HARMADIK RÉSZ




1

Szergej Ivanovics Koznisev megerőltető szellemi munkája után pihenni akart, s ahelyett, hogy szokása szerint külföldre utazott volna, május végén leutazott az öccséhez falura. Meggyőződése szerint a legszebb élet a falusi. Most azért jött le az öccséhez, hogy ezt az életet élvezze. Konsztantyin Levin nagyon örült neki, annál inkább, mert Nyikolaj bátyjára ezen a nyáron nem számíthatott már. De bárhogy szerette és tisztelte is Szergej Ivanovicsot, falusi együttlétük kényelmetlen volt Levinnek. Kényelmetlen, sőt kellemetlen volt bátyja viszonyát látni a faluhoz. Konsztantyin Levin szemében a falu az élet színtere volt, tehát az örömé, szenvedésé, munkáé. Szergej Ivanovics szemében a falu egyrészt a munka utáni pihenőhely volt, másrészt a romlottság hasznos ellenmérge, amelyet ő gyönyörrel s hasznossága tudatában élvezett. Konsztantyin Levin a falut azért tartotta szépnek, mert kétségtelenül hasznos munkának volt a terepe, Szergej Ivanovics pedig azért tartotta különösen szépnek, mert ott nem lehetett s nem is kellett semmit sem csinálnia. Azonkívül Szergej és a nép viszonya is bántotta egy kicsit Konsztantyint. Szergej Ivanovics, mint mondta, szerette és ismerte a népet, gyakran szóba ereszkedett a parasztokkal, s ezt jól is csinálta, nem alakoskodott, nem illegette magát, s beszélgetéseiből a nép javára s népismerete bizonyítékául általános tételeket vezetett le. Az ilyenféle viszony Konsztantyin Levinnek nem tetszett. Konsztantyin szemében a nép csak a fő résztvevő volt a közös munkában. Tisztelete és bizonyos vérségi vonzalom ellenére, amelyet, mint mondta, bizonyára még dajkája tejével szítt be, mint közös munkájuk részese, néha maga is el volt ragadtatva ezeknek az embereknek erejétől, szelídségétől, igazságosságától, amikor azonban a közös munka más tulajdonságokat kívánt volna, gondatlansága, rendetlensége, részegessége és hazudozása miatt igen gyakran fel is bőszült a nép ellen. Ha megkérdezték volna, szereti-e vagy nem szereti a népet, Konsztantyin Levin egyáltalán nem tudott volna válaszolni. Szerette és nem szerette a népet, ahogy általában az embereket. Mint jó ember, természetesen inkább szerette, mint nem szerette az embereket, következésképp a népet is. De hogy mint valami különlegességet szeresse vagy ne szeresse, arra nem volt képes; hiszen nemcsak hogy együtt élt a néppel, nemcsak hogy minden érdeke az övébe fűződött, de magamagát is a nép részének tekintette, nem látott elütő képességeket és fogyatkozásokat a népben és magában, s nem is tudta magát a néppel szembeállítani. Ezenkívül, noha mint gazda, békéltető és főként tanácsadó (a parasztok megbíztak benne, s negyven mérföldről is eljöttek tanácsát kérni), sokáig élt a legszorosabb viszonyban parasztokkal, nem volt megállapodott véleménye a népről, s arra a kérdésre, hogy ismeri-e, éppolyan bajos lett volna felelnie, mint arra, hogy szereti-e. Azt mondani, hogy ismeri a népet, annyi lett volna, mint azt mondani, hogy ismeri az embereket. Az embereket is állandóan figyelte és tanulmányozta, megismert belőlük mindenfélét, köztük parasztembereket is, akiket derék és érdekes embereknek tartott, közben azonban állandóan új vonásokat vett észre rajtuk, korábbi véleményét meg-megváltoztatta, és újakat alkotott. Szergej Ivanovics épp fordítva. Ugyanúgy, ahogy a falusi életet annak az életnek az ellentéteként szerette s dicsérte, amelyet nem szeretett, a népet is az embereknek azzal az osztályával szemben szerette, amelyet nem szeretett; ismerni is úgy ismerte, mint valami szembenállót az emberekkel általában. A népélet formái az ő rendszerező agyában világosan kialakultak, ezeket részben magából a népéletből vonta ki, legfőképpen azonban ebből az ellenlábasságból. Véleménye a népről sohasem változott, éppen így a rokonszenve sem.

Ha a nép megítélésében a testvérek közt nézeteltérés támadt, Szergej Ivanovics mindig azzal kerekedett öccse fölé, hogy neki a népről, jelleméről, sajátságairól, ízléséről határozott fogalma volt, míg Konsztantyin Levinnek semmiféle meghatározott és változhatatlan fogalma nem volt; úgyhogy ezekben a vitákban Konsztantyint mindig ellentmondáson lehetett érni.

Szergej Ivanovics az öccsét derék fiúnak tartotta, szíve (ahogy franciásan mondta) helyén volt, elméje azonban, ha elég fürge is, de a perc befolyása alatt álló, s épp ezért teli ellentmondásokkal. S ha a dolgok értelmét az idősebb testvér leereszkedésével el is magyarázta neki, vitájukban nem talált gyönyörűséget, nagyon is könnyen tönkreverte.

Konsztantyin Levin viszont úgy tekintett a bátyjára, mint hatalmas eszű és műveltségű emberre, aki a szó legmagasabb értelmében volt nemes, s a közjó szolgálatára megvolt a képessége. De minél idősebb lett, s minél közelebbről ismerte meg a bátyját, lelke mélyén annál sűrűbben és sűrűbben merült föl a gondolat, hogy ez a képesség a közjó előmozdítására, amely, úgy érezte, belőle teljesen hiányzik, talán nem is képesség, hanem valaminek a hiánya - nem a derék, becsületes, nemes vágyaké, hajlamoké, hanem az életerőé, amit szívnek is neveznek, azé a törekvésé, amely arra sarkallja az embert, hogy az élet előtte álló megszámlálhatatlan útja közül egyet kiválasszon, és csak azt kívánja. Minél inkább megismerte a bátyját, annál többször figyelte meg, hogy Szergej Ivanovicsot, éppúgy, mint a közjó más előmozdítóit, nem a szívük viszi a közjó szeretetére; az elméjükben tökélik el, hogy ilyesmivel szép dolog foglalkozni, s csak azután kezdenek foglalkozni vele. Megerősítette Levint ebben a föltevésében az az észrevétel, hogy bátyja semmivel sem vette jobban a szívére a közjó vagy a lélek halhatatlanságának a kérdését, mint hogyha egy sakkpartiról vagy egy új gép elmés szerkezetéről volt szó.

Falusi együttlétük még azért is kényelmetlen volt Levin számára, mert falun, különösen nyáron, őt állandóan elfoglalta a gazdaság, s a hosszú nyári nap sem volt elég, hogy amit kellett, elintézze; Szergej Ivanovics viszont pihent. De ha pihent is, azaz nem dolgozott a művein, a szellemi tevékenységhez annyira hozzászokott, hogy az eszébe ötlő gondolatokat szerette szép, tömör alakban kifejezni, s szerette, ha ilyenkor hallgatója akadt. A legnyilvánvalóbb és legtermészetesebb hallgatója az öccse volt. Épp ezért, noha viszonyuk baráti és közvetlen volt, Konsztantyint feszélyezte, hogy egyedül hagyja. Szergej Ivanovics szeretett a fűben heverészni, sütkérezni és kényelmesen fecsegni.

- Nem is képzeled - mondta az öccsének -, milyen élvezet ez a hohol[53] henyélés. Üres a fejem, sehol egy gondolat.

De Konsztantyin Levin unta, hogy ott üljön s hallgassa, különösen mikor tudta, hogy ha nincs ott, nem a kijelölt földre viszik a trágyát, s ha nem ellenőrzi, ki tudja, hogy terítik szét. A csoroszlyát nem csavarják rá az ekére, hanem még le is szedik, s azután azt mondják, hogy a vaseke haszontalan kitalálás, s a régi jó András ekéje, az az igazi.

- Eleget mászkáltál már ebben a hőségben - mondta Szergej Ivanovics.

- Csak egy pillanatra futok be az irodába - mondta Levin, és szaladt a földekre.



2

Június első napjaiban történt, hogy a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna, egy csupor frissen sózott gombát vitt le a pincébe, megcsúszott, elesett, s kificamította csuklóban a kezét. Eljött a fiatal, fecsegő zemsztvo-orvos, aki csak nemrég végezte az egyetemet. Megnézte a kezét, s azt mondta, nincs kificamodva, borogatást tett rá, s ott maradt ebédre; nyilván nagy gyönyörűsége telt benne, hogy a híres Szergej Ivanovics Koznisevvel beszélgethet. Hogy felvilágosodott nézeteit kimutathassa, elmondta az összes járási pletykákat, s elpanaszolta, hogy a zemsztvo ügyei is milyen rosszul állnak. Szergej Ivanovics figyelmesen hallgatta, kérdezgette; az új hallgatón fölbuzdulva mind beszédesebb lett, s néhány találó és fontos megjegyzést tett, amelyeket a fiatal doktor tiszteletteljesen méltányolt, s végül is abba az öccse előtt jól ismert eleven lelkiállapotba került, amelybe ragyogó és élénk beszélgetések után rendesen kerülni szokott. A doktor távozása után horgászni kívánkozott a folyóra. Szeretett horgászni, szinte büszkélkedett vele, hogy ilyen ostoba foglalkozást szeretni tud. Konsztantyin Levin, akinek a szántás és a kaszálók után kellett nézni, ajánlkozott, hogy a bricskán majd kiviszi.

A nyár hágója, az a szaka volt az esztendőnek, amikor az idei termés sorsa már eldőlt, a jövő esztendő vetésgondjai kezdődnek, s itt a szénakaszálás ideje, amikor a rozs már egészen kihányta fejét, szürkészölden, még könnyű, üres kalásszal hullámzik a szélben; a zöld zab, a sárga fű közibeszórt bokraival, egyenlőtlenül hajt a kései vetésben, a leveledző korai hajdina pedig már betakarja a földet; amikor a marháktól kőkeményre tiport parlagok, meghagyott utaikkal, amelyeket az eke nem vág föl, félig fel vannak már szántva; a kihordott trágya száradó halmai együtt árasztják szagukat az alkonyatban a méztermő gyomokkal; a laposokban pedig kaszát várva, sűrű tengerként nyúlnak el a jól gondozott rétek, köztük a kigyomlált sóska feketedő szárának csomói.

Az az idő, amikor a mezei munkában, az évente ismétlődő s a nép erejét esztendőről esztendőre igénybe vevő aratás kezdete előtt rövid pihenő áll be. A termés gyönyörű volt, a ragyogó, forró nyári napok rövid, harmatos éjszakákkal váltakoztak.

A két testvérnek az erdőn át kellett hajtania, hogy kijussanak a kaszálóra. Szergej Ivanovics egész idő alatt a sűrűsödő lombú erdő szépségében gyönyörködött, egy öreg, virágozni készülő, sárga bimbóktól tarka, árnyékos oldalán sötét hársfát mutatott öccsének, majd a fák ez idei, smaragdszínű, ragyogó hajtását dicsérte. Konsztantyin Levin nem szeretett a természet szépségeiről sem beszélni, sem hallani. A szavak elvették a szépségét annak, amit látott. A bátyja beszédjére rábólintott, de akaratlanul is máson kezdett gondolkozni. Amikor átértek az erdőn, egész figyelmét a parlag foglalta le fönn a halmon, amely hol fűvel sárgállt, hol legázolt és kivájt foltokkal volt kockás, hol kupacokkal szórták teli, hol pedig föl is szántották már. A földeken hosszú sorban jöttek a szekerek. Levin megszámolta őket; elégedetten látta, hogy amit kellett, mindent kihordanak, s gondolatai a rét láttára a széna kaszálására kanyarodtak. A szénakaszálásban volt valami, ami mindig az elevenébe nyilallt. Ahogy a réthez ért, megállította a lovát.

A reggeli harmat még ott ült a fű sűrű tövén, s Szergej Ivanovics, hogy a lábát be ne vizezze, arra kérte, hogy vigye őt oda a bricskán a fűzfabokorhoz, amelynél a sügért szokták fogni. Akárhogy fájt is Konsztantyin Levinnek, hogy a füvét legázolja, bement a rétre. A magas fű lágyan csavarodott a kerék és a lova lába köré, otthagyva magvait a nedves küllőkön és a kerékagyon.

A bátyja leült a bokor alá, szétszedte a horgászószerszámát, Levin pedig elvezette és kikötötte a lovát, és bement a rét hatalmas, szél nem mozgatta, szürkészöld tengerébe. Az ártéren majd övig ért a selymes, érett magvú fű.

Ahogy a réten keresztülvágott s az útra tért, Konsztantyin Levin egy dagadt szemű öreggel találkozott, aki egy rajfogót vitt méhekkel a vállán.

- Mi az, tán fogtad, Fomics? - kérdezte tőle.

- Már hogy fogtam volna, Konsztantyin Dmitrics? Elég, ha a magáét megőrzi az ember. Már másodszor szöknek el az idén. Szerencsére a gyerekek odavágtattak. Épp az úrnál szántanak. Kifogták a lovat, s utánanyargaltak.

- No, mit mondasz, Fomics, kaszáljunk már, vagy várjunk még?

- Hát hogyne! Mi azt tartjuk, meg kell a Péter napját várni. De az úr mindig korábban kaszál. Ha Isten akarja, jó lesz a fű. Legelője is lesz a baromnak.

- Hát az idő, mit gondolsz?

- Isten dolga. Lehet, hogy az idő is jó lesz.

Levin odament a bátyjához. Szergej Ivanovics nem fogott semmit, de azért nem unatkozott, a legvidámabb hangulatban volt. A beszélgetés a doktorral, Levin látta, fölvillanyozta, s most újra beszélgetni akart. Levin pedig, épp ellenkezőleg, minél előbb otthon akart lenni, hogy holnapra kaszásokat hívasson, hogy a kaszálás dolgában, amely erősen foglalkoztatta, döntsön végre.

- Hát akkor menjünk - mondta.

- Hová sietnénk? Üljünk le. Hogy átizzadtál! Ha nem is fogtam, azért csak szép itt. A vadászatban, akármiféle, az a szép, hogy a természettel van dolgod. Micsoda gyönyörűség ez az acélos víz - mondta. - Ezek a partok, rétek - folytatta - mindig arra a találós kérdésre emlékeztetnek. Ismered? A fű azt mondja a víznek: ingadozzunk, tántorogjunk.

- Nem ismerem ezt a találós kérdést - felelte Levin csüggedten.



3

- Tudod, hogy épp felőled gondolkoztam - mondta Szergej Ivanovics. - Igazán példátlan, ami a járásban történik, ahogy ez a doktor elmesélte. Egyáltalán nem ostoba fiú. Mondtam már neked, és most is azt mondom, nem szép, hogy nem jársz el a gyűlésekre, általában távol tartod magad a zemsztvo ügyeitől. Ha a tisztességes emberek távol tartják magukat, persze hogy rosszul megy minden. A pénzt kifizetjük, el is megy fizetésekre, aztán se iskola, se felcser, se szülésznő, se patika - semmi sincsen.

- Hiszen én próbáltam - felelte halkan és kelletlenül Levin -, de nem bírom! Mit csináljak hát?

- De hát miért nem bírod? Bevallom, nem értem. Közönyösséget, tudatlanságot nem tételezek föl benned; valóban csak lustaság?

- Sem ez, sem az, sem a harmadik. Megpróbáltam, s látom, hogy semmit sem bírok tenni - mondta Levin.

Nemigen fogta föl, amit a bátyja mondott. Ahogy a folyón túl a szántást nézte, valami feketét vett észre, de nem tudta kivenni, magányos ló-e az vagy a kasznárja lóháton.

- Semmit sem tudsz tenni? Megpróbáltad, szerinted nem sikerült, s most beletörődsz. Hát nincs benned hiúság?

- Hiúság? - mondta Levin, akit a bátyja szava elevenén talált. - Nem értelek. Ha az egyetemen azt hallottam volna, hogy a többiek értik az integrálszámítást, én pedig nem, az sértette volna a hiúságom. De ehhez előzetes meggyőződésre van szükség, biztosnak kell lennem abban, hogy ezekhez a dolgokhoz tehetség kell, s ami a lényeg, hinnem kell, hogy mindezek a dolgok nagyon fontosak.

- Hogyan! Hát ez talán nem fontos? - kiáltotta Szergej Ivanovics, akinek meg az nyilallt elevenébe, hogy az öccse nem tartja fontosnak, amit ő annak tart, különösképp pedig, hogy szemmel láthatóan alig figyel rá.

- Én nem tartom fontosnak; nem vonz, mit akarsz hát tőlem? - felelte Levin. Most már tudta, hogy amit látott, az ispán volt, s hogy az ispán nyilván elengedte a szántásból a parasztokat. Már meg is fordították az ekéket. "Igazán fölszántottak már?" - gondolta.

- De hallgass meg legalább - mondta a bátyja, és szép, okos arca elkomorodott. - Mindennek van határa. Nagyon szép dolog, ha az ember különc, szereti az őszinteséget, a hamis dolgokat meg nem szereti; mindezt tudom, de annak, amit mondasz, vagy nincs értelme, vagy nagyon csúnya értelme van. Hogy tarthatod nem fontosnak, hogy a nép, amelyet, mint bizonygatod, szeretsz...

"Sohasem bizonygattam" - gondolta Levin.

- ...elpusztul, mert nem segítenek rajta? Ostoba javasasszonyok gyerekeket mérgeznek, a nép belecsontosodik a műveletlenségbe, s minden kis írnoknak ki van szolgáltatva; te pedig, noha kezedben van a segítség, nem segítesz rajta, mert szerinted nem fontos. - És Szergej Ivanovics dilemmát állított fel neki: - Vagy fejletlen vagy, s nem tudod átlátni, mit tehetnél, vagy nem akarsz a nyugalmadból és hiúságodból, vagy nem tudom, miből, engedni, hogy megtedd.

Konsztantyin Levin érezte, hogy itt nem marad más, mint megadni magát, vagy elismernie, hogy nincs benne elég szeretet a közjó iránt. S ez bántotta és elkeserítette.

- Ez is, az is - mondotta elszántan. - Nem látom, hogy egyáltalán lehetséges volna...

- Hogyan? Ha a pénzt jól használjuk fel, nem lehet orvosi segítséget adni?

- Nem lehet, én úgy látom legalább... A mi járásunk négyezer négyzetversztáján, a mi jégzajlásaink, hóviharaink, munkaidőnk mellett, nem látom, hogy adhatnánk mindenkinek orvosi segítséget. Különben sem hiszek az orvostudományban.

- Már megbocsáss, ez igazságtalan... Ezer példát hozhatnék föl... No és az iskolák?

- Minek iskola?

- Mit mondasz? Lehet kételkedni a műveltség hasznában? Ami jó belőle neked, mindenkinek jó.

Levin érezte, hogy erkölcsileg sarokba szorították, s ettől úgy méregbe gurult, hogy önkéntelenül is kimondta a közügyek iránti közönyének a fő okát.

- Lehetséges, hogy mindez jó - mondta -, de miért vesződjek én orvosi központok fölállításával, amikor soha nem veszem hasznukat, iskolákkal, amelyekbe az én gyermekeimet soha nem járatnám, s a parasztok sem akarják a magukét elküldeni, de még magam sem vagyok egészen meggyőződve - mondta -, hogy oda kell küldeniük?

Szergej Ivanovicsot ez a váratlan szemlélet meglepte egy percre, de azonnal ki is dolgozta az új támadási tervet.

Elhallgatott, kirántotta és újra bedobta az egyik horgát, s mosolyogva fordult az öccséhez.

- Ide figyelj... Először is, orvosi rendelőkre szükség van. Lám, mi is zemsztvo-orvost hívtunk Agafja Mihajlovnához.

- Ferde is marad a keze, azt hiszem.

- Ez más kérdés. Aztán az írástudó paraszt mint munkás neked is jobban kell, s többet ér.

- Nem, kérdezz meg akárkit - felelte elszántan Konsztantyin Levin. - Az írástudó mint munkás sokkal rosszabb. És az utakat sem lehet kijavíttatni: a hidat, ahogy megcsinálják, el is lopják.

- Különben - mondta a homlokát ráncolva Szergej Ivanovics, aki nem szerette az ellentmondást, különösen nem azt, amelyik egy dologról folyton a másikra ugrik, s minden összefüggés nélkül új és új érvvel áll elő, úgyhogy az ember nem tudja, melyikre válaszoljon -, különben is nem erről van most szó. Már engedd meg. Elismered, hogy a műveltség áldás a népre?

- Elismerem - mondta Levin találomra, s rögtön észre is vette, hogy nem azt mondja, amit gondol. Hogyha ezt elismeri, érezte, rábizonyítják, hogy haszontalanságokat beszél, amiknek semmi értelmük nincs. Hogy ezt hogy bizonyítják rá, nem tudta, de kétségkívül tudta, hogy ki fogják logikailag mutatni, s várta a bizonyítást.

A bizonyítás sokkal egyszerűbben ütött ki, mint ahogy Konsztantyin Levin várta.

- Ha elismered, hogy áldás - mondta Szergej Ivanovics -, akkor mint becsületes ember, lehetetlen, hogy ne szeresd és együtt ne érezz ezzel a dologgal, s az is, hogy dolgozni ne kívánj érte.

- Csakhogy én még nem ismertem el egészen, hogy jó - mondta Konsztantyin Levin elpirulva.

- Hogyan? Hiszen most mondtad...

- Vagyis nem ismerem el sem jónak, sem lehetségesnek.

- Ezt nem tudhatod, hiszen még nem tettél érte semmit.

- Nos, gondoljuk el - mondta Levin, noha egyáltalán nem így gondolta -, gondoljuk el, hogy úgy van, akkor se látom be, miért vesződjem vele?

- Hogyhogy?

- Nem, ha egyszer már belefogtunk, magyarázd meg filozófiai szempontból - mondta Levin.

- Nem értem, mire kell itt a filozófia? - mondta Szergej Ivanovics olyan hangon - Levinnek legalább úgy rémlett -, mintha nem ismerné el öccse jogát a filozófiai elmélkedésekre. S ez fölingerelte Levint.

- Hogy mire? - mondta heveskedve. - Tetteinknek, én azt hiszem, mégiscsak egyéni boldogulásunk a mozgatója. A zemsztvo-intézményekben én mint nemesember egyelőre nem látok semmit, ami a boldogulásomat elősegítené. Az utak nem jobbak, és nem is lehetnek jobbak; lovaim pedig elvisznek a rosszon is. Orvosok és egészségügyi állomások nekem nem kellenek, a békebíróra nincs szükségem, sohasem fordultam hozzájuk, s nem is fogok. Az iskolákra nemcsak szükségem nincs, de ahogy mondtam már, káromra vannak. A zemsztvo-intézmények számomra csak kötelezettséget jelentenek: tizennyolc kopejkát fizetni gyeszjatyinánként, s a városba hajtatnom, ott poloskák közt éjszakázni, mindenféle esztelenséget és undokságot meghallgatni; az egyéni érdek nem serkent közben.

- Már engedd meg - szakította félbe Szergej Ivanovics mosolyogva -, az egyéni érdek arra sem serkentett minket, hogy a jobbágyság felszabadítása érdekében dolgozzunk, s mégiscsak dolgoztunk.

- Nem! - szakította félbe Konsztantyin, mindjobban nekihevülve. - A jobbágyfelszabadítás más dolog. Ott megvolt az egyéni érdek. Le kellett dobnunk magunkról ezt a jármot, amely, mint minden rendes embert, minket is nyomott. De bizottsági tagnak lenni, vitatkozni, hogy hány árnyékszéktisztító legyen, s hogy vezessék a csövet egy városban, ahol én nem lakom, esküdtnek lenni és sonkatolvaj parasztokon ítélkezni; hat órán át hallgatni mindenféle esztelenséget, amit a védők és a vádlók összezagyválnak; s hogy az elnök hogy kérdezi az én vén bolond Aljoskámat: "Elismeri-e ön, vádlott úr, a sonka eltulajdonításának tényét?" "Mi?"

Konsztantyin Levint már megint elkapta a hév, maga előtt látta az elnököt, a bolond Aljoskát, s azt hitte, ez célravezető eszmefuttatás.

De Szergej Ivanovics a vállát vonta.

- No és mit akarsz ezzel mondani?

- Én csak azt, hogy azokat a jogokat, melyek engem, az én érdekeimet illetik, mindig, minden erővel védeni fogom. Amikor nálunk, diákoknál, házkutatást tartottak, s csendőrök olvasták a leveleinket, én minden erőmmel kész voltam a jogaimat védeni, az én jogaimat a tanulásra és szabadságra. Megértem a katonakötelezettséget, mert a gyermekeim, testvéreim s a magam sorsába vág. Azt, ami rám tartozik, kész vagyok mérlegelni: de eldönteni, hogy negyvenezer rubel zemsztvo-pénzt mire fordítsanak, vagy hogy a bolond Aljoskán ítélkezzem, ehhez nem értek, s erre képtelen is vagyok.

Konsztantyin Levin úgy beszélt, mintha szavai gátat szakítottak volna. Szergej Ivanovics elmosolyodott.

- És ha holnap te kerülsz bíróság elé? Kellemesebb lesz, ha a régi törvényszék ítélkezik fölötted?

- Én nem kerülök bíróság elé. Soha meg nem ölök senkit; nincs is szükségem rá. Ugyan már! - folytatta, megint olyasmire ugorva, ami egyáltalán nem ide tartozott. - A mi zemsztvo-intézményeink a többi effélékkel a nyírfákhoz hasonlók, amelyeket pünkösdkor tűzdelünk le, hogy egy Európában magától kinőtt erdőre hasonlítsanak. Nem tudom szívből öntözni, nem tudok hinni ezekben a nyírfácskákban.

Szergej Ivanovics csak a vállát vonogatta, ezzel mutatta csodálkozását, honnan kerültek vitájukba a nyírfák, bár rögtön megértette, hogy az öccse mit akar mondani vele.

- Bocsáss meg, de így nem lehet vitatkozni - jegyezte meg.

De Konsztantyin Levin igazolni szerette volna fogyatékosságát, melyet maga is ismert, hogy közönyös a közjó iránt.

- Én azt gondolom - folytatta -, semmiféle tevékenység sem lehet elég megalapozott, ha nem az egyéni érdekeltségben gyökeredzik. Ez általános filozófiai igazság - mondta, elszántan ismételve meg a filozófia szót, mintha meg akarta volna mutatni, hogy neki is joga van, mint akárkinek, filozófiáról beszélni.

Szergej Ivanovics még egyszer elmosolyodott. "Neki is van - gondolta - hajlamai igazolására valami külön filozófiája."

