William Shakespeare

Hamlet, dán királyfi


Fordította: Arany János

 

ELSŐ FELVONÁS
1. SZÍN
2. SZÍN
3. SZÍN
4. SZÍN
5. SZÍN

MÁSODIK FELVONÁS
1. SZÍN
2. SZÍN

HARMADIK FELVONÁS
1. SZÍN
2. SZÍN
3. SZÍN
4. SZÍN

NEGYEDIK FELVONÁS
1. SZÍN
2. SZÍN
3. SZÍN
4. SZÍN
5. SZÍN
6. SZÍN
7. SZÍN

ÖTÖDIK FELVONÁS
1. SZÍN
2. SZÍN


SZEMÉLYEK

CLAUDIUS, Dánia királya
HAMLET, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse
HORATIO, Hamlet barátja
POLONIUS, főkamarás
LAERTES, fia
VOLTIMAND
CORNELIUS
ROSENCRANTZ
GUILDENSTERN udvarfiak
OSRICK, udvaronc
PAP
MÁS UDVARONC
MARCELLUS
BERNARDO tisztek
FRANCISCO, katona
RAJNÁLD, Polonius embere
EGY SZÁZADOS
ANGOL KÖVETEK
HAMLET ATYJA SZELLEME
FORTINBRAS, norvég királyfi
KÉT SÍRÁSÓ
GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja
OPHELIA, Polonius leánya
Urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok, híradók  és kíséret

Szín: Helsingőr



ELSŐ FELVONÁS


1. SZÍN

Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt. Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe

BERNARDO
Ki az?

FRANCISCO
       Nem úgy; te állj s felelj: ki vagy?

BERNARDO
Sokáig éljen a király!

FRANCISCO
Bernardo?

BERNARDO
       Az vagyok.

FRANCISCO
Órádra pontosan jössz.

BERNARDO
                   Most veré
Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.

FRANCISCO
Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van,
S nem jól vagyok.

BERNARDO
               Nyugodtan őrködél?

FRANCISCO
Egér se moccant.

BERNARDO
                 No, jó éjszakát.
Ha Marcellust, Horatiót találod,
Őrtársaimat: mondd, hogy siessenek.

FRANCISCO
Úgy tetszik, hallom is már. Állj! Ki az?

Horatio és Marcellus jőnek

HORATIO
Honnak baráti.

MARCELLUS
           S dán alattvalók.

FRANCISCO
Jó éjszakát.

MARCELLUS
Isten veled, becsűletes vitéz:
Ki válta fel?

FRANCISCO
Bernardo van helyettem.
Jó éjt. (El)

MARCELLUS
Hahó! Bernardo!

BERNARDO
               Nos? Ki az?
Horatio, nemde?

HORATIO
               Teste, lelke az.

BERNARDO
Hozott Isten, Horatio; téged is,
Jó Marcellus.

HORATIO
Nos, hát ma-éjjel is járt az izé?

BERNARDO
Semmit se láttam.

MARCELLUS
Horatio azt mondja, képzelődünk,
És nem fog rajta hit, ez általunk
Két ízbe látott rémlátvány felől:
Én hát magammal hívtam őt, virassza
Velünk az éjnek perceit;
S ha jő megint a tünemény, legyen
Szemünk' tanúja, és szólítsa meg.

HORATIO
Aj, aj! sosem jő.

BERNARDO
             Ülj le hát elébb;
Hadd ostromoljuk ismét a füled,
Mely e csodának úgy el van falazva,
Amit mi kétszer láttunk.

HORATIO
                   Jó, leűlök.
Bernardo mondja el, miképp esett.

BERNARDO
Múlt éjszaka,
Midőn ama csillag, mely a saroktól
Nyugotra ég, a mennynek épp azon
Részén világolt, Marcellus meg én,
Az óra egyet ütvén...

MARCELLUS
Csitt! szó se több: ahol jő már megint!

Szellem jő

BERNARDO
Alakra éppen a megholt király.

MARCELLUS
Te tudsz latínul: szólítsd meg, Horatio.

BERNARDO
Nem a király? Nézd csak, Horatio.

HORATIO
Egy ízig: átver félelem, csodálat.

BERNARDO
Szót várna.

MARCELLUS
         Tégy kérdést, Horatio.

HORATIO
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod,
Együtt ama szép, harcias idommal,
Amelyben egykor elhunyt Dánia
Fölsége járt? Az égre kényszerítlek:
Szólj!

MARCELLUS
Lám neheztel.

BERNARDO
           És halad tovább.

Szellem el

MARCELLUS
Elment, felelni kedve nincs.

BERNARDO
No hát? Horatio! sápadsz, remegsz.
Nem több-e hát, mint puszta képzelet?
Mit vélsz felőle?

HORATIO
Az Isten látja, nem hinném soha
Érzéki és hű vallomása nélkül
Saját szememnek.

MARCELLUS
                 Ugyebár hasonlít?

HORATIO
Mint te, magadhoz.
Még harcmez is e volt királyomon,
Midón a büszke norvégit legyőzte;
S bosszús vitában ily zord képe volt,
Midőn a szánas lengyelt a jegen
Megverte. Különös.

MARCELLUS
Két ízbe már, s pont e halotti órán,
Járt őrhelyünk előtt ily harcilag.

HORATIO
Mi részben árt sajátlag, nem tudom;
De általános véleményem az,
Hogy ez honunkra nagy csapást jelent.

MARCELLUS
Üljünk le; s aki tudja mondja meg,
Mért e szoros, e pontos őrvigyázat,
Gyötörni éjjel az alattvalót?
Mért öntik e réz álgyukat naponta,
S veszik külföldön a sok harci szert?
Mért a hajóácsok nagy fogdosása,
Kiknél vasárnap, köznap egyre mén?
Mi készül, hogy ez izzadó sietség
Munkába fog mind éjet, mind napot?
Ki fejti ezt meg?

HORATIO
               Én megmondhatom;
Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt,
Kinek képmása feltűnt az elébb,
Tudjátok, a norvégi Fortinbras,
Izgatva büszke verseny viszketegtől,
Párbajra készté: ám hős Hamletünk
(Mert így becsülte az ösmert világrész)
Megölte Fortinbrast; pecsétes alku,
Törvény- s lovagszokással szentesült,
Levén közöttük, mely szerint amaz
Éltével együtt minden birtokát,
Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja;
S mellyel fölérőt szintén lekötött
A mi királyunk. Most, ha győz vala
Fortinbras, ő örökli e vagyont;
És így viszontag az övé, csere-
Kötésök egy kitűzött pontja által,
Hamletre szállt. No most, az ifju Fortinbras
Tapasztalatlan harcvággyal tele,
Norvégia szélein, itt és amott,
Egy csőcselék, elszánt hadat toborza,
Mely, puszta étiért, kész nyaktörő
Nagy vállalatra; és ez nem kisebb
(Hisz kormányunk előtt már nem titok),
Mint visszavenni tőlünk fegyver által
Az apja elvesztette földeket.
Ez inditója mind e készületnek,
Úgy sejtem én, ez őrségünk oka,
S az országos hű-hónak kútfeje.

BERNARDO
Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem:
S jól összevág, hogy e csodás alak
Fegyverbe jár itt; oly hasonlatos
Ama királyhoz, akiért e harc.

HORATIO
Egy porszem ő, az ész szemét zavarni.
Így Róma fönt-virágzó napjain,
A leghatalmasb Julius bukása
Előtt kevéssel, gazdátlan maradt
Sok sír, s belőle a leples halott
Makogva, nyíva járt mind útcaszerte;
Tűzfarku csillag, vérharmat, homály
A napban; és a nyirkos égitest,
Mely Neptun országán uralkodik,
Kórrá fogyott, majd mint a végnapon.
S ím, zord jövők hasonló gyászjelét,
Mintegy a balsors száguldó futárit,
S előbeszédét ránk törő gonosznak
Tüntet föl együtt a menny s föld, hazánk
Éghajlatán és honosink előtt.

Szellem visszajő

De halkan! ím! ehol jő már megint!
Útját szelem, ha megront is. Megállj,
Káprázat!
Ha van beszélni hangod, vagy szavad:
Felelj!
Ha képes ember tenni jót veled,
Mi néked enyhes, nékem üdvhozó:
Felelj!
Ha tán belátsz honod sorsába, mely
Előre tudva elkerűlhető:
Ó, hát felelj!
S ha életedben zsarlott kincseket
Raktál halomra mélyen föld alatt,
Miér' ti holtak visszajárni szoktok:

Kakasszó

Mondd el: ne távozz! szólj! Elébe, Márcell!

MARCELLUS
Ne üssek hozzá a lándzsámmal?

HORATIO
                           Üss,
Ha nem akar megállni.

BERNARDO
               Itt van!

HORATIO
                     Itt van!

Szellem el

MARCELLUS
Elment!
Megbántjuk, amily fönséges, midőn
Erőszak látszatával fenyegetjük;
Mert sérthetetlen, mint a levegő,
S hiú ütésink vásott gúny neki.

BERNARDO
Szólt volna már, hogy a kakas kiálta.

HORATIO
S hogy felriadt! mint bűn sujtotta lény
A rettentő hivásra. Úgy beszélik,
Hogy a kakas, a reggel harsonája,
Metsző, hegyes torkával fölveri
A napnak istenét; s az ő jelére,
Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen
Csatangol a bolygó lélek, siet
Mesgyéi közzé, s hogy van benn igaz,
Arról ez a jelen tárgy is bizonyság.

MARCELLUS
Aztán csak elmúlt a kakas szavára.
Mondják, valahányszor az idő közelg,
Melyben Urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem ígéz, nem büvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

HORATIO
Hallottam én is, hiszek is belőle.
De ím, a reggel, öltve bíborát,
Ott járdal a domb harmatján, keletre.
Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én,
Tudassuk mindez éji látomást
Az ifju Hamlettel; mert, a fejem rá!
Hogy e nekünk oly néma szellem ő -
Hozzá beszélni fog. Rálesztek, úgye,
Hogy értesítsük, mint a szeretet
Kívánja, s illik hű tisztünk szerint?

MARCELLUS
Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel
Legalkalmasban hol találni őt.

Elmennek


2. SZÍN

Trónterem. Király, királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand, Cornelius, urak és kísérők jőnek

KIRÁLY
Bár Hamlet, édes testvérünk, halála
Emléke még új, és ugy illenék,
Hogy gyászba hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká boruljon:
De annyiban már a természeten
Győzött  az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért ángyunkat egykor, most királynénk',
E harcos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel - a szemünk
Mosolygva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyásszal nász között,
Egyensulyozva bánatot s gyönyört -
Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs
Tanácsitokkal, melyeket nekünk
Szabadon adátok ez iránt: köszönjük.
Már most, az ifju Fortinbras, miképp
Tudjátok is, nem adva ránk sokat,
Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála
Miatt ez ország összevissza van,
Kalandos álmakkal szövetkezék,
S követséggel nem átalt háborítni,
Az atyja elvesztette földeket
Kiadni kérvén, melyek jog szerint
Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most
Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:
Így áll az ügy: mi a norvég királynak,
Az ifju Fortinbras bátyjának - aki
Mint ágybafekvő és erőtlen agg,
Aligha sejti öccse szándokát -
Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,
Holott csak úgyis népéből telik
Ujonc, csapatszám s minden, ami kell.
Most hát, jó Voltimand, Cornelius,
Ti lesztek üdvözlésem átvivői
Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb
Kört számotokra, mint itt írva van.
Jó útat; és a gyorsaság legyen
Legjobb ajánlat hűségtek felől.

CORNELIUS és VOLTIMAND
Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.

KIRÁLY
Nem kétkedünk; jó útat, híveim.

Voltimand és Cornelius el

Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba jársz?
Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?
A dán király előtt okos beszéd
Nem vész hiába; mit kérnél,, Laertes,
Hogy kérve lenne s nem megadva is?
A szívvel a fő nem közelb rokon,
A száj iránt kéz nem szolgálatosb,
Mint e királyi-szék atyád iránt.
Mit kérsz, Laertes?

LAERTES
               Fölséges királyom
Kegyét, s szabadságot, hogy Francia-
Országba visszatérhessek, ki onnan
Koronázásra vágytam volt haza,
Hűség jeléül. Most, végezve tisztem,
Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva
Fogadnák a kegyes bocsánatot.

KIRÁLY
S atyád ereszt? Mit szól Polonius?

POLONIUS
Igen, királyom; zaklatásival
A lassu engedélyt kicsikará,
S én szándokát nehéz jóváhagyással
Pecsételém; már most bocsássa, kérem.

KIRÁLY
Éld hát, Laertes, szép világodat;
Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel.
De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam...

HAMLET
(félre) Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv.

KIRÁLY
Még rajtad egyre felhők csüngenek?

HAMLET
Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.

KIRÁLYNÉ
Jó Hamlet, ezt az éjszint dobd le már,
S a dán királyra vess nyájasb szemet.
Nehéz pillád ne süsd alá örökké,
Keresve mintegy a por közt atyádat.
Tudod, közös, hogy meghal, aki él,
S természet útján szebb valóra kél.

HAMLET
Igen, asszonyom, közös.

KIRÁLYNÉ
                   Ha az: miért
Látszik tehát előtted annyira
Különösnek?

HAMLET
           Látszik, asszonyom! az is
Valóban; látszik-ot nem ismerek.
Nem e sötétszín köntös, jó anyám,
Sem a szokott gyászöltözet, sem az
Erőltetett mell zúgó sóhaja,
Nem a szemekben duzzadó patak,
A csüggedő tartásu arc, meg a
Bú többi módja, színe és alakja
Jelölhet engem voltaképp: ezek,
Valóban, látszanak, mert játszhatók;
Az enyém belül van, és nem látja szem,
Csak dísze és boglára gyászmezem.

KIRÁLY
Szép tőled, és ajánlja szíved, Hamlet,
Leróni mind e gyász-adót atyádnak.
De lásd, atyád is vesztett egy atyát,
A vesztő újra  mást meg mást; s az élő
Siratta egykorig fiúi tiszte
Szerint. De így megátalkodni a
Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,
Nem férfias bú; Isten elleni
Rugódozás, mely gyarló szívet és
Nem béketűrő elmét árul el,
És bárdolatlan, együgyű eszet.
Mert ami, tudjuk, meg kell hogy legyen,
És oly közös, mint érzékink alá
Eső akármi: mért izgága daccal
Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az Ég,
Bűn a halott, bűn a természet ellen,
Fonák az észnek, melynél az atyák
Halála közhely, s szüntelen kiáltja,
Az első hullától a ma kimúltig,
Hogy: "Így kell lenni." Vágd földhöz tehát,
Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;
Mert a világgal éreztetni kell,
Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;
S mi nem kevésbé gyöngéden fogunk
Szeretni, mint legjobb nemző atya
Édes fiát. Mi célod illeti,
Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,
Ez óhajtásunk ellen van nagyon:
Tégy is le, kérlek, erről és maradj
Nyájas szemünk előtt, szives körünkben,
Mint első udvaronc, öcsénk s fiunk.

KIRÁLYNÉ
Ne hagyd hiába kérni jó anyádat;
Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.

HAMLET
Úgy engedelmes lészek, asszonyom.

KIRÁLY
Ez már fiúi szép válasz: maradj
S légy a mi másunk. Asszonyom, jerünk;
Hamlet szelíd és kész megegyezése
Mosoly gyanánt ül szívemen; minek
Örömére ma ne csengjen billikom,
Hogy a felhőknek ágyu meg ne mondja:
Az ég is a királyi áldomást,
A földi dörgést zengje vissza. Jertek.

Harsonák. Király, királyné, urak stb., Polonius és Laertes el

HAMLET
Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!
Vagy mért szegezte az Örökkévaló
Az öngyilkosság ellen kánonát?
Ó, Isten, Isten! míly unott, üres,
Nyomasztó nékem e világi üzlet!
Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,
Hogy magva hulljon; dudva és üszög
Kövér tanyája. Ó, megérni ezt!
Kéthónapos halott! - nem, annyi sincs még,
S egy oly király, kihez e mostani:
Hyperion mellett szatír; ki úgy
Élt-halt anyámér, hogy kimélte még a
Fúvó szelektül is. Ég és pokol!
Eszembe kelle jutni? Szenvedéllyel
Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát
Növelte volna tápja: s ímhol egy
Hó múlva már - de jobb feledni ezt.
Gyarlóság, asszony a neved! Csak egy
Rövid hó: még cipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki,
Niobe módra könnyé válva: - s ím
(Ó, Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna), ím, ő, éppen ő,
Atyám öccsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.
Egy hó alatt - még tettetett könyének
Kisírt szeméből el se tűnt sava,
S  ő újra házas. Ó, gonosz hamarság,
Vérnászi ágyba így sietnie!
Ez jóra nem visz, nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.

Horatio, Bernardo és Marcellus jőnek

HORATIO
Üdv, jó királyfi.

HAMLET
             Örvendek látásodon:
Horatio - vagy tévedek?

HORATIO
                     De az,
Szegény s örökké hű szolgád, uram.

HAMLET
Nem úgy: "barátom": váltsunk ily nevet.
S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio?
Marcellus, nemde?

MARCELLUS
           Jó uram...

HAMLET
Örvendve látlak, jó estét. No de
Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?

HORATIO
Korhelykedési hajlam, jó uram.

HAMLET
Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;
Magad se tégy fülemen erőszakot,
Hogy elhitesd ez önvádat velem.
Korhely te nem vagy, én tudom. De hát
Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,
Majd megtanítunk inni emberül.

HORATIO
Atyád végtisztességét látni jöttem.

HAMLET
Kérlek, tanúlópajtásom, ne csúfolj;
Inkább anyám nászára, gondolom.

HORATIO
Igazán, uram, az is meglett hamar.

HAMLET
Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!
Torról maradt hidegsültből kiállt
A nászi asztal. Ó, Horatio,
Inkább halálos ellenségemet
A mennybe láttam volna, mint megérjem
Azt a napot. Atyám! - ni, mintha látnám
Atyámat.

HORATIO
Hol, uram?

HAMLET
         Lelkem szemében.

HORATIO
Én láttam egyszer: oly derék király volt.

HAMLET
Ő volt az ember, vedd akármi részben,
Mását e földön nem látok soha.

HORATIO
Úgy tartom, a múlt éjjel láttam is.

HAMLET
Láttad? Kit?

HORATIO
         A királyt, uram, atyádat.

HAMLET
Atyámat, a királyt!

HORATIO
                 Enyhítse kissé
Füled figyelme az álmélkodást,
Míg elbeszélem a csodát, mire
Tanúm e két ur is.

HAMLET
               Az Istenért!
Halljam tehát.

HORATIO
       Egymás utáni két
Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak,
Marcellus és Bernard, mélységes éjfél
Halotti csendjén, ez történt velök.
Tetőtül talpig ércbe öltözött
Alak, hasonló idvezült atyádhoz,
Termett eléjök, s méltóságosan,
Lassan tovább ment; háromszor haladt el
Ijedve káprázó szemeik előtt,
Csak mint pálcája hossza; míg ezek,
Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,
Némán álltak, nem merve szólni hozzá.
Rémes titokban ezt közlik velem,
Én harmad éjjel őrt állok velök;
S ahogy leírták, pontban, az időt,
A tárgy alakját: minden szó igaz lesz,
A tűnemény jő. Ismerém atyádat:
A két kezem nem egyformább.

HAMLET
               De hol
Esett ez?

MARCELLUS
A teren, hol őrködénk,

HAMLET
Hozzá se szóltatok?

HORATIO
                 Szólottam én,
De nem felelt; egy ízbe mintha már
Fejét emelte s úgy tett volna, mint
Ki szólni készül: ám az éjkakas
Harsányt kiálta s ennek hallatára
Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen
Eltűnt szemünk elől.

HAMLET
                 Megfoghatatlan.

HORATIO
De mint hogy élek, oly való, uram;
S veled közölni tisztünknek hivők.

HAMLET
Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.
Őrködtök-é ma?

MARCELLUS és BERNARDO
Őrködünk, uram.

HAMLET
Páncélosan volt?

MARCELLUS és BERNARDO
Úgy uram.

HAMLET
         Tetőtül talpig?

MARCELLUS és BERNARDO
Fejtől bokáig úgy, uram.

HAMLET
Akkor nem is láttátok arcát?

HORATIO
Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.

HAMLET
No! és mogorva volt?

HORATIO
                   Ábrázatán
Inkább bú, mint harag.

HAMLET
                   Halvány? piros?

HORATIO
Fölötte halvány.

HAMLET
             És szemét reátok
Szegezte?

HORATIO
Mindig.

HAMLET
     Hogy nem voltam ott!

HORATIO
Szörnyen leverte voln' fenségedet.

HAMLET
Lehet, lehet. Soká időzött?

HORATIO
Míg halkan százig olvas valaki.

MARCELLUS és BERNARDO
Tovább, tovább.

HORATIO
             Az én láttomra, nem.

HAMLET
Szakálla szürkés, nemde?

HORATIO
                             Aminőnek
Életében láttam: oly ezüst-deres.

HAMLET
Ma éjjel én is őrt állok: talán
Eljő megint.

HORATIO
       El, én kezeskedem.

HAMLET
Ha hős atyám alakját vészi föl,
Megszólitom, ha mindjárt a pokol
Tátong reám s parancsol hallgatást.
Kérlek, ha eddig e látvány titok,
Tartsátok azt tovább is rejtve még;
S akármi olyas történjék ez éjjel,
Vegyétek észre bár, de nyelvre ne.
Jóságtok díja meglesz. Járjatok
Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön
Találkozunk.

MIND
           Tisztünk fönségedé.

HAMLET
Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.

Horatio, Marcellus és Bernardo el

Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz,
Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!
Csitt, lélek, addig. Rút csíny nem marad,
Borítsa bár egész föld, föld alatt. (El)


3. SZÍN

Szoba Polonius házában. Laertes és Ophelia jőnek

LAERTES
Poggyászom a hajón; Isten veled:
Aztán, ha kedvező szél lesz, hugom,
S indúl hajó: ne szunnyadj, ám, hanem
Halljak felőled.

OPHELIA
               Kétkednél azon?

LAERTES
Mi nézi Hamlet bíbelő kegyét:
Vedd azt divatnak s játszi vér gyanánt;
Vedd ibolyának az ifjú tavasztól
- Korán nyit, elhull, kedves, de mulékony,
Illatja, színe pillanatnyi élv -
Ne többnek.

OPHELIA
     Ó, ne?

LAERTES
             Mondom, annyinak.
Mert nem csupán idomra és tömegben
Nő a természet; e templommal együtt
Az elme, lélek belszolgálata
Szintén öregbül. Most talán szeret;
Tán ronda célzat még nem szennyezi
Szándéka értékét; de óvakodjál:
Amily nagy ő, szándéka nem övé,
Mert szűletése rabja maga is.
Nem kérhet ő, mint közsorsú személy,
Leányt magának; mert egész haza
Jólléte, üdve, lépésén forog.
Azért e lépésnek határt ama
Test szavazatja s engedélye szab,
Amelynek ő feje. Ha hát szeret,
Mint mondja, illő hinned józanul:
Amennyiben saját állása, rangja
Be hagyja tettel a szót váltani:
Azaz, míg Dánia is mellé szavaz.
Vedd fontolóra hát, mily csorba éri
Becsűleted, ha túl-bizó fülekkel
Dalára hallgatsz, vagy szivet veszítsz,
Vagy szenvedélye zaklatásinak,
Melyen nem úr, szűz kincsed megnyitod.
Vigyázz, Ophelia, szép hugom, vigyázz;
Állj tartalékban vonzalmad megett,
Vágyak s veszély lőtávolán kivűl.
A legszemérmesb lányka is pazar,
Kecseit habár a holdnak fölfedi.
Erény se ment a rágalmas fulánktól,
Üszög senyveszti a tavasz szülöttit
Gyakran előbb, mint bimbajok fesel;
S az ifjuság harmatdús hajnalán
A mételyes kór legjárványosabb.
Óvd hát magad; legbiztosb a vigyázat;
Az ifjú, ha más nincs, magára lázad.

