A KŐFAL AJTAJA




1

Alig három hónapja, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben töltött estén elmesélte nekem ezt a történetet. Akkor úgy éreztem, hogy a történet nem lehet hazugság.

Olyan közvetlen egyszerűséggel és olyan meggyőzően beszélt, hogy kénytelen voltam elhinni minden szavát. De reggel, a lakásomon már egészen más hangulatban ébredtem. Ágyamban heverészve, emlékezetembe idéztem mindazt, amit mondott, kivontam magam komoly és lassan áradó hangjának bűvköréből, már nem ültem az asztalra vetülő bágyadt lámpafény mellett, a kettőnket árnyékba burkoló szoba légkörében, nem csillogtak körülöttem a kellemesen elkápráztató poharak és porcelánok a vacsora csemegéi között, kívül a köznapi valóságon, egész tündöklő, külön kis világot teremtve - s őszintén szólva, most már az egészet képtelenségnek tartottam.

- Csak ámított - mondtam magamban. - De milyen remekül csinálta!... Éppen tőle igazán nem is vártam volna!

Később, mikor ágyamban ülve, reggeli teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni, mi adta valószínűtlen visszaemlékezésének a valóság zamatát, mellyel annyira megzavart. Feltételeztem, hogy némely tekintetben valóságos élményekre utalt, mutatott, hivatkozott - nem is tudom, milyen szót használjak, hiszen mindezt másként nem is mondotta volna el. Igen ám, de ez a magyarázat ma már nem nyugtat meg. Már felülkerekedtem ideig-óráig tartó kétségeimen. Ma éppúgy elhiszem a történetet, mint akkor, amikor elmondta; és meggyőződésem, hogy amennyire tudta, igyekezett titkából kihámozni az igazságot. De hogy valóban látta-e ezeket a dolgokat, vagy csak azt hitte, hogy látta; vajon felbecsülhetetlen kiváltságban volt-e része, vagy csak fantasztikus álom áldozatául esett - igazán nem állíthatom, hogy dönteni tudnék. S bár halálának körülményei örökre megsemmisítették kételyeimet, mégsem vetettek több fényt az egészre.

Ebben a kérdésben magának az olvasónak kell döntenie.

Már elfelejtettem, milyen véletlen megjegyzésem vagy bírálatom indította ezt az olyannyira zárkózott embert arra, hogy szívét kitárja előttem. Azt hiszem, a renyheség és megbízhatatlanság felhánytorgatása ellen védekezett, amikor egy kiterjedt társadalmi mozgalomról beszéltem, melyben ő csalódást okozott nekem. Ekkor hirtelen elhatározással beszélni kezdett.

- Engem állandóan foglalkoztatott valami - mondta; szünetet tartott, majd folytatta: - Tudom, hanyag voltam. Nem szellemekről és látomásokról van szó... furcsa, Redmond, hogy erről beszélek... de a dolog úgy áll, hogy engem állandóan kísért valami. S ettől lélektelenné válik körülöttem minden; elvágyódom...

Tétovázva elhallgatott. Amolyan angolos elfogódottság volt ez, mely mindnyájunkat hatalmába kerít, ha megrendítő, komoly vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.

- Te mindvégig velem voltál Saint Athelstanban - mondta, s nekem pillanatnyilag az volt az érzésem, hogy valami lényegtelen dologról akar beszélni. - Igen...

Ismét elhallgatott. Aztán akadozva beszélni kezdett, majd egyre bővebben dőlt belőle a szó. Egy addig eltitkolt történetet mesélt el az életéből, a szépség és boldogság örökké kísértő emlékét, mely szívét kielégíthetetlen vágyódással töltötte el: mellette unalmasnak, terhesnek, hiábavalónak tűnt a földi élet minden érdekessége és látványossága.

Most, hogy rájöttem a dolog nyitjára, eszembe jut az is, hogy mindez szinte rá volt írva az arcára. Van egy fényképem Wallace-ról, mely ezt a távolba vesző tekintetet rögzítette, sőt, még fokozta. Erről eszembe jut valami, amit egy asszony mondott róla:

- Hirtelen minden érdeklődés kialszik benne - mondotta. - Teljesen megfeledkezik az emberről. Még azzal sem törődik, aki ott áll az orra előtt.

De érdeklődése nem mindig kalandozott másfelé, ha pedig figyelmét egyetlen dologra összpontosította, hallatlan sikereket tudott elérni. Pályafutása valóban sikerek sorozata volt. Én már réges-rég lemaradtam mögötte; bizony túlnőtt rajtam, és olyan szerepet játszott a világban, melyre én sohasem lettem volna képes. Negyvenéves sem volt még, és azt mesélik, ha életben marad, bizonyára belekerült volna az új kormányba. Diákkorunkban mindig a legtermészetesebb módon, könnyedén fölém kerekedett. Iskolatársak voltunk a nyugat-kensingtoni Saint Athelstan Kollégiumban. Az első évben osztálytársam volt, de rövidesen több osztállyal megelőzött, s mint az iskola legjobb tanulója, ragyogó eredménnyel végzett. Pedig azt hiszem, én is meglehetősen jól végeztem. A "kőfal ajtajáról" akkor, ott az iskolában hallottam először. Most másodszor is hallottam a történetet - alig egy hónappal Wallace halála előtt.

Számára ez az ajtó valóság volt, mely egy valódi falon keresztül egy halhatatlan világba nyílott. Ebben most már biztos vagyok.

Mindez egészen korai élménye volt, öt-hat éves kisfiú lehetett akkor. Emlékszem, mikor vallomásába belekezdett, higgadtan igyekezett megállapítani a pontos napot.

- Igen - kezdte -, karmazsinszínű vadszőlő kúszott rajta, ragyogó karmazsinban játszott az egész, s a fehér falra borostyánsárga napfény zuhogott. Már nem emlékszem pontosan, miért, de valahogy megragadott ez a látvány. A zöld ajtó elé, a tiszta úttestre vadgesztenyelevelek hullottak. Még egyetlen levél sem volt barna vagy sáros, sárgán és zölden tarkállottak, tehát nemrég kellett lehullaniuk. Ezek szerint, azt hiszem, október lehetett. Azóta minden évben a vadgesztenye lombhullását figyelem, így hát tudnom kell. Ha ez a következtetés helyes, akkor körülbelül ötéves és négyhónapos lehettem.

Koraérett fiúcska volt - mesélte -, rendkívül korán kezdett beszélni, olyan megfontolt és - ahogy az emberek mondogatták - öreges volt, hogy mindenfélét megengedtek neki, ami más gyerekeknek hét-nyolc éves korukban is tilos még. Kétéves volt, mikor az édesanyja meghalt, s egy korántsem éber és szigorú nevelőnő felügyelete alatt nőtt fel. Édesapja komoly és elfoglalt ügyvéd volt, aki nem sokat törődött gyermekével, de nagy dolgokat várt tőle. Azt hiszem, Wallace minden élénksége ellenére is szürkének és unalmasnak találta az életet. S egy szép napon elkóborolt.

Már nem emlékezett, milyen különös gondatlanság tette lehetővé, hogy kikerüljön a házból, s hogy merre vette útját Nyugat-Kensingtonba. Mindez már menthetetlenül az emlékezet homályába veszett. Ám a fehér fal a zöld ajtóval egészen tisztán állt előtte akkor is.

Amennyire erre a gyermekkori kalandjára emlékezett, amint az ajtót megpillantotta, különös vonzást érzett; ellenállhatatlan vágyat, hogy kinyissa az ajtót, s belépjen rajta. És ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy bár nem tudja pontosan, melyik, de esztelen vagy nem helyes dolog, ha enged ennek a varázsnak. Makacsul hangoztatta, mint érdekességet, hogy kezdettől fogva tudta: az ajtó nincs bezárva, s bármikor kényekedvére besétálhat. Így volt, hacsak nem űzött vele furcsa tréfát az emlékezet.

Szinte magam előtt látom a kisfiút, amint hol vonzza, hol pedig visszataszítja a vágyakozás. S ámbár sohasem tudta magának megmagyarázni, miért, jól tudta, hogy apját nagyon magára haragítaná, ha belépne az ajtón.

Wallace igen részletesen leírta nekem ezeket a tépelődő pillanatokat. Már el is hagyta az ajtót, majd kezét zsebre vágta, végigsétált a fal mentén, s gyerekesen fütyörészni próbált. Jó néhány mocskos üzletre emlékezett itt, különösen egy lakberendező és bádogos helyiségére, ahol poros összevisszaságban agyagcsövek, bádoglemezek, vízcsapok, tapétaminták és fénymázzal teli bádogdobozok hevertek. Úgy tett, mintha ezeket nézegetné, de közben szenvedélyes vágyakozással egyre csak a zöld ajtóra gondolt.

Ekkor, mesélte, érzelmei elemi erővel kitörtek. Rohanni kezdett, nehogy ismét hatalmába kerítse a habozás. Kezét kinyújtva egyetlen ugrással bent termett, és becsapta maga mögött az ajtót. Így került egyetlen pillanat alatt abba a kertbe, mely aztán kísértette egy életen át.

Wallace csak igen nehezen tudta tökéletesen érzékeltetni velem ezt a kertet.

Már a levegőjében is volt valami, ami felüdülést jelentett, az ember megkönnyebbült, jól érezte magát, és tudta, hogy semmi kellemetlen nem történhetik vele. Ebben a levegőben a színek tökéletesen tisztán, finoman ragyogtak. Amint belépett az ember, határtalan boldogságot érzett - ahogy ezen a földön csak azokban a ritka pillanatokban lehetünk boldogok, mikor még vidámak és fiatalok vagyunk. Ott minden, minden gyönyörű volt...

Wallace, mielőtt folytatta volna, elgondolkozott.

- Tudod, két hatalmas párduc is volt ott - mondta azzal a bizonytalan hanghordozással, amikor valaki hihetetlen dolgokról akar beszélni. - Igen, két foltos párduc. S én nem féltem tőlük. A széles, hosszú út mentén márvánnyal szegélyezett virágágyak húzódtak, s a két óriási, bársonyos fenevad labdával játszott közöttük. Az egyik rám nézett, s szinte kíváncsian elindult felém. Egészen közel jött hozzám, puha, kerek fülét apró, előrenyújtott kezemhez dörzsölte, és dorombolt. Én tudom, elvarázsolt kert volt ez. És milyen hatalmas! Széltében-hosszában nem láttam a végét. Messze dombok emelkedtek, azt hiszem. A jóég tudja, hová tűnt egyszerre Nyugat-Kensington. De mintha csak hazaérkeztem volna.

Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, máris megfeledkeztem a vadgesztenyelevelekkel borított utcáról, a kocsikról és a kereskedők szekereiről, már nem nehezedett rám és nem vonzott az engedelmesség és az otthon rendje, elfelejtettem tétovázó félelmemet, tartózkodásomat, addigi életem megszokott mindennapjait. Abban a percben igen boldog, csodákat habzsoló kisfiú lettem - egy teljesen más világban. Egészen más, melegebb, áthatóbb és lágyabb fényű világ volt ez, valami áttetsző boldogság remegett a levegőben, az égbolt kékjén pedig napsütötte felhőgomolyok úsztak. Előttem hívogatóan húzódott a hosszú, széles út, mindkét oldalán ápolt virágágyak, s a két nagy párduc a dúsan burjánzó virágok között. Két apró kezemet minden rettegés nélkül puha bundájukra tettem, kerek fülüket cirógattam s a fülek alatt az érzékeny mélyedéseket, játszottam velük, és ők mintha üdvözöltek volna, hogy végre hazatértem. Tökéletesen úgy éreztem magam, mint aki hazatért, s ekkor egy magas, szőke lány jelent meg az úton, elém jött, és mosolyogva így szólt:

- Nos? - és felemelt, megcsókolt, ismét letett a földre, és kézen fogva vezetett tovább. Csöppet sem csodálkoztam, csak gyönyörűséggel éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van, s egy régi boldogságra emlékeztem, melyet eddig érthetetlen módon nem vettem észre. Széles, vörös lépcsőket láttam, melyek szarkalábfürtök között tárultak elém, s a lépcsőkön túl hosszú fasorba értünk: vén, sötét fák árnyékában haladtunk tovább. Végig a fasor két oldalán, a vörös, megrepedezett törzsek között, pompás márványpadokat, szobrokat és barátságos, szelíd, fehér galambokat láttam.

Barátnőm ezen a hűvös fasoron vezetett végig, s egyre engem nézett. Ma is emlékszem finom vonalú állára, drága, megnyugtató arckifejezésére. Kellemes, lágy hangján mindenfélét kérdezett, és nagyon-nagyon szép dolgokról beszélt nekem, bár még sohasem tudtam felidézni, hogy tulajdonképpen mit is mondott. Egyszerre egy tiszta, vörhenyes barna, mogyorószín szemű csuklyás majom ugrott elénk egy fáról, rám pislogott, és vigyorogva szaladt mellettem, majd hirtelen a vállamra pattant. Így haladtunk együtt boldogan az úton tovább.

Wallace elhallgatott.

- Folytasd - mondtam.

- Egészen apró dolgokra emlékszem. Elhaladtunk egy babérbozót árnyában tűnődő öregember előtt, majd egy térségre jutottunk, ahol élénk színű papagájokat láttam. Árnyékos, roppant oszlopsoron át egy tágas és hűvös palotához érkeztünk, ahol pompás szökőkutakat s olyan gyönyörű dolgokat láttam, hogy emberi szív több szépséget nem is kívánhatna már. Sok mindent láttam ott, embereket is, egyre-másra világosan emlékszem még, de van, ami már elhomályosult bennem. Szép és kedves emberek voltak mind. Valahogy - nem is tudom, miként - mindjárt éreztem, hogy szeretnek, örülnek nekem, minden mozdulatuk, simogatásuk boldoggá tesz, és szemükből szíves, üdvözlő fény sugárzik felém. Igen...

Wallace néhány percig tűnődött.

- Játszópajtásra találtam bennük. Sokat jelentett ez nekem, hiszen magányos kisfiú voltam. Pázsitos udvaron elbűvölő játékokat űztek, középen pedig, virágok között, egy napóra állt. S aki játszik, az szeret is...

Furcsa, hogy itt az emlékezetem cserbenhagy. Nem emlékszem, hogy tulajdonképpen mit is játszottunk. Nem jutott eszembe soha. Később, még gyermekkoromban, órák hosszat erőlködtem könnyes szemmel, hogy a boldogságnak ezt a módját visszaidézzem. Gyermekszobámban, egyedül, újra ugyanazt szerettem volna játszani. De nem sikerült. Semmi másra nem emlékszem, csak boldogságomra s két pajtásomra, akik legtöbbet játszottak velem...

Azután nemsokára megjelent egy szomorú, fekete asszony, arca sápadt volt és komoly, tekintete ábrándozó. A szomorú asszony hosszú, puha, halványbíbor köntöst viselt, kezében könyvet tartott, magához szólított, és félrevont egy csarnok fölé emelkedő erkélyre. Játszótársaim csak vonakodva engedtek el vele, abbahagyták a játékot, és figyelmesen nézték, ahogy távolodunk.

- Gyere vissza hozzánk! - kiabálták. - Gyere vissza hamarosan! - A fekete asszonyra néztem, de ő észre sem vette a többieket. Arckifejezése gyengéd volt és komoly. Az erkélyen egy székhez vezetett, s én ott álltam mellette, hogy az ölébe helyezett könyvet végignézzem. A könyv lapjai szétnyíltak. Ő mutogatott, én pedig álmélkodva néztem, mert a megelevenedett lapokon önmagamat láttam. Életem történetét néztem végig, s mindaz, ami születésem óta történt velem, elém tárult e könyvben... Csodálatos volt ez, ugye, érted, hiszen a könyv lapjain nem képeket, hanem az eleven valóságot láttam.

Wallace komoran elhallgatott, majd kétkedőn rám nézett.

- Folytasd - mondtam. - Értem, amit mondasz.

- Igen, az volt - eleven valóság. Emberek jöttek-mentek, tárgyak mozogtak ezeken a lapokon. Drága anyámat is láttam, akit már majdnem elfelejtettem; aztán apámat, szigorúan és becsületesen, meg a cselédséget, gyermekszobámat, otthonom megszokott tárgyait. Láttam az utcai bejáratot, s az utca forgalmas zűrzavarát. Csak néztem és álmélkodtam, szinte hitetlenül meredtem a szomorú asszony arcába. Ide-oda csapongva forgattam a lapokat, hogy többet és még többet lássak a könyvből - végül ott láttam magamat, bátortalanul töprengve a hosszú fehér falba nyíló zöld ajtó előtt, s akkor ismét zavart és félelmet éreztem.