- Nos, a filozófiát hagyd csak - mondta. - A filozófia fő feladata minden korban épp az volt, hogy megtalálja az egyéni és közérdek közt a kikerülhetetlen kapcsolatot. De ez nem tartozik ide, ide az tartozik, hogy ki kell javítanom a hasonlatodat. A nyírfákat nem úgy tűzték le; egyiket ültették, a másikat vetették, s most csínján kell bánni velük. Csak azoknak a népeknek van jövőjük, azokat lehet történelmi népeknek nevezni, amelyek érzik, hogy intézményeikben mi a fontos és jelentős, és ragaszkodnak hozzájuk.

És Szergej Ivanovics filozófiatörténeti területre vitte a kérdést, ahova Levin nem tudta már követni, s kimutatta nézete teljes helytelenségét.

- Ami pedig azt illeti, hogy neked mindez nem tetszik, már megbocsáss, ez csak a mi orosz lomhaságunk és úrhatnámságunk, meg is vagyok győződve, hogy nálad ez múló eltévelyedés csak, amely megszűnik majd.

Konsztantyin hallgatott. Érezte, hogy tökéletesen meg van verve, de egyszersmind azt is, hogy a bátyja nem értette meg, amit mondani akart. Csak azt nem tudta, miért nem: azért-e, mert nem tudta világosan kifejezni, amit akart, vagy mert a bátyja nem akarta vagy nem tudta megérteni. De nem mélyedt bele ezekbe a gondolatokba, nem mondott ellent, egészen máson gondolkozott már - a maga dolgán.

Szergej Ivanovics felcsavarta az utolsó horgászzsinórt, eloldozta a lovat, s elindultak.



4

A maga ügye, ami Levint a beszélgetés alatt foglalkoztatta, a következő volt: amikor egyszer az elmúlt esztendőben kiment a szénakaszáláshoz, s az ispánjára megharagudott, régi csillapítószeréhez fordult: kivette egyik muzsik kezéből a kaszát, és elkezdett kaszálni.

Ez a munka annyira megtetszett neki, hogy néhányszor azóta is hozzálátott a kaszáláshoz, a ház előtt az egész rétet lekaszálta, s idén tavasszal úgy tervezte már, hogy egész napokat együtt kaszál majd a parasztokkal. Hogy a bátyja megjött, habozott, kaszáljon-e vagy sem. Röstellte, hogy egész napokra egyedül hagyja, de meg félt is, nem neveti-e ki a bátyja majd miatta. De ahogy átment a réten s a kaszálás emléke eszébe jutott, majdnem el is tökélte már, hogy kaszálni fog. A bátyjával folytatott idegesítő beszélgetés után megint visszaemlékezett a szándékára.

"Szükségem van testmozgásra, a jellemem különben végképpen megromlik" - gondolta, s eltökélte, hogy kaszálni fog, akármilyen kényelmetlen lesz is ez neki bátyja s a nép előtt.

Este Konsztantyin Levin bement az irodájába, intézkedett a munkák felől, s kaszásokért küldött a falvakba másnapra, akikkel a kalinovi mezőt, a legnagyobbat és legszebbet, lekaszáltassa.

- Igaz, az én kaszámat is küldje el, kérem, Tyithez, hogy kalapálja ki, és hozza el holnap; lehet, magam is kaszálok majd - mondta, s iparkodott zavarba nem jönni.

Az ispán elmosolyodott.

- Szolgálatjára - mondta.

Este a teánál a bátyjának is előhozta:

- Az idő, úgy látszik, megállapodott - mondta. - Holnap hozzálátok a széna kaszálásához.

- Nagyon szeretem ezt a munkát - mondta Szergej Ivanovics.

- Én is. Roppantul. Magam is kaszáltam néha a parasztokkal; holnap egész nap kaszálni akarok.

Szergej Ivanovics felütötte a fejét, s kíváncsian nézett az öccsére.

- Hogy érted ezt? A parasztokkal együtt, egész nap?

- Igen, nagyon kellemes dolog - mondta Levin.

- Testgyakorlatnak kitűnő, de aligha fogod bírni - mondta Szergej Ivanovics minden gúny nélkül.

- Próbáltam már. Kezdetben nehéz; aztán belejön az ember. Úgy hiszem, nem maradok le...

- Ugyan! De mondd, a parasztok mit szólnak hozzá? Biztosan nevetnek, hogy az úr különcködik.

- Nem, nem hiszem; de különben is olyan vidám s amellett olyan nehéz munka ez, hogy az ember nem is ér rá gondolkozni.

- De hogy fogsz velük ebédelni? Idétlen dolog volna Lafite-et[54] és sült pulykát küldeni utánad.

- Nem, a pihenőjük alatt hazafutok majd.

Másnap reggel Konsztantyin Levin korábban kelt föl a szokottnál, de gazdasági teendői visszatartották, úgyhogy amikor a kaszálóra ért, a kaszások már a második rendet vágták.

Már a hegyről föltárult előtte a rét árnyékos, lekaszált fele a hegylábban, rajta a szürke rendek s a felsőruhák fekete halma, melyeket a kaszások ott vetettek le, ahol az első rendnek nekiálltak.

Ahogy mind közelebb ért, az elnyúlt sorban egymás nyomába lépő, kaszájukat másképp és másképp lendítő kaszásokat is látta már, egyik ruhában volt, a másik csak ingben. Negyvenkét embert számolt meg.

Lassan mozogtak a rét egyenlőtlen földjén, melyen egy régi töltés is volt. Levin megismert néhányat az övéiből. Ott volt rendkívül hosszú, fehér ingében az öreg Jermil, meghajolt, úgy suhintott a kaszájával; ott volt a fiatal Vaszka gyerek, aki Levinnél volt kocsis, s lendülettel vett minden rendet. Ott volt Tyit is, a kaszálásnál Levin tanítója, kis, sovány parasztocska. Ő nem hajolt meg, csak ment előre, s mintha játszana a kaszájával, úgy vágta a maga széles rendjét.

Levin leszállt a lóról, kikötötte az útszélre, és Tyithez ment, aki a bokorból egy másik kaszát vett ki, s Levinnek adta.

- Kész van, uram. Mint a beretva, magától vág - vette le Tyit mosolyogva a sapkáját, s odaadta neki a kaszát.

Levin fogta a kaszát, s próbálgatni kezdte. A kaszások, akik épp a rendjük végére értek, izzadtan és vidáman jöttek ki egymás után az útra, s mosolyogva üdvözölték az urat. Mind megnézték, de egyik sem szólt egy szót sem, míg végre egy magas, ráncos arcú, szakállatlan öreg, báránybőr ujjasában, az útra kiérve oda nem fordult hozzá:

- Vigyázz, uram; ha nekigyürkőztél, abba ne hagyd - mondta, s Levin visszafojtott nevetést hallott a kaszások közt.

- Magam is azon vagyok - mondta, s beállt Tyit mögé, az idejét várva, mikor láthat neki.

- Hát csak vigyázz - ismételte az öreg.

Tyit helyet csinált neki. Levin pedig mögéje állt. A fű alacsony volt, afféle út menti. Levin rég nem kaszált már, a rászegzett tekintetek is zavarták, úgyhogy az első percekben, noha nagyokat suhintott, rosszul kaszált. Mögötte hangok hallatszottak.

- Nem jól veszi, magasan fogja, nézd, hogy neki kell hajolnia - mondta az egyik.

- Feszülj neki jobban a sarkaddal - mondta a másik.

- Nem baj, jól van az, belejön - folytatta az öreg. - Lám, megy már. Ha az ember széles rendet vesz, elfárad. Nemhiába gazda, magának dolgozik. Nézd azt a rendet. A magunkfajtának a púpjára ütnek az ilyenért.

A fű puhább lett; Levin hallotta őket, de nem felelt, csak iparkodott minél jobban kaszálni. Tyit mögött ment. Vagy száz lépést haladtak, Tyit ment megállás nélkül, nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Levin megijedt már, hogy nem győzi, annyira kifáradt.

Érezte, hogy végső erejéből suhint, elszánta magát, hogy megkéri Tyitet, álljanak meg. De ugyanabban a pillanatban Tyit magától megállt, lehajolt, egy kis füvet tépett, megtörülte vele a kaszát, fenni kezdett. Levin kiegyenesedett, s fölsóhajtva körülnézett. A mögötte haladó paraszt is nyilván elfáradt már, mert anélkül, hogy Levint beérte volna, azonnal megállt, s ő is hozzáfogott a fenéshez. Tyit megfente kaszáját meg a Levinét is, azzal továbbmentek.

A második nekifogás éppen így ütött ki. Tyit megállás nélkül ment, lendületet véve lendület után, fáradhatatlanul. Levin ott volt a nyomában, igyekezett el nem maradni, közben egyre nehezebb és nehezebb lett neki; már úgy volt, hogy nem bírja tovább, de Tyit abban a pillanatban megállt és fent.

Így mentek végig az első renden. Ezt a hosszú rendet Levin különösen nehéznek találta, de amikor a végére értek, és Tyit vállára vetve a kaszát, a nyomon, amit a sarka a kaszálón hagyott, lassú léptekkel megindult visszafelé, Levin ugyanígy ment vissza a maga kaszálásán. A verejték csak úgy szakadt az arcáról, ott csöpögött az orrán, a hátán, mintha vízben áztatta volna, egészen nyirkos volt, mégis nagyszerűen érezte magát. Különösen az okozott örömet neki, hogy most már tudta: ki fog tartani.

Gyönyörűségét csak az mérgezte meg, hogy a rendje csúnya volt. "A karommal kisebb lendületet veszek, az egész testemmel nagyobbat" - gondolta, ahogy Tyit szinte zsinór mentén vágott rendjét a maga zilált, egyenlőtlen rendjével összehasonlította.

Az első renden, ahogy azt Levin észrevette, Tyit különösen gyorsan haladt végig, bizonyára meg akarta próbálni az urat, s rend is épp hosszabb került sorra. A következők már könnyebbek voltak, Levinnek mégis minden erejét bele kellett adni, hogy el ne maradjon a parasztoktól.

Azon kívül, hogy a parasztoktól el ne maradjon, s lehetőleg minél jobban dolgozzék, nem gondolt semmire, nem kívánt semmit sem. Csak a kaszák suhogását hallotta, s Tyit távolodó egyenes alakját látta maga előtt, a kaszája éle körül félkörben kiterülő pásztát, a hullámformán lehajló füvet és virágfejeket; messze elöl pedig a rend végét, ahol majd pihenéshez jut.

Nem értette, honnét jön s mi ez: a munka derekán hirtelen kellemes, hűvös érzése támadt forró, kiizzadt vállain. Kaszafenés alatt fölnézett az égre. Alacsony, súlyos felhő futott át rajta, nagy szemű esővel. Néhány paraszt a ruhájához szaladt és fölvette, mások, éppen úgy, mint Levin, örvendve vonogatták csak a válluk a kellemes frisseségre.

Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült.

Egy újabb rendnek ért éppen a végére, indult volna vissza, de Tyit megállt, az öreghez lépve, halkan odaszólt neki. Mind a ketten a napra néztek. "Miről beszélnek itt, és miért nem kezdenek új rendet?" - gondolta Levin. Nem jutott eszébe, hogy a parasztok legalább négy órája kaszálnak már megállás nélkül, s ideje, hogy reggelizzenek.

- Reggelizünk, uram - mondta az öreg.

- Már annyi az idő? Akkor hát reggelizzünk.

Levin odaadta a kaszáját Tyitnek, s a lekaszált csík esőfröcskölte rendjein a kenyérért, ruháikhoz siető parasztokkal együtt ő is elment a lovához. Csak itt jutott eszébe, hogy nem találta el az időt; az eső eláztatja a szénáját.

- Elromlik a széna - mondta.

- Nem lesz semmi baj, uram, esőben kaszálj, jó idővel gyűjts! - mondta az öreg.

Levin eloldotta a lovát, s hazament kávézni.

Szergej Ivanovics csak akkor kelt föl. Kávézás után, még mielőtt Szergej Ivanovics felöltözhetett s az ebédlőbe kijött volna, Levin újra visszament a kaszálóra.



5

Reggeli után Levin nem a régi helyén állt be a sorba, egy tréfás öreg hívta őt szomszédul, a közé meg egy fiatal paraszt közé állt, aki az őszön nősült csak, s első nyáron volt kinn kaszáláson.

Az öreg egyenes tartással ment elöl, egyenletesen és szélesen mozgatva kifordult lábait; a pontos, egyenletes mozdulatok, amikkel játszva terítette a magas, egyforma rendeket, szemmel láthatóan nem kerültek több fáradságába, mint járás közben a keze lóbálása. Mintha nem is ő, hanem az éles kasza sustorgott volna önmagától a nedvdús füvön.

Levin mögött a fiatal Miska lépkedett. Csinos, fiatal arca, melyet a haja mentén friss fűből csavart gúzzsal kötött körül, folyton összerándult az erőlködéstől; de ha valaki rápillantott, azonnal elmosolyodott. Látszott, hogy inkább meghal, mint hogy bevallja, hogy elfáradt.

Levin ott ment kettejük közt. A kaszálás most, a legnagyobb hőségben, nem tűnt föl olyan nehéznek. A szakadó izzadság lehűtötte; a hátát, fejét és a karját könyökig égető nap pedig erőt és kitartást adott a munkához. Már mind sűrűbben és sűrűbben álltak be azok a tudat nélküli pillanatok, amikor nem kellett arra gondolnia, hogy mit csinál. A kasza magától vágott. Boldog percek voltak ezek. De még boldogabbak voltak azok, amikor a rend végében a folyóhoz értek, az öreg a sűrű, nedves fűvel a kaszáját letörölte, acélját friss vízzel locsolta meg, s a fenőkő tokját megmerítve, Levinnek nyújtotta.

- Ehol az én kvaszom! Jó, mi? - mondta hunyorítva.

És Levin valóban nem ivott még ilyen italt, mint ez a meleg víz, a rajt úszó fűszálakkal s a bádogtokból eredő rozsdaízzel. S mindjárt utána, kaszával a karján, az a lassú, boldog séta következett, amely alatt az ember az ömlő verejtéket letörülhette, teli tüdővel egy nagyot szívhatott, s a kaszások elnyúlt során s azon, ami körül a földön s az erdőben történt, végigtekinthetett.

Minél tovább kaszált, annál sűrűbben jöttek rá a magafelejtés percei, amikor már nem karja lendítette a kaszát, hanem a kasza húzta maga után a magára ocsúdott, élettel teli testet, s a munka, anélkül hogy gondolt volna rá, mintegy varázslatszerűen ment, szabatosan és helyesen, magától. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok.

Nehéz csak akkor lett, amikor ezeket a tudattalanul folyó mozdulatokat meg kellett szakítani és gondolkozni; amikor egy földbuckát vagy ki nem gyomlált sóskatövet kellett lekaszálni. Az öreg könnyen csinálta. Jött a bucka, változtatott a mozgásán, s apró ütésekkel - a kaszának hol a sarkával, hol a végével - verte szét kétfelől a buckát. S amíg ezt csinálta, folyton tekingetett és figyelt, mi kerül elé: hol néhány csicsókát tépett ki, megette, vagy Levint kínálta meg vele; hol egy ágat dobott félre a kasza hegyével, hol fürjfészket pillantott meg, amelyből közvetlen a kasza elől röppent föl a nőstény; hol az útjába akadó kígyót fogta meg kaszájával; mint valami villával, fölvette, odamutatta Levinnek, s messzire eldobta.

Ezek az átváltások nehezére estek Levinnek és a mögötte haladó fiatal fiúnak. Kettejüket, ha megfeszített mozgásukba belejöttek, vitte a munka heve, s nem voltak képesek ugyanakkor változtatni a mozgáson s arra is ügyelni, ami előttük van.

Levin észre sem vette az idő múlását. Ha megkérdezik, mennyi ideje kaszál, azt mondta volna, félórája, pedig ebédre járt már. Ahogy a rend végére értek, az öreg azokra a gyerekekre fordította a figyelmét, akik a magas fűben s az úton alig látszottak, úgy jöttek mindenfelől a kaszások felé; hozták a karjukat lehúzó kenyeres bugyrokat s a ronggyal bedugott kvaszos kannát.

- Ahol ni, másznak a bogárkák - mondta rájuk mutatva, s tenyere alól a napba nézett.

Még két rendet fogtak, akkor az öreg megállt.

- Ebédeljünk, uram - mondta határozottan. S a folyóhoz érve a kaszások a rendeken át a ruhájuk felé tartottak, amelyeknél ott üldögéltek már, rájuk várva, az ebédet hozó gyerekek. A parasztok letelepedtek; a messzibbre valók a szekerek, a közelebbiek egy fűzfabokor alá.

Levin odaült hozzájuk, nem akaródzott hazamenni.

Az úr jelenléte rég nem feszélyezett már senkit. A parasztok ebédhez készülődtek. Némelyik megmosdott; a fiatal gyerekek a folyóban fürödtek; mások pihenésre készítettek helyet, megoldották a kenyeres zsákjukat, kihúzták a kvaszos korsóból a dugót. Az öreg kenyeret aprított egy tálba, a kanál nyelével szétnyomkodta, a fenőkő tokjából vizet öntött rá, felaprított még egy darab kenyeret, besózta, aztán kelet felé fordult és imádkozott.

- Tessék, uram, a tyurkámból[55] - mondta a tál elé guggolva. A tyurka olyan jóízű volt, hogy Levin megváltoztatta a szándékát, nem ment haza ebédelni. Megebédelt az öreggel, elbeszélgetett vele az otthoni dolgairól, élénk részt vett bennük, s a maga ügyeiről, körülményeiről is elmondta, ami az öreget érdekelhette. Sokkal közelebb érezte magához, mint a bátyját, s a gyöngédségtől, melyet ez iránt az ember iránt érzett, önkéntelenül is elmosolyodott. Az öreg újból fölkelt, imádkozott, s fűből készítve fejaljat, mindjárt le is feküdt a bokor alá; Levin ugyanezt tette - a napon makacs, ragadós legyek és bogarak hiába csiklandozták átizzadt arcát és testét, azonnal elaludt, s csak akkor ébredt föl, amikor a nap már a bokor másik oldalára hajlott, s kezdte beérni őt. Az öreg rég nem aludt már, ott ült, a fiatal gyerekek kaszáját verte ki.

Levin körülpillantott, s nem ismerte meg a helyet: annyira elváltozott minden. A rét hatalmas térsége le volt már kaszálva, s illatozni kezdő rendjei új, különös fényt kaptak az esti nap ferde sugaraiban. A folyónál a lekaszált bokrok és maga a folyó, amely előbb alig volt látható a kanyarulataival, most acélként csillogott; megmozduló, tápászkodó nép; a rét le nem kaszált részein a fű meredek fala; a csupasz rét fölött keringő ölyvek - mindez egészen új volt, Levin most kezdte csak ocsúdva számba venni, mennyit kaszáltak, s mennyit lehet még aznap elvégezni.

Ahhoz képest, hogy negyvenketten voltak, rendkívül sokat végeztek. Az egész nagy rét, melyet robotban harminc kasza két nap kaszált le, le volt már kaszálva. Kaszálatlanok csak a sarkok maradtak, rövid rendjeikkel. De Levin minél többet szeretett volna ezen a napon lekaszálni, s haragudott a napra, amely olyan hamar lenyugodott. Semmi fáradtságot nem érzett, csak még gyorsabban és még többet szeretett volna elvégezni.

- Mit gondolsz, lekaszáljuk még Maskin Verhet? - mondta az öregnek.

- Ha az Isten is úgy akarja. De a nap már alacsonyan áll. Tán egy kis pálinkát adnánk a fiúknak?

Uzsonnatájt, amikor megint leültek, s a dohányosok rágyújtottak, az öreg az emberek értésére adta, hogy ha Maskin Verh lemegy, lesz pálinka.

- Már hogyne kaszálnánk le! Álljunk neki, Tyit! Fürgén azt a kaszát! Majd eszel éjszaka, gyerünk! - hallatszottak a hangok, s befalva kenyerüket, a kaszások a helyükre álltak.

- Szorítsuk meg, gyerekek! - mondta Tyit, s szinte ügetve ment előre.

- Menj csak! - mondta az öreg, s utánairamodva könnyedén beérte. - Leváglak! Vigyázz!

Fiatalok és öregek szinte versenyt kaszáltak. De akárhogy siettek, nem tettek kárt a fűben; a rendek éppolyan tisztán és szabályosan terültek ki. Az egyik sarkon maradt egy kis szöglet; öt perc alatt az is a földön volt. Az utolsó kaszások a rend végén jártak még, amikor az elsők már a vállukra dobták a göncüket, s mentek az úton át Maskin Verh felé.

A nap már a fák mögé hajolt, amikor tokjaikkal zörögve, Maskin Verh erdős szakadékához értek. A fű a mélyedés közepén övig ért; gyönge volt, lágy és leveles, az erdőben itt-ott csormolya kéklett benne.

Rövid tanácskozás után, hogy hosszában vagy keresztben menjenek-e, az egyik híres kaszás, Prohor Jermilin, egy hatalmas, fekete paraszt, állt az élre. Egy rendet ment előre, majd visszafordult s kitért; a többiek utánaigazodtak; a hegy alatt a völgyhajlásban haladtak, a hegyen pedig egész az erdőszélig. A nap az erdő mögé szállt. A harmat már hullt; a kaszásokat csak fönn a hegyen érte nap; a páráit bocsátó laposban és a másik oldalon friss, harmatos árnyékban jártak. Égett a kezük alatt a munka.

A vágott fű hars hangot adott; magas rendjei fűszeresen illatoztak. A rövid rendeken mindenfelől összeszorult kaszásokon zörgött a bádogtok; hol kaszáik pendültek össze, hol a fenőkő fütyült az élesített pengén, hol maguk kurjongtak vidáman; így hajtották egymást nagy lármásan előre.

Levin még mindig a fiatal fiú és az öreg közt ment. Az öreg, akin már a báránybőr ujjas is rajta volt, éppolyan vidám és tréfás volt, mozgásában éppolyan szabad. Az erdőben lépten-nyomon nyírgombára akadtak, mely a nedves fűben felpuffadt, s a kasza belevágott. Az öreg, ahányszor csak gombára akadt, mindig lehajolt, fölszedte s a mellébe dugta.

- Jó lesz az öregasszonynak - mondta -, csemegének.

De akármilyen könnyű kaszálás esett is a gyenge, nedves fűben, a szakadék meredek partján nehéz volt az ereszkedés és kapaszkodás. Az öreget azonban ez sem zavarta. Éppen úgy lendítette a kaszáját, nagy bocskorba bújtatott lábai apró, biztos lépésekkel lassan vették a meredeket, s bár egész testében rázkódott, s gatyája is lecsúszott az inge alatt, útközben egyetlen fűszálat és egyetlen gombát el nem engedett volna, s ugyanúgy tréfált a parasztokkal és Levinnel is. Levin ott ment mögötte: sokszor azt gondolta, amíg arra a meredek halomra - ahova kasza nélkül is elég volt följutni - kaszástul fölvergődik, biztosan elvágódik; de azért csak fölmászott, s tette, amit kellett. Úgy érezte, valamiféle külső erő viszi.



6

Maskin Verhet lekaszálták; a földön hevert az utolsó rend is. Fölvették a gúnyájukat, s vidáman indultak haza. Levin is fölült a lovára, nagy sajnálkozva búcsúzott el a parasztoktól, s hazanyargalt. A hegyről még visszanézett; a laposból fölszálló ködben már nem láthatta őket, csak a jókedvű, vaskos hangokat, a kacagást s az összependülő kaszákat hallhatta.

Szergej Ivanovics réges-rég megebédelt már. Jeges limonádét iszogatott a szobájában, s a postával imént érkezett napilapokat és folyóiratokat nézegette, amikor Levin az izzadságtól homlokába ragadt kócos hajjal, nedves, megfeketedett háttal és mellel s vidám szóval a szobájába toppant.

- Az egész réttel végeztünk! Ha tudnád, milyen nagyszerű volt! Hát te mit csináltál? - mondta, egész megfeledkezve a tegnapi kellemetlen beszélgetésről.

- Szent Isten! Hogy nézel ki? - kiáltotta Szergej Ivanovics, s az első pillanatban bosszúsan nézett az öccsére. - És az ajtó, tedd be az ajtót - kiáltott föl -, vagy tízet biztosan beengedtél!

Szergej Ivanovics ki nem állhatta a legyeket; szobájában csak éjszakára nyitotta ki az ablakot, s gondosan csukogatta az ajtókat.

- Bizony isten, egyet sem. De ha beengedtem, meg is fogom. Nem is hiszed, mekkora élvezet! Te hogy töltötted a napot?

- Én jól. De csakugyan egész nap kaszáltál? Éhes vagy, gondolom, mint a farkas. Kuzma mindent odakészített neked...

- Nem, nem vagyok éhes. Ott ettem. Most megyek és megmosdom.

- No, menj csak, én is mindjárt átmegyek hozzád - mondta Szergej Ivanovics, s fejcsóválva nézett az öccsére. - Menj gyorsan - tette hozzá mosolyogva, összeszedte a könyveit, s menni készült. Ő maga is egészen fölvidult, s nem volt kedve az öccsétől elválni. - Az eső alatt hol voltál?

- Miféle eső? Alig csöpörgött. Akkor hát mindjárt jövök. Szóval jól töltötted a napot? Nagyszerű! - S ment átöltözni.

Öt percre rá a két testvér lenn volt az ebédlőben. Levin maga is azt hitte, nem éhes, s csak azért ült le az ebédjéhez, hogy Kuzmát meg ne bántsa, hanem amikor hozzálátott, rendkívül ízlett neki az ebéd. Szergej Ivanovics mosolyogva nézte.

- Igaz, leveled van - mondta. - Kuzma, hozd fel, kérlek. De vigyázz, csukd be az ajtót.

A levél Oblonszkijtól jött. Levin fölolvasta. Pétervárról írt: "Levelet kaptam Dollytól, Jergusovóban van, és sehogy sem találja fel magát. Hajts át hozzá, kérlek, segítsed tanáccsal, te mindenhez értesz. Olyan öröm lesz neki, ha lát. Egész egyedül van szegény. Az anyósom az övéivel még mindig külföldön van."

- Nagyszerű! Feltétlen átmegyek - mondta Levin. - Tudod, mit? Menjünk együtt. Olyan derék asszony. Igaz?

- Nincsenek messze ide?

- Vagy harminc verszta. Negyven is megvan talán. De kitűnő út. Pompás kirándulás lesz.

- Nagyon örülök - mondta Szergej Ivanovics még mindig mosolyogva.

Öccsének vidámsága őt is egyenest jókedvre hangolta.

