George Bernard Shaw

Pygmalion

Fordította: Mészöly Dezső


ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS
ÖTÖDIK FELVONÁS



ELSŐ FELVONÁS

London, este tizenegy óra tizenöt perc. Mennydörgés, nyári zápor. Az emberek itt is, ott is kétségbeesve fütyülnek kocsiért. A gyalogjárók a Szent Pál-templom oszlopcsarnoka alá futva keresnek fedelet. (Ez nem a Wren építette katedrális, hanem az Inigo Jones-féle templom a Covent Garden zöldségpiacán.) A csoportban egy hölgy és a leánya estélyi ruhában. Valamennyien mogorván bámulnak ki az esőbe, kivéve egy férfit, ki a többieknek hátat fordítva, feszült figyelemmel jegyez noteszébe. A toronyóra egynegyedet üt.

A LEÁNY
(a középső oszlopközben, a balján levő oszlopnak támaszkodva) Csuromvíz vagyok. Mit csinál már az a Freddy? Húsz perce oda van.

AZ ANYA
(lánya jobbján) Nincs még húsz perce. De kaphatott volna már kocsit.

ELSŐ ÁCSORGÓ
(a hölgy jobbján) Nem kap az, kérem, fél tizenkettőig... Majd ha a színházból hazafuvarozták a népet, aztán.

AZ ANYA
Hogyhogy nem kap?! Nem állhatunk itt fél tizenkettőig! Mégiscsak szörnyű!

ELSŐ ÁCSORGÓ
Én igazán nem tehetek róla!

A LEÁNY
Kaphatott volna kocsit a színház előtt, ha nem volna olyan mafla.

AZ ANYA
Ugyan már, mit tehet szegény fiú?!

A LEÁNY
Mások is kaptak kocsit, mért csak ő nem?

Freddy berohan a Southampton út felől, és csöpögő esernyőjét becsukva, megáll közöttük. Húszéves fiatalember, frakkban, a nadrágja alul csupa víz.

A LEÁNY
Nincs kocsi?

FREDDY
Semmi pénzért. Ezeknek rimánkodhat az ember!

AZ ANYA
Dehogy nincs, Freddy, biztos meg se próbáltad!

A LEÁNY
Hát ez borzasztó! Azt akarod, hogy mi szaladgáljunk kocsi után?

FREDDY
De mondom, hogy mind foglalt. Olyan hirtelen jött ez a zápor, senki se számított rá. Mindenkinek kocsi kellett. El voltam egész fel Charing Crossig és le a Körtérig, de egytől egyig mind foglalt volt.

AZ ANYA
Próbáltad a Trafalgar téren is?

FREDDY
Nincs kocsi a Trafalgar téren!

A LEÁNY
Próbáltad?

FREDDY
Mindenütt próbáltam egész a pályaudvarig - azt várnád, hogy kisétáljak Hammersmithbe?

A LEÁNY
Nem próbáltál te semmit!

AZ ANYA
Csakugyan élhetetlen vagy, Freddy. Eredj újra, de vissza ne gyere kocsi nélkül!

FREDDY
Bőrig ázom, és semmi értelme!

A LEÁNY
Hát mi ?! Talán itt álljunk a huzatban egy szál ruhában reggelig? Lajhár!

FREDDY
Jól van, megyek már, megyek. (Kinyitja ernyőjét, és rohanna el, de beleütközik egy virágáruslányba, aki ugyancsak tető alá menekül, s kiüti kezéből a kosarat. Vakító villámfény, és nyomában fülsiketítő mennydörgés kíséri a balesetet)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Ejnye má, no, Freddy! Nem lát a szemitül?

FREDDY
Bocsánat! (Elviharzik)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(szedi össze kosarába a kiborult virágot) Finom modor, mondhatom, két csokornak kampec! (Leül az oszlop lábánál, a hölgy jobbján, virágait rendezgetve. Cseppet sem romantikus jelenség. Talán tizennyolc éves, legfeljebb húsz. Kis fekete tengerész-szalmakalapot hord, melyre régóta ülepszik már London piszka, korma, s kefét tán sose látott. Hajára is ráférne a mosás: egérszürke színe aligha természetes. Derékban szűk, silány gyapjúból készült kopott kabátja csaknem térdig ér. Barna szoknyája van és durva vászonköténye. Cipője rongyosabb már nem is lehetne. A lány olyan tiszta, amilyen valaki efféle körülmények között lehet; a hölgyek mellett mindenesetre piszkos. Arca semmivel sem durvább, mint azoké, de ápoltnak legkevésbé sem mondható. Alaposan ráférne a fogorvosi kezelés is)

AZ ANYA
Honnan tudja, kérem, hogy a fiamat Freddynek hívják?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Ez a manusz a maga fia? No iszen, szép kis mamuska az ilyen, csak bámulja, hogy a fiatalúr a virágomon tiprakodik, osztán - alászolgálja - olajra lép! Maga fogja megfizetni!

A LEÁNY
Eszedbe ne jusson, mama! Még csak az kellene!

AZ ANYA
Ezt bízd rám, igen? Van aprópénzed, Clara?

A LEÁNY
Nincs. Hat penny a legapróbb.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(reménykedve) Tudok visszaadni, van itt annyi apróm, kedves naccsága!

AZ ANYA
(Clarához) Add ide!

Clara odaadja, de mintha a fogát húznák.

AZ ANYA
(a lányhoz) Tessék, a virágokért.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
...csókolom, naccsága.

A LEÁNY
Mondd, hogy adjon vissza! Egy ilyen vacak csokor nincs több egy pennynél.

AZ ANYA
Hallgass. (A virágáruslányhoz) Csak tartsa meg mind.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
...csókolom.

AZ ANYA
De most mondja meg, honnan tudja a fiatalúr nevét?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Nem tom én a nevit.

AZ ANYA
Hallottam, hogy szólította. Ne akarjon túljárni az eszemen.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(méltatlankodva) Ki akar a maga eszin túljárni? Mit tudom én, mit mondtam: Freddy vagy Charlie; maga is csak így tesz, ha idegennel kedves akar lenni. Érdekes!

A LEÁNY
Hat pennyt kidobtál az ablakon. Jaj, mama, ettől igazán megkímélhetted volna Freddyt! (Undorral húzódik az oszlop mögé)

Idősebb, kellemes, katonás öregúr fut be, ázott ernyőjét összecsukja. A nadrágja éppolyan vizes, mint Freddyé volt. Frakkja felett könnyű felöltőt hord. Oda áll be, ahol az imént Clara állt.

AZ IDŐS ÚR
Hű!

AZ ANYA
(az úrhoz) Semmi remény, hogy eláll?

AZ IDŐS ÚR
Attól tartok, semmi. Két perccel ezelőtt még erősebben rákezdte. (Odamegy az oszlophoz, mely alatt a virágáruslány ül, s lábát az oszloptalpazatra téve, lehajtogatja feltűrt nadrágját)

AZ ANYA
Ó, istenem! (Elszontyolodva vonul vissza leánya mellé)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(mindjárt fel akarja használni a katonás úr szomszédságát baráti kapcsolatok kiépítésére) Akkor szok erőssen esni, mikor má nem sokára el akar áni. Sose busujjon, kapitány úr: ehun-e, vegyen virágot egy szegény lánytul.

AZ IDŐS ÚR
Sajnos, nincs apróm.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Asse baj! Van nekem: adok vissza.

AZ IDŐS ÚR
Egy aranyból? Nincs kisebb pénzem.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Püff neki! Tessen má venni egy szálat, kapitány úr. Egy félkoronást fölváltok. Ehune: ez csak két penny.

AZ IDŐS ÚR
Na, ne zavarjon, lányom. (Zsebében kutat) Igazán nincs apróm... Hopp! Mégis... itt van három penny... ha éppen hasznát veheti... (A másik oszlophoz vonul)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(csalódott, de azt gondolja: három penny is jobb, mint semmi) Kösszépen.

ELSŐ ÁCSORGÓ
(a virágáruslányhoz) Jó lesz vigyázni: adjon érte egy virágot! Az a szivar ott hátul csupa fül: minden szavát fölírja.

Mindenki a háttérben jegyző férfira néz

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(rémülten ugrik fel) Nem csináltam semmit, csak megszólítottam... Szabad énnekem a fal mellett virágot árúni... (Magából kikelve) Nem vagyok én afféle... én csak aszontam, hogy vegyen virágot!

Általános zsivaj. Láthatólag rokonszenveznek a virágáruslánnyal, de helytelenítik, hogy olyan érzékeny.

HANGOK
Ne kiabáljon! - Ki bántja magát? - Egy ujjal se nyúltak magához, mit akar? - Ne lármázzon! - No, nem kell megijedni. - Semmi baj... stb. (Az öregebbek és higgadtabbak nyugtatják és vigasztalják. De vannak türelmetlenek is, akik ráordítanak, hogy fogja be a száját, vagy durván kérdik: "Mi lelte?" Egy távolabbi csoport közel tolakszik és kérdezősködésével növeli az általános hangzavart) Mi az? - Mi van? - Mit csinált? - Hol van? - Elkapta a hekus! - Elkapták? - Az ott? - Az hát. - Az öreget vágta meg... stb.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(átfurakszik a tömegen, és kiabálva fordul az idős úrhoz) Ne tessen engedni, hogy fölírjon. Nem is teccik tunni, milyen nagy baj az nekem. Még maj csúffá tesznek, bekísérnek, csak mer megszólítom a népeket az uccán... Még maj...

A NOTESZÉBE JEGYEZGETŐ FÉRFI
Na, na, na, na! Ki bántja magát? Megbolondult? Minek néz engem?

ELSŐ ÁCSORGÓ
Semmi baj: úriember. Nézze meg a cipőit. (Magyarázza a noteszébe jegyezgető férfinak) Hekusnak nézte az urat.

A NOTESZES
(élénk érdeklődéssel) Mi az a hekus?

ELSŐ ÁCSORGÓ
Hekus? Hát - az hekus... Így híjja azt mindenki. Olyan spicliféle.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(még mindig magából kikelve) Follyon ki a szemem, ha csak egy rossz szót is szótam...

A NOTESZES
(rákiált, de csupa jókedvvel) Csend, csend, csend legyen, na! Hát olyan vagyok én, mint valami detektív?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(cseppet sem nyugszik meg) Akkor mit firkált? Hogy tudhassam én, hogy mit firkált össze rúlam? Mutassa, de mingyá. (A férfi kinyitja a noteszét, és az orra alá tartja. A tömeg a válla felett próbál belekukucskálni a noteszbe, egymás hegyén-hátán tülekedve. Ha gyengébb legény volna, fel is löknék) Hát emmi? Macskakaparás. El se tudom óvasni.

A NOTESZES
(olvassa, hajszálra utánozva a virágáruslány kiejtését) "Sose busujjon, kapitány úr: ehun-e, vegyen virágot egy szegény lánytul."

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Az a baj, hogy kapitánnak híttam? Hát hogy kellett vóna? Nem akartam én semmi rosszat. (Az öregúrhoz) Igazán, naccságos úr, ne tessen engenni, hogy azé az egy szóé fölírjon. Lelkire venné, hogy bepöröjjön...

AZ IDŐS ÚR
Dehogy perelem! (A noteszeshez) Valóban, uram, ha ön detektív, teljesen felesleges, hogy engem fiatal nők tolakodása ellen védelmezzen, amíg erre magam nem kérem. Mindenki láthatta, hogy a leánynak semmi rossz szándéka nem volt.

A közelállók felháborodva tiltakoznak a rendőrkémek ellen.

HANGOK
Mindenki láthatta. - Mi köze hozzá? - Törődjön a maga dolgával! - Jó volna egy kis előléptetés, mi? - Még hogy leírja, amit az ember beszél! - Az a lány hozzá se szólt. - És ha szólt volna hozzá? - Szép kis dolog! - Egy lány már fedelet se kereshet... mindjárt inzultálják... stb.

A jobb indulatú körülállók visszavezetik a virágáruslányt az oszlop lábához. A lány leül, és izgatottsággal küszködik.

ELSŐ ÁCSORGÓ
Nem hekus ez. Csak olyan minden lébe kanál. Én mondom. Csak meg köll nézni a cipőjit.

A NOTESZES
(barátságosan hozzáfordul) Hogy vannak a kedves rokonai Selseyben?

ELSŐ ÁCSORGÓ
(gyanakodva) Ki mondta magának, hogy az én rokonaim Selseybe vannak?

A NOTESZES
Nem fontos. Tudom. (A lányhoz) És maga hogy szakadt ide? Hiszen Doverben született.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Hát osztán? Má az is baj, hogy Doverbül elgyöttem? Disznónak való helyem vót ott. Oszt négy és fél shilling a szobáér egy hétre! (Sírva fakad) Bu-hu-hu!

A NOTESZES
Lakjon, ahol akar, csak ne bőgjön.

AZ IDŐS ÚR
(a lányhoz) Na, na, csak ne féljen semmitől... egy ujjal sem nyúlhat magához. Maga ott lakik, ahol magának tetszik.

MÁSODIK ÁCSORGÓ
(szarkasztikus alak, a noteszes és az öregúr közé furakodik) Például a villanegyedben, mi? Szívesen elcsevegnék uraságoddal a lakáskérdésről.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(igen elkámpicsorodva ül a kosara mellett, és bánatosan motyog magában) Pedig én tisztességes lány vagyok...

MÁSODIK ÁCSORGÓ
(nem figyel a lányra) Hát azt tudja-e, hogy én honnat való vagyok?

A NOTESZES
(azonnal) Hoxtonból.

Kuncogás, növekvő érdeklődés.

MÁSODIK ÁCSORGÓ
(ámulva) Nem is tagadom. De ilyet! Maga mindent kitalál.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(még mindig méltatlankodik) Mit ártsa magát az én dógomba?... Semmi köze hozzá...

ELSŐ ÁCSORGÓ
Úgy van: semmi köze hozzá. Ne tűrje! (A noteszeshez) Mi címen avatkozik az úr a más dolgába, amikor senki se kérdezte?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Beszélhet, amit akar, nekem nyóc. Szóba se állok vele.

ELSŐ ÁCSORGÓ
Minek néz minket? Kapcarongynak? Bezzeg valami úr félével nem merne így packázni.

MÁSODIK ÁCSORGÓ
Az ám: ha olyan nagy jóstehetség, ennek az úrnak mondja meg, honnat való. (Az öregúr felé int)

A NOTESZES
Cheltenham, Harrow, Cambridge, India.

AZ IDŐS ÚR
Eltalálta.

Nagy nevetés. A noteszes kezd tetszeni.

HANGOK
Tud ez mindent. - Megmondta apróra. - Hallotta, hogy eltalálta? - Megmondta, hol, merre járt.

AZ IDŐS ÚR
Szabad kérdeznem: varietékben szokott fellépni ezzel a tudományával?

A NOTESZES
Gondoltam már erre. Talán egyszer fellépek.

Elállt az eső. A csoportok szélén ácsorgók kezdenek elszállingózni.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(felbátorodva) Mondom, hogy nem úriember. Ha avvóna, nem maceráná a szegény lányokat.

A LEÁNY
(türelmét vesztve előretör, és félrelöki az öregurat, aki udvariasan vonul át az oszlop másik oldalára) Hol van már az a Freddy? Tüdőgyulladást kapok, ha tovább is itt kell állnom ebben a cúgban!

A NOTESZES
(jegyezve, mintegy magának) Earlscourt.

A LEÁNY
(dühösen) Lesz szíves megtartani a tolakodó megjegyzéseit!

A NOTESZES
Hangosan mondtam? Bocsánat, nem akartam. De a kedves mama kétségtelenül epsomi.

AZ ANYA
(előrejön lánya és a noteszes közé) Jaj, de érdekes! Ott, a Derék Asszony Ligetében nőttem fel, Epsom mellett.

A NOTESZES
(hangosan nevet) Micsoda liget! Bocsánat. (Clarához) Kocsit óhajt, ha nem csalódom.

A LEÁNY
Kérem, ne merjen velem társalgást kezdeni.

AZ ANYA
De Clara, Clara! Nagyon kérlek! (Clara dühös pillantást vet rá, és gőgösen visszavonul) Végtelenül hálásak lennénk önnek, ha egy kocsit tudna keríteni. (A noteszes egy sípot vesz elő) Ó, nagyon köszönöm, igazán... (Visszatér leányához.)

A noteszes éles füttyöt hallat.

MÁSODIK ÁCSORGÓ
Tessék! Megmondtam, hogy civil ruhás rendőr.

ELSŐ ÁCSORGÓ
Ez nem rendőrsíp, ez vadászsíp.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(még mindig megbántva morfondíroz) A becsületem, azt ne bántsa... Hogy meri?... Tudok én arra úgy vigyázni, mint az úri dámák.

A NOTESZES
Nem tudom, észrevették-e: az eső már két perce elállt.

ELSŐ ÁCSORGÓ
Az ám. Mér nem mondta ezt az előbb? Csak lopja itt az ember idejit a marhaságaival. (Elmegy)

MÁSODIK ÁCSORGÓ (a noteszeshez) Én is megmondom magának, honnat való: a diliházbul. Menjen vissza, oszt kérjen egy csillapító inekciót.

A NOTESZES
(szolgálatkészen kijavítja) Injekciót.

MÁSODIK ÁCSORGÓ (utánozva a választékos beszédet) Lekötelez, professzor úr! (Gúnyosan megböki kalapját és elballag)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Így ráijjeszteni az emberre. Hogy esne az űneki, ha vele csinánák?

AZ ANYA
Már egész jó idő van! Mehetünk az autóbuszhoz... Gyere, Clara! (Bokán felül felfogja a szoknyáját, és elszalad a megálló felé)

A LEÁNY
De hát a kocsi... (Az anya már nem hallja) Ezt a cirkuszt! (Dühösen utánaszalad)

Mindenki távozott, kivéve a noteszest, az öregurat és a virágáruslányt. A lány még mindig a kosarát rendezgeti, és önmagát sajnálgatva morog.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Nincs elég baja a szegény lánynak... Még szekírozzák is... még macerájják is...

AZ IDŐS ÚR
(visszatér előbbi helyére, a noteszes baljára) Hogy csinálja ezt, ha szabad kérdeznem?

A NOTESZES
Fonetika - semmi más. A beszéd tudománya. Ez a mesterségem, és ez a bogaram. Nincs nagyobb boldogság, mint ha az ember meg tud élni a bogarából. A yorkshire-it vagy az írlandit mindenki felismeri a tájszólásáról. Nos, én bárkiről meg tudom állapítani hat mérföldnyi pontossággal, hová való, mihelyt kinyitja a száját. A londoniról két mérföldnyi pontossággal megmondom, hol lakik. Néha még az utcát sem tévesztem el.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Nemhogy röstellené a nyavalyás.

AZ IDŐS ÚR
És meg lehet ebből élni?

A NOTESZES
Hogyne. Mégpedig egész jól. Újgazdagok és sznobok korát éljük. Az emberek valahol a zsibpiac táján kezdik évi nyolcvan fonttal, és a villanegyedben végzik évi százezerrel. A zsibpiacot persze legszívesebben letagadnák. De mihelyt kinyitják a szájukat, elárulják maguk. Nos, én kitanítom őket.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Törőnne inkább a maga dógáva, ahhelyett, hogy a szegén lányokat nyaggassa...

A NOTESZES
Nyaggatja! Hagyja már abba ezt a förtelmes makogást, vagy keressen magának egy másik templomot.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(bizonytalanul tiltakozva) Nekem éppúgy szabad itt maranni, mint magának.

A NOTESZES
Olyan nőnek, aki ilyen elkeserítő, förtelmes hangokat képes kiadni a torkán, sehol a világon nem szabad megmaradnia... annak nincs joga élni. Jusson eszébe, hogy maga emberi lény, akinek lelke van, akinek megadatott az artikulált beszéd képessége! Jusson eszébe, hogy a maga nyelve Shakespeare nyelve, Milton nyelve, a biblia nyelve! Ne gőgicséljen itt, mint egy epebajos gerlice.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(le van sújtva; részben csodálkozó, részben könyörgő pillantást vet rá, de a fejét nem meri felemelni) Hű-ű-ű...

A NOTESZES
(jegyez) Úristen! Micsoda hang! (Jegyez, majd kezében a notesszel a lány minden egyes hangját pontosan utánozza) Hű-ű-ű...

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(annyira mulattatja a produkció, hogy akarata ellenére elneveti magát) Mi a franc!...

A NOTESZES
Látja, hallja ezt a nőszemélyt a hajmeresztő dialektusával? Élete végéig ki nem vakarodna az utca mocskából. Nos, uram, én ebből a lányból három hónap alatt olyan hercegnőt faragok a módszeremmel, hogy megállja a helyét bármelyik nagykövet estélyén... sőt olyat, hogy felvennék akár szobalánynak vagy boltoskisasszonynak - mert ahhoz kell ám csak jó kiejtés!

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Mit beszél?

A NOTESZES
Igen, vegye tudomásul, maga szerencsétlen csatornatöltelék, anyanyelvünk sárbatiprója, éktelen szégyenfolt e nemes oszlopok alján - ha én akarom, Sába királynéjává teszem! (Az öregúrhoz) Hiszi vagy nem?

AZ IDŐS ÚR
Hogyne hinném! Én magam az indiai dialektusokkal foglalkozom, és ha egyszer...

A NOTESZES
Igazán? Nem ismeri Pickering ezredest, a "Tanuljunk könnyen, gyorsan szanszkritül" szerzőjét?

AZ IDŐS ÚR
Én vagyok Pickering ezredes. És ön?

A NOTESZES
Henry Higgins, a "Higgins-féle Egyetemes Abécé" szerzője.

PICKERING
(lelkesen) Indiából jövök, hogy önnel találkozzam!

HIGGINS
Indiába készültem, hogy önnel találkozzam!

PICKERING
Hol lakik?

HIGGINS
Wimpole utca 27/a. Legyen szerencsém már holnap.

PICKERING
Én a Carltonban lakom. Jöjjön velem rögtön, hadd beszélgetünk el vacsora közben!

HIGGINS
Pompás!

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(az ezredeshez, amint elmegy mellette) Vegyen má egy kis virágot, naccságos úr! Nincs egy vasam se lakbérre.

PICKERING
De igazán nincs apróm. Nagyon sajnálom. (Továbbmegy)

HIGGINS
(megdöbben a lány hazugságán) Hazudik. Az elébb mondta, hogy fel tud váltani félkoronást.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(elkeseredve áll fel) Elevenen kéne magát olajba sütni. (Lába elé dobja a kosarat) Ezt az egész istenverte kosarat e'viheti egy hatosér!

A toronyóra felet üt.

HIGGINS
(úgy hallgatja, mint az Úr hangját, mely farizeusi szűkmarkúságáért pirongatja) Ezt emlékül... (Ünnepélyesen megemeli a kalapját, és egy marék pénzt dob a lány kosarába, majd Pickering ezredes után siet)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(felvesz egy félkoronást) Hű-ű-ű... (Szedi a többi pénzt össze) Hűű-ű-ű-ha! (Egy aranyat talál) A-á-á!... Há-á-oá-á!

FREDDY
(most ugrik ki egy taxiból) Végre kaptam taxit! Halló! (A lányhoz) Hol az a két hölgy, aki itt állt?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Elpályáztak, mihenst elállt az esső.

FREDDY
Itt hagynak, nyakamon a kocsival! Hogy azt a...

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(nagystílűen) Sose izguljon, fiatalember! Majd én megyek a taxival! (Egy ugrással a taxinál terem. A sofőr útját állja, s hátratett kézzel elszántan csukva tartja a kocsiajtót. A lány jól megérti ezt a bizalmatlanságot, s pénzzel teli markát a sofőr orra alá tartja) Egy kis taxizás nekem meg se kottyan, apukám! (A sofőr elvigyorodik és kinyitja a kocsi ajtaját) Hát a kosárral mi lesz?

SOFŐR
Ide vele! Két penny különdíj.

LIZA
Nem, nem! Ezt nekem ne bámujja senki. (Behajítja a taxiba, beszáll, és az ablakon kihajolva beszél tovább) Jóccakát, Freddy!

FREDDY
(ámulva emel kalapot) Jó éjszakát. (El)

SOFŐR
Hova?

LIZA
Bökkingi Palota.

SOFŐR
Mi? Mi? Bökkingi Palota?

LIZA
Tán nem tuggya, hun van? A Ződ Ligetbe, ahun a király lakik. Jóccakát, Freddy! Ne ácsorogjon má itt az utamba! Jóccakát!

SOFŐR
Ide hallgasson, mit akart azzal a Bökkingem Palotával. Mi dóga magának a Bökkingem Palotába?

LIZA
Semmi a világon. De azt ennek nem kötöm az órára. Vigyen haza!

SOFŐR
Hova haza?

LIZA
Külső Drury út, ott mingyá az Olajmagazin mellett.

SOFŐR
Ez már okosabb beszéd, anyukám. (Elhajt)

Kövessük a taxit a Külső Drury útra, az úgynevezett Angyaludvar bejáratáig, addig a kis keskeny bolthajtásig, a két üzlet között, melyek közül egyik az Olajmagazin. Amint a taxi megáll, Eliza kiszáll s előcibálja kosarát

LIZA
No, mennyi?

SOFŐR
(a taxamétert mutatva) Nem tud olvasni? Egy shilling.

LIZA
Egy shilling két percé!!

SOFŐR
Két perc vagy tíz perc, az egyre megy.

LIZA
Hát e' nem igasság!

SOFŐR
Ült már maga életibe taxiba?

LIZA
(méltósággal) Nem eccer, de százszor, kisapám!

SOFŐR
(ránevet) Ez már döfi! No, csak tartsd meg a schillinget, kisanyám. Csókoltatom az otthoniakat. Minden jót! (Elhajt)

LIZA
(megalázva) Pimasz!

Eliza fogja kosarát, és cipeli magával a kis átjárón keresztül, egészen a lakásáig: egy szűk kis szobáig, ahol a nedves falról cafatokban lóg a tapéta. Az egyik törött ablaküveg papírral van kifoltozva. A falra szegezve újságból kitépett lapok: egy híres színész arcképe, s egy divatrajz valami női divatlapból - csupa elérhetetlen vágyálom Eliza számára. Az ablakon madárkalicka lóg; lakója rég elpusztult: a kalicka már csak emlékét őrzi. Ennyi a luxus. Ami ezenkívül van, az a legnyomorúságosabb használati tárgyak minimuma: rozzant ágy, rajta szedett-vedett takarók, minden kacat, ami egy kis meleget adhat; valami ruhával leterített láda, rajta lavór és kancsó, fölötte csepp tükör; egy asztal és szék, amit valami külvárosi konyhából mustráltak ki; egy tűzhely, melyben sosem gyújtanak be; fölötte polc, s azon egy amerikai ébresztőóra. Mindezt egy gázlámpa világítja meg, mely csak akkor működik, ha egy pennyt dobnak a perselyébe. Lakbér: négy schilling hetenként. Eliza nagyon kimerült, de sokkal izgatottabb, semhogy lefekhetnék. Csak ül, új gazdagságát számba véve, álmodozva és tervezgetve, hogy mi mindent fog csinálni, míg egyszer csak el nem alszik a gázlámpa. Eliza most először élvezi azt a gyönyörűséget, hogy nyugodtan dobhat a perselybe még egy pennyt. De ez a tékozló gesztus nem öli ki belőle a takarékosság szükségének maró érzését: eszébe jut, hogy ágyban fekve sokkal olcsóbban és melegebben lehet álmodozni, tervezgetni, mint hideg tűzhely mellett ülve. Így hát leveti sálját és szoknyáját, s az ágyra dobja a többi takaróféle közé. Aztán lerúgja cipőjét, s minden további ruhaváltás nélkül bebújik az ágyba.



MÁSODIK FELVONÁS

Másnap délelőtt tizenegy órakor. Henry Higgins dolgozószobája a Wimpole utcai lakásban. A szoba az első emeleten van, és az utcára néz. Eredetileg szalonnak szánták, a háttér közepén kétszárnyú ajtó. Aki belép, a jobb sarokban két nagy irattartó szekrényt láthat, melyeknek sarkai derékszögben összeérnek. Ebben a sarokban áll egy lapos íróasztal, rajta egy fonográf, egy gégetükör és egy sor apró orgonasíp, fújtatóval; ezenkívül több üvegcilinder égővel, különböző sustorgású lángok fejlesztésére. Az égőket egy gumicső köti össze a falba illesztett gázcsappal. Több, különböző nagyságú hangvilla. Egy fél emberi fej életnagyságú mintája, mely keresztmetszetben mutatja a beszélőszerveket. Egy doboz, melyben a fonográf viaszlemezei állnak. Hátrább, ugyanazon az oldalon, kandalló, előtte, az ajtó szomszédságában, kényelmes bőrfotel és széntartó. A kandallón óra. A kandalló és az asztal között újságállvány. A középső ajtó másik oldalán, a belépők balján, szekrényke, sok keskeny fiókkal. Tetején telefon és telefonkönyv. A sarkok és az oldalfal legnagyobb részét egy zongora foglalja el. A billentyűzet azon az oldalon van, mely a legtávolabb esik az ajtótól. A pad, melyre a játszó ül, olyan széles, mint a zongora. A zongorán csemegéstál gyümölccsel, süteménnyel, csokoládéval megrakva.

A szoba közepe üres. A karosszékben és az asztal melletti két széken kívül még egy szék látható a kandalló közelében. A falakon metszetek (főleg Piranesitől) és mezzotintó-portrék. Festmények nincsenek. Pickering az asztalnál ül: éppen félretesz néhány kartonlapot s egy hangvillát, melyet az imént használt. Henry Higgins mellette áll, néhány kiálló fiókot tologatva be. A reggeli világításban látszik, hogy életerős, magas, vonzó, negyvenes férfi. Öltözéke hosszú, fekete kabát, afféle szalonkabát, fehér gallér és fekete selyemnyakkendő. Energikus tudóstípus, akit szenvedélyesen érdekel minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de nem törődik semmi egyébbel, sem magával, sem másokkal, még kevésbé mások érzelmeivel. Kora és termete ellenére sokszor inkább valami lármás, gátlástalan gyermekre emlékeztet: buzgón és nagy hangon "produkálja magát", s körülötte mindenkinek vigyáznia kell rá, nehogy valami rossz fát tegyen a tűzre. Kedélyállapotában szikrázó vidámság és viharos dühkitörések váltakoznak, aszerint, amint a dolgai pillanatnyilag jól vagy rosszul mennek. Általában annyira nyílt, őszinte és rosszindulat nélküli, hogy még akkor is szeretetre méltó, mikor a legesztelenebbül viselkedik.

HIGGINS
(az utolsó fiókot tolva be) Nos, azt hiszem, mindent megmutattam.

PICKERING
Hát ez bámulatos! A felét is alig értem.

HIGGINS
Parancsolja, hogy valamit újra megnézzünk?

PICKERING
(feláll és a kandallóhoz megy, háttal nekitámaszkodik) Nem, most nem. Mára igazán elég volt.

HIGGINS
(utána megy és mellé áll) Belefáradt, hogy folyton hangokra figyeljen, mi?

PICKERING
Halálosan. Én roppant nagyra voltam, hogy huszonnégy magánhangzót tudok megkülönböztetni, de az ön százharminc magánhangzója végképp leterített. Legtöbb esetben semmi különbséget sem hallok az egyes hangok közt.

HIGGINS
(nevet és a zongorához megy egy kis csemegéért) Gyakorlat dolga az egész. Először semmi különbséget nem hall, de aztán, ha türelmesen figyel, észreveszi, hogy ezek a hangok éppúgy nem hasonlítanak egymáshoz, mint az "á" a "bé"-hez. (Pearce-né, a házvezetőnő, benéz) Mi az?

PEARCE-NÉ
(habozik, láthatólag zavarban van) Egy fiatal nőszemély keresi a tanár urat.

