Nézegetem szívesen, mint haldokolnak a gyermekek.
A bú ormánya mögött láttátok-e a kacaj-hullámverés
ködös taraját?
Ime én
az utcák olvasótermében
a sír kötetét oly sűrűn lapoztam át.
Az éj
átázott ujjaival tapogatta furcsán
a testemet
és a bedőlt palánkot,
és záporcseppekkel tar kupola-búbján
egy bomlott székesegyház járta a táncot.
Lám, az ikonról Krisztus elmenekült,
köntöse szélfútta szegélyét
a sár ölelgeti sírva, áldva.
Kiáltva szólok a téglarakásnak,
eszeveszett szavaim tőrét döföm a hevült,
felpuffadt égbolt vékonyába.
Nap!
Apám!
Ne gyötörj, kínom legalább te szánd!
Te vetted vérem, mely elömlik e földi mezsgyén.
A lelkem
széthasított felhőcafat gyanánt
lebeg a kiégett égboltozaton,
a harangtorony rozsdás keresztjén!
Idő!
Szentképek sánta, kontár mázolója,
arcom e torz kor ikon-polcára
legalább te fesd!
Magányos lettem, mint utolsó szemgolyója
annak, ki már vakulni kezd.
Pákozdy Ferenc fordítása
ANYÁM ÉS A NÉMET FEGYVERREL MEGÖLT ESTE
Sötét utcákon síró, megfehérült anyák,
- mint a brokát, melyet koporsóra terítettek -
leomoltak;
és sikolyuk tépte a diadalt üvöltözők agyát.
"Oh újságok... hunyjátok, hunyjátok be szemeiteket!"
Levél.
Anyám, hangosabban.
Füst.
Füst.
Füstfelhők özöne.
Mit motyog, anyám? Jaj, mit hall?
Nem látja -
a levegő körül ki van kövezve
gránátok alatt dübörgő gránittal?!
Anyá-á-ám!
Az Este most sebesült meg,
dől a vére, most viszik be.
Állta sokáig a vihart,
vad legény volt,
mokány-gyerek,
egyszerre -
izmos vállai legörbültek,
felzokogott Varsó alatt
és elesett.
Kék kendőcskékben a csillagok
úgy vinnyogtak remegve:
"Meghalt, jaj,
a kedves,
egyetlenünk!"
S az újhold fájdalmasan bandzsított
a tölténytartóra görcsölt holt kezekre.
Körégyűltek, nézték az apró litván falvak:
- az ajka... mint egy csonkra forrt csók...
aranyszemű templomok gyöngy könnyeket hullajtva...
...nézték az utca-ujjait tördelő Kovnót.
S ekkor kiáltott egyet
a lábatlan,
a kezetlen
Este:
"Ihaj!
Nincs itt baj, semmi! -
Hisz
- sarkantyúmat egy tüzes mazurkára pengetve,
ki tudnám még rőt bajszomat pederni!"
Csengetnek.
Anyám, mi az,
mi lelte magát?
Sápadt, fehér, mint a koporsóra terített
brokát.
"Igen! Őróla szól a távirat:
...kiszenvedett.
Oh újságok...
hunyjátok, hunyjátok be szemeiteket!"
Tamkó Sirató Károly fordítása
A hegedű izgatottan zengett
magánkívül, rimánkodón
sírásba csuklott hirtelen
s úgy zokogott
akár egy gyermek.
A nagydob beléremegett:
"Nyugodj már, nyugodj már, nyugodj már!"
s nem bírta tovább hallgatni
- hogy jajgat a lélek a vonón
kisurrant a fénylő utcára
s elment.
A zenekar csak bámulta
megdermedve,
a hegedű magát hogy tépi-tépdesi,
se szöveg,
se ütem
s egy libuska cintányér
valahol
ezt pityegte:
"Hát ez meg mi?"
"Ez is zene?"
És amikor a bombardon
a réztorkú,
a verejtékes
rámordult:
"Csönd!
Te buta!
Te csupa takony!"
én felálltam
és tántorogva léptem át a kottákon
az ijedten hajló állványokon
s csak ennyit tudtam kiáltani:
"Isten!"
s a hegedűt összeöleltem:
"Hegedű, szerelmem! Láthatod,
de egyformák vagyunk mi ketten:
én is épp így
ordítozok,
de bizonyítani - semmit sem tudok!"
A zenészek nagyot röhögtek:
"Jól belepistult!
Szeretőt talált!
A nagy-okos!"
De én - fütyülök rájuk!
Tudom - mit tegyek:
"Hegedű, kedves!
Éljünk mi együtt!
Hozzám jössz hát?
Nos?"
Tamkó Sirató Károly fordítása
NADRÁGBA BÚJT FELHŐ
TETRAPTYCHON
Gondolataitokat,
melyek úgy ábrándoznak lágy agyatokon,
mint elhízott lakáj zsírfoltos heverőn,
szívem véres rongyával felkavarom,
csömörig gúnyolom marón és merőn.
Lelkemben nem őszült meg egyetlen szál haj,
benne vénecske gyöngédség nem terem!
Világot dörgetve hangom hatalmával
megyek - gyönyörűn,
huszonkétévesen.
Ti gyöngéd lelkek!
Játsztok a szerelem hegedüjén.
A szerelmet dobon pergeti a durva,
de kifacsarodni nem bírtok, ahogy én,
egyetlen ajakká tömörülve!
Gyertek okulni -
ti angyal-líga tisztes, batisztos
hivatalnoknői, szalon-hölgyek,
kik úgy lapozzátok az ajkakat biztos
kézzel, mint szakácsnő a szakácskönyvet.
Ha akarjátok,
a hústól megveszek
- s mint az égnek, mindíg más szinem jő -,
ha akarjátok,
kifogástalanul gyöngéd leszek,
nem is férfi - nadrágba bújt felhő!
Nem hiszem, hogy létezik Nizza virág-csodája!
Ismét férfiakat dicsérek,
kik mint ócska kórházak, megromlottak sokáig állva,
és nőket, kik kopottak, mint a példabeszédek.
Azt gondoljátok: locsog a malária?
Igaz e történet,
Odesszába visz.
"Négykor érkezem" - mondta Mária.
Nyolc.
Kilenc.
Tíz.
És íme az este
elszökött
a komor decemberi
ablakoktól,
az éji szorongásba száll el.
Görnyedt hátamnál hahotáz, röhög
néhány kandeláber.
Már nem ismernének fel:
a szálas óriás
nyög,
görcsbe görbed.
Mit akarhat e toronyember?
Sokat és egyre többet!
Hiszen nem érdekli,
hogy bronz a teste,
és az sem, hogy szíve - hideg vasdarabka.
Eldugná éjjelente
csengését lágy
női anyagba.
És íme én,
óriás,
az ablakban görnyedezem,
olvad az üveg, mert homlokom megérinti.
Lesz szerelem vagy nem lesz szerelem?
Miféle lesz -
nagy vagy incifinci?
Ilyesforma testbe hogy kerülne nagy?
Biztos angyali
kis szerelmecske lesz,
az autódudáktól visszariad,
lóvasútak csengetyűit kedveli.
Az eső
arca csupa ragya és tályog,
belémártom arcomat,
várok -
befröcsköl robajával a városi áradat.
Kését az éjfél megmarkolta,
rohant utána,
belevágta,
el vele!
Lehullt a tizenkettedik óra,
mint tuskóról a kivégzett feje.
Szürke cseppek az ablakok arcán
süvítve
gigászi grimaszokat vágtak,
mintha a párizsi Notre Dame
szörnyei vonítanának.
Átkozott!
Hát ez sem elég neked?
A kiáltás mindjárt széttépi ajkamat.
Hallom:
csendesen,
mint ágyból a beteg,
egy ideg kibujt a helyéről.
Nicsak -
előbb fel-alá járkált
óvakodva,
aztán nekiiramodott
határozottan,
dúltan.
Most két másik ideggel együtt ropja
vad táncát felindultan.
A földszinten a vakolat potyog.
Kis ideg,
nagy ideg,
tengernyi
sok! -
a dühöket lemossák,
most már
az idegek lába berogy!
Szobámon az éj át- meg áthinárzik,
az elnehezült szemet nem ereszti el a hináros szoba.
Gyors ajtónyikorgás -
a fogát így
csikorgatja a szálloda.
Bejöttél
szarvasbőrkesztyűdet gyűrve-gyúrva,
sértőn, mint egy "nesze neked!" -
s így szóltál:
"Tudja -
Férjhez megyek."
Nos hát menjen.
Sebaj.
Erőre kapok.
Ily nyugodt nem voltam soha.
Akár egy halott
pulzusa.
Emlékszik?
így beszélt:
"Jack London,
pénz,
szerelem,
vágy" -
és én csak azt láttam,
hogy maga Gioconda,
és hogy el kell lopni magát.
El is lopták.
Ismét szerelmesen megyek a táncba,
ívelt szemöldökre vetítve lángot.
Miért ne?
Néha kiégett házban is élnek
hontalan vagányok!
Bosszantani mer?
"Őrültségének drágakövei
nem érnek annyit, mint a koldus-kopekok."
Ne feledje el,
hogy elpusztult Pompeji,
mikor felbosszantották a Vezuvot.
Hé!
Urak!
Kik kedveltek
minden szentségtörést,
bűntettet,
vér-patakot -
Láttátok-e
a legszörnyüségesebbet:
arcomat,
mikor
éppen
abszolút nyugodt vagyok?