- Hanem étvágyad, az van! - mondta, ahogy a tányér fölé hajoló Levin vörösbarna arcára és nyakára nézett.

- Kitűnő! Nem is hinnéd, milyen hasznos ez az életmód mindenféle baj ellen. Új terminussal fogom az orvostudományt gazdagítani: Arbeitskur.[56]

- Neked, úgy látom, nincs rá szükséged.

- Nekem nincs, de a sokféle idegbetegnek igen.

- Csakugyan meg kell próbálni. Én is ki akartam, lám, menni a kaszáláshoz, hogy megnézzelek, de a hőség olyan elviselhetetlen volt, hogy csak az erdőig jutottam. Ültem egy kicsit, aztán elmentem az erdőn a falu felé; találkoztam a dajkáddal, s kipuhatoltam, hogy vélekednek rólad a parasztok. Ahogy értettem, nem helyeslik az ilyesmit. "Nem úrnak való" - mondta a dadád. Általában úgy látom, hogy a nép fogalom világa nagyon szigorúan szabja meg, hogy annak a bizonyos tevékenységnek, amit ők úrinak neveznek, mik a szabályai. És nem engedik, hogy az urak a fogalmaik megszabta keretből kilépjenek.

- Lehet, de ha egyszer olyan nagy élvezet; életemben sem volt ilyenben részem. Hiszen rossz nincs benne. Nem igaz? - felelte Levin. - Mit tegyek, ha nem tetszik nekik? Különben is, nincs benne semmi, azt hiszem. Mi?

- Amint látom - folytatta Szergej Ivanovics -, meg vagy a napoddal elégedve.

- Nagyon. Az egész rétet lekaszáltuk. S milyen öreggel barátkoztam ott össze! El sem tudod képzelni, micsoda gyöngyember!

- Szóval meg vagy a napoddal elégedve... Én is. Először is megoldottam két sakkrejtvényt, az egyik nagyon kedves, paraszttal nyit. Majd megmutatom. Aztán a tegnapi beszélgetésünkön gondolkoztam.

- Min? A tegnapi beszélgetésünkön? - mondta Levin, boldogan hunyorogva s az ebéd befejeztével kifújva magát. Végképp nem volt képes visszaemlékezni, mi volt az a tegnapi beszélgetés.

- Úgy találom, részben igazad van. Nézeteink abban térnek el, hogy te az egyéni érdekeket teszed meg hajtóerőnek, én meg azt tartom, hogy a közjó iránti érdeklődésnek a műveltség bizonyos fokán mindenkiben meg kell lennie. Abban igazad lehet, hogy az olyan tevékenység, amelyben anyagilag is érdekeltek vagyunk, kívánatosabb lenne. Általában te, ahogy a franciák mondják, erősen primesautière[57] természet vagy: szenvedélyes, energikus tevékenységet akarsz, vagy semmit sem.

Levin hallgatta a bátyját, s végképp nem értett és nem is akart mit sem érteni. Attól félt csak, hogy a bátyja olyat talál kérdezni, amiből látni való lesz, hogy oda sem figyel.

- Úgy bizony, barátocskám - mondta Szergej Ivanovics, a vállára téve a kezét.

- Hát persze. Hogy is volna! Én nem ragaszkodom ahhoz, amit mondtam! - felelte Levin bűntudatos gyermeki mosollyal. "De miről is vitatkoztam? - gondolta. - Természetesen, neki is igaza van, meg nekem is, s minden rendben van. - Csak le kell menni az irodába kiadni az utasításokat." Fölállt, kinyújtózott és elmosolyodott.

Szergej Ivanovics is mosolygott.

- Ha járni akarsz, gyerünk együtt - mondta. Nem akart elszakadni az öccsétől, akiből csak úgy áradt a frisseség és elevenség. - Gyerünk, s ha ott van dolgod, bemegyünk az irodába is.

- Úristen! - kiáltott föl Levin olyan hangosan, hogy Szergej Ivanovics megijedt.

- No, mi az már?

- Hát az Agafja Mihajlovna keze? - mondta Levin a fejére csapva. - El is feledkeztem róla.

- Sokkal jobban van.

- Mégiscsak lefutok hozzá. Mialatt kalapot veszel, megfordulok.

S ahogy a lépcsőn leszaladt, a sarka kereplőként csattogott.



7

Mialatt Sztyepan Arkagyics Pétervárott járt, hogy ott, nem hivatalnokoknak érthetetlen, de minden hivatalnok előtt ismeretes, legtermészetesebb és legfontosabb kötelességét, ami nélkül hivatalnokoskodni nem is lehet, teljesítse, azaz a minisztériumban magát megmutassa, s e kötelezettség teljesítésére hazulról szinte minden pénzt elvitt, s a lóversenyeken és nyaralóhelyeken vidáman töltötte idejét, Dolly a gyerekeivel falura utazott, hogy amennyire lehet, csökkentse a kiadásokat. A maga hozományul kapott falujába, Jergusovóba ment; oda, ahol a tavaszon az erdőt eladták, ötvenversztányira Levin Pokrovszkojéjától.

Jergusovóban a nagy, öreg épületet régen lebontották, az egyik oldalszárnyat azonban még a herceg rendbe hozatta és kibővíttette. Úgy húsz éve, Dolly gyerekkorában, ez a szárny elég tágas és megfelelő volt még, bár mint minden szárnyépület, oldalával fordult délnek s a bejárati fasornak. Most azonban ez a szárny is öreg volt már és reves. Amikor Sztyepan Arkagyics, a tavaszon még, az erdő eladására leutazott, Dolly megkérte, nézze meg a házat, s rendelje el a szükséges javításokat. Sztyepan Arkagyics, mint a bűnös férjek általában, akik mind igen nagy gondban vannak a feleségük véleménye miatt, maga nézte meg a házat, s rendelt el mindent, ami felfogása szerint szükséges lehetett. Az ő felfogása szerint szükséges volt, hogy a bútorokat kretonnal vonják be, hogy függönyöket akasszanak, a kertet kitisztogassák, a tavon a hidat megcsinálják, virágot ültessenek; megfeledkezett azonban sok más nélkülözhetetlen dologról, amelyeknek a hiánya Darja Alekszandrovnának később annyi bosszúságot okozott.

Akárhogy igyekezett is Sztyepan Arkagyics gondos apa és férj lenni, azt, hogy felesége és gyermekei vannak, sehogy sem tudta észben tartani. Legényemberhajlamai voltak. Az ízlése is egy legényemberé; ahhoz tudott csak igazodni. Amikor Moszkvába visszatért, büszkén jelentette a feleségének, hogy minden kész; a ház igazi babaház, melegen ajánlja, hogy leutazzanak. Feleségének a leutazása minden szempontból igen kellemes volt neki: a gyerekeknek jót tesz, a kiadás kisebb, ő is szabadabban van. Darja Alekszandrovna is elkerülhetetlennek tartotta, hogy a gyerekekkel nyárra falura utazzék, főként a kislány miatt, aki a vörheny óta sehogy sem tudta összeszedni magát, az apró megaláztatásoktól is szabadulni akart már, adósságaitól a fásnál, halasnál, cipésznél, amelyek annyira kínozták. Ez az utazás mindezen felül azért is kedves volt még neki, mert úgy tervezte, hogy Kittyt, akinek a nyár közepén kellett külföldről hazajönni s itthon fürdőznie, szintén lecsalja magához. Kitty a fürdőről azt írta, hogy semminek sem örül úgy, mint hogy a nyarat Dollyval Jergusovóban töltheti; ez a hely mindkettőjük számára gyermekkori emlékekkel volt teli.

Falusi életének az első ideje igen nehéz volt. Gyerekkorában időnként falun élt, s az a benyomás maradt benne, hogy a falu szabadulás minden városi kellemetlenségtől, s ha az élet ott nem is szép (Dolly ezzel könnyen megbékült), de olcsó és kényelmes, minden van, minden olcsó, mindenhez hozzá lehet jutni, s a gyerekeknek is jó. Most azonban, hogy háziasszonyként került falura, azt látta, hogy minden másképp van, mint ahogy gondolta.

Leérkezésük másnapján felhőszakadás támadt; a folyosó s a gyerekszoba az éjszaka beázott, úgyhogy a kis ágyakat a fogadószobába kellett áthurcolni. A cselédség között szakácsnő nem volt; a kilenc tehén közül, amint a tehenesné szavából kiderült, egyik vemhes volt, a másik elsőt borjazott, a harmadik öreg, a negyedik rossz tejelő; vaj és tej még a gyerekeknek sem jutott. Tojás nem volt. Csirkét nem lehetett kapni, a vén, inas, lila kakasokat sütötték, főzték. Még padlómosásra sem lehetett asszonyt kapni, mind a krumpliföldön voltak. Kikocsikázni sem lehetett; az egyik ló csökönyös volt, s a rudat rángatta. Fürdeni nem volt hol, a marhák az egész folyópartot összejárták, meg az útról is oda lehetett látni; még sétálni sem mehettek, a jószág a tört kerítésen át bejárt a kertbe; egy komor bika is volt közte, s minthogy bömbölt, biztosan döfött is. Ruhásszekrény nem volt. Ami volt is, nem csukódott, s ha elmentek mellette, magától kinyílt. Lábos, agyagedény nem volt, sem üst a mosókonyhában, sem vasalódeszka a lányoknak.

Az első időben, amikor nyugalom és pihenés helyett ebbe az ő szempontjából rettenetes szegénységbe került, Darja Alekszandrovna kétségbeesett. Minden erejéből törte magát; érezte helyzete reménytelenségét, a szemébe tóduló könnyeket kellett minduntalan visszatartania. Az ispán, egy volt őrmester, akit Sztyepan Arkagyics szép s tiszteletteljes külseje miatt kedvelt meg és emelt ki a kapusságból, semmivel sem igyekezett enyhíteni Darja Alekszandrovna nyomorúságát. "Nem lehet semmit sem kezdeni, komisz nép" - mondta tiszteletteljesen, és nem is segített semmiben sem.

A helyzet reménytelennek látszott. De az Oblonszkij-házban is, mint minden családi házban, volt egy alig észrevehető, de igen fontos és igen hasznos személy: Matrjona Filimonovna.

Ő lecsillapította úrnőjét, biztosította, hogy minden eligazodik (a szó az övé volt, Matvej tőle vette át); maga pedig kapkodás és izgalom nélkül tevékenykedni kezdett.

Azonnal összeült az ispánnéval; már az első nap együtt teázott vele s az ispánnal, a dolgokat meghányva-vetve, az akácfák alatt. Ezek alatt az akácfák alatt alakult meg hamarosan Matrjona Filimonovna klubja, s ezen a klubon keresztül, amely az ispánnén kívül a sztarosztából és az irodásból állt, az élet nehézségei lassacskán kezdtek elsimulni, s egy hét alatt valóban minden eligazodott. Megcsinálták a tetőt, találtak szakácsnőt, a bíróné komaasszonyát, vettek csirkét, a tehenek elkezdtek tejelni, a kertet cölöpökkel vették körül, az ács kijavította a mángorlót, a szekrényekre horgot tettek, úgyhogy nem nyíltak ki már maguktól, a katonaposztóval körülcsavart vasalódeszka is ott feszült a székhát és komód közt; a cselédszobából pedig dőlt a vasalószag.

- No lám, s hogy kétségbeesett! - mondta Matrjona Filimonovna a deszkára mutatva.

Szalmaellenzőkből még fürdőházat is csináltak; Lily fürödhetett már, s Darja Alekszandrovna reményei, ha csak részben is, teljesültek; megvolt, ha nem is nyugodt, de legalább a kényelmes falusi élet. Nyugton hat gyerekkel Darja Alekszandrovna persze nem lehetett. Az egyik már beteg volt, a másik megbetegedhetett, a harmadiknak nem volt meg valamije, a negyediken rossz természet jelei mutatkoztak stb. stb. Igen ritkán adódtak rövid, nyugodt időszakok. De ez a nyűgölődés és nyugtalanság az ő számára egyetlen lehetősége volt a boldogságnak. Ha ez nincs, magára marad, s a férjére kell gondolnia, aki nem szerette. Aztán meg akármilyen szörnyű volt is az anyának a betegség félelme, maga a betegség, s a bánat, ha rossz hajlam jelét látta a gyermekekben - maguk a gyermekek most már apró örömökkel fizettek meg a bánatért. Ezek az örömök olyan csekélyek voltak, hogy akár a homokban az aranyat, alig lehetett észrevenni őket, rossz perceiben nem is látta, csak a homokot, a bánatokat, de voltak jó percei is, amikor csak az örömet, az aranyat látta.

Most, a falusi egyedüllétben, egyre sűrűbben ébredt ezeknek az örömöknek a tudatára. Ahogy a gyerekeire nézett, sokszor minden erejét megfeszítette, hogy tévedéséről meggyőzze magát, hogy mint anya ő is elfogult a gyermekeivel, mégsem tudta megállni: azt kellett mondania, hogy gyönyörű gyermekei vannak; mind a hat másféle, de mind olyan, amilyen ritkán terem, s boldog volt velük, és büszke rájuk.



8

Május végén, amikor többé-kevésbé minden rendbe jött már, megkapta az ura válaszát a levelére, melyben a falusi rendetlenségeket panaszolta fel. Bocsánatát kérte, hogy nem gondolt mindenre, s megígérte, hogy mihelyt lehet, lemegy hozzájuk. Ilyen lehetőség azonban nem mutatkozott, úgyhogy június elején Darja Alekszandrovna még mindig maga volt odalenn.

Péter-Pál hetében, vasárnap, Darja Alekszandrovna elment a misére, hogy a gyerekeivel együtt megáldozzék. Bizalmas filozófiai beszélgetéseikben Darja Alekszandrovna igen gyakran képesztette el szabadgondolkodó vallási nézeteivel a testvéreit, anyját, barátnőit. Megvolt a maga különös, metempszichózisos[58] vallása, amelyben szilárdan hitt, s keveset törődött az egyház dogmáival. Családjában azonban - nemcsak a példa kedvéért, de egész lelkéből - szigorúan megtartotta az egyház minden előírását. Hogy a gyerekei körülbelül egy éve nem áldoztak, igen nyugtalanította, s Matrjona Filimonovna legteljesebb helyeslése s együttérzése mellett úgy döntött, hogy most, a nyár folyamán ennek is eleget tesz.

Néhány nappal előbb egyre azon gondolkozott már, hogy öltözteti föl a gyerekeket. Ruhákat varrtak, mostak, alakítottak, szegélyeket és felhajtásokat engedtek ki, gombokat varrtak föl, szalagokat készítettek. Egyedül Tánya ruhája, melynek a varrását az angol nevelőnő vállalta, került sok mérgébe Darja Alekszandrovnának. Az angol nő átvarrás közben rossz helyre tette a szegőt, a ruhaujj erősen húzott, s a ruha egészen elromlott. Tánya ruhájának a válla annyira fölkapott, hogy rossz volt még nézni is. Matrjona Filimonovna azt találta ki, hogy varrjanak egy éket bele, s csináljanak pelerint rá. A dolog elsimult, bár majdnem összeveszett miatta a nevelőnővel. Reggelre azonban minden rendben volt, s kilencre - megkérték a pópát, hogy addig várjon rájuk a misével - az örömtől ragyogó, kicsípett gyerekek ott álltak, anyjukat várva, a feljárónál, a hintó mellett.

A hintóba a makrancos Voron helyett Matrjona Filimonovna protekciójára az ispán Buriját fogták be, s Darja Alekszandrovna, akit a toalettje tartóztatott, fehér muszlinruhájában végre maga is kijött, és beült a kocsiba.

Darja Alekszandrovna gonddal és izgatottan fésülködött és öltözködött. Valaha a maga kedvéért öltözött, hogy szép legyen s meglessék; később, ahogy öregedett, mind kellemetlenebb lett neki az öltözködés, hisz látta, hogy megcsúnyult. Most azonban megint élvezettel és izgatottan öltözött. Hiszen most nem magának, a maga szépségéért tette, hanem hogy mint ezeknek a gyönyörűségeknek az anyja, az általános benyomást el ne rontsa. S ahogy utolszor nézett a tükörbe, meg is volt magával elégedve. Szép volt. Nem úgy, ahogy a bálokon szeretett szép lenni; szép arra a célra, ami most előtte lebegett.

A templomban a parasztokon, a férficselédeken s a feleségükön kívül nem volt senki sem. De Darja Alekszandrovna látta, vagy legalábbis látni vélte az elragadtatást, amelyet ő és a gyerekei keltettek. Parádés ruhájukban a gyerekek nemcsak hogy gyönyörűek voltak, de amellett kedvesek is, hogy olyan jól viselkedtek. Aljosa, igaz, nem állt egészen szépen, folyton forgott, s hátulról is látni akarta a kabátkáját, de azért mégis rendkívül kedves volt. Tánya úgy állt ott, mint egy nagy; a kisebbekre ügyelt. A legkisebb, Lily azonban bűbájos volt, ahogy naivan mindenen csodálkozott, s nehéz volt megállni mosoly nélkül, amikor áldozás közben azt mondta: "Please some more."[59]

Hazaérve a gyerekek érezték, hogy valami ünnepélyes dologban volt részük, s nagyon szelídek voltak.

Otthon is szépen ment minden, de a reggeli közben Grisa fütyülni kezdett, s ami a legrosszabb, nem engedelmeskedett az angol nevelőnőnek, úgyhogy sütemény nélkül maradt. Darja Alekszandrovna, ha ott van, nem engedi meg, hogy ilyen napon megbüntessék, de most már támogatnia kellett az angol nevelőnő intézkedését, s megerősíteni a döntést, hogy Grisa nem kap süteményt. Ez az általános örömet elrontotta egy kicsit.

Grisa sírt, s azt mondta, hogy Nyikolinyka is fütyült, mégsem büntették meg, s hogy ő nem a pirog miatt sír - neki egészen mindegy -, hanem mert nem igazságosak vele. Ez már túlságosan szomorú dolog volt, s Darja Alekszandrovna elhatározta, hogy megbeszéli a nevelőnővel, s megbocsát Grisának. El is indult, de ahogy a fogadótermen keresztülment, tanúja lett egy jelenetnek, s az olyan örömmel töltötte el, hogy könnyek szöktek a szemébe, s a kis bűnösnek maga bocsátott meg.

A megbüntetett ott ült a terem sarokablakában, mellette Tánya állt, a tányérkájával. Azzal az ürüggyel, hogy a babájának szeretne ebédet adni, engedélyt kért a nevelőnőtől, hogy pirogrészét a gyerekszobába vihesse; ehelyett azonban a testvérének vitte. Az az igaztalanul elszenvedett büntetés miatt tovább sírdogált, úgy ette a kicsent pirogot, s a zokogásán át mondogatta: "Te is egyél... együtt fogjuk enni... együtt."

Tányát előbb a Grisa iránti részvét hatotta meg; aztán jótettének a tudata; az ő szeme is könnyes volt már, de nem tiltakozott, ette a maga részét.

Ahogy az anyjukat meglátták, elrémültek; de az arcára tekintve megértették, hogy amit csinálnak, jó, és elmosolyodtak. A szájuk teli volt piroggal - s ők mosolygó ajkukat kezdték dörgölni, s ragyogó arcukat könnyel és lekvárral kenték be.

- Szent anyám! Az új fehér ruha! Tánya! Grisa! - mondta az anyjuk, s azon volt, hogy megmentse a ruhát; de könnyes szeme közben boldog, elragadtatott mosollyal mosolygott.

Az új ruhákat levetették, a lánykákra blúzt adtak, a fiúcskákra a régi zubbonyt, és befogattak - az ispán keserűségére megint Burij volt a rúdnál - a bricskába, hogy gombászni s fürödni menjenek. A gyermekszobában ujjongó visítás hangzott fel, s nem is csendesedett el, amíg el nem indultak fürödni.

Gombát egy kosárra valót szedtek, még Lily is talált egy vargányát. Azelőtt úgy szokott lenni, hogy Miss Hull találta meg, s megmutatta neki: most azonban ő akadt egy nagy vargányára, s általános volt a lelkes kiabálás: Lily egy óriásit talált!

Aztán lementek a folyóra, a lovakkal, a nyírfák alá álltak, s bevonultak a fürdőházba. Tyerentyij, a kocsis, a fához kötötte a bögölyöket hessegető lovakat, s füvet gyúrva maga alá, a nyírfák alá feküdt, és rágyújtott; a fürdőből odahallatszott hozzá a szakadatlan vidám gyermeki rikoltozás.

S bár vesződséges volt ennyi gyerekre ügyelni, pajkosságukat visszatartani, nehéz ezeket a kis harisnyákat, nadrágokat, a különféle lábakra illő cipőcskéket észben tartani s össze nem keverni, a zsinórokat és gombokat megoldani, kigombolni és befűzni, Darja Alekszandrovna - noha magát a fürdést is szerette, mert azt tartotta, jót tesz a gyerekeknek - semmit sem élvezett úgy, mintha az egész gyerekhaddal együtt fürödhetett. Sorba menni a puha kis lábakon, fölhúzni rájuk a harisnyákat, kézbe venni s alámeríteni a meztelen testeket, hallgatni a hol ujjongó, hol ijedt visítást, látni a lihegő arcocskát, az elnyílt, megrémült, vidám szemeket, ezeket az ő fröcskölődő kerubinjait, a legnagyobb élvezet volt neki.

Amikor a gyerekek fele föl volt már öltöztetve, félősen meg-megállva asszonyok jöttek oda ünneplőben a fürdőhöz, kikiricset és nyirokgombát szedtek. Matrjona Filimonovna odakiáltotta az egyiket, hogy egy vízbe esett lepedőt, ingecskét terítsen ki szárítani. Darja Alekszandrovna beszédbe elegyedett velük. Az asszonyok előbb csak a tenyerükbe nevettek, s nem értették a kérdéseket; de csakhamar nekibátorodtak, beszédesek lettek, és őszinte gyönyörködésük a gyermekekben egyszeriben megnyerte Darja Alekszandrovnát.

- Nézd, milyen kis szépség, fehér, mint a cukor - szólt Tányuskában gyönyörködve az egyik. - Csak sovány.

- Az, beteg volt.

- Nézd csak, tán őt is megfürdették - mondta a másik a csecsemőre.

- Dehogy, hiszen csak háromhónapos - felelte büszkén Darja Alekszandrovna.

- No, nézd már!

- Hát neked van-e gyereked?

- Volt négy, kettő megmaradt; egy fiú meg egy kislány. Őt most böjt előtt választottam el.

- S mennyi idős?

- Második évében van.

- Ilyen sokáig szoptattad?

- Nálunk ez a szokás: három böjtön keresztül.

A beszélgetés nagyon érdekessé vált Darja Alekszandrovna számára: a szülése hogy folyt le? a gyereknek milyen betegsége volt? hát a férje hol van? gyakran jön-e haza?

Olyan érdekes volt elbeszélgetnie velük, annyira azonos volt az érdeklődéskörük, hogy Darja Alekszandrovnának nem akaródzott az asszonyokat otthagynia. A legkellemesebb azonban az volt, hogy ezek az asszonyok, tisztán látta, abban gyönyörködnek a legjobban, hogy annyi gyereke van, s mind olyan szépek. Az asszonyok még meg is nevettették Darja Alekszandrovnát, s megsértették az angol nevelőnőt, aki látta, hogy az érthetetlen nevetésnek ő volt az oka. Az egyik fiatalasszony, aki végignézte az utolsónak öltöző nevelőnőt, amikor már a harmadik szoknyát szedte föl, nem tudott egy megjegyzést visszatartani.

- Nézd csak, mind csavarja, csavarja, s még mindig nem csavarta be magát - mondta, s mindnyájan kacagásra fakadtak.



9

Kifürdetett, nedves hajú gyerekei közt, kendővel a fején, Darja Alekszandrovna a ház felé járt már, amikor a kocsis odaszólt:

- Valami uraság jön, a pokrovszkojei, úgy látom.

Darja Alekszandrovna előrepillantott, s megörült, mert Levin ismerős alakját látta szürke kalapban, szürke felöltőben szembejönni. Mindig örült neki, de most, hogy egész dicsőségében mutathatta be magát, különösen. Az ő nagyságát Levinnél jobban senki sem tudta méltányolni.

Levin, ahogy meglátta, azoknak a képeknek egyike előtt találta magát, amelyekben jövendő családi életét szokta elképzelni.

- Mint a kotlós, Darja Alekszandrovna.

- Ó, hogy örülök! - mondta ő, kezet nyújtva neki.

- Örül, de azért nem értesített. Nálam ott a bátyám; Sztyivától kaptam néhány sort, hogy itt van.

- Sztyivától? - kérdezte csodálkozva Darja Alekszandrovna.

- Igen, írja, hogy leköltözött, s azt hiszi, segítségére lehetnék valamiben - mondta Levin, s ahogy kimondta, már zavarba is jött, s a beszédet félbeszakítva, némán ment a bricska mellett, hárshajtásokat tépve s harapdálva. Az a föltevés hozta zavarba, hogy olyan ügyben, amit az urának kellett volna intéznie, Darja Alekszandrovnának kellemetlen lesz egy idegen férfi segítsége. Darja Alekszandrovnának csakugyan nem tetszett Sztyepan Arkagyics eljárása, hogy idegenek nyakába varrja a maga családi ügyeit. És rögtön látta, hogy Levin is érti ezt. A megértésnek ez a finomsága, ez a tapintat volt az, amiért annyira szerette.

- Elértettem természetesen - szólt Levin -, hogy ez mit jelent; maga látni akar, és nagyon örülök neki. Egy városi háziasszonynak, elképzelem, persze hogy sivár itt, s ha szüksége van valamire, szolgálatára állok.

- Ó, nem! - mondta Dolly. - Eleinte döcögött a dolog, de most, hála az én öreg dajkámnak, minden gyönyörűen rendbe jött - mondta Matrjona Filimonovnára mutatva, aki hallván, hogy róla beszélnek, vidáman és barátságosan mosolygott Levinre. Ismerte Levint, s tudta, hogy a kisasszonyuknak való vőlegény; kívánta is, hogy a dolog sikerüljön.

- Üljön föl, kérem, majd összébb szorulunk - mondta neki.

- Nem, inkább megyek gyalog. Gyerekek, ki jön velem? Versenyt futunk a lovakkal?

A gyerekek nagyon kevéssé ismerték Levint, nem is emlékeztek már, mikor látták, de nem voltak azzal a különös, szorongó és húzódó érzéssel vele szemben, amellyel mesterkélt felnőttek iránt szoktak viseltetni - s amelyért elég gyakran és keservesen ki is kapnak. A tettetés, bármiféle, megcsalhatja a legokosabb, legélesebb eszű embert; de akármilyen művészien leplezik, a legkorlátoltabb gyerek is fölismeri, és elfordul tőle. Bármilyen hibái is voltak Levinnek, a mesterkéltségnek még csak nyoma sem volt meg benne; a gyerekek épp ezért ugyanazzal a barátsággal voltak iránta, amit az anyjuk arcán láttak. Felszólítására a két idősebb mindjárt le is ugrott, s olyan természetesen futkosott vele, mintha Miss Hull-lal, a dajkájukkal vagy az anyjukkal szaladnának. Lily is lekéredzett; az anyja át is adta neki; Levin a vállára ültette, s úgy futott vele.