OPHELIA
Megtartom e szép lecke bényomásit
Őrül szivemnek. De, jó bácsikám,
Magad se tégy úgy, mint rossz pap, nekem
Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatván,
Míg ő szeles, hiú kéjenc gyanánt
Az élvek rózsás útjain halad,
Feledve, mit papolt.

LAERTES
                 Attól ne félj.
De késem is már; itt jő az atyám.

Polonius jő

Két üdv az áldást kétszer venni el;
Másod bucsúra alkalom mosolyg.

POLONIUS
Még itt, Laertes? Ejh! siess, siess.
A szél vitorlád vállán űl; hajóra!
Várnak. Ne, még ez - áldásom veled

(Kezét Laertes fejére teszi);

S elmédbe vésd jól e nehány szabályt.
A gondolatnak nyelve sose keljen
Nálad, se tettre ferde gondolat.
Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
Kémlelve rostáld meg barátidat,
Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;
De minden első jöttment cimbora
Üdvözletén ne koptasd tenyered.
Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,
Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
Füled mindenki bírja, szód kevés;
Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.
Öltözz, miképp erszényedtől telik,
Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,
Mert a ruha jellemzi emberét,
S a franciák közt a jobb rangbeli
Legválasztékosabb főmester ebben.
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja. Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled: áldásom benned ezt
Érlelje meg majd.

LAERTES
               Én alázatos
Bucsút veszek hát, jó uram.

POLONIUS
Menj, az idő hí; várnak a cselédid.

LAERTES
Élj boldogúl, Ophelia;
Eszedbe jusson, mit mondtam.

OPHELIA
                       Bezárva
Elmémben  őrzöm, s kulcsa nálad áll.

LAERTES
Élj boldogul. (El)

POLONIUS
Mi az? Mit mondott ő, Ophelia?

OPHELIA
Könyörgök, Hamlet úrról ejte szót.

POLONIUS
Igen! Jó, hogy eszembe jut.
Úgy hallom, ő gyakran bizalmas órát
Áldoz neked mostanság, s hogy te is
Nagyon szabad s kész voltál elfogadni.
Ha így van (és ezt így sugák nekem,
Intés gyanánt, be), meg kell mondanom:
Nem érted oly tisztán magad, miképp
Lányomhoz illik, és becsűletedhez.
Mennyire vagytok? Mondd ki a valót.

OPHELIA
Több ízben árult már vonzalmat el
Irántam mostanság, uram.

POLONIUS
Mit! Vonzalom! Gyermekleány beszéd,
Járatlané az ily veszélyes ügyben.
S hiszed, mit árul? vagy minek hivod.

OPHELIA
Én nem tudom, mit gondoljak, uram.

POLONIUS
No, megtanítlak: gondold, csecsemő vagy,
Minthogy valódi árunak vevéd.
A semmi-árut. Több árt szabj magadnak,
Különben (hogy ne törjük e szegény szó
Nyakát tovább) elárulsz engem is.

OPHELIA
Atyám, szerelmét úgy ajánlta, mint
Becsűlet és szokás.

POLONIUS
Az! az! szokás, jól mondod; ejh, eredj.

OPHELIA
És szentesíté ajka vallomását
Az Ég majd minden fogadásival.

POLONIUS
Lép a rigónak; úgy, igen. Tudom,
Ha lángol a vér, mily pazérul ad
A nyelvnek a sziv ilyen fogadást.
E fényt, leányom - több világa, mint
Melegje, és kialszik, míg rakod -
Tűznek ne vedd ám. Légy jövöre szűzi
Jelenléteddel kissé fukarabb;
Szabd múlatásid értékét magasbra,
Mint hogy parancsra állj. Hamletre nézve:
Higgy benne annyit: ő ifjú, s nagyobb
Körben csaponghat, mint neked lehet.
Rövídeden, ne bízz, Ophelia,
Fogadásiban, mert mind alkusz-fogás,
Nem oly szinű, mint a burok mutatja.
Csak vétkes űzlet szóvivője mind,
Bár színre jámbor, istenes kötés,
Rászedni jobban. Egy szó mint ezer,
Nyiltan kimondva, én nem akarom,
Hogy többet oly olcsó perced legyen,
Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj.
Légy rajta, kérlek; most járj útadon.

OPHELIA
Szót fogadok, uram.

Elmennek


4. SZÍN

Az emelt tér. Hamlet, Horatio és Marcellus jőnek

HAMLET
A lég erősen mar; bizony hideg van.

HORATIO
Csípős, kegyetlen éles levegő.

HAMLET
Hány óra most?

HORATIO
             Tizenkettő felé.

MARCELLUS
De már elverte.

HORATIO
             El?
No nem hallám: így hát közelg a szellem
Szokott sétái rendes ideje.

Kívül harsonák és üdvlövés

Mi ez, uram?

HAMLET
Ma éjjel fent van s dőzsöl a király,
Nagy dáridóján bősz tánc tántorog;
S amint leönti Rajna kortyait,
Az üst-dob és rézkürtök így riadnak
Reá dicső tust.

HORATIO
           Hát ez a szokás?

HAMLET
Ez ám bizony:
De szerintem - ámbár én honos vagyok
S belészülettem - oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mind kelet- s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó
Cím is ragad még; s e szokás, valóban,
Bár tetteink megütnék a tökélyt,
Jó hírnevünk savát, izét veszi.
Mint egyes ember - gyakran megesik -
Természet ütvén rá csúf bélyeget
Születésekor (miben pedig nem ok:
Mintákhoz a természet kötve nincs);
Vagy szerfölötti vér-vegyűlet által,
Mely romboló az ész bástyáinak;
Vagy csak szokásból, mely túl-erjedőleg
Elsavanyítá a tetszős modort:
Ily ember is, mondám, ez egy hibáért
- Viselje bár, mint természet jegyét,
Vagy vakszerencse foltját, és különben
Erénye lenne tiszta, mint az üdv,
S oly végtelen, mint embertől telik -
Ez egy hibáért a közvéleményben
Süllyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz
Eloltja benne a nemesb valót,
Önnön gyalázatára.

Szellem jő

HORATIO
                   Ni, uram, jő!

HAMLET
Ó, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
Légy üdvezült lény - kárhozott manó,
Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,
Gonosz legyen bár célod, vagy kegyes:
De oly kérdéses alakban jelensz meg,
Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,
Király, atyám, fejdelmi dán: felelj!
Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,
Ó, mondd, miérthogy szentelt csontjaid
Elszaggaták viaszpóláikat?
Miérthogy a sír, melybe csöndesen
Láttunk betéve, megnyitá nehéz
Márvány inyét, hogy így kivessen újra?
Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,
Egész acélban így feljársz a hold
Fakó fényére, borzasztván az éjt?
S mi, természet bohói, annyira
Megrázkódunk sok rémes gondolattól,
Mely túlhaladja értelmünk körét?
Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?

A szellem int Hamletnek

HORATIO
Int, hogy kövessed, mintha közleni
Akarna fontos valamit veled,
Csupán magaddal.

MARCELLUS
                   Ím, mily nyájasan
Lendíti karját félrébb hely felé:
De mégse menj.

HORATIO
               Ne, semmi szín alatt.

HAMLET
Itt nem beszél: tehát megyek vele.

HORATIO
Ne tedd, uram!

HAMLET
                     De mit félnék, ugyan?
Egy tű-fokát nem ér az életem;
S a lelkem - abban ő mi kárt tehet,
Mely halhatatlan lény, mint ő maga?
Lám, egyre int karjával; - én megyek.

HORATIO
De hátha kísért: a folyamba csal,
Vagy borzadályos sziklacsúcsra, mely
Tengerbe bókol, talpánál kisebb?
S ott más iszonytatóbb alakra válva,
Eszétől fosztja meg fönségedet,
És őrületbe ránt? Gondold meg ezt;
Kétségbeejtő már a hely maga,
Bősz képzetet szül attól minden agy,
Látván a tengert oly sok ölnyire
S hallván alatta zúgni.

HAMLET
                     Egyre int:
Csak menj! követlek.

MARCELLUS
                 De nem méssz, uram!

HAMLET
Bocsássatok.

HORATIO
Fogadj szót: nem hagyunk.

HAMLET
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
Mint a neméai oroszlán idegje.

Szellem int

Mindegyre int. Le a kezet, urak -

(Kitépve magát)

Mert Isten engem! szellemet csinálok
Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!
Csak menj! követlek.

Szellem és Hamlet el

HORATIO
A képzelődés bőszültté teszi.

MARCELLUS
Kövessük! nem jó így magára hagyni.

HORATIO
Utána hát. Mi lesz ebből, öcsém?

MARCELLUS
Rohadt az államgépben valami.

HORATIO
Ég hozza jóra.

MARCELLUS
           Menjünk hát, kövessük.

Elmennek


5. SZÍN

Az emelt térnek egy félrébb eső része.
Szellem és Hamlet jőnek

HAMLET
Hová vezetsz? szólj! nem megyek tovább.

SZELLEM
Figyelj.

HAMLET
         Fogok.

SZELLEM
                 Az én órám közel,
Hogy visszatérjek gyötrő kénköves
Lángok közé.

HAMLET
       Ó, jaj, szegény szellem!

SZELLEM
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
Amit beszélek.

HAMLET
             Szólj, meghallani  
Köteles vagyok.

SZELLEM
             Az, megboszulni is,
Ha meghallottad.

HAMLET
Mit?

SZELLEM
   Én atyádnak szelleme vagyok;
Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig,
S nappal bezárva lenni láng között,
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztul. Csak ne voln' tilos
Börtönlakom titkát elmondani:
Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb
Szavára lelked hánytorogna fel,
Megfagyna ifju véred, s két szemed,
Köréből, mint csillag szökellne ki,
Szétválna fürtbe kondorult hajad
S élére állna minden szál külön,
Mint tüske-állat zörgő tollai:
De ily örök jelentés nem való
Hús-vér füleknek. Ó, figyelj, figyelj!
Ha szeretted édes atyádat valaha...

HAMLET
Ó, Isten!

SZELLEM
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.

HAMLET
Erőszakos?

SZELLEM
Rút és erőszakos - nincs rá egyéb szó,
De szörnyü rút, s természet elleni.

HAMLET
Ó, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon,
Mint a fohász s szerelmi gondolat.
Szálljak boszúmra.

SZELLEM
               Képesnek talállak.
Butább is volnál, mint a buja gyom,
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál. Figyelj hát.
Kertemben alvám - így adják elő -,
S megmart a kígyó; ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifju,
Amely kigyó atyád halálra marta,
Most koronáját viseli.

HAMLET
Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!

SZELLEM
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal
(Ó, átkos ész, ajándék, melyek így
Szédítni bírtok!) megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét. Ó, Hamlet, ez volt a bukás!
Tőlem, kinek szerelme oly nemes volt,
Hogy még karöltve járt a mátkai
Szent fogadással, egy cudarhoz esni,
Kit, hozzám mérve, koldusan hagyott
Már a természet is.
De, míg a szűz erény nem tántorul,
Bár égi képben űzze bujaság:
Ellenben a kéj, bárha fényes angyal
A társa, égi ággyal eltelik
S ganajba duszkál.
De halkan! érzem a hajnal lehét,
Rövid legyünk. Amint kertemben alvám
- Ez volt szokásom minden délután -,
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével,
S fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene.
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért: így történt velem:
Egyszerre undok ótvar kérgezé,
Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt,
Szép síma testemet.
Így lettem én el, hajh! testvérem által,
Éltem, királyném, koronám nekül;
Levágva épen bűneim virágján,
Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,
Nem vetve számot, sőt számolni küldve
Minden hamisságimmal fejemen:
Irtóztató! irtóztató! irtóztató!
Ha van belőlem benned vér, ne tűrd ezt;
Ne engedd Dánia királyi ágyát
Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.
De, bárhogyan látsz e boszú müvéhez,
Elméd maradjon tiszta, és ne törjön
Anyádra lelked: bízd az Égre őt
S mind a tövisre, mely keblében él,
Az csípje, szúrja. Most Isten veled;
A fénybogár jelenti, hogy virad,
Halványodik hatástalan tüze.
Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak. (El)

HAMLET
Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?
A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.
Ne váljatok tüstént vénné, inak!
De tartsatok merőn. Eszembe juss?
Igen, szegény szellem, míg e zavart
Golyóban székel az emlékezet.
Eszembe juss?
Igen, letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifju-kor másolt reá,
És csak parancsod éljen egyedűl
Agyam könyvében, nem vegyülve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
Ó, jaj! rémséges asszony!
Ó, gaz - mosolygó, átkozott gazember!
Hol a tárcám - leírom, hadd irom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
Legalább a dán király bizonnyal az. (Ír)
No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: "Isten veled! Eszedbe jussak."
Esküm van arra már.

HORATIO
(künn)            Uram! uram!

MARCELLUS
(künn) Hamlet királyfi!

HORATIO
(künn)                Óvja őt az Ég!

MARCELLUS
(künn) Úgy adja Isten!

HORATIO
(künn) Hahó! Uram! Fönséges úr! hahó!

HAMLET
Hahó! csak erre, szolgám, erre, erre!

Horatio és Marcellus jőnek

MARCELLUS
Nos, hercegem?

HORATIO
                 Mi újság, jó uram?

HAMLET
Ó, rendkivűli!

HORATIO
           Mondd el, jó uram.

HAMLET
Nem, mert tovább adnátok.

HORATIO
                       Én, uram?
Nem én, az Égre!

MARCELLUS
               Én se, hercegem.

HAMLET
Mit szólatok hát: emberelme csak
Fel bírja-é gondolni ezt? Hanem
Hallgatni fogtok?

HORATIO és MARCELLUS
Esküszünk, uram.

HAMLET
Nincs oly gazember széles Dániában -
Ki megrögzött cinkos ne volna.

HORATIO
                             Ezt
Tudtunkra adni nincs szükség, uram,
Sírból jövő szellemre.

HAMLET
                   No, igaz;
Igazatok van; így hát, gondolom,
Minden további formaság nekűl
Rázzunk kezet, s váljunk el, uraim.
Ti, merre dolgotok hí s kedvetek,
Mert dolga, kedve van mindenkinek,
Amilyen, olyan; én, szegény fejem,
Lássátok, én megyek könyörgeni.

HORATIO
Ez csak hiú, zavart beszéd, uram.

HAMLET
Sajnálom, hogyha sért; bizony, szivemből,
Bizony!

HORATIO
Nincs benne sértés, jó uram.

HAMLET
Szent Patrik-úgyse, van! Horatio,
Még sok. Mi ezt a látványt illeti:
Becsűletes kisértet, mondhatom;
Köztünk mi történt, ezt ha tudni vágytok,
Barátim, e vágyat nyomjátok el;
S most, mint barátok, iskolás, vitézi
Bajtársak, egy hitvány kérést nekem
Megtesztek, úgye?

HORATIO
                     Meg, uram; mi az?

HAMLET
Amit az éjjel láttatok, soha
Ki nem beszélni.

HORATIO és MARCELLUS
Nem, nem jó uram.

HAMLET
De hát esküdjetek.

HORATIO
                 Hitem reá,
Hogy én nem.

MARCELLUS
Én se, jó uram; hitem rá.

HAMLET
Kardomra!

MARCELLUS
             Már megesküvénk, uram.

HAMLET
De a kardomra kell! kardomra kell!

SZELLEM
(alant) Esküdjetek.

HAMLET
Ha, ha! te mondod, hé? ott vagy, te jópénz?
- Halljátok e fickót a pincelyukban? -
Lássunk a hithez.

HORATIO
           Tedd fel hát, uram.

HAMLET
Ki nem beszélni, amit láttatok, soha,
Kardomra esküsztök.

SZELLEM
(alant)            Esküdjetek.

HAMLET
Hic et ubique? Úgy váltsunk helyet.
Jerünk idébb, urak.
Szablyámra ismét a kezeteket,
S hogy a hallottról nem szóltok soha,
Kardomra esküsztök.

SZELLEM
(alant)            Esküdjetek.

HAMLET
Jól mondád, vén vakand! oly gyorsan áskálsz?
Derék egy árkász! Másuvá, barátim.

HORATIO
Ó, boldog Isten!
De mindez oly csudás, oly idegen.

HAMLET
Hát üdvözöld, mint idegent szokás.
Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem, bölcselmetek
Álmodni képes. De jerünk tovább:
Itt mint elébb: az Isten úgy segéljen,
Bármily fonákul viselem magam
- Minthogy talán, úgy látom, ildomos lesz
Ezentul furcsa álcát öltenem -,
Hogy, látva engem ilyenkor, soha
Nem fontok így kart, nem ráztok fejet,
Se kétesen ily szót nem ejtetek:
"Jó, jó, mi tudjuk"; vagy "ha mi akarnók";
Vagy: "szólhatnánk mi"; vagy "lehetne csak!"
Vagy bármi oly kétértelmű jelet,
Hogy dolgaimban tudtok valamit.
Ezt hogy nem tészitek: az Isten úgy
Legyen irgalmas, kegyelmes legnagyobb
Szükségetekben. Most esküdjetek.

SZELLEM
(alant) Esküdjetek.

HAMLET
Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj!
Most hát, egész szivemmel, jó urak,
Magamat ajánlom, s ha mi oly szegény egy
Embertől, aminő Hamlet, telik,
Szives barátságát hogy megmutassa:
Isten segélyivel, meglesz. Jerünk;
De, kérlek, ujjotok mindég az ajkon. -
Kizökkent az idő; - ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
No, jertek együtt.

Mind el



MÁSODIK FELVONÁS


1. SZÍN

Szoba Polonius házában. Polonius és Rajnáld jőnek

POLONIUS
Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki
S ez irományokat.

RAJNÁLD
             Meglesz, uram.

POLONIUS
És szörnyü bölcsen téssz, Rajnáld, ha addig
Felé se mégy, mig a viseletét
Ki nem nyomoztad.

RAJNÁLD
               Volt is szándokom.

POLONIUS
Derék; derék. No, lásd, öcsém, elébb is
Tudd meg, ki van dán Párisban lakó;
Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben,
Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő,
Ügyes kérdések által rájövél,
Hogy ismerik fiam: mehetsz odább,
Anélkül, hogy sajátlag kérdenéd.
Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;
"Apját, családját" - mondjad - "ismerem,
Kissé magát is" - érted ezt?

RAJNÁLD
                     Igen,
Uram, nagyon jól.

POLONIUS
             "Egy kissé magát is",
Mondhat'd: "de jól nem; és ha az, kire
Én célozok: nagyon szilaj legény,
Ez s ez hibája" - kenj aztán reá
Csínyt, ami tetszik; ám, érts szót: ne olyast,
Mi böcstelenség; attul óvakodj;
De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott
Kirúgást, ami együtt jár az ifju
Szabad élettel.

RAJNÁLD
       Mint a játék, uram.

POLONIUS
No, vagy ivás, vívás, szitok, civódás,
Bujálkodás: - eddig bátran mehetsz.

RAJNÁLD
Ez böcstelenség lenne rá, uram.

POLONIUS
Nem a bizony! csak ízét jól megadd.
S nehogy másfelé botrányt költs reá,
Csak, hogy magának nem mindég ura;
Mást nem akarnék; s oly csinján leheld
Rá e hibákat, hogy mint a szabadság
Szeplői, a láng-elme kitörő
Villámi, s a szilaj vér féktelen
Rohamja tűnjenek csupán elő,
Mi mindennel köz.

RAJNÁLD
               Úgyde, jó uram...

POLONIUS
Hogy miért csináld ezt?

RAJNÁLD
                     Igen, azt szeretném
Megtudni.

POLONIUS
Hát, fiú, ez az én cselem;
S úgy gondolom, hogy a fortély talál.
Ha majd fiamra ily apró hibát kensz,
Mint műre kis szenny, munka közt, ragad,
Figyelj,
Az embered, kiből szót lesni célod,
Ha bármelyikben a mondott bünök
Közől fiam talált léledzeni,
Tódítja, meglásd, mint következik:
"Jaj, édes úr!" - "barátom" - vagy: "kegyed" -
Vagy ami cím, vagy szójárás divat
Nép- s tájszerűleg...

RAJNÁLD
                 Jó; uram, tudom.

POLONIUS
Aztán, öcsém, elkezdi, hogy - izé -
Mit akartam mondani? - No, lám, biz' Isten,
Akartam én valamit mondani -
Hol is hagyám el?

RAJNÁLD
Tódítja majd, amint következik:
"Barátom!" - "édes úr" - vagy más ilyen.

POLONIUS
"Amint következik" - igen, tudom:
Tódítja: "ismerem azt az urat;
Tegnap, vagy a minap, vagy ekkor, akkor,
Ezzel meg azzal láttam; s akkor éppen
- Jól mondja - játszott, vagy megittasult;
Labdán kocódott; vagy tán, e s ama
Jóféle házba láttam térni be",
- Bordélyba, persze - s így tovább.
No ládd-e most már:
Cseled csalétke e való csukáját
Megfogja, s így az ildom és az ész
Mintegy csavarral, rézsut eszközökkel,
És görbe úton lel ki egyenest:
Így tapogasd te is ki a fiam,
Tanácsaim szerint. Érted? nem érted?

RAJNÁLD
Igen, uram.

POLONIUS
         Járj békével tehát;
Isten veled.

RAJNÁLD
Ó, jó uram.

POLONIUS
Példát magadról véve, lesd ki őt.

RAJNÁLD
Bizonnyal úgy fogom.

POLONIUS
S mondd, a zenét se hanyagolja el.

RAJNÁLD
Jól van, uram, jól.

POLONIUS
Hordozzon Isten!

Rajnáld el. Ophelia jő

                   Nos, Ophelia, mi baj?

OPHELIA
Jaj, hogy megijedék, atyám!

POLONIUS
Mitől, az Istenért!

OPHELIA
Amint szobámban varrok az elébb,
Lord Hamlet - a mellénye tárva-nyitva,
Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,
Az is kötetlen csüng bokáira,
Sápadtan, mint az ünge, térdvacogva,
S oly szánalomra méltó egy alak,
Mintha pokolból futna egyenest
Szörnyűt beszélni - csak elémbe áll.

POLONIUS
Őrült, miattad?

OPHELIA
         Nem tudom, atyám;
De félek, az lesz.

POLONIUS
             Mit szólt?

OPHELIA
                         Megfogá
Csuklón felül kezem, s tartá erősen,
Majd hátralépve kar-hosszányira
S másik kezét így téve homloka
Fölé, vizsgálni kezdé arcomat,
Mintha levenné. Így állott soká;
Utóbb - megrázva kissé a karom
S fejét háromszor így himbálva meg -
Olyan keservest és nagyot sohajt,
Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja,
S ott végzi létét. Ekkor elbocsát,
S vállán keresztül fordítván fejét,
Csak mintha szem nélkül is tudna járni;
Mert most segélyök nélkül ki-talált
S mindvégig rám süté világukat.