És érzem -
az "én"
számomra túl kicsi szó.
Kicsap belőlem valami el-nem-fojtható.
Halló!
Ki beszél?
Mama?
Mama!
Fia példásan beteg.
Mama!
Lángol a szive,
Nővéreimnek mondja meg,
hogy nincs hova mennie.
Minden tréfa,
és mindegyik szó,
amelyet égő szája kiokád,
ugy ugrik kifelé, mint egy pucér ringyó,
égő bordélyból, az ablakon át.
Szaglásznak a népek -
égett, rossz szag!
Idetereltek valamiféléket.
A villogók!
Sisakosak!
Le a csizmákat!
Mondjátok meg a tűzoltóknak:
gyöngéden az égő szívre másznak.
Egyedül vagyok.
Szememből a könnyet hordószám szivattyúzom.
Bensőm a bordáknak dől.
Kiugrom! Kiugrom! Kiugrom! Kiugrom!
Beomlott.
Nem ugorhatsz ki a szivedből.
A kiégett arcra
elszenesedett kis csók
szökken az ajak hasadékából.
Mama!
Dalolni nem bírok.
Szívem kápolnájában a kórus lángol.
A szavak és a számjegyek égve
kibukfenceznek koponyámból,
mint kigyulladt házból a lakók lánya-fia.
A rettegéstől
így
kapaszkodott az égbe
égő karjaival a Luzitánia.
Vacogó embereknek
otthonos csöndbe
a kikötő százszemü pírja lobog.
Végső kiáltás -
legalább te
sírd el a jövőnek azt, hogy lángolok!
Dicsőítsetek engem!
Nem érnek fel hozzám a hatalmasok.
Mindarra, amit létrehoztak
felírom: nihil.
Soha
semmit ezentúl nem olvasok.
Könyvek?
Nem mindegy, ki mit ír?
Azt gondoltam egykor,
a könyv így készül:
megérkezik a költő,
nyílik az aranyos ajak,
s az ihletett jámbor egykettőre dalt szűl -
parancsoljanak!
Ám kiderül,
hogy mielőtt a dalra sor kerül,
fortyog, a talpát tyukszemesre tapodja,
és hináros szivében vergődik kegyetlenül
a képzelet ostoba pontya.
Mialatt cincogó rímekkel kifőznek
valamiféle löttyöt csalogányból és szerelemből,
az utca nyelvetlen görnyed -
kiáltani és beszélni nem bír.
Városok Bábel-tornyait
dölyfösen felépítjük újra,
de isten
lerontja porig
a városokat -
szavainkat összekutyulva.
Az utca cipeli kínját és hallgat,
gégéjében az üvöltés meredten ágaskodik.
Torkán torlódva, keresztben elakadtak
a pufók taxik, csupa csont bérkocsik.
Mellét összetaposták.
Mintha tüdővész tette volna tönkre.
A város homállyal zárta el az utakat.
És mikor
- mégis! -
a tolongást a térre köhögte,
a templomtornáccal, mely torkára akadt,
úgy rémlett:
arkangyal-korálok kórusaiba bújva
a kirabolt Úr bűntetni indul el!
Térdet hajtott és felordított az utca:
"Zabára fel!"
Zord szemöldök-ráncokkal pingálja teli
a várost a sok Krupp és Krupp-kaparék,
s a szájban
foszlanak a holt szavak tetemei,
csak kettő él és hájasodik:
"csőcselék"
és még valami,
azt hiszem "káposztalé".
A költők
sírástól, hüppögéstől szétázva, átitatva
elszöktek az utcáról, s hajukat összeborzolták:
"E két szóval hogy fonjuk dalba
a lyánykát,
a szerelmet
s a harmatos rózsát?"
S a költők után
utcai ezrek:
diákok,
prostituáltak,
üzletemberek.
Uraim!
Megállni!
Önök nem koldus-sereglet!
Nehogy kéregessenek!
Mi, öles léptü,
markos, óriás népség,
ne hallgassuk, de tépjük szét őket,
őket,
kik ingyen-függelékként
minden kétszemélyes ágyhoz hozzánőttek!
Rimánkodtunk, hogy segítsenek:
"lelkemig húzd
a lelkes himnuszt,
zengd az oratóriumot!"
Mi magunk alkotunk forró himnuszt,
hol zúgnak a gyárak és laboratóriumok.
Mit nekem Faust,
mint tündéri rakéták, ketten
siklanak Mefisztóval a mennyei parketten.
Tudom,
hogy a csizmámból kiálló szög felülmúlja
Goethe fantáziáját lidérces rémületben.
Én,
aranyszáju szónok,
kinek szavától ujjáéled
a lélek,
s a test nevet kap, szép nevet,
én mondom nektek:
a legparányibb porszemnyi élet
több annál, mint amit tettem és teszek.
Hallgassatok ide!
Prédikál
a jelenkor epedő,
nyögő, rikoltó Zarathusztrája!
Mi,
akiknek arca álmos lepedő,
és ajka lelóg, mint plafonról a lámpa,
mi,
lepratelep-városi fegyenc-népség,
kiket arany és mocsok fekélyesre harap,
tisztábbak vagyunk, mint a velencei kék ég,
melyet egyszerre mos a tenger és a nap!
Köpj rá, hogy nincsen
Homérosznál és Ovidiusnál
hozzánk hasonló ember,
koromtól himlőhelyes.
Tudom -
elfakul a nap, mig odafent úszkál,
ha lelkünk arany hordalékára les!
Az inak és izmok megbízhatóbbak az imánál.
Az idő kegyéért esedezzünk sírva?
A mi
tenyerünkben
fut össze ímmár
a világ valamennyi hajtószíja.
A petrográdi, moszkvai, ogyesszai, kievi
előadótermek Golgotáira ez vitt,
és egytől egyig mindnek
teli
torkából ez az üvöltés tört fel:
"Feszítsd,
feszítsd meg!"
De hozzám,
ember,
- bár gúnyod bántott -
mégis te vagy a legközelebb.
Látod,
az ütő kezet hogy nyalja az eb?
Én,
akin a kortárs-nemzedék nevet,
mint hosszú,
sikamlós történeten,
én látom, ami az idő hegyén át közeleg,
és amit nem lát senki sem.
Éhes horda élén, ködös homályban,
hová a pillantás nem hatol el,
a forradalomtól töviskoronásan,
a tizenhatos év menetel.
Nálatok én vagyok előfutára;
vagyok a gyötrelmek szive;
bárhol fakadt a könnyek árja,
felszögeztem magam csöppjeire.
Megbocsájtani már semmit sem lehet.
Minden lelket, mely gyöngédségről ad hírt,
felgyújtottam. Ez sokkal nehezebb,
mint bevenni ezernyi Bastille-t.
És amikor
jövetelét
lázadás hirdeti fennen,
körülsereglitek a Megváltót -
akkor számotokra
kibontom a lelkem,
széttaposom,
hogy több lehessen -
és nektek adom, mint egy összevérzett zászlót.
Jaj miért lendül
és honnan lendül
a derűs tisztaságba
szutykos öklök rengetege?
Agyunkat
a felködlő őrültekháza
kétségbeeséssel függönyözte be.
És -
mint pusztuló csatahajón,
ha a fojtó görcs a gégéig ér föl,
kiki a fedélzeti nyíláshoz fut -
saját
üvöltésig tépett szeméből
eszét vesztve kimászott Burljuk.
Könnyes szemhéját szinte vérbe mártva
kimászott,
fölegyenesedett,
s járkált is ő,
s oly gyöngéden, ahogy hájas embertől senki se
várta,
egy szót rebegett:
"Kitünő!"
Kitünő, ha sárga köntösbe göngyölöd
a nézések elől lelki valód!
Kitünő,
ha a vérpad fogai között
rikkantják:
"Igyatok Van Houten-kakaót!"
E bengálitüzes,
botrányos
pillanatot ma már
nem adnám oda semmiért se,
semmiért se...
És a szivarfüstből
mint likőrös pohár
kinyúlt Szeverjányin elázott képe.
Még költőnek meri magát mondani -
szürkécskén csiripel, pirinyó veréb!
Ma
boxerrel kell
kiigazitani
a világ fejét!
Ti,
akiknek csak egy gondolat okoz gondot:
"Táncom kecses-e, Kicsi?" -
Nézzétek, hogy mulatok
én,
a romlott
hamiskártyás és útszéli strici!
Mindenkit itthagyok,
akit a szerelmi érzés átitat,
és akinek
könnyét hörpölték az évszázadok -
elmegyek és
monoklinak
tágra tárt szemembe rakom a Napot.
Kiöltözöm valószinütlenül,
járkálok a földön,
hogy lángot fogjon minden kopott szív,
és elől
pórázon totyog Napóleon, mint egy mopszli.
Az egész föld elém dől asszonyosan kitárva,
enyém lenne, izeg-mozog a hasa -
felélednek a dolgok -
a dolgok szája
gügyörészget:
"Csacsa, csacsa, csacsa!"
Hirtelen
felhők
és sűrűbb gomolygások
lendültek az égre valószinütlenül kavarogva,
minthogyha fehér munkások tolongnának,
s a mennynek bősz sztrájkot hirdettek volna.
A felhőkből a dörgés kimászott állattá válva,
óriási orra szilaj harsona,
és rágörbült egy percre az ég arcára
a Vas-Bismarck rideg fintora.