- Ne féljen, ne féljen, Darja Alekszandrovna - mondta az anyjára mosolyogva -, lehetetlen, hogy rosszul lépjek vagy leejtsem.

Ügyes, erőteljes, igen éber, óvatos, gondos mozdulatait látva, az anya megnyugodott, s vidám, helybenhagyó mosollyal pillantott rá.

Itt falun, a gyerekek közt, a rokonszenves Darja Alekszandrovna társaságában, Levin hamar belekerült abba a nála gyakori, gyermekesen vidám hangulatba, amelyet Darja Alekszandrovna annyira szeretett benne. A gyerekekkel szaladgálva, tornászni tanította őket; rossz angolságával megnevettette Miss Hullt; Darja Alekszandrovnának meg elmesélte, mivel foglalkozik idelenn.

Ebéd után, ahogy egyedül maradt vele az erkélyen, Darja Alekszandrovna Kittyről kezdett el beszélni.

- Tudja már? Kitty idejön, és velem tölti a nyarat.

- Igazán? - pirult el Levin, de mindjárt másra iparkodott a beszédet fordítani. - Akkor küldök tán két tehenet - mondta. - Ha fizetni akar értük, tessék, fizessen, ha nem szégyelli, öt rubelt havonta.

- Nem, köszönöm. Lesz most már nálunk is.

- Akkor megnézem a teheneiket, s ha megengedi, utasítást adok, hogyan etessék őket. A takarmánytól függ minden.

És Levin, csak hogy másra fordítsa a szót, előadta Darja Alekszandrovnának tej gazdálkodási elméletét, ami abból állt, hogy a tehén csak gép, amely a takarmányt tejjé alakítja stb.

Erről beszélt, s közben szenvedélyesen vágyott rá s egyben félt is tőle, hogy Kittyről újabb részleteket halljon. Rettenetes volt, hogy oly nehezen megszerzett nyugalma megint fölbomolhat.

- Csakhogy mindezt ellenőrizni kell, s azt ki csinálja? - mondta kelletlenül Darja Alekszandrovna.

A háztartást Matrjona Filimonovna segítségével oly szépen rendbe hozta, hogy nem szívesen változtatott rajta, de meg nem is bízott Levin gazdászi tudományában. Az az elmélet, hogy a tehén tejcsináló gép, az ő szemében gyanús volt. Az ilyenfajta elméletek, úgy rémlett neki, csak összezavarhatják a gazdaságot. Ő ezt mind sokkal egyszerűbben látta: Pjosztruhának és Belopahának, ahogy Matrjona Filimonovna elmagyarázta, csak több takarmányt és moslékot kell adni, s vigyázni, hogy a szakács a konyháról a moslékot el ne vigye a mosónő tehenének. Ez világos volt. De az elmélet a lisztes és szálas takarmányról kétes és homályos. Főképpen pedig Kittyről szeretett volna beszélni vele.



10

- Kitty azt írja, semmire sem vágyik úgy, mint az egyedüllétre és nyugalomra - mondta Dolly a beállt hallgatásban.

- No és jobban van már? - kérdezte Levin fölindultan.

- Hála Isten, egészen rendbe jött. Én nem is hittem soha, hogy tüdőbaja van.

- Ennek nagyon örülök - mondta Levin, és mialatt ezt mondta, majd némán őrá nézett, Dolly valami megilletődés- és gyámoltalanságfélét vett észre az arcán.

- Ide hallgasson, Konsztantyin Dmitrics - mondta jóságos, kicsit gúnyos mosolyával -, miért haragszik maga Kittyre?

- Én? Én nem haragszom - mondta Levin.

- De igen, haragszik. Miért nem jött el sem hozzánk, sem hozzájuk, amikor Moszkvában volt?

- Darja Alekszandrovna - mondta Levin a haja tövéig pirulva -, csodálkozom, hogy maga, a jóságával, ezt nem érzi. Hogy nem szán legalább, amikor tudja.

- Mit tudok?

- Tudja, hogy megkértem és kosarat kaptam - mondta Levin, s mindaz a gyöngédség, amit egy perccel előbb Kitty iránt érzett, szívében a sérelme miatti haraggá vált.

- Miért hiszi, hogy tudom?

- Mert mindenki tudja.

- Hát ebben téved; én sem tudtam, ha gyanítottam is.

- No, akkor most már tudja.

- Én csak azt tudtam, hogy volt valami, ami őt rettenetesen gyötörte, s kért, hogy erről sohase beszéljek vele. S ha nekem nem mondta, nem mondta senkinek sem. De hát mi volt az kettőjük közt? Mondja el.

- Elmondtam, hogy mi.

- Mikor történt?

- Amikor utoljára fönn voltam maguknál.

- S tudja, mit mondok én magának? - szólt Darja Alekszandrovna. - Én őt rettentőn, de rettentőn sajnálom. Maga csak a büszkeségétől szenved.

- Lehet - mondta Levin -, de...

- De őt, szegénykét, rettentőn, rettentőn sajnálom. Most már mindent értek.

- Nos, Darja Alekszandrovna, megbocsát - mondta Levin, és fölállt. - Isten vele, a viszontlátásra.

- Nem, várjon még - mondta Dolly, a ruhaujját megragadva. - Várjon és üljön le.

- De nagyon kérem, ne beszéljünk erről - mondta Levin leülve, s a szívében úgy érezte, közben újra mozdul s emelkedik az eltemetettnek hitt remény.

- Ha nem szeretném magát - mondta Darja Alekszandrovna, s könnyek szöktek a szemébe -, ha nem ismerném úgy, ahogy ismerem...

Az a holtnak látszó érzés mind elevenebb lett, föltámadt s hatalmába ejtette Levin szívét.

- Igen, most már mindent értek - folytatta Darja Alekszandrovna. - Maguk ezt nem tudják fölfogni. Maguk, férfiak, akik szabadok, választhatnak, maguk mindig tisztán látják, kit szeretnek. De a lányban, aki folyton csak vár, s köti a női, a hajadoni szemérem - aki magukat, férfiakat, csak távolról látja, s mindent szó szerint vesz -, sokszor van és lehet olyan érzés, hogy nem tudja, mit mondjon.

- Ha a szíve nem szólal meg...

- A szív, az szól, de gondolja csak el, maguk, férfiak, ha valami szándékuk van a lánnyal, elmennek hozzá, a közelébe kerülnek; megnézhetik, kivárhatják, hogy megtalálják-e benne azt, amit szeretnek; amikor aztán meggyőződtek, hogy szeretik, megkérik.

- Ez nem egészen így van.

- Egyre megy. Akkor kérik meg, amikor a szerelmük megérett, vagy amikor a két választható közül az egyik fölülkerült. A lányt nem kérdik meg. Azt akarják, maga válasszon; ő azonban nem tud választani, s csak igennel vagy nemmel felel.

"Igen, a választás köztem és Vronszkij közt" - gondolta Levin, s a föltámadt halott újra meghalt benne, csak a szívét nyomta gyötrelmesen.

- Darja Alekszandrovna - mondta -, így ruhát, vagy nem tudom, miféle bevásárolnivalót válogatnak, s nem szerelmet. A választás megtörtént, s annál jobb... Megismételni nem lehet.

- Gőg és gőg! - mondta Darja Alekszandrovna, mint aki azzal a másik érzéssel hasonlítja össze, amit csak a nők ismernek, s megveti őt ezért az alacsony érzésért. - Amikor maga megkérte, Kitty olyan helyzetben volt éppen, hogy nem tudhatott válaszolni. Ingadozott; maga vagy Vronszkij. Őt mindennap látta, magát meg már rég nem. Tegyük föl, hogy idősebb akkor; én például az ő helyében nem haboztam volna. Nekem Vronszkij mindig ellenszenves volt, s végül is igazam lett.

Levin visszaemlékezett Kitty válaszára. Azt mondta: "Nem, ez lehetetlen."

- Darja Alekszandrovna - mondta szárazon -, én becsülöm a bizalmát irántam, de azt hiszem, téved. Igazam van vagy nincs, a büszkeség, melyet annyira megvet, teljesen lehetetlenné teszi, hogy Katyerina Alekszandrovnára csak gondoljak is - értsen meg engem, teljesen lehetetlenné.

- Egyet mondok még: vegye tekintetbe, hogy én a húgomról beszélek, akit úgy szeretek, mint a gyermekeimet. Nem azt mondom, hogy szerette magát; azt akartam csak mondani, hogy elutasítása, abban a percben, semmit sem bizonyít.

- Én nem tudom! - mondta Levin fölugorva. - De ha maga tudná, milyen fájdalmat okoz! Olyan ez, mintha egy gyereke meghal, s magának azt mondják: most ilyen meg ilyen volna, élhetne, örömét lelhetné benne. Pedig hát meghalt, meghalt, meghalt...

- Milyen nevetséges maga - mondta Darja Alekszandrovna, Levin izgalma ellenére is, szomorú mosollyal. - Igen, most már mind jobban és jobban értem - folytatta elgondolkozva. - Így hát nem is jön el hozzánk, amikor Kitty itt lesz?

- Nem, nem jövök. Kerülni természetesen nem fogom Katyerina Alekszandrovnát; de ha csak tehetem, megkímélem kellemetlen jelenlétemtől.

- Nagyon, de nagyon nevetséges - ismételte el Darja Alekszandrovna, gyöngéden nézve az arcába. - Akkor hát jó, mintha nem is beszéltünk volna róla. Mit keresel itt, Tánya? - szólt rá franciául a belépő lánykára.

- Hol a kis lapátom, mama?

- Franciául szóltam, te is úgy felelj.

A lányka meg akarta mondani, de elfelejtette, hogy hívják franciául a lapátot; az anyja segített neki, aztán franciául mondta, hol keresse. És Levin ezt kellemetlennek találta.

Mindazt, amit Darja Alekszandrovna házában látott, beleértve a gyerekeit is, egyáltalán nem érezte már olyan kedvesnek, mint előbb.

"S miért beszél franciául a gyermekekkel? - gondolta. - Milyen természetellenes és hamis dolog ez! A gyerekek is érzik. Ráneveli a franciára, s elszoktatja az őszinteségtől." Nem tudta, hogy Darja Alekszandrovna ugyanezt hússzor is végiggondolta már, s mégis elkerülhetetlennek tartotta, hogy gyerekeit, ha az őszinteség rovására is, ilyen módon tanítsa.

- De hova siet hát? Üljön már le...

Levin ott maradt teára, de a jókedve teljesen odavolt, s kényelmetlenül érezte magát.

Tea után kiment az előszobába, befogatni, s amikor visszatért, Darja Alekszandrovnát nagy izgalomban, földúlt arccal, könnyek közt találta. Mialatt Levin kinn járt, olyasmi történt vele, ami egyszeriben földúlta egész napi boldogságát s büszkeségét a gyermekei miatt. Grisa és Tánya a labdán összeverekedtek. A gyerekszobából kiáltást hallva Darja Alekszandrovna kifutott, és rettenetes állapotban találta őket. Tánya Grisa haját markolta, ez meg a dühtől eltorzult arccal verte, ahol csak érte, az öklével. Amikor ezt meglátta, Darja Alekszandrovna szívében megszakadt valami. Mintha homály borult volna az életére; megértette, hogy a gyerekei, akikre olyan büszke, nemcsak hogy a legmindennapibb, hanem haszontalan és rosszul nevelt gyerekek is, durva, állati hajlamokkal, egyszóval rossz gyerekek.

Semmi másról nem tudott beszélni s gondolkozni többet, s nem állhatta meg, hogy boldogtalanságát Levinnek el ne mondja.

Levin látta, hogy boldogtalan, s vigasztalni iparkodott; nem vall ez, mondta, semmi rosszra, minden gyerek verekszik; de amíg mondta, a lelkében azt gondolta: "Nem, én nem töröm majd magamat, hogy a gyermekeimmel franciául beszéljek, de nekem nem is lesznek ilyen gyermekeim. Csak el ne rontsa, el ne torzítsa őket az ember, s mind kitűnő lesz. Nem, nekem nem lesznek ilyen gyermekeim."

Elbúcsúzott s elment anélkül, hogy tartóztatták volna.



11

Július derekán Levinhez a nővére falujából, amely vagy húszversztányira volt Pokrovszkojétól, eljött a sztaroszta, a dolgok állásáról s a szénakaszálásról beszámolni. Nővére birtokán az árterület rétjei hozták a legtöbbet. Az előző években a szénát a parasztok adták el, húsz rubeljével gyeszjatyináját. Amikor Levin vette át a birtok kezelését, megnézte a kaszálókat; úgy látta, többet érnek, s gyeszjatyinánként huszonöt rubelben szabta meg a bérüket. A parasztok nem adták meg ezt az árat, s ahogy Levin gyanította, más vevőket is elriasztottak. Akkor Levin maga ment oda, s részint napszámosokkal, részint részesekkel kaszáltatta le a réteket. A parasztjai minden módon ellenálltak ennek az újításnak, de a dolog ment, s már az első évben majd kétszer annyit keresett rajta. Harmadéve s az elmúlt esztendőben tovább tartott a parasztok ellenállása; a gyűjtés ugyanabban a rendben ment. Ebben az évben a parasztok harmadából vállalták fel a kaszálót, s a sztaroszta most azt jött jelenteni, hogy a szénát összegyűjtötték, s ő az esőtől félve, odahívta az irodást, jelenlétében elvégezte az osztást, s már tizenegy urasági kazlat szétosztott s behordatott. De arra a kérdésre, hogy a nagy réten mennyi széna termett, igen határozatlan választ kapott, s a sztaroszta nagy sietségéből, amellyel a szénát megkérdezése nélkül szétosztotta, s általában a paraszt egész viselkedéséből Levin azt érezte, hogy ebben a szénaosztásban nem tiszta valami, s elhatározta, hogy maga megy át meggyőződni a dologról.

Ebédre érkezett a faluba, s lovát egy ismerős öregnél, bátyja dajkájának az uránál hagyta, maga meg bement az öreghez, a méhesébe, tőle szeretett volna a szénagyűjtésről egyet-mást megtudni. Parmenics, a derék, beszédes öreg örömmel fogadta Levint, megmutatta neki az egész gazdaságát; a méheiről s az ez évi rajzásról mesélt részletesen; Levin kérdéseire a kaszálásról azonban határozatlanul és kelletlenül felelt. Ez még jobban megerősítette föltevésében. Kiment a kaszálóra, és megnézte a kazlakat. A kazlakban nem lehetett meg az ötven szekér, s hogy a parasztokat leleplezze, Levin rögtön odahívta a szénahordó fogatokat; egy kazlat fölrakatott, és bevitette a pajtába. A kazal csak harminckét szekérnyi volt. Hiába bizonygatta a bíró, hogy a széna laza volt, a kazalban süllyedt meg; hiába esküdözött, hogy minden istenesen folyt, Levin kitartott a meggyőződése mellett; a szénát nem az ő utasítására osztották szét, ezért hát nem is veszi át kazlanként ötven szekerével. Hosszú veszekedés után úgy döntöttek, hogy a parasztok ezt a tizenegy kazlat ötven szekerével a maguk részeként veszik át, az uraságét meg újból kiadják. Ez a tárgyalás s a kazlak szétosztása délutánig tartott. Amikor a széna utolja is szét volt már osztva, Levin a további felügyeletet az irodásra bízta, maga meg az egyik, fűzfaággal megjelölt boglyára ült, s onnét gyönyörködött a néptől nyüzsgő rétben.

A folyó hajlatában, a kis láp mögött asszonyok tarka füzére mozgott; csengő hangon, jókedvűen csacsogtak, s a szétterített szénából a világoszöld kaszálón szürke, kanyargó szénahányásokat húztak ki sebesen. Az asszonyok után parasztok jöttek villákkal, s a hányásokból széles, magas, duzzadó boglyák nőttek. Balra, a már letakarított réten szekerek zörögtek, s villahegyen, hatalmas csomókban felnyújtva, egymás után tűntek el a boglyák; a helyükön nehéz szekérterük nőttek ki, a lovak farára lógó illatos szénával.

- Jó idő volt a gyűjtésre! Lesz már széna! - mondta az öreg, Levin mellé ülve. - Tea ez, nem széna! Mint a kiskacsák a magot, úgy fölszedik - tette hozzá a boglyákra mutatva. - Ebéd óta jó felét elvitték.

- Az utolsó, mi? - kiáltott oda a legényre, aki a szekér elején állva, a kender gyeplőszárat rángatva haladt el mellettük.

- Az utolsó, bátyuska! - kiáltott oda a fiú a lovat megállítva, s mosolyogva nézett a vidám, piros képű asszonyra, aki maga is mosolyogva ült a szekéren, s továbbhajtott.

- Ki ez? A fiad? - kérdezte Levin.

- A legkisebbik - mondta gyöngéd mosollyal az öreg.

- Milyen nagyszerű fickó!

- Megteszi.

- S már felesége is van?

- Filipp napján volt három éve már.

- Ugyan, és gyerekei is vannak?

- Miféle gyerekei! Egy egész esztendőn át föl se fogta a dolgot, no meg szégyenkezett is - felelte az öreg. - Hanem a széna! Tea ez, csakugyan - ismételte, mint aki másról kíván beszélni. Levin figyelmesebben nézte Vanyka Permanovot s a feleségét. Tőle nem messze rakták a boglyát. Iván Permanov ott állt a kocsin; hatalmas villahegy szénákat vett át, egyengetett ki s taposott le, amelyeket előbb nyalábszám, majd ügyesen villavégen adott föl neki fiatal, csinos felesége. A menyecske könnyedén, jókedvűen és ügyesen dolgozott. A hosszú, összenyomódott szénát nem lehetett egyszerre a villára venni, ő előbb eligazította, beledöfte a villát, aztán ruganyos és gyors mozdulattal teste egész súlyával ránehezedett, széles vörös vállpánttal átfűzött háta meghajolt, majd mindjárt ki is egyenesedett, s telt mellét a fehér ing alatt kifeszítve, ügyes fogással ragadta meg a villát, s dobta föl a nyaláb szénát magasan a szekér tetejébe. Iván nyilván azon volt, hogy minden pillanat felesleges munkától megkímélje; karját szélesen széttárta, úgy kapta el s egyengette ki a kocsin a föladott nyalábot. Amikor gereblyéjével a széna alját is föladta, az asszony lerázta a nyakába szóródott töreket, megigazította a fehér, le nem sült homlokába csúszott piros kendőt, s a szekér alá mászott, lekötni a terüt. Iván tanítgatta, hogy akassza be a kötelet a karikába; az asszony közben mondott neki valamit, amin fölkacagott. Mindkettőjük arcán az erős, ifjú, nemrég ébredt szerelem kifejezése ült.



12

A terü le volt kötve: Iván leugrott, gyeplőjénél fogva vezette a szép, jól táplált lovat. Az asszony földobta a kocsira a gereblyét, s karját lóbálva, fürge léptekkel a karba gyülekező asszonyokhoz ment. Iván kihajtott az útra, s beállt a szekérsorba. Az asszonyok, villa a vállukon, csupa tüzes szín s csengő pergő, vidám hang, a kocsik után jöttek. Egy nyers, vad asszonyi hang kezdte rá, az ismétlésig egyedül énekelte a dalt; akkor hirtelen vagy félszáz különféle mély, magas, egészséges hang zendített rá karban, az elejéről ugyanarra a dalra.

A daloló asszonyok Levin felé tartottak; úgy érezte, mintha egy felhő indult volna felé a vidámság mennydörgésével. A felhő odaért, őt is elkapta, s a boglya, amelyen feküdt, a többi boglyák, a szekerek, az egész rét a távolabbi földekkel - mind ennek a vad, vidáman áradó, kurjantásokkal, közbefütyölésekkel, dobbantásokkal kevert éneknek az ütemére ingott, himbálózott. Levin megirigyelte ezt az egészséges vidámságot, részt szeretett volna kérni az életörömnek ebből a kitöréséből. De semmit sem tehetett, feküdnie kellett, néznie és hallgatnia. Amikor az éneklő parasztok eltűntek a szeme és füle elől, súlyos bánat fogta el a magánya, a testének haszontalansága s amiatt, hogy mint ellenség áll szemben ezzel a világgal.

Néhányan épp azok közül a parasztok közül, akik a többinél is jobban veszekedtek vele a szénáért, azok, akiket megsértett, vagy akik meg akarták csalni, most vidáman köszöntek oda, nyilván nem volt és nem is lehetett bennük semmiféle harag, de még csak megbánás sem, sőt nem is emlékeztek rá, hogy meg akarták csalni. Ez mind elmerült a közös munka vidám tengerében. Isten megadta a napot, és megadta az erőt hozzá. Ők a napot és az erőt is a munkának szentelték, s megtalálták benne jutalmukat. Kié a munka? S mi lesz a gyümölcse? Mellékes, haszontalan fontolgatások.

Levin gyakran gyönyörködött ebben az életben; gyakran fogta el irigység azok iránt, akik ezt az életet élték, most azonban főként annak a hatására, amit Iván Permanov és fiatal felesége viszonyában látott, először merült föl benne világosan a gondolat, hogy egyedül tőle függ, s ezt a nagyon is terhes és haszontalan, mesterkélt és magányos életet, amelyet élt, erre a munkás, tiszta, közös, gyönyörű életre cserélheti föl.

A mellette ülő öreg már rég hazament, a nép is elszéledt. A közeliek hazamentek, a távolabb lakók vacsorára gyülekeztek, s éjjeli szállást készítettek a mezőn. Levin ott feküdt tovább is, anélkül hogy észrevették volna, nézett, hallgatózott és gondolkozott a boglyán. Akik éjszakára a réten maradtak, alig aludtak valamit a rövid nyári éjjelen. Kezdetben, a vacsora alatt, virgonc társalgás és kacagás hallatszott, aztán megint nótázás, tréfálkozás.

Ez a vidámság volt az egész hosszú munkanap egyetlen nyoma bennük. Virradat felé minden elcsendesült. Csak a fáradhatatlan békák hangja hallatszott az éjjeli mocsárból, s a lovak fúvása a mezőn emelkedő kora reggeli ködben. Fölocsúdva Levin fölállt a boglyán; a csillagokra nézett, s látta, hogy elmúlt az éjszaka.

"Mit is csinálok hát? És hogy csinálom?" - mondta magában, s azon volt, hogy megfogalmazza magának, amit ezen a kurta éjszakán végiggondolt és átérzett.

Amit végiggondolt és átérzett, három külön gondolatmenetbe vált. Az első: szakítás a régi életével, haszontalan tudásával, senkinek sem használó műveltségével. Ez a szakítás élvezet volt neki, könnyű és egyszerű. Más gondolatai és elképzelései arra az életre vonatkoztak, amelyet most óhajtott élni. Világosan érezte ennek az életnek az egyszerűségét, tisztaságát és törvényszerűségét, s biztos volt benne, hogy megtalálja majd a megelégedést, nyugalmat s méltóságot, amelynek a hiányától annyira szenvedett. Gondolatainak harmadik rendje azt forgatta, hogy régi élete s az új közt hogy üsse nyélbe az átmenetet. Itt már nem volt semmi sem világos. Megnősüljön? Munkát vállaljon, amelyet nem lehet nem végezni? Hagyja el Pokrovszkojét? Vásároljon földet? Lépjen be az obscsinába? Vegyen el parasztlányt? "Hogy csinálom meg mindezt? - kérdezte magától újra, s nem talált választ. - De hiszen nem aludtam egész éjszaka; azért nem tudok világos választ adni - mondta magának -, később majd kitisztul. Egy bizonyos: ez az éjszaka eldöntötte a sorsomat. Minden korábbi álmom a családi életről zagyvaság, nem az igazi. Ez sokkal egyszerűbb és jobb."

"Milyen szép - gondolta, ahogy épp a feje fölött az ég közepén a fehér bárányfelhők furcsa, már-már gyöngyházfényű kagylójára nézett. - Milyen gyönyörű minden ezen az éjszakán. Mikor is képződhetett ez a kagyló? Nemrég néztem föl az égre, s nem volt rajta semmi, csak két fehér sáv. Ilyen hirtelen változtak meg, lám, az én nézeteim is az életről."

Eljött a rétről; a falu felé vivő országútnak vágott. Egy kis szél támadt, a világ szürke és komor lett. Itt volt a barátságtalan perc, mely a hajnalt, a fény teljes győzelmét szokta megelőzni a sötétség fölött.

Gyorsan ment, a hidegtől összehúzódva, földre szegzett szemmel. "Hát ez ki? Jön valaki" - gondolta, csengőhangot hallva, s fölvetette a fejét. Vagy negyven lépésre tőle, a füves országúton, amelyen maga is haladt, négyes fogat hajtott vele szemben. A rudas lovak a kerékvágásból a rúdnak szorultak, de a bakon oldalvást ülő ügyes kocsis a keréknyomban tartotta a rudat, a kerekek így simán gördültek tovább.

Levin csak ennyit vett észre, s rá sem gondolva, ki jöhet erre, szórakozottan nézett a hintóba.

A hintó sarkában egy öregasszony aludt, az ablaknál pedig egy fiatal lány ült, nyilván most ébredt föl, fehér főkötője szalagját fogta mind a két kezével. Ragyogóan és elgondolkozva, eltelve idegen, előkelő és bonyolult belső életével, a napfelkelte fényét nézte Levin mögött.

Ugyanabban a pillanatban, amelyikben a látomás már eltűnt, a becsületes szemek rápillantottak. A lány megismerte, s meglepett öröm világította be az arcát.

Nem tévedhetett. A világon csak egyetlen ilyen szempár van. Csak egy lény volt a földön, aki az ő számára az egész világot, az élet egész fényét és értelmét összpontosítani tudta. Ő volt, Kitty. Biztosan a vasútállomásról jött Jergusovóba. Mindaz, ami ezen az álmatlan éjszakán Levint fölzaklatta, mindaz, amit elhatározott, egy szemvillanás alatt elpárolgott. Undorral gondolt arra a tervére, hogy parasztlányt vesz el. Csak ott, abban a gyorsan távolodó s az út másik oldalára átvágó hintóban lehetett megoldás élete talányaira, melyek az utóbbi időben annyira gyötörték.

Kitty nem nézett ki többé. A rugók nesze megszűnt, a csengők is alig hallatszottak. Kutyaugatás jelezte, hogy a hintó átment a falun. Levin körül csak puszta földek maradtak; előtte a falu, s ő magányosan és idegenül, egyedül ballag az elhagyott országúton.

