgok történnek, s önkéntelenül is sajnálja az ember, hogy nálunk olyan keveset jegyeznek fel erről az életről.

- Nem tesz bele rumot? - kérdeztem tőle. - Fehéret hoztam Tifiszből; most éppen elég hideg van.

- Nem kérek, köszönöm, nem iszom.

- Miért?

- Csak. Mert megfogadtam. Amikor még hadnagy voltam, egyszer, tudja, éppen mulattunk egy éjjel, s hirtelen riadót fújtak; hát bizony pityókosan vonultunk ki a felsorakozott katonák elé, de lett is nemulass, mikor Alekszej Petrovics megtudta az esetet: Uram Isten, hogy megharagudott, majdhogy hadbíróság elé nem állított. Így van ez: sokszor egész esztendőben egy lelket sem lát az ember, de ha egyszer vodkát iszik, el van veszve, vége!

Mikor ezt hallottam, már-már elcsüggedtem.

- Itt vannak, látja, ezek a cserkeszek - folytatta -, ha lakodalomban vagy temetéseken buzától² lerészegednek, rögtön verekednek. Egyszer alig vittem el ép bőrrel, pedig olyan hercegnél voltam, akivel békességben éltünk.

- Hogy történt a dolog?

- Az úgy - megtömte a pipát, nyújtózott egyet, és belefogott a történetbe -, az úgy, tetszik tudni, hogy én akkor a Terek folyón túl, egy erődben voltam a századommal... ennek maholnap öt esztendeje. Egyszer, ősszel, megérkezett az élelmiszertranszport; volt a transzport mellett egy tiszt, egy huszonöt esztendős fiatalember. Előírásos egyenruhában jelentkezett, s közölte: az a parancsa, hogy nálam maradjon az erődünkben. Fehér bőrű, vékony ember volt s olyan új a mundér rajta, hogy azonnal láttam: nemrég van a Kaukázusban. "Ugyebár, Oroszországból helyezték ide?" - kérdeztem. "Igenis, kapitány úr" - felelte. Kezet fogtam vele, s ennyit mondtam: "Igazán örvendek, igazán örvendek. Kicsit unni fogja magát... de azt hiszem, jó barátságban leszünk. Kérem, hívjon egyszerűen Makszim Makszimicsnak, s aztán... mire is való ez az előírt öltözet? Jöhet hozzám akármikor sapkában is." Szállást jelöltek ki neki, s megtelepedett az erődünkben.

- Hogy hívták? - kérdeztem Makszim Makszimicstól.

- Úgy hívták, hogy... Grigorij Alekszandrovics Pecsorin. Kitűnő fiú volt, mondhatom, de volt benne valami különös. Egyszer például esőben, hidegben elvadászott reggeltől estig; társai mind megfáztak és kimerültek, neki kutya baja sem lett. Máskor meg ott gubbaszt a szobájában, s ha belebben egy kicsi szél, azt állítja, hogy meghűlt tőle; ha pedig megzörren az ablaktábla, összerezzen és belesápad; ismét máskor meg magam láttam, hogy egyedül nekiment egy vadkannak; volt úgy, hogy órákig egy szót sem lehetett kiszedni belőle, máskor meg, ha kedve támadt mesélni, az ember a hasát fogta a kacagástól... Bizony, kérem, nagyon különös szokásai voltak, bizonyosan gazdag is volt, sok mindenféle értékes portékát láttam a szobájában!

- És sokáig éltek így egymás mellett? - kérdeztem.

- Úgy egy esztendeig. No, nem is felejtem el azt az évet soha, annyi bajlódásom volt akkor; tisztesség ne essék... Bizony, vannak olyan emberek, akikről már születésükkor meg volt írva, hogy mindenféle rendkívüli dolgok történnek majd velük...

- Rendkívüliek? - kiáltottam felajzott kíváncsisággal, míg teát töltöttem neki.

- No, mindjárt elmondok egy történetet. Az erődtől hat versztányira élt egy békeszerető fejedelem. A fia, egy tizenöt esztendős kamasz, megszokta, hogy mindennap eljöjjön hozzánk, egyszer ezért, máskor azért. Valósággal elkényeztettük ezt a fiút Grigorij Alekszandroviccsal. Micsoda fenegyerek volt, ügyességben nem volt párja: vágtatás közben felkapta a földről a sapkát, kitűnően tudott lőni. De volt egy csúf tulajdonsága: rettenetesen pénzéhes volt. Egyszer, csak úgy tréfából, Grigorij Alekszandrovics egy cservonyecet ígért neki, ha ellopja az apja nyájából a legszebb kecskebakot, s gondolja el: másnap éjjel odavonszolta a szarvánál fogva. Ha néha gondoltunk egyet, s ingerelni kezdtük, vérbe borult a szeme, s tüstént a tőréhez kapott. "Ej, te Azamat, egyszer csak megjárod, otthagyod a fogad" - mondogattam neki.

Egy ízben az öreg fejedelem maga jött el hozzánk, hogy lakodalomba hívjon: férjhez adta a nagyobbik leányát, mi meg vele vendégbarátságban voltunk, s tudja, kérem, nem lehetett a meghívását visszautasítani, még ha tatár volt is. Hát elmentünk hozzá. Az aulban hangos ugatással rengeteg kutya fogadott. Az asszonyok, mihelyt észrevettek, rögtön elrejtőztek; azok pedig, akiknek az arcába nézhettünk, a szépségtől igazán messze estek. "Sokkal többet képzeltem ezekről a cserkesz fehérnépekről" - szólalt meg Grigorij Alekszandrovics. - "Várjon csak" - feleltem mosolyogva. Mert hát forgattam valamit a fejemben.

A fejedelem szaklyájában már sok volt a vendég. Az ázsiaiaknál, tudja, az a szokás, hogy boldog-boldogtalant meghívnak a lakodalomba. Minket kitüntető tisztelettel fogadtak, s bevezettek a vendégszobába. Én azonban nem mulasztottam el megjegyezni, hogy hol helyezték el a lovainkat, gondolnom kellett, tudja, kellemetlen meglepetésekre is.

- És milyen a lakodalmi ünnepségük? - kérdeztem a törzskapitánytól.

- Nincs benne semmi különös. Először a mullah olvas fel a Koránból; azután megajándékozzák az új párt és minden rokonukat; esznek, buzát isznak, azután megkezdődik a dzsigitovka³ s közben egy piszkos fickó egy hitvány, sánta gebén ülve fintorokat vág, bohóckodik, megnevetteti az igen tisztelt társaságot, majd, mikor már esteledik, a vendégszobában megkezdődik - mi így mondanók - a táncmulatság. Egy szegény vénember háromhúrú hangszert penget... már elfelejtettem, hogy hívják az ő nyelvükön... balalajkaszerű hangszer. A leányok s a legények két sorban felállnak egymással szemben, tapsolnak és énekelnek. Akkor kilép egy leány s egy legény középre, verset mond egymásnak kántáló hangon, már ami eszükbe jut, a többiek meg karban bele-beleénekelnek. Mi Pecsorinnal díszhelyen ültünk, s egyszer csak odamegy hozzá a házigazda tizenhat éves, kisebbik leánya, s valami, hogy is mondjam, bókfélét énekel neki.

- És nem emlékszik már, miket énekelt?

- De igen, valami ilyesfélét: "Karcsú legények a mi fiatal dzsigitjeink, ezüsthímes rajtuk a kaftán, de a fiatal orosz tiszt karcsúbb náluk, s arany a paszomántja. Olyan ő köztük, mint a topolyafa; de nem a mi kertünkben nő és virágzik." Pecsorin felállt, homlokára és szívére téve a kezét, meghajolt, s arra kért, hogy feleljek neki; én jól tudok a nyelvükön, s tolmácsoltam a feleletét.

Amikor a lány elment tőlünk, odasúgtam Grigorij Alekszandrovicsnak: "No, mit szól hozzá?"

"Csodaszép!" - felelte. - "Hogy hívják?" "Belának hívják" - mondtam.

Csakugyan szép volt: karcsú, magas, a szeme fekete, mint a zergéé, a tekintete lélekbe ható. Pecsorin le nem vette róla a szemét, s a leány is gyakran reánézett sandítgató szemmel. De nemcsak Pecsorin gyönyörködött a szép hercegkisasszonyban, a szoba sarkából másik, mozdulatlan, égő szempár is nézte. Jobban odanéztem, s ráismertem régi ismerősömre: Kazbicsra. Ez a Kazbics, tudja, sem jó barátunk, sem ellenségünk nem volt. Sokszor tette gyanússág magát, bár nem kapták semmiféle csínytevésen. Néha juhokat hozott az erődbe s ideadta olcsón; de alkudozást nem ismert, amennyit kért, meg is kellett adni, nem engedett, nem, halálig. Azt beszélték róla, hogy szeret a Kubanyon túl abrekokkal⁴ kóborolni, s őszintén szólva, tiszta rablófigura volt: kicsi, szikár, széles vállú. S ügyes volt a fickó, mint az eleven ördög! A besmetje mindig foltos volt és rongyos, de a fegyvere ezüstveretű. A lovának pedig híre volt az egész kabard földön, s nem ok nélkül: annál a lónál különbet képzelni sem lehet. Nemhiába irigyelte minden lovasember, megpróbálták ellopni tőle, nem is egyszer, de sosem sikerült. Mintha most is látnám azt a lovat: fekete, mint a szurok, lába vékony, mint a húr, szeme vetekszik a Bela szép szemével; s milyen az ereje! Ötven versztát meg tud tenni szakadatlan vágtában; s hogy be van tanítva: úgy fut a gazdája után, mint a kutya, a hangját is megismeri! Meg sem szokta kötni Kazbics. Igazi rablónak való ló volt!

