KINCS AZ ERDŐBEN


A kenu a szárazföldhöz közeledett. Az öböl kitárult, és a sziklaháton megtörő hullámtaréjon hasadék jelezte, hol ömlik a tengerbe a kis folyó; az őserdő tömöttebb és mélyebb zöldje mutatta folyását a távoli domboldalon. Az erdő itt lehúzódott egészen a partig. A távolban, elmosódottan, és szinte a felhők anyagtalanságával emelkedtek a hegyek, mint megannyi megfagyott hullám.

A tenger, valami alig észrevehető áramlástól eltekintve, nyugodt volt. Az ég szikrázott.

A faragott evezőt forgató férfi megállt.

- Valahol itt kell lennie - mondta. Behúzta az evezőt, kinyújtott karjával egyenesen maga elé mutatott.

A másik férfi a kenu orrában ült, és figyelmesen kémlelte a partot. Sárgás papír feküdt a térdén.

- Nézz csak ide, Evans! - mondta.

Mindketten halkan beszéltek; ajkuk cserepes és száraz volt.

A férfi, akit Evansnak nevezett, himbálózva végigjött a kenun, és átnézett társa válla felett.

A papír olyan volt, mint valami elnagyolt térkép. A hajtások mentén meggyűrődött, s úgy elkopott, hogy szétszakadt; a második férfi a szakadás mentén egymáshoz illesztette a kifakult darabokat. Halványan látszottak rajta - majdnem teljesen elmosódott ceruzavonalakkal - az öböl körvonalai.

- Itt van a sziklahát, és itt a szoros - mondta Evans, és hüvelykujja körmét végighúzta a térképen.

- Ez a görbe, kanyargó vonal a folyó - jól jönne most egy kis víz! -, ez a csillag meg az a hely.

- Látod ezt a szaggatott vonalat? - kérdezte a térképet tartó férfi. - Egyenes vonal; a sziklahát bejáratától egy csoport pálmafáig vezet. A csillag épp ott van, ahol ez a vonal metszi a folyót. Meg kell figyelnünk ezt a helyet, ahogy a lagúnához jutunk.

- Furcsa - mondta Evans, kis szünet után. - Mit jelenthetnek ezek az apró jelek itt lenn? Mintha egy háznak vagy minek volna az alaprajza; de hogy ezek az erre meg arra mutató apró vonalkák mit jelenthetnek, arról halvány sejtelmem sincs. És milyen írás ez?

- Kínai - mondta a térképet tartó férfi.

- Hát persze! Hisz kínai volt - mondta Evans.

- Mind azok voltak - mondta a térképet tartó férfi.

Néhány percig mozdulatlanul ültek, és bámulták a szárazföldet, míg a kenu lassan sodródott tovább. Aztán Evans az evezőre nézett.

- Most rajtad a sor, Hooker - mondta.

És társa csendesen összehajtogatta térképét, zsebre vágta, óvatosan elment Evans mellett, s evezni kezdett. Bágyadtan mozgott, mint az olyan ember, aki ereje végére ért.

Evans félig csukott szemmel ült, s a korallzátony egyre jobban közeledő, tajtékzó hullámtörőjét figyelte. Az ég úgy ontotta a meleget, mint egy kemence, mert majdnem delelőn állt a nap. Bár ennyire közel voltak a Kincshez, nem érezte azt a lázas izgalmat, amelyre számított. A tervrajzért folytatott harc feszültsége, aztán a hosszú, éjszakai út a szárazföldről, a rosszul felszerelt kenuban - tulajdon kifejezésével élve, "kiszívta belőle". Megpróbálta felrázni magát azzal, hogy figyelmét az aranyrudakra összpontosítja, amelyekről a kínai beszélt; de nem tudott hosszasabban megpihenni náluk; újra meg újra a folyóban gyöngyöző édesvíz jutott eszébe, és ajkának meg torkának csaknem tűrhetetlen szárazsága. Lassan hallhatóvá vált a zátonyhoz csapódó hullámok ritmikus zaja, és ez jólesett neki; a tenger végigmosta a kenu oldalát, és az evezőről vízcseppek hulltak le két bemerítés között. Evans elszundított.

Homályosan tudott még a szigetről, de valami különös álom szőtte át érzéki benyomásait. Az az éjszaka volt megint, mikor ő és Hooker ráakadt a kínai titkára; látta a holdsütötte fákat, a kis tűz lobogását, és a három kínai fekete alakját - egyik oldalról a holdfény ezüstözte be őket, másikról a lobogó tűz vonta fénybe -, s hallotta, ahogy torz angolsággal beszélnek egymás közt, mert különböző tartományokból jöttek. Hooker fogta fel először szavaik értelmét, s intett neki, hogy figyeljen. A beszélgetés egyes töredékeit nem lehetett hallani, másokat meg érteni nem lehetett. A történet hátterében egy aranyat és ezüstöt szállító spanyol vitorlás hajó állt, mely a Fülöp-szigetekről indult, s menthetetlenül zátonyra futott; aztán az elásott kincs, mely várta a napot, mikor majd visszatérnek érte; és a hajótörött vitorlás legénysége, melyet betegség tizedelt meg, verekedés vagy valami ilyesmi, és a fegyelem hiánya; meg hogy végül elindultak csónakjaikhoz, és többé nem hallott róluk senki. Aztán Chang-hi alig egy évvel ezelőtt a part mentén kóborolt, és rábukkant a kétszáz évvel ezelőtt elrejtett kincsre, otthagyta dzsunkáját, és újra elásta, rengeteg munkával, egymaga, de igen biztonságosan. Nagyon ügyelt a biztonságra - ez volt az ő titka. Most segítséget keresett, hogy visszatérjen, és kiássa a kincset. Aztán meglebbent az apró térkép, és mindenki lehalkította a hangját. Pompás történet két hajótörött angol semmirekellő fülének! Evans álmában a kép arra a pillanatra váltott, mikor a kezében tartotta Chang-hi varkocsát. Egy kínai élete aligha lehet olyan szent és sérthetetlen, mint egy európaié. Chang-hi ravasz kis arca, mely először élénk volt és dühös, mint egy megriasztott kígyóé, aztán ijesztő, álnok és szánakozó lett, s mindennél nagyobbra nőtt az álomban. A végén Chang-hi vigyorgott, egészen érthetetlen és rémítő vigyorral. Az álom, ahogy ez az álmoknál előfordul néha, hirtelen lidércessé vált. Chang-hi összevissza beszélt, és megfenyegette őt. Töméntelen aranyat látott álmában, és Chang-hit, aki eléje vetette magát és küszködött, hogy ő ne juthasson a közelébe. Elkapta Chang-hi varkocsát - milyen óriási volt a sárga szörnyeteg, és hogy küzdött és vigyorgott! És mind nagyobbra nőtt. Aztán az arany fénylő halma üvöltő kemencévé vált, és egy irdatlan nagyságú ördög, aki meglepően hasonlított Chang-hire, csak óriási fekete farka volt, parázzsal kezdte etetni őt. Iszonyúan égette a száját. Egy másik ördög a nevét üvöltötte:

- Evans, Evans, te mafla álomszuszék! - vagy Hooker volt az?

Felébredt. A lagúna bejáratához értek.

- Ott a három pálmafa. Egy vonalban kell lennie azzal a bokorcsoporttal - mondta a társa. - Erre ügyelj. Ha odaérünk a bokrokhoz, és innen számított egyenes vonalban átvágunk rajtuk, aztán továbbmegyünk a folyóig - helyben vagyunk.

Most már elláttak odáig, ahol a folyó torkolata kinyílt. Erre a látványra Evans felébredt.

- Siess, öregem - mondta -, vagy istenemre, kénytelen leszek tengervizet inni! - Kezét harapdálta, és a sziklák, meg a kusza zöld szövevény között látható ezüstös csillogásra meredt.

Hirtelen szinte dühödten támadt neki Hookernek:

- Add ide azt az evezőt!

Így érték el a folyó torkolatát. Valamivel följebb Hooker egy kis vizet mert a tenyerébe, megkóstolta és kiköpte. Kicsit odébb megint megpróbálta.

- Ez jó lesz - mondta; és mohón inni kezdtek.

- A fenébe is! - mondta Evans hirtelen. - Így nagyon lassan megy. - És veszedelmesen kihajolva a kenu orrából, szürcsölni kezdte a vizet.

Aztán befejezték az ivást, és egy apró öbölbe futtatva a csónakot, ki akartak szállni a víz fölé hajló sűrű növényzettel borított partra.

- Ezen át kell vágnunk a tengerpartig, hogy megtaláljuk a bokrainkat, és meghatározhassuk a helyes irányt - mondta Evans.

- Inkább evezzünk körbe - ajánlotta Hooker.

Így újra vízre lökték a csónakot, és visszaeveztek a tengerhez, aztán végig a part mentén ahhoz a helyhez, ahol a bokorcsoport nőtt. Itt kiszálltak, a könnyű kenut messze felhúzták a partra, aztán elindultak a dzsungel széle felé, amíg a sziklahát bejáratát és a bokrokat egy vonalban nem látták. Evans egy bennszülött szerszámot vett ki a kenuból. L alakú volt; harántrészére csiszolt követ erősítettek. Hooker cipelte az evezőt.

- Most egyenesen erre - mondta -, itt át kell vágnunk, míg el nem érjük a folyót. S akkor ásni kell.

Átvágtak a nád, széles levelű páfrány és fiatal fák sűrű szövevényén; először nehezen vergődtek előre, de hamarosan nagyobb fák közé kerültek, s alattuk szabaddá vált a talaj. A szikrázó napfényt alig észrevehető fokozatokban hűvös árnyék váltotta fel. A fák végül a magasan húzódó lombboltozat felé szökő óriási pillérekké lettek. Sápadt, fehér virágok függtek a szárukon, nyálkás kúszónövények himbálóztak egyik fától a másikig. Mélyült az árnyék. A földön egyre többször láttak gombafélét, és valami vörösesbarna lerakódást.

Evans megborzongott.

- Szinte fázik az ember a kinti őrült napsütés után.

- Remélem, egyenesen megyünk - mondta Hooker.

S most, messze maguk előtt, a komor sötétségben megpillantottak egy hasadékot, melyen át a forró napfény fehér nyalábjai dőltek az erdőbe. Ragyogó zöld aljnövényzet is volt ott, és tarka virágok. Aztán meghallották a rohanó vizet.

- Itt a folyó. Most már közel kell lennünk - mondta Hooker.

A folyóparton sűrű volt a növényzet. Hatalmas, nevüksincs növények nőttek a nagy fák gyökerei közt, óriási zöld legyezőiket kitárták az ég keskeny sávja felé. Sok virág és fényes levelű kúszónövény csüngött a szabadon álló törzseken. A széles, csendes tó vizén, melyre a kincskeresők most lenéztek, nagy, ovális levelek úsztak, meg egy vízililiomhoz hasonló, viaszos, rózsaszín-fehér virág. Távolabb, ahol a folyó elkanyarodott tőlük, a víz hirtelen fehér tajtékot borzolt, és váratlanul lármás lett a folyó.

- Nos? - kérdezte Evans.

- Kicsit eltértünk az iránytól - mondta Hooker. - Erre számítani lehetett.

Megfordult, és visszanézett a mögöttük elnyúló csendes erdő elmosódott, hűvös árnyai közé.

- Ha egy kicsit járkálunk föl-alá a folyó mentén, talán megyünk valamire.

- Azt mondtad... - kezdte Evans.

- Ő mondta, hogy van ott egy kőrakás - mondta Hooker.

A két férfi egy pillanatra egymásra nézett.

- Próbáljuk meg először egy kicsit lefelé - mondta Evans.

Lassan mentek, fürkészték a környező tájat. Evans hirtelen megállt.

- Hát ez mi az ördög? - kérdezte.

Hooker pillantásával követte a kinyújtott ujj irányát.

- Valami kék dolog - mondta. Akkor látták meg, mikor felértek egy kis domb tetejére. Aztán Hooker már látta, mi is az.

Sebes léptekkel előresietett, míg meg nem pillantotta a petyhüdt kézhez és karhoz tartozó testet is. Szorosabban markolta meg a kezében levő szerszámot. Arcra borulva feküdt előtte egy kínai. A petyhüdt test elengedettsége félreérthetetlen volt.

A két férfi közelebb húzódott egymáshoz; mozdulatlanul álltak, szótlanul meredtek a vészjósló holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. A közelben kínai ásó hevert, távolabb, frissen ásott gödör közelében, szétszórt kőrakás.

- Valaki már járt itt - mondta Hooker, és a torkát köszörülte.

Aztán Evans váratlanul szitkozódni és őrjöngeni és toporzékolni kezdett.

Hooker elsápadt, de egy szót sem szólt. Odalépett a holttesthez. Látta, hogy a nyaka puffadt és vörös, s a keze és a bokája dagadt.

- Pfuj! - mondta, aztán hirtelen elfordult, és az üreg felé indult. Meglepett kiáltás szakadt ki belőle. Visszakiabált Evansnak, aki lassan követte őt.

- Te szamár! Semmi baj. Még itt van. - Aztán megfordult, ránézett a halott kínaira, aztán a gödörre megint.

Evans a gödörhöz sietett. Egy csomó fakósárga rúd hevert ott, melyet a mellettük fekvő szerencsétlen ördög már félig kiásott. Lehajolt az üreghez, puszta kezével kotorta félre a földet, és sietve kiemelte az egyik súlyos tömeget. Eközben egy apró tüske megszúrta a kezét. Kihúzta a vékony tövist, aztán felemelte az aranyrudat.

- Csak az arany meg az ólom ilyen súlyos - mondta ujjongva.

Hooker egyre csak a halott kínait nézte. Tanácstalan volt.

- Elébe vágott a barátainak - mondta végül. - Egyedül jött el, és valami mérges kígyó megmarta... Szeretném tudni, hogyan talált ide.

Evans ott állt, kezében az aranyrúddal. Kit érdekel egy halott kínai? - Ezt az egészet darabonként kell a szárazföldre szállítanunk, és ott egy időre elásni. Hogy szállítjuk el a kenuhoz?

Levette a kabátját, és leterítette a földre, aztán két vagy három aranyrudat rádobott. Észrevette, hogy egy újabb apró tüske szúrt a bőrébe.

- Ennél többet nem tudunk vinni - mondta. Aztán váratlanul valami furcsa ingerültség rohanta meg. - Mit bámulsz?

Hooker feléje fordult.

- Nem bírom elviselni... őt. - Fejével a holttest felé bökött. - Annyira hasonlít...

- Ostobaság! - mondta Evans. - Minden kínai egyforma.

Hooker az arcába nézett.

- Ezt eltemetem előbb, mindenképpen, mielőtt neked segítenék.

- Ne légy ostoba, Hooker - mondta Evans. - Hagyd a fenébe azt a rakás szemetet.

Hooker tétovázott, aztán tekintetével végigpásztázta körülöttük a barna talajt.

- Félek én itt valamitől... - mondta.

- Az a kérdés - mondta Evans -, hogy mit kezdjünk ezekkel az aranyrudakkal. Itt ássuk el őket megint, vagy vigyük egyenesen a kenuhoz?

Hooker töprengett. Nyugtalan pillantása ide-oda járt a magas fatörzsek közt, és fent, fejük felett a távoli, napsütötte lombok között. Megint megborzongott, ahogy pillantása megpihent a kínai kék alakján. Kutatóan fürkészte a szürke mélységet a fák között.

- Mi ütött beléd, Hooker? - kérdezte Evans. - Elment az eszed?

- Mindenesetre vigyük el innen az aranyat - mondta Hooker.

Megfogta a kabát gallérjának két csücskét, Evans pedig az átellenes sarkokat, és felemelték az egészet.

- Merre? - kérdezte Evans. - A csónakhoz?

- Furcsa - mondta Evans, mikor alig pár lépést tettek meg -, még most is fáj a karom attól az evezéstől...

- A fenébe is! - mondta. - De hogy fáj! Pihennem kell.

Letették a kabátot. Evans arca sápadt volt, és a homlokán apró verítékcseppek ütköztek ki.

- Olyan fojtott a levegő ebben az erdőben.

Aztán hirtelen érthetetlen düh fogta el.

- Mi értelme van, hogy itt várakozunk egész nap? Mondom, hogy segíts már! Semmit se csinálsz, csak bámulsz, mióta megláttuk azt a halott kínait!

Hooker mereven nézett társa arcába. Segített felemelni a kabátot, az aranyrudakkal, és szótlanul megtettek mintegy száz yardnyi utat. Evans zihálva lélegzett.

- Nem tudsz beszélni? - kérdezte.

- Mi bajod? - kérdezte Hooker.

Evans megbotlott, aztán egyszer csak káromkodva ledobta a kabátot. Egy pillanatig állt, és Hookerre meredt, aztán nyögve a torkához kapott.

- Ne gyere közel hozzám - mondta. Odébbment, és egy fának dőlt. Aztán csendesebben tette hozzá: - Mindjárt jobban leszek.

Most engedett a törzset szorító keze, és Evans lassan végigcsúszott a fatörzs mentén, majd gyűrött rongyként összeesett a fa aljában. Két keze görcsösen ökölbe szorult. Arca eltorzult a kíntól. Hooker közelebb ment hozzá.

- Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! - mondta Evans fojtott hangon. - Tedd vissza az aranyat a kabátra.

- Nem segíthetek? - kérdezte Hooker.

- Tedd vissza az aranyat a kabátra.

Ahogy Hooker kezébe vette az aranyrudakat, apró szúrást érzett hüvelykujja hegyén. Odanézett, és egy vékony, körülbelül két hüvelyk hosszú tövist pillantott meg.

Evans tagolatlan üvöltést hallatott, és hasra fordult.

Hookernek leesett az álla. Egy percig kitágult szemmel meredt a tövisre. Aztán Evansra nézett, aki most összegörnyedve kuporgott a földön, háta újra meg újra görcsösen meghajlott és kiegyenesedett. Aztán átnézett a fák pillérein és a kúszónövények hálózatán, arrafelé, ahol az elmosódott szürke árnyékban még mindig látszott a kínai kékruhás teste. Az apró vonalakra gondolt az alaprajz sarkában, s egy pillanat alatt megértett mindent.

- Irgalmas Isten! - mondta. Mert a tövis nagyon hasonlított azokhoz, amelyeket a dajákok méregbe mártva, fúvócsöveikben használnak. Most megértette, mire célzott Chang-hi, amikor a kincs tökéletes biztonságáról beszélt. Most megértette azt a vigyort.

- Evans! - kiáltott fel.

De Evans most szótlan volt és mozdulatlan, csak végtagjai vonaglottak iszonyú, görcsös rángásokkal. Mélységes csend honolt az erdő felett.

Aztán Hooker dühödten szívni kezdte az apró rózsaszín pontot ujja hegyén - az életéért szívta. Aztán hirtelen sajgó fájdalmat érzett két karjában és vállában, s ujjait alig bírta behajlítani. Akkor már tudta, hogy a szívásnak nem volt semmi értelme.

Hirtelen abbahagyta, leült az aranyrúdhalom mellé, állát kezére nyugtatta, könyökét pedig térdére, és társának görnyedt, de még akkor is rángó testére meredt. Megint Chang-hi vigyora jutott eszébe. A tompa fájdalom tovább terjedt a torka felé, és lassanként erősödött. Messze fönt gyenge szél borzolta a lombokat, és valami ismeretlen virág fehér szirmai libegtek lefelé a homályon át.


Fordította Kada Júlia



TÚLVILÁGI UTAZÁS


Bizony a tanúvallomások ellenére még ma is kérdéses, vajon hitelt adhatunk-e Gottfried Plattner esetének, vagy sem. Egyrészt hét tanú áll a rendelkezésünkre, pontosabban hat és fél szempár meg egy kétségbevonhatatlan tény. Másrészt viszont ott van - hogy is mondjuk - a józan ész, az előítélet és a maradiság. Becsületesebbnek látszó tanúkat, mint ez a hét, már elképzelni sem lehet; teljesen cáfolhatatlan tény Gottfried Plattner visszás anatómiai felépítése is; de az is bizonyos, hogy ilyen természetellenes eset sem fordult még elő. Az ügyben pedig a legérthetetlenebb a tiszteletre méltó Gottfried vallomása - mert én őt is a hét tanú közé számítom. Isten ments, hogy szenvedélyes elfogulatlanságom miatt azzal gyanúsítsanak, hogy babonás vagyok, és így Eusapia pártfogóinak sorsában osztozzam. Őszintén szólva magam is azt hiszem, hogy valami nincs rendben a Plattner-ügy körül; de őszintén meg kell mondanom azt is, hogy nem tudom, mi az a valami, ami nekem nem tetszik. Meglepett, hogy éppen ott, ahol a legkevésbé vártam, az irányadó körökben is mennyire hitelt adtak a történetnek. De hát az olvasó szempontjából az a leghelyesebb, ha minden további magyarázgatás nélkül elmondom az egészet.

Gottfried Plattner, neve ellenére, született angol. Apja a hatvanas években Elzászból Angliába vándorolt, s egy tiszteletre méltó angol leányzót, feddhetetlen ősök sarját vette feleségül. Épületes és eseménytelen élete java részét szobák parkettázásának szentelte, s 1887-ben halt meg. Gottfried ma huszonhét éves. Hála annak, hogy három nyelvet örökölt, a modern nyelvek tanára egy kis magániskolában, Anglia déli felében. Felületes szemlélő számára semmiben sem különbözik bármely más magániskola bármely más nyelvtanárától. Öltözéke nem nagyon drága és nem nagyon divatos, de másrészt nem is feltűnően olcsó vagy kopott. Egész jellegében, sem magasságában, sem viselkedésében nincs semmi feltűnő. Az ember talán csak annyit vesz észre, hogy arca, mint a legtöbb embernél, nem egészen szimmetrikus, a jobb szeme kissé nagyobb, mint a bal, és állkapcsa jobbról erősebb. Ha valaki a szokásos felületességgel megvizsgálja mellkasát, és érzi szíve lüktetését, alkalmasint ugyanazt tapasztalja, mint bárki másnál. Pedig éppen ez az, amiről a gyakorlott megfigyelőknek más a véleményük. Ha valaki Gottfried szívét teljesen rendjénvalónak találja is, a gyakorlott megfigyelő egészen mást mond. Persze, ha felhívják rá a figyelmet, mindenki elég könnyen felismerheti, hogy itt valami szokatlan dologról van szó, hiszen Gottfried szíve a mellkas jobb oldalán dobog.