- És mi következik ezután? - kiáltottam; tovább akartam lapozni, de a komoly arcú asszony hűvös kezével elhárított.

- Mi következik? - makacskodtam, és óvatosan, de minden gyermeki erőmet összeszedve igyekeztem szétfeszíteni ujjait. Mikor mégis engedett, s én átlapoztam a következő oldalra - mint valami árnyék, fölém hajolt, s homlokomra csókot lehelt.

Ám ezen a lapon nem az elvarázsolt kertet láttam, sem a párducokat, sem a lányt, aki kézen fogva vezetett, sem pedig játszótársaimat, akik olyan nehezen szakadtak el tőlem. Nyugat-Kensington egyik hosszú, szürke utcája tárult elém, abban a hűvös délutáni órában, mikor a lámpákat kezdik gyújtogatni. Ott álltam én, nyomorult kis figura, s hangosan zokogtam, hiába igyekeztem magamba fojtani a sírást. Zokogtam, mert már nem mehettem vissza drága pajtásaimhoz, akik utánam kiáltottak: "Gyere vissza hozzánk! Gyere vissza hamarosan!..."

Ott álltam tehát. Ez nem a könyv egyik lapja volt már, hanem a kegyetlen valóság. Vajon az elvarázsolt kert és a szomorú anya óva intő keze hová tűnhetett?

Wallace ismét elhallgatott, és sokáig a lángokba meredt.

- Ó, milyen szomorú volt az a visszatérés! - mormolta.

- Aztán? - kérdeztem néhány perc múlva.

- Milyen szegény kis nyomorult voltam! Ismét visszakerültem ebbe a szürke világba! Mikor felismertem, mi is történt velem, legyőzhetetlen kínlódás lett az életem. Még ma se tudok szabadulni attól a szégyentől és megalázottságtól, hogy az utcán mindenki szeme láttára zokogtam, s hogy milyen csúfosan tértem haza. Szinte magam előtt látom azt a jóindulatú, aranycsíptetős öregurat, aki megállt előttem, s esernyőjével böködve megszólított:

- Szegény kis poronty - mondta -, hát eltévedtél?... - És mindezt nekem, egy több mint ötéves londoni fiatalembernek mondták! A tetejébe még az öreg egy barátságos fiatal rendőrt is odahívott, az emberek máris körém csődültek - és így meneteltünk egészen hazáig. És az elvarázsolt kertből, megszeppent rettegésben és szipogva, egyszerre ott találtam magam apám házának küszöbén.

Ennyit őriztem meg az elvarázsolt kert látomásából, s ennek a kertnek az emléke kísért még ma is. Persze jóformán semmit sem tudok érzékeltetni abból a leírhatatlan és áttetsző anyagtalanságból, ami az egészet körülvette, és ami a hétköznapi dolgok minden tapasztalatától különbözött. De hát ez... igen; ennyi történt. Ha álom volt, akkor is bizonyos, hogy a fényes napvilág egészen különös álma... No igen! Odahaza természetesen elviselhetetlen kérdezősködés várt rám... apám, a nagynéném, a nevelőnőm - mindenki faggatott... Megpróbáltam elmondani az igazságot, s apám ekkor vert meg először - hazudozásért. Mikor a nagynénémnek akartam elmondani, elvetemült makacsságomért ő is megbüntetett. Akkor aztán mindenkinek megtiltották, hogy meghallgasson, egyetlen szót sem szólhattam a kalandról. Bizonyos időre még tündérekről szóló meséskönyvemet is elvették tőlem, mert túl sokat képzelődöm - mondották. Hát igen, ezt tették velem! Hiába, apám régivágású ember volt... Az egész történetet tehát magamba kellett fojtanom. Csak a párnámnak suttoghattam el - s párnám gyakran átnedvesedett gyermeki könnyeimtől, melyeknek sós ízét annyiszor éreztem suttogó ajkaimon. Gépiesen elmondott és korántsem buzgó imádságom után minden alkalommal feltört belőlem a kívánság: "Kérlek, Istenem, hadd álmodjam a kertről. Ó, Istenem, vigyél vissza a kertembe! Vigyél vissza a kertembe!" Igen, gyakran álmodtam a kertről. Lehet, hogy hozzá álmodtam, lehet, hogy álmomban meg is változott egy és más - nem tudom... Mindezt, hiszen érted, egy egészen korai élmény emléktöredékeiből próbáltam összeállítani. Gyermekkorom későbbi emlékei és az elmondott élmény között nagy a szakadék. S aztán elértem azt a kort, amikor szinte lehetetlennek láttam, hogy e csodálatos pillanatról valaha beszéljek.

Egy kézenfekvő kérdést intéztem Wallace-hoz.

- Nem - felelte. - Nem emlékszem, hogy kiskoromban akár csak egyszer is próbáltam volna megkeresni a kertbe vezető utat. Ez most nekem is elég furcsának tűnik, de azt hiszem, balul végződött kalandom után sokkal jobban szemmel tartottak, nehogy ismét elkóboroljak. Nem, a megismerkedésünk előtti időben már meg sem próbáltam visszatalálni a kertbe. Én azt hiszem, bármennyire hihetetlen, de volt egy olyan időszak - nyolc-kilenc éves lehettem -, amikor teljesen megfeledkeztem a kertről. Emlékszel rám mint kölyökre, Saint Athelstanban?

- De mennyire!

- Semmi jelét nem láttad akkor rajtam, hogy egy titkos álmot rejtegetek?



2

Hirtelen mosolyogva rám nézett.

- Mondd, nem játszottad velem soha az Északnyugati Átjárót?... Nem, persze hogy nem, hiszen te nem arra jártál iskolába, amerre én!

- Afféle játék volt ez is - folytatta -, amit minden csapongó képzeletű gyerek szeret játszani. Az volt a cél, hogy iskolába menet megtaláljam az Északnyugati Átjárót. Az iskolába vezető út elég egyszerű volt, s a játék szerint nehezebb utat kellett találni. Tíz perccel előbb indultam, valami teljesen reménytelen irányban, és ismeretlen utcákon bolyongva kellett megtalálnom célomat. Egyszer úgy eltévedtem a külvárosi utcákban, Campden Hill másik oldalán, hogy már azt gondoltam, ez egyszer alulmaradok a játékban, és elkésem az iskolából. Már-már kétségbeesetten befordultam egy zsákutcába, és az utca végén ösvényre bukkantam. Újraéledt reménykedéssel végigrohantam az ösvényen.

"Mégiscsak sikerül" - gondoltam, s egy sor mocskos kis üzlet előtt haladtam el. Érthetetlenül ismerősnek tűnt mind, és képzeld, egyszerre ott álltam a hosszú fehér falnál, a zöld ajtó előtt, mely az elvarázsolt kertbe vezetett!

Mintha fejbe kólintottak volna! Tehát végül is a kert, a csodálatos kert, mégsem volt álom!

Wallace rövid szünetet tartott.

- Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval pontosan jellemzi, milyen különböző világ az elfoglalt diákélet és a kisgyermek határtalan szabadsága. Mindenesetre, e második alkalommal egy percig sem gondoltam arra, hogy fogjam magam, és belépjek az ajtón. Ugye érted... Egyre csak azon járt az eszem, hogy idejében beérjek az iskolába; én, aki mindig első voltam a pontosságban, nem akartam elkésni. De azért valami kis vágyódást bizonyára éreztem, hogy belépjek az ajtón... igen, feltétlenül éreztem ilyesmit... De úgy emlékszem, az ajtóban akkor inkább csak újabb akadályt láttam, pedig eltökéltem, hogy mindenáron pontosan ott leszek az iskolában. Persze határtalanul érdekelt ez a fölfedezés, útközben egyre ott járt az eszem - mégis siettem tovább. Az ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette, órámat kiráncigálva megállapítottam, hogy még van tíz percem - azután lejtőre értem, s egyszerre ismerős lett a környék. Lélekszakadva s csuromvizesen az izzadságtól ugyan, de idejében beértem az iskolába. Sapkámat és kabátomat felakasztottam... Fura dolog, mi, hogy egyenesen rátaláltam az ajtóra, és mégis otthagytam... Furcsa...

Wallace elgondolkozva rám nézett.

- Persze akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Egy iskolás fiúnak elég korlátoltak az elképzelései. Azt hiszem, úgy gondoltam az egészet, hogy ott van az ajtó, az pedig remek és mulatságos dolog, mert ismerem az oda vezető utat. De hát az iskola gúzsba kötött. Emlékszem, nagyon szórakozott és figyelmetlen voltam akkor délelőtt, mert felidéztem azokat a szép, különös embereket, akiket majd újra meglátogatok. Furcsa: nem is kételkedtem abban, hogy látogatásomnak örülni fognak... Igen, aznap délelőtt úgy gondoltam a kertre, mint egy vidám menedékre, ahová bármikor visszavonulhatok az iskolai élet megfeszített munkája közben.

Aznap egyáltalán nem is mentem arra. Másnap fél napos szünidőnk volt, tehát latolgatni kezdtem, menjek-e? Talán figyelmetlenségem miatt büntetést szabtak ki rám, s ez természetesen csökkentette a kirándulásra szánt szabad időmet. Lehet, hogy így volt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy az elvarázsolt kert állandóan ott járt a fejemben, s végül már nem bírtam tovább, és beszélnem kellett róla.

Mindent elmeséltem... hogy is hívták... olyan menyétképű gyerkőc volt, mindig csak Spiccnek csúfoltuk...

- A kis Hopkins - mondtam.

- Igen, Hopkins! Nem szívesen mondtam el neki. Úgy éreztem, valamiképp ellenkezik a játékszabályokkal - és mégis elmondtam. Egy darabon együtt mentünk hazafelé. Mindig fecsegett, úgyhogy ha nem hozom szóba az elvarázsolt kertet, akkor másról beszélgettünk volna, márpedig én elviselhetetlennek éreztem, hogy bármi mással foglalkozzam. Így aztán kiböktem az egészet.

Ő pedig elfecsegte titkomat. Másnap a szünetben vagy fél tucat nagyobb fiú verődött össze körülöttem, s hol kötekedve, hol pedig felcsigázott érdeklődéssel az elvarázsolt kertről faggattak. A hórihorgas Fawcett is köztük volt - emlékszel rá? -, aztán Carnaby meg Morley Reynolds. Te nem voltál köztük véletlenül? Nem, nem, bizonyára emlékeznék rád...

Furcsa teremtmény egy ilyen fiú, tele van különös érzelmekkel. Határozottan emlékszem, hogy bár undorodtam magamtól, kicsit mégis hízelgett, hogy ezeknek a nagy fiúknak az érdeklődését felkeltettem. Egy pillanatig szinte élveztem Crawshaw elismerő szavait - ugye, emlékszel az idősebb Crawshaw-ra, a zeneszerző fiára? -: kijelentette, hogy ez volt a legprímább hazugság, amit valaha hallott. De ugyanakkor valósággal elöntött a szégyen és a fájdalom, amikor szent titkomról beszélgettek. Fawcett, az a vadállat, ízetlenül élcelődött a zöld ruhás lányról...

Wallace hangja megbicsaklott, olyan élénken emlékezett erre a szégyenre.

- Úgy tettem, mintha nem hallanám - mondta. - Aztán Carnaby kis hazudozónak nevezett, és amikor hangoztattam, hogy igazat beszélek, vitatkozni kezdett velem. Kijelentettem, hogy a zöld ajtót meg is tudom mutatni, és tíz percen belül mindnyájukat odavezetem. Carnaby egyszerre szörnyen tisztességtudó lett, azt mondta, hogy ez kötelességem is, és vagy helytállok a szavamért, vagy pedig meg kell lakolnom. Kicsavarta ez a Carnaby akár egyszer is a karodat? Akkor talán megérted, hogy nem volt választásom. Hiszen megesküdtem, hogy a történet igaz. Abban az iskolában senki sem akadt, aki olyan fickótól, mint Carnaby, megvédett volna, még Crawshaw is csak hímezett-hámozott. Carnaby bolondot csinált belőlem. Égett a fülem, izgatott és kissé rémült voltam. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kölyök, s végül, ahelyett, hogy magam indultam volna az elvarázsolt kert felé, lángoló arccal, égő fülekkel, sajgó szemmel, szégyentől mardosott, boldogtalan lélekkel, még én mutattam az utat hat gúnyolódó, kíváncsi és fenyegetőző iskolatársamnak... Soha nem találtuk meg a fehér falat a zöld ajtóval...

- Hogy érted? - kérdeztem Wallace-tól.

- Úgy, hogy nem tudtam megtalálni. Megtaláltam volna, ha odatalálok... És azután, mikor egyedül mentem, akkor sem tudtam megtalálni. Egyszer sem. Úgy emlékszem, diákkoromban folyton a zöld ajtót kerestem, de sehogy sem tudtam rábukkanni, sehogy.

- És a pajtásaid... kellemetlenkedtek? - kérdeztem.

- Rettenetes volt... Carnaby öncélú hazudozásom miatt összehívta a kupaktanácsot. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, egyenesen fel az emeletre, hogy a pityergés nyomait elrejtsem. De most már nem Carnaby miatt sírtam, amíg elnyomott az álom; a kertet sirattam, azt a gyönyörű délutánt, amelyben reménykedtem, a drága, barátságos asszonyokat, a játszótársakat, akik vártak rám, és azt a csodálatos, feledésbe merült játékot, melyet újra meg akartam tanulni...

Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha mindezt nem fecsegem el... Sötét napokat éltem át, éjjelenként sírtam, nappal ábrándjaimat kergettem. Két félévig visszaestem a tanulásban, és rossz volt a bizonyítványom. Emlékszel? Persze hogy emlékszel! Hiszen éppen te kerekedtél fölém számtanban, s ez ismét talpra állított.



3

Csend volt, barátom a vörösen izzó parázsba bámult. Majd ismét megszólalt.

- Egészen tizenhét éves koromig nem láttam újra... Harmadik alkalommal egyszerre csak ott termett előttem. Az ösztöndíjamat kellett megszereznem Oxfordban, s éppen a pályaudvarra hajtattam, mikor egy másodpercre a szemembe villant. Cigarettázva elterpeszkedtem a bérkocsiban, s valóságos világfinak képzeltem magamat - mikor egyszerre megláttam az ajtót, a falat, s máris minden porcikámban éreztem a váratlanul kézzelfogható közelbe került, felejthetetlen, régi élményeket.

Elcsattogtunk előtte, s én annyira meglepődtem, hogy csak jóval távolabb állítottam meg a kocsit, mikor befordultunk egy másik utcába. Egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak, két ellentétes akarat birkózott bennem. Felcsaptam a kocsi tetejét, és kihúztam az órámat.

- Igen, uram! - szólt hátra a kocsis előzékenyen.

- Nos... igen... semmi, semmi! - kiáltottam. - Tévedtem! De késő van már! Gyerünk gyorsabban!...

És folytattuk az utat... Az ösztöndíjat megkaptam. És másnap este, mikor megtudtam, hogy sikerült, ott üldögéltem apám házában, emeleti szobám kandallója előtt. Apám jó tanácsai és ritka, nagyon ritka dicsérete még a fülemben csengtek, az ifjúkor hallatlan önhittségével kedvenc pipámat szívtam, s az ajtó meg a hosszú fehér fal körül járt az eszem. "Ha megállok - gondoltam -, elvesztem az ösztöndíjamat, lemaradok Oxfordról, s egész kecsegtető pályafutásomat elrontom. Végre-valahára tisztábban látom a dolgokat!"

Sokáig tűnődtem, de aztán arra a megállapításra jutottam, hogy az én karrierem megéri az áldozatokat... Azok a drága barátok a kertben, az a tiszta légkör még akkor is elbűvölt, de valahogy a távolba veszett már. Egy más, valóságos világban kellett megvetnem a lábam. Egy másik ajtó tárult ki előttem: a karrier ajtaja.

Wallace ismét a tűzbe bámult. A lángok vörösében konok és kemény arc villant elém, majd újra elenyészett a homályban.

- Nos - folytatta és felsóhajtott. - Megszolgáltam ezt a karriert. Keményen megdolgoztam érte. De ezerszer álmodtam az elvarázsolt kertről - és a zöld ajtót négyszer is láttam, négyszer tűnt fel előttem egy-egy pillanatra. Igen, négyszer. Egy darabig a kedvező lehetőségekkel zsúfolt világot olyan ragyogónak és érdekesnek láttam, hogy hozzá képest a kert elfakult varázsa túlságosan gyengédnek és távolinak tűnt. Ugyan ki akar párducokat cirógatni, mikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázhat? Oxfordból mint sokat ígérő ember jöttem vissza Londonba, akire még nagy feladatok várnak. Igen... aztán jöttek a csalódások.