Ezen az estén Kazbics a szokottnál is komorabb volt, s észrevettem, hogy besmetje páncélinget takar. "Nem ok nélkül lehet rajta a páncéling - gondoltam magamban -, bizonyosan forral valamit."

Fülledt lett a szoba levegője, s kimentem egy kicsit felfrissülni. Éj telepedett a hegyvidékre, s a szakadékokban bujdosott már a köd.

Eszembe jutott, hogy betérek a színbe, ahol a lovaink állnak, s megnézem, hogy van-e takarmányuk, no meg azonkívül sem árt meg egy kis óvatosság: kitűnő lovam van, s már sok kabard nézett reá elérzékenyülve s mondta nekem: Jaksi the, csek jaksi!⁵

Amint megyek a kerítés mentén, kétféle hangot hallok hirtelen; az egyiket azonnal megismertem: annak a fiatal naplopónak, a házigazda fiának, Azamatnak a hangja volt; a másik ritkábban szólt és csendesebben. "Miről beszélhetnek? - gondoltam magamban. - Tán csak nem a lovamról?" Leültem a kerítés mellé, s hallgatózni kezdtem, igyekeztem azon, hogy egy szót se szalasszak el. Olykor a szaklyából kicsapódó nótaszó és zajos beszéd elnyelte az érdekes beszélgetést.

- Nagyszerű lovad van! - mondotta Azamat. - Ha én volnék az úr a házunkban, és háromszáz kancám volna, felét odaadnám a te lovadért, Kazbics!

"Á, Kazbics a másik!" - gondoltam, s eszembe jutott a páncélinge.

- Igen - felelte Kazbics rövid hallgatás után -, az egész kabard földön nincs hozzá hasonló. Egyszer - a Tereken túl volt ez - elmentem az abrekokkal orosz méneseket elhajtani; rosszul ütött ki a vállalkozás, és széjjelfutottunk, ki erre, ki arra. Négy kozák száguldott utánam, már hallottam magam mögött a gyaurok kiáltását, sűrű erdő volt előttem. Ráfeküdtem a nyeregre, Allah kegyelmébe ajánlottam magam, s életemben legelőször sértettem meg a lovamat egy ostorcsapással. Úgy eltűnt az ágak között, mint a madár, az éles tövisek megszaggatták a ruhámat, száraz szilfaágak csaptak az arcomba. Lovam átugrott a tuskók felett, a szügyével csak úgy hasította a bozótot. Jobb lett volna, ha ott hagyom az erdőszélen, s elrejtőzöm az erdőben, de sajnáltam megválni tőle, s a próféta megjutalmazott érte. Néhány golyó fütyült el a fejem mellett, s hallottam, hogy a kozákok már nyomomban vannak. Hirtelen észreveszem, hogy mély szakadék van előttem; lovam egy kicsit gondokozik, s ugrik. Két hátsó patája alatt leszakad túl a mart, s ott függ a két első lábával kapaszkodva. Eleresztem a gyeplőt, s levetem magam a szakadékba; ez megmentette a lovat: kiugrott a martra. A kozákok látták, de egyik sem ereszkedik le a mélybe, hogy megkeressen: bizonyosan azt gondolták, hogy halálra zúztam magam, hallottam, hogy a lovam után vetették magukat. A szívemre tódult a vér; végigkúszom a nagy fűben a mély árkon: látom, ott az erdő vége, egypár kozák nyargal ki most az erdőből a mezőre, s éppen arra, egyenesen a kozákok felé, vágtat az én Karagözöm; mind utánaszáguldottak nagy kiáltozással; sokáig, sokáig hajszolták, s az egyik többször is majdnem a nyakába vetette a pányvát; megborzongtam, lesütöttem a szememet, és imádkozni kezdtem. Pár pillanat múlva felnézek, hát látom: csak úgy repül az én Karagözöm, szabadon, mint a szél, lengeti a farkát, a gyaurok meg kimerült lovaikon messze elmaradnak a sztyeppen. Vallah.⁶ Így igaz ez, így igaz! Késő éjjel volt már, s én ott ültem a szakadékban. Egyszerre, képzeld, Azamat, a sötétben hallom, ló nyargal fenn a szakadék szélén, fú, nyerít, s a földet veri a patájával; megismertem az én Karagözöm hangját: ő volt, az én társam! Azóta sohasem váltunk el egymástól.

S hallani lehetett, ahogy megveregeti a ló sima nyakát, s becézgeti.

- Ha ezer kancából álló ménesem volna - mondotta Azamat -, mind egy szálig odaadnám a te Karagöz lovadért.

- Jok⁷, nekem meg nem kellene - felelt Kazbics közömbösen.

- Ide hallgass, Kazbics - szólalt meg Azamat újra, hízelegve -, jó ember vagy, bátor dzsigit, az én apám pedig fél az oroszoktól, s nem enged fel a havasra engem; add nekem a lovad, mindent megteszek érte, amit kívánsz, ellopom az apám legjobb puskáját vagy kardját, ha te úgy akarod, az a kard igazi gunda⁸, ha kezedre teszed az élét, magától a húsodba mélyed; s az olyan páncéling, mint a tiéd, nem is számít neki.

Kazbics csak hallgatott.

- Amikor először láttam meg a lovad - folytatta Azamat -, amikor alattad ugrált, forgolódott, orrlika kitágult, s a kovakő szilánkokban freccsent szét a patája alatt, valami érthetetlen változás ment végbe a lelkemben, meguntam én azóta mindent: apám legszebb lovaira is csak megvetéssel néztem, szégyelltem is rajtuk mutatkozni, elfogott engem a bú, s reggeltől sötétig ott ültem a sziklán búslakodva, s a te hollólovad jelent meg előttem minden pillanatban, a délceg járása, fényes háta; a szemembe nézett eleven szemével, mintha szólni akart volna hozzám. Meghalok, te Kazbics, ha nem adod nekem! - mondotta Azamat, s reszketett a hangja.

Úgy hallottam, sírva fakadt: pedig hát - meg kell mondanom - makacs volt a fiú, s még kisebb korában sem lehetett megríkatni.

Mintha nevetés felelt volna sírására.

- Ide hallgass! - szólalt meg újra eltökélten. - Láthatod jól, hogy elszántam magamat mindenre. Akarod, hogy ellopjam neked a nővéremet? Hogy táncol! És hogy énekel! Hogy tud arannyal hímezni... csuda! Még a török padisahnak sem volt soha ilyen asszonya... Akarod? Várj meg holnap éjjel ott a szakadéknál, ahol a patak folyik: arra megyek vele a szomszéd aulba, s tiéd a testvérem. Talán nem ér annyit Bela, mint a lovad?

Kazbics sokáig hallgatott; végre felelet helyett halkan egy régi dalba fogott:

Az aulban nálunk van sok szép leány,
Szemük mint a csillag az est bársonyán.
A szerelmük édes, szívet melegít,
De az ifjú virtus jobban fölhevít!
Négy, öt feleségnek csak arany az ára,
Egy jó paripának nincs a földön párja.
Viharnál gyorsabban nyargal át a sztyeppen,
El sohase árul, nem hagy soha cserben.⁹

Hiába kérlelte Azamat, hogy fogadja el az ajánlatát, hiába sírt, hiába hízelgett és esküdözött neki; végre Kazbics türelmetlenül félbeszakította:

- Takarodj innen, eszeveszett kölyök! Még te akarsz az én lovamra ülni? Hármat se lépsz vele, s kitöröd a nyakad a köveken!

- Engem vet le! - kiáltott Azamat megdühödve, és gyermektőrének vasa megpendült a Kazbics páncélingén. Egy erős kéz messze lökte, s úgy nekivágódott a kerítésnek, hogy az megbillent tőle.

"No, lesz nemulass!" - gondoltam magamban, berohantam az istállóba, felkantároztam a lovakat, s kivezettem a hátsó udvarba. Két perc múlva rettenetes lárma hallatszott a szaklyából. Ez történt: Azamat szétszakadt besmetben beszaladt, s azt mondta, hogy Kazbics meg akarta ölni. Mindenki felugrott, felkapta a puskát, s megkezdődött a tánc! Volt ott kiabálás, zsivaj, lövöldözés; de Kazbics már lóra pattant, s a kardjával hadonászva keresztülküzdötte magát az utcai tömegen, mint egy eleven ördög.

- Veszedelmes dolog idegen lagziban becsípni - jegyeztem meg Grigorij Alekszandrovicsnak, s megfogtam a karját. - Nem jobb minél előbb eliszkolni?

- Várjuk meg a végét.

- Egészen bizonyos, hogy rossz vége lesz; ezeknél az ázsiaiaknál így van: leszopják magukat pálinkával, s aztán kaszabolják egymást!

Lóra ültünk és hazavágtattunk.

- S mi történt Kazbiccsal? - kérdeztem türelmetlenül.

- Hát mi történhetnék egy ilyen fickóval? - felelte, s megitta teáját. - Kisiklott a kezünk közül!

- S nem is sebesült meg? - kérdeztem.

- Tudja az Úristen! Ezek a betyárok szívósak! Láttam néhányat harc közben, annyi volt a szuronydöfés az egyiken, mint a rosta lika, de még sújtott a kardjával. - Néhány pillanatig elhallgatott a törzskapitány, azután dobbantott egyet, s így folytatta:

- Egyet sohasem tudok megbocsátani magamnak: addig piszkált az ördög, hogy amikor megérkeztem az erődbe, mindent elmondtam Grigorij Alekszandrovicsnak, amit a kerítés mellett ülve hallottam; elnevette magát, ravasz nevetés volt!... s ő is gondolt egyet.

- Mit gondolt? Mondja tovább, kérem.

- Hát mit tegyek? Ha már elkezdtem, hát nem hagyhatom abba.