Az égre nézett; azt remélte, megtalálja rajta a kagylót, amelyben gyönyörködött, s amely a mostani éjszaka egész gondolat- és érzésáramát testesítette meg a számára. Az égen nem volt többé semmi kagylóhoz hasonló. Ott, az elérhetetlen magasságban, végbement már a titokzatos átalakulás. A kagylónak nyoma sem volt, csak a folyton kisebbedő bárányfelhők fél égre kiterülő szőnyege volt ott. Az ég kékült, fölsugárzott; ugyanazzal a gyöngédséggel és ugyanazzal az elérhetetlenséggel felelt kérdő pillantására.

"Nem - mondta magában -, akármilyen szép, egyszerű és munkás is ez az élet, nem élhetek így. Kittyt szeretem."



13

Alekszej Alekszandrovics legmeghittebb emberein kívül senki sem tudta, hogy ennek a látszólag igen hideg és megfontolt embernek van egy gyengéje, amely ellentétben áll egész jellemével. Alekszej Alekszandrovics nem tudta közönyösen nézni és hallgatni a gyermek- és asszonysírást. Ha könnyeket látott, elvesztette a fejét, s ítélőképessége teljesen elhagyta. Titkára és irodafőnöke tudták ezt, s előre figyelmeztették a nőnemű kérelmezőket, hogy ha nem akarják a dolgukat elrontani, valahogy el ne sírják magukat. "Megharagszik - mondták -, és meg sem hallgatja magukat." Az a lelki ziláltság, amelyet a könnyek idéztek föl Alekszej Alekszandrovicsban, ebben az esetben csakugyan hirtelen dühben szokott megnyilatkozni. "Nem tehetek, nem tehetek semmit. Távozzék, kérem!" - kiáltotta ilyenkor.

Amikor a lóversenyről visszatérőben Anna tudtára adta, hogy Vronszkijjal viszonya van, s rögtön ezután arcát eltakarva sírva fakadt, Alekszej Alekszandrovics, bármily düh gerjedt is benne ellene, annak a lelki ziláltságnak a rohamát is ott érezte magában, amelyet a könnyek szoktak fölidézni benne. Tudva ezt, s tudva, hogy magatartása ebben a pillanatban nem felelne meg a helyzetnek, azon volt, hogy minden életmegnyilvánulását visszatartsa; ezért nem mozdult meg, és nem nézett Annára. Innét volt arcán az a különös, halotti kifejezés, amely Annát annyira megdöbbentette.

Amikor a házhoz értek, kisegítette Annát a kocsiból, és erőt véve magán, a megszokott udvariassággal búcsúzott el tőle, s néhány olyan szót mondott, ami semmire sem kötelezte, másnap - mondta - közli majd, mit határozott.

Felesége szavai, amelyek a legcsúnyább gyanúját erősítették meg, kegyetlen fájdalmat keltettek Alekszej Alekszandrovics szívében. Ezt a fájdalmat csak erősítette az a sajátságos, fizikai szánalom, amelyet a könnyek ébresztettek benne. De ahogy a hintóban magára maradt, örömére és bámulatára úgy érezte, hogy teljesen megszabadult ettől a szánalomtól, az utóbbi idők gyötrő kételyétől s a féltékenység kínjaitól is.

Olyasmit érzett, mint akinek rég fájó fogát húzzák ki. A beteg rettenetes fájdalmat érez, mintha valami hatalmasat, a fejénél is nagyobbat húznának ki az állkapcsából, s utána alig akar a boldogságának hinni; ami olyan soká mérgezte az életét, béklyózta a figyelmét, hirtelen úgy érzi, nincs többé, újból élhet és gondolkozhat, érdekelheti más is, nemcsak a foga. Így érzett Alekszej Alekszandrovics is. A fájdalom furcsa és szörnyű volt, de elmúlt, s ő azt érzi, újból élhet, és másra is gondolhat, nemcsak a feleségére.

"Sem becsülete, sem szíve, sem vallása; romlott asszony! Mindig tudtam, és mindig láttam, bár szántam, s azon voltam, hogy ámítsam magam" - mondta magának. S valóban úgy rémlett, hogy ezt mindig látta. Apró események villantak föl előtte elmúlt életükből, amelyekben akkor semmi rosszat nem látott; ezek az apróságok most világosan megmutatták, hogy mindig is romlott volt. "Hibáztam, hogy az életemet az övéhez kötöttem, de e hibámban nincs semmi rossz, s épp ezért nem is lehetek boldogtalan. A bűnös nem én vagyok - mondta magának -, hanem ő. Nekem azonban nincs közöm hozzája. Az én számomra ő nem létezik..."

Mindaz, ami a feleségére s a fiára vonatkozott, aki iránt az érzései éppúgy megváltoztak, mint Anna iránt, nem foglalkoztatta többé. Egy kérdés foglalkoztatta csak, hogy verhetné le a legjobb, legillőbb, számára a legmegfelelőbb, tehát legigazságosabb módon a sarat, mellyel a felesége bukásában befröcskölte, s becsületes, hasznos és tevékeny élete útján hogy halad majd tovább.

"Nem lehetek boldogtalan, mert egy megvetésre méltó nő bűnbe esett; az én kötelességem, hogy nehéz helyzetemből, amelybe ő juttatott, a legjobb kivezető utat megtaláljam. És meg is találom - mondta magának, mindjobban elkomorodva. - Nem én vagyok az első, s nem én az utolsó." S elhagyva a történelmi példákat, Menelaoszon kezdve, akit a Szép Heléna mindenki emlékezetében újra fölidézett, az asszonyi hűtleség eseteinek egész sora merült föl képzeletében a legmagasabb társaság életéből. "Darjalov, Poltavszkij, Karibanov herceg, Paszkugyin gróf, Dram... igen, Dram is... ez a becsületes, dolgos ember... Szemjonov, Csagin, Szigonyin - sorolta Alekszej Alekszandrovics. - Valami érthetetlen ridicule[60] hull, ismerjük el, ezekre az emberekre, bár én szerencsétlenségen kívül soha semmit sem láttam benne, s mindig részvétet éreztem irántuk" - mondta magában Alekszej Alekszandrovics; noha ez sem volt igaz, mert hisz sohasem volt részvéttel az ilyesféle boldogtalanság iránt, s annál többre becsülte magát, minél sűrűbbé lett a férjüket megcsaló asszonyok példája. "Olyan szerencsétlenség ez, amely mindenkit utolérhet. Most engem is utolért. A kérdés az, hogy lehet az ilyen helyzetet a legkönnyebben elviselni." S hozzáfogott, hogy azoknak az embereknek a viselkedését, akik az övéhez hasonló helyzetben voltak, apróra megvizsgálja.

"Darjalov megverekedett."

A párbaj gondolata, éppen mert testileg félénk ember volt, s ezt tudta is, ifjúkorában különösen vonzotta Alekszej Alekszandrovicsot. Nem tudott borzalom nélkül a ráirányított pisztolyra gondolni, és soha életében nem nyúlt semmiféle fegyverhez sem. Ez a borzalom kora ifjúságától gyakran ösztönözte, hogy a párbajra gondoljon, s képzeletében kipróbálja a helyzetet, melyben életét veszedelemnek kell kitennie. Az életben elért sikere és biztos helyzete rég elfeledtették vele ezt az érzést; de a megszokás követelte a magáét, s elrémülése gyávasága fölött most is olyan erősnek bizonyult, hogy hosszan, minden oldalról körülgondolta s elbecézgette a párbaj gondolatát, noha előre tudta, hogy megverekedni nem fog soha, semmilyen esetben.

"A mi társadalmunk kétségkívül annyira vad még (nem úgy, mint az angol), hogy igen sokan (s e sokak közt voltak olyanok is, akiknek a véleményét Alekszej Alekszandrovics különösen nagyra becsülte) helyeslik a párbajt; de mit lehet elérni vele? Tegyük föl, kihívom párbajra - vitte végig Alekszej Alekszandrovics magában a gondolatot (s olyan élénken állt előtte a kihívást követő éjszaka, hogy soha meg nem tenné) -, tegyük föl, kihívom párbajra. Tegyük föl, megtanítanak rá - gondolta tovább -, hogy kell odaállnom, meghúzom a ravaszt - folytatta a szemét elfödve -, és kiderül, hogy megöltem - mondta magának Alekszej Alekszandrovics, s megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket az ostoba gondolatokat. - Mi értelme az emberölésnek, amikor az ember a bűnös feleségével s a fiával akarja a viszonyát rendezni? Akkor is csak el kell döntenem, hogy mit csináljak velük. S ami még valószínűbb, s kétségkívül úgy is lenne, engem ölnek vagy sebesítenek majd meg. Én, az ártatlan, leszek az áldozat - halott vagy sebesült. Ez még értelmetlenebb. De mind semmi: a kihívás nem is lenne tisztességes lépés a részemről. Vagy tán nem tudom előre, hogy barátaim soha oda nem engednek a pisztolya elé, nem engedik meg, hogy egy államférfi, akire Oroszországnak szüksége van, kockára tegye az életét? Mi sül ki akkor? Az, hogy előre tudom, hogy a dolog nem jár veszéllyel, s a kihívással némi hazug fényt akartam magamra lopni. Ez becstelen, hazug dolog, mások és a magam becsapása. A párbajnak nincs értelme, és nem is várja el tőlem senki. Az én célom megóvni a reputációmat, amelyre, hogy működésemet akadálytalanul folytathassam, szükségem van." Hivatali munkájának régebben is nagy jelentősége volt Alekszej Alekszandrovics szemében; most azonban különösen fontosnak tűnt föl.

Miután a párbajt megfontolta és elvetette, Alekszej Alekszandrovics a válást vette elő - ez volt a másik kivezető út, az emlékezetében megjelenő férjek közül néhány ezt választotta. Az összes ismert válási eseteket sorra véve - a legmagasabb társaságban, amelyet jól ismert, igen sok példa volt rá -, Alekszej Alekszandrovics egyetlenegyet sem talált, ahol a válás célja az lett volna, ami az ő szeme előtt lebegett. A férj ezekben az esetekben átengedte vagy eladta a hűtlen asszonyt, s épp az a fél, akinek bűne miatt nem volt joga házasságra lépni, új férjével koholt módon állítólag törvényes viszonyra léphetett. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy az ő esetében törvényes válást, azaz olyat, amely csak a bűnös nőt löki el, elérni lehetetlen. Bonyolult életkörülményei, belátta, nem tűrik el a durva bizonyítékokat, amelyeket a törvény a női bűnösség megállapításához megkövetel. Ez az élet, mint ismeretes, olyan kifinomult, hogy a fölhasználását sem tűri el ezeknek a bizonyítékoknak, még ha vannak is. Ha fölhasználná, az a közvéleményben többet ártana neki, mint a feleségének.

A válási kísérlet csak botrányos pörre vezethetne, amely ellenségeinek volna csak csemege, s a pletykát, magas társadalmi helyén a gyalázatot szabadítaná rá. A fő célt - minél biztosabb helyzet minél kisebb megrázkódtatás árán - a válással sem érhetné el. Azonkívül válás esetén, már a megkísérlésnél is, bizonyos volt, hogy a felesége szakít vele, s szeretőjéhez költözik. S akármilyen teljes volt is most, mint ő hitte, lelkében a megvető közönyösség felesége iránt, egy érzése megmaradt vele szemben: nem óhajtotta, hogy akadály nélkül egyesülhessen Vronszkijjal, s a bűnéből még haszna is legyen. Elég volt erre gondolnia, és Alekszej Alekszandrovics olyan izgalomba jött, hogy mihelyt elképzelte, felnyögött a belső fájdalomtól; fölkelt, és helyét váltogatta a hintóban; csontos, didergő lábait csak jóval utóbb csavarta be elkomorodva a bolyhos takaróba.

"A formális váláson kívül eljárhat még úgy is az ember, mint Karibanov, Paszkugyin s ez a derék Dram; azaz elköltözik az asszonytól" - folytatta megnyugodva a gondolatait; ez az eljárás azonban éppúgy kitette volna a szégyen kellemetlenségeinek, mint a formális válás, s ami a legfőbb, szinte éppúgy Vronszkij karjaiba dobná a feleségét, mint az. "Nem, ez lehetetlen, lehetetlen - mondta fennhangon, a plédjét újra megforgatva. - Én nem lehetek boldogtalan, és nekik sem szabad boldogoknak lenniük."

A féltékenység, amely a bizonytalanság idején gyötörte, elmúlt abban a percben, amikor az asszony szava a fájdalommal együtt a fogat is kihúzta. De ezt az érzést egy másik váltotta fel, a kívánság, hogy felesége ne csak ne győzedelmeskedjék, de bűne meg is toroltassék. Nem ismerte föl ezt az érzést, de lelke mélyén azt kívánta, hogy felesége megszenvedjen, amiért becsületét és nyugalmát feldúlta. S miután újra végigment a párbajon, váláson és szétköltözésen, s újra elvetette őket, Alekszej Alekszandrovics arra a meggyőződésre jutott, hogy csak egy kivezető út maradt: ott tartani a feleségét maga mellett; ami történt, elrejteni a világ elől; minden eszközt fölhasználni a viszony megszakítására, főként pedig - ezt magának sem ismerte be - Anna megbüntetésére. "Közölnöm kell vele elhatározásomat, hogy megfontolva a súlyos helyzetet, amelybe családját juttatta, a legjobb megoldás mindkét fél részére a status quo fönntartása a külvilág számára, s én hajlandó is vagyok erre, azzal a szigorú föltétellel persze, hogy teljesíti akaratomat, azaz szakít a szeretőjével." Elhatározása megerősítéséül, amikor végképp elfogadta már, Alekszej Alekszandrovicsnak még egy fontos gondolata támadt. "A vallással is egyedül ez a döntés van összhangban - mondotta magában. - Ha így döntök, nem dobom el a bűnös nőt, lehetőséget adok neki a javulásra; sőt - bármily nehezemre esik is - erőm egy részét megjavítására s megmentésére fordítom." Habár Alekszej Alekszandrovics tudta, hogy a feleségére úgysem hathat erkölcsi szempontjaival, és hogy ebből az egész megjavítási kísérletből nem lesz semmi, csak csupa hazugság, s habár, miközben átélte ezeket a súlyos perceket, egyszer sem gondolt arra, hogy a vallásban keressen vezérlő elvet, most, hogy döntése - ahogy ő képzelte - egybeesett a vallás követelményeivel, elhatározásának vallásos szentesítése tökéletes megelégedésére szolgált, s egy kissé meg is nyugtatta. Öröm volt elgondolnia, hogy ilyen életbevágó dologban senki sem mondhatja majd, hogy nem ama vallás szabályaival összhangban járt el, melynek zászlaját az általános elhidegülés és közönyösség közepette mindig magasan tartotta. S ahogy a további részleteken is végigment, Alekszej Alekszandrovics már azt sem látta be, miért ne maradhatna kettőjük viszonya csaknem olyan, mint azelőtt volt. Kétségtelen, hogy ő sohasem fordulhat Anna felé a régi tisztelettel, de nem volt és nem lehetett semmiféle oka, hogy életét feldúlja, s azért szenvedjen, mert rossz és hűtlen felesége van. "Igen, múlik az idő, a mindent rendező idő, s viszonyunk megint a régivé válik - mondta magában Alekszej Alekszandrovics -, a régivé olyan mértékben, hogy életem folyásában zavart nem érzek majd. Neki boldogtalannak kell lennie, én azonban nem vagyok bűnös, s épp ezért boldogtalan sem lehetek."



14

Mialatt Pétervárra hajtatott, nemcsak elhatározásában állapodott meg teljesen, de a levelet is megfogalmazta a fejében, amit a feleségének ír majd. A portásfülkébe lépve egy pillantást vetett a minisztériumból érkezett levelekre és iratokra, s utasítást adott, hogy hozzák utána a dolgozószobájába.

- Fogjanak ki, senkit sem fogadok - mondta a portás kérdésére némi elégültséggel, amely jó hangulatának volt a jele, a "nem fogadok" szavakat megnyomva.

Alekszej Alekszandrovics végigment vagy kétszer a dolgozószobáján, s a hatalmas íróasztal előtt állt meg, amelyen a komornyik hat gyertyát gyújtott meg előre, megreccsentette ujjait, s írószerszámai közt válogatva leült. Könyökét az asztalra helyezte, fejét oldalt fordította, egy percig gondolkozott, aztán nekifogott az írásnak, egy pillanatra sem állva meg közben. Megszólítás nélkül írt, franciául; az ön névmásnak, amelyet használt, így nem volt olyan hideg a jellege, mint az orosz nyelvben.

Utolsó beszélgetésünk során azt a szándékomat fejeztem ki, hogy tudatára adom, beszélgetésünk tárgyában mit döntöttem. Alaposan végiggondolva mindent, most azért írok, hogy ígéretemet teljesítsem. Határozatom a következő: bármit tett is Ön, úgy vélem, nincs jogom elszakítani a köteléket, amellyel felsőbb hatalmak kötöttek össze minket. A családot nem lehet a házastársak egyikének a szeszélye, önkénye vagy akár félrelépése miatt földúlni; a mi életünknek is folynia kell, ahogy idáig folyt. Erre van szükségem, nekem, Önnek, a fiunknak. Meggyőződésem, hogy megbánta s megfogja bánni, ami levelem írására okot ad, s együttműködik majd velem, hogy viszályunk indítékát gyökerestül kitépjük, s a múltat elfeledjük. Ellenkező esetben elképzelheti, mi vár Önre s a fiára. Minderre élőszóval, remélem, még részletesebben is visszatérhetek. Minthogy a nyaralószezon vége felé jár, megkérem, hogy minél előbb, de legkésőbb keddig költözzék vissza Pétervárra. A költözéshez szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére külön súlyt helyezek.

A. Karenin

P. S. A levélhez pénzt is mellékelek, kiadásai fedezésére, szüksége lehet rá.

Átolvasta a levelet, s meg volt elégedve, különösen hogy eszébe jutott pénzt is küldeni; nem volt benne egyetlen durva szó, szemrehányás, de nem volt elnézés sem. S ami a legfőbb: ott volt az aranyhíd a visszatéréshez. A levelet összehajtogatta, s a pénzzel együtt borítékba tette; aztán azzal a gyönyörűséggel, amely mindig elfogta, ha szépen elrendezett írószerszámaival foglalkozott, nagy, masszív, elefántcsont késével végigsimította a levelet, s csöngetett.

- Add át a futárnak, hogy holnap juttassa el Anna Arkagyevnához a nyaralóba - mondta és fölállt.

- Szolgálatára, kegyelmes uram. A teát a dolgozóba parancsolja?

Alekszej Alekszandrovics a teáját a dolgozószobájában szolgáltatta föl, s masszív késével játszadozva karosszékéhez ment, amely mellé oda volt már készítve a lámpával együtt a megkezdett francia könyv az eugubiai feliratokról. A karosszék fölött aranykeretben Anna ovális képe függött, egy neves festő remeke. Alekszej Alekszandrovics fölpillantott rá. Kifürkészhetetlen szempár nézett rá gúnyosan és szemtelenül, mint azon az estén, amikor magyarázatot kért tőle. Különösen fején a kitűnően megfestett fekete csipke, a fekete haj, gyönyörű fehér keze, a gyűrűkkel borított gyűrűsujj volt az, amit Alekszej Alekszandrovics elviselhetetlenül szemtelennek és kihívónak érzett. Vagy egy percet nézte a képet, s úgy összerázkódott, hogy ajkai összeverődtek s egy "brr" hangot adtak, azután elfordult. A karosszékhez sietett, leült, s kinyitotta a könyvet. Megpróbált olvasni, de sehogy sem bírta korábbi, igen élénk érdeklődését az eugubiai feliratok iránt felkelteni. A könyvet nézte, és másra gondolt. Nem a feleségére, hanem közéleti tevékenységének egy nemrég fölmerült bonyodalmára, amely hivatali érdeklődését ez idő tájt leginkább foglalkoztatta. Érezte, hogy mélyebben hatol, mint bármikor, ebbe a bonyodalomba, s fejében, nagyzolás nélkül mondhatta, egy kapitális gondolat született; alkalmas rá, hogy az egész ügyet megoldja, őt hivatali pályáján följebb vigye, ellenségeit tönkretegye, s ezzel az államnak is a legnagyobb hasznot hajtsa. Mihelyt a teát fölszolgáló inas a szobából kiment, Alekszej Alekszandrovics fölkelt, s az íróasztalhoz lépett. A folyó ügyek dossziéját középre húzta; a tartóból az önelégültség alig észrevehető mosolyával egy ceruzát vett ki, s a mostani bonyodalommal összefüggő komplikált ügyirat olvasásába mélyedt. A bonyodalom a következő volt: Alekszej Alekszandrovicsnak mint államférfiúnak volt egy sajátos jellemvonása, amely minden kiváló hivatalnokban megvan, s makacs becsvágyával, kitartásával, becsületességével és önbizalmával együtt karrierjének alapja volt: nem sokat törődött a hivatal papírvilágával, levelezését csökkentette, amennyire lehetett, az élő üggyel került közvetlen viszonyba, amellett még takarékos is volt. Most az történt, hogy a nevezetes június 2-i bizottsági ülésen a zarajszki kormányzóságbeli földek öntözése került szőnyegre. Ez az ügy Alekszej Alekszandrovics minisztériuma alá tartozott, s a bürokrata gazdálkodás és meddő költekezés szembeszökő, ékes példája volt. Alekszej Alekszandrovics tudta, hogy ez így van. A zarajszki kormányzóságbeli földek öntözésének intézését az ő elődjének az elődje kezdte el. Erre a dologra valóban igen sok pénzt pocsékoltak s pocsékolnak is még majd el teljesen haszontalanul, hisz az egész ügyből nyilvánvalóan semmi sem sülhetett ki. Alekszej Alekszandrovics, ahogy hivatalát elfoglalta, rögtön látta ezt; bele is akart nyúlni, de az első időben, amikor nem érezte még elég erősnek magát, tudta, hogy nagyon sok érdeket érintene vele, úgyhogy nem lett volna bölcs dolog megbolygatnia, később pedig más ügyek foglalták el, s egyszerűen elfelejtette. Ment magától, mint a legtöbb ügy, a dolog tehetetlenségénél fogva. (Sok ember élt belőle, többek közt egy igen tisztességes, zeneértő család: a lányok mind húros hangszeren játszottak. Alekszej Alekszandrovics ismerte a családot, s tiszteletbeli örömapja volt az idősebb lányok egyikének.) Hogy az ellenséges minisztérium ezt az ügyet szőnyegre hozta, véleménye szerint nem volt tisztességes dolog; hiszen minden minisztériumnak van ennél különb ügye is, amelyet bizonyos hivatali illemből senki sem bolygat. De most, ha egyszer már odadobták neki a kesztyűt, merészen fölvette, s különbizottság kinevezését sürgette, amely a zarajszki kormányzóság mezőöntözési bizottságának a munkáját tanulmányozza s felülvizsgálja. Hanem aztán most már ő sem hagyott nyugtot ezeknek az uraknak. Még egy különbizottság kinevezését sürgette, amely a másnemzetiségűek helyzetét vizsgálja felül. A másnemzetiségűek helyzete véletlenül került a június 2-i ülésen szőnyegre; Alekszej Alekszandrovics azonban erőteljesen felkarolta, mint olyan ügyet, amely a másnemzetiségűek siralmas helyzete miatt nem tűrhet halasztást. A bizottságban ez az ügy több minisztérium összekülönbözésére adott alkalmat. Az Alekszej Alekszandroviccsal szemben ellenséges minisztérium kimutatta, hogy a másnemzetiségűek helyzete kifejezetten virágzó, a tervbe vett intézkedések csak rontanának rajta; ha van is valami rossz, az abból ered, hogy Alekszej Alekszandrovics minisztériuma nem hajtotta végre a törvény előírta rendszabályokat. Alekszej Alekszandrovics most a következőket szándékozott követelni: először is, hogy új bizottságot állítsanak föl, amelynek az a feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a másnemzetiségűek állapotát; másodszor, ha az bizonyosodik be, hogy a másnemzetiségűek helyzete valóban olyan, mint ahogy az a bizottság kezében levő hivatalos adatokból kitűnik, nevezzenek ki még egy tudományos bizottságot is, amely a másnemzetiségűek vigasztalan helyzetének az okát tanulmányozza, éspedig a) politikai, b) közigazgatási, c) gazdasági, d) néprajzi, e) anyagi, f) vallási szempontból; harmadszor felvilágosítást kell kérni az ellenséges minisztériumtól azokról a rendszabályokról, amelyeket ez a minisztérium az utolsó tíz évben a meg nem felelő viszonyoknak, melyek között a másnemzetiségűek leledzenek, a megváltoztatására tett; negyedszer s legvégül felvilágosítás követelendő a minisztériumtól arra vonatkozólag, hogy amint 1863. december 5-i és 1864. június 7-i kelettel 17015. és 18308. szám alatt a bizottsághoz érkezett jelentésükből kitűnik, miért járt el az alap- és szervezeti törvény 18. cikkelyével s a 36. cikkelyhez fűzött megjegyzésekkel épp ellenkező szellemben? Míg ezeknek a gondolatoknak vázlatát gyorsan papírra vetette, Alekszej Alekszandrovics arcát élénk pír öntötte el. Teleírt egy ívet, fölkelt, csöngetett, egy kis cédulát küldött az irodafőnökének, hogy milyen felvilágosításokra van szüksége. Ahogy fölállt, s a szobán végigment, újra fölpillantott az arcképre, elkomorodott, s megvetően elmosolyodott. Egy kicsit olvasott még az eugubiai feliratokról szóló könyvből, érdeklődése föl is újult iránta, tizenegy órakor azonban lefeküdt, s ahogy az ágyában a felesége dolgára visszagondolt, egyáltalán nem látta már olyan komor színben, mint előbb.



15

Noha Anna makacsul és dühösen tiltakozott, amikor Vronszkij helyzete lehetetlen voltát emlegette, s rábeszélte, valljon be mindent a férjének, helyzetüket a lelke mélyén ő is hazugnak és becstelennek tartotta, s szíve minden vágya az volt, hogy változtasson rajta. A lóversenyről visszatérőben az izgalom egy pillanatában mindent szemébe mondott az urának, s akárhogy fájt is akkor, örült, hogy így történt. Amikor az ura egyedül hagyta, magában azt mondta, hogy örül; hisz most minden tisztázódik, s hazugság és csalás legalább nem lesz többet. Kétségtelennek tartotta, hogy helyzete most már végleg rendeződik. Ez az új helyzet, lehet, rossz lesz, de egyértelmű; nem lesz benne homály és hazugság. A fájdalom, melyet szavai kimondásával magának és férjének okozott, úgy gondolta, kárpótlást nyer azzal, hogy minden megállapodik. Vronszkijjal még aznap este találkozott, de nem szólt róla, hogy közte s az ura közt mi történt, bár, ha helyzetét rendezni akarta, meg kellett mondania.