De hát Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különlegessége, bár a gyakorlatlan észjárás számára ez a legfeltűnőbb. Egy ismert sebész gondosan végigkopogtatta Gottfried testét, és kijelentette: úgy látszik, minden féloldali belső szerve az ellenkező oldalon van. Jobb májlebenye bal oldalra került, a bal pedig jobbra. A tüdőlebenyek szintén felcserélődtek. És ami még különösebb - és ezt el kell hinnünk, hacsak Gottfried nem tökéletes színész -, hogy jobb keze máról holnapra szerepet cserélt a ballal. Az események óta, amelyeket most, amennyire csak lehet, részrehajlás nélkül meg akarunk vizsgálni, Gottfriednek igen nehezére esik az írás, kivéve, ha bal kezével, jobbról balra rója a betűket. Jobb kézzel nem tud hajítani, étkezésnél állandó zavarban van, hogy a kést és villát melyik kezébe vegye, s mivel kerékpáron jár, elég veszedelmes körülmény az is, hogy agyában a közlekedési szabályok teljesen összekuszálódtak. Pedig semmi nyoma annak, hogy az említett események előtt balkezes lett volna.

E természetellenes históriában még egy csodálatos tény is közrejátszik. Gottfried három gyerekkori fényképet mutogat. Az első képen öt- vagy hatéves lehet; hosszú, kockás gyerekruha alól dugja ki kövér lábait és durcáskodik. Bal szeme valamivel nagyobb, mint a jobb, álla pedig balról kissé erőteljesebb. Ez jelenlegi külsejének pontosan az ellenkezője. A másik fénykép tizennégy éves korában készült, és ellentmond e tényeknek; azonban az akkoriban divatos "fényezett" módszerrel készült, a képet közvetlenül fémre másolták, s így, akár a tükörben, minden a visszájára fordult. A harmadik fénykép huszonegy éves korában ábrázolja Gottfriedot, és a másik kettő bizonyságát csak megerősíti. Itt aztán már a legteljesebb mértékben nyilvánvaló, hogy Gottfried jobb és bal oldala helyet cserélt. Egyszerűen képtelenség magyarázatot találni arra, miként változhat meg egy emberi lény ennyire - hacsak nem gondolunk valami céltalan és fantasztikus csodára.

Persze, kínálkozik egy megoldás, mely az egészet megmagyarázná: ha feltételezzük, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve jobboldalt dobog, előre megfontolt szándékkal félrevezeti a világot. Hiszen a balkezességet mímelni is lehet, s a fénykép-hamisítás sem megoldhatatlan. De Plattner jelleme nem ad alapot az ilyen feltevésekhez. Gyakorlatias, nyugodt, szerény, és még Nordau szempontjából is teljesen épelméjű ember. Szereti a sört, mértékletes dohányos, rendesen elvégzi napi sétáját, és egészséges szellemre vall az is, hogy igen nagyra becsüli tanári működésének jelentőségét. Jó, bár iskolázatlan tenor hangja van, és nagyon élvezi, ha népszerű, vidám dalokat énekelhet. Ha nem is betegesen, de nagyon szeret olvasni - főleg bizonyos meghatározhatatlan jámbor optimizmussal áthatott regényeket -, jó alvó és ritkán álmodik. Szó, ami szó, ő az utolsó ember, akiről feltételezhetnők, hogy ilyen fantasztikus mesét kitaláljon. És valóban, történetét sohasem akarta rátukmálni a világra, s mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott az esetről. Az érdeklődőket megnyerő - úgy is mondhatnók - szemérmességgel fogadja, mely a leggyanakvóbb embereket is lefegyverzi. Úgy látszik, őszintén szégyelli, hogy ilyen szokatlan dolog történt vele.

Sajnos, Plattner irtózik a halottboncolás gondolatától, s ez talán örökre elodázza, hogy biztosan megtudjuk, vajon tényleg minden szerve helyet cserélt-e. Pedig a történet hitele nagyrészt ettől függ. Hiába hurcolnánk egy embert ide-oda a térben - arra gondolok, amit általában térnek neveznek -, ettől annak az embernek a két oldala még nem fog felcserélődni. Csinálhatsz bármit, a jobb oldal jobb oldal marad, a bal pedig bal. Egy vékony, lapos tárggyal persze ezt is meg lehet tenni. Ha kivágunk egy papíralakot, bármit, aminek jobb és bal oldala van, akkor könnyen felcserélhetjük az oldalait, mert az egészet egyszerűen megfordítjuk. De a testekkel már nem ez a helyzet. Elméleti matematikusok szerint egy szilárd test jobb és bal oldalát csak úgy lehetne felcserélni, ha kivonnánk a térből, tehát ugyanakkor a létből is, s valahol a téren kívül megfordítanánk. Ez kétségtelenül kissé homályos magyarázat, de bárki, elméleti matematikában valamennyire is jártas ember, biztosíthatja az olvasót, hogy ez az igazság. Beszéljünk tehát szakszerűen: Plattner jobb és bal oldalának felcserélődése azt bizonyítja, hogy kimozdítva a térből, az úgynevezett Negyedik Dimenzióban járt, majd újra visszatért a mi világunkba. Hacsak nem akarjuk magunkat egy megfontolt, de céltalan koholmány áldozatainak tekinteni, akkor el kell hinnünk, hogy ilyen esetről van szó.

Ennyit a kézzelfogható tényekről. Most pedig egy jelenségről kell beszélnem: ugyanis Plattner bizonyos időre egyszerűen eltűnt a világból. A sussexville-i magániskolában nemcsak modern nyelveket tanított, hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzolást is, és minden olyan tantárgyat, amit a fiúk szülei, változó bogaraik szerint, megkívántak az iskolától. Plattner alig vagy semmit sem értett e különböző tárgyakhoz, de hát a középiskolában, az elemivel és a konviktusokkal ellentétben, a tanár tudása, nagyon helyesen, korántsem olyan fontos, mint az erkölcsi határozottság és az úri modor. Kémia-tudásában meglehetős hiányok mutatkoztak, és saját bevallása szerint a Három Gázon kívül semmiről sem tudott (bármi legyen is az a Három Gáz). Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak, és minden tudományos értesülésük tőle származott, ez több tanéven át sem neki, sem másnak nem okozott különösebb nehézséget. S akkor egy Whibble nevű kisfiú iratkozott be az iskolába, kit, úgy látszik, valami rosszindulatú rokon arra nevelt, hogy minduntalan kérdezősködjék. Ez a kisfiú feszült figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta Plattner előadásait, és hogy buzgalmát kimutassa, időnként analizálni való anyagokat hozott tanárának. Plattnernak hízelgett, hogy képességei ennyire megragadták a gyerek érdeklődését, s mivel bízott a fiú tudatlanságában, mindent analizált, sőt, úgy nagy általánosságban még a behozott anyagok összetételét is közölte. Ez a fiú annyira felvillanyozta, hogy szerzett egy analitikus kémiáról írott könyvet, és mikor az esti tanulóórán felügyelt, áttanulmányozta az egészet. Meglepődve állapította meg, hogy a kémia egész érdekes dolog.

Mindeddig elég hétköznapi a történet. A zöldes por csak most kerül a színre. Sajnos, a por eredetét, úgy látszik, nem lehet megállapítani. Whibble fiatalúr elég szerteágazó történetben számol be, miként bukkant rá a csomagra egy elhagyatott mészégetőben, a homokbuckáktól nem messze. Plattner és talán Whibble fiatalúr családja számára is az lett volna a legjobb megoldás, ha ez a por egy gyufa segítségével azonnyomban fellobban. Az ifjú úriember bizonyára nem az eredeti csomagolásban hozta be a port az iskolába, mert egy újságpapírral bedugaszolt, közönséges fokokra osztott kétdecis orvosságos üvegcsével jelentkezett. A délutáni órák után pedig átnyújtotta Plattnernak. Négy fiúnak büntetésből még ott kellett maradnia, hogy elvégezzék elmulasztott leckéjüket, Plattner pedig abban a kis teremben felügyelt rájuk, ahol a kémiai kísérleteket szokta bemutatni. Akárcsak minden magániskolában, ezen a vidéken, a kémiai kísérletek bemutatására szolgáló eszközöket a sussexville-i magániskolában is szigorú egyszerűség jellemezte. A szertárt egy falmélyedésben elhelyezett szekrény képviselte, s ennek befogadóképességét talán egy közepes útibőröndével lehetne összehasonlítani. Plattnert a tétlen felvigyázás untatta, s úgy látszik, örömmel üdvözölte, mikor Whibble a zöld porral megjelent. Ez kellemes fordulatot jelentett számára, kinyitotta a faliszekrényt, s azonnal hozzákezdett az elemző kísérletezéshez. Whibble, szerencséjére, biztos távolban ülve figyelte tanárát. A négy jómadár pedig, mintha teljesen leckéjébe merült volna, lopva, élénk érdeklődéssel figyelte Plattnert. Úgy tudom, Plattner még a Három Gáz határain belül is elég hebehurgyán végezte kémiai kísérleteit.

A fiúk úgyszólván egybehangzóan számolnak be Plattner műveleteiről. Egy kémcsőbe egy kevés zöld port töltött, és az anyagot először vízzel, majd klórsavval, salétromsavval és kénsavval próbálta vegyíteni. Miután mindez nem járt sikerrel, a porból majdnem fél üvegnyit egy palatáblára szórt és gyufával meggyújtott. Az orvosságos üvegcsét bal kezében tartotta. A kísérleti anyag füstölni és olvadni kezdett - majd fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.

Az öt fiú már felkészült a szerencsétlenségre, mikor látták a villanást; lebuktak a padok mögé, és egyikük sem sérült meg komolyan. Az ablak a játszótérre repült, a tábla lezuhant állványáról, a palatábla porrá zúzódott, a mennyezetről potyogott a vakolat. Sem az iskola épületét, sem a berendezést nem érte nagyobb kár, s a fiúk, mikor Plattnernak színét sem látták, először azt hitték, hogy a robbanás földhöz vágta, és ott fekszik valahol a padok alatt. Helyükről felugrálva, segítségére siettek, és álmélkodva állapították meg, hogy a terem üres. A váratlan erejű robbanás még mindig annyira megzavarta őket, hogy a nyitott ajtóhoz siettek, és kirohantak a teremből, abban a hiszemben, hogy tanáruk bizonyára megsebesült. De Carson, aki legelöl szaladt, az ajtóban majdnem összeütközött Lidgett igazgató úrral.

Mr. Lidgett testes férfiú, ingerlékeny és félszemű. A fiúk beszámolója szerint berontott az ajtón, és csak úgy dűlt belőle a saját használatára kidolgozott szitkok áradata, mely heves vérmérsékletű iskolamestereknél arra alkalmas, hogy a legrosszabbnak elejét vegyék.

- Nyomorult anyámasszony katonája! - kiáltotta. - Hol van Mr. Plattner?

A fiúk beszámolója ebben megegyezik: mélaszájú, nyafka fráter, anyámasszony katonája - úgy látszik, iskolai szótárát Mr. Lidgett csupán e néhány kifejezésre korlátozta.

Hol van Mr. Plattner? A következő napokban ezt a kérdést ismételgette mindenki. Szétpattant, mint a buborék - ez a valószínűtlen szólásmondás, úgy látszik, most az egyszer valóra vált. Plattner egyetlen darabkáját sem tudták megtalálni, sehol egy csepp vér vagy valami foszlány a ruhájából. Nyilvánvalóan szőrén-szálán elfújta a robbanás, egyetlen kis cafat sem maradt belőle, ahogy mondani szokták: még egy garasnyi sem. Kétségtelen, hogy a robbanás következtében nyomtalanul eltűnt.

Felesleges szószaporítás lenne, ha elmondanók, milyen izgalmat keltett ez az esemény az iskolában, Sussexville-ben és mindenfelé. Nagyon valószínű, hogy olvasóink között is akad néhány, aki tavaly nyáron, a szünidő alatt hallott a dologról, s így felidézheti ezeknek az izgatott heteknek különféle változatait. A jelek szerint Lidgett minden erejével azon volt, hogy elsimítsa és csökkentse az eset jelentőségét. Minden tanulónak, aki csak említeni merészelte Plattner nevét, huszonöt sor büntetésfeladatot kellett írnia, a tanulók színe előtt pedig kijelentette, hogy tökéletesen tisztában van segédtanára hollétével. Lidgett most azt bizonygatja, hogy félt, miszerint egy robbanás lehetősége, bár a kémiai kísérletek bemutatását a minimumra csökkentették, csorbát ejtene az iskola jó hírén, Plattner titokzatos eltávozása nyomán pedig még inkább ez a veszély fenyeget. És valóban, Lidgett mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtermészetesebb színben tüntesse fel a történteket. Elsősorban az öt szemtanút keresztkérdések olyan tüze alá vette, hogy a végén már maguk is kételkedni kezdtek abban, ami a szemük láttára történt. De hát a környéken, minden igyekezete ellenére, felfújt és eltorzított formában csodáról beszéltek, több szülő pedig különböző ürügyekkel előhozakodva, más iskolába íratta gyermekét.

Egy érdekes tényre is fel kell hívnom az olvasó figyelmét: a szomszédok közül egész sereg ember, a felzaklatott kedélyhangulatnak abban az időszakában, mikor Plattner még nem tért vissza, szokatlanul élénk álmokat látott; Plattner mindegyiküknek megjelent, s az álmok különös módon egybehangzóak voltak. Mindnyájan látták Plattnert, néha többedmagával, néha egyedül, s valami szivárványosan csillogó közegben bolyongott. Arca minden esetben feldúlt volt és sápadt; néha pedig vadul hadonászott az álmodók felé. A fiúk közül egy-kettő, nyilván valami lidércnyomás hatására, álmában látta, hogy Plattner feltűnő sebességgel közeledik, és az arcába mered. Mások Plattnerral együtt egészen különös, bizonytalan és gömb alakú teremtmények elől menekültek. De mind e sok agyrém kérdezősködésbe és találgatásokba vezetett, mikor a robbanást követő kilencedik napon Plattner visszatért.

Legalább olyan különös körülmények között tért vissza, mint ahogy eltűnt. Ha Plattner bizonytalan állításait kiegészítjük Mr. Lidgett mérges szavaival, akkor megállapíthatjuk, hogy az utóbbi úriember azon a bizonyos szerdai napon, alkonyattájt, az esti tanulóóra után éppen kertjében foglalatoskodott, vagyis epret szedegetett és majszolt, minthogy módfelett kedvelte. Ezt a nagy, régimódi kertet szerencsére repkénnyel borított, magas téglafal rejti el minden avatatlan szemlélő elől. Éppen egy rendkívül termékeny bokrocska fölé görnyedt, mikor valami hirtelen végigcikázott a levegőben, s mielőtt körülnézhetett volna, egy nehéz test zuhant a nyakába hatalmas puffanással. Mr. Lidgett elterült a földön, kezében az eperszemek szétnyomódtak, cilindere pedig - Mr. Lidgett ragaszkodott a tanerők ósdi divatjához - ugyanilyen erővel fejére szorult, s egyetlen szemét is eltakarta. A testes lövedék végigcsúszott rajta, ülő helyzetben az eperágyásba pottyant, s rendkívül zilált állapotban az elveszett Mr. Gottfried Plattnernak bizonyult. Sem gallér, sem kalap nem volt rajta, fehérneműje szennyes, kezét pedig vér borította. Mr. Lidgett méltatlankodott, és annyira el volt képedve, hogy fejére szorult kalapjával úgy, ahogy volt, négykézláb, heves szemrehányásokkal illette Plattnert tiszteletlen és megmagyarázhatatlan viselkedése miatt.

Ez a mérsékelten idilli jelenet zárja le a Plattner-eset - mondjuk így - be nem avatott kívülállók számára is érthető történetét. Fölösleges, hogy most annak részletezésébe kezdjek, miként bocsátotta el hősünket Mr. Lidgett az iskola kötelékéből. Ezek a részletek, az összes nevekkel, időpontokkal és beszámolókkal benn foglaltatnak abban a kimerítő jelentésben, melyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé terjesztettek.

Plattner jobb és bal oldalának sajátságos felcserélődését az első napokban észre sem vették, s csak akkor figyeltek fel rá, amikor a táblán egyszer csak jobbról balra kezdte róni a betűket. Ezt a különös bizonyító körülményt inkább titkolni igyekezett, és egyáltalán nem fitogtatta, mert úgy vélte, hogy új állásra való kilátásait előnytelenül befolyásolná. Azt, hogy szíve helyet cserélt, csak akkor fedezték fel, mikor néhány hónap múlva egy foghúzásnál el kellett altatni. Ezután, vonakodva ugyan, de beleegyezett egy felületes orvosi vizsgálatba, hogy az Anatómiai Közlemények-ben röviden beszámoljanak az esetről. A tényanyagot ezzel ki is merítettük, és most már Plattner beszámolójával folytathatjuk a történetet.

De előbb még vonjunk éles határvonalat a történet első és most következő része között. Mindazt, amit eddig elmondtam, olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy még egy büntetőjogász is megelégedne velük. Minden egyes tanú ma is életben van; ha az olvasó ráér, akár holnap előveheti az öt gyereket, s dacolva a félelmetes Lidgett rémuralmával, keresztkérdésekkel kelepcébe csalhatja, és kénye-kedve szerint faggathatja mind az ötöt. Gottfried Plattner, elrugaszkodott szívével és a három fényképpel együtt, szintén bármikor előállítható. Az is bizonyított tény, hogy egy robbanás következtében kilenc napra eltűnt, hogy hasonlóan erőszakos, Mr. Lidgett számára igen bosszantó körülmények között tért vissza (e körülmények természete most nem érdekes), és végül hogy Plattnerban ezután minden megfordult, akár egy tükörből visszaverődő tárgy. A legutóbbi tényből, mint már mondottuk, elkerülhetetlenül következik, hogy Plattnernak a kilenc nap alatt valami téren kívüli lét állapotában kellett lennie. Sokkal kevésbé nyilvánvaló bizonyítékok már nem egy gyilkost juttattak a bitófára. Ami viszont tartózkodási helyét illeti, csupán Gottfried Plattner zavaros magyarázataira, néhol meglehetősen ellentmondó szavaira támaszkodhatunk. Nem szeretnék bizalmatlanságot kelteni, és meg kell jegyeznem - s ezt sok, kideríthetetlen természeti jelenségekkel foglalkozó író elmulasztja -, hogy a kétségbevonhatatlan gyakorlati tényekről most olyasféle dolgokra térünk át, melyeket minden józan embernek jogában áll elfogadni vagy visszautasítani, ahogy éppen jónak látja. Az előbbi vallomások elfogadható színben tüntetik fel az egészet, de homlokegyenest ellenkeznek a tapasztalati tényekkel, s így a csodák világába terelik a történetet. Én semmiféle irányban nem akarom befolyásolni az olvasó véleményét, hanem egyszerűen elmondom a történetet, ahogy Plattner nekem mesélte.

Elbeszélését chislehursti házamban hallgattam meg. S amint elváltunk, még aznap este dolgozószobámba vonultam, és mindent lejegyeztem, ami csak emlékezetemben maradt. Később szolgálatkészen átolvasta a gépelt másolatot, s így ez a beszámoló minden lényeges ponton kifogástalan hűséggel követi az eredetit.

Plattner azt mondja, hogy abban a bizonyos pillanatban határozottan azt hitte: a robbanás kioltotta életét. Érezte, hogy felemelkedik a földről, majd nagy erővel hátralódul. Érdekes lélektani adalék, hogy röptében tisztán működött az agya, és arra gondolt, vajon a tábla állványának vagy pedig a faliszekrénynek vágódik neki? Mikor földet ért a lába, először tántorgott, majd nehézkesen lehuppant valami szilárd, de puha anyagra. A zuhanás egy pillanatra elkábította. Egyszerre perzselt haj orrfacsaró szagát érezte, és mintha Lidgett hangját hallotta volna, amint utána kérdezősködik. Elég érthető, hogy egy ideig alaposan meg volt zavarodva.

Eleinte az volt a benyomása, hogy még ott van az osztályban. Világosan látta az elképedt fiúkat és a belépő Mr. Lidgett alakját. Erre egész határozottan emlékszik. Beszédjüket nem hallotta ugyan, de hát ezt a fülsiketítő robbanás számlájára írta. Minden tárgy sötétnek és elmosódottnak látszott körülötte, s ezt azzal a nyilvánvaló, de mégis téves elképzeléssel magyarázta, hogy a robbanás sűrű és sötét füstöt fejlesztett. Ebben a félhomályban Mr. Lidgett és a fiúk olyan halkan és sejtelmesen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még mindig égette a robbanás tüze, és - ahogy mondta - olyan volt a feje, mint a méhkas. Első határozott gondolata, úgy látszik, az volt, hogy meggyőződjék személyes biztonságáról. Azt hitte, hogy talán megvakult és megsüketült. Óvatosan megtapogatta végtagjait. Majd kezdett mindent tisztábban látni, és nagyot bámult, mikor észrevette, hogy az ismerős vén padok és az iskolai berendezések eltűntek, s helyettük bizonytalan körvonalú, szürke idomok veszik körül. Ekkor olyasvalami történt, hogy kénytelen volt hangosan felkiáltani, és elkábult ösztönei tüstént megelevenedtek. Két fiú izgatottan hadonászva egyszerűen keresztülsétált rajta! A legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy egyáltalán tudnak jelenlétéről. Nehéz elképzelni, micsoda érzelmeket kelthetett benne ez az élmény. A két fickó olyan könnyedén hatolt át rajta, meséli Plattner, mintha valami ködgomolyag lett volna csupán.

Ezek után Plattner az első pillanatban nem gondolhatott mást, mint hogy meghalt. Mivel nevelése szerint ezekről a dolgokról teljesen határozott véleménye volt, kissé elképedt, mikor látta, hogy a teste még megvan. Ebből most már azt következtette, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek: a robbanás elpusztította a sussexville-i magániskolát, s rajta kívül minden más élőlényt, aki az épületben tartózkodott. Ámde ez a magyarázat sem volt kielégítő. Hiszen egészen elképesztő dolgokat kellett megfigyelnie.