Négy nap múlva megérkezik Azamat az erődünkbe. Mint máskor, most is Grigorij Alekszandrovicshoz ment, aki mindig édességekkel traktálta. Én is jelen voltam. A fiú a lovakról beszélt, mire Pecsorin dicsérni kezdte Kazbics lovát: milyen gyors lábú, szép állat, mint a zerge - egyszóval, ahogy ő mondta, nincsen párja a világon.

A tatár siheder szeme szikrázott, de Pecsorin tette magát, mintha meg se látná; én másra fordítottam a szót, de ő csak visszatér a Kazbics lovára. Ez mindig megismétlődött, valahányszor Azamat eljött hozzánk. Három hét múlva észrevettem, hogy Azamat sorvad és egyre sápadtabb, amilyenek a szerelmesek a regényekben. De hát csoda?

Én csak utóbb tudtam meg az egész históriát: Grigorij Alekszandrovics annyira hergelte, hogy képes lett volna vízbe ölni magát. Egyszer megint azt mondta neki:

- Látom már, Azamat, nagyon megtetszett neked az a ló; de te biz' csak sohanapján fogsz ülni rajta. Mondd, mit adnál annak, aki megajándékozna vele?...

- Mindent, amit kíván - felelte Azamat.

- Akkor én megszerzem neked, de egy feltétellel... Esküdj meg, hogy teljesíted...

- Megesküszöm... S most esküdj meg te is!

- Rendben van. Esküszöm, hogy tiéd lesz a ló; de nekem kell adnod érte Belát, a nénédet; Karagöz lesz a móringom érte. Remélem, jó egyezségnek tartod.

Azamat hallgatott.

- Nincsen kedved hozzá? Hát, ahogy akarod! Azt hittem, férfi vagy, pedig még csak gyermek: korai lóra ülnöd.

Azamat fellobbant.

- S az apám? - kérdezte.

- Tán sohasem szokott elmenni hazulról?

- Ez igaz...

- Áll az alku?

- Áll - suttogta sápadtan, mint a holt. - S mikorra várhatom?

- Mihelyt eljön ide Kazbics; megígérte, hogy hoz tíz juhot; a többit bízd reám. Jól vigyázz, Azamat!

Így hát megkötötték az egyezséget... Őszintén szólva, csúnya egyezség volt! Meg is mondtam később Pecsorinnak, de csak annyit felelt, hogy a vad cserkeszlány boldog lehet, hogy olyan kedves férje van, mint ő, mert az ő erkölcsük szerint mégiscsak a férje; az a Kazbics pedig - közönséges zsivány, akit meg is kellene büntetni. Mondja meg, hogy mit vethettem ilyen válasz ellen? De akkor még semmit sem tudtam az egyezségükről. Egyszer megjön Kazbics, azt kérdezi, nincs-e juhra és mézre szükségünk; meghagytam neki, hogy másnap hozzon. "Azamat! - mondta Grigorij Alekszandrovics. - Holnap Karagöz az enyém lesz, ha éjjel Belát ide nem hozod, nem látod meg azt a lovat..."

- Rendben van! - mondta Azamat, s elrohant az aulba. Este Grigorij Alekszandrovics felfegyverkezett, s kiment az erődből: nem tudom, hogyan csinálta, annyi bizonyos, hogy éjjel mind a ketten visszatértek, s az őr látta, hogy egy nőt hoz Azamat a nyergen keresztbe fektetve, keze-lába meg van kötve, fejét fátyolba csavarták.

- És a ló? - kérdeztem a törzskapitánytól.

- Rögtön, rögtön.

Másnap kora reggel megérkezett Kazbics, tíz juhot hajtott be hozzánk eladásra. Odakötötte a lovát a palánkhoz, aztán bejött hozzám; én megkínáltam teával, mert igaz ugyan, hogy zsivány, de mégis a kunakom¹⁰ volt.

Beszélgetni kezdtünk erről-arról. Egyszerre csak látom, hogy Kazbics megremeg, eltorzul az arca - s odarohan az ablakhoz; de az ablak Kazbics bánatára, a hátsó udvarra nyílt.

- Mi bajod? - kérdeztem.

- A lovam! A lovam! - mondta, s a reszketett.

És csakugyan, lódobogását hallottam:

- Bizonyosan valamelyik kozák vágtatott be...

- Nem. Urusz jaman, jaman¹¹! - üvöltötte, és mint egy megvadult párduc, kirohant a házból. Két ugrással elérte az udvart, de az erőd kapujánál a strázsa puskával elállta az útját; átugrott a puskán, s megiramodott az úton... A távolban por kavargott: Azamat vágtatott arra a szilaj Karagözön; Kazbics futás közben kirántotta tokjából a karabélyát, s utánalőtt. Pillanatra megállt, s meg sem mozdult, míg meg nem győződött, hogy nem talált; aztán felüvöltött, kőhöz verte a karabélyt, darabokra törte, ledobta magát a földre, és zokogott, mint egy gyermek... Emberek gyűltek köréje az erődből, ő észre sem vette; álldogáltak, beszélgettek az esetről, s visszamentek az erődbe; meghagytam, hogy tegyék le a juhok árát Kazbics mellé; nem nyúlt hozzá, úgy feküdt a földön, arcával lefelé, mint egy holt. Elhiszi-e, hogy így feküdt késő estig, s azután is, egész éjjel? Csak másnap reggel jött be az erődbe s kérte az embereket, mondják meg, ki kötötte el a lovát. Az őr, aki látta, mikor Azamat eloldotta a lovat, és elvágtatott a hátán, nem látta értelmét, hogy ezt elhallgassa. A név hallatára villám lobbant a szemében, s megindult az aul felé, ahol Azamatnak az apja lakott.

- És az apja?

- Hát éppen ez az, hogy Kazbics nem találta otthon, mert hat napra elment valahová; másként hogy is tudta volna Azamat a lánytestvérét elragadni?

Mikor pedig visszatért az öreg, nem volt sem fia, sem lánya. Ravasz fickó volt a fiú: tudta jól, hogy jaj lesz a fejének, ha horogra kerül. El is tűnt attól a perctől: bizonyosan beállt egy abrek-bandába, s otthagyta a fogát a Tereken vagy a Kubanyon túl: meg is érdemelte!

Bevallom, hogy ebben a dologban nekem is jutott szerepem. Mihelyt megtudtam, hogy ott van a cserkeszlány Grigorij Alekszandrovicsnál, feltettem a vállrojtomat, felkötöttem kardomat, és elmentem hozzá.

Ott feküdt az ágyon az első szobában, egyik kezét a tarkója alá tette, a másikban egy kialudt pipát tartott; a másik szobába szolgáló ajtó be volt zárva, s kulcs nem volt a zárban. Én ezt rögtön észrevettem... Köhécselni kezdtem, a küszöböt vertem a sarkammal - de ő tette magát, mintha nem hallaná.

- Hadnagy úr! - mondtam a lehető legszigorúbb hangon. - Tán nem látja, hogy magához jöttem?

- Á, isten hozta, Makszim Makszimics! Nem parancsol egy pipát? - felelte, fel sem kelve.

- Engedelmet kérek! Én most nem Makszim Makszimics vagyok, hanem törzskapitány.

- Egyre megy. Nem iszik egy csésze teát? Ha tudná, milyen gond szorongat!

- Mindent tudok - feleltem, és odaléptem az ágyhoz.

- Annál jobb, nem vagyok mesélő kedvemben.

- Hadnagy úr, ön olyan hibát követett el, amelyért felelősségre vonhatnak engem is...

- Ugyan hagyja! Hát ez is baj? Hisz régóta megfelezünk mindent.

- Velem ne tréfáljon! Adja át, kérem, a kardját!

- Mityka, hozd ide a kardot!

Mityka odavitte. Mikor így elvégeztem a kötelességemet, odaültem melléje az ágyra, és ezt mondtam neki:

- Ide hallgass, Grigorij Alekszandrovics, ismerd be, hogy csúnya dolgot cselekedtél.

- Miféle csúnya dolgot?

- Azt, hogy elragadtad Belát... Aj, az a gazfickó Azamat! No, csak valld be - mondtam neki.

- De ha tetszik nekem az a leány!

Hát erre, mondja, mit tudjak felelni? Zavarba jöttem. De rövid hallgatás után azt mondtam neki, hogy ha a lányt visszaköveteli az apja, ki kell hogy adjuk.

- Szó sincs róla!

- De ha megtudja, hogy itt van?

- Hát honnan tudja meg?

Megint zavarba jöttem...

- Ide hallgasson, Makszim Makszimics! - mondta Pecsorin kissé felemelkedve. - Hiszen maga jó ember, ha ennek a vadembernek kiadjuk a lányát, vagy végez vele, vagy eladja. Ha már megtörtént, nem kell készakarva elrontani; hagyja meg nekem Belát, s tartsa meg a kardomat...

- Legalább mutassa meg - szóltam.

- Itt van e mögött az ajtó mögött; de ma még magam sem láttam, hiába próbálkoztam: ott ül a sarokban, betakarózott a fátylába, nem szól, s nem néz reám, ijedős, mint a zerge. Felfogadtam a kocsmárosnénkat: tud tatárul, ő majd gondját viseli, s megbarátkoztatja a gondolattal, hogy az enyém, mert ezután már senkié sem lehet, csak az enyém - tette hozzá s öklével az asztalra ütött.

Én ebben sem mondtam ellent neki... De mit is tehettem? Vannak emberek, akiknek semmiképpen sem lehet ellentmondani.

- No s aztán? - kérdeztem Makszim Makszimicstól. - Csakugyan sikerült megbarátkoztatnia, vagy elsorvadt a rabságban a sok hazakívánkozástól?