Kétszer voltam szerelmes - nem akarok ezzel időzni -, de egyszer, mikor útban voltam valakihez, akiről tudtam, hogy azt hiszi, nem merek elmenni hozzá, s Earl's Court közelében vaktában nekivágtam egy néptelen utcának, hogy utamat lerövidítsem - egyszerre felbukkant a fehér fal s az ismerős zöld ajtó. - Különös - mondtam magamban -, mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol Campden Hillen van. Ezt a helyet valahogy sohasem tudom megkeresni, csak véletlenül bukkanok rá, mint ahogy a végtelent sem lehet kiszámítani. Itt kísértenek különös ábrándjaim.

És elmentem mellette, ragaszkodva eredeti elhatározásomhoz. Ezen a délutánon nem hatott rám. Egy pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy mégis megpróbálom kinyitni azt az ajtót, hiszen néhány lépésre voltam tőle, és szívem mélyén biztosan tudtam, hogy számomra kinyílik. De aztán arra gondoltam, csak feltartóztatna utamban, pedig becsületbeli kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek a találkozón. Később már megbántam, hiszen nem kellett volna olyan pontosnak lennem - legalább beleshettem volna, hogy intsek a párducoknak. De akkor már tudtam, hogy késő, és hiába kerestem azt, amire csak véletlenül bukkanhatok rá. Igen, nagyon lehangolt voltam akkor...

Megfeszített munkában eltelt esztendők során egyszer sem láttam az ajtót. Csak mostanában találtam rá ismét. S ugyanakkor mintha valami elhomályosította volna körülöttem a világot. Szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé ne lássam viszont azt az ajtót. Talán agyon is voltam terhelve munkával, talán a negyvenes évek fáradtsága volt ez, amiről már annyit hallottam beszélni. Nem tudom. Mindenesetre az a biztos derű, amivel eddig olyan könnyedén értem el sikereimet - elpárolgott. És éppen az újabb politikai fejlemények közepén, mikor annyira szükség lett volna a munkámra. Ugye, különös? Egyre fárasztóbbnak érzem az életet, és ahogy közeledik érte a jutalom, egyre inkább látom, milyen értéktelen. Nemrégiben nagyon-nagyon elfogott a vágy a kert után. Igen... és azóta háromszor láttam.

- A kertet?

- Nem... az ajtót. És nem léptem be.

Wallace az asztalra támaszkodva felém hajolt, hangjában végtelen szomorúság csengett.

- Háromszor lett volna rá alkalmam - háromszor! Megesküdtem: csak még egyszer lássam meg az ajtót - belépek, itt hagyom ezt a port és forróságot, hátat fordítok minden üresen csillogó hiúságnak és fárasztó dőreségnek. Belépek, és nem térek vissza soha többé. Kivárom azt a pillanatot...

Igen, megesküdtem - és amikor eljött az ideje, mégsem mentem be. Egy éven belül háromszor mentem el az ajtó előtt, és nem léptem át a küszöbét. Háromszor, mégpedig tavaly. Először, mikor a bérleti megváltás törvényjavaslata miatt váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, és csak három szavazat óvta meg a bukástól. Ugye, emlékszel? Senki sem gondolta volna közülünk, talán még az ellenzék sem számított rá, hogy még aznap éjjel végzünk. S akkor az egész vita egyszerre összeroppant, mint a tojáshéj. Én Hotchkiss-szel és unokafivérével Brentfordban vacsoráztam, hiszen nőtlen emberek voltunk. Egyszer csak szól a telefon, behívtak a parlamentbe. Autóba vágtuk magunkat, az utolsó percben értünk oda - és akkor, útközben, elhaladtunk mellette. Szó se lehetett tévedésről: tisztán láttam a holdfényben kéklő falat az ajtóval, miközben az autólámpák izzósárga fényt vetettek rá.

- Istenem! - kiáltottam.

- Mi az? - kérdezte Hotchkiss.

- Semmi... - válaszoltam, s megint nem ragadtam meg az alkalmat.

- Nagy áldozatot hoztam - mondtam a parlamenti csoport vezérének.

- Mindnyájan így vagyunk - válaszolta, és továbbrohant... De mondd, Redmond, mi mást is tehettem volna? A következő alkalommal pedig atyám halálos ágyához siettem, hogy a kemény öregúrnak istenhozzádot mondjak. A kényszerítő körülményekkel ismét nem szállhattam szembe.

- De a harmadik eset, most, egy hete, másként történt. Még most is furdal a lelkiismeret, ha rágondolok. Gurker és Ralphs társaságában voltam - hiszen már nem titok, tudod te is, hogy Gurkerrel tárgyaltam. Frobishernél vacsoráztunk együtt, és a beszélgetés bizalmas természetű dolgokra terelődött. Állandóan azt a kérdést kerülgettük, hogy milyen minőségben veszek majd részt az újjáalakított kormányban. Igen... igen... Ez már elintézett dolog. Még nem kell róla beszélned, de hát előtted minek titkolózzam... Igen, köszönöm... köszönöm... De hadd folytassam a történetet.

Azon az estén sok minden volt a levegőben. A helyzet igen kényes volt. Nagyon szerettem volna Gurkertől végleges választ kicsikarni, de Ralphs jelenléte megzavart. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy könnyedén és hanyagul tudjak társalogni, és hogy ne tereljem a beszélgetést mindjárt arra a pontra, ami egyedül érdekelt. És ez helyes is volt. Ralphs viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat. Tudtam, hogy Ralphs a Kensington High Street után majd elbúcsúzik tőlünk, s ha egyedül maradok Gurkerrel, akkor majd egy nyílt kérdéssel váratlanul rajtaütök. Hiába, az embernek néha ilyen kis csalafintaságokhoz kell folyamodnia... És akkor az utca vége felé ismét felbukkant a látóhatáron a fehér fal a zöld ajtóval.

Csevegve elhaladtunk mellette. Már el is hagytam. Szinte még most is látom Gurker kirajzolt arcélének árnyékát, cilindere feltűnő orra elé meredt, s ahogy Ralphsszal együtt ballagtunk mellette, lobogó nyakravalójának ráncai az én árnyékomat súrolták. Talán húsz hüvelyknyire sem voltam az ajtótól, mikor elhaladtunk előtte.

"Mi lenne akkor - kérdeztem magamban -, ha most elbúcsúznék tőlük és bemennék?" - De minden idegszálam bizsergett, hogy Gurker válaszát megtudjam. Igazán nem tudtam, mit csináljak, hiszen annyi más bonyolult kérdés áll előttem.

"Azt hinnék, hogy megőrültem - vitatkoztam magamban. - És ha most eltűnnék?! »Egy kiváló politikus csodálatos eltűnése!«" Ez a gondolat hatott rám. Ezer ilyen elképzelhetetlen világi apróság befolyásolt engem abban a válságos órában.

Wallace szomorúan mosolyogva felém fordult, és lassan folytatta:

- Itt vagyok tehát! Igen, itt - mert ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy éven belül háromszor láttam az ajtót, valósággal kínálkozott az alkalom. Láttam az ajtót, mely a béke, a gyönyör, a minden álmunkat meghaladó szépség és jóság világába vezet, s amit senki sem ismerhet e földön. Ó, Redmond, és én mindezt elhajítottam magamtól, eltűnt a semmibe...

- Honnan tudod?

- Hát tudom! Tudom. Most már nem marad más hátra, mint hogy végigcsináljam az egészet, és hivatásomba merüljek, ami mindig olyan erővel láncolt magához, valahányszor eljött a döntő pillanat. Azt mondod, sikereim vannak. Igen, siker... otromba és agyoncicomázott, undorító dolog ez. Hát igen, ennyi valóban az enyém.

Erős kezében mogyorót tartott.

- Bárcsak ennyi volna minden sikerem - mondta, összeroppantotta a mogyorót, és megmutatta nekem.

- Hadd mondjak még valamit, Redmond. Ez a veszteség elpusztít engem. Két hónapja, már majdnem tíz hete nem dolgozom semmit, csak legszükségesebb és legsürgősebb kötelezettségeimnek teszek eleget. Megszakad a szívem, kimondhatatlanul megbántam mindent. Éjszakánként, mikor a legkevésbé valószínű, hogy felismernek, kimegyek az utcára, és kóborolok. Igen. Vajon mit gondolnak az emberek, ha tudnák? Egy miniszter, a legfontosabb tárca felelős vezetője - egyedül kóborol... búslakodva, néha már-már hangosan jajveszékelve... egy ajtó, egy kert után.



4

Szinte most is látom Wallace sápadt arcát, s a szemében lángoló szokatlan, komor tüzet. Ma este igen élénken látom magam előtt. Szavait és hangját visszaidézve ülök most itt, mellettem a heverőn a tegnap esti Westminster Gazette, s benne a halálhír. Ma délben a klubban másról sem beszéltek az emberek.

Tegnap kora hajnalban egy mély árokban találták meg a holttestet, a Kelet-Kensington pályaudvar közelében. A déli irányú vasútpálya építéséhez két aknát ástak; a tolongó tömeg miatt a magas út mentén deszkafalat emeltek, s a közelben lakó munkásoknak egy kis ajtót vágtak a palánkba. Két felügyelő nézeteltérése miatt nem zárták be az ajtót. Ezen az ajtón vezetett Wallace útja.

A rejtélyes kérdések zűrzavarában nem tudok eligazodni.

Úgy látszik, aznap éjjel idáig gyalogolt a parlamentből - az utolsó ülésszak idején gyakran gyalog sétált haza. Elképzelem magas alakját, amint magányosan, gondolataiba merülve és elszántan megy végig az üres, éji utcákon. És akkor a közeli állomás halvány és csalóka lámpafényében a durva deszkapalánk talán fehérnek látszott. Ez a nyitva felejtett, végzetes ajtó talán valami emléket ébresztett fel benne...

Végül is létezett egyáltalán az a fal, s benne a zöld ajtó?

Nem tudom. Én elmondtam ezt a történetet, úgy, ahogy tőle hallottam. Olykor magam is azt hiszem, hogy Wallace egy ritka, de nem példa nélkül álló káprázat és egy gondatlanul nyitva felejtett csapóajtó - tehát véletlenek áldozata. Persze ez korántsem a legmélyebb meggyőződésem. Ha úgy tetszik, akár babonás bolondnak is tarthatnak. De többé-kevésbé az a meggyőződésem, hogy Wallace természetfölötti adottsága, valami - nem tudom, miféle - hatodik érzék megsúgta neki: az ajtó és a fal megjelenése titkos kivezető utat nyújt neki, hogy egy másik, sokkal szebb világba meneküljön. Lehet, hogy azt mondják: végül mégis csalatkozott. De vajon csakugyan csalatkozott-e? Itt már az álmodozók legbensőbb titkát, a látomások és káprázatok emberének titkait érintjük. Mi ezt a világot, gödreivel és palánkjaival együtt, rendben valónak találjuk. A mi nappali mércénk szerint Wallace a biztonságból a sötétség, a veszedelmek és a halál birodalmába sétált át.

De vajon neki is ez volt a véleménye?


Fordította Görgey Gábor



A SZERELEM GYÖNGYE


A legragyogóbb gyémántnál is ékesebb a gyöngy, állítják a moralisták, mert egy élőlény szenvedése teremti. Én erről mit sem mondhatok, mert semmi elragadtatást nem érzek a gyöngyök iránt. Felhős fényük egyáltalán nem lelkesít. Ugyanígy nem tudom eldönteni azt az évezredes vitát sem, hogy a Szerelem Gyöngyének históriája tulajdonképpen micsoda: a legkegyetlenebb történet, vagy pedig a szépség halhatatlanságának bájos legendája?

A középkori perzsa irodalom tanulmányozói a történetet és a vitát egyaránt ismerik. A történet rövid, ám a korszak irodalmának tekintélyes részét a hozzáfűzött magyarázatok adják. Sokan úgy vélték, hogy költői játék csupán, mások példázatot láttak benne, mely ezt is, azt is jelentheti. A teológusok szokásos terjengősségükkel azt bizonygatták, hogy a test feltámadását példázza. Esztétikai írásokban is gyakran idézték példaként a történetet. De sokan voltak, akik úgy vélték, hogy egy megtörtént eset leírása csupán, egyszerű és nyers valóság.

A történet színhelye Észak-India. Magasztos szerelmi történetekben ez az ország a leggazdagabb a világon. Napfényes tájak, tavak és burjánzó erdők, dombok és termékeny völgyek vidéke. Távolabb pedig nagy hegyek, megközelíthetetlen, s örök hóval borított csúcsok, ormok és hegygerincek törnek az égre. Itt élt egy ifjú herceg, az összes tartományok ura, és egy gyönyörűséges, pompázó szépségű lányra talált. A herceg trónjára emelte, és hódoló szívébe zárta. Ilyen édes és gyönyörűséges, különös és reménykedő, csodálatosan nemes szerelemről talán még nem is álmodott senki. Így éltek több mint egy évig. És akkor egy ligetben egy mérges fullánk kioltotta a leány életét.

Igen, meghalt. A herceget pedig sújtotta a fájdalom. Némán és mozdulatlanul szenvedett. Attól féltek, hogy megöli magát, pedig fia vagy testvére sem volt, aki követhette volna a trónon. Két napon, két éjszakán át étlen-szomjan, arcra borulva feküdt a pamlag előtt, melyen a kedves kihűlt teste pihent. Aztán felemelkedett, evett, és olyan nyugodtan járt-kelt, mint aki elszánta magát valamire. És kiadta a parancsot: kedvese testét tegyék ezüsttel ötvözött ólomkoporsóba, ezt finom, illatos fákból faragott, arannyal kivert koporsó borítsa, mindkettőt pedig drágakövekkel kirakott alabástromszarkofágba helyezzék. És amíg mindez elkészült, idejét a tavaknál, a kerti lakokban, ligetekben töltötte, s a kedves emlékén tűnődve, sorra járta a palota termeit, ahol annyi időt töltöttek együtt. Ruháját nem szaggatta meg, hamuval és vezeklő-csuhával sem csúfította el magát, ahogy a szokások előírták, mert nagy szerelméhez méltatlannak érezte az ilyen szertelenségeket. Végül ismét megjelent tanácsosai között, s elhatározását kihirdette a nép előtt.

Kijelentette, hogy soha többé nem fog asszonyt érinteni, hiszen még gondolni sem tud rájuk. Egy alkalmas ifjút keres majd, akit örököséül fogad, és akit eljövendő hivatása szellemében fog felnevelni. Ő addig is kötelességszerűen elvégzi uralkodói teendőit, de ezeken kívül minden erejét, hatalmát és gazdagságát arra áldozza, hogy egyetlen, drága, elvesztett szerelmének méltó emléket állítson. Kecses, tökéletes szépségű épületet, mely minden eddigi és valaha készülő építményt túl fog szárnyalni. A világ csodája lesz az idők végezetéig, az emberek csodálni fogják és beszélnek róla, a földkerekség minden tájáról ide zarándokolnak majd, mert leküzdhetetlen vágy űzi őket, hogy lássák a csodát. Idézni fogják királynéjának hírét és emlékezetét. Az épület neve pedig a Szerelem Gyöngye lesz - mondta a herceg.

Tanácsosai és a nép beleegyeztek a tervbe, és a herceg munkához kezdett.

Évek teltek, és a herceg minden idejét a Szerelem Gyöngyének építésére szentelte, hogy minél ékesebb legyen. Terméskőbe hatalmas alapot vájtak, ahonnét a világ völgyén túl látszottak a roppant hegység havas vadonjai. Alatta falvak és dombok, kanyargó folyók, és messze-messze három nagy város. Itt, egy különös és mesteri épület mélyén helyezték el az alabástrom szarkofágot. Körülötte ritka és értékes kövekből oszlopok, faragott és kivert falak emelkedtek. Olyan volt az egész, mint egy ritka szép ékszer, a kőműves mesterség csúcsíves tornyokkal és kupolákkal díszített roppant ékszerdoboza. A Szerelem Gyöngyének terve eredetileg nem volt ilyen merész és finom, először sokkal kisebb, jobban kidolgozott és tömörebb épületet akartak emelni. Áttört falak és rózsásan árnyalt oszlopok gyöngéd csoportja mélyén feküdt a szarkofág, mint egy virágok közt álmodó gyermek. Az első kupolát ezüsttel összedolgozott zöld csempével fedték, de később eltávolították róla, mert szűkösnek látszott, s nem elégítette ki a herceg képzeletének merész szárnyalását.