Körülötte minden rendkívüli sötétségbe burkolózott, s először azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölött fekete égbolt. Csupán az ég peremén látott valami halványzöld fényfoltot, mely a láthatáron kiemelkedő, fekete dombvonulatok felől sziporkázott felé. Mint már mondottam, ezek voltak az első benyomásai. Ahogy lassan megszokta a sötétséget, a feneketlen torkú éjszakában különböző, halványzöldes színárnyalatokat látott. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedtek ki az osztály berendezési tárgyai s a bent tartózkodó emberi alakok, akár valami foszforeszkáló, elmosódott és megfoghatatlan kísértet-világ. Plattner kinyújtotta a kezét, és a kályha mellett minden további nélkül keresztüldugta a falon.

Plattner, elbeszélése szerint, kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy magára vonja a figyelmet. Először Lidgettnek kiabált, majd igyekezett megfogni az ide-oda futkosó fiúkat. Mindezt csak akkor hagyta abba, mikor Mrs. Lidgett, akit mint helyettes tanerő természetesen nem kedvelt, belépett a terembe. Plattner szerint rendkívül kellemetlen érzés, ha az ember itt él a világban, és mégsem vehet részt semmiben. Plattner, meglehetősen találó hasonlattal élve, úgy fejezte ki magát, hogy ezt érezheti a macska, ha ablak mögül figyeli az egeret. Ha bármi módon érintkezni próbált a körülötte homályló, ismerős világgal, láthatatlan és érthetetlen akadályokba ütközött.

Ezután közvetlen környezetére összpontosította figyelmét. A töretlen orvosságos üveget, a maradék zöld porral, még akkor is kezében tartotta. Zsebre vágta, és tapogatózni kezdett maga körül. Úgy látszik, valami bársonyos mohával borított szirten üldögélt. A sötét tájat nem láthatta, miután az osztályterem elmosódott, ködös képe eltakarta - de (talán a hűvös szél miatt érezte így) valami dombtető közelében üldögélhetett, s lába alatt egy meredeken aláereszkedő völgy terült el. Az ég peremén beszüremlő zöldes fény egyre nagyobb és erősebb lett. Plattner, szemét dörzsölve, felállt.

Valószínűleg botorkált néhány lépést a domboldalon lefelé, majdnem elvágódott, aztán újra leült egy töredezett sziklatömbre, és figyelte a derengést. Észrevette, hogy a világ körülötte tökéletesen elnémult. Teljes csönd és sötétség. S bár a domboldalt hűvös szél tépázta, mégsem hallotta a szél nyomán zizegő fűszálakat és a gallyak susogását. Így hát ha a sötétségben nem is láthatta, de a csöndből meg tudta állapítani, hogy a hegyoldalt, melyen állott, puszta sziklák borítják. A zöldes fény egyre erősebben ragyogott, s bár nem oszlatta szét a homályt, de valami áttetsző, vérvörös derengés szőtte át a fekete égbolt és a puszta sziklák feketeségét. Miután tudom, mi történt később, az a véleményem, hogy az a vörös derengés bizonyára az ellentét okozta optikai csalódás lehetett. A sárgás-zöldes derengő égbolt alján valami fekete tárgy szárnyalt a magasba s a sötét völgyből egy harang éles és átható hangja gyűrűzött Plattner felé. Az erősödő fénnyel együtt nőtt ez a nyomasztó várakozás.

Talán több mint egy óra is eltelt, mialatt itt üldögélt, a különös zöldes fény percről percre tisztábban ragyogott, s mindent fényre lobbantva, lassan az ég zenitjéig terjeszkedett. Ugyanakkor a mi világunk kísértetiessége kezdett mindjobban szétoszlani. De úgy látszik, akkor már a földi alkonyat is beköszöntött. Amennyire most Plattner megállapíthatta: mikor az előbb elindult a lejtőn, keresztülsétált a tanterem padlóján, s most a földszinti nagyteremben, a levegőben üldögél. Elég jól látta ugyan a diákokat, de azért korántsem olyan tisztán, mint Lidgett alakját. A fiúk éppen házi feladatukat készítették, s Plattner érdeklődéssel állapította meg, hogy a mértanfeladatot puska segítségével írják, pedig ő ezekről a forrásmunkákról mindeddig nem is tudott. És telt az idő, a zöldes derengés egyre növekedett, ők pedig elhalványodtak.

Plattner lenézett a völgybe: a zöldes fény lekúszott a sziklás hegyoldalon, s a szakadék feneketlen sötétjét mintha egy jánosbogár apró, zöld fényfoltja törte volna meg. S abban a pillanatban egy roppant, zöld fényben ragyogó égitest bukkant fel a messzi bazaltvonulatok mögül, zöldes fény és mély fekete-vörös árnyak vetődtek a körülötte felmeredő óriási, kopár hegytömbökre. Észrevette, hogy egy csomó gömb alakú tárgy úszik a hegyek fölött, akár a bogáncspihe. A legközelebbi is a hegyszoros túlsó oldalán lebegett. A völgyben a harang mind gyorsabb, türelmetlen kitartással csilingelt, s itt is meg ott is fények mozogtak. A padsorokra görnyedő fiúk képe egyre inkább elmosódott.

Plattner elbeszélésének egyik különös részlete, hogy a mi világunk abban a pillanatban kialudt, mikor odaát, a másik világban a zöld nap felbukkant. Odaát éjszaka igen nehéz megmozdulni, mert olyankor a mi világunk tárgyai különös élességgel kibontakoznak. Ha így áll a dolog, akkor viszont elég rejtélyes, miért nem pillantjuk meg soha a másik világot? Talán azért, mert a mi világunk aránylag sokkal fényesebb. Plattner szerint odaát még délben sincs olyan világos, mint nálunk holdtölte idején, az éjszaka pedig koromfekete. Tehát még egy besötétített szoba csepp fénye is elegendő ahhoz, hogy a másik világ láthatatlan maradjon - ez olyan törvényszerűség, akárcsak az, hogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat csupán teljes sötétségben láthatjuk.

Amióta Plattner történetét hallottam, én is próbálkoztam néhány kísérlettel, s éjjel bezárkóztam egy fényképész sötétkamrájába. Hosszú ideig üldögéltem ott, hogy legalább valamit lássak ebből a másik világból. Egészen biztosan tudom, hogy láttam is bizonytalan alakú, zöld lejtőket és sziklákat, de be kell vallanom, tényleg nagyon bizonytalan körvonaluk volt. Az olvasó talán majd eredményesebben kísérletezik.

Plattner azt állítja, hogy mióta visszatért, álmában gyakran felismeri e másvilági tájakat, de hát mindez nyilván csak az emlékezet műve. Nagyon valószínű, hogy rendkívüli látóképességű emberek alkalomadtán megpillanthatnak egy villanásnyi részletet a körülöttünk lebegő, különös világból.

De hát elkalandoztunk tulajdonképpeni tárgyunktól. A zöld napkelte után sötét épületekkel szegélyezett hosszú utat pillantott meg a szakadék bizonytalan homályában, s rövid habozás után ebben az irányban kezdett leereszkedni a meredek hegyoldalon. Útja hosszú volt és igen fáradságos, nemcsak a hihetetlenül meredek lejtő, hanem az ingatag sziklák miatt is, melyek az egész hegyoldalt beborították. Cipősarkával minduntalan szikrákat csiholt a köveken, s mintha az egész világegyetemben az ő lépkedése lenne az egyetlen hangforrás, mert a harangszó már elhallgatott. Ahogy közeledett, észrevette, hogy ezek az épületek különös módon sírkövekre, sírboltokra és emlékművekre hasonlítanak, csak éppen nem fehérek, mint a síremlékek általában, hanem mind feketén meredeznek. A legnagyobb épületből nagy tömeg halványzöld, gömbölyű alak tódult kifelé, ahogy a templomból szoktak szétoszlani az emberek. Az alakok a széles úton különböző irányban szétszéledtek, egyesek mellékösvényekre térve, a meredek hegyoldalon bukkantak fel ismét, a többieket pedig elnyelték az útmenti, kis fekete épületek.

Mikor Plattner látta a feléje úszkáló alakokat, megállt és rájuk meredt. Nem jártak, kezük-lábuk se volt. Mintha emberi fejek lettek volna, alattuk pedig ebihalszerű testek himbálóztak. Ez a valóban nagyon különös látvány annyira elképesztette, hogy nem is rémült meg komolyan tőlük. Úgy úsztak felé a hegyoldalnak feszülő hideg szél hátán, mint szappanbuborékok a léghuzatban. Mikor a hozzá legközelebb lebegő alakot szemügyre vette, látta, hogy tényleg emberi fej, példátlanul tág szemekkel, arcát pedig olyan kétségbeesett gyötrelem torzítja el, amilyet földi halandó arcán még nem látott soha. Meglepetéssel vette tudomásul, hogy vele egyáltalán nem is törődik, hanem mintha valami láthatatlan, mozgó tárgyat figyelt és követett volna. Egy pillanatig nem értette a dolgot, de aztán rájött, hogy ez a különös lény óriásira tágult szemével valami olyasmire figyel, ami abban a másik világban történik, ő pedig azt a világot éppen most hagyta el. Egyre közeledett, mindig közeledett, és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy még kiáltani is elfelejtett. Mikor egészen közel került, halk, fűrészelő zajt hallott. Majd lágyan meglegyintette Plattner arcát - érintése nagyon hűvös volt -, és továbbúszott a hegy gerince felé.

Plattner agyában egy különös felismerés cikázott át: ez a fej rendkívül hasonlított Lidgett fejére. De figyelmét máris a többi fej kötötte le, melyek most már sűrűn rajzottak a hegyoldalon. A legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy Plattnert felismerték volna. Egy-kettő egészen közel úszott az arcához, s már majdnem követte az első fej példáját, de Plattner borzongva kitért az útjukból. Legtöbbjükön ugyanazt a reménytelenül bánatos arckifejezést látta, mint a legelsőn, s ezek is ugyanolyan elgyötört hangokat hallattak. Némelyik sírt, s az egyik dühödten őrjöngő arckifejezéssel gomolygott felfelé a hegyoldalon. Mások viszont nyugodtan viselkedtek, többnek a szemében pedig Plattner örvendező érdeklődést látott. Legalábbis az egyiken a boldogság önkívülete látszott. Plattner nem emlékszik, hogy ezenkívül bármi hasonlóságot fedezett volna fel rajtuk.

Plattner talán órákig is nézte ezeket a különös alakokat, amint eltűntek a dombok mögött, s amikor már mind kitódultak a fekete épületcsoportok mélyéből, folytatta útját a lejtőn lefelé. Annyira sötét volt körülötte, hogy lépkedni is csak üggyel-bajjal tudott már. Felette az égbolt halványzölden ragyogott. Sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Később, mikor mégiscsak megéhezett és megszomjazott, a szoros közepén végigcsobogó, hideg patakra bukkant, a sziklákon pedig ritkás mohát talált; mikor végső kétségbeesésében evett belőle, meglehetősen ízlett neki.

A szorosban sírkövek sorakoztak. Csetlett-botlott közöttük, és hasztalan kutatta ezeknek az érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú idő után végre a mauzóleumszerű épülethez érkezett, ahonnét az a sok fej kiözönlött. Odabent valami bazaltoltáron egy sor zöldes fény égett, s a térség közepén egy haranglábról hosszú harangkötél lógott alá. Körös-körül a falakon lángoló betűket látott, de az írást nem ismerte. Miközben törte a fejét, hogy vajon mit jelenthet, az utca felől távolodó, súlyos léptek visszhangját hallotta. Ismét kirohant a sötétbe, de nem látott semmit. Arra gondolt, hogy meghúzza a harangkötelet, de végül is úgy döntött, hogy inkább a lépteket követi. De bárhogy rohant, sohasem tudta utolérni, és hiába is kiáltozott utána. A hegyszoros végeérhetetlennek látszott. Véges-végig olyan sötét volt, mint a földön, ha csillagos az éj, holott a kísérteties zöld nap fénye szétterült a magas gerinceken. Idelent egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, mind ott szorgoskodtak a magasabb hegyoldalakon. Látta, hogy ide-oda imbolyognak odafönt, némelyik mozdulatlanul lebeg, mások viszont sebesen száguldoznak a levegőben. Plattnert, saját kifejezése szerint, dagadt hópelyhekre emlékeztették, csakhogy ezek halványzöldek és sötétek voltak.

Plattner azt állítja, hogy a hét-nyolc nap java részét azzal töltötte, hogy a kemény, állhatatos és utolérhetetlen lépteket követte, e végeérhetetlen ördögárok újabb tájain bolyongott, le s föl mászott az irgalmatlan magaslatokon, felkapaszkodott az ormokra, és figyelte a levegőben úszkáló arcokat. Persze, nem tudja biztosan, meddig, mert a napokat nem számolta. Egyszer-kétszer észrevette, hogy figyelmes szempárok követik, de egyetlen élő lélekkel sem váltott szót. A hegyoldalban aludt, a sziklák között. A völgykatlanban láthatatlan volt minden földi dolog, mert a mi mércénk szerint mélyen a föld színe alatt terült el. A magaslatokról azonban, mihelyt felkelt a földi nap, a mi világunkat is láthatta. Néha, miközben sötétzöld sziklákon botladozva, egy-egy meredély szélén megkapaszkodott - körülötte mindenfelé a sussexville-i utcácskák zöldellő ágai hajladoztak. Később pedig mintha újra végigsétált volna a sussexville-i utcákon, majd láthatatlanul figyelte egy-egy ház magánéletét. És akkor rájött, hogy ezen a világon majdnem minden emberi lényhez egy olyan lebegő fej tartozik, és hogy mindenkit e világon szakadatlanul szemmel tart egy-egy ilyen ügyefogyott, test nélküli teremtmény.

Hogy ezek az Élők Őrei tulajdonképpen micsodák - azt Plattner nem tudta meg soha. De két ilyen lény egyszer csak Plattnerhez szegődött, és többé nem tágított mellőle: a szüleiről alkotott gyerekkori emlékképhez hasonlítottak. Imitt-amott más arcok is rámeresztették tekintetüket: akárcsak azoknak a szemei, akik valaha irányították, bántották vagy segítették Plattnert ifjú éveiben vagy férfikorában, s azóta meghaltak. Valahányszor pillantásukkal találkozott, különös felelősségérzet markolt a szívébe. Azt is megkockáztatta, hogy anyját megszólítsa, de nem kapott választ. Szomorúan, állhatatosan és gyengéden - sőt, talán kicsit szemrehányóan nézett fia szemébe.

Plattner egyszerűen csak elmondta ezt a történetet: nem is igyekezett megmagyarázni semmit. Gondolhatunk, amit akarunk, hogy vajon kik lehetnek azok az Élők Őrei? Vagy talán ezek lennének halottaink? Akkor viszont miért figyelik olyan szenvedélyes érdeklődéssel azt a világot, melyet örökre elhagytak már? Lehetséges - és szerintem ez a valószínű -, hogy amikor életünk lezárul, s már nem választhatunk jó és rossz között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk tetteink következményeit. Ha az emberi lélek a halál után is él, akkor a halál az emberi érdeklődésnek sem vethet véget. De hát ez mindeme dolgok értelméről alkotott feltevés csupán. Plattner semmiféle magyarázattal nem szolgál, mint ahogy ő sem kapott magyarázatot. Helyes, ha az olvasó tisztán lát ebben a kérdésben.

Plattner szédelgő fejjel, nap mint nap járta ezt a zöldfényű, világból kirekesztett világot; az utolsó napokban már kifáradt, s az éhezéstől elgyöngült. Nappal - a mi földi nappalunkat értem - az ismerős sussexville-i képek kísérteties látványa gyötrelmesen zavarta lelkinyugalmát. Azt sem tudta, hová lépjen, azonkívül ezek az őrző lelkek minduntalan beleütköztek, és hideg testükkel arcát érintették. Mikor besötétedett, e sokaság szemmel látható szorongása teljesen feldúlta Plattner lelkivilágát. Egyetlen, mindent elsöprő vágy emésztette: hogy visszatérhessen a földi életbe, mely annyira közel volt, és mégis oly távol repült tőle. Az őt körülvevő dolgok ijesztő volta határozottan kétségbeesésbe kergette. Még saját kísérői is leírhatatlanul gyötörték. Néha odakiáltott, hogy ne bámuljanak rá folyton, veszekedett velük, elszaladt előlük. Némán és állhatatosan ott maradtak a nyomában. Még akkor is, ha hanyatt-homlok rohant előlük a szakadékos terepen.

Plattner a kilencedik napon, estefelé, messze a szakadék mélyén, ismét hallotta a láthatatlan, közeledő lépéseket. Éppen ugyanazon a széles dombtetőn bolyongott, mint akkor, midőn e különös másvilágra csöppent. Megfordult, hogy lefusson a völgybe, tapogatózva sietett, de figyelmét lekötötte valami, ami közel az iskolához, egy mellékutcában játszódott le a szeme előtt. Látásból mindkét embert ismerte, aki a szobában tartózkodott. A zsalugáter és az ablakok nyitva, a lenyugvó nap sugarai beözönlöttek a házba. Élénk fényű, tégla alakú szoba ragyogott a fekete táj s a zöld fény ólmos derengésében. A napvilágon kívül még egy frissen gyújtott gyertya fénye is világított a helyiségben.

Egy sovány férfi feküdt az ágyban, riasztó, kísértetiesen sápadt arca gyűrött párnán pihent. Összekulcsolt kezét feje fölé emelte. Az ágy melletti asztalkán néhány orvosságos üveg, pirítóskenyér, víz és egy üres pohár látszott. A férfi ajka időnként megmozdult, mondani akart valamit, de a szavakat nem tudta kiejteni. Az asszony nem vette észre, hogy a férfi akar valamit, mert a szoba másik sarkában, egy régimódi íróasztalból különböző írásokat kotort elő. Plattner egészen tisztán látta a jelenetet, de ahogy a zöld derengés erősödött, a lenti kép egyre áttetszőbb lett, majd teljesen elmosódott.

Amint a visszhangzó léptek egyre közelebb és közelebb értek - azok a léptek, melyek abban a másik világban oly messzehangzók, a miénkben pedig oly halkan közelednek -, Plattner észrevette, hogy komor arcok egész tömege gyűlt köré a homályból, s mind azt a két embert figyeli. Az Élők Őreiből még soha nem látott ennyit egyszerre. A sokaság egyik része csak a haldoklót figyelte, míg a másik rész roppant gyötrelemmel az asszony mozdulatait követte, amint mohón keresett valamit, amit sehogy sem tudott megtalálni. A furcsa lények csak úgy gomolyogtak Plattner körül, eltakarták előle a kilátást, arcának ütődtek, hiábavaló siránkozásuk ott zúgott körülötte. Csak néha-néha látott valóban tisztán. Máskor pedig a zöld sugárfátyol miatt az egész látvány homályba fulladt. A szobában, úgy látszik, nagy lehetett a csönd, és Plattner elbeszélése szerint a gyertya lángjából nyílegyenesen szállt fel a füst, míg ő a közeledő léptek minden egyes visszhangját hallotta, akár egy mennydörgés robaját.

És azok az arcok! Kettőre különösen emlékszik, mindketten az asszonyra hasonlítottak. Az egyik fehér és tiszta vonású asszonyarc volt, mely egykor hideg és kemény lehetett, de most egy földöntúli bölcsesség érintésére már meglágyult. A másik valószínűleg az asszony apja volt. Mindkettőjük figyelme nyilvánvalóan egy gyűlöletes tevékenységre összpontosult, melyet immáron nem tudtak megakadályozni. Mögöttük mások lebegtek, tanítók, akik talán valamikor rossz tanácsot adtak, vagy barátok, akik már nem tudtak hatni rá. A férfi fölött szintén egész sokaság lebegett, de ezek, úgy látszik, nem voltak szülők vagy tanárok: egykoron durva arcok, melyeket a fájdalom már megtisztított. Legelöl pedig egy lányos arc lebegett, sem haragot, sem lelkifurdalást nem tükrözött, inkább csak türelmes volt és fáradt, s Plattner szerint mintha valami enyhülésre várakozott volna. Plattner minden leírókészsége elpárolgott, mikor e temérdek kísérteties arckifejezést elő kellett halásznia emlékeiből. Akkor verődtek össze, mikor a harang megkondult. Egy másodperc alatt már látta mind. Plattner, úgy látszik, annyira izgatott volt, hogy nyugtalan keze akaratlanul a zsebébe csúszott, s a zöld port tartalmazó üvegcsét kezébe vette. Erre azonban nem emlékszik.

A lépések kopogása elhallgatott. Hiába várta az egyenletes döngést, csend volt. És akkor váratlanul, mintha egy vékony, éles penge hasította volna ketté a meglepetésszerű némaságot - felcsendült a harangszó. A rengeteg fej ide-oda imbolygott, és hangos sírás hallatszott mindenfelől. Odalent az asszony nem hallott semmit, s a gyertya lángjában éppen elégetett valamit. Mikor a harang másodszor megkondult, minden elsötétült, és jéghideg légáramlat ostorozta az őrzők seregét. Mint tavasszal a holt levelek, úgy kavarogtak Plattner körül, s a harmadik kondulás után valami a tömegen keresztül az ágy felé nyúlt. Fénykévét már láttak önök is. Ez olyan volt, mint a sötétség kévéje, s amikor Plattner jobban megnézte, egy árnyékos kart és kézfejet látott.

A zöld nap már a puszta fekete láthatár tetőpontjára hágott, s a lenti szoba képe egészen elhalványult. Plattner látta, hogy az ágyban mintha valami fehér alak küszködnék, majd megvonaglik, az asszony pedig hátratekint, s megdöbbenten az ágyra mered.

Az őrzők gomolyagát, mint valami szürke porfelhőt, elsodorta a szél, majd mindnyájan a völgyben álló templom felé suhantak. És Plattner egyszerre megértette, mit jelent az árnyas, sötét kar, mely válla fölött kinyúlva, a lenti zsákmányt megragadta. Nem mert hátranézni, nyilván ott sötétlett a kar folytatása, a Fekete Árny. Minden erejét összeszedve, szemét eltakarva, rohanni kezdett, de talán húsz lépés után megbotlott egy kőben és elvágódott. Előrebukott, s kezében az üvegcse abban a pillanatban, amint a földre zuhant, eltörött és felrobbant.

A következő percben, elkábulva és vérző kezekkel már ott is volt az öreg, körülfalazott kertben, az iskola mögött, szemtől szembe Mr. Lidgett-tel.