HIGGINS
Fiatal nőszemély?! Mit akar?

PEARCE-NÉ
Azt mondja kérem, hogy a tanár úr nagyon fog örülni, ha megtudja, mért jött. Közönséges nőszemély, annyit mondhatok, de még milyen közönséges... El is küldtem volna, csak azt gondoltam, hátha beszéltetni tetszik a masinába. Csak nem csináltam valami hibát? Igazán, a tanár úr néha olyan furcsa vendégeket fogad - már tessék megbocsátani...

HIGGINS
Rendben van, Pearce-né. Érdekes a kiejtése?

PEARCE-NÉ
Borzalmas, kérem! Én nem tudom, mi érdekes lehet abban.

HIGGINS
(Pickeringhez) Behívatjuk. Vezesse be, Pearce-né. (Asztalához siet és felemel egy hengert, hogy a fonográfba tegye)

PEARCE-NÉ
(csak félig-meddig törődött bele) Igenis, tanár úr. Maga az úr a házban (El)

HIGGINS
Ez kapóra jött! Most megmutatom, hogy készítem a felvételeket. Beszéltetni fogjuk, és én azonnal rögzítem, amit mond, először a Bell-féle Látható Beszéddel, azután a nagy Romic-apparátussal, és végül fonográfra vesszük, úgyhogy akárhányszor újra hallgathatja, kezében a leírt szöveggel.

PEARCE-NÉ
(visszatér) Ez az a nő, tanár úr.

Belép a virágáruslány, teljes díszben. Három strucctoll van a kalapján: egy narancssárga, egy égszínkék meg egy tűzpiros. Köténye meglehetősen tiszta; silány gyapjúból készült kabátját is ügyesen rendbe hozta. Ennek a siralmas figurának bája, ártatlan hiúságával és magabiztos ábrázatával, meghatja Pickeringet, aki már Pearce-né megjelenésekor kihúzta magát. Ami Higginst illeti, ő férfi és nő közt csak annyi különbséget tesz, hogy amikor éppen nem dühöng és káromkodik valami apróság miatt, olyankor úgy hízeleg a nőknek, mint egy gyerek a dajkájának, ha valamit ki akar tőle csalni.

HIGGINS
(hirtelen felismerve a lányt, cseppet sem leplezi csalódását, és gyerek módjára fakad ki) De hisz ez az a lány, akiről tegnap jegyzeteket csináltam! Nem vehetem semmi hasznát. A doveri tájszólásról már épp elég felvételem van, több hengert nem pazarlok rá. (A lányhoz) Nincs szükségem magára, elmehet.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Szálljon csak le a lórul, még nem tudhassa, mér gyöttem! (Pearce-néhez, aki az ajtónál áll, további parancsra várva) Meg-e mondta neki, hogy taxival gyöttem?

PEARCE-NÉ
Bolond beszéd, azt hiszi, hogy egy olyan úriembert, mint Higgins tanár úr, érdekli, hogy maga min jött ide?!

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Hogy aggya a bankot! Pedig az úr nem röstell órákat anni, nem bizony: magam fülivel hallottam. Nem azé gyöttem, hogy kunyorájjak, ha a pénzem nem elég jó, elmehetek máshova.

HIGGINS
Nem elég jó? Minek?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Magának. Mos má tuggya. Azé gyöttem, hogy leckét vegyek, teccik érteni? Megfizetek érte, nem kérem ingyen!

HIGGINS
(ámulva) De hát... (végre lélegzethez jut) mit mondjak én erre magának?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Ha úriember, aszongya, hogy tessen helyet foglalni. Nem érti, hogy jó bótot csinálhat velem?

HIGGINS
Pickering, leültessük ezt a madárijesztőt, vagy kidobjuk az ablakon?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(riadtan a zongorához fut, majd szembefordul) Hóóóóó, hőőőőő! (Sértődötten nyöszörögve) Ne mondják nekem, hogy madárijesztő, mondom, hogy úgy fizetek, mint akármelyik úrinő.

A két férfi mozdulatlanul, ámulva mered rá a szoba túlsó végéből.

PICKERING
(kedvesen) De hát mit akar tulajdonképpen?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Bótoskisasszony akarok lenni virágosnál. Nem akarok hóttig a kőrúton strihhelni a virágjajimmal. De nem kellek sehun, merhogy nem tudok finoman beszéni. Ő aszonta tennap, hogy meg tud tanittani. Hát jó. Itt vagyok. Megfizetem rendesen. Nem akarok én potyázni, minek piszkol akkor engem, mint valami kapcarongyot?

PEARCE-NÉ
Hogy lehet már ilyen buta liba? Azt képzeli, hogy maga meg tudja fizetni Higgins tanár urat?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Mé ne tunnám? Épp oan jól tudom, min maga, hogy az óráké fizetni szok az ember. Én is fizetek.

HIGGINS
Mennyit fizet?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(diadalmasan) No, csakhogy megszólalt! Sajdítottam én, hogy megörül neki, ha visszakaphat valamit abbul a nagy marék pénzbül, amit tennap odavágott. (Bizalmasan) Be vót csiccsentve egy kicsit - mi?

HIGGINS
(parancsolóan) Üljön le!

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Ha csak úgy ajándékba akarta...

HIGGINS
(mennydörögve) Üljön le!

PEARCE-NÉ
(szigorúan) Üljön le, fiam, fogadjon szót.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
A-a-a-aj! (Artikulátlan hangokat hallat, s félig lázadozva, félig rettegve áll)

PICKERING
(igen nyájasan) Tessék helyet foglalni. (A kandalló melletti széket előretolja Higgins felé)

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(félénken) Jól van, no. (Leül. Pickering visszatér a helyére)

HIGGINS
Mi a neve?

A VIRÁGÁRUSLÁNY
Liza Doolittle.

HIGGINS
(a szavakat pattogtatva szaval egy gyerekverset)
Liza, Lizi s Lizike
Fészket szednek izibe...

PICKERING
Nem találnak semmi mást...

HIGGINS
Összevissza négy tojást.

Nagyot nevetnek saját tréfájukon

LIZA
Ne dilizzenek má!

PEARCE-NÉ
(Eliza széke mögé áll) Ne beszéljen így a tanár úrral!

LIZA
Mé nem beszél ő okossan?

HIGGINS
Térjünk az üzletre. Mennyit akar fizetni?

LIZA
Ne féjen, tudom, mi jár. Van egy barátném, az francia órákat szok venni egy igazi franciátul. Óráját tizennyóc pennyjével. De hát csak nem vóna képe annyit kérni, mint a francia, hiszen maga nem is franciául tanít, csak rendesen beszélni. Egy shillingnél többet nem fizetek. Ha kell - jó, ha nem kell - még jobb.

HIGGINS
(fel s alá jár a szobában, kulcsait és aprópénzét csörgetve a zsebében) Tudja-e, Pickering, hogy ha ezt a shillinget úgy tekintjük, mint a lány jövedelmének egy bizonyos percentjét, akkor ez legalább annyi, mintha egy milliomos hatvan-hetven fontot ajánlana.

PICKERING
Csak nem?

HIGGINS
Számítsuk ki. A milliomos egy napi jövedelme, mondjuk, százötven font. Ez a lány megkereshet napi két és fél shillinget.

LIZA
(gőggel) Hunnan veszi azt, hogy én csak...

HIGGINS
(folytatja) Napi keresete kétötödét kínálja fel nekem egy óráért. Egy milliomos napi jövedelmének kétötöde, az körülbelül hatvan font. Szép pénz. Főúri honorárium, esküszöm. Soha ennél gavallérabb ajánlatot nem kaptam.

LIZA
(rémülten áll fel) Hatvan font? Mit beszél? Sose kínáltam én magának hatvan fontot! Hunnan vennék én...

HIGGINS
Csend legyen!

LIZA
(pityeregve) Még hogy hatvan fontot... No hiszen...

PEARCE-NÉ
Ne bőgjön. Üljön le. Senki se nyúl a maga pénzéhez.

HIGGINS
De majd mindjárt a porolóhoz nyúlunk, ha sokat nyafog. Üljön le.

LIZA
(lassan engedelmeskedik) A-a-a... (Artikulátlan hangokat ad ki) Assz'ihetné az ember, hogy maga az apám.

HIGGINS
Ha elvállalom tanítványomnak, rosszabb leszek, mint két apa együttvéve. Tessék! (Selyemzsebkendőjét nyújtja a lánynak)

LIZA
E' minek?

HIGGINS
Hogy megtörölje a szemét... És az arcát is mindenütt, ahol nedves. Ezt tanulja meg: ez itt a zsebkendője, ez meg a kabátujja... Ne cserélje össze a kettőt, ha boltoskisasszony akar lenni.

Eliza teljesen meg van kavarodva, és gyámoltalanul néz rá.

PEARCE-NÉ
Kár ezzel így beszélni, tanár úr, úgy sem érti. Különben sem szokott ez törülközni, sem így, sem úgy. (Elveszi tőle a zsebkendőt)

LIZA
(utánakap) Adja vissza, de rögtön! Nekem atta, nem magának.

PICKERING
(nevetve) Úgy is van. A zsebkendő már az ő tulajdona, Pearce-né.

PEARCE-NÉ
(lemondóan) Úgy kell magának, tanár úr!

PICKERING
No, erre kíváncsi vagyok, Higgins! Emlékszik, mit mondott tegnap? "Olyan hercegnőt faragok belőle, hogy megállja a helyét akármelyik nagykövet estélyén..." Ha szavának áll, azt mondom: le a kalappal, Higgins a legnagyobb élő pedagógus a föld kerekén! Vállalok minden költséget - és fogadok, hogy nem sikerül. Fizetem az órákat!

LIZA
Jó ember a kapitány úr. Köszönöm szépen.

HIGGINS
(nézi a lányt, s elfogja a feladat kísértése) Nehéz ellenállni... Olyan elragadóan ordenáré, olyan hátborzongatóan mocskos...

LIZA
(felháborodva tiltakozik) Hó-ó-ó... hohó-ó-óó! Még hogy mocskos vónék? Megmostam én a kezem is a képem is, mielőtt idegyöttem, meg én!

PICKERING
Annyit látok, Higgins, hogy nem fogja hízelgéssel elcsavarni szegény lány fejét.

PEARCE-NÉ
(gondterhelten) Ne tessék azt mondani. Sokféleképpen el lehet egy lány fejét csavarni. És senki olyan jól nem csinálja, mint a tanár úr. Akár akarja, akár nem. De remélem, nem tetszik a tanár urat valami bolondságba keverni?

HIGGINS
(egyre izgatottabb) Mi egyéb az élet, mint egy csomó kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se! Azért is hercegnőt faragok ebből a trampliból!

LIZA
(méltatlankodva) A-a-a-a... (Artikulálatlan hangot ad ki)

HIGGINS
(elkapja a láz) Igenis: hat hónap múlva - de ha jó a füle és perdül a nyelve: három hónap múlva - oda viszem, ahova akarom, és annak adom ki, aminek akarom! Még ma munkához látunk - sőt: most azonnal! Pearce-né, kérem, vigye ki és mosdassa meg! Ha másképp nem megy, súrolóporral! Be van jól gyújtva a konyhában?

PEARCE-NÉ
(ellenállva) Be van, de...

HIGGINS
(elsöprő hévvel) Vetkőztesse pucérra, és dobja tűzre minden rongyát! Telefonáljon akármelyik szalonba új ruhákért. Addig pedig tekerje be csomagolópapirosba.

LIZA
Maga nem úriember, ha ilyeneket beszél! Én tisztességes lány vagyok, hajja-e? Ismerem én a maga fajtáját!

HIGGINS
Ebből a kültelki szemérmességből elég volt. Tanuljon meg úgy viselkedni, mint egy hercegnő. Vigye ki, Pearce-né, és ha rugdalózik, verjen a fenekére!

LIZA
(felugrik s Pickering és Pearce-né közé fut, menedéket keresve) Azt má nem! Rendőrt hívok!

PEARCE-NÉ
Azt se tudom, hol helyezzem el.

HIGGINS
Dugja a szemetesládába!

LIZA
A-a-a-a!... (Artikulálatlan hangot ad ki)

PICKERING
De Higgins! Térjen észre!

PEARCE-NÉ
(elszántan) Tessék már gondolkozni is, tanár úr. Nem lehet csak úgy átgázolni mindenkin.

E korholó szavakra Higgins megjuhászodik. A tomboló orkánt váratlanul lágy zefir váltja fel.

HIGGINS
(szakszerűen tiszta hanglejtéssel) Én gázolok át mindenkin? Kedves Pearce-né, drága Pickering, soha eszem ágában sem volt bárkin is átgázolni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy felkaroljuk ezt a szegény lányt. Segítségére kell lennünk, hogy képes legyen elfoglalni új helyét az életben. Ha nem fejeztem ki magam világosan, csak azért történt, mert nem akartam megbántani egyikőjük érzékenységét sem.

Eliza megnyugodva előbbi helyére lopózik.

PEARCE-NÉ
(Pickeringhez) Hát tetszett már ilyet hallani?

PICKERING
(szívből nevetve) Soha, kedves Pearce-né, soha!

HIGGINS
(türelmesen) Mi a baj?

PEARCE-NÉ
Az a baj, kérem, hogy nem szedhet csak úgy föl egy lányt, mint valami kavicsot a tengerparton.

HIGGINS
Miért nem?

PEARCE-NÉ
Miért nem?! Azt se tudja, kicsoda! Kik a szülei? Hátha férjes asszony?

LIZA
Frászt!

HIGGINS
No, látja! Amint a lány igen helyesen megjegyezte: frászt! Még hogy férjes asszony! Hát nem tudja, hogy ennek az osztálynak a lányai egy évvel az esküvőjük után olyanok, mint egy elnyűtt, ötvenéves mosónő?!

LIZA
Ugyan ki venne el engem?

HIGGINS
(hirtelen átvált elbűvölő, behízelgő, ékesszóló stílusára) Esküszöm, Eliza, hogy még be sem fejeztük a munkát, s az utcákon már garmadával fognak heverni azoknak a férfiaknak a hullái, akik maga miatt lőtték magukat főbe.

PEARCE-NÉ
Összevissza tetszik beszélni. Nem szabad ilyeneket mondani előtte!

LIZA
(határozott mozdulattal feláll) Megyek innet. Becsszavamra, hiányzik egy kereke! Ilyen dilis pacák engem ne taniccson.

HIGGINS
(legérzékenyebb pontján érzi magát megbántva, amint ráébred, hogy a lány fütyül ékesszólására) Micsoda? Én vagyok bolond? Úgy is jó! Kérem, Pearce-né, semmi szükség az új ruhákra? Dobja ki!

LIZA
(pityeregve) Ne-e-e-e-e-e-e!... Hozzám ne merjen nyúni!

PEARCE-NÉ
Na látja, kár volt nyelvelni! (Az ajtóra mutatva) Erre, erre!

LIZA
(sírva) Kell is nekem a maguk ruhája! Föl se vettem vóna! (Eldobja a zsebkendőt) Veszek én ruhát magamnak!

HIGGINS
(fürgén felkapja a zsebkendőt, és elállja a leány útját) Maga hálátlan, rossz lány! Ez a köszönet, amiért ki akarom vakarni a sárból, ki akarom öltöztetni, ki akarom tanítani, mint egy úrinőt!

PEARCE-NÉ
Nem, tanár úr, abból semmi sem lesz! Maga a rossz ember! Menjen haza, lányom, a szüleihez, és mondja meg nekik, hogy vigyázzanak jobban magára!

LIZA
Nincsenek is szüleim! Otthun aszonták; anyányi vagy mán, ájj meg a magad lábán! Azzal kisöpörtek.

PEARCE-NÉ
Hol van az édesanyja?

LIZA
Sehun! Aki kidobott, az a hatodik mostohaanyám. De én megvótam nélkülük. Mer én rendes lány vagyok!

HIGGINS
Hát akkor meg mi értelme ennek az egész huzavonának? Ez a lány senkié - senkinek sem kell, csak nekem. (Pearce-néhez megy, és hízelgésre fordítja a szót) Nem akarná adoptálni a lányt, kedves Pearce-né? Hiszem, hogy sok öröme telnék benne! Ne vitatkozzunk tovább! Vigye szépen és...

PEARCE-NÉ
De hát mi legyen vele? Fizetést adjunk neki? Tessék már észre térni, tanár úr!

HIGGINS
Adjon neki pénzt, amennyi kell, és írja be a háztartási könyvbe. (Türelmetlenül) De mi szüksége pénzre? Kosztja, ruhája meglesz. Ha pénzt kap, csak elissza!

LIZA
(felé fordul) Mit piszkol engem? Ne lógasson! Akárki megszagúhattya a számat, sose vótam piás. (Pickeringhez) Maga úriember, ne haggya, hogy így pocskondiázzon!

PICKERING
(barátságos szemrehányással) Nem tűnt még fel önnek, Higgins, hogy a lánynak érzelmei is vannak?

HIGGINS
(kritikus szemmel nézi Elizát) Nem, nem hinném... semmi olyan, amivel törődni érdemes. (Kedvesen) Vannak érzelmei, Eliza?

LIZA
Láthassa, hogy vannak, éppúgy, mint másnak!

HIGGINS
(Pickeringhez, elgondolkozva) Látja, itt a bökkenő!

PICKERING
Miféle bökkenő?

HIGGINS
A grammatika! Fejébe kell vernünk a grammatikát. A kiejtés ehhez képest gyerekjáték.

LIZA
Nem kell nekem gramantika! Taniccson meg úgy beszélni, mint egy bótoskisasszony.

PEARCE-NÉ
Ne beszéljünk mindig másról, tanár úr, szeretném végre tudni, milyen alkalmazásban lesz itt ez a lány? Havibért akar neki fizetni? És mi lesz vele, ha be tetszett fejezni a tanítást? Tessék a jövőre is gondolni.

HIGGINS
(türelmetlenül) És mi lesz vele, ha otthagyom a sárban? Erre feleljen, Pearce-né.

PEARCE-NÉ
Az az ő dolga, nem a tanár úré!

HIGGINS
Nagyszerű! Hát ha befejeztem a tanítást, visszapottyantom a sárba: ez már megint az ő dolga lesz. Rendben van?

LIZA
Nincs magának szíve! Nem törődik senkivel, csakis magával! (Felkel és indul) Nekem ebbül elég vót, alásszolgája! (Az ajtónak tart) Röstellhetné magát, annyit mondok!

HIGGINS
(egy csokoládébonbont vesz fel a zongoráról, tekintete csintalanul megvillan) Parancsol egy kis csokoládét, Eliza?

LIZA
(megáll, mert erős a kísértés) Hunnan tudhassam én, mi van abba? Hallottam én má olyat, hogy a magukfajták megétették a szegény lányt.

HIGGINS
(előveszi bicskáját, kettévág egy bonbont, felét szájába veszi és szopogatni kezdi, másik felét pedig a lánynak kínálja) Tessék: hogy megnyugodjon... Én eszem az egyik felét, maga meg a másikat. (Eliza szóra nyitja száját, s Higgins hirtelen beledugja a bonbont) Kap minden napra egy egész dobozzal, egy egész szekérderékkal. Csokoládén fog élni! Nos?

LIZA
(aki megette a csokoládét, miután előbb majd megfullad tőle) Csak azé ettem meg, mer tudom, hogy finom lánynak nem illik köpni.

HIGGINS
Ide figyeljen, az előbb azt mondta, hogy taxin jött, igaz?

LIZA
Hát osztán? Tán nekem nem szabad taxira ülni éppúgy, mint másnak?

HIGGINS
Dehogynem szabad! Mától fogva annyiszor ül taxiba, ahányszor akar. Mindennap körbetaxizhatja az egész várost. Erre gondoljon!

PEARCE-NÉ
De, tanár úr, ne vigye őt a kísértésbe! A lánynak gondolnia kell a jövőjére!

HIGGINS
Ebben a korban?! Bolondság! Az ember ráér a jövőjére gondolni, mikor már nincs jövője. Nem, nem, Eliza, tegyen csak úgy, mint ez a tiszteletre méltó hölgy: mások jövőjével törődjön, ne a magáéval! Ne gondoljon másra, csak csokoládéra, taxira, aranyra, gyémántra!

LIZA
Nem kell nekem arany meg gyémánt! Én tisztességes lány vagyok! (Leül, és megpróbál méltóságteljes lenni)

HIGGINS
És Pearce-né felügyelete alatt az is marad. Azután majd férjhez megy egy mámorító bajuszkájú testőrtiszthez, egy valódi márki fiához, akit jó atyja kitagad, mert magát vette feleségül, de végül megengesztelődik, látva a maga megható szépségét és jóságát...

PICKERING
Bocsásson meg, Higgins, de közbe kell lépnem, Pearce-nének teljesen igaza van. Ha ez a lány hathavi próbatanulásra szerződik, akkor számot kell adnia önmagának arról, hogy ezzel mit cselekszik.

HIGGINS
De hogy adhatna számot? Hisz nem ért meg semmit a világon! Különben is: melyikünk tud számot adni arról, hogy mit cselekszik? Ha számot adnánk, nem is cselekednénk.

PICKERING
Ez nagyon elmés, Higgins, de nem tartozik a tárgyhoz. (Elizához) Kérem, Doolittle kisasszony...

LIZA
(óriási meglepetéssel) Ó-ó-ó-ó-ó! (Artikulálatlan hangokat ad ki)

HIGGINS
Na, tessék! Ennél többet nem szedhet ki belőle! Ó-ó-ó-ó-ó! (Utánozza a lány artikulálatlan hangjait) Kár itt magyarázni! Ezt ön, mint katona, legjobban tudhatná. Parancsolni kell neki - és kész. Eliza! Itt fog lakni hat hónapig, és megtanul beszélni olyan gyönyörűen, mint egy boltoskisasszony a virágüzletben. Ha jó lesz és mindenben engedelmeskedik, akkor lesz szép hálószobája, ehet, amennyi belefér, kap pénzt, hogy csokoládét vegyen és taxin kocsikázzon. De ha haszontalan lesz és lusta, akkor a fáskamrában fog hálni, s svábbogarak közt, és Pearce-né asszony seprűnyéllel fogja kiporolni. Hat hónap múlva hintóba ül, és teljes díszben elhajtat a Buckingham Palotába. Ha a király észreveszi, hogy nem született úrinő, nyakon csípi a rendőrség, elviszi a Towerba és leütik a fejét, intő példaképpen minden elvetemült virágáruslány számára. De ha a király nem vesz észre semmit, akkor kap tőlem ajándékba hét schilling hat pennyt, és megkezdheti karrierjét mint boltoskisasszony egy virágüzletben. Ha visszautasítja az ajánlatomat, akkor hálátlan gonosz lány, és minden angyal sírni fog a mennyországban. (Pickeringhez) Meg van velem elégedve, Pickering? (Pearce-néhez) Elég nyíltan és becsületesen beszéltem, kedves Pearce-né?

PEARCE-NÉ
(türelmetlenül) Jobb lenne, ha hagyná, hogy négyszemközt rendesen beszéljek a lánnyal. Még nem is tudom, vállalhatom-e a gondját... beleegyezhetem-e ebbe az egészbe? Tudom én, hogy nem akar neki a tanár úr semmi rosszat, de ha egyszer valakinek a kiejtése megtetszik a tanár úrnak, akkor többet nem törődik se istennel, se emberrel! Jöjjön velem, Liza.

HIGGINS
Nagyon helyes, köszönöm Pearce-né. Toloncolja a fürdőszobába.

LIZA
(vonakodva és gyanakodva kel fel) Maga csak egy nagy hóhányó, annyit mondok! Ha nem akarok, nem maradok! Engem ugyan senki se fog kiporóni! Nem kívánkoztam én a Bökkingi Palotába soha ebbe a büdös életbe! De a rendőrséggel se vót bajom, nem bizony! Mer én tisztességes lány vagyok...

PEARCE-NÉ
Ne feleseljen vissza lányom! Nem érti maga a tanár urat. Jöjjön csak velem. (Kinyitja előtte az ajtót)

LIZA
(kifelé mentében) Igenis, úgy van, ahogy mondom! Dehogyis mék én a királyhó, hogy osztán leüssék a fejem! Ha én ezt tuttam vóna, mibe mászok bele, sose gyöttem vóna ide! Mer én tisztességes lány vótam világéletembe, nekem semmi beszédem vele, nem tartozok neki semmivel, fütyülök rá, engem ugyan ne taníccson, mer nekem is van érzelmem, igenis...

Az ajtó becsukódik mögötte, és elnyeli a hangját.


Pearce-né felviszi Elizát a harmadik emeletre, a lány legnagyobb meglepetésére: ő ugyanis azt hitte, a mosókonyhába kerül. Odafent Pearce-né kinyit egy ajtót, s betessékeli a lányt egy vendégszobába.

PEARCE-NÉ
Magának itt a helye. Ez lesz a hálószobája.

LIZA
Jaj, nem tunnék itt megalunni, jóasszony! Nagyon puccos ez a magamfajtának. Egy frászba vónék, hogy hozzáérek valamihöz. Nem vagyok még hercegnő, tudhassa!

PEARCE-NÉ
Magának is olyan tisztára kell mosdania, mint ez a szoba: akkor majd nem fél tőle. Engem pedig ne jóasszonynak szólítson, hanem asszonyomnak. (Kinyitja a fürdőszobává alakított öltözőszoba ajtaját)

LIZA
Azannya! Hát e' mi? Itt szokják mosni a ruhát? Micsoda muris nagy vájdling!

PEARCE-NÉ
Ez nem vájdling, ebben mosdani szoktunk, lányom. Ebben fogom én magát mindjárt tisztára mosni.

LIZA
Csak nem képzeli, hogy belemászok, csupa víz lennék. Azt má nem! Bele is halnék! Vót arra mifelénk egy spiné, az minden szombaton ezt csináta, de el is patkót rövidúton.

PEARCE-NÉ
Higgins tanár úrnak külön fürdőszobája van odalent, és minden reggel hideg fürdőt vesz.

LIZA
Vasbul van az a pacák!

PEARCE-NÉ
Ha maga egy szobában akar tartózkodni a tanár úrral és az ezredes úrral, hogy tanuljon tőlük, akkor magának is fürödnie kell. Ha nem fürdik, nem fogják állni a szagát. De fürödhet olyan meleg vízben, amilyenben tetszik. Itt van két csap: hideg, meleg.

LIZA
(sírva) Köll is nekem! Kutyának való az! Bele is pusztulnék! Sose mártóztam én meg életemben tetőtül talpig.

PEARCE-NÉ
Hát nem akar tiszta lenni, csinos, illatos, mint egy úrinő? Tanulja meg, hogy a lelke sem lehet tiszta az olyan lánynak, akinek a teste ragad a piszoktól.

LIZA
Brühühhü!!!!

PEARCE-NÉ
Ne bőgjön, hanem menjen be a szobájába, és vessen le mindent. Azután bújjon bele ebbe (a fogasról egy fürdőköpenyt akaszt le, és a lány kezébe nyomja), és jöjjön vissza. Majd én elkészítem a fürdőt.

LIZA
(könnyek között) Ne, ne, ne!!! Nem vagyok én ahhoz szokva! Nem szokok én pucérra vetkőzni! Nem való az, tudhassa.

PEARCE-NÉ
Bolond beszéd, gyermekem. Hát este tán nem vetkőzik le, mikor ágyba fekszik?

LIZA
(megbotránkozva) Má mér vetkőznék le? Bele is halnék. A szoknyámat, azt levetem, persze.

PEARCE-NÉ
Hát csak nem hál abban az alsóruhában, amit napközben visel?

LIZA
Ugyan mi másba hálnék?

PEARCE-NÉ
Hát ha itt marad, akkor ennek mától kezdve vége. Majd kap egy tiszta hálóinget.

LIZA
Csak nem képzeli, hogy hagyom a bőrömhöz érni azt a hideg vacakot, oszt fél éccaka didergek az ágyba?! A halálomat akarja?

PEARCE-NÉ
Azt akarom, hogy mocskos nőszemélyből tiszta, rendes lány legyen, olyan, akit nyugodtan beereszthetek az urakhoz a dolgozószobába. Vagy rám bízza magát és szót fogad, vagy kipenderítjük, és mehet vissza a virágkosara mellé.

LIZA
Tuggya is maga, mi nekem a hideg! Magának arrul gőze sincs, hogy szokok én fázni!

PEARCE-NÉ
Itt nem kell hideg ágyban hálnia: majd melegvizes palackot teszek az ágynemű közé. (Betuszkolja a hálószobába) Na egykettő, vetkőzni!

LIZA
Jaj, ha én azt tudom, milyen borzasztó a tisztaság, sose gyövök ide. Tuttam is én otthon, hogy mibe mászok bele! Hisz én...

Pearce-né belöki a hálóba, de az ajtót félig nyitva hagyja, nehogy foglya megszökjön.

Pearce-né fehér fürdőkesztyűt húz a kezére, és teleereszti vízzel a kádat, keverve a hideget a meleggel. Közben hőmérővel ellenőrzi az eredményt. Végül egy marok fürdősóval illatosítja a vizet, s még egy kis mustárlisztet is szór bele. Azután fogja a félelmetes, hosszú nyelű súrolókefét, s jó bőven megszappanozza. Eliza visszatér levetkőzve, de szorosan magára tekerve a fürdőköpenyt. Szánalmasan látni, hogy milyen veszettül fél.

PEARCE-NÉ
Na, jöjjön ide. Vesse le ezt.

LIZA
Azt nem lehet, kérem! Azt igazán nem lehet! Olyat má mégse csinálok!

PEARCE-NÉ
Bolond beszéd. Tessék: lépjen a kádba, és nézze meg, elég meleg-e a víz?

LIZA
Au! Au! Mint a tűz!

PEARCE-NÉ
(lerántja róla a fürdőköpenyt, és hanyatt a kádba nyomja) Ne féljen, nem fog fájni. (Munkához lát a súrolókefével)

Liza szívettépően sivalkodik.


Ezalatt az ezredes nyíltan szót ért Higginsszel a lányról. Pickering a kandallótól előrejön a székhez, lovaglóülésben letelepszik, s a szék támlájára könyökölve, farkasszemet néz a tanárral.

PICKERING
Engedjen meg egy katonás kérdést, Higgins. Megbízható ember ön, ha nőkről van szó?

HIGGINS
(kedvesen) Látott már megbízható embert, ha nőkről van szó?

PICKERING
Hogyne! Akárhányat.

HIGGINS
(dogmatikusan, miután egy szökkenéssel felült a zongorára) Mert én nem láttam. Azt tapasztaltam, hogy mihelyt egy nő kapcsolatba kerül velem, féltékeny lesz, követelőző, gyanakvó - valóságos istencsapás. És mihelyt én kerülök kapcsolatba egy nővel, önző zsarnok leszek. A nő mindent felforgat. Aki beengedi az életébe, menten érzi, hogy ha ő jobbra húz, a nő balra húz, és ha ő balra húz, a nő jobbra húz.

PICKERING
De miért?

HIGGINS
(nyugtalanul leugrik a zongoráról) A jó isten tudja, miért! Nyilván a nő is a maga életét akarja élni, a férfi is. És mindegyik a maga útjára akarja rángatni a másikat. Az egyik északnak akar menni, a másik délnek, az eredmény az, hogy mind a ketten megindulnak keletnek, ahol semmi keresnivalójuk. (Leül a zongora padjára) Már én megrögzött agglegény vagyok, és nyilván az is maradok.

PICKERING
(felkel és megáll, fölébe hajolva) Ugyan, Higgins, ön jól tudja, miről beszélek. Ha én is részt veszek ebben a vállalkozásban, akkor felelősnek érzem magam a lányért. Remélem, egyetértünk abban, hogy nem szabad visszaélni a leány helyzetével?