Ekkor nem az a bájos ifjú volt már, aki a királyi lánykát szerette. A komoly, céltudatos férfi már csak a Szerelem Gyöngyének építésével törődött. Fáradozásának minden egyes esztendejében többet és többet tudott meg a falak, ívek és pillérek tulajdonságairól. Már túlságosan nagy hatalma volt az anyag fölött, vagy százféle követ, árnyalati hatásokat ismert meg, mindezt kezdetben el sem tudta volna képzelni. Színérzéke kifinomult és lehiggadt, nem szerette már az aranyívek zománcos ragyogását, a díszes fóliánsokhoz hasonló pompát, mely valamikor annyira tetszett neki. Inkább az egek kékjét és a messzeségek finom árnyalatait kereste: rejtélyes homályt, a derengő bíbor hirtelen áradását és a tér nagyszerűségét. A faragások, festmények és berakott díszítések, az aprólékosan kidolgozott részletek fárasztották már. Csinos csecsebecsék - mondta ezekre a régebbi díszekre, és jelentéktelenebb épületrészeken helyezte el őket, ahol nem zavarták legfontosabb terveit. Művészete egyre tökéletesedett. A nép megilletődötten és csodálattal látta, miként nő a Szerelem Gyöngye a nagyszerűség emberfeletti méreteire. Tulajdonképpen maguk sem tudták, mire számítanak, de minden várakozásukat felülmúlta ez a fenséges alkotás. - A szerelem csodákat művel - suttogták, s a világ asszonyai, ha volt is kedvesük, a herceget szerették hűséges rajongásáért.

Az épületet középen hosszú árkádsor szelte át, s a herceget a kilátó-csarnok egyre többet foglalkoztatta. A belső bejárattól áttekinthetett a roppant oszlopcsarnokon, s a központi térségen át, melyről a rózsás árnyalatú pillérek azóta már régen eltűntek, a koporsót őrző pavilon tetejére. Egy csodálatosan elhelyezett nyílásból pedig kétszáz mérföldnyire a nagy hegyek hóborította vadonjait, a hegyek királyát láthatta. Ívek, pillérek, oromzatok és erkélyek lebegtek-szárnyaltak mindenfelé, mégsem hivalkodón, hanem szerényen, mint az Isten jelenlétében árnyékba húzódó arkangyalok. Mikor az emberek ezt a szigorú szépséget meglátták, először lelkesedtek, aztán dideregtek, és szívük elszorult. A herceg gyakran járt ide, és megindultan nézte a kilátást, de még most sem volt elégedett. Érezte, hogy a Szerelem Gyöngyét még nem fejezte be, s addig nem teljesítette feladatát. Hol itt, hol amott változtatott valamit, vagy visszahelyezte, amit már lebontott. Egy szép napon pedig kijelentette, hogy a szarkofág sokkal tisztábban és egyszerűbben érvényesülne pavilon nélkül. És hosszú szemlélődés után lebontatta a pavilont.

A következő napokon ismét megjelent és nem szólt semmit. Azután két napig távolmaradt. Majd egy építésszel, két mesteremberrel és maroknyi kísérettel ismét megjelent.

Kis, néma csoportban álltak ott, s művük tündöklő nagyszerűségét szemlélték. Tökéletességén nem látszott, milyen verejtékes munkával készült. Mintha munkájuk gyümölcsét Isten, a csodálatos természet teremtője is magáénak tekintette volna.

De valami megzavarta a teljes harmóniát: a szarkofág aránytalan méretei. A koporsót sohasem bővítették, de hát miért is építették volna nagyobbra? Most bántotta a szemet, zavarta a vonalak szabad áramlását. Pedig ebben a szarkofágban helyezték el az ólom- és ezüstkoporsót, s bennük a királynét, a halhatatlan kedvest, akiért mindez a szépség létrejött. Ámde most a koporsó elenyésző kis téglaként sötétlett csupán, s elütött a Szerelem Gyöngyének lenyűgöző látványától. Mintha az ég kristálytükrébe valami apró ládikát pottyantottak volna.

A herceg sokáig töprengett, de senki sem sejtette, mit forgat fejében.

Végül megszólalt. S intett.

- Ezt pedig vigyétek innét! - parancsolta.


Fordította Görgey Gábor



A VAKOK ORSZÁGA


Száznyolcvan mérföldnyire a Csimborasszótól, vagy talán még messzebb, hatvan mérföldre a Cotopaxi hófedte csúcsaitól, az ecuadori Andok kietlen tájain, elvágva a világtól egy titokzatos völgy húzódik: a Vakok Országa. Sok-sok évvel ezelőtt a völgyet, ha nem könnyen is, de meg lehetett közelíteni: félelmetes szakadékokon át le lehetett jutni sík mezőire, és akadtak is, akik megkockáztatták a veszedelmes utat. Néhány perui félvér család idemenekült egy gonosz és erkölcstelen spanyol uralkodó zsarnoksága elől. Aztán jött a Mindobamba irtózatos kitörése, és Quitóra tizenhét napos éjszaka borult, és a Yaguachi vize felforrt, és a döglött halakat levitte Guayaquilig; a Csendes-óceán felé néző lejtőkön mindenütt megcsuszamlott a föld, és hirtelen megolvadt a hó, és árvizek hömpölyögtek, és a vén Arauca-hegy egyik oldala mennydörgő robajjal leomlott, és mindörökre elzárta a Vakok Országát az emberek kutató léptei elől.

Az egyik régi telepes véletlenül éppen a szoros innenső oldalán járt, amikor a föld olyan iszonyatosan megrendült, és a telepesnek bele kellett törődnie, hogy feleségét és gyermekeit és barátait soha többé nem láthatja, és hogy minden vagyonát elvesztette. Új életet kellett kezdenie. De nem volt szerencséje, később kényszermunkára ítélték, megvakult, és a bányákban halt meg. De a történetből, amelyet elmondott, legenda keletkezett, s a legenda ma is él a Kordillerák között.

Elmesélte ez az ember, hogy miért merészkedett vissza az erdőből, ahová valamikor gyerekkorában került, egy nagy batyuval együtt, egy láma hátára kötözve. A völgyben, azt mondja, minden együtt volt, amit csak szem-száj kívánhat. Jó ivóvíz, legelők, egyenletes éghajlat, a lejtőkön zsíros barna termőföld; a sűrű bokrok roskadoztak az ízes gyümölcs terhe alatt, s az egyik lejtőn hatalmas fenyőerdők védték a völgyet a lavina pusztítása ellen. Igaz, hogy magasan fönt, háromfelől is jég borította a hegyek szürkészöld szikláit, de a jégár nem zuhant le a völgybe, hanem csendesen elfolydogált a távoli lejtőkön, és csak nagyon ritkán történt meg, hogy a jégtömegek lezúdultak.

Lent a völgyben nem esett, nem is havazott, de a bővizű források megöntözték a földet, s a legelőkön dús fű zöldellt. A telepesek szépen boldogultak. Az állatok kövérre híztak és szaporodtak. Csak egyvalami zavarta az általános megelégedettséget, de ez aztán alaposan feldúlta a telepesek életét. Egy ismeretlen betegség következtében a gyermekek mind vakon születtek, és sok nagyobb gyermek is megvakult. Az a telepes, aki a történetet elmondta, azért tette meg a veszedelmes és fáradságos utat a völgyből kifelé, hogy valami varázsszert keressen a külvilágban a szörnyű járvány ellen. Akkoriban még, ha betegség lepte meg az embert, senki sem gondolt bacilusokra vagy fertőzésre; a baj okát az emberek bűneiben keresték. A mi emberünk is azt hitte, hogy egy felsőbb hatalom vaksággal bünteti a vallástalan bevándorlókat, akik elmulasztották, hogy letelepedésük után valami oltár- vagy szentélyfélét állítsanak a völgyben. Emberünk tehát egy ilyen szentélyt szeretett volna, megszentelt tárgyakat, titokzatos érmeket és imákat. Tarisznyájában egy rúd termésezüstöt őrzött, amelynek eredetéről nem akart beszámolni. Makacsul hangoztatta, hogy a völgyben nem találtak ezüstöt, de éppen ez a makacsság árulta el, hogy nincs gyakorlata a hazudozásban. Azt mondta, hogy a völgybeliek minden pénzüket és értéküket összekaparták - odalent sem pénzre, sem ékszerre, vagy ilyesmire nincs szükségük -, hogy vásároljon valami "szent segítséget" a baj ellen. Szinte látom magam előtt ezt az elborult szemű fiatalembert, napégette, csontos arcával, amint - még a vulkán kitörése előtt - kalapja szélét izgatottan gyűrögetve, nyugtalanul, a világ dolgaiban járatlanul, előadja kívánságát egy figyelmesen hallgató, éles szemű papnak; s aztán látom őt, amint zsebében a csalhatatlan kegyszerekkel visszafelé indul. S látom leírhatatlan kétségbeesését, mikor odaér az eltorlaszolt hegyszoroshoz, amelyen át felkapaszkodott a völgyből. Hogy mi mindenen kellett még keresztülmennie, nem tudom, csak évek múltán bekövetkezett kegyetlen haláláról értesültem. Szegény eltévedt bárány! A patak, amelynek völgye egykor járhatóvá tette a Vakok Országába vezető szorost, egy sziklabarlang száján át tört utat. S a legenda, amely az ügyetlenül elmondott, szomorú történet nyomán a vakok törzséről "odaát" szárnyra kelt, ma is él.

S a maroknyi nép között, amely ott maradt az immár elszigetelt völgyben, a kór tovább rombolt. Az öregek rosszul láttak, a fiatalok alig, s a gyermekek, akik ott születtek a völgyben, semmit sem láttak. De az élet nagyon könnyű volt ebben a hóval szegélyezett, isten háta mögötti medencében. Itt nem voltak tüskés bokrok, sem mérges rovarok, sem vadállatok. Az állatok közül egyedül a szelíd láma botorkált a kiszáradt folyómedrekben, amelyeken át a telepesek valaha ide jöttek.

A megvakulás folyamata olyan lassan ment végbe, hogy alig vették észre. Annyit vezetgették a vakon született gyerekeket keresztül-kasul a völgyön, hogy csodálatosan ismertek minden ösvényt, minden zugot, és a faj tovább élt akkor is, amikor ráborult az örök sötétség. Még a tűz kezelését is volt idejük megtanulni. Kőből épített kályhákban raktak nagyon óvatosan tüzet. Kezdetben tanulatlan, egyszerű emberek voltak, a spanyol műveltségből alig-alig ragadt rájuk valami, de az ősi Peru művészi hagyományaiból és elfelejtett bölcseletéből valami tovább élt bennük. Az egymást követő nemzedékek sok mindent elfelejtettek, és sok mindent kieszeltek. A nagyvilág, ahonnan jötték, egyre ködösebbé, egyre bizonytalanabbá vált emlékeikben. Erősek és ügyesek voltak mindenben, amihez nem kellett látni; és egyszer csak támadt közöttük egy kiváló elme, aztán még egy, aki meggyőzően tudott beszélni, és tanította a többit. És amikor ezek meghaltak, hatásuk megmaradt a völgyben, és a kis közösség egyre gyarapodott számban és tudásban, és már meg tudta oldani a felmerülő társadalmi és gazdasági problémákat. Egyik nemzedék követte a másikat. Eljött az idő, amikor az újszülöttet tizenöt emberöltő választotta el attól az őstől, aki egy rúd termésezüsttel útra kelt, hogy Isten segítségét keresse, és soha többé nem tért vissza. És ekkor történt, hogy a külső világból egy ember került a völgybe. Ez a történet erről az emberről szól.

Hegymászó volt, Quito környékéről való. Bejárta a világot, a tengert is látta, sokat olvasott, eredeti, tevékeny és vállalkozó szellem volt. Egy angol társaság megfogadta hegyi vezetőnek. Az angolok hegyet mászni jöttek Ecuadorba, és az egyik svájci vezetőjük megbetegedett. Kisebb próbálkozások után az Andok Matterhornjának, a Parascotopetlnek a megmászása következett volna, és Nunez e próbálkozás idején tűnt el. A szerencsétlenség történetét számtalanszor megírták. Pointer beszámolója a legsikerültebb. Elmondja, hogyan kapaszkodott fel a turisták csoportja a veszélyes és csaknem teljesen függőleges hegyoldalban egészen az utolsó és legnagyobb szakadék tövéig. Drámai erővel írja le Pointer, hogy a hóborította sziklákon egy kis éjjeli menedékfélét építettek, és egyszer csak észrevette, hogy Nunez eltűnt közülük. Kiabáltak - semmi felelet; egész éjszaka nem aludtak, fölváltva kiáltoztak és fütyültek.

Amikor megvirradt, látták, hol zuhant le. Természetes, hogy nem tudott jelt adni. A hegy ismeretlen, keleti oldalán csúszott le; mélyen alant egy meredek havas lejtőbe ütközött, s a lavina közepén vájt mélyedésben csúszott tovább. Egy félelmetes szakadék széléig láthatták föntről a nyomokat, azontúl már semmi sem látszott. Mélyen, nagyon mélyen lent, a távol kékjében néhány fa látszott, egy szűk kis völgy, a Vakok Országának fái. De az angol turisták nem ismerték a Vakok Országának legendáját, és onnan fentről különben sem tudták volna a fennsík többi keskeny völgyétől megkülönböztetni. A szerencsétlenség annyira lesújtotta őket, hogy délután visszafordultak. S aztán jött a háború, és Pointernek be kellett vonulnia, anélkül, hogy megmászta volna a Parascotopetlt. A csúcs azóta is megmászatlan, és Pointerék menedéke árván porladozik a hóban.

És az ember, aki lezuhant, életben maradt.

A lejtőről ezer lábnyi mélységbe esett, de fennakadt egy hatalmas hópárnán. Innen egy még meredekebb lejtőn csúszott tovább. Kábultan és eszméletlenül, de csonttörés nélkül bukfencezett lejjebb. Most már szelídebb lejtők következtek, és végre ott feküdt csendesen, abba a puha hógomolyagba burkolva, amelynek életét köszönhette. Mikor magához tért, azt hitte, ágyban fekszik és beteg; aztán, értelmes és gyakorlott alpinista lévén, ráeszmélt, hogy mi történt vele, és nagy nehezen kikászálódott a hótömegből. Most már a csillagokat is látta. Hasra feküdt, és próbálta kitalálni, hogy hol van, és mi történt vele. Végigtapogatta magát. Megállapította, hogy több gombja leszakadt, s hogy a kabátja keresztülcsúszott a fején. Kése is kiesett a zsebéből, sapkája is eltűnt, pedig azt az álla alatt megkötötte volt. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy köveket keresgélt a sátorlap megerősítéséhez. A jégcsáklyája is elveszett.

Most már tisztában volt azzal, hogy lezuhant, és körülnézett. A kísérteties világításban még hihetetlenebbnek tetszett, hogy ekkora utat tett meg épségben. Egy darabig gondolattalanul meredt a fölötte tornyosuló meredek sziklafalra, amely csak egy-egy pillanatra tűnt elő halványan a sötétségből. A táj fantasztikus, titokzatos szépsége lenyűgözte, s idegeinek feszültsége síró-nevetőgörcsben oldódott fel.

Nagy sokára vette csak észre, hogy közel van a hóhatár alsó széléhez. Alatta, a holdsütötte, járható lejtőn túl már sziklákkal beszórt füves térség látszik. Nagy nehezen feltápászkodott, s a laza hókupacról lefelé menet, míg a rétre nem ért, minden tagja fájt. Ott inkább leesett, mint leheveredett egy szikla mellé, előkotorta belső zsebéből a kulacsot, jót húzott a friss vízből, és menten elaludt.

Madárcsicsergésre ébredt.

