Rainer Maria Rilke:

A párduc

(válogatott versek)


TARTALOM

KORAI VERSEK
NÉPI DALLAM
ÉJJEL
A NAP LENYUGSZIK
AZ ÁHÍTAT KÖNYVE

A KÉPEK KÖNYVE
KÖSZÖNTŐ
A LÁNYOKRÓL
A CSEND
MÁRTÍRNŐK
A FIÚ
PONT DU CARROUSEL
ŐSZI NAP
EMLÉKEZÉS
VIHAR
AZ ANGYALI ÜDVÖZLET
AZ ÖZVEGY DALA
A SZÖKŐKUTAKRÓL
ZÁRÓ DARAB

ÚJ VERSEK
KORAI APOLLÓN
SZERELMES DAL
ÁLDOZAT
A TÉKOZLÓ FIÚ KIVONULÁSA
A PÁRDUC
A PÁRDUC A PÁRIZSI ÁLLATKERTBEN
A GAZELLA
A HATTYÚ
SPANYOL TÁNCOSNŐ
VÉNUSZ SZÜLETÉSE
ARCHAIKUS APOLLÓ-TORZÓ
ÁDÁM
ÉVA
A BALKON NÁPOLY
KIVÁNDORLÓHAJÓ NÁPOLY
KÉSŐ ŐSZ VELENCÉBEN
DON JUAN GYERMEKKORA
AZ IDEGEN
ALTATÓ
A LABDA

REKVIEM
EGY BARÁTNŐM EMLÉKÉRE
WOLF VON KALCKREUTH GRÓF EMLÉKÉRE

DUINÓI ELÉGIÁK
AZ ELSŐ ELÉGIA
A NEGYEDIK ELÉGIA
A NYOLCADIK ELÉGIA
A KILENCEDIK ELÉGIA
A TIZEDIK ELÉGIA

SZONETTEK ORPHEUSZHOZ
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ

HÁTRAHAGYOTT VERSEK
IMA AZ ŐRÜLTEKÉRT ÉS FEGYENCEKÉRT
GYÖNGYÖK PERDÜLNEK SZÉT
A NAGY ÉJ
LÉLEK AZ ŰRBEN
CSAK SZÁJ VAGYUNK
ZENE
A KÖLTŐ SÍRFELIRATA



KORAI VERSEK


NÉPI DALLAM

Belém nyilall
gyöngéd cseh népi dallam,
szívembe surran halkan,
s már fáj a dal.

Ha egy leány
dalol krumplit kapálva,
még késő éjed álma
is csüng dalán.

Visz bármi út
messzire, idegenbe,
sok év múltán is egyre
eszedbe jut.

Eörsi István fordítása


ÉJJEL

Prága fölött megnyílt az éj,
hatalmas kelyhét szertetárva:
a nap-pillangó ragyogása
hűvös ölén nyugodni tér.

A hold, a huncut gnóm nevet,
ravasz vigyorral, kötekedve,
ezüstforgácsot hullat egyre
a Moldva habjai felett.

De mint akit megbántanak,
sugarát gyorsan visszarántja,
mert égre lobbant versenytársa:
a fényes toronyóra-lap.

Fodor András fordítása


A NAP LENYUGSZIK

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

Fodor András fordítása


AZ ÁHÍTAT KÖNYVE

Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem
fémtiszta ütése lecsap:
belereszket az elmém. Most tudok, érzem -
s kezemben már a szoborszerü nap.

Semmi se kész, míg rá nem néztem,
a jövendők csöndesen állnak.
Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,
mint a menyasszony, a tárgyak.

Semmi se csepp, mindent szeretek,
hadd fesse aranyra a festék,
és fölmutatom, bár azt se tudom,
kinek szabadítja a lelkét -

Nemes Nagy Ágnes fordítása


Szomszédom, Isten, hogyha néhanap
éjjel kemény kopogással zavarlak -
azért van ez, mert lélegezni hallak,
s tudom: szobádban csak te vagy magad.
S ha valamit kivánsz, nincs senki ott,
hogy italt érjen kereső kezed:
figyelek mindig. Adj egy kis jelet.
Közel vagyok.
Nincs más közöttünk, csak vékonyka fal,
véletlenül, mert meglehet:
ha szám vagy szád hívni akar -
a fal reped,
és hang se jelzi estét.

És azt képmásaidból épitették.

S a képek, mint nevek, elédbe állnak.
S ha bennem egyszer fényesség fakad,
mellyel mélyebb létem téged kutat,
elfecsérlődik képkeretre máznak.

És akkor elmém, mely hamar kifárad,
hazátlan lesz és tőled elszakad.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


Az életem nem a meredek óra,
amelyre lábam, látod, futva lép.
Én fa vagyok, háttérre rajzolódva,
sok szám közül egy száj vagyok a szóra,
és az, amely lezárul legelébb.

A csönd vagyok, két hang közé bemetszve,
melyek csak lassan hangolódnak egybe:
mivel a hang Halál magasba csap -
De a sötét hangközben elrezegve
megbékélnek.
           S az ének szép marad.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


Az örökös te vagy.
A fiúk örökölnek,
mert az apák ledőlnek.
Él a fiú s virágzik.
Az örökös te vagy:

És öröklöd a zöldet
mult kertekből és csöndes kék-szinét
széthullt egeknek.
Hajnalt harmatával,
a Nap beszédét, melyről annyi nyár vall,
s csupa tavaszt, panasszal, csillogással,
mint ifjú asszony sok-sok levelét.
Az őszöket öröklő díszruhákul
elnyúlva költők emlékezetében,
és minden tél, mint ország, ha elárvul
úgy tetszik, vár, hozzádsimulni készen.
Örököd lesz Kazán, Velence, Róma,
Firenze aztán, s véle Pisa dómja
a Troicka Lavra és a nagy monostor,
kievi kert alatt sikátorokból
font tömkeleg fulladt, fekete odva -
haranggal, mint emlékkel úszva Moszkva,
és hang: hegedű, nyelv, trombita torka,
és a dalok a mélyből felsodorva
mint drágakő, rajtad villámlanak.

A költők érted zárkóznak be csak,
és gyűjtenek suhogó, sűrü képet,
s kilépnek és hasonlatokkal érnek,
s létükben érted oly magányosak -
A festők képet azért festenek,
hogy a múlónak szánt természetet
halhatatlanként kapd te vissza:
minden örök lesz. Nézd, Madonna Lisa
arcán minden nő érett, mint a bor.
Nő nem lehet több semmikor,
mert újat hozzá újabb nő nem ad.
A szobrászlány olyan, mint te magad.
Örökre vágyik. Kelti a követ:
örök légy. S annyi ez: legyen tied!

S a szeretők is érted gyűjtenek:
költői ők egy kurta pillanatnak,
egy semmitmondó szájnak csókkal adnak
mosoly formát, így alakítva szebbnek,
gyönyört gyűjtenek s hozzáízelednek
a bánathoz, melytől felnő a gyermek,
és szenvedést hoznak, mikor nevetnek,
vágyakat, mik alusznak s ébredeznek,
hogy idegen szívben felsírjanak.
Rejtélyt halmoznak össze s földre esnek,
mint állatok halnak meg és nem értik -
mégis talán unokáik maradnak,
akikben zöldszín életük megérik;
és általuk öröklöd a szerelmet,
mit egymásnak vakon, álomban adtak.
Így foly a dolgok fölöslege hozzád.
Mint felső csészéje szökőkutaknak
túlárad folyton, s bontott, sűrü hajzat
pászmáiként mélyebb tálba folyik le -
mindennek telje így hull völgyeidbe,
ha túlcsordul a lét s a gondolat.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


Az alázat... Szemléletedbe
merülő arcok, hallgatón.
Ifjú költők járnak így este
egy-egy távoli fasoron.
Parasztok szoktak így a gyermek
holtteste körül állani -
bár csak mi mindég, az esett meg:
egy óriási Valami.

Aki meglátta arcodat,
zavarja szomszéd s óra már,
nyomod fölé hajolva jár,
mint ki terhet cipel, vagy agg.
Csak később nyílik rá a lét,
s érez szelet és messzeséget,
s hall, mert téged suttog a rét,
s lát, mert dicsér a csillag-ének;
nem tud többé nem-tudni téged,
s csak köntösöd a föld s az ég.

Új vagy neki s meghitt s nagyon
jó, s csodás, mint egy utazás, ha
halkan suhan velünk a bárka
egy széleshátú folyamon.
Tágas sík nyúlik el a szélben,
roppant ég martalékaképpen,
és rajta vén rengetegek.

Falu merül föl, közeleg,
majd újra elmerül, miként a
harangszó, s mint a tegnap és ma,
s amit a szem lát, mindenek.
Ám ahogy ez az ár suhan,
városok kelnek untalan
és szállnak szemközt, mint madárraj,
az ünnepélyes utazással.

S hol se falu, se város, olykor
kiköt a bárka egy helyen,
mely vár valakit a folyóról,
aki hontalan idelenn.
Homokfutók várnak ezekre
(mindegyik háromlovas) és
elrohannak velük az estbe
egy úton, melynek nyoma vész.

Rónay György fordítása


Sosem nyugosznak itten el a házak,
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos parancsa lázad,
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.

Sosem ürül ki az az utca, mellyen
hozzád sietnek, titkos égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki.
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa,
s fáradva fog majd a szivedre hullni.

De láttam én a hosszú sereget,
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged,
elül a szél is a vidék felett -:
oly óriási volt ez a menet.

Kosztolányi Dezső fordítása


Mert, Uram, a nagyvárosok
megbomlottak és elveszettek;
a legnagyobb is lángtól reszket -
még vigasz sincs, mely védelmezhet,
s csekély idejük elcsorog.

Nyomorban élnek az itt-szenvedők,
sötét szobák mélyén, moccanni resten,
riadt nyájnál is fojtóbb rettenetben;
és ébred kint a föld, sóhajtva serken,
de mit sem tudnak - már csak vannak ők.

A gyermek itt az ablakok zugában
mindig egy árny alatt nevelkedik,
s nem sejti, hogy kint tág, szellős világ van,
s szép nap jöttét virágok hirdetik -
s mert gyermek, oly bús minden gyermek itt.

A szűzek nem tudják, kinek virulnak
s vágyuk gyermeki múltjukba tekint;
ám nincs sehol, amiért lángragyúltak,
és reszketve bezárulnak megint.
És napjait a megcsalt anyaságnak
hátsó szobák magányán pergetik,
s elcsukló sírás éjein e fáradt
élet harc híján fagyos éveit.
S halottaságyaik sötétben állnak,
és vágyuk végül odavánszorog;
s láncoltan, lassan mennek a halálnak,
s úgy múlnak ki, mint koldusasszonyok.