- Ugyan kérem, miért kívánkozott volna haza? Az erődből látni lehetett ugyanazokat a hegyeket, melyeket az aulból látott, s ezeknek a vadembereknek ennél több nem is kell. Aztán meg Grigorij Alekszandrovics mindennap megajándékozta valamivel: az első napokban szótlanul és büszkén lökte vissza az ajándékokat, amiket a kocsmárosné kapott kézhez, s felbuzdult ékesszólással kínálgatott. Ó, azok az ajándékok! Mit nem tesz meg a nő egy szép színű rongydarabért! No, de hagyjuk ezt most... Sokáig vesződött Grigorij Alekszandrovics a lánnyal; közben tatárul is tanult, a leány meg értegetni kezdte már a mi nyelvünket. Rendre megszokta, hogy reá-reánézzen, előbb sandító nézéssel, bizalmatlankodva, de még mindig szomorkodott, és dalait dúdolgatta halkan, úgyhogy engemet is meglepett a bánat, ha elhallgattam hangját a szomszéd szobából. Sohasem felejtem el, amit egyszer láttam: elhaladtam az ablaka mellett, s benéztem; Bela ott ült a heverőn, fejét mellére horgasztotta, Grigorij Alekszandrovics pedig előtte állt.

- Nézd, kedves périm¹² - szólalt meg Pecsorin -, jól tudod, hogy előbb vagy utóbb úgyis az enyém leszel: miért kínzol engem? Talán csecsenc legényt szeretsz? Ha így áll a dolog, hazaengedlek tüstént. - A lány alig észrevehetően megremegett s megrázta a fejét. - Vagy - folytatta Pecsorin - olyan halálosan gyűlölsz? - Bela felsóhajtott. - Vagy vallásod tiltja, hogy szerethess engem? - Bela elsápadt, hallgatott. - Hidd el, Allah valamennyi nép istene, s ha ő megengedi nekem, hogy szeresselek, miért tiltaná meg neked, hogy te is szeress engem?

A lány élesen az arcába nézett, mintha meghökkentette volna ez az új gondolat; szemében bizalmatlanság tükröződött, de benne volt a vágy is, hogy megbizonyosodjék arról, amit mondtak. Micsoda szeme volt! Tüzelt, mint a parázs!

- Ide hallgass, drága jó Bela! - folytatta Pecsorin. - Láthatod, mennyire szeretlek; mindent odaadnék érte, hogy felderítselek: azt akarom, hogy boldog légy; meghalok, ha megint búslakodni látlak. Mondd, ugye jobb kedvre derülsz? - A leány elgondolkozott, nem vette le róla két fekete szemét, aztán kedvesen mosolygott, intett a fejével, ezzel azt jelezte, hogy beleegyezett. Pecsorin megfogta a kezét, s rá akarta beszélni, hogy megcsókolja őt: a lány gyengén védekezett, s ezt ismételgette:

- Nem szabad, nem szabad, kérem szépen.

Pecsorin nem hagyta abba, Bela reszketni s könnyezni kezdett.

- Foglyod vagyok - mondta -, rabnőd vagyok; kényszeríthetsz, ha akarod - s ismét elsírta magát.

Grigorij Alekszandrovics az öklével a homlokára csapott, s átfutott a másik szobába. Odamentem hozzá. Keresztbe fonta két karját, s komoran járt fel és alá.

- Mi a baj, bátyuska? - kérdeztem.

- Nem nő ez, ördög! - felelte. - De becsületszavamat adom, hogy mégiscsak az enyém lesz... - Megcsóváltam a fejemet.

- Fogad velem? - folytatta Pecsorin. - Mégpedig egy héten belül!

- Jó, fogadjunk!

Egymás kezébe csaptunk, azután elváltunk.

Mindjárt másnap Kizljarba küldött egy futárt, hogy ott mindenfélét összevásároljon, hozott is az mindenféle perzsa kelmét, annyi volt, hogy nem is tudnám elsorolni.

- Mit gondol, Makszim Makszimics - szólított meg, s az ajándékokra mutatott -, ellen tud-e állni egy ázsiai szépség egy ilyen fegyvernek?

- Maga nem ismeri a cserkesz nőket - feleltem -, ezek egyáltalában nem olyanok, mint a grúz nők vagy a Kaukázuson túli tatár nők, egyáltalán nem olyanok. Ezeknek megvannak a maguk elvei; másképpen vannak nevelve.

Grigorij Alekszandrovics mosolygott s egy indulót kezdett fütyülni.

S kiderült, hogy igazam volt: az ajándékok csak félig hatottak; Bela kedvesebb és bizalmasabb lett - de csak ennyi volt az eredmény; Pecsorin elhatározta, hogy a végső eszközhöz nyúl. Egy reggel megnyergeltette lovát, cserkesz viseletbe öltözött, felszerelte magát fegyvereivel, s bement hozzá.

- Bela! - mondta neki. - Tudod, mennyire szeretlek. Azért szántam rá magamat arra, hogy elragadjalak, mert azt hittem, hogy megszeretsz, ha megismersz; csalódtam: isten veled! Maradjon mindenem a tied, amim van; ha akarod, térj vissza apádhoz. Szabad vagy. Vétkeztem ellened, s most megbüntetem magam érte; isten veled, megyek... hová? Magam sem tudom. Talán nem sokáig űzöm magam a nekem szánt golyóért vagy kardvágásért, akkor emlékezz vissza rám, és bocsáss meg nekem.

Elfordult a lánytól, s búcsúzásra nyújtotta a kezét. Bela nem fogta meg, hallgatott. Én ott álltam az ajtónál, s egy résen át megfigyelhettem az arcát: megsajnáltam, olyan halálos sápadtság lepte el a kedves arcocskáját! S mert nem kapott feleletet, Pecsorin néhány lépést tett már az ajtó felé; reszketett - s megmondjam-e? -, azt hiszem, valóban képes lett volna megtenni azt, amit tréfának szánt az előbb. Isten tudja, milyen ember volt ez! De alig ért a kezével az ajtóhoz, felszökött a leány, zokogni kezdett, és a nyakába borult. Elhiszi-e? Ahogy ott álltam az ajtónál, magam is sírva fakadtam, azazhogy, tudja, nem éppen sírás volt, csak - no, ostobaság!...

A törzskapitány elhallgatott.

- Igen, beismerem - szólalt meg azután, bajuszát cibálva -, bosszús kedvem támadt, hogy engem asszonynép így sosem szeretett.

- S tartós volt a boldogságuk? - kérdeztem.

- Az. Bela bevallotta nekünk, hogy mióta Pecsorint meglátta, sokszor álmodott róla, és hogy soha férfi nem hatott így reá. Mondhatom, boldogok voltak!

- Unalmas történet! - kiáltottam fel önkéntelenül. Mert én mindenképpen valami tragikus kimenetelre számítottam, s most egyszerre csalódtam! - De hát - kérdezősködtem tovább -, az apja nem jött rá, hogy a lánya maguknál van, az erődben?

- De igen. Úgy látszik, gyanakodott. Pár nap múlva azt hallottuk, hogy megölték az öreget. A dolog pedig így történt...

Ez már megint felkeltette a kíváncsiságomat.

- Itt meg kell mondanom, hogy Kazbics azt képzelte: Azamat az apja beleegyezésével kötötte el a lovát, én legalább így gondolom. Egy este ott lesett reá az úton, három versztára az aultól; az öreg újra eredménytelenül tért haza lányát kereső útjáról; a kísérő főemberek elmaradtak, jócskán esteledett, ő lépésben poroszkált eltűnődve, mikor Kazbics nagy hirtelen, mint a macska, kibukkant a bozótból, felugrott a háta mögé a lovára, egy tőrdöféssel földre terítette, megragadta a kantárt... s köd előttem, köd utánam; a főemberek mindent láttak egy halomról; űzőbe is vették, de nem érték utol.

- Lova elvesztéséért így szerzett kárpótlást, és így állott bosszút - mondtam, hogy kicsaljam beszélgetőtársam véleményét.

- Az ő felfogásuk szerint - szólt a törzskapitány -, természetesen, tökéletes igazsága volt.

Önkéntelenül is meglepett az orosz embernek ez a képessége, mellyel alkalmazkodik azoknak a népeknek a szokásaihoz, ahol éppen él; nem is tudom, gáncsot vagy dicséretet érdemel-e ez a lelki képessége, de szinte hihetetlen hajlékonyságot bizonyít, és azt a tiszta és egészséges gondolkozást, mely mindenütt meg tudja bocsátani a rosszat, ahol elkerülhetetlennek látja, vagy azt látja, hogy nem lehet kiirtani.

Közben kiittuk a teát; a rég befogott lovak remegtek a hóban, a hold haloványult nyugaton, s készült elmerülni fekete felhőiben, melyek úgy függtek a távoli csúcsok felett, mint egy összetépett függöny darabjai. Kimentünk a szaklyából. Útitársam jóslását cáfolva kiderült az ég, s a tisztulás csendes reggelt ígért, a csillagsereg csodálatos mintákba rendeződve szövődött egybe a távoli horizonton, s ahogy a keleti égbolt sápadt fénye fokozatosan elömlött a sötétlila boltozaton, s növekedve megvilágította a szűz hóval borított, meredek hegyoldalakat, a csillagok egymás után kialudtak. Jobbról-balról sötét és titokzatos szakadékok feketélltek, itt is, ott is csavarodni kezdett a gomolyodó köd, mint a kígyó, felkúszott a szomszéd sziklafalak barázdáin, mintha megérezte volna a közeledő reggelt, s félne tőle.