Plattner kalandos történetének ezzel vége. Azt hiszem, sikerült ellenállnom a regényíró természetes hajlamának, hogy különböző eseményeket szőjön történetébe. Lehetőleg abban a sorrendben mondtam el mindent, ahogy Plattner nekem elmesélte. Gondosan kerültem, hogy bármit megváltoztassak, sem stílust, sem a történet felépítését és kicsengését nem hamisítottam meg. Példának okáért, milyen könnyű lett volna a halottaságy jelenetét jobban kiszíneznem, mint valami összeesküvést, melyhez Plattnernak is valami köze lehetett. De azon kívül, hogy egy ilyen felettébb igaz történet meghamisítása igen kifogásolható eljárás - szerintem az ilyen elcsépelt fogások gyengítik az elbeszélés hatását. Pedig valóban különös világról számoltunk be, melynek ólmos, zöld fényében az Élők Őrei lebegnek s melyet meg sem közelíthetünk, pedig láthatatlanul most is itt dereng körülöttünk.

Meg kell jegyeznem, hogy az iskolakert mögötti házban valóban történt egy haláleset, s úgy látszik, tényleg abban a pillanatban, mikor Plattner világunkba visszatért. Egy adóbeszedő és biztosítási ügynök távozott el az élők sorából. Özvegye, aki jóval fiatalabb volt uránál, múlt hónapban egy allbeedingi állatorvoshoz, Mr. Whymperhez ment feleségül. Mivel Sussexville-ben az elmondott történet különböző változatokban szájról szájra járt, az asszony felhatalmazott, hogy nevét kiírjam - azzal a kikötéssel, hogy félreérthetetlenül a világ tudomására hozom, miszerint Plattner elbeszéléséből, ami férje utolsó perceit illeti, egyetlen szó sem igaz. Ő nem égetett el semmiféle végrendeletet - bár Plattner ilyesmivel nem is vádolta - néhai férje, mondja, csak egy végrendeletet készített, közvetlenül házasságkötésük után. Annyi azonban bizonyos: ahhoz képest, hogy Plattner sohasem járt a szobában, feltűnően szabatosan írta le a berendezést.

Bár az a veszély fenyeget, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, még valamire fel kell hívnom a figyelmet, nehogy az olvasó előtt javíthatatlanul hiszékeny és babonás ember látszatába kerüljek. Bizonyított tény, hogy Plattner kilenc napra eltávozott e világból. Ámde elbeszélését ez még nem bizonyítja. Mert hiszen könnyen elképzelhető, hogy az emberek kívül a téren is hallucinálhatnak. És ezt vésse jól agyába az olvasó.


Fordította Görgey Gábor



NÉHAI MR. ELVESHAM CSODÁLATOS TÖRTÉNETE


Bár korántsem remélem, hogy elhiszik ezt a történetet, mégis leírom, mert szeretném a soron következő áldozat számára a menekülés útját megmutatni. Talán mégiscsak okul balsorsomon. Tudom, hogy az én esetem már reménytelen, és bizonyos fokig bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Eden a nevem. Staffordshire grófságban, Trenthamben születtem, apám itt kertészkedett. Anyám hároméves koromban, apám pedig életem ötödik évében halt meg, s ekkor nagybátyám, George Eden örökbe fogadott. A bácsi agglegény volt, önerejéből képezte magát, s Birminghamben mindenki ismerte mint vállalkozó szellemű újságírót. Nevelésemhez bőségesen megadott mindent, egyre sarkallta becsvágyamat, hogy az életben sikereim legyenek, s mikor négy éve meghalt, rám hagyta egész vagyonát: ebből a költségek kifizetése után körülbelül ötszáz font sterlingem maradt. Tizennyolc éves voltam akkor. Végrendeletében a bácsi azt tanácsolta, hogy ezt az összeget tanulmányaim befejezésére fordítsam. Akkor már elhatároztam, hogy az orvosi pályát választom, s egyrészt nagybátyám halála után is érvényesülő nagylelkűsége, másrészt egy tanulmányi versenyen megnyilvánuló jószerencsém eredményeképpen a londoni egyetem orvostanhallgatója lettem. Történetem kezdetén a University Street 11 a-ban laktam, egy igen szegényesen berendezett, huzatos kis padlásszobában. Ablakom egy nagy bérkaszárnyára nézett. Nemcsak aludni jártam ebbe a kis szobába, hanem napjaimat is ott töltöttem, mert az utolsó garasig be kellett osztanom a pénzemet.

Éppen egy pár cipőt vittem foltoztatni a Tottenham Court Road egyik cipészéhez, mikor először találkoztam az apró, sárga képű öregemberrel, akivel azóta oly kibogozhatatlanul összefonódott az életem. Mikor kiléptem a kapun, ott állt a járda peremén, s tétovázva a házszámot nézegette. A pápaszemkeret mögül kivörösödött, fáradt, szürke szemek pillantottak rám, majd arckifejezése hirtelen barátságossá változott.

- A legjobbkor jön - mondta. - Elfelejtettem, hány szám alatt lakik. Üdvözlöm, Mr. Eden.

Kissé elámultam e bizalmas megszólításra, mert még életemben nem láttam ezt az embert. Az is bosszantott, hogy éppen egy pár bakanccsal a hónom alatt kell egymásba botlanunk. Észre is vette, hogy nem vagyok túlzottan szívélyes.

- Szeretné tudni, hogy ki az ördög lehetek, mi? Biztosíthatom, hogy jó barát. Én már láttam azelőtt is, csak maga nem látott engem. Hol válthatnánk néhány szót egymással?

Haboztam. Nyomorúságos padlásszobám nem alkalmas arra, hogy idegeneket fogadjak.

- Talán sétálhatnánk itt az utcán - javasoltam. - Sajnos, nem áll módomban...

Mielőtt befejeztem volna, egy kézmozdulattal egészítette ki a mondatot:

- Ez lesz a legjobb - mondta, s ide-oda pillantva, végignézett az utcán. - Az utcán? Merre menjünk?

Bakancsaimat belöktem a folyosóra.

- Ide figyeljen - mondta hirtelen az öreg. - Amiről beszélni akarok, hosszadalmas ügy. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öreg, igen öreg ember vagyok, nem nagyon tudok magyarázgatni, és mit kezdjek az én sipogó hangommal az utcazajban...

Kissé reszketeg, csontos kezét rábeszélőn karomra tette. Még elég fiatal voltam ahhoz, hogy egy idősebb ember meghívását elfogadhassam. És mégis, egyáltalán nem örültem ennek a váratlan vendéglátásnak.

- Jobban szeretném... - kezdtem.

- Én viszont így szeretném jobban - vágott a szavamba -, s ősz hajamra való tekintettel talán tartozik ennyi udvariassággal.

Így aztán belementem a dologba, s együtt elindultunk, és betértünk Blavitskihoz. Vissza kellett tartanom lépteimet, hogy az ő lassú járásához alkalmazkodjam. Miközben kérdezősködésemet elhárította, olyan ebédben volt részem, mint még soha, és közben jobban szemügyre vehettem külsejét. Simára borotvált arca sovány volt és ráncos, ajkai petyhüdten takarták hamis fogsorát, fehér, ritkás haját elég hosszúra növesztette. Nekem kicsinek tűnt az öreg - bár én a legtöbb embert kicsinek látom -, válla csapott volt, háta pedig görbe. Miközben megfigyeltem külsejét, észre kellett vennem, hogy vállaimtól napbarnított kézfejemig, majd szeplős arcomig újra meg újra végigmustrál.

- Most pedig - mondta, mikor cigarettára gyújtottunk - elmondom, miről is van szó. Nos, először is tudnia kell, hogy én igen öreg ember vagyok. - Egy pillanatra elhallgatott. - S az a helyzet, hogy a pénzemnek hamarosan nem lesz gazdája, hiszen gyerekem nem volt soha, aki örökösöm lehetne.

"Talán rá akar szedni" - gondoltam, s elhatároztam, hogy éberen őrködöm ötszáz fontom maradványai felett. Az öreg továbbra is hosszasan fecsegett magányosságáról, s hogy a pénzéről történő intézkedés milyen nagy gondot okoz neki.

- Mérlegeltem ezt is, meg azt is, gondoltam valami jótékony dologra, intézményekre, ösztöndíjakra, könyvtárakra - s végül a következő elhatározásra jutottam... - Tekintetét arcomra szegezte. - Keresek valami becsvágyó, tiszta lelkű, szegényes sorsú fiatalembert, aki testben és lélekben egyaránt egészséges, s akit - mit kerteljek tovább - örökösömmé fogadok, mindenemet nekiadom. - Megismételte: - Mindenemet nekiadom. Így aztán egyszerre megszabadul attól a sok gondtól és bajtól, mely végigkíséri, ha hajlamai szerint vág neki az életnek, s a szabadsággal együtt minden kapu kitárul előtte.

Igyekeztem önzetlen ember látszatába kerülni. Átlátszóan képmutató megjegyzést tettem:

- Ön pedig igénybe akarja venni tapasztalataimat és szolgálataimat, hogy kiválassza ezt a fiatalembert.

Cigarettája fölött mosolyogva nézett rám, s én szintén elnevettem magam, hogy színlelt szerénykedésemet ilyen egyszerűen leleplezte.

- Micsoda karrier állna egy ilyen fiatalember előtt! - mondta. - Elönt az irigység, ha meggondolom, miként kuporgattam egy életen át, hogy valaki más elkölthesse... De vannak ám persze feltételeim, az illetőnek terheket is kell vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem számíthat ennyi mindenre viszontszolgálat nélkül. S mielőtt örökbe fogadnám, alaposan ki kell puhatolnom életkörülményeit is. Egészségesnek kell lennie. Ismernem kell a származását, tudnom kell, miben haltak meg a szülei és nagyszülei, tisztába kell jönnöm magánéletének legapróbb részleteivel is...

Ez kissé lehűtötte önmagamhoz intézett titkos szerencsekívánataimat.

- Egyszóval - mondtam -, ha jól értem, én...

- Igen - vágott közbe, szinte vadul. - Ön. Igen, ön.

Egy szót sem tudtam felelni. Képzeletem vadul csapongott, velem született kétkedésem se tudott megbirkózni elragadtatásom erejével. Egy csöpp hálát sem éreztem - azt sem tudtam, miként szólaljak meg, és mit mondjak.

- De hát mért éppen én? - kérdeztem végül.

Azt felelte, Haslar professzor beszélt rólam, mint mintaszerűen megbízható és egészséges fiatalemberről, ő pedig szeretné, ha lehetséges, olyan személyre bízni a pénzét, akiben az egészség becsülettel párosul.

Ez volt tehát első találkozásom a kis öregemberrel. Nagyon titokzatosan viselkedett: mint mondotta, egyelőre még a nevét sem akarja elárulni, s miután válaszoltam néhány kérdésre, az étterem bejáratánál faképnél hagyott. Megfigyeltem, hogy mikor fizetett, egy marék aranypénzt vett ki a zsebéből. Különös, mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk szerint még aznap nagy összegű életbiztosítást kötöttem a Királyi Biztosító Társaságnál, s a társaság orvosszakértői a következő héten tetőtől talpig alaposan átvizsgáltak. Az öregnek még ez sem volt elég, és ragaszkodott hozzá, hogy vessem alá magam a híres Henderson doktor felülvizsgálatának. Pünkösd előtti pénteken végleges elhatározásra jutott az öreg. Elég későn hívatott le az utcára - kilenc felé járt az idő -; éppen kémiai egyenleteket magoltam a szigorlatra. Az öreg ott állt a folyosón, egy halovány gázlámpa alatt, arcát furcsán eltorzította az árnyék játéka. Még görnyedtebbnek látszott, mint első találkozásunkkor, arca kissé beesett. Hangja reszketett az izgalomtól.

- Minden rendben van, Mr. Eden. Minden a lehető legnagyobb rendben van. És ezen a várva várt éjszakán velem kell vacsoráznia, hogy megünnepeljük önt mint örökösömet.

Beszédét köhögés szakította félbe.

- Látja, nem kell soká várnia - mondta, zsebkendőjével ajkát törölgetve, míg szabad kezének hosszú, csontos karmaival megragadta kezemet. - Bizonyára nem kell sokáig várnia.

Kimentünk az utcára, s odaintettünk egy kocsit. Minden kis részletre emlékszem: sebesen hajtottunk, gyorsan és könnyedén suhantunk előre; emlékszem, hogyan váltakozott a gáz-, olaj- és villanylámpák fénye az utcán, s milyen nagy tömeg hömpölygött mindenfelé; emlékszem arra a Regent Street-i étteremre is, ahová betértünk, s ahol pompás vacsorát tálaltak elénk. Először nagyon bántott, ahogy a jól öltözött pincér nyomorúságos ruhámra pillantva végigmért, s zavarba jöttem az olajbogyó magva miatt - de mikor a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam ismét visszatért. Az öreg először magáról beszélt. Nevét már a kocsiban közölte: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akiről már kisdiák koromban is hallottam. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez az ember, akinek a szelleme már oly korán lenyűgözte az enyémet, ez a merő absztrakció, egyszerre élő valóságában, mint elaggott, köznapi figura áll előttem. Azt hiszem, minden fiatalember hasonló csodálatot érez, ha egyszerre hírességek közé csöppen. A jövőről szólván, elmondta, mihelyt életének gyéren csörgedező patakja teljesen kiszikkad, házak, szerzői jogok és vagyontárgyak szállnak tulajdonomba. Soha nem is sejtettem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok. Némi irigykedéssel figyelte, milyen jóízűen eszem és iszom.

- Micsoda életerő van magában! - mondta, majd sóhajtva, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával kijelentette: - Nem tart ám soká!

- Ej - mondtam pezsgőtől mámoros fejjel. - Jövőm talán van, mégpedig, hála önnek, derűs, szép jövő áll előttem. És most az a megtiszteltetés ér majd, hogy az ön nevét viselhetem. De önnek múltja van! Méghozzá olyan múltja, mely az én egész jövőmnél többet ér.

Mosolyogva rázta fejét: mint hittem, kissé bánatosan, de méltányolta hízelgő csodálatomat.

- Valóban elcserélné a jövőjét az én múltammal?

A pincér megjelent a likőrökkel.

- Talán nem esik nehezére felvenni a nevemet és rangomat, de valóban vállalná az éveimet is?

- Az ön vívmányaival - feleltem lovagiasan.

Ismét mosolygott.

- Mindkettőnknek köményt - mondta a pincérnek, s figyelmét lekötötte egy kis papírzacskó, amit a zsebéből halászott elő.

- Ezt az órát - mondta -, ezt a vacsora utáni órácskát az apró dolgoknak kell áldozni. Itt van valami azokból a felfedezésekből, melyeket nem bocsátottam a világ elé.

Remegő, sárga ujjaival kibontotta a csomagot, s kevéske rózsaszínű port mutatott nekem.

- Ez itt - mondta -, nos, találja ki, mi ez? Tegyen egy csipetnyit a poharába, s meglátja: e köménylikőr - tömény gyönyör.

Nagy, szürkés szeme kifürkészhetetlen tekintettel tapadt rám. Kissé megdöbbentett, hogy ez a nagy tudós likőrök zamatosításával foglalkozik. Mindamellett érdeklődést színleltem gyengéje iránt, hiszen éppen eléggé be voltam csípve, hogy ilyen apró képmutatásra kapható legyek.

A por felét az én poharamba, a másik felét a magáéba szórta, s egyszerre egészen váratlanul, különös ünnepélyességgel rám emelte poharát. Én is követtem példáját, s koccintottunk.

- A minél gyorsabb örökösödésre - mondta, poharát ajkához emelve.

- Nem arra - vágtam közbe gyorsan. - Nem arra.

Az öreg elhallgatott, s ajkához emelt pohárral meredt a szemembe.

- A hosszú életre - mondtam.

Egy pillanatig habozott.

- Nos, a hosszú életre - mondta, s ugatásszerű nevetést hallatott, majd farkasszemet nézve kiürítettük a poharakat. Az öreg változatlanul rám meredt. Mikor lenyeltem az italt, valami furcsa, heves érzés kerített hatalmába. Az első korty vad zűrzavart támasztott agyamban, koponyámban mintha valóságos fizikai kavargást éreztem volna, fülemben pedig zakatoló zúgás keletkezett. Rá se hederítettem a likőr ízére, pedig a zamat ott maradt a számban. Csak az öreg szürke szemének átható, perzselő tekintetét néztem. Mintha végtelen időkig kortyolgattam volna, s közben gondolataim összekavarodtak, s valami egyre zúgott-zakatolt a fejemben. Öntudatom határán félig elfelejtett dolgok különös, bizonytalan emlékei derengtek föl, majd újra eltűntek. Az öreg végül megtörte a csendet. Hirtelen feltörő sóhajjal letette poharát.

- Nos? - kérdezte.

- Felséges - mondtam, bár a kotyvalék ízét nem is éreztem. Fejem szédült. Leültem. Agyam tovább kavargott, majd lassan kitisztult előttem minden, s a tárgyak, mintha valami homorú tükörben láttam volna őket, összezsugorodtak. Az öreg viselkedése mintha megváltozott volna, ideges lett és kapkodó. Óráját előhúzva elfintorította arcát.

- Tizenegy óra hét perc! És ma éjjel ott kell lennem... hét-huszonöt... Waterloo! Hűha! Máris mennem kell.

A számlát kérte, s nagy nehezen belebújt a kabátjába. Szolgálatkész pincérek siettek hozzánk. A következő percben már a kocsi ajtajában búcsúzkodtam tőle, s még mindig nem tudtam megszabadulni attól a valószínűtlen érzéstől, hogy a dolgokat olyan apró részletességgel látom... hogy is mondjam... mintha egy megfordított színházi látcsövön néznék, sőt érzékelnék mindent.

- Az a kis keverék - mondta az öreg, végigsimítva homlokán. - Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van.

Valami kis lapos dolgot nyomott a kezembe, mintha aszpirin lett volna.

- Ezt vegye be egy pohár vízben, mikor lefekszik. Az a másik kábítószer volt. Vigyázzon, ezt csak akkor vegye be, mikor már lefekszik. Ettől majd kitisztul a feje. Ez minden. Még egy kézfogás - Futurus!

Megráztam aszott, karomszerű kezét.

- Isten vele - mondta, s szeme bágyadt fényéből arra következtettem, hogy ő is kissé e szíverősítő agyfacsaró hatása alatt áll. Hirtelen eszébe jutott még valami, belső zsebébe nyúlva egy másik, henger alakú csomagot halászott elő, akár borotvaszappan is lehetett volna.

- Tessék - mondta -, majdnem elfelejtettem. Addig ne bontsa ki, míg holnap nem találkozunk, de azért már most tegye el.

Olyan nehéz volt, hogy biz' isten, majd elejtettem.

- Rendben - mondtam én, ő pedig rám vigyorgott az ablak mögül, mikor a kocsis egy pöccintéssel indulásra intette a lovát. Az öreg valami fehér csomagot nyomott a kezembe, mely mindkét végén s hosszában vörös pecsétviasszal le volt zárva.

"Ha ez nem pénz - gondoltam -, akkor platina vagy ólom."

Alapos gonddal zsebembe csúsztattam, aztán kavargó fejjel hazasiettem a Regent Streeten lebzselők között, s a Portland Road mögötti sötét mellékutcákon át. Igen élénken emlékszem, milyen furcsán éreztem magam akkor, hazafelé menet. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat, s azon törtem a fejem, vajon ópiumot ittam - egy számomra ismeretlen kábítószert? Nehéz leírni egészben különös állapotomat; ha azt mondom, lelkileg megkétszereződtem, alig fejezem ki a való helyzetet. Ahogy felfelé sétáltam a Regent Streeten, egyszerre abban a tévhitben éltem, hogy a Waterloo-állomáson vagyok, s valami furcsamód arra ösztönzött, hogy bemenjek a Műegyetem épületébe, mintha vonatra akartam volna szállni. Megdörzsöltem a szemem, s újra a Regent Streeten voltam. Miként is fejezzem ki magam? Mintha egy ügyes színész szép nyugodtan nézne rád, aztán elfintorítja az arcát, és huss! - már nem is őt látod. Nagyon túlzottnak tűnik, ha azt mondom: mintha abban a percben a Regent Street is ezt tette volna? Mikor meggyőződtem róla, hogy ismét a Regent Streeten vagyok, valószínűtlen emlékek tolultak föl bennem, s ez különös módon megzavart. "Harminc éve - gondoltam - itt veszekedtem a bátyámmal." Aztán néhány éjjeli csavargó ámulatára, biztató közbekiáltások közepette nevetésben törtem ki. Harminc éve még nem is éltem, és semmiféle testvérrel nem büszkélkedhettem soha. Ez az ital tényleg valami folyékony butaság lehetett, mert elvesztett bátyám szívszaggató emlékétől nem tudtam szabadulni. A Portland Roadon őrültségem újabb formában jelentkezett. Eltűnt üzleteket kezdtem felidézni, és összehasonlítottam az utca mai képét a régivel. A zavaros és nehézkes gondolkodás korántsem megmagyarázhatatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én; csak ez a sok furcsa, élénk, képzeletszőtte emlék nyugtalanított, mely sorra agyamba lopakodott; de nemcsak ezek aggasztottak, hanem az emlékezetemből kicsúszott képek is. Megálltam Stevens természettudományos szaküzlete előtt, és egyre törtem a fejem, mi elintéznivalóm is lenne itt? Egy busz haladt el mellettem, de vonatdübörgés is lehetett. Mintha az emlékezés mély, sötét vermébe merültem volna. - Ja persze - mondtam végül -, hiszen holnapra három békát ígért nekem. Milyen buta dolog, szinte megfeledkeztem róla.

Vajon mutogatnak még a gyerekeknek különböző jeleneteket a kirakatban? Emlékszem, az egyik úgy kezdődött, mint valami áttetsző kísértet, egyik kép a másikra tolult. Mintha pontosan így küzdött volna bennem egy sereg kísérteties, új érzés rendes tudatom maradványaival.

Az Euston Roadon a Tottenham Court Road felé mentem, megzavarodva s kissé rémülten; szinte észre se vettem, hogy nem a megszokott útvonalon megyek, hiszen rendszerint át szoktam vágni a közbeeső mellékutcák hálózatán. Mikor a University Streetre befordultam, rádöbbentem, hogy elfelejtettem a házszámomat. Komoly erőfeszítés árán jutott csak eszembe, hogy 11 a, de még akkor is úgy rémlett, mintha egy elfelejtett személy mondta volna nekem ezt a számot. Megpróbáltam rögzíteni gondolataimat, hogy felidézzem a vacsora részleteit, de ha agyonvertek volna, akkor sem tudom vendéglátóm képét magam elé varázsolni. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, ahogy az ember önmagát látja az ablakban, mikor kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen saját külsőm képét láttam, amint ragyogó szemekkel, kipirult arccal, beszélgetve ülök az asztalnál.