Garai Gábor fordítása


Uram: árvábban élünk, mint az állat,
amely vakon hal, nem sejt semmi bajt,
mi meg se halva hallunk száz zsivajt.
Add azt nekünk, ki módját ejti majd,
hogy életünk magas lugasra válhat,
hol minden május már előbb kihajt.

Azért oly terhes mindegyik halál,
mert nem mienk; csak egy, ki ránktalál
és elragad, mert bennünk egy sem érik;
azért jön orkán, mely letép gyökérig.

Ott állunk évről-évre kerteden,
mi fák, melyekből dús halál születne:
de hajh, mi rég megvénülünk szüretre!
Mint nő, kit átkod meddőségbe vet le,
úgy élünk renyhén és gyümölcstelen.
Igaztalan, hogy így büszkélkedék?
Tán jobb a fa? Csak fáradt nemzedék
vagy asszonyöl vagyunk, mely mindig adna? -

Az örökléttel vívtunk nászcsatát
s ha hív az ágy, vajúdva és tagadva
vetéljük el halálunk magzatát;
a görbe, torz, gondterhes embriót,
ki (mintha szörnyü rém riasztaná itt)
kezével eltakarja szemcsiráit
s kinek kiduzzadt homlokán kinőnek
nem-élt kínok s kit rettegés igáz,
s a végünk az lesz, mint a sarki nőnek:
a császármetszés, gyermekágyi láz.

Franyó Zoltán fordítása


Ó, hol van ő, ki időt s birtokot
úgy eldobott, hogy szegényen s kevélyen,
a meztelenség szent szegény-mezében
túlragyogta a püspöki bibort.
A rajongásnak volt ő telt edénye,
ki mint egy friss év, frissen élve telt;
a fülemülék szerzetes fivére,
ki csodálkozni, gyönyörködni és e
gyönyörü földön ujjongani mert.

Mert ő sosem volt fáradtlelkü, únott,
kinek a szíve csömörrel telik,
kicsi virágok, réti kicsi húgok
beszéltek hozzá s ő felelt nekik.
S beszélt arról, hogy úgy él, hogy örömmé
váljék a mások számára s vidám
szive nappá lett, sugaras özönné
s a porszem is felfénylett sugarán.

Fényből szállt egyre mélyebb fényü fénybe
s a zárkáján a derü úgy zenélt
hogy mosoly lett a homloka fehére
s kizsendült benne gyermekkora mélye
és mint a lányság, úgy bimbóba ért.

S ha dala zengett, még a lezuhant múlt
is felszárnyalt a feledés egén;
és elszakadt a búgó vadgalambhúr
s csak a nővérek ájult szíve jajdult,
mint kit megérint édes vőlegény.

S a levegőben hangja lágyan ömlött
piros szájáról halk virágporul,
s édes sodorban szállt az epedőkhöz
s a nyílt pártákra lassan leesőzött
s a virágtölcsér fenekére hullt.

S ők megfogantak tőle, aki lélek
volt, ölükben, folt nélkül, testtelen.
S csukott szemhéjuk selymes rózsahéj lett
s hajuk erdeje csupa szerelem.

És övé lett a világ mindenestül.
Sok állatnak megsúgta sok kerub,
hogy párja méhe titkosan kizsendült -
s gyönyörü szárnyu pillangó izent így:
mert ő ezer mindenben egy szív
volt s a termő nedv tőle hullt.

S hogy meghalt, mint ki név nélkül elolvad,
már szét is oszlott; magja mindenütt
ott zengett, hol fa nyúlt, vizek zuhogtak,
s a virágoknak tőle nyilt szemük.
Zengett a holt. S a nővérek zokogtak,
mert meghalt férjük, kedves mindenük.

Lukács László fordítása


A KÉPEK KÖNYVE


KÖSZÖNTŐ

Akárki vagy: esténként lépj elő
szobádból, hol mindent megért az agy;
túlról házad a messzeségbe nő:
akárki vagy.
Alig hagyja el megfáradt szemed
az otthonod elhasznált küszöbét,
fekete fát emel képzeleted:
magában áll és háttere az ég.
S világot alkottál. És óriás,
akár a szó, amely a csöndben érett.
S akaratod amint tudtára ébred,
elválik szemedtől a látomás...

Garai Gábor fordítása


A LÁNYOKRÓL

              1

Megy ki-ki más nagy, hosszú útra,
sötét költőkhöz így érhet el;
egyre kérdezgetnie kell,
nincs-e ott dalnok közel,
kéz nem simult-e arra a húrra.
Csak a lányok nem kérdik, merre
a képek hídja; nem! elmosolyodnak,
s így gyöngylánc-fény, az se ragyoghat,
ezüst tál fénye se gyöngyökön át.

Életük: ajtaja mind a titoknak,
tárul vele költő
és a világ.

              2

Lányok, tőletek költők tanulnák,
hogy mondják, mi nektek létetek;
távolokra vagytok ti bizonyság,
így az est nagy csillagai sorsát
éli, szokván örök életet.

A költőé, ha nőt kér szemével,
egyiktek se legyen; hiszen ő
titeket lányokként csak, ha képzel:
csuklótokban a brokát szinével
megtörne a bűverő.

Hagyjátok meg őt kerti magányán,
hol lényetek mint Örökvalót
látta, míg utakat bolygva rótt,
hadd időzhessen padoknak árnyán,
s szobáján, hol kedves lantja lóg.

Menjetek! ...éj jön. Hangra, alakra
nem vágyik többé, mely tietek.
Útja jó, ha hosszabb, ridegebb,
bükk árnyán fehérség ne riassza, -
és csak elnémult szobát szeret.
...Hallja: hangotok nagy-messze elvész
(ott, hol oly fárasztó mind a többi),
és: gyöngéden rágondolva gyötri,
hogy titeket annyi, annyi szem néz.

Tandori Dezső fordítása


A CSEND

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása


MÁRTÍRNŐK

Mártír ő. S hogy súlyosan,
sebesen megérkezett
a bárd, s kettévált kurta ifjusága,
a finom piros kör már a nyakára
fonódott: első ékszere, melyet
- idegen mosollyal - elfogadott;
ám ezt is csak röstellve tűri ott.
S ha alszik, hugának kell (aki - gyermek! -
ékeskedik még ama kő okozta
sebével, mely halántékát bezúzta)
kemény karral nyakát ölelnie,
s álmán így esd hozzá: Szorítsd! ne engedd!
S amaz néha úgy érzi, homlokát
rejtené, s a képet, a kő nyomát,
nővére köntösének puha redőibe
mely - lélekzettől! - úgy emelkedik,
mint vitorla, ha szelek éltetik.

Ez az óra, mikor egyszerre szentek,
a csöndes szűz, s vele huga, a gyermek.

Itt még alusznak, minden kínon innen,
szegényen, s nem érzik sorsuk dicsét,
fehér selyem terül ki lelkeikben,
ugyanegy vágytól nem nyughat egyik sem,
és félnek, hogy hősnek kell lenni még.

S hinnéd: ha fényét ragyogtatva holnap
fölkeltené őket ágyból a reggel,
s ők ugyanilyen álmodó szemekkel
jönnének utcáin kis városoknak -
és ablaktábla sehol nem zörögne,
nem forgolódnának bámész szemek,
és a nők sehol nem súgnának össze,
nem rikoltoznának a gyerekek.
Mennének ők, ingben, csöndön keresztül
(a régi redők fénye hogy fakul!),
idegenül, de lám, pilla se rezdül,
mint ünnepre, de koszorútlanul.

Tandori Dezső fordítása


A FIÚ

Olyan szeretnék lenni mint azok,
kik vad lovakkal szállnak át az éjen,
fáklyákkal s hajzatuk szél fujja széjjel,
a vad-vad vágtatás sodorta szél.
Elől én állanék, mint csónak orrán,
nagy lennék s összegöngyölt mint egy zászló -
és sötét. De fejemen parázsló
aranysisak. S némán mögöttem áll
tíz férfi majd sötéten s jelre vár,
és rajtuk is oly nyugtalan sisak,
mely fénylik olykor s olykor régi, vak.
És mellém dobban egy, ajkán a kürt
villan, rikolt s térséget fú elénk,
fekete, vak magányt fuvall körénk
s mi gyors álomként dúljuk át az ürt:
mögöttünk minden ház féltérdre hull,
nekivágunk a megdőlt utcasornak,
egy tér elugrik: megfogjuk vadul,
és ménjeink mint eső úgy suhognak.

Radnóti Miklós fordítása


PONT DU CARROUSEL

A hídon szürkén egy vak ember áll,
mint névtelen ország szélén határkő.
Talán az a mindig-egyforma tárgy ő,
amely körül a csillagóra jár;
a csillagzatok közti néma pont:
minden körötte fut, ragyog, bolyong.

Ott áll sok-sok szeszélyes út tövében,
a rendületlen Igazság maga;
az alvilág sötét bejárata
a fölszinen tenyésző nemzedékben.

Rónay György fordítása


ŐSZI NAP

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

Tandori Dezső fordítása


EMLÉKEZÉS

És várod az Egyet, hogy végképp
megsokszorozódva élj;
a Hatalmast, hol nincs mérték,
a köveknek ébredését
s hogy feléd forduljon a Mély.

Derengnek a polcon a könyvek,
sok aranyló, barna sor -
a rég-bebarangolt földek,
a ruhák meg a képek jönnek,
s a nők, akik újra sehol.

Fölkelsz, egyszerre megértve:
ez volt az. S vár valami:
egy múlt év rettegése,
formája s fohászai.

Eörsi István fordítása


VIHAR

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván
s az orkán
bút tornyoz a gyászbahaló egek ormán,
elfödve a földet egészen -:

érezlek, hejtman, messze téged,
(kit vágy tüze éget,
hogy hősi néped
az égbe vezesd.)
Vízszintes tarkód érzem akkor,
Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,
hátára kötözve az éj fenyeget,
eltűnik a föld, a világ, a vidám,
s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég
s úgy fekszem alatta épp,
mint lenn a vidék;
szemem nyitott, akárcsak a tó,
és benne látható
az ég.

Kosztolányi Dezső fordítása


AZ ANGYALI ÜDVÖZLET

Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.

Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.

Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.

És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.

Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett...

Ámde te vagy a Fa.

Garai Gábor fordítása


AZ ÖZVEGY DALA

Kezdetben jól folyt az életem.
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.