Felült, és látta, hogy egy hatalmas szakadék tövében van, egy kis tisztásfélén, amelyet a víz moshatott ki. Ezen a vízvájta teknőn gurult le tegnap, a hóba ágyazva, ő is. Szemben vele másik sziklafal meredezett. A hegyszoros, amely kelet-nyugati irányban a két szakadék közt húzódott, reggeli napfényben fürdött. A napfény megvilágította a nyugati oldalon azokat a leomlott hegytömegeket is, amelyek elzárták a völgy bejáratát. Ha lejjebb akar jutni, egy rendkívül meredek szakadékkal kell megbirkóznia. De a hóban szerencsére fölfedezett egy kürtőszerű nyílást, amelyen át, ha minden kötél szakad, egy elszánt ember megkísérelheti a leereszkedést. Könnyebben ment, mint remélte. Egy másik elhagyott tisztásra ért, és aztán nem túlságosan nehéz kapaszkodó után egy meredek lejtőre, ahol már fák nőttek. Tájékozódott, és jobban szemügyre vette a távoli völgyet. Zöld réteket látott, s a zöld között tisztán ki lehetett venni egy kis házcsoportot. Kőből épült, de szokatlan formájú házak voltak. Nunez folytatta útját. Olykor mintha sima falat kellett volna megmásznia, s a sziklák közé nem hatolt be a napfény, a madárcsicsergés is elhalt, a levegő lehűlt. De a távoli völgy házai egyre biztatóbban látszottak. Végre a sziklafal tövéhez ért, ahol megvethette lábát, s itt - mert nyitott szemmel járt a világban - egy ismeretlen páfrányfélét fedezett föl, amely mintha kinyújtotta volna erős zöld kezét a repedések közül. Nunez leszakított néhányat, megrágta vastag szárukat, ezzel csillapította éhségét.

Délfelé végre a szoros torkából megint kijutott a napfényes síkságra. Nagyon fáradt volt, tagjai megmerevedtek. Letelepedett egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát forrásvízzel, az egészet kiitta, és egy kicsit pihent, mielőtt továbbment a házak felé.

A házak így, közelről, még furcsábbak voltak, s az egész völgyben volt valami szokatlan. Nagyobb részét kövér mezők foglalták el, a fű között sok szép virág nyílt. Látszott, hogy a mezőket gondosan öntözik, és gondosan kaszálják. Magasan fönt fal fogta körül a völgyet, és valami körbefutó csatornahálózat, ebből csörgedeztek alá azok a vízerek, amelyek a mezei veteményeket öntözték. A magasabb lejtőkön, a fal és a csatornahálózat fölött pedig lámák legelésztek a gyér fűben. Itt-ott pajtaféle épületek tűntek fel a fal mentén; nyilván ólak vagy etetőhelyek a lámák számára. A csatornahálózat vizei egy főcsatornába torkolltak a völgy közepébe, s ezt a főcsatornát minden oldalról mellmagasságnyi fal vette körül. A kőfalak valahogy városiassá tették ezt a kis elzárt területet, s a városi jelleget még fokozta a sok, fekete és fehér kővel kirakott gyalogút, amelyeknek mentén néhol még takaros járdaszegély is futott. A falu közepe egészen másképp festett, mint a hegyvidéki falvaknak azok az összevissza dobált házacskái, amelyekhez Nunez hozzászokott. A meglepően tiszta kis főutca mindkét oldalán katonás rendben sorakoztak a házak; a színesre mázolt homlokzaton itt-ott egy ajtó szakította meg a fal sima felületét, de ablak sehol. A falak teljesen szabálytalanul voltak mázolva: itt szürkére, ott homokszínre, amott téglavörösre vagy sötétbarnára. A vad mázolás láttára jutott eszébe Nuneznek először ez a szó: "vak". "A derék ember, aki ezeket a házakat festette, vak lehet, akár egy denevér" - gondolta.

Egy meredek ösvényen át odaérkezett a völgyet körülkerítő falhoz és csatornahálózathoz; éppen ott állt meg, ahol a csatorna vézna és kanyargós kis vízesésben köpi bele fölös vizét a völgy torkába. Nunez most már embereket is látott: a mező túlsó végében, szénaboglyák tetején heverésző férfiakat és asszonyokat, közelebb a faluhoz ácsorgó gyermekeket, közvetlen közelben pedig három férfit, akik vállra akasztott jármon vödröket cipeltek azon a keskeny ösvényen, amely a körfaltól a házakhoz vezetett. Ez a három férfi lámabőrből varrt öltönyt, bőrövet és csizmát viselt, és tarkóig lehúzott, fülvédős sapkát. Libasorban, lassan lépegettek, közben nagyokat ásítottak, mint aki egész éjszaka nem aludt. Olyan megnyugtatóan derűsnek és tiszteletre méltónak látszottak, hogy némi habozás után Nunez fölágaskodott a sziklán, amilyen magasra csak tudott, és olyan nagyot kiáltott, hogy csak úgy visszhangzott a völgy.

A három férfi megállt, és fejét a hang irányába fordította, mintha körülnézne. Jobbra-balra forgolódtak, Nunez pedig kézzel-lábbal hadonászott. De hiába hadonászott, úgy látszott, az emberek nem látják. Egy idő múlva, jobbra, a távoli hegyek felé fordultak, és mintegy feleletül ők is kiáltottak egyet. Nunez visszakiabált egyszer, visszakiabált kétszer, és mikor látta, hogy hasztalan integet, megint eszébe tolult a szó: "vak". "Vakok a szerencsétlenek" - mondta magában.

Mikor aztán már rekedtre kiabálta és kidühöngte magát, Nunez átszaladt az arasznyi hídon, s egy kapuhoz ért. S hogy közvetlen közelből látta őket, most már semmi kétség nem fért hozzá: vakok. Ismerte a legendát, s tudta, hogy a Vakok Országába került. Micsoda nagyszerű kaland, gondolta, hogy fognak irigyelni érte odaát!

A három férfi ott állt a járdaszélen, csak a fülüket hegyezték. Nem ismerjük ezeket a lépéseket, gondolhatták. Szorosan egymás mellett álltak, mintha egy kicsit félnének. Nunez látta lehunyt és beesett szemhéjukat; mintha szemgolyójuk is elsorvadt volna. Arcukon is valami félelemféle tükröződött.

- Egy ember - szólalt meg az egyik, alig érthető spanyol nyelven -, egy ember vagy egy szellem jött le a sziklákról.

Nunez egy magabiztos ifjú öntudatos lépéseivel közeledett hozzájuk. Minden eszébe jutott már, amit valaha a betemetett völgyről és a Vakok Országáról hallott, és a régi közmondás motoszkált a fejében, mint valami refrén:

"A félszemű is király a Vakok Országában."

"A félszemű is király a Vakok Országában."

Nagyon udvariasan üdvözölte a három férfit. Nézte őket, és szólott hozzájuk.

- Honnan jön ez az ember, Pedro bátya? - kérdezte az egyik.

- A sziklák közül.

- A hegyeken át jövök - mondta Nunez -, abból a világból, ahol az emberek látnak. Bogota környékéről, ahol száz- meg százezer ember él, és ahol olyan nagy a város, hogy nem is látni a végét.

- Látni? - motyogta Pedro. - Látni?

- A sziklák közül jön - mondta a másik vak ember.

Nunez a ruháikat nézte, különös szabásukat, a szabálytalan öltéseket.

A három férfi most kinyújtott kézzel feléje indult. Volt valami ijesztő a mozdulatukban. Nunez ösztönösen hátrált kinyújtott ujjaik elől.

- Gyere közelebb - mondta a harmadik vak ember, és megfogta Nunez kabátját.

Csak akkor szólaltak meg újra, amikor mind a hárman végigtapogatták a jövevényt.

- Vigyázat! - kiáltott rájuk Nunez, mikor ujjuk a szeméhez ért, és sehogy sem értették, mi ez a mozgó valami. Újra megtapogatták.

- Furcsa valami ez, Correa - mondta az, akit Pedrónak szólítottak. - Érzed, milyen durva a haja? Akár a láma szőre.

- Durva, mint a sziklák, amelyek szülték - jegyezte meg Correa, aki puha és kissé nyirkos kezével most Nunez beretválatlan állát tapogatta. - Talán majd simább lesz.

Nunez megpróbált szabadulni a tapogató ujjaktól, de nem tudott, mert erősen fogták.

- Vigyázat! - szólt rájuk újra.

- Beszél - mondta a harmadik férfi. - Akkor hát mégis ember.

- Brr! - horkant fel Pedro, mikor keze Nunez durva szövésű kabátjához ért.

- Most jössz a világba? - kérdezte Pedro.

- A világból jövök. Hegyeken és jégmezőkön keresztül, onnan felülről, ahonnan a nap csak félannyi távolságra van, mint innen tőletek. Abból a nagy-nagy világból jövök, ahonnan tizenkét napi járóföld a tenger.

Alig hederítettek rá.

- Apáinktól azt hallottuk, hogy a természet erőiből is lehet embert gyúrni - mondta Correa. - Meleg kell hozzá, és nedvesség, és rothadás - rothadás.

- Vigyük el őt az öregekhez - szólt Pedro.

- De előbb kiáltsunk egy nagyot - ajánlotta Correa -, nehogy a gyerekek megijedjenek... Csodálatos eset.

Kiáltottak hát, aztán elindultak. Pedro ment elöl, kézen fogva vezette Nunezt a házak felé.

Nunez kihúzta a kezét Pedro kezéből.

- Hiszen én látok - mondta.

- Látsz? - kérdezte Correa.

- Igenis, látok - felelte Nunez, Correa felé fordulva, és abban a pillanatban belebotlott Pedro vödrébe.

- Az érzékei még tökéletlenek - mondta a harmadik vak ember. - Megbotlik és értelmetlenül beszél. Fogd csak meg a kezét, Pedro.

- Ahogy tetszik - morogta Nunez, és nevetve hagyta, hogy vezessék.

Nem tudják, mit jelent az: látni, gondolta Nunez. No, majd én megmagyarázom nekik.

A házak felől kiabálás hallatszott, és a falu főutcáján sok ember verődött össze.

A megismerkedés a Vakok Országának népével sokkal jobban próbára tette Nunez türelmét és idegeit, mint gondolta volna. Közelről a falu jóval nagyobbnak látszott, és a tarkára mázolt házak még furcsábbak voltak, mint messziről. Gyermekek, férfiak, asszonyok gyűltek Nunez köré (örömmel állapította meg, hogy a nők közül némelyiknek, bár lehunyt és beesett a szeme, bájos az arca), körülszaglászták, mohón figyeltek minden szavára, lágy, finom ujjak érintették. A leányok és a gyerekek közül azonban néhányan riadtan hátrább húzódtak. Nuneznek magának is feltűnt, milyen rekedt, milyen érdes az ő hangja a vakok dallamos, lágy hangja mellett. Három vezetője szorosan Nunez közelében maradt, mintegy jelezvén, hogy tulajdonuknak tekintik.

- Egy vad ember a sziklák közül - ismételték újra meg újra.

- Bogotából jövök - mondta Nunez. - Bogotából. A hegyek túlsó oldaláról.

- Vad ember... vad szavakat használ - szólt közbe Pedro. - Hallottátok? Bogota! Még nemigen tud gondolkozni. Most kezd beszélni.

Egy kisfiú megcsípte Nunez kezét.

- Bogota! - mondta csúfolódó hangon.

- Az ám! Mekkora város az, a ti falutokhoz képest! Én a nagyvilágból jövök, ahol az embereknek szemük van. Ahol az emberek látnak.

- Bogotának hívják - mondták.

- Megbotlott - tódította Correa. - Kétszer is megbotlott, míg ideértünk.

- Vigyétek az öregekhez.

Belökték egy koromsötét helyiségbe, ahol csak az egyik sarokban pislákolt a tűz. A tömeg is benyomult Nunez után. Hogy az ajtó becsukódott, Nunez semmit sem látott, és mielőtt észbe kaphatott volna, megbotlott egy ülő férfi lábában, és orra bukott. Estében érezte, hogy a karjával valakinek az arcába csap, és egy bosszús horkanást is hallott. Egy pillanatig küzdeni próbált a beléje kapaszkodó kezek ellen. Egyoldalú küzdelem volt, erre ő maga is csakhamar rájött. Jobbnak látta, ha csendben fekve marad.

- Elestem - szólalt meg aztán. - Ebben a vaksötétben nem látok semmit.

Csend támadt, mintha szavainak értelmét próbálnák megfejteni a jelenlevők. Majd Correa hangja hallatszott:

- Új ember. Most csinálták. Járás közben megbotlik, és értelmetlen szavakat kever a beszédébe.

A többiek is mondtak róla ezt-azt, de Nunez nem hallotta vagy nem értette pontosan, hogy mit.

- Fölkelhetek? - kérdezte, mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben. - Nem fogok többé ellenkezni veletek.

Kicsit tanácskoztak, aztán megengedték, hogy felálljon.

Egy hang - idősebb férfi hangja lehetett - most mindenfélét kérdezett tőle. Nunez megpróbálta lefesteni a nagyvilágot, ahonnan ide pottyant, és az eget és a hegyeket, a látást magyarázta, és a világ csodáit ezeknek az öregembereknek, akik sötétben ültek itt, a Vakok Országában. És azok semmit, de semmit nem hittek el, és semmit nem értettek abból, amit Nunez mondott. Erre nem volt elkészülve Nunez. Még a szavait is alig értették. Ezek az emberek már tizennégy nemzedéken át vakságban éltek, teljesen elvágva a látó világtól; mindazoknak a dolgoknak jelentése, amelyek a látással voltak kapcsolatban, elhalványult vagy megváltozott. Tündérmesévé vált képzeletükben maga a külső világ is; már régóta nem érdekelte őket semmi, ami a fal fölött emelkedő sziklás lejtőkön kívül esett. Lángeszű vak férfiak támadtak közülük, ezek összeszedegették a látó időkből magukkal hozott hit és hagyományok foszlányait, és mint üres képzelgést elvetették. Józan, egészséges tanítással újjá formálták a lelkeket. A vakok képzelete lassan-lassan elsorvadt a szemükkel együtt, de éles hallásukkal, érzékeny ujjaikkal új képzeletvilágot teremtettek. Csakhamar Nunez is rájött erre. Látnia kellett, mekkora balgaság volt azt hinni, hogy ezek az emberek tisztelni, sőt csodálni fogják őt azért, mert a nagyvilágból jött. Látnia kellett, hogy az ő képességei, amelyekre olyan büszke volt, itt mit sem érnek. Hasztalan próbálta nekik a látás csodáit magyarázni; a vakok azzal intézték el, hogy ezek csak egy "újonnan készült ember" összefüggéstelen zagyvaságai. Kissé szégyenkezve megadta tehát magát, és figyelmesen hallgatta a vének tanítását. A völgy legöregebb lakója elmagyarázta neki az élet, a vallás, a bölcselet problémáit. Elmondta, hogy ez a világ (mármint a völgy) valamikor üres katlan volt a sziklák között, azután előbb lélektelen lények kerültek ide, akiknek még tapintóérzékük sem volt, majd lámák jöttek, és más, kissé értelmesebb teremtmények, azután emberek, és végül angyalok, akik énekelnek és halk, csapkodó hangokat hallatnak, de akiket egyáltalán nem lehet megérteni. Nunez ezt az utóbbit sehogy sem értette, de aztán rájött, hogy az angyalok csak a madarak lehetnek.

Aztán megmagyarázta az öregember, hogy van meleg idő, és van hideg idő. Nunez megértette, hogy a vakoknál a hideg és a meleg váltakozása a nappalok és éjszakák váltakozását jelenti. A melegben nagyon jól lehet aludni, és a hidegben nagyon jól lehet dolgozni. Ha Nunez nem jön, mondta az öregember, most már az egész falu nyugovóra tért volna. Nunez bizonyára azért teremtődött, hogy elsajátítsa azt a bölcsességet, amelyet ők már a magukénak mondhatnak, s bár összefüggéstelenül beszél, és ügyetlenül viselkedik, bátorságában és jóindulatában nem kételkednek. Remélik, hogy igyekezni fog mindent megtanulni. Az ajtóban állók helyeslően morogtak. Aztán azt mondta az öregember, hogy késő éjszaka van - mert a vakok a nappalt nevezik éjszakának - és itt az ideje, hogy mindenki pihenni térjen. Megkérdezte Nuneztől, tudja-e, hogyan kell aludni. Nunez azt felelte, hogy tudja, de mielőtt lefekszik, enni szeretne.

Hoztak neki ennivalót, egy tál lámatejet és sós kenyeret, aztán elvezették egy távolabb eső viskóba, hogy egyék és aludjon, amíg a hegyi este hidege - az ő hajnaluk - új napra nem ébreszti. De Nunez nem tudott elaludni.

Felült, kinyújtóztatta fáradt lábát, és újra meg újra meghányta-vetette magában különös tapasztalatait.

Időnként fölnevetett, olykor vidáman, olykor bosszúsan.

- Még hogy értelmetlen vagyok! S az érzékeim tökéletlenek! Mit tudják a szerencsétlenek, hogy az égből küldött urukat és királyukat sértették meg! De majd én észre térítem őket. Csak előbb ki kell sütnöm, hogyan! Hogyan?!

Mikor a nap lehanyatlott, Nunez még mindig azon törte a fejét: hogyan?!