Csend volt az égen és a földön, mint az emberi szívben a reggeli ima pillanatában; csak néha suhant arra egy hűvös szellő kelet felől: meg-meglebbentette a lovak dérborította sörényét. Megindultunk. Öt hitvány gebe alig bírta vontatni szekerünket a kanyargós úton a Gud-gora felé; mi hátul mentünk gyalog, s köveket tettünk a kerék alá, ha lovaink kifogytak az erőből. Sokszor úgy tetszett, hogy az égbe visz ez az út, mert amennyire szemmel meg lehetett ítélni, folyvást emelkedett, s végül elveszett a felhőben, amely már este óta ott pihent a Gud-gora ormán, mint egy zsákmányra leső keselyű; a hó ropogott a lábunk alatt, a levegő úgy megritkult, hogy szinte fájt lélegzetet venni; a vér minden pillanatban a fejembe tódult, és mégis valami jó érzés áradt szét bennem, s olyan jólesett ilyen magasan állni a világ felett: gyermekes érzés, nem tagadom; de ha a társadalmi környezettől eltávolodunk, és közeledünk a természethez, önkéntelenül mind jobban gyermekek leszünk; minden lehull a lelkünkről, ami rárakódott, s megint olyan lesz, amilyen egykor volt, s amilyen bizonyosan újra lesz valamikor. Akinek - mint nekem - volt alkalma kóborolni a hegyek rengetegeiben, s hosszan elnézni csodálatos formáikat, habzsolni mohón a szakadékokba áradó felpezsdítő levegőt, az természetesen megérti azt a vágyamat, hogy továbbadjam, leírjam, megrajzoljam ezeket a varázslatos képeket. Végre felértünk a Gud-gorára, megálltunk, és körülnéztünk: szürke felleg függött a hegy felett, hideg lehelete közeledő viharral fenyegetett; de kelet felé olyan tiszta és aranyszínű volt minden, hogy mi, vagyis én meg a törzskapitány, teljesen megfeledkeztünk a felhőről... Meg bizony, még a törzskapitány is: az egyszerű emberek szívében a természet szépségének és nagyszerűségének érzése százszorta erősebb és élénkebb, mint bennünk, akik szóban és papiroson lelkesedünk érte.

- Maga, azt hiszem, megszokta már ezeket a felséges képeket - mondtam neki.

- Meg, kérem, a golyók süvöltését is meg lehet szokni, vagyis azt, hogy ösztönösen felerősödő szívverését titkolja az ember.

- Én, ellenkezőleg, azt hallottam, hogy egy-egy régi katonának még kellemes is tud lenni ez a zene.

- Hát, ha úgy vesszük, kellemes is lehet; de ez is azért van, mert erősebben ver a szívünk. Nézze csak - tette hozzá, és kelet felé mutatott -, milyen gyönyörű tájék!

S csakugyan, aligha gyönyörködhettem valaha is ehhez fogható panorámában: alattunk nyúlt el a Kojsaur-völgy, melyet itt ezüst szalagként vágott át az Aragva és egy másik folyócska; kékes köd kúszott és imbolygott benne, mely a reggel meleg sugaraitól a szomszéd szurdokok felé menekült; jobbról is, balról is egymást keresztező, elnyúló, hó- és cserjeborította hegyhátak emelkedtek, egyik magasabb volt, mint a másik; s a messzeségben is ugyanilyen hegyek tornyosultak, de nincs két szikla, mely hasonlítana, s a hó mindegyiken olyan élénken és vidáman ragyogott rózsaszínű fénnyel, hogy az ember azt érezte: itt kellene maradni és élni mindörökre. A nap éppen kibukkant a sötétkék hegycsúcs mögül, amelyet csak gyakorlott szem tudott a felhőtől megkülönböztetni; de a nap felett egy vérszínű sáv nyúlt el, melynek útitársam külön is figyelmet szentelt.

- Mondtam már magának - kiáltott fel -, hogy ma zivatar lesz, sietni kell, mert még elkap a Kereszt-hegyen. Induljatok! - kiáltotta a kocsisoknak.

Láncot kötöttek a kerék alá kerékfa helyett, hogy a lejtőn túlságosan meg ne induljanak, kantáron fogták a lovakat, s ereszkedni kezdtek; jobbról kőszikla volt, balról akkora szakadék, hogy a fenekén lakó oszétok kicsi faluja csak fecskefészeknek látszott; megborzongtam, amikor eszembe jutott, hogy éppen itt, ezen az úton, ahol két szekér sem tud elmenni egymás mellett, egy-egy futár tízszer is elhalad évenként sötét éjjel, s még csak nem is száll le rázós szekeréről. Az egyik kocsisunk jaroszlavi orosz muzsik volt, a másik meg oszét. Az oszét kantáron vezette a rudast egészen rendkívüli óvatossággal - a két vezetéklovat előre kifogta -, de a mi gondtalan oroszunk le sem szállt a bakról! Amikor azt mondtam neki, hogy egy kicsit nyugtalankodom, legalábbis a koffer miatt, mely után igazán nem volna kedvem lemászni a katlanmélybe, ezt felelte:

- Nagyságos úr! Isten segítségével mi is csak lejutunk, nem mi járunk itt először - s igaza volt. Fordulhatott volna úgy, hogy nem jutunk le, no de mégis lejutottunk, és ha az emberek valamivel többet gondolkoznának, meggyőződnének róla, hogy az élet nem éri meg, hogy annyit nyugtalankodjunk miatta...

De talán olvasóim Bela történetének a végére kíváncsiak. - Először is: nem elbeszélést, hanem úti jegyzeteket írok, így hát nem beszéltethetem a törzskapitányt előbb, mint ahogy valóban tovább mondotta a történetet. Hát várjanak, vagy - ha úgy tetszik - ugorjanak át néhány lapot, de ezt mégsem tanácsolom, mert az átkelés a Kereszt-hegyen (vagy ahogy a tudós Gamba nevezi: a Mont St. Christophe-on) méltó az olvasó érdeklődésére. Leereszkedtünk tehát a Gud-goráról a Csertova-völgybe... Micsoda romantikus elnevezés! Már-már látják is talán a gonosz szellem fészkét a megközelíthetetlen sziklák közt - pedig hát másként áll a dolog: a Csertova-völgy elnevezés a cserta¹³ és nem a csort¹⁴ szóból ered, mert itt volt valamikor a grúziai határ. Ezt a völgyet úgy telerakták hóval a szelek, hogy engem Szaratovra, Tambovra és hazánk más kedves tájaira emlékeztetett.

- Itt a Kereszt-hegy! - szólalt meg a törzskapitány, mikor leértünk a Csertova-völgybe, s rámutatott egy hóval borított magaslatra; ormán kőkereszt feketéllett, mellette alig észrevehető út vezetett. Ezen csak akkor jártak, mikor a hegyoldalban vezető utat elborította a hó. Kocsisaink kijelentették, hogy lavina még nem volt, s hogy lovaikat kíméljék, kerülővel vezettek. Egy fordulónál öt oszét jött szembe velünk, felajánlották szolgálatukat, belekapaszkodtak a kerekekbe, s nagy kiáltozással elkezdték húzni és támogatni szekerünket. Veszélyes volt az út valóban; jobbról hótömegek függtek fejünk felett, melyek szemlátomást arra vártak, hogy a legelső szélrohamra leomoljanak a szakadékba; a szűk utat részben hó borította, egyes helyeken be is omlott a lábunk alatt, másutt a napsütéstől és az éjjeli fagyoktól megjegesedett, úgyhogy magunk is küszködve jutottunk előre; a lovak el-elestek; balról mély hasadék tátongott, benne patak futott, itt eltűnt a jégtakaró alatt, ott meg tajtékosan szökellve rohant a fekete köveken. Jó két óra is beletelt, míg a Kereszt-hegyet megkerültük - két verszta két óra alatt! Közben alább ereszkedtek a fellegek, jég esett, havazott; a szurdokba berontó szél üvöltött és fütyült, mint a Fülemile zsivány¹⁵, a kőkereszt csakhamar eltűnt a ködben, melynek hullámai mind sűrűbben s mind szorongatóbban áradtak felénk kelet felől... Hadd mondjam el itt, hogy erről a keresztről egy különös, de mindenütt meggyökeresedett hagyomány azt tartja, hogy I. Péter cár állíttatta, mikor a Kaukázusban járt; de először is Péter cár csak Dagesztánban járt, másodszor: a keresztre fel van írva nagy betűkkel, hogy Jermolov parancsára állították, mégpedig 1824-ben. De az a hagyomány, a felírás ellenére, olyannyira gyökeret vert, hogy igazán nem tudja az ember, melyiket higgye el, már csak azért sem, mert mi nem szoktunk a feliratoknak hinni.

Még öt versztát kellett ereszkednünk a jeges sziklákon s a süppedő hóban, hogy a Kobi nevű állomást elérjük. A lovak kimerültek, mi meg dideregtünk; a hózivatar zúgása egyre erősödött, mint a mi hóförgetegeinké; de ennek a vad nótái szomorúbbak és búskomorabbak voltak. "Te is, te száműzött - gondoltam magamban -, siratod a szabad, tágas pusztaságot! Ott van helyed, ahol hideg szárnyadat kibontsad, itt fojtogat a szorosság, mint a sast, mely kiáltozva veri magát vasketrece rácsaihoz."

- Ebből baj lesz! - szólalt meg a törzskapitány. - Nézze, körös-körül már semmit sem lehet látni, csak ködöt és havat; egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy belezuhanunk a mélységbe, vagy megragadunk egy isten háta mögötti zugban, odalenn pedig, talán olyan tánc indult már a Bajdarán, hogy ott által sem juthatunk. Jaj, ez az Ázsia! Ezek az emberek, ezek a folyók, nem lehet ezekben bízni semmiképpen! - A kocsisok ordítozva, szitkozódva verték a lovakat, a lovak fújtak és megmakacsolták magukat, s nem akartak megmozdulni semmi áron, hiába volt az ostorok ékesszóló csattogása.

- Nagyságos úr - szólalt meg az egyik kocsis -, Kobiba mi úgysem tudunk ma elérni; nem gondolja, hogy jobb volna, amíg lehet, balra térni? Ott az oldalban valami feketéllik, bizonyosan szaklyák: ott mindig szállást találnak az utasok rossz időben; ezek itt azt mondják, hogy egy kis vodkáért elvezetnek oda - tette hozzá az oszétekre mutatva.