És valaki
eltévedve a felhők útjain,
kezét a kávéház felé nyujtogatta,
oly gyöngéd volt,
oly asszonyi -
hasonlitott egy ágyutalpra.
Azt hiszitek,
a gyengéden áradó nap
becéző kezétől ragyog a kávéház is?
Halomra lőni a lázadókat,
ő jött el ismét, Galliffet generális!
Kezedet, rongyos, zsebre ne tedd -
a követ, a kést, a bombát vedd fel,
és hogyha netán nincs kezed,
gyere és küzdj a fejeddel!
Gyertek éhezőcskék,
veritékezőcskék,
alázatos férfiacskák, nőcskék,
kik bolha-piszokban savanyodtok éjjel!
Gyertek!
A hétfőket és a keddeket
fessük át ünneppé vérrel!
Késünk alatt a föld emlékezzen, hogy kit
senyvesztett volna halálra!
A föld,
mely tönkrezabálta magát, mint Rotschild
szerető tubicája!
Mint tisztes ünnepen, zászlónkat lobogtassa
a szél, mig a golyók lázasan kergetőznek,
s te lámpavas, emeld mindíg magasabbra
a kiontott belü terménykereskedőket.
Káromkodtam,
vagdalkoztam,
esedeztem mindenhez,
valaki mögé odakúsztam,
beleharaptam a tomporába.
Az ég vörös, mint a Marseillaise,
döglődik az alkony rángva.
Ez már őrültség.
Nem lesz semmi sem itt.
Az éj megérkezik,
húsodba tép,
gyomrába gyűr.
Nézzétek -
elárulja megint az ég
a maroknyi csillagot, mely benne összegyűl?
Megjött.
Mamajként tart lakomát,
a várost nyomja alfele.
Ezt az éjt szemed nem furja át,
ez az éj - Azef-fekete.
A kocsma szögletében didergek meredten,
felissza a bort lelkem és az abrosz,
és látom:
néz meredten egy kerek szem:
az Istenanya szeme a szivembe mardos!
Miért jutalmazod pingált szabvány szerint
fénnyel a kocsmai bagázst?
Nem látod: a Golgotán
megköpdösöttnél megint
többre tartják Barabást?
Az ember-moslékban talán
arcom új színt nem jelentett -
nem bánkódom emiatt.
De
talán
ezerszer szebb
vagyok, mint bármelyik fiad!
Add, hogy aki
az örömben megpenészedett,
azt a gyors halál elseperje,
add, hogy felnőjön a gyerek,
a fiú - atya legyen,
a lány essen teherbe.
S az újszülötteknek a napkeleti
bölcsek ősz fürtjeit add,
és jöjjön el ő,
ki vers-címeimre kereszteli
a kislányokat s a kisfiukat.
Gépet és Angliát zengek, úgy bizony,
és tán bőrömben posztol a
leghétköznapibb evangélium
tizenharmadik apostola.
És mikor hangom felbőg
trágáran káromkodva -
órákon át,
napokig, hetekig -
talán Jézus Krisztus szimatolja
lelkem nefelejcseit.
Mária! Mária! Mária!
Engedj be, Mária!
Rühellem az utcát!
Nem akarod?
Vársz,
míg arcom betöpped,
és mindenki kipróbál,
és lekopik rólam a maradék só,
hogy akkor jöjjek,
és fogatlanul gügyögjek:
"Ime ma
erényem csodálatra méltó."
Mária,
látod -
máris görnyedek némán.
Az utcán
háromemeletes bögyü emberek zsírja csöpög,
negyvenéves gürizéstől bomlott
szemük kocsányon lóg -
így röhögnek rám,
hogy fogaim között
- megint! -
a tegnapi enyelgés száraz cipója.
Az eső a járdát telizokogta,
csávába került csibész, megázott,
a macskaköves utca tetemét nyalogatja,
s a jégcsapok deres -
bizony! -
a jégcsapok deres pilláin átszivárog
a könny az eresz -
bizony! -
az eresz húnyt szeméből az utakra.
Az eső pofája a gyalogosokat körülszopogatta,
a hintókban hájas atléták tünedeztek fel,
majdnem kipukkadtak,
színig teli mindenféle jóval,
s a hintók résein át zagyva
özönben csurogni kezdtek az utakra,
az összenyálazott cipókkal
s az agyonrágott, régi kotlettekkel.
Mária!
Hájas fülbe hogy gyömöszöljek halk szavakat?
Merő koldulás
a madár dala,
éhes,
de hangja csengő,
csakhogy én ember vagyok, Mária,
közönséges,
a Presznya mocskos karjába köhögött e tébés éjszaka.
Mária, kellek így neked?
Engedj be, Mária!
Görcsös ujjaim közé szorult a vasnyaku csengő!
Mária!
Az utca rajzása elvadul.
Ujjak feszülnek a horzsolt nyakra.
Nyisd ki!
Fáj!
Látod - szemembe szúr
tűjével a sok női kalapka.
Beengedett.
Kicsikém,
ne félj,
hogy bikanyakamon
izzadt hasu nők ülnek mint nyirkos hegyek -
egy életen át millió
hatalmas, tiszta szerelem súlya nyom,
és milliárd piszkos törpe-szerelmet cipelek.
Ne félj,
hogy engem az árulás
borús idején
ezer csinos arcnak kell ismét vígasztalnia -
"Majakovszkij-szeretők!" -
de hiszen ez egy őrült szivén
trónoló cárnő-dinasztia.
Mária, jöjj közelebb!
Légy szemérmetlenül pucér,
vagy félve remegj,
de ajkad ki-nem-nyílt virágát virítsd:
szívem a májust még sohasem érte meg,
pedig már átélt
száz áprilist.
Mária!
Tianáért a költő szonettben eped,
de én
- ki húsból vagyok csak,
ember fia -
egyszerü szóval,
keresztény-módra kérem a testedet:
"Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma."
Add meg, Mária!
Mária!
Félek, hogy elfeledem a neved,
ahogy a költő fél, hogy elfeled
valamiféle
szót, mely istennel felérne,
s melyet szűlt gyötrő éjszakán át.
Testedet
úgy őrzöm majd, úgy szeretem,
mint a háboruban megcsonkított,
örömtelen,
senkinek-se-kellő
katona
őrzi egyetlen lábát.
Mária -
nem akarod?
Nem akarod!
Ah!
Tehát vihetem
könnyekkel teliszórva
megint
a szivemet
csüggedten és sötéten,
mint
az eb
viszi az ólba
vonatroncsolta mancsát.
Szivem vérétől vidámak az utak,
zubbonyom porára tapad a vér virága,
ezerszer táncolja körül a nap
a földet,
mint János fejét Heródiás leánya.
És mikor éveim gyűlő serege
a vég felé bokázik,
nyomomat millió vércseppel hinti tele
az atyai házig.
Kimászok
szutykosan (árokban éjszakáztam),
meghitten
mellé állok
és, néhány szót a fülébe súgok:
Ide hallgass, Uramisten!
Nem unod
naponta átfúrni elhízott szemeddel
a felleg-kását?
mozgás - gyerünk -
körhintával szereld fel
a jó és a rossz tudásának fáját.
Mindenütt jelenlévő, minden lében kanál,
olyan bort hozok, melybe ha belekóstol,
táncolni kezd, mintha állna a bál,
a mogorva Péter apostol.
Az Édent teli-telepítjük újra Évikékkel:
ha elrendeled, akkor
a legszebb lányokat
hurcolom eléd még ma éjjel
az összes körútakról.
Akarod?
Nem akarod?
Rázod a fejed, te csupa-szőr?
Összevonod ősz szemöldöködet?
Azt hiszed,
mögötted
az a szárnyas, csupasz őr
ért a szerelemhez, Öreg?
Angyal vagyok én is; éltem nálad,
hízelgő birkaként bámultam már rád,
de többé nem adok kancáknak
sevresi kínból formázott vázát.
Mindenható, ki a kéz-párt kieszelted,
s hogy ne maradjon senki
fej nélkül, kimondtad a szót -
miért nem
eszelted ki,
hogy kín nélkül csattanjon a csók, a csók, a csók?
Ugy véltem, az isten nagyhatalmu pásztor,
nem hittem ily sznobnak, kicsinek -
látod, lehajlok
és a csizmaszárból
előrántom a dikicset.
Pimasz szárnyasok!
Lapuljatok a másvilágon!
Borzoljátok pihéiteket, mig a félsz rátok mászik!
Lényedet, tömjénszagu, szétfarigcsálom
innen Alaszkáig!
Engedjetek!
Ne gátoljatok.
Akár hazugság ez,
akár igazság,
nem ülhetek itt csendesen.
Nicsak - amott
a csillagokat megint lenyakazták,
s mint a vágóhíd, vérszennyes a menny.
Haj, maga!
Ég!
Kalapját kapja le, hallja?
Jövök!
Süket.
Alszik a Mindenség,
mancsára hajtva
a sok csillag-kullancsos, hatalmas fület.
Eörsi István fordítása
Mindnyájatokért,
kiket kedveltem és kedvelek,
és óvok, mint lelkem barlang-ikonját
- ürítem, mint asztalnál a boros serleget,
egészségetekre, ezt a verssel telt koponyát.
Mind gyakrabban érzem:
jobb, ha egy golyóval
tulajdon végemre pontot tehetek.