HIGGINS
Ugyan már! Még hogy ezt a lányt!... Esküszöm, tabu lesz! (Felkel, hogy megmagyarázza) Nézze: tanítványom lesz, és tanítani nem is lehet másképp, csak ha a növendék tabu. Egy rakás amerikai milliomoslányt tanítottam beszélni, a világ legszebb nőit! Én már be vagyok oltva. Mintha csupa fatuskó volna, s mintha én is fából volnék, olyan ez, mint...

Pearce-né benyit, Eliza kalapját tartja kezében. Pickering visszatér a karosszékhez és beleül.

HIGGINS
(mohón) Nos, rendben van?

PEARCE-NÉ
(az ajtóból) Csak épp egy szavam volna a tanár úrhoz, ha megengedi.

HIGGINS
Miért ne? Jöjjön be. (Pearce-né előrejön) Ezt ne égesse el, Pearce-né, eltesszük mint ritkaságot. (Elveszi tőle a kalapot)

PEARCE-NÉ
Csak tessék vigyázni! Meg kellett ígérnem, hogy ezt nem égetem el, pedig nem ártana egy kis tisztítótűzbe dugni.

HIGGINS
(hirtelen a zongorára téve) Nagyon köszönöm! Nos, mit akart mondani?

PICKERING
Nem zavarok?

PEARCE-NÉ
Dehogyis, ezredes úr. Arra szeretném kérni a tanár urat, hogy mindig válogassa meg a szavait a lány előtt.

HIGGINS
(komoran) Ez természetes. Mindig meg szoktam válogatni a szavaimat. Mit akar ezzel?

PEARCE-NÉ
Nem, a tanár úr egyáltalán nem szokta megválogatni a szavait, mikor nem talál valamit, vagy ha egy kicsit ideges. Nekem mindegy, én már megszoktam. De a lány előtt igazán nem volna szabad káromkodni.

HIGGINS
(méltatlankodva) Én káromkodom?! (Kirobban) Soha a büdös életben! Ki nem állhatom a káromkodást! Mi a nyavalyát akar ezzel mondani?

PEARCE-NÉ
(egykedvűen) Csakis ezt, tanár úr. Nagyon sokat tetszik káromkodni. Éntőlem káromkodhat, cifrázhatja, hogy mi a nyavalyának, hol a nyavalyában, ki a nyavalya...

HIGGINS
Jól hallok, Pearce-né?! Ilyen szavak a maga ajkán?!

PEARCE-NÉ
(nem hajlandó kizökkenni a kerékvágásból) ...de van egy bizonyos szó - nagyon kérem, hogy ezt ne használja. A lány kimondta az elébb felindulásában, amikor a kádba lépett. Ugyanolyan betűvel kezdődik mint a kád. Ő nem tehet róla, már az anyatejjel szívta magába ezt a szót, de nem szabad, hogy a tanár úr szájából hallja.

HIGGINS
(könnyedén) Igazán nem vádolhatom magam, hogy valaha is kimondtam azt a szót. (Pearce-né állhatatosan néz a szemébe, mire Higgins rossz lelkiismeretét fölénnyel takarva hozzáteszi,) Kivéve talán, ha néha nagyon izgatott voltam.

PEARCE-NÉ
Csak éppen ma reggel, tanár úr. Háromszor mondta: kávéra, a kuglófra és a késre.

HIGGINS
Ó, az csak alliteráció volt, igazán érthető egy költői léleknél.

PEARCE-NÉ
Már akárhogy is tetszik hívni, nagyon kérem, hogy a lány előtt ne tessék többet kimondani azt a szót.

HIGGINS
Helyes, helyes, van még valami?

PEARCE-NÉ
Van, tanár úr. Ami a lány tisztálkodását meg a rendet illeti, nagyon résen kell lennünk.

HIGGINS
Hogyne, hogyne, okvetlenül, nagyon helyes.

PEARCE-NÉ
Úgy értem, ne tűrje, hogy pongyolán járjon és szanaszét hagyja a holmiját.

HIGGINS
(ünnepélyesen hozzálép) Úgy van! Éppen erre akartam figyelmeztetni. (Pickeringhez fordul, aki nagy élvezettel hallgatja ezt a beszélgetést) Ezeken az apróságokon fordul meg minden. Fillérből lesz a tallér. Ez éppúgy érvényes az ember szokásaira, mint a pénzére. (Méltóságteljes pózban áll meg a kandalló sarkánál)

PEARCE-NÉ
Úgy van tanár úr. Megkérhetem akkor, hogy ne jöjjön le többet reggelizni slafrokban, vagy legalább ne használja szalvétának a slafrok ujját olyan rendszeresen, mint eddig. És ha lenne olyan kedves és nem enne minden fogást ugyanabból a tányérból, és nem tenné a használt leveseskanalat a tiszta abroszra, az mindenesetre nagyon jó példa volna a lánynak. Biztosan tetszik emlékezni, hogy a múltkor is majdnem meg tetszett fulladni attól a halszálkától, ami a gyümölcsízbe keveredett.

HIGGINS
(otthagyja a kandallót, és visszatér a zongorához) Lehet, hogy szórakozottságból megtörténik velem az ilyesmi néha, de semmi esetre sem szokásom. (Mérgesen) Egyébként a slafrokomnak kiállhatatlan benzinszaga van.

PEARCE-NÉ
Természetesen, tanár úr, és ha a zsíros ujjait ezután is beletörli a...

HIGGINS
(túlkiabálja) Jó, jó ezután majd a hajamba fogom törülni!

PEARCE-NÉ
Remélem, nem tetszett megsértődni, tanár úr?

HIGGINS
(meghökkenve, hogy róla valami barátságtalan érzelmet is fel lehet tételezni) Dehogy, dehogy! Teljesen igaza van, Pearce-né. Nagyon fogok vigyázni magamra a lány előtt. Van még valami?

PEARCE-NÉ
Van, tanár úr. Nem adhatnék rá egyet azokból a japán kimonókból, amiket keletről tetszett hozni; igazán nem bújtathatom újra a régi rongyaiba.

HIGGINS
Nagyon helyes, adja rá, amelyiket tetszik. Van még valami?

PEARCE-NÉ
Nincs, tanár úr. Köszönöm szépen. (Kimegy)

HIGGINS
Tudja, Pickering, hogy ennek a nőnek a legfantasztikusabb rögeszméi vannak rólam? Világéletemben félénk, szemérmes ember voltam. Sohasem éreztem magam igazi, félelmetes felnőttnek, mint a többi nagyokos. De Pearce-né szentül hiszi, hogy én valami erőszakos, basáskodó, zsarnok vagyok. Fogalmam sincs, honnan veszi!

PEARCE-NÉ
(visszatér) Na, tanár úr, kérem már kezdődnek a bajok. Egy szemetesember van itt, valami Alfred Doolittle, beszélni akar a tanár úrral. Azt mondja, hogy itt van a lánya.

PICKERING
(fölkel) Hűha!

HIGGINS
(hirtelen) Küldje föl azt a betörőt!

PEARCE-NÉ
Igenis tanár úr. (El)

PICKERING
Hátha nem is betörő?

HIGGINS
Bolond beszéd, persze hogy betörő!

PICKERING
Akár az, akár nem, attól tartok, meggyűlik vele a bajunk.

HIGGINS
(magabiztosan) Nem, nem, szó sincs róla! Előbb lesz neki baja velem, mint nekem ővele! És bizonyos, hogy kiszedünk belőle valami érdekeset.

PICKERING
A lányról?

HIGGINS
Dehogy! A kiejtésére gondolok.

PICKERING
Hja úgy!

PEARCE-NÉ
(az ajtóban) Ez az a Doolittle! (Beengedi Doolittle-t, és az ajtóban eltűnik)

Alfred Doolittle meglett korú, de életerős szemetesember, foglalkozásának megfelelően öltözve. Fején a szemetesek sapkája, melynek hátsó leffentyűje betakarja nyakát és vállát. Jellegzetes, érdekes arca van, s láthatólag soha nem bántja sem a félelem, sem a lelkiismeret. Hangja színes és kifejező, annak eredményeképpen, hogy érzelmeit sohasem szokta véka alá rejteni. Jelenleg a sértett becsület és kemény elszántság pózát öltötte magára.

DOOLITTLE
(az ajtóban megáll, mert nem tudja még, hogy a két férfi közül melyik az ő embere) Higgins urat keresem.

HIGGINS
Én vagyok az. Jó reggelt, foglaljon helyet.

DOOLITTLE
Jó reggelt, direktor úr. (Méltóságteljesen leül) Igen nagy dologba gyöttem.

HIGGINS
(Pickeringhez) Hounslow-i születés. Az anyja walesi, ha nem tévedek. (Doolittle-nek a szája is tátva marad a csodálkozástól. Higgins Doolittle-hez fordul) Mit óhajt?

DOOLITTLE
(fenyegetően) A lányomat. Semmi mást. Teccik érteni?

HIGGINS
Hogyne. Maga az apja, ugye? Csak nem képzeli, hogy másnak is kell a lánya? Örülök, hogy nem halt még ki szívéből a családi érzés. Odafent van. Mindjárt magával viheti.

DOOLITTLE
(meghökkenve kel föl) Hogyhogy?

HIGGINS
Viheti. Azt hiszi, én fogom gondját viselni maga helyett?

DOOLITTLE
(méltatlankodva) Ejnye má, direktor úr! Hát igazság ez? Hát illik így kihasználni az embernek a helyzetit? Enyim a lány, de most magáhó kerűt. Mi közöm az egészhöz? (Újra leül)

HIGGINS
A maga lánya idemerészkedett, és megkért, hogy tanítsam meg rendesen beszélni, mert el akar helyezkedni egy virágüzletben. Ez az úr és a házvezetőnőm a tanúk erre. (Rátámad) Hogy mer idejönni és megzsarolni? Szántszándékkal küldte ide a lányt!

DOOLITTLE
(tiltakozva) Nem én, direktor úr!

HIGGINS
De igen! Különben honnan tudta volna, hogy itt van?

DOOLITTLE
Ne tessék má így lekapni, direktor úr.

HIGGINS
Majd lekapja magát a rendőrség! Egész banda, egész bűnszövetkezet! Így akarják kizsarolni az ember pénzét! Azonnal telefonálok a rendőrségre. (A telefonhoz siet, és felüti a telefonkönyvet)

DOOLITTLE
Kértem én csak egy fityinget is! Ezt az urat kérdem: szótam én csak egy árva-büdös szót is pénzrül?

HIGGINS
(félredobja a telefonkönyvet, és Doolittle felé tart, nekiszegezve a keresztkérdést) Hát akkor miért jött ide?

DOOLITTLE
(mézédesen) Uramisten! Hát mér gyön ide az ember? Legyen má emberséges, direktor úr!

HIGGINS
(lefegyverezve) Alfred, Alfred! Vallja be, hogy maga biztatta föl a lányát!

DOOLITTLE
Így görbűjjek meg, direktor úr! Ha kell, megesküszöm a bibliára, két hónapja színit se láttam annak a lánynak!

HIGGINS
Akkor honnan tudta, hogy itt van?

DOOLITTLE
(szívhez szólóan) Megmondom én, direktor úr, kérem, mihelyst egy percre szóhoz jutok. Mást se kívánok, csak hogy elmondhassam, egyetlen vágyam, hogy elmondhassam, égek a vágytul, hogy elmondhassam!

HIGGINS
Figyeli, Pickering, van valami istenadta szónoki véna ebben a fickóban. Hallgassa csak ezt az ősi ritmust: "Mást se kívánok, csak hogy elmondhassam, egyetlen vágyam, hogy elmondhassam, égek a vágytul, hogy elmondhassam!" Szentimentális retorika! Ez benne a walesi. Egyébként erre vall a hazudozás és a becstelenség is.

PICKERING
Kérem, Higgins, magam is walesi születésű vagyok. (Doolittle-hez) Honnan tudta, hogy a lánya itt van, ha nem maga küldte ide?

DOOLITTLE
Az úgy vót, direktor úr, kérem, hogy Liza egy gyereket beűtetett a taxiba, hogy megkocsikáztassa, a háziasszonyának a gyerekit. Az asszitte, hogy maj haza is autón mehet. De hát Liza hazaszalasztotta a cuccáért, mikor hallotta, hogy a naccságos úr itt akarja fogni. Az Endell ucca sarkán láttam meg a kölköt...

HIGGINS
A kocsmából?

DOOLITTLE
Szegény embernek kocsma a klubja, direktor úr!

PICKERING
Engedjük beszélni Higgins!

DOOLITTLE
Eccóval mongya a gyerek, hogy mi van. Asz kérdem, uram, mit tesz ilyenkor egy apa? Mondom a gyereknek: a cuccát, azt idehozod nekem, mert mondom...

PICKERING
Mért nem ment el érte maga?

DOOLITTLE
Az asszonya nem bízta vóna rám a holmit, kérem. Mer, teccik tudni, az olyan háklis asszony. Annak a büdös kölöknek is egy pennyt kellett adnom, hogy megkapjam. Azér gyöttem, hogy elhozzam a motyóját, hogy kedvire tegyek az uraknak. Nohát!

HIGGINS
Mi az a motyó?

DOOLITTLE
Egy harmonika, meg képek, meg mindenféle gyöngyvacakok, meg még egy madárkalicka. Aszt üzente, hogy ruha semmi nem kell. Hát mit gondóhattam én ebbül, naccságos úr, kérem? Ezt úgy kérdem mint apa: mit gondóhattam én ebbül?

HIGGINS
Tehát azért jött, hogy megmentse a lányát attól, ami rosszabb a halálnál - igaz?

DOOLITTLE
(földerül, hogy ilyen jól megértették) Ahogy mondani teccik! Számbul vette ki a szót, direktor úr.

PICKERING
De mért hozta ide a holmiját, ha az volt a szándéka, hogy elviszi a lányt?

DOOLITTLE
Mondtam én egy szóval is, hogy el akarom vinni? Ki akarja elvinni?

HIGGINS
(határozottan) El fogja vinni, mégpedig azonnal. (A kandallóhoz lép és csenget)

DOOLITTLE
(felkel) De direktor úr! Ne tessék mán ilyet mondani. Csak nem állok úttyába az édeslányom boldogságának?! Mos, mikor megcsináhattya a szerencséjit, hiszen az elébb teccett mondani...

Pearce-né megjelenik az ajtóban, parancsra várva.

HIGGINS
Ez itt Eliza apja, a lányáért jött. Adja át neki. (Visszatér a zongorához, olyan ábrázattal, mintha azt mondaná: "Mosom kezeimet.")

DOOLITTLE
De kérem szépen, itt valami félreértés van, tessék má rám hallgatni...

PEARCE-NÉ
De nem viheti el - így nem -, az elébb mondta, hogy égessem el minden ruháját.

DOOLITTLE
Nohát akkor! Csak nem viszem ki az uccára anyaszült meztelenül! Lelkire venné?

HIGGINS
Azt mondta, hogy a lányáért jött. Vigye a lányát! Ha nincs ruhája, vegyen neki.

DOOLITTLE
(elkeseredve) Hol a ruhája, amibe idegyött? Én égettem el, vagy a kedves felesége?

PEARCE-NÉ
Házvezetőnő vagyok, kérem szépen. Már küldtem a boltba új ruhákért, mihelyt megérkeznek, viheti a lányát, addig leülhet a konyhában. Erre tessék.

DOOLITTLE
(nagy zavarban követi egész az ajtóig, s ott némi tusakodás után, bizalmasan Higginshez fordul) Hallgasson ide, direktor úr, férfiemberek vagyunk mind a ketten - igaz?

HIGGINS
Ahá! Férfiemberek? Pearce-né kedves, jobb lesz, ha magunkra hagy.

PEARCE-NÉ
Én is azt hiszem tanár úr. (Méltósággal elvonul)

PICKERING
Magáé a szó, Doolittle.

DOOLITTLE
(Pickeringhez) Köszönöm, uram. (Higginshez fordul, aki a zongora padja mögé menekül látogatója elől, mert Doolittle szaga nagyon is elárulja mesterségét) Megmondom én úgy, ahogy van, igencsak megszerettem én a direktor urat! Hát ha kedve van a lányhoz, én nem akadékoskodok. Velem lehet beszélni. Mer ami a női személyit illeti, igen rendes, gusztusos lány, de mint gyerek, nem éri meg a kosztját se. Teccik látni, becsületes ember vagyok. Én csak az apai jogomhoz ragaszkodok: tudom én, hogy a direktor úrnak esze ágában sincs, hogy ingyenbe kívánja tűlem a lányom. Látom én, hogy a direktor úr is becsületes ember. Mi vóna, ha öt fontot kigombóna? Mi az az öt font egy szegény apának? (Ismét leül, nagy megelégedéssel)

PICKERING
Azt hiszem, Doolittle, önnek is tudnia kellene, hogy Higgins tanár úr szándéka minden tekintetben tisztességes.

DOOLITTLE
Hát hogyne vóna tisztességes! Ha nem vóna az, ötven fontot kérnék.

HIGGINS
(felháborodva) Ötven fontért eladná a tulajdon lányát?!

DOOLITTLE
Isten mencs! Akárkinek nem, de hát mit meg nem tennék egy olyan úr kedvire, mint a direktor úr!

PICKERING
Nincs magában egy csepp erkölcsi érzék sem?!

DOOLITTLE
(minden szégyenkezés nélkül) Nem vagyok abba a helyzetbe, kérem. Az úrba se vóna, ha olyan rosszul állna, mint én. Nem akarok én rosszat senkinek se, de hát ha Liza jól jár, mér járjak én rosszul?

HIGGINS
(izgatottan) Tanácstalan vagyok, Pickering. Semmi kétség, hogy erkölcsileg nézve valóságos bűn csak egy fityinget is adni ennek az alaknak, mégis úgy érzem, van a követelésében valami kíméletlen igazság.

DOOLITTLE
Ez az, direktor úr! Én is csak ezt mondom. Az apai szív beszél belőlem.

PICKERING
Megértem, a zavarát, de attól tartok, mégsem volna helyes.

DOOLITTLE
Ne tessék mán ezt mondani! Ne így tessék ezt nézni! Mer mi vagyok én kérem, uraim? Azt kérdem, mi vagyok? Csak olyan lógós szegényember. Teccik tunni, mit jelent ez? Azt, kérem, hogy az embernek mindig baja van az úri tisztességgel. Mer valahányszor úgy láccik, hogy no most leesik nekem is valamicske, mindig azt vágják a fejemhöz: "Maga olyan lógós ember, maga mennyen innen." De mikor nekem éppúgy kéne a segiccség, mint annak a szentfazék özvegynek, aki egy halott férj után hat helyrül húzza a segélyt! Nekem nemhogy kevesebb kéne, nekem még több is kell, mint a jámbor szegényeknek. Én is éppúgy eszek, mint ők, inni meg még többet is iszok. Meg osztán kell egy kis szórakozás is az embernek, ha nem olyan buta; kell egy kis feledkezés, mikor úgy elkámpicsorodik a kedve. Osztán nekem is csak éppolyan árat szoknak szabni mindenütt, mint a jámbor szegényeknek. Mire jó az úri tisztesség? Csak arra, hogy nekem ne kellessen anni semmit. Maguk úriemberek: csak azt kérem maguktól, hogy semmi színház! Én is világosan beszélek, nem adom az ártatlant. Lógós ember vagyok - kész! Az is akarok maranni! ilyen a gusztusom, ez az igazság! De most aztán ne akarjanak ebbül hasznot húzni, hogy mos maj kisemmiznek a lányombul, mer őtet én neveltem, én kosztoltam, én ruháztam "orcám verítékével", kérem - tuggyák maguk, mennyit strapáltam én magam, amíg az a lány olyan szép nagyra megnőtt, hogy két ilyen úrnak is megakadt a szeme rajta! Hát sok érte az az öt font?! Maguktól kérdem: maguk döncsék el - igaz lelkükre!

HIGGINS
(fölkel és Pickeringhez megy) Azt mondom, Pickering, ha ezt az embert három hónapra kezelésbe vennénk, nyugodtan elmehetne miniszternek, vagy egyházi szónoknak!

PICKERING
Mit szól ehhez, Doolittle?

DOOLITTLE
Köszönöm szépen, naccságos úr, nem élek vele. Hallgattam én mán annyi prédikátort meg miniszterelnököt - mer én gondolkozós ember vagyok, engem a politika meg a vallás, meg a szocializmus, meg minden ilyen jó história érdekel - de elmondhatom maguknak, kutyának való élet az! Én mán csak megmaradok lógós szegényembernek. Akárhogy nézem én a mindenféle más pályákat - hát szóval, nincsen nekem gusztusom egyikhöz se!

HIGGINS
Azt hiszem, meg kell adnunk az ötöst.

PICKERING
Attól tartok rosszul fogja felhasználni.

DOOLITTLE
Istenbizony nem, naccságos úr! Attul ne tessék féni, hogy ülök rajta, takargatom, szedem a kamattyát, csak hogy lustálkodhassak, mint a disznó. Hétfőre ebbül egy garas se marad: mehetek dógozni, mintha sose is lett vóna. Mérget vehetnek rá, hogy ezen az öt fonton nem csúszok el! Csinálunk egy jó ramazurit a mamával, magunk kedvire, mások hasznára, maguk meg elmondhassák, hogy "nem dobtuk ki a pénzt az ablakon" - mer én mondom, enné jobb helyre nem is tehetik!

HIGGINS
(előveszi pénztárcáját, és előrejön Doolittle és a zongora közé) Leteszem a fegyvert. Adjunk neki tízet! (Két bankót nyújt Doolittle-nek)

DOOLITTLE
Azt má nem, direktor úr! A mamát nem vinné rá a lélek, hogy tíz fontot elverjen - de még engem se. Tíz font, az mán komoly dohány, azzal mán nem lehet viccelni. Mán pedig akkor lőttek az én boldogságomnak. Tessék csak annyit anni, amennyit kértem: se többet, se kevesebbet.

PICKERING
Mér nem veszi el feleségül azt a mamát - vagy hogy hívják...? Nem szívesen támogatom az efféle erkölcstelenséget.

DOOLITTLE
Tessék megmondani neki, uram! Így tessék megmondani neki! Én benne vagyok, kérem. Mer ennek az egésznek én iszom a levit. De micsinájjak, ha nem bírok vele? Így osztán bezzeg táncóhatok körülötte, kenhetem pénzzel, dugdoshatom ajándékkal! Annyi ruhát veszek neki, hogy az mán vétek. A kiskutyája vagyok mán neki, csak azé, mert nem vagyok az ura. Csakhogy eztet ő is tudja ám! Jaj, csak rá teccene venni, hogy esküggyön meg velem! Adok egy jó tanácsot, uram: vegye el Lizát ammig ilyen fiatal, ammig meg nem gyön neki a jobbik esze. Ha most nem veszi el, igencsak megbánnya későbben. De ha elveszi, akkor maj Liza bánnya meg. Inkább bánnya meg ő, min maga, aszondom, mer maga mégiscsak férfi, Liza meg - ugyi - csak nő, osztán hát egy nő, az uccse tudhassa, mi a boldogság.

HIGGINS
Pickering! Ha még egy percig hallgatjuk ezt az embert, egész erkölcsi bázisunk meginog. (Doolittle-hez) Öt fontot mondott, ugye?

DOOLITTLE
Köszönöm szépen, direktor úr.

HIGGINS
Bizonyos, hogy nem akar tízet?

DOOLITTLE
Mos nem. Hónap is nap lesz.

HIGGINS
(egy ötfontos bankót ad át) Tessék.

DOOLITTLE
Köszönöm, direktor úr. Minden jót! (Siet az ajtó felé: szeretne mielőbb kint lenni a zsákmányával. Amint kinyitja az ajtót, egy takaros, tiszta fiatal japán hölggyel találja magát szemközt, aki fehér jázminvirágocskákkal tarkázott kék kimonót visel. Mellette Pearce-né áll. Doolittle nagy mentegetőzve áll félre) Bocsánat, kisasszony.

LIZA
Mi a franc! Má a saját lányát se ismeri meg?

DOOLITTLE
Affenét! Hisz ez Eliza!

HIGGINS
Hát ez mi?!

PICKERING
Teringettét!

Mindhárman egyszerre kiáltanak fel.

LIZA
Nagyon figurás vagyok?

HIGGINS
Figurás?

PEARCE-NÉ
(az ajtóban) Kérem tanár úr, ne mondjon semmi olyat, amitől a lány elbízhatja magát.

HIGGINS
Nagyon helyes megjegyzés! (Elizához) Igen: fene figurás.

PEARCE-NÉ
Kérem, tanár úr!

HIGGINS
(helyesbíti szavait) Úgy értettem, hogy felettébb figurás.

LIZA
Maj mingyá jobb lesz ezzel a kalappal, ni! (Fölteszi kalapját, és előkelően végigsétál a szobán)

HIGGINS
A legújabb divat! Minden új divat förtelmes.

DOOLITTLE
(apai büszkeséggel) No hát esse hittem vóna, hogy ilyen szép puccos lesz, ha kimosdassák! Becsületemre válik, igaz-e?

LIZA
No hát annyit mondhatok, így nem nagy vicc tisztálkonni. Hideg víz, meleg víz, amennyi csak teccik... Bolyhos törülközők, amennyi csak teccik... Még törülköző-melegítő is van, olyan, fóró, hogy el kelletett kapni az újam. Meg klassz puha kefék, hogy lesikájja az ember, ahun retkes... A szappantartó meg olyan szagos, akár a kankalin. Mosmá tudom mitül olyan tiszták az úrinők. Csupa öröm nekik a mosakodás. Látnák csak, milyen rohatt nehéz nekünk otthun!

HIGGINS
Örülök, hogy a fürdőszoba megnyerte tetszését.

LIZA
Nem mindenestül. Én megmondom, úgy, ahogy van... Akárki meghallhassa... Pearce-nének is megmondtam.

HIGGINS
Mi baj volt, Pearce-né, kérem?

PEARCE-NÉ
(szelíden) Ó semmi, semmi... Nem fontos, tanár úr.

LIZA
Legszívesebben összetörtem vóna! Asse tudtam, hova nézzek. De rá is akasztottam egy törülközőt.

HIGGINS
Mire?

PEARCE-NÉ
A tükörre, tanár úr.

HIGGINS
Doolittle! Nagyon is szigorúan nevelte a lányát.

DOOLITTLE
Én? De hisz egyátajján nem is neveltem. Legföljebb ha néha meglegyintettem a nadrágszíjjal. Ne tessék rám kenni, én ártatlan vagyok. Nincs még hozzászokva, kérem, ennyi az egész. Maj meglássa, milyen hamar ráragad a maguk snájdig modora.

LIZA
Én tisztességes lány vagyok. Énrám ne ragaggyon semmi.

HIGGINS
Eliza! Ha még egyszer elmondja, hogy maga tisztességes lány, a papája már viszi is innen.

LIZA
Szeretem a hajnalt. Úgy láccik, nem ismeri az öreget. Azér gyött csak, hogy megvágja magukat, oszt beszophasson.

DOOLITTLE
Hát mi másra kéne a péz? Tán hogy a templomi perselybe hajigájjam? (Eliza kiölti rá a nyelvét. Doolittle ezen úgy felfortyan, hogy Pickering jónak látja közébük állni) Ne merj pofázni! Ha meghallom, hogy az urakkal is pofázni mersz, hát úgy meghirigellek, hogy arrul kódulsz! Megértetted?

HIGGINS
Vannak még további atyai intelmei, mielőtt elköszön? Óhajtja talán áldását adni?

DOOLITTLE
Azt mán nem. Nem ettem meszet, hogy mindenre kitaniccsam, amit a magam kárán megtanútam. Így is van vele épp elég bajom. Hát ha azt akarja, hogy Liza tisztességet, finomságot tanujjon: csak elő a nadrágszíjjat! No, minden jót!

HIGGINS
(nyomatékkal) Megálljon csak! Maga rendszeresen el fog járni a lányához. Ez kötelessége, érti? A bátyám lelkész: majd ő is segít a nevelésben.

DOOLITTLE
(kitérőleg) Mindenesetre, kérem. Maj benézek. Nem éppen most a héten, mer most éppen messze dógozok... de maj későbben... szóval maj még... maj csak összegyövünk... Alászolgálja. Viszon'látásra. (Megböki kalapját Pearce-né felé, de az rá se hederítve, gőggel távozik. Doolittle cinkosan Higginsre kacsint - mint olyan emberre, aki szintén nyögi Pearce-né nehéz természetét -, azután az asszony nyomában távozik)

LIZA
Nagy hantás az öreg, ne higgyen neki! Jobban fél az egy paptul, mint a veszett kutyátul. Egyhama nem lássa újra.

HIGGINS
Nem is akarom, Eliza. Maga tán akarja?

LIZA
Akkor lássam, mikor a hátam közepit! Csak bajra van nekem: szemetet szed, ahelyett, hogy végezné a mesterségit.

PICKERING
Mi a mestersége, Eliza?

LIZA
Abba nagy mester, hogy megvágja a pénzes pasasokat. Csatornatisztító vóna; néha el is szok menni melózni, hogy egy kicsit mozogjon, akkor aztán keres is nagy pénzeket. Hát eztán má nem hí Doolittle kisasszonynak?

PICKERING
Bocsánat, Doolittle kisasszony, csak nyelvbotlás volt.

LIZA
Nem baj, no csak tuggya, olyan jól hangzott. Irtóra szeretnék most beűni egy taxiba! Elhajtatnék arra mifelénk, kiszánék, a sofőrnek meg aszondanám, hogy várjon egy kicsit... Csak azér, tuggya, hogy a lányokat egye a penész! Szóba se állnék velük, tuggya.

PICKERING
Inkább várja meg, míg kap valami divatos ruhát.

HIGGINS
Különben sem volna szép, ha hátat fordítana régi barátainak most, mikor följebb került. Ezt hívjuk mi sznobizmusnak.

LIZA
Csak nem hiszi, hogy azok barátaim. Ha tehették, mindig kiröhögtek. Most hadd pukkadjanak, visszaadom a kőccsönt. De ha divatos ruhát kapok, azt megvárom. Az csuda klassz lesz. Pearce-né aszongya, hogy még éccakára is kapok külön ruhát. Pedig hát az kidobott péz, mer azt uccse lássa senki. Télen meg föl se veszem éccakára azt a hideg ruhát - azt má nem!

PEARCE-NÉ
(visszatér) Jöjjön, Eliza, lehet próbálni az új ruhát!

LIZA
Hu-hu-u-u-u-u! (Artikulálatlan hangot adva kirohan)

PEARCE-NÉ
(követi) Ne rohanjon úgy! (Becsukja maga mögött az ajtót)

HIGGINS
No, Pickering, nagy koloncot vettünk a nyakunkba.

PICKERING
(komolyan) Csatlakozom az előttem szólóhoz.


Bizonyára kíváncsiak, hogyan tanítja Higgins Elizát. Íme például az első lecke:
Új ruhában látjuk Elizát, akit teljesen kizökkentett a régi kerékvágásból a tegnapi ebéd, vacsora s a mai reggeli. Ilyesmit eddig elképzelni sem tudott. Most a dolgozószobában ül Higginsszel és az ezredessel, s úgy érzi magát, mint egy új beteg a kórházban, az első orvosi vizsgálat alkalmával. Higgins, aki alkatilag képtelen rá, hogy nyugodtan megüljön egy helyben, még jobban megzavarja a lányt, ahogy izgatottan körbejár. Ha nem volna ott barátja, az ezredes, a maga megnyugtató lényével, Eliza, akár élete árán is, hanyatt-homlok menekülne vissza a Külső Drury útra.

HIGGINS
Halljuk az ábécét!

LIZA
Még hogy az ábécét! Assziszi, még asse tudom? Ne ugy taniccson, mint valami dedóst.

HIGGINS
(mennydörög) Halljuk az ábécét!