- Tudom én, barátom, még ha nem is mondod! - mondotta a törzskapitány. - Ezek a gazemberek! Minden ürügy jó, csak vodkát tudjanak szerezni!

- De azt ismerje el - szóltam -, náluk nélkül nagyobb bajban volnánk.

- Jól van, jól - dörmögte erre. - Micsoda kalauzok! Hogy megszimatolják, hol lehet az embert megsarcolni, mintha bizony náluk nélkül nem is lehetne megtalálni az utat!

Balra fordultunk hát, és valahogy, sok vesződség után, eljutottunk egy nyomorult menedékhez; két, kőlapból s aprókőből épült szaklya volt az, ugyanilyen kőből rakott kőfal vette körül. A két kunyhó rongyos népe szívesen fogadott. Később megtudtam, hogy a kormány pénzt és élelmet ad nekik azzal a kikötéssel, hogy befogadják az utasokat, akiket itt ér a vihar.

- Ez aztán jólesik! - mondtam, s leültem a tűzhely mellé. - Most már végigmondhatja a Bela történetét; szentül hiszem, hogy még nincsen vége.

- És miért hiszi? - felelte a törzskapitány ravaszul mosolyogva és hunyorgatva.

- Azért, mert a dolgok rendje így kívánja: ami rendkívüli módon kezdődött, úgy is kell, hogy véget érjen.

- Hát ezt eltalálta...

- Nagyon örvendek.

- Könnyű magának örvendeni, de én, ha visszagondolok, bizony elkeseredem. Nagyszerű leány volt az a Bela. A végén úgy hozzászoktam, mintha lányom lenne, és szeretett ő is. Meg kell itt mondanom: nekem nincs családom; apámról, anyámról tizenkét esztendős korom óta semmit sem tudok; hogy asszonyt szerezzek, arra annak idején nem is gondoltam, most meg, tudja, már nem is illenék hozzám; jólesett, hogy találtam valakit, akit dédelgessek. Bela néha nótázott is, lezg táncot lejtett... S hogy tudott táncolni! Láttam kormányzóságaink vidéki kisasszonyait, voltam Moszkvában nemesi mulatságon, vagy húsz esztendeje... - ég és föld! Nem is foghatók hozzá! Grigorij Alekszandrovics úgy öltöztette, mint egy babát, ajnározta, dédelgette, s a lány úgy megszépült nálunk, hogy csuda; arcáról kezéről elmúlt a napsütés barnasága, megrózsásodott az arca... S milyen jókedvű volt néha, s hogy meg-megtréfált a huncut... Isten bocsásson meg neki!

- És amikor közölték vele, hogy meghalt az apja?

- Sokáig titkoltuk előtte, addig, amíg meg nem szokta új helyzetet; amikor megmondtuk neki, két napig sírt, azután elfelejtette.

Négy hónapig kitűnően ment minden. Grigorij Alekszandrovics - úgy tetszik, említettem is már - szenvedélyesen szerette a vadászatot: csak úgy hajtotta a kedve az erdőbe vaddisznót vagy őzet űzni, de most ki sem mozdult az erődünk sánca mögül. Egyszer látom, megint csak áll eltűnődve, járkál a szobában, keze hátravetve; azután egyszer csak, senkinek sem szólva, elment vadat űzni, odamaradt egész napra; ez így ismétlődött, s mindig sűrűbben, sűrűbben... Valami nincs rendjén, gondoltam magamban: bizonyosan általszökött köztük a fekete macska!

Egy reggel benézek - mintha most is látnám: Bela ott ült az ágyon fekete selyem besmetben, sápadt volt, s olyan bús, hogy megijedtem.

- És hol van Pecsorin?

- Vadászik.

- Ma ment el?

Hallgatott, mintha nem volna könnyű kimondania a szót.

- Nem, még tegnap - mondta végre, nagyot sóhajtva.

- Csak nem történt valami baja?

- Tegnap egész nap csak gondolkoztam, gondolkoztam - felelte könnyét hullatva -, mindenféle szerencsétlenség eszembe jutott: egyszer, hogy vadkan sebesítette meg, máskor, hogy csecsenc hurcolta el a hegyekbe... De most azt gondolom, hogy nem szeret engem.

- Ennél rosszabbat, kedves, igazán nem gondolhattál volna!

- Sírva fakadt, azután büszkén felemelte fejét, letörölte könnyét, s így folytatta:

- Ha nem szeret engem, ki állja az útját, hogy haza küldjön? Én nem erőltetem. De ha ez így folytatódik, elmegyek én magam: nem vagyok én rabja, fejedelem lánya vagyok!

Elkezdtem a lelkére beszélni. - Ide hallgass, Bela, nem ülhet mindig itt, mintha a szoknyádhoz volna varrva: fiatalember még, szeret vadat űzni, hát elmegy s visszajön; de ha te így búslakodol, hamarosan rád un.

- Ez igaz, ez igaz! - felelte. - Most már vidám leszek. - S felnevetve felkapta a csörgődobot, énekelni kezdett, táncolt, ugrált körülöttem; de ez sem tartott sokáig, megint az ágyára borult, kezébe temette az arcát.

Mit csinálhattam vele? Én, tudja, sohasem bántam fehérnéppel; törtem, törtem a fejemet, mivel tudjam megvigasztalni, de semmit sem tudtam kieszelni: egy ideig csak hallgattunk mind a ketten... Rendkívül kellemetlen helyzet volt ez, kérem!

Végre így szóltam Belához:

- Ha kedved van hozzá, gyere, sétáljunk egyet a sáncon, gyönyörű az idő!

Ez szeptemberben volt. Csakugyan csodaszép idő volt, napos, de nem meleg. A hegyek élesen kirajzolódtak. Elmentünk, és szótlanul sétálgattunk fel és alá az erődsáncon; aztán Bela leült a gyepre, s én melléje telepedtem. Igazán nevetséges, ha most visszagondolok: úgy jártam utána, mint valami dajka.

Az erődünk magaslaton állt, s a sáncról igen szép volt a kilátás: egyik felől tágas tisztás, melyet vízmosások barázdáltak, a végében erdő, amely felnyúlt egészen a hegygerincig; itt-ott aulok füstölögtek a tisztáson, ménesek; a másik oldalon kisebb folyó szaladt, a partjáig nyomuló sűrű cserjés elborította a köves magaslatokat, melyek a Kaukázus fő láncához csatlakoztak. A bástya szöglete mellett ültünk, úgyhogy jól elláttunk erre is, arra is. Egyszer csak látom: jön valaki az erdőből egy szürke lovon, egyre közeledik, aztán megáll túl a folyón, tőlünk száz ölnyire, s elkezdi keringetni a lovát, mint egy eszeveszett. Mi akar ez lenni?...

- Nézz csak oda, Bela - mondom -, fiatal szemed van, miféle dzsigit az: kit jött mulattatni?...

Odanézett s felkiáltott:

- Kazbics!

- Á! A rabló! Azért jött, hogy csúfolkodjék velünk? - Jól megnézem én is, hát csakugyan Kazbics: az a barna ábrázat s az a mindig rongyos, piszkos gúnya.

- Az én apám lova - mondta Bela, s megfogta a kezem; reszketett a keze, mint a nyárfalevél, s szikrázott a szeme. - "Ahá! - gondoltam magamban. - Benned sem hallgat a rablóvér, galambom!"

- Jöjj csak ide - mondom a strázsának -, vizsgáld meg a puskád, s szedd le a lováról azt a legénykedőt, kapsz egy ezüstrubelt.

- Igenis, nagyságos uram, csakhogy nem áll egyhelyt...

- Parancsolj rá! - mondom én nevetve...

- Hé, pajtás! - kiáltotta az őr integetve: - Állj meg ott egy kicsit, mit forogsz, mint a búgócsiga? - Kazbics meg is állt, és fülelni kezdett, bizonyosan azt hitte, meg akarnak vele beszélni valamit - már hogyne akarnának!... Gránátosom vállhoz kapta a fegyverét... bumm!... elhibázta; alig lobbant meg a puskapor a serpenyőben, Kazbics megbiztatta lovát, s a ló félreugrott. Aztán felállt a kengyelben, valamit kiáltott a maga nyelvén, megfenyegetett az ostorával, s eltűnt.

- Nem restelled magad? - mondtam a strázsának.

- Tekintetes uram! Elment az meghalni - felelte -, átkozott népség ez, nem lehet egyszerre megölni.

Negyedóra múlva megjött Pecsorin a vadászatról; Bela a nyakába borult, de egy panaszos vagy szemrehányó szava sem volt a hosszú elmaradás miatt... Pedig én is haragudtam már rá.

- Ejnye, kérem - mondom neki -, csak az előbb volt itt Kazbics a folyón túl, és mi rálőttünk: könnyen beleütközhetett volna. Ezek a havasi fickók nagyon bosszúállók: azt hiszi, nem tudja Kazbics, hogy maga is segített volt Azamatnak? Fogadni mernék, hogy itt most felismerte Belát. Tudom, most egy esztendeje igen tetszett neki, ő maga mondta nekem, és ha remélhette volna, hogy összeszed egy rendes móringot, bizonyosan megkéri a kezét...

Pecsorin elgondolkozott:

- Igaz - felelte -, óvatosabbnak kell lenni... Bela, mától fogva nem szabad az erődsáncon sétálgatni.

Este hosszú eszmecserém volt Pecsorinnal: bántott, hogy nem olyan a szegény leányhoz, mint eddig, azonkívül, hogy fél napokat is töltött vadászaton, hideg is lett a viselkedése, csak ritkán becézte, a leány meg hervadni kezdett, arcocskája megnyúlt, két nagy szeme elvesztette fényét. De ha néha megkérdeztem tőle:

- Miért sóhajtottál, Bela? Bánatos vagy?