A mai napon
tehát, egyszóval
megrendezem búcsú-hangversenyemet.
Emlékezet!
Agyam csarnokába gyűjtsd össze
kedveseim sorát, melynek vége nincs.
Egyik szem a másikat kacajjal öntözze.
Éjemet néhai nászokkal ékesítsd!
Öröm, egyik testből a másikba csurogj át!
Ezt az éjjelt el ne felejtse senki sem!
Ma megszólaltatok néktek egy fuvolát:
játszom a tulajdon gerincemen.
Lendülő lépteimet út-mérföldekbe nyomtam.
Poklot rejtő énem, hová kell távoznod?
Vajon miféle mennybéli Hoffmann
agyréméből lett ő, ez az átkozott?
A vígság-viharban az utca túlszűk,
Az ünnep díszt, pompát mereget, mereget.
Tűnődöm.
Koponyámból előkúszik
sok alvadt-vér gondolat; fájó és megrepedt.
Nekem,
ki az ünneplések csodatevője vagyok,
magamnak ezen az ünnepen nincsen senkim.
Fogom magam s dühvel vágódom hanyatt,
hadd zúzzam szét fejemet a köves Nyevszkin.
Istent káromoltam
- nincs isten! - s üvöltve
Isten a poklok mélyéről egy oly rettenetest,
hogy a hegy is megmozdul és reszket előtte,
hozzám küldött s rámszólt:
vedd és szeresd!
Istennek tetsző:
hol földbe hajlik az ég
egy gyötrődő elvadul s élni is alig bír.
És Isten, lám, dörzsöli a kezét.
Isten ezt gondolja:
megállj csak, Vlagyimir!
Ő az, igen ő, akinek ez
jutott eszébe: egy igazi férfit ad neked
- ne is sejtse senki, hogy te ki lehetsz -
zongorájára letett egy ember-hangjegyet.
Ha valaki hálószobád ajtajához férkőzve,
kereszttel jelölné a paplan-tűzést -
tudom:
érződne az ördög perzselt szőre
s égett hús árasztaná kénkő-bűzét.
Én ehelyett hajnalig vergődtem, eközben
rettegtem, hogy szeretni visznek el téged és
vergődve
jajszómat verssorokká ötvöztem,
mint félig már megbomlott agyú ékszerész.
Bár kártyáznék
vagy borban
áztatnám szívemet, mely torkomban felöblög.
Nem akarlak!
Nem kellesz!
Jól van,
úgyis tudom,
hogy hamar megdöglök.
Isten,
ha igaz, hogy te vagy,
én istenem,
ha a csillagszőnyeg a te hímzéseddel készül,
ha ezt a naponta kínzóbb
fájdalmat is nekem
te küldted, Uram, gyötrésül -
akkor így várd érkezésem:
legyen rajtad bírói lánc, égi szigor,
s én pontos leszek,
egy napot se késem.
Hallgass meg,
Legfelsőbb inkvizitor!
Összeszorítom szám,
szétharapdált ajkaim között
egyetlen jajszó sem csúszik ki, soha.
Testemet egy üstököshöz, mint ló farkához kötözd,
s míg vágtatsz,
engem tépjen szét a csillagok foga!
Vagy legyen így:
mikor lelkem hozzád már eljuthat,
s értetlen-komoran
ítélőszéked elé léphet -
te
görbítsd akasztófává a Tejutat,
s ragadj meg, húzz fel rá engem, a vétkest!
Tégy, amit akarsz,
ha gondolod, négyelj fel,
s én meg is mosom igazságos kezed.
Csak
- hallod? -
ezt az átkozottat tüntesd el,
ki kedvesemül általad rendeltetett.
Lendülő lépteimet út-mérföldekbe nyomtam.
Poklot rejtő énem, hová lehet távoznod?
Vajon miféle mennybéli Hoffmann
agyréméből lett ő, ez az átkozott?!
Az ég is,
kékjét a füstben feledve,
a felhő is, mely tépett, mint egy szökevény,
tőled ragyogjon, életem utolsó szerelme
és mint sápkóros pír, olyan rőt e fény.
Örömöm túlbőgi
a jajszót, mely tombol
házból s nyugalomból kiűzöttek ajkán.
Emberek,
halljátok!
Elő a lövészárkokból!
Majd folytatjátok a harcot aztán.
Még akkor sem,
ha dülöngélve, mint Bacchus,
vértől részeg csata dúl -
a szerelem szava akkor sem idétlen.
Kedves németek!
Én tudom:
a szívetek haza húz,
ahol vár reátok a goethei Gretchen.
A francia
mosollyal hal meg szuronyvégen.
Mosolyogva zuhan a lelőtt navigátor,
ha eszébe jut, milyen volt
szád a csók hevében,
Traviáta.
De engem nem a rózsák lágya vonz,
melyen évszázadok kérőznek.
Boruljunk ma újféle lábakhoz!
Rólatok éneklek,
ti festettszájúak
és rőtek.
Tán e napokból, melyekben
úgy élünk, mint szuronyok hegyén,
mire az évszázad szakálla ősz lett,
csak ketten maradunk
te
meg én,
aki városról városra kereslek, űzlek.
Lehetsz bár túl az óceánokon,
odújukba rejthetnek az éjszakák -
London ködein át én belédcsókolom
lámpák tűz-ajakát.
Forró sivatagot jár érted sok karaván:
oroszlánok országát -
reád
számumkavarta homokkal az én Szaharám
szorítja lángoló orcáját.
Mosoly fátylával ajkadon
nézel
a csinos toreádorra.
S én hirtelen
féltésemet dobom
megtört bika-szemmel a páholyba.
Réveteg léptedet viszed a hídra,
gondolva: jó lehet ott alant.
Én vagyok,
ki Szajnaként lent folyva, hívlak
s a híd alatt
fenem rád korhadt fogamat.
Másokkal gerjeszted csődörök tüzére
a Sztrelkát vagy a Szokolnyikit,
s én vagyok, ki magasan felkúszva az égre,
pőre holdként csak vár és szomorkodik.
Őnekik
ilyen erősek kellenek -
ha paranccsal
hősi halálba hajtanak,
az utolsó lesz
a te neved,
ami lezárja golyótépte ajkamat.
Jogar vár-e végül?
Vagy Szent Ilona?
Nékem, ki az életvihar habjait fékezem,
sorsom egyaránt lehet
a világ-korona
vagy az
hogy bilincsbe verik két kezem.
Uralkodó leszek - ez kell énnekem,
hogy a te édes képedet
napfényes-színarany érmeken
kiverni parancsoljam
népemnek.
Vagy ott,
hol tundrává fakul a világ,
hol szélvész birkózik a folyóval északon,
körmömmel kaparom a láncba Lilját
s a láncot csókolom a fegyenc-éjszakán.
Hallják hát, kikben az ég fékjét feledve,
felberzenkedik
az állat-csökevény!
Itt talán
a világ utolsó szerelme
ragyog fel s mint sápkóros pír, olyan rőt e fény.
Feledve az év, s a nap hogy hányadika...
Bezárva egyedül s vélem egy üres papírlap.
Kín-gyújtotta szókból most kezdődik a
nem-emberi varázslat.
Ma, hozzátok belépve, megsejtettem:
hogy házatokban
valami rossz lebeg.
Titkoltál ruhádban-selymedben valamit
s a leget tömjénszag töltötte meg.
Örülsz-e?
Egy hideg
"Hm, igen".
Az értelem korlátja dúlt érzéstől tört össze.
Forrón, vad keservemet lázba sűrítem.
Idefigyelj,
bárhogy is,
a hullát eldugnod nem lehet.
Mint lávát, ontsd fejedre a szörnyű valót!
Bárhogy is,
minden porcikád
mint hangtölcsér
zeng egyet:
halott, halott, halott, halott!
Nem,
felelj!
Ne tagadd!
(Tőled haza majd hogyan mehetek?)
Mint gödröt két sírdomb alatt
vájták ki arcodon a szemedet.
A sírok mélyülnek
s lent csak köd él.
Úgy látszik,
napjaim hídjáról lebillennek.
A lelkem pattanásig feszített kötél
s rajta a mély fölött mint szó-zsonglőr billegek.
Tudom,
ezt a szerelmet te már elnyűtted.
Unalmadat sok jelből észre kell vennem.
Szíved ismerje meg, mi az a test-ünnep,
fiatalodjál meg a lelkemben!
Tudom,
a nőért meg kell fizetni.
Ne bánd,
ha esetleg
téged a párizsi dernier cri
helyett dohányfüstbe öltöztetlek.
Szerelmemet,
mint az apostolok ama időkben,
szerteviszem ezer úton is járván.
Rád örök koszorú vár - szavakból szőttem -
fényes korona:
vonaglás-szivárvány.
Az elefántok százmázsás játékszerként
tették teljessé a Pürrhosz diadalmát:
agyvelődet így taposná ki lángelmém.
De én nem téplek ki.
Hiába is akarnám.
Ujjongj,
ujjongj,
te döftél le engem!
S ez most
olyan fájdalom,
hogy csak a csatornához lehet sietnem
s fejem a vicsorgó vízbe mártanom.
Ajkad adtad.
Ó, be gonosz volt!
Megérint és máris idegen.
Mint ha zord sziklákba vésett kolostort
kellene átkozott ajkam csókjával illetnem.
Ajtó
csapódott.
A másik belép,
az utca jókedve freccsen róla.