PICKERING
Tessék csak mondani, Doolittle kisasszony. Mindjárt meg fogja érteni, miről van szó. Fogadjon csak szót a barátomnak. Engedje, hogy a maga módját tanítsa.

LIZA
Hát ha olyan nagyon akarják: a, bö, cö, dö...

HIGGINS
(úgy hördül fel, mint egy sebzett oroszlán) Állj! Hallja ezt, Pickering? S még adóztatnak bennünket elemi iskolai oktatás címén! Ezt a szerencsétlen állatot kilenc évre bebörtönözték az iskolába a mi költségünkre, hogy megtanítsák beszélni, írni Shakespeare és Milton nyelvén! S itt az eredmény: "a, bö, cö, dö!" (Elizához) Mondja: á, bé, cé, dé.

LIZA
(majdnem sír) Mondtam má: a, bö, cö...

HIGGINS
Elég! Mondja ezt: egy csésze kakaó.

LIZA
Eccsésze kakajó.

HIGGINS
Támassza előbb nyelve hegyét a szájpadláshoz, azután vigye előre a fogsorokig. Mondja: egy - csésze.

LIZA
Ee... nem megy. Egy - csésze.

PICKERING
Bravó! Nagyszerű volt, Doolittle kisasszony!

HIGGINS
Jupiterre mondom, telibe találta! Pickering! Hercegnőt faragunk belőle! Meg merné próbálni azt is: kakaó? De nem kakajó, érti? Ha még egyszer összevissza lefetyel, hajánál fogva vonszolom körül a szobán, háromszor egymás után! (Fortisszimóban) Kakaó!

LIZA
(sírva) Nem hallok én ebbe semmi különbséget, csak éppen hogy sokkal urassabb, mikó maga mongya.

HIGGINS
Hát ha nem hall semmi különbséget, akkor mi a nyavalyának bőg miatta? Pickering, adjon neki csokoládét.

PICKERING
Ugyan, ugyan, katonadolog, Doolittle kisasszony. Nagyon szépen halad. És legyen nyugodt, nem fog fájni semmi. Ígérem, hogy nem fogja a barátom a hajánál fogva körbevonszolni.

HIGGINS
Most menjen le Pearce-néhez: próbálja ki, amit tanult. És gondolkozzék rajta. Próbálgassa magától is. És vigyázzon, hogy a nyelve mikor érintkezik a fogsorral, ne engedje összevissza kalimpálni. A következő lecke délután fél ötkor. Elmehet.

Eliza még mindig hüppögve kiszalad a szobából.

Ezt az iskolát járja szegény Eliza hónapokon keresztül, míg viszont nem látjuk a londoni jó társaságban.



HARMADIK FELVONÁS

Higginsné fogadónapját tartja. Még egy vendég sem érkezett. A Chelsea rakparton levő lakás szalonjának három ablaka van, s ezek a folyóra néznek. A szoba nem olyan magas, mint hasonló igényű, de régebben épült házakban lenni szokott. A nyitott ablakon át egy erkélyre látni. Az erkélyen cserépben virágok. Ha arccal az ablakok felé állunk, balra van a kandalló, jobbra az ajtó, közel az ablak melletti sarokhoz. Higginsné Morris és Burne Jones ízlésének tiszteletében nőtt fel. Szobája cseppet sem hasonlít fiának Wimpole utcai lakásához, nincs telerakva bútorokkal, asztalkákkal stb. A szoba közepén hatalmas ottomán, mely a szőnyeggel, a Morris-féle tapétákkal és Morris-féle bútorkreton függönyökkel, a brokát díványtakaróval és díványpárnákkal együtt épp elég ékessége a szobának. Minden egyéb csecsebecse felesleges volna. A falakon néhány jó olajfestmény a Grosvenor Gallery harminc évvel ezelőtti kiállításairól, Burne Jones, nem pedig Whistler modorában. Az egyetlen tájkép egy rubensi méretű Cecil Lawson. Látható még a falon Higginsnének egy fiatalkori arcképe - csodálatos Rossetti-szerű kosztümben -, abból a korából, mikor még fittyet hányt a divatnak. (Az efféle viselet vezetett később - holmi kontárok garázdálkodása miatt - a múlt század hetvenes éveiben elharapózott "esztéticizmus" lehetetlen maskaráihoz.)

A sarokban, az ajtónak rézsút ül Higginsné, aki már túl van a hatvanon, és azon is, hogy hetykén dacoljon a divattal. Egyszerű, de finom íróasztalnál ül és ír. Ha kezét kinyújtja, eléri a csengő gombját. Hátrább a szobában egy Chippendale-szék. A szoba másik felében egy nyers faragású Erzsébet-kori szék, Inigo Jones stílusában. Ugyanezen az oldalon díszes faragású zongora. A kandalló és az ablak között sarokban egy dívány, Morris-féle bútorkretonnal bevonva.

Délután négy és öt óra között.

Kicsapódik az ajtó, s berobog Henry, kalappal a fején.

HIGGINSNÉ
(elborzadva) Henry! (Zsémbesen) Mit keresel te ma itt? Tudod, hogy fogadónapom van. Megígérted, hogy ilyenkor nem jössz. (Amint Henry lehajol, hogy megcsókolja, Higginsné leveszi fia fejéről a kalapot, és a kezébe adja)

HIGGINS
Eh... (Az asztalra dobja a kalapot)

HIGGINSNÉ
Azonnal menj haza.

HIGGINS
(megcsókolja) Tudom, mama. Szándékosan jöttem mégis ma.

HIGGINSNÉ
De én megtiltom! Komolyan beszélek, Henry. Minden barátomat halálra sérted. Ha veled találkoznak, többet felém se néznek.

HIGGINS
Dehogynem! Nem sokszor nyitom ki a szám, de ezt senki se bánja. (Leül)

HIGGINSNÉ
Nem sokszor nyitod ki a szád? De hát mikor kinyitod! Nem, nem, édes fiam, nem maradhatsz.

HIGGINS
De maradok. Dolgom van veled. Fonetikai ügy.

HIGGINSNÉ
Hiába, fiam. Nagyon sajnálom, de képtelen vagyok megbirkózni a te extra magánhangzóiddal. És akárhogy örülök is a saját találmányú gyorsírással írott gyönyörű lapjaidnak, mégis végtelenül hálás vagyok, hogy rendes írással mellékeled a megfejtést: különben egy árva szót sem értenék az egészből.

HIGGINS
Jó, jó, de most nem fonetikáról van szó.

HIGGINSNÉ
Az elébb mondtad, hogy fonetikai ügy.

HIGGINS
Számomra. De számodra nem. Fogtam egy lányt.

HIGGINSNÉ
Úgy értsem, hogy téged fogott meg egy lány?

HIGGINS
Szó sincs róla. Ez nem nőügy.

HIGGINSNÉ
Milyen kár.

HIGGINS
Miért?

HIGGINSNÉ
Téged a negyvenötön aluli nők mind hidegen hagynak. Mikor fogsz már rájönni, hogy csinos fiatal nők is vannak a világon?

HIGGINS
Nem érek rá fiatal nőkkel vesződni. Az én ideálom egy olyasféle nő, mint te vagy. Sose leszek képes komolyan szeretni fiatal nőt. Ezen reménytelen is változtatni: túl mélyen gyökerezik bennem. (Hirtelen fölkel és sétálni kezd, kulcsait és aprópénzét csörgetve a zsebében) Különben is mind buták.

HIGGINSNÉ
Tudod, mit tennél, fiam, ha csakugyan szeretnél?

HIGGINS
Tudom: megházasodnám. Eh...

HIGGINSNÉ
Nem. Abbahagynád ezt a csörömpölést, és kivennéd a kezed a zsebedből.

HIGGINS
(reménytelenül legyintve engedelmeskedik, és újra leül)

HIGGINSNÉ
Így tesz egy jó gyerek. Most beszélj a lányról.

HIGGINS
Mindjárt itt lesz.

HIGGINSNÉ
Nem emlékszem, hogy meghívtam volna.

HIGGINS
Nem te hívtad meg. Én szóltam neki. Ha ismernéd, te nem hívtad volna meg.

HIGGINSNÉ
Csakugyan? Miért nem?

HIGGINS
Röviden: közönséges virágáruslány. Az utcasarkon szedtem fel.

HIGGINSNÉ
És meghívtad a fogadónapomra!

HIGGINS
(felkel, anyjához megy és megsimogatja) Ne félj, mama, minden rendben lesz. Tökéletes kiejtésre tanítottam, és elláttam szigorú utasításokkal, hogy viselje magát. Csak két témára szabad szorítkoznia: az időjárásra, és a többiek egészségi állapotára. "Szép időnk van" és "hogy érzi magát" - pont. Veszélyesebb vizekre evezni tilos. Egyszóval nem lesz semmi baj!

HIGGINSNÉ
Semmi baj?! Ha az egészségi állapotunkról beszél? A belső részeinkről! Vagy pláne a külsőnkről! Henry, hogy lehettél ilyen őrült?!

HIGGINS
Hát valamiről csak kell neki beszélni! (Észbe kap és újra leül) Mondom, minden rendben lesz; csak ne fájjon a fejed! Pickering is benne van. Fogadtam vele, hogy hat hónap múlva úgy mutathatom be a lányt a társaságban, mint hercegnőt. Néhány hónapja vettem munkába, de olyan iramban halad, mint egy versenyló. Meg fogom nyerni a fogadást. Kitűnő füle van, és tanulékonyabbnak bizonyult, mint a polgári növendékeim, mert neki tökéletesen új nyelvet kellett megtanulnia. Már majdnem úgy beszél angolul, mint te franciául.

HIGGINSNÉ
Ez tökéletesen elég!

HIGGINS
Elég is, meg nem is.

HIGGINSNÉ
Mit akarsz ezzel mondani?

HIGGINS
A kiejtését tökéletesen rendbe hoztam, de hát nemcsak az a kérdés, hogy ejti ki egy lány a szavakat, hanem az is, hogy milyen szavakat ejt ki a száján... S éppen az a bökkenő, hogy...

SZOBALÁNY
(a szobalány szakítja őket félbe, vendégeket jelentve be) Eynsford Hillné őnagysága és leánya. (Távozik)

HIGGINS
Szent isten! (Felugrik, felkapja kalapját az asztalról, s az ajtó felé menekülne, de még mielőtt kijutna, az anyja már be is mutatta)

Eynsford Hillné és leánya az a két hölgy, akik néhány hónappal ezelőtt a Szent Pál-templom oszlopcsarnoka alá menekültek az eső elől. Az anya jól táplált, nyugodt, de megvannak benne a korlátozott anyagi viszonyok között élő emberek szokásos gátlásai. A lány viselkedése kedélyes, állandóan érezhető rajta a társasági máz. Egy "fenn az ernyő, nincsen kas"-familia tipikus sarja.

CLARA
(Higginsnéhez) Jó napot kívánok. (Kezet fognak)

EYNSFORDNÉ
Jó napot kívánok. (Szintén kezet fog Higginsnével)

HIGGINSNÉ
(bemutatja fiát) Fiam, Henry.

EYNSFORDNÉ
Á, a híres fia! Már oly régen szerettem volna megismerkedni professzor úrral.

HIGGINS
(morcosan, egy mozdulatot sem téve feléje, a zongora felé hátrál, és gyorsan meghajol) Örvendek.

CLARA
(bizalmaskodó könnyedséggel megy feléje) Á, jó estét kívánok.

HIGGINS
(arcába bámul) Magát már láttam valahol. Fogalmam sincs róla, hol... Hallottam már a hangját. (Komoran) De nem fontos! Mért nem ül le?

HIGGINSNÉ
Sajnálom, de meg kell mondanom: az én híres fiamnak fogalma sincs a jó modorról. Kérem, nézzék el neki!

CLARA
(kedélyesen) Én elnézem. (Leül az Erzsébet-kori székbe)

EYNSFORDNÉ
(kissé megrökönyödve) Hogyne, hogyne! (Leül az ottománra, leánya és Higginsné közé, aki székét íróasztalánál feléjük fordította)

HIGGINS
Modortalan voltam? Pedig eszem ágában sem volt. (A középső ablakhoz lép, s a társaságnak hátat fordítva kibámul a folyóra meg a túlsó parti Battersea park virágaira, olyan ábrázattal, mintha valami jeges pusztaságot látna)

SZOBALÁNY
(ismét belép) Pickering ezredes úr. (Távozik)

PICKERING
Jó estét kívánok, asszonyom.

HIGGINSNÉ
Örülök, hogy eljött. Nem tudom, ismerik-e egymást? Eynsford Hillné és leánya, Clara.

Kölcsönös meghajlások, az ezredes a Chippendale-széket kissé előbbre húzza, a két idősebb hölgy közé.

PICKERING
Mondta már Henry, hogy miért jöttünk?

HIGGINS
(csak fejével fordul hátra) Akkor szakítottak félbe! Vinné el az ördög!

HIGGINSNÉ
Henry, Henry! Nagyon kérlek!

EYNSFORDNÉ
Talán nem jókor jöttünk?

HIGGINSNÉ
(feláll és visszanyomja) Dehogynem, dehogynem. Jobbkor nem is jöhettek volna, be akarjuk mutatni egy kedves ismerősünket.

HIGGINS
(megfordul, és hirtelen remény csillan fel szemében) Az ám! Két vagy három emberre van szükségünk. Mindegy, hogy ki... maguk is jók lesznek.

SZOBALÁNY
(visszatér és Freddyt jelenti be) Eynsford Hill úr!

HIGGINS
(türelmét vesztve, elég hangosan szólja el magát) Úristen, még egy!

FREDDY
(Higginsnével kezet fog) Tiszteletem.

HIGGINSNÉ
Igazán kedves, hogy eljött. (Bemutatja a férfiakat) Pickering ezredes úr...

FREDDY
(meghajol) Á, tiszteletem.

HIGGINSNÉ
(folytatja) Azt hiszem, a fiamat nem ismeri, Higgins professzort...

FREDDY
(Higginshez lép) Tiszteletem.

HIGGINS
(úgy néz rá, mint valami zsebmetszőre) Esküszöm, hogy láttam már magát valahol... De hol?

FREDDY
Nem hinném.

HIGGINS
(lemondóan) Mindegy, hol. Üljön le. (Megrázza Freddy kezét, és valósággal odalöki az ottománra, ő maga pedig átkerül a másik oldalra)

HIGGINS
Nahát, együtt is volnánk. (Leül az ottománra, Eynsfordné balján) De mi az ördögről beszéljünk, amíg nincs itt Eliza?

HIGGINSNÉ
Henry fiam, a Királyi Akadémia felolvasó estéinek te vagy a büszkesége, de egyszerűbb alkalmakon meglehetős nehéz próbára teszed embertársaidat.

HIGGINS
Igazán? Nagyon sajnálom. (Hirtelen földerül) Különben, magam is azt hiszem! (Hangosan elneveti magát)

CLARA
(Higginst házasság szempontjából is számba vehető férfinak ítéli) Nagyon helyes! Nem kenyerem nekem sem a finomkodás. Bárcsak mindenki őszintén kimondaná, amit gondol!

HIGGINS
Isten mentsen!

EYNSFORDNÉ
(folytatja lánya eszmefuttatását) De miért?

HIGGINS
Már az is elég botrányos, amiről az emberek azt hiszik, hogy gondolniuk illik, hát még amit igazán gondolnak! Összedőlne az egész cirkusz! Csakugyan azt hiszi, hogy olyan kellemes volna, ha én most kirukkolnék azzal, amit magamban gondolok?

CLARA
(kedélyesen) Olyan cinikus gondolatai vannak?

HIGGINS
Cinikus gondolataim? Ki a fene mondja, hogy cinikusak? Illetlenek - erről van szó.

EYNSFORDNÉ
(komolyan) Ó, én bizonyos vagyok benne, hogy ezt nem gondolja komolyan, tanár úr.

HIGGINS
Nézze: többé-kevésbé mindenki vadember. Mi azt hisszük, hogy civilizáltak, kulturáltak vagyunk - hogy értünk az irodalomhoz, a festészethez, tudományokhoz, filozófiához satöbbi. De hány akad közöttünk, akinek valójában csak fogalma is van róla, hogy egyáltalán mit jelentenek ezek a szavak? (Clarához) Mit tud maga az irodalomról? (Eynsfordnéhoz) Mit tud maga a tudományról? (Freddyre mutatva) Mit tud ő a tudományról, művészetről vagy bármiről a világon? S azt hiszik, van nekem csak halvány fogalmam is a filozófiáról?

HIGGINSNÉ
(szemrehányóan) Vagy a jó modorról!

A SZOBALÁNY
(kitárja az ajtót) Doolittle kisasszony. (Eltűnik)

HIGGINS
(felugrik és anyjához szalad) Itt van, mama (Lábujjhegyre áll és anyja feje fölött integet Elizának, hogy tudtára adja: melyik a háziasszony)

A választékosan öltözött Eliza oly előkelő és szép, hogy amint belép, láttára valamennyien meghökkenten kelnek fel. Eliza, Higgins integetéssel adott utasításait követve, hibátlan kecsességgel és eleganciával Higginsnéhez lép.

LIZA
(választékosan pedáns kiejtéssel és feltűnően szép hangon szólal meg) Jó napot kívánok, asszonyom. Higgins professzor bátorított fel, hogy eljöjjek. (Alig észrevehetően küzd magával, nehogy a "Higgins" nevet "Iggins"-nek ejtse; s vállalkozása teljes sikerrel jár)

HIGGINSNÉ
(szívélyesen) Jól tette. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kedvesem.

PICKERING
Jó napot kívánok, Doolittle kisasszony.

LIZA
(kezet fog vele) Pickering ezredes úr, ha nem tévedek!

EYNSFORDNÉ
Úgy rémlik, találkoztunk már valahol, Doolittle kisasszony, emlékszem a szemére.

LIZA
Jó estét kívánok, asszonyom. (Kecsesen leül az ottománra, Higgins üresen maradt helyére.)

EYNSFORDNÉ
(bemutatja a lányát) Leányom, Clara.

LIZA
Ó, nagyon örvendek!

CLARA
(hevesen) Én is végtelenül. (Leül az ottománra, Eliza mellé, és tekintetével majd felfalja)

FREDDY
(átkerül az ő oldalukra) Egész bizonyos, hogy már volt szerencsénk.

EYNSFORDNÉ
(folytatja a bemutatást) Fiam, Freddy.

LIZA
Nagyon örvendek. (Freddy meghajlik, és elbűvölten ül le az Erzsébet-kori székbe)

HIGGINS
(hirtelen) A szakramentumát! Rémlik már!... (Mindenki meredten néz rá) A Szent Pál kapujában, az esőben... (Elkeseredve) A fene egye meg!

HIGGINSNÉ
Henry, nagyon kérlek! (Higgins épp az asztal sarkára akar ülni) Ne ülj az íróasztalomra, összetöröd!

HIGGINS
(duzzogva) Bocsánat!

A díványhoz megy; útközben megbotlik a kályhaellenzőben és a piszkavasban, néhány káromkodást mormolva túljut az akadályokon, s befejezve ezt a szerencsétlen utat, olyan türelmetlenül zökken le a díványra, hogy az majdnem összeroppan. Higginsné ránéz, de erőt vesz magán, és egy szót se szól. Hosszú, kínos szünet.

HIGGINSNÉ
(végül is könnyedén szólal meg) Mit gondolnak, fog esni?

LIZA
Úgy tetszik, az enyhe nyugati depresszió keleti irányba elhúzódik szigetünkről. De a barométer állása szerint aligha várható jelentősebb változás.

FREDDY
Haha, hát ez csudajó!

LIZA
Mi lelte, fiatalember? Fogadni mernék, hogy hibátlanul mondtam.

FREDDY
Meg kell veszni!

EYNSFORDNÉ
Szeretném hinni, hogy az idő nem fordul hűvösebbre. Az influenza olyan rohamosan terjed. Tavaszonként egész családunkban megteszi szokásos körútját.

LIZA
(sötéten) Nagynéném is influenzában halt meg - legalábbis azt mondták...

EYNSFORDNÉ
Ó?!

LIZA
(az előbbi tragikus hangon) De én fejemet teszem rá, hogy megnyuvasztották.

HIGGINSNÉ
(meghökkenve) Megnyuvasztották?

LIZA
Meg hát! Talán nem hiszi? Már mért halt volna meg influenzában? Tavaly torokgyíkja volt, mégis talpra állt. Pedig már egész belekékült - bizonyisten, ezzel a két szememmel láttam! Már mindenki azt hitte, hogy kampec; de akkor az apám egy nagy kanál pálinkát csurgatott le a torkán, s attól úgy magához tért, hogy majd a kanalat is lenyelte.

EYNSFORDNÉ
(megdöbbenve) Jóságos isten!

LIZA
(folytatja a vádakat) Már hogy is patkolt volna el influenzában egy olyan hatlóerős asszony! És hova lett az új szalmakalapja, amit nekem kellett volna örökölni? Megfújták! Hát én azt mondom, aki a kalapot megfújta, az nyuvasztotta meg az öregasszonyt!

EYNSFORDNÉ
Mit jelent az, hogy "megnyuvasztotta"?

HIGGINS
(gyorsan) Ó, ez eufémizmus, az új társalgási tónus... megnyuvasztani annyi mint: meggyilkolni.

EYNSFORDNÉ
(rémülten Elizához) Csak nem hiszi komolyan, hogy a nagynénjét meggyilkolták?!

LIZA
Miért ne hinném? Akikkel együtt lakott, egy kalaptűért is eltették volna láb alól, nemhogy egy kalapért!

EYNSFORDNÉ
De az édesapjától sem volt helyes, hogy szeszes italt töltött a torkába, ezzel meg is ölhette volna!

LIZA
A nagynénémet? Úgy szopta az a kisüstit, mint az anyatejet! De meg az apám olyan nagy piás volt maga is, hogy igazán tudhatta, mire jó a pálinka!

EYNSFORDNÉ
Úgy érti, hogy ivott az édesapja?

LIZA
Hogy ivott-e?! Mint a kefekötő.

EYNSFORDNÉ
Milyen szörnyű kereszt lehetett ez magán!

LIZA
Frászt! Nem ártott az annak egy fikarcnyit sem! Meg azután nem is állandóan ivott. Csak úgy - mondjuk -, mikor kedve szottyant. És mindig sokkal kezesebb volt, ha már egy-két decit leöntött. Mikor nem keresett, az anyám adott neki néhány pennyt, azzal küldte el: "De aztán jókedvűen gyere nekem haza!" Sok asszony van ám, aki itatja az urát, hogy ki tudja vele bírni. (Egyre fesztelenebbül) Mert higgyék el: ha egy emberben lelkiismeret van, amíg józan, nem hagyja nyugodni, attól aztán kiállhatatlan lesz. De egy-két kupica csodát tesz. (Freddyhez, aki visszafojtott nevetéssel küszködik) Maga min röhög?

FREDDY
Az új társalgási tónuson. Remekül csinálja.

LIZA
Ha remekül csinálom, mit röhög? (Higginshez) Csináltam hibát?

HIGGINSNÉ
(közbevág) Szó sincs róla, Doolittle kisasszony.

LIZA
Na, hála istennek! (Nekihevülve) Én mindig is azt mondtam...

HIGGINS
(feláll és az órájára néz) Ehem!...

LIZA
(ránéz, megérti a jelzést és felkel) Sajnos, mennem kell. (Mindnyájan felkelnek, Freddy az ajtóhoz lép) Nagyon örvendek, hogy itt lehettem, a viszontlátásra. (Vigyáz, hogy ne mondja azt: "viszon'látásra", "t" nélkül. Kezet fog Higginsnével)

HIGGINSNÉ
Viszontlátásra.

LIZA
Viszontlátásra, ezredes úr.

PICKERING
Viszontlátásra, Doolittle kisasszony. (Kezet fog)

LIZA
(a többiek felé köszönve) Jó estét kívánok mindnyájuknak.

FREDDY
(kitárja előtte az ajtót) Ha volna kedve a parkon át sétálni, én nagyon szívesen...

LIZA
(előkelően) Sétálni? Franc nyavalyát! (Általános megdöbbenés) Taxin megyek! (Elvonul)

Pickering dermedten ül le, Freddy kilép a balkonra, hogy még egy tekintetet vessen Eliza után.

EYNSFORDNÉ
(a megrázkódtatástól alig jut szóhoz) Hát én bizony nehezen tudom megszokni az új tónust.

CLARA
(bosszankodva zökken az Erzsébet-kori székbe) Jaj, mama, pedig igazán olyan eredeti! Az emberek azt fogják hinni, hogy kikoptunk a társaságból, ha te ilyen vaskalapos maradsz.

EYNSFORDNÉ
Hát én bizony megvallom, vaskalapos vagyok, és remélem, Clara, te tartózkodni fogsz attól a kifejezéstől. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a fiatalembereket pasasoknak hívod, hogy neked minden marha jó vagy marha rossz; pedig - mondhatom - úrilány nem vesz a szájára ilyen kifejezéseket! De amit ez a lány mondott, az mégis több a soknál! Mit szól ehhez, ezredes úr?

PICKERING
Engem ne tessék kérdezni. Én évekig Indiában éltem, és azalatt úgy megváltozott a társalgási tónus, hogy néha azt sem tudom, a fehér asztalnál ülök-e, vagy matrózkocsmában?

CLARA
Megszokás dolga az egész! Se jó, se rossz! Senki se gondol semmire, mikor azt mondja. De olyan zamata van, olyan viccesen lehet ropogtatni. Szerintem elragadó az új tónus, és teljesen ártalmatlan.

EYNSFORDNÉ
(feláll) Nos akkor, azt hiszem, ideje mennünk.

Pickering és Higgins felkel.

CLARA
(szintén felkel) Ó, igen, még három háznál is várnak ma este. Viszontlátásra, asszonyom. Viszontlátásra, ezredes úr! Viszontlátásra, professzor úr.

HIGGINS
(felkel a díványról, és az ajtóhoz kíséri) Viszontlátásra. Okvetlenül próbálja ki az új tónust mind a három háznál. Csak semmi gátlás! Bátran - bele!

CLARA
(széles mosollyal) Bízza rám! Viszontlátásra. Micsoda buta nyavalya ez az egész viktoriánus álszemérem!

HIGGINS
(vadítva Clarát) Fene buta nyavalya!

CLARA
Franc nyavalya!

EYNSFORDNÉ
(megvonaglik) Clara!

CLARA
Haha. (Ragyogó arccal távozik, abban a boldog hiszemben, hogy vérbeli modern nő, s még a lépcsőházban is hangzik csengő nevetése)

FREDDY
No de hát ez!... (Letesz arról, hogy befejezze a mondatot, és Higginsnéhez lép) A viszontlátásra.

HIGGINSNÉ
(kezét nyújtja) Viszontlátásra. Szeretne ismét találkozni Doolittle kisasszonnyal?

FREDDY
De mennyire! De mennyire!

HIGGINSNÉ
Nos, tudja a fogadónapjaimat.

FREDDY
Ó, hogyne, végtelen hálás vagyok. A viszontlátásra. (Távozik)

EYNSFORDNÉ
Viszontlátásra, professzor úr.

HIGGINS
Viszontlátásra.

EYNSFORDNÉ
(Pickeringhez) Hát, hiába: sosem leszek képes kiejteni a számon azt a szót!

PICKERING
Ne is tessék! Nem okvetlenül szükséges. Egész jól meglesz anélkül is.

EYNSFORDNÉ
Csak ez a Clara ne gyötörne úgy, hogy nem tudom megszokni a modern stílust. Viszontlátásra.

PICKERING
Viszontlátásra, asszonyom. (Kezet fognak)

EYNSFORDNÉ
(Higginsnéhez) Ne vegye rossz néven a lányomtól.

Pickering, észrevéve Eynsfordné tompított hangjából, hogy ezt neki nem kell hallania, diszkréten az ablakhoz lép, Higgins mellé.

EYNSFORDNÉ
Olyan szegények vagyunk, olyan ritkán vihetem valahová szegénykét! Azt hiszi, hogy ez a divat. (Higginsné látva, hogy szeme könnyes, barátságosan megszorítja kezét, és az ajtóhoz kíséri) De a fiam helyes, ugye?

HIGGINSNÉ
Ó, nagyon! Mindig örömmel fogom látni.

EYNSFORDNÉ
Köszönöm, drágám, viszontlátásra. (Távozik)

HIGGINS
(izgatottan) Nos? Szalonképes a lány? (Lecsap anyjára ezekkel a szavakkal, s az ottománra nyomja őt Eliza helyére. Pickering visszaül székébe)

HIGGINSNÉ
Ostoba kölyök! Hogy volna szalonképes? Lehet a fonetika és a szabásművészet büszkesége, de ha csak egy percig is azt hiszed, hogy nem árulja el magát minden kiejtett szavában, akkor azt kell mondanom, fiam, hogy elvesztetted a fejedet.

PICKERING
De nem gondolja, asszonyom, hogy némileg mégis lehetne segíteni? Úgy értem, hogy kiküszöbölnénk a leány szótárából a - vérmesebb kifejezéseket.

HIGGINSNÉ
Amíg Henry kezében van, reménytelen az eset.

HIGGINS
(bosszús) Azt akarod mondani, hogy rossz a stílusom?

HIGGINSNÉ
Nem, édes fiam, tökéletes volna egy matrózkocsmában. De kétségbeejtő a lány szájából egy garden partyn.

HIGGINS
(mélyen megsértve) Ki kell jelentenem, hogy...

PICKERING
(félbeszakítva barátját) Henry! Ismerd el, ami igaz! Mi tagadás, utoljára húsz évvel ezelőtt a kaszárnyában hallottam olyan szaftos stílust, mint a tied.

HIGGINS
(durcásan) Jó, hát ha te mondod, elhiszem: nem mindig beszélek úgy, mint egy püspök.

HIGGINSNÉ
(egy mozdulattal lecsitítva Henryt) Ezredes úr, nem mondaná meg nekem világosan, mi a helyzet otthon a fiamnál?

PICKERING
(nagyon vidám lesz, mert azt hiszi, végre más témáról beszélnek) Hát azt tudja, hogy én is odaköltöztem. Együtt dolgozunk Henryvel az én indiai tájszótáramon. Mindkettőnknek sokkal kényelmesebb így, mintha...

HIGGINSNÉ
Rendben van, ezt mind tudom. Remek megoldás. De hol lakik a lány?

HIGGINS
Hát velünk. Hol másutt lakna?

HIGGINSNÉ
De milyen minőségben? Háztartási alkalmazott? Vagy ha nem, akkor mi?

PICKERING
(lassan) Azt hiszem, kezdem érteni, mire céloz, asszonyom.

HIGGINS
Vesszek meg, ha értem. Hónapokon keresztül mindennap vesződtem a lánnyal, míg elértük a mai színvonalat. Különben nagyon sok hasznát vesszük. Tudja, hogy hol vannak a holmijaim, és számon tartja, hogy kivel mikor van találkozóm.

HIGGINSNÉ
Hogy fér meg vele a házvezetőnőd?

HIGGINS
Pearce-né? Nagyon örül, hogy Eliza annyi terhet levett a válláról. Míg a lány oda nem jött, neki kellett mindent rendben tartania és mindent eszembe juttatnia. Csak egy buta bogara van. Ha Eliza szóba jön, folyton azt hajtogatja: "Csak nem gondolja komolyan, tanár úr?" Igaz-e, Pick?

PICKERING
Úgy van. Ez a refrén: "Csak nem gondolja komolyan, tanár úr?" Mindig ez a vége, ha Elizáról van szó.

HIGGINS
Mintha én nem foglalkoznám elég komolyan Elizával! A hajmeresztő magánhangzóival és mássalhangzóival! Hisz már valósággal kifacsart citrom vagyok, olyan komolyan veszem: végkimerülésig figyelem az ajkait, a fogait, a nyelvét - sőt még a lelkét is, mert az a legfurább az egész históriában.