- Be kell vennem azt a másik port - mondtam. - Ez a dolog egyre lehetetlenebb.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyámat és a gyufát, s fogalmam se volt róla, hányadik emeleten lehet a szobám.

- Be vagyok rúgva, annyi bizonyos - mondtam, s hogy állításomat bebizonyítsam, minden ok nélkül elvágódtam a lépcsőn.

Az első pillanatban idegenszerűnek láttam a szobámat.

- Milyen nyomorúságos! - mondtam és körülnéztem. Csak nehezen tudtam első benyomásomat leküzdeni, s különös képzelgéseim lassan beleolvadtak az ismerős tárgyakba. Ott a vén tükör, a ráma sarkában a fehérjékről szóló jegyzetek, hétköznapi ruhám pedig a földre dobálva. És az egész mégsem volt valószerű. Agyamban minduntalan egy ostoba tévhit bukkant fel; mintha csak vasúti kocsiban ülnék, a vonat éppen megáll, s az ablakból valami ismeretlen állomásra bámészkodom. Az ágy szélébe kapaszkodva igyekeztem megnyugtatni magamat.

"Ez valami álomlátás lehet - gondoltam. - Majd írnom kell a Lelki Jelenségeket Kutató Társaságnak."

A henger alakú csomagot letettem az öltözőasztalkára, s ágyamra ülve, kezdtem lehúzni a cipőmet. Mintha azon a képen, melyet jelenlegi érzékeim vetítettek elém, több más kép jelent volna meg, s ezek minduntalan átütöttek az eredetin.

- A fenébe is! - kiáltottam. - Elment az eszem, vagy két helyen vagyok egyszerre?

Félig levetkőzve feloldottam a port egy pohár vízben és kiittam. Felpezsgett, majd villódzó borostyánszínű lett a víz. Még le sem feküdtem, s agyam máris megnyugodott. Fejemet alig hajtottam a párnára, és már aludtam.

Hirtelen ébredtem, álmomban különös vadállatokat láttam. Megállapítottam, hogy a hátamon fekszem. Nyilván mindenki ismeri azokat a rémálmokat, melyekből felriadva megmenekülünk ugyan, de a szörnyű megfélemlítettség nem múlik el. Számban különös ízt, tagjaimban fáradtságot éreztem, csupa kényelmetlenség mindenütt. Fejemet a párnán nyugtatva mozdulatlanul feküdtem tovább, abban a reményben, hogy ez a furcsa, félelmetes érzés elmúlik talán, s megint álomba merülhetek. Ehelyett azonban rejtélyes közérzetem csak rosszabbodott. Először nem vettem észre semmi komiszat magam körül. A szobában olyan halvány fény derengett, hogy alig különbözött a sötétségtől, s a bútorok bizonytalan foltokként bukkantak elő a sötétség sűrűjéből. Az ágynemű fölött meredtem a homályba.

Aztán arra gondoltam, valaki talán behatolt a szobába, hogy ellopja a pénztekercsemet; de néhány percnyi fekvés után, miközben egyenletesen lélegezve alvást színleltem, megállapítottam, hogy az egész képzelődés csupán. Mindazonáltal továbbra is hatalmában tartott az a kényelmetlen tudat, hogy valami nincsen rendjén. Fejemet erőlködve felemeltem a párnáról, s körülnéztem a sötétben. De így sem jöttem rá, mi a baj. Tekintetemet végigjárattam a homályos árnyakon, a koromsötét és derengőbb foltokon, melyekből függönyökre, asztalra, kandallóra, könyvespolcokra és hasonló dolgokra következtettem. A sötét alakzatokban most már felfedeztem valami idegenszerűt. Talán megfordították az ágyamat? A könyvespolcnak amott kéne állnia, de helyette valami letakart, világos dolog bontakozik elő a homályból, s akárhogy nézem, szó sem lehet arról, hogy az ott a könyvespolcom lenne. Ahhoz meg túl nagy, hogy a székre hajított ingem legyen.

Legyűrve gyermekes rémületemet, felcsaptam a takarót, s kidugtam a lábam. Ahelyett, hogy alacsony vaságyamból földre léptem volna, jóformán még a sodrony széléig sem ért a lábam. Még egyet léptem, és leültem az ágy szélére. Az ágy mellett a törött széken ott kell lennie a gyufával együtt a gyertyának is. Kinyújtottam a kezem, de csak a semmibe markoltam. Tapogatózni kezdtem a sötétben, és valami nehéz, puha és vastag anyaghoz értem, mely érintésemre megsuhant. Megragadtam és félrehajítottam: kiderült, hogy valami függöny, melyet az ágy fölé akasztottak.

Most már aztán teljesen felébredtem, s kezdtem rájönni, hogy egy idegen szobában vagyok. Végképp megzavarodtam. Megpróbáltam felidézni az elmúlt éjjel történteket, s milyen különös: most minden élénken ott élt az emlékezetemben: a vacsora, melynek befejeztével átvettem a két kis csomagot, kétségeim, hogy vajon részeg vagyok-e, a lassú vetkőzés, végül pedig a hűvös párna érintése forró arcomon. Hirtelen gyanakodni kezdtem. Múlt éjjel történt mindez vagy még azelőtt? Annyi bizonyos, hogy ez a szoba nem az enyém, és el sem tudom képzelni, miként kerültem ide. Amott a komor, homályos körvonalak derengeni kezdtek, s rájöttem, hogy egy ovális öltözőtükör sötét árnyéka vetül az ablak üvegére, ahol redőnyön át beszüremlik a hajnal sejtelmes félhomálya. Felkeltem, és meglepődve állapítottam meg, milyen furcsa, bizonytalan gyengeséget érzek. Reszkető kezemet kinyújtva, lassan az ablak felé lépkedtem, útközben mégis alaposan megütöttem a térdem egy székben. Ide-oda botorkáltam a nagy, gyönyörű sárgaréz gyertyatartókkal díszített állótükör körül, a redőny zsinórját keresgélve. De nem találtam sehol. Véletlenül megfogtam egy bojtot, valahol pattant egy rugó, és máris felrántotta a redőnyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Oszladozott az éjszaka, s a gomolygó, szürke felhőtömegek mögül hajnali félhomály szivárgott elő. Az ég peremén, a felhőboltozat alján vérvörös csíkot láttam. Ezenkívül minden sötét volt és bizonytalan: távolabb komor dombok sötétlettek, idébb hegyes tornyokba keskenyedő épülettömbök és fák, akár a kiöntött tinta, az ablak alatt pedig fekete sövény csipkézete és halványszürke ösvények látszottak. Mindez olyannyira ismeretlen volt számomra, hogy az első pillanatban azt hittem, még mindig álmodom. Megtapogattam az öltözőasztalkát: úgy látszik, fényezett fából készült, s alaposan fel van szerelve, különböző csiszolt kristályüvegeket és keféket találtam rajta. Valami furcsa kis tárgy akadt a kezembe, egy csészében bukkantam rá, s mikor megtapogattam, éreztem, hogy patkó alakú, és sima, kemény dudorok vannak rajta. De gyufát és gyertyát nem találtam sehol.

Megfordultam, és ismét körülnéztem a szobában. Most, hogy a redőny már nem volt leeresztve, a bútorok halványan kibontakoztak a sötétségből. Hatalmas, befüggönyözött ágyat láttam, az ágy lábánál pedig a nagy, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkára támaszkodva pislogtam, és megpróbáltam gondolkozni. Ez az egész história túlságosan valószerű, semhogy álom lehessen. Egyre inkább úgy képzeltem a dolgot, hogy a különös ital következményeképpen emlékezetem még mindig kihagy. Majd arra gondoltam, hogy talán már hozzájutottam az örökséghez, s mindent elfelejtettem, ami a jó hír után történt. Talán ha várok kicsit, mindent tisztábban látok majd. Az öreg Elvesham társaságában elfogyasztott vacsora minden részletére élénken emlékeztem. A pezsgő, a figyelmes pincérek, az a por és az italok: esküdni mertem volna, hogy mindez néhány órája történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis irtózatos dolog történt, hogy még most is megborzongok, ha eszembe jut. Hangosan kezdtem beszélni. Csak ennyit mondtam: - Hogy az ördögbe kerültem ide?...

De a hang nem az én hangom volt!

Nem az én hangom volt, hanem egy vékony, különös hang: az én arcüregem rezonációja nem ilyen. Hogy megnyugodjam, egyik kezemmel végigsimítottam a másikat, s öregesen petyhüdt bőrt és csontokat éreztem. Megszólaltam, azon a rettenetes hangon, mely valahogy a torkomba fészkelte magát:

- Ez az egész csak álom lehet!

Hirtelen, mintha önkéntelenül tenném, belenyúltam a számba. Egyetlen fogam se volt! Ujjaim két sor egyenletesen összeaszott foghúson futottak végig. A rémülettől és undortól hányinger fogott el.

Ekkor szenvedélyes vágy kerített hatalmába, hogy lássam magamat, és külsőm, kísérteties átváltozásom teljes borzalmával, egyszerre táruljon elém. Odabotorkáltam a kandallóhoz, és gyufa után tapogattam. Ekkor ugatásszerű köhögés tört fel a torkomból, és flanell hálóruhámba kellett megkapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát, és egyszerre rádöbbentem, hogy a végtagjaim fáznak. Prüszkölve és köhögve - talán még nyöszörögtem is - visszavánszorogtam az ágyba.

- Ez csak álom lehet - nyöszörögtem -, csakis álom.

Szenilis módon egyre ezt ismételgettem. Fülemre húztam a takarót, reszkető kezemet beástam a párna alá, s eltökéltem, hogy mindenáron aludni fogok. Persze hogy csak álom az egész. Reggelre elmúlik, ismét fiatalon és erőm teljében fogok majd felébredni mint ifjú diák. Behunytam a szemem, egyenletesen lélegeztem, és miután még így sem sikerült elaludnom, szép lassan számolni kezdtem.

De óhajom csak nem vált valóra. Nem tudtam elaludni. Az a meggyőződésem, hogy valóban átváltoztam, kérlelhetetlenül, egyre jobban elhatalmasodott bennem. Tágra nyílt szemmel hevertem, megfeledkeztem a számolásról is, csontos ujjaimmal pedig csupasz ínyemet tapogattam. Semmi kétség, hirtelen, minden átmenet nélkül öreg ember lett belőlem. Valami megmagyarázhatatlan módon átsuhantam az életemen, öreg lettem, s nem tudom, milyen úton-módon, megraboltak, életem javát, szerelmet, küszködést, erőt és minden reményt elvettek tőlem. Párnámba temetkezve igyekeztem meggyőzni magam, hogy ilyesféle káprázat is létezik.

A hajnal észrevétlenül, lassacskán bontakozott. Végül kétségbeesetten, hogy úgysem tudok tovább aludni, felültem az ágyban, és körülnéztem. A rideg félhomályban már látható volt az egész szoba. Tágas volt és jól bútorozott; soha még ilyen szépen berendezett szobában nem aludtam. Egy fülkében alacsony emelvényen gyertyát és gyufát láttam. Felcsaptam a takarót, s holott nyár volt, a csípős kora hajnali hidegtől reszketve felkeltem, és meggyújtottam a gyertyát. Aztán irtózatosan remegve - a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó alján - a tükörhöz botorkáltam -, s megláttam Elvesham arcát!

E felfedezés borzalmát az sem csökkentette, hogy homályosan már féltem ettől. Elvesham mindig is gyenge és nyomorúságos jelenség volt, de most, hogy vastag flanell hálóruhában láttam, mely szétnyílott, s előbújt inas nyaka is - és ráadásul mindezt úgy kellett tekintenem, mint saját testemet: le sem tudom írni az elaggottságnak ezt a lehangoló látványát. Horpadt arc, ritkás, piszkosszürke hajcsomók, csipás, vaksi szem, remegő, aszott ajkak, melyek nem takarták el a száj belsejének rózsaszín, nyálkás csillogását, sőt, egyre előbukkant ez a borzalmas, fogak nélkül sötétlő íny. Akinek teste és lelke együtt fejlődik és hanyatlik az évek természetes múlásával, el sem tudja képzelni, mit jelentett nekem ez a pokoli börtön. Fiatalon, az ifjúság minden erejével és vágyával egy ilyen roskadozó emberi roncs foglyaként élni!

Ámde eltérek történetem menetétől. Úgy látszik, jó időre megdermedtem, mikor felfedeztem a változást, melyen átestem. Fényes nappal volt már, mikor végre annyira összeszedtem magam, hogy gondolkozni tudtam. Megmagyarázhatatlan módon átváltoztam, de hogy mágia nélkül miként történhetett a dolog, sehogy sem tudtam megérteni. Ahogy így töprengtem, egyszerre rádöbbentem Elvesham ördögi zsenialitására. Most már világosan láttam: ahogy én az ő helyébe kerültem, ő most nyilván ugyanúgy az én testemet, az én erőmet, az én jövőmet birtokolja.

De mindezt miként tudom bizonyítani? Mikor erre gondoltam, olyan valószínűtlennek láttam az egészet, hogy a fejem is beleszédült, meg kellett hogy csípjem magam, ujjamat végig kellett húznom fogatlan ínyemen, tükörbe kellett néznem, s mindent végigtapogatnom magam körül, míg végre meg tudtam nyugodni, és szembe tudtam nézni a tényekkel.

Hát az egész élet káprázat volt csupán? Valóban én voltam Elvesham, ő pedig nem más, mint én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett egy ilyen Eden nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, emlékeznem kellene, hol voltam tegnap reggel, mi a neve annak a városnak, melyben élek, és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna. Csak úgy viaskodtam a gondolataimmal. Felidéztem előző esti emlékeim különös kettősségét. De most tiszta az agyam! Eden emlékein kívül más emlékeknek még az árnyékát sem tudtam felidézni.

- Ez még őrületbe visz! - kiáltottam sipító hangon.

Nagy nehezen talpra álltam, erőtlen, nehéz tagjaimat a mosdóállványhoz vonszoltam, és szürke fejemet belemártottam a hideg vízbe. Mikor megtörülköztem, újra megpróbáltam ugyanazt. Nem használt semmit. Hiába, továbbra is határozottan tudtam, hogy Eden vagyok és nem Elvesham. Igen, Eden - de Elvesham testében!

Ha bármely más korban élek, talán belenyugodtam volna sorsomba, hogy elvarázsoltak. De kétkedő korunkban már nem nagyon fordulnak elő csodák. Itt valami lélektani furfangról van szó. Ha egy vegyület és a hipnózis előidézhet valamit, akkor ugyanazon a módon, vagy valami más eljárással biztosan orvosolni is lehet. Más ember is elvesztette már emlékezőképességet. De csak úgy felcserélni két emlékezetet, akárcsak két esernyőt? Felkacagtam.

Ó, jaj! Mi volt ez? Ziháló, szenilis vihogás, nem pedig az én egészséges nevetésem. Szinte láttam magam előtt az öreg Elveshamot, amint jót nevet állapotomon, s bár nálam ritkaság, ingerült dühroham fogott el. Mohón kapkodtam magamra a szerteszét heverő ruhadarabokat, és csak akkor vettem észre, hogy estélyi ruha van rajtam, mikor már teljesen felöltöztem. Kinyitottam a szekrényt, s találtam néhány hétköznapi ruhát is: kockás nadrágot húztam, s belebújtam egy régimódi háziköntösbe. Tiszteletre méltó fejemre tiszteletre méltó selyemsapkát tettem, s az erőfeszítéstől kissé köhécselve kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor, mindenütt lehúzott redőnyök, a házban teljes némaság. Tágas lépcsőházba jutottam, vastag szőnyeggel borított, széles lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe. Egy félig nyitott ajtó mögött egy íróasztalt, mozgatható könyvszekrényt, egy íróasztal-szék támláját, s temérdek polcon bekötött könyvek hosszú sorait láttam.

- A dolgozószobám - motyogtam, s a lépcsőházon keresztül elindultam. Mikor ismét meghallottam a hangomat, hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába, s beraktam a számba a hamis fogakat. A fogsor azonnal a helyére ugrott, mintha már évek óta ezt csinálnám.

- Így már jobb - mondtam fogcsikorgatva, s visszatértem a dolgozószobába. Az íróasztalfiókok zárva voltak. A fedelét sem tudtam felrántani. Nyomát se láttam a kulcsoknak, nadrágom zsebében is hiába kutattam utánuk. Ismét visszacsoszogtam a hálóba, de hiába kutattam át az estélyi ruha, majd az összes található öltönyök zsebeit. Nagyon izgatott voltam már; ha valaki benéz, azt hihette volna, betörők dúlták szét a szobát. És nemcsak a kulcsok nem voltak sehol, de egy árva garast vagy egy darabka papírt sem találtam - kivéve a tegnap esti vacsora számláját.

Különös fáradtságot éreztem. Leültem, s a kifordított zsebű, széthányt ruhadarabokra meredtem. Az első roham már elmúlt. Egyre jobban megértettem ellenségem tervének hallatlan zsenialitását, s egyre világosabban láttam, milyen reménytelen helyzetbe kerültem. Nagy erőfeszítéssel felálltam, s ismét visszasiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a redőnyöket. Azt hiszem, arckifejezésem miatt meredt rám annyira. A dolgozószoba ajtaját bezártam magam mögött, felkaptam egy piszkavasat, s nekimentem az íróasztal fedelének. Ebben a helyzetben találtak rám.

Az íróasztal fedelét felfeszítettem, a zárakat szétzúztam, a rekeszekből kidobáltam a leveleket, és szétszórtam a szobában. Szenilis őrjöngésem közben szétdobáltam a tollakat és minden más, könnyebb íróeszközt, majd felborítottam a tintát, sőt, nem is tudom, hogyan történt, de a kandallópárkányról is lesodortam azt a hatalmas vázát, és darabokra törtem. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, vagy valami pénzt, vagy némi útbaigazítást, miként tudnám visszaszerezni a testemet. Őrjöngve rángattam a fiókokat, mikor a komornyik két szobalány kíséretében erőszakosan behatolt a szobába.


Ez az én átváltozásom egyszerű története. Kétségbeesett állításaimat senki sem akarja elhinni. Úgy bánnak velem, mint az őrülttel, s e pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig nem vagyok őrült, nincs semmi bajom, s ennek bizonyítására írtam le ezt a történetet, pontosan úgy, ahogy volt. Az Olvasóhoz fordulok, és megkérdem: hát e történet stílusában vagy elbeszélésem módszerében van valami nyoma az őrültségnek? Fiatal ember vagyok, egy elaggott test foglyaként. De a nyilvánvaló tényeket senki sem akarja elhinni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki mindezt nem hiszi el, és honnét is tudnám titkáraim nevét, honnét ismerném a hozzám csődülő orvosokat, cselédeimet, szomszédaimat, és honnét tudnám, hogy hívják ezt a várost, melyben most lakom. Hogyne tévednék el a saját házamban, ahol a legkülönbözőbb kellemetlenségeket kell elviselnem. Persze hogy furcsákat kérdezek, sírok és üvöltök, s kétségbeesett rohamok törnek ki rajtam. Se pénzem, se csekk-könyvem. A bank nem fogadja el aláírásomat, mert - azt hiszem - testi gyengeségem ellenére is, kézírásom még mindig Edené. Ez a temérdek ember körülöttem pedig nem engedi, hogy személyesen menjek el a bankba. Úgy látszik, ebben a városban bank egyáltalán nem is létezik, s a folyószámlám valahol Londonban lehet. Úgy látszik, Elvesham mindenki előtt titokban tartotta ügyvédje nevét - nem tudok semmit kideríteni. Elvesham egyébként alaposan belemélyedt a lélektanba, s én hiába hangoztatom mindenki előtt a való tényeket - mindez csak fokozza az emberek meggyőződését: őrültségem annak a következménye, hogy túl sokat foglalkoztam pszichológiával. Hát persze, mondják, az álom-azonosulás sajátos esete!

Két napja még egészséges ifjú voltam, előttem állt az élet. Most pedig őrjöngő, ápolatlan és kétségbeesett vénember vagyok, aki szánalmasan bolyong egy pompás, ismeretlen nagy házban, megfigyelés alatt áll, félnek tőle, s mindenki kitér az útjából, akár egy bolond elől. És Londonban Elvesham, miután új, erős testet szerzett magának, elölről kezdi az életet, mindazzal a felhalmozott tudással és bölcsességgel, amit hetven-egynéhány esztendő alatt összegyűjtött. Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem tudom, mi történt voltaképpen. A dolgozószobában kötetnyi kéziratcsomóra bukkantam, s a jegyzetek nagyrészt az emlékezés lélektanával foglalkoznak; de bizonyos részek számításait és írásjeleit egyáltalán nem tudom megérteni. Valahol utalásokat találtam arra is, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Feltételezésem szerinti teljes emlékezetét, mindazt, ami személyiségét alkotta, öreg, elsorvadt agyából az én agyamba, az enyémet viszont hasonlóképpen az ő pusztuló szervezetébe ültette át. Gyakorlatilag tehát testet cseréltünk. De hogy az ilyen csere miként lehetséges - meghaladja az én gondolkodásom határait. Amióta az eszemet tudom, mindig materialista voltam, de íme, itt váratlanul olyan esettel állunk szemben, mely azt bizonyítja, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy végső, kétségbeesett kísérletre készülök: most itt ülök és írok, mielőtt végrehajtanám tervemet. Ma reggel étkezésnél elloptam egy kést, s ezzel aztán sikerült ennek az ócska íróasztalnak egy nagyon is szembetűnő titkos fiókját kifeszítenem. Valami fehér porral teli apró zöld üvegcsén kívül nem találtam semmit. Az üvegcse nyakán cédulát találtam, rajta a következő felirat: "Szabadulás."

Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy méreg. Érthető, hogy Elvesham mérget helyezett a kezem ügyébe, s biztosan tudom, hogy így akar megszabadulni az egyetlen élő tanútól, aki ellene vallhat, különben nem rejtette volna el ilyen gondosan. Ez az ember tehát valóban megfejtette a halhatatlanság titkát. Ha nem jön közbe valami véletlen, a testemben fog élni mindaddig, míg újra meg nem öregszik, aztán ismét eldobja az én testemet is, és kiszemel egy újabb, fiatal és életerős áldozatot. Ha Elvesham szívtelensége eszembe jut, elborzadok arra a gondolatra, miként nő-növekszik egyre tovább tapasztalatainak tárháza. Vajon mióta szökik már egyik testből a másikba?...