Én
szinte kettéhasadok a jajtól.
Rárivallok:
"Elég!
Elmegyek!
Jól van!
Tiéd marad.
Varrass, adj rongyokat,
gyenge szárnya a selymekben hadd zsírosodjék el!
Vigyázz, mert elviszik.
Követ a nyakába az asszonyodnak:
vagyis aggasd tele gyöngynyakékkel!"
Micsoda
éj!
A keservem maga szűkül és szűkül.
Árad belőlem sírás és hahota,
szobám meg pofáját eltorzítva szűköl.
Elrabolt arcod látománnyá válik,
szőnyegére szemed dús fénylávát kiont,
mintha tündöklő királynőjével egy új Bjálik
képzelete ajándékozná meg Ciont.
Kínomban
előtted, kit odaadtalak,
térdenállva hódolok itt neked.
Albert király,
akinek nem maradt
egy városa sem,
hozzám képest kincsekkel halmozott ünnepelt.
Napfény, aranyozd meg a füvet, a virágot!
Tavaszodjál életre, minden ős-viszony!
Én egyetlenegy mérget kívánok:
verssorokat iszom és iszom.
Ki szívemet megloptad,
mindenéből kifosztva,
és kínozod a lelkem, az álmom,
nos, fogadd ajándékomat, te drága,
s többet talán soha ki nem lehet találnom.
Ünneppé mázold a mát - akárhányadika.
Kezdődjél
keresztre feszítő varázslat!
Testemet
szó-szögek feszítik,
s a kereszt: egy üres papírlap.
Radó György fordítása
Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? -
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kinoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?
Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.
Szabó Lőrinc fordítása
Február 26. Részegek, a rendőrséggel összegabalyodva.
Katonák lőttek a népre.
27-e.
Puskacsövek végén, kardpengéken
ömlött el a hajnal.
Az égen sokáig vérvörös fény rezgett.
Nyirkos kaszárnya-falak közt
keményen,
konokul
imádkozott a Volhiniai-ezred.
Kegyetlen
katona-istenre tettek esküt
a századok.
A padlóhoz ütögették homlokukat.
Zúdult a vérük, megfeszült a testük
s kezüket vassá gyúrta az indulat.
Az első pribéknek,
aki parancsot adott:
"Az éhesekre lőjetek",
puskagolyók tömték be torkát.
"Vigyázz!"-t vezényelt volna valaki,
de a végét nem mondta ki.
Az éles szó félbeszakadt.
S a századok a városra zúgtak, mint az orkán.
9 óra.
Megbolydult a város. Mi meg itt a
Katonai Gépkocsizó Iskolában
állunk.
Mennénk, s a kaszárnyafal ezt mondja: "Vissza!"
Szétárad a reggeli fényözön -
Kétséget önt belénk, szívünket elszorítja
a várakozás és az öröm.
Ablakhoz!
Látom
onnét,
ahogy az égbolt kékjébe hasít
kastélyok csipkézett vonala
felröppent a magasba
az önkényuralom sasmadara,
feketébben,
gonoszabbul
és ragadozóbban, mint valaha.
Hirtelen -
emberek,
lovak,
mécsesek,
házak
s az én kaszárnyám népe
mind, mind
hanyatt-homlok
rohannak kifelé, lázban égve,
vad léptük a dobhártyán dübörög.
Tolong a tömeg, mint aki megbomlott.
S egyszerre csak ismeretlen
kép ragyog fel.
Ki tudja: mi szülte?
Talán a tömeg tajtékzó moraja,
vagy a gárda trombitáinak széthasadó érce?
Nem emberi kéztől eredett, nem:
áttörve a porfelhőt, felmagasul
lángolva, hogy mindenki lássa, értse.
Széttágul a tér,
zeng a jelszó, minden zajon áthat -
Kenyérnél is drágább ez a szó,
víznél jobban kívánja a szomjúhozó:
"Polgártársak, puskát a kézbe!
Fegyverbe, polgártársak!"
A zászlók szárnyain,
mint százfejű lovascsapat rohama,
a város torkából előrobogott, recsegett az ereszték.
Szuronyok foga tépte, harapta
a cári sas fekete testét.
Polgártársak!
Ezeréves uraink ma letűntek.
A régi világban senki se hisz.
Ma
átalakítjuk öltözetünket,
átalakítjuk az életet is.
Polgártársak!
A munkás-özönvíz a földre kiárad,
elmossa a régit.
Az új kor kapuját a nép kinyitotta.
Ma nekivágunk ennek az összekuszált világnak.
A tömegek lábdobogása csattogjon az égig,
sziréna-jelekkel üzenjen a flotta!
Pusztuljon a kétfejű sas!
Habzik az ének,
akárcsak a bor - lendül millió kar -
a tereken hullámzik a nép,
nyílsebesen visz előre kicsi Fordunk,
száguldva robog,
versenyt a puskagolyókkal -
sziréna-tülköt bőgetve a városba fúródunk.
Árad a köd.
Utcák folyója füstölög.
A vihar-paskolta habon bárkák, összeverődve.
A barikádok fölött
úszik a Marseillaise dübörögve.
Az első Nap tüzes golyója lebukik
a Duma kupolája mögé - hallani zümmögését.
Lázálmok közt várjuk az új reggelt:
lelkünk csupa izzó vágy, csupa kétség.
Mi lesz?
Az ablakokból kiverjük-e őket,
vagy a priccsen
várjuk,
hogy valaki segítsen?
S közben a cár
hullákkal tölt meg
új s új temetőket.
Éles lövések: lelkem alig érez.
Odébb
egy férfi magára borítja sötét köpenyét.
Gépfegyver-kattogástól reszketnek a széles
házak, bőgnek az ágyúk,
a város ég!
Lángnyelvek mindenütt.
Nyalják az eget, aztán földre lapulnak,
felcsapnak az égre megint: száll a sziporka.
Ezek az utcák a vörös lobogót
sorra kibontják:
új hajnalra ébredj, Oroszország!
Még!
óh, még!
Harsogva taníts!
Vörös nyelvű szónok, messze rivallj!
Markold meg a Napot
s a Holdat is
az ezerkarú Marat bosszúálló ujjaival!
Halál a kétfejű sasra!
A fegyházak kapuját törd be,
s tíz körmöddel kapard ki onnan,
kik benn ülnek meggyötörve.
Hullnak a leütött rendőrkopók:
a fekete sas szárnyaiból kitépett tollcsomók.
Megadja magát a főváros égő váza.
Padlásokon követik a menekülők nyomát.
A perc közel.
A Troickij-hídra
felvonulnak zárt csapatokban a katonák.
A pillérek, a láncok reszketnek, csikorognak,
a két csapat egymásra rohan.
Harcolunk.
Egy másodperc
s az alkony
lakk-csillámú színében,
a Péter-Pál erőd bástyafokáról, mint a csóva,
magasba szökik a forradalom lobogója.
Halál a kétfejű sasra!
A fekete szörny kettős nyakát
vágjátok le egyetlen lendülettel:
ne maradjon benne semmi erő!
Ímé!
Lehull!
Lőj bele még, ki a szögletből utolsónak búvik elő.
Megkapaszkodik, kimeredve.
"Isten, négyezrünket fogadd kebeledbe!"
Elég!
Elfelejtitek, hogy a harc mire intett?
Örömet zengjen a kürt meg az ének!
Vessünk véget a régi mesének:
Istennel,
meg a szentekkel
ne gyötörjük a mieinket.
Mondjátok, mért nem énekeltek?
Vagy tán
Szibéria lelketeket betakarta halotti lepelbe?
Minket a túlerő se vert le.
Győzött a mi népünk -
Dicsőség, dicső-ő-ő-ő-őség nékünk!
A burzsujokon megálltuk a bosszút,
az emberiség ügye, ez vezetett,
s a Sinai-hegyről lehoztuk
a kőbe vésett új törvényeket.
Atyánkfiai nékünk
mind, kik a földön élnek.
Mind, akik ott
fáradnak az esztergapadoknál,
az irodákban
vagy a bánya mélyén -
egy célért küzd a karunk, az agyunk.
Ma valamennyien
egyetlen hadseregnek,
az élet hadseregének
katonái vagyunk.
Az égitestek forgása az égen,
az országok forgása idelenn:
a mi akaratunknak enged.
Mienk a föld,
a levegő a mienk.
S a csillagok gyémánt-mezői nekünk teremnek.
Ki a földön él,
becsülje meg magát -
mert mi senkinek itt
meg nem engedjük soha,
hogy lövedékekkel szántsa fel a földet,
s a levegőt hegyes kopjákkal döfje át meg át.
Kinek dühe szakította ketté a Földet?
Füstöt ki ereget mészárlás és máglya felett?
Ki az, aki nem akarja megosztani másokkal
a ragyogó Napot?
Ki az, aki nem akarja megosztani másokkal a kék eget?
Utolsót mordul az ágyúk véres veszekedése,
az utolsó szuronyt most köszörülik a gyárak.
Mi kényszerítünk mindenkit, hogy a puskaport szórja a szélbe -
a gyermekek kézigránát helyett labdát dobálnak.
Szürke köpenyem alatt nem gyávaság üvölt,
nem is az ordít, kinek nincs mit ennie.
A nép hangja ez, dörög, mint leomló vizek:
én
az emberi szívek nagyságában
hiszek!