Amikor másnap reggel fölébredt, a férjének mondott szavak jutottak elsőül eszébe. Ezek a szavak most szörnyűnek tűntek föl; meg sem tudta érteni, hogy ezeket a durva, különös szavakat hogy is ejthette ki, s el sem tudta képzelni, mi lesz mindennek a vége. De a szavakat kimondta; s Alekszej Alekszandrovics elment, anélkül hogy egy szót is szólt volna. "Találkoztam Vronszkijjal, és nem mondtam meg neki. Az utolsó pillanatban, amikor elment, vissza akartam hívni, hogy megmondjam, de meggondoltam; furcsa lett volna, hogy miért nem szóltam mindjárt az első percben. Miért akartam, és miért nem tettem meg?" S feleletül erre a kérdésre a szégyen égő pírja öntötte el az arcát. Értette már, mi tartotta vissza; megértette, hogy szégyellte magát. Helyzete, amely tegnap, úgy látta, kitisztult, nemcsak hogy nem tisztult ki, de hirtelen minden kivezető út nélkül állt előtte. Megborzadt a gyalázattól, amelyre idáig nem is gondolt. Ha csak eszébe is jutott, mit csinál majd az ura, a legrettenetesebb gondolatai támadtak. Az jutott eszébe, hogy jön mindjárt az irodafőnök, kikergeti a házból, s gyalázatát világgá kürtölik. Hová megy, tette föl magának a kérdést, ha hazulról elűzik, s nem talált választ rá.

Amikor Vronszkijra gondolt, azt képzelte, ő sem szereti, terhére van már a férfinak, úgyhogy nem is ajánlhatja föl magát neki, s emiatt ellenségesen érzett iránta. Úgy rémlett neki, hogy az urának mondott szavakat, amelyeket magában szüntelen ismételgetett, az egész világnak mondta, s mindenki hallotta is. Nem tudta rászánni magát, hogy a szemébe nézzen azoknak, akik egy fedél alatt laktak vele. Nem tudta elhatározni, hogy a szobalányt behívja; még kevésbé, hogy elmenjen s megnézze a fiát s a nevelőnőt.

A lány, aki rég ott hallgatózott már az ajtóban, maga jött be hozzá. Anna kérdőn nézett a szemébe, s ijedtében elpirult. A lány szabadkozott, hogy bejött, úgy hallotta - mondta -, hogy csöngettek. A ruhát hozta s egy levelet. A levelet Betsy írta. Emlékeztette, hogy ma reggel Liza Merkalova és Stolz bárónő ott lesznek nála egy játszma krokettre a hódolóikkal, Kaluzsszkijjal és az öreg Sztremovval. "Jöjjön el, ha másért nem, szemlélődni, az erkölcsöket tanulmányozni. Várom" - írta a végére.

Anna elolvasta a levelet, s mélyet sóhajtott.

- Nem kell, nincs semmire szükségem - mondta Annuskának, aki az üvegcséit és keféit rakosgatta az öltözőasztalon. - Menjen csak, rögtön felöltözöm, és lemegyek. Nincs semmire szükségem.

Annuska kiment, de Anna nem fogott hozzá az öltözéshez, ott ült tovább, a fejét és karját eleresztve ugyanabban a helyzetben; időnként egész testében összerándult, mintha egy mozdulatot akart volna tenni, mondani valamit, azután megint megdermedt. "Én Istenem, én Istenem" - ismételte szünet nélkül. De sem az Istennek, sem annak, hogy "én", nem volt a számára értelme. Bár a vallásban, melyben nevelkedett, sohasem kételkedett, az, hogy ebben keressen támaszt, éppolyan idegen gondolat volt, mint hogy Alekszej Alekszandrovicshoz forduljon segítségért. A vallás segítségének, előre tudta, az lehet csak a feltétele, hogy lemond arról, ami életének értelme lett. Nemcsak nyomasztó volt a hangulata, de lassanként félni kezdett egy új, sosem tapasztalt lelkiállapottól. Lelkében, úgy érezte, minden megkettőződik, mint ahogy a fáradt szemben néha a tárgyak is megkettőződnek. Olykor nem is tudta már, mitől fél, mit kíván. Féli vagy inkább kívánja azt, ami volt, ami lesz, és mit is kíván tulajdonképpen - nem tudta.

"Jaj, mit tegyek?" - mondta magában, s hirtelen a feje mindkét oldala nyilallni kezdett. Amikor fölocsúdott, azon kapta magát, hogy haját a halántéka táján mind a két kezével fogja és szorongatja. Fölugrott, és járkálni kezdett.

- A kávé kész, a kisasszony és Szerjozsa várják már - mondta Annuska, aki újra bejött, s Annát ugyanabban a helyzetben találta.

- Szerjozsa? Mi van Szerjozsával? - kérdezte Anna megelevenedve. Egész reggel most gondolt először arra, hogy fia is van.

- Úgy látszik, bűnt követett el - felelte Annuska elmosolyodva.

- Bűnt?

- Az ön őszibarackjai ott voltak a sarokszobában; úgy látszik, alattomban megevett egyet.

Fiának az említése egyszeriben kiragadta Annát kiúttalan helyzetéből. Eszébe jutott a fiának élő anya szerepe, amelyet az utóbbi években félig-meddig őszintén, de erősen túlozva magára vett, s örömmel érezte, hogy mostani állapotában is van támasza, amely független attól, hogy a férjével és Vronszkijjal milyen viszonyba kerül. Ez a támasz a fia. Akármilyen helyzetbe jutott is, a fiát nem hagyhatja el. Csak szégyenítse meg és űzze el az ura, hidegedjen el tőle Vronszkij, s folytassa tovább független életét (megint epésen és szemrehányóan gondolt rá), a fiát nem hagyhatja el. Van célja az életének. Cselekednie kell, biztosítania kettejük viszonyát, hogy a fiát el ne vegyék tőle. Minél előbb, amilyen hamar csak lehet, cselekednie kell; ameddig el nem veszik a fiát. Fogja és elutazik vele. Ez az, amit most tennie kell. Meg kellett találnia a nyugalmát, kiszabadulnia ebből a gyötrő állapotból. A fiával kapcsolatos, közvetlen teendő gondolata - elutazni vele most mindjárt valahová - megadta ezt a nyugalmat.

Gyorsan felöltözött, lement, s határozott léptekkel nyitott a szalonba, ahol szokás szerint a kávé és Szerjozsa várt már rá a nevelőnőjével. Szerjozsa ott állt tiszta fehérben az asztalnál a tükör alatt, a háta meggörnyedt, a fejét lehajtotta, arcán az a feszült figyelem volt, amelyet Anna olyan jól ismert, s amely olyan hasonlatossá tette az apjához; a magával hozott virágokon babrált.

A nevelőnő rendkívül szigorú képet vágott. Szerjozsa, ahogy gyakran megtörtént, éleset kiáltott - "Á, mama!" -, aztán habozva megállt: odamenjen-e az anyjához köszönni, s hagyja a virágokat, vagy befejezze a koszorút, s a virágokkal menjen.

A nevelőnő köszönt, s hosszan, szabatosan kezdte Szerjozsa vétkét magyarázni; de Anna nem figyelt rá, azon gondolkozott, magával vigye-e őt is. "Nem, nem viszem - határozta el. - Magam megyek a fiammal."

- Ez bizony nagyon csúnya - mondta Anna a fia vállát megfogva, s nem szigorú, inkább félénk tekintettel pillantott rá, amely a fiúcskát megzavarta, de ugyanakkor meg is örvendeztette, és megcsókolta. - Hagyja őt velem - mondta a csodálkozó nevelőnőnek, el nem engedve a fia kezét, s odaült a terített asztalhoz, a kávéja mellé.

- Mama! Én... én... nem... - mondta a fiú, s anyja arckifejezéséből iparkodott kiolvasni, mi vár rá a barack miatt.

- Szerjozsa - mondta Anna, mihelyt a nevelőnő kiment a szobából -, ez csúnya dolog volt, de többet nem teszed, ugye? És szeretsz engem?

Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. "Hát lehet nem szeretnem? - mondta magában, a fia rémült és egyben örvendező tekintetébe mélyedve. - Csakugyan összefog majd az apjával, hogy megbüntessen? Lehetséges, hogy nem lesz benne szánalom irántam?" A könnyek ott folytak már az arcán, s hogy elrejtse, heves mozdulattal fölállt, s majdnem futott ki a teraszra.

Az utóbbi napok viharos esői után hideg, derűs idő állt be. A ragyogó nap áttűzött a lemosott leveleken, a levegő azonban hideg volt. Összerándult a hidegtől, de a belső rémülettől is, amely a tiszta levegőn új erővel fogta el.

- Menj, menj Mariettához - mondta az utánajövő Szerjozsának, s föl-alá kezdett járkálni a terasz szalmaszőnyegén. "Lehetséges vajon, hogy nem bocsátanak meg nekem - gondolta -, nem értik meg, hogy nem történhetett másképp?"

Megállt, s a nyárfa szélingatta csúcsára nézett, a hideg napban ragyogva csillogó esőmosta levelekre, és megértette, hogy nem bocsátják meg; hogy mint ez az ég, mint ez a lomb, most már minden és mindenki kíméletlen lesz iránta. S a lelkében kettőződést érzett megint. "Nem kell, nem szabad gondolkoznom - mondta magában. - Csak szedni a sátorfám. Hova, mikor? Kit vigyek magammal? Moszkvába, igen, az esteli vonattal. Annuska és Szerjozsa s a legszükségesebb holmi. De előbb mindkettőjüknek írok." Bement gyorsan a házba, a szobájába, asztalhoz ült, s levelet írt a férjének.

"Az után, ami történt, nem maradhatok tovább a házában. Elutazom, s magammal viszem a fiamat. Nem ismerem a törvényt, nem is tudom hát, melyik szülőnél kell maradnia; de magammal viszem, mert nélküle nem élhetek. Legyen nagylelkű, hagyja meg nekem."

Idáig gyorsan és természetesen írt, de hogy Karenin nagylelkűségére apellált, pedig nem hitt benne, s a kényszerűség, hogy valami megindító dologgal zárja a levelet, megállította.

"A bűnömről és megbánásomról nem beszélhetek, hiszen..."

Megint megállt, mert gondolatai közt nem volt összefüggés.

"Nem - mondta magában -, nem kell semmi." Széttépte s újra megírta a levelet, nem említve a nagylelkűséget, s leragasztotta.

A másik levelet Vronszkijnak kellett írnia. "Mindent megmondtam az uramnak" - írta, és sokáig ült ott, mert nem volt ereje tovább írni. Olyan durva dolog volt, olyan nőietlen. "Aztán meg mit is írhatok neki?" - mondta magában. A szégyenpír megint elfutotta az arcát; Vronszkij nyugalma jutott az eszébe, s bosszúsága arra ösztökélte, hogy apró darabokra szaggassa a papírt, a ráírt mondattal együtt. "Nem kell semmi sem" - mondta magában, s összehajtva a mappát, fölment, s tudomására hozta a nevelőnőnek s a személyzetnek, hogy még ma Moszkvába utazik, s mindjárt hozzá is fogott a csomagoláshoz.



16

A nyaraló szobáiban háziszolgák, kertészek, inasok járkáltak, hurcolták ki a holmit. A szekrények és komódok fölnyíltak, kétszer futottak zsinegért a boltba, a padlón újságpapír hányódott. Két láda, a zsákok, az átkötött plédek az előszobában voltak már. A hintó s két bérkocsi ott állt a felhajtónál. Anna a csomagolás munkájában elfeledkezett belső izgalmáról; a szobájában állt az asztal előtt, s épp az útitáskáját csomagolta, amikor Annuska a ház elé álló fogat zajára hívta fel a figyelmét. Kitekintett az ablakon, s Alekszej Alekszandrovics futárját pillantotta meg a ház előtt, amint a bejárónál csenget.

- Menj, tudd meg, mi az - mondta, s kezét a térdén összetéve, mindenre nyugodtan felkészülve egy karosszékbe ült. Az inas egy vastag csomagot hozott Alekszej Alekszandrovics címzésével.

- A futárnak - mondta - választ kell vinnie.

- Jól van - szólt Anna, s mihelyt a szolga kiment, reszkető ujjal bontotta föl a levelet. Behajtatlan bankjegycsomó hullott ki belőle, keresztkötésben. Kiszabadította a levelet, s a vége felől kezdte olvasni. "A költözéshez szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére különös súlyt helyezek" - olvasta. Továbbfutott, vissza; elolvasott mindent, aztán még egyszer az egész levelet, az elejétől. Ahogy befejezte, érezte, hogy fázik, olyan rettenetes szerencsétlenség szakadt rá, amilyenre nem számított.

Reggel bánta, hogy szólt az urának; egyet kívánt csak, hogy bár azok a szavak kimondatlanok volnának. Most itt van ez a levél, ki nem mondottá tette a szavakat, megadta, amit kívánt. S a levél szörnyűbb volt, mint bármi, amit el tudott képzelni.

"Igaza van! Igaza! - mondogatta. - Mindig igaza, természetes; keresztény, nagylelkű! Az aljas, az undok! Ezt kívülem senki sem érti s nem fogja érteni, s én sem tudom megmagyarázni. Azt mondják: vallásos, erkölcsös, becsületes, okos; de nem látják, amit én láttam. Nem tudják, hogy fojtogatta nyolc éven át az életemet, hogy fojtott meg bennem mindent, ami élt; egyszer sem gondolt arra, hogy eleven asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem tudják, hogy bántott meg lépten-nyomon, s milyen elégedett volt közben önmagával. Nem voltam rajta minden erőmmel, hogy az életem igazolását megtaláljam? Nem próbáltam meg szeretni az uram, s amikor az uramat már nem szerethettem, a fiam? De eljött az idő, beláttam, hogy tovább nem csalhatom magam; eleven ember vagyok; nem az én hibám; Isten teremtett olyanná, hogy szeretnem s élnem kell. És most? Ha megölne engem, megölné Vronszkijt, mindent elviselnék, mindent megbocsátanék, de nem, ő...

Hogy nem találtam ki, mit tesz majd? Azt teszi, ami alantas jelleméhez illő. Neki továbbra is igaza lesz, s engem, az elbukottat, még jobban, még mélyebbre buktat! »Elképzelheti, mi vár önre s a fiára« - jutottak eszébe a levél szavai. - Ez fenyegetés, hogy elveszi tőlem a fiamat, s az ő ostoba törvényeik szerint bizonyosan meg is teheti. Vagy tán nem tudom, miért mondja ezt? Még abban sem hisz, hogy szeretem a fiam, vagy megveti (ahogy mindig is csúfolódott rajta) az érzésemet; azt azonban tudja, hogy nem hagyom el, nem tudom elhagyni a fiam, hogy nélküle, azzal sem élet az élet, akit szeretek, ha pedig elhagyom s elszököm tőle, a leggyalázatosabb, legundokabb asszonyok módjára cselekszem - mindezt tudja, s azt is, hogy nem lesz erőm megtenni.

»Az életünknek úgy kell folynia, mint eddig« - jutott eszébe a levél másik mondata. - Ez az élet idáig is gyötrő volt, az utóbbi időben rettenetes. Mi lesz most? Ő mindezt tudja; tudja, hogy nem bánhatom meg, amiért lélegzek, szeretek; hazugságon és csaláson kívül, tudja, mindebből semmi sem lesz; de azért tovább kell kínoznia. Ismerem, tudom, hogy mint hal a vízben, úgy úszkál és kéjeleg a hazugságban. De én nem szerzem meg neki ezt az élvezetet, történjék bármi, szétszakítom a hazugságnak ezt a pókhálóját, amelybe bele akar keverni. Minden jobb a hazugságnál és csalásnál.

De hogyan? Én Istenem! Én Istenem! Volt asszony valaha ilyen boldogtalan?"

- Nem, én széttépem, széttépem! - kiáltotta, s könnyeit visszatartva talpra szökött. Odament az íróasztalhoz, hogy egy másik levelet írjon. Lelke mélyén azonban érezte már, hogy nem lesz ereje semmit sem széttépni; nem lesz ereje eddigi helyzetéből, akármilyen hazug és becstelen, kiszabadulni.

Odaült az íróasztalhoz, de ahelyett, hogy írt volna, kezét összetette az asztalon, a fejével ráborult, és zokogva, egész melléből rázkódva, ahogy a gyerekek sírnak, elsírta magát. Sírt, mert ábrándja, hogy helyzete tisztázódik, rendeződik, örökre szétfoszlott. Tudta előre, hogy minden a régiben marad, sőt sokkal rosszabb lesz, mint idáig volt. A világban elfoglalt helyzete, amely reggel egész mellékesnek tűnt föl, érezte, drága neki, s nem lesz ereje annak a nőnek a gyalázatára fecsérelni, aki az urát és fiát elhagyva a szeretőjével egyesül; hogy bármint erőlködjék, önmagánál erősebb nem lehet. A szerelem szabadságát már meg nem ismeri, bűnös nő marad örökre, a leleplezés percenkénti fenyegetésével a feje fölött; hisz megcsalta az urát, hogy egy független, idegen férfival tartson fenn szégyenletes viszonyt, akivel közös életet nem élhet sohasem. Tudta, hogy ez így lesz, ugyanakkor olyan borzasztó volt, hogy el sem tudta képzelni, mi lesz hát a vége. És sírt, odaadva magát a sírásnak, mint a megbüntetett gyerek.

Az inas lépteit hallotta, az riasztotta föl. Hogy arcát elrejtse, úgy tett, mint aki ír.

- A futár választ vár - jelentette az inas.

- Választ? Jó - mondta Anna -, csak várjon. Majd csöngetek.

"Mit írhatok neki? - gondolta. - Mit határozhatok egyedül? Mit tudok? Mit akarok? Mit szeretnék?" Azt a kettőződést kezdte megint a lelkében érezni. Ez az érzés megrémítette, utánakapott az első tevékenységet kínáló ürügynek, amely elvonhatta attól, hogy magára gondoljon. "Látnom kell Alekszejt (gondolatban így hívta Vronszkijt), csak ő mondhatja meg, mit csináljak. Elmegyek Betsyhez; ott, lehet, találkozom vele" - mondta magában. Teljesen megfeledkezett róla, hogy tegnap, amikor megmondta neki, hogy nem megy el Tverszkaja hercegnőhöz, Vronszkij azt mondta, akkor ő sem lesz ott. Odalépett az asztalhoz, s ennyit írt csak a férjének: "Levelét megkaptam, A." Aztán csöngetett, s odaadta az inasnak.

- Nem utazunk - mondta a bejövő Annuskának.

- Egyáltalán nem?

- Nem, de holnapig ne csomagoljatok ki, a hintó is maradjon. Elmegyek a hercegnőhöz.

- Melyik ruhát készítsem ki?



17

A krokett-társaságnak, amelybe Tverszkaja hercegnő Annát meghívta, két hölgyből s a hódolóikból kellett állnia. Ez a két hölgy fő képviselője volt egy új, előkelő pétervári körnek, amely egy utánzás utánzásaként les sept merveilles du monde-nak[61] nevezte magát. Ezek a hölgyek, igaz, hogy a legmagasabb körhöz tartoztak, de ez a kör a legellenségesebb viszonyban volt azzal, amelybe Anna járt. Az öreg Sztremov, Pétervár egyik legbefolyásosabb embere, Liza Merkalova tisztelője, ezenkívül hivatali ellensége volt Alekszej Alekszandrovicsnak. Mindezt megfontolva, Anna nem akart elmenni; Tverszkaja hercegnő erre a lemondásra célzott levelében. Abban a reményben, hogy Vronszkijjal találkozik, most mégis kedve támadt elmenni.

Anna a többi vendég előtt érkezett Tverszkaja hercegnőhöz.

Abban a pillanatban ért oda, mikor Vronszkij szétfésült oldalszakállú, kamarásforma inasa is belépett. Megállt az ajtóban, levette sapkáját, s előreengedte Annát. Anna megismerte, s csak most jutott eszébe Vronszkij tegnapi mondása, hogy nem jön el. Bizonyára ezért küldte a levelet.

Mialatt felsőruháját az előszobában levetette, hallotta, amint az inas, aki az "r" hangot is kamarás módon ejtette, azt mondta: "A gróftól a hercegnőnek", s átadta a levelet.

Meg szerette volna kérdezni, hol van a gazdája. Vissza szeretett volna fordulni, levelet küldeni, hogy vagy jöjjön el, vagy ő megy el hozzá. De sem ezt, sem azt nem tehette, sem valami harmadikat; hallotta maga előtt a jövetelét jelző csengőt, s Tverszkaja hercegnő inasa, félig felé fordulva, ott állt már a kinyitott ajtóban, várva, hogy a belső szobákba menjen.

- A hercegnő a kertben van, azonnal jelentik. Nem szíveskedne a kertbe fáradni? - jelentette a másik inas a másik szobában.

A határozatlanság és homály ugyanaz volt, mint otthon, rosszabb még, hisz nem lehetett semmihez sem fogni, lehetetlen Vronszkijjal találkozni, itt kellett maradnia ebben az idegen, annyira ellentétes hangulatú társaságban. De olyan toalettben volt, amelyről tudta, hogy jól áll neki, azután meg nem volt maga, ott volt körülötte a megszokott, parádés és henye környezet; mégiscsak könnyebb volt, mint otthon, nem kellett gondolkodnia, hogy mit csináljon. Itt minden magától csinálódott. Ahogy Betsy meglepő eleganciájú fehér ruhájában elébe sietett, s ő szembekerült vele, mint mindig, most is elmosolyodott. Tverszkaja hercegnő Tuskeviccsel s egy rokon kisasszonnyal volt, aki vidéken lakó szülei nagy boldogságára a nyarat a híres hercegnőnél töltötte.

Annán bizonyára volt valami furcsa, mert Betsy szóvá tette.

- Rosszul aludtam - felelte Anna, az inasra pillantva, aki szembejött, s számítása szerint Vronszkij levelét hozta.

- Mennyire örülök, hogy eljött - mondta Betsy. - Fáradt vagyok; épp egy csésze teát akartam meginni, amíg megérkeznek. Elmehetnének Másával - fordult Tuskevicshez -, próbálják ki a croquet-ground-ot[62] ott, ahol megnyírták. Mi meg a tea mellett jól kibeszélgetjük magunkat. We'll have a cosy chat,[63] igaz? - fordult mosolyogva Annához, megszorítva a napernyőt tartó kezét.

- Annál inkább, mert nem maradhatok sokáig, föltétlenül el kell mennem az öreg Vredéhez. Száz éve ígérem - mondta Anna, akinek a hazugság, bár a természetétől idegen volt, társaságban nemcsak hogy egyszerűvé és természetessé vált, de még gyönyörűséget is okozott.

Hogy miért mondta épp ezt, amire egy másodpercre nem is gondolt, nem tudta volna semmiképp sem megmagyarázni. Azért mondta, mert látta, hogy Vronszkij nem lesz itt, s biztosítania kellett a szabadságát, megkísérelnie akárhogy is a találkozást.

De hogy jött éppen az öreg Vrede udvarhölgy a szájára, akihez éppúgy el kellett volna mennie, mint sok máshoz, nem tudta volna megmagyarázni; pedig, mint később kiderült, találkozásukra kieszelhette volna a legfurfangosabb módot, jobbat akkor sem tudott volna kitalálni.

- Nem, én semmiképp sem engedem el - felelte Betsy, figyelmesen pillantva Anna arcába. - Igazán megsértődnék, ha nem szeretném annyira. Mintha attól félne, hogy a társaságom kompromittálhatja. A kis szalonba kérem a teát - mondta, és mint mindig, ha az inashoz fordult, összehúzta a szemét.

Elvette tőle a levelet, s átolvasta.

- Alekszej felültetett minket - mondta franciául -, azt írja, nem jöhet - tette hozzá olyan természetesen és egyszerű hangon, mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy Vronszkij mást is jelenthet Annának, mint partnert a krokettjátékban.

Anna tudta, hogy Betsy mindent tud, de hallva, hogyan beszél előtte Vronszkijról, egy-egy percre mindig elhitette magával, hogy semmit sem tud.

- Á - mondta Anna közönyösen, mintha kevéssé érdekelné, s mosolyogva folytatta: - Hogy kompromittálhatna bárkit is a maga társasága? - Ez a játék a szavakkal, a titoknak ez a rejtegetése, mint minden asszonynak, Annának is gyönyörűségére volt. Nem az, hogy el kellett rejteni, nem a cél, amelyért a rejtegetés történt, maga a rejtegetés volt, ami vonzotta. - Én nem lehetek - mondta - pápább a pápánál. Sztremov és Liza Merkalova a társaság krémjének is krémje. Aztán meg mindenütt fogadják is őket, és én - az "én"-t jól megnyomta - sohasem voltam szigorú és türelmetlen. Egyszerűen nincs időm.

- Talán Sztremovval nem akar találkozni? Ők csak törjenek lándzsát Alekszej Alekszandroviccsal a bizottságban; nem tartozik ránk. Társaságban a legszeretetreméltóbb ember, akit csak ismerek, s szenvedélyes krokettjátékos. Majd meglátja. S akármilyen nevetséges is vén szerelmesként Liza mellett a helyzete, látni kell, hogy vágja ki magát ebből a nevetségességből. Nagyon kedves ember. Sappho Stolzot ismeri? Egészen új tónus, egészen új.

Betsy folyton beszélt, vidám és értelmes szemén Anna látta, hogy kapiskálja a helyzetét, s forral valamit. A kis szalonban voltak.

- Hanem most írnom kell Alekszejnek. - Betsy leült az asztalhoz; írt néhány sort, és borítékba tette. - Azt írom, jöjjön el ebédre. Az ebédnél egy hölgy gavallér nélkül maradt. Nézze meg, elég meggyőző? Bocsánat, egy pillanatra magára hagyom. Kérem, ragassza le és küldje el - mondta az ajtóból -, valamit el kell intéznem.

Anna egy pillanatot sem habozott, leült Betsy levelével az asztalhoz, s el sem olvasva, ezt írta hozzá: "Föltétlenül találkoznom kell magával. Jöjjön el Vrede kertjéhez. Hat órakor ott leszek." Leragasztotta, s Betsy, aki visszajött közben, előtte adta oda a levelet.

A tea alatt, melyet a hűvös kis fogadóban egy tálalóasztalkán szolgáltak föl, a két asszony közt csakugyan megindult a cosy chat, amit Tverszkaja hercegnő a vendégek érkeztéig ígért. Azokról traccsoltak, akiket vártak, s a beszélgetés Liza Merkalován állapodott meg.