Nunez gyönyörködött minden szépben, és most úgy érezte, hogy a völgy körül tornyosuló, s a naplemente rózsaszínű fényében tündöklő hó- és jégborította csúcsoknál szebbet sose látott. A csodálatos látványról tekintete lesiklott a völgybe, ahol a falura és a zöldellő mezőkre már homály borult, és túláradó szívvel adott hálát az Istennek, amiért megadatott neki a látás gyönyörűsége.

A faluból valaki szólította:

- Hé, Bogota! Gyere ide!

Nunez mosolyogva állt föl. Most aztán megmutatja nekik, mi az, ha lát az ember. Kereshetik; csak azért sem fogják megtalálni.

- Ne mozdulj, Bogota! - kiáltotta az előbbi hang.

Nunez csak nevetett magában, és lopva lelépett az ösvényről.

- Ne taposd le a füvet, Bogota! Azt nem szabad!

Nunez szinte megnémult a csodálkozástól! Alig hallotta a saját lépéseit.

A hang tulajdonosa szaladva közeledett a tarkán kövezett úton.

Nunez lelépett a fűről.

- Itt vagyok - mondta.

- Miért nem jöttél, amikor hívtalak? - kérdezte a vak ember. - Mindig vezetni kell téged, mint egy gyereket? Nem hallod, hova lépsz?

Nunez nevetett.

- Látom, hová lépek - mondta.

- Olyan szó, hogy "látom", nincs - felelte némi szünet után a vak ember. - Hagyj már fel ezzel a butasággal, és gyere, amerre a lépéseimet hallod.

Nunez kedvetlenül ment utána.

- Majd eljön az én időm - biztatta magát.

- Igen, majd megtanulod. A világban sokat kell az embernek tanulnia.

- Azt még sohasem hallottad, hogy "A félszemű is király a Vakok Országában"?

- Mi az, hogy vak? - kérdezte a vak ember csak úgy odavetve, hátrafelé.

Négy nap múlt el, és a Vakok Királya még az ötödik napon is névtelenül, ügyetlenül és értelmetlenül botladozott alattvalói között.

Királlyá kikiáltatni magam, gondolta Nunez, nem olyan egyszerű dolog, mint hittem. S addig is, amíg az "államcsínyen" törte a fejét, szót fogadott a vakoknak, és igyekezett elsajátítani az ország szokásait. Az éjszakai munkát rendkívül fárasztónak találta, és elhatározta, hogy ez lesz az első, amin változtatni fog.

A vakok egyszerű, munkás életet éltek, s az élet értékéről, a boldogságról körülbelül olyan fogalmaik voltak, mint általában az embereknek. Dolgoztak, de nem robotoltak; élelem, ruházat bőségesen kielégítette szükségleteiket: pihenőnapokat tartottak, sőt olykor huzamosabb időn át nem dolgoztak; szerettek muzsikálni és énekelni; ismerték a szerelem csodáit, és örültek a kisgyerekeknek.

Csodálatos biztonsággal mozogtak a maguk szervezett kis világában. Szükségleteiknek megfelelően készült minden. A völgy valamennyi szertefutó ösvénye ugyanabban a szögben keresztezte egymást, s a fordulókat az út szélébe vágott bemélyedésekkel jelölték; az utak és a talaj minden egyenetlenségét réges-rég eltüntették; minden módszerük és eljárásuk a jellegzetes körülményekből fejlődött ki, és természetes könnyedséggel alkalmazkodott a szükségletekhez. Érzékeik bámulatosan kifinomodtak; tíz lépés távolságból meghallották egymás legkisebb mozdulatait, és tudták, mit jelent a mozdulat - még egymás szívdobogását is hallották. A hallás és a tapintás tökéletesen pótolta a látást. Ásóval, kapával, vasvillával olyan ügyesen bántak, mint a leggyakorlottabb mezei munkás. Szaglóérzékük is csodálatosan kiélesedett; olyan szimatjuk volt, mint a kutyának. A sziklák közt élő lámák gondozása sem okozott nehézséget. Az állatok lejártak a falhoz, ahol a vakok ólakat építettek számukra, és enni adtak nekik. Nunez is kénytelen volt elismerni, hogy a vakok értik a dolgukat.

Nunez csak akkor kezdett lázadozni, mikor látta, hogy nem boldogul velük.

Eleinte többször is megpróbált a látásról beszélni.

- Hallgassatok rám, emberek - mondta. - Ti nem értetek engem.

Egyszer-kétszer néhányan meghallgatták; köréje ültek, és fejüket lehajtva, fülüket figyelmesen feléje fordították, és Nunez igyekezett minél értelmesebben megmagyarázni nekik, mi az, hogy látni.

Hallgatói közt volt egy lány - nem olyan beesett szemű, mint a többi, s a szemhéja is kevésbé vörös; az ember akár azt gondolhatta, hogy csak lesüti a szemét - ezt a lányt különösen nagyon szerette volna meggyőzni Nunez. Beszélt a látás csodáiról, a hegyekről, az égről, a napkeltéről. A vakok eleinte derűs hitetlenkedéssel, később egyre ellenségesebben hallgatták. Végül is kijelentették, hogy hegyek egyáltalán nem léteznek; ahol a lámák legelnek a sziklák között, ott a világ vége, s a sziklák fölött horpadt tető borul a világra, onnan kapják a harmatot és a lavinákat. És amikor Nunez erősködött, hogy a világnak se vége, se teteje nincsen, azt felelték, hogy ez bűnös beszéd. Nunez szavaiból, ahogy megpróbálta leírni az eget, a felhőket, a csillagokat, a vakok csak annyit értettek, hogy valami undorító, félelmetes üresség van a sima tető helyén, márpedig ők szentül hittek abban, hogy a világ horpadt teteje sima, bársonyos érintésű. Nunez látta, hogy megbotránkoztak szavain, és föladta a harcot. Azt gondolta, hogy megmagyarázza nekik a látás gyakorlati előnyeit. Egy reggel Pedrót látta közeledni a Tizenhetediknek nevezett ösvényen, a házak felé. Minthogy Pedro még olyan messze volt, hogy a vakok sem fülükkel, sem szimatjukkal nem érzékelhették közeledtét, Nunez így szólt:

- Pedro mindjárt itt lesz.

Egy öregember megjegyezte, hogy Pedrónak semmi keresnivalója a Tizenhetedik Ösvényen, és mintha csak igazolni akarná az öreget: az az ember, akit Nunez látott, befordult a Tizedik Ösvényre, és fürge léptekkel a külső fal felé igyekezett vissza. Minthogy Pedro nem érkezett meg, a többiek kicsúfolták Nunezt. Nunez mindenáron be akarta bizonyítani, hogy nem tévedett, és később megkérdezte Pedrót, nem őt látta-e a Tizenhetedik Ösvényen, de Pedro tagadta, hogy ő lett volna, meghazudtolta Nunezt, és attól fogva ellenségesen viselkedett vele.

Nunez aztán rávette őket, tegyék próbára. Egyikük menjen föl vele jó messzire, a lejtős domboldalba, és ő majd odafönt elmondja neki, mit lát lent, a házak között. El is mondott egyet-mást, de ami igazán érdekelte volna ezeket az embereket, az az ablaktalan házak belsejében, vagy a házak mögött ment végbe, így hát ez a próba nem sikerült, mert abból, ami a házakban vagy a házak között történt, Nunez sem látott semmit odafönt a domboldalban. Ez után az újabb kudarc után a vakok jól kinevették, és Nunez akkor elhatározta, hogy erőszakhoz folyamodik. Fölkap egy ásót, és a nyelével egy-két embert földre terít; majd a közelharcban kiderül, nem jobb-e annak, aki lát! Elhatározásának megvalósításában odáig jutott el Nunez, hogy megragadott egy ásót, de akkor rájött, hogy hidegvérrel képtelen egy vak embert megütni.

Azok tudták, hogy ő ásót vett a kezébe; ezzel Nunez tisztában volt. A vakok félrefordított fejjel, fülüket hegyezve résen álltak: várták, hogy most mi lesz.

- Tedd le azt az ásót - mondta az egyik, és Nunez szinte megborzadt önmagától. Már-már eldobta az ásót, de aztán az egyik vak embert odalökte a falnak, és szaladva menekült. El innen, el!

Keresztülvágott a réten, csak azért is letaposta a füvet, és valahol egy ösvény szélén leült. Érzett valamit abból a mámoros izgalomból, amely harc kezdetén fogja el az embert, de azért nem tudta, mitévő legyen. Nem, mégsem lehet a siker reményében olyanokkal kiállni, akiknek szellemi színvonalától egy világ választja el. Látta, hogy odalent az emberek ásókkal, botokkal fölfegyverkezve özönlenek ki a házakból, és feléje indulnak. Lassan haladnak, beszélgetnek, időnként valamennyien megállnak, a levegőbe szaglásznak és fülelnek.

Nunez kezdetben nevetett rajtuk. De később elment a kedve a nevetéstől.

Az egyik megtalálta Nunez nyomait a fűben, és lehajolva tapogatózott tovább.

Nunez vagy öt percig figyelte a menet lassú közeledését. Eleinte csak homályosan, aztán egyre dühösebben érezte, hogy nem várhat tétlenül. Fölállt, egy-két lépést tett a körfal felé, majd megfordult, és visszament előbbi helyére. A vakok csendesen, félkörben álltak és figyeltek.

Nunez is mozdulatlanul állt, és mind a két kezével szorosan fogta az ásót. Mit csináljon? Szétüssön köztük?

Füle vadul lüktetett "A félszemű is király a Vakok Országában!" ütemére.

Mit csináljon? Szétüssön köztük?

Fölnézett a mögötte ágaskodó, magas és megmászhatatlan falra. Megmászhatatlan, mert teljesen sima felület, de itt-ott rések is akadnak benne... Aztán megint a közeledőket nézte. Egyre újabb csapatok özönlöttek ki a házakból.

Szétüssön köztük?

- Bogota! - kiáltott valaki. - Hol vagy, Bogota?

Még szorosabban markolta az ásóját, és lefelé akart indulni, de abban a pillanatban körülzárták. "Ha hozzám nyúlnak, ütök! - fogadkozott magában. - Szavamra, ütök, ha hozzám nyúlnak!"

- Ide hallgassatok! - kiáltotta. - Én ebben a völgyben azt fogom csinálni, ami nekem tetszik! Halljátok, mit mondok? Azt fogom csinálni, ami nekem tetszik, és oda megyek, ahová akarok!

A vakok tapogatózva, de gyorsan közeledtek feléje. Olyan volt, mintha szembekötősdit játszanának, mintha csak egyvalakinek nem lenne bekötve a szeme.

- Fogjátok meg! - kiáltotta az egyik.

A kör egyre szűkebbre zárult Nunez körül. Most már igazán tennie kell valamit.

- Nem értitek?! - A kiáltásnak fenyegetően és határozottan kellett volna hangzania, de Nunez hangja megcsuklott. - Ti vakok vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!

- Tedd le az ásót, Bogota, és gyere le a fűről.

Erre a felszólításra, amely olyan ismerősen hangzott a városi ember fülének, Nunezt elöntötte a düh.

- Jaj nektek! - Nunez már zokogott izgalmában. - Jaj nektek! Szavamra, ütök, ha nem hagytok békében!

Nunez szaladni kezdett, maga sem tudta, hová, merre. Menekült a vakok elől, mert irtózott a gondolattól, hogy megüsse őket. Megállt, hogy körülnézzen, hol bújhatna ki a körből. Arrafelé indult, ahol az emberek nem álltak olyan szorosan egymás mellett, de azok meghallották közeledő lépteit, és menten fölzárkóztak. Nunez látta, hogy nincs menekvés - és lecsapott az ásóval. Érezte, hogy az ütés valakinek a karját érte, egy vak ember feljajdult és elvágódott, Nunez pedig szabad volt.

Szabad! Hiszen lent a házak között ásókkal, karókkal fölfegyverzett férfiak százai nyüzsögtek megfontolt fürgeséggel.

Háta mögül is lépéseket hallott, egy magas férfi szaladt utána. Nunez magánkívül volt dühében, az ásóval üldözője felé suhintott, továbbszaladt, és szinte felrikkantott örömében, hogy egy másik üldözője elől is sikerült kitérnie.

De most már nagyon félt. Fejvesztetten szaladgált ide-oda, fölösleges kerülőket tett, s mert azt se tudta, merre nézzen, minduntalan megbotlott. El is esett egyszer, és a vakok hallották a zuhanást. Messze fönt a körfalban egy nyílást fedezett fel - a mennyország, gondolta -, s eszeveszett futásnak eredt. Már nem is törődött azzal, hogy üldözik-e vagy sem. Végre fönn volt, átbotorkált egy pallón, és fölkapaszkodott a sziklák közé, egy fiatal láma nagy meglepetésére és bosszúságára. A láma ugrándozva elmenekült, Nunez pedig zihálva roskadt le a földre.

Hát így végződött "az államcsíny".

Nunez két napot és két éjszakát töltött a völgykatlanon kívül, étlen-szomjan, a szabad ég alatt. Volt ideje rágódni a váratlan eseményeken. Sokszor-sokszor elmondta magában, és egyre gúnyosabban - önmagát gúnyolva - a közmondást, amely ezúttal csütörtököt mondott: "A félszemű is király a Vakok Országában." Hasztalan törte a fejét, miképp gyűrhetné le és hódíthatná meg ezt a népet, semmi okosat nem tudott kitalálni. Nincs fegyvere, és most már nem is szerezhet fegyvert.

A civilizáció már Bogotában megfertőzte Nunezt. Sehogyan sem tudta rászánni magát, hogy lemenjen és megöljön egy vak embert. Persze, ha megölne egyet közülük, és azzal fenyegetőznék, hogy valamennyiüket lemészárolja, akkor talán diktálhatná a feltételeket. De előbb kialussza magát!

Valami ennivalót keresett a fenyőfák között, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a bokrok aljában, mialatt hullott a dér - sőt, nem sok reménnyel bár, de azon mesterkedett, hogy megfogjon és leterítsen egy lámát: esetleg egy kővel agyondobhatná, és aztán megehetné. De a lámák féltek tőle, bizalmatlanul méregették barna szemükkel, és sziszegtek, ha Nunez a közelükbe merészkedett. A második napon már nagyon félt Nunez, és többször is kirázta a hideg. Végül visszamászott a völgybe. Gondolta, megpróbál egyezkedni a vakokkal. Addig kiabált, míg két ember elő nem jött. Mikor látta, hogy hajlandók szóba állni vele, azt mondta Nunez:

- Bolond voltam. De hát nem tehetek róla, új ember vagyok, csak nemrég készültem el.

Azok azt felelték, hogy ezen a hangon már inkább megérthetik egymást.

Aztán azt mondta Nunez, hogy azóta okosabb lett, és nagyon megbánt mindent.

Aztán - tehetetlenül - sírva fakadt, mert nagyon elgyöngült, és rosszul érezte magát. A vakok a sírást is jó jelnek vették.

Megkérdezték, még mindig azt hiszi-e, hogy "lát"?

- Nem - felelte Nunez. - Az is ostobaság volt. A "lát" szó semmit nem jelent, a semminél is kevesebbet!

- Mi van odafönt? - kérdezték a vakok.

- Tízszer akkora magasságban, mint amekkora egy ember, tető van a világ fölött - sziklatető, nagyon-nagyon sima sziklatető... - Nunez megint görcsös zokogásban tört ki. - Ne kérdezzetek többet, amíg enni nem adtok, mert éhen halok!

Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de a vakok elnézőek voltak. Lázadását általános butaságának és alsóbbrendűségének számlájára írták. Miután megverték, igen egyszerű, de a lehető legnehezebb testi munkát bízták rá, és nem lévén más választása, Nunez alázatosan engedelmeskedett.

Néhány napi betegsége alatt gondosan ápolták, ez megkönnyítette az engedelmességet. Viszont a vakok ragaszkodtak ahhoz, hogy Nunez sötétben feküdjék, s ezt nagyon nehezen bírta. És vak bölcsek jöttek be hozzá, és elméjének gonosz eltévelyedéséről beszéltek, és megfeddették őt, amiért kételkedett abban, hogy az ő világegyetemüket fedél borítja. Olyan meggyőzően beszéltek a bölcsek, hogy Nunez már-már azt hitte: ő az, akit érzékei rászednek, és csak ezért nem látja a világ fedelét, amely pedig valóban ott van a feje fölött.