Világunkon, hol nem hitték, hogy van még szeretet
a csaták porfelhőin átragyog a béke -
Valóság lett a merész álom: végre megszületett
a szocialisták nagy eretnek szövetsége!
Képes Géza fordítása
Néked,
akit kifütyültek,
kikacagtak a zord ütegek,
néked,
akin szuronyok erdeje üt sebet:
gaz szitkok özöne felett
zeng ajkamon ünnepi szó,
harsog diadalmas, ódai
"óh!"
Óh, te állati!
Óh, te gyermeki!
Óh, te garasos!
Óh, te csoda-nagy!
Vagy mit lehet még mondanom?!
Mi lesz belőled, aki kétarcú vagy?
Pompás épület?
Véres romhalom?
A bányászt,
aki áttör az érc sürü tömbjén,
a szénpor glóriában a munkást
ünnepeled:
a füst ma a tömjén,
dicséred az emberi munkát.
S holnapra
a Szent Vaszilij
a magasban
irgalomért hiába mered -
hathüvelykeseid - csupa vadkan -
megdöntik a Kremlben az évezredeket.
A Szláva
hördül és közelg a halál.
A szirénák jajszava fojtott.
Csupa lék a naszád,
s matrózaid osztaga jár,
hol egykor
egy elhagyott
macska sikoltott.
S azután!
A bajuszt hetykén megsodorintják.
Az ittasodó düh harsan.
A puska-agyak a hídról letaszítják
a vén admirálisokat Helsingforsban.
Még tegnapi sebeid áztatod,
s én újra nyitott ereket látok.
Üvölti a nyárspolgár:
- Légy háromszor átkozott!
de én,
a költő:
- Légy négyszer is áldott!
Radó György fordítása
Mi
nem a zseniáliskodás sikolya vagyunk:
"Minden megengedett!"
Mi
nem vagyunk felhívás "késelő bosszúra!"
mi
egyszerűen
nem várjuk meg az őrmesterordítást:
"Lehet!"
Lábunk máris a művészet gerincét töri,
egyenesre gyúrja.
Egy világméretű Róma csontvázai trappolnak veszettül
a hátunkon.
Sírjukba nem férnek bele.
Ne csodálkozzatok hát,
hogy megbékíthetetlenül
mi
jelszavunkkal mázoljuk át a világot: "Le vele!"
Az emberek természete különböző.
Fő, hogy a Vénuszt őrizni lehet -
hiszitek, az évszázados kamarilla is jó.
A világmindenség tűzvésze szálakra tépi idegeiteket.
Üvöltitek:
"Tűzoltók!
Ég Murilló!"
Mi pedig
Corneille-t és holmi Racine-t se javasoljuk
csereberére.
Nem kellenek a vének!
Mi
őket is
petróleummal locsoljuk,
és az utcára velük,
lássuk, hogy égnek!
Nagypapa nagymamával.
Papa és mama.
Átkozott hínárja a rangtiszteletnek.
Ledöntjük a viskókat.
Házakat építünk ma.
A mi nyakunkba pedig
festménylasszókat vetnek?!
Mi
nem ilyesmit kínálunk.
"Kész!
Tálalva!
Szürcsöljétek teáskanállal az édességet!"
Kiáltja a futurista:
Akadok még társakra,
akiknek a műalkotás élet.
A futuristák soraiban üresség tátong.
A futuristák életkora - riadalom.
Velünk levágott
káposztaként játszik a háború,
forradalom.
De bennünket
a nyárspolgári sírok nem ejtenek meg soha,
A részeg
vérmocsokban
- nézzétek! -
feldagad
földünk potroha.
Sorakozó ifjak lépte dobban.
Menjetek!
Lábaitokkal,
tapossátok el,
mi
magunkat
és alkotásainkat is odavetjük.
Mi a halált hívjuk a születés nevében.
A futás,
az emelkedés,
a szárnyalás nevében.
Mikor pedig
a sorompón túl érünk
s a fájdalmas harcokat ünnepek követik,
mi
kirakjuk
minden ékességünk -
szeressétek, amelyik tetszik!
Kassák Lajos fordítása
MÁSODIK SZÁMÚ HADPARANCS A MŰVÉSZETEK SEREGÉHEZ
Figyeljetek -
jóltáplált énekesek,
akik
Ádámtól-Évától maig
megremegtetitek
a Rómeók és Júliák
szerelmi áriáival
a színház nevű lebujok falát.
Figyeljetek -
piktorok ti, oly testesek,
akár az orosz puszta nyargaló,
nyerítő szépsége - a ló,
ti, akik műtermetek
mélyébe bújtok, hogy fontolgató
ecsettel ma is kornyadó
virágot, kövér combot festegessetek.
Figyeljetek -
foliánsok fölött bús homlokotok
ráncoló misztikusok,
kis futuristák,
imaginisták
meg akmeisták,
kik bogozzátok a rím titkát.
Figyeljetek -
kik lenyalt frizurátokat
fölborzoltátok és a lakk-
topán helyett ma bocskort hordotok,
proletkultosok,
kik a fakult puskini frakk
szövetére műfoltot varrtatok.
Figyeljetek -
összes dudabillegetők
s rá lejtegetők,
víz-prédikálók,
bort-reklamálók,
kik a jövőt
úgy rajzoljátok magatok
elé, mint akadémikus
órjási húsfej
adagot:
ti számotokra van,
- zseniálisan vagy nem zseniálisan -
szavam
nekem,
ki nem
lopom
napom,
ki a ROSzTÁ-nak dolgozom,
hozzátok van szavam ekképp:
elég!
hagyjátok abba, míg
valamennyiteket
a puskatus ki nem hajít.
Elég!
egy szót se rája,
köpjetek
a halk rímek
szépségére, az áriákra,
a rózsafákra,
meg a művészet arzenálja
sok porlepett
kellékére és kacsatára.
Kiket érdekel, kinek fáj ma,
hogy: "Ah, az árva,
mint szeretett,
s mint epedett..."?
Szakemberek,
nekünk ma azok kellenek
s nem hosszúhajú prédikátorok!
Idehallgassatok!
Ma a mozdony - piheg,
résen, repedésen át sistereg,
a vágya:
"Szenet, dóni szenet!
Gépészeket,
szerelőket a fűtőházba!"
Folyók
felső vidékén partra dőlt hajók
fullatag
jaja szól
a dokkok felé: "Olajat,
Bakuból!"
Mélyenszántó vitánkat
maguk a tárgyak
vágják el, ránkkiáltva, hogy:
"Új formát adjatok!"
Elmúlt az a világ,
mikor szájtáti ostobák
lesték "nagy mesterek" szavát -
Elvtársak,
új művészetet
az igazából,
olyat,
amely utat
mutat
a köztársaságnak a sárból.
Illyés Gyula fordítása
Tudom,
hogy nem a hősök
zúdítják lávádat, forradalom.
Könyvmolyok meséje mind,
ami balgán hősöket dicsért!
De hogy ne zendüljön
dalom
érette,
Iljicsért?
Agy nélkül mit sem ér a láb.
Agy nélkül
a kéz tehetetlen.
Hol erre, hol arra
dobálta magát
a világ teste fejetlen.
Minket
eladtak, hogy leöljenek,
zord harci zaj harsant az égre fel -
de íme,
kinőtt már a világ felett
Lenin,
mint óriási fej.
S e versem
nem holmi legyező,
nem az ünnepeltet legyezgetem. -
Én
Leninben
a világ s a magam egyező
hitét
dicsőítem.
Költő másképp nem is lehetnék,
Hisz' nincsen
méltóbb - dalra - tárgy
ötágú csillagokkal tündöklő egednél,
Oroszországi Kommunista Párt.
Kardos Pál fordítása
A hősnek hála, hála, hála!
Egyébként:
szállt ma
hozzá köszönet elég.
Most légyen
teritéken
a söpredék.
A forradalom örvénye csitult.
A szovjet forrongás letűnt a hinárba.
S az RSZFSZR háta mögül
kibújt
a kispolgár
pofája.
(Önök nem fognak ki szavaim rendjén.
Nem szólok én a kispolgárok rendje ellen:
a tömjén
rang- és rend-külünbség nélkül
rendben a kispolgárokra lengjen.)
A végtelen orosz tájról szerte
az új élet első napjától kezdve
áradtak,
sebtében tollazatot cserélve
s befészkelődtek minden intézménybe.
Ötéves üléstől bütykös farral,
erősek, mint a mosdótálak.
Úgy élnek most is,
víznél lassabban;
fészekfonói dolgozó- és hálószobáknak.
Este
ez vagy amaz
a pimasz
nejére hajol,
ki zongorán gyakorol
és szól nekidűlve,
a szamovár mellett kihevülve:
"Nágya elvtársnő!
Ünnepre 24.000!
Fizetésemelés.
Díj.
Ej,
lesz nekem
csendes-óceáni lovaglónadrágom,
hogy belőle
meredjek előre,
mint korallzátony!"
Nágya felel:
"Nekem jelvényes ruha kell,
végül
sarló és kalapács nélkül
senki se járjon,
miben
fogok ma libegni, hát igen,
a forradalmi katona-bálon?"
A falon Marx
vörös keretben.
Egy Izvesztyiján kölyökmacska jár.
Dalát fújja
mindig hevesebben
egy dühös kanárimadár.
Marx a falról nézett, nézett...
No csak,
kitátott
szájjal kiáltott:
"Körülfonták a forradalmat a nyárspolgárság hurkai.