- Nagyon kedves - mondta Anna. - Nekem mindig rokonszenves volt.

- Szeretnie is kell. Mindig magáról ábrándozik. Tegnap a lóverseny után odajött hozzám, s kétségbe volt esve, hogy nem találta ott. Azt mondja, maga igazi regényhősnő; ha férfi volna, millió ostobaságot követne el magáért. Sztremov azt mondja, így is követ el eleget.

- De mondja, kérem, én sohasem tudtam megérteni - szólt Anna némi hallgatás után, olyan hangon, mely elárulta, hogy nem üres kérdést tesz föl, hanem amit kérdez, fontosabb neki, mint ahogy képzelnék. - Mondja, milyen viszonyban van ő Kaluzsszkij herceggel, azzal az úgynevezett Miskával? Keveset találkoztam velük. Mi van köztük?

Betsy szeme mosolygott, s figyelmesen pillantott Annára.

- Ez az új modor - mondta. - Most mind ezt veszik föl. A sarokba dobják a főkötőt. De nem mindegy, ki hogy dobja oda.

- Jó, jó, de milyen viszonyban van Kaluzsszkijjal?

Betsy, ami ritkán történt meg vele, váratlanul vidám, visszatarthatatlan kacagásra fakadt.

- Maga most Mjagkaja hercegnő szerepét bitorolja. A rettenetes gyermek tesz fel ilyen kérdéseket. - Nyilván akarta, de nem tudta türtőztetni magát, s abba a ragadós nevetésbe tört ki, amivel a ritkán nevető emberek nevetnek. - Őket kell megkérdezni - mondta a kacagás könnyein keresztül.

- Nevet - mondta Anna, s a kacagás akarata ellenére őrá is átragadt -, de én sohasem tudtam ezt megérteni. A férj szerepe az, amit nem értek.

- A férj? Liza Merkalovának a férje utánaviszi a plédet, és kész minden szolgálatra, s hogy valójában mi is van köztük, senki sem kíváncsi rá. Jó társaságban, hisz tudja, nem beszélnek és nem is gondolnak bizonyos ruhadarabokra. Ezzel is így van.

- Ott lesz Rolandaki ünnepélyén? - kérdezte Anna, hogy a társalgást másfelé terelje.

- Nem hiszem - felelte Betsy, s anélkül, hogy barátnőjére pillantott volna, az apró, átlátszó csészébe óvatosan töltögetni kezdte az illatozó teát. Majd Anna elé tolva a csészéjét, egy cigarettát vett elő, ezüstszipkába tette és rágyújtott.

- Én, látja, szerencsés helyzetben vagyok - kezdte a csészével a kezében, most már nevetés nélkül. - Értem magát, és értem Lizát. Liza egyike azoknak a naiv természeteknek, akik, mint a gyerek, nem értik, mi a jó, s mi a rossz. Legalábbis amikor nagyon fiatal volt, nem értette. Most pedig tudja, hogy ez a nemértés jól áll neki. S talán már szándékosan nem érti - mondta Betsy finom mosollyal. - De még mindig jól áll neki. Ugyanazt a dolgot lehet, látja, tragikusan nézni, s gyötrelmet csinálni belőle - s lehet egyszerűen, sőt jókedvűen. Magában talán nagyon is erős a hajlam, hogy a dolgokat tragikusan nézze.

- Hogy szeretnék másokat úgy ismerni, mint magamat - mondta Anna komolyan elgondolkozva. - Vajon rosszabb vagy jobb vagyok-e másoknál? Azt hiszem, rosszabb.

- Rettenetes gyerek, rettenetes gyerek - ismételgette Betsy. - De itt is vannak már.



18

Léptek hangzottak föl és férfihang, aztán egy nő hangja; utána nevetés; s nyomban utána a várt vendégek léptek be: Sappho Stolz és egy erőfölöslegtől sugárzó fiatalember, bizonyos Vaszka. Meglátszott rajta, hogy nemhiába táplálkozott véres marhahússal, szarvasgombával s burgundival. Meghajolt a hölgyek előtt, rájuk nézett, de csak egy pillanatra. Aztán ment Sappho után a szalonba; ott is mindig a nyomában, mintha hozzá lett volna kötve, s le nem vette róla ragyogó szemét, mintha csak meg akarná enni. Sappho Stolz szőke volt, a szeme fekete. Apró, fürge léptekkel jött be magas cipősarkán, s férfi módra jól megszorította a hölgyek kezét.

Anna nem találkozott még ezzel az új hírességgel, s meg volt lepve, hogy milyen szép, a toalettje milyen különc, a modora milyen merész. Gyöngéd aranyszínű hajából, a magáéból és a máséból, akkora frizura-échafandage-t[64] készítettek, hogy a feje semmivel sem volt kisebb, mint merészen előreálló s igencsak fedetlen keble. Olyan hevesen tört előre, hogy térde s combja minden mozdulatnál kiütközött a ruhája alól; az ember önkéntelenül is azt kereste, hogy ebben a jól fölépített, ingó-ringó hegyben hol is végződik az ő valódi, apró és arányos, fönn nagyon meztelen, hátul és lefelé nagyon is elrejtett teste.

Betsy gyorsan összeismertette Annával.

- Képzeljék csak, majdnem elgázoltunk két katonát - kezdte rögtön mesélni, s közben egyre hunyorgatott és mosolygott, s hátra-hátrarántotta a sleppjét, amelyet rögtön megint az oldalára csapott. - Vaszkával jöttem... Ah, persze, nem is ismerik egymást... - S a családi nevét is megmondva, bemutatta a fiatalembert: majd elpirult, s hangosat nevetett a nyelvbotlásán, hogy egy idegen nő előtt Vaszkának nevezte.

Vaszka még egyszer meghajolt Anna előtt, de nem szólt semmit. Sapphóhoz fordult.

- Elvesztette a fogadást. Előbb érkeztünk. Tessék fizetni - mondta mosolyogva.

Sappho még vidámabbat kacagott.

- De most nem - mondta.

- Mindegy, később majd megkapom.

- Ah, igaz! - fordult Sappho hirtelen a háziasszonyhoz. - Jó alak vagyok. El is feledtem... Vendéget hoztam. Íme.

A váratlan fiatal vendég, akit Sappho magával hozott, s akiről elfeledkezett, fiatalsága ellenére olyan fontos személy volt, hogy a két hölgy fölállt, úgy fogadta.

Sappho új hódolója volt. Mint Vaszka, ő is folyton a sarkában járt.

Kaluzsszkij herceg és Liza Merkalova is megjött Sztremovval csakhamar. Liza Merkalova sovány, barna nő volt; tunya, keleties arc s gyönyörű, ahogy mindenki mondta, megfejthetetlen szemek. Sötét ruhájának a jellege (Anna rögtön észrevette s méltányolta) teljes összhangban volt szépségével. Amilyen kemény és felajzott volt Sappho, olyan lágy és ernyedt Liza.

De Anna ízlése szerint Liza sokkal vonzóbb volt. Betsy úgy beszélt róla, mint aki egy tudatlan gyerek modorát ölti magára; Anna azonban, ahogy meglátta, érezte, hogy ez nem igaz. Liza valóban tudatlan volt és romlott, de kedves és nemtörődöm. A modora, igaz, ugyanolyan volt, mint Sapphóé; hozzátapadva szinte s majd fölfalva a szemükkel, az ő nyomában is két udvarló járt, egyik fiatal, a másik öreg; de benne volt valami magasabb rendű is, mint ami körülvette - üvegcserepek közt a valódi gyémánt csillogása. Ez sugárzott gyönyörű, valóban megfejthetetlen szemeiből. Ezeknek a sötét karikás szemeknek fáradt s ugyanakkor szenvedélyes pillantása teljes őszinteségével lepte meg az embert. Aki ebbe a szembe belenézett, úgy rémlett, egészen kiismerte, s ha egyszer ismerte, nem lehetett nem szeretnie. Anna láttára örvendező mosollyal sugárzott föl az arca.

- Milyen boldog vagyok, hogy láthatom! - mondta hozzálépve. - Tegnap a versenyen épp oda akartam menni magához, amikor elment. Annyira szerettem volna épp tegnap látni. Rettenetes volt, igaz? - mondta Annára pillantva, s úgy rémlett, egész lelkét feltárja.

- Igen, nem is vártam volna, hogy annyira fölizgat - mondta Anna, és elpirult.

A társaság ebben a pillanatban fölállt, hogy a kertbe induljon.

- Én nem megyek - mondta Liza, s Annához ült. - Maga sem? Micsoda élvezet, krokettet játszani!

- Én szeretek - mondta Anna.

- De mondja, hogy csinálja, hogy nem unatkozik? Ha az ember magára néz, örül a szíve. Él, én meg csak unatkozom.

- Hogy unatkozna? - mondta Anna. - Hisz a maguké a legvidámabb társaság Péterváron.

- Akik nem tartoznak belé, lehet, még jobban unatkoznak, de mi sem mulatunk; én bizonyosan nem, ellenkezőleg, rettenetesen, de rettenetesen unatkozom.

Sappho cigarettára gyújtott, s a két fiatalemberrel kiment a kertbe. Betsy és Sztremov benn maradtak és teáztak.

- Már hogy lenne unalmas? - szólt Betsy. - Sappho azt mondja, tegnap kitűnően mulatott maguknál.

- Hogy micsoda keserves dolog volt - mondta Liza Merkalova. - A verseny után mind fölmentünk énhozzám. Mindig ugyanazok, mindig ugyanazok! Egy és ugyanaz! Egész este a díványokon henteregtünk. Mi a mulatság ebben? Hogy csinálja, igazán, hogy nem unatkozik? - fordult megint Annához. - Elég ránézni, s az ember látja: egy nő, aki lehet boldog vagy boldogtalan, de nem unatkozik. Tanítson meg rá, hogy csinálja?

- Sehogy sem csinálom - felelte Anna, a tolakodó kérdésekbe belepirulva.

- Ez a legjobb mód rá - vegyült a beszélgetésbe Sztremov.

Sztremov ötven körüli férfi volt, félig ősz már, de még üde, nagyon csúnya, de arca okos és jellegzetes. Liza Merkalova a feleségének volt unokahúga, minden szabad óráját ővele töltötte. Hivatali ellensége volt Alekszej Alekszandrovicsnak, de most, hogy Anna Kareninával találkozott, mint okos, nagyvilági ember, azon volt, hogy ellensége feleségéhez különösen szívélyes legyen.

- "Sehogy" - kapta föl finom mosollyal -, ez a legjobb mód. Rég mondom magának - fordult Liza Merkalovához -, ha nem akar unatkozni, ne gondoljon arra, hogy unatkozni fog. Ugyanúgy, mintha álmatlanságban szenved: nem szabad félni, hogy nem alszik el. Ez ugyanaz, mint amit Anna Arkagyevna mond.

- Nagyon örülnék, ha ezt mondtam volna, mert nemcsak okos, de igaz is - szólt Anna mosolyogva.

- De csakugyan, mondja meg, miért nem tud elaludni az ember, és miért unatkozik?

- Mert az alvásért is meg kell dolgozni, és a mulatságért is.

- Miért dolgoznék én, amikor a munkámra senkinek sincs szüksége? Szántszándékkal színlelni nem tudok, s nem is akarok.

- Javíthatatlan - mondta Sztremov, anélkül, hogy ránézett volna, s újból Annához fordult.

Minthogy ritkán találkozott vele, banalitásokon kívül nem mondhatott egyebet neki, de ezeket a banalitásokat, hogy mikor költözik be Pétervárra, vagy mennyire szereti őt Ligyija Ivanovna grófnő, olyan arckifejezéssel mondta, amely arra vallott, hogy legfőbb vágya kedvesnek lenni hozzá; bebizonyítani, mennyire tiszteli, sőt ennél többet is.

Tuskevics jött be; a társaság, jelentette, már várja a krokettjátékosokat.

- Nem, ne menjen el, kérem - esdekelt Liza Merkalova, megtudva, hogy Anna máris indul. Sztremov is hozzászegődött.

- Nagyon nagy ellentét - mondta - ebből a társaságból az öreg Vredéhez menni. Neki csupán mások megszólására ad majd alkalmat, míg itt a legszebb érzéseket ébreszti, a kajánkodással épp ellenkezőket.

Anna egy percig határozatlanul tűnődött. Ennek az okos embernek a hízelgő beszéde, a naiv, gyermeki rokonszenv, amelyet Liza Merkalova mutatott iránta, a megszokott nagyvilági környezet - mindez olyan könnyű volt, s ami rá várt, olyan nehéz; egy pillanatra habozott, maradjon-e, ne tolja-e ki még a magyarázkodás nehéz perceit. De visszaemlékezett, mi vár rá otthon, egyedül, ha semmi elhatározásra nem jut; visszaemlékezett arra a mozdulatra, amelyre még emlékezni is szörnyű volt, amint mind a két kezével a hajához kapott, és elbúcsúzott s elhajtatott.



19

Vronszkij könnyelműnek látszó nagyvilági élete ellenére olyan ember volt, aki gyűlölte a rendetlenséget. Még fiatal korában, katonaiskolásként, amikor egyszer megszorult és kölcsönkért, megalázó visszautasításban volt része, s azóta egyszer sem tette ki magát ilyesminek.

Hogy az ügyeit mindig rendben tartsa, sűrűbben vagy ritkábban, körülbelül ötször egy évben, ahogy a szükség hozta, elvonult és rendbe hozta az ügyeit. Ez volt, amit ő elszámolásnak vagy faire la lessive-nek[65] nevezett.

Amikor a verseny másnapján későn ébredt, meg sem borotválkozott, fürdőt sem vett, csak a köntösét kapta magára, az asztalra terítette a pénzét, számlákat, leveleket, s hozzáfogott a munkához. Petrickij tudta már, hogy ilyenkor könnyen megharagszik, s amikor fölébredt s cimboráját az íróasztalnál látta, csöndben felöltözött, s elment anélkül, hogy megzavarta volna.

Aki a maga életkörülményeinek bonyolultságát apróra ismeri, önkéntelenül is azt képzeli, hogy bonyolultságuk s a fáradság, amibe kibonyolításuk kerül, az ő különös, véletlen helyzetéből fakadnak, és sehogy sem akarja elhinni, hogy egyéni viszonyaik másokat is ugyanilyen labirintussal vesznek körül, így rémlett Vronszkijnak is, s nem minden belső büszkeség nélkül gondolta el, sőt nem is minden alap nélkül, hogy akárki más, ha ilyen nehéz viszonyok közé kerül, rég belezavarodik, vagy valami csúnya lépésre kényszerül. Épp most azonban úgy érezte, hogy ha össze nem akar zavarodni, feltétlenül számot kell vetnie magával, és tisztázni a helyzetét.

Elsőül, mint a legkönnyebbhez, pénzügyeihez látott hozzá. Apró betűivel egy levélpapíron összeírt mindent, amivel tartozott, összeadta, s úgy találta, hogy tizenhétezer rubellel adós, s még pár százzal, amit az egyszerűség kedvéért elhagyott. Aztán a pénzét s a csekk-könyvét számlálta össze, s azt látta, hogy mintegy ezernyolcszáz rubelje marad; bevételre azonban újévig nem számíthat. Átolvasva adósságai jegyzékét, három csoportba osztotta s újból leírta őket. Az első csoportba azok az adósságok tartoztak, amelyeket azonnal ki kellett fizetnie, vagy legalábbis készenlétben tartania a pénzt, hogy kifizethesse, nehogy egy percet is késsék, ha követelik. Ilyen adóssága négyezer körül volt; ezerötszáz a lóért, kétezerötszáz a kezesség egy fiatal bajtársáért, Venyevszkijért, akitől egy hamiskártyás az ő jelenlétében nyerte el a pénzt. Vronszkij már akkor oda akarta adni (volt nála pénz), de Venyevszkij és Jasvin ragaszkodtak hozzá, hogy ők fizetik meg s nem Vronszkij, aki nem is játszott. Ez nagyon szép lett volna, de Vronszkij tudta, hogy ebben a piszkos ügyben, amelyben csak annyi része volt, hogy Venyevszkijért szóbelileg jótállt, kétezer-ötszázat okvetlenül készenlétben kell tartania, hogy a gazfickónak odavághassa, s többé ne legyen vele dolga. Erre a legfontosabb csoportra tehát négyezer rubel kellett. A második csoport - nyolcezer - a kevésbé fontos adósságok. Ezek az adósságok nagyobbrészt a versenyistállóval függtek össze, a zab- és szénaszállítónak, az angoljának, a nyergesnek stb. tartozott vele. Ezekre az adósságokra is félre kellett tennie vagy kétezret, hogy egészen nyugodt lehessen. Az adósságok utolsó csoportjába - boltos, vendéglő, szabó - olyanok tartoztak, amikkel nem kellett sokat törődnie. A folyó kiadásokra legalább hatezer kellett volna, azonban csak ezernyolcszáza volt. Egy százezres jövedelmű embernél - ennyire becsülték Vronszkij vagyonát - ekkora adósság látszólag nem okozhatott nehézséget; csakhogy egyáltalán nem volt százezer rubele. A hatalmas apai vagyont, amely egymaga évi kétszázezret hozott, a két fiú között még nem osztották föl. Amikor bátyja, nyakig adósságban, Varja Csirkova hercegnőt, egy dekabrista vagyontalan leányát elvette, Alekszej az atyai vagyon minden jövedelméről lemondott bátyja javára, csak évi huszonötezret kötött ki magának. Alekszej akkor azt mondta a bátyjának, hogy amíg meg nem nősül, ami valószínűleg sosem történik meg, ennyi elég lesz. S bátyja, aki az egyik legdrágább ezred parancsnoka volt, s éppen akkor nősült, nem tehetett mást, elfogadta az ajándékot. Anyja, akinek különvagyona is volt, a kikötött huszonötezren kívül még húszat adott neki évente, s azt Alekszej el is költötte. De az anyja Annával való viszonya miatt, meg amiért Moszkvából eljött, az utóbbi időben haragudott rá, s nem küldött több pénzt. Vronszkij, aki megszokta már, hogy életmódját a negyvenötezerhez szabja, s most csak huszonötöt kapott, pénzgondokban volt. Hogy gondjaitól szabaduljon, az anyjától nem kérhetett pénzt. Utolsó levele, amelyet előző este kapott meg, különösen felháborította: arra volt benne célzás, hogy az anyja társasági és szolgálati előmenetelében kész őt támogatni, de az olyan életben, amely az egész jó társaságot megbotránkoztatja: nem. Anyja igyekezete, hogy megvásárolja, a lelke mélyéig sértette, s még jobban elhidegítette tőle. A nagylelkűen kimondott szót azonban nem vonhatta vissza, bár mióta gyanítani kezdte, hogy szerelmi viszonyának milyen következményei lehetnek, a nagylelkű szót, érezte már, könnyelműen mondta ki, hisz nőtlenként is szüksége lehet az egész százezerre! Visszavonásról azonban szó sem lehetett. Elég volt bátyja feleségére gondolnia, arra, hogy ez a kedves és derék Varja minden alkalommal emlékeztette rá, hogy nagylelkűségét az eszében tartja és becsüli; s be kellett látnia, milyen lehetetlen az odaadottat visszavenni. Éppolyan lehetetlen, mint asszonyt ütni, lopni vagy hazudni. Egy volt, ami lehetséges volt és szükséges is, s amire Vronszkij egy percnyi habozás nélkül rászánta magát - s nem is okozhatott nehézséget: egy uzsorásnál tízezret fölvenni, a kiadásait megnyírni, a versenylovait eladni. Ahogy ezt elhatározta, írt is mindjárt egy levelet Rolandakinak, aki nemegyszer üzent már neki, hogy a lovait megveszi. Aztán az angoljáért s az uzsorásért küldött, s a nála levő pénzt elosztotta a számlákra. Miután mindezzel végzett, hideg és éles választ írt az anyja levelére. Majd Anna három levelét vette ki a tárcájából, átolvasta és elégette. Erről a tegnapi beszélgetésük jutott eszébe, s azon kezdett el tűnődni.



20

Vronszkij életét különösen szerencséssé tette, hogy volt egy minden kétséget kizáró szabálygyűjteménye arra vonatkozólag, mit szükséges és mit tilos tennie. Ez a gyűjtemény az esetek igen kis körét ölelte föl, de szabályai kétségbevonhatatlanok voltak, s Vronszkij, aki sohasem lépett ki ebből a körből, egy pillanatra sem ingadozott, ha valamit meg kellett tennie. Ezek a szabályok félreérthetetlenül megszabták, hogy a hamiskártyást ki kell fizetni, a szabót azonban nem szükséges, hogy férfiaknak nem muszáj hazudni, nőknek azonban lehet, megcsalni senkit sem szabad, férjet azonban igen; hogy a sértést megbocsátani lehetetlen, sérteni azonban lehet stb. Mindezek a szabályok lehettek oktalanok, rosszak, de kétség nem fért hozzájuk, s ha megtartotta őket, úgy érezte, nyugodt lehet, és magasan hordhatja a fejét. Csak az utóbbi időben, Annához való viszonya során támadt olyan érzése, hogy ez a törvénykönyv mégsem ölel föl minden esetet, s a jövőben olyan nehézségek és kétségek várnak rá, amelyekhez nincs vezérfonál.

Mostani viszonya Annához s a férjéhez az ő szemében egyszerű és világos volt; szabálygyűjteményében, amelyhez igazodott, világosan és pontosan meg volt határozva.

Anna tisztességes asszony, aki megajándékozta a szerelmével; ő is szereti, épp ezért annyi, sőt még több tiszteletre érdemes, mint egy törvényes feleség. Előbb levágatta volna a kezét, mint hogy olyan szót, célzást engedjen meg magának, amely nemhogy megsérti, de nem a legnagyobb tiszteletet árulja el, amire asszony csak számíthat.

A társasághoz is világos volt a viszonya. Mindenki tudhatja, gyaníthatja, de senki se merészeljen beszélni róla. Ellenkező esetben kész a beszélőt elhallgattatni és, kényszeríteni, hogy annak a nőnek, akit ő, Vronszkij szeret, a nem létező becsületét tartsa tiszteletben.

Viszonya a férjhez mindennél világosabb volt. Attól a perctől, hogy Anna beleszeretett, Vronszkij úgy érezte, elvitathatatlan joga van rá. A férj fölösleges és zavaró személy csak. Szánalmas helyzetbe került, ez kétségtelen, de mit lehet itt tenni? Egyetlen, amire a férjnek joga van, fegyverrel a kézben kérni elégtételt, s erre Vronszkij az első perctől kész volt.

Az utóbbi időben azonban új, bensőséges kapcsolat támadt közte és Anna közt, amely határozatlanságával megrémítette. Anna épp tegnap közölte vele, hogy állapotos. Ez a hír, s amit Anna elvár tőle, úgy érezte, valami olyasmit követel tőle, ami abban az illemkódexben, amelyhez az életben tartotta magát, nincs teljesen előírva. A hír váratlanul érte, s az első pillanatban, amikor Anna a helyzetét föltárta, a szíve azt súgta, ott kell hagyatnia vele az urát. Ezt is mondta neki, de most, újból átgondolva, világosan látta, hogy ezt mégiscsak jobb lenne elkerülni; miközben ezt mondta magában, mégis félt, nem csúnya dolog-e ez.

"Ha azt mondom neki, hagyja ott az urát, ez annyit jelent, hogy költözzék hozzám. Kész vagyok-e erre? Hogy veszem magamhoz, amikor nincs pénzem? Tegyük föl, hogy ezt még megoldom valahogy. De hogy veszem magamhoz, amikor szolgálok? De ha mondtam, készen is kell rá lennem, azaz pénzemnek kell lenni, s ki kell lépnem a szolgálatból."

Elgondolkozott. A kérdés, hogy kilépjen-e vagy sem, élete másik titkos, de titkoltan is szinte legfontosabb törekvéséhez vezette, amelyről egyedül ő tudott.

A katonai karrier gyermekkorának s ifjúságának régi ábrándja volt; ábránd, amelyet magának sem vallott be, olyan erős mégis, hogy szerelmével most is harcba szállt. Első lépései a társaságban és a szolgálatban szerencsések voltak; két évvel ezelőtt azonban durva hibát követett el. A függetlenségét akarta kimutatni és följebb emelkedni, s egy állást, amelyet fölajánlottak neki, visszautasított, azt remélve, hogy ez a visszautasítás emeli az értékét. De amint kiderült, nagyon vakmerő volt, és otthagyták; akarva, nem akarva a független ember szerepét vívta ki s hordta is; most már igen finoman és okosan úgy viselkedett, mintha senkire nem haragudna, mint akit egyáltalán nem sértettek meg, s csak arra vágyik, hogy békén hagyják, minthogy így érzi jól magát. Ez a jó érzés valójában már a múlt évben megszűnt, amikor Moszkvába utazott. Ez a szerep, a független emberé, aki mindent megtehetne, épp csak nem akarja, érezte, kezd már laposodni; sokan azt gondolják, hogy becsületes és derék fiú, nem is telne tőle több. Viszonya Kareninával, amely akkora zajt vert fel s minden figyelmet felé fordított, új fényt sugárzott rá, s megnyugtatta a becsvágy rágó férgét. Egy héttel ezelőtt azonban ez a féreg új erővel ébredt föl. Gyerekkori cimborája, kivel egy körbe, egy társaságba tartozott, s a katonaiskolában is társa volt, Szerpuhovszkoj, akivel egyszerre végzett, s akivel tanulásban, tornában, csínyben s becsvágyó ábrándjaiban is versengett már, a napokban tért vissza Közép-Ázsiából; két rangfokozatot ugrott, s olyan kitüntetést kapott, amilyet ennyire fiatal tábornok ritkán kap meg.

Amikor Pétervárra érkezett, úgy kezdtek beszélni róla, mint újonnan feltűnt elsőrendű csillagról. Vronszkij kortársa volt és osztálytársa, s már tábornok, s olyan megbízásra várt, amelynek az államügyek menetére is befolyása lehet. Vronszkij pedig, bár független és ragyogó ember, egy gyönyörű asszony kedvese, de mégiscsak százados, akire ráhagyták, maradjon független, ameddig kedve tartja. "Én természetesen nem irigylem, nem is irigyelhetem Szerpuhovszkojt, de emelkedése arra figyelmeztet, hogy csak az időt kell kivárni, s az olyan ember, mint én, igen gyorsan karriert csinálhat. Három éve ugyanott tartott, ahol én. Ha kilépek, fölégetem a hajóimat. Ha szolgálatban maradok, nem vesztek semmit sem. Hisz Anna maga mondta, hogy nem akar a helyzetén változtatni. Én pedig, szerelme birtokában, nem irigyelhetem Szerpuhovszkojt." S bajszát egy lassú mozdulattal megpödörve, fölállt az asztaltól, s végigment a szobán. Szeme a szokottnál is fényesebben csillogott; abban a határozott, nyugodt és örömteli hangulatban volt, amelyben dolgai rendbe szedése után szokott lenni. Tiszta és világos volt minden, mint a régi számvetések után. Megborotválkozott, hideg fürdőt vett, felöltözött s elment.