- Nem! - felelte.

- Van valami kívánságod?

- Nincs!

- Rokonaid után vágyol?

- Nekem nincs rokonom.

Volt úgy, hogy egész nap egy szót sem lehetett kiszedni belőle, csak azt, hogy "igen" és "nem".

Erről kezdtem én beszélni Pecsorinnal.

- Ide figyeljen, Makszim Makszimics - felelte -, nekem szerencsétlen természetem van: nem tudom, a nevelésem tett ilyenné vagy az Isten teremtett így; csak azt tudom, hogy ha én más szerencsétlenségének az okozója vagyok, magamat is szerencsétlennek érzem. Azoknak ez persze, sovány vigasz, az a lényeg, hogy ez így van. Nagyon fiatalon, attól a perctől kezdve, hogy a családi gyámkodástól megszabadultam, eszeveszetten belevetettem magam minden olyan élvezetbe, melyet meg lehet vásárolni, s természetesen megcsömörlöttem ezektől az élvezetektől. Aztán elcsábított a nagyvilág, de hamarosan megelégeltem a társaságot is; beleszerettem szép, nagyvilági nőkbe s azok is szerettek, de szerelmük csak a képzeletemet és hiúságomat ajzotta, a szívem üres maradt... Elkezdtem olvasni, tanulni, de a tudományt is meguntam; láttam, hogy egyáltalában nem függ tőle sem a hírnév, sem a boldogság, mert a legboldogabb emberek tudatlanok, a hírnév pedig szerencse dolga, s eléréséhez csak ügyesnek kell lenni. S akkor rám telepedett az unalom... Nemsokára áthelyeztek a Kaukázusba: ez volt életem legboldogabb korszaka. Azt reméltem, hogy az unalom nem él meg a csecsenc puskagolyók között... hiába: egy hónap múlva úgy megszoktam a zümmögésüket és a halál közelségét, hogy mondhatom: többet figyeltem a szúnyogok dongását, s most az eddiginél is nagyobb unalom lepett meg, mert az utolsó reménységet is elvesztettem. Amikor megpillantottam Belát a házukban, mikor térdemre ültetve először csókoltam meg fekete fürtjeit, buta fejjel azt gondoltam, hogy angyal, akit a szánakozó sors küldött nekem... Tévedtem újra: a természet vad leányának szerelme alig különb a nagyvilági kisasszony szerelménél, az egyik tudatlansága és naivitása éppen olyan unalmassá válik, mint a másiknak a kacérsága. Mondjuk, hogy most is szeretem, hálás vagyok néhány elég édes pillanatért, odaadnám érte az életemet, de unatkozom mellette... Ostoba vagyok-e vagy gonosztevő, nem tudom, annyi bizonyos, hogy éppannyira méltó, ha ugyan nem méltóbb vagyok a szánalomra, mint ő: lelkemet megrontotta a világ, képzeletem nyughatatlan, szívem kielégíthetetlen; minden kevés nekem; a búhoz éppen olyan könnyen hozzászokom, mint az élvezethez, s közben napról napra üresebb lesz az életem: egyetlenegy vágyam maradt: az utazás. Mihelyt lehet, elindulok, de nem Európa felé, isten ments! Elmegyek Amerikába, Arábiába, Indiába, talán az úton utolér a halál. Legalábbis meg vagyok győződve róla, hogy ez az utolsó reményem nem hagy el hamar, hála a zivataroknak és a rossz utaknak.

Így beszélt sokáig, s szavai bevésődtek az emlékezetembe, mert most először, s ha Isten is úgy akarja, utoljára hallottam ilyen szavakat egy huszonöt esztendős ember szájából...

- Milyen különös ez! Mondja csak, kérem - folytatta a törzskapitány felém fordulva -, maga volt a fővárosban, s nem is olyan régen: mind ilyen az ottani fiatalság?

Azt feleltem, hogy sok olyan ember van ott, aki éppen így szokott beszélni, s hogy valószínűleg vannak olyanok is, akik így beszélve igazat mondanak, s hogy különben a kiábrándultság, mint minden divat, a felső körökben kapott lábra, onnan szállt le az alsóbb körökbe, melyek elkoptatják, s hogy manapság azok, akik valóban s mindenkinél jobban unatkoznak, igyekeznek eltitkolni ezt a szerencsétlenséget, mint egy vétket. - A törzskapitány nem értette meg ezt a finom megkülönböztetést, csóválgatta fejét s ravaszul elmosolyodott:

- Ugye, a franciák hozták divatba az unatkozást?

- Nem ők, az angolok.

- Ahá, hát ez az! - felelte. - Hiszen azok mindig notórius részegeskedők voltak!

Akaratlanul egy moszkvai hölgyre kellett gondolnom, aki azt állította, hogy Byron részeges alak volt, semmi több. - A törzskapitány megjegyzése egyébként menthetőbb volt: hogy megtartóztassa magát az ivástól, végül igyekezett elhitetni magával, hogy a világon minden szerencsétlenség a részegeskedésből ered.

Azután így folytatta az elbeszélését:

- Kazbics nem mutatkozott újra. De nem is tudom, miért, mégsem tudtam kiverni fejemből azt a gondolatot, hogy akkor nem ok nélkül jött s hogy valami rosszat forral.

Egyszer Pecsorin rábeszélt, hogy menjek vele vadkant lőni; sokáig húzódoztam: mi különöst találtam volna én a vadkanűzésben! De aztán szinte magával vonszolt. - Magunk mellé vettünk öt katonát, s korán reggel elindultunk. Tíz óra tájáig kutattuk a nádast és az erdőt - nyoma sincs vadnak.

- Ej, nem fordulnánk vissza? - kérdeztem. - Minek makacskodjunk? Ha egyszer ilyen szerencsétlen ez a mai napunk!

De Grigorij Alekszandrovics a hőség és kimerültsége ellenére, nem akart zsákmány nélkül visszafordulni... Már ő ilyen ember volt: ha egyszer elgondolt valamit, azt el is kellett hogy érje; bizonyosan elkényeztette gyermekkorában az anyukája. Végre déltájban felvertünk egy átkozott vaddisznót: bumm! bumm!... de elinalt, bevette magát a nádba... Ilyen szerencsétlen, rossz napunk volt!... No, pihentünk ott egy kicsit, s megindultunk hazafelé.

Egymás mellett lovagoltunk szótalanul, megeresztettük a gyeplőt, s már-már az erdőhöz értünk; csak a cserjés takarta el a szemünk elől. - De hirtelen puskalövést hallottunk... Egymásra néztünk: ugyanaz a gyanú támadt mindkettőnkben. Hanyatt-homlok arrafelé nyargalunk, látjuk: fenn a sáncon összefutnak a katonák, s a mező felé mutatnak, ott lóhalálában vágtat el egy lovas, s valami fehéret tart a nyergen. Grigorij Alekszandrovics felüvöltött, mint egy közönséges csecsenc; kirántotta tokjából a puskát, s rohant; én pedig utána. Szerencsénkre lovaink nem voltak kifáradva a sikertelen vadászattól, száguldva lendült előre a testük a nyereg alatt, s minden pillanatban közelebb, közelebb jutottunk... Végre felismertem Kazbicsot, de nem tudtam megállapítani, mit tart maga előtt a nyergen. Ekkor utolértem Pecsorint, s odakiáltottam neki: "Kazbics!" Rám nézett, bólintott s megcsapkodta ostorral a lovát.

Végül már csak puskalövésnyire voltunk tőle; kifulladt-e a lova vagy gyengébb volt a mienknél, annyi bizonyos, hogy a fickó minden erőfeszítése ellenére az állat nem nagyon igyekezett előre. Azt hiszem, ebben a pillanatban Kazbics a Karagözre gondolt...

Látom: Pecsorin vágtában vállhoz emeli a puskát...

- Ne lőjön! - kiáltok oda neki. - Kímélje a töltést; úgyis utolérjük.

Ej, ej, ez a fiatalság! Mindig olyankor kapja el a hév, mikor nem kellene... De a lövés eldördült s a golyó átütötte a ló egyik hátsó lábát; heves lendülettel még ugrott vagy tízet, aztán megbotlott és térdre rogyott. Kazbics leszökött róla, s akkor megláttuk, hogy egy fátyolba csavart nőt tart a karján... Bela volt... szegény Bela! Kazbics felénk kiáltott valamit a maga nyelvén, s teste fölé emelte a tőrét... Nem volt veszíteni való idő: odalőttem kapásból, találomra; a golyó bizonyosan a vállát érte, mert egyszerre leeresztette a karját... Amikor eloszlott a füst, a földön ott feküdt a sebesült állat és mellette Bela; Kazbics pedig eldobva fegyverét, a bokros oldalon kapaszkodott felfelé egy sziklán, mint a macska; szerettem volna leszedni onnan - csakhogy nem volt megtöltve a puskám! Leugrottunk a lóról, s odarohantunk Belához! Ott feküdt szegény mozdulatlanul, sebéből patakzott a vér... Ó, az a gazember: legalább döfte volna szíven - hagyján: egyszerre szenvedett volna ki, de így, a hátába... igazi rablódöfés! - Bela eszméletlen volt. Leszaggattuk róla a fátylat, s jó szorosan bekötöztük a sebet; hiába csókolgatta Pecsorin a hideg ajkakat - semmi sem tudta magához téríteni.

Pecsorin lóra ült; én felemeltem a leányt a földről, s valahogy feltettem a nyergére; átölelte az egyik karjával, s megindultunk hazafelé. Néhány pillanatnyi hallgatás után Grigorij Alekszandrovics így szólt hozzám:

- Ide hallgasson, Makszim Makszimics, így nem visszük haza élve.