S ez Wrangelnél vészesebb ma már.
Gyorsan,
a kanárikat meg kell fojtani,
nehogy a kommunizmust
legyőzze a sok kanárimadár!"
Weöres Sándor fordítása
Rikolts, Coolidge,
pohárt üríts!
Ha megérdemlitek,
tőlem is telik szép szó.
Légy vörösebb,
mint zászlóink legpirosabbika,
bár
te vagy a nagy United States of
America.
Ahogy szentélybe
lép
az áhítat szédültje,
vagy kolostorba
vonul
zordon és szelíd,
úgy lépek
az esti
szürkeszínű ködbe
hozzád,
megilletődve, Brooklyni híd.
Legázolt
városba,
hogyha győztes tör be
zsiráfnyakú
ágyún - így feszít -
mámorosan, létvágytól gyötörve
lépek rád,
büszke, szép
Brooklyni híd.
Mint együgyű festő
tárlat madonnáját
nézi sóvár szemmel,
melyet a vágy hevít,
oly olvadtan nézem
a csillagos
panorámát,
mely New Yorkról
néz rád,
Brooklyni híd.
New York
fülledt és nyomasztó
napestig,
de most
minden rossz terhet
elfelejt,
s csupán a házak
fényes lelke les ki,
melyet az ablakok
villó sora rejt.
Zizzen,
alig zümmög
a magasvasút zúgása,
s csak ez a
halk zúgás
sejteti veled,
hogy valahol
vonatsor
csörömpöl egymásra,
mint ha
tálalóba raknak
edényeket.
Lenn, a víz sodrán egy uszály mozog,
kalmár
szállítja
a gyárból a cukrot -
olyanok a híd alatt elhúzó árbocok,
mint holmi apró
kis
gombostű-csokrok.
Büszke vagyok
erre
az érc-mérföld-ívre,
benne az én
látomásom él -
stílus
helyett harcát
a szerkezet vívja,
komoly számítás,
csavar és
acél.
Majd ha
eljön
a világ vége,
bolygónkon
a káosz
mindent szétfeszít
s csupán
ez marad meg
a semmiségben,
az enyészet fölé hajló büszke híd,
akkor,
ahogy tűnél apróbb
csontleletek nyomán
az őshüllőt
rekonstruálják
a múzeumban,
úgy
ebből a hídból
a késő tudomány
fogja idézni,
hogy mi volt
a mi korunkban.
S a tudós mondja majd:
íme, az acélerő marka,
a tengert s a prérit
ez markolta egybe,
Európa
lendült ezen át napnyugatra,
az indiánok tollát
a szelekbe vetve.
Gépre
emlékeztet
ez a borda -
ugyan,
képes volna-e kezetek
- acéllábbal
Manhattant
tapodva -
elérni
Brooklynt
s ajkánál ragadni meg?
E drótok itt
az elektromos fürtök
- tudom, ez volt a gőz utáni korszak -
itt már
az ember
rádión üvöltött;
itt
már
a népek
repülni tanultak.
Jó volt
itt élni
- egyes embereknek,
mások
vonítottak
s éheztek vegyest.
A munkanélküliek
nekieredtek
s innen a
Hudsonba
ugrottak fejest.
Íme
a kép -
sodromból semmi se hoz ki,
e drótkötélhúr
a csillagok lábáig elvezet.
Látom, hogy
itt állott
egykor Majakovszkij,
és szótagolva
mondott
verseket...
Mint eszkimó,
kit távoli vonat vidít,
nézek
kullancsként, mely magát beléd döfi.
Brooklyni híd -
igen...
Ez már döfi!
Hegedűs Géza fordítása
Részvények...
kötvények...
dollárok...
centek...
A magam odújába begubózva nyakig,
íme, így festettem le,
így képzeltem el a százpercentes
amerikait.
Fiút szült egy asszony, mondjuk X. Y.
S a pelenkás
új polgárt
bemutatja a bába:
ez John, mint a többi John.
All right!
A szeme: ötkopek.
Kilencfontos legény.
Apja kivillantja fogsorát,
s egyet
töröl
szarukeretes szemüvegén.
All right!
Neveléséről
senki sem locsog.
Hol fejét veri be,
hol orrát.
Padlón csuszkál
- all right!
- csupa mocsok -
all right!
Apja így szól:
"John csak tekereg,
Nem gyűjt se centet,
se dollárt."
Hát útnak indul
a John gyerek.
All right!
Texas.
California.
Tennessee.
Bejárja
minden collját.
Ha eszik
- all right!
ha nem eszik -
all right!
Már felnőtt.
Pipáját soha el nem oltja.
Nyálát
köpködi folyvást.
"John,
fogadjunk,
nem jutsz el a holdba!"
All right!
Most szerelmes lesz.
Te drága, sóhajtja.
Szenvedélye
előtt nincs korlát.
De megúnja a lány
és faképnél hagyja.
All right!
John örököl.
Költsége tenger.
De gyorsan szétszórja
millióját.
Számol,
mosolyog,
újat szerez az ember.
All right!
Dolgozik.
Főnöke
ravaszdi alak.
Lopásból
vezeti boltját.
John
mosolyog
borotvált bajusza alatt.
All right!
A főnök kirúgja.
Az ördög bánja.
John
örül, most rendezi dolgát.
A boss coltját,
John kését rántja.
All right!
Johnt
leterítik a colt-golyók.
"Vége" -
hirdetik holtát.
John meghallja szavuk,
John mosolyog.
All right!
A sír.
Kiásott fekete négyzet.
Mint jégeső
hull a föld.
Behantolják.
A sírásó felsóhajt,
örül, hogy végzett.
All right!
De ily Johnokra
az ember New Yorkban nem talál.
Mister John,
neje,
macskája,
elhájasodnak,
ki-ki a maga odújába' hál,
és saját csuklásától
riad fel
éjféltájba.
Én végtelen lomposan élek.
De a sorsnak
derekam
sohasem szolgál.
Költő
vagyok
és amerikaibb lélek,
mint a valódi
amerikai polgár.
Vámosi Pál fordítása
BESZÉLGETÉS AZ ADÓFELÜGYELŐVEL A KÖLTÉSZETRŐL
Adófelügyelő polgártárs!
Bocsánat a zavarásért.
Köszönöm...
Inkább csak állok...
Ne fáradjon, ha mondom...
Kényes kérdéssel
háborgatnám,
ha ráér:
Mi a költő
helye
a munkás-társadalomban?
Mintha nekem is
volna
boltom vagy földem,
rám adót,
sőt bírságot is kiszab.
Félévenként
ötszázat
követel tőlem,
s huszonötöt
a vissza nem küldött űrlapok miatt.
Munkám
bármilyen
munkával
egyívású.
Nézze csak -
milyen veszteség súlya nyom,
termelési
költségem milyen óriási
és mennyibe kerül
a nyersanyagom.
Hogy a rím milyen jelenség,
azt Ön is sejti persze.
A sor végén
mondjuk
az a szó áll, hogy
bandzsa,
és akkor
egy másik sorvégén
a szótagot megismételve
fölcsendül
valami
halandzsa -
Az Ön nyelvén szólva
a rím:
váltó.
Lejár a sorvégen -
ez a rendelet.
S a névszó-
s igeragozás
ürülő kasszájából
a képző- s rag-aprópénzt
kikeresheted.
E szót
be akarnád
gyömöszölni a sorba,
de nem hagyja magát -
széttört, ni csak, csorba.
Adófelügyelő polgártárs,
becsületszavamra,
a költő
sokat költ a szavakra.
A mi nyelvünkön szólva
a rím:
hordó.
Dinamitos hordó.
S a sor:
gyújtózsinór.
Végigég a sor,
robban az utolsó szó,
s levegőbe röpíti
a várost
a sor.
Hol hajthatsz föl,
és milyen áron
rímet, mely öl,
mihelyt célba hatol?
Talán
valahol,
Venezuelában
öt
el nem használt rím
még lapul.
Ez vonszol
hőségen
és a tél fagyán át.
Rohanok
előleg s kölcsön hurkába tekeredve.
Polgártárs,
vegye számba
a vasúti jegy árát!
A költészet -
utazás
az ismeretlenbe.
A költészet -
akár a rádiumtermelés.
Egy gramm rádium
egy évi robot.
Tízezer tonna
szó-érc sem kevés,
ha azt az egy szót
közte fölhozod.
De ez a szó
milyen emésztően éget!
Mellette a nyers-szavak
tömbje hunyorog csak,
e szó átragyog
sokezer évet,
és szív-milliókat
mozgat!
Persze
másfajta költőt is látok.
Sok költőnek
a keze ragad!
Bűvészként húzza ki
maga és mások
szájából
a szavakat.
S a lírai heréltek
rajával mit csináljak?
Idegen
szavakat
illeszt be - s röhög.
Ez
közönséges
lopás és sikkasztás csak
az országot átfogó lopások között.
Ezek a
mai
ódák és versek
a tapsok
zokogó zuhatagában
a történelem során
pótköltségei lesznek
annak,
mit alkottunk,
ketten vagy hárman.
Megeszel,
mint mondják,
egy pud asztali sót,
és száz cigarettát
fújsz az egekbe föl,
hogy fölhozz
egy értékes,
igazi szót
az ember
artézi mélyeiből.
Ezért
adómat
csökkentenie kell ma!
Egy nulla kerekével
kurtuljon
az adó!