21

- Téged kereslek. A nagymosás ma sokáig tartott - mondta Petrickij. - Elkészültél?

- El - felelte Vronszkij, csak a szemével mosolyogva, s olyan óvatosan csavargatta a bajusza hegyét, mintha minden túlságosan gyors és merész mozdulat megbonthatná a rendet, amelybe dolgait hozta.

- Olyan vagy utána mindig, mint aki gőzfürdőből jött - mondta Petrickij. - Grickától jövök (így hívták egymás között az ezredparancsnokot); várnak már.

Vronszkij nem felelt, a barátjára nézett, és másra gondolt.

- Nála szól a muzsika? - kérdezte az odáig szálló polkák és valcerek trombitahangjaira fölfigyelve. - Mit ünnepelnek?

- Szerpuhovszkoj jött el.

- Áá! - mondta Vronszkij. - Nem is tudtam.

Szemében a mosoly még ragyogóbb lett.

Miután egyszer elhatározta magában, hogy szerelmében boldog s becsvágyát föláldozta - legalábbis ezt a szerepet öltötte magára -, Vronszkij nem tudott Szerpuhovszkojra irigykedni, bosszankodni sem, amiért az ezredet meglátogatta, s nem hozzá jött elsőnek. Szerpuhovszkoj jó barát volt, s örült neki.

- Á, nagyon örülök.

Gyemin ezredparancsnok nagy urasági házban lakott. Az egész társaság ott volt a tágas, alsó teraszon. Az udvaron a vászonruhás énekesek tűntek először Vronszkij szemébe, ott álltak a pálinkáshordó mellett; majd tisztjei közt az ezredparancsnok egészséges, vidám alakja, amint a terasz alsó lépcsőjére lépett, s az Offenbach-négyest játszó zenét túlkiabálva valamit rendelkezik, s az oldalt álló katonák felé integet. Egy csoport katona, egy őrmester s néhány altiszt Vronszkijjal együtt indult a terasz felé. Az ezredparancsnok az asztalhoz ment, majd serlegével újra kijött a ház elé, és tósztot mondott: "A mi volt bajtársunk, a bátor tábornok, Szerpuhovszkoj herceg egészségére. Hurrá!"

Az ezredparancsnok nyomában, serleggel a kezében, a mosolygó Szerpuhovszkoj is kijött.

- Egyre fiatalabb leszel, Bondarenko - fordult a közvetlen előtte álló, piros képű, fiatalos külsejű zupás őrmesterhez.

Vronszkij három éve nem látta Szerpuhovszkojt. Megférfiasodott, pofaszakállt növesztett, de ugyanolyan jókötésű volt; nem annyira szépsége, inkább arcának és termetének a finomsága, előkelősége lepte meg az embert. Az egyetlen változás, amit Vronszkij észrevett rajta, az az állandó, csöndes sugárzás volt, amely a sikert arató és sikerük elismeréséről meggyőződött emberek arcán szokott kiütni. Vronszkij ismerte ezt a sugárzást, s Szerpuhovszkojon rögtön fölismerte.

A lépcsőn lejövet Szerpuhovszkoj észrevette Vronszkijt. Az öröm mosolya ragyogta be az arcát. A fejét fölvetve odaintett, s üdvözlésül felemelte a serleget, ezzel a mozdulattal mutatta, hogy előbb az őrmesterhez kell odamennie, aki már kihúzta magát, s az ajkát csókra csücsörítette.

- Itt van ő! - kiáltott föl az ezredparancsnok. - Jasvin azt mondta, rossz kedvedben vagy.

Szerpuhovszkoj megcsókolta a derék őrmester nedves és üde ajkait, s a száját kendőjével megtörölve Vronszkijhoz lépett.

- Mennyire örülök! - szorította meg a kezét, s mindjárt félrevonta.

- Foglalkozzon velük! - kiáltott oda Vronszkijra mutatva az ezredparancsnok Jasvinnak, s lement a katonák közé.

- Miért nem voltál ott tegnap a versenyen? Azt hittem, találkozom veled - mondta Vronszkij, Szerpuhovszkojra pillantva.

- Odamentem, de későn. Bocsánat - tette hozzá, s az adjutánsához fordult: - Osztassa szét, kérem, amennyi egy emberre esik, a nevemben.

A tárcájából három százrubelest vett ki nagy gyorsan, és elpirult.

- Vronszkij! Eszel valamit, vagy iszol inkább? - kérdezte Jasvin. - Hé, adjatok enni a grófnak! De előbb idd ki ezt.

A mulatozás az ezredparancsnoknál jó soká eltartott. Igen sokat ittak. Szerpuhovszkojt meglóbálták és föl-földobták. Aztán az ezredparancsnokot lóbálták meg. Az ezredparancsnok később az énekesek szeme láttára Petrickijjel táncolt. Majd némileg elgyöngülve már, az udvaron egy padra ült, s bizonygatni kezdte Jasvinnak Oroszország fölényét Poroszország fölött, különösen a lovasrohamokban. A mulatság egy percre elcsendesedett. Szerpuhovszkoj bement a házba, a mosdóba, hogy kezet mosson, s ott Vronszkijba akadt, aki épp vízzel locsolta magát. Levette a zubbonyát; szőrrel benőtt vörös nyakát a mosdó vízsugara alá tartotta, s azt is meg a fejét is jól megdörgölte. Miután a mosdást befejezte, Vronszkij odaült Szerpuhovszkojhoz. Ott ültek egymás mellett a díványon, s mindkettőjüket igen érdeklő beszélgetésbe merültek.

- A feleségem révén mindent tudtam rólad - mondta Szerpuhovszkoj. - Örülök, hogy gyakran találkoztatok.

- Barátnője Varjának, ők ketten az egyedüli asszonyok Pétervárott, akikkel kellemes együtt lennem - felelte Vronszkij mosolyogva.

Azért mosolygott, mert látta már, merre fordul a beszéd, s ez jólesett neki.

- Az egyedüliek? - kérdezte Szerpuhovszkoj mosolyogva.

- Én is tudtam rólad, de nemcsak a feleségedtől - mondta Vronszkij, szigorú arckifejezéssel tiltva le a célzást. - Nagyon örültem a sikerednek, bár egyáltalán nem csodálkoztam rajta. Még többet vártam.

Szerpuhovszkoj elmosolyodott. Nyilván jólesett neki, hogy így vélekednek róla, s nem is tartotta szükségesnek, hogy rejtegesse.

- Én, ellenkezőleg, őszintén bevallom, kevesebbet vártam. De örülök, nagyon örülök neki. Becsvágyó vagyok, ez a gyöngém, de bevallom.

- Ha nem lenne sikered, talán nem vallanád be - mondta Vronszkij.

- Nem hiszem - mondta Szerpuhovszkoj, s újra elmosolyodott. - Nem mondom, hogy nem volna érdemes élni nélküle, de unalmas lenne. Lehet, természetesen, hogy tévedek, de ahhoz a tevékenységhez, amelyet választottam, úgy látom, van némi tehetségem, s a hatalom, bármiféle legyen is, ha lesz, jobb helyen van az én kezemben, mint sokakéban, akiket ismerek - mondta Szerpuhovszkoj sikere sugárzó tudatában. - S épp ezért, minél közelebb vagyok hozzá, annál elégedettebb vagyok.

- Lehet, hogy te így vagy vele - mondta Vronszkij -, de nem mindenki. Én is gondolkoztam így; de lám, élek, s azt látom, nem érdemes egyedül ezért élni.

- Ez az! Ez az! - mondta nevetve Szerpuhovszkoj. - Azzal kezdtem, hogy hallottam rólad, s tudom, mit utasítottál vissza... Magától értetődik, igazat adok. De mindennek megvan a módja. A lépés maga, úgy hiszem, helyes volt, de nem úgy csináltad, ahogy kellett volna.

- Ami megtörtént, megtörtént. Ismersz, sohasem tagadom meg, amit elkövettem. Aztán meg olyan jól is érzem magam.

- Jól, egy ideig. Csakhogy téged ennyi nem elégít ki. A bátyádról nem beszélek. Kedves gyerek, mint ez a mi házigazdánk. Hallod? - tette hozzá, a hurrákiáltásra fölfigyelve. - Ő is jól érzi magát, de neked ez nem elég.

- Nem is mondom, hogy elég.

- És nemcsak ez. Az ilyen emberekre, mint te, szükség is van...

- Kinek?

- Kinek? A társadalomnak, Oroszországnak; emberek kellenek, egy párt, különben minden ebek harmincadjára jut.

- Mi lenne az? Bertyenyev pártja az orosz kommunisták ellen?

- Nem - mondta Szerpuhovszkoj, s a bosszúságtól, hogy ilyen ostobaságot tesznek föl róla, összevonta a homlokát. - Tout ça est une blague.[66] Ilyesmi mindig volt, mindig lesz. Nincsenek is kommunisták. De az intrikusoknak mindig ki kell találniuk valamilyen kártékony és félelmetes pártot. Régi fogás ez. Egy hatalommal bíró pártra van szükség, független emberekből, mint te meg én.

- De hát miért? - Vronszkij megnevezett néhány hatalmon levő embert. - Ezek miért nem függetlenek?

- Egyszerűen mert nincs meg vagy nem volt meg születésüktől fogva a független helyzetük; nem volt vagyonuk, nem születtek olyan közel a naphoz, mint mi. Meg lehet vásárolni őket, pénzzel vagy hízelgéssel. S hogy tarthassák magukat, irányzatokat kell kitalálniuk. Keresztülvisznek valami gondolatot, irányt, amelyben maguk sem hisznek, de kárt okoz. Az a sokféle irány mind arra való csak, hogy kincstári házuk legyen, s ennyi meg ennyi fizetésük. Cela n'est pas plus fin, que ça,[67] ha a kártyájukba nézel. Lehet, hogy én rosszabb és ostobább vagyok, mint ők, bár nem látom be, mért kellene rosszabbnak lennem; nekem azonban van egy igazán fontos előnyöm, az, hogy az én fajtámat nehezebb megvenni. Az ilyen emberekre nagyobb szükség van ma, mint bármikor.

Vronszkij figyelmesen hallgatta; nem is annyira a szavak tartalma foglalkoztatta, mint az, ahogy Szerpuhovszkoj a dolgokhoz viszonyul; már arra gondol, hogy a hatalommal harcba szálljon, s ebben a harcban megvannak az ellen- és rokonszenvei; míg ő a szolgálatban csak százada érdekét nézi. Azt is átlátta, hogy kétségtelen ítélő- s értelmi képessége, esze s a köreikben oly ritka szónoki tehetség milyen erőssé tehetik Szerpuhovszkojt. S akármennyire szégyellte is, irigység fogta el.

- Belőlem azonban egy nagy dolog hiányzik ehhez - felelte -, nincs bennem hatalomvágy. Volt, de vége.

- Bocsáss meg, de ez nem igaz - mondta elmosolyodva Szerpuhovszkoj.

- De igaz, igaz!... Most legalábbis - tette hozzá Vronszkij -, hogy őszinte legyek.

- Most, persze, ez már más; csakhogy ez a most nem tart örökké.

- Lehet - felelte Vronszkij.

- Azt mondod, lehet - folytatta Szerpuhovszkoj, kitalálva szinte a gondolatát -, én pedig azt mondom, biztosan. S ezért akartam találkozni veled. Úgy jártál el, ahogy kellett. Ezt megértem, de megmakacsolnod magad nem kell. Nem kérek tőled, csak carte blanche-t[68] Nem akarlak gyámolítani... Bár miért ne gyámolítanálak? Te hányszor gyámolítottál! A barátságunk, remélem, fölötte áll ennek. Igen - mondta, s mint egy nő, gyengéden rámosolygott. - Adj carte blanche-t, hagyd ott az ezredet, s én észrevétlen bevonlak az ügyekbe.

- De értsd meg, nekem nincs semmire szükségem - mondta Vronszkij -, legyen csak minden, ahogyan eddig volt.

Szerpuhovszkoj fölkelt, és szembeállt vele.

- Azt mondod, legyen, ahogy eddig volt. Értem, mit jelent. De hallgass meg, kortársak vagyunk, lehet, hogy te több asszonyt ismertél, mint én. - A mosolya és mozdulatai azt mondták, hogy Vronszkijnak nem kell félnie: gyöngéden és vigyázatosan nyúl a fájdalmas ponthoz. - De én nős vagyok, s hidd el, úgy van (ahogy azt valaki megírta), ha a magad feleségét, azt az egyet, akit szeretsz, kiismered, jobban ismered valamennyi nőt, mintha ezrével lett volna dolgod velük.

- Tüstént megyünk! - kiáltott oda Vronszkij a szobába bekukkantó tisztnek, aki az ezredparancsnokhoz hívta őket.

Szerette volna végighallgatni, s megtudni, mit mond még.

- Hallgasd meg hát a véleményem. Az asszonyok: a férfi tevékenységének legfőbb kerékkötői. Bajos asszonyt szeretni, és csinálni is közben valamit. Kényelmesen és akadálytalan szeretni - erre egy mód van: megnősülni. Hogy is mondjam el, mit gondolok - mondta Szerpuhovszkoj, aki szerette a hasonlatokat. - No, várj csak. Fardeau-t[69] vinni, s közben a kezeddel is csinálni valamit, akkor lehet csak, ha a fardeau a hátadra van kötve. Ez a házasság. Ezt éreztem én, amikor megnősültem. A kezem egyszeriben szabaddá vált. De ha házasság nélkül cipeled a fardeau-t, a kezed úgy teli lesz, hogy nem kezdhetsz semmit vele. Nézd meg Mazankovot, Krupovot. Nő miatt tették tönkre a pályájukat.

- S micsoda nők miatt! - mondta Vronszkij, visszaemlékezve a színésznőre s a francia lányra, akikkel az említetteknek viszonyuk volt.

- Minél szilárdabb a nő társadalmi helyzete, annál rosszabb. Olyan az, mintha nemcsak cipelned kellene a kezeddel a fardeau-t, de a máséból kellene kitépned.

- Sohasem szerettél - mondta Vronszkij csendben maga elé nézve, s Annára gondolt.

- Lehet. De emlékezz arra, amit mondtam. S még egyet: a nők mindig anyagiasabbak a férfiaknál. Mi a szerelemből mindig valami óriási dolgot csinálunk; ők mindig terre-à-terre[70] vannak.

- Azonnal, azonnal! - fordult a belépő inashoz. De az inas nem azért jött, hogy, mint gondolta, újból hívja őket. Vronszkijnak hozott levelet.

- Tverszkaja hercegnő küldi.

Vronszkij feltörte s elpirult.

- Megfájdult a fejem, hazamegyek - mondta Szerpuhovszkojnak.

- Akkor hát isten veled. Adsz tehát carte blanche-t?

- Beszélünk még róla; Pétervárott majd megtalállak.



22

Hat fele járt már, s hogy idejében érjen oda, s ne a maga lovain menjen, amelyeket mindenki ismert, Jasvin bérkocsijába ült, s megparancsolta, hajtson, ahogy csak tud. A négyüléses, öreg bérkocsi jó tágas volt. Ő a sarkába vette be magát; lábait a szemben lévő ülésre rakta, s elgondolkozott.

A homályos tudat, hogy a dolgait rendbe szedte, a homályos emlék, hogy Szerpuhovszkoj barátian és hízelgőn bánt vele s nélkülözhetetlen embernek tartja, legfőképpen azonban a várt viszontlátás az életöröm általános érzésébe folyt össze benne. Ez az érzés olyan erős volt, hogy akaratlan elmosolyodott. A lábait leeresztette, a térdeit átvetette egymáson, ruganyos lábikráját, amelyet esés közben tegnap megsértett, a kezébe vette és megtapogatta, s hátravetve magát, néhányszor teli tüdőből sóhajtott.

"Jó, nagyon jó!" - mondta magamagának. Korábban is gyakran érezte testének ezt az örömteli öntudatát, de soha így nem szerette még önmagát, a testét, mint most. Erős lábában kellemes volt a könnyed fájdalom érzése; lélegző mellében kellemes a mozgással járó izomérzés. Ugyanazt a derűs és hideg augusztusi napot, amely olyan vigasztalanul hatott Annára, ő serkentően elevennek találta, a mosdástól égő arca és nyaka felfrissült tőle. Bajszának brillantinszaga is rendkívül kellemesnek tűnt föl ebben a friss levegőben. Amit a sápadt alkonyfényben, a tiszta és hideg levegőben a kocsi ablakán át látott: a hanyatló nap fényében csillogó háztetők, a kerítések és házsarkok éles rajza, a nagy ritkán szembejövő gyalogosok és fogatok, a fák és füvek mozdulatlan zöldje, a szabályos krumplisorokkal átszelt földek, házak, fák, bokrok, sőt a krumplisorok ferde árnyékai - mindez olyan üde volt, olyan vidám és erőteljes, mint ő maga. Olyan szép volt az egész, mint egy szép kis tájkép, amelyet épp most fejeztek be és vontak be lakkal.

- Gyorsabban, gyorsabban! - mondta az ablakon kihajolva; a zsebéből egy háromrubeles bankót kotort elő, s odanyomta a hátratekintő kocsisnak. A bérkocsis keze kitapogatott valamit a lámpa mellett, ostorpattogtatás hallatszott, s a fogat gyorsan gördült tovább a sima műúton.

"Semmi, semmi sem kell nekem ezen a boldogságon kívül - gondolta a két ablak közében a csengő csontgombjára nézve, s elképzelte Annát, amilyennek utoljára látta. - Minél tovább tart, annál jobban szeretem őt. Ez itt Vrede kincstári nyaralójának a kertje. Hol van vajon? Hol? Hogy került ide? Miért ide hívott találkára, s miért a Betsy levelébe írt?" Csak most kezdett gondolkozni rajta, de a gondolkodásra nem volt már ideje. Mielőtt a fasorhoz ért volna, intett a kocsisnak, kinyitotta az ajtócskát, s menet közben kiugorva, bement a ház felé vezető fasorba. A fasorban nem volt senki, de ahogy jobbra nézett, észrevette Annát. Arcát fátyol borította, de ő boldog pillantással ölelte körül különös, jellemző járását, válla hajlását, fejtartását, s testén mintha villanyos áram csapott volna át. Lába ruganyos mozdulataitól lélegző tüdeje mozgásáig megújult erővel érzékelte önmagát, s az ajkát csiklandozni kezdte valami.

Ahogy találkoztak, Anna erősen megszorította a kezét.

- Nem haragszol, hogy idehívtalak? Föltétlenül találkoznom kellett veled - mondta, s ajkának komoly szigorúsága, amit a fátyolon át is észrevett, Vronszkij hangulatát egyszeriben megváltoztatta.

- Én, haragudni! De hogy kerültél ide, hova készülsz?

- Mindegy - mondta Anna, karját az övébe öltve. - Gyerünk, sok mindent kell megbeszélnünk.

Vronszkij megértette, hogy történt valami, s ez a találka nem lesz örvendetes. Ha Anna ott volt, nem volt külön akarata; nem ismerte még izgalmának az okát, de az izgalom, érezte, önkéntelen is átterjedt már rája.

- Mi az, mi történt? - kérdezte, könyökével megszorítva karját, s arcáról próbálta gondolatait leolvasni.

Anna némán ment néhány lépést, hogy összeszedje magát, s hirtelen megállt.

- Tegnap nem mondtam meg neked - kezdte, gyorsan és nehezen szedve a levegőt -, amikor Alekszej Alekszandroviccsal hazamentünk, mindent bevallottam neki... megmondtam, hogy nem lehetek a felesége, hogy... megmondtam mindent.

Vronszkij hallgatta, s a teste közben önkéntelen is meghajolt, mintha ezzel akarná Anna számára helyzete súlyát enyhíteni. De ahogy az asszony elhallgatott, Vronszkij hirtelen kiegyenesedett; arca büszke és szigorú kifejezést vett föl.

- Igen, igen, jobb így, ezerszerte jobb! Megértem - mondta -, milyen nehéz volt neked.

De Anna nem hallgatta, mit mond, arcjátékában kereste a gondolatait. Nem tudhatta, hogy Vronszkij arckifejezése az első eszébe ötlő gondolatnak szólt: a kikerülhetetlen párbajnak. Eszébe sem jutott, hogy a párbajra gondoljon, az átfutó szigort másra magyarázta.

Amikor a férje levelét megkapta, lelke mélyén tudta már, hogy minden a régiben marad, nem lesz ereje társadalmi helyzetét semmibe venni, a fiát odadobni, s a szeretőjével egyesülni. A Tverszkaja hercegnőnél eltöltött délelőtt még jobban megerősítette ebben. Ez a találkozó mégis rendkívül fontos volt neki. Ez a találkozó, azt remélte, változtat a helyzetükön, és megmenti őt. Ha Vronszkij erre a hírre szenvedélyesen és határozottan, egy percnyi ingadozás nélkül azt mondja: "Hagyj ott mindent, s szökj meg velem!" otthagyja a fiát, és vele megy. De a hír nem azt váltotta ki, amit remélt; Vronszkij inkább mintha valamin megsértődött volna.

- Énnekem egyáltalán nem volt nehéz. Magától ment - mondta ingerülten -, de itt van... - s kivette az ura levelét a kesztyűjéből.

- Értem, értem - szakította félbe Vronszkij, a levelet átvéve; de nem olvasta el, Annát igyekezett megnyugtatni. - Én erre vágytam, egyet kértem: fölbontani ezt a helyzetet, hogy egész életem a te boldogságodnak szentelhessem.

- Miért mondod ezt nekem? - szólt Anna. - Kételkedhetek tán benne? Ha kételkednék...

- Ki jön ott? - mondta hirtelen Vronszkij két szembejövő hölgyre mutatva. - Esetleg ismernek bennünket - s gyorsan egy oldalútnak vágott, Annát is maga után húzva.

- Eh, énnekem mindegy már! - mondta Anna. Az ajka reszketett: szeme, Vronszkijnak úgy rémlett, különös haraggal pillant rá a fátyol alól. - Mondom, nem erről van szó, ebben nem is kételkedhetem, de nézd, mit ír nekem. Olvasd. - S újra megállt.

S ahogy Vronszkij a levelet olvasta, éppúgy, mint az első pillanatban, arra a hírre, hogy Anna szakított a férjével, önkéntelen is átadta magát annak a természetes érzésnek, amelyet a megsértett férj váltott ki belőle. Most, amikor a levele ott volt a kezében, önkéntelen is a kihívásra gondolt, amelyet ma vagy holnap megkap; a párbajra magára, amely alatt ugyanazzal a hideg és büszke kifejezéssel, ami most volt az arcán, lő majd a levegőbe, s állja a sértett férj lövését. Ugyanakkor az is fölmerült a fejében, amit csak az imént mondott neki Szerpuhovszkoj, s amire reggel maga is gondolt - hogy jobb, ha nem köti le magát -, de tudta, hogy ezt Annának nem mondhatja meg.

Ahogy a levelet átolvasta, Annára emelte a szemét, de a pillantásában nem volt eltökéltség. Anna rögtön megérezte, hogy régebben is gondolkozott már erről. Tudta, hogy bármit mond, nem mondja ki mindazt, amit gondol. S megértette, hogy az utolsó remény is megcsalta. Nem ez volt, amire várt.

- Látod, milyen ember... - mondta reszkető hangon. - Képes...

- Bocsáss meg, de én örülök ennek - szakította félbe Vronszkij. - Az Isten szerelmére, engedd befejeznem - tette hozzá könyörgő pillantással, hogy szavai megmagyarázására időt kapjon. - Örülök, mert ez nem maradhat, semmiképp sem maradhat úgy, ahogy ő tervezi.

- Miért nem maradhat? - mondta Anna a könnyeit türtőztetve: nyilván semmi jelentőséget sem tulajdonított már Vronszkij szavainak. A sorsa, érezte, eldőlt.

Vronszkij azt akarta mondani, hogy véleménye szerint a párbaj elkerülhetetlen, s utána nem maradhat ennyiben a dolguk, de mást mondott.

- Ez nem mehet így tovább. Ezek után, remélem, otthagyod. Remélem... - itt megzavarodott és elvörösödött - megengeded nekem, hogy az életünket rendezzem s megfontoljam. Holnap... - kezdte volna.

De Anna nem hagyta beszélni.

- És a fiam? - kiáltott föl. - Látod, mit ír? Ott kell hagynom, s én nem tudom, nem akarom.

- De az Isten szerelmére, mi jobb? Otthagyni a fiad, vagy tovább tűrni ezt a megalázó helyzetet?

- Kit aláz meg?

- Valamennyiünket, de leginkább téged.

- Azt mondod, megalázó... ne mondd. Ezeknek a szavaknak nincs a számomra értelmük - szólt reszkető hangon. Nem akarta, hogy olyat mondjon neki, ami nem igaz. Nem maradt meg, csak a szerelme, és szeretni akarta. - Az én számomra attól a naptól, hogy megszerettelek, értsd meg, minden megváltozott. Az én számomra egyetlen dolog létezik: a szerelmed. Ha az az enyém, olyan magasan érzem magam, olyan szilárdan, hogy semmi sem alázhat meg. Büszke vagyok a helyzetemre, mert... büszke vagyok arra, hogy... büszke... - Nem mondta meg, hogy mire büszke. A szégyen és kétségbeesés könnyei fojtották el a hangját. Megállt és fölzokogott.

Vronszkij is azt érezte, hogy valami emelkedik a torkában, s az orrát facsarja; életében először érezte úgy magát, mint aki sírni készül. Nem tudta volna megmondani, mi is hatotta meg. Sajnálta Annát; azt érezte, hogy nem tud segíteni rajta: egyben azt is tudta, hogy boldogtalanságában ő a bűnös, hogy valamit nem jól csinált.

- De hát nem lehetséges elválni? - kérdezte halkan. Anna nem felelt, a fejét rázta. - Vagy hogy elvidd a fiadat, s mégiscsak otthagyjad?

- De, csakhogy ez mind őtőle függ. Most őhozzá kell mennem - mondta szárazon. Előérzete, hogy minden a régiben marad, nem csalta meg.

- Kedden Pétervárott leszek, s minden eldől.

- Igen - mondta Anna. - De erről ne beszéljünk többet.

Anna kocsija, amelyet elküldött s a Vrede-kert rácsához rendelt, előállt. Anna elbúcsúzott Vronszkijtól, s hazament.




Hátra Kezdőlap Előre