A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
- nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.

Hozzám is eljött arcaimért,
hogy megkaparintsa semmiért,
mert lábam már rogyott.
Végeladás volt napra-nap,
s amikor már semmim sem maradt,
legyintett, s itthagyott.

Csorba Győző fordítása


A SZÖKŐKUTAKRÓL

Nem tudtam ennyit a szökőkutakról,
e képtelen üvegfákról sosem.
Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról,
amit nagy álmoktól megszállva egykor
ontottam, majd feledtem bűnösen.

Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran
az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban?
Páratlan nagyszerűt tán sohse láttam
az ősi park kaptatóján, a halkan,
reményhozón közelgő alkonyatban,
az idegen lányok sápadt dalában,
amely már túlcsordult a dallamon,
s valóvá változott, hogy szabadon
tükröződjék a tág szemű tavakban?

Mi a szökőkutakkal összekapcsol,
föl kell idéznem emlékeimet,
s a leborulás súlyát érzem akkor,
amelyben viszontláttam a vizet:
s tudok ágakról, melyek földre néztek,
hangokról, melyek apró lánggal égtek,
tavakról, mik balgán a partszegélynek
vonalát szajkózták, s görbék maradtak,
esti égboltokról, melyek nyugatnak
üszkös erdőitől eltávolodtak,
s másképp domborultak és alkonyodtak,
mintha csalódtak volna a világban...

Feledtem hát, hogy megkövült magányban
él a csillag, s szomszédjához mogorva?
Hogy a világok csak a zokogásban
társak a térben? - Tán az égnek orma
miénk, ott élünk más létekbe fonva,
s fölnéznek este ránk. Talán gyakorta
dicsérnek minket költőik, s fohászok
szállnak felénk. Tán ismeretlen átkok
célpontja vagyunk, melyek sohse fognak,
szomszédai egy istennek, akit
szintünkön vélnek, míg árván zokognak,
kiben hisznek, s kiből kijózanodnak,
s képmása annak, ha lámpásaik
őt kutatják, s tűnő, hatástalan
fényük szórakozott arcunkon átsuhan...

Kálnoky László fordítása


ZÁRÓ DARAB

Nagy a halál.
Rajtunk a bélyeg,
bár nevet a száj.
Míg azt hisszük: körülvesz az élet, -
bensőnkben éled
sírása már.

Lator László fordítása


ÚJ VERSEK


KORAI APOLLÓN

Mint olykor a még lombja-sincsen ágról
egész tavaszi reggel intene,
ez ifju főben még semmi se gátol,
hogy minden költemények tűze ne

járja át szivünk szinte már halálként.
Mert még tekintetén árny nem ködöl,
babérra még túl hűvös e halánték,
s a rózsabokor dús szemöldiből

csak ezután fog még szökkenni szárba,
honnan majd elvált levelet kavar
a hang, ha rezzen, szirmokként a szájra,

mely most még szólalatlan s villogón új
s csak mosolyával kortyint kóstolóul,
mintha most ömlenék belé a dal.

Somlyó György fordítása


SZERELMES DAL

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

Kosztolányi Dezső fordítása


ÁLDOZAT

Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.

Radnóti Miklós fordítása


A TÉKOZLÓ FIÚ KIVONULÁSA

Most menni kell mindattól, ami kúsza,
mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,
mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza
arcunkat, mint az ó kutak vize;
mindattól, mi még egyszer visszahúzna
tüskéivel, miket belénk akaszt,
el! S ezt meg azt,
mit nem láttunk sosem
(annyira megszokott volt, oly banális),
egyszerre látni: megbékülve máris,
s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;
belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,
személytelen volt mind a sérelem,
mitől csordultig tölt gyermekkorunk -:
s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kézből kiragadva
kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,
messzi, forró tájra, mely nem honunk,
s mit tetteinknek hátterébe bamba
kulisszaként, kertként, falként tolunk;
csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,
türelmetlenség, homályos reménység,
értetlen s meg nem értett mámorunk:

Ezek kockáztatják, s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért -

Ez volna hát az új élet nyitánya?

Kálnoky László fordítása


A PÁRDUC

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

Szabó Lőrinc fordítása


A PÁRDUC A PÁRIZSI ÁLLATKERTBEN

A vonuló rácsoktól pillantása
oly fáradt, hogy már nem fog semmit át.
Úgy látja: ez az ezer rács világa,
s az ezer rács mögött nincsen világ.

Puha járás, rugalmas, ernyedetlen,
a legeslegkisebb kört rója csak:
erőtánc ez a pont körül, amelyben
kábultan áll egy roppant akarat.

Csak néha megy föl némán a pupillák
függönye. Ekkor egy kép belehull,
a tagok megfeszült csöndjén süvít át,
s a szívben elhal szótalanul.

Eörsi István fordítása


A GAZELLA
GAZELLA DORCAS

Te elvarázsolt: ritka két hang ríme
ha összecseng is, hogy lehetne telve
olyan rímmel, mely benned zeng egy jelre?!
Homlokodból lomb fakad és lant, íme,
és egész lényed már hasonlatul
csupa szerelmes dalon át vonul,
s rózsák szirma a szó annak, ki már
nem olvas: mind lehúnyt szemére száll,

hogy Téged lásson, sodortatva, mint
ha futásodban már ugrás feszülne,
s csak addig nem szökellsz, amíg nem int

figyelmes fejed: erdőn tótükörbe
fordított arcát látja így a lány,
ha fürdését épp abbahagyja tán.

Szabó Ede fordítása


A HATTYÚ

Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyú útja,
melyet még le sem írt a habokban.

És meghalni, titkosan elülni,
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni: -

a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.

Kosztolányi Dezső fordítása


SPANYOL TÁNCOSNŐ

Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: - úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.

És azután már csupa-csupa láng.

Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.

S aztán: kevés is már a tűz neki,
markába fogja, szerteszét veti
uralkodón és nézi: ott a földön
toporzékol, dühöngve és üvöltőn
és nem akar elülni lenn a porba. -
De gőgösen a biztos győzelemtül
mosolygó arca a magasba lendül
és kis, kemény lábával eltiporja.

Kosztolányi Dezső fordítása


VÉNUSZ SZÜLETÉSE

Elmúlt a csüggedt éjszaka, jelek,
nyugtalanság, felrettenések éje -
reggel sikoly vetette föl a tengert.
Amint a jaj lassan elhalt s az ég
alján a sápadt nap pirulni kezdett
s lehullt a néma, haljárt, mély fenékig -
a tenger szült.

Az első napsugár ragyogva tört meg
a széles hullámöl habján s a szélén
ott állt a lány: nedves, zavart, fehér.
Amint a zsenge zöld levél mozog,
nyújtózik s fodrát lassan szétteríti,
úgy tárta ki testét a lenge szélbe
s ölelte az érintetlen szelet.

Mint páros hold, úgy úsztak fel a térdek,
s a combok felhőjében elmerültek,
az ikrák keskeny árnya visszahullt,
a láb is megfeszült és fényt kapott,
s az izmok éltek, mint a szomjazónak
kiszáradt torka.

És a medence kelyhében a test
pihent, mint friss gyümölcs gyermek kezében.
Szűköblű köldök serlegébe bújt
e fénylő élet egyetlen homálya.

Alatta egy kis hullám fénybeszökkent,
kitartón tört az ágyéka felé,
hol csöndes harmat hullott néha még.
De áttetszőn és árnyéktalanul, mint
a nyírligetek tavasszal, meleg,
csupasz volt s rejtetlen az öl.
Már fürge mérleg karjaként a vállak
egyensúlyban álltak a nyurga testen,
mely csipőből vízsugárként szökött fel,
karjai hosszán tétován lehullva
és gyorsabban hajának telt esésén.

Az arc is lassan felmerült esett
tartásából, a csökkenő homályból;
tisztává, vízszintessé magasult.
Szorosra-zártan követte az áll.

Majd kinyujtózott sugárként a nyak,
s - virágok szára, melyben nedv kering -
két karja úgy nyúlt ki, akár fehér,
partra áhító hattyúk szép nyaka.

És jött az első lélegzet e testnek
hajnalsötétjén, pirkadati szél.
Ér-fáinak sok finom, gyönge ága
susogni kezdett s mélyei fölött
áradva, zúgva indult meg a vére.
És ez a szél nőtt, újuló erővel
immár az új keblekbe behatolt
s úgy betöltötte fuvallata, hogy
távoltól duzzadó vitorlaként a
könnyűtestű lányt ez hajtotta partra.
Így ért az istennő a földre.

Nyomában,
míg gyorsan tovatűnt az ifju parton,
egész nap bódult cserjék és virágok
éledeztek, mint ölelés után.
De ő már messzejárt, már elfutott.

A legnehezebb déli órán ujra
magasra csapott még a tenger és
egy delfint vetett partra ugyanitt.
Holtan, véresen, felhasítva.

Ambrus Tibor fordítása


ARCHAIKUS APOLLÓ-TORZÓ

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Tóth Árpád fordítása


ÁDÁM

Megdöbbenve áll a székesegyház
csúcsivén, az ablakrózsa mellett
és mellében elfúl a lehellet,
hogy hová nőtt az a végtelen láz,

amely őt íly polcra állította.
S fölmagaslik, s örvend élni, szíves
tetterővel, mint az a földmíves,
aki dolgozott, nem tudva nyomba

az új föld felé utat találni
a telt és kész Édenkerten által.
Istennel nehéz volt pörbe szállni,

mert nem engedett s felette bőszül,
újra és megújra új halált hal.
Ám az ember megmaradt: a Nő szül.

Kosztolányi Dezső fordítása


ÉVA

Egyszerűen áll a székesegyház
csúcsivén, az ablakrózsa mellett,
almapózban, egy almát emelget
és övé a bűnös-bűntelen láz

a növő fiú miatt, kit ő szült,
amióta elindult szeretve
az örök dolgoktól új keretbe,
ifjan, a vén földön, mely megőszült.

Ó, kicsit beh kedvvel lakta volna
azt a kertet még, békét találva,
nézve a bölcs, jámbor állatokra.

Ám a férfi döntött és ő is ment
véle együtt, vágyva a halálba,
bár alig ismerte még meg Istent.

Kosztolányi Dezső fordítása


A BALKON
NÁPOLY

Magasan, a balkon szűk terében,
szinte egy festőtől rendezetten,
s akárcsak csokorba kötve, pár
vénülő, tojásdad arc lebeg fenn,
eszményibben a világos estben,
meghatón s mintegy örökre már.