HIGGINSNÉ
Két óriási bébi játszik egy élő babával.

HIGGINS
Játszunk? Soha keményebb munkám nem volt! Értsd ezt meg, mama! El sem tudod képzelni, milyen veszettül izgató kézbe venni egy emberi lényt, és gyúrni belőle egy másikat, egy egész másikat - pusztán azzal, hogy újra tanítjuk beszélni! Ez azt jelenti, hogy áthidaljuk a legtátongóbb űrt, ami elválasztja egymástól a társadalmi osztályokat és a lelkeket!

PICKERING
(közelebb rukkol székével) Hallatlanul érdekes! Higgye el, asszonyom, roppant komolyan foglalkozunk Elizával. És minden héten - mindennap - új meg új csodákkal lep meg bennünket. (Még közelebb rukkol) Minden stádiumát megörökítjük: egy csomó hanglemez, egy csomó fénykép...

HIGGINS
(a másik oldalról támad) Becsületszavamra, a legizgalmasabb kísérlet, amit valaha is végeztem. Eliza egész életünket kitölti - nem igaz, Pick?

PICKERING
Folyton Elizát emlegetjük...

HIGGINS
Elizát tanítgatjuk...

PICKERING
Elizát öltöztetjük...

HIGGINSNÉ
Tessék?

HIGGINS
Új meg új Elizát tervezünk!

A következőket a szereplők egyszerre mondják

HIGGINS
Nem is hiszed, milyen rendkívül finom a hallása...

PICKERING
Higgye el, asszonyom, az a valóságos...

HIGGINS
Olyan tanulékony, mint a papagáj. Kipróbáltam vele...

PICKERING
...valóságos zseni! Gyönyörűen zongorázik...

HIGGINS
...minden hangot, amit emberi lény egyáltalán ki tud adni...

PICKERING
Elvittük klasszikus hangversenyekre, elvittük...

HIGGINS
...európai nyelvjárásokat, afrikai nyelvjárásokat, hottentotta...

PICKERING
...orfeumokba: teljesen mindegy neki! Mindent egyformán lejátszik...

HIGGINS
...csettegető hangokat; olyan dolgokat, amikkel én évekig vesződtem...

PICKERING
...odahaza egyszeri hallás után Beethovent és...

HIGGINS
...ő képes egycsapásra megtanulni. Mintha egész életében ...

PICKERING
...Brahmsot, éppúgy, mint Lehárt, Lionel Monctont!

HIGGINS
...egyebet sem csinált volna!

PICKERING
Pedig hat hónappal ezelőtt még egy billentyűt sem tudott leütni!

HIGGINSNÉ
(befogja a fülét, mert a két férfi úgy túl akarja egymást kiabálni, hogy az már elviselhetetlen) Pszt! Pszt! Pszt!

Mindketten elhallgatnak.

PICKERING
Bocsánatot kérek. (Visszavonul székével eredeti helyére)

HIGGINS
Bocsánat, de ha Pickering kiereszti a hangját, akkor ott halandó ember többet szóhoz nem jut.

HIGGINSNÉ
Csitulj már, Henry. Nem gondolja, ezredes úr, hogy amikor Eliza átlépte a Wimpole utcai lakás küszöbét, vele együtt más is megjelent...

PICKERING
Az apja. De Henry egykettőre lerázta a nyakáról.

HIGGINSNÉ
Sokkal helyesebb lett volna, ha az anyja jelentkezik. De mert ő nem jelentkezett, jelentkezik másvalami.

PICKERING
Micsoda?

HIGGINSNÉ
(akaratlanul elárulva, hogy melyik generációhoz tartozik) Egy probléma.

PICKERING
Értem. Hogy hogyan adjuk majd ki úrinőnek...

HIGGINS
Ezt én megmondom. Félig már meg is oldottam.

HIGGINSNÉ
Nem! Jaj, micsoda két tyúkeszű férfi! Az a probléma, hogy mi lesz a lánnyal azután!

HIGGINS
Mi itt a probléma? A lány mehet tovább a maga útján, mindazokkal az előnyökkel, amiket nekem köszönhet.

HIGGINSNÉ
Olyan előnyökkel, mint az a szerencsétlen asszony, aki az előbb volt itt. Olyan szokásokkal, amik lehetetlenné teszik, hogy egy nő maga keresse meg a kenyerét - csak éppen egy úrinő jövedelmét nem biztosítják neki. Erre gondolsz?

PICKERING
(zavartan) Ó, asszonyom, ez a dolog rendben lesz. (Felkel, hogy induljon)

HIGGINS
(szintén felkel) Majd keresünk neki valami könnyű munkát.

PICKERING
Az a lány nagyon boldog. Ne tessék aggódni miatta. Viszontlátásra, asszonyom. (Úgy rázza meg Higginsné kezét, mintha egy megriadt gyermeket vigasztalna, majd a kijárat felé indul)

HIGGINS
Akárhogy is: kár ezen törni a fejünket. Most már benne vagyunk. Isten veled, mama. (Megcsókolja anyját, és Pickering után megy)

PICKERING
(megfordul, hogy még egy utolsó megnyugtatással szolgáljon) Annyi út nyílik meg előtte. Majd a legjobbat választjuk. Viszontlátásra, asszonyom.

HIGGINS
(Pickeringhez, távozóban) Elvisszük a Shakespeare-kiállításra is Earlscourtba!

PICKERING
Okvetlenül! Elragadó megjegyzései lesznek!

HIGGINS
És otthon végig fog utánozni mindenkit!

PICKERING
Pompás!

Még kintről is hallatszik harsogó nevetésük.

HIGGINSNÉ
(türelmetlenül fölkel és átül íróasztalához. Félreseper kezével egy csomó papirost. Elővesz a fiókból egy tiszta ívet, és elszántan írni kezd. Háromszor is abbahagyja. Végül lecsapja a tollat, dühösen megragadja az asztalt, és kitör) Férfiak! Férfiak! Férfiak!!!


Nyilvánvaló, hogy Eliza még nem hercegnő, Higgins még nem nyerte meg a fogadást. De a hat hónap még nem is telt el; annak idején majd Eliza valóban kész hercegnőként lép a világ elé. Hogy s mint történik ez? Képzeljünk el egy követségi palotát Londonban, valamelyik nyári este, sötétedés után. A csarnokajtó előtt kifeszített ernyős mennyezet és az oldalkijárat kárpitjai jelzik, hogy nagy fogadásra készülődnek. Odakint a bejárat körül összeverődött járókelők lesik a vendégek érkezését.

Egy Rolls-Royce kocsi érkezik. Először Pickering száll ki estélyi öltözékben, kitüntetésekkel és érdemrendekkel díszítve. Kezét nyújtja Elizának. A lány operai belépőben, estélyi ruhában, legyezővel, gyémántokkal, virágokkal s egyebekkel ékesen lép ki a kocsiból. Végül száll ki Higgins. A kocsi elhajt, ők hárman pedig felmennek a lépcsőn, be a palotába, melynek ajtaja közeledtükre kitárul.

Odabent egy tágas előcsarnok várja őket, melyből széles lépcső vezet föl. Baloldalt van a férfiruhatár. Az urak itt rakják le kalapjukat és köpenyüket.

Jobbra ajtó nyílik a női ruhatárba. A hölgyek köpenybe burkolva lépnek be, és káprázatosan ragyogva lépnek elő. Pickering Eliza fülébe súg, a női öltözőszoba felé mutatva. A lány eltűnik a jelzett irányban. Higgins és Pickering leveti köpenyét, s átveszi a jegyet a ruhatárostól. Egy vendég, aki ugyanezzel bajlódik, háttal áll nekik. Miután megkapja jegyét, megfordul; most látjuk csak, milyen komoly képű s irgalmatlanul szőrös ábrázatú ifjú. Hatalmas bajusza buján tenyésző pofaszakállba olvad át. Szeme fölött bozontos szőrpamacs. Haja hátul erősen fel van nyírva és ragyog az olajtól. Egyébként nagyon elegáns. Több értéktelen kitüntetést visel. Nyilvánvaló, hogy külföldi, sejthetőleg valami szőrös képű magyar martalóc. De rettenetes bajuszát leszámítva, igen barátságos, kedélyes és bőbeszédű.

Megpillantva Higgins professzort, két karját szélesen kitárja, s lelkesen lép hozzá.

A TORZONBORZ
Maestro! Maestro! (Megöleli Higginst, s mindkét felől megcsókolja) Meg sem ismer?

HIGGINS
Nem én! Ki az ördög maga?

A TORZONBORZ
A tanítványa! Az első tanítványa. A tanár úr legjobb, leghíresebb tanítványa. Én vagyok a kis Nepomuk, a csodagyerek! Egész Európában híressé tettem a Higgins nevet. A professzor úr tanított fonetikára. Engem csak nem felejtett el?!

HIGGINS
De mért nem borotválkozik?

NEPOMUK
Nekem nincs olyan tekintélyes képem, mint a tanár úrnak, olyan állam, olyan homlokom. Ha megborotválkozom - észre sem vesznek. Így pedig híres lettem: mindenki úgy hív, a torzonborz Nepomuk.

HIGGINS
De mit keres itt, ebben a cifra társaságban?

NEPOMUK
Tolmács vagyok. Harminckét nyelven beszélek. Nélkülözhetetlen lettem az ilyen nemzetközi fogadásokon. Ön a nagy zsargonszakértő: bárkiről megmondja egész Londonban, hol lakik, mihelyt a páciens kinyitja a száját. Én bárkiről megmondom egész Európában.

Egy lakáj fut le a főlépcsőn, és Nepomukhoz siet.

A LAKÁJ
Kéretik önt odafent. Őexcellenciája nem érti, mit mond a görög úr.

NEPOMUK
Kérem, hogyne, azonnal.

A lakáj sarkon fordul és eltűnik a tömegben.

NEPOMUK
(Higginshez) Ez a görög diplomata úgy tesz, mintha nem tudna angolul. De engem nem téveszt meg! Egy clerkenvelli órás fia! Olyan förtelmesen beszél angolul, hogy ha csak egyet mukkan, már elárulta a származását. Én segítek neki a kegyes csalásban; de fizet is, mint a köles. Mind fizet az ilyen, csak a markom kell tartani. Hahaha! (Felsiet a lépcsőn)

PICKERING
Csakugyan szakember ez a fickó? Leleplezheti, megzsarolhatja Elizát?

HIGGINS
Majd meglátjuk. Ha leleplezi, elvesztettem a fogadást.

Eliza előjön az öltözőszobából és a férfiakhoz lép.

PICKERING
Csak bátran, leányom! Nem fél?

LIZA
Ezredes úr ideges?

PICKERING
Irgalmatlanul. Szakasztott úgy érzem magam, mint az első ütközetem előtt. Mindig az első a legnehezebb.

LIZA
Nekem ez nem az első, ezredes úr. Százszor végigéltem már ezt, otthon, a Külső Drury úton, a vackomon álmodozva. Most is álmodom. Könyörgök, vigyázzon, hogy Higgins tanár úr fel ne ébresszen! Ha rám kiáltana, egyszeriben vége lenne mindennek, s megint úgy beszélnék, mint kinn, a prolinegyedben.

PICKERING
Egy szót se, Higgins! (Elizához) Nos, kész van?

LIZA
Kész.

PICKERING
Gyerünk!

Felmennek a lépcsőn, leghátul Higgins. Pickering suttogva mond valamit az első fordulóban álló lakájnak.

A LAKÁJ
(az első fordulóban) Doolittle kisasszony, Pickering ezredes úr, Higgins tanár úr!

A LAKÁJ
(a második fordulóban) Doolittle kisasszony, Pickering ezredes úr, Higgins tanár úr!

A lépcsősor tetején a követ és felesége, oldalukon Nepomukkal, fogadják a vendégeket.

A HÁZIASSZONY
(kezet fog Elizával) Na'on örvendek!

A HÁZIGAZDA
(hasonlóképpen) Na'on örvendek! - Na'on örvendek, ezredes 'ram.

LIZA
(oly kristálytiszta és ünnepélyes kiejtéssel, hogy megrémíti a háziasszonyt) Nagyon örvendek. (Továbbsétál a szalonba)

A HÁZIASSZONY
A fogadott lánya, ezredes úr? Nagy sikert jósolok.

PICKERING
Nagyon köszönöm, hogy a kedvemért őt is meghívta. (Továbbmegy)

A HÁZIASSZONY
(Nepomukhoz) Mindent tudjon meg erről a lányról!

NEPOMUK
(meghajlik) Kegyelmes asszonyom... (Eltűnik a tömegben)

A HÁZIGAZDA
Na'on örvendek, tanár úr. Ma estére vetélytársa akadt. Úgy mutatkozott be mint az ön tanítványa. Mi a véleménye róla?

HIGGINS
Két nap alatt megtanul bármilyen nyelvet. Tud már vagy három tucatot: a butaság biztos jele. Fonetikáról fogalma sincs!

A HÁZIASSZONY
Na'on örvendek, tanár úr.

HIGGINS
Nagyon örvendek. Halálosan unalmas lehet ez a cécó. Bocsásson meg, hogy én is itt vagyok. (Továbbsétál)

A szalonban és a belső termekben javában zajlik az élet. Eliza teremről teremre halad. Egész lénye úgy átszellemül a nagy próbától, hogy inkább hasonlít valami sivatagban bolyongó alvajáróhoz, mint egy előkelő társaságba csöppent újonchoz. Amerre jár, elakad a beszélgetés, mindenki megcsodálja toalettjét, ékszereit, különös, vonzó lényét. A háttérben több fiatalember székre áll, hogy lássa. A házigazda és felesége befejezve az üdvözléseket, elvegyül a vendégek között. Higgins mogorván, mint aki torkig van az egésszel, odalép a körülöttük összeverődött csoporthoz.

A HÁZIASSZONY
Á, itt jön Higgins tanár úr: majd ő megmondja... Kérem, tanár úr, mondjon el mindent erről az elragadó teremtésről!

HIGGINS
(morózusan) Milyen elragadó teremtésről?

A HÁZIASSZONY
Ó, hiszen nagyon jól tudja. Azt mondják, a szép Langtry asszony óta senkit nem csodáltak meg így, székre állva, Londonban.

Nepomuk új hírektől izgatottan érkezik.

A HÁZIASSZONY
No, csakhogy itt van, Nepomuk! Kinyomozta már, ki ez a lány, ez a Doolittle kisasszony?

NEPOMUK
Mindent kinyomoztam: csaló.

A HÁZIASSZONY
Csaló! Csak nem?

NEPOMUK
Igenis, az. Engem nem szed rá. Kizárt dolog, hogy Doolittle-nek hívják!

HIGGINS
Miért?

NEPOMUK
Mert Doolittle angol név. Ez a lány pedig nem angol.

A HÁZIASSZONY
Az lehetetlen! Tökéletes az angol kiejtése.

NEPOMUK
Túlságosan is tökéletes. Tud mutatni, asszonyom, egyetlen született angolt, aki tökéletesen beszél angolul?! Csak külföldiek beszélnek hibátlanul, akiket megtanítottak rá.

A HÁZIASSZONY
Igen, valósággal megrémített, ahogy azt mondta: nagyon örvendek. Volt valamikor egy tanárnőm, az beszélt így - halálosan féltem tőle. De hát ha nem angol, akkor miféle?

NEPOMUK
Magyar.

MIND
Magyar!

NEPOMUK
Magyar! Királyi vér. Én is magyar vagyok. Szintén királyi vérből.

HIGGINS
Megszólította magyarul?

NEPOMUK
Meg. De nagyon okosan viselkedett. Azt felelte: "Kérem, beszéljen angolul; franciául nem tudok." Franciául! El akarja velem hitetni, hogy nem tudja megkülönböztetni a magyart a franciától! Szemfényvesztés! Nagyon jól érti mind a kettőt.

HIGGINS
És hogy királyi vér? Hogy jött erre rá?

NEPOMUK
Az ösztön, maestro, az ösztön! Egyedül a szkíta fajok sajátja ez az isteni méltóság, ez a fennkölt tekintet. Valódi hercegnő!

A HÁZIGAZDA
Mit szól ehhez, professzor úr?

HIGGINS
Azt, hogy közönséges prolilány, akit a londoni alvilágból kapart ki valami jó szimatú nyelvtanár. Szerintem a Külső Drury út tájáról való.

NEPOMUK
Hahaha! Jaj, maestro, maestro, ön valóságos megszállottja a zsargonkutatásnak. Az ön számára a londoni alvilágon túl - vége a világnak.

HIGGINS
(a háziasszonyhoz) S mit gondol a kegyelmes asszony?

A HÁZIASSZONY
Természetesen Nepomuk úrral tartok. Ez a lány legalábbis hercegnő.

A HÁZIGAZDA
Persze lehet, hogy nem törvény szerinti... talán morganatikus házasságból... de kétségtelenül királyi vér.

HIGGINS
Fenntartom véleményemet.

A HÁZIASSZONY
Jaj, maga javíthatatlan.

A csoport feloszlik. Higgins magára marad. Pickering lép hozzá.

PICKERING
Hol van? Szemmel kell tartanunk.

Eliza érkezik.

LIZA
Nem bírom tovább. Mindenki úgy néz. Az elébb egy öreg hölgy azt mondta, hogy szakasztott úgy beszélek, mint Victoria királynő. Bocsásson meg, ha elvesztem a fogadást... a maga fogadását... Én mindent megtettem, de képtelen vagyok olyanná válni, mint ezek.

PICKERING
Nem vesztette el, kedvesem: megnyerte a fogadást. Tízszeresen megnyerte!

HIGGINS
Hagyjuk itt az egészet. Elegem volt ebből a sok hülyeségből.

PICKERING
Eliza is elfáradt. Én pedig megéheztem. Tűnjünk el, és vacsorázzunk meg valahol.



NEGYEDIK FELVONÁS

Higgins Wimpole utcai dolgozószobája. Éjfélre jár. Senki sincs a szobában. A kandallón álló óra tizenkettőt üt. A kandallóban nem ég tűz: nyári éjszaka van.

Csakhamar Higgins és az ezredes hangja hallatszik a lépcsőházban.

HIGGINS
(leszól Pickeringhez) Zárd be a kaput, Pick: ma már nem megyek el többet.

PICKERING
Helyes. Pearce-né is lefekhet, ugye? Ma már, azt hiszem nem akarunk semmit.

Eliza kinyitja az ajtót. A megvilágított ajtónyílásban feltűnik finom alakja. Henry Higgins ennek a finom hölgynek köszönheti, hogy az imént lezajlott estélyen megnyerte a fogadást. Eliza a kandallóhoz lép, és meggyújtja a rajta álló lámpát. Nagyon fáradt: sápadtsága élesen elválik fekete hajától és szemétől. Arca szinte tragikus. Leveti belépőjét; legyezőjét és kesztyűjét a zongorára teszi, s leül a zongora mellé. Némán mered maga elé. Belép Higgins is, frakkban, felöltőben, kalapban. Kezében egy házikabát, melyet még odalent akasztott le. Leveti a felöltőt és a kalapot, s hanyagul az újságtartóra dobja. Hasonlóképpen cselekszik a frakkjával is, majd magára veszi a házikabátot, és fáradtan veti magát a kandalló melletti karosszékbe. Jön Pickering is, kimerülten. Ő is leveti felöltőjét, kalapját, s éppen oda akarja dobni Higginsnek, mikor észbe kap.

PICKERING
Hallod-e, Pearce-né majd megmossa a fejünket, ha szanaszét hagyjuk a holminkat a szobában.

HIGGINS
Dobj le mindent a korláton át a hallba. Majd reggel megtalálja és összeszedi. Azt fogja hinni, hogy részegek voltunk.

PICKERING
Egy kicsit azok is vagyunk. Jött valami posta?

HIGGINS
Nem néztem. (Pickering fogja a felöltőket és a kalapokat, s visz le mindent a hallba. Higgins félig dúdol, félig ásít egy áriát a "Nyugat leányá"-ból, majd hirtelen abbahagyja és felkiált) Hol a nyavalyába lehet a papucsom?

Eliza sötét pillantást vet rá, majd hirtelen felkel és kimegy. Higgins ismét ásít és dúdol. Pickering megjelenik, kezében a napi postával.

PICKERING
Csak nyomtatványok. Neked meg egy illatos levélke, nemesi koronával. (A nyomtatványokat a kandallóba dobja, és leül a szőnyegre, háttal a rostélynak)

HIGGINS
(egy pillantást vet a levélbe) Pénzt kínál egy uzsorás. (Ezt is a kandallóba hajítja)

Eliza újra megjelenik egy pár nagy, kitaposott papuccsal. Leteszi Higgins elé, majd visszaül előbbi helyére, egy árva szó nélkül.

HIGGINS
(újra ásít) Jaj, istenem! Micsoda este volt ez! Ennyi tökkelütött hülyét egy rakáson!... (Le akarja vetni a cipőjét, de amint lábát emelné, tekintete hirtelen a két papucsra esik. Abbahagyja cipője kifűzését, s úgy néz a pár papucsra, mintha magától került volna oda) Ni, ez meg itt van.

PICKERING
(nyújtózkodva) No, jól elfáradtam. Ennyi minden egy nap! Garden party, bankett, estély... Sok volt a jóból. Hanem te megnyerted a fogadást, Henry! Eliza kiállta a próbát! És milyen nagyszerűen!

HIGGINS
(érzéssel) Hála istennek, túl vagyunk rajta!

Eliza megrázkódik, de a férfiak észre sem veszik, mire újra összeszedi magát, és ül tovább meredten, mint eddig.

PICKERING
Izgultál a garden partyn? Én nagyon, Eliza, úgy láttam, egy cseppet sem volt ideges.

HIGGINS
Nem hát. De én is tudtam, hogy be fog válni. Nem az izgalom fárasztott ki, hanem ez a hathónapi robot. Eleinte még érdekes volt, mikor a fonetikánál tartottunk; de aztán már torkig voltam az egésszel. Ha a fogadás nem köt, már két hónappal ezelőtt hagytam volna a fenébe. Hülye ötlet volt. Halálunalom...

PICKERING
Ugyan már! A garden party veszettül izgalmas volt. Csak úgy kalapált a szívem.

HIGGINS
Az első három perc még ért valamit. De mikor már láttam, hogy minden megy, mint a karikacsapás - ennek is vége lett... Úgy éreztem magam, mint egy medve a ketrecben, aki csak jár föl-le, föl-le, mert nem tehet okosabbat. De az ebéd volt a legszörnyűbb! Hogy az ember egy óra hosszat csak üljön, üljön, zabálva, és senki mással ne tudjon beszélni, mint azzal a közveszélyesen buta dámával, akit éppen mellé ültettek! Nekem ebből elég volt, barátom. Több hercegnőt nem állítok elő a laboratóriumban. Ezt a poklot nem járom meg újra.

PICKERING
Te sohasem bírtad a társaságot. (Átballag a zongorához) Én néha élvezem. Úgy érzem, megfiatalít. De hallod-e, nagy siker volt ez, óriási siker! Egyszer-kétszer már megrémültem, hogy Eliza túl jó a szerepében. Tudod, egy valódi dáma megközelítőleg sem lehet ilyen tökéletes. A legtöbb buta úrinő azt hiszi, hogy az előkelő ranggal már együtt jár az előkelő stílus is - és ezért sohasem szánja rá magát, hogy megtanulja. Ha valami mesteri, az már gyanús; mérget lehet rá venni, hogy mesterséges.

HIGGINS
Ez az! Meg kell veszni, hogy ez az egész üresfejű banda még a saját "mesterségét" sem képes megtanulni. (Fölkel) De az a fő, hogy túl vagyunk rajta. Végre lefekhetem, és nem kell a holnaptól rettegnem.

Eliza szépsége már szinte gyilkoló.

PICKERING
No, lassan én is lefekszem. De akárhogyan is: nagy dolog volt ez! Büszke lehetsz a diadalodra. Jó éjszakát. (El)

HIGGINS
(utánaindul) Jó éjszakát. (Az ajtóból vállán keresztül hátraszól) Oltsa el a villanyt, Eliza; és mondja meg Pearce-nének, hogy reggel nem kell kávé: teát iszom. (El)

Eliza próbál magán uralkodni s közönyt színleli, míg a kandallóhoz megy, hogy leoltsa a lámpát. De közben olyan indulatba jön, hogy csaknem elsikoltja magát. Először leül Higgins székébe, és görcsösen markolja a szék karját. Azután nem bírja tovább: földre veti magát, és eszeveszetten tombol.

HIGGINS
(elkeseredve kiabál kintről) Hova a fenébe tettem a papucsomat? (Megjelenik az ajtóban)

LIZA
(fölkapja a két papucsot, és egyiket a másik után teljes erejéből Higginshez vágja) Itt a papucsa! Tessék! Tessék! Nyelje le, forduljon föl vele!

HIGGINS
(döbbenten) Mi az?... (Odamegy hozzá) Mi történt? Keljen fel! (Felrántja a földről) Valami baja van?

LIZA
(alig kap levegőt) Semmi bajom magával. Megnyertem magának a fogadást. Ez kellett csak. Én persze nem számítok.

HIGGINS
Maga nyerte meg nekem a fogadást! Maga! Pöffeszkedő béka! Én nyertem meg! Mi lelte, hogy fejemhez vágja a papucsomat?

LIZA
Össze akartam hasgatni a képit! Önző barom! Meg tudnám fojtani. Mér nem hagyott a sárba, mér nem? Most hálát ad istennek, hogy túl van az egészen és lökhet megin vissza a mocsokba, ugye, ugye?! (Ujjai görcsbe merevednek a dühtől)

HIGGINS
(hideg csodálkozással néz rá) Ideges a kis nő.

LIZA
(visszafojtott dühe egy sikolyban tör ki, és körmeit Higgins arcába akarja vájni)

HIGGINS
(elkapja a csuklóját) Azt nem. Veszett macska! Húzza be a körmét! Hogy mer velem szembeszállni!? Üljön le, és egy mukkanást se halljak! (Belöki a karosszékbe)

LIZA
(akit lenyűgöz a fölényes erő és tekintély) Mi lesz velem? Mi lesz velem?

HIGGINS
Hogy az ördögbe tudjam, hogy mi lesz magával? Mit számít az, hogy mi lesz magával?

LIZA
Magának nem számít, tudom, maga nem törődik velem! Magátul akár meg is halhatok. Magának az a két randa papucs is fontosabb, mint én!

HIGGINS
(mennydörögve) Nem randa, hanem ronda!

LIZA
(keserű megadással) Ronda. Asziszem, már úgyis mindegy.

Szünet. Eliza reménytelen, megtört. Higgins kényelmetlenül érzi magát.

HIGGINS
(a legfölényesebb hangon) Mi ütött magába, hogy így viselkedik? Talán bizony valami kifogása van a bánásmód ellen?

LIZA
Nem.

HIGGINS
Megbántotta valaki? Pickering ezredes? Pearce-né, vagy valamelyik cseléd.

LIZA
Nem.

HIGGINS
Remélem, nem akarja azt mondani, hogy én bántam rosszul magával?

LIZA
Nem.

HIGGINS
No, ennek örülök. (Enyhébben) Nyilván kimerítette ez a mai nap. Akar egy pohár pezsgőt? (Az ajtó felé indul)

LIZA
Nem. (Eszébe jut a jó modor követelménye) Köszönöm.

HIGGINS
(ismét jókedvűen) Napok óta gyűlt ez fel magában. Érthető, hogy nagy idegfeszültségben volt a garden party előtt. De túl vagyunk rajta. (Kedvesen megveregeti a vállát. Eliza összerezzen) Nincs miért fájjon a feje.

LIZA
Nincs. Magának nincs miért fájjon a feje. (Hirtelen fölkel, a zongorához megy, és ott leül, arcát kezébe temetve) Úristen! Bárcsak meghalhatnék.

HIGGINS
(őszinte meglepetéssel) Miért? Az isten szerelmére, miért? (Nyugodtan folytatja, hozzálépve) Hallgasson rám, Eliza. Ez az egész kétségbeesés tisztára szubjektív.

LIZA
Ezt én nem értem, ehhez buta vagyok.

HIGGINS
Úgy értem, hogy képzelődés. Rossz hangulat, semmi más. Senki sem bántotta magát. Nincs semmi baj. Le fog feküdni, mint jó kislányhoz illik, és alszik egyet rá. Sírjon egy kicsit, imádkozzon egy kicsit - és minden rendben lesz.

LIZA
A maga imádságát már hallottam: "Hála istennek, túl vagyunk rajta!"

HIGGINS
(türelmetlenül) Maga talán nem boldog, hogy túl vagyunk rajta? Végre szabad, és azt teheti, amit akar.

LIZA
(kétségbeesve összeszedi magát) Mit? Mire vagyok én jó most? Mire nevelt engem? Hova mehetek? Mihez foghatok? Mi lesz énbelőlem?

HIGGINS
(kezdi érteni, de nem veszi komolyan) Ó, hát ez a baja? (Két kezét zsebre dugja, és szokott módján sétálni kezd, zsebeinek tartalmát csörgetve. Úgy beszél, mintha merő jóságból bocsátkoznék egy jelentéktelen kérdés megtárgyalásába) Én nem sokat törném a fejem a maga helyébe. Azt hiszem, minden nehézség nélkül el tudna helyezkedni itt vagy ott, ámbár én nem is gondoltam rá, hogy el kellene mennie. (Eliza hirtelen rápillant, de Higgins nem néz rá, hanem a zongorán levő csemegék közt válogat szemével, s végül egy alma mellett dönt) Férjhez is mehetne. (Nagyot harap az almából, és harsogva rágja) Tudja, Eliza, nem minden férfi olyan megátalkodott agglegény, mint én meg az ezredes. A legtöbb olyan házasodós. Szegény ördögök! És maga igazán nem csúnya; néha egész jólesik magára nézni - persze nem most, mikor bőg, és olyan ádáz képet vág, mint egy boszorkány. De mikor nincs semmi baja, akkor azt lehet mondani, vonzó. Már tudniillik a házasodósok szemében. Most feküdjön le és aludja jól ki magát; aztán keljen fel, nézzen a tükörbe, és mindjárt megjön az önbizalma.

Eliza ismét ránéz szótlanul és mozdulatlanul, tekintete azonban kárba vész. Higgins mennyei gyönyörűséggel eszi az almát.

HIGGINS
(mint akinek zseniális ötlete támadt) Azt hiszem, az anyám találna is az aranyifjak közt alkalmas jelöltet.

LIZA
Mi a körút sarkán már túl voltunk ezen.

HIGGINS
(mint aki most ébred fel) Mit mond?

LIZA
Virágot árultam, de magamat nem. Most, hogy úrinőt faragott belőlem, nincs egyéb mondanivalóm. Inkább hagyott volna ott, ahol voltam!

HIGGINS
(az almacsutkát határozott mozdulattal a kandallóba dobja) Bolond beszéd! Ne sértse meg az emberi kapcsolatokat azzal, hogy mindjárt adásvételről beszél. Ha nem tetszik az a fiatalember, ne menjen hozzá.

LIZA
Mi mást tehetnék?

HIGGINS
Ó, hát - akármit. Mit szól a régi kedvenc tervéhez, a virágüzlethez? Pickering vehetne magának egy virágüzletet, annyi pénze van, mint a pelyva. (Kuncogva) Neki kell kifizetni ezt a sok kacabajkát is, ami ma este magán volt. Ha az ékszerek kölcsöndíját is beleszámítjuk, nem ússza meg kétszáz fonton alul. Hat hónappal ezelőtt mennyországban érezte volna magát, ha saját virágüzlete van. Na! Szóval minden rendben lesz. De most már csakugyan lefekszem, istentelenül álmos vagyok. De várjunk csak, miért is jöttem vissza? Már elfelejtettem.

LIZA
A papucsáért.