Nagyon sokat írtam, fáradt vagyok. A por, úgy látszik, jól oldódik a vízben. S az íze sem kellemetlen.


Íme, ezt a feljegyzést találták Mr. Elvesham íróasztalán. Holtteste ott hevert az íróasztal és a karosszék között. A szék, nyilván a végvonaglás közben, hátracsúszott. A történetet ceruzával írta, nagyon bizonytalan kézzel, a betűk egyáltalán nem hasonlítottak a tudós pontos írásmódjához. Csupán két különös tényt kell még megállapítanunk. Eden és Elvesham között kétségkívül létezett valamiféle kapcsolat, minthogy Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden végül mégsem örökölt. Mikor Elvesham öngyilkos lett, Eden különösképpen már halott volt. Huszonnégy órával azelőtt elgázolta egy kocsi, mikor az Euston Road és a Gower Street kereszteződésénél átvágott az úttesten. Azonnal meghalt. Így tehát az egyetlen emberi lény, aki erre a hihetetlen történetre fényt deríthetett volna, szintén örökre elhallgatott.


Fordította Görgey Gábor



AZ ALMA


- Meg kell szabadulnom tőle - mondta a kocsi sarkában ülő férfi, a csöndet hirtelen megszakítva.

Mr. Hinchcliff feltekintett, mert nem hallotta jól. Elragadtatott figyelemmel szemlélte a bőröndje fogantyújához madzaggal odakötött kollégiumi sapkát - újonnan elnyert pedagógusi állásának külső és látható jelét -, a kollégiumi sapka elragadtatott csodálatával és az általa felidézett kellemes előérzetekkel. Mr. Hinchcliffet ugyanis most vették fel a londoni egyetemre, és segédtanárként készül működni a holmwoodi gimnáziumban - felettébb irigylésre méltó állás. A kocsin át útitársára meredt.

- Miért ne ajándékoznám el? - mondotta az. - El kell ajándékozni! Miért ne?

Magas, fekete, napégette férfi volt, de az arca sápadt. Karját szorosan összefonta, lábát feltette a szemközti ülésre. Hosszú, fekete bajuszát pödörgette, és mereven bámult cipője orrára.

- Miért ne? - ismételte.

Mr. Hinchcliff köhintett.

Az idegen kinyitotta szemét - különös, sötétszürke szempár volt -, és majdnem egy percig egyenesen Mr. Hinchcliffre bámult. Arckifejezése növekvő érdeklődést mutatott.

- Igen - szólt lassan. - Miért ne? És véget vetni neki.

- Sajnos nem egészen értem, mire gondol - mondta Mr. Hinchcliff, újabb köhintéssel.

- Nem egészen érti, mire gondolok? - ismételte az idegen gépiesen, miközben furcsa szeme ide-oda járt Mr. Hinchcliff és a csomag között, a tüntetően fitogtatott sapkával, aztán visszatért Mr. Hinchcliff pelyhes ábrázatára.

- Ön ugyanis egy kissé szaggatottan beszél - mentegetőzött Mr. Hinchcliff.

- Miért is ne? - mondta az idegen, továbbfűzve gondolatait. - Ön diák? - intézte a szót Mr. Hinchcliffhez.

- A londoni egyetem levelező tanfolyamán - felelte Mr. Hinchcliff leplezetlen büszkeséggel, és idegesen megtapogatta nyakkendőjét.

- Tudásszomjtól űzve... - mondta az idegen, és hirtelen levette lábát az ülésről, öklét térdére rakta, és úgy meredt Mr. Hinchcliffre, mintha soha életében nem látott volna diákot. - Igen - mondta és mutatóujjával a levegőbe bökött. Aztán felállt, a poggyásztartóról leemelt egy táskát és kinyitotta. Szótlanul kivett belőle egy ezüstpapírba bugyolált gömbölyű tárgyat, és óvatosan kibontotta. Azután Mr. Hinchcliff felé nyújtotta - kicsiny, nagyon sima, aranysárga gyümölcs volt.

Mr. Hinchcliffnek szeme-szája elnyílt. Nem nyúlt a tárgy után - ha ugyan neki szánták egyáltalán.

- Ez itt - mondta lassú szóval a fantasztikus idegen - a Tudás Fájának Almája. Nézze csak meg: kicsiny, fényes és csodálatos - a Tudás. És én önnek adom.

Mr. Hinchcliff elméje egy percig gyötrelmesen dolgozott, aztán átvillámlott agyán a kielégítő magyarázat: "Bolond!", és ezzel megvilágosodott az egész helyzet. Az ember ne ingerelje az őrülteket. Fejét kissé oldalt hajtotta.

- A Tudás Fájának Almája? Ejha! - mondta Mr. Hinchcliff. Kitűnően megjátszott érdeklődéssel szemlélte a gyümölcsöt, aztán az idegenre tekintett. - De hát miért nem akarja megenni maga? És mellesleg - hogy jutott hozzá?

- Nem fonnyad meg soha. Három hónapja az enyém. És épp olyan fényes és sima és érett és kívánatos, ahogy láthatja. - Kezét térdére tette, és eltűnődve nézte a gyümölcsöt. Aztán újra bebugyolálta a papirosba, mintha letett volna arról a szándékáról, hogy elajándékozza.

- De hogy jutott hozzá? - kérdezte Mr. Hinchcliff, aki szeretett vitatkozni. - És honnan tudja, hogy ez a Fa Gyümölcse?

- Három hónapja vettem ezt a gyümölcsöt - mondta az idegen -, egy ital vízért és egy karéj kenyérért. Aki nekem adta - mert ezzel az életét mentettem meg - örmény férfi volt. Örményország! Az a csodálatos ország, minden országok közt az első, ahol Noé bárkája a mai napig fennmaradt, az Ararát hegyének jégmezőibe temetve. Ez a férfi, mondom, másokkal együtt a kurdok elől menekülve, akik üldözték őket, felment a hegyek között olyan elhagyatott helyekre, amelyekről az emberek általában nem is tudnak. És üldözőikkel a nyomukban, magasan a hegycsúcsok között, késpenge élességű fűtől zöldellő lejtőre jutottak, és ez a fű mindenkit, aki belehatolt, könyörtelenül összevagdalt, hasított. A kurdok a sarkukban voltak már, és nem volt mit tenni, mint belevetni magukat a fűbe, és az volt a legkomikusabb, hogy a vérük árán nyert ösvény vezette nyomukra a kurdokat. Valamennyi menekülőt lemészároltak, csak ez az örmény és egy társa menekült meg. Hallotta társai sikoltását, üvöltését és a fű suhogását üldözői körül - embermagasságú fű volt. Aztán kiáltást hallott, arra másik kiáltás felelt, és amikor kisvártatva megállt, már minden elcsendesült. Mit sem értve a dologból, újra előretört, összevagdalva és vérzőn, amíg egy szakadék alatt elterülő meredek sziklalejtőre nem jutott, és akkor látta, hogy a fű lángban áll, és a füst fátyolként emelkedik közé és ellenségei közé.

Az idegen kis szünetet tartott.

- És aztán? - kérdezte Mr. Hinchcliff. - Mi történt?

- Ott állt, a fű késpengéitől összehasogatva és vérezve, a sziklák lángoltak a délutáni napsütésben, az égbolt akár a megolvadt réz, és felé gomolygott a tűz füstje. Nem mert ott maradni. A halált nem bánta, csak a kínzásoktól rettegett. Messziről, a füstön túlról ordítozást, kiáltozást hallott. Asszonyi sikoltásokat. Felkapaszkodott hát az egyik sziklaszurdokba; mindenfelé bozót nőtt, amelynek levelei közül tövisként meredtek elő a száraz ágak, végül felkapaszkodott egy hegygerincre, és amögött elrejtőzött. És ekkor találkozott a társával, egy pásztorral, aki szintén megmenekült. A hideg, az éhség és szomjúság mit sem számított a kurdokhoz képest; és megindultak a magaslatok felé, a hó és jég közé. Három napig bolyongtak.

A harmadik napon jött a látomás. Azt hiszem, éhes embereknek gyakran van látomásuk, de hát itt ez a gyümölcs. - Felemelte a bebugyolált gömböt. - És más hegylakóktól is hallottam erről, akik ismerik ezt a legendát. Estefelé történt, amikor a csillagok sűrűsödnek, hogy egy síkos sziklalejtőn haladtak alá egy hatalmas sötét völgybe, furcsa, eltorzult fák között, és ezeken a fákon kicsiny golyók függtek, mint a szentjánosbogár fénygömbjei; furcsa, kerek, sárga fények.

És ezt a völgyet hirtelen, nagy messzeségben, sok mérföldnyire, aranyló láng világította meg; lassan végigpásztázta, és fényében éjfeketévé sötétültek a torz fák, és a környező lejtő, és ők maguk is olyanná váltak, akár a tüzes arany. És ők a látomáskor, ismervén a hegyek legendáit, rögtön tudták, hogy az Édenkertet látják, vagy az Édenkert őrzőjét, és arcra borultak, mint akit villám sújtott.

Amikor újra fel mertek tekinteni, a völgy egy darabig sötét volt, aztán a fény visszatért, égő borostyánszínben.

Ekkor a pásztor talpra ugrott, nagyot kiáltott, és lefelé kezdett rohanni, a fény felé, de a társa túlságosan megijedt, semhogy kövesse. Némán, szédülten, riadtan állt, és nézte, amint társa a vándorló fényözön felé halad. És alighogy nekiindult a pásztor, mennydörgésszerű zaj hallatszott, láthatatlan szárnycsapások száguldottak el a völgy felett, és valami nagy és szörnyű félelem; és ekkor az az ember, akitől a gyümölcsöt kaptam, megfordult, hogy talán még elmenekülhet. És hanyatt-homlok újra felrohant a lejtőn, nyomában a száguldó zűrzavarral, és megbotlott az egyik torz bokorban, és egy érett gyümölcs hullott le róla a kezébe. Ez a gyümölcs itt. A szárnyak és a mennydörgés ott zúgtak körülötte. Felbukott és elájult, amikor pedig eszméletre tért, ott találta magát saját falujának üszkös romjai között, és én meg a társaim ápoltuk a sebesülteket. Látomás volt? De még mindig kezében szorongatta a fa arany gyümölcsét. Voltak ott mások is, akik ismerték a legendát, tudták, mi lehet a furcsa gyümölcs. - Szünetet tartott. - És ez az - mondta.

Nagyon különös történet volt ez, egy sussexi harmadosztályú vasúti kocsiban. Olyan volt, mintha a valóság pusztán csak a fantasztikum fátyla volna, és itt most kiütközött a fantasztikum.

- Tényleg? - Mr. Hinchcliff csak ennyit tudott mondani.

- A legenda szerint - mondta az idegen -, a kertben nőtt törpe fák abból az almából erednek, amelyet Ádám a kezében tartott, amikor őt és Évát kiűzték a Paradicsomból. Ádám ráeszmélt, hogy a markában tart valamit, meglátta a félig megevett almát, és ingerülten félredobta. És most ott terem a gyümölcs abban az örökös hóval övezett, elhagyatott völgyben, és lángpallosok őrzik az Ítélet Napjáig.

- De hát én azt hittem, ezek a dolgok... - Mr. Hinchcliff pillanatnyi szünetet tartott - mesék vagy inkább példázatok. Ön azt állítja, hogy ott, Örményországban...

Az idegen válaszul feltartotta tenyerén a gyümölcsöt.

- De ön nem tudhatja - mondta Mr. Hinchcliff -, hogy ez valóban a Tudás Fájának Gyümölcse. Lehetséges, hogy az az ember... mondjuk... valamiféle káprázatot látott. Tegyük fel...

- Nézze meg - mondotta az idegen.

Csakugyan különös gömb volt, nem igazán alma; furcsa, arany színben izzott, majdnem úgy, mintha magát a fényt préselték volna bele az anyagába. Ahogy Mr. Hinchcliff nézte a gyümölcsöt, megelevenedett előtte a hegyek közé zárt elhagyatott völgy, az őrködő lángpallos, az imént hallott történet ódon furcsasága. Megdörzsölte szemét.

- De hát... - mondta.

- Ilyen maradt, sima és teljes, három hónapon át. Nem fonnyad, nem szárad, nem romlik.

- És ön, a maga részéről... - kérdezte Mr. Hinchcliff - valóban azt hiszi, hogy ez...

- A Tiltott Gyümölcs.

Nem lehetett tévedés; az idegen viselkedése komoly, elméje teljesen ép volt.

- A Tudás Gyümölcse - mondta.

- Tegyük fel, hogy az - mondta Mr. Hinchcliff, kis szünet után, még mindig a gyümölcsre szögezve szemét. - De végül is, ez másféle tudás - nem ugyanaz. Úgy értem, hogy Ádám és Éva már megette a Tudás Gyümölcsét.

- Bűneiket örököljük, de a tudásukat nem - mondta az idegen. - Akkor minden egészen világos és tiszta lenne. Mindenbe beleláthatnánk, mindenen átlátnánk, mindennek a legmélyebb értelméig hatolnánk...

- Hát akkor miért nem eszi meg? - kérdezte Mr. Hinchcliff hirtelen sugallat hatására.

- Elfogadtam, azzal a szándékkal, hogy megeszem - mondta az idegen. - Az Ember elbukott. Pusztán csak az, hogy megeszi, aligha...

- A tudás hatalom - jelentette ki Mr. Hinchcliff.

- De boldogság-e? Én idősebb vagyok önnél, több mint kétszer olyan idős. Olykor-olykor kezembe veszem ezt a gyümölcsöt, és eláll a szívem verése arra a gondolatra, mi mindent tudhatna az ember, mily iszonyúan tisztán láthatna... Gondolja el, hogy hirtelen az egész világ könyörtelenül megvilágosodnék!

- Ez, úgy hiszem, igen hasznos lenne - mondta Mr. Hinchcliff.

- Gondolja el, hogy beleláthatna mindenki szívébe és agyába, akit ismer; szívük, agyuk legtitkosabb rejtekébe - azokéba, akiket szeret, akiknek szeretetét nagyra becsüli...

- Az ember hamar rájönne a csalásra - mondta Mr. Hinchcliff, akire erős hatással volt ez a gondolat.

- És ami még rosszabb: ismerni önmagát, legtitkosabb illúzióitól megfosztottan. Olyannak látni magát, amilyen. Mindazt, amiben megakadályozta a kéjvágy és a gyöngeség. Nem valami boldogító kilátás.

- Ez is nagyszerű dolog lehetne. "Ismerd meg tenmagadat", hiszen tudja.

- Ön fiatal - mondta az idegen.

- Ha önnek nem fontos, hogy megegye, és csak terhére van, miért nem dobja el?

- Most talán újra nem fog megérteni engem. Hogy dobhatna el valaki egy ilyen tündöklő és gyönyörű dolgot? Ha az ember egyszer hozzájutott, a rabjává lesz. Másrészt viszont, elajándékozni? Elajándékozni valakinek, aki szomjazza a tudást, aki nem retten vissza a világos felismerés gondolatától...

- Persze - mondta Mr. Hinchcliff elgondolkozva -, lehet ez valami mérgező gyümölcs is.

És pillantása ekkor egy mozdulatlan valamire esett; egy fekete betűs fehér tábla végére, künn, a kocsi ablakán túl: "- MWOOD" - ennyit látott. Rémülten ugrott fel az ülésről.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel Mr. Hinchcliff. - Holmwood! - és a pillanatnyi valóság rögtön feledtette azokat a misztikus felismeréseket, amelyek az imént hatalmukba kerítették.

A következő pillanatban már kinyitotta a kocsi ajtaját, bőröndjével kezében. A forgalmista már meglengette a zöld zászlót. Mr. Hinchcliff leugrott.

- Fogja! - szólt mögötte egy hang, s meglátta az idegen feketén fénylő szemét, és az aranygyümölcsöt, ragyogón és csupaszon, amint felé nyújtotta, a kocsi nyitott ajtaján. Ösztönszerűen elvette - a vonat már mozgásban volt.

- Nem! - ordította az idegen, és utánakapott, mintha vissza akarná venni.

- Vigyázzon! - kiáltott a peronon egy vasutas, előrerohant, és becsukta a kocsi ajtaját.

Az idegen ordított valamit, amit Mr. Hinchcliff nem értett, fejét kidugta az ablakon, karjával izgatottan hadonászott, aztán ráesett egy híd árnyéka, és egy pillanat múlva eltakarta. Mr. Hinchcliff meglepetten állt, a kanyarban eltűnő utolsó kocsira meredt, és kezében ott volt a csodálatos gyümölcs. Egy fél percig minden összezavarodott az agyában, de ekkor észrevette, hogy két-három férfi, aki a peronon áll, nagy érdeklődéssel figyeli. Csak nem ő az új gimnáziumi segédtanár? Eszébe ötlött, hogy a körülállók szemével nézve, a gyümölcs nagyon is lehetne holmi frissítőnek szánt gyermeteg narancs. Erre a gondolatra elpirult, és zsebébe dugta a gyümölcsöt, ahol az kellemetlenül kidudorodott. De hát ezen már nem lehetett segíteni, így hát, félszegen leplezve félszegségét, feléjük indult, hogy megkérdezze, merre vezet az út a gimnáziumba, és hogyan juttathatja el oda a peron túlsó szélén várakozó bőröndjét és két ládáját?

Megtudta, hogy poggyászát hat pennyért elviszik targoncán, ő pedig gyalog követheti. Hangjukban egy árnyalatnyi gúnyt sejtett. Egy pillanatra sem feledhette az áruló dudort.

A vasúti kocsiban megismert férfi furcsa komolysága és a varázslatos történet, amelyet elmesélt, egy időre eltérítette Mr. Hinchcliff gondolatait a rendes mederből. Ködként elűzte mindazt, ami közvetlenül nyugtalanította. Bolyongó lidércfény! De új állásának izgalma, és az a tudat, hogy Holmwoodra általában, az iskolához tartozókra pedig különösen előnyös benyomást kell gyakorolnia, újra teljes erejével áthatotta Mr. Hinchcliffet, és eloszlatta lelkében a zűrzavart. Különös, hogy egy sima és aranyfényű gyümölcs, amely alig három hüvelyk átmérőjű, mennyire kényelmetlen és felesleges holminak bizonyulhat egy kényes fiatalember számára, ha legelőnyösebb oldaláról akar mutatkozni! Fekete kabátjának zsebében szörnyen kidudorodott, teljesen elrontotta a vonalát. Elhaladt egy fekete ruhás kis öreg hölgy mellett, és úgy érezte, a pillantása rögtön erre a kinövésre esik. A fiatalember egyik kesztyűje a kezén volt, a másikat botjával együtt vitte, úgyhogy lehetetlenség volt nyíltan vinnie a gyümölcsöt. A városba vezető út egyik megfelelően elhagyott pontján kivette zsebéből az alkalmatlan nyűgöt, és megpróbálta a kalapja alá rejteni. De ehhez túl nagy volt a gyümölcs, a kalap komikusan ingadozott a fején, és épp amikor kivette belőle, egy hentesinas fordult be a sarkon.

- A fene egye meg! - mondta Mr. Hinchcliff.

Megette volna a gyümölcsöt és azon nyomban mindentudóvá vált volna, de hát micsoda bárgyú viselkedés lenne, ha egy bőlevű gyümölcsöt szopogatva vonulna be a városba - márpedig a gyümölcsön határozottan érződött, hogy bőlevű. Ha épp arra jönne egy iskolás fiú, komoly kárára lehetne a fegyelemnek, ha így látná. És esetleg ragadós lenne az arca a létől, vagy lecsurogna a kézelőjére, esetleg olyan maróan savanyú lenne, mint a citrom, és kifakítaná a ruháját.

Aztán egy kanyarban két csinos leányalak tűnt fel a napfényben. Lassan sétáltak a város felé és trécseltek - bármely pillanatban hátranézhetnek, és egy felhevült arcú fiatalembert pillanthatnak meg, aki valami foszforeszkáló sárga paradicsomot visz a kezében! Biztos, hogy jót nevetnének.

- Ördög vigye! - mondta Mr. Hinchcliff, és egy gyors dobással áthajította a fölösleges nyűgöt egy kert kőkerítésén, amely ott húzódott az út mentén. Amikor a gyümölcs eltűnt, enyhe szívfájdalmat érzett, hogy elveszett, de ez alig tartott egy pillanatig. Megigazította kezében a botot és a kesztyűt, és délcegen, öntudatosan továbbment, hogy megelőzze a lányokat.

Ám az éj sötétjében Mr. Hinchcliff álmot látott a völgyről, a lángpallosról és a torz fákról, és most már tudta, hogy valóban a Tudás Fájának Almája volt, amit oly könnyelműen eldobott. Nagyon rosszkedvűen ébredt.

Reggelre elmúlt a megbánása, de később visszatért és idegesítette; olyankor azonban soha, amikor boldog volt, vagy sok dolga akadt. Végül egy holdvilágos éjszakán, tizenegy óra körül, amikor egész Holmwood nyugodott, kétszeres erővel szakadt rá újra megbánása, és kalandra ösztökélte. Kisurrant a házból, átvetette magát a játszótér falán, és végigment a némán hallgató városon a vasúti állomáshoz vezető útra, aztán bemászott a kertbe, ahova a gyümölcsöt dobta. De odalent, a harmatos fű és a pitypang alig sejthető gömböcskéi között semmit sem talált.


Fordította Fóthy János



A KRISTÁLYTOJÁS


London egyik utcájában egy éve még apró, mocskos butikra bukkant az ember, felette viharvert, sárga betűk hirdették: C. Cave Természetbúvár és Régiségkereskedő. A kirakatban a legkülönbözőbb dolgokat lehetett látni. Volt ott elefántagyar, hiányos sakk-készlet, üveggyöngy, kard, egy teli doboz műszem, két tigris és egy emberi koponya, számos molyette, kitömött majom - az egyik még egy lámpát is tartott -, régimódi vitrin, valami légymaszatos strucctojásszerűség, néhány horgászfelszerelés, végül egy rendkívül mocskos, üres akvárium. Történetünk kezdetén még egy tojás alakú, ragyogóra csiszolt kristálydarab egészítette ki a gyűjteményt. A kirakat előtt pedig két ember nézegette a kristályt: az egyik magas, vékonydongájú pap volt, a másik pedig egy szerényen öltözött, fekete szakállas, sötét bőrű fiatalember. A sötét bőrű fiatalember heves mozdulatokkal magyarázott valamit, s úgy látszik, rá akarta bírni a másikat, hogy vegye meg a kristálydarabot.