A két nővér, egymáshoz hajolva,
nagy-messziről ahogy mintha tán
meddőn egymás felé vágyakozna,
összehajlik: magányhoz magány;

s a fivér, begombolkozva, átkos
végzetével, ünnepélyesen,
de egy lágy pillantás hirtelen
hasonlóvá teszi az anyához;

és közbül, kiélten, hosszukásan,
már rég rokontalanul,
egy vénséges vén nő maszkja, zártan,
ahogy egy kéz, mielőtt lehull,

megtámasztja, míg egy másik, ernyedt,
mintha hervadtabban csúszna lejjebb,
úgy csüng a ruhák előtt a gyermek
arca mellett odalenn,
s ez az űzött, sárga arc a végső,
rácsok csíkja szabdalja fel, és ő
elmosódik, szinte léttelen.

Rónay György fordítása


KIVÁNDORLÓHAJÓ
NÁPOLY

Képzeld, mintha forrón, fűlve, lázba
fut valaki, nyomán győztesek,
s hirtelen megfékezett
dühe visszafordul és kezet
emel százra: - íly veszett
tűzzel dől a gyümölcsök izzása
szűntelen a kék tenger felett,

mialatt a narancs-bárka száll
velük lassan a nagytestü, lomha
hajóhoz, hol új és új halomba
összehordva már kenyér s hal áll;
míg gúnyosan szenet vesz fel tompa
öle, tárulón, mint a halál.

Vajda Endre fordítása


KÉSŐ ŐSZ VELENCÉBEN

A város nem a felbukó napoknak
vízszínen sodródó csalétke már.
Az üvegpaloták csengése zordabb
tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár

a kertekből, mint fejjel le, unottan,
legyilkolt bábok halmaza.
De a mélyben, vén csontvázvadonokban
akarat támad: mintha éjszaka

éber arzenálban az admirális
gályáit megduplázná hirtelen,
hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris,

míg evezve torlódik a hajóraj,
mely most virradva lengő lobogókkal,
nagy széllel fut ki, fénylőn s vészesen.

Kálnoky László fordítása


DON JUAN GYERMEKKORA

Karcsúságában majd kiteljesülve
nyúlt már, mit nő be nem roppant, az ív;
s arcán, a homlok síkját sem kerülve,
át-átfutó vágy hívott valakit,

egy valakit, ki elment, s kit előle
elzárt egy régi kép, egy idegen;
mosolygott. Nem sírt többé nyakra-főre,
sötétbe bújva és keservesen.

S miközben frissen támadt önbizalma
vigasztalgatta, itt-ott rontva őt,
nyugodtan bírta már, ha bujtogatva,
kerek szemekkel bámulták a nők.

Csorba Győző fordítása


AZ IDEGEN

Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s ujra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:

néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyíltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;

és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kúriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,

félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hírü városok.

S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.

Radnóti Miklós fordítása


ALTATÓ

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


A LABDA

Te Gömbölyű, mely két kéz melegét
tovább adod, röpülve, úntalan,
mint a sajátod; az suhant beléd,
mi illanó s a tárgyba súlytalan,

még nem dolog, de már elég dolog,
hogy innen, a formákba öltözött
földből a testbe át nem párolog:
te röpülés és leesés között

még tétovázó, ami, hogyha száll,
mint hogyha vinné ernyedetlenül
föl a dobást - s ha hullik és ha áll,
a játszóknak helyet mutat felül
s egyszerre ő lesz a csoport urává.
mely átalakul új táncfigurává,

majd várva, vágyva olthatatlanul,
a röpte hirtelen elül
s magas kezek mély csészéjébe hull.

Kosztolányi Dezső fordítása


REKVIEM


EGY BARÁTNŐM EMLÉKÉRE

Halottaim vannak s úgy hagytam én
el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,
holt-létében mind milyen otthonos,
jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz
vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-
botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn
elárul. Ó, ne vedd el azt, amit
már-már tudok. Mert igazam van; és
te tévedsz, hogyha benned bármi még
honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;
e vágy nem itt él, létünkből csupán
mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.
Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,
hogy épp te tévelyegsz, ki annyival
többet éltél át, mint a többi nő.
Az, hogy holtodon rémületbe estünk,
vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten
szakadt az Eddig s Ezután közé -:
ránk tartozik: mint annyi más, ez is
megértésünké, új feladatunk.
De hogy magad is megrettenve félsz
még most is ott, hol félni céltalan,
hogy öröklétedből elvesztegetsz
egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol
még születetlen minden, s aki szét-
szórtad magad a Mindenségbe már,
nem érted úgy a végtelen világok
csillagjárását, mint a tárgyak itt -
s a körforgásból, mely sodrába vont,
valami néma vonzás, nyughatatlan
erő húz le a lepergett Időbe -:
ez betörőként tör rám olykor éjjel.
S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,
nagylelküséged, bőség telje küldött,
oly magabiztos vagy, magadba-tért,
hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz
sötét helyeken, hol baj érne tán -:
de nem: te kérsz. S ez néha csontomig
hasít, fűrészként marcangolja húsom.
Ha szemrehányó szellemed lopózna
lopva mögöttem, éjszaka, midőn
zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,
szívem legárvább végső odujába,
e kérésnél iszonyúbb nem lehetne
szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.
Mondd, keljek útra? Hagytál valahol
egy tárgyat és az szenved nélküled,
utánad óhajt? Keressek olyan
országot, melyet nem láttál, noha
ikerfeled volt, szemednek rokon?
Hajózom majd folyóin, falura
megyek régi szokásokat kutatni,
beszélgetek a kapukban a nőkkel,
ha gyermeküket hívják haza: nézem.
Megfigyelem, a földek, rétek ősi
munkája közben hogy öltik magukra
ott künn a tájat; elvezettetem
királyuk elé magam, papokat
megvesztegetek, hagyjanak megállni
a legnagyobb álló-szobor előtt
és zárják rám a szentély ajtaját.
Később, mikor már sokmindent tudok,
csak állatokat nézek egyszerűen,
könnyed mozgásuk hátha izmaimba
siklik át; és iramló, kurta létet
nyerek tekintetükben, mely nyugodtan
bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.
A kertészekkel felsoroltatom száz
virág nevét, hogy szépséges nevükben
- név-cserépben - száz csodás illatuk
maradékát megőrizzem örökre.
S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,
bennük kettőzve él a táj, egével.
Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.
Magad elé halmozva tálakon
színekkel mérted érett súlyukat.
Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,
s így néztél gyermekekre is, szived
lüktetett létük formáin belül.
S gyümölcsül nézted végül önmagad,
kifejtőztél ruhádból, a tükör
előtt, és úgy merültél el vizébe,
hogy mély nézésed mélye nagyra tágult
s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.
Nézésed így lett végül tárgytalan,
nem is kiváncsi s oly igen szegény,
már rád sem áhított: megszentelődött.
Így őriznélek téged most, amint
tükröd mélyébe álltál, benne már
távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?
Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,
hogy elhiggyem: a borostyánkövekben
nyakláncodon volt valami nehéz
a súlyból még, mi nincs az odaát
elnyugvó képeken; miért mutatsz
tartásodban komor sejtelmet és
miért hogy tested körvonala mint
tenyér rajza úgy tárul ím elém,
s ha nézem, már a sorsod rajza csak?
Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetükben, mint a többi tárgyak.
Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.
Nézd e rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne
mint rajtad: nem lehetne helye itt.
Maradt volna a kertben, nem vegyül
velem, vagy ott kinn szirma vész - de most
itt él: tudatomból vajon mit érez?

Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,
dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán
belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.
Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.
Miként a vak körbetapint a tárgyon,
érzem végzeted s nincs nevére név.
Sírjunk hát együtt most, hogy kiemelt
tükrödből valaki. Még tudsz-e sírni?
Nem tudsz. Könnyed sava, kibuggyanóban,
érett tekintetedbe változott,
míg arra törtél: minden zsenge nedved
erősebb létre forrjon így, amely
vaktában száll, egyensúlyban, körözve.
S egy véletlen, végső véletlened
legtávolibb ormodról visszarántott
olyan világba, hol a nedv akar.
Nem rántott vissza teljesen; először
lényed egyrészét tépte vissza csak,
de ahogy súlyosult, nőtt e körül
a valóság, egész-magad kivántad;
s kifejtetted, kínlódva, töredékben
a törvényből, mert kívántad magad.
Kimerültél, s leástál éjmeleg
szíved földjébe a még zöld magért,
melyben halálod: a tiéd, saját
élted saját halálcsírája duzzadt.
S megetted mind, halálod magvait,
akárcsak mások, magvát mind megetted
s édes utóíz áradt benned el,
mit nem is vártál, édes lett az ajkad,
te, érzékedben, bennen, régen édes.
Ó, sírjunk hát. Tudod, hogy véred e
páratlan forgásból mily tétován
s kedvetlenül tért hívásodra vissza?
Milyen zavartan vette föl megint
a testi kisebb körforgást; belépett
gyanakvón, ámulón a méhlepénybe
s messzi útjától hirtelen kifáradt.
Ám te nógattad, hajszoltad tovább,
úgy vonszoltad, mint csorda-állatot
a tűzhöz égő áldozatra vonnak;
s azt akartad: még vidám is legyen.
A kényszer végül sikerült: vidáman
futott a vér, magát megadva. Úgy
tetszett, mivel más mértékhez szokott
szíved: nem régen tart ez így; de most
az Időt élted, s lassú az Idő,
az Idő száll, nő, olyan az Idő, mint
betegségünk lassú rosszabbodása.
Milyen rövid volt életed, ha azzal
méred: hány órán, ülve hallgatag,
mint hajlítottad tág jövőd, erőd
sugarát mind az új gyermekcsirához,
mely újra sors volt. Ó, sanyarú munka.
Ó, munka, képtelen. Te végbevitted
naponta, vánszorogva bár, kihúztad
szövőszéked szép keresztfonalát,
s minden fonalad másra szőtted el.
S kedved végül még ünnepet kivánt.
Merthogy ez megvolt, jutalmad akartad,
mint gyermekek, kik édeskeserű
teát ittak, mely gyógyít, úgylehet.
S megjutalmaztad önmagad; mivel
tőled mindenki más oly messze járt;
kedves jutalmad nem tudhatta senki.
Te tudtad. Gyermekágyadban fölültél
s előtted tükör állt, mindent egészen
rád tükröző. Ott most minden: Te voltál,
előterében fénylőn - s benn csak a
szép káprázat: nő, aki szívesen ölt
ékszert, fésüli, berakja haját.
Így haltál meg, mint hajdan annyi asszony,
fülledt házban, ódivatú halállal,
szülő-nők halálával, kik ujólag
bezárulnának, s többé már hiába,
mert a Sötét, a magzat ikre, vissza-
tér újra, belép, méhükbe tolakszik.
Nem kellett volna felkutatni mégis
siratóasszonyokat? akiket,
mert pénzért sírnak, meg lehet fizetni,
s átzokogják a csöndes éjszakát.
Szokások kellenének! Nincs elég
szokásunk. Minden porlik, szóba foszlik.
Jönnöd kell hát, halottan, és velem
sírnod ma itt. Hallod-e, hogy kesergek?
Bár vethetném ma kendőként halálod
széthullt cserepeire hangomat
s téphetném, amíg ronggyá nem szakadna,
s lenne ily tépett számon is a szó,
hangomban dideregne remegőn;
s ha panasz lenne csak. De vád is ez:
nem őt, az Egyet, aki kiemelt
magadból (olyan ő, mint bárki más),
én benne most: a Férfit vádolom.
Ha szívem mélyén valahol fakadna
még ismeretlen gyermeklét, talán
gyermekkorom legtisztább gyermekálma:
ne tudjak róla. Angyallá gyurom
rá se tekintve, mennyekig hajítom,
élsorába a fennszóval kiáltó,
Istent emlékeztető angyaloknak.
Mert e kínnak már vége-hossza nincs,
nem bírjuk el; meggörnyeszt ez a súly,
a kúsza kín, a hamis szerelem,
amely elévült megszokáson épül,
jog a neve s jogtalan gyökeréig.
Van-e férfinak bírni joga nőt?
Lehet-e övé, ami hullva hull,
el-elkapja csak s boldogan röpíti
magát megint, mint labdát a gyerek.
Ahogy Nikét a hadvezér se képes
hajója orrán fogva tartani,
ha az istennőt titkon-lenge lénye
sós szél fényébe rántja hirtelen:
így nem hívhatja egyikünk se vissza
a már ránk nem tekintő nőt, ha az
léte keskeny szegélyén tovatűnik
botlástalan, csodásan -: s aki hívja:
hivatásból, kedvtelve vétkezik.
Mert ha van vétek, akkor ez a vétek:
a kedves szabadságát nem növelni
szabad bensőnk minden szabad hevével.
Csak ezt tehetjük: akit szeretünk,
engedjük el; mert egymásba fogózni
tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.
Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?
Te minderről sokat tudtál, s erőd
oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek
kitárulón, akár a virradó nap.
Az asszony szenved, szeretni: magány,
s a művész néha sejti munka közben:
át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.
Te elkezdted; abban, mit most a hír,
megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.
Ó, tőled minden hírnév távol állt.
Fénytelen éltél; szépséged szelíden
vontad be, akár zászlót ha bevonnak
ködös-szürke hétköznap-reggelen,
dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -
s megállt a munka, mégiscsak megállt.
Ha itt vagy még, ha ebben a homályban
akad még hely, hol szellemed a sík
hanghullámokon érzően lebeghet,
melyeket egy magányos hang az éjben
magas szoba légáramán kavar:
hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk,
nem tudva mikor, vissza csúcsaink
magasáról a nemvárt mélybe, hol
mint álomban, hálóba bonyolódunk,
s nincs ébredés belőle, meghalunk.
Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,
ha vére hosszú műbe lüktet át,
megeshet, hogy már nem szökell magasba,
értéke-veszve lezuhog a vér.
Mert valahol ős-ellentét feszül
az élet és a nagy munka között.
Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.
Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott
a holtak közt. Halottnak sok a dolga.
Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,
szívemben segíts, mint a messzeség.

Szabó Ede fordítása


WOLF VON KALCKREUTH GRÓF EMLÉKÉRE

Valóban sose láttalak? Szivem
nehéz tőled, mint terhes kezdetektől,
melyeket elodázunk. Hogy Terólad
vagyok szólandó, holt, ki vagy, te boldog,
szenvedélyes halott, te! Vajon oly
megenyhitő volt, mint hivéd, vagy a
megszűnés a holtságtól messze jár még?
Úgy vélted, ott majd jobban birtokolsz,
hol semmi érték nem tulajdon. Úgy
hivéd, hogy túl bennebb kerülsz a tájba,
mely itt képként zárult be mind előtted,
s belülről juthatsz így az áhitottba,
átvágva mindent, bátran, lendülettel.
Vajha fiúcskás tévedéséért
ne sínylenéd soká most a csalódást!
S a fájdalomnak sodrában feloldva,
tovaragadva, csak félig magadnál:
a messze csillagok körül majd megtalálnád
az örömet, amelyet idelentről
átaltevél holt álmaid honába!
Míly közel voltál hozzá, kedves, itt!
Míly otthonos volt itt, amit kivántál,
komoly öröme szívós vágyaidnak.
Ha te örömben, balsorsban csalódva
magadba hulltál, majd felismeréssel
vergődtél újra föl, s a zord lelet
súlya alatt majdhogynem összetörtél:
azt hoztad, azt, amit nem ismerél fel,
az örömet, parányi Idvezítőd
terhét véreden át, s túl is haladtad.
Mért nem vártál, míg elviselhetetlen
lesz e teher: akkor átvált bizony.
S azért nehéz, mert már valódi. Látod,
ezt adja tán a másik pillanat.
Alkalmasint ajtódba állt, hajában
koszorúval, midőn ajtód becsaptad.
Ó, e csapás mint járja át a Mindent,
ha a türelmetlenség vad szelétől
valami megnyílt valahol bezárul!
Esküt ki tenne rá, hogy lent a földben
az ép magok nem pattannak ki sorra,
ki tudja, szelidített állatokban
nem zajg-e föl buján a gyilkoló kedv,
ha e lökés villámfényt vág agyukba?
S ki látja a hatást, mely tetteinkből
átáramol szomszédos pólusokba,
s hol minden vezeti, ki ér nyomába?
Hogy pusztitottál. Hogy terólad ezt
mondják már az idők végezetéig.
Mert hogyha hős terem, ki maszkaként
az értelmet, melyet a földi dolgok
arcának vélünk, leszakítva, szörnyű
orcákat fed fel, melyek szemei
rég s némán néznek ránk torz odvaikból:
ez arc bizony és meg nem változik már:
hogy pusztítottál. Megmunkált kövek
hevertek ott, s körül egy épületnek
üteme már-már feltartózhatatlan.
Jártál körűlük s nem láttad a rendjük,
egyik a másikát fedezte, mintha
gyökért eresztett volna mind, ha arra-
mentedben megkisérléd - tétován bár -
emelni rajtuk. És te fölemelted
kétségbeesve mind, csak, hogy legott
visszahajítsd a bánya meredekjén,
melyben azok, szivedtől megdagadva,
nem férnek el már. Vajha lágy kezét
egy nő helyezte volna e haragnak
még gyenge kútfejére, vajha egy
töprenkedő s velejéig merengő
talál reád, midőn némán kimentél
megtenni azt -, bizony, ha útad ott
vezet egy éber műhelynek előtte,
hol zeng az üllő és a nap simán
valósul; s telt tekintetedbe bár
csak annyi tér lett volna, hogy igyekvő
apró bogárka képe beleférjen:
tisztább belátással olvashatod tán
az írást, melynek jeleit kicsiny-
korodtól lassan vésted volt magadba,
próbálva olykor egy-egy mondatot
formálni: jaj, úgy tűnt, értelme nincsen.
Tudom, tudom, elé borulva úgy
babrálgatád, miként feliratot
betűznek sírkövön. Mi kis világ
látszék pislogni, mécs gyanánt emelted
e sor fölébe. Ám a láng kihunyt, -
s fel mit se fogtál - tán lehelletedtől,
tán reszkető kezedtől, vagy lehet,
magától, mint a láng kialszik olykor.
Sosem olvastad el. S mi nem merünk
olvasni gyászon át, s a messzeségből.

Csupán a verseket nézzük, melyek
érzésed hajlatán viszik a mélybe
az általad választott szókat: ó, nem,
nem mind te választád. Egy kezdet olykor
egészként állt eléd, te hajtogattad
mint holmi leckét. S gyászosnak találtad.
Ne hallottad vón hangodon soha!
Angyalod zengi már s ugyanazon
szöveget másként ejti, s míly öröm
fog engem el, hallván, hogy érti módját,
öröm teérted: mert ez volt tiéd:
Hogy minden szeretet elhagy megújra,
hogy látóvá-váltodban a lemondást
ismerted föl, halálban haladásod.
Ez volt tiéd, te művész: ez a három
nyílt forma. Látod, itt van a legelső
öntvény: tér érzésed körül, és itt
e másikból a szemlélet kerül ki,
mely vágytalan s csak nagy művész sajátja,
s a harmadikban, melyet oly korán
magad zúztál szét, alighogy szived
fehér izzása első, reszkető anyagja
beléomolt - remekmívű halál volt,
mélyben kiforrt, ama saját halál,
mely minket úgy kiván, mert néki élünk,
s melyhez csak itt, csak itt vagyunk közel.
Mindez tulajdonod volt és barátod.
Gyakran sejtetted ezt, de csakhamar,
e formák odva, lám, megrémitett,
beléjük nyúlva űrt mertél csupán
s feljajongtál. - Ó, költők ősi átka,
akik jajongnak, hol beszélni kéne,
kik folyton bírálják érzésüket
formálás helyett, s váltig azt hiszik még,
hogy csak mi bennünk bús, avagy vidám,
a versben azt lehet s szabad nekik
fájlalni vagy dicsérni. A siralmak
nyelvén beszélnek, mint a beteg ember,
elmagyarázni, hol fáj, ahelyett hogy
szavakká változnának át keményen,
miként templom-szobrász plántálja létét
konok-higgadtan a kő közönyébe.
Ez a kiút. Láttad volna csak egyszer,
miként hatol a sors a verssorokba
és el nem illan s válik kép belőle,
kép, semmi más, csak úgy akár egy ősöd,
ki a keretben, ha felnézel, olykor
hasonlít hozzád, s ujra nem hasonlít:
kitartasz tán.

           De emlegetni azt,
mi nem volt, kicsinyes. És vádat is
rejt e hasonlat, mely rád nem talál.
Ami történik, úgy előzi mindég
vélelmünk, hogy soha utol nem érjük,
s nem tudjuk meg, miként is volt valóban.
Ne szégyenülj, ha horzsolnak a holtak,
más holtak, kik kitartottak a Végig.
(A Vég mit is jelent?) Nyugodtan
válts pillantást velük, amint szokás ez,
s ne félj, hogy gyászunk oly különösen
rádsúlyosul, hogy köztük feltünést kelts.
Nagy szók a korból, melyben látható
volt a történés, nem hozzánk valók.
Győzést ki említ? Minden csak kitartás.