HIGGINS
Persze, persze. Azt vágta a fejemhez. (Kezébe veszi a papucsot, és indulna ki, mikor Eliza váratlanul feláll és megszólítja)

LIZA
Mielőtt elmenne, uram...

HIGGINS
(meglepetésében, hogy a lány "uram"-nak szólítja, elejti a papucsot) Tessék?

LIZA
Enyémek a ruháim, vagy Pickering ezredeséi?

HIGGINS
(úgy fordul vissza, mintha a leány kérdése őrültség volna) Mi a fenét csinálna velük Pickering ezredes?!

LIZA
Félreteheti a következő lánynak, akit majd felszednek az utcáról kísérletezésre.

HIGGINS
(megütközve és megsértve) Hát így gondolkozik rólunk?

LIZA
Hagyjuk ezt! Csak azt szeretném tudni, mi az enyém? Mert az én saját ruhámat elégették.

HIGGINS
Hát aztán?! Nincs jobb dolga éjszaka, mint hogy ezen morfondírozzon?

LIZA
Tudni akarom, mit vihetek magammal. Nem akarom, hogy utólag lopással vádoljanak.

HIGGINS
(mélyen sértve) Lopással! Ezt nem lett volna szabad mondania, Eliza! Ezzel árulta el, hogy nincs magában érzés.

LIZA
Sajnálom. Én közönséges, tanulatlan lány vagyok, s a magamfajtának jó vigyázni. Maguk meg énközöttem nem lehet szó érzésről. Kérem, mondja meg, mi az enyém, mi nem.

HIGGINS
(dühösen) Tőlem fölpakolhatja az egész házat. Kivéve az ékszereket. Azok kölcsönben vannak. Most meg van elégedve? (Sarkon fordul, és nagy haraggal indul kifelé)

LIZA
(gyönyörűséggel tölti el az eredmény, és újabb ötlete támad) Megálljon, kérem! (Leveszi ékszereit) Lesz szíves ezeket magával vinni. Nem akarom, hogy lába keljen, s aztán rajtam keressék.

HIGGINS
(dühöngve) Adja ide! (Eliza a kezébe nyomja) Ha nem az ékszerészé volna, azt a hálátlan száját tömném be vele! (Hanyagul zsebébe tömi az ékszereket, akaratlanul felcicomázva magát a zsebeiből kifityegő aranyláncokkal)

LIZA
(egy gyűrűt húz le az ujjáról) Ez a gyűrű nem az ékszerészé. Ezt az egyet maga vette nekem Brightonban. Ezt is vigye! (Higgins szenvedélyes mozdulattal a kandallóba vágja a gyűrűt, és olyan fenyegetően fordul a lány felé, hogy az, arcát eltakarva, a zongorára borul és felkiált) Ne üssön meg!

HIGGINS
Ne üssem meg? Gyalázatos! Hogy mer ilyet feltételezni rólam? Maga ütött meg engem! A szívem közepébe szúrt!

LIZA
(titkos örömmel) Hála istennek! Legalább valamit visszaadtam!

HIGGINS
(a legválasztékosabb hivatalos méltóságával) Maga miatt vesztettem el az önuralmamat. Nem emlékszem, hogy ez valaha eddig megtörtént volna velem. Jobbnak látom, ha ma este nem szólok többet. Lefekszem.

LIZA
(félvállról) Jól tenné, ha Pearce-nének írna egypár sort a kávéról, mert én nem fogok neki szólni!

HIGGINS
(feszesen) A fene egye meg Pearce-nét; a fene egye meg a kávét; a fene egye meg magát; (vadul) és a fene egye meg az én hülye fejemet, hogy verejtékes munkámat, sok drága erőmet és türelmemet egy ilyen szívtelen bestiára pazaroltam! (Fenséges méltósággal távozik, de mindent elront azzal, hogy dühösen becsapja maga mögött az ajtót)

Eliza letérdel a kandalló elé, hogy megkeresse a gyűrűt. Miután megtalálta, egy pillanatig habozik, hogy mit csináljon vele. Végül a csemegéstálba dobja, és háborgó dühvel távozik.


A lány szobájának bútorzata egy nagy ruhásszekrénnyel és egy pompázatos toalettasztallal gazdagodott. Liza most belép, felgyújtja a villanyt. Odasiet a ruhásszekrényhez, kinyitja; ruhát, kalapot, cipőt rángat elő, és az ágyra dobálja. Leveti estélyi ruháját és báli cipőjét; azután a szekrényből párnázott ruhaakasztót vesz elő, gondosan ráakasztja a ruhát, s visszatéve a szekrénybe, rácsapja az ajtót. Utcai cipőt, utcai ruhát és kalapot vesz fel. A toalettasztalról felemeli karóráját, és csuklójára erősíti. Felhúzza kesztyűjét; fogja retiküljét s mielőtt karjára venné, belepillant, hogy ott van-e a pénztárca. Indul az ajtó felé. Minden mozdulata vad elszántságról tanúskodik.

Egy utolsó pillantást vet a tükörbe. Önmagával szembenézve, hirtelen kiölti nyelvét, aztán leoltja a villanyt, és kilép az ajtón. Közben odalent az utcán Freddy Eynsford Hill bánatosan és szerelmesen bámul fel a második emeletre, az egyetlen világos ablakra. Az ablak elsötétül.

FREDDY
Jó éjszakát, te drága, drága, drága...

Eliza kilép a házból és döngve csapja be maga mögött a kaput.

LIZA
Hát maga mit keres itt?

FREDDY
Semmit. Itt virrasztok csaknem minden éjjel. Ez az egyetlen hely, ahol boldog vagyok. Ne nevessen ki, Doolittle kisasszony.

LIZA
Ne szólítson engem Doolittle kisasszonynak, hallja-e! Elég nekem annyi, hogy Liza. (Hirtelen összetörik, azután vállon ragadja a fiút) Freddy, ugye, maga nem tart szívtelen bestiának, ugye, nem?

FREDDY
Dehogy, dehogy, dehogy, drágaságom! Hogy is juthat ilyesmi eszébe? Hisz maga a legédesebb, legaranyosabb...

A fiú fejét vesztve összevissza csókolja a lányt. Eliza szeretetre szomjasan fogadja és viszonozza csókjait. Így állnak ott, egymást átölelve. Arra jön egy öregebb rendőr.

A RENDŐR
(megbotránkozva) No! No! No!!!

A fiatalok csak most döbbennek rá hirtelen, hogy mit is tettek.

FREDDY
Bocsánat, biztos úr, most volt az eljegyzésünk.

Hanyatt-homlok elfutnak mind a ketten. A rendőr fejét csóválja, eltűnődve saját szerelmi emlékein s az emberi remények hívságos voltán. Azután lassú, kimért rendőrléptekkel indul meg az ellenkező irányba.

A menekülő szerelmesek egyszer csak a Cavendish téren találják magukat. Megtorpannak, s körülnéznek, hogy merre is induljanak.

LIZA
(kifulladva) Hű, de begyulladtam ettől a zsarutól. De maga jól megfelelt neki.

FREDDY
Remélem, nem tartom fel? Merre indult?

LIZA
A folyóhoz.

FREDDY
És miért?

LIZA
Hogy beleugorjam.

FREDDY
(elborzadva) De drága Eliza... hogy érti ezt? Mi történt?

LIZA
Ne törődjön vele. Most már nem számít. Most már csak mi ketten vagyunk az egész világon, mi ketten, ugye?

FREDDY
Csak mi ketten!!!

Ismét ölelésben forrnak össze, s ismét egy rendőr lepi meg őket - ezúttal egy jóval fiatalabb.

A RENDŐR
No! No! Maguknak beszélek! Mi ez? Mi ez? Mit képzelnek, hol vagyunk? Na, egykettő, futólépés!

FREDDY
Ez az, uram: futólépés!

Megint futásnak erednek, s csak a Hannover téren jutnak újra szóhoz.

FREDDY
Sose hittem volna, hogy a rendőrök ilyen átkozottul "erkölcsösek"!

LIZA
Az a mesterségük, hogy szekálják a lányokat az utcán.

FREDDY
El kell mennünk valahova. Nem csatangolhatunk egész éjjel az utcán.

LIZA
Miért nem? Milyen nagyszerű volna örökké csak csatangolni... csatangolni!

FREDDY
Te drága!...

Megint összeölelkeznek, s nem veszik észre, hogy egy taxi kanyarodott oda melléjük.

A SOFŐR
Elvihetném valahova uraságodékat?

A fiatalok kibontakoznak az ölelésből.

LIZA
Freddy! Egy taxi! Soha jobbkor!

FREDDY
A fene egye meg, nincs egy vasam se.

LIZA
Van nekem bőven! Az ezredesnek az a bogara, hogy az embernek tíz font nélkül ki se szabad lépni az utcára. Tudja, mit? Egész éjjel összevissza kocsikázunk; reggel pedig telefonálok az öreg Higginsnének, s megkérdem, hogy mit kell tennem. Majd mindent elmesélek a taxiban. Ott próbáljon szekálni a rendőrség!

FREDDY
Ez az! Kolosszális! (A sofőrhöz) Wimbledonig meg se állunk. (Elhajtatnak)



ÖTÖDIK FELVONÁS

Higginsné szalonja. Higginsné ismét az íróasztalnál ül. Belép a szobalány.

SZOBALÁNY
(az ajtóból) Henry úr van lent, Pickering ezredes úrral.

HIGGINSNÉ
Csak engedje fel őket.

SZOBALÁNY
Éppen telefonálnak odalent, azt hiszem, a rendőrséggel beszélnek.

HIGGINSNÉ
Micsoda?

SZOBALÁNY
(beljebb lép és halkabban folytatja) Henry úr olyan állapotban van... azt gondoltam, kérem, jó lesz, ha szólok.

HIGGINSNÉ
Ha azt jelentette volna, hogy Henry úr nincs "olyan állapotban", jobban meg volnék lepve. Mondja nekik, hogy jöjjenek fel, ha végeztek a rendőrséggel. Azt hiszem, a fiam elvesztett valamit.

SZOBALÁNY
Igenis. (Indul)

HIGGINSNÉ
Menjen fel Doolittle kisasszonyhoz, és mondja meg neki, hogy itt van Henry úr meg az ezredes. Kérem, hogy ne jöjjön le, amíg nem üzenek érte.

SZOBALÁNY
Igenis.

HIGGINS
(beront. Mint a szobalány is mondta, "olyan állapotban van...") Mama, ha tudnád... micsoda história!

HIGGINSNÉ
Jó reggelt, édes fiam. (Henry legyőzi türelmetlenségét, és megcsókolja anyját, a szobalány közben kimegy) Mi történt?

HIGGINS
Eliza megszökött!!

HIGGINSNÉ
(nyugodtan, folytatva az írást) Úgy látszik, megijesztetted.

HIGGINS
Megijesztettem? Őrültség! Tegnap este is azzal váltam el tőle, hogy oltsa el a villanyt stb. ... s ahelyett, hogy lefeküdt volna, átöltözött és kereket oldott. Az ágya meg se volt bontva. Reggel hét előtt egy taxival eljött a holmijáért, és az a tökkelütött Pearce-né kiadott neki mindent, ahelyett, hogy szólt volna! Mit tegyek most?

HIGGINSNÉ
Attól tartok, bele kell nyugodnod. A lány teljes joggal mehet, ahova kedve tartja.

HIGGINS
(tanácstalanul járkál ide-oda a szobában) De semmimet sem találom. És fogalmam sincs, mit mikorra beszéltem meg? Azt sem tudom...

Pickering lép be. Higginsné leteszi tollát és hátrafordul.

PICKERING
(kézfogás közben) Jó reggelt kívánok, asszonyom, megmondta már Henry?... (Leül az ottománra)

HIGGINS
Mit mond az a barom rendőrtiszt? Mondtad, hogy jutalmat tűzünk ki?

HIGGINSNÉ
(felháborodva áll fel) Csak nem akarjátok azt mondani, hogy a rendőrséggel köröztetitek Elizát?!

HIGGINS
Dehogynem! Hát mire való a rendőrség? És mi mást tehetnénk? (Leül az Erzsébet-kori székbe)

PICKERING
Rengeteget akadékoskodott az a rendőrtiszt. Már azt kell hinnem, hogy valami tisztességtelen dologgal gyanúsít bennünket.

HIGGINSNÉ
Ez csak természetes. Mi címen jelentitek föl a lányt a rendőrségen, mintha valami tolvaj lenne vagy valami elveszett esernyő? Mégiscsak sok! (Felindultan ül le)

HIGGINS
De hát meg akarjuk találni!

PICKERING
Nem engedhetjük így megszökni, asszonyom! Mit csináljunk?

HIGGINSNÉ
Olyan éretlenek vagytok, mint két kölyök! Mondhatom, hogy...

Belép a szobalány, és félbeszakítja a társalgást.

SZOBALÁNY
Egy úr keresi a tanár urat, nagyon fontos ügyben. A Wimpole utcai lakásról küldték ide.

HIGGINS
Még ez kellett! Nem érek rá! Ki az?

SZOBALÁNY
Valami Doolittle úr.

PICKERING
Doolittle?! A szemetes?

SZOBALÁNY
Szemetes? Nem, kérem, egy úriember.

HIGGINS
(izgatottan ugrik fel) Esküszöm, valami rokona lehet. Talán nála van? Ez valami új rokon, akiről nem is tudunk. (A szobalányhoz) Küldje fel gyorsan.

SZOBALÁNY
Igenis. (El)

HIGGINS
(izgatottan anyjához lép) Előkelő rokonság! Mik sülnek itt ki? (Leül a Chippendale-székbe)

HIGGINSNÉ
Ismertek valakit a rokonai közül?

PICKERING
Csak az apját... az a jópofa, akiről beszéltünk.

SZOBALÁNY
(szabályosan jelenti) Doolittle úr! (El)

Belép Doolittle. Ragyogóan van öltözve, mint aki valami előkelő esküvőre készül - esetleg ő maga a vőlegény. Gomblyukában egy szál virág, fején fényes cilinder, lábán a finom lakkcipő. Annyira fűti látogatásának célja, hogy észre sem veszi Higginsnét. Egyenesen Higginshez megy, és heves szemrehányással ront rá.

DOOLITTLE
(önmagára mutat) Ide nézzen! Látja ezt? Ez a maga műve!

HIGGINS
Mi az én művem?

DOOLITTLE
Ez! Nézze ezt a cilindert! Nézze ezt a zsakettet!

PICKERING
Talán Eliza vett magának ruhát?

DOOLITTLE
Liza? Az ugyan nem! Mér vett vóna nekem ruhát?

HIGGINSNÉ
Jó reggelt, Doolittle úr, nem ül le?

DOOLITTLE
(visszahőköl, amint rájön, hogy megfeledkezett a ház úrnőjéről) Már megbocsásson. (Hozzálép és megrázza feléje nyújtott kezét) Köszönöm szépen. (Ezzel leül az ottománra, Pickering jobb oldalán) Úgy tele van a fejem ezzel az egész mindenséggel, másra gondolni se tudok, csak hogy velem mi történt!

HIGGINS
De hát mi a fene történt magával?

DOOLITTLE
Ha csak arrul vóna szó, hogy úgy történt velem valami! Akkor egy szót se szólnék, az ember olyankor asszokta mondani, hogy hát ez a sorsa. De ez nemcsak úgy történt, ezt maga csinálta velem! Maga, Henry Higgins!

HIGGINS
Megtalálta Elizát?

DOOLITTLE
Mér? Elvesztette?

HIGGINS
El.

DOOLITTLE
Csuda mázlija van! Én nem találtam meg, de ő maj hamar megtalál mos, hogy maga ezt csinálta velem!

HIGGINSNÉ
De hát mit csinált a fiam magával, Doolittle úr?

DOOLITTLE
Micsinált?! Tönkretett! Tönkretette a boldogságomat! Gúzsba kötött! Megvert ezzel a középosztályos tisztességgel!

HIGGINS
(türelmetlenül felugrik, és megáll Doolittle előtt) Maga félrebeszél! Maga részeg. Maga őrült. Egyszer adtam magának öt fontot, azután még egyszer beszéltünk, ami óránként egy félkoronásomba került. Azóta színét se láttam.

DOOLITTLE
Részeg vagyok? Őrült vagyok? Egyre feleljen: igaz vagy nem igaz, hogy maga levelet írt egy félnadrág vén amerikainak, aki ötmillió fontos alapítványt tett csak arra, hogy az egész világon állíccsanak fel erkölcsi reformegyesületeket... magát meg arra szemelte ki, hogy tanájjon ki neki valami világnyelvet! Igaz, vagy nem igaz?

HIGGINS
Ahá! Ezra D. Wannafellert gondolja. De hisz az meghalt.

DOOLITTLE
Ez az, hogy meghalt! Ezzel nyomorított meg. No, igaz, vagy nem igaz, hogy maga küldött neki egy levelet, oszt abba azt írta, hogy "legjobb tudomásom szerint Angliába jelenleg a legeredetibb moralista Alfred Doolittle, egy közönséges szemetesember".

HIGGINS
Á, az első látogatása után, emlékszem, hogy csináltam valami buta viccet.

DOOLITTLE
Könnyű magának azt mondani, hogy "buta vicc". Ezzel húztak be a csőbe. "Adjunk annak az embernek lehetőséget, hogy megmutassa, mire képes; hadd lássa a világ, hogy az amerikaiak megbecsülik az érdemet a legalsóbb néposztályokban is, nem úgy, mint az angolok." Ezt írta abba az istenverte végrendeletbe. A maga buta viccinek köszönhetem, Henry Higgins, hogy abba a végrendeletbe rám testálta a Büdös Sajt Szövetkezet valami részesedésit, majdnem évi háromezer fontot - azzal az egy kikötéssel, hogy minden évben tarcsak hat előadást a Wannafeller-féle erkölcsi reformligába.

HIGGINS
A nyavalya törje ki őket! Pfúj! (Hirtelen felderül) Micsoda hülyeség!

PICKERING
Ne féljen a hat előadástól, Doolittle úr, a másodikra már nem fogják fölkérni.

DOOLITTLE
Bánnya a franc az előadásokat! Tartok én nekik annyit, hogy belekékülnek - az nekem meg se kottyan. Én csak az ellen kapálózok, hogy úriembert faragjanak belülem. Ki kérte őtet arra, hogy énbelülem urat csinájjon? Mer én boldog vótam, szabad vótam, mint a madár. Ha éppen péz kellett: megvágtam valakit, ahogy magát is, Henry Higgins. Most annyi a gondom, azt se tudom, hol áll a fejem; és gúzsba vagyok kötve, kérem. Most mindenki engem vág meg. Az ügyvédem aszongya, hogy jól jártam. Hogy jól, mondom neki, talán inkább maga járt jól? Amikó még szegény vótam, osztán eccer ügyvédem vót, mer hogy hát a szemetes kocsimon az ócskavas közt valami babakocsit tanátak, hát akkor az ügyvéd kihúzott a slamasztikábul, osztán lerázott a nyakárul, de legalább ő se maradt az én nyakamon. Szakasztott így vagyok a doktorokkal is: azelőtt kiakolbólítottak a kórházbul, mán mikor még lábra állni is alig tudtam, de nem kértek egy vasat se! Most eltanálták, hogy nem vagyok egészséges, hogy engem napjába kétszer vizsgágatni kell. Odahaza még a kisujjom se mozdíthatom, mindent más csinál helyettem, de jól meg is vág érte. Aztán a rokonok! Kérem, azelőtt nekem két-három rokonom vót, de azok se ismertek meg az uccán. Most van valami ötven, de alig akad köztük, aki legalább a kajára valót megkeresné. Kérem, nekem másokért kell élni; ez az úri tisztesség. Aszongya, hogy elveszett a Liza? Ne fájjon a feje. Lefogadom, hogy azóta már otthun az ajtó előtt vár, pedig azelőtt hogy megélt a nyavalyás a virágárulásbul, mikó még nem vótam előkelő. Mos gyön az, hogy maj maga is megvág, Henry Higgins. Mos maj tanúhatom magátul az úri beszédet, hogy még a nyelvem se forogjon szabadon. Mos gyön maga! Fogadjunk, hogy ezér csináta ezt az egész kalamajkát!

HIGGINSNÉ
De kedves Doolittle úr, semmi szükség, hogy mindezt tűrje. Senki sem kényszerítheti, hogy elfogadja az örökséget. Vissza is utasíthatja. Nem igaz, ezredes úr?

PICKERING
Én is azt hiszem.

DOOLITTLE
(kicsit szelídebben, miután asszonnyal beszél) Épp ez a tragédia, kérem. Könnyű azt mondani, hogy haggyam a pénzt a francba... de ha eccer nincs hozzá szívem? Kinek vóna a helyembe? Mer mind gyávák vagyunk. Ez az, kérem, hogy gyávák vagyunk. Mer mi lesz velem, ha visszavágom a dohányt? Mehetek a szegényházba vénkoromra. Hiszen mán festeni kellett a hajamat, hogy szemetesnek fölvegyenek. Ha afféle jámbor szegény vónék, hogy vóna spórót pézem, akkó hagyhatnám a francba az egészet. De akkó mi értelme vóna? Hiszen a jámbor szegény is éppúgy él, mint a milliomos: egyik se tuggya, mi a boldogság. De mer hogy én csak olyan lógós szegényember vótam, hát énnekem nem vót más választásom: vagy a szegényház, vagy az a rohadt háromezer. Mán megbocsásson a szóér, naccsága, maga se tunna jobbat, ha így föl vóna paprikázva, mint én. Olyan vagyok mán, mint a lik nélkül maratt egér. Jobbrul a szegényház, balrul a középosztály riogat; olyan ez, kérem, mint a Cilla meg a Karbidis. Hiába, nem bírom ideggel a szegényházat! Gyáva vagyok, vajjuk be! Lepézeltek, beadtam a derekam! Más boldog emberek viszik el a szemetemet, még jó borravalót is kivágnak belülem. Én meg maj csak bámulok rájuk mulyán, oszt sárgulok az iriccségtül. Ezt tette velem a maga fia! (Egész elöntötte az indulat)

HIGGINSNÉ
Nagyon örülök, Doolittle úr, hogy nem követett el könnyelműséget. Ezzel biztosítva van Eliza jövője. Most majd ön gondoskodhat felőle.

DOOLITTLE
(melankolikusan) Úgy, úgy, asszonyom. Most én gondoskodhatok mindenkirül, évi háromezerbül.

HIGGINS
(fölugrik) Bolond beszéd! Hogy gondoskodnék ő a lányról? Szó se lehet róla. A lány már nem az övé. Öt fontot adtam neki érte. Doolittle, tisztességes ember maga vagy gazember?

DOOLITTLE
(türelmesen) Egyik is, másik is, Henry, mint az emberek átajjába... Egyik is, másik is.

HIGGINS
Maga zsebre tette érte a pénzt. Most nincs joga elvenni tőlem a lányt!

HIGGINSNÉ
Henry! Ne bolondulj meg! Ha tudni akarod, Eliza odafent van az én szobámban.

HIGGINS
(elámul) A te szobádban?!!! Már hozom is le. (Határozott léptekkel indul az ajtó felé)

HIGGINSNÉ
(felugrik és utánaszalad) Megállj, Henry! Ülj le!

HIGGINS
Én...

HIGGINSNÉ
Ülj le, édes fiam, és nyisd ki a füled.

HIGGINS
Jó, jó, jó, jó. (Egy kecsesnek egyáltalán nem mondható mozdulattal az ottománra veti magát, arccal az ablakok felé) Azt hiszem, ezt egy félórával ezelőtt is megmondhattad volna.

HIGGINSNÉ
Eliza ma reggel hozzám jött. Elmondta, hogy milyen brutálisan bántatok vele tegnap este.

HIGGINS
(megint felszökken) Micsoda?!!!

PICKERING
(szintén feláll) Drága asszonyom, a leány valótlant állít. Szó sincs róla, hogy brutálisan bántunk volna vele! Alig szóltunk hozzá egy szót. És a legnagyobb békességben váltunk el tőle. (Higginshez fordul) Henry! Bántottad te a lányt valamivel, azután, hogy én lefeküdtem?

HIGGINS
Ellenkezőleg! Ő vágta fejemhez a papucsomat. Gyalázatosan viselkedett, pedig én a legkisebb okot sem adtam rá. A papucs az arcomba repült, mielőtt még egy szót szólhattam volna. És micsoda kiejtéssel kezdett el beszélni!

PICKERING
(döbbenten) De hát mért? Mit tettünk vele?

HIGGINSNÉ
Azt hiszem, jól sejtem, mit tettetek. Persze, a leány egy kicsit érzékeny. Nem igaz, Doolittle úr?

DOOLITTLE
Mint a mimóza! Apja lánya.

HIGGINSNÉ
Igen. Elizában őszinte ragaszkodás volt. Nagyon keményen dolgozott a kedvedért, Henry. Nem tudom, meggondoltad-e, mit jelent a szellemi munka egy ilyen egyszerűbb lánynak? Aztán mikor eljött a nagy nap, és ő egyetlen hiba nélkül, csodálatosan végigjátszotta a szerepét, ti szépen leültetek otthon, egy szót se szóltatok hozzá, csak arról diskuráltatok egymással: milyen jó, hogy vége van, meg milyen halálosan untátok az egészet. S ezek után csodálod, hogy fejedhez vágta a papucsodat?! Én a tüzes piszkavasat vágtam volna hozzád!

HIGGINS
Semmi egyebet sem mondtunk, csak azt, hogy fáradtak vagyunk, és jó volna lefeküdni. Nem igaz, Pick?

PICKERING
(vállat von) Semmi egyebet.

HIGGINSNÉ
(éllel) Bizonyos ez?

PICKERING
Holtbiztos. Semmi másról nem volt szó.

HIGGINSNÉ
Egy szóval se köszöntétek meg, amit tett? Egy szóval se mondtátok neki, hogy ragyogó volt, hogy csodálatos volt?

HIGGINS
(türelmetlenül) Ezt ő úgyis tudta. Nem vágtunk ki ünnepi szónoklatokat.

PICKERING
(egy kis lelkiismeret-furdalással) Meglehet, hogy kissé figyelmetlenek voltunk. Nagyon haragszik?

HIGGINSNÉ
(visszaül íróasztalához) Attól tartok, Eliza nem fog visszatérni a Wimpole utcai lakásba. Különösen most, hogy Doolittle úr biztosíthatja neki azt a társadalmi pozíciót, amelyre ti kineveltétek. De azt mondta, szívesen fenntartja veletek a barátságot, és hajlandó elfelejteni, ami történt.

HIGGINS
(dühöngve) Hajlandó! Óriási!

HIGGINSNÉ
Ha megígéred, hogy rendesen viselkedsz, fiam, akkor megkérem, hogy jöjjön le. Ha nem, mehetsz haza; már úgyis elég időmet raboltad el.

HIGGINS
Ó, hogyne, hogyne! Hallod, Pick? Viseld magad rendesen! Vegyük fel a legjobb vasárnapi modorunkat ennek a némbernek a kedvéért, akit úgy kapartunk ki a sárból. (Duzzogva szökken az Erzsébet-kori székbe)

DOOLITTLE
(tiltakozva) Na, na, Henry Higgins! Ne sértse meg az én középosztályos érzésemet!

HIGGINSNÉ
Ne felejtsd, hogy mit ígértél, Henry! (Megnyomja a csengőt) Kérem, Doolittle úr, volna olyan kedves egypár percre kilépni az erkélyre. Szeretném, ha Eliza előbb a két úrral végezne, s addig nem kavarná fel a nagy újság. Ugye, nem haragszik?

DOOLITTLE
Dehogy haragszok, kérem. Mindent elkövetnék, hogy Henry elüsse kezemrül a Lizát. (Kilép az erkélyre)

Az előbbi csengetésre megjelenik a szobalány. Pickering Doolittle helyére ül.

HIGGINSNÉ
Kérem Doolittle kisasszonyt, hogy legyen szíves lefáradni.

SZOBALÁNY
Igenis. (El)

HIGGINSNÉ
És most, Henry, légy jó fiú!

HIGGINS
Mindent el fogok követni.

PICKERING
Mindent, ami tőle telik, asszonyom.

Szünet. Higgins hátraszegi fejét, kinyújtja két lábát, és fütyörészni kezd.

HIGGINSNÉ
Henry drágám, egyáltalában nem hatsz valami festőien ebben a pózban.

HIGGINS
Egyáltalában nem igyekeztem festőien hatni, mama.

HIGGINSNÉ
Nem baj, édes fiam, csak azt akartam, hogy megszólalj!

HIGGINS
Miért?

HIGGINSNÉ
Mert ha beszélsz, akkor nem fütyülsz.

Higgins morog. Újabb súlyos, hosszú szünet.

HIGGINS
(türelmét vesztve felugrik) Hol az ördögbe van már az a lány? Ítéletnapig várjunk itt?

Belép Eliza, napsugarasan, magabiztosan, modora megdöbbentően könnyed és előkelő. Kis kézimunkakosár van nála, és láthatólag otthon érzi magát. Pickering a láttára úgy elhűl, hogy elfelejt felállni.

LIZA
Jó reggelt tanár úr, hogy érzi magát?

HIGGINS
(akadozva) Hogy... hogy... (Több nem jön ki a száján)

LIZA
Ragyogóan, igaz? Hisz maga sohasem beteg. Örülök, hogy látom, ezredes úr. (Pickering riadtan felugrik, és megrázza a lány kinyújtott kezét) Ma kissé hűvös a reggel, nemde? (Leül Pickering mellett, az ezredes is visszaereszkedik)

HIGGINS
Ne próbálja ki rajtam is ezt a trükköt. Tőlem tanulta: rajtam nem fog. Pakoljon és jöjjön! Ne bolonduljon meg!

Eliza kézimunkát vesz elő kosarából, és dolgozni kezd rajta, tudomást sem véve Higgins kitöréséről.

HIGGINSNÉ
Gratulálok az ékesszólásodhoz, Henry; nincs nő, aki ellen tudna állni ilyen meghívásnak.

HIGGINS
Kérlek, mama, hogy most ne avatkozz bele. Hadd beszéljen ő. Egykettőre meg fogod látni, hogy nincs egyetlen gondolat a fejében, egyetlen szó a szájában, amit ne éntőlem kapott volna. Mondhatom, a sárból kapartam ki ezt a nőszemélyt! A zöldségpiacon, mint valami széttaposott káposztalevelet! És tessék: még ő játssza itt előttem a nagyvilági dámát!

HIGGINSNÉ
Jól van, édes fiam, de nem ülnél le?

Higgins dühösen leül.

LIZA
(Pickeringhez fordul, Higginsről tudomást sem véve, és beszéd közben szorgalmasan kézimunkázik) Most, hogy a kísérletnek vége van, ezredes úr teljesen meg fog feledkezni rólam?

PICKERING
Hogy képzeli! Ne nevezze ezt "kísérletnek". Ebben a szóban van valami bántó...

LIZA
De hiszen én, a széttaposott káposztalevél...

PICKERING
(heves tiltakozással) De Eliza!

LIZA
(nyugodtan folytatja) ...én olyan sokkal tartozom magának, hogy igazán nagyon szomorú lennék, ha elfelejtene.

PICKERING
Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Doolittle kisasszony.

LIZA
Nem azért mondom ezt, mert kifizette a ruháimat. Tudom, hogy milyen bőkezűen bánik mindenkivel. De öntől tanultam meg, hogy mi az igazi jó modor. És ez az, ami úrinővé tesz valakit. Elképzelheti, milyen nehéz helyzetben voltam én, aki mindig csak Higgins tanár úr példáját láttam magam előtt. Én ezen a példán nevelődtem: képtelen voltam uralkodni magamon, és a legcsekélyebb felindulásban is a legdurvább kifejezéseket használtam. Sohasem tudtam volna meg, hogy a jó társaságban nem így viselkednek, ha nem lett volna előttem ön.