- Igaza van - feleltem, s megsarkantyúztuk a lovakat. Tömeg várt az erőd kapujánál; óvatosan bevittük a sebesültet Pecsorinhoz, s elküldtünk orvosért. Részeg volt ugyan, de eljött: megvizsgálta a sebet, és kijelentette, hogy a leány egy napnál tovább nem élhet; de ebben tévedett...

- Felépült? - kérdeztem a kapitánytól, s önkéntelen örömömben megragadtam a karját.

- Nem - felelte -, de abban tévedett az orvos, hogy nem egy, hanem két napig élt még.

- Azt magyarázza meg, hogyan tudta Kazbics elrabolni?

- Hát így: hiába volt Pecsorin tilalma, kiment az erődből a folyóhoz. Nagy hőség volt, tudja; ott leült egy kőre, s leeresztette a lábát a vízbe. Kazbics odalopódzott, egykettőre megragadta, befogta a száját, s elhurcolta a bokrosba, ott felugrott a lovára, s elvágtatott vele! Közben sikerült Belának kiáltani, az őrök felriadtak, lőttek, de nem találták el, s mi éppen akkor érkeztünk.

- De miért akarta Kazbics elragadni?

- Ugyan kérem, ezek a cserkeszek notórius tolvajok egy szálig: ami mozdítható, rögtön elemelik; ellopják még akkor is, ha nincs reá szükségük... mentegessük ezzel őket! De ezenkívül is: Bela neki már régóta tetszett.

- S Bela meghalt?

- Meghalt; de sokáig kínlódott, s mi is vele együtt. Este tíz óra tájban magához tért; ott ültünk az ágya mellett; mihelyt kinyitotta a szemét, Pecsorint kezdte hívogatni.

- Itt vagyok melletted, dzsanecskám (ami a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy lelkecském) - felelte ő s megfogta a kezét.

- Én meghalok! - mondta Bela. Megpróbáltuk vigasztalni, biztattuk, hogy azt mondta az orvos, meggyógyítja feltétlenül! - csak megrázta fejét, s a fal felé fordult: nem akart meghalni!

De éjjel már félrebeszélt; forró volt a feje, néha egész testét végigborzongatta a láz; összefüggéstelen szavakat rebegett apjáról, bátyjáról: vágyott a hegyekbe, haza... Aztán Pecsorint is emlegette, gyengéd nevekkel becézte, vagy szemére hányta, hogy úgy elhidegült a dzsanecskájától...

Pecsorin szótlanul hallgatta, a kezére hajtotta a fejét; de én egész idő alatt egy könnyet sem fedeztem fel a pilláin; csakugyan nem tudott-e sírni vagy megtartóztatta magát - nem tudhattam. De sohasem láttam ennél szomorúbb dolgot.

Reggel felé Bela elhallgatott; mozdulatlanul és haloványan feküdt egy órán keresztül, s úgy el volt gyengülve, hogy a lélegzését alig vettük észre; aztán megkönnyebbült s elkezdett beszélni, de mit gondol maga, miről? Csak a haldoklónak támadhat ilyen gondolata!... Azon kezdett búslakodni, hogy ő nem keresztény, s hogy a másvilágon lelke sosem találkozik a Grigorij Alekszandrovics lelkével, és hogy más nő lesz a mennyországban a Pecsorin társa. Az a gondolatom támadt, kereszteljük meg a halál előtt: meg is mondtam neki; habozva nézett rám, és sokáig nem is tudott megszólalni; végre annyit mondott, hogy abban a hitben hal meg, amelyben született. - Így telt el az egész napunk. De hogy megváltozott szegény egy nap alatt! Sápadt orcája beesett, nagy, nagy lett a szeme, az ajka égett. Olyan belső tüzet érzett, mintha a mellében izzó vas lett volna.

Jött a második éjszaka; le sem hunytuk a szemünket, el sem mozdultunk az ágya mellől. Rettenetesen gyötrődött, nyögött, de alighogy a fájdalma csillapodott, igyekezett elhitetni Grigorij Alekszandroviccsal, hogy jobban van, biztatta, hogy menjen csak aludni, csókolta a kezét, nem akarta kiengedni a maga kezéből. Hajnaltájban jelentkezett a halálfélelem, hánykolódott, leszaggatta a kötést, s a sebéből újból eleredt a vér. - Mikor bekötöztük, egy percre megcsendesedett, s kérte Pecsorint, hogy csókolja meg. Pecsorin letérdelt az ágya mellett, felemelte Bela fejét a párnáról s száját hűlő ajkaira szorította; a lány erősen átfogta remegő két karjával a nyakát, mintha abban a csókban a lelkét akarta volna átadni neki... Bizony, jól tette, hogy meghalt! Mi lett volna vele, ha Grigorij Alekszandrovics elhagyja? Ez pedig előbb-utóbb bekövetkezett volna...

Másnap délelőtt nyugodt volt, szótlan és szófogadó, bármennyire gyötörte is az orvos borogatásokkal és kanalas orvosságokkal.

- Ugyan, kérem! - mondtam neki. - Hiszen ön maga mondta, hogy bizonyosan meghal, mire valók hát ezek a preparátumok?

- Mégis jobb így, Makszim Makszimics - felelte -, így nyugodt lesz a lelkiismeretem.

No, szép kis lelkiismeret!

Délután szomjúság kezdte gyötörni. Kinyitottuk az ablakot, de künn nagyobb volt a hőség, mint benn a szobában: jeget tettünk az ágy mellé - nem segített semmi. Én tudtam, hogy ez a kibírhatatlan szomjúság a közeledő véget jelenti s meg is mondtam Pecsorinnak.

- Vizet, vizet!... - rimánkodott rekedt hangon a beteg, s felemelkedett az ágyáról.

Pecsorin sápadt lett, mint a fehérített vászon, felkapott egy poharat, megtöltötte vízzel, és odanyújtotta. Kezembe temettem az arcom, s imádságot kezdtem mormolni, nem is tudom, melyiket. Bizony, bátyuska, sok embert láttam kórházban s künn a harctéren meghalni; de az mind más volt!... Aztán, bevallhatom, volt még ami megbúsított: a halála előtt egyetlenegyszer sem említett engem; pedig úgy szerettem, mintha apja lettem volna... Isten bocsássa meg neki! No és az igazat megvallva: voltaképpen mi voltam én neki, hogy a halála előtt eszébe jussak?...

Mihelyt megitta a vizet, mintha megkönnyebbült volna, de három perc múlva meghalt. Tükröt tartottunk a szája elé - nem lett homályos! Kivezettem Pecsorint a szobából, és kimentünk a sáncra, sokáig jártunk ott egymás mellett fel és alá hátratett kézzel, és nem szóltunk egy szót sem; arcán nem láttam semmi különöset, és ez bántott is: én a helyében meg is haltam volna bánatomban. - Végre letelepedett az árnyékba a földre, s pálcájával a homokban rajzolgatott! Én meg, tudja, illendőségből meg akartam vigasztalni, s beszélni kezdtem; felemelte fejét, s elnevette magát. Nekem ettől a nevetéstől végigfutott a hideg a hátamon... Elmentem, hogy koporsót rendeljek.

Őszintén szólva, részben azért vállaltam ezt, hogy elfoglaljam magamat valamivel. Volt nekem egy darab termalamim, bevontam vele a koporsót, s felékesítettem azokkal az ezüst cserkesz zsinórokkal, amiket Grigorij Alekszandrovics vett neki.

Másnap reggel eltemettük az erőd mögött, a folyóparton, annak a helynek a közelében, ahol utoljára ült; sírját azóta fehér akácok s bodzabokrok nőtték körül. Keresztet akartam állíttatni a hantra, de tudja, talán tapintatlanság lett volna: hiszen mégsem volt keresztény leány...

- No és Pecsorin? - kérdeztem.

- Pecsorin sokáig betegeskedett, le is soványodott szegény; attól az időtől fogva sohasem beszéltünk Beláról; láttam, hogy neki kellemetlen volna, minek beszélnénk hát? Három hónap múlva áthelyezték a j...i ezredhez, s elutazott Grúziába. Azóta nem találkoztunk... De most eszembe jut, hogy valaki nemrég azt mondta: visszatért Oroszországba, de ez a hír nem szerepelt a hadtestparancsokban. Magunkfajta emberhez különben későn jutnak el a hírek.

Itt aztán hosszú értekezésbe kezdett arról, hogy milyen kellemetlen egy esztendő múlva megtudni a híreket - nyilván azért beszélt erről, hogy elcsitítsa a szomorú emlékeket.

Nem szakítottam félbe, de nem is figyeltem rá.

Egy óra múlva útra kelhettünk: a hóvihar megcsendesedett, kiderült az ég, és mi elindultunk. Útközben önkéntelen megint Belára és Pecsorinra fordítottam a szót.

- Hát azt nem hallotta, hogy Kazbiccsal mi lett? - kérdeztem.

- Kazbiccsal? Igazán nem tudom... Hallottam, hogy a sapszugok¹⁶ jobbszárnyán van valami Kazbics, egy vakmerő fickó, aki vörös besmentben, aprókat lépkedve jár a puskatüzünkben, és udvariasan meghajlik felénk, ha egy-egy golyó a közelében süvölt el; de ez aligha az!

Kobiban elváltam Makszim Makszimicstól; én postakocsin utaztam tovább, ő pedig súlyos málhája miatt nem tarthatott velem. Nem reméltük, hogy az életben még találkozunk, s mégis találkoztunk. Ha akarják, elmondom ezt is: egész történet ez... Elismerik-e, hogy Makszim Makszimics tiszteletre méltó ember? Ha ezt elismerik, meglesz a jutalmam ezért a meglehet, túlságosan hosszúra nyúlt elbeszélésemért.