Jékely Zoltán fordítása


DUINÓI ELÉGIÁK


AZ ELSŐ ELÉGIA

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem  más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. Ki volna az hát,
aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,
megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,
a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad
bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.
Jó - tavaszoknak kellettél. És csillagok is
hitték: sejdited őket. A multból
hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,
hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,
neked szólt egy hegedű. Mindez megbizatás volt.
De betöltötted? Nem zaklatott-e szünetlen
várakozás még, mintha minden a kedves
jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,
hisz e roppant, idegen gondolatok ki-be járnak
benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)
De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé
úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.
Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább
szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra
meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket;
nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,
csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.
De a szeretőket a természet kimerülten
visszanyeli, minthogyha az újrateremtés
nem telnék erejéből. Gondoltad-e Gaspara Stampát,
meggondoltad eléggé, hogy valamely lány,
elhagyatottan az ő szeretőként
felszökkent példáján érzi: bárha követném?
Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen
végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel
váljunk meg szeretőnktől s álljuk is ezt remegőn,
mint nyílvessző állja a húrt, hogy szökni  feszülten
több legyen önmagánál. Mert nincs sehol  maradás.
Hangok, hangok. Halld, szivem, úgy ahogyan csak
szentek hallották, hogy az órjás hívás
fölemelte őket a földről; ők térdeltek azonban,
képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek:
így voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak
hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat,
a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól.
Most amaz ifju halottaktól surrog tefeléd.
Bárhova léptél, római, nápolyi templom
öblén, nem szólított csöndben a sorsuk?
Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat,
mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla.
Mit akarnak tőlem? Halkan hadd vetem én le
a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek
tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.

Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,
kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,
rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban
jelentését nem látni az emberi sorsnak;
ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,
többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak
széttört játékszert, végképp odahagyni.
Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa
mindent, ami megkötözött, így látni a térben
szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,
csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét
érződjék. - De az élő egyre hibázik
s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.
Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők
vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,
mindkét birodalmon örökre sodorva magával
minden kort s szavukat túlzúgja örökre.

Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogitó haladást -: birnánk-e mi nélkülük élni?

Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,
a merész zene áthat a meddő dermedezésen,
úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem
isteni ifju kiszállt, megkezdi az űr
ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


A NEGYEDIK ELÉGIA

Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.

S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.

Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.

Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.

Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.

Rónay György fordítása


A NYOLCADIK ELÉGIA

Az állat abba néz minden szemével,
mi nyitva áll. Csak emberi szemünk
keríti el, mintegy fonákra vetve,
csapdaként, tőle a szabad kijárást.
Mi odakint van, csak az állatok
arcán látjuk; mert már a gyermeket
visszafelé fordítjuk, hogy a formát
lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély
az állatarcban. Mert haláltalan.
A halált csak mi látjuk; követi
csupán veszte a szabad állatot,
előtte mindig Isten van, s ha megy,
mint a vizek, a végtelenbe fut.
Előttünk nincs sosem, egy napra sem
a tiszta Tér, ahova a virágok
nőnek örökké. Folyton csak világ
és soha sorstalan Sehol:
a tiszta önfeledtség, mit belégzünk
s vágy nélkül tudunk mindig. Egy szopós
beléfeledkezik tán, s felverik.
Egy másik meghal, s azonos vele.
Mert közelről nem látjuk a halált, csak
kifelé nézünk, tán mély állatszemmel.
A szeretők - ha nem fedik el egymás
elől - ámulva jutnak közelébe...
A másik mögött, szinte tévedésből,
megnyílt nekik... De ember a haláltól
nem futhat, s újra világ neki a lét.
A teremtésre fagyva, a szabad lét
visszfényét látjuk rajta csak, s homályt
vet árnyunk rá. Kivéve, ha egy néma
állat tekint ránk, rajtunk át, nyugodtan.
Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, és
más semmi, szemben állani örökké!
Volna a miénkkel rokon tudat
a biztos állatban, mely most velünk
szembe fordul - magával tépne
az ő sodrása. De a lét neki
végtelen, nyílt, nincs benne önmagára
fordult tekintet; tiszta, mint szeme.
Ahol mi Jövőt látunk, ő a Mindent,
s magát, a Mindenben, örökre épen.

És mégis ott van az éber-meleg
állatban egy nagy bánat súlya, gondja.
Mert őt is nyűgzi mindig, ami sokszor
legyőz minket - az Emlék, hogy amit
most áhítunk, egyszer már közelebb
s hívebb volt, s kapcsolatunk oly
végtelen gyengéd. Itt csak messzeség,
mi ott lélegzet volt. A régi otthon
után ez csupa ellentét, didergetés.
Ó, az apró teremtmény boldogsága,
ki mindig bent az ölben, mely kihordta;
boldog szúnyog! mely még belül cikáz,
ha nászt ül is - mert neki minden Öl.
És nézd a félig biztos madarat,
mely csaknem mindkét tudást magával hozza,
mint etruszk lélek - egy holttestből szállt
ki, mit ölébe fogadott egy tér,
de fedelén a pihenő alakkal.

S hogy fél, minek röpülnie kell, holott
egy ölből jött. Mint magától ijedten
cikázik el, mint mikor hasadás
fut át egy csészén. Így hasítja át
a denevér az este porcelánját.

Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,
minderre rátapadva, s ki nem törve!
Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.
Újrarendezzük, s széthullunk mi is.

Ki fordított hanyatt, hogy bármit is
teszünk, csak visszanézünk, mint aki
eltávozik? Ahogy ott fent megáll
a végső hágón, honnan az egész
völgy még egyszer kitárul, s elidőz -
úgy élünk mi is: egyre csak bucsuzúnk.

Keresztury Dezső fordítása


A KILENCEDIK ELÉGIA

És ha a létünk íly romlandó, mért, mire kell hát
úgy pazarolnunk, mint a babér, mely tán komorabb is
minden más zöldnél kissé, levelén apró hullámzás
fodroz (akár a szél mosolya) -: miért is kényszerülünk mi
emberi küzdésre, kitérve a sors elől, de
vágyva a sorsra?...
               Ó, nem azért, mert ez az üdv itt,
annak a meg sem érlelt haszna, amit veszítünk.
Még a kíváncsiság miatt sem, vagy edzeni szívünk.
Ezt a babér is tudná...
Ám, mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik,
mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége
van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer,
egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy:
egyszer csupán. Soha többé már. Azonban
ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak:
éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán.

S így, hogy ezt végbevihessük, nógatva magunkat,
egyszerü két tenyerünkbe fognánk be a létet,
túlterhelt pillantásunkba s a néma szivünkbe.
Egy akarunk vele lenni. És kinek adnánk? Végleg
őriznők, ha lehetne... Ó, de egy más Vonatkozásba,
át, jaj mit vihetünk? Mit lassan itt megtanultunk:
látásunkat sem, s ami itt történt. Jaj, semmit.
Szóval, a kínjainkat. Szóval főleg azt, mi nehéz, vagyis hát
hosszan átélt szerelmünk gyötrelmét, azt, mi
el sose mondható. De később,
csillagi körben mit ér ez? Jobban mondhatatlanok ők.
Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezében
nem valamely mondhatlant hoz le nekünk,  maroknyi földet,
de a tiszta, kiküzdött szót, a kék meg a sárga
enciánt. Mi talán csak azért vagyunk itt,
hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd, Korsó, Gyümölcsfa, Ablak -
s tán: Torony, Oszlop... - ámde kimondani, értsd meg,
mondani úgy, ó, mint ahogy azt bensőleg a dolgok
még sose vélték. Ó, nem e rejtekező Föld
titkolt szép furfangja-é, ha a hű szeretőket
arra szorítja: érzésükben minden mámoritóra váljék?
Lám, a küszöb: ezt a két szeretőnek
elkoptatni parányit, annyi régi ember után
s holnapi mások előtt... mily könnyű.

Itt az Időnk rá, itt a hona a Mondhatónak.
Valld és hirdesd. Így soha még nem
hulltak az űrbe le átélhető dolgaink, mert
mind ami pótolná őket, kép nélküli tett csak.
Kérgek közti cselekvés - ők meg szétpattannak,
ha bent a tevékenység megnő, és más a határa.
Kalapácsok közt áll helyt
szívünk, akár a nyelv a
fogunk közt, de mégis, mégis
Dícséret nyelve marad.

Dícsérd hát e világot az Angyalnak, s ne a mondhatatlant,
néki te nem nagyzolhatsz pompás érzésekkel, mert a
Mindenségben, ahol ő érzőbben érez, jövevény vagy.
Éppen ezért azt tárd ki elébe, mi nemzedékeken át alakulva
kézügyünkbe esik, a miénk s ott él a szemünkben.
Mondd a dolgokat el. S Ő úgy áll meg elámultan majd,
mint ahogyan te álltál Rómában a kötelest nézvén és
azt a fazekast ott messze, a nílusi parton.
Tárd ki elé: mily ártatlan, boldog s a miénk egy tárgy is,
és hogy a sírás is, panaszunk, tisztára válik, alak lesz,
szolgai tárgy, vagy tárgyba hal át - és odaát, túl,
boldogan száll el, hegedűhang. - És ez a sok tárgy,
mind a múlásból élve megérti, hogy te dicséred őket;
ők, a mulandók, a legmúlóbbra: ránk a mentendőt bízzák.
És akaratuk ez: a szivünkben - a láthatatlanban -
formáljuk őket át mibelénk - ó, végtelenül! - akárkik
volnánk is mi a végén.
S nem ezt akarod-é, Föld? azt, hogy újraszüless bennünk
immár láthatlanul? - Nem álmod-e az, hogy egyszer
láthatatlan légy? Ó, Föld: nem látható már?!
Sürgető feladatod nem az átlényegülés-e?
Kedvesem, Föld, én ezt akarom. Ó, már, hidd el,
nem kell több tavaszod, hogy megnyerj, egy csak,
már egy is elég, ettől is túlárad a vérem.
Névtelen elszánás köti régtől a létem Hozzád.
Néked volt mindig igazad, s a Te szent leleményed
még a halál is, a meghitt.
Lásd, élek még. És miből? A gyermekkor s a jövő sem
lesz kevesebb... Szívemben árad a sok fakadó lét,
s felszökken özönnel.