POLONIUS
Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz.
Valóban, ez szerelmi önkivűllét,
Amely erővel önvesztébe tör
S kétségb'esett szándékra ösztönöz,
Mint bármi szenvedély az ég alatt,
Mely ostorozza létünk. Bánom is -
Illetted-é zokszóval közelebb? Mi?

OPHELIA
Nem én, atyám, csak, mint parancsolád,
Elútasítám levelit, s magát
El nem fogadtam.

POLONIUS
Ez őritette meg. Bánom, bizony,
Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék
Iránta. Féltem, csak játékot űz
S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm!
De, Isten engem! oly saját hibája
Koromnak, messze vinni a gyanút,
Amily közös, hogy ildom nincs elég
Az ifju népnél. Menjünk a királyhoz:
Hadd tudja meg; takarni több a gond,
Mint a harag fölfedni e viszonyt.

Elmennek


2. SZÍN

Szoba a kastélyban. Király, királyné, Rosencrantz, Guildenstern és kíséret jőnek

KIRÁLY
Üdv, Rosencrantz, Guildenstern, édesim!
Azonfölül, hogy látni vágytalak,
Szükség okozta gyors hivástokat,
Rátok szorulván. Hallátok bizony,
Hamlet hogyan ki van cserélve; ki -
Mert nem hasonlít ahhoz, ami volt,
Se a kül-ember most, se a bel-ember.
Mi hozta így magán kivűl, egyéb,
Mint atyja elvesztése, nem birom
Álmodni se. Kérlek hát bennetek,
Hogy véle nővén kis kor óta fel,
S kedélyre, korra mindig társai,
Toldjátok udvarunknál múlatástok
Még egy kevéssel; hogy, pajtásilag
Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,
Lessétek el, mi bántja titkon úgy,
Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.

KIRÁLYNÉ
Jó ifjak, ő gyakorta emleget;
Nincs ember, élve, kettő, akihez
Jobban tapadna. Hogyha tetszenék
Irántunk ennyi jóval lennetek,
S nálunk időzni egy kissé tovább
És támogatni lelkünk óhaját:
Oly köszönet vár múlatástokért,
Minőt királyi hála követel.

ROSENCRANTZ
Fölségtek, a csekély lényünk felett
Uralkodó hatalma által, inkább
Parancsol, ön magas tetszéseként,
Mint kérve kérjen.

GUILDENSTERN
               És mi tesszük azt;
Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal
Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,
Parancsra készen.

KIRÁLY
Köszönet, Rosencrantz és nemes Guildenstern.

KIRÁLYNÉ
Köszönet, Guildenstern és nemes Rosencrantz.
Most szóljatok be, kérlek, oly igen
Elváltozott fiamhoz. Valaki
Menjen, vezesse Hamletemhez őket.

GUILDENSTERN
Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásink,
Kedvére és hasznára légyenek.

KIRÁLYNÉ
Úgy adja Isten.

Rosencrantz, Guildenstern és néhány kísérő el.
Polonius jő

POLONIUS
Királyom, a követség jóra járt,
Norvégiából vígan tért haza.

KIRÁLY
No lám, te mindig jó hir atyja voltál.

POLONIUS
Az, úgye? fölség. Hidd el, jó uram,
Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik
Az Istené s kegyes királyomé;
De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő
Nem jár oly bizton a titkok nyomán,
Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,
Hamlet királyfi mért őrűle meg.

KIRÁLY
Ha! szólj tehát: óhajtom hallani.

POLONIUS
Előbb bocsásd be a követeket;
Az én hirem legyen majd csemege.

KIRÁLY
Tégy oly kegyet velök, magad vezesd bé.

Polonius el

Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta
Fiad rosszkedve minden kút-fejét.

KIRÁLYNÉ
Félek, hogy az nem más, mint a derék:
Atyja halála, s gyors nászunk reá.

KIRÁLY
No, majd kilessük.

Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius

                     Jó napot, barátim.
Nos, Voltimand, mivel bocsáta vissza
Testvérünk, a norvég király?

VOLTIMAND
Szépen köszöntet s jót kiván viszont.
Első szavunkra félben hagyatá
Az öccse hadszedését; mert elébb
Azt gondolá, hogy a polákra készül;
De majd belátta, hogy felséged ellen
Tör voltaképp: s megbosszankodva rajt
- Hogy gyönge karja, kórja és kora
Így rászedettek -, eltiltó parancsot
Küld öccse ellen: az jön, szónak áll,
Pirongatást kap, és elvégre is
Bátyjának felfogadja, hogy soha
Fölséged ellen fegyvert nem ragad.
Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,
Háromezer tallért rendel neki,
S megbízza, hogy most már az így szedett
Hadát vezesse menten a polákra;
Kérvén - miképp itt bővebben kifejti -
Fölségedet, hogy birtokin hadát
Engedje átvonulni békésen,
Oly óvatosság s rendszabály szerint,
Mint meg van írva.

KIRÁLY
                   Tetszik ez nekünk.
Elolvasandjuk alkalmasb időben,
S választ irunk, meghányva ez ügyet,
Köszönjük addig is hű fáradástok.
De most pihenni; majd estére vígan
Megünnepeljük az "Isten-hozottat".

Voltimand és Cornelius el

POLONIUS
Így hát szerencsés véget ért ez ügy.
Uram! királyném! fejtegetni azt,
Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,
Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:
Nap-, éj- s időpazarlás volna csak.
Azért, rövidség lévén lelke minden
Okos beszédnek, a szóár pedig
Csak teste rajta és kül cifraság:
Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:
Azt mondom, őrült; mert "őrült", mi az ?
Hanemha őrült lenni s nem egyéb.
De hagyjuk ezt.

KIRÁLYNÉ
             Több tartalom! kevésb
Mesterkedéssel.

POLONIUS
               Esküszöm, királyné,
Egyáltalában nem mesterkedem.
Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;
S kár, hogy való: bolondos egy figúra.
De hagyjuk abba, nem mesterkedem.
Ő hát bolond, ez áll; most hátra van
Nyomoznunk e következés okát,
Vagy inkább e kivetkezés okát.
Mert e kivetkezett következés
Okból eredt, ez áll; s ebből foly ez:
Figyelmet kérek.
Van nékem egy lányom; van, mert enyém;
Ki engedelmes tiszteként, ihol,
Ezt adta nékem. Most itéljenek.
- "A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Opheliának" -
Rút szó, silány szó; "szépséges" silány szó.
De hallga csak tovább. Im:
- "Gyönyörűséges fehér keblébe ím e sorokat" stb.

KIRÁLYNÉ
S ezt Hamlet írta néki?

POLONIUS
                     Türelem,
Felséges asszony; én igaz leszek.
"Kételd, a nap hogy forgandó,
Kételd, csillagtűz ragyog;
A valót, hogy igazmondó:
Csak ne azt, hogy hű vagyok.
Ó, édes Opheliám! rosszul megy nekem ez a verselés; nem
tudom én mértékre szedni sóhajaimat: de hogy téged, ó,
legjobb! legjobban szeretlek, azt hidd el.
Isten veled.
Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet
az övé leend,
                                           Hamlet"
Ezt engedelmes lányom megmutatta,
Mi több - idő, hely, alkalom szerint
Ahogy történtek - esdeklésit is
Mind bésugá nekem.

KIRÁLY
                     S hogyan fogadta
Szerelmét a leány?

POLONIUS
                   Fölséges úr,
Minek tart engem?

KIRÁLY
                   Egy becsűletes,
Hű emberemnek.

POLONIUS
               Azt óhajtom is
Megbizonyítni.De mit vélne rólam,
Ha, látva nőni e forró szerelmet
(Mert észrevettem, annyit mondhatok,
Mielőtt leányom szólt), mit vélne rólam,
Vagy őfelsége itten a királyné,
Ha tárca lettem volna, vagy fiók;
Vagy azt mondom: "szivem! ne láss, ne hallj";
Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:
Mit vélne rólam úgy fölségetek?
Nem én! dologhoz láttam egyenest,
S az ifju hölgyet így fogám elő:
"Hamlet királyfi: csillagod fölött jár,
Ez nem szabad"; és meghagyám neki,
Látogatásit ne fogadja el,
Se hírnökét, se semmi zálogát.
És jó tanácsom nála megfogant;
Hamlet pedig - rövid szóval kimondva -
Elébb komor lőn, éte elveszett,
Majd álma is; majd bágyadás fogá el,
Majd bamba hóbort, s fokról fokra így
Az őrülése, melyben most dühöng
És mi siratjuk.

KIRÁLY
           Mit gondolsz, ez a baj?

KIRÁLYNÉ
Az meglehet, nagyon valószinű.

POLONIUS
Szeretném tudni, volt-e oly idő,
Hogy én azt mondtam: "így van; felelek"
S másképp ütött ki?

KIRÁLY
                 Nem, tudtomra nem.

POLONIUS
Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.
Ha engem a körülmény útasít,
Én megtalálom a rejtett valót,
Habár a föld központja rejtené.

KIRÁLY
Hogyan tehetnénk egy kisérletet?

POLONIUS
Tudjuk, el-eljár itt a folyosón
Négy óra hosszat is.

KIRÁLYNÉ
                 Való, szokása.

POLONIUS
Ilyenkor egyszer a leányom én
Hozzá eresztem, s a kárpit megől
Bátran kilessük a találkozást.
Ha nem szerelmes, ha nem amiatt
Veszté eszét: ne államférfiú
Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.

KIRÁLY
Jó, megkisértjük.

Hamlet olvasva jő

KIRÁLYNÉ
Szegény amott jő s olvas komoran.

POLONIUS
El hát! könyörgök, mind a ketten el.
Legitt hozzáfogok; ó kérem, el!

A király, királyné és a kíséret távoznak

Hogy van az én fönséges uram, Hamlet?

HAMLET
Jól, hál' Isten.

POLONIUS
Ismer fönséged engem?

HAMLET
Derekasan: maga halkufár.

POLONIUS
Nem én, uram.

HAMLET
No, pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.

POLONIUS
Becsületes, uram?

HAMLET
Az hát, uram; becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.

POLONIUS
Nagyon is igaz, fönséges úr.

HAMLET
Mert ha a nap kukacot költ ki a döglött kutyában, mivel az oly kedves, csókolni való dög...
Van leánya?

POLONIUS
Igenis, van, uram!

HAMLET
Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás; de nehogy a leánya fogékony találjon lenni.
Barátom, vigyázz.

POLONIUS
Hogy értsem ezt? (Félre) Mindig a leányomra céloz; de hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Odavan, nagyon odavan már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. - Mi az, amit olvas, fönséges úr?

HAMLET
Szó, szó, szó.

POLONIUS
De a veleje?

HAMLET
Kinek a veleje?

POLONIUS
No, annak, amit olvas fönséged.

HAMLET
Rágalom, uram; mert ni, mit mond itt a csúfolódó gaz kópé: hogy öregembernek ősz a szakálla, ráncos az orcája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; amellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantul meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papírra tenni: mert lám, maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.

POLONIUS
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer. - Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?

HAMLET
A sírba?

POLONIUS
No, már az csakugyan kívül esik a légvonaton. - Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani. Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne, hogy találkozzék leányommal. - Fönséges úr, én legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.

HAMLET
Semmit se vehet tőlem, uram, amitől oly örömest megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.

POLONIUS
Isten maradjon fönségeddel.

HAMLET
Unalmas vén bolondjai!

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

POLONIUS
Hamlet királyfit keresik? - itt van.

ROSENCRANTZ
(Poloniushoz) Áldja Isten, uram.

Polonius el

GUILDENSTERN
Fönséges úr!

ROSENCRANTZ
Kegyes jó uram!

HAMLET
Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern? Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?

ROSENCRANTZ
Mint földanyánknak sok más köz fia.

GUILDENSTERN
És boldogok, hogy nem túl boldogok;
Szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.

HAMLET
Se talpak a cipőin?

ROSENCRANTZ
                 Az se, fönség.

HAMLET
Úgy hát valahol az öle körül tanyáztok, azaz kegyei kellő közepén?

GUILDENSTERN
Bizony, csak úgy evickelünk mi.

HAMLET
A szerencse titkos részein? Ó, igaz: hiszen rima. Mi újság?

ROSENCRANTZ
Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.

HAMLET
Úgy hát közel az ítélet napja; de újságod nem való. No, hadd kérdjelek ki apróra: mit vétettetek, jó barátim, a sorsnak, hogy ideküld benneteket, börtönbe?

GUILDENSTERN
Börtönbe, fenséges úr?

HAMLET
Dánia börtön.

ROSENCRANTZ
Úgy az egész világ is az.

HAMLET
De még milyen! Mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! S Dánia egyik legcudarabb.

ROSENCRANTZ
Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.

HAMLET
Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.

ROSENCRANTZ
Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.

HAMLET
Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám, s végetlen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.

GUILDENSTERN
Ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

HAMLET
Hisz az álom maga is puszta árnyék.

ROSENCRANTZ
Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.

HAMLET
Eszerint a koldus: test; ellenben a fejedelmek, a mi ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. De nem mennénk az udvarhoz? Mert, engemúgyse, nem tudok okoskodni.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
Fenséged szolgálatára leszünk.

HAMLET
Világért se! Hogy elegyítnélek többi cselédim közé? Mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk, mi hoz titeket Helsingőrbe?

ROSENCRANTZ
Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.

HAMLET
Amily koldus vagyok, még köszönet is szűkön telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát. De hát nem hívattak ide? Magatok jószántából jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na, na, bánjatok velem emberségesen; igen, igen, na; mondjátok.

GUILDENSTERN
Mit mondjunk; uram?

HAMLET
Ej, no, akármit. Csak egyenesen. Hívattak; szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bír elleplezni: én tudom, a király s királyné hívatott ide.

ROSENCRANTZ
Mi célból, uram?

HAMLET
Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összhangzó kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra s mind, ami ezeknél drágábbat egy nálam jobb szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes irántam: hívattak vagy nem?

ROSENCRANTZ
Mit mondasz te?

HAMLET
Ahá, rajtatok a fél szemem. - Ha szerettek, csak ki vele!

GUILDENSTERN
Uram, hívattak.

HAMLET
Megmondom én, miért: így az én hozzávetésem elejét veszi a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király és királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet, s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem, csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem - az asszonyban se, hiába mosolygasz.

ROSENCRANTZ
Eszembe sem jutott, fenséges úr.

HAMLET
Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem gyönyörködöm az emberben?

ROSENCRANTZ
Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél a színészekre; találkoztunk velök az úton, s ide igyekeznek felajánlani szolgálatukat.

HAMLET
No, amelyik a királyt játssza, szívesen fogadom: őfelségének kész adófizetője leszek; a kalandorlovag hadd forgassa kardját és pajzsát; a szerelmes nem fog ingyen sóhajtozni; a víg-személy lejátszhajta szerepét békével; a bohóc hadd nevettesse meg azt is, kinek tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki bátran, ami lelkén fekszik, habár a jámbus megsántul is belé. Miféle színészek?

ROSENCRANTZ
Éppen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.

HAMLET
Hogy esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb volt mind dicsőségre, mind haszonra.

ROSENCRANTZ
Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.

HAMLET
Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam? Van annyi közönségök?

ROSENCRANTZ
Dehogy van!

HAMLET
Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?

ROSENCRANTZ
Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de ott van, uram, egy kotlóalja gyermek, apró torongy, kik túlsikoltják a szavalást, amiért rettenetesen megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s a közönséges színházakat (mert így nevezik már) úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól, alig mernek odajárni.

HAMLET
Ugyan! S gyermekek? Ki tartja őket? Ki fizeti számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket, csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha közönséges színésszé nőnek (ami pedig valószínű, hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?

ROSENCRANTZ
Volt is bizony sok hűhó mind a két részen; a nemzet pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket; volt oly idő, hogy pénzt sem adtak a darabért, hacsak költő és színész üstökre nem ment benne az ellenféllel.

HAMLET
Lehetséges?

GUILDENSTERN
Ó, de mennyi fejtörésbe került ez!

HAMLET
S a gyermekhad lett a bírósabb?

ROSENCRANTZ
Az lett, fönséges úr; elbírnák azok Herculest is, földgolyóstul.

HAMLET
Nem csuda; mert ihol a nagybátyám Dánia királya: s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben. Szentúgyse, van ebben valami több mint természetes, csak rá bírna jönni a filozófia.

Kivül harsonaszó

GUILDENSTERN
Itt vannak a színészek.

HAMLET
Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát; az üdvözlésnek e járuléka divat s szertartás; hadd teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a színészekkel (ami pedig kívülről szépen fog mutatni, mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a veletek való. Üdvözöllek hát; de az én nagybátya-apám és nagynéne-anyám csalatkoznak.

GUILDENSTERN
Miben, kegyelmes úr?

HAMLET
Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a sólymot a gémtől.

Polonius jő

POLONIUS
Minden jót, uraim!

HAMLET
(lassan) Halld csak, Guildenstern; meg te is; így, mindenik fülemre egy hallgatódzó; az a nagy baba, kit amott láttok, nem nőtt ám még ki a pólyából.

ROSENCRANTZ
Talán másodszor is belénőtt; mert úgy mondják, öregember második gyermek.

HAMLET
Megjósolom azért jő, hogy a színészekről újságoljon; csak várjatok. (Fenn) Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.

POLONIUS
Fönséges úr, újságot mondok.

HAMLET
De uram, én mondok újságot önnek.
"Hogy Roscius volt Rómában szinész" -

POLONIUS
Színészek jöttek, fenséges úr.

HAMLET
Terefere!

POLONIUS
Becsületemre...

HAMLET
"Minden szinész szamáron járt" -

POLONIUS
A legjobb játékosok a világon; mindegy nekik, tragédia, komédia, történeti, pásztori, vígpásztori, historico-pásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás. Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik. Szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok.

HAMLET
"Ó, Jefthe, Izrael birája" - minő kincsed vala neked!

POLONIUS
Miféle kincse volt, fenséges úr?

HAMLET
Hát -
"Egy szép leánya, több se volt,
És azt szerette rendkivül."

POLONIUS
Mindig a leányomra!

HAMLET
Igaz-e, vén Jeftha?

POLONIUS
Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom, igaz, szeretem is rendkívül.

HAMLET
No, nem a következik.

POLONIUS
Mi következik hát, uram?

HAMLET
Nos -
"Isten amint, sors szerint..."
aztán tudja:
"És úgy leve, mint eleve..."
a kegyes ének első szakasza megmondja a többit, mert lássa, itt jőnek az én időtöltéseim.

Négy vagy öt színész jő

Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájokat. - Örvendek, hogy egészségben látlak. - Isten hozta, édes barátim. - Édes öregem, beh megrojtosodott a képed, mióta nem láttalak; tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába? - Nini! az én kisasszony szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb van az éghez, mint  mikor utoljára láttam, egy egész cipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint forgalomból kiment arany meg ne repedjen a karikán belül. Uraim, üdvözlöm mindnyájokat. Tegyünk úgy, mint francia sólymász: amint megpillantjuk, eresszük rá: most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítőt ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk!

ELSŐ SZÍNÉSZ
Mit szavaljunk, fenséges úr?

HAMLET
Hallottam én valaha tőled egyet - hanem azt sohase adták elő: vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek; a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem s azoké szerint, kiknek ítélete ily tárgyakban messzebb hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva be színre, s éppannyi szerénységgel, mint művészettel víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs fűszer az egyes sorokban, ami megadná az ízét, se semmi olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely éppoly egészséges, mint kedves,  százszorta inkább szép, mint finom. Egy helyet szerettem különösen benne: Aeneas mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd annál a sornál, hogy - hadd lám, hadd lám csak -
"A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad" -
nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom.
"A durva Pyrrhus - ő, kin fekete
Harcmez, sötét, mint célja, volt, hasonló
Az éjhez, melyet a végzetszerű
Lóban görnyedve tölte - most a rém-
Sötét cimerszint ádázabbra fente.
Tetőtül talpig most merő piros,
Csíkozva iszonyún atyák, anyák,
Fiak, leányok vérivel. A vér
Rásűl s tapad az utcák pörzs-hevétől,
Amely kegyetlen s átkozott világgal
Az aljasan legyilkoltakra süt.
Lángtól, haragtól felpörkölve így,
S a ráaludt vértől így bévakoltan,
Kárbunkulus szemmel, az ördögi
Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát..."
Most folytasd te.

POLONIUS
Engemúgyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsúllyal és kellő mérséklettel.

ELSŐ SZÍNÉSZ
"S ím rátalál, amint üres csapást
Mér a görög felé; jó régi kardja
Elpártol és dacot hány a parancsnak:
Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,
Pyrrhus Priamra tör: sujt mérgesen,
De már süvöltő kardjának szelére
Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-
Ha érezné holt Ilium e csapást,
Lángzó tetővel talpához borul,
S egy szörnyü roppanás rabbá teszi
Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely
Tisztes Priamnak éppen száll vala
Tejszín fejére, a légben akadt,
És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,
S mintegy közömbös, cél, szándék iránt,
Veszteg marad.
De mint gyakorta vész előtt az ég
Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,
Némák a zord szelek s alant e gömb,
Mint a halál: egyszerre vad dörej
Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,
Felkölt boszúja tettre fölveri;
S nem húllt soha csekélyebb irgalommal
Márs fegyverére, mit öröknek edz,
Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa
Lezúg Priamra most.
Piha, ringyó Szerencse! Istenek,
Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,
Törjétek össze talpát, külleit
S az ég-oromrul a kerék-agyat
Hömpölygessétek a poklokra le!"

POLONIUS
Nagyon hosszú.

HAMLET
Eredj borbélyhoz a szakálladdal. - Te csak folytasd, kérlek; ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik. Folytasd; térj át Hecubára.

ELSŐ SZÍNÉSZ
"De hajh! ki látná a bóbás királynét..."

HAMLET
Bóbás királynét?

POLONIUS
Az jól van; bóbás királyné jól van.

ELSŐ SZÍNÉSZ
"Rohanni puszta lábbal fel s alá,
Ijesztve oltó könnyel a tüzet,
Rongy a fején, hol másszor diadém,
Palástul vézna, elszült csípein
Ijedt zavarban felkapott lepel -
Ki látta volna, hogy méregbe mártott
Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!
Az istenek ha látták voln' magok,
Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz
Játéka, férjét hogy aprítja fel:
A jaj-sikoltás, melybe most kitört
(Ha földi ügy hat rájok legkevésbé),
Könnyet facsar az ég izzó szeméből
S az istenekből környörűletet."

POLONIUS
Nini! Ha el nem változott a színe, s tele nincs a szeme könnyel! - Hagyd el, kérlek.

HAMLET
Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit. - Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.

POLONIUS
Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.

HAMLET
Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyorópálcát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szívessége. Hívja be őket.

POLONIUS
Jerünk hát, urak.

HAMLET
Utána, barátim; holnap előadásunk lesz.

Polonius s némely színészek el

Hallod-e, öreg barátom! Tudjátok a Gonzago megöletésé-t?

ELSŐ SZÍNÉSZ
Tudjuk, fenséges úr.

HAMLET
Holnap este azt játsszuk el. Szükség esetére, ugye, meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, amit én csinálnék s beleszúrnék, nemde?

ELSŐ SZÍNÉSZ
Meg, fenséges úr.

HAMLET
Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán, hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.

Színész el

Édes jó barátim (Guildenstern- és Rosencrantzhoz), én már estig elhagylak: de csak úgy, mint otthon, Helsingőrben!