Hisz egy rubel kilencven
a száz cigaretta,
s egy rubel hatvan
az asztali só.
Űrlapján a tömérdek
kérdést nem is értem:
- Utaztam-e eddig?
Utazok-e most?
És ha
az utóbbi
tizenöt évben
agyonhajszoltam
tíz
pegazust?
Viszonyaimat
firtatja érdeklődve.
Van-e szolgám
s vagyonom
itt vagy amott?
És ha
én a
nép vezetője
s ugyanakkor
a nép szolgája vagyok?
Mi vagyunk
a toll
proletár-hada, motorja.
Szánkon át
beszél
az osztály.
Az évek
elkoptatják
a lélek gépeit sorra,
s azt mondják:
Kimerült!
Irattárba való már!
Apad a merészség,
apad a szerelem.
Az idő
rohama
koponyámat benyomja.
A legszörnyűbb
amortizáció
végez már velem:
a szív és a lélek
amortizációja.
És mikor
hízott ártányként
a nap
a koldusok
nélküli
jövőre melegen süt,
én
már
rothadok
a kerítés alatt
tucatnyi
kollégámmal
együtt.
Készítse el
végső
mérlegem mielőbb!
Állítom
- és szavamnak hinnie kell -:
a mai
kis ügyek
és ügyeskedők
között
az adósság
csak engem nyel el!
A mi dolgunk,
hogy süvöltsünk,
mint szirénák rezes torka,
nyárspolgár-ködökben,
viharban, mindenkinek.
A költő
mindig
a Mindenség adósa,
a kamatot
s bírságot
bánattal fizeti meg.
Adósa
vagyok
a broadwayi lampionoknak,
Japán meggyfáinak,
neked, bagdadi ég,
a Vörös Hadseregnek
s minden olyan dolognak,
amit
nem tudtam
megírni még.
De miért
e sok hűhó,
ez az oktalan lárma?
Hova célzok a rímmel,
e ritmus hova szúr?
A költő szava
az Ön föltámadása,
halhatatlansága,
tintakukac úr.
Egy évszázad múlva
idézd az időt fel,
papír keretben,
e sorokon át.
S feltünik e nap
az adófelügyelővel,
csodás ragyogásban,
és tintabűzt okád.
Önnek csak a Mában horgonyzik meggyőződése,
váltson
a Vasúti Népbiztosságon
a halhatatlanságba jegyet.
s verseim hatását
fölmérve
háromszáz évre
ossza szét
jövedelmemet!
De a költő ereje
nem merül ki abban,
hogy csuklás rázza azt,
ki a jövőben
Önre gondol...
Nem!
A költő rímében
ma is ott lappang
a gyöngédség,
a jelszó,
a szurony
és az ostor!
Adófelügyelő polgártárs,
ötöt fizetek,
a nullákat
ne is lássam!
Joggal
követelek
egy arasznyi helyet
a legszegényebb
munkások
és parasztok sorában!
S ha Önök
szerint
nincs más dolgom,
csak idegen szócskákat kell
a papírra helyeznem,
akkor,
elvtársak, itt a tollam,
írjanak
maguk
helyettem!
Eörsi István fordítása
TELI TOROKBÓL
Első előhang a költeményemhez
Nagyra becsült
elvtársak, utódok!
Ha
beletúrtok
a mának megkövesült ganajába,
s e kor ködébe hatolva
meghatódtok:
felőlem is
érdeklődtök majd
bizonyára.
S ilyeneket
mond rólam a jövő tudósa,
kinek,
mert nagy képét fölrakja,
hisztek:
Élt egy költő,
aki a forralt víz
dicséretét dalolta,
s ellensége volt
a forralatlan
víznek.
Professzor,
szedje le bicikli-szemüvegét,
s figyeljen nagyon jól:
magam beszélek most
koromról
és magamról.
Én, a vízhordó,
a csatornatisztogató,
mikor a forradalom mozgósított
s hívott:
a költészet,
ez úri dáma
kertjének fái alól
a frontra mentem
véremet ontani ott.
Kertben áll a gyönge gyermek,
minden ágy itt
vízre vágyik,
"Én ültettem ezt a kertet,
nekem nyit majd a virág itt."
Egyik költő kannájából
özönlik a versláb,
a másik meg krákog,
nyálat fröcsköl, ordít
- kerengő Mitrejkák,
merengő Kudrejkák -
ördög érti,
mit e népség
összehord itt!
Dől a dal, mintha malac rína,
lágyan peng a mandolin:
"Tara-tina, tara-tina,
tin-n..."
Nem nagy dicsőség,
hogy ily rózsák rajából
szökjék föl szobrom,
mint holmi ostoba dísz,
sétányokon, hol a hektika harákol,
utcanő a csavargóval
és szifilisz.
Az agitálásba
fogam
nekem is
sokszor
belevásott.
Írnék románcokat
magam is,
mint mások.
Kedvesebb ez
s többet is hoz a konyhára -
de én
megfékezem magam,
nem fuvolázok,
megállok,
dalomnak
torkára hágva.
Hallgassatok csak,
utód elvtársak,
szól az agitátor,
a rikkancs-vezér!
Szétszakítok
minden
lenge
dallam-fátylat,
lábam verskötetek
özönén átvágtat,
s versem az élőkkel
élőnyelven beszél.
A kommunista távolban
elérlek benneteket,
nem úgy,
mint Jeszenyin-féle daloló gálalovag.
Költők és kormányok
koponyája felett
versem
eléri
a messzi századokat.
Eljut hozzátok a versem,
de nem úgy jut el ám,
ahogy szerelmi vadászatokon
egy-egy nyíl célba téved,
vagy ahogy régi peták
villan meg
az éremgyűjtő asztalán,
nem is úgy, mint holt csillag fénye
éri el
a késő nemzedéket.
Az én versem
áttöri
az évek roppant seregét
s úgy ront ki a fényre
nyersen és tömören,
erő sugárzik róla,
mint napjaink fényére
kibukkan a vízvezeték,
melyhez hajdan rabszolga-hadát
hajtotta robotra Róma.
Vastag könyvréteg alatt,
mely a versre terül,
a sorok vasdarabjait meglelitek,
s ujjatok ámulva tapogatja körül,
mint régi,
de félelmetes fegyvereket.
Én szavakkal
könnyű sikert
nem arattam,
sikamlós
tréfákat se faragtam,
amitől kipirul
a lányka, a szende.
Kitárva a könyvem:
hosszú csapatban
sorakoznak a verssorok,
kezdődhet a szemle:
megfeszülnek az izmok,
senki se rest itt,
halálra is készek,
de a halhatatlanság övék.
Vigyázzban állva
előremeresztik
a verscímek
becélzott ágyúcsövét.
Türelmetlenül
csattog a pata,
rohanna a raj,
tudja; hova, merre,
az élcek
délceg
lovas csapata
vár,
a rímek
dárdáit
fölemelve.
Bátor hadsereg ez,
fölfegyverkezve állig
húsz éve küzd,
nem volt soha párja -
az első embertől
az utolsó szálig
én
néked adom,
világ proletárja.
Engem bánt,
aki a munkásosztályt bántja,
s megfizetünk
ádáz ellenségeinknek.
Évek munkája
és kemény koplalása
parancsolt
a vörös zászló alá minket.
Ahogy a zsalut
otthon
nyitjuk ki naponta,
úgy nyitottuk ki
Marxnak minden kötetét,
és olvasnunk sem kellett,
szívünk kidobogta:
melyik táborhoz kapcsol
örök kötelék.
Nem Hegeltől tanultunk
mi
dialektikát:
versünkbe azt csaták
tüzéből vettük át,
hol a burzsujra bődült
a gyilkos
fergeteg
s kergettük
a bitangot,
ahogy ő régen minket kergetett.
Holt lángelméket,
mint vigasztalan özvegy,
hadd kövessen
hiú dicsőség,
míg gyászinduló harsog -
légy te közkatona
s úgy is halj meg,
versem,
mint névtelen hős,
kit elnyeltek a harcok.
Fütyülök én
a mázsás, büszke bronzra,
és vágyamat
márványszobor se vonzza:
a dicsőségre valahogy
majd csak megalkuszunk -
közös emlékműként
hadd álljon ragyogva
harcokban izmosult
szocializmusunk.
Utódok,
vizsgáljátok meg
szótáraink felszínen úszó szennyét:
ily szavakat találtok,
miket elfeledtetek rég:
prostitúció,
tüdővész,
blokád.
Hogy ne rontson
rátok
szükség és betegség,
a költő küzdött,
s a mellbeteg köpetjét
fölnyalta a sok érdes nyelvű plakát.
Míg az évek farka nő,
úgy alakulok át,
hogy már olyan leszek,
mint ásatag kövület.
Élet elvtárs,
sürget a munka,
lépjünk sietve hát:
az Ötéves Terv végét
el akarom érni veled!
Nem gyűjtöttem
pénzt,
de erre nincs is gondom,
pedig egy széket sem
kaptam soha ingyen.
Semmi vágyam sincsen,
őszintén kimondom,
csak, hogy legyen mindig
frissen mosott ingem.
Ha megidéz
egy tiszta kor
Központi Ellenőrző Bizottsága:
a költészet üzéreinek,
szélhámosainak
bandája felett
mint pártigazolványt
magasra tartom,
hogy mindenki lássa:
piros könyveimet -
mind
a száz kötetet.
Képes Géza fordítása