Szabó Ede fordítása


A TIZEDIK ELÉGIA

Vajha ujjongón szállna, dicsőn fel a vég-dalom áldó
angyali zengzetekig, ha belátok a szörnyü Titokba.
Vajha szivem sok csengve verő kalapácsából ne
botlana egy se lazult, kételytől tétova, foszló
húrokon. Vajha sugárzó arcom fénye tehetne
még ragyogóbbá; vajha virulna virágba a bágyadt
sírás. Ó, hogy ölellek, kedveseim, majd: éjek,
mind, ti emésztők. Mért nem omoltam, nővéreim, ti
sok vigasztalan éj, még jobban térdre, kibomló
dús hajatokba oldva magam. Mi: kín-tékozlók.
Ó, hogy lessük előre bánataink múlását,
véget érnek-e már. De hisz ők a mi tartós
tél-álló lombunk, a komor jelkép-zöld, titkos
évünk egy szaka ők - és nemcsak az évszak -,
ők a tanyánk, telepűlés, tábor, föld s a lakóhely.

Persze, jaj, oly idegen a sok Kín-városi utca:
talmi a csend, mit a túlcsengés zaja kelt, és benne,
öntve az űr formájából, öntvény mered, áll a
Lárma, arany-szobrával, pöffeszkedve dicsekszik.
Ó, ha egy angyal lába tiporna rá, hova tűnne
el Vigasz-piacuk, meg a templom, a készen-vett, mely
tiszta, sivár és zárt, akár a posta vasárnap.
Arra kivül fodrot vet a vásár széle. Szabadság
száz hintája! Buzgalom artistái, buvárok!
És a lövölde, szines képekkel: boldogságuk
célpontként rezeg ott s megzörren bádog-alakja,
hogyha talál egy-egy ügyesebb. Az meg, sikerétől
szédülten, vaksors fele indul; mert a kiváncsit
hívja megannyi bódé, dob, kikiáltó. Ám a
sok felnőttre különb látvány vár: látni, a pénz hogy
nő, szaporul - nem puszta mulatság, bonctanilag
látni a pénz nemiszervét, mindent - annyi tanulság rejlik
e folyamatban...
             Ó, de ezen túl, rögtön, ahol már
véget ér a palánk, beragasztva plakáttal, amely
mind a "HALÁLTALAN" sört hirdeti, e keserű, de
frissen rágcsált új gyönyöröktől édesülő sört...
rögtön, ott a palánk hátában, ott a Valóság.
Játszó gyermekek, egymást félrevonó szeretők a
gyér fűben, komolyak, és párzó, tiszta kutyák.
Még messzibb vonzásnak enged az ifjú; tán egy
zsenge Panaszt szeret... Rétekre ér a nyomában.
Szól a Panasz: Távol. Mi ott künn, arra lakunk... Hol?
És megy az ifjú, elbűvölten. E váll, ez a nyak - tán
hercegi sarj lehet ő. Majd mégis elúnja, legyint és
elfordul... Mire jó? Hiszen Panasz ez csak.

S azt, elszokva a földtől, időtlen, mély közönyük vak
első kábulatában már csak az ifju halottak
kísérik szeretőn. Lányokra
vár s a barátnőjük lesz. Sorra mutatja nekik
ékszereit. A Kín szép gyöngysorait, meg a Tűrés
csipkefinom fátylát. - De az ifjak előtt el-
némul.

Ámde honukban, a völgyben, a vén Panaszok közül egyik
pártját fogja, ha kérdez az ifjú: - Hajdan - idézi -
nagy nemzetség voltunk, mi, Panaszok. Atyáink
ékköveket bányásztak ott, ama nagy hegyek öblén;
emberek közt is akad még néha egy-egy kicsiszolt
Ős-Kín, avagy vulkán ős, dermedt láva-haragja.
Ó igen, onnét jött ez. Dúskáltunk mi a kincsben.

Így vezérli, át Panaszok tág tájain egyre, szelíden,
templomi oszlopokat mutat és romokban a sok nagy
várat, amelyek bölcs Panasz-fejedelmeit egykor
híven uralta ez ország. Felmutat egy-egy
Könny-fa merész sudarára, nézi virágzó Bánat-
föld cserjéit (lágy, csupa lomb ez az élőknek fenn);
Gyász legelésző állatait mutatja - ha olykor
félve madár rebben, áthúz tekintetükön, magányos
hangja jelet ró, messzerikoltva, az égre. -
Estefelé a Panasz-nép ős temetőibe érnek,
ott járnak, hol nyugszik a sok próféta, szibilla.
Ám ha az éj jő, halkul a léptük és hamarost fel-
holdviláglik a mindenek éber
őre: a Nagy Sír. Szobra a nílusinak testvére,
ő a magasztos Szfinksz: rejtett sírkamrák
arca.

Ő, e királyi fő: ámulva nézik őt, ki örökre
néma s itél, odavetve az emberi arcot
csillagok ingó mérlegére.

Fel sem fogja az ifjui szem, még
kápráztatja halála. Ámde riad most
nézésükre a psent szegélye mögül a bagoly. És
hosszu vonással súrol a szárnya végig az Arcon,
s azt, a legérettebbre kiteltet,
lágy-puha rajzzal írja az új
holt-hallásba, a kétfele nyílt, felütött
lapra, leírhatatlan körvonalával.

S föntebb: csillagok. Újak. A Kín-Hon csillagai.
Lassan mondja nevük a Panasz: - Nézd, ott van,
ott a Lovas, a Bot, s ama zsúfolt csillagi-képet
úgy hívják: Gyümölcskoszorú. Majd ott, hol a Pólus:
ott a Bölcső, Út, Égő Könyv, a Bábu s az Ablak.
Lent pedig, arra a déli égbolton, akár az
áldott kéz tenyerén tisztán ragyogó M,
ott az Anyák jelképe... -

Ámde tovább kell menni a holtnak, és a Panasz az Idősebb,
szótlanul kíséri a szurdokig el,
hol víz csillan a hold fényében:
ott az öröm-forrás. A nevét mély
hódolattal ejti ki, mondván: - "Sodró
víg folyam ez az emberi tájban." -

Állnak az ormok alatt.
És a Panasz felsír, megölelve az ifjút.

Csak maga hág az fel az Ős-Kín bérci ködébe.
Vissza se csendül a lépte a hangtalan végzet öléből.

Ó, ha a végtelenül-holtaktól tiszta hasonlat
serkenhetne szivünkben, tán mogyoróhéj lengő
szép ürességére utalna, vagy tán
arra: sötét földekre tavasszal omlik a zápor. -

És mi, az egyre növő boldogság
álmodói, mi úgy hatódnánk
meg, már szinte a döbbenetig,
mint, ha lehull, ami boldog.

Szabó Ede fordítása


SZONETTEK ORPHEUSZHOZ


ELSŐ RÉSZ

              1

Ím, egy fa nőtt! Ó fénylő túlnövekvés!
Ó zengő Orpheusz! Fül fája, nagy!
S lett minden néma. Aztán újrakezdés
mozdult, jel támadt, változás fakadt.

A bomlott erdőből vadak lopóztak
puhán elő, otthagyván vackaik,
s hogy nem riadtság s fondorlat lakik
csöndességükben, s hogy csak hallgatóztak,

ekkor kitűnt. Szívükre nem hatott
bőgés, üvöltés, jaj. De hol kicsinyke
kunyhó állt, menhelyként a legsötétebb

vágyódás ellen, melybe míg betértek,
a félfák is reszkettek lépteikre -
itt raktál nékik dalból templomot.

Csorba Győző fordítása

              5

Ércbe ne véssétek. Nyíljék a rózsa
kedvére csak, s hullassa levelét.
Mert mindez Orpheusz megújulása
más-más alakban. Nem is kell egyéb

néven neveznünk. Most és mindörökre
az ének - Orpheusz. Jön s elsiet.
Néhány nappal túlélheti a gyönge
rózsakelyhet. De többet nem tehet.

Ó, értsétek meg, el kell tűnnie,
még akkor is, ha maga sem akarja.
Míg hangja - léten át - elér ide,

már messze jár, hová ember nem ér fel.
Rácsként az ujját nem nyűgözi lantja,
s míg följebb száll, még vissza-visszakémlel.

Garai Gábor fordítása

              10

Ti e szívből nem múltok sohasem,
köszöntlek, ókori szarkofágok,
Róma derűs vize változik át, hogy
dalban ömöljön mélyeteken.

S ama nyíltakat is - az ébredező
pásztor szeme íly tág, szemben az éggel,
benn csendje telíti, mézfüve nő -
a felrebbent lepkék gyönyörével;
üdv minden ajaknak! Kételyeink
szűntén újra erősek a szóra,
tudják már, mi a csend s mire int.

Hát mi, barátaim, tudjuk-e mi?
Ha nem - ha igen: ama tétova óra
színt fog előttünk vallani.

Halasi Zoltán fordítása

              15

Várj... ez a jó íz... Már nyoma vész.
Zümmög-e, zeng-e halk muzsikátok,
tüzes leányok, néma leányok:
ringja gyümölcs ízét a tánclebegés!

Táncotok most: a narancs. Ahogy érett,
édes ízébe fúlva fog át
örök emléke. Íze: tiétek.
Értetek érlelt ily drága csodát.

Táncotok most: a narancs. Meg a fényes
déli vidék - míg a friss honi szélben
felragyog majd e gyümölcs! Sugarának

illata izzik. S rokonul a kényes
héj meg a tánc s az a nedv is a mélyben,
mely benne most boldogan árad!

Szabó Ede fordítása

              21

Megjött, ím, a tavasz. Ma szavalna
csacska gyerekként verset a Föld;
s ó de sokat... Tanulása jutalma
várja, kit eddig lecke gyötört.

Szigorú mestere volt. E szakálas
jó öreg fürtjeit hó lepi el. -
Nos, mi a Kék, Zöld? kérdjük, a válasz
jő: tud a Föld, felelve-felel!

Boldog Föld, szünidős, no, fogócskázz
hát! s mi - utánad! Mind, aki gyermek,
víg Föld! A legvígabb utolér.

Ó, a gyökérbe, fatörzsbe berótt száz
jel, tanitása a jó mesternek
dal ma: a Föld dala, zengve-zenél!

Szabó Ede fordítása


MÁSODIK RÉSZ

              8
              IN MEMORIAM EGON VON RILKE

Hajdani gyermekkor pár játszótársa
szétszórt városi kertek ölén:
tétova-tetszőn hogy leltünk egymásra
s - bárány-szó felirat szövegén -
néma volt a szavunk. És hogyha örültünk,
ez se miénk volt. Kié tehát?
S hogy foszlott el, emberek közt, körültünk,
a hosszú év zord hetein át.