ROSENCRANTZ
Kegyes jó uram!

Rosencrantz és Guildenstern el

HAMLET
Úgy; hordjon Isten. - Most magam vagyok.
Ó, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyüség az, hogy lám, e szinész,
Csak költeményben, álom-indulatban,
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arca elsápad belé,
Könny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kiséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könnyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek - nem, oly királyért,
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam?
Tépi szakállam, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah!
Biz'Isten, elnyelem. Nincs abba mód,
Hogy én galambepéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hízlalom
E szkláv dögével. Véres, buja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Ó, bosszu!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
Hogy én, a drága meggyilkolt fia,
Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fuj! - Törd magad, te agy!
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Szinházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
- Mert ily kedélyre nagy hatalma van -
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Hol a király, ha bűnös, fennakad. (El)



HARMADIK FELVONÁS


1. SZÍN

Szoba a kastélyban. Király, királyné, Polonius, Ophelia,
Rosencrantz és Guildenstern jőnek

KIRÁLY
Hát semmi úton nem birtok eléje
Kerülni, mért ölté fel e zavart,
Roncsolva durván csendes napjait
Bomlott s veszélyes dőresége által?

ROSENCRANTZ
Bevallja: érzi ő, hogy háborog;
De hogy miért, nem mondja semmi áron.

GUILDENSTERN
Nem is találtuk könnyünek kilesni:
Őrült ravaszként résen áll, mihelyt
Valódi hogyléte felől akarnánk
Belőle csalni bármi vallomást.

KIRÁLYNÉ
Jól fogadott-e?

ROSENCRANTZ
             Mint kész udvaronc.

GUILDENSTERN
De nagy erőtetéssel hajlamin.

ROSENCRANTZ
Szóban fukar volt; de ha kérdezénk,
Felelni bőkezű.

KIRÁLYNÉ
             Élvekbe nem
Vonátok egy kicsit?

ROSENCRANTZ
                 Felséges asszony,
Történt, hogy útban egy csapat szinészt
Értünk utól, s említők ezt neki;
Minek hallása némi látható
Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar
Körül, s parancsuk is van, gondolom,
Hogy még ma este játsszanak előtte.

POLONIUS
Való biz az; s fölkéri általam
Fölségteket, nézzék s hallják meg azt
A nem-tudom-mit.

KIRÁLY
                   Kész szívvel; s nagyon
Örvendek ily irányán.
Csak ösztönözni kell őt, jó urak,
S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást.

ROSENCRANTZ
Tesszük, királyom.

Rosencrantz és Guildenstern el

KIRÁLY
                       Menj, Gertrud, te is;
Mert titkon érte küldénk Hamletért,
Hogy itt találja, csak mintegy esetleg,
Opheliát; az atyja és magam
Elrejtezünk, s így látatlan, de látva,
Bizton biráljuk e találkozást,
S magaviseletéből hozzávetünk:
Szerelmi bú-e vagy nem, amitől
Rájött e szenvedés.

KIRÁLYNÉ
                 Szót fogadok.
Ophelia, rád nézve azt ohajtom,
Szépséged lett legyen a boldog ok,
Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így
Erényed a jó útba viheti,
Mindkettőtök becsületére.

OPHELIA
                       Vajha
Úgy légyen, asszonyom!

Királyné el

POLONIUS
Járkálj te, lyányom, itt. Fölség, ha tetszik,
Elbúhatunk. (Opheliához)
           Te meg olvass e könyvből:
Leplezze a szinlett foglalkozás,
Mért vagy magadban. Nem hiába mondják -
Sok példa van rá -, hogy ájtatos arccal,
Kegyes gyakorlattal, becúkorozzuk
Magát az ördögöt.

KIRÁLY
(félre) Nagyon igaz:
Mint sebzi váddal lelkem e beszéd!
A festett rima-kép nem undokabb
Ahhoz képest, mivel kenik-fenik,
Mint szörnyü tettem szépítő szavamhoz.
Ó, mily nehéz kő!

POLONIUS
                         Hallom lépteit:
Vonuljunk hátra, felséges uram.

Király és Polonius el. Hamlet jő

HAMLET
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét. - De csöndesen!
A szép Ophelia jő. - Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.

OPHELIA
Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem
Láttam fönségedet?

HAMLET
Köszönöm alássan; jól, jól, jól.

OPHELIA
Uram, nehány emléke itt maradt,
Már rég ohajtám visszaküldeni,
Kérem, fogadja el.

HAMLET
Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.

OPHELIA
Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott;
S hozzá illatnak édes szavakat:
Vedd vissza, mert illatjok elapadt;
Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
Ha az adóban nincs a régi szándék.
Itt van, fönséges úr.

HAMLET
Ha! ha! becsületes vagy?

OPHELIA
Uram!

HAMLET
Szép vagy?

OPHELIA
Hogyan, fenséges úr?

HAMLET
Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.

OPHELIA
Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?

HAMLET
Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valahol paradox volt, de a mai kor bebizonyítá. Én egykor szerettelek.

OPHELIA
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.

HAMLET
Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.

OPHELIA
Annál inkább csalódtam.

HAMLET
Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnösöket! Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk. Menj Isten hírével kolostorba. Hol az apád?

OPHELIA
Otthon, uram.

HAMLET
Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában. Isten veled.

OPHELIA
Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság!

HAMLET
Ha férjhez mégy, ím, ez átkot adom jegyajándékul: légy bár oly szűz, mint a jég, oly tiszta, mint a hó: ne menekülhess a rágalom elől. Vonulj kolostorba; menj; Isten veled. Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja bizony, miféle csudát szoktatok csinálni belőle. Zárdába hát; eredj, hamar pedig. Isten veled.

OPHELIA
Ó, Ég hatalma, állítsd helyre őt!

HAMLET
Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek; Isten teremtéseinek gúnyneveket adtok, s kacérságból tudatlannak mutatkoztok. Eredj! Jóllaktam már vele; az őrített meg. Nem kell több házasság, mondom; aki már házas, egyhíján, hadd éljen; a többi maradjon úgy, amint van. Zárdába; menj! (El)

OPHELIA
Ó, mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve;
E szép hazánk reménye és virága,
Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz,
Figyelme tárgya minden figyelőnek,
Oda, van, ím, oda!
S én legnyomorúbb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomási mézét,
Most e nemes, fölséges észt, miképp
Szelíd harangot, félreverve látom;
Nyilt ifjusága páratlan vonásit
Őrült rajongás által dúlva szét.
Ó, jaj nekem,
Hogy amit láttam, láttam; és viszont,
Hogy amit látok, látom az iszonyt!

A király és Polonius jőnek

KIRÁLY
Szerelem! nem arra tart e szenvedély!
Se a beszéd, bár egy kissé laza,
Nem volt bolondság. Van valami lelkén,
Amin kotolva űl e mélakór,
S minek kikölte és felpattanása
Veszélybe dönthet. Azt, hogy megelőzzem,
Gyors eltökéléssel így gondolám:
Menjen sietve Angliába Hamlet,
Megkérni az elmúlasztott adót:
Talán a tenger, a kültartományok
Sokféle tarka tárgya kiveri
Ezt a szivébe rögzött valamit,
Melyhez tapadt elméje kiragadja
Önnönmagából. Mit mondasz reá?

POLONIUS
Jó lesz; de mégis azt hiszem, hogy e baj
Első csirája és eredete
Szerelmi bánat. Nos, Ophelia!
Nem kell, hogy elmondd, Hamlet mit beszélt,
Hallottuk azt mind. Felséged magas
Tetszésitől függ, de én azt javaslom:
Királyné anyja most játék után
Hivassa bé őt, és négy szem között,
Szép szóval bírja rá, ha felfödözné
E bú okát: fogja rövíden őt;
Én meg, ha tetszik, hallgatózzam ott,
Hogy mit beszélnek. Ha nem boldogul:
Ám menjen Angliába Hamlet, vagy hová
Elcsukni jónak látja bölcseséged.

KIRÁLY
Úgy légyen; én is amellett vagyok:
Őrizve járjanak őrült nagyok.

El mind


2. SZÍN

Terem ugyanott. Hamlet és néhány színész jő

HAMLET
Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven; mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltaná ki verseimet. Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, így; hanem jártasd egészen finomul: mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvesze, s mondhatnám, forgószele közepett is bizonyos mérsékletre kell törekedned és szert tenned, mi annak simaságot adjon. Ó, a lelkem facsarodik belé, ha egy tagbaszakadt, parókás fejű fickót hallok, hogyan tépi foszlánnyá, csupa rongyokká a szenvedélyt, csak hogy a földszint állók füleit megrepessze, kiknek legnagyobb részét semmi egyéb nem érdekli, mint kimagyarázhatatlan némajáték és zaj. Én az ilyen fickót megcsapatnám, amiért a dühöncöt is túlozza és heródesebb Heródesnél. Kerüld azt, kérlek.

ELSŐ SZÍNÉSZ
Bízza rám, fönséges úr.

HAMLET
Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, ha ezt túlozza valaki vagy innen marad, bár az avatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig ez egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál. Ó, vannak színészek, én is láttam játszani - s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig -, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztény, se pogány, se általában ember hangejtését, taghordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy megordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.

ELSŐ SZÍNÉSZ
Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen levetkeztük.

HAMLET
Vessétek le egészen! No, meg aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki; mert vannak azok  közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen; ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fent. Ez gyalázatosság, és igen nyomorú becsvágyra mutat a bohóc részéről, ki e fogással él. Menjetek, készüljetek.

Színészek el.
Polonius, Rosencrantz és Guildenstern jőnek


Nos, uram? Eljön a király megnézni a darabot?

POLONIUS
El, a királyné is, mindjárt pedig.

HAMLET
Mondd a színészeknek, siessenek.

Polonius el

S önök, mindketten, úgye szívesek
Lesznek segítni a siettetésben?

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
Megyünk, fönséges úr.

Rosencrantz és Guildenstern el

HAMLET
Hol vagy, Horatio?

Horatio jő

HORATIO
         Itt, kedves úr,
Szolgálatára.

HAMLET
         Halld, Horatio:
Te éppen olyan férfi vagy, minővel
Szerettem, hogy közöm volt valaha.

HORATIO
Ó, kedves úr...

HAMLET
               Nem hízelgek, ne hidd;
Mi boldogúlást várhatnék tetőled,
Kinek mid sincs, jó kedveden kivül,
Mely táplál és ruház? Mért hízelegni
Egy ily szegénynek? Nem; a cukrozott nyelv
Ám nyalja a sületlen fényüzést,
Görbessze halós térde kapcsait,
Hol a farkcsóválás hasznot terem.
Hallgass ide.
Mióta választásim asszonya
En drága lelkem, s emberek között
Különbséget bir tenni: tégedet
Pecsételt el magának; mert te, bár
Szenvedve mindent, úgy től, mint aki
Semmit se szenved; férfi vagy, ki a
Sors öklözését vagy jutalmait
Egyképp fogadtad; s áldott az, kinek
Vérével úgy vegyült itélete,
Hogy nem merő síp a sors ujja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.
Férfit nekem, ki szenvedélye rabja
Nem lett soha! s én szívem közepén,
Szivem szivében hordom azt, miképp
Most tégedet. De már kissé sok is.
Ma színjáték lesz a király előtt,
S egy jelenet közel jár ahhoz, amint
Atyám halálát elmondtam neked;
Kérlek, ha majd ez a rész fölkerül,
Csak mintha enlelkem tolmácsa volnál,
Lesd a királyt jól; ha rejtett büne
Ott egy beszédre lyukból ki nem ugrik:
A kárhozatnak lelke volt, amit
Láttunk együtt, s képzelmem oly sötét,
Mint Vulcán pőrölye. Jól megfigyeld;
Mert én arcába kapcsolom szemem;
S majd összevessük a látszat felől
Kettőnk itéletét.

HORATIO
             Jó lesz, uram;
Ha meglop engem a játék alatt,
S rá nem sütöm: fizetem a lopást.

HAMLET
Már jőnek: bárgyunak kell látszanom.
Foglalj helyet.

Dán induló. Harsonák. Király, királyné, Polonius,
Ophelia, Rosencrantz, Guildenstern és mások jőnek

KIRÁLY
Hogy van Hamlet öcsénk?

HAMLET
Felségesen, mákúgyse, a kaméleon kosztján: levegőt eszem, ígéret töltelékkel. Kappant se hizlalnak így.

KIRÁLY
Semmi közöm e felelettel, Hamlet; ez nem az én mondásom.

HAMLET
Nem ám, de az enyém se már. - Uram, ön játszott egyszer az egyetemen,  mondja?

POLONIUS
Igen, bizony, fönség; s jó színésznek tartottak.

HAMLET
S mi volt a szerepe?

POLONIUS
Julius Caesar; megöltek a Capitoliumon; Brutus ölt meg.

HAMLET
Na, ugyan brutális szerep volt tőle, megölni egy ily capitális borjút. Készen a játszók?

ROSENCRANTZ
Igenis, fönséges úr; engedelmét várják.

KIRÁLYNÉ
Jer ide, édes Hamlet; ülj mellém.

HAMLET
Nem, kedves anyám; itt vonzóbb érc van.

POLONIUS
Ahá! Tetszik látni?

HAMLET
Kisasszony, ölébe fekhetem?

(Ophelia lábaihoz dőlve)

OPHELIA
Nem, uram.

HAMLET
Azaz, ölébe hajthatom a fejem?

OPHELIA
Igen, uram.

HAMLET
Azt gondolja, pórias értelemben vettem?

OPHELIA
Semmit se gondolok, uram.

HAMLET
Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!

OPHELIA
Tessék?

HAMLET
Semmit se mondtam.

OPHELIA
Jókedve van, fönséges úr.

HAMLET
Kinek? Nekem?

OPHELIA
Igenis.

HAMLET
Ó, boldog Isten! Hisz én vagyok a világ első bohóca. Ki tehet arról, ha jókedve van; hisz látja, mily vidor az anyám is, pedig az apám most halt meg, csak két órája.

OPHELIA
Dehogy: kétszer két hónapja is van már, fönség.

HAMLET
Oly régen? Gyászolja hát az ördög! Én cobolyköntöst csináltatok. Uramfia! Két hónapja, s még el sincs felejtve! Úgy hát megérjük, hogy valamely nagy embert fél évvel is túlél az emlékezete; csakhogy, Mária úgyse, templomot építsen ám, különben eszébe sem jut senkinek; úgy jár, mint a fa ló, melynek sírverse így hangzik: "Mer' ó! már a fa ló el van feledve."

Hoboják. A némajáték föllép.
Jő egy király és egy királyné, igen nyájaskodva. A királyné megöleli férjét, letérdel és fogadkozik. A király fölemeli, vállára hajtja fejét; aztán egy virágpamlagra fekszik. A királyné, látva, hogy elszunnyadt, távozik. Most jő egy cinkos, koronáját leveszi, megcsókolja, s mérget töltve a király fülébe, elmegy. A királyné visszatér, halva látván férjét, szenvedélyes mozdulatokba tör ki. A mérgező, két vagy három néma személlyel, ismét megjelenik, s bánkódni látszik a királynéval. A holttestet elviszik. A mérgező ajándékkal udvarol a királynénak; az eleinte utálatot, nemakarást fejez ki, de végre  elfogadja szerelmét. Elmennek

OPHELIA
Mit jelent ez, fönséges úr?

HAMLET
E biz alattomos hókuszpókusz: gonoszt jelent.

OPHELIA
Talán a darab velejét mutatja a némajáték?

Prológus jő

HAMLET
Mindjárt megtudjuk eme fickóktól: mert a színészben nem áll a szó; kibeszél az mindent.

OPHELIA
Elmondják, mit jelent e némajáték?

HAMLET
El ám, s minden némajátékot, amit velök játszanék; csak ne szégyelljen velök játszani, ők bizony nem szégyellik elmondani, mit jelent.

OPHELIA
Be hamis, be hamis. Én a darabra figyelek.

PROLÓGUS
"Magunk imé, s tragédiánk
Fölségtek elé borulánk:
Kérjük, figyeljen tűrve ránk."

HAMLET
Prológus ez, vagy gyűrűbe vésett jelige?

OPHELIA
Rövid biz az, fönség.

HAMLET
Mint a nő szerelme.

Jön a színpadi király és királyné

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Már Phoebus ím, harmincadszor kerűl
Neptun sós árja s a földgömb körűl;
S harminc-tizenkét hold kölcsön világa
Tizenkét harmincszor tűnt a világra;
Hogy viszonos szent frigy kapcsol velem:
Kezünket Hymen, szívünk szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Még egyszer annyi holdat és napot
Érjünk, mielőtt szerelmünk elapad.
De jaj! felséged máris oly beteg
- Ép volta eltünt, kedve csüggeteg -,
Hogy félve-féltem. De bár féltsem én,
Uram, ne hagyjon téged a remény;
Arányt tart nőben féltés, szerelem:
Vagy semmi, vagy mindkettő szertelen.
No már, szerelmem jól tudod, minő:
Félelmem azzal egy arányba nő;
Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Itt hagylak, édes, nem soká pedig:
Szerves erőm már lanyhán működik;
Te élj, szeretve és tisztelve, még
E szép világban; s tán egy oly derék
Férj oldalán...

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Ne a többit! ne, ó,
Ily szerelem szivemnek áruló!
Másod férjemmel átkozott legyek;
Máshoz csak az mén, ki megölt egyet.

HAMLET
(félre) Üröm, üröm.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
A második nász inditó oka
Szennyes haszonvágy, szerelem soha;
Másodszor öltem meg holt férjemet,
Ha második férj csókol engemet.

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Most, elhiszem, úgy érzesz, mint beszélsz;
De fogadásunk gyakran füstbe vész.
Föltételünk emlékezésnek rabja:
Vérmes szülött, de már számlálva napja;
Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad;
Ha megpuhúl: rázatlan leszakad.
De kell, szükség felednünk e rovást,
Az ily magunkra felrótt tartozást:
Mert amit így fogad a szenvedély,
A szenvedéllyel oda lesz a cél.
Erős bú, vagy öröm, feltétele
Foganatát magával rontja le:
Mert hol öröm s bú van legfőbb fokon,
Az sír, ez örvend minden kis okon.
Nem örök e világ; az sem csoda,
Ha sorsunkkal a szeretet oda:
Mert hogy melyik vezérli, vitapont:
Szerelem-é a sorsot, vagy viszont?
Nagy férfi buktán, lásd, kegyence fut;
Szegény kapós lesz, amint polcra jut:
Így, a szeretet sorsunk követi;
Ki nem szorul barátra, lesz neki;
S ki álbarátot szükségben kisért,
Ellent csinálni biztos útra tért.
De, visszatérve honnan indulék:
Sors, akarat oly ellensarki vég,
Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek;
Miénk a szándok, nem sükere ennek.
Te sem mégy máshoz, most úgy gondolod;
De elhal eszméd, ha férjed halott.

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Ne adjon tápot a föld, fényt az ég!
Élvét, nyugalmát éj s nap vonja még!
Kétségre váljon remény, bízalom!
Börtön magánya légyen vígaszom!
Dúljon gyönyör-sápasztó baleset,
Ha mire vágytam, minden kedveset!
Szenvedjek itt s ott öröklétü kínt:
Ha, egyszer özvegy, nő leszek megint!

HAMLET
Ha most ezt megszegné!

SZÍNÉSZ KIRÁLY
Nagy eskü ez. De lelkem oly alélt:
Menj, hadd csalom meg ezt a hosszu délt
Álommal, édes. (Elalszik)

SZÍNÉSZ KIRÁLYNÉ
Ringasson az álom;
Ármány soha kettőnk közé ne szálljon. (El)

HAMLET
Asszonyom, hogy tetszik a darab?

KIRÁLYNÉ
A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.

HAMLET
Ó, de szavát tartja ám!

KIRÁLY
Hallottad a meséjét? Nincs benne valami bántó?

HAMLET
Nincs, nincs: hiszen csak tréfálnak, tréfából mérgeződnek; semmi bántó a világon.

KIRÁLY
Hogy is hívják a darabot?

HAMLET
Az egérfogó. Hogy miért úgy? Képletesen. A darab egy Viennában történt gyilkosságot ábrázol; Gonzago neve a fejedelemnek; nője Baptista. Mindjárt meglátják. Gonosz egy darab, az igaz; de hát aztán? Felséged lelkiösmerete tiszta, a miénk is; minket hát nem érdekel: kinek nem inge, ne vegye magára.

Lucianus jő

Ez valami Lucianus, a király öccse.

OPHELIA
Fenséged nagyon jó kórus.

HAMLET
Igen jó tolmács tudnék lenni ön és szerelme közt, csak már látnám a szökdelő bábokat.

OPHELIA
Csapkod, uram, csapkod.

HAMLET
Bezzeg jajgatna ám belé, míg el tudná venni az ostorom csapóját.

OPHELIA
Mindegyre jobb - s rosszabb.

HAMLET
Arra esküsznek férjeikkel is. - Kezdj belé már, gyilkos; ne vágj oly veszett pofákat, hanem kezdd el. Hadd lám:
"A károgó holló bosszút üvölt..."

LUCIANUS
Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem.
Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen.
Te, szörny-itallá főtt éjféli gyom,
Melyet Hekate hármas átka nyom,
Varázserőd, ádáz tulajdonod
Ez ép élten most kell bitorlanod.

(Mérgét az alvó fülébe önti)

HAMLET
Kertjében mérgezi meg, a birtokáért. Neve, mondom, Gonzago; igaz, meglett történet, meg is van írva választékos olasz nyelven. Mindjárt meglátják, hogyan nyeri el a gyilkos Gonzago nője szerelmét.

OPHELIA
A király föláll.

HAMLET
Mit! Megijedt, vak tűztől?

KIRÁLYNÉ
Hogy van, felséges férjem?

POLONIUS
Félbe kell hagyni a darabot.

KIRÁLY
Világot ide! Menjünk.

MIND
Világot! világot!

Mind el Hamleten és Horatión kívül

HAMLET
Ám sírjon a nyíl verte vad:
Ép gímnek tréfaság:
Mert ki vigyáz, ki meg szunyad:
Így foly le a világ.
Nos, barátom (ha másképp szerencsém hátat fordítana), ez, meg egy tollerdő, meg egy pár vidékies szalagcsokor kivágott cipőimen, nem bejuttatna engem akármely színészcsapatba, vagy hogy?

HORATIO
Fél jutalomjátékra.

HAMLET
Egészre, ha mondom.
Mert hát, tudod, hű Dámonom,
Ez ország, bírta bár
Hajdan Jupiter: bírja most
Egy, egy füles - pityke.

HORATIO
Rímelhetett volna, fönség.

HAMLET
Ó, édes Horatióm! Most már tízezer forintot mernék tenni a szellem szavára. Vetted észre?

HORATIO
Nagyon jól, fenséges úr.

HAMLET
Mikor a mérgezés következett.

HORATIO
Nagyon jól megjegyeztem.

HAMLET
Ha, ha! - Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!
Mert hát, ha a király nem szereti
Komédiánkat - hát nem kell neki.

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

Zenét, hé!

GUILDENSTERN
Fönséges úr, engedjen egy szót.

HAMLET
Akár egy históriát, uram.

GUILDENSTERN
Fönséges úr, a király...

HAMLET
Nos, mi lelte?

GUILDENSTERN
Egész magánkívül lett szobájában.

HAMLET
Italtól, uram?

GUILDENSTERN
Nem, fönség, inkább az epétől.