Nunez tehát polgárjogot nyert a Vakok Országában. Már nem látta valamennyiüket egyformának, egyénenként ismerte és megszokta őket. Az a világ, amely a hegyeken túl terült el, egyre távolibbnak és valószínűtlenebbnek tetszett. Yacob, Nunez gazdája, ha nem haragudott valamiért, egészen kedves ember volt. Aztán itt volt Pedro, Yacob unokaöccse, és Medina, Yacob legkisebb leánya. Medinát nem sokra becsülték a Vakok Országában, mert nemes metszésű arca volt, és lényéből hiányzott az a simulékony lágyság, amely a vakok számára a női szépség elengedhetetlen feltétele. Nunez mindjárt kezdetben szépnek találta Medinát, s most már az egész világon a legeslegszebbnek. A leány szemhéja nem volt olyan vörös és beesett, mint a többi nőé; az ember szinte várta, hogy fölvesse a szemét. És hosszú szempillái voltak Medinának, márpedig a hosszú szempilla itt a völgyben nagy szépséghibának számított. És a hangja is erősebb volt, mint amilyet a völgybeli ifjak szerettek. Így hát Medinának nem akadt udvarlója.

Eljött az idő, amikor Nunez úgy érezte, ha Medina szeretné őt, élete végéig boldogan itt maradna a völgyben.

Szemmel tartotta a lányt; alkalmat keresett arra, hogy apró szolgálatokat tegyen neki, és egyszer csak észrevette, hogy a lány is fölfigyelt rá. Egy pihenőnapon egymás mellett ültek a csillagok halvány fényében. Lágy, édes zene szólt. Nunez keze a lány kezére tévedt, és meg merte szorítani. Medina nagyon gyöngéden viszonozta a szorítást. És egy napon, mikor ebédeltek a sötétben, Nunez érezte, hogy a lány keze az ő kezét keresi. A tűz éppen felvillant, és Nunez látta, hogy milyen gyöngéd a lány arca.

Elhatározta, hogy beszél vele.

Egyszer, mikor a lány a nyári este holdfényében a rokkát pergette, Nunez odament hozzá. Olyan volt most Medina, mint valami ezüstös ködből szőtt csodálatos tünemény. Nunez a lábához kuporodott, megmondta neki, hogy milyen gyönyörű, és megmondta, hogy szereti. A szerelmesek tiszteletteljes gyöngédségével szólott, szinte áhítatos volt a hangja; a leányhoz még soha, senki nem közeledett ilyen hódolattal. Medina nem adott határozott választ, de nyilvánvalóan szívesen hallgatta Nunez szavait.

Ezután, valahányszor alkalma nyílt, Nunez mindig megszólította a lányt. Most már Nunez számára is a völgy jelentette a világot, s az a másik világ, a hegyeken túl, ahol az emberek napfényben éltek, tündérmesévé ködösödött; tündérmesévé, amelyet majd egyszer elmond Medinának. Nagyon tapintatosan, nagyon félénken megpróbált a lánynak a látásról beszélni.

Medina valami csodálatosan költői elképzelésnek gondolta a látást, és úgy hallgatta Nunez meséit a csillagokról és a hegyekről és a saját tündöklő szépségéről, mintha valami titkos dolgot cselekednék. Nem hitte el, amit a férfi mesélt, és csak félig értette Nunez szavait, de megborzongott a gyönyörűségtől, és Nunez azt hitte, Medina tökéletesen érti őt.

Nunez szerelme már nem volt olyan félénk és áhítatos: bátrabb lett. Elhatározta, hogy megkéri a lány kezét Yacobtól és a vénektől, de a lány megijedt ettől, és azt mondta Nuneznek, hogy várjon még. Yacob az egyik idősebb lányától tudta meg, hogy Medina és Nunez szeretik egymást.

A házasságot kezdettől fogva hevesen ellenezték a völgyben; nem annyira azért, mert Medinát többre értékelték, mint inkább azért, mert Nunezt nem tartották maguk közül valónak; ostoba, tehetetlen lényt láttak benne, olyan valakit, aki az ember legalacsonyabb mértékét sem üti meg. Medina nővérei is elkeseredetten ellene voltak a házasságnak, mondván, hogy Medina mindnyájuk fejére szégyent hoz; és az öreg Yacob, aki már szinte megkedvelte ügyetlen, de engedelmes szolgáját, most erélyesen megrázta a fejét, és kijelentette, hogy erről a házasságról szó sem lehet. A völgybeli fiatal férfiak azt mondták, ez a házasság fajuk meggyalázása lenne; egyikük odáig vetemedett, hogy leszidta és megütötte Nunezt. Az visszaütött. Amióta itt élt a völgyben, Nunez most vette először hasznát annak, hogy félhomályban is lát, és ez után a verekedés után senki sem mert többé kezet emelni rá. De a házasságba azért nem egyeztek bele.

Az öreg Yacobnak a legkisebbik lánya volt a kedvence, és fájt neki, hogy Medina sírva borul a vállára.

- De hát tapasztalhattad, szívem, hogy milyen idétlen. Képzelődik, és mindent rosszul csinál.

- Tudom - zokogott Medina. - De azért már okosabb, mint volt. Napról napra javul. És erős, édesapám, és olyan kedves - mindenki másnál erősebb és kedvesebb. És szeret engem, apám, és én is szeretem őt.

Az öreg Yacob nagyon szomorú volt, hogy nem tudta lányát megvigasztalni, és a helyzetet még szomorúbbá tette az, hogy az öreg maga is megszerette Nunezt. Sok jó tulajdonságot fedezett föl benne. Ott ült az öreg az ablaktalan tanács-szobában a vének között, és hallgatta beszélgetésüket. Alkalomadtán közbe is szólt.

- Már okosabb, mint volt - mondta. - Valószínű, hogy egy szép napon éppen olyan épelméjű lesz, mint mi vagyunk.

És akkor az egyik öregnek, aki szeretett a dolgok mélyére hatolni, egy ötlete támadt. Ezt az öreget orvosként tisztelte a völgy népe, ő volt a nagy gyógyító, bölcs és találékony elme, és vonzotta őt a feladat, hogy Nunezt kigyógyítsa különcségeiből.

- Megvizsgáltam Bogotát - mondta -, és most már jobban értem a helyzetet. Azt hiszem, van mód rá, hogy meggyógyítsuk.

- Én is mindig ebben reménykedtem - mondta az öreg Yacob.

- Az agya beteg - szólt a vak orvos.

A többiek helyeslően morogtak.

- És mi baja az agyának?

- Ó! - sóhajtott az öreg Yacob.

- Ez - felelt önmagának az orvos. - Ez a furcsa valami, amit ő szemnek nevez, és ami csak arra való, hogy kellemesen lágy bemélyedést idézzen elő az arcban. Bogotának ez az úgynevezett szeme beteg, mégpedig olyan mértékben, hogy az agyban is zavarokat okoz. Bogota szeme természetellenesen nagy, szempillái is vannak, a szemhéjai mozognak, következésképpen a szemek állandóan izgatják az agyat.

- Igazán? - kérdezte Yacob. - Igazán azt hiszed, hogy ez a baj?

- Alapos megfontolás után, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy Bogota meggyógyításához csak egy könnyű és egyszerű műtétre van szükség. El kell távolítani ezeket az agyat ingerlő, fölösleges testeket.

- És akkor teljesen épelméjű lesz?

- Teljesen épelméjű, és kitűnő honpolgár.

- Ó, milyen csodálatos a tudomány! Hála legyen az Égnek! - kiáltott fel Yacob, és rögtön elindult, hogy közölje Nunezzel az örvendetes újságot.

Yacob azonban úgy találta, hogy Nunez hidegen fogadta a jó hírt. Ez elkedvetlenítette az öreget.

- Olyan hangon beszélsz, mintha nem is szeretnéd a leányomat - dohogott.

Medina végül mégis meggyőzte Nunezt arról, hogy alá kell vetnie magát a műtétnek.

- Ugye, te nem akarod, hogy elveszítsem a szemem világát?

Medina a fejét rázta.

- Az én világom a látás.

Medina még mélyebben hajtotta le a fejét.

- Olyan sok szép van a világon, olyan sok szép - a virágok, a zuzmók a sziklák között, a szőrme lágy fénye, a messzi ég a kergetőző felhőkkel, a naplementék és a csillagok. És itt vagy te. Ha semmi más nem volna a világon, már azért is jó látni, mert láthatom a te édes, derűs arcodat, mosolygó ajkadat, a te drága, összekulcsolt kezedet... A szememnek köszönhetem, hogy rád találtam, a szemem tart itt melletted, a szemem, amelyet ezek az ostobák el akarnak venni tőlem. S ha elveszik a szememet, be kell érnem azzal, hogy megérinthetlek, hogy a hangodat hallom, de soha többé nem láthatlak. Ha elveszik a szememet, el kell merülnöm a sötétségben, a sziklatető alatt, az alatt a rettenetes tető alatt, amely a te képzeletedet megbénítja... Ugye, nem akarod, hogy elveszítsem a szemem világát?

Nunez szívébe nyugtalanító kétség lopózott. Elhallgatott, a kérdés ott maradt a levegőben.

- Néha - kezdte a lány -, néha azt szeretném... - ő is elhallgatott.

- Mit szeretnél? - kérdezte, rosszat sejtve a férfi.

- Néha jobban szeretném, ha nem beszélnél így.

- Ha hogyan nem beszélnék?

- Tudom, hogy... hogy szép, amit elképzelsz. Szeretem, ha mesélsz, de most...

Nunez hátán végigfutott a hideg.

- De most? - kérdezte elhaló hangon.

A lány nagyon csendesen ült a helyén.

- Azt akarod mondani, hogy... azt hiszed... jobb lennék, jobb lennék talán, ha...

Nunez most már mindent értett. Düh fogta el, düh a kegyetlen sorssal szemben, de ugyanakkor melegség öntötte el a szívét, forró szánalom a leány iránt, aki nem képes őt megérteni.

- Drágám - mondta, és látta Medina sápadt arcán, mennyire küszködik szegényke a szavakkal. Átölelte a lányt, megcsókolta a fülét, és sokáig ültek némán egymás mellett.

- És ha beleegyezném!... - kérdezte végül, nagyon gyöngéden a férfi.

Medina a nyakába borult, és vad zokogásba tört ki.

- Ó, ha beleegyeznél - tördelte -, ha beleegyeznél!


A műtét előtt, amely a szolgai alsóbbrendűségből a vak polgár rangjára fogja emelni őt, Nunez már egész héten nem tudott aludni, s a napfényes, meleg órák alatt, míg a többiek jóízűen szunnyadoztak, ő tépelődve gubbasztott vagy céltalanul kóborolt. Megpróbált beletörődni sorsába. Beleegyezett a műtétbe, de még most sem volt biztos önmagában. A munkaidő véget ért, a nap tündöklő-fényesen emelkedett a hegycsúcsok fölé. Elérkezett az utolsó nap. Holnap már nem fog látni. Néhány pillanatig beszélt Medinával, mielőtt a lány nyugovóra tért.

- Holnap - mondta -, holnap már nem láthatlak.

- Édes szívem - suttogta a lány, és teljes erejéből megszorította Nunez kezét. - Nem fog nagyon fájni - mondta -, és énértem viseled el ezt a fájdalmat... Ó, bár meghálálhatnám... Ó, ha boldoggá tehetnélek, én édes szerelmem! Te szelíd hangú egyetlenem, ha tudnád, milyen nagyon szeretnélek boldoggá tenni!

Nunez azt sem tudta, melyiküket sajnálja jobban: önmagát-e, vagy a lányt?

Átölelte Medinát, ajkát az ajkára szorította, és utoljára nézett az édes arcocskába.

- Isten áldjon meg! - rebegte. - Isten áldjon!

Aztán némán elfordult a lánytól.

Medina hallotta szerelmesének lassan távolodó lépteit, és volt valami a lépések ritmusában, ami megint szenvedélyes zokogásra késztette.

Nuneznek az volt a szándéka, hogy elvonul valami elhagyatott helyre, a rét szépséges fehér nárciszai közé, és ott várja be az áldozat óráját, de ahogy mendegélt, felnézett az égre, és látta a reggelt, és a reggel, mint egy aranypáncélba öltözött angyal, lépegetett le a szirteken...

Úgy tetszett Nuneznek, hogy ezzel a csodálatos ragyogással szemben minden: ő maga is, szerelme, a vakok világa odalent a völgyben - a bűn fészke.

Nem tért le a virágos mezőre, amint szándékában volt, hanem egyenesen ment tovább, megmászta a körfalat, felkapaszkodott a sziklákra, és tekintete állandóan a napsütötte jeges csúcsokon, a hómezőkön járt.

Csak itta, itta a tündöklő szépséget, és képzelete abba a másik világba szárnyalt, amelyről örökre le akart mondani.

A nagy, szabad világra gondolt, amelytől elszakadt, az ő világára, képzelete a hegyeken túl csapongott, a mérhetetlen távolokba. Bogotát látta lelki szemével, a város ezernyi, vérpezsdítő gyönyörűségét, az aranyfényű nappalokat, a titokzatos, ezüstfehér éjszakákat, a legislegszebbet minden város között, a szökőkutakat, szobrokat, fehér házakat. Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt, hegyszorosokon át, el lehetne jutni a város nyüzsgő utcáiba. A hosszú hajóútra gondolt, amely a folyón Bogotából a még tágabb világba viszi az embert, falvak és városok mentén, erdők és pusztaságok között. Megy-megy az ember napokon át a folyó hátán, és egyszer csak elmaradnak a folyó partjai, hatalmas gőzösök hasítják a vizet, és a bámuló tekintet előtt kitárul a tenger, a végtelen tenger, ezer szigetével, ezer meg ezer szigetével és a sok-sok, homályba vesző hajóval, amelyek szakadatlanul járják az utat a nagy-nagy világ körül. És a tenger fölött az égbolt - itt nem sötétítik el a hegyek az eget, nemcsak egy tenyérnyi darabkát látni belőle, mint a hegyek között, hanem mérhetetlen, véghetetlen kékséget, és éjszaka csillagok úsznak az ég mély, sötétkék tengerében...

Nunez tekintete élesen fürkészte a hegyek dús kárpitját.

Ha például felmászna az ember ezen a víz vájta meredeken, ahhoz a kürtőszerű szakadékhoz, egészen magasra jutna a törpefenyők között, amelyek lépcsőzetesen kerítik körül a szorost. És aztán? Azt a kiugró sziklát is el lehetne érni. És onnan talán még följebb lehetne kapaszkodni azon a hóborította szakadékon; és ha arra nem járható az út, talán kelet felé akad egy másik, amellyel meg tud birkózni. És azután? Azután az ember fölér arra a borostyán színű hómezőre, és akkor már a fél út mögötte maradt.

Nunez visszapillantott a falura, aztán megfordult, és sokáig bámult le a völgybe.

Medinára gondolt, de a lány már nagyon messze volt tőle.

A hegyfal felé fordult, amelyet megvilágított a kelő nap fénye.

Nagyon óvatosan, nagyon vigyázva fölfelé kezdett kapaszkodni.


Mikor leszállt az alkonyat, már nem kapaszkodott, de messzire és magasra jutott. Volt már életében magasabban is, de most is nagyon magasan volt. Ruhái összevissza szaggatva, keze-lába vérzett, testéről sok helyütt lehorzsolódott a bőr, de mosolyogva feküdt a sziklán, mint aki nagyon jól érzi magát.

Onnan, ahol feküdt, a völgy szűk katlannak látszott. Nunez úgy gondolta, egy mérföldnyi utat tehetett meg. A völgyre már árnyék borult, áttetsző pára lebegett fölötte, pedig a hegycsúcsok még napfényben lángoltak. A hegycsúcsok még napfényben lángoltak, és körös-körül ezek az apró sziklák, ez a csodálatos szépség. Itt finom rajzú zöld erek hálózzák be ezt a szürke kőzetet, amott kristályos felületek csillannak meg, és a szikla repedéseiből, ott, ahol Nunez feje pihent, egy icipici, gyönyörűségesen szép, narancsszínű zuzmó bújt elő. Titokzatos, mély árnyékok ereszkedtek alá, a kékség bíborszínbe mélyült, a bíborszín fénylő sötétségbe. És odafent a határtalan égbolt. De Nunez már mindebből nem látott semmit, teljesen mozdulatlanul feküdt, csak mosolygott, mintha örülne, hogy sikerült elmenekülnie a Vakok Országából, ahol király akart lenni.

Aztán a naplemente izzása is megfakult, leszállt az éjszaka, és Nunez még mindig békésen és elégedetten feküdt ott, a hideg csillagok alatt.


Fordította Ruzitska Mária



A BACILUS-TOLVAJ


- Ez a preparátum pedig - mondta a bakteriológus, s az üveglapot a mikroszkóp lencséje alá csúsztatta - a híres kolera-bacilus, a kolera baktériuma.