Mialatt ezek odakünn vitatkoztak, Mr. Cave a butik mögötti lakásából belépett a boltba. Éppen befejezte a teázást, s szakállán még ott díszelegtek a vajas kenyér nyomai. Mikor észrevette, mi köti le a két ember figyelmét, egyszerre megnyúlt az arca. Bűntudatosan pillantott hátra a lakás felé, s halkan bezárta az ajtót. Haja piszkosszürke volt; kopott, kék zsakettet viselt, fején ósdi köcsögkalapot, s mindezt csámpás posztópapucs zárta le. Csak állt és figyelte a két vitatkozót. Az egyházi férfiú mélyen belekotort nadrágzsebébe, megszámolta a maroknyi pénzt, s teli szájjal, elégedetten mosolygott társára. Mikor beléptek a boltba, Mr. Cave még levertebbnek látszott.

A pap köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést: mennyibe kerül a kristálytojás? Mr. Cave idegesen a lakásajtó felé pillantott, s kijelentette: a kristálytojás ára öt font. A lelkész tiltakozott a magas ár ellen; sem a barátjának, mondotta, sem Mr. Cave-nek nem érhet ennyit. Ez az ár valóban sokkal magasabb volt, mint amilyet Mr. Cave kérni akart, mikor a kristályt beszerezte. Ekkor alkudozni próbáltak. Végül Mr. Cave kitárta az utcai ajtót:

- Öt font az ára - mondta, mintha meg akarná kímélni magát a hiábavaló vitatkozástól. Ekkor a lakásba vezető üvegajtó mögött megjelent egy nőszemély, s kíváncsian végigmérte a két vevőt.

- Öt font az ára - mondta Mr. Cave, s hangja megremegett.

Mindeddig a füstös képű fiatalember nem szólt egy szót sem, csak Cave-et figyelte állhatatosan. Most megszólalt:

- Adja meg neki az öt fontot - mondta.

A pap a fiatalemberre pillantott, hogy lássa, nem tréfál-e, majd újra Mr. Cave-re nézett, s észrevette, milyen sápadt az öreg arca.

- Ez rengeteg ám! - mondta, majd zsebébe nyúlt, s kezdte összekaparni minden pénzkészletét. Másfél fontnál alig talált többet, s ekkor társához fordult, akivel úgy látszik, meghitt viszonyban lehetett. Ez alkalmat adott Mr. Cave-nek arra, hogy összeszedje gondolatait, s izgatottan kezdte magyarázni, hogy szó, ami szó, a kristályt tulajdonképpen nem is tudja eladni. A két vevő persze elképedt, s szemére vetették, miért nem gondolta meg előbb, mielőtt alkudozni kezdtek vele. Mr. Cave zavarba jött, de makacsul kitartott amellett, hogy nem rendelkezhetik a kristálytojással, mert egy vevő már jelentkezett aznap, aki feltételesen le is foglalta. Azok ketten pedig, miután azt hitték, hogy az öreg még feljebb akarja srófolni az árat, úgy tettek, mintha ki akarnának menni a boltból. Ám ebben a pillanatban kinyílt a lakásba vezető ajtó, s az előbbi sötét hajzat és malacszem tulajdonosnője megjelent.

Durva arcú, vaskos nőszemély volt, fiatalabb és sokkal magasabb Mr. Cave-nél. Nehézkesen mozgott, arca pedig szederjes volt.

- A kristály igenis eladó! - mondta. - És öt font éppen elég érte. Cave, én nem tudom, mi ütött beléd, hogy nem fogadod el az urak ajánlatát!

Mr. Cave megzavarodva a hirtelen beavatkozás miatt, pápaszeme fölött dühösen nézett az asszonyra, s különösebb meggyőződés nélkül hangoztatta, hogy joga van a boltját úgy vezetni, ahogy jónak látja. Erre aztán kitört a veszekedés. A két vevő mulatságosnak találta, és érdeklődéssel figyelte a jelenetet, s alkalomadtán ők is közbeszóltak, Mrs. Cave pártját fogva. Mr. Cave, bármennyire is sarokba szorították, nem tágított zavaros és valószínűtlen meséjétől, hogy valaki ma reggel érdeklődött a kristály után. Egyre görcsösebben magyarázott, s állhatatosan ragaszkodott álláspontjához. A különös vitának a fiatal keleti vetett véget. Azt mondta, két napon belül majd jelentkeznek, hogy tisztességes előnyt adjanak az állítólagos érdeklődőnek.

- De akkor aztán ragaszkodunk az öt fonthoz - jelentette ki a lelkész.

Mrs. Cave férje helyett is mentegetőzött, és megmagyarázta nekik, hogy az ura bizony néha bogaras; s mikor a két vevő távozott, azok ketten a boltban szabadon folytatták a kínos esettel kapcsolatos perpatvarukat.

Mrs. Cave bizony nem türtőztette magát, mikor férjét kezelésbe vette. A szegény kis öreg remegett a felindultságtól, teljesen összezavarta az érveit, s egyrészt azt állította, hogy akadt egy másik vevője, másrészt, mondta, a kristály bőven megér tíz aranyat is.

- Akkor mért kértél öt fontot? - mondta az asszony.

- Bízd csak rám a boltot, úgy vezetem, ahogy jónak látom! - felelte Mr. Cave.

Mr. Cave mostohalányával és mostohafiával élt együtt, így aztán este a vacsoránál újból felhánytorgatták az ügyet. Egyikük sem tartotta valami nagyra Mr. Cave üzletvezetését, s ezzel a mai ostobasággal betelt a pohár.

- Szerintem már más ajánlatokat is visszautasított - jelentette ki mostohafia, egy tizennyolc éves, nyakigláb kamasz.

- De öt fontot! - szörnyülködött a másik mostohagyerek, egy nagyszájú, huszonhat éves fiatal nőszemély.

Mr. Cave elég nyomorúságos válaszokat adott; nem túl meggyőzően motyogta, hogy üzleti dolgait ő érti a legjobban. Azok addig beszéltek neki, míg végül félbehagyta az étkezést, s űzötten kimenekült a szobából, hogy éjszakára bezárja a boltot. Füle égett, pápaszeme mögött könnyek csillogtak, s így bosszankodott:

- Mért is hagytam ezt a kristályt olyan sokáig a kirakatban? Ilyen őrültséget! - Egyre csak ez járt a fejében, és sokáig nem tudott semmit kitalálni, miként kerülje el a kristály eladását.

Vacsora után a két mostohagyerek kicsípte magát, és elment hazulról, felesége pedig visszavonult az emeletre, hogy egy forró limonádé mellett átgondolja a kristályüzlet távlatait. Mr. Cave pedig bement a boltba, késő éjszakáig ott is maradt, állítólag azért, hogy egy aranyhal-medencébe díszköveket helyezzen el; valójában egy titkos tervét akarta megvalósítani, amiről később majd bővebben szólunk.

Másnap reggel Mrs. Cave észrevette, hogy a kristályt eltávolították a kirakatból; néhány öreg halászati könyv mögött rejtőzött. Erre ő feltűnő helyre visszatette a kirakatba. Ám a további szóváltásnak elejét vette egy ideges fejfájás; az asszonynak most nem volt kedve veszekedni, Mr. Cave-nek pedig máskor sem.

A nap nem telt valami kellemesen. Mr. Cave, ha lehet, még szórakozottabb volt, mint rendesen, azonkívül szokatlanul ingerülten viselkedett. Délután, mikor felesége szokásához híven lepihent, az öreg ismét eltávolította a kristályt a kirakatból.

Másnap Mr. Cave-nek egy macskacápa-szállítmányt kellett átadnia valamelyik orvosi fakultáson, ahol boncoláshoz volt szükségük erre az árura. Férje távollétében Mrs. Cave gondolatai ismét a kristályra terelődtek, és már be is osztotta, miként fogja elkölteni az öt fontot, mely tisztára talált pénz. Terveiben néhány igen kellemes dolog szerepelt, többek között egy zöld selyemruha s egy richmondi kirándulás - mikor az utcai ajtó feletti csengő megszólalt, s beszólította az üzletbe. A látogató egy magántanító volt, aki vizsgákra készített elő fiatalembereket, s most panaszkodott, hogy Cave-ék nem szerezték be a tegnap megrendelt békákat. Mrs. Cave nem helyeselte, hogy férje ilyesfajta cikkekkel is foglalkozik, s a veszedelmes, kiabáló úriember, rövid szóváltás után, a maga részéről teljesen nyugodtan visszavonult. Mrs. Cave pedig önkéntelenül a kirakatra pillantott, hiszen ha látta a kristályt, lelki szemei előtt azonnal felderengtek ötfontos álmai. Hogy elképedt, mikor észrevette, hogy a kristálynak hűlt helye! Azonnal megnézte a pult alatti láda mögött, ahol tegnap rábukkant. Ott sem volt. Ekkor lázas kutató hadjáratba kezdett.

Mikor Mr. Cave a cápaüzletet elintézve, háromnegyed kettő tájt hazatért, a következő kép tárult elé: a feldúlt üzlethelyiségben felesége négykézláb és bőszen matatott a pult alatt, az állattömő holmik között. Az asszony vörös és mérges arca felbukkant a pult mögött, mikor a csilingelés férje visszatértét jelezte, majd haladéktalanul és szemrehányóan nekiszegezte a kérdést:

- Hová dugtad?

- Hová dugtam? Micsodát?

- Hát a kristályt!

Mr. Cave szemmel láthatóan megdöbbenve a kirakathoz rohant.

- Nincs itt? Jóságos Isten! Mi lett vele?

Ugyanakkor lépett be Mr. Cave mostohafia a belső szobából; néhány perccel Mr. Cave előtt jött haza, s csak úgy ontotta a szitkokat. Egy használtbútor-kereskedőnél dolgozott, itt az utcában, hazajárt ebédelni, s most dühöngött, hogy az ebéd még nincs az asztalon. De mikor megtudta, hogy a kristály eltűnt, az ebédről is megfeledkezett, s minden dühe anyjáról a mostohaapjára irányult. Persze, anyjával együtt azonnal arra gondoltak, hogy az öreg elrejtette a kristályt. De Mr. Cave állhatatosan tagadta, hogy bármit is tud a kristály sorsáról, még azt is készségesen felajánlotta, hogy közjegyző előtt, okmánybélyeggel ellátott írásbeli nyilatkozatot ad a dologról - végül pedig odáig merészkedett, hogy feleségét és mostohafiát vádolta: bizonyára ők vitték el a kristályt, hogy háta mögött eladják. Ezzel aztán felettébb elkeseredett és heves vita kezdődött, melynek betetőzéseként Mrs. Cave rendkívül ideges állapotba került, középütt járt az idegroham és ámokfutás között, fia pedig mindezek miatt fél órát késett a bútorkereskedésből. Mr. Cave felesége érzelemkitörései elől a boltba menekült.

Este szenvedélymentesebben, bíráskodó szellemben, s Mr. Cave mostohalányának elnökletével újra megtárgyalták az ügyet. A vacsora menete nem volt éppen szerencsés, s kínos jelenettel végződött. Mr. Cave megnyitotta felháborodásának zsilipjeit, s az ajtót hevesen bevágta maga mögött, kivonult a szobából. A család többi tagját most már nem zavarta Mr. Cave jelenléte, szabadon pocskondiázták az öreget, majd az egész házat, padlástól a pincéig tűvé tették, hátha rábukkannak a kristályra.

Másnap ismét beállított a két vevő. Mrs. Cave úgyszólván könnyek között fogadta a látogatókat. Szipogva mesélte, hogy azt senki sem tudja elképzelni, mit kellett neki már kiállnia attól a Cave-től házasságnak nevezett zarándokútja során... S az eltűnt kristályról is összezagyvált valamit. A lelkész s a keleti fiatalember halkan egymásra nevettek, s kijelentették, hogy ez valóban nagyon különös. Mikor úgy látszott, hogy Mrs. Cave élete teljes történetének ismertetésére készül, el akarták hagyni a boltot. Mire Mrs. Cave, még mindig reménykedve, a lelkész címét kérte, hogy értesíteni tudja, ha Cave-ből mégis sikerül valamit kicsikarni. A lelkész nyomban megadta a címét, de a cédula, úgy látszik, elkallódott, s Mrs. Cave később egyáltalán nem tudott visszaemlékezni a címre.

Aznap este a Cave család érzelemkitörései teljesen kimerültek, s Mr. Cave, aki délután nem volt otthon, vacsora közben búskomoran elkülönült a többiektől; ám ezt a hangulatot még mindig kellemesnek lehetett nevezni az elmúlt napok szenvedélyes háborgásaihoz képest. Egy darabig nagyon feszült volt a légkör a Cave házban, de sem a kristály, sem a vevők nem bukkantak fel többé.

Nos hát, ne szépítsük tovább a dolgot, s valljuk be, hogy az öreg Mr. Cave hazudott. Nagyon is jól tudta ő, hova lett a kristály. A Westbourne Streeten volt, a Szent Katalin kórházban, Mr. Jacoby Wace tanársegéd szobájában. Ott állt egy pohárszéken, fekete bársonnyal félig letakarva, egy palack amerikai whisky mellett. Valójában e történet részletei is Mr. Wace-től erednek. Cave a kristályt abba a zsákba rejtette, amelyben a cápát a kórházba vitte, s könyörgött, hogy az ifjú kutató tegye el neki ezt az apróságot. Mr. Wace először kissé habozott. Cave-vel elég különös kapcsolatban volt. A fiatal orvos előszeretettel tanulmányozta a furcsa embertípusokat, már többször meg is hívta az öreget egy kis borozásra szivarfüst mellett, hogy Cave kifejthesse elég mulatságos nézeteit az életről általában, a feleségéről pedig annál részletesebben. Az orvos már Mrs. Cave-vel is találkozott, mikor egyszer-kétszer beszólt a boltba, s az öreg nem volt otthon. Így aztán tudott az örökös zaklatásról, mely Cave-nek kijutott, s miután igazságosan mérlegelte a dolgot, úgy döntött, hogy menedéket nyújt a kristálynak. Mr. Cave megígérte, hogy megmagyarázza, miért ragaszkodik oly bolondul a kristályhoz, de már előre megmondott annyit, hogy látomások jelentek meg benne. S még aznap meglátogatta az orvost.

Elég bonyolult történetet adott elő. Mint mondotta, a kristályt más furcsaságokkal együtt egy ritkaságkereskedő árverésén szerezte, s miután fogalma sem volt, mi lehet az értéke, kitette a kirakatba, s tíz shillingben szabta meg az árát. Ezen az áron hónapokig a nyakán maradt, s már éppen arra gondolt, hogy leszállítja az árát, mikor különös felfedezésre bukkant.

Akkoriban nagyon rossz egészségi állapotban volt - s nem szabad elfelejteni, hogy későbbi élményei során ellenállóképessége tovább is csökkent -, és nagyon elkeserítette, hogy felesége és mostohagyermekei semmibe veszik, és rosszul bánnak vele. Felesége hiú, tékozló, szívtelen asszony, s titokban egyre szenvedélyesebben ivott. Mostohalánya közönséges volt és öntelt, mostohafia pedig mélységesen utálta Mr. Cave-et, s minden lehető alkalommal kifejezésre juttatta utálatát. Az üzleti ügyek is igen nyomasztották az öreget, s Mr. Wace szerint alkalomadtán ő maga sem vetette meg az itókát.

Mr. Cave jómódban nőtt fel, gondos nevelésben részesült, s most néha heteken át állandóan búskomorságban s álmatlanságban szenvedett. Félt, hogy felkölti a családot, tehát éjjelente, mikor fejében már elviselhetetlenül kavarogtak a gondolatok, szép halkan felkelt felesége mellől, s bolyongani kezdett a házban. S egy augusztus végi hajnalon három óra körül véletlenül betévedt a boltba.

A mocskos kis helyiségben koromsötét volt, csupán az egyik sarokból tört elő valami szokatlan ragyogás. Mikor közelebb lépett, megállapította, hogy a fény a kristálytojásból sugárzik, mely a kirakattal szemben, a pult sarkában állott. A redőny hasadékán beszivárgó keskeny fénysugár rávetődött a kristályra, s mintha egész belsejét fény árasztotta volna el.

Ez a jelenség feltűnt Mr. Cave-nek, hiszen ellenkezett az optika törvényeivel, melyeket ifjúkorában tanulmányozott. Azt értette, hogy a kristály visszaveri a sugarakat, melyek belül, a gyújtópontban találkoznak - de ez a szétszórt sugárzás meghaladta fizikai ismereteit. Egészen közel hajolt a kristályhoz, jól belenézett, majd körös-körül is megvizsgálta, mert egyszerre ismét feltámadt benne az a tudományos érdeklődés, mely miatt ifjúkorában ezt a pályát választotta. Elképedten látta, hogy a fény nem marad mozdulatlanul a kristály gyújtópontjában, hanem ide-oda táncol, mintha a tojás üres lenne, s valami villódzó gáz gomolyogna a belsejében. Amint ide-oda járkált a tojás körül, hogy más-más szemszögből lássa, egyszerre észrevette, hogy ott áll a kristály és a fényforrás között, és a sugárzás mégsem csökken. Elképedve távolította el a tojást a fénysugár útjából, s a bolthelyiség legsötétebb zugába helyezte. A kristály még négy-öt percig ragyogott, aztán lassacskán elhalványult, majd teljesen kialudt. Ekkor visszahelyezte a behatoló hajnali napsugár pászmájába, mire ismét azonnal felragyogott.

Mindeddig Mr. Wace is megerősítette Mr. Cave figyelemre méltó történetét. Ő maga is többször valami fény sugarába helyezte a kristályt: legalább egy milliméter átmérőjű fénysugarat kellett rábocsátania. S teljes sötétségben, azzal a bizonyos bársonnyal letakarva, a kristály valóban halvány villódzó fényt bocsátott ki. Ámde, úgy látszik, ez a sugárzás nem volt egészen mindennapi, mert egyesek nem észleltek semmit. Mr. Harbinger például - ez a név a tudomány iránt érdeklődők előtt a Pasteur-intézettel kapcsolatban bizonyára nem ismeretlen - nem látott semmiféle sugárzást. Még Mr. Wace sem észlelte olyan mértékben ezt a jelenséget, mint Mr. Cave, sőt, nagyon érdekes, hogy Mr. Cave sem észlelt mindig ugyanolyan fényerejű sugárzást: a látomás annál élénkebb volt, minél elgyengültebb és fáradtabb állapotban nézte a kristálytojást.

Nos, a kristály ragyogásának felfedezése lenyűgözően hatott Mr. Cave kedélyállapotára. S egy kötetnyi fellengzős leírásnál többet mond az öregúr elhagyatottságáról az a tény, hogy egy teremtett léleknek sem szólt rendkívüli megfigyeléseiről. Úgy látszik, otthon olyan kicsinyes és rosszindulatú légkörben élt, hogy ha elárulja újabb kedvtelését, azzal egyben a gyönyör elvesztését is kockáztatja. Megfigyelte, hogy a hajnal közeledtével, mikor egyre jobban kivilágosodott, a kristály, bárhogy nézte, elvesztette minden tündöklését. Néha pedig egyszerűen nem látott semmit, csak éj idején, a bolthelyiség sötét sarkaiban.

De Mr. Cave rájött, hogy ha azt az öreg bársonyterítőt, mely az ásványgyűjtemény hátteréül szolgált, duplán a fejére borítja, nappal is láthatja a kristály belsejében tündöklő mozgalmas jelenségeket. Nagyon vigyázott, nehogy a felesége így bukkanjon rá, és csak délutánonként vette elő a kristályt, mikor az asszony az emeleten ebéd utáni álmát aludta. De még ilyenkor is óvatosan a pult alá bújt.

És egy szép napon, miközben a kristályt ide-oda forgatta a kezében, valamit meglátott benne. Felvillant és már el is tűnt, de egy másodperc alatt is úgy rémlett neki, mintha tágas és idegen táj tárult volna fel előtte. S ahogy tovább forgatta a kristályt, s gyengült a fény - ugyanaz a látomás még egyszer felvillant.

Mr. Cave kísérletezésének minden egyes állomásáról fárasztó és fölösleges lenne beszámolni. Elég, ha az eredményt összegezzük: ha a kristályban a rávetülő fénysugár irányából 137 fokos szögben nézett, akkor egy nagy kiterjedésű, különös táj állandó, tiszta képét látta benne. E táj egyáltalán nem volt álomszerű, sőt, határozott és valóságos benyomást keltett, s minél tisztább volt a fény, annál kézzelfoghatóbbnak látszott a kép is. És nem is volt mozdulatlan: vagyis bizonyos tárgyak lassan és rendezetten ide-oda mozogtak, mintha valóságos dolgok lettek volna. S ahogy a megvilágítás és a látószög változott, úgy változott a kép is, olyasformán, amint egy ovális lencsével vizsgálva valamit, a lencse forgatásával a látvány is mindig más és más.

Mr. Wace határozott kijelentése szerint Mr. Cave igen részletesen számolt be a dologról, s elbeszélésében a hallucinálásra jellemző érzelmi elemeknek nyomát sem találta. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy Mr. Wace teljesen sikertelenül igyekezett felfedezni valami hasonlót a kristály opalizáló fényében. A két ember benyomásai korántsem voltak egyenlő értékűek, s tökéletesen elképzelhető, hogy az, amit Mr. Cave határozottan látott, Mr. Wace számára nem volt több ködös homálynál.

Mr. Cave leírása szerint mindig ugyanolyan kiterjedt síkság tárult elé, s mintha valami torony vagy árboc tetejéről, mindenesetre magasról látta volna. A síkságot nagyon messze, keleten is, nyugaton is hatalmas vöröses sziklák határolták, melyek valamilyen festményre emlékeztettek, de hogy Mr. Cave milyen képre gondolt, arra Mr. Wace nem tudott rájönni. A sziklák észak, illetve dél felé húzódtak - éjjel tudniillik a csillagok is látszottak, s így Mr. Cave az égtájakat is meg tudta határozni - s még mielőtt a két vonulat találkozott volna, a távolság homályába tűnt az egész. Mr. Cave a keleti sziklavonulathoz állt közelebb, s első látomásakor a hegyek fölött éppen felbukkant a nap. A tájban a napfényhez képest fekete, saját árnyékukhoz képest viszont halvány, bizonytalan alakú élőlények hemzsegtek, melyeket Mr. Cave madaraknak nézett. Közvetlenül alatta épülettömbök húzódtak, mintha éppen a tetejükre látott volna. A kép visszaverődő és ködösebb széle felé ezek az épületsorok elhomályosultak. Különös alakú és színű, mély mohazöld és csodálatos szürke fákat is látott egy széles, tündöklő csatorna mentén. Egyszerre hatalmas, pompás színekben ragyogó valami suhant át a képen. De hát hiába. Mr. Cave először csak villanásszerűen láthatta ezeket a jelenségeket, keze és a feje is reszketett: a képek csak felvillantak s már el is tűntek, s helyükben nem maradt más, csak valami bizonytalan homály. S persze az első időben még csak hosszas próbálkozások után tudott olyan szögből nézni a kristályba, hogy az elröppent látomást újra meglelje.