HAMLET
Ön bölcsessége dúsabbnak mutatkoznék, ha ezt az orvosának jelentené: mert ha én adnék tisztítót neki, az még inkább epesárba ejtené.

GUILDENSTERN
Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben szavait, ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól.

HAMLET
Szelíd vagyok, uram; beszéljen.

GUILDENSTERN
Anyja, a királyné, a legnagyobb lelki aggodalomban küldött fenségedhez.

HAMLET
Örvendek, hogy szerencsém van.

GUILDENSTERN
Nem úgy, fenséges úr; ez az udvariság nincs itt helyén. Ha fönséged méltóztatik ép feleletet adni, úgy végzem anyja parancsát; ha nem, úgy fönséged bocsánata s az én visszatértem leend vége küldetésemnek.

HAMLET
Uram, azt nem tehetem.

GUILDENSTERN
Mit, fönség?

HAMLET
Hogy önnek ép feleletet adjak. Elmém beteg; de oly válasszal, aminő telik tőlem, parancsoljon ön, vagy inkább, mint mondá, az anyám. Erről hát ne többet, hanem a tárgyra. Az anyám, mondá ön...

ROSENCRANTZ
Igen, ezt izeni. Fönséged magaviselete őfelségét megdöbbenté s bámulatba ejté.

HAMLET
Ó, csudálatos fiú, ki egy anyát így megdöbbenthet! De semmi következmény nincs anyám bámulatának sarkában, ugye? Tudassa.

ROSENCRANTZ
Mielőtt fenséged lefekünnék, beszélni kíván vele magánszobájában.

HAMLET
Engedelmeskedni fogunk, még ha tízszer anyánk volna is. Van még valami ügyök velem?

ROSENCRANTZ
Fönséges úr, engem egykor szeretett.

HAMLET
Most is; esküszöm e csenőkre és lopókra!

ROSENCRANTZ
Édes jó uram, mi hát oka e levertségnek? Önkényt zárja be saját szabadsága kapuját, ha búja közlését megtagadja barátjától.

HAMLET
Előmozdítás kellene, uram.

ROSENCRANTZ
Hogy lehet az, mikor maga a király szavát adta, hogy örökössé teszi Dániában?

HAMLET
Jaj, uram, de "míg a fű megnő" - a közmondás egy kissé kopott.

Fuvolát hoznak

Ó, a fuvola! Hadd lám - csak hogy szabaduljak tőletek. - Miért akartok ti kerülgetve szelet fogni  tőlem, mintha hálóba akarnátok terelni?

GUILDENSTERN
Ó, kegyelmes úr; ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem is udvariatlan.

HAMLET
Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?

GUILDENSTERN
Nem tudok fenség.

HAMLET
De ha kérlek.

GUILDENSTERN
Higgye el, nem tudok.

HAMLET
Esedezem.

GUILDENSTERN
Egy billentést sem tudok, fenséges úr.

HAMLET
Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal  lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.

GUILDENSTERN
De én éppen azokat nem bírom harmóniazengedezésre vezényelni; nincs hozzá ügyességem.

HAMLET
No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírok játszani rajtam.

Polonius jő

Isten áldja, uraim.

POLONIUS
Uram, a királyné beszélni akar fönségeddel, mindjárt pedig.

HAMLET
Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.

POLONIUS
Isten engem, valóságos teve alakú.

HAMLET
Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

POLONIUS
A háta olyan, mint a menyétnek.

HAMLET
Vagy inkább cethalforma?

POLONIUS
Nagyon hasonló a cethalhoz.

HAMLET
No, hát mondja anyámnak, megyek tüstint. - Csak addig tesztek engem bolonddá, ameddig kedvem tartja. - Megyek tüstint.

POLONIUS
Mondom (El)

HAMLET
"Tüstint" szó könnyű mondani. - Hagyjatok egyedül, barátim.

Rosencrantz, Guildenstern és Horatio el

Most van az éjnek rémjáró szaka,
Minden sir ásít, s maga a pokol
Dögvészt lehell ki. Most hő vért meginnám,
S oly szörnyü tettet bírnék elkövetni,
Hogy a napfény reszketve nézne rá.
De csitt! anyámhoz. - Ó, szív! el ne nyomd
Természeted, s ne hadd, hogy e kebelbe
A Néro lelke szálljon valaha:
Legyek kegyetlen, ne vértagadó,
Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem,
Nyelv s szándok ebben kétszinű legyen:
Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,
Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet. (El)


3. SZÍN

Szoba ugyanott. Király, Rosencrantz és Guildenstern jőnek

KIRÁLY
Nem szeretem bolondságát; se oly
Bizton nem állunk, hogy bitangra hagyjuk.
Készüljetek hát: mindjár' kiadom
A megbizót, el, Angliába véle!
E hon határa nem tür oly veszélyes
Kockáztatást, minővel fenyeget
Hóbortja minden órán.

GUILDENSTERN
                   Készülünk.
Szent, istenes gond az, megtartani  
Épségben annyi sok, sok lelket, amely
Fölséged által él s táplálkozik.

ROSENCRANTZ
Egyes, magánélet is köteles,
Az ész hatalma- s minden fegyverével,
Megóvni ártalomtul önmagát;
De sokkal inkább egy olyan lehellet,
Melynek javától ezrek élte függ.
Fölség lehúnyta nem egyes halál:
Mint örvény rántja bé egész körét;
Hegycsúcson álló roppant nagy kerék az,
Melynek magas küllőin sok ezer
Kisebb tárgy bécsapolva s kötve van;
Ha egyszer indul: minden függelék,
Apró kiséret, zúgva követi
A mély bukásba. Ha király sohajt,
Mindég az összes nép nyög arra jajt.

KIRÁLY
Övedzzetek hát e gyors útra, kérlek;
Mert láncra verjük ezt a rettegést:
Nagyon szabad lábon jár.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
Sietünk.

Rosencrantz és Guildenstern el.
Polonius jő

POLONIUS
Most indul éppen anyjához, uram.
Én elvonúlok a kárpit mögé
S kihallgatom. Tudom, megfeddi jól,
De mint fölséged mondta (s bölcs a mondás),
Kell más tanú is, az anyán kivűl
- Mert részrehajlók természet szerint -,
Hogy lesse a szót, így alkalmilag.
Jó éjt, királyom! bár tisztelkedem még
Fekvés előtt, s közlöm, ha mit tudok.

KIRÁLY
Köszönöm, kedves úr.

Polonius el

Ó, rút az én bünöm, s az égre bűzlik!
Az eredendő átok űl azon:
Vérgyilkolás! Könyörögni nem tudok;
S bár lenne hozzá kedv, mint akarat van,
Vétkem legyőzi a hév szándokot;
És mint kinek két sürgős dolga van,
Itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak,
Mindkettőt elhagyom. Mit! volna bár
Ez átkozott kéz kétszer ennyi vastag
A bátya-vértől: nincs elég eső
Az üdv egében, hogy fehérre mossa,
Mint a fehér hó? Mért van irgalom,
Ha nem, hogy a bünt rontsa meg csupán?
S mi az imádság két malasztja, mint
Felfogni a bukót, és a bukottnak
Kegyelmet nyerni? Föl tehát, szemem!
A vétek elmult. Ó, de mily könyörgés
Szolgál javamra, helyzetem szerint?
"Bocsásd meg undok gyilkosságomat!" -
Az nem lehet; hisz most is birtokomban
Mindaz, miért a vétket elkövettem:
Koronám, saját dicsvágyam, és királyném.
Nyerhet malasztot, ki bünhöz tapad?
Mert e veszett világban aranyos
Kezű gonoszság félretol jogot,
S a vétek árán gyakran megveszi
Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:
Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz
Mivoltaként áll, s arra kényszerít,
Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel
Valljuk be nyilván. És most? mi marad?
Kisértsd meg, a bünbánat mit tehet:
Mit nem tehet az? Ó, de mit tehet
Annak, ki bűnét bánni képtelen?
Ó, szörnyü helyzet! Ó, szív, fekete,
Mint a halál! S te, ó, lépen ragadt
Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz!
Ó, égi kar, segélj! Próbát teszek:
Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat. (Letérdel)

Hamlet jő

HAMLET
Most megtehetném, top! imádkozik.
És, most teszem meg: - akkor mennybe mén.
Így állok én bosszút? Megfontolandó.
Atyámat egy gazember megöli,
S én, ez apának egyetlen fia,
Azt a gazembert mennyországba küldöm.
Hisz ez díj, jutalom, nem bosszuállás.
Ő az atyámat hízottan, kenyér
Elégségében ölte meg, midőn
Virágzott bűne, mint nyiló tavasz;
S ki tudja, Istennél egyéb, hogy áll
A számadása most? de emberi
Körülmények s gondolkozás szerint
Súlyos lehet. S én bosszut álltam-e,
Ha rajt' ütök, midőn tisztálja lelkét,
Midőn ama nagy útra kész, megért?
Nem.
Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást.
Majd részegen ha alszik, vagy dühöng,
Vagy vérparázna ágyán kéjeleg,
Kockázik, esküdöz, s olyat csinál,
Min üdvösség zamatja semmi sincs:
Akkor bököm le, hogy két sarka égre
Kapáljon, s lelke légyen kárhozott,
S mint a pokol, hová megy, fekete.
De vár anyám - te díjad megkapod;
E gyógyszer nyújtja csak beteg napod. (El)

A király fölkel és előbbre jő

KIRÁLY
Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad:
Szó eszme nélkül mennybe sose hat. (El)


4. SZÍN

Szoba ugyanott. Királyné és Polonius jő

POLONIUS
Mindjárt jön. Aztán rakja meg, királyném!
Nincs mód kiállni, mondja, csínjait;
Most is csupán felséged állt közötte
S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom;
Csak kérem, bánjon kereken vele.

HAMLET
(künn) Anyám, anyám, anyám!

KIRÁLYNÉ
Csak bízza rám: ne féltsen engemet.
Vonuljon vissza: hallom lépteit.

Polonius elrejtezik. Hamlet jő

HAMLET
Nos hát, anyám, mi tetszik?

KIRÁLYNÉ
Hamlet, nagyon megsértetted atyádat.

HAMLET
Anyám, nagyon megsértetted atyámat.

KIRÁLYNÉ
Jer, jer; nyelved hiú szót viszonoz.

HAMLET
Menj, menj: kötözködő nyelved gonosz.

KIRÁLYNÉ
Mi volt ez, Hamlet?

HAMLET
                 Mi baj, édesem?

KIRÁLYNÉ
Feledtél?

HAMLET
       Nem, a szent keresztre! nem:
Ön a királyné, férje öccse nője;
De - bár ne volna az - anyám is ön.

KIRÁLYNÉ
Ha így van, küldöm, aki bír veled.

HAMLET
Jer, jer, ne moccanj; ülj le csöndesen:
Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,
Mely megmutatja szíved bensejét.

KIRÁLYNÉ
Mit akarsz velem? csak nem akarsz megölni?
Segítség!

POLONIUS
(a kárpit megett) Hó! segítség! hej! segítség!

HAMLET
Hahó! patkány?

(Kardot ránt)

                 Meghalt; itt egy arany rá!
Meghalt. (Átszúr a kárpiton)

POLONIUS
(a kárpit megett) Végem van. Ó...

KIRÁLYNÉ
                         Jaj! mit tevél?

HAMLET
Hát tudom én, mit. A királyt?...

(Fölemeli a kárpitot s előhúzza Poloniust)

KIRÁLYNÉ
Ó, mily hebehurgya, véres munka ez!

HAMLET
Véres biz ez, s majd oly gonosz, anyám, mint
Megölni egy királyt, s öccsével élni.

KIRÁLYNÉ
Királyt, megölni?

HAMLET
               Azt mondám, igen -

(Poloniusra)

Szegény izgága vén bolond, nyugodj.
Különbnek véltelek; magad kerested:
Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom.
Ne törd kezed. Pisz! ülj le csöndesen,
És hadd töröm a szíved; mert fogom
Ha törhető anyagból van csinálva;
Ha átkos megszokás úgy meg nem edzé,
Hogy minden érzés ellen bástya lett.

KIRÁLYNÉ
Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán
Mer rám zajongni?

HAMLET
               Oly tettet, mitől
Lehámlik a kegy, az illem pirul;
Képmutató lesz az erény; lehull az
Ártatlan szerelem szép homlokáról
A rózsa, és pokolvar váltja föl;
Mitől olyan lesz a nász-fogadás,
Mint kockajátszók hazug esküi.
Oly tettet, ó! mely ama testi frigynek
Kitépi lelkét, szó-árrá teszi
A hit malasztját. Az ég arca lángol,
Sőt e szilárd föld, e vegyes tömeg,
Bús képpel, mint majd ítélet-napon,
Belébetegszik.

KIRÁLYNÉ
           Hajh! miféle tett az,
Mely már a címlapon így mennydörög?

HAMLET
Tekints e képre, s e másikra itt,
Két férfi-testvér hű ábráira.
Nézd, mennyi fönség űl e homlokon:
Hypérjon fürtök: homlok Jupiter
Sajátja; szem Mársé, mely fenyeget
S parancsol egyben; állás Mercuré,
Most száll le, egy égcsókoló tetőre;
Oly összetétel és idom, valóban,
Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet
Nyomott reája, biztosítani
Egy férfit a világnak. Ez vala
Férjed; tekintsd már a következőt.
Im, férjed ez; mint üszögös kalász
Az ép testvért rohasztva. Van szemed?
Elhagyhatád e szép hegylegelőt,
Hogy e mocsáron hízz? Hah! van szemed?
Szerelmed nem okolhadd; hisz korodban
A hejjehujja vér szelíd, hunyász,
S hallgat az észre; de micsoda ész az,
Mely ettül erre száll! Érzésed, az van,
Mert hogy mozognál másképp: ámde béna
Érzék az; ilyet őrült sem hibáz,
Így elmehábor sem tevé soha
Rabbá az érzést, hogy választani
Épen ne tudjon, ily különbözőkben.
Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,
Mely rászedett? Szem érzés nélkül, érzet
Látás nekül, vagy fül, szem kéz nekül,
Szaglás minden nekül, vagy bármi hű
Érzéked egy-egy kóros része, így
El nem tompulhatott.
Fuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,
Ha így lázongsz egy tisztes anyanő
Csontjában, akkor a láng ifjuság
Erénye, öntüzében olvadó
Viasz legyen; ne mondják, hogy gyalázat,
Midőn az ifju hév ösztön kirúg,
Ha már a csupa fagy ily lánggal ég
S  az ész a vágynak keritője lesz!

KIRÁLYNÉ
Ó, Hamlet! ne beszélj.
Lelkem mélyébe forditod szemem,
Hol több olyan folt árnya látszik, amely
Soha ki nem mén.

HAMLET
               Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú verítékében élni;
Bűzben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon...

KIRÁLYNÉ
             Ó, ne mondd tovább!
Fülembe mint tőr hatnak szavaid;
Ne többet, édes Hamlet.

HAMLET
                       Egy gyilkos, egy gaz;
Egy szkláv, ki első férjed tizedének
Még huszadrésze sincs; egy váz király!
Ország, uralkodás zsebtolvaja,
Ki polcról lopta el a koronát,
Úgy dugta zsebre.

KIRÁLYNÉ
                     Ó, ne többet.

HAMLET
Egy kapca-, rongykirály -

Szellem jő

Mennybéli őrzők! lengjetek körül
Védszárnyatokkal. Mit kivánsz, kegyes alak?

KIRÁLYNÉ
Haj! őrült csakugyan.

HAMLET
Dorgálni jössz-e késkedő fiad,
Ki múlni hágy időt és szenvedélyt
S nem hajtja végre rettentő parancsod?
Ó, szólj!

SZELLEM
Eszedbe jusson. Csak azért
Jövék, hogy edzzem tompult szándokod.
De nézd, anyádon mily réműlet űl,
Ó, lépj közéje s vívó lelke közzé:
Minél gyöngébb a test, a képzelet
Annál erősben működik.
Szólj néki, Hamlet!

HAMLET
               Hogy van, asszonyom?

KIRÁLYNÉ
Ó, jaj! te hogy vagy?
Ki puszta űrbe függeszted szemed,
S beszédbe állsz a test nélkűli léggel?
Kiűl szemedben szellemed vadul
S mint riadókor alvó katonák,
Fekvő hajad, bár lengő élte van csak,
Mind élre szökken. Ó, édes fiam!
Önts lángoló agyrémeid hevére
Hűs béketűrést. Mit nézsz oly merőn?

HAMLET
Őt, őt! Ni, mily halványan rám-mered!
Alakja, sorsa együtt, a kövekbe
Érzést papolna. - Ó, ne nézz reám,
Nehogy siralmas arcod eltereljen
Ádáz müvemtől; és hogy színtelenné
Ne váljon tettem: könnyé, vér helyett.

KIRÁLYNÉ
Kinek beszéled ezt?

HAMLET
                 Nem látsz te semmit?

KIRÁLYNÉ
Semmit; pedig jól mindent, ami ott van.

HAMLET
Nem is hallottál semmit?

KIRÁLYNÉ
                         Semmit én
Kettőnk szaván kivűl.

HAMLET
                 No, nézz oda!
Nézd, hogy lopódzik el! Atyám az, amint
E földön élt, járt. Nézd, ahol megyen:
Most, most suhan az ajtón kifelé!

Szellem el

KIRÁLYNÉ
Hiú koholmány ez hevült agyadtól,
Anyagtalan teremtés, aminőben
Nagy mester a rajongás.

HAMLET
                         Mit, rajongás!
Erem, mint a tiéd, ütenyre vér
S éppoly zenét mond, mint az. Nem bolondság,
Amit beszéltem; tégy próbát velem,
S én szórul szóra elmondom megint,
Holott az őrült ész ugrálna szerte.
Anyám, az Isten szent szerelmiért!
Ne áltasd lelked a csalóka írral,
Hogy őrültségem - nem bünöd - beszél:
Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,
Mig láthatatlan terjed a fene,
S mindent aláás. Gyónj meg Istenednek:
Bánd meg a múltat; a jövőt kerüld,
S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál
Bujábbra nőjön. És bocsásd meg ezt az
Erényem; mert a szűkkeblű idők
Zsírjában az erénynek kell magának
A vétket megkövetni, sőt hajolva
Esengni, hagyjon tenni jót vele.

KIRÁLYNÉ
Kettéhasítád szívemet, fiam.

HAMLET
Ó, hát hajítsd el a rosszabb felét
S kezdj a maradttal tisztább életet.
Jó éjt - de bátyám ágyához ne menj:
Mutass erényt, ha nincs is. A szokás -
E szörny, ez ördög, mely öntudatát
Elnyeli tetteinknek - angyal ebben:
Hogy a szép s jó foglalkozásra is
Oly mezt, ruhát ad, mely tággá viselve
Ráillik éppen. Türtözzél ma éjjel;
S a holnap-éji megtartózkodás
Könnyebb leend; még könnyebb azután;
Mert képes a természet bélyegét
Kicserélni mintegy a szokás, lebírni
Az ördögöt, vagy csuda hatalommal
Kidobni. Még egyszer, jó éjszakát!
S ha áldva lenni óhajtasz, anyám,
Úgy kérlek, áldj meg. - Ezt a jó urat (Poloniusra)
Sajnálom; de ha így tetszett az égnek
- Büntetve őt velem, s engem vele -,
Hogy én legyek szolgája, ostora.
Eltakarítom, és kezem miatti
Halálaért felelni én fogok.
Jó éjszakát megint.
Kegyes szándék kegyetlenségre hajt:
Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd.
Egy szót még, asszonyom.

KIRÁLYNÉ
                       De mit tegyek?

HAMLET
Ezt semmi áron ne, amire kérlek:
Hadd csaljon ágyba a pöffedt király,
Csipdesse arcod, hívjon mucijának,
S egy-két büdös csókért, vagy mert fene
Ujjával ott babirkál nyakadon,
Tálalj ki mindent: hogy hisz voltaképp
Én őrült sem vagyok, csak tettetésből.
Jó lenne ezt tudtára adni; mert
Hiszen melyik szép, józan, bölcs királyné
Tagadna ilyen drága titkot el
Egy béka, egy dög, egy furkó előtt?
Sőt, bár az ész titoktartást javall,
A háztetőn függő kosárt akaszd le,
Röpítsd belőle szét a madarat,
Próbára bújj belé, az egyszeri
Majomként, s törd ki onnan a nyakad.

KIRÁLYNÉ
Elhidd, ha szó lehelletből leszen,
S lehellet életből: nincs éltem arra,
Hogy kilehelljem a mondottakat.

HAMLET
Most Angliába kell mennem, tudod.

KIRÁLYNÉ
Jaj, azt feledtem; úgy határozák.

HAMLET
Kész a pecsétes írat, s két tanúló-
Társam viendi, kikben úgy bizom,
Mint viperában; útam ők seperjék,
Levén vezérim a gazságra. Hagyján!
Hisz oly derék a tűzmestert saját
Aknája által vetni föl; s ügyetlen
Volnék, ha nálok egy öllel alább
Nem ások és a holdba nem röpítem.
Ó, oly derék az, ha két oldalon
Így összevág két csel, egy vonalon.
Ez ember itt terhemre van: berántom
A lusta bendőt a mellékszobába.
Jó éjt, anyám. - Ez a tanácsos úr -
Éltében oly gaz, locska, balgatag -,
Lám, most komoly, titkot tart, hallgatag.
Gyerünk, barátom! most már végbe viszlek.
Jó éjt, anyám.

Külön el. Hamlet bevonszolja Poloniust



NEGYEDIK FELVONÁS


1. SZÍN

Szoba a kastélyban.
Király, királyné, Rosencrantz, Guildenstern jőnek

KIRÁLY
Van e sok mély fohászban tartalom:
Fordítsátok le; meg kell értenünk.
Hol a fiad?

KIRÁLYNÉ
Hagyjátok e helyet kissé nekünk.

Rosencrantz és Guildenstern el

Ah, jó uram, mit láttam én az éjjel!

KIRÁLY
Mit, Gertrud? Hogy van Hamlet?

KIRÁLYNÉ
                         Háborog,
Mint tenger és szél, ha versengenek,
Melyik hatalmasb. Amint bősz rohamban
Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,
Kardot ragad: "Patkány! patkány!", kiált,
S vad képzetében a jó öreg embert
Látatlanból leszúrja.

KIRÁLY
                 Ó, sulyos tett!
Velünk is úgy tesz, ha mi ott vagyunk.
E nagy szabadság folyvást fenyeget,
Tenmagad, engem, és mindenki mást.
Haj! hogy felelni ez erőszakért?
Minket okolnak majd: vigyázatunk
Mért nem szorítá fékre, láb alól,
Ez őrjöngő fiút; de úgy szerettük,
Hogy meg nem értők az ildom szavát,
Sőt rejtegetve, mint csúf kórt a kóros,
Hogy meg ne tudják, még tápláltuk azt
Élet-veszéllyel is. Aztán hová ment?

KIRÁLYNÉ
Rejtekbe vonni a holt tetemet;
Amely fölött még őrültsége is,
Mint aljas ércek közt a nemesebb fém,
Tisztán ragyog: siratja, kit megölt.

KIRÁLY
Ó, Gertrud! Jer velem.
Mihelyt az ormon tetszik egy sugár,
Hajóra küldjük. E szilaj merényt,
Fönség, ügyesség által, már nekünk kell
Palástolgatni és kimenteni.
Ha! Guildenstern!