A sápadt férfi a mikroszkópba nézett. Látszott, hogy még szokatlan számára az efféle készülék, és petyhüdt, fehér kezével eltakarta a másik szemét.

- Alig látok valamit - mondta.

- Fogja azt a csavart - felelte a bakteriológus. - Talán nincs jól beállítva a mikroszkóp lencséje. Hiszen minden szem más. Próbálja kissé ide-oda csavargatni.

- Aha! Most látom - szólt a látogató. - Tulajdonképpen nem sok látnivaló van rajta. Apró rózsaszínű pálcikák és foszlányok. És ezek a parányok, ezek az egyszerű kis atomok, ha elszaporodnak, mégis elpusztíthatnak egy egész várost! Csodálatos!

Felállt, az üveglapot kihúzta a lencse alól, és az ablak felé tartotta.

- Alig lehet látni - mondta a preparátumot vizsgálgatva. Habozott. - És ezek... elevenek? Veszedelmesek még?

- Ezeket már megfestettem és megöltem - válaszolt a bakteriológus. - Ami engem illet, azt szeretném, ha a világmindenség valamennyi baktériumát megfesthetnénk és elpusztíthatnánk.

- Azt hiszem - jegyezte meg a sápadt férfi könnyed mosollyal - ön nem nagyon örülne annak, ha ezek a jószágok eleven, aktív állapotban nyüzsögnének ön körül?

- Ellenkezőleg, ez nálunk elkerülhetetlen - mondta a bakteriológus. - Ez itt, például... - átvágott a szobán, és több lezárt üvegcső közül kiemelt egyet. - Ezek élnek. Ez eleven kolerabaktériumtenyészet. - Egy pillanatig habozott. - Hogy úgy mondjam, palackozott kolera.

A sápadt férfi arca egy pillanatra elégedetten felragyogott.

- Félelmetes dolog, hogy ilyesmi van a birtokában - mondta, és szemével majd felfalta a csövecskét. A bakteriológus figyelmesen nézte látogatóján a beteges gyönyörűség kifejezését. Ez az ember, aki ma délután egy régi barátjának ajánló soraival állított be hozzá, már egyéniségük éles ellentéte miatt is érdekelte. A látogató, sima, fekete hajával, mélyen ülő, szürke szemével, sovány arcával és ideges modorával, amint szeszélyesen és mégis buzgón érdeklődött - újdonságként hatott rá, hiszen azok a tudományos kutatók, akikkel ő érintkezett, nagyrészt egykedvű, megfontolt emberek voltak. Így hát nem is lehet csodálkozni, hogy hallgatója előtt, kire nyilván nagy hatással volt a téma halálos természete, minél színesebben igyekezett lefesteni a dolgot.

Elgondolkozva tartotta kezében az üvegcsövet.

- Bizony, ez itt a bebörtönzött dögvész. Csak törjünk fel egy ilyen üvegcsét, és ürítsük a vízvezetékbe; mondjuk ezeknek az apró életparányoknak, melyeknek se szaguk, se ízük, és a legerősebb mikroszkóppal is csak akkor láthatók, ha megfestjük őket - tehát mondjuk nekik: "Menjetek, növekedjetek és szaporodjatok, töltsétek meg a víztárolókat" - és titokzatos, kifürkészhetetlen halál, gyors és irtózatos halál, megalázó és gyötrelmes halál szabadulna erre a városra, és üldözné áldozatait. Asszonyától elragadná a férfit, anyjától a gyermeket, az államférfit hivatásától választaná el, a munkást pedig megszabadítaná fáradalmaitól. Tovább terjedne a vízvezetékben, az utcák mentén kúszna végig, itt is meg ott is kiszemelne egy házat, büntetésképp, hogy nem forralják ivóvizüket, befészkelné magát az ásványvizek forrásaiba, belemosnák a salátába is, és ott szunnyadna a jégkockák mélyén. Felkészülten várná, hogy vályúikból kiigyák a lovak, és közkutakból a vigyázatlan gyermekek. Beszivárogna a talajba, hogy kutakban, forrásokban, ezernyi váratlan helyen újra megjelenjék. Csak egyszer szabadítsuk be a vízhálózatba, és még mielőtt bekeríthetnénk és megfoghatnánk, már megtizedelte a nagyvárost.

Hirtelen elhallgatott. Gyakran mondták már, hogy gyengéje a szónoklás.

- De hát itt veszélytelen, látja - teljesen veszélytelen.

A sápadt férfi bólintott. Szeme felcsillant, és a torkát köszörülte.

- Ezek az alávaló anarchisták - mondta - ostobák és sült bolondok, hogy bombákat használnak, mikor hozzájuthatnak ilyesmihez is. Azt hiszem...

Az ajtó felől könnyed koppantás hallatszott, éppen csak egy köröm gyengéd koccantása. A bakteriológus kinyitotta az ajtót.

- Csak egy pillanatra, drágám - suttogta a felesége.

Mikor a laboratóriumba visszatért, a látogató az órájára nézett.

- Sejtelmem sem volt, hogy egy egész órát raboltam el az idejéből - mondta. - Három óra negyvennyolc perc. Csak fél négyig akartam maradni, de hát ezek valóban nagyon érdekes dolgok. Nem, igazán nem maradhatok tovább egy percig sem. Négykor valahol dolgom van.

Hálálkodva ment ki a szobából; a bakteriológus egész a kapuig kísérte, majd gondolataiba merülve visszaindult a laboratóriumba vezető folyosón. Azon töprengett, hogy látogatója vajon milyen népfajtához tartozhat. Semmi esetre sem germán, de nem is tiszta latin típus.

- Nos, akármi, de attól tartok, beteges alkat - állapította meg magában. - Milyen mohón nézte ezt a baktériumtelepet!

Hirtelen nyugtalanító gondolat nyilallt belé. Először a pároló mellett álló pad felé, majd gyorsan az íróasztalához fordult - lázasan végigkutatta zsebeit, aztán az ajtóhoz rohant.

- Talán otthagytam a hall-asztalon... Minnie! - kiáltott a hallból rekedten.

- Mi az, drágám? - felelt egy távoli hang.

- Édesem, volt valami a kezemben, mikor az előbb beszéltünk?

Csend.

- Semmi, drágám, mert emlékszem, hogy...

- A kék nyavalya!... - kiáltott fel a bakteriológus, és hanyatt-homlok rohant ki az ajtón, le a lépcsőn, az utcára.

Minnie, mikor a heves ajtó-csapódást meghallotta, riadtan az ablakhoz szaladt. Lent az utcán egy ösztövér ember éppen beszállt egy kocsiba. A bakteriológus pedig, kalap nélkül, posztópapucsban, vadul hadonászva rohant felé. Az egyik papucsot elvesztette, de rá sem hederített.

- Megőrült! - mondta Minnie. - Tessék, ide vezetett a rémes tudománya!

Kinyitotta az ablakot, utána akart kiáltani. A nyurga férfi, mikor hirtelen hátrapillantott, ugyancsak azt hihette, hogy elmebajossal van dolga. A bakteriológusra mutatva, gyorsan odaszólt a kocsisnak, becsapta az ajtót, pattant az ostor, és a lovak patkói máris csattogtak. A következő percben a kocsi, nyomában a bakteriológussal, végiglejtett az utcán, s mindkettő eltűnt a sarkon.

Minnie egy percig még kihajolt az ablakon.

Aztán behúzta a fejét. Egészen meg volt döbbenve.

- Hát persze hogy különc! De harisnyában szaladgálni Londonban... méghozzá a szezon közepén!

Szerencsés ötlete támadt. Gyorsan feltette a kalapját, felkapta férje cipőjét, a hallban leakasztotta férje könnyű felöltőjét és kalapját - és máris lent volt a kapuban. Odakiáltott egy épp jókor arra baktató kocsinak.

- Hajtson végig az úton és körül a Havelock Crescenten, és nézzen szét, hogy lát-e valahol egy bársony házikabátban, kalap nélkül szaladgáló urat.

- Bársonykabátban, kalap nélkül! Igenis, nagysád! Rendben van, nagysád!

És a legnagyobb lelki nyugalommal a lóra cserdített, mintha egész életében erre a címre hajtott volna.

Néhány perccel később a Haverstock Hill-i kocsipihenő körül összeverődött kocsisokat és lézengőket egy gyömbérszínű, agyonhajszolt gebével elvágtató kocsi riasztotta fel. Amíg elhaladt, csendben maradtak, de akkor aztán rákezdték:

- Tyű, hisz ez Harry Hicks! Hát ebbe meg mi bújt belé? - mondta a köpcös úriember, aki Vén Dudás névre hallgatott.

- Jól jár a kezében az ostor, azt meg kell hagyni - jegyezte meg a lovászgyerek.

- Hé! - kiáltott a szegény öreg Tommy Byles. - Itt meg a másik futóbolond! Vigyen el az ördög, ha nem az.

- Az öreg George - mondta Vén Dudás -, és úgy van, ahogy mondod, bolondot visz. Még ki talál pottyanni abból a batárból. Tán Harry Hickset kergeti?

A csoport a pihenő körül egészen fellelkesült. Szólt a kórus:

- Rajta, George! Ez aztán a versenyfutás! Megcsíped még! Nyomd meg!

- Micsoda menő, de az ám! - kiáltott fel a lovászgyerek.

- Üssön meg a guta! - kiabált Vén Dudás. - Nicsak! A végén még én is belejövök. Tessék, itt jön a harmadik! Hát minden konflis meghibbant Hampsteadben ma reggel?

- Ez meg itt egy nőszemély - mondta a lovászgyerek.

- Hogy szalad a pasas után! Pedig fordítva szokott lenni - állapította meg Vén Dudás.

- De mi van a kezibe?

- Mintha keménykalap volna.

- Micsoda remek móka! Hármat egy ellen az öreg George-ra - mondta a lovászgyerek. - Hajrá!

Minnie valóságos tapsviharban haladt el előttük. Nem nagyon örült neki, de érezte, hogy kötelességét teljesíti. Szemét egyre az öreg George élénken mozgó hátára függesztve - de miért viszi csavargó férjét érthetetlen módon egyre messzebb tőle? - továbbkarikázott Haverstock Hillen, és végig a Camden Town High Streeten.

Az első kocsiban ülő férfi a sarokban kuporgott, és szorosan összekulcsolt kezében görcsösen szorongatta a szörnyű pusztításra képes csövecskét. Különös lelkiállapotába ujjongó öröm és szorongás vegyült. Főleg attól félt, hogy elfogják, még mielőtt tervét végrehajtaná; emellett azonban egy bizonytalan, de még nagyobb félelem lappangott benne - a szörnyű bűntett miatt. De ujjongása messze felülmúlta rettegését. Előtte még nem élt anarchista, aki csak meg is közelítette volna az ő eszméjét. Ravachol, Vaillant, mindezek a kiváló férfiak, kiknek a hírnevét annyira irigyelte, mellette most már jelentéktelen alakokká törpültek. Csak oda kell férkőznie a fővezetékhez, hogy a csövecskét a víztárolóba ürítse. Mily remekül eszelte ki az egészet! Ajánlólevelet hamisított, bejutott a laboratóriumba. Milyen nagyszerűen ragadta meg a kínálkozó alkalmat! Végre mégiscsak hallani fog róla a világ. Az emberek, akik gúnyolódtak felette, mellőzték, másokat jobban kedveltek nála, és kerülték a társaságát - végre megtudják, hogy ő kicsoda! Halál, halál, halál! Mindig jelentéktelen embernek tekintették. Az egész világ összeesküdött ellene, hogy elnyomják. Majd ő megmutatja, mi az, egy embert kiközösíteni. Milyen ismerős ez az utca. Persze, a Great Saint Andrew's Street! Nézzük, hogy áll a hajsza?

Kihajolt a kocsiból. A bakteriológus alig ötven lépésnyire volt mögötte. Ez bizony baj. Még utolérik és lefogják. Zsebébe nyúlt, és talált egy fél aranyat. Ezt a kocsi tetőnyílásán keresztül a kocsis orra elé bökte.

- Lesz még több is - üvöltötte -, de csak akkor, ha sikerül megszöknünk!

A kocsis elkapta a pénzt.

- Nyugodt lehet - mondta. A csapóablak lecsattant, s az ostor végigszántott a gebe patakzó oldalán. A kocsi megingott, és az anarchista, aki még félig-meddig állt, az üvegcsét szorongató kezével az oldalajtónak támaszkodott, hogy egyensúlyát el ne veszítse. Érezte, hogy a törékeny jószág összeroppan, és letört fele ott csörög a kocsi fenekén. Átkozódva lerogyott az ülésre, és komoran bámult a néhány cseppnyi nedvre az ajtón. Megborzongott.

- Nos, úgy látszik, én leszek az első. Eh! Legalább mártír leszek. Ez is valami. Elég pocsék halál, annyi bizonyos. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg olyan fájdalmas-e, mint mondják.

Hirtelen eszébe jutott valami, s a kocsi fenekén keresgélni kezdett. Egy cseppecske még maradt az üvegcső letört végében - ezt megitta, hogy biztos legyen a dolgában. Jobb ez így, biztos, ami biztos. Akárhogy lesz is, ő már nem sülhet fel.

Aztán derengeni kezdett benne, hogy most már fölösleges a bakteriológus elől menekülnie. A Wellington Streeten előreszólt a kocsisnak, hogy álljon meg, és kiszállt. A lépcsőn megcsúszott, a feje szédült. A koleraméreg! Ez aztán gyorsan dolgozik! Intett a kocsisnak, hogy tűnjön el; mellén összefonta karjait, úgy állt a járdán, és várta üldözőjét. Tartásában volt valami tragikus. A közelgő halál tudata bizonyos méltóságot adott neki. Üldözőjét dacos nevetéssel fogadta.

- Vive l'Anarchie! [2] Elkésett, barátom. Már megittam. A kolera elszabadult!

A bakteriológus ránézett a kocsiból, a szemüvege mögött különös fényben égett a szeme.

- Megitta? Szóval anarchista... Most már értem.

Még akart valamit mondani, de aztán elharapta. Szája szögletében mosoly bujkált. Éppen kinyitotta a konflis ajtaját, mintha ki akarna szállni, mire az anarchista drámai búcsút intve, a Waterloo Bridge felé indult. Fertőzött testét lehetőleg mindenkihez hozzádörzsölte, aki csak útjába került. A bakteriológust annyira lekötötte ez a látvány, hogy alig látszott rajta valami meglepődés, mikor Minnie - kalappal, cipővel és felöltővel felszerelve - megjelent a járdán.

- Nagyon szép tőled, hogy elhoztad a holmimat - mondta, és elmerülten szemlélte a távolodó anarchistát.

- Sokkal jobban tennéd, ha beszállnál - szólt oda Minnie-nek, még mindig bámészkodva.

Minnie most már szentül meg volt győződve arról, hogy férje megbolondult. Saját felelősségére odaszólt a kocsisnak, hogy induljanak haza.

- Hogy húzzam fel a cipőmet?... Hogyne, drágám... - motyogta a bakteriológus, mikor a kocsi bekanyarodott, és eltakarta előle a büszkén feszítő, egyre távolodó és kisebbedő sötét alakot. Egyszerre valami furcsaság jutott eszébe és felkacagott.

- Pedig ez igazán nagyon komoly dolog - jegyezte meg. - Tudod, ez az ember ma nálam járt és anarchista. Nem, ne ájulj el, mert akkor a végét nem tudom elmondani. Én pedig nem tudtam, hogy anarchista, bámulatba akartam ejteni, és elővettem azt az újfajta baktériumtelepet, amiről már beszéltem neked. Tudod, arra a fajtára gondolok, ami a majmokon azokat a kék foltokat okozza. És én egy bolond ötlettel ráfogtam, hogy ez az ázsiai kolerabaktérium. Ő meg elrohant vele, hogy megmérgezze London ivóvizét, és bizonyára jól el is kékült volna ez a civilizált város. Most pedig lenyelte. Persze nem tudom, mi történik vele, de emlékszel, hogy a macska megkékült, a három kutyakölyök ma is csupa kék folt, és a veréb is tiszta kék lett tőle. Csak az a bosszantó, hogy most megint egy csomó pénzembe kerül, és újra vesződhetek, amíg az új preparátum elkészül... Hogy vegyem fel a kabátomat ebben a melegben? De miért? Mert esetleg találkozunk Mrs. Jabberrel? De drágám, Mrs. Jabber nem léghuzat! Mért hordjak én kabátot ilyen melegben Mrs.... Jó, jó... rendben van!


Fordította Görgey Gábor




Hátra Kezdőlap Előre