Miután egy teljes hétig tantaluszi kínok közepette eredménytelenül kísérletezett, az első látomás után megjött a második is, s ekkor teljes hosszában megjelent előtte a völgy. Most ugyan más kép tárult elé, de ő csodálatosképpen valahogy biztosan tudta, hogy erre a különös világra, ha más irányba is, de ugyanarról a pontról tekint alá. Ezt a meggyőződését egyébként későbbi megfigyelései teljes mértékben alátámasztották. A hatalmas épületnek a múltkor csak a tetejét látta, most viszont kellő távolságból végigtekinthetett a homlokzaton. Ugyanaz az épület volt, hiszen megismerte a tetőzetét. A homlokzat előtt rendkívül hosszú, nagyméretű terasz húzódott végig, közepén egyenlő távolságra hatalmas, de igen kecses oszlopok meredtek a magasba, s mindegyiknek a tetején apró tárgyak csillogtak, melyek visszaverték a lenyugvó nap sugarait. Mr. Cave először nem is tulajdonított különösebb jelentőséget ezeknek a tárgyaknak, csak később, mikor a látottakról Mr. Wace-nek beszámolt. A terasz pompázó, kecses bozótos felett lebegett, mögötte széles pázsit terült el, melyen bogárszerű, de a bogaraknál sokkal hatalmasabb lények mászkáltak. A pázsiton túl rózsaszín kövekkel kirakott, dúsan díszített gyalogút látszott, ezen túl pedig, pontosan a sziklavonulattal párhuzamosan végighúzódva a völgyben, sűrű, vörös dudvával szegélyezett víz csillogott, mint valami hatalmas tükör.

A levegőben csak úgy nyüzsögtek a méltóságteljesen ívelő madarak rajai. A folyam túlsó oldalán rengeteg nagyszerű épület állott, színesen csillogó áttört fémcsipkézettel és csiszolt felületekkel; mindez moha- és zuzmószerű fák között egy erdőbe ágyazva. Egyszerre valami újra meg újra keresztülcsapdosott a képen, akár egy drágaköves legyező vagy egy verdeső szárny, s mintha Mr. Cave orra előtt, a kristály másik oldalán lett volna, egy arc, jobban mondva egy arc felső része jelent meg, s hatalmas szemeivel közeledett hozzá, Mr. Cave annyira megrémült e szemek valószerűségétől, hogy fejét elkapva, a kristály mögé pillantott. Megfigyeléseibe merülve egészen elképedt, mikor látta, hogy ott van a hűvös, sötét kis bolthelyiségben, a megszokott faszesz bűze, dohos és rothadó szagok közepette. Mire körülnézett, a kristály ragyogása elhalványult, majd teljesen kialudt.

Ezek voltak Mr. Cave első, általános megfigyelései. Beszámolója igen közvetlen volt és részletes. A völgy már kezdettől fogva, mikor egy pillanatra felvillant szeme előtt, különös hatást gyakorolt képzeletére, s ahogy kezdte felfogni a táj részleteit, álmélkodása szenvedéllyé nőtt. Üzleti teendőit hanyagul és zavarosan végezte, mert egyre csak az a pillanat járt az eszében, mikor majd visszatérhet megfigyeléseihez. S néhány héttel az első látomás után állított be a két vevő, ajánlatukból aztán nagy izgalom és veszekedés kerekedett, s mint már elmondottam, az öregnek csak nagy nehezen sikerült a kristályt az eladástól megmentenie.

Nos, amíg mindez Mr. Cave titka volt, merő csoda maradt, olyasmi, aminek a rejtekébe csak titokban lehet bekukkantani, akárcsak gyerekeknek valami tilalmas kertbe. De Mr. Wace mint ifjú tudományos kutató, világos észjárású ember volt, s szeretett mindennek a végére járni. Amikor a kristály hozzákerült, s Mr. Cave elmondta a történetét, majd az ifjú tudós meggyőződött arról, hogy ő maga is látja a különös ragyogást, s így némi hitelt adhat Mr. Cave állításának - módszeresen kezdett foglalkozni a dologgal. Csak hát Mr. Cave mohó volt, nem tudott az elébe táruló mesés tájakkal betelni, minden este fél kilenctől fél tizenegyig ott volt a kórházban, sőt, Mr. Wace távollétében néha még napközben is megjelent. Vasárnaponként pedig még délután is ott rostokolt.

Mr. Wace az első perctől pontos feljegyzéseket készített, s ennek a tudományos módszernek köszönhető, hogy rögzíteni tudta, a belső kép felidézéséhez milyen irányú fénysugarat kell a kristályra rávetíteni. A megfigyeléseket az is lényegesen megkönnyítette, hogy a kristályt egy kilyukasztott dobozba helyezte, melyen egy apró nyíláson át rávetült a képeket felidéző fénysugár, így már csak egy fekete vászonterítővel kellett a szemlélő fejét leborítani. Ily módon aztán a völgyet hamarosan tetszés szerinti irányból meg lehetett figyelni.

Ilyenformán tehát most már röviden beszámolhatunk a kristályban rejlő látnoki világról. Mindezt minden esetben csupán Mr. Cave látta, s munkamódszerük a következőkből állott: Mr. Cave a kristályt figyelte, és beszámolt a látottakról, Mr. Wace pedig ugyanakkor röviden papírra vetette a megfigyeléseket, hiszen annak idején mint egyetemi hallgató megtanulta, miként kell sötétben feljegyzéseket készíteni. Mikor a kristály fénye kialudt, rendes helyére, a dobozba tették vissza, s meggyújtották a villanyt. Ekkor Mr. Wace kérdéseket tett fel, s a következőkben bizonyos megfigyeléseket javasolt, hogy a homályosabb részletek is tisztán álljanak előtte. Valóban, ennél kevésbé képzeletbeli és ugyanakkor anyagszerűbb dolgot el sem lehet gondolni.

Mr. Cave figyelme hamarosan a madárszerű lényekre irányult, melyek előbbi látomásaiban is oly sűrűn bukkantak fel szeme előtt. Első benyomását helyesbítve, egy ideig azt hitte, valami nappali denevérfajtához tartozhatnak, majd furcsamód keruboknak tekintette őket. Gömbölyű, különösképpen emberi fejük volt, s nyilván az egyik ilyen lény szeme lehetett, mely a második megfigyelés alkalmával annyira megijesztette. Tollatlan, hatalmas ezüstszárnyuk ragyogóan csillogott, s annyi színben játszott, mint a frissen fogott hal. E szárnyak felépítése nem olyan volt, mint a madaraké vagy denevéreké általában, hanem - amint Mr. Wace megtudta - a testből ívelő bordák segítségével, sugárszerűen feszültek szét. Talán úgy lehetne a legjobban körülírni, ha azt mondjuk: ívelt bordázatú lepkeszárnyuk volt. Apró testüket közvetlenül a szájnyílás alatt lecsüngő hosszú csápszerű tapogatószervek egészítették ki. Bár Mr. Wace először valószínűtlennek hitte, végül mégis az a meggyőződése alakult ki, hogy ezek a lények birtokolják a hatalmas, szinte emberi épületeket s a nagyszerű kertet, melyektől a völgy olyan pompás látványt nyújtott. Mr. Cave sok más furcsasággal együtt azt is megfigyelte, hogy az épületeken egyáltalán nem volt ajtó, s a különös teremtmények szabadon nyíló, nagy kerek ablakokon közlekedtek. Leszálltak csápjaikra, szinte horgászbotszerűen egészen kicsire hajtogatták szárnyukat, s beszökdécseltek az épület belsejébe. Ám ezeken kívül temérdek kisebb szárnyú lény repkedett: dongó-, lepke- és bogárszerű teremtmények, a pázsiton pedig ragyogó színekben pompázó, szárnyatlan óriásbogarak mászkáltak lomhán ide-oda. Az utakon és teraszokon a hatalmas, szárnyas lényekhez hasonló, szintén nagyfejű, de szárny nélküli teremtményeket lehetett látni, amint szaporán szökdécseltek kézhez hasonló csápjaikon.

Már említettük, hogy a legközelebbi épület teraszán meredező árbocok tetején bizonyos tárgyak csillogtak. Mr. Cave egy különösen élénk látomás alkalmával alaposan szemügyre vette az árbocokat, s megállapította, hogy ezek a csillogó tárgyak pontosan olyan kristályok, mint az övé, melybe belekémlel. Mikor még alaposabban szemügyre vette az árbocokat, látta, hogy legalább húsz árbocon csillog egy-egy ilyen kristály.

Időnként egy-egy hatalmas szárnyas lény felrepült valamelyik kristályhoz, majd csukott szárnnyal, csápjaival az árbocba kapaszkodva, néha negyedóráig is feszülten figyelte a kristály belsejét. Mr. Wace tanácsára hosszas megfigyeléseket végeztek, s ennek eredményeképpen a két kutató arra a meggyőződésre jutott, hogy az a kristály, melybe ők néztek, a látomásvilág teraszán a legutolsó árbocon állott, s e másik világ egyik teremtménye, legalábbis egy alkalommal, Mr. Cave arcába bámult, mialatt az öregúr megfigyeléseit végezte.

Ennyit e nagyon különös történet legfontosabb tényeiről. Hacsak nem tekintjük az egészet Mr. Wace képzelet-szüleményének, két lehetőség közül az egyiknek feltétlenül hitelt kell adnunk: éspedig hogy Mr. Cave kristálya vagy két világban volt egyidejűleg, s mialatt az egyikben ide-oda hordozták, a másikban ugyanott maradt, ami mindenképpen valószínűtlenül hangzik - vagy pedig valami különös kölcsönhatásban állt ama másik világ hasonló kristályával. Tehát ami az egyiknek a belsejében látható, az bizonyos meghatározott körülmények között látható a megfelelő másik kristályban is - és fordítva. Ma még valóban nem tudjuk, miként lehet két kristályt ilyen kapcsolatba hozni egymással, de jelenlegi tudásunk is elég ahhoz, hogy megértsük, az ilyesmi egyáltalán nem lehetetlen. A két kristályban megjelenő képek kölcsönhatása Mr. Wace feltételezése, s ez végeredményben számomra is nagyon magától értetődőnek látszik...

És vajon hol lehetett az a másik világ? Az értelmes Mr. Wace hamarosan erre is fényt derített. Alkonyat után az égbolt odaát igen gyorsan besötétedett, a nappal szinte átmenet nélkül fordult az éjszakába. Felsziporkáztak a csillagok, mégpedig felismerhetően ugyanazon csillagképek, melyeket mi látunk. Mr. Cave felismerte a Nagymedvét, a Fiastyúkot, az Aldebarant és a Siriust; ez a másik világ tehát szintén a Naprendszerhez tartozik, és legfeljebb néhány százmillió mérföldre lehet a mi világunktól. Ily módon Mr. Wace azt is megtudta, hogy odaát éjfélkor sötétebb kék az ég, mint nálunk tél derekán, a nap pedig valamivel kisebbnek látszik. Azonkívül két kicsi hold kering az égbolton.

- Akárcsak a mi holdunk, csak sokkal kisebbek, s egészen más pályán mozognak - magyarázta Mr. Wace. Az egyik szemmel látható sebességgel haladt előre. A két hold elég alacsonyan járt az égen, s mikor felkeltek, fényük nyomban kialudt; vagyis oly közel keringtek az égitesthez, hogy állandó holdfogyatkozásban álltak. Bár Mr. Cave nem nagyon értett az ilyesmihez, mindezek a körülmények arra engedtek következtetni, hogy a Marsról van szó.

Tényleg igen elfogadható magyarázatnak látszik, hogy Mr. Cave a kristályba kémlelve a Marsot és lakóit látta. Ha pedig valóban így volt, akkor az a csillag, mely esténként oly fényesen ragyogott a messzi látkép égboltján, nem lehetett egyéb, csak a mi jó öreg földgolyónk.

Egy ideig a marslakók - ha ugyan azok voltak - úgy látszik, nem vették észre, hogy Mr. Cave megfigyeli őket. Egyik-másik néha belepillantott valamelyik kristályba, de aztán nagyon hamar átrebbent egy másik árbochoz, mintha nem lett volna megelégedve a látvánnyal. Így aztán Mr. Cave zavartalanul figyelemmel kísérhette e szárnyas népség tevékenykedését, s bár feljegyzett beszámolói szükségszerűen homályosak és töredékesek, kétségkívül így is nagy hatást gyakorolnak az emberre. Képzeljük csak el, hogy egy marsbeli megfigyelőnek milyen benyomása lehetett volna az emberiségről, ha hosszas, komoly előkészületek után, szemét agyonfárasztva, a Szent Márton-templom tornyából négypercenként más-más részleteit figyelheti meg Londonnak! Mr. Cave nem tudta megállapítani, vajon a szárnyas marslakók ugyanazok-e, melyek az utakon és teraszokon szökdécseltek, s hogy tetszés szerint felcsatolhatnak-e ugyanolyan szárnyakat? Többször is látott bizonyos esetlen fehér és részben áttetsző kétlábúakat, melyek félig-meddig hasonlítottak a majmokra, a zuzmószerű fák között táplálkoztak, s egyesek vadul menekültek egy-egy szökdécselő, kerek fejű marslakó elől. Az üldöző el is csípett egyet a csápjaival - ám akkor egyszerre elhomályosult a kép, s Mr. Cave, legnagyobb gyötrelmére, sötétben maradt. Egy más alkalommal Mr. Cave valami hatalmasat látott rendkívüli gyorsasággal száguldani az egyik út mentén, s először azt hitte, óriási rovar lehet. De ahogy közeledett, rájött, hogy hihetetlenül bonyolult szerkezetű, csillogó fémből készült gépezet. Ámde mikor ismét odanézett, a jelenség már kisuhant a képből.

Egy idő múlva Mr. Wace arra törekedett, hogy felkeltse a marslakók figyelmét; s mikor legközelebb az egyik különös lény szeme ismét odatapadt a kristályhoz, Mr. Cave felkiáltott és felpattant, majd hirtelen felcsavarták a villanyt, s mindketten vadul hadonászni kezdtek, hogy ottlétüket jelezzék. De mikor Mr. Cave ismét belenézett a kristályba, a marslakó már eltűnt.

Eddig haladtak a megfigyelésekkel november elejéig, mikor Mr. Cave már úgy érezte, hogy az otthoniak gyanakvása a kristályra vonatkozóan elült, s ettől kezdve ide-oda cipelte magával az értékes darabot, hogy ha akár éjjel, akár nappal alkalom adódnék a vizsgálódásra, kéznél legyen. A kristály most már életének döntő tényezője lett.

Decemberben Mr. Wace-t nagyon elfoglalták a közeledő vizsgák; összejöveteleiket kényszerűségből egy hétre felfüggesztették, s tíz-tizenegy napig - Wace nem is tudja pontosan, meddig - színét se látta Mr. Cave-nek. Ekkor már szerette volna folytatni a kutatásokat, s mikor a nehéz vizsgaidőszakon túlesett, ellátogatott az öreg régiségkereskedőhöz. Már a sarkon észrevette, hogy egy madárkereskedő s egy foltozóvarga boltja előtt a redőny le van húzva. Mr. Cave üzlete is zárva volt.

Kopogott, majd kinyílt az ajtó, s gyászruhában megjelent Mr. Cave mostohafia. Azonnal kihívta Mrs. Cave-et, aki - Mr. Wace láthatta - olcsó, de alaposan felcicomázott gyászruhában páváskodott. Ezek után nem lepte meg, hogy Cave meghalt, és már el is temették. Az özvegy sírt, s hangja kissé borízű volt. Éppen most ért vissza a highgate-i temetőből - mondotta. Saját jövője s a temetés tiszteletre méltó részletei teljesen lekötötték az asszony gondolatait, de Mr. Wace végül azért mégiscsak megtudott egyet-mást Mr. Cave halálának körülményeiről. Utolsó összejövetelük utáni napon, kora reggel találták meg az öreget; holtan feküdt a boltban, s jéghideg kezében a kristályt szorongatta. Mosolygott - mesélte Mrs. Cave -, s a bársonyterítő, amit az ásványok kirakati díszítéséhez használtak, ott hevert a lábánál. Mikor megtalálták, már öt-hat órája halott lehetett.

Mr. Wace-t nagyon megrendítette a dolog, s keserű szemrehányásokat tett magának, hogy elhanyagolta az öregúr egészségét, pedig szemmel láthatóan rossz állapotban volt. De azért leginkább mégiscsak a kristály foglalkoztatta. Nagyon óvatosan közelítette meg a témát, mivel ismerte Mrs. Cave bogarait. Nagyon megdöbbent, mikor megtudta, hogy a kristályt eladták.

Ugyanis, amint Cave holttestét felvitték az emeletre, felesége első gondolata az volt, hogy azonnal írjon a kelekótya papnak, aki öt fontot ígért a kristályért: a kérdéses darab megkerült. De hiába forgattak fel mindent, lánya is hiába segített a keresésében, a címet nem találták sehol. Minthogy nem volt pénzük arra, hogy Cave-et a kerület régi lakójához méltó pompával és előkelőséggel temessék el, a család egy régi barátjához fordultak, aki szintén régiségekkel foglalkozott, s a készlet jó részét bizonyos becslés után szívesen átvette tőlük. Persze ő maga állapította meg az összeget, s az átvett áru között ott volt a kristály is. Mr. Wace néhány szokásos, talán kissé félvállról odavetett részvétteljes szó után azonnal ehhez a régiségkereskedőhöz sietett. Itt megtudta, hogy a kristálytojást egy magas, sötét bőrű, szürke ruhás úrnak már eladták. S ezzel a kézzelfogható tények sorozata ebben a különös és számomra legalábbis igen sokatmondó történetben hirtelen meg is szakadt. A régiségkereskedő nem tudta, ki lehetett az a magas, sötét bőrű, szürke ruhás férfi, nem is figyelte meg alaposabban, s így korántsem tudott róla pontos leírást nyújtani. Még azt sem tudta, merre ment az idegen, mikor kilépett az üzletből. Mr. Wace egy ideig még ottmaradt a boltban, s reménytelen kérdezősködéssel tette próbára a kereskedő türelmét, hogy elkeseredését rajta töltse ki. Végül egyszerre rádöbbent, hogy az egész immáron kicsúszott a kezéből, és szétfoszlott, mint egy éji látomás; hazament, s kissé csodálkozott, hogy a jegyzetek, melyeket erről a dologról készített, nem foszlottak szét, hanem valóban ott hevernek rendetlen íróasztalán.

Persze nagyon bosszús volt és csalódott. Másodszor is meglátogatta - ugyanoly eredménytelenül - a régiségkereskedőt, s hirdetéseket adott fel bizonyos folyóiratokban, melyek talán olyan ember kezébe kerülhetnek, aki csecsebecséket gyűjt. Két lapnak cikkeket is küldött, de a szerkesztők valami tréfára gyanakodtak, s arra kérték a fiatal tudóst, jól fontolja meg a dolgot, mielőtt kinyomtatnák, hiszen ez a különös történet annyira szűkölködik megalapozott bizonyítékokban, hogy esetleg veszélyeztetné Wace tudományos hírnevét.

Ezenkívül saját munkája is nagyon megszaporodott. Így hát vagy egy hónap elteltével, ha alkalomadtán be is nézett egy-egy régiségboltba, kénytelen volt abbahagyni a keresést, s a kristály mind a mai napig nem került elő. Mindamellett - amint Wace meséli nekem, s én tökéletesen meg tudom őt érteni - olykor elkapja a buzgóság, faképnél hagyja sokkal fontosabb dolgait, s folytatja a hajszát a kristály után.

Jelenleg igazán kár azon vitatkozni, vajon előkerül-e még valaha, vagy pedig mindenestül nyoma veszett. Amennyiben a kristálytojás jelenlegi tulajdonosa ritkasággyűjtő, akkor a régiségkereskedő útján feltétlenül tudomást kellett szereznie arról, hogy Mr. Wace mennyire kutat utána. Wace megtalálta Mr. Cave lelkészét, James Parkert, és azt a keleti fiatalembert is, akiről kiderült, hogy Bosso-Kuni jávai herceg. Néhány adatot köszönhetek nekik. A herceg - mint mondotta - csupán kíváncsiságból és különcködésből akarta a kristályt megszerezni. Már csak azért ragaszkodott annyira a vételhez, mert Cave olyan furán és kényszeredetten szabadkozott.

Könnyen lehetséges, hogy ez a második vevő nem is ritkasággyűjtő, csak alkalomszerűen vásárolta meg a kristályt, mely ebben a pillanatban talán száz méternyire sincs tőlem, s egy szalonban díszeleg vagy mint levélnehezék szolgál egy íróasztalon - birtokosa nem is sejti, hogy e nehezék milyen csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik. Valójában nagyrészt ez indított arra, hogy ezt a történetet ilyenformán papírra vessem, mivel lehetséges, hogy a kristálytojás az átlag regényolvasó kezébe kerül.

Az én elképzelésem úgyszólván azonos Mr. Wace véleményével. Szerintem a marsbeli árbocon levő kristály s Mr. Cave kristálytojása valami, jelenleg teljesen megmagyarázhatatlan módon kapcsolatban van egymással. Mr. Wace-szel együtt az a véleményünk, hogy ez az itteni kristály talán valamikor réges-régen került arról a másik bolygóról a Földre, hogy a marslakóknak napi életünkbe közvetlen betekintést nyújtson. Lehetséges, hogy a többi kristály párja is itt van valahol a mi Földünkön.

Mert a felsorolt tényekkel az érzéki csalódások semmiféle elmélete nem tud megbirkózni.


Fordította Görgey Gábor




Hátra Kezdőlap Előre