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

Két jó barát, segéljetek tovább is.
Őrült fiunk Poloniust megölte
S anyja szobájából kivonszolá:
Kutassátok fel, s a holt tetemet
Elcsalva tőle szép szóval, vigyétek
A kápolnába. Járjatok serényen.

Rosencrantz és Guildenstern el

Jer, hívjuk össze legbölcsebb barátaink;
Tudassuk e szilaj tettet velök,
S hogy mit teendünk; így a rágalom
- Mely suttogása mérges nyilait
Világ sarkáig oly bizton lövi,
Mint célhoz ágyu a golyót - talán
Nevünk elvétve, a sebezhetetlen
Léget találja. - Ó, jer hát, jere!
Lelkem zavarral  és búval tele.

Elmennek


2. SZÍN

Más szoba ugyanott. Hamlet jő

HAMLET
Eltéve bizton.

ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN
(künn) Hamlet! Hamlet úr!

HAMLET
De csitt! Mi zaj! ki szólit? Íme, jőnek.

Rosencrantz és Guildenstern jőnek

ROSENCRANTZ
Fenséges úr, mit tőn a holt tetemmel?

HAMLET
Porral vegyítém, amellyel rokon.

ROSENCRANTZ
Hát mondja, hol van; hogy kivéve onnan,
Vigyük a kápolnába.

HAMLET
Ne hidd azt.

ROSENCRANTZ
Ne higgyem, mit?

HAMLET
Hogy én a te titkod meg tudom őrzeni, s a magamét nem. Aztán meg egy szivacs kérdésére mit is válaszoljon egy királyfi?

ROSENCRANTZ
Engem szivacsnak néz, fönség?

HAMLET
Annak hát; ki a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt szí magába. De az efféle tisztek utoljára tesznek legjobb szolgálatot a királynak; mint majom, tartja őket egy ideig a pofazacskóban; elébb nyalja-falja, hogy végre elnyelje; ha rászorul, amit összeböngésztetek, fogja, kifacsar, és ti, szivacsok, ismét szárazon vagytok.

ROSENCRANTZ
Nem értem, fönséges úr.

HAMLET
Örvendek rajta. Fortélyos beszéd alszik a bolondos fülben.

ROSENCRANTZ
Uram, meg kell mondania, hol a test; s jöjjön velünk a királyhoz.

HAMLET
A test a királynál van, de a király nincs a testnél. A király afféle izé...

GUILDENSTERN
Mizé, uram?

HAMLET
Semmizé. Vezessenek hozzá. Bújj be, róka, mind utána!

Elmennek


3. SZÍN

Más szoba ugyanott. Király jő kísérettel

KIRÁLY
Utána küldtem, s a testet nyomozni.
Minő veszély, hogy ez ember szabad!
De szigorú törvényt nem láthatunk rá,
Mert a zavargó népség kedveli,
Amely nem ésszel, csak szemmel szeret;
S ilyenkor a bűn ostorát tekintik,
Soha nem a bűnt. Ezt, hogy elsimítsuk,
E rögtön útja régi terv gyanánt
Legyen kiadva; mert kétségb'esett
Nyavalyán kétségb'esett gyógyszer segít,
Vagy éppen semmi.

Rosencrantz jő

Nos, mi történt?

ROSENCRANTZ
Hová rejté el a hullát, uram,
Nincs mód kitudni tőle.

KIRÁLY
                     S hol van ő?

ROSENCRANTZ
Künn őrzi társam, és parancsra vár.

KIRÁLY
Hozzák előmbe.

ROSENCRANTZ
Ha! Guildenstern! hadd jöjjön a királyfi.

Hamlet és Guildenstern jőnek

KIRÁLY
No, Hamlet, hát? hol van Polonius?

HAMLET
Vacsorán.

KIRÁLY
Vacsorán! Hol?

HAMLET
Nem ahol ő eszik, hanem ahol őt eszik: az államférgek bizonyos gyülekezete éppen nekiesett. Mert hát életrendünk egyedüli hatalmassága a féreg: mi minden egyéb teremtményt meghizlalunk, hogy magunkat hizlalhassuk; magunkat pedig a pondrónak hizlaljuk. A kövér király meg a sovány koldus, csak más-más fogat étel; két tál egy asztalon: s azzal vége.

KIRÁLY
Haj, haj!

HAMLET
Azonegy ember halászhat a féreggel, mely egy királyból evett; s ehetik a halból, mely ama férgen hízott.

KIRÁLY
Mit akarsz ezzel mondani?

HAMLET
Semmit, csak megmutatni, hogyan tehet egy király körutat a koldus bendőjén által.

KIRÁLY
Hol van Polonius?

HAMLET
Az égben; akár nézesse meg; ha ott nem lelik, keresse önmaga a másik helyen. De, igazán, ha ez egy hóban rá nem akad, csak szimatolja, mikor a lépcsőn felfelé jő a csarnokba.

KIRÁLY
(némely kísérőkhöz) Keressétek ott.

HAMLET
Megvár, míg odaértek.

Kísérők el

KIRÁLY
Hamlet, tulajdon biztosságodért -
Mely drága nékünk, mint fájdalmas az,
Amit cselekvél - tetted számkiűz
Hév gyorsasággal: készülj fel tehát,
A gálya készen, a szél kedvező,
Kiséreted vár, s minden készülőt
Ver Angliába!

HAMLET
             Angliába?

KIRÁLY
                         Úgy van.

HAMLET
Jó.

KIRÁLY
A bizony; ha tudnád céljaim.

HAMLET
Látok egy cherubot, aki látja őket. - No, de jerünk Angliába. Isten veled, édesanyám!

KIRÁLY
Hát szerető atyád, Hamlet?

HAMLET
Anyám, mondom. Apa és anya férj és nő; férj és nő  egy test, és így: anyám. Jerünk Angliába! (El)

KIRÁLY
Nyomába rögtön; csaljátok hajóra
Tüstént; ma éjjel induljon nekem.
El, a pecsétlés megvan, és egyéb
Ez ügyre tartozó: siessetek.

Rosencrantz és Guildenstern el

Angol király, ha tartasz valamit
Barátságomra (és tarthatsz pedig,
Mert most is érzed nagy hatalmomat,
Mert sebhelyed még most is új, vörös
A dán fegyvertől, és félelmed önkint
Adót fizet nekünk), nem langyosan
Veszed kegyúri meghagyásomat,
Mely a levélben kérve sürgeti
Hamlet halálát. Tedd meg, Anglia;
Mert mint aszúkór dúl véremben az:
Légy orvosom te. Míg az téve nincs,
Kedvet nekem nem hoz szerencse, kincs. (El)


4. SZÍN

Térség Dániában. Fortinbras jő haddal

FORTINBRAS
Menj, százados, köszöntsd a dán királyt
Nevemben, és mondd: engedelme folytán,
Igényli országán az átkelést
Fortinbras. A gyülőhelyet tudod.
Ha őfelsége szólni vágy velünk,
Személyesen is hódolunk. Tudasd ezt.

SZÁZADOS
Fogom, királyfi.

FORTINBRAS
             Most előre, bízvást.

Fortinbras és hada el.
Hamlet, Rosencrantz, Guildenstern stb. jőnek

HAMLET
Uram, ki népe ez?

SZÁZADOS
Norvégiából jőnek, uram.

HAMLET
S mi céllal, kérem?

SZÁZADOS
Lengyelország bizonyos része ellen.

HAMLET
Ki a vezérök?

SZÁZADOS
Az ősz norvég király kisöccse, Fortinbras.

HAMLET
Egész országot megy hódítani,
Vagy csak határszélt?

SZÁZADOS
Nagyítás nélkül s igazán kimondva,
Mi egy oly talpalat földért megyünk,
Melynek mi haszna sincs, csak a neve.
Öt aranyért, ötért nem bérleném ki:
Többet nem is kap, ha zálogba vetné,
A lengyel érte, sem Norvégia.

HAMLET
Úgy hát a lengyel csak nem ví azért?

SZÁZADOS
Dehogynem; már meg is szállotta haddal.

HAMLET
Kétezer lélek s húszezer arany
Nem dönti el e szalmaszálnyi kérdést.
Ez mind a béke s nagy vagyon fekélye:
Belül fakad fel, s nem látszik kivűl,
Mért hal az ember. Köszönöm, uram.

SZÁZADOS
Isten velünk, uram. (El)

ROSENCRANTZ
Fenséges úr, ha tetszik, mehetünk.

HAMLET
Mindjárt elérlek, csak haladjatok.

Rosencrantz és Guildenstern el

Hogy vádol engem minden alkalom,
S ösztönzi lusta bosszúm! Mi az ember,
Ha drága idején vett fő java
Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.
Bizonnyal, aki ez előre-hátra
Tekintő okos ésszel alkotott,
E képességet, ezt az isteni
Értelmet nem adá, hogy semmi-haszna
Belénk zápuljon. Már, vagy állati
Feledség bennem, vagy a szerfölött
Aggódó gyáva szőrszál-hasgatás
- Oly gond, miben, ha négyfelé hasítnók,
Egy rész az ildom, hárma gyávaság -
Én nem tudom, mért élek, mondogatva:
"Ez a teendő!", bár ok, akarat,
Erő, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.
Példák, nagyok, mint a föld, intenek;
Tanúbizonyság e tengernyi had
S vezére a gyöngéd, kényes királyfi,
Kinek becsvágytól duzzadó erélye
A vak jövőre nyelvet öltöget,
Kitéve azt, mi nem biztos, halandó,
Sorsnak, halálnak, vésznek, kárnak, egy
Üres tojásért. Az valódi nagy,
Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs;
De szalmaszálért is küzd nagyszerűen,
Midőn becsűlet, ami fennforog.
S hogy állok én, kinek atyám megölve,
Anyám gyalázva, ész, vér egyaránt
Fölingerelve, s én elaltatom,
S nézem pirúlva húszezer fiú
Közel halálát, kik egy ál dicsőség
Káprázatáért a kész sírba mennek,
Úgy, mint az ágyba; vínak egy rögért,
Melyen a küzdők száma el se fér,
Mely sírhalomnak is kevés, befödni
Az elhullottakat. Ó, vért kivánj
Hát, gondolat! vagy értéked silány. (El)


5. SZÍN

Helsingőr. Szoba a kastélyban.
Királyné és Horatio jőnek

KIRÁLYNÉ
Nem akarok beszélni a leánnyal.

HORATIO
Erővel jönne; rendkivűl zavart;
Nem szánni állapotját nem lehet.

KIRÁLYNÉ
Mit akar?

HORATIO
       Atyjáról beszél sokat;
Azt hallja, úgymond, hamis a világ;
És erre hm-get, és mellét veri;
Egy szalmaszál is bántja, kétesen,
Csak félig-érthetőn mond valamit;
Beszéde semmi, de alaktalan
Fordúlatokkal sejtelmekre készti
A hallgatókat, hogy hozzávetőleg
Ön eszméikhez toldják a szavat,
Mely, a szem-, fő-, tagjártatással egybe,
Oly gondolatra bír, hogy itt gyanú
Lehet nagyon rossz; semmi bizonyosság.

KIRÁLYNÉ
Jó lenne szólni véle, mert gonosz
Találgatást költ a rosszakarókban.
Jöjjön be.

Horatio el

Kór lelkem - ez a bűn sajátja éppen -
Vész-híradót lát minden semmiségben.
A vétek oly ügyetlen, ha remeg:
Romlástól félve, magát rontja meg.

Horatio visszajő Opheliával

OPHELIA
Hol a szépséges dán királyi hölgy?

KIRÁLYNÉ
Nos, nos, Ophelia?

OPHELIA
(dalol)
   Hogy ismerem én meg
   Hív szerelmed mástól?
   Pörge kalap-, botja-,
   S fűzött sarujáról.

KIRÁLYNÉ
Édes kisasszony, mit jelent e dal?

OPHELIA
Tessék? Nem; kérem, hallgassa csak. (Dalol)
   Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;
   Meghalt, kimúlt bizony!
   Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
   Lábtul egy kő vagyon.
Ó, hó!

KIRÁLYNÉ
No de, Ophelia...

OPHELIA
               Kérem, hallja csak. (Dalol)
Oly fehér a szemfedél -

Király jő

KIRÁLYNÉ
Ah, nézze, felség!

OPHELIA
   Virággal van tele:
   Sirjába őt a szeretet
   Siratva tette le.

KIRÁLY
Hogy van, szép kisasszony?

OPHELIA
Jól, Isten fizesse meg. Azt mondják, a bagoly egy pék leánya volt. Uramisten! Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk. Isten áldja meg az ebédjöket.

KIRÁLY
Atyjával tépelődik.

OPHELIA
Kérem, egy szót se erről; de ha kérdik, mit jelent, csak mondja ezt:
   Holnap szent Bálint napja lesz,
   Mindjárt reggel korán;
   És ablakodnál, párodul,
   Ott leszek, én leány.
   Kelt a legény, felöltözött,
   Ajtót nyitott neki:
   Bement a lány, de mint leány
   Többé nem jöve ki.

KIRÁLY
Kedves Ophelia!

OPHELIA
Biz' úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
   Irgalmas ugyse! a legény,
   Ó, jaj! szégyen, piha!
   Ha hozzáfér, hát megteszi;
   Bizisten, rút hiba.
   Mig meg nem csaltál, elveszesz,
   Nem azt igérted-e?
   Ugy is lett volna, esküszöm:
   Ne jöttél volna be!

KIRÁLY
Mióta van így?

OPHELIA
Remélem, minden jóra fordul. Az embernek tűrni kell: de én nem állhatom meg sírás nélkül, ha rágondolok, hogy teszik abba a hideg földbe. Ezt a bátyámnak meg kell tudni, most hát köszönöm a jó tanácsukat. Álljon elő a kocsim! Jó éjt, hölgyeim; jó éjt, kedves asszonyságok; jó éjt, jó éjt! (El)

KIRÁLY
Kövesd nyomon; adj mellé biztos őrt.

Horatio el

Ó, mindez a mély bánat mérge, mely
Atyja halálán érte. S ládd-e most,
Ó, Gertrud, Gertrud!
A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem:
Egész dandár beront. Először ennek
Atyját megölték; majd fiad fut el
- Önbujdosása vérengző oka; -
A nép zavargó, egészségtelen,
Lázas gondolkodásu és beszédü
A jó Polonius miatt, kit oly
Suttomba eltemetnünk dőreség volt;
Szegény Ophelia magán kivűl,
Megválva ép eszétől, mely ha nincs,
Az ember írott kép, avagy barom.
És végre, ami mindezzel fölér,
A bátyja titkon hazaérkezett,
Gyászán evődik, felhőkben borong,
Sugó se kell, fülét megvesztegetni
Dögös beszéddel, atyja vesztiről;
Pedig, ha megszorúl és tárgya nincs,
A fülbesúgó cseppet sem haboz
Saját személyünk is belékeverni.
Ó, Gertrud, ez, mint gyilkoló pokolgép,
Több helyen üt fölösleges halált.

Künn zaj

KIRÁLYNÉ
Ó, jaj! miféle lárma ez?

Egy nemes jő

KIRÁLY
           Megállj,
Hol a testőreim! Védjék az ajtót.
Mi baj!

NEMES
Felséges úr, fusson, szaladjon;
Az óceán, ha korlátin kiront,
Nem nyeldesi mohóbban a lapályt,
Mint lázadó csoport élén az ifju
Laertes győzi hű szolgáidat.
A csőcselék urazza - s mintha most
Kezdődnék a világ, s feledve volna
A tisztes régiség, bevett szokás,
Az ily szavak törvényes támaszi -
Ordít: "Tegyünk királyt! Éljen Laertes!"
Kéz, föveg és nyelv az égig veri:
"Laertes a király! Éljen Laertes!"

KIRÁLYNÉ
Hogy megcsaholnak a hamis nyomon!
Ó, ál nyom az, ti csalfa dán ebek!

Künn zaj

KIRÁLY
Betört az ajtó.

Laertes jő fegyveresen.
Dánok követik

LAERTES
Hol a király? Maradjatok ti künn.

DÁNOK
Nem, hadd megyünk be.

LAERTES
                     Kérlek, várjatok.

DÁNOK
No hát, no hát.

Visszahúzódnak

LAERTES
               Őrizzétek az ajtót;
Úgy; köszönöm. Alávaló király,
Add vissza atyámat!

KIRÁLYNÉ
Nyugton, jó Laertes.

LAERTES
A vércsepp, mely nyugodt, fattyúnak ordít,
Atyám' kappannak; és ringyó nevet
Süt hív anyámnak oly szeplőtelen
Szűz homlokára.

KIRÁLY
             Mi bajod, Laertes,
Hogy pártütésed ily órjást mutat?
Bocsásd, Gertrud, ne féltsd a mi személyünk:
Oly fenség őrzi abban a királyt,
Hogy bár felsandalít a pártütés rá,
Tettleg kevésre megy. Mondd csak, Laertes,
Miért dühöngsz így? Jó Gertrud, ereszd.

LAERTES
Hol az atyám?

KIRÁLY
             Meghalt.

KIRÁLYNÉ
                             Nem általa.

KIRÁLY
Hadd kérdje ki magát.

LAERTES
                         Meghalt, de hogy?
Szembekötősdit nem játszunk velem!
Pokolba, hűség! eskü, ördögökhöz!
Lélek, kegyesség a gyehenna tűzbe!
A kárhozattal szembeszállok én.
Odajutottam, hogy föl se veszem
Ezt a világot, sem a másikat.
Hadd jöjjön, ami jő, de az atyámért
Bosszút állok busásan.

KIRÁLY
                   Nos, mi gátol?

LAERTES
Saját akaratom, nem egy világé;
És eszközimmel úgy gazdálkodom,
Hogy sokra érjen a kevés.

KIRÁLY
                     Laertes,
Ha bizonyost vágysz tudni, az atyád
Halála hogy lett: úgy van-é megírva
Bosszúdban, hogy vesztőt, nyerőt besöpresz,
Ellent s barátot?

LAERTES
             Nem, csak ellenit.

KIRÁLY
Nem akarod hát tudni, kicsodák?

LAERTES
Barátit ily tárt karral ölelem,
És mint az élet-osztó pelikán,
Véremmel szoptatom.

KIRÁLY
                 Most úgy beszélsz,
Mint jó fiú és egy igaz nemes.
Hogy én e tettben ártatlan vagyok,
És bánatodban buzgó részt veszek:
Értelmed azt oly tisztán fogja látni,
Mint a napfényt szemed.

DÁNOK
(künn)                Bocsátni kell!

LAERTES
Mi az? miféle zaj?

Ophelia visszajő

Ó, szídd fel agyvelőm, nap! sós könyű,
Marj ki szememből minden lát-erőt!
Istenre! őrültséged súly szerint
Meg lesz fizetve, hogy süllyed a mérleg.
Ó, jó hugom, kedves, kedves leány,
Pünkösdi rózsám, szép Ophelia!
Ó, Ég! hogy egy ifjú leány esze
Csak oly halandó, mint ősz ember élte!
Gyöngéd a természet szerelme: mindig
Küld valamely becses ajándokot
Annak sírjába, kit szeret.

OPHELIA
Vitték födetlen arccal őt,
   S haja-lálom! s haja-nálom!
   Sírjába sírtak könny-esőt -
Áldj' Isten, galambom!

LAERTES
Ha ép ésszel bosszúra ösztönöznél,
Nem hatna így meg.

OPHELIA
Te csak azt danold, hogy: Haj alá-alálom, alá, halálom! Ni, lám, mint rámegy a vers. A csalfa számtartó az, ki ellopta urasága leányát.

LAERTES
E semmi több, mint a valami.

OPHELIA
Itt egy rozmarinszál az emlékezetre: kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe; itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolatra.

LAERTES
Értelem az őrültségben: összeillesztve gondolat és emlékezet.

OPHELIA
Nesze neked ánizs meg galambvirág; neked ihol a ruta; ebből nekem is egy kicsit; vasárnap úgy hívhatjuk; hogy irgalomfű; ön a rutáját egy kis különbséggel viselheti. Ne, neked százszorszép, adnék violát is, de mind elhervadt, mikor az atyám meghalt. Azt mondják, istenesen múlt ki... (Dalol)
Jancsi hívem az én szívem minden öröme -

LAERTES
Bánat, levertség, a pokol maga
Őnála mind kellemre változik.

OPHELIA
(dalol) Hát már vissza se jő?
   Hát már vissza se jő?
   Nem, nem; a sírba ment:
   Vess ágyat odalent.
   Soha nem tér meg ő.
   Szakálla hófejér,
   Len-fürtök a fején;
   Oda van, oda van!
   Siratni hasztalan.
   Ég, könyörülj lelkén!
És minden keresztyén lelken, kérem az Istent. Isten velök. (El)

LAERTES
Látják ezt? Ó, Isten!

KIRÁLY
Laertes, szólanom kell bánatoddal,
Vagy tőlem olyat vonsz el, ami jog.
Válaszd, eredj, legértelmesb barátid,
Köztem s közötted hogy itéljenek,
Akár egyenest, akár mellékesen
Érintsen a vád: országunkat adjuk,
Éltünk, koronánk és mindent, mi mienk,
Elégtétel gyanánt neked; ha nem,
Akkor türelmed kölcsönözd ide,
S mi rajta lészünk, ten-lelkeddel együtt,
Hogy megnyugtassuk azt.

LAERTES
                           Jól van, legyen.
Halála módja, titkos temetése,
Se kard, se címer hamvain, se zászló,
Főúri pompa, sem nyílt ravatal:
Mindez kiált, égből a földre mintegy,
Hogy érte számot kell vennem.

KIRÁLY
                           Vegyed.
S hol bűnt találsz, a bárd essék oda.
Most, kérlek, jöjj velem.

Elmennek


6. SZÍN

Más szoba ugyanott. Horatio és egy szolga jőnek

HORATIO
Mik a velem beszélni akarók?

SZOLGA
Hajósok; azt mondják, levelet hoztak.

HORATIO
Hadd jöjjenek be.

Szolga el

Nem t'om, ki üdvözölne - a világ
Mely résziből? hacsak nem Hamlet úr.

Hajósok jőnek

ELSŐ HAJÓS
Isten áldja, uram.

HORATIO
Áldjon meg téged is.

ELSŐ HAJÓS
Meg is, uram, ha tetszik ő szent felségének. Levele van, uram, az a követ küldi, amelyik útban van Anglia felé; ha kegyelmed a Horatio, amint hallom.

HORATIO
(olvas) "Horatio, ha soraim átfutod, juttasd ez embereket a királyhoz, levelet visznek oda is. Alig valánk tengeren két nap, egy ugyancsak harcias készületű kalózhajó űzőbe vett. Látva, hogy vitorlánk lassú, kénytelenségből nekibátorodánk; én tusa közben átugrottam hajójokra, mely azon percben eltávozott a mienktől, s így én fogva maradtam egyedül. Irgalmas tolvajként bántak velem: de tudták, mit csinálnak, jó váltságdíjt kell nekik fizetnem. Juttasd a királyhoz leveleimet, magad pedig siess hozzám emberhalálból. Oly szót súgok füledbe, hogy megnémulsz belé; pedig a szó még nagyon léha súlyos tartalmához képest. E jó emberek ide vezetnek, hol én vagyok. Rosencrantz és Guildenstern folytatják útjokat Anglia felé; rólok is sok beszélnivalóm van. Isten veled. Az, ki tudod már, hogy híved,
                                           Hamlet"

   Jertek velem, majd útasítlak én
   E levelekkel, annál sürgetőbben,
   Hogy a küldőjéhez vezessetek.