HIGGINS
Na!

PICKERING
Ó, ez csak olyan szokás nála... Ő maga sem gondolja komolyan.

LIZA
Ó, én sem gondoltam komolyan, mikor virágoslány voltam; csak olyan szokás volt nálam. De látja, mégiscsak csúnya szájú voltam. Akárhogy is nézzük: ez a lényeg.

PICKERING
Kétségtelen. De mégiscsak ő volt az, aki megtanította magát beszélni. Mondhatom, én erre képtelen lettem volna.

LIZA
No igen, neki ez a mestersége.

HIGGINS
A szentségit!

LIZA
(folytatja) Ez annyi volt nekem, mint mikor az ember megtanul egy divatos táncot. Semmi több. Tudja, mivel kezdődött az én valódi nevelésem?

PICKERING
Mivel?

LIZA
(egy pillanatra abbahagyja a munkát) Azzal, mikor első nap így szólított: "Doolittle kisasszony." Ezzel kezdődött az én önbecsülésem. (Folytatja a munkát) S még mennyi apróság volt... Maga nem is emlékezhet rá, mert magának mindez természetes volt... Ahogy felállt, ahogy a kalapját letette, ahogy egy ajtót kinyitott...

PICKERING
Ó, ezek semmiségek...

LIZA
Nem, nem: ezek a dolgok mind azt mutatták, hogy maga többre tart, mint valami mosogatólányt; ámbár jól tudom, hogy maga ugyanúgy bánt volna egy mosogatólánnyal is, ha az valahogy odakerül a szalonba. Maga sohasem húzta le a cipőjét az ebédlőben, ha én ott voltam.

PICKERING
Ó, azt nem szabad rossznéven venni Higginstől, ő mindenütt lehúzza a cipőjét.

LIZA
Tudom, nem is haragszom rá. Ő így szokta meg. Igaz? De nekem épp ezért olyan kellemes volt, hogy maga nem tett így. Mert látja - eltekintve most olyasmiktől, amiket bárki könnyedén megtanulhat: öltözködés, jó kiejtés stb. - valójában mi is a különbség egy úrinő meg egy virágoslány között? Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogy viselkedik, hanem hogy az emberrel hogy viselkednek. Én Higgins professzor úr számára mindig csak virágoslány maradok, mert ő mindig úgy fog viselkedni velem, mint egy virágoslánnyal. De maga előtt úrinő lehetek, mert maga mindig úgy fog viselkedni velem, mint egy úrinővel.

HIGGINSNÉ
Kérlek, Henry, ne csikorgasd a fogadat. Nem illik.

PICKERING
Igazán nagyon kedves, hogy ezt mondja, Doolittle kisasszony.

LIZA
Szeretném, ha mostantól Elizának szólítana.

PICKERING
Nagyon köszönöm - Eliza.

LIZA
És nagyon szeretném, ha Higgins professzor úr mostantól Doolittle kisasszonynak szólítana.

HIGGINS
Azt lesheti a lyukon!

HIGGINSNÉ
Henry! Henry!

PICKERING
(nevetve) Miért nem adja vissza a kölcsönt? Csak rajta, rajta, nagyon jót fog tenni neki!

LIZA
Képtelen vagyok rá! Valamikor meg tudtam volna tenni, de ma már sehogy sem sikerülne. Maga mondta nekem egyszer, hogy ha egy gyerek idegen országba kerül, egy-két hét alatt megtanulja az új nyelvet, és elfelejti a sajátját. Látja, én ilyen idegen gyerek vagyok a maguk világában. Elfelejtettem az anyanyelvemet, már csak a maguk nyelvén tudok. Most fordítottam hátat igazán a szegénynegyednek, mikor a Wimpole utcai palotát otthagytam.

PICKERING
(izgatottan) No de csak visszajön hozzánk, a Wimpole utcába?! Én tudom, hogy meg fog bocsátani Henrynek...

HIGGINS
(felugrik) Meg fog bocsátani?!! A szentségit neki. Csak hadd menjen! Csak hadd lássa, mire megy nélkülünk. Három hét múlva újra fülig süllyed a mocsokba, ha én nem fogom a kezét.

Doolittle megjelenik az erkélyajtóban. Méltóságteljesen szemrehányó pillantást vetve Higginsre, igen lassan és halkan leányához közeledik, aki háttal ülve, nem veszi észre.

PICKERING
Javíthatatlan ember! Ugye, nincs igaza, Eliza?

LIZA
Nincs. Soha többet meg nem történhetnék velem. Jól megtanultam a leckémet. Egyetlenegyet ki nem tudnék ejteni a régi hangok közül. (Doolittle megérinti Eliza bal vállát, mire a lány leejti a kézimunkát, s meglátva apját ilyen szokatlanul kicsípve, teljesen megfeledkezik magáról, s valami artikulálatlan hangot hallat) A-a-a-a-a-a-a-a-a!!

HIGGINS
(diadalmasan) Ez az! Ez az! (Utánozza) A-a-a-a-a-a-a!!! (Többször ismétli) Győztem! Győztem! (A díványra veti magát, keresztbe fonja karjait, és öntelten elterpeszkedik)

DOOLITTLE
Ne csúfolja. Tehet ő arrul? Ne nézz úgy rám, Liza, nem tehetek rúla: pénz állt a házhoz.

LIZA
Úgy látszik, papa, most az egyszer valami milliomost fejtél meg.

DOOLITTLE
Azt, azt. De máma amúgy is ki kellett öltöznöm. Megyek a Szent György-templomba. A mostohaanyád most vezet oltár elé.

LIZA
(mérgesen) Képes vagy elvenni azt a közönséges nőszemélyt?

PICKERING
(csitítólag) Jól teszi, Eliza. (Doolittle-hez) Hogyhogy mégis ráállt?

DOOLITTLE
Ő is gyáva, kérem. Meggyávult. Áldozatul esett a középosztályos tisztességnek. Tedd föl a kalapod, lányom, osztán gyere, nézd meg, hogy térek jó útra.

LIZA
Ha az ezredes úr úgy látja jónak, én... én... (csaknem elpityeredve) rászánhatom magamat; én kitehetem magamat a mostohám sértéseinek...

DOOLITTLE
Ne félj attul, lányom! Szegény asszony, nem járattya az mán a száját! Egész belerokkant a nagy tisztességbe.

PICKERING
(finoman megfogja Eliza könyökét) Tegye meg nekik ezt a szívességet. Vágjon hozzá jó képet.

LIZA
(sértettségét legyőzve, Pickeringre mosolyog) Jól van. Ne mondják, hogy haragtartó vagyok. Egy perc múlva itt leszek. (Kimegy)

DOOLITTLE
(leül Pickering mellé) Irtóra ideges vagyok a szertartástul, ezredes úr. Jó volna, ha velem lenne, hogy látná, hogy esek túl rajta.

PICKERING
De hisz már egyszer átesett rajta, öregem. Hiszen Eliza anyját is elvette.

DOOLITTLE
Ki mondta ezt az ezredes úrnak?

PICKERING
Nem mondta senki, de hát úgy gondoltam... Hiszen ez a természetes módja...

DOOLITTLE
Nem, ezredes úr, a' nem a természetes módja, a' csak olyan úri módja, olyan középosztályos módja. Nekem sose vót ilyen módom, mer én csak afféle lógós szegény vótam. De errül ne tessék szóni Lizának, ő nem tuggya. Nem vót szívem, hogy szójjak neki.

PICKERING
Nagyon helyes. Hagyjuk meg a hitében - ha így látja jónak.

DOOLITTLE
Aztán, ugyi, eljön velem a templomba, segít egy kicsit.

PICKERING
Nagyon szívesen. Már amennyire egy agglegénytől kitelik.

HIGGINSNÉ
Elmehetek én is, Doolittle úr? Nagyon sajnálnám, ha elmulasztanám az ön esküvőjét.

DOOLITTLE
Igen meg teccene tisztelni vele. Szegény asszony meg éppen hogy iszonyú nagyra venné. Mán úgyis annyit kornyadozott mostanába, hogy vége a régi szép időnek!

HIGGINSNÉ
(felkel) Megrendelem a kocsit és felöltözöm. (A férfiak felállnak, kivéve Higginst) Negyedóra múlva kész leszek. (Amint az ajtóhoz ér, Eliza lép be kalapban, kesztyűjét gombolva) Megyek én is a templomba, Eliza, az édesapja esküvőjére. Legjobb, ha az én kocsimon jön, Pickering ezredes úr előremehet a vőlegénnyel. (Kimegy)

Eliza előrejön a szoba közepére, s megáll az ottomán és az ablak között. Pickering melléje lép.

DOOLITTLE
Vőlegény! Micsoda szó! Az ember egyszeribe rájön, hova jutott. (Fölteszi cilinderét, és megindul az ajtó felé)

PICKERING
Mielőtt elmennénk, Eliza, bocsásson meg Henrynek, és jöjjön vissza hozzánk.

LIZA
Nem hinném, hogy papi megengedi. Igaz, papi?

DOOLITTLE
(bánatosan, de megbocsátólag) Kibabrált veled ez a két vén vagány. Liza! Ha csak egy lett volna, azzal még el lehetett vóna bánni, de hát ketten vótak, oszt falaztak egymásnak. (Pickeringhez) Nagy róka maga, de én azér nem haragszok. Én is éppen így csinátam vóna! De engem egész életembe átejtettek a nők, kézrül kézre adtak, mint egy jó receptet. Nem morgolódok, hogy maguk nem hatták magukat, oszt kifogtak a Lizán. Én ebbe nem avatkozok bele. Itt az ideje, hogy induljunk, Pickering; no, minden jót, Henry! Viszontlátásra, Liza, a templomba! (Távozik)

PICKERING
(behízelgő hangon) Maradjon nálunk, Eliza! (Doolittle után megy)

Eliza kilép az erkélyre, hogy ne legyen kénytelen Higginsszel kettesben maradni. A férfi fölkel és utánamegy. Eliza erre azonnal visszatér a szobába, és az ajtó felé tart. De Higgins elébe vág, és háttal az ajtónak támaszkodva, elállja a lány útját.

HIGGINS
Nos, Eliza, visszaadta a kölcsönt, ahogy mondta. Beéri ennyivel? Észre tér valahára? Vagy még mindig nem volt elég?

LIZA
Csak azért akar visszahívni, hogy cipeljem maga után a papucsát. Hogy legyen kivel pörölni, meg legyen kit ide-oda szalajtani.

HIGGINS
Egy szóval sem mondtam, hogy vissza akarom hívni.

LIZA
Nem? Hát akkor miről van szó?

HIGGINS
Magáról! Nem pedig rólam. Ha visszajön, ugyanúgy fogok magával bánni, mint eddig. A természetemen nem tudok változtatni, a modoromon pedig nem akarok. Egyébként ugyanolyan modorom van, mint Pickering ezredesnek.

LIZA
Ez nem igaz. Pickering egy virágoslánnyal is úgy bánik, mint egy hercegnővel.

HIGGINS
Én pedig egy hercegnővel is úgy bánok, mint egy virágoslánnyal.

LIZA
Értem. (Nyugodtan megfordul, és leül az ottománra, arccal az ablak felé) Szóval mindenkivel egyformán.

HIGGINS
Úgy van.

LIZA
Akár az apám.

HIGGINS
(kissé lefőzve, elvigyorodik) Ha nem fogadom is el az összehasonlítást minden ponton, annyi bizonyos, Eliza, hogy a maga apja nem sznob, s akármibe keveri a sors játéka, ő minden helyzetben meg fog állni a lábán. Mert nem az a nagy kérdés, Eliza, hogy az embernek rossz modora van-e, vagy jó modora, az a fontos, hogy minden emberi lénnyel szemben egyforma modora legyen. Egyszóval, hogy az ember úgy viselkedjék, mint a mennyországban, ahol nincs első, második, harmadik osztály, hanem minden lélek egyforma.

LIZA
Ámen! Maga született prédikátor.

HIGGINS
(sértetten) Nem az a kérdés, hogy én gorombán bánok-e magával. Az a kérdés, halotta-e, hogy valaha bárkivel is másképp bántam?

LIZA
(hirtelen őszinteséggel) Törődöm is én azzal, hogy bánik velem. Azt se bánnám, ha lehordana, azt se bánnám, ha kékre verne - kaptam én már verést. De (feláll és a férfi szemébe néz) nem tűröm, hogy átgázoljon rajtam!

HIGGINS
Akkor térjen ki az utamból. Mert én meg nem állok a maga kedvéért. Úgy beszél itt rólam, mintha valami autóbusz volnék.

LIZA
Az is: autóbusz! Csak pöfög, robog, és nem törődik senkivel. Boldogulok én maga nélkül is. Ne higgye, hogy nem.

HIGGINS
Egy percig sem hiszem. Én mondtam, hogy egyedül is boldogulni fog.

LIZA
(sebzett önérzettel otthagyja, átmegy az ottomán másik oldalára, arccal a kandalló felé fordul) Igen, maga mondta. Vadállat. Le akart rázni a nyakáról.

HIGGINS
Hazudik.

LIZA
Köszönöm szépen. (Méltóságteljesen leül)

HIGGINS
Magának, persze, sohasem jutott eszébe, hogy én boldogulok-e maga nélkül?

LIZA
(komolyan) Ne akarjon levenni a lábamról. Nélkülem kell boldogulnia.

HIGGINS
(kihívóan) Én bárki nélkül boldogulok. Mert nekem saját lelkem van; egy szikra az isteni tűzből, de (hirtelen alázattal) hiányozni fog, Eliza. (Leül közel a lányhoz, az ottománra) Tanultam egyet-mást a maga buta bemondásaiból; ezt alázatosan és hálásan bevallom. És megszoktam a hangját meg az arcát. Mondhatom, megkedveltem mind a kettőt.

LIZA
Mind a kettő megmarad magának: a hangom a lemezeken, az arcom a fényképeken. Ha egyedül érzi magát, csak fel kell húznia a gramofont, annak legalább nincsenek érzései, és nem lehet megbántani.

HIGGINS
A lelkét nem húzhatom fel. Hagyja meg nekem az érzéseit, s elviheti a hangját meg az arcát - az nem maga.

LIZA
Maga rosszabb az ördögnél! Úgy tudja facsarni az áldozat szívét, ahogy más a karját. Pearce-né óvott is engem. Ő is folyton ott akarta hagyni magát, de az utolsó percben valamivel mindig levette a lábáról. Pedig maga nem törődik vele. És velem se törődik.

HIGGINS
Én az emberiséggel törődöm. Maga ennek egy tagja, aki az utamba került, akit fölemeltem és kineveltem. Mi egyebet kívánhat tőlem maga vagy bárki más?

LIZA
Én nem törődöm azzal, aki nem törődik velem.

HIGGINS
Üzleti elvek, hoci-nesze, mint a "kőrút" sarkán. (A körutat hosszú ő-vel mondja, szakértően utánozva a műveletlen kiejtést)

LIZA
Ne csúfoljon. Ez durvaság.

HIGGINS
Én soha életemben nem csúfoltam senkit. A csúfolódás eltorzítja az arcot és a lelket. Én csak őszintén kifejeztem, hogy utálom és megvetem az ilyen üzletesdit. Érzelmekről nem vagyok hajlandó alkudozni. Maga vadállatnak nevez, mert nem tudott elbűvölni azzal, hogy orrom elé rakta a papucsaimat és megkereste a szemüvegemet. Elég bolond volt. Egy nő, aki papuccsal szaladgál a férfi után, gusztustalan látvány. Én se szaladgáltam a maga papucsával. Sokkal jobb véleménnyel vagyok magáról, mióta fejemhez vágta azt a két papucsot. Mi értelme rabszolgámmá lenni, és aztán azt várni, hogy törődjem magával! Ki törődik egy rabszolgával? Ha visszajön, jöjjön vissza az őszinte barátságért. Semmi egyebet nem fog kapni. Magának százszor annyi haszna volt belőlem, mint nekem magából; de ha kiskutya módra sündörög körülöttem a papucsaimmal, és lealázza Eliza hercegnőt, az én teremtményemet, akkor bevágom az ajtót az orra előtt.

LIZA
Miért csinált belőlem hercegnőt, ha nem törődött velem?

HIGGINS
(őszintén) Mert ez a mesterségem.

LIZA
Sohasem gondolt arra, hogy mennyi kellemetlenséget fog okozni nekem?

HIGGINS
Az isten sem teremtette volna meg a világot, ha arra gondolt volna, hogy mennyi kellemetlenséget fog okozni ezzel. Aki életet teremt, kellemetlenséget is teremt. A kellemetlenségeket csak egyféleképpen lehet elkerülni, ha kiirtjuk az életet. Figyelje meg, hogy a gyávák mindig is azt ordítják: a kellemetlen embereket ki kell irtani.

LIZA
Én nem vagyok filozófus, én nem veszem észre az ilyen dolgokat. Én csak azt veszem észre, hogy maga engem nem vesz észre.

HIGGINS
(felugrik és türelmetlenül járkálni kezd) Maga buta liba! Eltékozlom legdrágább szellemi kincseimet, mikor maga elé szórom. Egyszer s mindenkorra értse meg, hogy én megyek a magam útján, végzem a magam dolgát, és fütyülök arra, mi történik magával vagy velem! Én nem lettem gyáva, mint a maga apja meg a mostohaanyja. Visszajöhet - vagy mehet a pokolba, ahogy tetszik.

LIZA
Miért menjek vissza?

HIGGINS
(egy ugrással az ottománra térdel és áthajol hozzá) Mulatságból. Én is mulatságból szedtem föl.

LIZA
(elfordított arccal) És holnap kidobhat, ha nem teszem meg minden kívánságát.

HIGGINS
Igen. És maga holnap faképnél hagyhat, ha én nem teszem meg minden kívánságát.

LIZA
És mehetek a mostohaanyámhoz.

HIGGINS
Vagy árulhat virágot.

LIZA
Bárcsak visszamehetnék a virágkosaramhoz! Akkor független lennék magától, az apámtól, mindenkitől! Mért vette el a függetlenségemet? Miért is mondtam le róla?! Most rabszolga vagyok a legszebb ruhámban is!

HIGGINS
Szó sincs róla. Lányommá fogadom és pénzt íratok magára, ha kívánja. Vagy inkább feleségül menne Pickeringhez?

LIZA
(szikrázó szemmel néz rá) Magához se mennék feleségül, pedig maga jobban illik hozzám korban, mit a Pickering.

HIGGINS
(szelíden) Mint Pickering, nem mint a Pickering.

LIZA
(türelmét vesztve ugrik fel) Úgy beszélek, ahogy nekem teccik! Mosmá nem tanárom.

HIGGINS
(elgondolkozva) Nem, mégse hiszem, hogy Pickering elvenné. Ő is éppoly megrögzött agglegény, mint én.

LIZA
Nem is arra vágyom. Ne gondolja! Vannak, akik két kézzel kapnának rajtam, ha hozzájuk mennék. Freddy napjában kétszer, háromszor irkál nekem tízoldalas leveleket.

HIGGINS
(roppant kellemetlenül van meglepve) Szemtelen fráter! (Az ottománon térdelve visszahőköl, és hirtelen a két sarkára ül)

LIZA
Joga van hozzá szegény fiúnak, ha szeret. Márpedig szeret.

HIGGINS
(fölkel az ottománról) De magának nincs joga bátorítani.

LIZA
Minden lánynak joga van ahhoz, hogy szeressék.

HIGGINS
Ilyen hülyék, mint Freddy?

LIZA
Freddy nem hülye. Lehet, hogy gyenge és jelentéktelen, de vágyik rám, és valószínűleg boldogabbá fog tenni, mint egy bölcs, aki folyton kínoz engem, és nem vágyik rám.

HIGGINS
Tud ő magából faragni valamit? Ez a kérdés!

LIZA
Talán majd én faragok valamit őbelőle. Különben sose gondoltam arra, hogy egymást farigcsáljuk. Maga egyébre se tud gondolni. Én meg egyszerűen csak az akarok lenni, aki vagyok.

HIGGINS
Egyszóval: csak arra vágyik, hogy úgy táncoljak bolond módra maga körül, mint Freddy. Eltaláltam?

LIZA
Nem. Magától nem ezt várom. Ne gondolja, hogy olyan nagyon jól ismer. Lehettem volna én rossz lány is, ha akartam volna. Sok mindent tudok én, amit maga nem tanulhatott meg a könyveiből. Egy ilyen lány, mint én, könnyen ágyba tud csalni egy férfit, ha éppen akarja. De annak csak az a vége, hogy másnap már egymás halálát kívánják.

HIGGINS
Úgy van! De hát akkor mi a fittyfenének vitatkozunk itt?

LIZA
(nagyon felindultan) Én egy kis kedvességre vágyom. Tudom, hogy én közönséges, tudatlan lány vagyok, maga pedig tudós úriember. De nem vagyok a maga kapcarongya. Én nem azé tanútam - (kijavítja magát) nem azért tanultam, mert ruhákat kaptam meg autón járhattam: azért tanultam, mert jó haver... jó barátom kezdett lenni, meg én is törődni kezdtem magával - nem azért, hogy elcsavarjam a fejit, nem is azért, hogy dörgölőzzem magához, hanem igazi barátságból.

HIGGINS
Nahát akkor! Én is épp ezt érzem. És Pickering is. Maga szamár!

LIZA
Én nem ezt a választ vártam. (Sírva rogy le az íróasztal melletti székre)

HIGGINS
Éntőlem pedig nem kap másmilyet, amíg ilyen buta marad. Ha művelt nő akar lenni, akkor ne nyavalyogjon, hogy elhanyagolják és mellőzik, csak azért, mert a férfiak nem töltik fele életüket azzal, hogy a keblén pityeregnek, fele életüket meg azzal, hogy kékre verik. Ha az én életmódom hűvös és szigorú, akkor tessék, bújjon vissza a pocsolyába. Dolgozzon látástól vakulásig, mint egy barom, aztán szeretkezzen, verekedjen, igya le magát és aludjon el tökrészegen! Ez élet! A pocsolya, ez igen! Zaftos, meleg, íze van, szaga van - de jó benne fetrengeni, élvezkedni, nem kell hozzá tanulni semmit! Nem olyan, mint a művészet, tudomány, irodalom, filozófia, klasszikus zene! Hideg vagyok? Érzéketlen? Önző? Rendben van: menjen azok közé, akik jobban megfelelnek a gusztusának! Menjen férjhez egy szentimentális disznóhoz vagy egy pénzes pasashoz - fő, hogy legyen két vastag ajka, amivel csókol, meg két vastag cipője, amivel rugdos. Ha nem tudja megbecsülni, amit kapott, akkor kapjon azon, amit meg tud becsülni!

LIZA
(elkeseredetten) Micsoda szívtelen zsarnok maga! Én nem tudok beszélni magával. Minden szavam ellenem fordítja: soha sincs igazam. De maga mégis nagyon jól tudja, hogy csak szájhős. Nagyon jól tudja, hogy nem bújhatok vissza a "pocsolyába" , ahogy maga hívja - és nincs más barátom a világon, csak maga meg az ezredes. Nagyon jól tudja, hogy nem tudnék együtt élni egy közönséges, műveletlen emberrel, azok után, hogy maguknál éltem. Sértés, gonoszság, kegyetlenség, hogy ezt képzeli rólam! Maga azt hiszi, hogy kénytelen leszek visszatérni magukhoz, mert sehová sincs mennem, csak az apámékhoz. De ne higgye, hogy a lábánál heverek, hogy rajtam taposhat, agyonprédikálhat! Feleségül fogok menni Freddyhez: igenis, mihelyt el tudom tartani.

HIGGINS
(mint akit villámcsapás ért) Freddyhez?!!! Ahhoz a taknyoshoz, ahhoz a hülyéhez! Ahhoz a szerencsétlen balekhez, akit még kifutónak se vennének fel, ha egyáltalán volna mersze jelentkezni. Hát nem érti, hogy én magát királynénak neveltem?!

LIZA
Freddy szeret. És ez elég, hogy az én királyom legyen. Nem is kívánom, hogy dolgozzon, nem arra nevelték. Én fogok dolgozni: tanítani fogok.

HIGGINS
Mit akar tanítani, az isten szerelmére?!

LIZA
Azt, amit magától tanultam: fonetikát.

HIGGINS
Ha! Ha! Ha!

LIZA
Beállok asszisztensnek ahhoz a szőrös képű professzorhoz, aki az estélyen úgy megcsodálta a kiejtésemet, hogy azt se tudta, hova tegyen.

HIGGINS
(dühbe gurul és felugrik) Micsoda? Beállna ahhoz a kontárhoz? Ahhoz a szélhámoshoz? Ahhoz a talpnyaló tökfilkóhoz? Elárulná neki a módszeremet? A felfedezéseimet? Ha csak közeledni mer hozzá, kitekerem a nyakát! (Megragadja) Hallja?!!!

LIZA
(kihívón nem áll ellent) Csak tekerje ki. Mit bánom én? Tudtam, hogy egyszer meg fog verni. (Higgins elereszti, s közben majd szétveti a düh, hogy ismét megfeledkezett magáról; olyan hirtelen hőköl hátra, hogy megtántorodik, és az ottománra ül) Ahá! Há! Most már tudom, mi kell magának! Milyen hülye voltam, hogy eddig erre nem gondoltam! Azt nem veheti vissza, amire megtanított! Azt mondta, hogy még finomabb hallásom van, mint magának. Meg hogy jobban tudok bánni az emberekkel, mint maga. Ha-há! Most kikészül Henry Higgins! (Szándékosan beszél csúnyán, hogy bosszantsa Higginst) Mehet a francba a nagy dumájával (ujjával csettint), ennyit se ér vele! Kiíratom az újságokba, hogy a maga hercegnője utcasarki virágoslány, akit maga tanított be - és hogy a virágoslány hajlandó akárkiből ugyanígy hercegnőt csinálni, hat hónap alatt, ezer guinea-ért. Jaj, ha arra gondolok, hogy a lába alatt fetrengtem, hogy taposott, szapult, mikor csak a kisujjamat kellett volna mozdítanom, hogy éppen olyan ember legyek, mint maga... Szét tudnám verni a fejemet!

HIGGINS
(elámulva nézi) Azt a pimasz mindenit magának! De jól van: ez többet ér, mint a bőgés, meg a papucshordozás, meg a szemüvegkeresgélés. (Fölkel) Esküszöm, többet ér! Eliza! Azt mondtam, hogy nőt faragok magából; hát faragtam is! Látja, így már tetszik!

LIZA
Persze! Most aztán curukkol, mert látja, hogy nem félek magátul, megállok a magam lábán is.

HIGGINS
Hát persze, maga csacsi! Öt perccel ezelőtt még olyan volt, mint egy malomkő a nyakamban. Most pedig olyan, mint egy rendíthetetlen bástya - egy szövetséges hadihajó! Maga, én meg Pickering mától: három szövetséges agglegény! Nem két férfi meg egy buta liba.

Belép Higginsné, az esküvőhöz öltözve. Eliza egy pillanat alatt ismét hűvös és előkelő lesz.

HIGGINSNÉ
Vár a kocsi, Eliza. Készen van?

LIZA
Hogyne. Jön a tanár úr is?

HIGGINSNÉ
Szó sincs róla. Ő nem tudja, hogy kell templomban viselkedni. Állandóan hangos megjegyzéseket tesz a pap kiejtésére.

LIZA
Akkor mi már nem találkozunk, tanár úr. Isten vele. (Az ajtóhoz megy)

HIGGINSNÉ
(fiához megy) Isten veled, fiam.

HIGGINS
Isten veled, mama. (Éppen meg akarja csókolni, de hirtelen abbahagyja a mozdulatot) Most jut eszembe, Eliza... hozasson sonkát meg trappista sajtot, lesz szíves? És vegyen nekem egy pár szarvasbőr kesztyűt - nyolcasat -, és egy nyakkendőt ehhez az új ruhához. A színt magára bízom. (Kedves, gondtalan, vidám hangja elárulja, hogy javíthatatlan)

LIZA
(megvetően) Nyolcas kesztyű magának kicsi, ha kötött bélést is akar bele. Új nyakkendője három is van, csak a mosdóasztal fiókjában felejtette. Pickering ezredes jobban szereti az ementálit, mint a trappistát, maga pedig észre sem veszi, mit eszik. A sonka ügyében már reggel telefonáltam Pearce-nének. El sem tudom képzelni, mit fog csinálni nélkülem. (Kilibeg)

HIGGINSNÉ
Attól tartok, elkapattad ezt a lányt, fiam. Nyugtalanítana a kettőtök sorsa, ha Eliza nem szeretné annyira Pickering ezredest.

HIGGINS
Pickeringet?! Szamárság! Freddy kapja meg! Á! Há! Freddy! Freddy! Hahahaha!!!!

Viharosan hahotázik, miközben legördül a függöny.



Ami még hátra van, azt fölösleges eljátszani, s elmondani is igazán fölösleges volna, ha elcsenevészedett fantáziánk nem ragaszkodnék olyan tehetetlenül ahhoz az iparilag gyártott, s bőven raktáron tartott tucat "happy end"-hez, mellyel minden történetet úgy el szoktak fuserálni. Nos, Eliza Doolittle esete, bár a valószínűtlennek tetsző átváltozás miatt regényesnek tartják, valójában mindennapi história. Száz meg száz bátor és becsvágyó fiatal nő lepte meg a világot efféle átváltozással, mióta Nell Gwynne példát mutatott nemének, királynékat játszva és királyokat hódítva abban a színházban, hol narancsárus-lányként kezdte. Különféle emberek széltében-hosszában mégis azt képzelik, hogy Liza csak azért, mert egy regényes kis történet hősnője lett, bizonyára férjhez ment a hőshöz. Ez tűrhetetlen. Nemcsak azért, mert az ilyen együgyű elképzelés tönkretenné Liza kis drámáját, hanem azért is, mert a valódi végkifejlet nyilvánvaló mindenki számára, aki csak kicsit is ismeri az emberi természetet, de kivált a női ösztönt.

Mikor Liza azt mondta Higginsnek, hogy ha megkérné, sem menne hozzá feleségül, nem kacérkodott vele, hanem igen jól megfontolt döntést adott tudtára. Ha egy legényember tanít egy lányt, ha uralkodik rajta, s érdekes és fontos lesz a szemében, mint Higgins Liza szemében, akkor a lány - ha elég erős jellem - alaposan meggondolja, megfogja-e férjnek ezt a férfit. Kivált, ha a férfi oly keveset törődik házassággal, hogy egy talpraesett, elszánt nőszemélynek igazán nem nehéz megkaparintani - épp csak akarnia kell. A lány döntése jórészt attól fog függeni, hogy valóban szabad-e a választásban. Ez pedig a lány korától és anyagi helyzetétől függ. Ha már benne van a korban, s nincs biztosítva a megélhetése, hozzá fog menni a férfihoz, mert mindenképpen férjhez kell mennie valakihez, aki gondoskodik róla. De Liza korában egy csinos lány nem érzi magát ilyen szorítóban: szabadon akar szétnézni és választani. Éppen ezért az ösztönére bízza magát. Liza ösztöne pedig azt súgja, hogy ne menjen férjhez Higginshez. Persze nem azt, hogy mondjon le róla. Semmi kétség, hogy Liza számára, élete végéig, Higgins marad a legizgalmasabb emberek egyike. Igen fájdalmasan érintené Lizát, ha akadna más nő, aki az ő helyét elfoglalhatná Higgins életében. De mert e tekintetben nyugodt, nem habozik egy cseppet sem. Nem haboznék még akkor sem, ha nem volna kettőjük közt a húsz év korkülönbség - nagy idő egy fiatal lány szemében!