Hány idegen kocsi ment el, ránk-dübörögve,
körben a házak, talmik, ám tömör-épek,
minket nem ismertek. Mi volt a való hát?

Semmi. Csak a labdák remekívü röpte.
Még a gyereksereg sem... Ám ki-kilépett
egy, ó, egy múló, s a hulló labda alá állt.

Szabó Ede fordítása

              12

Vonzzon a változás! Ó, lelkesítsen a lángban
átváltozva tünő tárgy, ami felragyogott.
A mintaadó szellem, ki mester a földi világban,
forgásban szereti látni lengő alakod.

Hogy maradásba zárulsz, máris lényed a dermedt;
de óvhat-e szürkeség? foszladozó fedezék?
Várj! ércnél ridegebb hív elő ridegebbet.
Jaj neked! - érzed már kalapács nehezét!

Aki forrásként maga árad, tudása lesz a tudásnak;
mely derüsebb világot tár fel előtte ujongva,
hol a kezdet gyakran véget, s a vég kezdetet ér.

Minden boldog tér, amit ők ámulva bejárnak,
elszakadás szülötte. És Daphne, amióta
babér lett, téged is int: Változz! Szólit a szél!

Halasi Zoltán fordítása

              19

Ott az arany valahol, bank kényezteti keggyel,
él ezerekkel meghitten. De e koldus, a vak, lám,
még egy réz tizes aprónak se egyéb: szoba sarkán
szekrény por-zuga, ósdi, reménytelen hely.

Szerte a boltok: a pénznek már-már otthonaképpen;
ott ölt álruhaként szekfűt, selymet, puha prémet.
Ő meg, a hallgatag, itt áll lélekzetszünetében
az ébren, az álmán mindent lélekző pénznek.

Ó, éjjel hogy zárulhat e kéz, mely nyitva örökkön.
Másnap a sorsot hozza megint, odatartja csak egyre:
szörnyü törékeny, tündöklő és mindenek alja.

Csak hogy egy értő végre e nagy meglétet a földön
bámulva nézze, dicsérje. Ki felzeng, van szava erre.
Ki isteni, hallja.

Tandori Dezső fordítása

              21

Zengj idegen kertekről, szívem; üvegbe fagyott
tiszta, el sose ért kertről ma regét.
Iszpahan és Sírász rózsája, kútja ragyog:
zeng ma, dicsőítsd mind, ahogy senkise még.

Ó, bizonyítsd be: nem hiányoznak soha már.
Rád gondolnak a fák, érlelve fügéik.
És ha virágzik az ág, neked intve beérik
látomásként a szél, s tovaszáll.
Mert ne hidd, hogy bármi hiányzana éppen
annak, ki egyet akar csak: lenni!
Selyemfonál vagy, bennvagy a lét szövetében.

És ha sziveddel bármely kép vele él, ha
tán csak a kín (ha dalod szava ennyi) -
tudd, hogy a teljes, az ünnepi szőnyeg a célja.

Szabó Ede fordítása

              29

Messzeségek halk barátja, érzed? -
lélegzetedre tágul a Tér.
Haranglábak homályán az ércet:
kongasd magad. Mind erőre kél,

ami emészt, ha te vagy az étek.
Változz azzá, mit a lét akar.
Mit számít a legfőbb szenvedésed?
Légy borrá, ha italod fanyar.

Légy varázs, e bőség éjjelét
hasd ma át, s mi kúsza, testet ölthet,
egymásra lel s értelme ragyog.

S ha elfeled majd e földi lét,
"Eliramlok" - mondd a néma földnek.
S szólj a fürge vízhez így: "Vagyok."

Szabó Ede fordítása


HÁTRAHAGYOTT VERSEK


IMA AZ ŐRÜLTEKÉRT ÉS FEGYENCEKÉRT

Ti, akiktől a lét
hatalmas arca lágyan
elmúlt: kezét
a szabad éjszakában

egy talán most létező
imára kulcsolja és
érzi, hogy néktek nehéz
teher az Idő.

Már puhán hajatok
becézi csak az emlék:
mindent szétszórtatok
ti nemrég.

Ó, hulljon csönd a szóra,
ha szívetek már vénül,
anya se legyen végül,
ki tudna róla.

Ágak közé felszállott
a hold s az égre tart -
és mintha ti laknátok,
olyan kihalt.

Szabó Ede fordítása


GYÖNGYÖK PERDÜLNEK SZÉT

Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk?
Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,
biztos csat, hogy meg tudd őket tartani,
                           Kedves.

Tán kora volt még? Napfelkeltét szürke derengés,
úgy áhítlak, megsápadtam a nyugtalan éjtől;
zsúfolt nézőtérnyi nagy arccá nőttetem arcom,
fenséges jelenésedből semmit ne mulasszak.
Ó, ahogy árva öböl bizakodva
szórja a nyílt tengerre a karcsú
fárosz fénytereit; sivatag folyamágya
vágyik a tiszta hegyekből égi üdén leiramló
zápor után; - rab leskel bűntelen ablak-
résén egyetlen csillag vigaszára;
mint nyomorék, aki el-
dobja meleg mankóit: a szent oltárra akasszák,
s ott fekszik, s csodatétel nélkül lábra sem állhat:
lásd, ha te nem jössz, így sodródom a vég fele én is.

Csak téged szomjazlak. A kő hajszál-repedése,
mert átszúrja a fű, nem akarja-e, hogy tavaszodjék?
Végig a föld tavaszodjék. S hogy meglássa a hold a
tóban a képét, nincs-e vajon szüksége a másik
csillag erős kölcsönfényére? Akármi kicsinység
megtörténhetik-e, ha a minden idők, a jövendő
teljessége felénk nem mozdul? És, Kire-Szó-Nincs,
hogyha te nem vagy benne? Kevéskét tartani tudlak,
s aztán vége. Erőt vesz rajtam a kor, vagy
gyermekek állnak utamba.

Csorba Győző fordítása


A NAGY ÉJ

Tegnap-kezdett ablakon át ámulva nem egyszer
néztelek, álltam s ámultam. Még szinte kizárt az
új város, s a meggyőzetlen táj sötétlett
rám, mintha nem is lennék. A legközelebbi dolgok
sem bánták ott, érzem-e őket. Egy laterna
mellett utca nyomult: idegennek láttam.
Szemközt egy szoba - érzést keltő lámpasugárkör -
érdekelt már: látták, rám csapták a spalétát.
Álltam. S felsírt egy gyerek. És az anyáktól a környék
házaiban tudtam, mire képesek - ám ugyanakkor
tudtam minden sírás nem csituló okait. Vagy
felcsendült egy ének hangja, s e várakozásból
úgy-valameddig elért; vénség köhögött lent,
mintha a teste a lét szelidebb igazát vitatná,
ingerülten. Óra ütötte az órát -
későn kezdtem rászámolni, lerázott.
Mint idegen gyerek, bár befogadták végül, a labdát
mégis mindig elejti, nem ismer egy játékot
sem, mely a többinek oly könnyű s természetes - áll csak,
félretekint, hová? -: így álltam... S hirtelen akkor
rájöttem, mindezt te csinálod, játszva vélem, a felnőtt
éj, s ámulvást néztelek. Ott, hol a tornyok
haragoskodtak, s másfele-néző sorssal a város
állt körül, kitalálhatatlan hegység fordult
szembe velem, s leszűkült körben éhes
örök-idegenség fogta be minden érzésemnek
véletlen lobogását - ott, te Hatalmas, nem volt
szégyened az, hogy ismersz. Lélegzésed rajtam
hullámzott. És messzi komoly létekre elosztott
mosolyod átjárt.

Tandori Dezső fordítása


LÉLEK AZ ŰRBEN

Itt járok, kóválygok, szabadba tört
lélek.
Merhessem? Lendüljek?

Sok rátermett élt
volt küzdőhelyemen. De itt, hol
képességét rendre kifejti a legkicsinyebb is
néma remekléssel -:
merhessem? Lendüljek?

Átkínlódtam bár a ködös test rabjaként
éjeket: ó, sőt egybekötöttem
őt, a földit a Végtelennel,
szürke
szíve keservesen
sírt a kezemben.

Most ki elé álljak:
íme a lélek? Kit
lep meg?

Hirtelen én legyek, én az Örök;
ellentétemtől szabadulva, kinek már
vígasza sem leszek, és csak az éggel
érzek.

Én, még gyönge titok;
rebbeteg, egyetlen
mindvalamennyi kitárult
titok között.

Ó, hogyan átjárják egymást az erős ölelések.
Hát engem melyikük fog és ad
majd tovább,
rossz ölelőt?

Vagy jót? Ellobogott
ama félszegen szeretők kimerítő
láza belőlem? Bámulok,
s fölfele hullok? Ezért?

Csorba Győző fordítása


CSAK SZÁJ VAGYUNK

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
mely ott dereng minden dolgok közén?
Nagy lüktetése bennünk hull szerény
ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel
hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,
s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás
titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,
és felkiáltunk -
és lét vagyunk és arc és változás.

Tandori Dezső fordítása


ZENE

Ő... alszik... Úgy, hogy tiszta ébredése
oly éberséget szül, mely minket álom
ölébe dönt... Ó, borzalom vetése!
Földhöz verődik: koppanás a sáron,
beködli céljaink nehézkedése.
Éghez verődik: rádtárul egésze!

Éghez verődik: testivé merednek
a rejtett számok; sűrűbben mozognak
a tér atomjai. Fényként remegnek
a hangok. És mi itt lent fül azoknak,
az valahol szem is: ott boltozódnak
e dómok, ahol az eszmék teremnek.
Valahol van a zene, mint ahogy
e fény valahol messzi hang a fülben...
Csupán számunkra elválaszthatók...
És e kétfajta rezgés közt az űrben
a névtelen Több... Ó, mi bújhatott
a gyümölcsökbe? Ízük adja
értéküket? S egy illat mit tanít?
(Megismeréseink határait
kuszálja testünk minden mozdulatja.)

Zene: te, kútmedencénk zuhatagja,
hulló sugár, hangtükrözés, te boldog
fölébredő a keltő indulatra,
nyugalom, melyet bőség árja bontott,
te nálunk több... minden céltól eloldott
s szabad...

Csorba Győző fordítása


A KÖLTŐ SÍRFELIRATA

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörüség,
Annyi temérdek pilla alatt
Senkisem alszik.

Nemes Nagy Ágnes fordítása