Mind el


7. SZÍN

Más szoba ugyanott. Király és Laertes jőnek

KIRÁLY
Üssön pecsétet mentségemre most
Tenszíved, és fogadjon el barátul,
Miután meghallád, értelmes fülekkel,
Hogy az, ki jó atyád megölte, éppen
Éltemre tört:

LAERTES
         Világos. De miért
Nem láttat íly bünös, íly főbejáró
Tettekre törvényt felséged, mikor
Nagysága, bizton-léte, bölcsesége
Ösztönzi, s minden?

KIRÁLY
                   Ó, két fő okért,
Mik, bár előtted petyhüdtek talán,
Nálam rugósak. Anyja, a királyné,
Él-hal fiáért: ez asszony pedig
(Már üdvöm, átkom - bármelyik legyen)
Úgy összeforrt lelkemmel, életemmel,
Hogy, mint a csillag nem, körén kivűl,
Úgy én, kivűlte, nem foroghatok.
Más ok, mi gátol a nyilt számvetésben,
Nagy kedvessége a köznép előtt,
Mely, szeretetbe mártva csínyeit
Mint némely forrás a fából követ,
Hibáiból is mind erényt csinálna;
Úgy hogy nyilam, könnyű ily nagy viharban,
Mind visszatérne íjához megint,
Nem ahová irányzottam velök.

LAERTES
Így hát derék atyám megölve; húgom
Kétségb'esésig hajtva iszonyún,
Kinek tökélye - ha visszahatólag
Szabad dicsérnem - mint versenyre hívó
Állt a jelenkor csúcsán egyedül.
De üt bosszúm órája még.

KIRÁLY
Ne háborítsa álmod ez; ne véld,
Hogy mi oly lusta kelméből vagyunk,
Hogy rázni hagyjuk a vésznek szakállunk
S tréfára vesszük. Hallj többet rövid nap.
Atyád szerettem, szeretem magam;
S ez, úgy hiszem, elég rá, hogy belásd -
Mi az? mi újság?

Hírnök jő

HÍRNÖK
         Hamlettől levél:
Ez a felségedé, ez a királyné számára.

KIRÁLY
Hamlettől? ki hozta?

HÍRNÖK
                 Mondják,
Hajóslegények; én nem láttam őket;
Nekem Claudio adá, neki
Az, aki hozta.

KIRÁLY
           Hallgasd me, Laertes.
Mehetsz.

Hírnök el.
(Olvas)


"Hatalmas felség, adom tudtára, hogy ki vagyok téve országába mezítlen. Holnap fogok engedelmet kérni, hogy fölséges színe elé járulhassak; midőn is, bocsánatkérésem után, elő fogom számlálni hirtelen s még inkább különös visszatértem okait.
                                           Hamlet"

Mi már ez? Visszajött a többi is?
Vagy csak kötődés, melyben semmi sincs?

LAERTES
Ővé az írás?

KIRÁLY
           Hamleté. "Mezítlen" -
S itt egy utóiratban: "Egyedül".
Mit mondasz erre?

LAERTES
               Az eszem megáll,
Felséges úr. De hadd jöjjön: beteg
Szivem hevűl, csak rágondolva is,
Hogy azt megéltem és szemébe vágom:
"Te tetted ezt!"

KIRÁLY
                 Ha ez így van, Laertes
(S mért volna így? de mért ne volna így?)
Fogadsz-e szót nekem?

LAERTES
                   Igen, uram,
Föltéve, hogy nem békeszót fogadtatsz.

KIRÁLY
Békét, magaddal. Ha most visszatér
(Megbokrosodva, többé rá nem áll,
Hogy útra menjen), majd feltüzelem
Egy oly merényre, terve kész agyamban,
Melyből egyéb út nincs, mint a bukás.
Halála semmi vádat nem lehell,
Még anyja is kimenti, vak-esetnek
Tartván cselünket.

LAERTES
               Én szót fogadok,
Felség, kivált ha úgy fordul, hogy én
Lennék az eszköz.

KIRÁLY
               Éppen összevág.
Mióta künn jársz, sokszor emlegettek
- S Hamlet előtt is - oly erényedért,
Miben, szerintök, főképpen ragyogsz;
S meg nem irígylé összes érdemid
Úgy, mint ez egyet, mely pedig közöttük
A legméltatlanabb.

LAERTES
               S mi az, uram?

KIRÁLY
Bokréta csak, az ifjuság kalapján,
De kell az is; mert ifjat éppen úgy
Megillet a könnyelmü viselet,
Mint élemült kort a coboly perém,
Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.
Egy norman úr volt itten, pár hava
- Láttam, csatán is, franciát: derék
Lóhátasok; - de e norman lovag,
Egész varázslat, hogy forrt a nyereghez,
És oly csudákat tétetett lovával,
Hogy összenőve látszott a nemes
Barommal s megfelezve testeik;
S úgy megtetézte a fogalmamat,
Hogy képzeletben cselfogásait
Utól nem értem.

LAERTES
             És norman vala?

KIRÁLY
Norman.

LAERTES
       Megesküszöm rá, hogy Lamord.

KIRÁLY
Az, az.

LAERTES
     Jól ismerem; valóban ő
A nemzet éke, gyöngye.

KIRÁLY
                     Rólad ő
Szép vallomást tőn: mester-voltodat
Párbaj-tusákon úgy magasztalá,
Kivált a vívó-tőrrel mit mivelsz,
Hogy felkiálta: látni kéne azt!
Ha lenne, aki mérközzék veled;
De nemzetének, esküvé, legelső
Vivói egy mozdúlat-, egy fogásnak
Vagy egy tekintetnek, szemben veled,
Nem lennének ura. E vallomás
Fölmérgesíté Hamletet, de úgy,
Hogy mind könyörgve azt kivánta csak,
Bár hazajönnél s megvínál vele.
No, ebből aztán...

LAERTES
               Mit aztán, uram?

KIRÁLY
Laertes, kedves volt atyád neked?
Vagy vásznon írott bú az a tiéd:
Arc, melynek szíve nincs?

LAERTES
                   Mért kérdi, felség?

KIRÁLY
Nem, mintha tán vélném, hogy nem szeretted,
De mert tudom, hogy minden szeretet
Amint idővel támad, úgy idő
Mérsékli lángját és hevét, tudom
Tapasztalásból. Mert e lángban is
Él egy lohasztó bél avagy kanóc;
S mindíg egyenlő jó nincs semmi se,
Mert a nagyon meggyűlt jóság maga
Saját bővébe fúl. Tegyük tehát,
Míg hőn akarjuk, amit akarunk;
Mert változékony ez az "akarás",
És annyi gátja, csüggesztője van,
Amennyi a nyelv, a kéz, vakeset;
A "kell" meg egy pazar sohaj csupán:
Enyhítve kárt tesz. De az elevenre!
Hamlet jő, vissza: mit mernél csinálni,
Hogy tettel inkább légy atyád fia,
Mint puszta szóval?

LAERTES
               Hát nyakát szelem
Oltár előtt is!

KIRÁLY
           A gyilkos merényt
Nem szentesíti hely; de a boszúnak
Korlátja nincsen. Ha ezt akarod,
Maradj szobádban veszteg, jó Laertes;
Hamlet vegyen hírt megjöttöd felől;
Mi majd előtte feldicsértetünk,
Kettős zománcba vonjuk hírneved,
Mellyel a norman felruháza; szóval
Egymásra késztünk, és fogadkozunk
A fejetekre. Ő, amíly unott,
Nagylelkü, nem gyanító semmi cselt,
A tőrök élét nem vizsgálja meg;
Egy kis fogással oly kardot cserélsz,
Mely nem fenetlen, s egy hamis szökéssel
Atyád halálát megfizetteted.

LAERTES
Úgy lesz; de a tőrt megmártom elébb.
Egy házalótól oly írat vevék,
Olyan halálost, melybe mártva kés,
Hol vért ereszt, nincs oly varázs tapasz,
Bár bírja minden fű-fa erejét
A hold alatt, hogy egy kis karcolásra
Megmentsen a haláltól valakit.
E szerbe mártom én szablyám hegyét,
Hogy gyönge sértés már halál legyen.

KIRÁLY
No, majd bővebben megfontoljuk ezt,
S hogy vág idő, eszköz, célunkra össze.
Ha elhibáznók, és ha szándokunk
Kilátszanék a rossz játék alól,
Jobb, el se kezdjük. Kell hát tartalék
Tervünk mögött, egy, kettő is, mi állja,
Ha ez kipukkan. Várj! hadd lám csak - úgy -
Ügyességtekre nagyban fogadunk -
Megvan!
Majd a tusán ha szomjuság epeszt
(Hogy már dühösben szúrtok amiatt)
És ő italt kér: egy pohár leend kész
Ez alkalomra, melyből egy csipet
- Kerülje bár el a mérges döfést -
Tervünket biztosítja. De mi zaj?

Királyné jő

Nos, jó királyném?

KIRÁLYNÉ
Egy bú a másik sarkában tapod,
Oly gyorsan jőnek. Húgod vízbe fúlt,
Laertes.

LAERTES
Vízbe? Ó, hol?

KIRÁLYNÉ
Egy fűzfa hajlik a patak fölé,
Mely szürke lombját visszatükrözi.
Ahhoz vivé ő eszelős füzérit:
Csalán-, kakukfü-, torma-, kosborát
(Ezt pásztorink durvábban nevezik,
Holtember-ujjnak szüz leányaink),
Ott egy behajló ágra koszorúját
Függesztené, s amint kapaszkodik,
Egy gonosz ág letört; s ő maga is
Gyom-ékszerével a siró folyamba
Zuhant alá. Ruhája szétterűlve
Mint hableányt tartá fenn egy korig;
Miközben régi nótákból danolt,
Mint ki nem is gyanítja önbaját;
Vagy oly teremtmény, ki a víz-elem
Szülötte és lakója. Csakhamar
Azonban ittas és nehéz ruhái
Dallam-köréből levonák szegényt
Sáros halálba.

LAERTES
           Ó, jaj! hát beléfúlt?

KIRÁLYNÉ
Belé, belé.

LAERTES
Sok is vized, szegény Ophelia!
Elfojtom hát könyűm. De lám, minő
Bolond az ember! a természet rátart,
Mondjon akármit a szégyenkedés.
Ha ez kicsordult, a nő is kiment.
Élj boldogul, királyom! tűz beszéd
Lobogna nyelvemen, ha el nem oltja
Ez a bolondság. (El)

KIRÁLY
                 Jer, Gertrud, kövessük.
Mi nagy bajjal csitíthatám dühét!
Most, félek, újra felzaklatja ez.
Jer hát, kövessük.

Elmennek



ÖTÖDIK FELVONÁS


1. SZÍN

Temető.
Két sírásó jön, ásóval, kapával

ELSŐ SÍRÁSÓ
El szabad temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából keresi az üdvösséget?

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Hát el azt, én amondó vagyok; ássuk meg neki szaporán a sírt; a halottvizsgálók törvényt tettek rá, s úgy találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hogy lehet az, hacsak önvédelemből nem fúlt a vízbe?

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Már pé'g azt úgy találták.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Se offendendo kellett esni; nem lehet különben. Mert hát ez a bibéje: ha én készakarva fúlok vízbe: jele, hogy az tett; a tettnek pedig három ága van; úgymint: tenni, cselekedni és elkövetni; ergo készakarva fúlt belé.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Úgy, de hallja csak, pajtásuram...

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hagyj békét nekem. Itt foly a víz, no jó; itt áll az ember, no jó: ha mármost az ember megyen a vízhez, s beléöli magát, az nollé-vellé annyit tesz, hogy ő megy oda, érted? De ha a víz jön őhozzá, s úgy nyeli el, akkor nem maga fojtotta belé magát; ergo, ki nem vétkes önnön halálában, nem rövidíti meg az életet.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
De hát ez a törvény?

ELSŐ SÍRÁSÓ
E bizony; halottvizsgáló törvény.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Megmondjam hát az igazat? Ha őkelme nagy kisasszony nem lett volna, bizony kívül temetnék ám a keresztyén temetőn.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hüm! mondasz valamit; sajnos bizony, hogy az úri népnek több szabadsága van vízbe fojtani vagy felkötni magát, mint a többi keresztyén felebarátjának. Ide veled, ásó. Nincs olyan régi nemesember, mint a kertész, az árkoló meg a sírásó; ezek tartják fenn az  Ádám mesterségét.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Hát Ádám nemesember volt?

ELSŐ SÍRÁSÓ
A bizony, vele kezdődik a nemesi kar.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Volt is akkor még olyan kar.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Micsoda! Pogány vagy? Hát nem érted az Írást? Hiszen az Írás mondja: "Ádám pedig ásott" - hogy áshatott volna kar nélkül? Várj, teszek még egy kérdést; ha arra meg nem felelsz, ismerd el magadat...

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Halljuk.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Ki az, aki tartósabb munkát csinál, mint akár a kőmíves, akár az ács vagy a hajóépítő?

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Hát az akasztófa-csináló; annak a készítménye ezer lakót is elnyű.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Becsülöm az eszed, biz'isten; az akasztófa éppen jó; de kinek jó? Annak jó, aki rosszat cselekszik; márpedig te rosszat cselekszel, ha aszondod, hogy az akasztófa tartósabb épület a templomnál; ergo, az akasztófa éppen jó neked. No, csak találd ki, gyere.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Már hogy ki épít tartósabbat, mint a kőmíves, az ács vagy a hajómester?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Igen; ezt fejtsd meg, aztán kifoghatsz pihenni.

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Ahá! Tudom már.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Ki vele hát!

MÁSODIK SÍRÁSÓ
Biz' istók, már nem tudom.

Hamlet és Horatio távol megjelennek

ELSŐ SÍRÁSÓ
Ne törd tovább a csürhejárást; nem üget az a te szamarad jobban, hiába püfölöd. Ha máskor ezt kérdik tőled, hát mondjad: a sírásó; mert az olyan házat csinál, hogy ítéletnapig eltart. Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy icce valamit.

Második sírásó el.
Első sírásó ásás közben dalol


   Hajdanta, míg ifjú valék;
   Tartottam szeretőt;
   Kényemre, hej! kedvemre, húj!
   Tölthettem az időt.

HAMLET
Nem érzi e fickó, amit csinál, hogy dalol, midőn sírt ás?

HORATIO
A megszokás közönyössé tette iránta.

HAMLET
Úgy van az: kevés dolgú kéznek annál finomabb az érzése.

ELSŐ SÍRÁSÓ
(dalol)
   De meglopott öregkorom,
   Öklébe markola;
   S elhányt-vetett, hogy azt se t'om,
   Ki voltam valaha.

(Feldob egy koponyát)

HAMLET
E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Káin állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?

HORATIO
Lehet, fönséges úr.

HAMLET
Vagy udvaroncé, ki oly szépen tudta mondani: "Jó reggelt, édes úr! Hogy vagy, jó uram?" Ez-s-ez őméltósága lehetett, ki égig magasztalta ez-s-ez őméltósága lovát, ha el akarta csalni tőle; ugye, lehetséges?

HORATIO
Igen, fönséges úr.

HAMLET
Hát biz' úgy van az; és most Féreg asszonyságé; beesett pofával, melynek csontját leüté a sírásó szerszáma. Furcsa átalakulás foly itt; ha beléláthatnánk. Hát csak annyiba került táplálni e csontokat, hogy most tekézzenek velök? Az enyémbe nyilallás áll, ha erre gondolok.

ELSŐ SÍRÁSÓ
(dalol)
   Ásó, kapa, veremvágó,
   Egy szemfedő lepel;
   Ó! az ily vendégnek egy gödör,
   Egyéb semmi se kell.

(Másik koponyát dob)

HAMLET
Itt egy másik; mért ne lehetne ügyvéd koponyája? Hol vannak most szőrszálhasogatási, ármányai, tényálladéka, birtokjoga és fogásai? Mért szenvedi most, hogy e goromba ripők fültövön csapja egy piszkos ásóval, anélkül, hogy perbe fogná "súlyos testi sérelem" miatt? Hm! - Ez az atyafi meg a maga idejében nagy birtokszerző lehetett; csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? Annyi térítvény után ide tért meg? S agya százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mezsgyéről tanúskodnak? Átruházó oklevelei alig férnének e ruhaszekrényben, és most a birtokosnak sincs tágabb tere? Mi?

HORATIO
Hajszállal sincs, uram.

HAMLET
Nemde juhbőrből készítik a pergament?

HORATIO
Abból, uram; meg borjúbőrből is.

HAMLET
Az is mind juh meg borjú, ki ebben biztosságot keres. - Ki sírja ez, hé!

ELSŐ SÍRÁSÓ
Az enyém, uram. (Dalol)
   Ó, az ily vendégnek egy gödör,
   Egyéb semmi se kell.

HAMLET
Gondoltam, hogy tiéd ez a zug, mert benne vagy, ha zúg.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Az úr meg kívül zúg, ha zúg;  és így nem az úré; én, ha zug sem vagyok benne, mégis enyém.

HAMLET
Abban vagy hazug, hogy benne lévén, magadénak mondod, mert halottnak való az, nem elevennek.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Eleven hazugság ez, uram; visszapattan mindjárt tőlem az úrra.

HAMLET
Miféle embernek ásod ezt?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nem-embernek, uram.

HAMLET
Némbernek hát?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Annak se.

HAMLET
Kit temetnek belé?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Aki valaha nő volt; de már, Isten nyugassza lelkét, csak halott.

HAMLET
Mily átalkodott ez a semmirekellő! Az ember kótábul beszéljen hozzá, különben megöli a szójátékával. Uttartson, Horatio, három év óta, úgy veszem észre, oly elménc lett a világ, hogy a paraszt lábujjhegye az udvaronc sarkára tapos. - Mióta vagy sírásó?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Az esztendő minden napjai közül az napon adtam rá magamat, mikor néhai Hamlet királyunk legyőzte Fortinbrast.

HAMLET
Mennyi ideje annak?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát nem tudja? Hisz minden bolond tudja azt. Éppen aznap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja, az, aki megbolondult, aztán Angliába küldték.

HAMLET
Vagy úgy! Aztán mért küldték Angliába?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát, mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj.

HAMLET
Miért?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Mert ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő.

HAMLET
Aztán hogy bolondult meg?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nagyon furcsán, aszondják.

HAMLET
Furcsán? Hogyhogy?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát csak úgy biz'a, hogy elment neki az esze.

HAMLET
A gutába!

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nem a gutába, hanem itt Dániába, hol én harminc esztendő óta ásom a sírt, összevéve mint gyerek és ember.

HAMLET
Meddig áll el az ember rothadás nélkül a földben?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert mai  napság annyi francu ette test kerül ide, aki temetést is alig bírja),  eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; cserző-varga eláll kilencig.

HAMLET
Miért tovább az, mint más?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Mert hát, uram, annak bőre úgy kicserződik a mesterségivel, hogy soká nem ereszti által a vizet; márpedig a víz a leggonoszabb pusztítója ennek a mi kurafi testünknek, ha meghalt. Látja ezt a kaponyát; huszonhárom esztendeje fekszik a földben.

HAMLET
Kié volt az?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hej, kurafi bolond egy fickóé volt ez; mit gondol, kié?

HAMLET
Nem tudom.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nyavalya  essék a gaz bolondjába! Egyszer egész palack rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.

HAMLET
Ez? (Elveszi a koponyát)

ELSŐ SÍRÁSÓ
Éppen ez

HAMLET
Hadd lám. Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem! A gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor. Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most esett le az állad! No, eredj őasszonysága öltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca;  eredj, kacagtasd meg vele. - Valamit kérdek tőled Horatio.

HORATIO
Mi lesz az, fönség?

HAMLET
Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?

HORATIO
Éppen.

HAMLET
S ilyen szaga volt? Phű! (Leteszi a koponyát)

HORATIO
Éppen, fönség.

HAMLET
Minő aljas célokra használhatnak még bennünket, Horatio! Nem nyomozhatja-e képzeletünk a Sándor nemes porát, míg végre mint hordóakna tapaszát leli meg?

HORATIO
Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők.

HAMLET
Bizony nem; egy szikrát sem; csak szerényen elkísérnők őt oda, s valószínűség vezérelne; ilyenformán: Sándor meghalt; Sándort eltemették; porrá vált; a por föld; földből sárt csinálnak: és így azzal a sárral, mely őbelőle lett, miért ne dughatnák be a söröshordót?
Fejdelmi Caesar, ha föld röge lett,
Lyukat töm, hogy kizárja a szelet;
Ó, hogy ki a világ félelme volt,
E sár, most egy repedt falon a folt!
De lassan! félre! - Itt jő a király,

Király, királyné, Laertes, urak és egy pap,
Ophelia koporsóját kísérve jőnek


Királyné s udvaroncok. Kit temetnek
Ily csonka szertartással? Ez jele,
Hogy akit hoznak, öngyilkos kezekkel
Végezte éltét; bárha rangbeli.
Vonuljunk hátra, lessük el, mi ez.

(Hátravonul Horatióval)

LAERTES
S mi szertartás még?

HAMLET
                 Ez Laertes,
Igen derék ifjú; figyelj csak.

LAERTES
Mi szertartás még?

PAP
A temetésben annyit kedvezénk,
Amennyit csak szabad: halála kétes,
S ha egy parancsszó rendet nem zavar,
Beszenteletlen várná e gödörben
Ama vég-harsonát: imák helyett
Cserép, kavics, kő hullna rá; de így
Szűz dísze a virághintés, harangszó,
S köz temető-hely megengedtetett.

LAERTES
Ennél több nem szabad?

PAP
                       Több nem szabad,
Fertőzve lenne gyászszolgálatunk
A requiem-mel, mely békében elszállt
Lelkekre mondatik.

LAERTES
                 Tegyék a földbe;
Szeplőtlen szűz testéből violák
Fakadjanak! De tudd meg, durva pap,
Szolgáló angyal lesz hugom, midőn te
Ott lenn üvöltesz.

HAMLET
                   Mi! Ophelia!

KIRÁLYNÉ
(virágot hintve)
Kedvest a kedvesnek: Isten veled.
Reméltem, Hamletemnek nője léssz,
Azt gondolám, nászágyadat vetem meg,
Nem sírodat hintem, kedves leány.

LAERTES
Háromszoros jaj, ó! harmincszoros,
Fejére az átkozottnak, ki gonosz
Tettével megrabolta dús eszed!
Ne még a földet! hadd szorítom újra
Karomba egyszer. Most halmozzatok

(A sírba ugrik)

Port elevenre, holtra, míg hegyet
Emeltek e lapályon, mely tetőzze
Vén Peliont s Olympus kék fejét.

HAMLET
(előlép) Ki az, kinek fájdalma elbir íly
Tulzó beszédet? kinek jaj-szavára
Bűvölten áll a vándor csillag is,
S döbbenve hallgatózik?  - Én vagyok,
Hamlet, a dán.

(A sírba ugrik)
Birkóznak

LAERTES
         Ördög lelked vigye
Pokolba hát.

HAMLET
           Nem jól imádkozol.
Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid;
Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj,
Veszélyes is van bennem valami:
Kerüld, tanácslom. Vedd innen kezed.

KIRÁLY
Szét kell cibálni őket.

KIRÁLYNÉ
                   Hamlet! Hamlet!

MIND
Urak...

HORATIO
       Türelmet, édes jó uram!