De minthogy saját ösztönünk még nem mondott áment Liza döntésére: lássuk most, nem találunk-e abban mi magunk is némi bölcsességet? Mikor Higgins azzal magyarázta a fiatal nők iránti érzéketlenségét, hogy valamennyinek verhetetlen vetélytársa az ő édesanyja, ezzel már meg is fejtette a maga megrögzött agglegény voltának titkát. Az ilyen eset csak annyira ritka, amennyire a rendkívüli anyák ritkák. Ha egy tehetséges fiúnak az anyja elég gazdag, s van benne intelligencia, egyéni báj s jellemerő - durvaság nélkül -, ha még emellett van benne kiművelt ízlés kora legjobb művészete iránt, hogy otthonát széppé tegye, akkor ez az anya olyan példaképet állít fia elé, mellyel csak igen kevés nő mérkőzhet sikerrel. S mindezzel öntudatlanul arra ösztönzi fiát, hogy az gyengéd érzelmeit, szépérzékét, idealizmusát különválassza kizárólag szexuális vágyaitól. Így azután a fiú örök talány marad annak a sok műveletlen embernek szemében, ki ízléstelen otthonban közönséges vagy éppen kiállhatatlan szülők keze alatt nőtt fel; mert az ilyenek számára irodalom, festészet, szobrászat, zene s minden gyengéd emberi kapcsolat csak mint szexuális komédia jöhet szóba - ha egyáltalán szóba jöhet. A "szenvedély" sem jelent számukra egyebet. Az, hogy Higgins szenvedélye a fonetika, s hogy Liza helyett anyját idealizálja, az ilyenek szemében valami képtelen és természetellenes dolog. Pedig ha körülnézünk s látjuk, hogy alig akad férfi vagy nő olyan csúnya és kiállhatatlan, aki élettársat ne kapna, ha akar - miközben annyi vénlány és agglegény értékesebb és kulturáltabb az átlagnál - ha mindezt látjuk, nehezen tudunk szabadulni ama gyanútól, hogy a szexualitás különválasztása mindattól, amivel lépten-nyomon összetévesztik - e tisztázás, melyet nagy szellemek ragyogó lelki analízissel érnek el - olykor egy szülői igézet műve.

Liza persze képtelen lett volna így megmagyarázni magának Higgins határtalanul szívós ellenállóerejét azzal a női bájjal szemben, mely első látásra megbabonázta Freddyt. Ösztönösen mégis megérezte, hogy sohasem tudna odafurakodni fiú és anyja közé (márpedig ez minden feleség elsőrendű tennivalója). Röviden, Liza rájött, hogy valami titokzatos oknál fogva Higgins nem jó férjanyag: nem az ő embere, mert nem az a férfi, ki leggyengédebb, legmelegebb, legbizalmasabb érzéseit neki tartja fenn. Ha nem lett volna ott vetélytársul az anya, akkor is visszautasította volna olyan ember érdeklődését, akinek életében ő csak a tudomány után következhet. Mert ha meghal is Higginsné, megmarad Milton és a fonetikus ábécé. Lizát bajosan nyerte volna meg Landor ama híres megjegyzésével, hogy a szerelem épp a leghatalmasabb szeretők szemében másodrendű ügy. S vegyük hozzá mindehhez a lány ellenszenvét Higgins zsarnoki fölényeskedése iránt, bizalmatlanságát, melyet kezdettől felkeltett a tanár szemfényvesztő hízelgése s állandó kisiklása az ő dühös lázongásai elől, végül is be fogjuk látni: jó ösztön óvta Lizát, nehogy feleségül menjen az ő Pygmalionjához.

De kihez ment hát feleségül Liza? Mert Higgins ugyan született agglegény, de Liza aztán legkevésbé sem született vénlánynak. Nos, a választ röviden meg lehet adni azoknak, kik még nem találták ki a lány szavaiból.

Rögtön azután, hogy Liza a vita hevében kimondja jól megfontolt elhatározását - sohasem fog férjhez menni Higginshez -, rögtön ezután említi az ifjú Frederick Eynsford Hill urat, ki naponként elárasztja szerelmes levelekkel. Freddy fiatal, jó húsz évvel fiatalabb Higginsnél. Ezenkívül talpig úriember (Lizával szólva, "klasszikus tag"), s ez minden szaván megérzik. Jól is öltözik. Az ezredes mint egyenrangút kezeli. Végül pedig Freddy őszintén szereti a lányt, nem "ura és parancsolója": úgy látszik születési előnyei ellenére sem fog uralkodni rajta. Lizának semmi érzéke ahhoz az ostoba romantikus tradícióhoz, mely szerint a nők imádják, ha uralkodnak rajtuk, vagy éppen jól meggyötrik, jól megverik őket. "Ha asszonyhoz mégy, ne feledd az ostort" - mondja Nietzsche. Okos despoták sohasem korlátozták e metódust csupán az asszonyokra: nem feledték otthon az ostort akkor sem, ha férfiakkal volt dolguk. S a férfiak, kik felett az ostor pattogott, szolgalelkűen istenítették urukat - sokkal inkább, mint az asszonyok. Semmi kétség: szolgalelkű nők éppúgy akadnak, mint szolgalelkű férfiak. S a nők, csakúgy, mint a férfiak, bámulják azt, aki erősebb náluk. De más dolog bámulni az erőst, s más dolog a járma alatt élni. Azt, aki gyenge, nem bámulják s nem imádják hősként, de nem is utálják, s nem is kerülik. A gyengéknek semmi nehézségük sem szokott lenni, ha olyannal akarnak házasságra lépni, ki náluk jóval többet ér. Veszedelmes helyzetekben elbukhatnak; de az élet nem csupa veszedelem, inkább olyan helyzetek láncolata, melyekhez nem kell különösebb erő: elbírja a gyengébb is, ha erős élettárs áll mellette. Így hát mindenki számára érthető és közismert dolog, hogy erős alkatok - nők, férfiak egyaránt - nemcsak hogy nem keresnek házastársul még erősebbet, de barátaikat sem az erősek közül válogatják. Ha egy oroszlán nála is nagyobb hangon üvöltő oroszlánnal találkozik, "az első oroszlán pokolba kívánja a másodikat". Az olyan férfi vagy olyan asszony, aki két ember erejét érzi magában, mindent inkább kíván a párjától, mint erőt.

Ennek a fordítottja éppúgy igaz. A gyengék vágynak az erős pár után - feltéve, hogy az nem rémíti meg őket túlságosan. Így esnek gyakran abba a hibába, melyről a közmondás szól: "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka." Túl sokat kérnek és túl keveset kínálnak. S ha tűrhetetlenül irreális az üzlet, az egyezség lehetetlen: a gyengébb felet vagy otthagyja az erősebb, vagy keresztként viseli, ami még rosszabb. Akik nemcsak gyengék, de bolondok vagy együgyűek is, gyakran kerülnek ilyen nehéz helyzetbe.

Nos, ha ilyen az emberi természet, merre fog megindulni Liza, keresztúton állva Freddy és Higgins között? Vajon arra szánja-e magát, hogy egy életen keresztül cipelje a papucsot Higgins után, vagy arra, hogy őutána cipelje a papucsot Freddy egy életen keresztül? Nem nehéz kitalálni a megfejtést. Feltéve, hogy Freddy biológiailag nem visszataszító Liza számára, s feltéve, hogy Higgins biológiailag nem oly mértékben vonzó, hogy ez a lányban minden más ösztönt elhallgattasson: a két férfi közül Freddyt fogja választani.

Liza így is tett.

Persze merültek fel nehézségek; de nem érzelmiek, hanem anyagiak. Freddynek nem volt sem pénze, sem állása. Anyjának kegydíja, a hajdani vagyon utolsó emléke csak arra volt elegendő, hogy az özvegy kellő méltósággal viselje sorsát Earlscourtban, de arra már nem, hogy bármilyen jobb intézetben neveltesse gyermekeit, vagy éppen valami foglalkozásra taníttassa ki fiát. Egy heti harminc shillinges hivatalnoki állást Freddy méltóságán alulinak tartott volna, s amellett felettébb undorítónak. Váltig abban reménykedett, hogy ha tartja a nívót, valamit majd csak tesznek érte. Mi ez a valami? Freddy homályos elképzelése szerint talán egy magántitkári állás, vagy más ilyesféle szinekúra. Anyja ábrándja inkább egy gazdag lány volt, aki nem tud ellenállni az ő Freddy fia elragadó bájának. Képzeljük el a mama érzelmeit, mikor Freddy feleségül vesz egy virágáruslányt, akit csak a sors szeszélye ragadott ki osztályából, hírhedten kalandos körülmények között!

Igaz, hogy Liza helyzete nem egészen megvetendő. Apja - bár azelőtt szemetes volt, s szintén csak egy vakeset vetette felszínre - hallatlanul népszerű lett a legfinomabb körökben, hála annak a minden nehézségen és előítéleten diadalmaskodó társadalmi tehetségének. A középosztály nem fogadta be - attól különben a háta is borsózott -, de egy csapásra meghódította a legelőkelőbb társaságot eredeti szellemével, szemetesmúltjával (melyet zászlóként lobogtatott), s a "túl jón és rosszon" nietzschei bölcsességével. Szűk körű hercegi ebédeken rendesen a hercegné jobbján foglalt helyet. Vidéki kastélyokban szívesen eldohányozgatott kint a tálalószobában (a pohárnok ilyenkor nem tudott hová lenni a nagy megtiszteltetéstől); ha pedig odabent a fehér asztal mellett lakmározott, miniszterek kérték ki erről-arról a véleményét. De minderre Doolittle csaknem oly kevésnek találta az évi háromezret, mint Eynsford Hillné az earlscourti életre a maga sokkal kisebb, siralmasan kisebb járadékát (meg sem merem mondani, mennyit!). Egyszóval, Doolittle kereken megtagadta, hogy csak egy lyukas vasat is adjon a lánya eltartására.

Így aztán Freddy meg Liza - illetve most már Eynsford Hill úr és Eynsford Hillné úriasszony - éhkoppon maradtak volna a mézeshetek alatt, ha az ezredes meg nem lepi Lizát ötszáz font nászajándékkal. Ez a pénz jó ideig tartott, Freddy nem értett hozzá, hogy elverje (hisz sosem volt elvernivaló pénze), Liza pedig, akit két öreg legény nevelt a társas életre, addig hordta ruháit, míg el nem szakadtak vagy el nem piszkolódtak, egy szemet sem törődve a havonként változó divattal. De hát ötszáz font mégsem tart örökké egy fiatal pár kezén. Tudták ezt ők mind a ketten; s Liza érezte, hogy végül is meg kell fogni valahogy a dolog végét. Persze ellakhatott volna a Wimpole utcai lakásban, hisz az már otthonává lett; de tudta, hogy nem volna helyes Freddyt odaköltöztetni, s hogy ez nem is tenne jót a fiú jellemének.

Nem mintha a két öreg legény tiltakozott volna a dolog ellen. Mikor Liza tanácsot kért, Higgins nem is volt hajlandó foglalkozni a lakáskérdéssel, olyan egyszerűnek látta a kézenfekvő megoldást. Lizának az a vágya, hogy Freddyvel együtt lakjék, semmivel sem érdekelte jobban, mint ha a lány azt kérte volna, hogy a hálószobájába állítsanak be egy új bútort. A Freddy jelleméről szóló elmélkedés, az a vélemény, hogy a fiú számára morális kötelesség a kenyérkereset, Higginsnél süket fülekre talált. Ő azt mondta, hogy Freddynek nincs is semmiféle jelleme, s ha bármi hasznos dolgot próbálna végezni, csak annak gondját szaporítaná, akinek az elfuserált munkát helyre kéne hozni. Ez pedig csak kárára volna a társadalomnak, és boldogtalanságára Freddynek magának. Hiszen Freddyt nyilván az anyatermészet is afféle könnyű munkára szánta, mint Liza szórakoztatása (ami különben, Higgins véleménye szerint, sokkal hasznosabb és becsületesebb foglalkozás, mint valami hivatali munka). Ha Liza vissza-visszatért eredeti tervéhez, hogy ő is fonetikatanár lesz, Higgins éppoly hévvel tiltakozott ellene, mint első alkalommal. Azt mondta, hogy Liza tízévi stúdium nélkül ne is álmodjon arról, hogy az ő nagyszerű szakmájába avatkozzék. Minthogy pedig ezzel nyilván az ezredes is egyetértett, Liza úgy érezte, ebben a nehéz küzdelemben le kell tennie a fegyvert. Nem is találta volna jogosnak, hogy Higgins beleegyezése nélkül hasznosítsa a tőle kapott tudást. Az ő szemében ez a tudás éppúgy Higgins tulajdona volt, mint, mondjuk egy zsebóra: Liza semmiképpen sem volt kommunista. Rajongva ragaszkodott két mesteréhez, házassága után még őszintébben és melegebben, mint azelőtt.

Végül is, sok nehéz fejtörés után, az ezredes oldotta meg a kérdést. Egy napon kissé pirulva kérdezte meg Lizát, vajon végleg letett-e arról a tervéről, hogy virágüzletet nyisson. Liza azt felelte, hogy gondolt ő erre, de aztán kiverte fejéből, mert az ezredes azon a bizonyos napon, Higginsné szalonjában, úgy nyilatkozott, hogy szó sem lehet róla. Az ezredes megvallotta, hogy mikor ezt a kijelentést tette, még teljesen az előző nap felkavaró élményeinek hatása alatt volt. Mindjárt este felvetették hát az ötletet Higgins előtt. A tanár csak egy megjegyzést tett, de abból majdnem komoly összezördülése támadt Lizával. Higgins ugyanis azt találta mondani, hogy Liza Freddyben megtalálta az ideális kifutófiút.

Hamarosan Freddyt is megkérdezték a dologról. Ő azt felelte, maga is gondolt már egy boltra; bár nagy pénztelenségében mindig csak afféle kis butikról mert álmodni, ahol egyik pultnál Liza árulja a cigarettát, másiknál meg ő az újságot. De megjegyezte, hogy szerinte is elragadó volna naponta korán reggel Lizával együtt virágot összevásárolni a Covent Garden piacán, ahol annak idején először látták meg egymást. Jutalmul ezért a megjegyzésért Liza összevissza csókolta férjét. Freddy hozzátette még, hogy ő maga sohasem mert volna ilyen javaslattal előállni, mert Clara nagy patáliát fog rendezni, ha efféle boltossággal csökkenti az ő férjhezmenési esélyeit. Azt meg éppen nem lehet várni - vélte Freddy -, hogy a mama megörül az ötletnek: szegény asszony annyi éven át igyekezett tartani azt a bizonyos társadalmi rangot, melynek szintjén bármiféle kiskereskedelem elképzelhetetlen.

Ez a nehézség semmivé foszlott egy olyan fordulat következtében, melyet Freddy anyja várt legkevésbé. Clara, kinek számára a művészvilág volt az elérhető legmagasabb kör, e világba tett kirándulásai során rájött, hogy ha nem akar kicseppenni a társalgásból, alaposan el kell mélyednie H. G. Wells regényeiben. Fűtől-fától kölcsönkérte hát a Wells-regényeket, s ritka buzgalommal látott munkának: két hónap alatt felfalta valamennyit. Ennek eredménye aztán olyan pálfordulás lett, mely napjainkban cseppet sem ritka. Egy modern "Apostolok cselekedetei" ötven egész bibliát megtölthetne, ha egyáltalán valaki képes volna megírni.

Szegény Clara, aki Higgins meg az öreg Higginsné szemében afféle nevetséges, kellemetlen perszóna volt - tulajdon anyja szemében pedig valami érthetetlen rejtély, valami társadalmi tévedés -, szegény Clara nem látta magát kívülről sem egyik, sem másik megvilágításban. Mert ha kissé nevették és csipkedték is West Kensingtonban - mint e tájon mindenkit -, végül is úgy tekintették, mint normális, elfogadható - vagy mondjuk: elkerülhetetlen - istenteremtését. Legföljebb azt mondták rá: afféle törtető; de éppoly kevéssé vették észre, mint maga Clara, hogy voltaképpen sötétben tapogatózik, és rossz irányba törtet. Egyszóval Clara nem volt boldog. Egyre inkább kétségbeesett. Egyebe sem volt, mint az a rang, hogy az epsomi zöldséges a "hintós nagysága"-ként emlegette anyját. Ennek a rangnak pedig nyilván igen kevés volt a forgalmi értéke; s méghozzá megfosztotta Clarát mindenféle neveltetéstől, hiszen az ő viszonyaik mellett legfeljebb a zöldséges lányával nevelkedhetett volna együtt. Ragaszkodva a nívóhoz, az anyja rangjabeli társasága után futott; ez a társaság pedig nem kért őbelőle, hiszen Clara sokkal szegényebb volt a zöldségesnél is. Még komornáról vagy akárcsak szobalányról sem álmodhatott; meg kellett elégednie egy rosszul tartott mindenes cseléddel. Ilyen körülmények közt sehogy sem sikerült neki hamisítatlan, villanegyedbeli úrilány szerepét játszani. De rangjának magasáról tekintve minden számára elérhető "parti" elviselhetetlenül megalázó lett volna. Kereskedőktől, kishivatalnokoktól egyszerűen irtózott. Festők, írók után futott, de sehogy sem tudta őket elbájolni. Hiába szedte fel s használta nyakra-főre a művészvilág szólásait: ezzel is csak bosszantott mindenkit. Egyszóval, félresikerült figura volt mindenestül: lehetetlen, műveletlen, kellemetlen, szerénytelen, vagyontalan, haszontalan sznob. S bár Clara el nem ismerte volna ezt a sok szörnyűséget (hisz az ilyen kellemetlen igazságokkal senki sem néz szembe, míg van módja félrenézni), mégsem lehetett kibékülve helyzetével: végül is mindez az ő hátán csattant.

Clara számára valóságos kinyilatkoztatás volt, mikor egy magakorú lány oly hirtelen lelkesedésre lobbantotta, megigézte, követésre csábította és barátnőjéül hódította - de legkivált mikor kiderült, hogy ez a csodálatos lény néhány hónap alatt vakarodott ki az alvilág sarából. Ez az esemény úgy megrázta Clarát, hogy mikor aztán H. G. Wells ragyogó tollával elbűvölte, s egyszeriben abba a magasságba röpítette, honnét egész addigi életét és körét immár az emberi szükségletek s a helyes társadalmi berendezés szempontjából nézhette, a mester olyan pálfordulást és olyan bűntudatot váltott ki belőle, mint egy Booth generális vagy Gipsy Smith, az Üdvhadsereg legragyogóbb térítő hadjáratain. Clara sznobizmusa semmivé foszlott. Egyszerre az élet sodrába került. Anélkül, hogy tudta volna, hogyan s miért: barátai és ellenségei támadtak. Bizonyos ismerősei, kiknek számára eddig afféle közömbös, unalmas vagy komikus teher volt, most hirtelen faképnél hagyták; mások annál szívesebbé lettek iránta. Meglepődve tapasztalta, hogy bizonyos "bájos" emberek valósággal telítve vannak Wellsszel, s hogy bájosságuk titka voltaképpen az eszmék iránti fogékonyság. Olyanok, akiket mélyen vallásosnak gondolt, de ezen az alapon mindhiába próbált megnyerni, most egyszerre érdeklődéssel fordultak felé, s elárulták, hogy ellenségei a hagyományos vallásosságnak. (Ilyesmit Clara azelőtt csak a legelvetemültebb alakokról tételezett volna fel.) Új barátai elolvastatták vele Galsworthyt; Galsworthy pedig meggyőzte a villanegyed életének hívságos voltáról - s ezzel végképp leterítette. Clarát ette a méreg, ha arra gondolt, hogy börtöne, melyben annyi esztendőn át sorvadozott, tulajdonképpen egész idő alatt nyitva állt; hisz épp azok a hajlamai szerezhettek volna számára igaz barátokat, melyeket erővel fojtott el magában, csupa társadalmi "helyezkedésből". E kinyilatkoztatás fényében s felkorbácsolt lelke mámorában Clara ugyanolyan gátlástalanul bolond módjára viselkedett a nagy nyilvánosság előtt, mint annak idején Higginsné szalonjában, mikor olyan kapva kapott Liza "kiszólásain". Mert Wells újdonsült hívének éppoly megmosolyogtató ügyefogyottsággal kellett megtennie első botladozó lépéseit, mint valami kisbabának. De hát senki sem haragszik egy kisbabára gyámoltalansága miatt, és senki sem gondol róla rosszat, mikor meg akarja enni a gyufát. Clarát sem utálták meg barátai a hóbortjai miatt. Gyakran szeme közé nevettek ezekben az időkben, s ilyenkor rajta volt a sor, hogy védje magát és állja a sarat, ahogy tudja.

Mikor Freddy hazalátogatott Earlscourtba (melynek, hacsak tehette, a táját is kerülte), hogy kirukkoljon a családi címert beszennyező, szörnyű üzletnyitási tervvel, már egy feldúlt otthonba érkezett. Húga épp előzőleg jelentette be, hogy ő is állásba megy egy Dover utcai stílbútor-kereskedésbe, melyet egyik Wells-rajongó barátnője nyitott. Clara ezt az állást régebbi társas életi törtetésének köszönhette. Annak idején ugyanis fejébe vette, hogy kerüljön bármibe, de ő bizony meg fogja ismerni Wells mestert, a maga testi valóságában. Addig ügyeskedett, míg egy garden partyn végre nem hajtotta tervét. A vakmerő vállalkozást nem várt szerencse kísérte. Wells úr beváltotta Clara hozzá fűzött reményeit. A mesteren nyoma sem volt öregedésnek vagy fásultságnak: szelleme akár egy félórán át egyfolytában sziporkázott. Ellenállhatatlan volt finomsága és határozottsága, kicsiny keze és lába, kiapadhatatlan ötletgazdagsága, természetes közvetlensége, de kivált a minden picike porcikájából sugárzó, rendkívüli érzékenységű és fogékonyságú intelligenciája. E találkozás után Clara hosszú hetekig csak róla tudott beszélni. S mivel a stílbútoros hölgy előtt is szóba hozta, s mivel a hölgynek is leghőbb vágya volt, hogy megismerje Wells mestert, és csinos holmikat adhasson el neki: e cél érdekében állást ajánlott üzletében Clarának.

Ez volt Liza szerencséje; mert így a virágüzlettel szemben várható ellenállás semmivé foszlott. A bolt ott van a Viktória és Albert Múzeum közelében, egy vasútállomás árkádja alatt. Aki a környéken lakik, akár mindennap bemehet egy szál virágot venni a gomblyukába Lizától.

Itt az utolsó alkalom valami regényes fordulatra! Ugye, mindenki szívesen hallaná, hogy az üzlet bámulatosan felvirágzott, hála Liza bájos lényének és egykori piaci tapasztalatainak. Sajnos, meg kell mondanunk az igazat: az üzlet bizony sokáig csak bukdácsolt, egyszerűen azért, mert sem Liza, sem Freddy nem értett az üzletvezetéshez. Igaz, Lizának nem kellett az ábécénél kezdeni a szakmát: tudta már az olcsóbb virágok nevét, árát. S milyen határtalan büszkeséggel töltötte el, mikor rájött, hogy Freddy (mint afféle olcsó, rátarti és haszontalan iskolák neveltje) tud valamit latinul! Ez a latintudás nem volt valami sok, de épp elég arra, hogy felesége szemében egy új Porson vagy Bentley fényével tündököljön, s ahhoz is, hogy kisilabizálja a virágok szakjegyzékét. Sajnos, ezenkívül semmit sem tudott. Liza pedig, ha meg tudta is számolni a pénzt - legalább az aprót -, s ha ráragadt is valami Milton nyelvéből, mikor Higginsszel együtt a döntő ütközetre készült: egy számlát már képtelen lett volna megírni, anélkül, hogy gyalázatos hírbe ne keverje a céget. Freddy a latintudománya, hogy "Balbus épített egy falat" és "Gallia három részre oszlott", távolról sem segítette hozzá a legcsekélyebb kereskedelmi ismeretekhez sem. Még azt is Pickering ezredesnek kellett megmagyaráznia, hogy mi fán terem a csekk-könyv meg a bankszámla. S mindezt nem volt könnyű a fiatal pár fejébe verni. Freddy is egy nótát fújt Lizával, mikor az makacsul szembeszegült ama bölcs javaslattal, hogy - csupa takarékosságból is - legjobb lesz egy hozzáértő könyvelőt fogadni. Hogy lehetne pénzt megtakarítani azzal, ami újabb kiadást jelent - így okoskodtak mindketten -, hiszen már a meglevő kiadások mellett sem tudnak nyeregben maradni. De az ezredes - miután újra meg újra nyeregbe segítette őket - végül is kedvesen, de határozottan sarkára állt. Lizát már porig alázta, hogy mindig tőle kell pénzt koldulni, s vérig sértette Higgins harsány derűje, melynek örök céltáblája volt Freddy "sikere" a munka mezején. Így hát végül is be kellett látnia, hogy a kereskedelmet éppúgy tanulni kell, mint a fonetikát.

Hadd ne ecseteljem azokat a siralmas estéket, melyeket az ifjú pár kereskedelmi kurzusokon fecsérelt el, együtt tanulva a gyorsírást, gépírást, könyvelést, mindenféle, elemi iskolák padjaiból jött hím- és nőnemű írnokjelöltekkel egy sorban. Volt egy esti tanfolyam a Londoni Közgazdasági Akadémián, itt egy nap az igazgatónál egy szerény hölgy jelent meg, s arra kérte, ajánljon neki olyan kurzust, ahol virágkereskedelmet tanítanak. Az igazgató jó humorú ember volt, s rögtön előadta a kínai metafizikáról értekező dickensi hős módszerét, aki olvasott egy cikket Kínáról, egyet meg a metafizikáról, s a kettőt kombinálva, megalkotta saját művét. Javasolta az ifjú párnak, hogy kombinálják a Közgazdasági Akadémiát a Kertészeti Iskolával. Liza úgy vélte, hogy a dickensi hős eljárása tökéletesen logikus (aminthogy az is volt), s egy cseppet sem nevetséges (itt már sántított az okoskodás) - nos, Liza halálosan komolyan vette az igazgató tanácsát. De legkeservesebb megalázkodás hősnőnk számára az a pillanat volt, mikor meg kellett kérnie Higginst, hogy tanítsa meg rendesen írni. A tanárnak ugyanis, a miltoni poézis mellett, másik kedvenc bogara a kalligráfia volt, s ő maga is gyönyörű itáliai stílben rótta a jobbra dűlt betűket. Higgins először kijelentette, hogy Liza alkatilag képtelen leírni egyetlen olyan betűt, mely méltó lehetne Miltonnak akár legszürkébb szavához is. De a lány nem adta fel a harcot, és Higgins újra fejest ugrott a munkába, hol viharos kitörésekkel, hol emberfölötti türelemmel tanítva Lizát, olykor-olykor ragyogó előadásokat rögtönözve az emberi kézírás szépségéről, nemességéről és fennkölt hivatásáról. Mindennek eredményeképpen Liza elsajátított egy üzletileg teljességgel hasznavehetetlen, de az ő egyéni báját annál inkább kifejező kézírást. Háromszor annyit költött papirosra, mint bárki más, mert bizonyos sajátos minőségű és formátumú ívek nélkül neki sem ült az írásnak. Még egy borítékot is képtelen lett volna annak rendje és módja szerint megcímezni, hisz úgy elrontotta volna a margót.

A különféle kurzusokra való járás a szégyen és kétségbeesés időszaka volt a fiatal pár számára. Hiába, sehol sem tanítottak semmit a virágüzletekről. Végül is föladták a küzdelmet, s búcsút mondtak gyorsíró-tanfolyamnak, Kereskedelmi Iskolának, Közgazdasági Akadémiának - mindörökre. De közben az üzlet, titokzatos módon, magamagától menni kezdett. A fiatalok valahogy már nem idegenkedtek attól a gondolattól, hogy alkalmazottakat fogadjanak. Egyre inkább úgy érezték, hogy ez az ő sajátos módszerük a legjobb, s hogy valami különleges tehetségük van a kereskedelemhez. Az ezredes, aki éveken keresztül állandóan fenntartott bankszámláján bizonyos összeget az üzlet deficitjének fedezésére, egyszer csak azt vette észre, hogy a támogatás felesleges: a fiatal pár boldogul. Igaz, hogy némileg könnyebb helyzetben voltak, mint más szaktársaik. A hétvégi kirándulások költsége nem az ő gondjuk volt, s így a vasárnapi ebédek árát is megtakaríthatták. Az ezredes ilyenkor felajánlotta autóját, s a két agglegény fizette a hotelszámlát. Ami a boltot illeti: hamarosan kiderült, hogy a spárga is kelendő cikk, s a spárga után következett a többi zöldség - mindazáltal F. Hill, virág- és zöldségkereskedő választékos külseje előkelő jelleget kölcsönzött az üzletnek. A magánéletben pedig továbbra is megmaradt ő Frederick Eynsford Hill úrnak. Nem mintha valami nagyon rátarti lett volna: Lizán kívül más nem is tudta, hogy férjét annak idején a nemesen hangzó Frederick Challoner kettős névre keresztelték. De Liza aztán feszített vele, mint annak a rendje.

Eddig a történet: így ütött ki a dolog. De meglepő, hogy hősnőnk az üzlet s a saját háztartása ellenére is mennyit ott lábatlankodik a Wimpole utcai házban. S érdekes megemlíteni, hogy Liza, aki sohasem bántja Freddyt - az ezredest meg éppenséggel apjaként szereti -, arról mindmáig nem tudott leszokni, hogy Higginsszel marakodjék, már ahogy ez megpecsételődött ama végzetes éjszakán, mikor a tanár számára megnyerte a fogadást. Liza ma is felkapja a fejét minden kis kihívásra, sőt, néha ok nélkül is. Higgins már egyetlen olyan tréfát sem mer megkockáztatni, mely célzás lehet a maga s a Freddy intelligenciája közt tátongó űrre. Olykor tombol, sérteget, gúnyolódik, de Liza oly harciasan száll vele szembe, hogy az ezredesnek minduntalan kérlelnie kell, bánjon kissé kedvesebben Higginsszel. Ez az egyetlen alkalom, mikor Pickering szavaira Liza arcán makacs dac jelenik meg. S mindezt már csak valami olyan rendkívüli sorsfordulat vagy óriási szerencsétlenség változtathatná meg (Isten mentsen tőle!), mely összezavarna bennük minden szimpátiát és antipátiát, s erővel hámozná ki közös ember voltukat. Liza tudja, hogy Higginsnek nincs rá szüksége, mint ahogy nem volt őrá szüksége az apjának sem. Mikor Higgins azt mondta neki amaz emlékezetes napon, hogy megszokta már a házban, hogy ragaszkodik hozzá apró szolgálataiért, s hogy hiányozna, ha elmenne: e szavakkal mélyen elültette lelkében azt a meggyőződést, hogy a tanár számára "nem ér többet, mint egy pár papucs". (Freddy vagy az ezredes bezzeg sosem beszélt volna vele úgy, mint Higgins!) De valahogy azt is érzi Liza, hogy a tanár fölényes közönye nemesebb, mint holmi közönséges lelkek önteltsége. Higgins ma is határtalanul érdekli. Sőt vannak titkos, pajkos pillanatai, mikor azt kívánja: bár volnának együtt ketten, távol minden emberi szemtől, s szabadon minden köteléktől, valami puszta szigeten, ahol a mestert lerángathatná végre piedesztáljáról, s megláthatná, hogy ő is csak éppúgy szerelmeskedik, mint más közönséges halandó. Mindnyájunknak vannak ilyen titkos ábrándjai. De mikor aztán komoly dolgokról van szó, a való életről, nem pedig holmi álmokról és szeszélyekről, akkor Liza Freddyhez vonzódik, meg az ezredeshez, s nem szereti Higginst és Doolittle urat. Galatea sohasem szereti Pygmaliont mindenestül: a mester elviselhetetlenül isteni.


1912