A kísérők elválasztván őket, feljőnek a sírból

HAMLET
Hagyján! e pontért harcolok vele,
Mig a szemem héját mozdíthatom.

KIRÁLYNÉ
Fiam, fiam! miféle pontért?

HAMLET
Szerettem Opheliát; negyvenezer
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér az enyimmel. Mit tennél te érte?

KIRÁLY
Ó, hisz bolond, Laertes.

KIRÁLYNÉ
Tűrd néki, az Isten szerelmiért!

HAMLET
Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám:
Sirnál? viaskodnál? tépnéd magad?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem. Hát ríni jössz ide?
S hogy sírba ugrálj, engem azzal ölj?
Jer hát, temetkezz mellé eleven,
Én kész vagyok; s ha bércekről fecsegsz,
Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,
Míg a tetőhöz, melynek homlokát
A lángoló napkör megperzseli,
Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,
Ha szájaskodni tudsz, én is tudok.

KIRÁLYNÉ
Őrült beszéd ez; így tart egykorig,
Ha rájön a láz; majd türelmesen,
Mint nőgalamb aranyszin pelyhesi
Fölött, alélva gubbaszt hallgatása.

HAMLET
Hallod-e, hé! mért bánsz te így velem?
Mindig szerettelek; de semmi, no;
Bár Hercules, amit bír, tegye meg:
A macska nyávog, és megvész az eb. (El)

KIRÁLY
Kérlek, vigyázz rá, jó Horatio.

Horatio el
(Laerteshez)


Türelmed edzze múlt éji beszédünk;
Most e lökéshez szabjuk az ügyet.
Édes Gertrud, vigyáztass a fiadra.
E sírra élő emléket teszünk.
Lesz egy nyugalmas óránk nemsokára;
Addig türelmet a nehéz munkára.

Elmennek


2. SZÍN

Terem a kastélyban. Hamlet és Horatio jőnek

HAMLET
Elég is erről: halld a másikat.
Jut még eszedbe az egész dolog?

HORATIO
Jut-é eszembe, fönség?

HAMLET
Harc volt, barátom, a szivembe, mely
Alunni sem hagyott; és helyzetem
Irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.
Gyorsan - becsülni méltó gyorsaság
(Mert tudni kell, hogy egy  meggondolatlan
Tett néha jól segít, midőn derék
Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:
Van egy istenség, aki céljaink
Formálja végre, bármiképp nagyoltuk)...

HORATIO
Kétségkivűl.

HAMLET
           Fel, a hajó-szobámból,
Nyakamba vetve tengerészruhám,
Mentem sötétben tapogatva, hogy
Kimotozzam őket; célom sikerült;
Vevém csomagjok; egyszóval, siettem
Szobámba vissza; hol bátor valék
- Felejtve a félsz minden illemet -
Feltörni a titkos csomag pecsétjét.
Mit leltem abban! ó, királyi gazság!
Szoros parancsot - megtüzdelve okkal,
Dán- s Angolország jóllétök felől,
S mily rém, lidérc, huh! az én életem -
Hogy megtekintve, haladéktalan,
Még bárdfenésre sem hagyván időt,
Vegyék fejem.

HORATIO
             Hah! lehetséges az?

HAMLET
Itt a parancs: olvasd, ha érkezel.
De most szeretnéd tudni, mit tevék?

HORATIO
Kérem fönségedet.

HAMLET
Így bé levén hálózva e gazoktul
- Mert még előszót sem csinált agyam,
Midőn ők már elkezdtek játszani -,
Leültem, új parancsot koholék;
Szépen leírtam. Egykor póriasnak
Tartám, mint sok nagy államférfiú,
A szép irást, s nagyon törtem magam,
Hogy elfeledjem e tudásomat;
De most deáki haszna lőn. Szeretnéd
Tudni, mit írtam?

HORATIO
               Igen, jó uram.

HAMLET
Király nevében szörnyü kénytetést:
Úgy hív adózó néki Anglia,
Úgy, pálmaként, barátságuk viruljon,
Úgy hordja béke a kalász-füzért,
Úgy álljon a frigyök közt csak vonás,
S több ily nehéz "úgy-úgyot": amiképp
Meglátva, értve a bennírtakat,
Minden halasztás nélkül, rögtöni
Halálnak adja e parancs vivőit,
Még gyónniok sem engedvén időt.

HORATIO
S hogyan pecsétlé újra be?

HAMLET
Hát ebben is segélt az Ég. Atyám
Gyürűje, melyről azt a dán pecsétet
Levették, éppen tarsolyomba volt.
Alájegyzém az írást; összhajtám,
Úgy, mint a másik; bepecsételém,
S helyére dugtam: rá nem ismer a
Váltott-gyerekre senki. Másnap aztán
Hajó-tusánk lett; ami azt követte,
Immár tudod.

HORATIO
Megy hát Guildenstern s Rosencrantz neki?

HAMLET
No, hát; úgy kaptak e szolgálaton;
Egyik se nyomja lelkem; buktijok
Önnön csuszás-mászásukból ered.
Veszélyes ám, ha két hatalmas ellen
Bőszült rohamja s vívó-tőre közzé
Hitvány elem kerűl.

HORATIO
                 Minő király ez!

HAMLET
Nem néz-e most rám, gondold meg - királyom
Megölte; megszeplősité anyámat;
Ide csöppent, trónraléptem és reményim
Közé; kihányta horgát életemre,
S minő fogással! - nem lélekbe jár,
Hogy megfizessek e karral neki?
S nem kárhozat, hogy az emberiség
E rákfenéje pusztitson tovább?

HORATIO
Rövíd időn megtudja Angliából,
Mi lett ez ügynek kimenetele.

HAMLET
Rövíd időn meg: de a köz enyim;
S az ember élte annyi, mint ez: "egy!"
Azt bánom, hogy felejtém magamat,
Horatio, Laertes ellenében:
Ügyem szakasztott mása az övé.
Kedvébe járok; de bizony, dagályos
Fájdalma szörnyü szenvedélyemet
Feltornyosítá.

HORATIO
           Csendesen! Ki jő itt?

Osrick jő

OSRICK
Üdvözlöm, fenség, Dániábai visszatérte alkalmából.

HAMLET
Köszönöm alásan, uram. - Ismered ezt a pőcsiket?

HORATIO
Nem, jó uram.

HAMLET
Annál inkább üdvösségedre válik, mert vétek ezt ismerni. Sok földje van, termékeny is; így hát, akármily barom legyen a barmok ura, annak jászla a király asztala mellett áll. Szajkó ugyan, de mondom, terjedelmes birtoka van sárból.

OSRICK
Kedves fenséges úr, ha szívélyes volna ráérni, egy dolgot közlendenék, őfelségétől.

HAMLET
Elfogadom, uram, szellemem összes éberségével. Használja fövegét; fejrevaló az.

OSRICK
Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.

HAMLET
Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.

OSRICK
Valóban, uram, meglehetősen hideg van.

HAMLET
De mégis, úgy tetszik, rekkenő a hőség - az én mérsékletemhez.

OSRICK
Roppantul, uram; igen rekkenő - mintha - nem is tudok mit mondani, hogyan. De, uram, őfelsége jelentenem hagyta önnek, miszerint ő nagy fogadást tett önnek fejére. Az ügy, fenség, ez...

HAMLET
Kérem, ne feledje... (Int, hogy tegye fel kalapját)

OSRICK
Lelkemre, nem; saját kényelmemért, lelkemre! Uram, itt van, imént jőve udvarhoz, Laertes; higgyen nekem, ő egy bevégzett világfi, a legjelesb különféleségek-, igen finom modor- és nagy külfénnyel. Valóban, képlegesen beszélve róla, ő az udvariasság térképe vagy naptára, mert benne mindazon tényezők beltartalma található fel, miket egy udvaronc örömest lát.

HAMLET
Uram, leírása nem szenved veszteséget ön ajkán; bár tudom, hogy őt leltárilag elemezni zavarba ejtené az emlékezet számtanát, mely még csak evickélni sem bírna az ő gyors vitorlája után. De, a  magasztalás őszinteségével mondva, én őt egy nagymérvű szellemnek tartom, s oly drága és ritka  öntvényű-nek, hogy igaz szólamot használva felőle, hozzá hasonló csupán a tükre: bárki más akarná utánozni, árnyéka, semmi egyéb.

OSRICK
Fönséged a legkifogástalanabbul beszél róla.

HAMLET
S az ügy érdeme, uram? Mért burkoljuk e lovagot a mi durvább leheletünkbe?

OSRICK
Parancsol?

HORATIO
Uram, nem volna lehetséges más nyelven megértetni magát? Szíveskedik, ugye, bizony?

HAMLET
Mit jelentsen e lovag neve említése?

OSRICK
Laertesé?

HORATIO
Üres már a zsebe; arany szavait mind elköltötte.

HAMLET
Az övé, uram.

OSRICK
Tudom, miszerint fönséged elég bölcs...

HAMLET
Vajha tudná, barátom; ámbár, bizony, az ön tudása még nem nagy becsületemre válna. Tovább, uram.

OSRICK
Fönséged elég bölcs átlátni, hogy mily kitűnő Laertes...

HAMLET
Azt nem merem bevallani, nehogy vele mérkőznöm kelljen a kitűnőségben; pedig ismerni jól az embert, ez volna a valódi önismeret.

OSRICK
Fegyverforgatásban értem, fenség; már e szakmában, miképp mindenki által lett beismerve, nincs hasonlója.

HAMLET
Mi a fegyvere?

OSRICK
Víkard és rapier.

HAMLET
Ez hát két fegyvere neki. Nos aztán?

OSRICK
A király, fönség, fogadott vele hat berber paripában; mik ellenében ő föltételezett, úgy hallom, hat francia víkard- és tőröket, járulványaikkal együtt, mint öv, kardkötő és a többi. Az emeltyűk hárma valóban igen gyönyörű a szemnek, igen jól áll a markolathoz; nagyon finom emeltyűk, igen nemes fogalmazással.

HAMLET
Mit nevez ön emeltyűnek?

HORATIO
Tudtam, fenség, hogy nem éri be a szöveggel, hanem elébb az oldaljegyzeteken is akar épülni.

OSRICK
Emeltyűk, uram, a kardkötők.

HAMLET
A kitétel rokonabb lenne tárgyával, ha ágyút szoktunk volna hordani oldalunkon; addig a kardkötő, úgy hiszem, legyen kardkötő. De tovább: hat berber ló, hat francia tőr, ezek járulványi s három nemes fogalmazású emeltyűi ellen; igazi francia-dán fogadás. És miért lett mindez föltételezve, amint mondá?

OSRICK
A király, fenség, arra fogadott, fenség, hogy ő és fenséged közötti tizenkét vímenetből ő háromnál többször nem talál, mint fenséged; ő pedig tizenkettő ellen kilencre fogadott; és ez rögtöni kísérlet tárgya lenne, ha fenséged méltóztatnék megfelelni...

HAMLET
Hátha nem felelek semmit?

OSRICK
Úgy értem, uram, hogy megfelelni a kihívásnak, személye kitétele által e kísérleten.

HAMLET
Itt járkálok, uram, e csarnokban; ez a naponkinti sétaidőm: ha őfelségének úgy tetszik, ám hozzák ide a szablyákat; s ha Laertesnek kedve tartja, és a király is marad szándéka  mellett, nyerek neki, ha bírok; ha nem, úgy nem nyertem egyebet, csak a szégyent, s a szám feletti ütlegeket magamnak.

OSTRICK
Izenetét ily módon kézbesítsem?

HAMLET
Az értelmét, uram: különben amennyi szóvirággal kívánja a természete.

OSRICK
Ajánlom hódolatomat fenségednek.

HAMLET
Viszont, viszont.
Osrick el
Jó, hogy ajánlja magát; különben nincs nyelv a világon, mely azt tenné.

HORATIO
Elszaladt a libuc, pedig még a tojáshéj is a fenekén van.

HAMLET
Tán még anyja emlőjével is udvariaskodott ez, mielőtt megszopta volna.  Így ő (és sok más falkájabeli, kiket tudom, mint becéz e seprőjére szállt világ) a kornak puszta hangját, a társalgás külmodorát és mintegy tajtékját  szedték fel, mely őket átsegíti a  legdőrébb és legalaposb vélemények közt is; de kísértsd meg csak, fújj rá, s a buborék oda.

Jő egy úr

ÚR
Fenséges, uram, őfelsége tiszteletét küldte vala az ifjú Osrick által ki azt a választ hozá, hogy fenséged itt a csarnokban vár; most általam azt kérdezteti, van-e még kedve megvíni Laertesszel, vagy hosszabb időre halasztja?

HAMLET
Én állani szoktam feltételimnek; azok a király tetszését követik. Ha kedve parancsolja az enyim kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes leszek, mint most.

ÚR
A király, királyné, s mind jőnek már lefelé.

HAMLET
Isten neki!

ÚR
A királyné kéreti fönségedet, lássa szívesen Laertest, mielőtt víváshoz fognának.

HAMLET
Jóra oktat.

Úr el

HORATIO
Elveszti a fogadást, fenség.

HAMLET
Nem gondolnám: mióta külföldön jár, mindig gyakorlom magamat; ily egérúttal nyerni fogok. De sose láttál olyat, mily nehéz itt a szívem tája; hanem sebaj.

HORATIO
Úgy hát ne, jó uram...

HAMLET
Merő bolondság; de afféle sejtelem mégis, mely talán megzavarna egy asszonyt.

HORATIO
Ha elméje nyugtalan valamiért, fogadjon szót neki; én majd eléjök megyek, s megmondom, hogy nincs most kedve hozzá.

HAMLET
Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? - Ám legyen!

Király, királyné, Laertes, urak, Osrick és kíséret vívótőrökkel stb. jőnek

KIRÁLY
Jer, Hamlet, jer: vedd tőlem e kezet.

(Laertes kezét a Hamletébe teszi)

HAMLET
Uram, bocsánat; megsértettelek;
De, mint lovag, bocsásd meg azt nekem.
Ím, tudják a jelenvalók,
S kellett bizonnyal hallanod, minő
Bús elmebaj gyötör. Amit tevék,
Mi durván verte föl természeted,
Becsűleted s botránkozásodat:
Kimondom itten: őrültség vala.
Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?
Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-
Kivűl ragadva, mikor ő nem ő,
Bántá Laertest: nem Hamlet tevé azt,
Hamlet tagadja. Hát ki tette más?
Az őrültsége. Így levén ezek,
Hamlet a bántott félhez tartozik:
A kór szegény Hamletnek ellene.
E fültanúk előtt, uram,
Tagadva minden ártó szándokom,
Mentsen ki annyiban nemes szived,
Hogy háztetőn nyilat lövék keresztül,
S öcsémet érte.

LAERTES
             A vér megbocsát,
Melynek leginkább szítna gerjedelme
Bosszúra mostan; ámde a becsűlet
Még visszatartja béke-jobbomat,
Míglen korosb és közbecsűletű
Bajmesterek szavát, itéletét
Birandom, hogy nincs vérfolt nevemen.
Addig legyen barátság e barátság,
Mit felajánlasz; én elfogadom,
Nem is töröm meg.

HAMLET
               Őszintén veszem;
S bizvást megvívom e tesvéri párbajt. -
Acélt nekünk! Jer.

LAERTES
               Jer, egyet nekem!

HAMLET
A célod én leszek, bizony, Laertes;
Mint legsötétebb éjen csillagok,
Lövellnek át tudatlanságomon
Mesterfogásid.

LAERTES
         Ej, ne csúfolódj!

HAMLET
Nem, Istenemre!

KIRÁLY
Adj, kardokat, kis Osrick. - Hamlet öcs,
Tudod, miben fogadtunk?

HAMLET
                     Jól, királyom;
Felséged a gyöngébb oldalra tett.

KIRÁLY
Nem félek attól: víni láttalak;
S ha ő haladt: egérutunk van érte.

LAERTES
Nagyon nehéz; hadd lám a másikat.

HAMLET
Ez jó nekem. Egyforma hosszu mind?

Készülnek a viadalhoz

OSRICK
Egyforma, fenség.

KIRÁLY
Bort billikomba! ez asztalra itt.
S ha majd talál elsőre, másodikra,
Vagy harmadízben Hamlet jól felel:
Ágyú dörögjön minden várfokon;
Hamlet javáért iszik a király.
Egy gyöngyszemet dob a kehelybe akkor,
Drágábbat annál, melyet koronán
Felváltva már négy dán király viselt.
Kelyhet nekem! s az üstdob mondja meg
A harsonának, és a harsona
Künn a tüzérnek, pattantyú az égnek,
Az ég a földnek: "Most ürít kehelyt
Hamletre a király." - Hajrá, fiúk!
Ti meg, birák, jól nyissatok szemet.

HAMLET
No rajta!

LAERTES
       Rajta hát!

Vínak

HAMLET
     Egy.

LAERTES
         Nem.

HAMLET
             Biró!

OSRICK
Találta, szembetűnően találta.

LAERTES
Jó; újra hát!

KIRÁLY
         Megállj! bort adjatok.
Hamlet, ez a gyöngy a tiéd; fogadd;
Egészségedre. - Nyújtsátok oda.

Harsonák; künn ágyúdörej

HAMLET
Hadd végzem e döfést; tedd félre addig.
Jerünk.

Vínak

           Találtam ismét; igaz-e?

LAERTES
Ért, ért, bevallom.

KIRÁLY
A mi fiunk győz.

KIRÁLYNÉ
               Tikkad, mert kövér -
Ne, Hamlet, a kendőm; töröld meg arcod;
Ez a királyné áldomása, Hamlet:
Szerencsédért iszik.

HAMLET
Kegyelmes asszony!

KIRÁLY
                     Gertrud, ne igyál.

KIRÁLYNÉ
Iszom, bocsásson meg, uram király.

KIRÁLY
(félre) Késő! a mérgezett pohár.

HAMLET
Mindjárt, anyám: még inni nem merek.

KIRÁLYNÉ
Jer, hadd töröljem meg hát arcodat.

LAERTES
Most én találok, felség.

KIRÁLY
                       Nem hiszem.

LAERTES
(félre) Mintegy a lelkem is furdal pedig.

HAMLET
Jer harmadikra. De játszol, Laertes:
Víjj, kérlek, amint Isten tudnod adta;
Félek, bolondot űzsz velem csupán.

LAERTES
Igen? No, jer hát.

OSRICK
               Egyik sem talált.

LAERTES
Ne most!

Laertes megsebzi Hamletet, erre, a birkózás közben,
felcserélik szablyáikat, és Hamlet megsebzi Laertest

KIRÁLY
Vonják el egymástól! Dühösek.

HAMLET
Nem; rajta ismét!

A királyné összeroskad

OSRICK
               Ha! ni, a királyné!

HORATIO
Mindkettő vérzik. Hogy van, jó uram?

OSRICK
Hogy vagy, Laertes?

LAERTES
                   Hát, mint egy szalonka,
Saját tőrömben, Osrick.
En-árulásomért méltán halok.

HAMLET
Mi lelte a királynét?

KIRÁLY
                 Csak elájult,
Hogy a vért látta.

KIRÁLYNÉ
               Nem, nem: az ital,
Az ital - ó, édes Hamlet! - az ital,
Az ital: megmérgeztek. (Meghal)

HAMLET
                         Ó, szörnyü gazság!
Be kell az ajtót zárni. Árulás!
Ki kell nyomozni.

Laertes elesik

LAERTES
Itt fekszik, Hamlet. - Hamlet, oda vagy:
Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;
Nincs benned élet egy félórai.
Az áruló, kifent, megmérgezett
Eszköz kezedbe van. Torkomra forrt
Az undok ármány: itt fekszem, soha
Föl nem kelendő. Mérget itt anyád is;
De hangom elhágy. A király az ok,
Mindenben a király.

HAMLET
A kardhegy is mérgezve van?
No, méreg, hass tehát! (A királyt ledöfi)

MIND
Árulás! árulás!

KIRÁLY
Ó, védjetek, barátim; csak seb ez.

HAMLET
Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!
Ne, idd ki ezt is: - benne gyöngyszemed? -
Kövesd anyámat.

A király meghal

LAERTES
               Méltán bűnhödik;
Oly méreg ez, mit ő kevert maga.
Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot:
Atyám halála s az enyém ne szálljon
Fejedre, se az enyimre a tied. (Meghal)

HAMLET
Az Ég ne tudja bűnödül! Követlek.
Halott vagyok, Horatio.
Isten veled, boldogtalan királyné!
Ti, kik halványan és remegve álltok,
Néma személyek s nézők e darabnál,
Ha volna még időm (de a halál
Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),
Ó! majd beszélnék - de maradjon az.
Horatio, halott vagyok; te élsz;
Győzd meg felőlem és igaz ügyemről
A kétkedőket.

HORATIO
           Azt ne várd soha:
Bennem a dánnál több a római;
Maradt még e pohárban egy kevés.

HAMLET
Addsza, ha lelked van! bocsásd a kelyhet.
Az Égre! nem hagyom. Ó, Istenem!
Horatio, mily sérelem marad,
Ha ez homályba vész, a nevemen!
Ha ápolál szivedben valaha:
Foszd meg az üdvtől egy kissé magad,
Szídd még e rossz világ kinos lehét,
Hogy elmondd esetem.

Künn induló és lövés

                     Mi hadzaj ez?

OSRICK
A győzedelmes ifju Fortinbras
Üdvözli, Lengyelországból jövet,
Ily harcilag Angolhon követit.

HAMLET
Ó! meghalok, Horatio.
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!
Nem élhetem meg az új híreket;
De íme, jóslok; Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt,
Mi okozá. A többi, néma csend. (Meghal)

HORATIO
Nemes szív tört meg itt. Jó éjt, királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!
Miért jön a dob?

Künn induló. Fortinbras, az angol követek
és mások jőnek

FORTINBRAS
Hol az a látvány?

HORATIO
                   Mit akarsz te látni?
Ha jajt, ha szörnyüt, ne keresd tovább.

FORTINBRAS
Itt koncolás volt. Ah, kevély halál!
Mi dáridó készűl örök honodban,
Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet
Ily véresen levertél?

ELSŐ KÖVET
                 Szörnyü látvány,
S mi Angliából hírt későn hozunk:
Nem érez a fül, mely meghallaná
Beszédünk, hogy parancsa teljesült,
Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.
Ki fogja megköszönni már?

HORATIO
                       Ez ajk nem,
Ha élne és köszönni bírna is.
De, minthogy éppen toppra jöttetek,
Ti lengyelekről, és ti Angliából,
E vér-tusához: rendeljétek el
Közszemle végett e holttetemek
Kitételét magas ravatalon;
S hadd hírlem a még nem-tudó világnak
Az itt történteket. Majd hallotok
Vérbűn, erőszak, természettelen
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,
Ravasz, de kényszerült ölés felől;
És végre füstbement bal terveket,
A főre hullva, mely koholta; mindezt
Híven elmondhatom.

FORTINBRAS
Jerünk sietve meghallgatni azt,
S hívjuk be rá az ország nagyjait.
Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele.

HORATIO
Erről magamnak is lesz egy szavam,
S egy olyan ajké, hogy többet csinál.
Most ehhez lássunk, míg az emberek
Elméje bódult; míg több baj nem ér
Ármány s vétség miatt.

FORTINBRAS
                     Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát,
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Útján kövesse harci tisztelet.
Harsogjon a zene.
Vegyék föl tetemét. Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!

Induló mellett mind el; azután sorlövés hallik